Mikeás 5,1-6 Ő a mi békességünk

Mikeás 5,1-6 Ő a mi békességünk „Seregelj hát egybe, seregek leánya! Ostrommal támadt ellenünk; pálcával verjék arcul Izráel biráját! De te, Efratának Bethleheme, bár kicsiny vagy a Júda ezrei között: belőled származik nékem, aki uralkodó az Izráelen; akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van. Azért odaadja őket, míg a szűlő szűl, de az ő atyjafiainak maradékai visszatérnek Izráel fiaihoz. És megáll, és legeltet az Úrnak erejével, az Úrnak az ő Istenének fenséges nevével, és bátorsággal lakoznak, mert ímé felmagasztaltatik a földnek határáig. És ő a mi békességünk. Ha az Assirus eljő a mi földünkre és megtapodja palotáinkat: állatunk ellene hét pásztort és nyolc fejedelmi férfiút. És megrontják Assiria földjét fegyverrel, Nimród földjét is az ő kapuiban; és megszabadít az Assirustól, ha a mi földünkre eljő és a mi határunkba lép.” Bevezetés Ebben a felolvasott néhány versben is nagy prófétai kijelentések vannak. Szól az Úr Jézus Krisztus első eljöveteléről, arról, hogy Betlehemben, Efratában fog megszületni, arról, hogy arcul fogják verni, mint Izráel bíráját. Aztán szól, hogy az elutasítása miatt el fog jönni a nagy nyomorúság, mint szülési fájdalom, de utána majd fel fogja állítani Krisztus az Ő dicsőséges ezeréves uralmát. Ellenségeit legyőzi, és békesség lesz az egész földön. De ebben az igében is vannak nemcsak prófétai, hanem személyes, nekünk szóló üzenetek is. Például ilyenek: Milyen legyen a magatartásunk, ha minket ütnek arcul? Aztán az Úr a mi pásztorunk is, és az Úr a mi békességünk is. Próféciák a Messiásról 2. versben a Messiás születéséről olvastunk: „De te, Efratának Bethleheme, bár kicsiny vagy a Júda ezrei között: belőled származik nékem, aki uralkodó az Izráelen; akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van.” Az egész Bibliában ez az egyetlen prófécia, amely előre megmondja az Úr Jézus születésének a pontos helyét: Efratának Bethleheme. Amikor a keleti bölcsek Jeruzsálembe Heródes királyhoz mentek, és érdeklődtek, hogy hol kell megszületnie a Messiásnak, és Heródes hívatta az írástudóit, akkor erre az ígéretre hivatkoztak, hogy Betlehemben kell megszületni, mert így írta meg a próféta. De szó van itt a Messiásnak a származásáról is. Érdekes, nem azt írja, amit sok más próféta, hogy majd Dávid törzséből fog származni, (bár ez is igaz, hiszen Dávid Betlehemből való volt), hanem messzebbre tekint. Azt mondja: kinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van. Amikor elkezdtük Mikeás próféta könyvét olvasni, akkor említettem, hogy egy időben élt Ézsaiás prófétával, és nagyon sok párhuzamos prófécia van Ézsaiás és Mikeás próféta könyvében. Itt is van egy párhuzam Ézsaiással, hogy mi a Messiásnak a származása. „Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lészen, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének!” (Ézs 9,6). Ilyet mond, hogy a neve ennek a gyermeknek, aki születik, erős Isten, és örökkévalóság Atyja. Tehát öröktől fogva van. Ő Isten, és Isten lett emberré. Ahogy Timótheushoz írt levélben olvassuk, az Isten megjelent testben. Vagy, ahogy a Filippi levélben olvassuk: nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő, hanem Önmagát megüresítette, szolgai formát vett föl, amikor megszületett Betlehemben. Aztán beszél a próféta a Messiás arcul veréséről: „…pálczával verjék arczul Izráel bíráját!” (1. vers). Az arcul verés akkor is, most is, ha éppen nem a gyereket ütjük arcul, megalázást jelent. Megalázzuk a másikat. Amikor az Úr Jézust arcul verték, Őt is megalázták. Máté

