Lelkes Miklós: Miként vélekedtem a társadalomról, társadalmi rendről? 1. ) Középiskolás diákként: DISZ-titkárként, a szocialista társadalom híveként, nagyobbrészt a hivatalos álláspontot képviseltem a diáktársaimmal folytatott vitákban, de szerettem volna, ha az elfogadottabb, preferált irodalmi témakörök bővülnek, és az egyébként általam is helyeselt cenzúra kissé enyhébb volna, mármint annyiban, hogy például a természetről szóló verseket szívesebben fogadnák (meséim közlésével nem volt gondom, a Pest megyei Népújság azokat rendszeresen közölte). Ennek 1956 tavaszán egy iskolai gyűlésen tartott beszédemben hangot is adtam, amit kedvenc tanárom (történelmet tanított) nem helyeselt (de attól még kedvenc tanárom maradt). 2.) Egyetemistaként: az ötvenhatos események ellenforradalmi jellegét azonnal felismertem, és azt is, hogy sok olyan fiatalt is megtévesztett a rendszerellenes propaganda, akik csak a szocialista rendszer hibáinak kijavítását akarták (köztük volt egyik osztálytársam is). Az ellenforradalom leverése után az egyetemen nyilvánosan elítéltem a rendszerellenes lázadást, ami az egyetemisták egy részében megdöbbenést keltett, más részüknek viszont imponált. Az évfolyam KISZ titkára lettem, majd nem sokkal utána az MSZMP tagja. A KISDOBOS c. lapban 1957-ben megjelent mesémben elítéltem az ellenforradalmat (persze, a mese eszközeivel), utóbbi mesét az egyik vidéki lap is (Somogy megye) a felnőttek számára azonnal közölte. Egyetemi tanulmányaim utolsó három évében a Belügyminisztérium ösztöndíjasa voltam, de a diploma megszerzése után váratlanul közölték velem: nem tartanak rám igényt. Bár szüleim is, én is párttagok voltunk, a háttérben arról lehetett szó: apámnak nem bocsátották meg egykori szociáldemokrata múltját, és valószínűleg engem is túl becsületesnek tartottak. Az ösztöndíjat nem kellett visszafizetnem, és az egyetemen, ahol jól ismertek, azonnal biztosítottak állást számomra. Az Irodalmi Alap is felvett a tagjai sorába. 3.) Egyetemi oktatóként: hamarosan nagy értelmiségi pártalapszervezet vezetőségi tagjává, majd párttitkárává választottak, később, az alapszervezet átszervezése után, ismét vezetőségi taggá, 1989-ig az is maradtam). Egy idő után kissé lehangoló lett számomra, hogy az MSZMP munkastílusa, országos, és ezzel összefüggésben helyi szinten, nem változott, nem javult, sőt, egyre merevebb lett, és egyúttal több lehetőséget adott az ügyeskedőknek. Egy ideig úgy véltem, hogy ezeket a bajokat a szocialista társadalom majd "kinövi", hiszen sok ember hurcolja magával a rossz múltat, és nagy szorító erőt jelent a vasfüggöny túloldaláról jelentkező nyomás is. Az Aczél György nevével fémjelzett irodalompolitikát különösen ellenszenvesnek találtam. Gyakorlatilag egy szűk csoport kisajátította a hazai irodalmat, elvtelen összeköttetései révén a legtöbb közlési lehetőségre rátette a kezét. Az Irodalmi Alap is kizárt tagjai
sorából (de az irodalom peremvidékén továbbra is megjelenhettem időnként, hiszen ahhoz az Irodalmi Alap addig sem adott semmi segítséget). Ennek az időszaknak egyik jellemző verse a Mikes Kelemen (ld. lentebb!), amelyik - másik versemmel együtt - elhangzott a Magyar Rádióban, de közöltetni csak külföldön tudtam akkor, a Kárpáti Igaz Szóban. A vers arra mutat rá, hogy a szocialista társadalmi rendnek jobban kell keresnie a hozzá hű embereket. Egy vidéki antológiában megjelent Gyár című versem is utal rá: a társadalom lényegesen alul teljesít, még szűkös lehetőségeihez képest is (ld. a verset lentebb!). 4.) Még később már csak a távolabbi jövőben reméltem forradalmi értékű” változást, amely megnyithatja az utat az általam elképzelt „igazi szocializmus” megteremtéséhez. Keserűen láttam, hogy a helyzet inkább rosszabbodik: „rege róka mindenütt / s hol a forradalmad?” – tettem fel a kérdést az Új Aurórában 1979-ben megjelent Rókatáncban. 5.) 1989-ben az MSZMP kettészakadt. A belőle kivált Munkáspárt ugyan rokonszenvesebb volt számomra, mint az MSZP, de nem osztottam Kádár János iránti egyértelmű rajongását (miközben Kádár János személyét nagyra értékelem az adott korszak körülményei között, de nem kritikátlanul). Az MSZP ugyan "reálpolitikai áruló" (hiszen egy nemzetközi méretű ellenforradalom kellős közepén nem is maradhatott volna másképpen a politikai porondon), ám magatartása már akkor nagyon ellenszenves volt számomra, hiszen ez a fordulata annyit jelentett: kapitalista párttá vált (miközben a szocialista jelzőt is elbitorolta). 1989 óta nem vagyok tagja egyetlen pártnak vagy politikai mozgalomnak sem. "Belső emigrációmban" már csak az irodalom, főleg verseim kötnek össze a jelennel (meg a rám szakadt gondok). Már az 1990 táján írt verseimben élesen elítéltem a tőkés társadalmi rendet, amelynek képviselői és érdek-szolgái mára teljesen tönkretették Magyarországot. Az, ami Magyarországon jelenleg kialakult, nem csupán a világfolyamatoknak, a nemzetközi gazdasági válságnak köszönhető, hanem annak is, hogy e rossz gazdasági rendszerben kevés már a hazájához hű, becsületes ember. Nyilván nem fogok megérni egy közösség-centrikusabb társadalmi rendet (akár szocializmusnak nevezik majd, akár másképp), és igyekszem tárgyilagosan tekinteni múltra és jelenre, de e közösség-centrikus társadalmi rend jelképe verseimben a Piros Csillag, amely magába foglalja a Vörös Csillag hirdetett eszméjét is, Ady Endre Vörös Csillagát is, azt az Új Istent is, amelyről Tóth
Árpád írt 1919-ben a Nyugatban megjelent versében, - sőt, az őskeresztények bátor magatartását, törekvéseit is.
