Mikeás 7, 7-13 De én az Úrra nézek

Mikeás 7, 7-13 De én az Úrra nézek „De én az Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét; meghallgat engem az én Istenem! Ne örülj, én ellenségem! Elestem ugyan, de felkelek, mert ha még a setétségben ülnék is, az Úr az én világosságom! Az Úr haragját hordozom, mert vétkeztem ellene; mindaddig, a míg leperli peremet és meghozza ítéletemet. Kivisz engem a világosságra, meglátom az ő igazságát. De meglátja ellenségem is és szégyen borítja el, a ki ezt mondja nékem: Hol az Úr, a te Istened? Meglátják őt az én szemeim, hogy ímé széttapostatik, mint az utcza-sár. Falaid megépítésének napja! e napon távol lesz a törvény! Azon a napon eljőnek hozzád Assiriából és Égyiptom városaiból; Égyiptomtól a folyamig, tengertől tengerig és hegytől hegyig. És pusztává lesz a föld az ő lakói miatt, az ő cselekedeteik gyümölcséért.” Bevezetés Ennek a 7. résznek az elején nehéz időkről olvastunk. Ilyenekről, hogy elveszett a földről a kegyes, nincs igaz az emberek között, mindnyájan vér után ólálkodnak. Gonoszságra készek a kezek, a fejedelem követelődzik, a bíró fizetésre vár, a főember maga mondja el a lelke kívánságát és összeszövik azt. Aki jó közöttük, olyan, mint a tüske, az igaz olyan, mint a tövisbokor. Nem lehet a barátnak sem hinni, nem lehet bízni a tanácsadóban. Még az öledben ülő előtt is zárd be szádnak ajtaját. A fiú bolondnak tartja atyját, a lány anyja ellen támad, a meny az ő napára, az embernek saját háza népe lesz az ellensége. Valóban, ezek nehéz idők, és napjainkban is ugyanezek vannak. Az utolsó időkben vagyunk, amiről azt mondja a Timóteushoz írt levél, hogy az utolsó napokban nehéz idők állnak be. Ebben a nehéz időben azt mondja Mikeás próféta, hogy de én az Úrra nézek. A nehéz időkben különösen az Úrra kell nézni, mert más nem tud bennünket megtartani. A felolvasott igeszakaszban erről van szó: hogyan kell az Úrra nézni, Hozzá kiáltani, Rá várni, és milyen az Ő szabadítása? I. Prófécia Nézzük meg ennek az Igének a prófétai távlatait, aztán a személyes üzenetét. Mint próféciában arról van szó, hogy a nép vétkezett, és hiába figyelmeztették az őrállók, a próféták, nem hallgattak rájuk. Aztán eljött a büntetésnek az ideje, a zűrzavar. Ez a büntetés, ez a zűrzavar az lesz, amiről így olvastunk a 9. versben: Az Úr haragját hordozom. Itt a próféta a nép nevében beszél. Nem volt részese ezeknek a bűnöknek, de átélte, mintegy magára vette az egész népnek a nyomorúságát, azért beszél így, hogy az Úr haragját hordozom. Igen, Isten haragja és sötétség, azért mondja a 9. vers végén, hogy kivisz a világosságra, nyilván akkor a sötétségben volt a nép. A haraghoz tartozott a pusztulás és a romlás, „falaid megépítésének napja” (11. vers). Ha meg kell a falat építeni, akkor azt előzőleg lerombolták. „Pusztává lesz a föld az ő lakói miatt, és cselekedeteik gyümölcséért” (13. vers), tehát ez lesz az, amikor az Úr megbünteti a népet, pusztulás, romlás, Isten haragja és sötétség. De a próféta az Úrra néz a nép tekintetében is, és meglátja azt, hogy van remény, lesz szabadítás, a romok felépülnek, az ellenségüket pedig az Úr fogja elpusztítani. Hogy mikor teljesedik ez be? Már sokszor láttuk, hogy egy próféciának többszöri beteljesedése van, ennek a próféciának is. Két beteljesedése már most, a mi időnkben a múlté, akkor még persze előtte volt. Az első beteljesedése Mikeás idejében az volt, hogy körülbelül száz év múlva eljött a babiloni király, elpusztította Jeruzsálemet, a templomot, az egész földet, fogságra vitte a népet, de hetven év múlva vége lett a fogságnak, a népet Isten kiszabadította, hazatérhetett. Felépültek a romok, lett új kezdés. A másik beteljesedés az Úr Jézus Krisztus idejében történt. A nép sötétségben volt, akkor is nagy bűnökben voltak, eljött a Szabadító, Krisztus, de elvetették. Éppen ezért, mert nem hallgattak rá és az apostolokra, jött hetvenben ismét Jeruzsálem pusztulása, a népnek ismételt szétszóratása,

