MICHAEL GRANT KÖDDÉ VÁLTAK EGMONT

MICHAEL GRANT

KÖDDÉ VÁLTAK

EGMONT

Az első kiadás a HarperCollins Children's Books, a HarperCollins Publisher tagjának gondozásában jelent meg 2008-ban.

Copyright © 2008 by Michael Grant All rights reserved. Tilos a művet vagy bármely részletet bármiféle információhordozón, akár grafikusan, elektronikusan, fotó- vagy fénymásolati eljárással vagy bármely más módon sokszorosítani, továbbítani, vagy közvetíteni és tárolni a jogadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

A kötet eredeti címe: Gone Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest, 2009. A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője Fordította: Barta Tamás Szerkesztette: Luca Anna Nyomdai előkészítés: Typo Time Bt. Nyomdai kivitelezés: Gelbert Nyomdaipari Kft. Felelős vezető: Geller Róbert ügyvezető igazgató www.egmont.hu

KÖDDÉ VÁLTAK. Egy szempillantás alatt mindenki eltűnt. Kivéve a fiatalokat, Éppilyen hirtelen megszűntek a telefonvonalak, az internet, a tévéműsorok. Nem lehet kideríteni, mi történt. Nincs, aki segítene. Felüti a fejét az éhezés. Terjed az erőszak. Egy sötét alak ólálkodik a fiatalok körül. Az állatok átalakulnak. Maguk a kamaszok is új képességekre tesznek szert – sosem látott, veszélyes, halálos erőkre – amik napról napra növekednek. Veszélyekkel teli, új világ születik. Csoportok alakulnak, nő az összecsapás esélye. A külvárosiak összefognak a gazdagok ellen. Az erősek a védtelenek ellen. És fogy az idő: a születésnapodon te is el fogsz tűnni, mint mindenki más…

ELSŐ FEJEZET 299 óra 54 perc

A TANÁR EGY perccel korábban még a polgárháborúról beszélt. A következő percben eltűnt. Egyszerűen köddé vált. Elpárolgott. Nyom nélkül, egy pillanat alatt. Sam Temple a táblát bámulta történelemórán, ami a harmadik órájuk volt aznap, de a gondolatai messze jártak. Gondolatban lent futott a parton, Quinn barátjával. Szörfdeszkájukkal a hónuk alatt szaladtak, kiáltoztak, és készültek az első ugrásra a Csendes-óceán hideg vizébe. Egy pillanatig azt hitte, hogy csak képzelődött, hogy álmodta az egészet. Mary Teraffinóhoz fordult, aki a bal oldalán ült. – Te is láttad? Mary is arra a pontra meredt, ahol az előbb még a tanáruk állt. – Hé, hová lett Trentlake tanár úr? – kérdezte Quinn Gaither, Sam legjobb, sőt talán egyetlen barátja. Ő épp Sam mögött ült. Szerették az ablak melletti padot, ahonnan néha, ha sikerült jól helyezkedniük, megláthatták a tenger vékony, csillogó csíkját az iskola és a házak között. – Biztosan elment – mondta Mary, bár őmaga sem hitte el. Edilio, egy új fiú, akit Sam érdekes jövevénynek tartott, a fejét ingatta. – Nem, srácok. Hopp: eltűnt – ujjaival találóan érzékeltette, mi történhetett. A gyerekek tanácstalanul nézegettek hol egymásra, hol körbe a teremben, és izgatottan nevetgéltek. Senki sem ijedt meg, senki sem sírt. Az egész inkább viccesnek tűnt. – Trentlake úr köddé vált? – kérdezte Quinn, elfojtott nevetéssel a hangjában. – Hé – kérdezte valaki –, hova tűnt Josh? Többen körülnéztek a teremben. – Bejött egyáltalán ma? – Igen, itt volt, mellettem ült. – Sam felismerte a hangot. Betti volt az, Ugrálós Betti. – Ezek szerint ő is eltűnt, ahogy Trentlake úr is – mondta Betti. Ekkor kinyílt a folyosóra vezető ajtó. Minden szem az ajtónyílásra szegeződött. Azt várták, hogy Trentlake tanár úr lép be rajta, talán Joshsal együtt, és elmagyarázza, hogyan vitte véghez a bűvészmutatványt, majd feszült, ideges hangján folytatja magyarázatát a polgárháborúról, ami senkit sem érdekelt. Csakhogy nem Trentlake úr volt az, hanem Astrid Ellison. Astrid, a Zseni néven ismerték, mivel… mivel tényleg zseni volt. Bejárt a gimnázium összes egyetemi előkészítőjére, és néhány tárgyból internetes egyetemi tanfolyamon is részt vett. Astridnak vállig érő szőke haja volt, és fehér, keményített, rövid ujjú blúzban járt, ami mindig vonzotta Sam tekintetét. A fiú tudta, hogy semmi esélye sincs Astridnál, de nem talált hatásos módszert rá, hogy elfelejtse.

– Hol van a tanárotok? – kérdezte Astrid. Mindenki a vállát vonogatta. – Eltűnt – mondta Quinn, mintha csak tréfa volna az egész. – Nincs kint a folyosón? – kérdezte Mary. Astrid a fejét rázta. – Itt valami különös dolog folyik. A matekcsoportom… csak hárman voltunk, és a tanár. Mind eltűntek. – Micsoda? – kérdezte Sam. Astrid egyenesen a szemébe nézett. A fiú nem fordította el a fejét, mint máskor, mert a pillantása most nem volt lenéző, gőgös: inkább ijedtnek látszott. Szokásos éles tekintete helyett tágra nyílt, kék szemmel nézett Samre. – Nyom nélkül. Mind… egyszerűen eltűntek. – És a tanár? – kérdezte Edilio. – Ő is – felelte Astrid. – Eltűnt? – Mint a kámfor – mondta Quinn, már nem olyan vidáman, mint az előbb. Kezdte sejteni, hogy mégsem tréfáról van szó. Sam távoli zajra lett figyelmes, ami több forrásból érkezett. Autók riasztói szirénáztak a város felől. Felállt, és merev léptekkel az ajtóhoz ment, mintha ez nem az ő dolga volna. Astrid odébb állt, hogy utat adjon neki. A fiú érezte a samponja illatát, amikor elhaladt mellette. Sam balra nézett, a 211-es szoba felé, ahol nemrég Astrid és a kockafejűek órája zajlott. A szomszédos terem, a 213-as ajtaján egy fiú dugta ki a fejét. Zavart, izgatott kifejezés ült az arcán, mintha épp most szállt volna fel a hullámvasútra. A másik irányból, a 207-es szobából hangos, durva nevetés hallatszott. Ötödikesek. A folyosó túlsó végén, a 208-as teremből három hatodikos rohant ki, majd hirtelen megálltak. Samre pillantottak: talán attól féltek, hogy rájuk kiabál. A Perdido parti iskola kisvárosi suli volt, ahol az óvodásoktól kezdve a kilencedikesekig mindenki egy épületbe járt. A gimnázium egy óra autóútra volt onnan, San Luisban. Sam Astridék terme felé indult. A lány és Quinn követte. A terem üres volt: a padok, a tanári szék – minden. Három padon nyitott matekkönyvek feküdtek. A számítógépek – hat régi Macintosh – képernyői feketén csillogtak. A táblán világosan kivehető volt a felirat: „polin”. – Épp azt írta fel, hogy „polinomok” – suttogta Astrid szinte templomi áhítattal. – Igen, gondoltam én is – mondta Sam szárazon. – Egyszer nekem is volt polinomom – szólt közbe Quinn –, de kioperálták. Astrid elengedte a füle mellett a gyenge viccet. – Akkor tűnt el, mikor az „ó” betűt írta volna. Éppen őt néztem. Sam a földre mutatott. Egy kréta hevert a tábla alatt, pont úgy, mintha leesett volna, miközben valaki a „polinom” szót írja fel – bármit is jelentsen az –, és eltűnik, mielőtt befejezhetné. – Itt valami nincs rendjén – mondta Quinn. Magasabb volt Samnél, erősebb is, és legalább olyan jól szörfözött. Idétlen mosolyával és maskaraszerű ruhatárával – ma éppen buggyos rövidnadrág, katonai bakancs, rózsaszín ing volt rajta, és egy szürke fedorakalap, amit a nagyapja padlásán talált – azonban csodabogárnak számított, akit sokan kerültek, vagy egyenesen ijesztőnek találtak. Quinn egymaga alkotta a saját klikkjét, talán ezért is kedvelték egymást Sammel. Sam Temple visszafogottabban öltözködött. Ragaszkodott a farmerhoz, és a szerény pólókhoz, amik nem keltettek feltűnést. Legtöbb idejét Perdido tengerpartján töltötte: iskolába járt,

és bár mindenki tudta, ki ő, kevesen ismerték a valódi természetét. Szörfözött, de nem barátkozott a szörfösökkel. Volt esze, ami néha azért nem vágott olyan gyorsan. Jól nézett ki, de egyik lány sem nevezte volna különösebben jóképűnek. Az egyetlen dolog, amit szinte mindenki tudott Sam Temple-ről, hogy a beceneve Iskolabusz Sam. Hetedikes korában kapta. Az osztály kirándulni ment aznap, és a buszvezető hirtelen szívrohamot kapott. Az egyes autópályán haladtak. Sam kihúzta a férfit az ülésből, a leállósávba kormányozta a buszt, biztonságosan leállította, és a férfi mobiljáról felhívta a rendőrséget. Ha csak egy másodpercig is habozott volna, a busz lezuhan a sziklákról, egyenesen az óceánba. Sam fényképe megjelent az újságokban. – A másik két tanuló és a tanár eltűnt. Mindenki, Astridot kivéve – mondta Sam. – Itt valami nincs rendben. Próbálta úgy kiejteni a lány nevét, hogy ne remegjen meg a hangja, de nem sikerült. Astrid nagy hatással volt rá. – Igen, nagyon csendes itt minden, gyerekek – mondta Quinn. – Jól van, most már szeretnék felébredni – ezt kivételesen komolyan gondolta. Sikítás hallatszott. Mindhárman a csarnokba siettek, ami tele volt gyerekekkel. Egy Becka nevű hatodikos lány sikoltozott, kezében a mobiltelefonjával. – Nem válaszolnak, nem válaszolnak – mondta sírva. – Süket. Néhány pillanatra mindenki megdermedt. Aztán susogás és zörgés következett, majd több tucat mobiltelefon gombjainak kattogása. – Nem működik. – Anyámnak otthon kell lennie, ő felvenné. De ki sem csöng. – Te jó ég, internet sincs. Van jel, de üres a kép. – Nálam csak három csík látszik. – Nálam is. Valaki furcsa, idegtépő hangon jajgatni kezdett. Mindenki egyszerre beszélt, a szavak morajlása kiabálássá erősödött. – Próbáld meg a rendőrséget! – kérte egy ijedt hang. – Szerinted mit hívtam, te marha? – Ők sem veszik fel? – Senki. Felhívtam egy csomó számot, de süket mind. A folyosó tele volt gyerekekkel, mintha szünet lenne. Csakhogy a diákok most nem a következő órára siettek, nem játszottak, és nem a szekrényük lakatjait nyitogatták. Céltalanul álldogáltak, mint egy gazdátlan tehéncsorda, ami kész fejvesztetten elrohanni bármelyik irányba. Megszólalt a riasztó, olyan hangosan, mint egy robbanás. Mindenki összerezzent, mintha még sosem hallották volna. – Mit csináljunk? – kérdezték többen. – Valaki van az irodában! – kiáltotta egy hang. – Kikapcsolta a riasztót. – Magától kikapcsol, te nagyokos! – Ezt Howard mondta. Howard egy kis majom volt, de mivel ő számított Orc első számú kedvencének, és Orc egy nagy debella nyolcadikos, izomból és zsírból álló hegy volt, senki sem mert ujjat húzni vele. Aki Howardot bántotta, Orcot sértette meg.

– A tanáriban van egy tévé – jutott Astrid eszébe. Sam és Astrid Quinn-nel a nyomában a tanári felé szaladt. Leszáguldottak a lépcsőn a földszintre, ahol kevesebb volt a tanterem és a diák. Sam keze már a tanári kilincsén volt, amikor megtorpantak. – Ide nem szabad bemennünk – szólalt meg Astrid. – Kit érdekel? – kérdezte Quinn. Sam kinyitotta az ajtót. A tanári hűtője nyitva volt. Egy karton málnajoghurt hevert a földön, ragadós tartalma szétfolyt a kopott szőnyegen. A tévé be volt kapcsolva, de nem volt adás, csak hangyák futkároztak rajta. Sam a távkapcsolót kereste. Hol lehet? Quinn találta meg. Elkezdte kapcsolgatni a csatornákat. Semmi, semmi, semmi. – Jól be van dugva a kábel? – találgatott Sam, bár tudta, hogy ez nem volt túl bölcs kérdés. Astrid benyúlt a készülék mögé, és megigazította a vastag kábelt. A kép villant egyet, és kicsit változott a pöttyök mozgása, de amikor Quinn végigment a csatornákon, most sem látszott sehol semmi. – A kilences csatornát mindig be lehet fogni, még kábel nélkül is – mondta Quinn. – Az összes tanár, a gyerekek, az adás és a telefonvonalak, minden egyszerre tűnt el? – tűnődött Astrid. Összeráncolt homlokkal próbálta kibogozni a rejtélyt. Sam és Quinn türelmesen várt. Mintha azt remélték volna, hogy hamarosan előáll a válasszal. A fejére csap, és felkiált: „Persze, most már értem!” Elvégre zseni volt. Astrid azonban csak annyit mondott. – Ez egyszerűen lehetetlen. Sam felemelte a falon függő vezetékes telefon kagylóját. – Nincs vonal. Van itt valahol rádió? Nem volt. Kivágódott az ajtó, és két fiú rohant be rajta, vad, izgatott arccal. – Miénk a suli! – kiáltotta az egyik, és a másik rikkantott egyet, mintegy megerősítésül. – Fel fogjuk feszíteni a csokiautomatát – jelentette ki hirtelen az első. – Ez talán nem a legjobb ötlet – felelte Sam. – Nem te mondod meg, hogy mit csináljunk – mondta a fiú kihívóan, de kicsit bizonytalanul. Nem volt egészen biztos magában. – Igazad van, öcsi. De mi lenne, ha megpróbálnánk összefogni, amíg kiderítjük, hogy mi történt? – javasolta Sam. – Fogj össze, de ne velünk! – kiáltott rá a fiú. A másik ismét rikkantott egyet, és elrohantak. – Rossz ötlet volna, ha megkérném őket, hogy hozzanak egy szelet csokit – mormogta Sam. – Tizenöt évesek – mondta Astrid. – Dehogy, csak tízévesek lehetnek – felelte Quinn. – Nem róluk beszélek. Azokról, akik az én osztályomba jártak. Jinkről és Michaelről. Mind a kettő matekzseni, jobbak nálam, de diszlexiások voltak, ezért maradtak le egy kicsit. Én voltam az egyetlen tizennégy éves. – Talán Josh is tizenöt éves volt, az osztályunkból – jutott Sam eszébe. – És? – Tizenöt éves volt, Quinn. Egyszerűen… eltűnt. Egy pillanat alatt. – Az nem lehet – rázta a fejét Quinn. – Minden felnőtt, és minden idősebb diák egyszerűen eltűnt volna az iskolából? Én ezt nem értem.

– Nem csak az iskolából – tette hozzá Astrid. – Micsoda? – kérdezte riadtan Quinn. – Mi lett a telefonokkal és a tévével? – kérdezett vissza Astrid. – Nem, nem, nem, nem – rázta a fejét Quinn, kis mosollyal, mintha rossz viccet hallott volna. – Anyám, segíts! – sóhajtott Sam. – Hé, álljon meg a menet – mondta Quinn. – Jó? Ez már nem vicces. Sam most érezte először a kétségbeesést, enyhe bizsergés formájában a gerince alján. Szíve zakatolt a mellében, mint egy kimerítő futás után. Nagyot nyelt. Nem tudott rendesen lélegezni, szinte kapkodta a levegőt. Ránézett a barátjára. Még sosem látta Quinnt ennyire félni. A szeme árnyékban volt, de a szája remegett, a nyaka kivörösödött. Astrid egyelőre nyugodt volt, összeráncolt homlokkal próbált koncentrálni, hogy magyarázatot találjon a történtekre. – Jobban körül kell néznünk – mondta Sam. Quinnből a síráshoz közeli sóhaj tört fel. Indulni készült, hátat fordított nekik. Sam a vállára tette a kezét. – Szállj le rólam! – vetette oda neki Quinn. – Hazamegyek. Meg kell néznem, mi van otthon. – Nekünk is meg kell néznünk – felelte Sam. – De jobb, ha együtt megyünk. Quinn arrébb lépett, Sam azonban megszorította a karját. – Quinn: együtt! Figyelj, ez olyan, mint amikor elkap egy nagy hullám. Ledönt a deszkáról: mit teszel olyankor? – Vigyázol, hogy el ne merülj – mondta halkan Quinn. – Így van. Felemelve tartod a fejed, és vársz, amíg újra levegőhöz jutsz. – A szörfözésből vett hasonlat? – kérdezte Astrid. Quinn nem ellenkezett tovább. Megint sóhajtott. – Jó, igazad van. Menjünk együtt. De először hozzánk menjünk. Olyan zavaros ez az egész. Annyira zavaros. – Astrid? – kérdezte Sam. Egyáltalán nem tudta, hogy a lány velük akar-e tartani. Szemtelenségnek tűnt megkérdezni, de az sem lett volna helyes, ha nem kérdezi meg. A lány Samre nézett, talán azt remélte, hogy leolvashat valamit az arcáról. A fiú rádöbbent, hogy Astrid, a zseni éppúgy nem tudja, mitévő legyen, vagy hová menjen, mint ő. Márpedig ez lehetetlennek tűnt. A folyosón egyre nagyobb lett a hangzavar. Néhányan rémülten kiáltoztak, mások fecserésztek, mintha minden rendben volna addig, amíg abba nem hagyják a beszédet. Vad kiáltások is hallatszottak. Mindez együtt furcsa, baljós hangulatot sugárzott. – Gyere velünk, Astrid, rendben? – javasolta Sam. – Biztonságosabb, ha együtt maradunk. Astrid arca megrándult a „biztonságosabb” szóra, de végül bólintott. Az iskola kezdett veszélyessé válni. Akik félnek, néha maguk is ijesztő dolgokra képesek, még a gyerekek is. Ezt Sam saját tapasztalatából tudta. A félelem veszélyes lehet, akár erőszakká is válhat. Az iskolát pedig ebben a pillanatban a félelem uralta. Az élet megváltozott Perdido Parton. Valami nagyszabású, szörnyű dolog történt. Sam abban reménykedett, hogy nem ő volt a kiváltó oka.