A fentebbi rövid összefoglaláshoz csatolt versek Lelkes Miklós: NAPKIRÁLYNŐ az érett meggyszemek üvegtestét csodáltam még gyermekszemmel s bennük a sötét magot s elképzeltem: óriás meggyszemekben áttetsző vörös fényben barangolok felhő futott zápor lobbant az évek egymásba szökő fűszál-hídjain át gyümölcs gurult, dal ringott, manók kardja villant, védte a gyermekkor honát lelkedben éltem Napkirálynő, kedves! most, hogy ismét a vendéged vagyok patak rohan felém s játékos kedvvel magasba szökkent vízcsepp-csillagot... lelkedben élek Napkirálynő, kedves! s míg rátekintek aranykoronádra ezer tükörben alakod dúdolva ringatja tiszta fények dajkalángja... csak Téged látlak már, csupán Tehozzád küldöm a Szépség álmos rózsacsokrát ne adjál nékem könnyelműen kegyelmet: hisz tudod rólam - csavargó vagyok de csak a Te világodban csavargok kisimítom a gyűrött dallamot s szemedbe nézek Napkirálynő, kedves! csak azt bocsájtsd meg, hogy nagyon szeretlek! /1959/ Lelkes Miklós: Poéta-ősöm Poéta-ősöm szinte-szinte látom: hófoltokkal tündöklő réten át megy és versében új tavaszra tárja a tél áttetsző kristályablakát,
s képzelete röppen tovább, a nyárba - pacsirta száll fel ünnepi magasba s a virágok lengő színét a tájon valami édes érzés mézével átitatja. Kedves, bolondos, bölcs poéta-ősöm, kopott ruhás, hétszilvafás nemes... Zöld gyíkokként sütkéreznek a völgyek szinte hallom egykori éneked! A táj ölelt. Páncélod a magány volt. Előtted szürke szőrű messzeség a szétlapított-kígyó-testű útra lógatta le buksi szamár fejét. Ha a táj engem olykor szólni késztet: szavad ismétlem csupán boldogan, s a címeredben győztes büszkeséggel összefonódik kék, zöld és arany. /1960/ VIRÁGOK FORRADALMA a percet hozom, nyújtom át Neked amely számomra a legkedvesebb: csillagport hintő, gyémánt, büszke ég karcolta lelkem opálüvegét miért küzdöttem, hittem, hogy halott megaláztak kicsinyes bánatok s ahogy mentem a szürke úton át tűzbe hamvadtak képzelt paloták a szavaimat nem leltem sehol éreztem, sorsom tél felé sodor a gyémánt, büszke, hideg ég alatt veszteni véltem hitet, vágyakat s konok, bolondos, furcsa önmagam szívemnek - véltem - növő árnya van... de a park fái fölébem hajoltak tó-tükrét láttam távol holnapoknak s észrevettem: a parázsló virágok
ringó pirosa mint gyújt lassú lángot s mint kélt a láng, mint éledt egyre szebben... bánatot perzselt ujjongó szememben s mint lett az ének görnyedt fák alatt gőgösből büszke, fogolyból szabad!... libben a fény lassan szemedbe nézek szebb ámulatban nem szólt még az ének Téged áldlak s a virágok hatalmát: a Szépség szelíd, tiszta forradalmát /1964/
Lelkes Miklós: KERT melegedő kerek napokon körbejártak a kíváncsiszemű madarak amíg lehetett és hatalmas fészkekké váltak a fák a levelekről a fűre pöckölte a hernyókat a szél kibomlott a hatalmas ejtőernyők selyme ellobogott egy évszak fent a kékben és elefántcsontszínű csészékből ittuk a teát az a hatalmas kert maga volt az örök meglepetés csak vitatkoztunk fakardos vitézek csak vitatkoztunk Spártát nem szerettük s az ismeretlen szabadságra vágytunk athéni szívvel tizennyolcévesen míg odalent a pitypang volt a lámpa a botorkáló hangyáknak alattunk a csillagfényes erdők elsiettek ittuk a teát vége volt a nyárnak menekültek a feketerigók /1966/ Lelkes Miklós: KÉTFÉLE TÁJ az esők függönyén át láttam mint nőttek meg az almák
a zöld alma-tűnődésben megfürödtek a gyermekkori szobrok s láttam a nagy tereket a méltósággal kilépő bronzlovasokkal kőváraink felett kanyargott a felhő a zöldszürke derengést tükrözték a nagy pocsolyák egyszerre látom a falut és a várost a kétféle gyerekkort a lobogó indiántollakat a kiáltást a tyúkok rémült futását a kis házikók kerekarcú tündéreit a kőkomor utcák édesarcú tündéreit forog a kút siránkozó kereke forognak az évek tyúkokat itatnak a gyöngyszínű tócsák mesebeli sárkányok alatt dübörögnek az utcakövek mesebeli sárkányok lámpaszeme gyullad mesebeli sárkányok sötét füstjét ha látom elindul egymás felé a kétféle táj de ki tudja hol találkozik milyen csillag alatt mikor fordul át a múltba a kút siránkozó kereke az évek merre forognak ha fordul a felhő ha beérnek az almák mikor találkoznak a kétféle égnek csodaszép tündérei? /1967/ Lelkes Miklós: ÉVEK hó száll a sötét óra-számlapokra bundában jár a januári tél s a visszaúton hideg februárral találkoznak a bölcs háromkirályok de élednek a fák a márciusban kitűnhet még: nem volt szavunk hiába úgy öltözik az április a szélben mint kedveséhez siető legény ha zászlóját egy új május kibontja az áttűnő piros szöveten át majd tisztábban látjuk közös tetteinket s a te arcodat, teljesebb szabadság?