fogságba vitele a népek közé, ami kétezer évig tartott, és nem hetven évig. Ennek a kétezer éves nyomorúságnak 1948-ban kezdett vége lenni, amikor újból megalakult Izrael állam. De a nép nem tért meg. Nem tért meg az Úrhoz az egész nép, és ezért jön még egy harmadik ítélet, a nagy nyomorúság ítélete, ez van még előttünk. Ez csak hét évig tart, de rettenetes lesz. Akkor is az Úr haragját hordozza a nép. A szabadulás – az ezeréves királyság Azonban akkor is lehet az Úrra nézni, és akik az Úrra néznek, azok megtapasztalják Jézus szabadítását. Azt is, hogy a hetedik év végén megszabadítja őket az ellenségnek, a Sátánnak a kezéből, és felállítja Krisztus a királyságát, amit megígért. Akkor a Sátán meg lesz kötözve. A pusztaság, amiről itt olvastunk, virulni fog, békesség és áldás lesz a földön. Megépülnek a falak, amit a 11. versben olvastunk: Falaid megépítésének napja! Itt elsősorban nem Jeruzsálem kőfalairól van szó, mert az ezeréves királyságban nem lesz szükség, hogy Jeruzsálemet kőfalak védjék, mert előre kijelentette az Úr, hogy Ő Maga lesz az ő védelmük tűzfal gyanánt, hanem arról a falról van szó, ami a szőlőket határolja. Amikor szőlőt ültetnek, kiszedik a köveket, és abból egy kerítést szoktak építeni a szőlő körül, hiszen a 13. vers is erről beszél: Pusztává lesz a föld az ő lakóinak bűnei, és cselekedeteik gyümölcse miatt. Erről beszél az Ézsaiás 5,5-ben is az Ige. Ott arról van szó, hogy Izrael népét az Úr a szőlőjéhez hasonlítja, és azt mondta, hogy: mi lesz az ő bűneik büntetése? Lerontom a kerítését, és ez történt. Lerombolta Isten a kerítést, de a királyságban újra épülnek, újból szőlőt telepíthetnek, fügefát. Ki-ki ül az ő szőlője és fügefája alatt. Azt is mondja itt az Ige, hogy akkor távol lesz a törvény. Nem olyan értelemben lesz távol, hogy törvénytelenség lesz, hanem nem az ószövetségi törvény alapján lesz akkor a királyságban Isten uralkodói rendje, hanem úgy, ahogyan a próféták írták, hogy törvényemet a szívükbe írom be. Nem külső törvény lesz, nem a törvénynek a külső kényszere lesz. Abból mindig csak átok fakad, mert a nép nem tudott neki soha megfelelni, hanem beírom a szívükbe Istennek a törvényét. A 12. versben pedig arról olvastunk: „Azon a napon eljőnek hozzád Assiriából és Égyiptom városaiból; Égyiptomtól a folyamig, tengertől tengerig és hegytől hegyig.” Tehát sok nép. Erről írt már Ézsaiás próféta is: „Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt. Mert ímé, sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad megláttatik. És népek jönnek világosságodhoz, és királyok a néked feltámadt fényességhez” (Ézs 60,1-3). Valóban népek fognak jönni, azért, mert látják, hogy ott van az Úr, ott van a világosság, ott van a szeretet, ott van a tisztaság és ott van a békesség. Na, ennyit a próféciáról. II. Személyes üzenet De én az Úrra nézek Most nézzük meg ennek az Igének a személyes üzenetét. „De én az Úrra nézek” - ezt olvastuk a 7. vers elején. Egyénileg is vannak nehézségeink, harcaink, vannak testi, lelki és szellemi téren egyaránt. Vannak harcok belül a lelkünkben, és vannak harcok kívül. Lehet a családban, a munkahelyen, a társadalomban, sőt, lehet még a gyülekezetben is. Vannak csüggesztő körülmények, kilátástalan helyzetek, amikor úgy érzi az ember, hogy nem bírja tovább. Ez a nehézség támadhat a saját bűneinkből, de támadhat abból is, hogy Isten megengedi a próbákat az életünkben. De bármiből is származik, akár saját bűneinkből, akár Isten próbatétele folytán, akár belülről jön, akár kívülről, nem tudunk másképp kikerülni győztesen ebből a harcból, csak ha az Úrra nézünk. De én az Úrra nézek. Amikor ezek a csüggesztő, nehéz körülmények vannak, hajlamos az ember legelőször is magára nézni. Hogy bírom én ezt ki, hogy lesz ez ezután? Azután nagyon hajlamosak vagyunk az emberekre nézni, vagy a körülményekre. Milyenek az emberek, milyen a támadás, milyen lehetetlen a helyzet, amibe belejutottam. Mikor ezekre nézünk, akkor mindig úgy járunk, mint amikor Péter a hullámokra nézett. Az Úr ugyan mondta, hogy jövel, jer hozzám, és ránézhetett volna, de ő látta, hogy mennyire háborog a tenger, és elkezdett süllyedni. Ha az Úrra nézünk és hozzá kiáltunk, akkor megtart minket. Péter is az Úrhoz kiáltott, hogy Uram! Tarts meg engem!