MÁSODIK FEJEZET 298 óra 38 perc

A GYEREKEK KIÖZÖNLÖTTEK az iskolából, egyedül vagy kisebb csoportokban. A lányok közül néhányan hármasával mentek, átölelve egymást, könnyes szemmel. Némelyik fiú összegörnyedve lépdelt, mintha mindjárt rájuk szakadna az ég, ők nem öleltek át senkit. Közülük is sokan sírtak. Samnek eszébe jutottak az iskolai lövöldözések után készült felvételek a tévében. Ennek az egésznek olyan hangulata volt. Rémült, hisztérikus fiatalok, és mások, akik nevetés és harsányság mögé rejtették a félelmüket. A testvérek együtt maradtak, a barátok is. Az igazán kis gyerekek egy része, az óvodások és az elsősök az iskola előtt, a kertben tébláboltak céltalanul. Ők még nem voltak elég idősek ahhoz, hogy tudják a hazautat. Perdido Parton a még fiatalabbak többségét Barbara Bölcsődéjébe vitték, egy belvárosi épületbe, amit rajzfilmhősök megfakult rajzai díszítettek. Az Ász barkácsbolt mellett volt, a gyorsétteremmel átellenben, a tér másik felén. Sam azon tűnődött, vajon nem esett-e bajuk a kicsiknek a bölcsődében. Valószínűleg nem. Ő nem felelős értük. Mégis mondania kellett valamit. – Mi lesz azokkal a kicsikkel? – kérdezte. – Kimásznak az utcára, elüthetik őket. Quinn megállt és előrenézett az úton. – Te látsz valahol kocsit? A jelzőlámpa zöldre váltott. Egy kocsi sem várt indulásra. A riasztók egyre hangosabbak lettek, talán három vagy négy szólt, talán több. – Először nézzük meg a szüleinket – mondta Astrid. – Csak nem tűnt el minden felnőtt. – Mivel ebben ő sem volt biztos, helyesbített. – Úgy értem, valószínűtlen, hogy sehol se legyenek felnőttek. – Igen – helyeselt Sam. – Kell, hogy legyenek felnőtteknek. Ugye? – Anyám vagy otthon van, vagy teniszezik – folytatta Astrid. – Kivéve, ha fodrászhoz ment, vagy ilyesmi. Az öcsém vagy anyámnál lesz vagy apámnál. Apám dolgozik, a PPAEben. A PPAE a Perdido parti Atomerőmű volt, mindössze tíz mérföldre az iskolától. A város lakói már alig emlékeztek rá, de régen, a kilencvenes években történt ott egy baleset. Egy bolond véletlen, így emlegették. Olyan véletlen, ami millióévenként egyszer esik csak meg, de nem jelentett veszélyt. Azt mondták, ezért maradt Perdido Part csak kisváros, ezért nem nőtt meg úgy, mint Santa Barbara, lejjebb a parton. Perdido Part gúnyneve Atomvölgy volt. Nem tolongtak az érdeklődők, hogy az Atomvölgybe költözzenek, noha a hatóságok már az összes radioaktív szennyezést eltakarították. A Sheridan utcán mentek végig. Quinn hosszú lábával pár lépéssel a társai előtt járt. Innen az Alameda sugárútra fordultak.

A két utca sarkán egy autó állt, járó motorral. Egy parkoló Toyotába rohant bele. A Toyota riasztója ki- és bekapcsolt, egy percig sivított, aztán ismét elcsöndesedett. A légzsákjai kinyíltak, fehér, petyhüdt kupacban lógtak a kormányról és a műszerfalról. Senki sem ült az autóban. A felgyűrődött motorháztető alól gőz szivárgott. Sam észrevett valamit, de inkább hallgatott róla. Astrid mégis kimondta. – Az ajtók még be vannak zárva. Látjátok a gombokat? Ha valaki bent ült, és kijutott volna, akkor nyitva lennének az ajtók. – Valaki épp vezette, és köddé vált – mondta Quinn. Nem úgy mondta, mintha viccelni akarna. A tréfálkozás ideje már lejárt. Quinnék háza úgy kétsaroknyira volt, az Alameda sugárúton. Próbált higgadt, közömbös maradni, úgy csinálni, mintha nem érdekelné az egész. Aztán váratlanul elkezdett futni. Sam és Astrid is utánaeredt, de Quinn gyorsabb volt náluk. Leesett a fejéről a kalap. Sam lehajolt és felemelte. Mire utolérték, Quinn már kinyitotta a bejárati ajtót, és odabent járt. Sam és Astrid eljutottak a konyháig, és megálltak. – Anya! Apa! Anya, hé! Quinn az emeleten szólongatta a szüleit. A hangja minden egyes kiáltással erősebb lett, egyre hangosabb és türelmetlenebb, s a hamarosan feltörő sírás is tisztábban hallatszott, semhogy Sam és Astrid úgy tehetett volna, mintha nem hallaná. Quinn rohanva jött le a lépcsőn, még mindig a családját hívta, hiába. Rajta volt a napszemüveg, így Sam nem láthatta a szemét. De az arcán könnyek folytak, a hangja sírós volt, és Sam szinte érezte a gombócot Quinn torkában, mivel az övét is hasonló szorongatta. Nem tudta, mit tehetne, hogyan segítsen rajta. Letette a kalapot a konyhaasztalra. Quinn szuszogva megállt a konyhában. – Anyám nincs sehol. Sehol. Az összes telefon süket. Nem hagyott üzenetet, vagy valamit? Nem találtatok üzenetet? Keressük meg! Astrid megnyomott egy villanykapcsolót. – Áram még van. – Mi lesz, ha tényleg meghaltak? – kérdezte Quinn. – Ilyen egyszerűen nincs. Ez csak egy rémálom, vagy ilyesmi. Ilyen… ilyen nem történhet meg. – Felemelte a telefont, a mutatóujjával tárcsázott, közben végig motyogott valamit. Végül letette a kagylót, és merően bámulni kezdte, mintha azt remélné, hogy megcsörren. Sam már alig várta, hogy az ő házukban legyenek. Türelmetlen volt, és félt: tudni akarta, mi vár rá, de tartott is tőle. Mégsem akarta siettetni Quinnt. Ha most azt mondaná a barátjának, hogy menjenek el, az annak a beismerése volna, hogy feladják, és hogy a szülei tényleg eltűntek. – Tegnap este összevesztünk apával – mondta Quinn. – Ne rágódj most ezen! – kérte Astrid. – Egyvalamit tudunk: nem te okoztad ezt a valamit. Egyikünk sem tehet róla. Quinn vállára tette a kezét, és mintha ez volna a jel, a fiú összeomlott. Nyíltan zokogni kezdett, levette a napszemüvegét, és a kőre dobta. – Minden rendben lesz – mondta Astrid. Ezzel nemcsak Quinnt próbálta nyugtatni, hanem saját magát is. – Igen – mondta Sam, bár nem hitte el. – Persze hogy rendben lesz. Ez csak olyan… – nem tudta, hogyan fejezze be a mondatot. – Talán Isten volt az – mondta Quinn reménykedve, és a plafonra emelve a tekintetét. Vörös volt a szeme, és most valami furcsa csillogás látszott benne.

– Talán – mondta Sam. – Mi más lehetett, nem igaz? így, így… – Quinn összeszedte magát, elnyomta a félelem okozta remegést – így már minden rendben lesz. – Az a gondolat, hogy létezik magyarázat, akármilyen magyarázat, valamelyest segíteni látszott. – Igen, persze, hogy rendben lesz, teljesen. – Astridék háza legyen a következő – mondta Sam. – Ő lakik közelebb. – Te tudod, hogy hol lakom? – kérdezte Astrid. Ez a pillanat nem volt alkalmas arra, hogy Sam bevallja: egyszer követte a lányt hazáig, mert meg akarta szólítani, talán elhívni moziba, de nem volt hozzá mersze. – Láttalak egyszer, régebben. Tíz percig tartott az út Astrid otthonáig, egy kétemeletes, új építésű házig, amelynek uszoda volt a hátsó udvarán. Astrid nem volt gazdag, de a házuk sokkal szebb volt, mint Samé. A régi otthonukra emlékeztette Samet, ahol akkor éltek, mielőtt a nevelőapja elhagyta őket. A nevelőapja sem volt gazdag, de jó helyen dolgozott. Sam megilletődve lépett be Astrid otthonába. Minden szép volt itt, egy kicsit talán túlzottan is. Tökéletes rend volt, semmi sem maradt elöl, ami eltörhetne vagy elromolhatna. Az asztalsarkokat műanyag párnácskákkal vonták be. A konnektorokba biztonsági dugókat tettek. A konyhában a késeket üvegajtós szekrény őrizte, ajtaján gyerekbiztos zárral. A tűzhely gombjait is biztonsági zárral látták el. Astrid észrevette, hogy mindez feltűnt Samnek. – Nem miattam van – közölte gyorsan. – Az öcsém, Péter miatt. – Tudom. Az öcséd… – Samnek nem jutott eszébe a helyes szó. – Autista – mondta Astrid a lehető legközömbösebb hangon, mintha nem volna ebben semmi különös. – Nos, itt nincs senki – jelentette ki. A hangsúlyából ítélve erre számított, és csak nyugtázta a helyzetet. – Hol lehet az öcséd? – kérdezte Sam. Astrid erre rákiabált; a fiúnak fogalma sem volt róla, hogy ilyet is szokott. – Nem tudom, jó? Nem tudom, hol lehet! – kiáltotta, majd a szájára tette a kezét. – Szólítsd a nevén! – javasolta Quinn furcsa, gondosan formált, szinte hivatalos hangon. Szégyellte magát a kirohanása miatt, de még mindig nem volt túl rajta. – Szólítsam? Nem válaszolna – mondta Astrid. – Ő súlyos autista. Nem tud… kapcsolatot teremteni. Nem válaszol, érted? Hívhatnám akár egész nap is. – Jól van, Astrid. Meg fogjuk nézni – mondta Sam. – Ha itt van a házban, megtaláljuk. Astrid bólintott a könnyeivel küszködve. Alaposan átkutatták az egész házat. Benéztek az ágy alá, a fürdőszobákba is. Átmentek az út túloldalára, ahhoz a hölgyhöz, aki néha vigyázott Péterre. Ott sem találtak senkit. Átkutattak minden szobát. Sam úgy érezte magát, mint egy betörő. – Akkor anyámmal lesz, vagy pedig apa magával vitte az erőműbe. Néha elviszi, ha senki más nem tud vigyázni rá. – Sam hallotta a kétségbeesést a hangjában. Talán fél óra telt el a hirtelen eltűnések óta. Quinn még mindig nem tért magához, Astrid pedig az összeomlás szélén járt. Még az ebédidősem jött el, de Sam már a vacsorára gondolt. Rövidek voltak a nappalok: november 10-e volt aznap, közeledett a hálaadás ünnepe. Rövid nappalok jöttek és hosszú éjszakák. – Menjünk tovább – kérte a lányt Sam. – Ne aggódj a kis Pete miatt, meg fogjuk találni. – Ez szabványos vigasztalás volt, vagy valódi ígéret? – kérdezte Astrid.

– Tessék? – Nem, ne haragudj. Úgy értettem, segítesz megkeresni Pete-et? – Persze. – Sam azt akarta mondani, hogy bárhol, bármikor, örökké segítene neki, de csak a félelem beszélt volna belőle, ami fecsegésre készteti. Inkább elindult a saját házuk felé, noha biztosan tudta, hogy mit fog találni. Persze azért ellenőriznie kellett, és még valami mást is. Meg kellett tudnia, vajon nem őrült-e meg. Ahogy azt is, hogy ott áll-e még a házuk a helyén. Őrültség volt az egész. Sam számára az őrület azonban már sokkal hamarabb elkezdődött. Lana századjára is hátrafordította a fejét, hogy megnézze a kutyát. – Jól van, ne izgulj! – mondta a nagyapja, Luke. – De kiugorhat. – Elég buta, az igaz, de nem hinném, hogy ki fog ugrani. – Nem is buta. Nagyon okos kutya. – Lara Arwen Lazar nagyapja viharvert, egykor vörös színű teherautójának első ülésén ült. Patrick, a sárga labrador a hátsó ülésen utazott, a szélben lengő füllel, kilógó nyelvvel. Patrick Spongyabob nem túl éles elméjű barátjáról, a tengeri csillag Patrickről kapta a nevét. A lány szerette volna, ha mellé ül, elölre, de Luke nagyapa nem egyezett bele. Nagyapja bekapcsolta a rádiót. Countryzenét játszottak. Luke nagyapa öreg volt. Sok gyereknek voltak fiatal nagyszülei. Lana másik nagyszülei, a Las Vegas-iak is jóval fiatalabbak voltak. Luke nagyapa úgy volt öreg, mint egy gyűrött, régi bőrruha. Arca és keze sötétbarna volt, részben a napsütéstől, részben pedig azért, mert chumash indián vér is folyt az ereiben. Izzadságfoltos szalmakalapot viselt és sötét napszemüveget. – Mit csináljak ma egész nap? – kérdezte Lana. Luke nagyapa ügyesen kikerült egy kátyút. – Amihez kedved van – felelte. – Nincs se tévéd, se DVD-d, se interneted; semmid sincs. Luke nagyapa tanyája olyan távol esett mindentől, és annyira lemaradt a fejlődéstől, hogy a legmodernebb készüléke egy ősrégi rádió volt, amin csak egyetlen vallásos adót lehetett fogni. – Hoztál magaddal könyveket, nem? Vagy kitakaríthatod az istállót. Vagy felmászhatsz a hegyre. – Állával a hegyek felé mutatott. – Szép onnan a kilátás. – Láttam a hegyen egy prérifarkast. – Azok többnyire ártalmatlanok. A jó, öreg prérifarkas tudja, hogy nem tanácsos ujjat húzni az emberrel. – Nagyapa néha furcsán ejtette ki a magánhangzókat. – Már egy hete vagyok nálad – mondta Lana. – Ennyi nem volt elég? Meddig kell még itt maradnom? Haza akarok menni! Az öregember oda sem fordult felé. – Apád rajtakapott, hogy vodkát csempészel ki a házból egy punknak. – Tony nem punk – vágott vissza Lana. Luke nagyapa kikapcsolta a rádiót, és oktató hanghordozással magyarázni kezdett: – Márpedig az olyan fiú, aki kihasznál egy lányt, és bajba sodorja, az bizony punk. – Ha nem viszem ki neki, akkor hamis személyivel próbálkozott volna, és emiatt talán bajba kerül.