mit június és július beérlel s fényvilága az augusztusi nyárnak átnyújtja-e az ízesebb gyümölcsöt a szeptemberi-októberi ég? hát siessünk eltévedt csillagok közt egy új november újult csillagához a decemberi bölcs háromkirályok mosolyával majd ott találkozunk /1967/ Lelkes Miklós: Falu miként a sólyom az időtlen kezen úgy ült a galamb fent a téli fán mentünk kék hócsillagokért sötétarcú kövek takarták el az elveszett mesét kis házak körülzárt tiszta világát hol néha-néha felsírt a cinkehangú szél kék udvarokban lovak füstölögtek szerszámok kedve fénylett kék vasárnap ezüstruhájú tündér kerek szoknyában forgott s az utcák elfeledték önmaguk kék hócsillagot tükrözött az ablak bohócos fiatalság piros sapkája lobbant s ezüstruhájú tündér kerek szoknyában forgott a fenyők égbenyúló égő tükörhegyén emlékszel? kék vasárnap berúgtuk régi pincék vasakkal zörgő mélytorkú kapuját sötétarcú kövek közt hordók mélyében ringott az elveszett mese és a hóra csak hullt tovább a kristályos harangszó
de távolabb az erdőszél ügyetlen félreugró bokrai közt a távol csend fuvoláit lassan fújni készült a fák a fényt az alkonyt elfeledték fenyők tükörhegyében csak önmagukat nézték mindig az alkonyok /1967/ Lelkes Miklós: BALATON az erdőfejű isteneket akik hatalmas kőujjaikkal mutatnak a madarak után de régen is figyeltem! csivitelő hanggal fizettek a fecskék a kéknek és perdült a vakító kristály az időtlen tavon a bűneimet ma sem tudom de mégis ítéletre várok: a víz fényes ítéletére a fények ítéletére a roppant súlyú hallgatással előttem álló hegyek ítéletére és kigyúlni lendülnek újra az árnyékok öléből a gyors madarak csak arról írhatok amit nagyon-nagyon igaznak érzek a felfordított hasú ladikok alól hallatszik a víz kotyogása csivitelő hanggal fizetnek a kéknek a fecskék harminc évem holdszerető tündér de csak egyetlen pillanat az életem a fénykristály egyetlen perdülése /1968/ Lelkes Miklós: BRATISLAVA esernyő-felhőt billeget majd fényeket az ég a vár felé sétálnak a gesztenyefák a vár szigorú mintha a börtön-időből jött volna a hegyre a fényre
a kis utcák utánunk kapaszkodnak ki tartja számon a fűszál-sóhajokat? lent a Duna amely viszi a múltat gyöngysorát az egykori ékes koronáknak kis ördögök fújnak szelet a mosolygó angyalokra itt kisdiákok olvassák a versem itt szerelmesek a gesztenyevirágok és jól tudom: itt boldogok leszünk még vagy öt napig egy kis hotelszobában és utazunk és megmarad az emlék esernyő-felhők lobogtak felettünk s fehér szerelmes gesztenyevirágok és képzeletben Pozsonyt újra látjuk nem furcsa az, hogy mégis van egy város a közönyön túl s az országhatáron hol kisdiákok olvassák a versem - egy város ahol engem is szeretnek? Pozsony előttünk - gesztenyevirágok felsétáltak a hegyre a gesztenyefák /1969/ Lelkes Miklós: Gyár láttam a gáz mohó sárkányszemét hevült a vas kiáltó kalapácsok óriásöklű gépek a műhelyudvar hűlt vasakkal teli a lendület lánc-üteme csörömpölt gépek sújtottak óriásököllel barangoltam az ismerős világban a faliújság ezeréves cikkét csendes közönnyel rámázta a pók s bár jól tudtam: az erőszakolt részvét fityegő, sárga papirosra írtan Vietnamért vagy bármi igaz célért a semminél is kevesebbet ér - csak hallgattam messze egy daru égett pazarló fényben, sokemeletes karját kitárta - ez a lehetőség! mentünk alatta: emberek és gépek
és sokan mentek látszat-béküléssel és sokan mentek látszat-lázadással sokan vettek részt fecsegő vitákban és állt a daru nagy karját kitárta mélyen alatta nyüzsgött a jelen (1960-as évek vége felé vagy az 1970-es évek elején?) Lelkes Miklós: Mikes Kelemen az égen egymást átkozó sirályok víz-szél-időnek egyhangú futása vagy vitorlák párolgása a végső, elbúcsúzó láthatár-ponton át ide jutott, a csillagok peregtek homokórája kelyhében s az évek csak bújdosóként látták újra őt, ki elvesztette hazáját, Rodostó befogadta, átkozódó sirályok víz-szél-időnek egyhangú futása homokórákban pergő csillagok a leveleit írta még sokáig a fejedelmet gyakran elkisérte Ő meg a Hűség Fejedelme lett, kinek vágyódó, tágas címerében újraszülettek az erdélyi tájak s a felvidéki hegyek ott vonultak a kardok íve győzelmet sugárzott de végül mégis Rodostó maradt s a szerelemben szintén csak Rodostó víz-szél-időnek egyhangú futása az életéből nem országhatárok vágya süt már ki, más az értelem: ha itt is, ott is néha új Rodostót szorít köztünk a szél, a víz, az ének keressük meg a Hűség Fejedelmét a szétfutó világban mindenütt! gyönyörű szépség, gyönyörű szabadság vezérei végül csak ők lehetnek akiktől mi a hűséget tanultuk a pergő hideg csillagok alatt! keressük meg a Hűség Fejedelmét ne mondjanak nagyszerű életéről
körcirkusz-ég és hódoló narancsok övezte nyüzsgő, törökös ricsajban gyors ítéletet még ma is kevélyen selyemturbános, törpe életek (1960-as évek vége felé vagy az 1970-es évek elején?) Lelkes Miklós: December aludni ment a kristályszemű ablak gyertyát gyújtanak a lassú kezek az árnyak lent a havon összebújnak s az ágakon szélfútta verebek most látszatra a táj is egyszerűbb lett sötétebb fehér, mélyebb hallgatás s a park szélén a dörmögő december csillogóbb öröm útjára vigyáz s amit szeretnék az is egyszerűbb lett: kézfogások, kimondható szavak, melyek nyomában gyors és büszke fények a fenyőfákon áthullámzanak? a park szélén a dörmögő december a bundájába bújnak a mesék szélfútta fákon verébhadak gyűlnek kékesfeketén tűnődik az ég /1969/ Lelkes Miklós: Észrevétlen ragyog a hósüveg-tavasz lobogó menyasszonyruhák a délszaki kapukon át jönnek a büszkemellű fecskék ilyenkor legszebbek a legszebb mellű nők az őznyakúak gyönyörű lábuk kék virágharangban fel-feltűnik a felszabadult kékben s utánuk fut a szélben sok hízelgő virág az első percben szinte észrevétlen a nagy hósüveg-világok ragyognak vaskapuk ódon mellét döngető