Megtartotta, és nem süllyedt bele a hullámokba, a vízbe. Mit jelent az Úrra nézni? De én az Úrra nézek. Ez azt jelenti, hogy az Úr Jézussal kell számolnunk, nem magunkkal. Benne kell bíznunk, nem magunkban. Igéjére kell támaszkodnunk, amit Ő megígért nekünk, vagy amivel Ő biztat bennünket. Nem kell, hogy a körülmények elcsüggesszenek. „Az Úrra néztem szüntelen; mert jobb kezem felől van, meg nem rendülök” (Zsolt 16,8). Az Úr mindig ott van a jobb kezünk felől, megígérte: nem hagylak el, sem el nem távozom tőled. Csak Rá kell emelni a tekintetünket, és akkor nem rendülünk meg. „Szemeim mindenha az Úrra néznek, mert ő húzza ki a tőrből lábamat” (Zsolt 25,15). Beleeshetünk a tőrbe. Ugye, a tőr csapda, megfogja az embert. Megfoghatja a kísértésben a bűn is az embert. Beleeshetünk olyan körülménybe, amikor nem tudunk kiszabadulni, mert megfogtak bennünket. Azt mondja: de szemeim az Úrra néznek, Ő kihúzza a lábamat a csapdából, a tőrből. Nem hagy benne, ha Rá nézünk, Hozzá kiáltunk, Benne bízunk, kivisz belőle. Vagy: „Ímé, mint a szolgák szemei uroknak kezére, mint a szolgalány szemei asszonya kezére: úgy néznek szemeink az Úrra, a mi Istenünkre, mígnem megkönyörül rajtunk!” (Zsolt 123,2). Egy rabszolga vagy egy rabszolganő ura teljesen teljhatalmú úr volt rajta, azt tett vele, amit akart. De azt mondja, hogy a szolga és a szolgálólány ránéz az ura kezére, vagy az asszonya kezére, hogy mit tesz. Így nézzünk mi az Úrnak a kezére! Voltak rabszolgatartók, kegyetlenek, de a mi Urunk kegyelmes, és ezért mondja, hogy a kezére nézzünk, hogy mit fog Ő tenni. És Ő tenni fog, cselekedni fog, mígnem megkönyörül rajtunk. Igen, megkönyörül rajtunk, érettünk fog cselekedni, még akkor is, ha a mi bűnünk miatt esünk bele a tőrbe, ha Hozzá kiáltunk, és belátjuk, hogy igen, mi vétkeztünk. A 34. zsoltárból elolvasok egy néhány verset: „Megkerestem az Urat és meghallgatott engem, és minden félelmemből kimentett engem. A kik ő reá néznek, azok felvidulnak, és arczuk meg nem pirul. Ez a szegény kiáltott, és az Úr meghallgatta, és minden bajából kimentette őt. Az Úr angyala tábort jár az őt félők körül és kiszabadítja őket. Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, a ki ő benne bízik” (Zsolt 34,5-9). Visszaemlékszem arra, amikor gyermekkoromban a megtérés előtt álltam, és nagyon bántottak a bűneim, lelkiismeretem meg volt terhelve, azt sem tudtam, hogy mit tegyek. Úgy éreztem, hogy mindent eljátszottam. Akkor olvastam ezt a zsoltárt: érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr! Meg lehet keresni, meghallgat, és kiment. Nagyon sokszor kiáltottam az Úrhoz, és kiszabadított, megmentett, kivitt a világosságra. Biztasson mindannyiunkat ez az Ige, hogy megkerestem az Urat, és Ő meghallgatott engem, és minden félelmemből kimentett engem. A 2 Krónika könyvében olvasunk egy történetet. Josafát király idejében történt, amikor megtámadta az országot, Jeruzsálemet három nép: ammoniták, moábiták, Szeír hegyén lakók. Josafát már csak akkor értesült róla, mikor a három hadsereg átlépte az ország határát. Jelentették neki, hogy már itt vannak, nemsokára ideérnek. A következőket mondta Josafát: „Oh mi Istenünk, nem ítéled-é meg őket? Mert nincsen mi bennünk erő e nagy sokasággal szemben, mely ellenünk jön. Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak te reád néznek a mi szemeink” (2Krón 20,12). No, ez az, hogy de én az Úrra nézek, most Rád néznek a szemeim, vagyis, Tőled várjuk a megoldást, a segítséget, nem tudunk mit tenni. Nincs erőnk, minden késő, itt már semmi lehetőségünk nincs. Isten üzent neki, hogy Ő megszabadítja őket. Dicsérték az Urat és elindultak. A három ellenség egymásnak esett, és a három, mivel nyilván mást akart az egyik, mást a másik, összevesztek, és egymást gyilkolták le a szemeik előtt. Ott maradt a sok zsákmány, három napig csak azt hordták, utána összegyűltek a hálaadás völgyébe. Az Úr tud cselekedni lehetetlen, kilátástalan helyzetekben. Ő Mindenható, neki minden lehetséges, nem hiába néznek rá a szemeink. Meghallgat engem az én Istenem A 7. versben olvastuk még: „meghallgat engem az én Istenem”. Nyilván, hogy ha meghallgat, akkor először kiáltanunk kell az Úrhoz. Ahhoz, hogy valamit meghallgasson, valamit kell mondanunk az Úrnak. Az egyik énekünk, az 58-as úgy kezdődik: Énnekem szólj! A régi, eredeti szövege ennek az éneknek úgy volt, hogy: Hozzám kiálts! - ez az igei. „Kiálts hozzám és megfelelek, és nagy

dolgokat mondok néked, és megfoghatatlanokat, a melyeket nem tudsz” (Jer 33,3). Hozzám kiálts, így szól az Úr tenéked, hozzám, ha minden elhagyott. Megmentlek én, te majd nevem dicséred – így folytatódik az ének. Az Úr meghallgat, ha kiáltunk. „Én ugyan azt gondoltam ijedtemben: Elvettettem szemeid elől; de mégis, meghallgattad esedezéseimnek szavát, mikor kiáltottam hozzád” (Zsolt 31,23). Tehát lehetséges az, hogy saját bűneink miatt kerülünk veszedelembe. Engedetlenek voltunk, bölcstelenek voltunk valamiben. Joggal gondolhatjuk azt, hogy elvettettem a Te szemeid elől, nem vagyunk méltók, hogy megtartson az Úr. De hát mikor vagyunk méltók, mikor voltunk méltók valaha is? Mikor volt az, hogy az Úr azért hallgat meg bennünket, mert megérdemeljük? Soha nem vagyunk rá méltók, és nem is voltunk. Amikor azt gondoljuk ijedtünkben, hogy elvettettünk, az Úr már nem törődik velünk, de kiáltunk, mert kihez mehetnénk? Kihez kiálthatnánk? Akkor azt mondja, meghallgattad esedezéseimnek a szavát. „És hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem” (Zsolt 50,15). „Mikor kiáltottam, meghallgattál engem, felbátorítottál engem, lelkemben erő támadt” (Zsolt 138,3). Meghallgattál, felbátorítottál, amikor kiáltottam, s jött az erő. Lelkemben erő támadt. Nagyon szép a 130. zsoltár. Nagyon rövid, elolvasom végig: „A mélységből kiáltok hozzád, Uram! [Itt a kiáltás.] Uram, hallgasd meg az én szómat; legyenek füleid figyelmetesek könyörgő szavamra! Ha a bűnöket számon tartod, Uram: Uram, kicsoda maradhat meg?! Hiszen te nálad van a bocsánat, hogy féljenek téged! Várom az Urat, várja az én lelkem, és bízom az ő igéretében. Várja lelkem az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, az őrök a reggelt. Bízzál Izráel az Úrban, mert az Úrnál van a kegyelem, és bőséges nála a szabadítás! Meg is szabadítja ő Izráelt minden ő bűnéből.” Egyénileg is megszabadít, csak kiáltsunk Hozzá. Ott van például Ninive. Nem sok reményük volt, de mit tettek? Megalázkodtak, zsákba öltöztek, és az Úrhoz kiáltottak, és meghallgatta az Úr és megmenekedtek. Róma 10-ben olvassuk: „Mert nincs különbség zsidó meg görög között; mert ugyanaz az Ura mindeneknek, a ki kegyelemben gazdag mindenekhez, a kik őt segítségül hívják. Mert minden, a ki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik” (Róm 10,12-13). Igen, Isten kegyelemben gazdag, csak hívjuk segítségül Őt. Várom az én szabadításom Istenét Azt is olvastuk még a 7. versben, hogy várom az én szabadításom Istenét. Az Úrra nézek, Hozzá kiáltok, mert meghallgat, és várom az én szabadításom Istenét. Ebben benne van az, hogy az Úr nem mindig felel azonnal, amikor kiáltunk. Várni kell. Van egy énekünk is, hogy néha várni kell, míg végre teljesül az ígéret. Biztos, hogy teljesülni fog. A várakozás során Isten megpróbálja a hitünket. Néha nehéz várakozni nagyon. Királyok 2. könyvében a 6. részben olvasunk arról, hogy Szíria serege körülvette Samáriát. Izrael fővárosa volt, az északi tíz törzs fővárosa. Körülkerítette és kiéheztette. Igen nagy éhség támadt a városban. Egyszer a király végigment a városon, és két asszony jött hozzá, hogy tegyen nekik igazságot. Megborzadt a király, mikor elmondták, hogy mi történt. Az éhség miatt megfőzték az egyik asszonynak a fiát, és azt ették meg. Amikor, ahogy előre megállapodtak, hogy majd utána a másik asszony fiát is megeszik, az meg elrejtette. Akkor azt mondták a királynak, hogy tegyen igazságot. A király megszaggatta a ruháját, és azt mondta, hogy még ma megöli Elizeus prófétát. (Nyilván azért, mert Elizeus próféta azt mondta, hogy várjunk az Úrra.) Amikor a király nagy haraggal odament Elizeus prófétához, azt mondta, hogy holnap ilyenkor nagy gazdagság lesz Samáriában: olcsó lesz a liszt. Azt mondta az egyik királyi főember, hogy hát ez lehetetlen! Esetleg akkor, ha Isten ablakokat nyit az égre, akkor jön le az áldás. A következő részben le van írva, hogy mégis lehetséges volt. A hadsereg, amelyik körülfogta Samáriát, azon az éjszakán olyan zajt hallott, mintha hatalmas sereg jött volna megtámadni őket. Fejvesztve elrohantak, mindenüket otthagyták, még ami rajtuk volt, útközben azt is elhányták. Négy bélpoklos, akik már az éhhalál szélén álltak, azok vette észre, hogy üres a tábor. Másnap mindezt a gazdagságot behozták Samáriába, és úgy lett, ahogyan Elizeus próféta mondta. Azt mondta a király Elizeusnak, mikor még éhség volt, hogy: Ímé, ilyen nagy veszedelem származott az Úrtól. Várjak

még az Úrra? Igen, várjunk Rá. Jeremiás siralmaiban is az van leírva: Ó, mily jó az Úr azokhoz, akik Őrá várnak. Egy énekünk is ezt mondja: Sebükre balzsamot hoz, imáiknak szárnyat. A 40. zsoltárban olvassuk: „Várván vártam az Urat, és hozzám hajolt, és meghallgatta kiáltásomat. És kivont engem a pusztulás gödréből, a sáros fertőből, és sziklára állította fel lábamat, megerősítvén lépteimet” (Zsolt 40,1-2). De várni kellett az Úrra. De én vártam, azt mondja, vártam, kiáltottam, és vártam az Urat, és biztos voltam, hogy jön majd a segítség, és vártam Rá. Mi is, ha kiáltunk, akkor biztosak legyünk, hogy az Úr segíteni fog, meghallgat bennünket. Várjunk Rá, ne kapkodjunk össze-vissza, várjunk Rá, hogy majd jön a segítség! Jó az Úr azokhoz, akik várják Őt, a léleknek, amely keresi Őt. Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig. Ne örülj én ellenségem! Elestem ugyan, de felkelek A 8. versben így olvastuk: „Ne örülj, én ellenségem! Elestem ugyan, de felkelek, mert ha még a setétségben ülnék is, az Úr az én világosságom!” Igen, eleshetünk, a hívő ember is eleshet. A legkülönbek is megfáradhatnak, és eleshetnek, de még akkor is nézzünk az Úrra, és akkor is ez legyen a szívünkben, hogy ne örülj, én ellenségem, mert fel fogok kelni! „Mert ha hétszer elesik is az igaz, ugyan felkél azért; az istentelenek pedig csak egy nyavalyával is elvesznek” (Péld 24,16). Igen, az Úr kegyelmes, ha elestünk ugyan, de Hozzá kiáltunk, felsegít, felkelhetünk, mert megbocsát Krisztusért, az Úr Jézus áldozatáért bocsát meg. Már én elmondtam, de most újból elmondom, hogy egyszer meglátogattam Szabó Lídia testvérnőt, azzal fogadott, hogy jaj, Imre testvér, mi történt! Elmondta részletesebben, hogy mi. A lényege az volt, hogy összevitatkoztak a szomszéddal, nagyon megbánta. Bejöttem, és azt mondtam: Nos, Sátán, örülhetsz, sikerült elbuktatni! Én azt mondtam: Nem jól mondja, Lídia! Nem így van megírva, hanem úgy, hogy ne örülj, én ellenségem! Elestem ugyan, de felkelek. Fel lehet kelni. Aztán fel is kelt, rendezte, és rendbe jött minden. Igen, mi is így állhatunk fel; az Úrra nézünk, Hozzá kiáltunk, s megtapasztaljuk, hogy ne örülj én ellenségem! Elestem, de felkelek, mert az Úr támogat engem. Mert az Úr a világosságunk, még ha sötétségben ülnénk is, az Úr az én világosságom. Az Ige is mondja: lábaim szövétneke a Te Igéd, és ha minden sötét lesz körülöttünk, különösen akkor, ha vétkeztünk, de egyébként is lehetnek olyan próbák, amikor minden sötét körülöttünk, az Úr akkor is ott van. A sötétségben is ott van, és egyszer csak felragyog a világosság. Jób könyvében olvassuk, hogy néha nem látják a napot, de az égen ragyog. Lehetnek olyan sötét felhők, hogy napközben beborul az ég, és szinte sötét lesz, de azért a nap ott van, és egyszer csak felragyog. Szél fut át rajta és kiderül, mondja ott Jób. A 139. zsoltár is erről beszél: Hová menjek a Te Szellemed elől? Hová fussak? Leír több helyet, és azt mondja, nem lehet elmenekülni, sem elrejtőzni előle, mert Isten mindenütt ott van. Még azt is írja itt a 139. zsoltárban, hogy a sötétség sem borít el előled, mert olyan a sötétség, mint a világosság. Isten a legsűrűbb sötétségbe is bele tud ragyogni. Per – utána világosság Azonban azt tudomásul kell vennünk, hogy ha vétkezünk, felkelhetünk ugyan, kiálthatunk, felállhatunk, felemelhet az Úr, de vannak dolgok, vannak bűnök, aminek a vetését aratni kell. Erről olvastunk a 9. versben: „Az Úr haragját hordozom, mert vétkeztem ellene; mindaddig, a míg leperli peremet és meghozza ítéletemet. Kivisz engem a világosságra, meglátom az ő igazságát.” Néha ezért is kell várni, néha van, amikor az Úr azért nem szabadít ki azonnal, hogy arassuk le, amit vetettünk. Leperli a perét. Az Úr haragját hordoztam, mert vétkeztem ellene. Ha az Úr nevét segítségül hívjuk, akkor a bűnnek az igazi büntetését nem nekünk kell elhordozni, mert a bűn igazi büntetése a halál. Az örök halál, a kárhozat. Ezt Krisztus elvállalta helyettünk, de itt a földön le kell aratni sok bűnnek a következményét. Le kell, hogy perelje az Úr a pert, és meg kell, hogy hozza az ítéletét. Amilyen kegyelmes az Úr, még ez is a javunkra van. Ez