– Talán? Biztosan. Ha valaki tizenöt évesen inni kezd, abból csak baj lehet. Én a te korodban, tizennégy évesen kezdtem el inni. Harminc évem ment rá az italra. Harmincegy éve, hat hónapja és öt napja vagyok józan, hála a Jóistennek, és a nagyanyádnak, nyugodjék békében. – Visszakapcsolta a rádiót. – Ráadásul a legközelebbi italbolt tízmérföldnyire van innen, Perdido Parton. Luke nagyapa felnevetett. – Igen, az is segített, valóban. Legalább volt humorérzéke. A teherautó egy százötven méter mély szurdok szélén száguldott, aminek alján a homokban bozót, csenevész fenyők, som és száraz fű nőtt. Luke nagyapa mesélte, hogy amikor évente párszor esik, a víz lezúdul a szurdok falán, sokszor egyetlen nagy áradatban. Lana nehezen tudta ezt elképzelni, ahogy a hosszú lejtőt nézte. Ekkor a teherautó váratlanul lefordult az útról. Lana az üres ülésre meredt, ahol egy másodperccel korábban a nagyapja ült. Az öreg eltűnt. A teherautó egyenesen lefelé szaladt. Lana nekifeszült a biztonsági övnek. A kocsi sebessége egyre nőtt, közben nagyot zökkenve nekicsapódott egy facsemetének, és kettétörte. Széles porfelhőt kavarva gurult egyre lejjebb. Úgy rázkódott, hogy Lana a tetőbe vágta a fejét, válla az ablakhoz csapódott. Fogai összekoccantak. Megragadta az őrülten tekergő kormányt, ám ekkor a teherautó felborult. Aztán még egyet fordult, és még egyet. Lana kicsúszott az öv alól, és tehetetlenül hánykódott ide-oda a jármű belsejében. A kormány úgy forgott alatta, mint egy mosógép dobja. A szélvédő nyomta a vállát, arca a sebességváltónak ütődött, a visszapillantó levált, és a tarkóján tört szét. A teherautó megállt. Lana arccal lefelé, lehetetlen pózban feküdt, kitekeredett karral és lábbal. Fojtogatta a por. A szája tele volt vérrel. Az egyik szeme feldagadt, nem látott vele semmit. Amit ép szemével észrevett, azt első pillantásra nem tudta mire vélni. A világ fejjel lefelé állt, és egy alacsony kaktusz meredezett előtte, ami hozzá képest mintha derékszögben nőtt volna. Ki kellett jutnia innen. Próbálta kiismerni a helyzetét, és az ajtó felé nyúlt, csakhogy a jobb keze nem mozdult. Ránézett, és felsikított. Jobb alkarja nem volt egyenes, könyöktől csuklóig V alakú szöget zárt be. Kicsavarodott úgy, hogy tenyere kifelé nézett. A törött csontok csorba végei majdnem átszakították a húsát. Pánikba esett, és hadonászni kezdett. A fájdalom olyan éles volt, hogy elvesztette az eszméletét. Csakhogy nem sokáig. Nem elég sokáig. Mikor magához tért, a kezében, a bal lábában, a hátában és a nyakában lüktető fájdalomtól émelygés fogta el. A teherautó tetejére hányt. – Segítség! – hörögte. – Valaki segítsen! Pedig még kétségbeesésében is tudta, hogy nincs segítség. Többmérföldnyire voltak Perdido Parttól, ahol tavalyig élt, amikor a családja Las Vegasba költözött. Ez az út csak a tanyára vezetett, máshova nem. Talán egy héten egyszer vetődött erre valaki: egy eltévedt turista, vagy az az idős asszony, aki sakkozni szokott Luke nagyapával. – Meg fogok halni – mondta Lana a semmibe. Egyelőre azonban élt, és a fájdalom sem múlt el. Ki kellett szabadítania magát. Patrick. Mi történt Patrickkel?

Szólította, de nem jött válasz. A szélvédő több helyen elrepedt, de nem tudta kirúgni az ép lábával. Az egyetlen lehetséges kiút a sofőr felőli ablakon át vezetett, ami mögötte volt. Tudta, hogy már a megfordulás is gyötrelmes lesz. Ekkor előkerült Patrick. Fekete orrát odanyomta hozzá, nyugtalanul lihegett és nyüszített. – Jó kutya! – dicsérte meg. Patrick a farkát csóválta válaszul. Nem az a mesebeli eb volt, aki hősiesen és ügyesen kihúzza a gazdáját a füstölgő roncsból, de mellette maradt, amíg fél óra kínlódás árán sikerült kikecmeregnie a homokra. Patrick a gazdája mellé feküdt, egy bokor árnyékába, és lenyalta az arcáról a vért. Mozdítható kezével Lana kitapogatta a sérüléseit. Az egyik szeme feldagadt, homlokán mély seb húzódott. Egyik lába eltört, legalábbis kificamodott, és meg sem tudta mozdítani. Valami szúrt a háta alsó felén, a vese tájékán. A felső ajka lebénult. Kiköpött maga elé egy törött fogat. A legrosszabb jobb karjának a rémes állapota volt. Lana rá sem bírt nézni. Azonnal felhagyott a próbálkozással, hogy felemelje, olyan elviselhetetlennek érezte a fájdalmat. Megint elájult, és csak sokkal később nyerte vissza az eszméletét. A nap még mindig könyörtelenül tűzött. Patrick összegömbölyödve feküdt mellette. Fölötte az égen fél tucat keselyű körözött szélesen kiterjesztett szárnyakkal, zsákmányra várva.

HARMADIK FEJEZET 298 óra 5 perc

– AZ A TEHERAUTÓ is nekiment egy fának – Sam egy újabb roncs felé mutatott. A jármű áttört a bozóton, és egy szilfának rohant. Még mindig járt a motorja. Két iskolást vettek észre, egy negyedikest és a húgát. A kertben labdáztak, kicsit kedvetlenül. – A mamánk nincs itthon – mondta az idősebb. – Nekem délután zongoraórám lenne, de nem tudom, hogy kell odamenni. – Nekem pedig sztepptáncórám lesz. Ma kapjuk meg a jelmezeinket az előadásra – szólalt meg a kisebb is. – Én katicabogár leszek. – Ismered a főtérre vezető utat? Tudod, amelyik a városba visz. – Azt hiszem, igen. – Akkor menjetek oda. – Nem szabad kimennem a kertből – mondta a kisebbik lány. – A nagymamánk Laguna Parton lakik – mondta a negyedikes. – Ő el tudna jönni értünk, de nem lehet elérni telefonon, nem veszi fel. – Tudom. Talán menjetek oda a térre, és várjatok, jó? – A gyerekek értetlenül bámultak rá, mire Sam hozzátette. – Hé, semmi vész, oké? Van odabent süti vagy jégkrém? – Azt hiszem, igen. – Nahát, senki sem tiltja meg, hogy egyetek a sütiből, ugye? A szüléitek hamarosan előkerülnek, remélem. Addig is egyetek egy kis sutit, aztán gyertek le a térre. – Ez a megoldásod? Együnk sutit? – kérdezte Astrid. – Nem, az a megoldásom, hogy fussunk le a partra, és bújjunk el, míg vége nem lesz az egésznek – mondta Sam. – De egy kis süti nem árt meg senkinek. Sam, Quinn és Astrid továbbment. Sam a belvárostól keletre lakott. A mamájával élt egy földszintes kis házban, amit mintha összenyomtak volna. Tartozott hozzá egy apró hátsó udvar is, elöl pedig nem volt más, csak a járda. Sam mamája nem keresett túl sokat, éjjeles nővérként dolgozott a Coates Akadémián. Sam apja nem élt velük, a fiú alig tudott róla valamit. Tavaly a nevelőapja is otthagyta őket. – Megjöttünk – mondta. – Nem akarunk felvágni valami óriási házzal. – Jó közel laktok a parthoz – mutatott rá Astrid a ház és a környék egyetlen előnyére. – Igen, két perc séta innen. Kivéve, ha átvágok annak a háznak az udvarán, ahol a biciklisek bandája él. – Biciklisek bandája? – kérdezte Astrid. – Nem az egész banda, csak Gyilkos, és a barátnője, Cinkos. – A lány összevonta a szemöldökét, mire Sam hozzátette: – Bocsánat! Hülye vicc volt! De tényleg nem túl jó ez a környék. Most hogy ideértek, Samnek nem volt kedve bemenni. Nincs otthon az anyja.

És volt valami a házban, amit Quinn-nek, de főleg Astridnak nem volt tanácsos meglátnia. Felvezette őket három szürkére festett falépcsőn, amelyek recsegtek a lépteik alatt. A keskeny verandáról pár hónapja valaki ellopta anyja hintaszékét, amibe szeretett kiülni esténként, mielőtt dolgozni ment. Azóta a konyhából kellett kivinniük a székeket. Ez volt számukra a nap legkedvesebb időszaka, anyja munkájának a kezdete előtt és az iskola után. Sam ilyenkor ért haza a suliból, és az anyja is felébredt, miután a nap legnagyobb részében aludt. Megivott egy teát, Sam pedig egy pohár üdítőt vagy gyümölcslevet. Az anyja megkérdezte, hogy ment aznap a tanulás, és Sam általában nemigen mondott semmit, de jó volt arra gondolnia, hogy az anyja meghallgatná, ha mondani akarna valamit. Kinyitotta az ajtót. Csönd fogadta odabenn, csak a hűtőgép zúgott. Régi és zajos volt a kompresszora. Amikor utoljára beszélgettek a verandán, a korlátra tett lábbal, anyja azon gondolkodott, vajon megjavíttassák-e a kompresszort, vagy olcsóbb-e venni egy használt hűtőt, és azt hogy lehetne kocsi nélkül hazahozni. – Anya? – kérdezte Sam az üres nappalitól. Nem jött válasz. – Talán fent van a dombon. – mondta Quinn. A „fent a dombon” a városkában a Coates Akadémiát jelentette, a magángimnáziumot. Bár a domb inkább hegynek volt nevezhető. A tűzhely egyik lángja be volt kapcsolva. Egy serpenyő állt rajta, az alja feketére égett. Semmi sem volt benne. Sam lekapcsolta a lángot. – Ebből az egész városban baj lehet – mondta. – Igen – felelte Astrid. – Égve hagyott tűzhelyek, járó motorú kocsik. Valakinek körbe kell mennie, hogy megnézze, ki van-e kapcsolva minden, és a kisgyerekek nincsenek-e egyedül. És ott vannak a gyógyszerek, az alkohol; többen valószínűleg fegyvert is tartanak. – A környéken egyeseknek egész tüzérségük van – mondta Sam. – Ezt csak Isten tehette – mondta Quinn. – Úgy értem, ki más? Erre senki sem képes. Csak úgy eltüntetni a felnőtteket! – Mindenkit, aki tizenöt éves vagy idősebb – helyesbített Astrid. – Aki tizenöt éves, még nem felnőtt. Hidd el, én egy órára jártam velük. – Figyelmesen járkált a szobában, mintha keresne valamit. – Bemehetek a fürdőszobába, Sam? Sam vonakodva bólintott. Szégyellte magát a lakásuk miatt. Sem neki, sem az anyjának nem a takarítás az erőssége. Többé-kevésbé tiszta volt a lakás, de nem úgy, mint Astridéknál. Astrid becsukta a fürdőszoba ajtaját. Sam hallotta, ahogy kinyitja a csapot. – De mi rosszat tettünk? – kérdezte Quinn. – Ez az, amit nem értek. Mivel bosszantottuk fel Istent? Sam kinyitotta a hűtőszekrényt, és megnézte, mi van benne. Tej, pár üveg üdítő. Fél dinnye egy tányéron. Tojások. Alma. Citromok anyja teájához. A szokásos dolgok. – Úgy értem, biztos csináltunk valamit, amiért ezt érdemeltük – mondta Quinn. – Isten nem tenne ilyesmit ok nélkül. – Szerintem nem Isten tette – mondta Sam. – Öregem, akkor ki? Astrid visszajött hozzájuk. – Talán igaza van Quinn-nek. Senki más nem lenne képes ilyesmire – mondta. – Ez elképzelhetetlen. Nem lehetséges, és mégis megtörtént. – Néha történnek lehetetlen dolgok – mondta Sam. – Nem történnek – szállt vele vitába Astrid. – Az univerzum törvények szerint működik. Amikről fizikaórán tanulunk. Tudod, mint a mozgás törvényei, vagy az, hogy semmi sem mozog gyorsabban, mint a fény. Vagy a gravitáció. Nem történnek lehetetlen dolgok. Maga a szó

is ezt jelenti. – Astrid az ajkába harapott. – Ne haragudjatok. Ez nem a legmegfelelőbb idő a tudományos magyarázatokhoz, igaz? Sam tétovázott. Ha megmutatná nekik, átlépne egy határt, és nem tudnák kiverni a fejükből többé. Addig erősködnének, amíg el nem mondana nekik mindent. Másképp néznének rá. Lesújtaná őket, ahogy őt is lesújtotta. – Átöltözöm, oké? A szobámban. Mindjárt visszajövök. A hűtőben találtok italt, menjetek. Bezárta maga mögött a szobaajtót. Nem szerette a szobáját. Az ablak egy szűk utcácskára nyílt, és olyan üvegből volt, amin nem lehetett kilátni. A szobában még akkor is félhomály uralkodott, amikor kint sütött a nap. Éjszaka pedig túl sötét volt. Sam gyűlölte a sötétséget. Anyja bezáratta vele az ajtót, amikor este dolgozni ment. „Most te vagy a férfi a háznál” – szokta mondani –, „de jobban érzem magam, ha tudom, hogy be van zárva az ajtó.” Samnek nem tetszett, hogy ezt mondja, hogy ő a férfi a háznál. Most ő a férfi a háznál. Most. Talán az anyja nem is értett ezen semmi különöset. Pedig hogyne értett volna! Mostohaapja nyolc hónapja hagyta ott a régi házukat. Sam és az anyja hat hónapja költöztek ebbe az ócska viskóba, egy lepukkant környékre, és az anyja kénytelen volt elvállalni ezt a rosszul fizető állást a rémes éjszakai műszakkal. Két napja nagy vihar volt, egy időre kialudtak a lámpák. Sam teljes sötétségben ült a szobájában, kivéve pár rövid pillanatot, amikor halványan bevilágított a villámlás fénye, amitől az ismerős tárgyak is ijesztőnek látszottak. Kis időre sikerült elaludnia, de egy hatalmas mennydörgés felébresztette. Rémületes álomból riadt fel, a teljes sötétségre egy üres házban. Ez a kettő együtt túl sok volt neki. Hangosan kiáltva hívta az anyját. Egy nagy, határozott tizennégy éves fiú, sőt majdnem tizenöt, és az anyja után sír a sötétben. Kinyújtotta a kezét, el akarta tolni a sötétséget. És akkor… világos lett. A fény a mosdó ajtajában tűnt fel. Akár el is tüntethette volna, ha becsukja az ajtót. Csakhogy amikor behajtotta, a fény egyszerűen áthaladt rajta. Mintha ott sem volna az ajtó. Még nem volt teljesen becsukva. A tetejére tett pár pólót, hogy elállják a fény útját, de sokáig nem ámíthatta magát ezzel az ügyetlen csalással. A mamája úgyis észrevenné… amikor hazajön, azon nyomban. Kinyitotta az ajtót. A takarás leesett róla. Még mindig ott volt. A fény kicsi volt, de erős. Egy helyben lebegett, nem kapcsolódott semmihez, nem függött madzagon. Nem lámpa volt vagy villanykörte, csak egy apró, fényből álló gömb. Lehetetlen volt. Olyasmi, ami nem létezhet. És mégis ott volt. A fény egyszerűen megjelent, amikor Samnek szüksége volt rá, és ott is maradt. Megérintette, de igazából nem tudta megfogni. Ujjai keresztülfutottak rajta, csupán meleg ragyogást érzett, nem forróbbat a meleg víznél. – Igen, Sam – suttogta magában. – Még mindig itt van. Astrid és Quinn azt hitték, hogy a mai napon kezdődött az egész, de Sam többet tudott náluk. A szokásos élet nyolc hónappal korábban kezdett darabjaira hullani. Aztán visszatért a normális kerékvágásba. Később pedig megjelent ez a fény.

Sam élete tizennégy éven át hétköznapi módon folyt. Aztán kezdett meginogni a hétköznapiság. Ma pedig végleg összedőlt, és megsemmisült. – Sam? Astrid szólította a nappaliból. Sam a folyosóra pillantott: félt, hogy a lány bemegy a szobájába. Sietve elrejtette a fényt, és visszament a nappaliba. – A mamád épp a laptopján írt valamit – mondta Astrid. – Valószínűleg az e-mailjeit nézte át. Ám amikor Sam leült az asztalhoz, látta, hogy egy Word dokumentum van megnyitva benne, nem a levelezés. Anyja naplót írt. Csak három bekezdés volt az oldalon. Tegnap este megint megtörtént. Bárcsak elmondhatnám G-nek! De ő azt hinné, hogy megőrültem. Elveszthetem a munkámat. Azt fogja hinni, hogy drogot szedek. Ha valahogy mindent be tudnék kamerázni, akkor volna bizonyítékom. De nincs bizonyíték, C „anyja” pedig gazdag, és bőkezű a CA-val. Rögtön kitennének. Még ha el is mondanám valakinek a teljes igazságot, leintenének azzal, hogy túlterhelt anya vagyok. Előbb-utóbb C vagy valamelyik társa komoly bajt fog csinálni. Valakinek baja fog esni. Ahogy T és S között történt. Talán előveszem C-t. De nem hiszem, hogy bármit is bevallana. Változtatna-e valamin, ha mindent tudna? Sam nem akart hinni a szemének. A szöveget még nem mentették el. Végignézte a számítógépet, és találta egy Napló feliratú könyvtárat. Bele akart nézni, de jelszavas volt. Ha anyja elmentette volna ezt az utolsó oldalt, akkor ehhez sem tudott volna hozzáférni. „CA”, ezt könnyű volt megfejteni. Coates Akadémia. A „G” valószínűleg az iskola igazgatója volt, Grace. Az „S” is könnyű volt: Sam. De ki volt „C”? Egy mondat mintha vibrált volna, amikor Sam rámeredt: „Ahogy T és S között történt.” Astrid a válla felett átnézve olvasott. Próbálta feltűnés nélkül csinálni, de egyértelműen leskelődött. Sam becsukta a laptopot. – Menjünk – mondta. – Hová? – kérdezte Quinn. – Bárhová, csak el innen – felelte Sam.