evangyélioma 26. részében olvassuk, hogy az Úr Jézusnak, amikor vallatták, a szemébe köptek, arcul csapdosták, és botokkal verték. Ezt is előre megmondta a próféta. Eljön, Betlehemben születik, Ő az Isten, aki megjelent testben, mégis népe nem fogadja el, arcul veri. Ennek aztán következménye lett: „Azért odaadja őket, míg a szűlő szűl…” (3. vers). Erről már szó volt az előző részekben, hogy mit jelent ez. A szülési fájdalom az antikrisztusi kornak a nagy nyomorúságát jelenti, de az óta is fájdalomban van Izráel népe, mert nem fogadta el Krisztust. Az elmúlt kétezer év a szétszóratásnak, a megalázásnak az ideje volt, ezt tudjuk. Aztán 1948-ban összegyűjtötte őket Isten, de csak a két törzsből, a tízet ma sem tudjuk, hogy hol van. De az egésznek össze kell gyűlni. Az egész viszont csak akkor fog majd összegyűlni, ha elfogadja a maradék, hogy Jézus az a Messiás, akit ők megvetettek, Akit ők arcul vertek, leköpdöstek, és akit megtagadtak: nem királyunk van, hanem császárunk. Nagy nyomorúság és ezeréves királyság A nagy nyomorúság lesz ez a szülési fájdalom, nagy vajúdás, aminek a végén elfogadják Őt, és a maradék újonnan születik az ezeréves királyságban. Bár erről már sokszor beszéltünk, de most elolvasok egy Igét, amit mostanában nem olvastunk még a nagy nyomorúság szülési fájdalmairól. „Ezt mondja ugyanis az Úr: A félelemnek, rettentésnek szavát hallottuk, és nincs békesség [ez a nagy nyomorúság ideje]. Kérdjétek meg csak és lássátok, ha szűl-é a férfi? Miért látom minden férfi kezét az ágyékán, mintegy gyermekszűlőét, és miért változtak orczáik fakó-sárgává? Jaj! mert nagy az a nap annyira, hogy nincs hozzá hasonló; és háborúság ideje az Jákóbon; de megszabadul abból!” (Jer 30,5-7). Hát ez az. Itt mutatja legvilágosabban, hogy egyáltalán nem arról van szó, amikor egy asszony természetesen szül, mert azt mondja, hogy a férfi nem szül. Mégis minden férfi úgy tesz, mint a szülő asszony: jajgat, keze az ágyékán van, arca fakó-sárga. Egy nemzetnek az újjászületése, bűneiknek a megbánása az a vajúdás, hogy elvetették Isten Fiát. Elvetették a saját Messiásukat, Akit pedig úgy vártak. Ezek után a maradék, aki megtér az Úrhoz, és elfogadja az Úr Jézus Krisztust, bemegyen a királyságba. „…De az ő atyjafiainak maradékai visszatérnek Izráel fiaihoz. És megáll, és legeltet az Úrnak erejével, az Úrnak, az ő Istenének fenséges nevével…” (3-4. vers). Tehát a maradék visszatér, azok is, akik most még azt sem tudjuk, hogy hol vannak, és kicsodák, és az Úr Jézus, aki közben a nagy nyomorúság végén vissza fog jönni hatalommal és dicsőséggel, Ő legelteti majd őket, mint király. Az Ő neve felmagasztaltatik, a földnek a végéig, és Jézus Krisztus lesz az egész világnak a békessége. Nagyon szeretnék az emberek a békességet, de Krisztus nélkül nincs békesség! A Jeremiás 30-ban is azt olvastuk, hogy nincs békesség. És Ézsaiás 9-ben, ahol elsorolja, hogy milyen lesz a Messiás, a gyermek, aki