olyan, mint amikor a szülő megfenyíti a gyermeket. Hiába beszél neki, nem hallgat rá, akkor megfenyíti. Hogy szentségében részesítsen, hogy ne maradjunk korcsok. Hát így bánik velünk is az Úr, amikor leperli a perünket, és meghozza az ítéletünket. Van olyan, amikor egy bukás után nem szól az Úr hosszú ideig. Egyszer egy konferencián hallottuk valakinek a bizonyságtételét, hogy évekig nem szólt hozzá az Úr egy nagy bukás után. Egyszerűen nem szólt. Megsötétedett, hiába hallgatta az Igét, nem tudott

imádkozni. Van ilyen, de egyszer mégis kihozta az Úr a világosságra, leperelte a pert. Azt mondja az Ige: Kivisz engem a világosságra, és meglátom az ő igazságát. Nem a magunk igazát. Olyan nincsen, hogy amikor az Úr hoz ki a sötétségből, hogy azt lássuk, hogy nekünk igazunk volt. Az Ő igazságát látjuk meg, Ő az igaz, mi pedig hazugok vagyunk, bűnösök vagyunk. Az Ő igazsága: Krisztus. Csak Krisztusért visz ki minket a világosságra, csak Krisztusért kegyelmez meg nekünk, senki másért. Amikor kiemel az Úr, ezt látjuk meg, hogy Krisztusért kegyelmes hozzánk, Krisztusért nyilvánít igaznak. Ő a mi igazságunk is, Aki az Istennek az igazsága. Befejezés „De meglátja ellenségem is és szégyen borítja el, a ki ezt mondja nékem: Hol az. Úr, a te Istened?” (10. vers). Igen, ez a kérdés gyakran elhangzik, úgy a múltban, mint a jelenben is, mert a hívő embernek sok baja van. Sok baja van az igaznak. Nemcsak azért, mert mi is elbukhatunk, hanem a hívő embert még külön megpróbálja az Úr. Beleviszi nehézségekbe, próbatételekbe, és akkor a hitetlenek szokták feltenni ezt a kérdést, amikor benne vagyunk a bajoknak a közepébe: Hát hol van a te Istened? Ilyen Istened van? Több bajod van, mint nekünk! Egymás közt is beszélnek, hogy hát milyen Istene van ezeknek a hívőknek, akiknek megengedi ezt meg ezt, hogy így bánjanak velük? Hiszen olyan hívők is voltak, akiket megöltek, üldözték, szegényekké tették őket, minden vagyonukat elszedték, nem volt az emberek előtt semmi becsületük. Hol van a te Istened? Azonban a végén mindenki meglátja, hogy hol van a mi Istenünk. Mi tudjuk, tudnunk kell, akkor is, amikor a bajban is vagyunk, hogy Isten a helyén van, Isten az Ura mindennek. Ő tudja, hogy mit miért engedett meg a mi életünkben, hogy mindent a mi javunkra. A végén az ellenség is meglátja. „De meglátja ellenségem is és szégyen borítja el azt, a ki ezt mondja nékem: Hol van a te Istened?” De nemcsak szégyen borítja el, hanem meglátják őt, az ellenséget is az én szemeim, hogy imé széttapostatik, mint az utca-sár. A végén az Úr ellenségeit szégyen borítja, és mindenki meglátja, hogy az Úr dicsőséges Úr, minden hatalom az Övé. Azt is meg fogják látni, amikor megjelenik az Övéivel, nagy hatalommal és dicsőséggel, hogy nem hiába bíztunk benne, megosztja velünk az Ő dicsőségét. Ha tűrünk, Vele együtt fogunk uralkodni is. A mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igenigen nagy örök dicsőséget szerez nekünk. Testvérek, befejezem. Ismét a 7. verset olvasom el. „De én az Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét; meghallgat engem az én Istenem!” Nézzünk hát mindannyian az Úrra, kiáltsunk Hozzá, mert Ő meghallgat minket, és várjunk Rá, mert Ő oldja meg minden kérdésünket! Ámen. Debrecen, 2010. 07. 18.