kedvét itt-ott a város felmutatja lobogó fákon menyasszonyruhákon átszáll rigófütty ujjongó idő ó tavasz csöppnyi lét nagy komor évszakoknak mélyéről szólok hozzád míg hangosak a fák ó maradj még közöttünk! fényes kaptáraidba ömlik a méz s látod mint fut a szélben a felszabadult kékben sok hízelgő virág? ragyog ragyog nagy hósüveg világod minden fecskéd új hírrel érkező a lehetőség kigyúl benned fehéren s nagy tükreiden szinte észrevétlen lobban lobog egy gyönyörű idő /1969/ Lelkes Miklós: VÁROS asztmás tüdő koromcsigák a lépcsők a múltba lépnek bronzangyalok ércbeöntött bukása megfúlt bogár pohárnyi lámpafényben a léghuzat sötétség a kéményeken átfúj szél-árnyékok mélykék halálát látjuk ó kis terek nagy tisztulást remélők! nem tudjátok itt meddig tart a hó? ezernyi láb csúfítja eltapossa a legtöbb persze - szükségszerűségből a lépcsők múltba lépnek nagy középkor a kardjainkat hol is hagytuk el? sarkantyús rézkakas kél rekedt réz-villanással és éber álom ismét hull a hó a kis terek nagy tisztulást remélnek tűzfalra nézhetsz tüzed elemészthet korlátnak dőlhetsz - éber álmod marad versed elszédül forgó körcirkuszokban a tegnap-ég nagy kürtjéből kilépnek udvarolnak az udvari bolondok nyálas mosolyok nyájas udvaroncok a kis terek nagy tisztulást remélnek új időt hisznek hull a percnyi hó ki nem ltát messze túl sokat remélhet megfúlt bogár pohárnyi lámpafényben
a kardjainkat hol is hagytuk el, már nem is tudom lehull a percnyi hó fellélegzenek kis terek fehéren a tudatlanság optimizmusával kik messzebb látnak néha mosolyognak asztmás tüdő-síp lépcsők múltba lépnek szél-árnyékok mélykék halálát látjuk kémény-kürtőkön átfúj a sötétség s egyre fájóbb a szemnek messze látni, egészen addig, hogy tudjuk: miért is ily csöppnyi ív marad csak útjainkból mit a csillagok végül átragyognak /1969/
Lelkes Miklós: BARNA ERDŐ barna fatörzsek alatt hatalmas alagútat formál a szél a föld alatt vakondok-idő dermedt végtagok lent megfagyott hangok a fákon csontzörgésű a hideg avar ott is ahol nem lepi hó régi festmények mosolygó kő-idejét tapintod-e? majd alkonyattájt a hóra hullnak a gyöngyhideg csillagok felsírnak a fenyők a szél-alagutból kilépünk belefagytak a csendbe a távoli házak kis gondolat-kuckókba melegedni tér a kutyaugatás a szél-alagútból kilépünk s a fagyok esztendejében kendőjüket mélyen lehúzzák a csöppnyi anyókák gurulnak a havon a gyöngyhideg fények ki tudja miért sírnak az erdők, milyen szemek csukódnak le a szél-alagútban, a fatörzsekre milyen árnyakat vetnek az évek, milyen mélyen bújik meg alattunk a földben
a vakondok-idő? /1969/ Lelkes Miklós: Táj-akvarell mikor a tetők, kis ólak, bodzabokrok párolognak eső után megnő a gomba-csönd a fűszál éle elmetszi a kéket de újraforrasztja a fény kilépünk fehérfüstű vonatok eltűnnek a zöldben s a fénykép-pocsolyákra néznek a kőarcú diófák milyen erdők fogják körül a múltban favágó-nagyapámat? vitte, vitte a madárhangú fűrészt, a csökönyös akaratú fejszét s a görcsös évek birkózását erdőszéli sorompók a virágoktól fuldoklott az őrház elérte őt s elhagyta a vonat de ment tovább míg vezette az ösvény felragyogott a naplelkű akácos s a lejtők szélén megálltak a tölgyek vitte, vitte a madárhangú fűrészt és észrevétlen oltotta ki az árnyék a szitakötők szivárványszínét (1971) Lelkes Miklós: Rókatánc híres hordók akadnak cégérnek és bornak no meg hordószónokok boros vigalomnak hízelgő szó rókatánc rege-róka-rejtem: add a tyúkod! /ludamat véka alá rejtem/
rókánk ravasz mosolya s bundája száll rőten kit zavarnak a szavak ha nincs vadász? őt nem! megy tovább a rókatánc! csibecsaló ének sok mancs közül némely már nagyon messze érhet! jó fej ez a rókafej! illeg-billeg tánca gigágát szór gégéje mikor lúddal járja hordók döngnek! /bizony ám! nem a szorgos méhek/ záróra nincs! jöhetnek nagy melldöngetések minden hordók hordója hordóra áll végül lé dűl szó gyűl szónokol kispolgári létrül a tanulság egyszerű: bölcs könyveid fusd át rókalyukat tömeszelj kutyát hozz és puskát ha meg hiszel nékik hát nem tehetek róla! te az ajtót csapod be téged rege róka tollat fúvó hajnalig gúnyát adj a dalnak rege róka mindenütt - s hol a forradalmad? /1978/
Lelkes Miklós: Tisztás A fák között sütött, sütött ezüst homlokú óra s bezárták makkfejű manók egy ódon ládikóba, de azt is átsütötte még, s a gyantás, barna csendet fákat süllyesztett mélybe és szárnyakat megteremtett. Alkonyodott. Csöpp gyík hasalt. Néztem: bőréről egyre elcsillogtak a gyöngytavak kitágult kék szemekbe. Mentem. Csak a vers volt velem: bohócsapkájú lényeg. Bolondozott, de tudtam én: érti a messzeséget. Jól érti elmúlt idejét szeleket hívó szónak, mely ellobogni küldte szét a táltos-lobogókat. Ó, lobogók,ellobogók, volt virághitű ének itt hagytatok szélcsendben és szélén a messzeségnek! Megyek. Csak a vers van velem: gúnyos arcú varázslat. Szikrázzák fák, füvek, szemek múltját volt-csillagának. (1978) Lelkes Miklós: Aranyásók (Jack London emlékének) Megyünk-e még a roppant hegygerincen a csillagfényes erdőkön keresztül az ismeretlen szabadság elé?