születik, nemcsak azt mondja, hogy örökkévaló Isten, hanem azt is mondja, hogy békességnek a fejedelme. Zakariás könyvében is így prófétál róla: „…békességet hirdet [majd az Úr Jézus a királyságban] a pogányoknak” (Zak 9,10). Olvastunk még itt arról, hogy ha eljön az Assirus, akkor állatnak ellene hét pásztort és nyolc fejedelmi férfiút. Még nem tudjuk, hogy kik lesznek ezek, de akkor, amikor majd eljön az ideje, tehát a királyság elején és végén, amikor Izráel ellen támadnak, akkor majd teljesen világos lesz, hogy mit jelent ez, hogy hét pásztort és nyolc fejedelmi férfiút állít ellenük. De most is tudhatunk ebből valamit. Azt, hogy a hét a tökéletességnek a száma, a nyolc pedig ettől több eggyel, vagyis azt jelenti, hogy a tökéletesen, teljesen elégségesnél is többet tesz Isten, hogy az ellenség ne bántsa az Ő népét. Megvédi a népét az ellenségtől. Így olvastuk az 5. vers végén, amikor hét pásztort, nyolc fejedelmi férfiút állít, hogy: „…megrontják Assiria földjét fegyverrel, Nimród földjét is [ez szinonim neve Asszíriának] az ő kapuiban; és megszabadít az Assirustól, ha a mi földünkre eljő és a mi határunkba lép.” A királyság legvégén tudjuk, akkor lesz a Góg és a Mágóg. Királyság elején a nagy nyomorúságban akkor lesz az armageddoni csata. Mind a két esetben

Isten ellen, és az Ő népe ellen fognak támadni, hát elsősorban Északról, és itt Asszíria, mint prófécia ezt jelképezi. Mert Mikeás idejében Asszíria volt a világhatalom. A nagyhatalom. De a végső időben is, ahogy más próféciák rámutatnak, Északról lesz támadás Izráel ellen, és Assziria északra esik Izráeltől. Ennyit a prófétai üzenetéről. Arcul verés Először is, amit az 1. versben olvastunk, az arcul verés: „…pálczával verjék arczul Izráel bíráját!” Láttuk, hogy ez megaláztatást jelent, láttuk, hogy az Úr Jézust is arcul verték, de azt mondhatjuk, hogy míg az Úr Jézus vissza nem jön dicsőségben, az emberek folyamatosan arcul verik. Most már nem úgy, mint akkor testben, de sok minden mégis az Úr Jézus arcul verése. Hadd említsek néhányat: Ő meghalt minden emberért, szeret mindenkit, kér mindenkit, hogy béküljön meg Vele, béküljön meg Istennel, mert Ő üdvözíteni akar mindenkit, higgyenek Neki. És erre az emberek nem törődnek Vele, hátat fordítanak Neki, elfordulnak Tőle, sőt, káromolják. Mit szólnánk mi ahhoz, ha mi a legnagyobb szeretettel volnánk valaki felé, az életét akarnánk megmenteni egy vízbefúlónak, és az azt mondja: nem érdekelsz, inkább belefúlok a vízbe, sőt, káromolna, rosszat mondana rólunk? Ez megalázás, ez arcul verés. De arcul verés Istennek és Krisztusnak minden hitetlenség. „Aki hisz az Isten Fiában, bizonyságtétele van önmagában. Aki nem hisz az Istennek, hazuggá tette őt, mert nem hitt abban a bizonyságtételben, amelylyel bizonyságot tett Isten az ő Fiáról” (1Jn 5,10). Tehát azt mondja itt az Ige, hogy ha nem hiszünk Istennek, akkor hazugnak tartjuk Őt. Istent, aki soha nem hazudik! Ez egy arcul verés, hazugnak tartani, mondani azt, aki igaz. De a hívő emberek az életmódjukkal is arcul verhetik az Úr Jézus Krisztust. „Aki azért mást tanítasz, magadat nem tanítod-é? aki azt hirdeted, hogy ne lopj, lopsz-é? Aki azt mondod, ne paráználkodjál, paráználkodol-é? aki útálod a bálványokat, szentségtörő vagy-é? Ki