NEGYEDIK FEJEZET 297 óra 40 perc

– INDULJ UNK A TÉR felé – javasolta Sam. Bezárta maga mögött otthonának az ajtaját, és zsebre tette a kulcsot. – Miért? – kérdezte Quinn. – Valószínűleg sokan mennek majd oda – mondta Astrid. – Máshová nem nagyon lehet, vagy igen? Hacsak nem mennek vissza a suliba. Ha valaki tudja, mi folyik itt, vagy ha maradtak felnőttek, akkor biztosan ott lesznek. Perdido Part hegyvidéken épült, délnyugatra a parthoz közeli országúttól. Az országút másik, északi oldalán meredek hegyi lejtők emelkedtek, száraz, barna földdel, foltokban növényzettel. A hegyek a várostól északnyugatra és délkeletre a tengerbe futottak, egy tengerparti sávra korlátozva a területét. Perdido Partnak eddig alig több mint háromezer lakosa volt – most már sokkal kevesebb. A legközelebbi sétálóutca San Luisban volt. A legközelebbi nagy bevásárlóközpont tizenöt mérföldre a parton lefelé. A várostól északra a hegyek olyan közel értek a parthoz, hogy nem volt hely építkezni, kivéve az atomerőmű keskeny csíkját. Azon túl a nemzeti park területe feküdt, ősi vörösfenyőkből álló erdőjével. Perdido Part álmos kisváros maradt, egyenes, fasorral szegélyezett utcákkal, és többnyire régebbi, spanyol stílusú, zsindelyes vagy lapos tetejű földszintes házakkal. A legtöbb házhoz kert, gondosan rendben tartott gyep, és bekerített hátsó udvar is tartozott. A kis belvárosban, a tér körül pálmafák álltak, és rengeteg volt a parkolóhely. A várostól délre épült egy szálloda a nyaralóknak, a hegyek közt pedig a Coates Akadémia és az atomerőmű állt, ezenkívül csak néhány kisebb üzlet: az Ace barkácsbolt, a McDonald's, egy Babszem nevű kávézó, egy szendvicsbüfé, pár kis bolt, egy zöldséges és egy benzinkút az országút mellett. Minél közelebb jutott a térhez Sam, Astrid és Quinn, annál több fiatalt láttak, akik szintén oda tartottak. Mintha a város összes gyereke úgy döntött volna, hogy odacsődül. A tömeg ereje. Vagy talán csak az otthonok lesújtó magánya, amik így, kihaltan egyszerre nem voltak már otthonosak. Fél háztömbnyire Sam füstszagot érzett, és menekülő gyerekeket látott. A tér kis, nyitott terület volt: egy park, füves foltokkal, középen szökőkúttal, ami szinte sosem működött. Voltak benne padok, kikövezett sétányok és szemetesek. A térrel szemben a szerény külsejű polgármesteri hivatal és egy templom állt egymás szomszédságában. A teret boltok vették körül, néhány már régen bezárt. A megszűnt virágbolt és a haldokló biztosítási ügynökség felett egy második emeleti ablakból füst ömlött a szabadba. Ahogy Sam lihegve megállt, vörös lángok csaptak fel egy másik ablakból. Több tucat gyerek figyelte, mi fog történni. Sam nagyon furcsának látta ezt a csoportosulást, amíg rá nem jött, mi benne a különös: nem voltak köztük felnőttek. – Van benn valaki? – kiáltott fel Astrid. Nem felelt senki.

– A tűz átterjedhet más lakásokra is – mondta Sam. – Nem lehet hívni a tűzoltókat – közölte valaki. – Ha továbbterjed, leéghet a fél város. – Láttok valahol tűzoltót? – Tanácstalan vállvonogatás volt a válasz. A bölcsőde a barkácsbolt mellett volt, és mindkettőt csak egy keskeny utca választotta el a lángoló épülettől. Sam arra a következtetésre jutott, hogy ha gyorsan cselekszenek, lesz idejük kimenteni a bölcsődéből a gyerekeket, a barkácsboltot viszont nem hagyhatják veszni. Körülbelül negyven gyerek bámulta a tüzet, és nem úgy tűnt, mintha tenni is akarnának ellene valamit. – Remek – mondta Sam, és megfogta kettőnek a kezét, akiket valamennyire ismert. – Ti menjetek a bölcsődébe, és mondjátok meg a kicsiknek, hogy jöjjenek ki onnan! A két gyerek rámeredt, de nem mozdult meg. – Most, gyerünk, menjetek! – mondta, mire végre futásnak eredtek. Sam két másik gyerekre mutatott. – Te és te! Menjetek be a barkácsboltba, és hozzátok ki a leghosszabb locsolótömlőt, amit találtok! És egy szórófejet is! Azt hiszem, van egy tűzcsap abban az utcában. Locsoljátok le a barkácsbolt oldalát és a tetőt is! Ez a kettő is bambán nézett rá. – Fiúk, nem holnap, ma! Ma! Gyerünk! Quinn? Jobb, ha te is velük mész. Le kell locsolnunk a bolt falát, arra fogja vinni a szél a tüzet. Quinn tétovázott. Nem fogták fel, hogy mi történik. Hát nem látják, hogy tenniük kell valamit, nem csak álldogálni? Sam a tömeg elé furakodott, és hangosan rájuk szólt. – Figyeljetek már, ez nem a mesecsatorna! Nem lehet, hogy csak nézzük, mi történik. Nincsenek felnőttek, nincs tűzoltóság! Mi vagyunk a tűzoltók! Edilio is ott volt. – Samnek igaza van! – mondta. – Mondd meg, mit csináljunk, Sam! Én veled vagyok. – Oké. Quinn? Hozd ki a locsolócsövet a barkácsboltból! Edilio? Hozd el a nagy tömlőt a tűzoltóktól, és tedd fel a tűzcsapra! – Nagyon nehezek. Szükségem lesz pár erős fickóra. – Te, te, te és te. – Sam egyenként megragadta a vállukat, és mozgásra ösztökélte őket. – Gyerünk! Te és te is! Induljatok! Ekkor meghallották a jajgatást. Sam megdermedt. – Valaki van odabenn! – nyögte egy kislány. – Csendet! – intette le a többieket Sam, és mindenki abbahagyta a beszédet, csak a tűz ropogása hallatszott, a riasztók távoli sivítása, majd egy felsíró hang: „Anya!”. Azután ismét: „Anya!” Valaki gúnyolódva utánozta a hangot. „Anya, úgy félek!” Orc volt az, aki viccesnek találta a helyzetet. A körülötte állók elhúzódtak tőle. – Mi a baj ? – kérdezte. Howard, aki mindig Orc közelében volt, csatlakozott a barátjához. – Ne féljetek, Iskolabusz Sam mindenkit megment, ugye, Sam? – Menj, Edilio! – mondta Sam csendesen. – Hozzál mindent, amit tudsz! – Nem tudunk felmenni érte – mondta Edilio. – De a tűzoltóságon van oxigénpalack, meg ilyesmi. Várjatok, mindjárt hozzuk. – Már futásnak is eredt, maga előtt terelgetve erős fiúkból álló csapatát.

– Hé, te, ott fent! – kiáltotta Sam. – Figyelj, el tudsz menni az ajtóig vagy az ablakig? Felnézett, a nyakát nyújtogatva. Hat ablak volt az épület utca felőli részén, egy a mellékutcában. A bal szélső ablakon csaptak ki a lángok, de már a második ablakon is szállt ki a füst, terjedt a tűz. – Anya! – sírt fel a hang. Tiszta volt, még nem fojtogatta a tűz, egyelőre. – Ha felmész oda, ezt tekerd az arcod köré. – Astrid szerzett valakitől egy kendőt, amit bevizezett, és odaadta Samnek. – Miért, mondtam, hogy fel fogok menni? – kérdezte a fiú. – Vigyázz magadra! – kérte Astrid. – Hasznos tanács – mondta Sam szárazon, és a feje köré tekerte a nedves szövetet, ami így a száját és az orrát is eltakarta. A lány megragadta a kezét. – Vigyázz, Sam, nem a tűzben halnak meg az emberek, hanem a füsttől. Ha túl sok füstöt lélegzel be, feldagad a tüdőd, és megtelik folyadékkal. – Mennyi az a túl sok? – kérdezte Sam tompa hangon, a szája előtt a kendővel. – Nem tudhatok mindent, Sam – mosolygott Astrid. A fiú kézen akarta fogni. Nagyon félt. Szüksége volt valakire, aki bátorságot önt belé, de nem ez volt az alkalmas időpont, ezért csak halványan elmosolyodott, és azt mondta: – Na, nézzük! – Hajrá, Sam! – kiáltotta egy bátorító hang. A tömegből többen éljenezni kezdtek. Az épület bejárata nyitva volt. Bent postaládák sorakoztak, a virágüzlet hátsó bejárata és egy sötét, szűk, felfelé vezető lépcső. Sam már majdnem feljutott a lépcső tetejére, amikor gomolygó füst falába ütközött. A nedves kendő nem segített rajta. Egy lélegzetvétel után térdre borulva köhögött. A füst szúrta a szemét, könnyezett. Mélyebbre hajolt, itt jobban kapott levegőt. – Kicsi, hallasz engem? – mondta rekedt hangon. – Szólj, hallanom kell, hogy hol vagy! Az „anya” ez alkalommal csak halványan volt hallható, lentről, a bal oldali folyosó felől, ami az épület másik felébe vezetett. Talán leugrik a kicsi, és valaki elkapja, gondolta Sam. Butaság volna a halálba indulnia, ha a kicsi egyszerűen kiugorhat. A füst szaga elviselhetetlen volt: szörnyű. Volt benne valami keserű, mint az aludttej íze. Sam térdelve mászott végig a folyosón. Furcsa érzés volt, borzongató. A térde alatti szőnyeg olyan hétköznapian festett: keleti minta, kopott szegélyek, néhány morzsával és egy döglött csótánnyal. A mennyezeten lámpa égett, fénye tompán világított a baljós szürkeségben. A füst lassan lejjebb ereszkedett, ami őt is a padlóra kényszerítette, hogy levegőhöz jusson. Hat vagy hét lakás volt a házban. Nem tudta, melyikbe nyisson be, a kisgyerek már nem kiabált. De a lakás, ahol kiütött a tűz, valószínűleg a tőle jobbra lévő volt. Füst ömlött ajtó alól, vastagon, gyorsan és vadul, mint egy hegyi patak. Samnek másodpercei voltak csak, nem percei. A hátára fordult. Az ajtó alól áradó füst olyan volt, mint egy fordított, felfelé zuhogó vízesés. Belerúgott az ajtóba, de hiába. A zár magasabban volt, a rúgása csak megrázta az ajtót. Ahhoz, hogy betörje, fel kellett volna állnia, egyenesen a gyilkos füst közepébe. Ijedség és düh fogta el. Hol voltak azok, akiknek ez lett volna a dolguk? Hová tűntek a felnőttek? Miért neki kellett ezt csinálnia? Hiszen még ő is gyerek. És miért nem volt senki más elég őrült ahhoz, hogy berohanjon egy égő házba?

Mindenkire dühös volt, és ha Quinn jól gondolta, és valóban Isten tette mindezt, akkor dühös volt Istenre is. De ha Sam volt az oka… ha Sam miatt történt az egész… akkor senki másra nem haragudhatott, csak saját magára. Mély levegőt vett, felállt, és teljes erejével az ajtónak ugrott. Semmi. Még egyszer megpróbálta. Semmi. Még egyszer, és most már muszáj volt levegőt vennie, de mindenhol füst volt, az orrában, a szemében, és megvakította. Végre kinyílt az ajtó, és ő beesett rajta, arccal a földre. A szobában összegyűlt füst kitört a folyosóra, mint egy ketrecéből kiszökő oroszlán. Sam kihasználta, hogy a padló fölött pár pillanatig lélegezhető volt a levegő. Erőlködnie kellett, hogy ne köhögje ki a beszívott oxigént, mert akkor meghalt volna, ebben biztos volt. Világos lett a lakásban, csak egy pillanatra. Mint amikor a felhők közt megpillant az ember egy csíkot a kék égből, mielőtt újra lehullana a sötét függöny. A kicsi a földön ült, fulladozva köhögött. Lány volt, ötévesnél nem több. – Itt vagyok – mondta Sam rekedten. Ijesztő látvány lehetett. Egy nagy, füstbe burkolt alak, elfedett arccal, hajában és bőrén fekete korommal. Úgy festhetett, mint egy szörny. Ez volt az egyetlen magyarázat. Mert a kislány, a rémült, pánikba esett kislány felemelte mindkét karját, tenyérrel kifelé, és a pufók kezecskéből robbanás zúgott elő, tiszta lángokból álló sugár. Lángcsóva! A fiú felé irányítva. A lövés épp hogy csak elkerülte Samet. Egy hajszállal zúgott el a feje mellett, és a mögötte lévő falba csapódott. Olyan volt, mint a napalm, kocsonyásított benzin, folyékony tűz. A találat pontján a falhoz tapadt, és iszonyú izzással égett. Sam egy pillanatig dermedten bámulta a látványt. Ez őrület. Lehetetlen. A kislány rémülten felkiáltott, és újra felemelte a kezét. Nem fog még egyszer mellélőni. A következő sugár végezni fog Sammel. Sam gondolkodás nélkül, pusztán reagálva kinyújtotta a kezét, tenyérrel kifelé. Fényes villanás látszott, mint egy felrobbanó csillag. A kislány a hátára dőlt. Sam odamászott hozzá, reszketve, összeszoruló gyomorral. Kiáltani akart. – Nem, nem, nem – hajtogatta. A karjába vette a kicsit, félve attól, hogy felébred, és attól is, hogy nem. Felállt. A jobb oldali fal széttépett kartonhoz hasonló hanggal omlott össze. Potyogott róla a vakolat, látszottak a deszkák és a gerendák. A tűz a falon belül volt. Hőhullám csapta meg Samet, mintha a sütő ajtaját nyitotta volna ki. Astrid szerint nem a tűz végez az emberekkel. Az igaz, hogy még nem látta ezt a tüzet, és azt sem sejtette, hogy egy kisgyerek sugarat küldhet ki a tenyeréből.

Sam ott állt, karjában a kislánnyal, mögötte és tőle jobbra a tűz égette a bőrét, megpörkölte a szempilláját. Előtte egy ablak. Elbotorkált addig. Ledobta a kicsit, mint egy zsákot, és két kézzel felhúzta az ablakot. A füst kavargott körülötte, a tűz a friss oxigénforrás felé űzte. Sam a lány után tapogatott a homályban, megtalálta. Felemelte, és ekkor csodálatos módon felbukkant egy pár kéz, arra várva, hogy átadja a terhét. A füstből kinyúló karok szinte természetfelettinek tűntek. Sam a párkányra borult, félig kilógva az ablakon. Valaki megragadta, és levonszolta az alumíniumlétrán. Feje nekiütődött a létra fokainak, de nem bánta, mivel kint végre fény volt, levegő, és pislogó, könnyes szemével ismét láthatta az eget. Edilio, és egy Joel nevű fiú lefektette Samet a járdára. Valaki lelocsolta egy csőből. Talán azt hitték, ég a ruhája? Tényleg meggyulladt? Kinyitotta száját, és mohón nyelte az arcát elöntő hideg vizet. Nem tudott eszméleténél maradni. Odébb lebegett. A hátán úszott, kényelmesen, egy szörfdeszkán. Anyja is ott volt. A vízparton ült, éppen mellette. Állát a térdére hajtotta: másfelé nézett, nem Samre. – Mi az? – kérdezte tőle. – Olyan illata volt, mint a rántott csirkének – felelte az anyja. – Tessék? – kérdezte Sam. Az anyja felé nyúlt, és arcul csapta. Kinyitotta a szemét. – Ne haragudj! – mondta Astrid. – Fel kellett, hogy ébresszelek. Mellette térdelt, és valamit a szájára tett. Egy műanyag oxigénmaszkot. Sam köhögött, és levegőt vett. Elhúzta a maszkot a szájától, és hányt egyet, ott a járdán, mint egy részeg a sikátorban. Astrid udvariasan elfordította a fejét. Később Sam szégyellte magát emiatt, de egyelőre csak megkönnyebbült. Még több oxigént lélegzett be. Quinn tartotta a kerti locsolócsövet. Edilio futott, hogy felcsatolja az egyik nagyobb tömlőt a tűzcsapra. Csepegni kezdett a víz, majd miután Edilio a hosszú nyelű csavarkulccsal egészen kinyitotta a csapot, vastag sugárban ömlött. A tömlő végét fogó fiúk úgy hadakoztak vele, hogy megtartsák, mint egy óriáskígyóval. Máskor talán vicces lett volna. Sam felült. Még mindig nem tudott beszélni. Arra fordította fejét, ahol fél tucat gyerek térdelt a kis tűzgyújtó körül. Fekete volt, eredetileg is, és a rajta lévő koromtól is. Az egyik oldalon hiányzott a haja, leégett. A másik oldalon megmaradt egy kis lófarok, rózsaszín hajgumival. Sam rájött, hogy mi történt, a tiszteletteljes módból, ahogy a gyerekek a lány körül térdeltek. Tudta, de azért meg kellett kérdeznie. Hangja halk volt és rekedt. Astrid a fejét rázta. – Sajnálom, Sam! – mondta. Sam bólintott. – A szülei valószínűleg bekapcsolva hagyták a tűzhelyet, amikor eltűntek – mondta Astrid. – Ez okozhatta a tüzet. Vagy talán egy cigaretta.