látjuk-e még: ívén a messzeségnek a gyöngyarany nap mint ég újabb fenyők közt s utolsót lobban - már a tegnapé? miénk a táj ahol vizek rohannak végtelen kékbe kitáguló holnap olthatatlan szomját eloltani merünk-e majd délkörök áramának s egymásnak is - athéni vágyainkról felszabadult szavakkal vallani? úgy érzem most: bár tábortüzeinken átfúj a szél s a lángok sokasodnak lehet: utánuk jelzés sem marad csak fény-mozaik lendülő tükörlét bolyong útvesztő erdő-sóhajokban: csillagfényes gyönyörű pillanat (1978) Lelkes Miklós: Gyűlés Rácifráz szavak nagyotmondó szépe. Társaival leül protokoll-székbe. Protokoll-székben mind-mind rendre ott van, kívül mosolygón, belül ásítósan. Mi is mosolygunk. Ó, hiba ne essék, te elvárt szabvány, látszat-kötelesség! Göcsörtös szót X. mondott egyszer kínban, - nem Ő hegyez most zabot Kukutyinban?! Taps-függöny rándul. Tudod mi van akkor, ha vadász s róka mind-mind egynek tapsol? Leninkép néz. Akarja, nem akarja: ott lóg az ünnep nyakába akasztva. /1978/
Lelkes Miklós: NYÁRVÉGI CSEND rokokó fű táncol a kékbe fénymagot szór a messzeségre pillát hunynak kigyószem-lepkék egy szisszenés múltban lebeg még virágszáron csöpp csigaházak ajtót be- és időt kizártak rézüstök dombok forrni készek zsoldosruhában seregélyek gyöngytükrökben ha villan néha piros kakas fokos-taréja gyümölcsméz-csend a napra cseppen felejtést kérő énekekben /1979/ Lelkes Miklós: Tűnődő Tavak. Vitorlák. Elvágyódsz-e, fecske, szárnyadról szikrát kérő végtelenbe? Fűszálakból szőtt idő, lepkeháló, rabod a felhő, egykor messze szálló? Hegyek. Szempillák. Csacska óriások, most árnyékomra köveket dobáltok, mert egyszer - látón - fületekbe súgtam: a hegyeken túl annyi-annyi út van? Akár szerettek, akár nem szerettek, csak ezt adom, - a mosolyom, s a kedvet csillagra várni és szólni a fényben: már majdnem az...de azért nem az mégsem! Emlékeztek? Néztük a nagy-nagy órát. Ti és én. Mind. Tenyerünkben manócskák. Mutató járt s a nagy számlapon ott
sohsemvolt táj szépsége ragyogott. E táj, idő emlékeként merészen virág nyílik hókesztyűs tündérkézben. Kosarában hány gyümölcs ottmaradt! Zászlóinál sem volt még szabadabb. Fecskék szállnak millióröptű égen piroson át a kékesfeketében. Bár nyílna szem, mely látón messzelátó! Hol az a táj, s miért lankad a zászló? /1979/ Lelkes Miklós: LUDAS UTÓD Nagy őse képét gőggel lengeti, s szavát idézi: " Háromszor veri..." ...de mit tesz Ő, e potrohos gyerek? Gúnyosan kérdem: " Te hányszor vered?!" Teszi: nem hallja. Szájal: " Döbrögit így s úgy...!", - de ezt-azt máris dörmögik. Hangot emel - ne jusson fényre fel: egy más lúd-ügyben ki mit érdemel, s félszemmel, tudom, régen látja már, nincs Döbrögi - ő sem lesz lúdkirály! /1980/ Lelkes Miklós: Út ott lent a völgyben varjú-árnyak lábunk a hólepett időn amikor csak a hó világít nagyhirtelen feláll a hegy hátán szétkuszált lassú szél toronymagas fák inganak egy nagy bagoly forgó szemében
szeretnék élni most veled s emlékezni a pillanatra mikor arcunkba annyi szöcskét tüsszentett a tavaszi rét! de mennünk kell a lassú szélben a komoly időt értenünk kell utat tévesztő fák között oldalunkon szűkös tarisznya lábunk alatt a hó elalszik és mesebeli mosolyodra hunyorítnak a csillagok Lelkes Miklós: R Ó Z S A D O M B Élénkül-e a rózsák lángja? Mindenütt túlérett szépség, fuldokló virágok. A nap-párnákon kábult szeretkezéstől túlérett, barna, teltpárnájú nők, s én látom csak a szinte hihetetlent, mit mutatnak a bénuló napórák: a lelassult s végképp megállt időt? Csak én látom a kövér Gül Babát, a kéjurat, aki mézes ravaszság hasznát dicséri? Ó, Nagy Kereskedő, akit köszönt a sok hajlongó turbán, s akit megáld ez a megállt idő! Fogság és méz, megszédülnek a méhek s a mézre szállnak. Édes hatalom! Körötted nyár, pénzcsörgés, belenyugvás, észrevétlen bomló birodalom. /1987/ Lelkes Miklós: ÉGBOLTOK /1919/ Virága lobban, múlton átvirágzik. Sárkányos szélben virágfény lobog. Hány csillogó jel jött a végtelenből, ahhoz az éghez méltó csillagok! Elfonnyadt zászlók. S mily törpék a törpék!
Fecsegés száll a fecskék kék vizén. Tükrök mélyén egy múlt parázslik, fáj ma: elnémított, gyönyörű költemény. Ó, az az ég ujjongó csillagokkal! Más egek jöttek és más csillagok. ...és égboltok nagy látszat-csillagokkal: csillagnyüzsgéssel csillagtalanok. /1989/ Lelkes Miklós: ORSZÁG, 1989 Még sohasem volt ennyi szélkakas, és ennyi öntelt légvár égmagas. Beteg hazának nem volt még soha ennyi ravasz, sarlatán doktora. Nyíltság! - bár jelszó oly gőggel terem: ennyi hazug szó nem volt sohasem. A koporsónál Nagy Kaméleon, s krokodilkönnynek híja sem vagyon. Megbékélés készül így - nemzeti: minden kard, tőr élesre fenve ki. /1989/ Lelkes Miklós: Toborozó Gyere, pajtás, csatlakozz hozzánk! Jön a Jövő, hát el ne késs: ha kolbászból kerítés nem lesz, - kerül kolbászba kerítés! Vagy kibontakozunk, ha Julcsa, s fogyó erőnk megengedi, vagy a Julcsa fog káromkodni, hogy minek bontakozott ki! Ó, szólhatsz bármit, elviseljük, s vállon veregetünk...habár
volt, hogy ily fickót véletlenből ez és az csapott fejbe már! Fogadd e világos beszédet: menj fel...vagy le...vagy el...vagy át... Kenegesd sárral - varjúhájjal? vagy ördögét...vagy angyalát... ...és hallván zavaros beszédet hagyd, hogy mások halásszanak a zavarosban! S vesd ki hálód a zavarosba! S vesd meg azt! /1989/ Lelkes Miklós: Nő az idő Nő az idő s a tárgyak élesednek körvonalukban. Sallangjuk leég. A messzeség derül kis cifra tornyon, hivalkodón, - ha tényleg messzeség. Nő az idő s az eszmék élesebbek. Fogak fehére villant érdeket. Tükör ámít, de megfáradt szemedben már minden lényeg egyre fényesebb. Nő az idő és legyintsz kis csalókra, pulpitusuk bár lehet égmagas. Szavakon átlátsz, csörömpöl a törvény, s a látszaton túl csak fegyver szavaz. Magadra maradsz a felnőtt idővel, hol nem tudja a juhnyáj ifjúság, - bár jobban észlel bábos délibábot meddig a táj s meddig a délibáb. /1990/ Lelkes Miklós: Kérdezgető - Hány a ludad, Rókanéne?! - Egy jó eső, no, az kéne! Mondtam múltkor az ángyomnak:
emitt ama gondok nyomnak! Kérdezgette is az ángyom: nem fáj-é a térdkalácsom?! Ráförmedtem én az ángyra: telik-e nékem kalácsra?! - Hány a ludad, Rókanéne?! - ...hogy mi esett a kéménybe? Az, fiam, az, - az a macska! Rátapadt a kémény mocska! Mocskos macska! - mondtam neki. ...Az meg, fogja, uccu neki! - Hány a ludad, Rókanéne?! - Nem hány, fiam, egy se, mégse! Magam tömtem meg a begyük ehol, ihol, meg egyebütt... Begyet tömvén szállt a tömjén... Ezt-azt költvén időm töltém... - Hány a ludad, Rókanéne?! No, azt számolni se kéne! Ha így veszem...ha úgy veszem... ha a völgyben...ha a hegyen... ha a volna ott nem volna, s nem ugrálna annyi bolha... ...itt állhatnánk bolhátalan! Múltkor ellopták a halam! - Igy kiáltunk: VÉGRE! VÉGRE! Jöjjön velünk, Rókanéne! Lehet szócső, államtitkár, főcsősz, aki itt jár, ott jár... Kicsit kürtöl, kicsit kertel, s palotát kap díszes kerttel! Elmormol pár imát, hibát, s tejelnek a dollárlibák! Összekever lépet, népet, s tapsol, aki félrelépett! Beszéljen csak! Persze, haza, de mindig így mondja: HAZA! Dühösködhet bármily izmus, köphet keresztről a Krisztus,
biztosítjuk, Rókanéne: velünk száll majd fel az égbe! /1990/
Lelkes Miklós: CIRKUSZORSZÁG Ide bumm! és oda bumm! Mélyen tisztelt publikum! Most megtudja hogyan is volt az egykori bummbummbumm! No nem úgy volt az ahogy volt, hanem úgy volt ahogy nem volt, ahogy mostan átmosottan kiteríti Kerge Pál! Jön a bűvész, életművész. No, ha ő jön, az nem mű-vész! Fején úri nagykalappal kártyát oszt, játszik a lappal. Ide lap és oda lap! Kinek nem oszt: kibicelhet, korgó hassal kiviccelhet, ha van kedve, ezt meg azt! Forog fent a csodasátor reklámpénzből önmagától. Virág nyílik, hull a hó. Szép lány zengi halihósan virágzóan, hulló hóban: CIRKUSZORSZÁG ELADÓ! Hull a hó, hullnak a vádak, éles virágszirmok vágnak, csörömpölnek ablakok. Ezer kutyát ugattatnak, ezer macskát nyávogtatnak, zászlóerdőt lobogtatnak, meseautót robbantgatnak, pénzeszsákok túldagadnak, hull a virág, hull a hó: CIRKUSZORSZÁG ELADÓ! Samu Bácsi, nyisd ki bukszád, Te is Sir John, nagypipás! Olcsón vehetsz jópipákat, pipipopsit, szárnyas szájat, s van itt még megannyi más:
nyelvtehetség, amely tudja mely alfel felé az útja dollár- avagy font-csodás! Cirkuszország cirkuszában, légtornász szavak honában e nyelvtorna mostanában divatos előadás! Szóval, Samu, jól figyelj most, s te is John, te fontvitéz! Vegyétek jól fontolóra: ez az óra fontos óra, s jó ha buksza nyílni kész! E föld görbe utak földje, e cirkuszban csodatörpe, itt gyakran megáll az ész! Nyíljon buksza, bugyelláris, száz szónokló bugrist máris vehettek, s fecseg a szó. Kapható itt minden-minden, csak becsület az mi nincsen, de kinek kell becsület?! Igaz szóra Cirkuszország most momentán töksüket. Nincs szülség csak trombitára, az zengi minek mi ára, harsog víg trombitaszó: CIRKUSZORSZÁG ELADÓ! /1990/ Lelkes Miklós: POLITIKUS Szájában rejtett rókafog. Sandít egy görbe útra. Régi gúnyáját leveti, az újat felhazudja. Hordó akad, rá szónok is, ebben gazdag az ország. Kerül igazság - fűszerül: borsosabb a ravaszság.
Olyan nagy hanggal nemzeti, hogy nemzeti-e - kétlem. S az önérdek beszél, beszél egész nemzet nevében. /1990/ Lelkes Miklós: IGAZ EMLÉKEK NÉLKÜL... Mást tesz a görbe kéz és másként papol a száj. Kacsint az Ördög , rajta új bírói talár. A nép? Ma oly hiszékeny , esendő , gyermeteg! Elképedt képpel hallgat hamis beszédeket. A múlt? Hajcsár-utódok átírják nagyhamar , s lesz igazságtól messze kanyargó Don-kanyar. Markol a görbe kéz és álszent szavú a száj. Ördög vigyorog , rajta a bírói talár. Volt-árnyak visszajárnak , s velük hazug szavak. Igaz emlékek nélkül egy nép sohsem szabad. Ám az Idő - időtlen , s még hozhat új Időt , népet a népből , másat: látót , emlékezőt. /1990/
Lelkes Miklós: Csak a tokokat.. Csak a tokokat becsülöd, te ország, tudósából a betokosodottját, a nagyeszűből a futóbolondot, ki terméketlen cifrázza a gondot, a molnárt, aki úgy vitte a zsákot, hogy a nyomában fehér liszt világlott, csak a mázat a mézes-mázas ajkon, mely hízeleg, amíg nincs itt az alkony, a szónokot, ki nagy mellel a szélnek ígérgetett, szemünkbe szállt ígéret, a költőt, aki lantos bohóc, szolga, s minden hatalmat ámennel beszórna, a bűnöst, kinek dagadó zsebében lopott arany, - és nincs az arcán szégyen! A múlt: nemesi címerekbe vésve látszat-csillagok gőggé kövült fénye, míg pirultál fent egyetlenegy csillag, mely méltó volnál hogy jövőnknek színt adj! A jelen? Néhány bűnösnek - megérte. S neked? Szegénység. Szennyes eszmék léte. Ál-történész mond aljasságnak bókot, s Horthy véres kezére kéri csókod. Csalás, árulás, pénz piszkos jelenje hív tömjénfüsttel álszent szeretetre! /1991/ Lelkes Miklós: Egy évszázad álma Fiume, tenger, perdülő napernyők, bajszos urak, csíkos fürdőruhák, üvegszekrényben giccses porcelánok, búza, verejték, kéz villant kaszát, kinyíló erszény, kis polgári vágyak, szobormellényes szép palotasor, pipiskedő nők, korzón kurtizálók, hamis aranykor békéje honol, (s van mit csodálni Álmodban, Te Század, sok minden épül, újsághír rohan, és csók a csók olykor, igazán, szívből,