a törvényben dicsekszel, a törvénynek megrontása által az Istent gyalázod-é? Mert az Istennek neve miattatok káromoltatik a pogányok között, amint meg van írva” (Róm 2,21-24). Elsősorban Izráelre vonatkozik, akik a törvény alatt vannak, de ugyanígy a hívő emberek is, ha nem úgy élünk, ahogy kellene, arcul verjük az Urat. De most fordítsuk meg a dolgot: ha minket vernek arcul. Mert nekünk se lehet más sorsunk, mint ami az Úr Jézusnak a sorsa volt. Erről azt mondja nekünk az Ige: „…Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arczul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orczádat is. […] És aki téged egy mérföldútra kényszerít, menj el vele kettőre” (Mt 5,39.41). Vagy: „Magatokért bosszút ne álljatok szerelmeseim, hanem adjatok helyet ama haragnak; mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr. Azért, ha éhezik a te ellenséged, adj ennie; ha szomjuhozik, adj innia; mert ha ezt míveled, eleven szenet [parazsat] gyűjtesz az ő fejére” (Róm 12,19-20). Vagyis, ugyanazt az utat mondja nekünk Isten, amit az Úr Jézus is járt. És az emberek ugyan arcul verték, de Isten felmagasztalta. Az van megírva: ha vele együtt szenvedünk, vele együtt is dicsőülünk meg. Tehát tűrjük el, mert Ő is eltűrte! Szidalmaztatván nem szidalmazott, hanem hagyta az igazságosan ítélőre. Támadás Jézus Krisztus istensége ellen A 2. versben olvastuk, hogy az Úr Jézus, aki Betlehemben született, a származása eleitől fogva, öröktől fogva van. Láttuk, hogy ez azt jelenti, hogy Jézus, aki Betlehemben megszületett, örök Isten. Ő Isten. Ember is, mert emberként született, testté lett, de Isten is. És már az apostoli korban sokan támadták az Úr Jézusnak az istenségét. Már János apostol is ír erről: „Szeretteim, ne higyjetek minden léleknek, hanem próbáljátok meg a lelkeket, ha Istentől vannak-é; mert sok hamis próféta jött ki a világba. Erről ismerjétek meg az Isten Lelkét: valamely lélek Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van; És valamely lélek nem vallja Jézust testben megjelent Krisztusnak, nincsen az Istentől: és az az antikrisztus lelke, a melyről hallottátok, hogy eljő; és most e világban van már. Ti az Istentől

vagytok, fiacskáim, és legyőztétek azokat; mert nagyobb az, aki bennetek van, mint az, aki e világban van” (1Jn 4,1-4). Tehát már János apostol idejében voltak olyanok, akik nem vallották az Úr Jézust testben megjelent Krisztusnak, Felkentnek, Istennek, és azt mondja, ez az Antikrisztusnak szelleme. És erről azért szólok, mert ez a támadás az Úr Jézusnak az istensége ellen, ez folyik a mai napi, sokszor nagyon rafinált formában. Olykor Igékre hivatkozva, és azokat kicsavarva. De ez az Antikrisztus szelleme. Nekünk világosan kell látnunk, hogy Jézus Krisztus Isten is, ember is egyszerre; és ez mindkettő fontos. Isten, mert öröktől fogva van, mindörökké való, Isten lett testté Benne, Istennel egyenlő. Ezekről világosan ír az Ige, de azt is látnunk kell, hogy ember is. Zsidókhoz írt levél 2. rész 7. versében mondja az Ige, hogy rövid időre kisebbé tétetett az angyaloknál, mikor emberré lett. De amikor feltámadt, mennybe ment és megdicsőült, arról azt olvassuk: „Mert nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk” (Zsid 9,28). Isten jobbjára ült, a mennyei, igazi