Nem, gondolta Sam. Más oka volt. A kislánynak is volt ereje, olyan, mint Samnek, vagy legalábbis hasonló. Az az erő, amivel Sam félelmében azt a megmagyarázhatatlan fényt teremtette. Az az erő, amivel egyszer régebben majdnem megölt valakit. Az az erő, amit most megint használt, a vesztét okozva valakinek, akit minden erejével próbált megmenteni. Tehát nem ő volt az egyetlen. Nem ő volt az egyetlen csodabogár. Van – vagy volt – legalább még egy hozzá hasonló. Ez a felismerése valahogy mégsem nyugtatta meg.

ÖTÖDIK FEJEZET 291 óra 7 perc LESZÁLLT AZ ESTE a Perdido Parton. Az utcai világítás önműködően bekapcsolt. Kevés fényt adott ahhoz, hogy visszaszorítsa a sötétséget, viszont mély árnyékokat vetett az ijedt arcokra. Közel száz gyerek gyülekezett a tér körül. Úgy tűnt, hogy mindenkinél van nyalóka és üdítő. A kis boltot, amiben főleg sört és kukoricachipset lehetett kapni, kifosztották. Sam egy üdítőt és egy PayDay-szeletet tudott szerezni, a Twix és Snickers már mind elfogyott, mire odaért. Két dollárt hagyott a pulton fizetségként, ami pillanatokon belül eltűnt. A bérház félig leégett, mire a tűz elvesztette az erejét. A tető beomlott. A felső emelet fele eltűnt. Úgy tűnt, az alsó szint megmarad, bár az ablakok belülről feketék voltak a koromtól. A füst már csak vékony fonalakban szállt fel, és mindenütt kellemetlen szag terjengett. A barkácsboltot és a bölcsődét azonban sikerült megmenteni. A kislány teste még mindig a járdán feküdt. Valaki leborította egy takaróval: Sam hálával gondolt rá. Sam és Quinn a füvön ült, a tér közepén, a nem működő szökőkút közelében. Quinn a térdét átkarolva dülöngélt előre-hátra. Ugrálós Betti jött oda hozzájuk, és félszegen megállt Sam előtt. Vele volt a kis öccse is. – Sam, szerinted biztonságos elmenni a házunkba? Ennünk kell valamit. Sam megvonta a vállát. – Betti, én sem tudom jobban, mint te. Betti bólintott, egy pillanatig habozott, majd elindult. A parkban mindegyik padot elfoglalták. Néhány testvérpár lepedőket terített két pad fölé, kezdetleges sátrakat építve. Sok gyerek hazament az üres otthonába, másoknak szükségük volt rá, hogy legyen valaki körülöttük. Voltak, akiket megnyugtatott a tömeg. Mások csak nem akartak lemaradni az eseményekről. Két fiú lépett Samhez, akiket nem ismert, talán ötödikesek lehettek. – Te tudod, hogy most mi lesz? Sam a fejét rázta. – Nem, srácok, nem tudom. – Akkor mit csináljunk? – Szerintem várjunk egy kicsit. – Úgy érted, itt, a parkban? – Haza is mehettek, hogy a saját ágyatokban aludjatok. Ahogy jólesik. – Mi nem félünk, vagy ilyesmi. – Tényleg nem? – kérdezte Sam kétkedően. – Én úgy félek, hogy tele lett a gatyám. Az egyik fiú elmosolyodott. – Ugyan már! – Na, jó, nem, igazad van. De akkor sem szégyen, ha félünk. Mindegyikünk aggódik most, szerintem. Ez többször megismétlődött: különböző gyerekek olyan kérdésekkel jöttek Samhez, amelyekre nem tudott válaszolni.

Azt kívánta, bárcsak ne faggatnák. Orc és barátai nyugágyakat hordtak ki a barkácsboltból, és letelepedtek az utcán, abban a kereszteződésben, ami egykor a legforgalmasabb volt Perdido Parton. Épp a közlekedési lámpa alatt, ami továbbra is váltogatta a piros, sárga és zöld jelzéseket. Howard egy alsóbb osztályos fiút szidott, aki meggyújtott egy deszkát, és máglyát akart köré rakni. Orc csapata kihozott pár fejszenyelet és fa baseballütőt a barkácsboltból, és megpróbálták elégetni őket, sikertelenül. Fémből készült ütőket és kalapácsokat is magukkal vittek a barkácsboltból. Sam nem említette a kislányt, aki még mindig a parkban feküdt. Ha említette volna, akkor az ő feladata lett volna gondoskodni róla, sírt ásni neki, és eltemetni. Olvasni a Bibliából, vagy mondani pár búcsúztató szót. Még a nevét sem tudta, ahogyan senki más sem. – Nem találom sehol – mondta Astrid, aki egyórás távollét után tért vissza. Az öccsét próbálta megkeresni. – Pete nincs ott, senki sem látta. Sam a lány felé nyújtotta az üdítőjét. – Igyál belőle. Kifizettem, legalábbis megpróbáltam. – Nem szoktam ilyet inni. – Látsz itt bármit, ami szokásos volna? – kérdezte éles hangon Quinn. Quinn nem is nézett a lányra. Pillantása nyugtalanul rebbent egyik tárgyról, alakról a másikra, mint egy ugráló kismadár, sosem nézett a társai szemébe. Napszemüvege és kalapja nélkül furcsán meztelennek tűnt. Sam aggódott miatta. Kettejük közül általában Sam volt az, aki túl komolyan vett mindent. Astrid ügyet sem vetett Quinn durvaságára, és elfogadta az italt. – Köszönöm, Sam! – Megitta a doboz felét, de nem ült le melléjük. – A többiek szerint valami elromlott katonai szerkezet lehet az oka. Vagy terroristák. Vagy űrlények. Vagy Isten. Sokféle találgatás felmerült, de senki sem tudja a választ. – Te hiszel egyáltalán Istenben? – kérdezte Quinn. Vitatkozós kedvében volt. – Igen – felelte Astrid. – Csak abban az Istenben nem hiszek, aki minden ok nélkül eltünteti az embereket. Isten a szeretet, de ebben itt nincs semmi szeretet. – Szerintem ez inkább a világ legrosszabb pikniké – mondta Sam. – Ezt hívják akasztófahumornak? – kérdezte Astrid. Látva Sam és Quinn értetlen arckifejezését, hozzátette: – Ne haragudjatok. Az a rossz szokásom, hogy elemzek mindent, amit hallok. Vagy hozzászoktok, vagy nem barátkoztok velem. – Én a második lehetőség felé hajlok – mormogta Quinn. – Mi az az akasztófahumor? – kérdezte Sam. – Az akasztófa itt is azt jelenti, amire felakasztják az elítélteket. Néha, amikor valaki fél vagy ideges, akkor viccelni próbál. – Aztán, kicsit megbánva a mondottakat, hozzátette: – Aztán mások, amikor félnek vagy megijednek, akkor nagyon pedánsak lesznek. Ha nem tudod, mi az a pedáns, segítek: a szótárban én vagyok hozzá a szemléltető ábra. Sam felnevetett. Egy ötévesnél nem idősebb kisfiú állt meg előttük, a hóna alatt szomorú szemű játék mackóval. – Tudjátok, hol van az anyukám? – Nem, haver, sajnálom – mondta Sam. – Fel tudod hívni telefonon? – kérdezte a kisfiú remegő hangon. – Nem működik a telefon – felelte Sam. – Semmi sem működik – tette hozzá elkeseredve Quinn. – Semmi, és egyedül maradtunk.

– Lefogadom – mondta Sam a fiúnak –, hogy a bölcsődében találsz valamilyen sutit. Ott van szemben, a túloldalon, látod? – Nem szabad átmennem az úttesten. – Nyugodtan átmehetsz. Figyelni foglak, amíg átérsz, jó? A kicsi elfojtotta a sírást, majd elindult a bölcsőde felé, a maciját szorongatva. – Hozzád jönnek a kisgyerekek – mondta Astrid Samnek. – Azt várják, hogy csinálj valamit. – De mit? Csak annyi ötletem van, hogy egyenek sutit – védekezett Sam, talán túl nagy hévvel. – Mentsd meg őket, Sam! – vágta rá keserűen Quinn. – Ments meg mindenkit! – Mindegyikük fél, ahogy mi is – mondta Astrid. – Nincs felelős, nincs, aki megmondaná, hogy mit csináljunk. Érzik, hogy te tudnád vezetni őket, Sam. Hallgatnak rád. – Senkit sem tudok vezetni. Ugyanúgy félek, mint a többiek, ugyanolyan elveszettnek érzem magam. – Amikor kigyulladt a ház, tudtad, mit kell tenni – emlékeztette Astrid. Sam talpra ugrott. Leginkább idegességében, de a mozdulat több tucat, a közelben ülő gyerek tekintetét magára vonta. Várták, hogy mit akar tenni. Sam gyomra összeszorult. Még Quinn is várakozóan nézett rá. Sam magában átkozódott egyet. Aztán, olyan hangerővel, ami talán ha pár méteres távolságig hangzott el, így szólt: – Nézzétek, várnunk kell, ennyi az egész. Valaki rá fog jönni, hogy mi történt, és eljön értünk, oké? Szóval mindenki nyugodjon meg, ne csináljatok marhaságot, segítsetek egymásnak, és próbáljatok bátrak lenni! Sam nagy csodálkozására többen elismételték és továbbadták, amit mondott, mintha valami zseniális megjegyzés lett volna. – Csak egyvalamitől kell félnünk: magától a félelemtől – súgta neki Astrid. – Tessék? – Ezt Roosevelt elnök mondta, amikor az egész ország kétségbeesett a nagy világválság miatt – magyarázta Astrid. – Tudjátok – mondta Quinn –, az volt az egyetlen jó ebben az egészben, hogy félbemaradt a történelemóra. De már látom, hogy itt sem szabadulok meg tőle. Sam nevetett. Jó volt hallani, hogy Quinn még nem vesztette el a humorérzékét. – Meg kell találnom az öcsémet – mondta Astrid. – Hol lehet még? – kérdezte Sam. Astrid tanácstalanul megvonta a vállát. Biztosan fázott a rövid blúzában. Sam azt kívánta, bárcsak volna egy kabátja, amit felajánlhatna neki. – Valahol a szüleimmel. Legvalószínűbb, hogy apám munkahelyén, vagy ott, ahol anyám teniszezik. A Clifftopban. A Clifftop annak a szállodának a neve volt, ami épp Sam kedvenc tengerparti része fölé épült. Még sosem járt arrafelé. – Szerintem inkább a Clifftopban lesz – mondta Astrid. – Fiúk, nem szívesen kérlek erre, de nem kísérnétek el odáig? – Most? – kérdezte Quinn hitetlenkedve. – Éjszaka? Sam vállat vont. – Jobb, mint itt ücsörögni, Quinn. Ott talán működik a tévé.

Quinn felsóhajtott. – Állítólag finom kajákat lehet kapni a Clifftopban. Első osztályú a kiszolgálás. – Kinyújtotta a kezét, és Sam talpra húzta. Átvágtak a parkban letelepedettek között. Pár gyerek odakiáltott Samnek, megkérdezték, hogy mi történik velük, és mit tegyenek. Olyasmiket felelt, hogy „Várjatok, minden rendbe jön. Addig élvezzétek az üdülést. Egyetek csokit, amíg lehet. Hamarosan visszajönnek a szüléitek, és mindent elvesznek.” És a gyerekek bólintottak, nevettek, vagy azt mondták: „Köszi!”, mintha adott volna nekik valamit. Hallotta, hogy a nevét mondogatják. Elkapott pár szót a beszélgetésekből: „Én is ott voltam a buszon.” Vagy: „Látod, ő is megmondta, hogy minden rendbe jön.” A gyomra még jobban összeszorult. Megkönnyebbülés lesz kisétálnia az éjszakába. Szeretett volna megszabadulni a sok rátekintő, ijedt arctól, aki mind várt tőle valamit. Közeledtek Orcék táborához a kereszteződésben. Kezdetleges tűzrakás pattogott a sötétben, és felolvasztotta a hasábok alatti aszfaltot. Hat dobozos Coors sör feküdt egy jéggel teli hűtőtáskában. Orc egyik barátja, egy nagydarab, Süti nevű fiú elég részegnek és enyhén zöldes színűnek látszott. – Hé, ti meg hová mentek? – kérdezte tőlük Howard, ahogy közelebb értek. – Sétálni. – Két hülye szörfös és egy zseni? – Igen. Megtanítjuk Astridet szörfözni. Valami bajod van vele? Howard felnevetett, és végigmérte Samet. – Azt hiszed, nagyfiú vagy, ugye, Sam? Iskolabusz Sam. Nagy dolog. Én nem ájulok el tőled. – Nagy kár, mert eddig az a remény éltetett, hogy bejövök neked, Howard – felelte Sam. Howard arcára kiült a rosszindulat. – Nekünk is hozzatok valamit. – Miről beszélsz? – Nem akarom, hogy Orc megbántódjon – mondta Howard. – Úgyhogy akármit hoztok, neki is adnotok kell belőle. Orc egy lopott székben terpeszkedett, és nem nagyon figyelt a beszélgetésükre, de azért a végén felmordult. – Úgy bizony. – Amint megszólalt, a bandája több tagja is Samék csoportja felé fordult. Egy magas, sovány fiú, akit beesett szeme miatt Pandának becéztek, fenyegetően veregetni kezdte fém baseballütőjének a végét. – Szóval nagy hős lett belőled, vagy mi? – kérdezte Samtól. – Ez a mondat már kezd unalmas lenni – felelte Sam. – Nem, nem, Sammy nem képzeli azt, hogy különb nálunk – mondta Howard, és gúnyosan utánozta Sam mozdulatait a tűz mellett. – Te hozd a tömlőt, te a kicsiket, te csináld ezt, te csináld azt. Én vagyok itt a főnök: én, Sam, a szörfös. – Na, jó, mi megyünk – mondta Sam. – Ácsi! – mondta Howard, és felmutatott a közlekedési lámpára. – Várjatok, amíg zöldre vált. Sam pár másodpercig azon gondolkodott, hogy leálljon-e verekedni velük, vagy inkább kerülje el a balhét. Aztán a lámpa zöld lett, Howard felnevetett, és búcsút intett nekik.

HATODIK FEJEZET 290 óra 7 perc

PÁR HÁZTÖMBNYIT HALADTAK szó nélkül. Az utcák üresebbek és sötétebbek lettek, ahogy rátértek a partra vezető útra. – Furcsa a hullámzás hangja – jegyezte meg Quinn. – Sima a víz – tette hozzá Sam. – Tükörsima – mondta Quinn. – Pedig alacsony nyomású front van arrafelé. Úgyhogy hullámoznia kéne. De olyan a hangja, mint egy tóé. – Az időjósnak sincs mindig igaza – mondta Sam. Figyelmesen hallgatta a hullámokat. Quinn jobban tudta értelmezni a hangokat, mint ő. Úgy hallotta, mintha valami különös lenne a ritmusban, de nem volt benne biztos. Itt-ott fények csillogtak, a bal felől sorakozó házakból vagy az utcai lámpák fényei, de sokkal sötétebb volt, mint máskor. Még kora este volt, épp hogy vacsoraidő. A házakban már égniük kellett volna a lámpáknak. Ehelyett csak az elektromos órák fényei látszottak, vagy a napközben is égve hagyott lámpáké. Egy házban a tévé képernyője villogott. Sam benézett az ablakon. Két fiút látott, akik chipset ettek egy fotelban, és az üres képernyőt bámulták. Minden apró háttérzaj, amit az ember alig vesz észre – telefoncsörgés, motorzaj, emberi hangok – megszűnt. Hallották minden egyes lépésüket, minden lélegzetvételüket. Amikor egy kutya váratlanul dühös ugatásba kezdett, mindhárman rémülten rezzentek össze. – Ki fogja etetni ezt a kutyát? – tűnődött Quinn. Erre egyikük sem tudta a választ. A város tele volt kutyákkal és macskákkal. És szinte biztos, hogy babák is sírtak néhány üres otthonban. Ez túl sok volt: túl sok volt végiggondolni. Sam a hegyek felé nézett, hunyorogva, hogy ne zavarják a város fényei. Néha, ha felkapcsolták a sportpálya világítását, látni lehetett a fények távoli pislákolását a Coates Akadémiáról. De ma este nem. Csak sötétség látszott abból az irányból. Sam nem tudta egészen elfogadni, hogy az anyja eltűnt. Valahol abban reménykedett, hogy odafent dolgozik, mint akármelyik másik éjjel. – A csillagok még megvannak – mondta Astrid. – Várjatok. Mégsem. Fent vannak a csillagok, kivéve azok, amik alacsonyan vannak a horizonton. A Vénusznak most kellene lemennie. De nincs a helyén. Mindhárman megálltak, és az óceánt nézték. Csak a hullámok szelíd, szabályos morajlását lehetett hallani. – Furcsa, de a horizont magasabban van, mint máskor – mondta Astrid. – Láttátok a naplementét? – kérdezte Sam. Nem látta egyikük sem. – Menjünk tovább – mondta Sam. – Biciklivel vagy gördeszkával kellett volna jönnünk. – Miért nem autót? – kérdezte Quinn. – Tudsz vezetni? – kérdezte Sam.