tündérvirág megremeg, boldogan), felszín, közép mély, mély, s alatta mélyebb, s a mélyben az, akit görbít a gyár, majd sör vigasztal, sóskifli, de otthon fáradt feleség, betegség, halál, s fent, a felszínen, cigány, hegedűszó, mulat a gazdag, meg huszáros úr, huszárcsínyeken nevet úri tolvaj, szájtáti népség bámul jámborul. - E köznépből egyszer még csőcselék lesz! - mondja egy tréfás kávéházi fő. - Lehet, de vélem: ágyútölteléknek használja fel majd közeli jövő! - ekképp egy másik, filozófus ajkú, s iszogatnak. Kisházzá lett a Ház, s benne veszett nyál meggyűlt és kifröccsen: a "geszti bolond" uszít, magyaráz. A mélyben nő, ki rabolni szeretne (még többet) - már csak ilyen a Világ! Vonat füttyent harcünneplő bakákkal, "Megtanítjuk a kutyát, Szerbiát!" - így a házmester. Méltóságos bólint, s a Himnusz szól, ez az élőn halott, szent tabu-dal, mit bennszülött magyarság dicséretekkel úgy megtagadott! Vér, baj, vérbaj, szurony, szívekbe szúró. (Ó, Álom, Álom, miért ennyi vér?!). Egy Költő jár, csodabogárként préda: kiömlő vér ellen ír és beszél, agyvelejét pusztítják spirohéták, de még megéri: láz égig szalad, s egy különc gróf jön, igazabb magyarként, s őszirózsákat osztó pillanat. (Ó, Grófom, Grófom, Te is későn jöttél, mert nem jöhettél, - tanulni lehet, azaz LEHETNE múlt-lehetetlenből, s csak kérdés tanít: miért nem lehet?) S új zászlók, a vér lobbanó színével. Hány fegyverben, kit görbített a gyár! Szavak. Igazság mélyből jött világa egy-egy ébredő szívre rátalál. A Tábornok csendben szervez és máris lábát nyúllábra cseréli a cseh,
s a pöffeszkedő román hátrál, hátrál, menti irháját, ameddig lehet. (Persze, tudom, most mire gondolsz, Álom: magyar, román, cseh oly egyforma nép, s ha Néppé lenne egyszer: azt is látná, hogy mi miatt lett - ágyútöltelék!) A Tábornok lemond (mást nem tehet már), a perc-vörösnek Alkonyt átadott francúzos Kéz, s feketén, a sötétben darutollasan tisztek: gyilkosok. Vezérük máris (Ó, mutasd csak, Álom!) hová léptet a hófehér lovon oly piszkos kézzel? "Kormányozni, kérlek alássan!" (Gúnnyal elmosolyodom, mert látom, Álom, történész-lakájok mint szolgálnak ma is oly érdeket magyarkodón, mely bajt hozott és hoz még, s mint szaporodnak a becstelenek.) Trianon jajdul. Jogos fájdalommal, de mennyi tört kép mutatja: talán ugyanazzal lent, szegényeknél, mélyben, mint fent, pezsgővel, cigánymuzsikán elborongón?! (Ó, történész-lakájok, csak a kezdettel érthető a vég, és bár tudom miért szolgák a szolgák, nem unjátok a primitív mesét?) No de sebaj! Új időt hoz a Bajszos germán földön, s olaszon a Kövér, új hordókkal, szónokokkal, s a lényeg: új fegyverekkel új Erő beszél! A jelszó régi: "VISSZA, VISSZA MINDENT!" (ami jogos, s azt is, mi nem jogos). Mily szép jelszó is a "PRÁGA, DÖGÖLJ MEG!", s "kultúrfölény" földjén mily otthonos! Fehér lovon az "Országgyarapító", s nagy hajóját ünneplik tengerek, de jól sejti egy bölcs gróf (ott, mögötte!), hogy zátony jön, s az végzetes lehet. Csak szolga már a kifizetett Szolga, a Szolga Úr, s azt nézi: mit tehet?, mert Don a Don, Folyó, s olykor folyó is rosszabb lehet, mint vérző tengerek! S Szolga Úrnál kényszervendég a Bajszos
páncél-hada, s nem szívbajos apó csodálkozik: - "Ó, mennyi feljelentés!" (Még ő is ámul, az a Gestapo!) A rádió szól: "Más irányt Hajónknak!", de már szíveknek szegezve a Kés, mérges a Bajszos, s földje itt is germán: "Elkéstél ezzel, Lovastengerész!" Géppisztoly-osztás Nagynémet Kezekből. Zöldinges csürhe bízó dalba fog. Megismered? Azok, kiket a Rendszer fékezgetett is, - és dajkálgatott! "Mondd, kell, zsidó, árpádsávos szabadság? Ámornyíl helyett e golyót adom!" - röhög kajánul zöldinges süvölvény. " Most a Dunában úszhatsz, szabadon!" Fent gépek szállnak és a rádió szól: "Bácska...Baja..." - és máris BUMM!, s remeg a légópince, ahol ijedt népség, s razziázó, veszett zöldingesek. Falak ledőlnek, s a sok éhes falna, ha volna mit, de nem mindig terem pesti aszfalton, széles betontálcán ínyenceknek ígéret: lótetem. Fent már a Csillag, eljött Ázsiából. (Feledted: tőlünk kik mentek oda? S fehér liliom volt talán kezükben? S céljuk mi volt? A Szeretet Hona? Ám rendben, Álom, nem mutathatsz mindent, megértem, de azt is érteni kell: a háború sebeket oszt, s a bosszú rosszat sugall: visszasebezni kell!) Tanult a nép múltjából, háborúkból? Nem túlontúl. Jár a kisgazdaszáj, s összekacsintók már-már tudni vélik: a polgár-múlt új jelenre talál. Találna is, de intőn int az Ördög, s csitul a szó, mert, könnyen meglehet, ki nagyon ugrál, majd Szibériában romantikázhat: "Kellett ez neked?!" S a mélyből feljebb, egyre feljebb jönnek, kikhez kisnemes Költő szólt (ma már szemérmesen nem idézik e versét), -
itt is, ott is megannyi proletár. Szól a harang, átkozódik a gyáros, a gróf sem vidám, sírni nem szabad előkelőnek, ámde ott a gondja: miből tart majd el annyi agarat?! Ügyes a Kopasz, mögötte a Gazda, a tömeg kéri földi istenét, s aki nem kéri, az is megtapsolja "A Hűség és a Hála Éneké"-t. Majdnem mindenki tapsol (no de, persze, másnak tapsol ki Nyugatig szaladt, lényeg a taps! (...és ma is láthatsz, Álom, hunkivagy-földön vitézlő hadat!) Hányat emelsz, ó, sorsok hozta Eszme, nagyon mélyből nagyon magasba fel! Itt is, ott is jajduló Jogtalanság, de a Jogos is épít, énekel. ("Ha vérrel és sárral volt is bekenve…" - ám hiába Néktek Madách szava! Ha nem is jobb, olykor mégis okosabb hun legénykéknél flancos francia!) Ámde ki Ember, annak szíve fáj most, ez álomrésznél, méghozzá nagyon: fekete foltok, lélekmély-fekélyek szaporodnak gyönyörű Csillagon! Ó, Vágy, Csillagot tiszta égre tenni! Ó, Októberből az a pillanat! Ám úrrá mindjárt csak a csőcselék lett, eszme, amely rossz múltból itt maradt, az akasztott, és tudatlan suhancok seregét küldte tankoknak neki (talán még Istennek is nehéz volna megbocsájtani, elfelejteni!) Nem tart soká ez a múlt-dínomdánom, a Reverendás máris ott szalad Samu Bácsi házához (még nem Boldog, de szent igaz: most kissé okosabb!) S nem vén a Vén még, aki jön, a ráncok bár gyötrik arcát, nála most a gőg inkább csak kellő öntudatnak látszik, és Fent is, Lent is érti az Időt. Sok mindent jól tesz, - és sok mindent rosszul, de ott a kérdés, hogy mit is tehet.