szentélybe ment be, értünk jelenjen meg Isten színe előtt, és ezt úgy mondja Timótheushoz írt levélben (1Tim 2,5), hogy egy a közbenjáró Isten és ember között, az ember Krisztus Jézus. Tehát emberként van ott az isteni dicsőségben. Nem tagadta meg az emberségét, hanem megdicsőült emberként van ott. Ahogy a Filippi 2-ben mondja az Ige, hogy azért, mert megalázta magát és meghalt a kereszten, a Jézus nevére minden térd meghajol. És a Jézus, az az Ő emberi neve. Mielőtt megszületett, akkor mondta az angyal, hogy Jézusnak nevezd az Ő nevét, mert Ő szabadítja meg népét annak bűneiből. Erre a Jézus nevére hajol meg minden térd, és minden nyelv vallja, hogy az a Jézus, Krisztus, Felkent, az Atya Isten dicsőségére. És Úr. Hogy a Jézus, Krisztus, és Úr az Atya Isten dicsőségére! Az újonnan születés A 3. versben az újonnan születésről olvastunk: „…odaadja őket, míg a szűlő szűl…” Most erre nem térek ki részletesen, mert erről már volt szó az elmúlt alkalmakon, hogy minden igazi újonnan szülést vajúdás előz meg. Mint ahogy a fizikai életben nincs születés, fogantatás, kihordás fájdalmak, vajúdás nélkül, ugyanígy a szellemi életben sem. Az nem igazi újonnan születés, hogyha valaki feltartja a kezét, és azt mondja, én elfogadtam az Úr Jézust, most már ezután hiszek. Hát itt nincs fogantatás, nincs vajúdás, nincs igazán a bűn ismerete, nincs igazán összetörés a bűn súlya alatt, nincs is igazi születés. De most másra szeretnék kitérni. Azt olvastuk itt, hogy atyjafiainak maradékai visszatérnek Izráel fiaihoz. Atyjafiai, testvérei. Testvérének maradékai térnek vissza Izráel fiaihoz. Ebből látszik az, hogy a maradék lesz az újonnan született. Hogy csak az újonnan születettek igazán testvérek, atyafiak az Úrban. Csak azok találnak igazán egymásra most is, és csak azok szeretik igazán egymást, akik újonnan születtek, akikben Krisztus élete van. Felekezet, vagy látás, vagy eszme, vagy közös munka, vagy akármi adhat ideig-óráig bizonyos összetartozás érzést, de ezek csak felületesen kötnek össze. Az igazi kapocs, ami örökké tart, az, hogyha valaki Krisztusban testvér lesz, és csak az újonnan születés által lesz testvér. Mert csak aki újonnan született, abban van Krisztus. Akié a Fiú, azé az élet. Akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban. Csak azokban van Isten Szelleme, mert akiben nincs Isten Szelleme, az nem is az Övé. És Krisztus és a Szent Szellem köt úgy össze, hogy testvérek az Úr Jézusban. És ezek örökké összetartoznak, elválaszthatatlanul. És mikor itt a szenvedésről, vajúdásról beszél, akkor az is kitűnik belőle, ami tapasztalat most is, hogy igazán a szenvedésekben lesz valósággá, és teljesen világossá, hogy kik azok, akik testvérek Krisztusban. A próbák megmutatják, kik testvérek. Ő a mi pásztorunk A 4. versben arról olvastunk: „…megáll, és legeltet az Úrnak erejével, az Úrnak, az ő Istenének fenséges nevével; és bátorsággal lakoznak, mert ímé felmagasztaltatik a földnek