– Láttam, hogy kell. – A tévében én is láttam szívműtétet – mondta Astrid –, de ez nem azt jelenti, hogy ki is akarnám próbálni. – Szívműtétet szoktál nézni a tévében? – kérdezte Quinn. – Ez sok mindent megmagyaráz. Az út elkanyarodott a parttól, fel, a Clifftop felé. A szálloda visszafogott neonfelirata meszsziről világított a gondosan nyírt bokrok között. A főbejárat úgy ki volt világítva, mintha karácsony lenne – a szálloda jó előre kifüggesztette a villogó, fehér égők füzérét. Egy autó is állt ott, nyitott ajtóval, felemelt csomagtartóval. A bőröndök a közelben voltak, a hordár kézikocsiján. Közeledésükre kinyílt a hotel automata ajtaja. Az előszoba nyitott volt és tágas, világosbarna, fényezett fapulttal, ami körülbelül 10 méter hosszú ívet írt le, világos csempézett padlóval, réz korlátelemekkel, amelyek az árnyékosabb bár felé vezettek. A liftek közül az egyik nyitva állt, várakozón. – Nem látok senkit – mondta Quinn, visszafojtott suttogással. – Én sem – tette hozzá Sam. A bárban lévő tévén nem volt adás. Senki sem ült a recepción, sem az előcsarnokban, sem a bárban. Lépteik visszhangoztak a padló csempéjén. – Erre van a teniszpálya – mondta Astrid, és kivezette őket. – Itt kellett volna lennie anyának, és a kis Pete-nek. A teniszpálya ki volt világítva, de nem hallatszott a labdák pattogása, sem semmilyen más zaj. Egyszerre vették észre. Egyenesen átszelve a legtávolabbi teniszpályát, a gondosan karbantartott kertet, az uszodát is, egy akadály magasodott elöltük. Egy fal. Fénylett a lámpák világánál. Derengően átlátszó volt, a fény tejszerűen, tompán hatolt át rajta. Mintha egy zúzmarás ablakra nézett volna az ember. Nem adott ki hangot, nem remegett. Olyan benyomást keltett, mint ami elnyeli a hangokat. Talán csak egy hártya, gondolta Sam: alig egy milliméter vastag. Valami, amit ha megnyom az ujjával, kilyukad, mint egy lufi. Talán nem több puszta illúziónál. De ösztönei, félelme és a gyomrát szorongató érzés azt mondták neki, hogy egy fallal áll szemben. Nem illúzióval, nem függönnyel, hanem fallal. A fal magas volt, és beleveszett az éjszakai égbolt hátterébe. Balra is, jobbra is folytatódott, ameddig csak elláttak. Nem ragyogtak át rajta a csillagok, de feljebb aztán újra lehetett látni őket. – Ez micsoda? – kérdezte álmélkodva Quinn. Astrid csak a fejét rázta. – Mi ez? – ismételte meg Quinn sürgetően. Lassú léptekkel közelítették meg az akadályt, készen arra is, hogy elfussanak, de elszántan, hogy közelebb jussanak hozzá. Beléptek a drótkerítéssel körülvett területre, és átszelték a teniszpályát. A fal egyenesen átvágta a hálót. A háló egyik fele egy függőleges póznára volt kifeszítve, a másik eltűnt a fal ragyogó ürességében. Sam meghúzta a hálót. Feszesen a helyén maradt. Bárhogy is rángatta, nem jött át belőle több a falon. – Óvatosan! – suttogta Astrid. Quinn hátralépett, átadva Samnek a helyét. – Igaza van, tesó, óvatosan!

Sam csak néhány lépésnyire járt az akadálytól, kinyújtott karral. Tétovázni kezdett. Észrevett a földön egy zöld teniszlabdát, és felemelte. A fal felé hajította. Visszapattant róla. Elkapta a labdát, és szemügyre vette. Nem volt rajta nyom, a visszapattanáson kívül nem történt vele semmi más. Megtette az utolsó három lépést, és habozás nélkül a falhoz nyomta az ujjbegyeit. – Á! – elhúzta a kezét, és megvizsgálta. – Mi az? – kiáltott fel Quinn. – Megégetett! Jaj, ez fájt! – Sam a kezét rázta, hogy elmúljon a fájdalom. – Hadd nézzem meg! – kérte Astrid. Sam kinyújtotta a kezét. – Most már nem fáj. – Nem látok rajta égési sebet – mondta Astrid, az övében megfordítva Sam kezét. – Nincs is – mondta Sam –, de hidd el, jobb, ha nem értek hozzá ahhoz az izéhez. Még most is, a zűrzavar közepén, a lány érintését kisebb áramütésként érzékelte. Astrid keze hideg volt. Ez tetszett Samnek. Quinn felkapott egy széket a pálya széléről. Súlyos, öntöttvas szék volt. Magasra emelte, és a falhoz vágta. A fal meg sem moccant. Quinn váratlanul kiabálni kezdett, átkozódva a falhoz csapkodta a széket, újra és újra. Sam nem tudott közelebb lépni hozzá anélkül, hogy meg ne sérülne. Megfogta Astrid karját, hogy őt is visszatartsa. – Hadd engedje ki a dühét! Quinn elkeseredetten püfölte a falat a székkel, de nem hagyott rajta nyomot. Végül ledobta a földre, leült a pálya szélére, és a kezébe hajtott fejjel sírni kezdett. Minden lámpa égett a McDonalds'ban, amikor Albert Hillsborough besétált az ajtón. A füstriasztó fültépően szirénázott. Külön bip-bip-bip hívta fel a figyelmet a bajra a hangosabb, dühösebb sivítások között. Korábban gyerekek másztak be a pult mögé, és elvitték a sütiket és a tortákat. Az ajándék műanyag játékok doboza nyitva volt, a játékfigurák, egy olyan film szereplői, amit Albert még nem látott, szétszórva hevertek. A pultnál nem volt krumpli: annál több a földön. Albert a konyhaajtóhoz ment, és megpróbálta kinyitni. Zárva volt. Visszament, és átugrotta a pultot. Valahogy szabálytalannak érezte, hogy a pult túloldalán tartózkodik. Égett, fekete krumplidarabok úszkáltak a forró olajban. Albert talált egy törülközőt, megfogta a kosár nyelét, és kiemelte az olajból. A helyére tette, hogy az olaj rendesen lecsöpöghessen róla. A krumpliszeletek reggel óta sültek. – Azt hiszem, ezek már készen vannak – mondta magában Albert. A sütő időzítője tovább csipogott. Rövid keresés után megtalálta a gombját, és kikapcsolta. Egy zajjal kevesebb. Három apró, fekete széndarabot talált a grillen. Hamburgerek, amik a krumplihoz hasonlóan már tíz órával azelőtt megsültek. Albert talált egy lapátot, leszedte a hamburgereket, és a szemetesbe dobta őket. Már régóta nem füstöltek, de nem volt itt senki, aki kikapcsolja a füstriasztót. Eltartott pár percig, amíg Albert rájött, hogyan másszon fel a gombig anélkül, hogy ráesne a grillezőre. A csöndtől a fiú egész teste megnyugodott.

– Így már jobb. – Lemászott. Azon gondolkodott, hogy vajon kikapcsolja-e a krumplisütőt és a grillt. Az volna a legbiztonságosabb. Mindent kikapcsolni, és aztán kimenni. Ki a sötétbe, a térre, ahol az ijedt gyerekek gyülekeztek, várva egyre késlekedő megmentőiket. Csakhogy nem igazán ismert közülük senkit. Albert tizennégy éves volt, a legfiatalabb a hat gyerek közül. És a legalacsonyabb is. Három bátyja és két nővére tizenöt és huszonhét év közöttiek voltak. Albert már kereste őket otthon: egyiket sem találta. Anyja tolószéke üres volt. A heverő, ahol általában feküdt, tévét nézett, evett és a hátfájására panaszkodott, üres volt. Csak a pokróca hevert rajta, semmi más. Furcsa volt egyedül maradni, még egy kis időre is. Furcsa volt, hogy nincs a közelben egy parancsolgató testvér sem, aki megmondaná, mit tegyen. Nem is emlékezett olyan időszakra, amikor ne ugráltatták volna. Most Albert a McDonald's konyhájában járkált, olyan egyedül, ahogy sosem képzelte volna. Megtalálta a fagyasztót. Meghúzta a nagy, krómozott fogantyút, és a vasajtó kinyílt, hideg levegőt lehelve feléje. Odabenn fémállványokon rengeteg doboz szépen felcímkézett hamburger sorakozott, nagy műanyag zacskókban csibefalatok, sült krumpli. Pár dobozban kolbászok, de a legtöbb a hamburger volt. Továbbment a hűtőkamrába, ami nem volt olyan hideg és jeges, és érdekesebb is volt. Nejlonnal betakart tálcákon szeletelt paradicsomot látott, zacskókban salátaleveleket, nagy tubus Big Mac szószokat, majonézt és ketchupot és nagy kockákban szeletelt, sárga sajtot. Talált egy kis pihenőszobát, a falon plakátokkal a biztonsági előírásokról és a Heimlich-fogásról, angolul és spanyolul is. A műanyag poharak és viaszpapírok halmai is a pihenőszobában álltak, valamint a Coca-Cola sziruppal teli sötét fémhengerek. A hátsó ajtó közelében magas, kerekes állványokon tárolták a zsemléket és a muffinokat. Mindennek megvolt a helye, minden rendes és tiszta volt, habár a zsír sok bútorra leülepedett. Egy ponton túl, nem tudta megmondani, mikortól fogva, Albert nem pusztán érdekesnek látta a konyhát, hanem leltározni kezdte a fejében a tartalmát. Fejében átalakította a különböző hozzávalókat Big Mac-ekké, csirkés szendviccsé, rántottás szendviccsé. Albertet a nővére, Rowena megtanította főzni. Mivel anyjuk lebénult, a gyerekeknek maguknak kellett vezetniük a konyhát. Rowena volt a nem hivatalos szakács, amíg Albert tizenkét éves nem lett, ekkor a konyhai teendők egy részét átvette nővérétől. Tudott főzni vörös babot rizzsel, ami az anyja kedvenc étele volt. Tudott hot dogot készíteni. Tudott rántottát sütni sonkával. Sosem árulta el Rowenának, de Albert szeretett főzni. Sokkal jobb volt, mint a takarítás, ami alól sajnos ekkor sem mentesült, pedig pénteken és vasárnap ő készítette a vacsorát. Az igazgató irodája nem volt túl nagy. Az ajtaja nyitva állt. Odabenn kicsi íróasztal, egy széf, telefon, számítógép és egy polc, amin a vállalat működtetéséről szóló vaskos kötetek porosodtak. Hangokat hallott: valaki nekiment egy szívószál-automatának, aztán bocsánatot kért. Két hetedikes hajolt a pultra, és a menüt nézegették, mintha rendelni akartak volna. Albert habozott, de nem sokáig. Meg tudom csinálni, mondta magában, és szinte meglepődött a gondolattól. – Sziasztok! – köszöntötte a fiúkat. – Segíthetek valamiben? – Nyitva vagy?

– Mit szeretnétek? A gyerekek vállat vontak. – Az egyes menüből kettőt. Albert a számítógép billentyűzetére pillantott. Színkódos gombok labirintusa volt. Ezt inkább későbbre hagyja. – Mit kértek inni? Úgy értem, milyen üdítőt? – Narancsosat. – Azonnal hozom – mondta Albert. A grill alatti hűtőfiókban talált húspogácsákat, feltette őket sütni. Jólesett neki a grillre tett hús sercegő hangja. Egy polcon papírsapkát vett észre. Feltette. Míg a hamburgerpogácsák sültek, kinyitott egy vastag útmutatót, és kikereste belőle a sült krumpli készítésének a módját.

HETEDIK FEJEZET 289 óra 45 perc

LANA A FÖLDÖN feküdt a sötétben, a csillagokat nézte. Már nem látta a keselyűket, de nem jártak messze. Néhány megpróbált leszállni a közelükben, de Patrick elijesztette őket. A lány tudta, hogy még mindig figyelik. Félt. Félt a haláltól. Félt, hogy soha többé nem láthatja a szüleit. Akik talán nem is tudták, hogy bajba került. Minden este felhívták Luke nagyapát, beszéltek Lanával, elmondták neki, hogy szeretik… de nem engedték, hogy hazamenjen. – Szeretnénk, ha kicsit kimozdulnál a városból, drágám – mondta az anyja –, ha lenne egy kis időd gondolkodni, és rendbe tenni a fejedben a dolgaidat. Lana borzasztó dühös volt a szüleire. Különösen az anyjára. Ha szabadjára engedte a dühét, annak heve majdnem kioltotta a fájdalmat. Csakhogy nem teljesen, és nem sokáig. Most az egész világa fájdalomból állt. Fájdalomból és félelemből. Azon tűnődött, hogy nézhet ki. Sosem volt csinos: a szeme túl kicsi, sötét haja pedig túl vékony ahhoz, hogy kezdjen vele valamit. Most azonban, tele horzsolásokkal és rászáradt vérrel, valószínűleg úgy festett, mint egy horrorfilm főszereplője. Hol lehetett Luke nagyapa? Csak homályosan emlékezett a baleset előtti másodpercekre, és magára a balesetre is, töredezett képek jutottak eszébe, ahogy teste a zuhanó autóban rázkódott. Nyugtalanító volt. Ilyesmi nem történhet meg. Nagyapja egyszerűen eltűnt az autóból: az egyik percben még ott ült, a másikban már nem. Nem emlékezett rá, hogy kinyílt vagy becsukódott volna az ajtó: és miért ugrott volna ki az idős férfi? Őrültség. Lehetetlen. Egyvalamiben biztos volt: nagyapja egyáltalán nem figyelmeztette semmire. Egy pillanat alatt eltűnt, és Lana máris sodródott lefelé a szakadékba. Rettentő szomjas volt. A legközelebbi hely, ahol biztosan talál vizet, a tanya. Valószínűleg nincs tőle egy mérföldnél messzebb. Ha valahogy vissza tudna jutni az útra… de még ha nappal lett volna, és ő teljesen egészséges, akkor is szinte lehetetlen feladat lett volna felmászni a lejtőn. Kicsit felemelte lüktető fej ét, és elfordította, amíg meg nem látta a kocsit. Csak pár méterre volt tőle, kerekekkel felfelé, körvonalai élesen kirajzolódtak a csillagos ég háttere előtt. Valami kis állat átfutott a lány nyakán. Patrick felült, a halvány neszre figyelve. – Ne hagyd, hogy valami elkapjon – kérte Lana. Patrick vakkantott egyet úgy, mint amikor játszani akar. – Nem tudok enni adni neked, öregfiú – mondta Lana. – Fogalmam sincs, mi lesz velünk. Patrick visszafeküdt, állát a mancsára fektetve.

– Anya biztos nagyon boldog lesz – dühöngött Lana. – Fogadok, hogy nagyon örülni fog, amiért ideküldött engem. Nem vette volna észre a sötétben csillogó szempárt, ha Patrick nem pattan fel felborzolt szőrrel, és úgy morogva, ahogy Lana még sosem hallotta. – Mi történt? – kérdezte. Lassan közeledő, testetlen zöld szempárt vett észre. Egyenesen rámeredt. Ráérősen pislogott egyet, majd újra felnyílt. Patrick most már őrülten ugatott, ide-oda ugrálva. A hegyi oroszlán felüvöltött. Érdes, mélyről jövő, morgó hangja volt. Lana felkiáltott. – Menj innét, hagyjál békén! – Hangja erőtlenül hangzott, és tudatában volt a saját gyengeségének. Patrick visszafutott Lanához, majd új bátorságot gyűjtve megfordult, és szembenézett az oroszlánnal. Egy pillanat alatt elkezdődött a harc, a kutya és a vadmacska morgásával kísérve, mély, szörnyű hangokkal. Fél perc alatt vége szakadt: a hegyi oroszlán szempárja kicsit távolabb bukkant fel újból. Még egyszer pislogott, a lányra szegeződött, aztán eltűnt. Patrick lassan tért vissza, és nehézkesen telepedett le a lány mellé. – Jó fiú, jó fiú – dicsérte Lana. – Jól elijesztetted azt az öreg oroszlánt, igaz? Jó kutya vagy, jó fiú. Patrick bágyadt farkcsóválással válaszolt. – Bántott téged, kicsikém? Bántott téged? Mozdítható kezét végighúzta a kutya bundáján. Nyakán nedves foltot érzett. Csak vér lehetett. Megtapintotta, és Patrick fájdalmasan felnyüszített. Aztán rájött, hogy még mindig folyik a vér. Mély vágás volt Patrick nyakán. A vér lüktetve tört elő a sebből, minden szívverésre. – Nem, nem, nem! – kiáltotta Lana. – Nem halhatsz meg! Nem halhatsz meg! Ha elpusztulna a kutyája, akkor egyedül maradna a sivatagban, magatehetetlenül, egyedül. Visszajönne a hegyi oroszlán. Aztán a keselyűk. Nem, nem, ez nem történhet meg. Nem. Hatalmába kerítette a félelem, nem voltak ellene érvei, nem tudott neki ellenállni. Félelmében felkiáltott: – Anya, anya! Az anyukámat akarom! Segítség, valaki segítsen! Anyu, ne haragudj, ne haragudj, haza akarok menni, haza akarok menni! Zokogott, és magában beszélt. Az egyedüllét és a félelem fájdalma még nagyobbnak tűnt, mint a testi szenvedés. Kiszorította a levegőt a tüdejéből. Egyedül volt a fájdalmával. Egyedül, és hamarosan a hegyi oroszlán karmai között… Patricknak életben kellett maradnia. Ő volt az egyetlen társa. Olyan szorosan odabújt a kutyához, ahogy csak tudott, anélkül, hogy saját fájdalma eltompította volna a tudatát. Kezét a sebre helyezte, és leszorította, annyira erősen, ahogyan csak merte. Meg fogja állítani a vérzést. A karjában tartja a kutyát, és nem hagyja, hogy kiszökjön belőle az élet.