Parancsolgatnak Kánok: messzi gazdák, s dölyfös polgárok, - Elvtársak helyett. E párt-polgárhad hamarosan látja: egyre erősebb Samu Bá' keze, cserél hát lelke csillagot keresztre, de megmarad: Önérdek-Istene. Hordóra áll a kis takonypóc ifjú, s hőst imitál: "Oroszlán, takarodj!" (No nagy bátorság! Fogatlan oroszlán, furcsán ingó, már-már szinte halott! Szólt volna akkor ez a nyegle hunfi, mikor még... No de, ha nem kedvelem, akkor is igaz: becses Hunniában sok az utóhős, - és az mind ilyen!) Minden felgyorsul. Jól mutatod, Álom! Mentség reá: reálpolitika? Menet indul reális árulókkal, s reálissá lesz tolvajok hona. (Eltűnődöm okokon, szövevényen. Felsír az ős-múlt, - azt hitted: halott?! Csúszómászókig villan olykor vissza, Jelen, sebző tükörpillanatod! S bár a Jelen Királya a HIÁBA, Te, Láng-Költő, még igazad lehet: egyszer eljöhet Idő-Végtelenben szép hasonlatod, Föld-Szőlőszemed! ("Az Apostol" már érett alkotásod, benne együtt bölcsesség s érzelem, bár butító Mának elfedi kendő tanítását. E műved szeretem!) Ó, Évszázad! Rossz volt látni az Álmod, mely új századnak sok rosszat hozott. A "geszti bolond" szobra újra dölyföl, s megdicsőülnek egykor-gyilkosok. Ó, van MÁSSÁG, mellyel egészen MÁSKÉNT kellene bánni! Önérdek-szavak rejtegetnek ravaszul rókafarkat, és ez most már sokáig így marad. Költő, és Vers, vérszín Csillaggal ékes! "Értől az Óceánig"? Oly halott e táj, ahol most egyformán gyalázzák Égvágy-Kereszted, - és a Csillagod!
(2008) Lelkes Miklós: Az idő lep meg.. Az idő lep meg, rendezett összevissza. Nyár lósörényén arany tánc ragyog, s vágtat a nyár, arany szőréről szikrák ezüstje száll, - s máris elcsillogott. Az idő lep meg, mely valóságot színlel, s oly hazugul: minden isten nevet, s mindegyik feldob egy-egy édenalmát, hát kapkodjatok érte, emberek! Az idő lep meg, a magányos kisember: fejet csóvál, ül bölcsen-ostobán, s azt bámulja, amit sok ezer éve. Magánya most is csak börtönmagány. Az idő lep meg, csöcsváró csőcseléke olykor követ dobál, izgága nép, és kihasználja szegénységét, álmát, nincsen-tejét a fenti csőcselék. Az idő lep meg, a képernyőn a nyegle bábokkal, képük nagy pofonra vár, ám az istenek nevetnek, nevetnek, ők sem különbek, míg rohan a nyár. Bunkók röhögnek, s álszent Ájtatosország térdeplő földjén díszes maffia, mely tudja: úgysem más győz, csak hamisság, s nem csak a Ma, - a Holnapok fia! Az idő lep meg: mint kurvul el a szépség, vagy mint tesznek rajta erőszakot. Fehér gyarmatból lett fekete gyarmat, s barna.. halomra dől a sok halott: mit megtanult a francúztól, ángliustól, felhasználja más-bőrű gyermeke az új időnek, sokszor nem jobb ő sem, igazolja új szégyen, rémmese. Az idő lep meg, és nem azzal, hogy Mammon főisten maradt, - ó, dehogy, dehogy! az lep meg, hogy hányadék-szolganépe nem csökkent, sőt, meg is szaporodott. A világ lep meg, azzal, hogy meg sem lep már: vérre, könnyre, bajra legyint a kéz,
és szomorú, ha múltra néz a látó, s még szomorúbb mikor előre néz. Lelkes Miklós: A költő Fényből, árnyékból megteremthet sok mindent, - de Őt soha senki: égő Nincsből, gyúlt képzeletből a Költő önmagát teremti. Meglátja mit nem lát az ember szélén világtalan Világnak, mivel szeme a fájdalomba igazság-mélyig beleláthat. Nem költő az, akit zajongón ünnepelnek pillanat-népek, gazdagok vállonveregetnek, s dícsérnek butított szegények. Nézz szét: a Világ már csak bordély, ahol szenny vár a sok bolondra, rossz ízlések rabszolgaháza. Robban a Nagy Üzlet, a bomba. A Költő mindig csak kereszten, akkor is ha a kereszt - Csillag: csordul a vér, piros szabadság szívmély-szépségekre tanítgat. Sakálfogak a pillanatnak mohón-villanón nekiesnek. Hitetlen hit lett álszent szentség. Minek hát Csillagok, Keresztek? Szívemben - s hányban? - mégis-mégis mit egykor tanítottál, itt benn, Csillagkereszt, Költő, Szabadság, gyönyörű Nincs, esengő isten. Lelkes Miklós: Hímes tojás
Hímes tojás, a szürkén átderengő fény, már lassan pirosba készülő, fűszál-hálóból mosolygó ajándék, hol vagy te múlt, elrejtőzött idő? Hol vagytok ti, reggeli madárhangok, melyeken égő ezüst csend ragyog? Szélvitte csillag? Csodálkozó égbolt? Világom végén ülök, hallgatok. Hímes tojás, volt-öröm, vesztes ének, együtt vagytok nagy álomkék szemen: öröm bánattal végleg kéz a kézben, s a tőr szívemben, - az is gyermekem. Feltámadás? Feltámadhat az ember? Feltámadáshoz a hit túl kevés. Az ember nem más: áldozati bárány, s a késnek közönyös a bégetés. Hímes tojás, mi haggyunk hitet, vágyat, s nézzük csupán, amíg a zöld szalad, hogy lángarany tükörben mint ígérget öröklétet hízelgő pillanat! Mi emlékezzünk a kedves kezekre, melyek dajkáltak, díszt adtak reád, Hímes Tojás, - múló, törékeny Szépség! ...de Szépség nélkül mit ér a világ?!