határáig.” Itt tehát láttuk, hogy Krisztusról, a Messiásról van szó az ezeréves királyságban. De mit tanulhatunk mi belőle? Nekünk is a pásztorunk. Nemcsak majd akkor lesz Izráelnek pásztora, hanem Ő most nekünk is, akik újonnan születtek, akik az Ő juhai, azoknak pásztora. Mert a jó pásztor életét adja a juhokért, életét adta értünk. A jó pásztor legeltet. A jó pásztor élete árán is megőrzi a juhokat. Dávid a 23. zsoltárban írja: „Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Fűves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem…” Mert a bot meg a vessző az az ellenség ellen van, hogy bennünket megvédjen. A keleti pásztor az nem üti, veri a bárányokat. Előttük megy, és azok követik. A bottal a vadállatokat, vagy a tolvajokat riassza el. Hát igen, az Úr, a pásztor őriz az ellenségtől, és legeltet bennünket is. De amit szeretnék ebből kiemelni, az az, hogy Ő, ahogy Péter apostol nevezi, mint Főpásztor, emberek közül is egyeseket pásztorokká tett az Ő nyáján. Hadd olvassam el, amit Péter apostol ír: „A köztetek lévő presbitereket kérem én, a presbitertárs...” Itt hadd álljak meg, mert sokan tudják ugyan, de akik nem tudják, hadd mondjam el, hogy ez a kifejezés itt, hogy presbiter, ugyanazokat a személyeket jelöli a Bibliában, mint a vén, az elöljáró, a felvigyázó, a püspök. Tudom, hogy az egyházban óriási különbség van egy püspök meg egy presbiter közt, de a Bibliában nincs különbség, ugyanazokat jelenti. És az is világos, hogy ezeknek a feladatuk a pásztorolás. Tehát Péter presbitertársnak nevezi magát, így is írhatta volna, hogy püspöktárs, mert ugyanazt jelenti. És azt mondja: „…Legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját, gondot viselvén arra nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal; Sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példányképei a nyájnak. És mikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőségnek hervadatlan koronáját [koszorúját (sztefanosz)]” (1Pt 5,1-4). Tehát Ő a Főpásztor, embereket is rendelt pásztorul. És ezzel kapcsolatban kétféle szélsőség, két tévedés van. Az egyik tévedés az, hogyha valaki túlságosan ragaszkodik az ember pásztorokhoz, úgy, hogy Krisztus és az Ő vele való közösség háttérbe szorul. Csak emberekre néz. De a másik tévedés is tévedés, és az se jó. Amikor nem becsülik az ember pásztorokat, azt mondják, hogy hát az Úr az én pásztorom, nem érdekes, hogy mit mondanak az elöljáróink. Tudjuk mi, mert bennünk Isten Szelleme van, meg tudjuk mi is ítélni. Ez elbizakodottság! Most Pesten, a húsvéti konferencián éppen erről volt szó, 1 Timótheus 3-ban, hogy Ő rendelt véneket, pásztorokat. Cselekedetek könyvében is: amiben a Szent Szellem titeket vigyázókká tett. Nem írhatjuk felül Isten rendeletét. De így van a világban is. Az Úr Jézus idejében Izráel felett a római császár gyakorolta az emberek közt a legfőbb uralmat, és neki voltak helytartói. Ilyen volt Pilátus. Ő a császár nevében szólt. Senki nem mondhatta, hogy mi Pilátust nem vesszük semmibe, mert a császár a fontos. Ha nem vették Pilátust semmibe, akkor a császárt se vették. Ha nem veszik semmibe azokat, akiket Isten rendelt pásztorokul, akkor Istent se veszik semmibe. Ő a mi békességünk Amire legrészletesebben szeretnék kitérni, az 5. vers eleje: „…ő a mi békességünk…” Ez csodálatos ige, már az ószövetségben a próféta így megfogalmazta! Szó szerint idézi Pál apostol ezt az Efézusi levélben: Ő a mi békességünk, aki eggyé tette a két nemzetséget, lerontotta a közbevetett választófalat, eljővén, békességet hirdetett nektek, a távol valóknak és a közel valóknak. És a Kolossé levélben is ezt írja: Békességet szerzett, elsősorban Istennel, keresztjének vére által (Kol 1,20). És Ézsaiás is ír erről a békességről: „És lesz az igazság műve békesség, és az igazság gyümölcse nyugalom és biztonság mindörökké” (Ézs 32,17). Ez azért fontos, mert a békesség nemcsak úgy jön, hogy egyszer csak jön a békesség, hanem azt