Megtartja benne az életet, hogy ne pusztuljon el. De a vér még mindig folyt az ujjai között. Kitartott, és minden akaratát arra összpontosította, hogy ébren maradjon, és lefogja a sebet, hogy társa életben maradjon. – Okos kutya – suttogta neki száraz ajka közül. Küzdött azért, hogy ne aludjon el. De a szomjúság és az éhség, a fájdalom és a félelem, a magány és a rémület túl sok volt együtt. Nagy sokára végül elaludt. Keze lecsúszott a kutya nyakáról. Sam, Quinn és Astrid az éjszaka nagyobb részében a szállodát kutatták át, a kis Pete-et keresve. Astrid rájött, hogyan férhetnek hozzá a hotel biztonsági rendszeréhez, és egy saját készítésű műanyag kulccsal be tudtak jutni az összes szobába. Minden szobát ellenőriztek, de nem találták sem Astrid öccsét, sem senki mást. Az utolsó szobában kifulladva megálltak. Az imént a sportpályán látott titokzatos akadály egyenesen kettészelte. Mintha valaki a szoba közepére húzott volna fel egy falat. – Kettészeli a tévét – mondta Quinn. Felvette a távirányítót, és megnyomta a bekapcsológombot. Semmi. – Kíváncsi vagyok, hogy néz ki az akadály másik oldala – mondta Astrid. – Talán ott bekapcsolódott a tévé másik fele? – Ha igen, legalább megmondhatnák, hogy a Lakers nyert-e – mondta Quinn, de senkinek sem volt kedve nevetni rajta, ahogy neki sem. – A bátyád valószínűleg biztonságban van odaát, Astrid – mondta Sam, majd hozzátette: – Talán anyáddal együtt. – Azt nem tudhatom – vetette ellen Astrid. – Abból kell kiindulnom, hogy egyedül van, segítségre szorul, és én vagyok az egyetlen, aki segíthet rajta. Szorosan keresztbe fonta a kezét a mellén, majd azt mondta: – Ne haragudj, úgy hangzott, mintha dühös volnék rád. – Persze, tudom, hogy dühös vagy, de nem rám – mondta Sam. – Ma este már nem tehetünk többet. Majdnem éjfél van. Szerintem menjünk vissza abba a nagy szobába, amit az előbb láttunk. Astrid bólintott, Quinn pedig úgy nézett ki, mint aki mindjárt összeomlik. Megtalálták a szobát. Hatalmas erkélye volt, kilátással a távoli óceánra. Balra az akadály eltorlaszolta a kilátást. Az óceánban is folytatódott, ameddig elláttak. Mintha a szállodából indult volna ki a végtelen hosszú fal. A lakosztályban volt egy királyi méretű ágy, egy másik szoba, két kisebb ággyal: mind nagyon kényelmesnek tűnt. Találtak egy hűtőszekrényt tele likőrrel, sörrel, üdítővel, mogyoróval, csokirudakkal és más rágcsálnivalókkal. – Ez a fiúk szobája – mondta Quinn, majd ledőlt az egyik kisebb ágyra, arccal lefelé. Másodperceken belül elaludt. Sam és Astrid egy ideig együtt állt az erkélyen, megosztozva egy Toblerone szeleten. Sokáig egyikük sem szólalt meg. – Szerinted mi ez az egész? – kérdezte végül Sam. Nem szorult magyarázatra, hogy mit ért „ez” alatt. – Néha azt hiszem, hogy csak álom – mondta Astrid. – Olyan különös, hogy senki sem került elő. Úgy értem, itt nyüzsögniük kellene a katonáknak, a tudósoknak és a riportereknek. Hirtelen felbukkan a semmiből egy fal, a város legtöbb lakosa eltűnik, és sehol egy helyszíni tudósító?

Sam már levont ebből egy szomorú következtetést. Kíváncsi volt, vajon Astridnak is eszébe jutott-e. Megkapta a választ. – Nem hinném, hogy ez egy egyenes fal, ami csak délről határol minket, tudod? Szerintem kör alakú. Egészen körbevehet minket. Minden irányból el vagyunk vágva. Mivel senki sem jött, hogy kimentsen minket, ez eléggé valószínű. Szerinted nem? – De igen. Csapdába kerültünk. De miért? És miért tűnt el mindenki, aki tizennégy évesnél idősebb? – Nem tudom. Sam elhallgatott: nem akarta feltenni a következő kérdést, ami a fejében járt, tartott a választól. Végül mégis kimondta. – Mi történik, ha valaki közülünk tizenöt éves lesz? Astrid ránézett kék szemével, és találkozott a pillantásuk. – Mikor van a születésnapod, Sam? – November huszonkettedikén – felelte. – Csak öt nappal a hálaadás előtt. Mától tizenkét nap. Nem, csak tizenegy, már elmúlt éjfél. És a tiéd? – Csak márciusban lesz. – Nekem is jobban tetszene a március. Vagy a július vagy az augusztus. Életemben először szeretnék fiatalabb lenni. Sam nem akarta, hogy a lány sajnálja, és úgy nézzen rá, ahogy most nézett, ezért megkérdezte: – Szerinted életben vannak még valahol? – Igen. – Azért gondolod, mert tényleg ezt hiszed, vagy csak szeretnéd, hogy így legyen? – Igen – mondta a lány, és elmosolyodott. – Sam? – Tessék. – Aznap én is ott voltam az iskolabuszon. Emlékszel? – Nagyjából – mondta a fiú, és felnevetett. – Tizenöt percig híres lehettem. – Te voltál a legbátrabb, legtutibb ember, akit valaha ismertem. Mindenki felnézett rád. Te voltál az egész suli hőse. Aztán, nem tudom. Mintha valahogy… elhalványultál volna. Ez egy kicsit bántotta Samet. Dehogy halványult ő el. Vagy igen? – Nos, a buszvezetők nem túl gyakran kapnak szívrohamot – mondta. Astrid felnevetett. – Te is az a fajta vagy, aki szép csendben éldegél, aztán valami elromlik, és hirtelen megjelensz. Fellépsz, és teszed a dolgodat. Mint ma is, a tűzzel. – Nos, igazság szerint én jobban szeretem a másik felét. Amikor szép csendben éldegélek. Astrid bólintott, mintha megértette volna, de hozzátette: – Ez most nem fog menni. Sam lehorgasztotta fejét, és az erkély alatti gyepet nézte. Egy gyík futott át a kőlapokkal kirakott sétányon. Gyorsan, lassabban, megint gyorsan, végül eltűnt. – Nézd, ne várj tőlem túl sokat, rendben? – Rendben, Sam – mondta a lány, de nem úgy, mint aki komolyan gondolja. – Holnap kiderítjük, mi ez az egész. – És megtaláljuk a kis öcsédet. – És megtaláljuk a kis öcsémet. Astrid elfordult. Sam ott maradt az erkélyen. Nem hallotta a hullámok moraj lását. Csak enyhe szellő fújt, de érezte a lenti virágok illatát. A Csendes-óceán sós illata is a régi volt.

Azt mondta Astridnak, hogy fél, és valóban így volt. Ugyanakkor más érzések is felébredtek benne. A túl csendes éjszaka üressége őt is a hatalmába kerítette. Egyedül volt. Még Astrid és Quinn mellett is egyedül volt. Tudta, amit ők nem tudtak. Akkora volt a változás, hogy az eszével nem is bírta mindenestül befogadni. Minden összefüggött, efelől biztos volt. Amit a mostohaapjával tett, amit a szobájában tett, ami a kis lófarkas lánglövővel történt, minden tizennégy évesnél idősebb ember eltűnése, és ez az áthatolhatatlan akadály – mind ugyanannak a kirakós játéknak a darabjai voltak. És az anyja naplója is. Félt: kicsinek és magányosnak érezte magát. Máshonnan nézve a dolgot ugyanakkor most kevésbé volt magányos, mint az utóbbi hónapokban. A kis gyújtogató megmutatta, hogy nem ő az erő egyetlen birtokosa. Nem ő volt az egyetlen csodabogár. Maga elé tartotta a kezét, és a tenyerére nézett. Rózsaszín bőr, bőrkeményedések, amiket a szörfdeszkája viaszozásakor szerzett, életvonal, sorsvonal. Csak egy tenyér. Hogyan? Hogyan történt? Mit jelenthet? És ha nem ő volt az egyetlen különös képességű fiatal, akkor nem is felelős ezért az egész katasztrófáért? Kinyújtotta kezét, kifordított tenyérrel, a fal felé, mintha meg akarná érinteni. Ha pánikba esett, fényt tudott teremteni. Ha pánikba esett, megégethette egy férfi kezét. De ezt a falat nem ő hozta létre. Ez valamennyire megnyugtatta. Nem, nem ő volt. Ám valaki vagy valami mégis megtette.

NYOLCADIK FEJEZET 287 óra 27 perc

– ÜLJ NYUGODTAN, MEGPRÓBÁLOM kicserélni a pelusodat – kérte Mary Terrafino a kislányt. – Ez nem pelus – felelte a kicsi –, a pelus a babáknak való. Ez bugyi. – Ne haragudj – mondta Mary. – Nem tudtam. Sikerült felhúzni a bugyipelenkát, és elmosolyodott, de a kislány elsírta magát. – Mindig a mamám adja rám a bugyimat. – Tudom, kicsikém – felelte Mary. – De ma én csinálom, rendben? Legszívesebben Mary is sírva fakadt volna. Még sosem esett volna neki ilyen jól a sírás. Beesteledett. Ő, és kilencéves öccse kiosztották az utolsó sajtos kekszeket. A gyümölcsleves dobozok is mind elfogytak. Pelenka is alig volt már. Barbara Bölcsődéje nem volt felkészülve az éjszakai gondozásra. Nem volt raktáron túl sok tartalék pelenkájuk. Huszonnyolc gyerek volt a nagyobbik szobában. Mary és John vigyázott rájuk, és egy Eloise nevű tízéves lány, aki leginkább saját, négyéves öccsével volt elfoglalva. Eloise a felelősen viselkedő gyerekek egyike volt. Jó páran akadtak, akik, mivel nem tudták, hogyan lássák el kis testvéreiket, egyszerűen leadták őket, és meg sem próbáltak maradni, vagy segíteni. Mary és John elkészítették a bébiitalt, és üvegekbe töltötték. Vacsorát készítettek mindenféléből, amit a bölcsődében találtak, és amit John képes volt összeszedni. Hangosan olvastak a kicsiknek a képeskönyvből. Újra és újra játszották a meselemezeket. Mary számtalanszor elismételte a „ne aggódj, minden rendbe jön” szavakat. Minden gyereket újra és újra megölelt, úgy érezte, mintha egy futószalag mellett állna, ahol ölelgetnie kell az elhaladókat. A gyerekek így is folyton az anyjuk után sírtak. – Mikor jön anya? Miért nincs még itt? Hová tűnt? – kérdezték türelmetlenül és ijedten. – Anyát akarom! Haza akarok menni! Most! Mary remegett a kimerültségtől. Ledőlt egy karosszékbe, és csak bámulta a szobát. Kiságyak. Matracok a földön, amiken összegömbölyödött kis testek feküdtek. A legtöbben aludtak. Kivéve egy kétéves kislányt, aki nem akarta abbahagyni a sírást, és egy kisbabát, aki hol elkezdte, hol abbahagyta a pityergést. Öccse, John az álmossággal küzdött. Göndör fürtjei megrebbentek, ahogy felkapta a fejét, csak hogy megint lassan lehorgassza. A szoba másik felén feküdt egy székben, egy saját készítésű bölcsőt ringatva, ami voltaképp csak egy nagy műanyag ülőke volt a barkácsboltból. Nővére elkapta a pillantását, és azt mondta: – Büszke vagyok rád, John. John kedvesen elmosolyodott, és Mary majdnem elbőgte magát. Ajka megremegett, szemébe könnyek gyűltek. Torkában gombócot érzett, a mellében is szorító érzés támadt. – Ki kell mennem pisilni – szólalt meg valaki. Mary megkereste a hang forrását. – Gyere, Cassie, menjünk – mondta. A fürdőszoba a nagyobbik szoba mellett volt. Kivezette a kislányt, aztán a falnak dőlve várakozott. Utána megtörölte a kicsi fenekét.

– Ezt anya szokta csinálni – mondta Cassie. – Tudom, kicsikém. – Anya szokott így hívni. – Kicsikémnek? Ó. Szeretnéd, ha máshogy hívnálak? – Nem. De szeretném tudni, hogy mikor jön anya. Hiányzik. Mindig átölelem, és ő megpuszil. – Tudom. Ne adjak én is egy puszit, amíg ideér? – Ne. Csak anya. – Jó, kicsim. Menjünk vissza az ágyba. Visszatérve a szobába Mary odament Johnhoz. – Hé, öcskös! – beletúrt testvére vörös fürtjeibe. – Kezd kifogyni minden. Ebből reggel baj lesz. Körülnézek, mit tudok szerezni. Addig itt maradsz? – Igen, majd törlöm a feneküket. Mary elindult a sötétben a térre. Itt néhányan a padokon aludtak. Mások zseblámpák fénye köré csoportosultak. Észrevette Howardot, ahogy elsétál mellette, egyik kezében üdítővel, a másikban egy baseballütővel. – Nem láttad Samet? – kérdezte Mary. – Mit akarsz tőle? – Nem tudok egyedül vigyázni arra a sok kisgyerekre, csak John jött segíteni. Howard vállat vont. – Ki kért meg rá? Ez már sok volt. Mary erős volt és magas. Howard fiú volt ugyan, de alacsonyabb nála. Mary két lépést tett felé, egyenesen nekinyomva az arcát. – Idehallgass, te kis féreg! Ha nem viseljük gondjukat azoknak a kicsiknek, akkor meghalnak. Megértetted? Csecsemők is vannak köztük, akiket etetni kell, és tisztába tenni őket, de úgy látszik, ezt csak én fogtam fel. És talán még vannak kisgyerekek mindenfelé a házakban, egyedül, nem tudják, hogy mi történik, nem tudnak ételt szerezni maguknak, és halálra vannak rémülve. Howard hátrébb lépett, próbaképp felemelte az ütőjét, aztán visszaejtette. – Mégis, mit kéne csinálnom? – siránkozott. – Neked? Semmit. Hol van Sam? – Elment. – Hogy érted, hogy elment? – Úgy, hogy ő, Quinn és Astrid elmentek. Mary pislogott: butának és lassúnak érezte magát. – Akkor ki tart rendet? – Csak azért, mert Sam pár évenként eljátssza a hőst, rögtön ő lesz itt a főnök? Mary a buszon volt két évvel azelőtt, amikor a sofőr, Mr. Colombo szívrohamot kapott. Épp egy könyvet olvasott, nem figyelte, mi történik, de felnézett, amikor érezte, hogy a busz kifarol. Mire rájött, mi történik, Sam már ki is kormányozta a buszt a leállósávba. A következő két évben Sam annyira csöndes és szerény volt, annyira kívül állt az iskola közösségi életén, hogy Mary szinte el is felejtette, milyen hősiesen viselkedett. A legtöbben elfelejtették. Maryt mégsem lepte meg, hogy Sam volt az, aki hozzáfogott a tűzoltáshoz. És valahogy feltételezte, hogy ha valaki felelősséget vállal a többiekért, akkor Sam lesz az. Azon kapta magát, hogy dühös a fiúra, mert nincs ott a többiekkel, amikor a segítségére volna szükség. – Hívd ide Orcot – kérte Mary.

– Nem én mondom meg Orcnak, hogy mit csináljon, te kis szuka! – Mit mondtál? – rivallt rá a lány. – Minek nevezel te engem?! Howard nyelt egyet. – Nem komolyan mondtam, Mary. – Hol van Orc? – Azt hiszem, alszik. – Ébreszd fel! Segítségre van szükségem. Már nem bírok tovább ébren maradni. Szükségem van legalább két gyerekre, akik már vigyáztak kicsikre. És szükségem van pelenkákra, üvegekre, cumikra, zabpehelyre és sok-sok tejre. – Miért pont nekem kéne segítenem? Mary nem tudott felelni. – Fogalmam sincs, Howard – mondta. – Talán azért, mert igazából mégsem vagy teljesen hülye? Talán valójában normális emberi lény vagy? A fiú megvetően nézett rá, és gúnyosan felmordult. – Nézd, a gyerekek szót fognak fogadni Orcnak – mondta Mary. – Félnek tőle. Csak annyit kérek Orctól, hogy viselkedjen úgy, mint Orc. Howard elgondolkodott a hallottakon. Mary szinte látta, ahogy a fogaskerekek forognak a fejében. – Mindegy, felejtsd el – mondta. – Majd beszélek Sammel, ha visszajött. – Igen, ő a nagy hős, nem igaz? – mondta Howard, gúnytól csöpögő hangon. – De hová tűnt? Látod valahol? Én nem látom sehol. – Segítesz vagy nem? Vissza kell mennem. – Jó, összeszedem a cuccokat, Mary, de emlékezz rá, ki segített rajtad. Orcnak és nekem dolgozol. – Kisgyerekekre vigyázok – mondta Mary. – Ha dolgozom valakinek, akkor csak nekik. – Ahogy mondtam: ne felejtsd el, ki segített, amikor bajban voltál! – mondta Howard. – Két dajka és élelem! – kiáltotta utána Mary. Mary visszament az óvodába. Amikor belépett, három gyerek sírt, később egyre többen. John bölcsőtől szőnyegig támolygott. – Visszajöttem – mondta Mary. – Aludj egy kicsit, John! John egyszerűen eldőlt, mint egy zsák. Már horkolt, mielőtt a padlóra ért volna. – Semmi baj – mondta Mary az első síró gyereknek. – Minden rendbe jön.