mondja, hogy az igazságnak a műve a békesség. Nincs úgy békesség, hogy közben igazságtalanság, jogtalanság, vagy bűn van. Az csak álbékesség. Na, ezért kellett az Úr Jézusnak meghalni, ezért kellett arcul verni, hogy előbb igazakká tegyen bennünket. Ahogy olvastuk, hogy a keresztje vére által szerzett békességet, mert ez a vér először a bűneinket törölte el, igazakká tett, és csak így lehet békességünk. Az igazság műve a békesség. 2. Korinthusi levél 5. részében pedig arról olvasunk, hogy Isten megbékélt velünk: „Mindez pedig Istentől van, aki minket magával megbékéltetett a Jézus Krisztus által, és aki nékünk adta a békéltetés szolgálatát; Minthogy az Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket, és reánk bízta a békéltetésnek ígéjét. Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel. Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne” (2Kor 5,18-21). Tehát így lettünk igazakká Isten előtt, hogy Ő bűnné lett értünk, meghalt a bűneinkért, és Isten csak ezért békélt meg. Mert amíg a bűneink nincsenek eltörölve, az Isten haragja van rajtunk. Így lett az igazság műve békesség. És Isten kijelenti, hogy mivel Krisztus meghalt minden emberért, minden bűnért, ezért Ő a maga részéről mindenkivel megbékélt. És kér most mindenkit, hogy az ember is béküljön meg Vele. Mert a békesség kétoldalú. Lehet, hogy én szeretnék békében élni, lehet, hogy én nem haragszok a másikra, de ha a másik haragszik rám, akkor csak nincs békesség. Isten kijelenti, hogy Ő nem haragszik ránk. Nem azért nem haragszik, mert nem érdemelnénk meg - nagyon is megérdemelnénk! -, de Krisztus meghalt a bűneinkért. Most azt kéri, még Ő kéri, hogy mi is béküljünk meg Vele. Ő kinyújtja a békejobbot, de sajnos, ahogy mondtam az elején, most is ezt a kinyújtott kezet sokan ellökik. Arcul ütik, megalázzák, nem kell, nem törődnek Vele. Ő megbékélt. Béküljünk meg mi is! Akkor teljes békességünk lesz, ha elfogadjuk: igen, bűnös vagyok. De az én bűneimért is meghalt. Igen, Istennel akarok járni. Kérdések Most hadd tegyek fel egy néhány kérdést. Mindenki majd önmagának feleljen ezekre a kérdésekre. Az első, hogy van-e igazi békességem? Megbékéltem-e Istennel? Itt kezdődik. Megbékéltem-e az emberekkel? Megbékéltem-e önmagammal: múltammal, jelenemmel, jövőmmel, a sorsommal? Amit végeredményben Isten alakít, illetve én magamnak, mert amit vet az ember, azt aratja. De megbékéltem-e vele? Békén viselem-e a terheket, ami ezzel az élettel együtt jár? Békén viselem-e az arcul veréseket, a rágalmakat? Békességgel hordom-e a mindennapi élet szürkeségét, a taposómalmot, a földi élettel járó feladatokat, vesződségeket, csalódásokat, terheket? Én tudom azt, hogy a felszínen lehetnek hullámok, de a kérdés, hogy mi van a mélyben? Tehát lehetséges olyan, hogy igen is, a mélyben van békességem, ha a felszínt olykor, a kedélyét, a lelkét az embernek fel is borzolják a történések. De lecsillapodik. A mélyben béke van. De lehet fordítva is. Amikor a felszínen, a külső körülmények békések. De mi van a szívben? Mi van belül a lelkemben? Hány ilyen ember volt már, akiről az látszott, azt mondták a szomszédok, hogy el se tudtuk képzelni. Most is volt a Dunántúlon egy hónappal ezelőtt körülbelül, aki megölte a családját, önmagát, és azt mondták a körülötte levők, hogy hát el sem tudtuk képzelni, ez egy békés ember volt. Mi történhetett? Igen, a felszínen béke. De mi volt a mélyben? Mik voltak ott, ha képes volt egy egész családot kiirtani? Az Úr Jézus azt mondta: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Jn 14,27). Igen, akinek Istennel békessége van, nem kell nyugtalankodnia, se félnie semmitől. Kérdezzük magunktól: Nyugtalankodunk? Félünk? „A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár; aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben” (1Jn 4,18). Vagyis nem veszi egészen a szívére, hogy Isten engem szeret, örökké való szeretettel szeret! Teljesen megváltott Krisztus, Ö a Pásztorom, fölöttem tartja a kezét, nem érhet semmi olyan veszedelem, ami eltörölhetne. Vannak nehézségek, de

ilyenkor csak az válik világossá, hogy nagy a mi Urunk, és mindig bízhatunk Benne. Mint a tanítványok, amikor a vihar lecsapott, és úgy érezték, elmerülnek, azt mondta az Úr, hogy miért féltek kicsinyhitűek? Hát ott volt velük! Mit teszünk, ha az ellenség támad? Az 5-6. versben olvastuk, hogy ha jő az Assirus, hét pásztort és nyolc főembert állítunk vele szembe, és az megszabadít. Mi mit teszünk, ha támad az ellenség? Mindegy, hogy, akár emberek által, akár gondolatainkban, bűnökkel kísértve, mit teszünk? Hát nekünk van Pásztorunk, az az egyetlen Pásztor, az Úr Jézus Krisztus, többet ér, mint a hét pásztor, meg a nyolc fejedelmi férfiú, akiről itt szó van. Ő Pásztor, Ő Fejedelem, Ő Úr, Szabadító, mindez nekünk az Úr Jézus Krisztus, több mint elég az ellenségnek a legyőzésére. És hogyha támad az ellenség, Őt kell szembeállítani vele: Uram, én a Tied vagyok. Nem is engem támadnak, Téged támadnak, Te hallod, Te látod, Benned elrejtőzök. Intézd el Uram ezt a dolgot, mert az én erőmet úgyis meghaladja, de Neked ezt könnyű, mert minden hatalom a Tied mennyen és földön! Ezért mondja a Filippi levélben az Ige, hogy semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat Isten előtt. És Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni a szíveteket és gondolatotokat Krisztus Jézusban. Mondjuk el az Úrnak, amikor jön, és megőrzi a békességünket, vagy bennünket a békességben. Kolossé 3,15: Isten békessége uralkodjék a ti szívetekben, amire el is hívattatok. Mert békességre hívott el bennünket az Úr. 1Timótheus 6,11-ben olvassuk, hogy kövessed, és elsorolja, mit: az igazságot, ezt, azt, és a végén azt mondja: és a békességes tűrést. Befejezés A békesség nagy kincs. A Jeremiás 33-ban, az új fordítás szerint így hangzik az Ige: „Én majd bekötözöm és orvoslom sebeit, meggyógyítom őket, és megmutatom nekik: milyen kincs az igazi béke” (Jer 33,6). Nagy kincs az igazi béke. Éppen ezért ne engedjük elrabolni ezt a kincset! Ő a mi békességünk. Imádságban Hozzá fordulhatunk, és megőriz bennünket ebben a békességben. Ámen. Debrecen. 2010. 04. 18.