KILENCEDIK FEJEZET 277 óra 06 perc

SAM A RUHÁJÁBAN aludt, és korán ébredt. Az éjszakát a lakosztály nappalijának a kanapéján töltötte. Tudta még a tengerparti táborozásokról, hogy Quinn beszél álmában. Felpillantva meglátta Astrid karcsú alakját a napfényben. Az ablaknál állt, de felé nézett. Sam gyorsan beletörölte a száját a párnába. – Bocs, alvás közben csordult ki a nyálam. – Nem akartalak felébreszteni, de gyere, nézd ezt! A reggeli nap felkelt a város és a hegy gerince mögül. A vízen táncoló napsugarak mintha nem tudták volna megérinteni az akadály szürke ürességét. Messzire kanyarodott a nyílt vízen is az óceánból kiemelkedő fal. – Milyen magas lehet? – tűnődött hangosan Sam. – Ki lehet számolni. Megméred az aljától egy bizonyos pontig, aztán kiszámítod a szöget, és… mindegy. Több száz méter magas lehet. A harmadik emeleten vagyunk, és sehol sem látjuk a tetejét. Ha van egyáltalán teteje. – Ezt hogy érted? – Nem vagyok benne biztos. Ne vegyél túl komolyan semmit, amit mondok: csak hangosan gondolkodom. – Gondolkodj olyan hangosan, hogy én is meghalljam – mondta Sam. Astrid megvonta a vállát. – Oké. Talán nincs is teteje. Talán nem is fal, hanem kupola. – De látni az eget, a felhőket. Mozognak is. – Jó, akkor képzeld el ezt: a kezedben tartasz egy fekete üveget. Mondjuk egy nagyon nagy, sötét napszemüveglencsét. Ha erre fordítod, akkor nem átlátszó. Ha másfelé, akkor mindent visszatükröz. Ha egész egyenesen ránézel, akkor szinte úgy látod, hogy átjön valamennyi fény. Minden a szögtől függ, és… – Halljátok? – kérdezte Quinn. Nem vették észre, csak amikor hozzájuk ért, illetlenül vakargatva az oldalát. Sam feszülten figyelt. – Motorzúgás: nincs is messze. Kiszaladtak a szobából, le a lépcsőn, és a dupla ajtón át ki a hotel kertjébe. Befordultak az épület sarkánál, vissza a teniszpályák felé. – Edilio az, az új fiú – mondta Sam. Edilio Escobar egy kis, sárga markológép nyitott vezetőfülkéjében ült. Miközben nézték, közelebb kormányozta az akadályhoz, és leeresztette a lapátot. A gép átharapta a füvet, és felemelt egy jó nagy adag földet. – Próbál lyukat ásni magának – mondta Quinn. Futni kezdett, és nagy lendülettel felpattant a gépre Edilio mellé. A fiú nagyot ugrott ijedtében, de aztán vigyorogva nézett rájuk.

Leállította a motort. – Hé, srácok, gondolom, ti is észrevettétek! – Hüvelykujjával a fal felé mutatott. – Mellesleg ne érjetek hozzá. Sam bánatosan bólintott. – Igen, arra is rájöttünk. Edilio bekapcsolta a motort, és még háromlapátnyi földet kiásott. Aztán leugrott a markológépről, fogott egy ásót, és kiemelte a maradék földet a lyuk és a fal között. A fal a föld alatt is folytatódott. Edilio, Sam és Quinn együtt még másfél métert ástak lefelé. Nem értek le az akadály aljáig. De Sam nem akart megállni. Egyszer vége kellett hogy legyen. Kőbe ütközött, és képtelen volt mélyebbre tolni az ásót. Minden kiemelt adag föld kevesebb lett az előzőnél. – Talán egy légkalapács segítene. Vagy legalább pár csákány, hogy feltörjük az alját. – Csak ekkor, hogy válasz nélkül maradt, vette észre, hogy ő az egyetlen, aki tovább ásott. A többiek fent álltak, és nézték őt. – Igen, talán – mondta Edilio. Lehajolt, hogy kisegítse Samet a gödörből. Sam felmászott, félredobta az ásóját, és leporolta a nadrágját. – Jó ötlet volt, Edilio. – Mint az, amit a kigyulladt háznál csináltál, Sam – mondta Edilio. – Megmentetted a barkácsboltot és a bölcsődét. Sam nem akart arra gondolni, hogy mit mentett meg, és mit nem. – Nélküled, Edilio, semmit sem tudtam volna megmenteni, a saját boromét is beleértve. És Quinn és Astrid nélkül sem – tette hozzá. Quinn vizslató tekintettel nézett Edilióra. – Miért jöttél ide? Edilio felsóhajtott, és a falhoz támasztotta az ásóját. Letörölte az izzadságot az arcáról, és körbenézett a gondozott kertben. – Anyám itt dolgozik. Quinn megvetően mosolygott. – Mit csinál, ő az igazgató? – Szobalány – mondta Edilio nyugodtan. – Igen? És hol éltek? – kérdezte Quinn. Edilio a falra mutatott. – Arrafelé. Egy mérföldre innen, a főúton. Egy lakókocsiban. Apám és a két öcsém. Tetvesek voltak, úgyhogy anyám azt mondta, maradjanak otthon. Alvaro, a bátyám Afganisztánban van. – A hadseregben? – A különleges alakulatnál – Edilio elmosolyodott. – Ők a legjobbak. Nem volt túl nagy növésű, de olyan egyenesen állt, hogy nem tűnt kicsinek. A szeme sötét volt, mintha nem is lett volna benne fehér rész: tekintete szelíd, de félelem nélküli. Keze durva volt, sebek borították, mintha egy másik testhez tartoztak volna. Eltartotta a törzsétől, tenyerét kissé előrefordítva, mintha el akarna kapni valamit. Teljesen mozdulatlannak tűnt, mégis készen állt, hogy bármelyik pillanatban akcióba lépjen. – Ez olyan furcsa, ha belegondoltok. Az emberek a fal túlsó felén tudják, hogy mi történt – mondta Quinn. – Úgy értem, észre kellett venniük, hogy hirtelen a fal mögé kerültünk. – Tehát? – kérdezte Sam. – Tehát jobb eszközeik és gépeik vannak, mint nekünk, ugye? Sokkal mélyebbre tudnak ásni, és eljutnak a fal aljáig. Vagy megkerülik, vagy átrepülnek felette. Mi csak az időnket pocsékoljuk. – Nem tudjuk, hogy milyen messze ér el a fal felfelé vagy lefelé – mondta Astrid. – Úgy látszik, hogy felfelé pár száz méter után vége van, de ez talán csak optikai csalódás. – Felette, alatta, körbe vagy keresztül, kell lennie valami átjárónak – mondta Edilio.

– Úgy, mint amikor átjöttetek Mexikóból, nem? – kérdezte Quinn. Edilio még jobban kihúzta magát. Noha tíz centivel alacsonyabb volt, mint Quinn, mégis, mintha lenézett volna rá. Nyugodt, csendes hangon válaszolt: – Az én családom Hondurasból jön. Át kellett utaznunk egész Mexikón, mielőtt elértünk a határig. Anyám szobalányként dolgozik. Apám egy farmon. Egy lakókocsiban élünk, és egy ősrégi járgánnyal furikázunk. Még van egy kis akcentusom, mert előbb tanultam meg spanyolul, mint angolul. Mit szeretnél még tudni rólam? – Nem akartam beléd kötni, amigo – mondta Quinn. – Akkor jó – felelte Edilio. Nem fenyegetés volt, nem hangzott annak. Akárhogy is, Quinn tíz kilóval többet nyomott Ediliónál. Mégis Quinn lépett eggyel hátrább. – Mennünk kell! – mondta Sam. Ediliónak is elmagyarázta. – Astrid öccsét keressük. Ő… róla gondoskodni kell. Astrid szerint talán fent van az erőműben. – Apám ott dolgozik, mint mérnök – magyarázta Astrid. – De kb. tíz mérföldre van innen. Sam habozott, mielőtt megkérte volna Ediliót, hogy csatlakozzon hozzájuk. Quinn-nek rosszulesne. Quinn mintha kifordult volna önmagából, ami a történtek után nem volt túl meglepő, Sam mégis nyugtalanítónak találta. Edilio viszont megőrizte a hidegvérét a tűzesetnél is, és cselekedett. Astrid meghozta helyette a döntést. – Edilio, volna kedved velünk jönni? Most Sam sértődött meg egy kicsit. Talán azt gondolta Astrid, hogy ő nem tudja kézben tartani a dolgokat? Miért volt szükség Edilióra? Astrid csodálkozva nézett Samre. – Úgy gondoltam, rátérek a lényegre, hogy elkerüljük a fiúk szokásos kakaskodását. – Nem is kakaskodtam – morogta Sam. – Hogy fogtok közlekedni? – kérdezte Edilio. – Nem hiszem, hogy autóval kellene mennünk, ha erre gondoltál – mondta Sam. – Van itt valami, aminek talán hasznát vehetjük. Nem kocsi, de jobb, mint tíz mérföldet gyalogolni. – Edilio egy eldugott garázsajtóhoz vezette őket, az uszoda öltözője mögé. Felemelte az ajtót, és két golfkocsit mutatott, oldalukon a Clifftop hotel emblémájával. – Ezeket a kertészek és a biztonságiak használták, hogy átmenjenek a golfpályára a főút másik oldalán. – Vezettél már ilyet korábban? – kérdezte Sam. – Igen. Apám néha munkát kapott a golfpályán, karbantartást. Olyankor vele mentem, és segítettem. Ez megkönnyítette a döntést. Még Quinn is megértette a logikáját. – Oké – mondta kelletlenül –, te vezetsz. – Próbáljuk meg a közvetlen utat a főútra, az első lesz balra – mondta Sam. – El akarod kerülni a belvárost? – kérdezte Astrid. – Nem szeretnéd, ha mindenki odajönne hozzád, és kérdezgetne, hogy mit legyen? – El akarsz jutni az erőműig? – kérdezte Sam. – Vagy azt szeretnéd, hogy ott álljak, és mondjam el egyenként mindenkinek, hogy nem kell félni, csak a félelemtől magától? Astrid felnevetett, és Sam fülének ez volt a legédesebb hang, amit valaha hallott. – Szóval emlékszel rá – mondta Astrid.

– Igen, emlékszem. Roosevelt. A nagy világválság. Néha, ha nagyon megerőltetem magam, még szorozni is tudok. – Ez az, védd magad! – ugratta Astrid. Átgurultak a parkolón, rá az útra, majd éles kanyarral jobbra fordultak, egy keskeny, újonnan aszfaltozott útszakaszra. A golfkocsi lelassult a lejtőn felfelé, alig ment gyorsabban, mintha gyalogoltak volna. Hamarosan meglátták, hogy az út az akadálynál végződik. Megálltak, és szomorúan nézték a hirtelen félbeszakadó úttestet. – Olyan lehet, mint egy rajzfilmben – mondta Quinn. – Ha ráfestünk egy alagutat, akkor átmehetünk, de az üldözőink beverik a fejüket a falba. – Rendben. Forduljunk vissza a sziklák menti útra, de a városban a hátsó utcákon menj, kerüld el a teret – mondta Sam. – Meg kell találnunk a kis Pete-et. Nem akarok folyton leállni beszélgetni a gyerekekkel. – Igen, és az sem lenne jó, ha valaki ellopná a kocsinkat – tette hozzá Edilio. – Ez is igaz – ismerte be Sam. – Állj meg! – kiáltott fel Astrid, és Edilio beletaposott a fékbe. Astrid leugrott, és visszaszaladt egy fehér tárgyig az út mellett. Lehajolt, és felemelt egy ágat. – Egy sirály – mondta Sam, csodálkozva azon, hogy miért törődik most Astrid ilyesmivel. – Talán nekiment a falnak, nem? – Talán. De idenézzetek! – Az ággal felemelte a madár egyik lábát. – Igen? – Hártyás, természetesen, amilyennek lennie kell. De nézzétek meg a lábfejét! Nézzétek a körmeit: ezek karmok. Mint egy ragadozó madáré, egy sólyomé vagy egy sasé. – Biztos vagy benne, hogy sirály? – Ismerem a madarakat – magyarázta a lány. – Ez rendellenes. A sirályoknak nincs szükségük karmokra, nincs is karmuk. – Akkor ez egy fura madár – mondta Quinn. – Mehetünk tovább? Astrid felállt. – Ez teljesen szokatlan. Quinn felnevetett. – Astrid, a szokásostól itt már elég messzire jutottunk. Épp emiatt kell aggódnod? A madarak körme miatt? – Ez a madár lehet egyetlen példány, egy véletlen mutáció – mondta –, vagy egy teljesen új faj, ami hirtelen bukkant fel. Most fejlődött ki. – Továbbra is csak az a kérdésem: „Hát aztán?” – mondta Quinn. Astrid majdnem kimondott valamit. Aztán megrázta a fejét, leintette magát. – Semmi baj, Quinn. Ahogy mondtad, elég messzire járunk a szokásos életünktől. Ismét elindultak, tizenkét mérföldes sebességgel. A Harmadik útra kanyarodtak, eltávolodva a várostól, majd rátértek a Negyedikre, ami egy csendes, árnyas, láthatóan lepusztult környék volt, közel Samék házához. Mindenütt parkoló vagy karambolozott kocsikat láttak. Nem járt arra senki, csak néhány gyerek kelt át mögöttük az úton. Egy házból a tévé hangját hallották: gyorsan rájöttek, hogy valaki biztosan DVD-t néz. – Legalább áram még van – mondta Quinn. – Nem vették el a DVD-inket. Az mp3-ak is működnek, még internet nélkül is. Tudunk zenét hallgatni. – Nem vették el, így, mint „ők”? Már nem Isten tehet róla, hanem „ők”? Elérték az országutat, és megálltak.

– Nos, ez elég érdekes – mondta Quinn. Az út közepén egy utánfutós traktor állt. Az utánfutó leszakadt róla, és az oldalára borulva feküdt, mint egy megunt játék. A traktor még a kerekein állt, de az út mellett. Egy nyitható tetejű Sebring szaladt bele elölről. A kocsit eléggé megviselte az ütközés: eredeti méretének körülbelül a felére nyomódott össze, és le is égett. – A sofőrök eltűntek, a kocsié is és a traktoré is – mondta Quinn. – Legalább senki sem sérült meg – tette hozzá Edilio. – Hacsak nem volt gyerek is a kocsiban – mutatott rá Astrid. Egyikük sem vetette fel, hogy megnézzék. Senki sem élhette túl az ütközést és a kocsi leégését. Nem akarták látni, vajon van-e egy kis test a hátsó ülésen. Az országút négysávos volt, két sáv mindkét irányban. A sávokat nem választották el egymástól, de középen volt egy fordulósáv. Itt mindig volt forgalom, még az éjszaka közepén is. Most azonban csak csend és üresség fogadta őket. Edilio felnevetett, némileg remegő hangon. – Még mindig azt várom, mikor vasal ki minket valami nagy, régi kamion; hogy mikor fognak elütni. – Szinte megkönnyebbülés volna – motyogta Quinn. Edilio rálépett a gázpedálra, az elektromos motor felbúgott, és rákanyarodtak az országútra, kikerülve a felborult utánfutót. Különös érzés volt. Lassabban haladtak az országúton, mint egy jó kerékpáros ott, ahol eddig mindenki hatvanmérföldes sebességnél gyorsabban hajtott. Elhaladtak egy műszaki bolt előtt, majd egy kisebb iroda előtt, ahol egy ügyvéd és egy könyvelő lakott. Több helyen az országútról letért kocsik a parkoló autóknak ütköztek. Egy nyitott sportkocsi egészen beszaladt egy mosodába a plexiüveg ablakon keresztül. Műanyag fóliába csomagolt ruhák hevertek a csomagtartón és az utastérben. Temetői csöndben haladtak. Csak a kocsi gumija csapott zajt, és az elektromos motor erőlködő berregése. A város tőlük balra terült el. Jobbra meredek lejtő vitt fel a hegyre. A hegy gerince Perdido Part fölé magasodott, mint a város saját fala. Samben addig sosem tudatosult ilyen világosan, hogy Perdido Partot sziklás hegyek veszik körül északról és keletről, az óceán pedig délről és nyugatról. Ez az út, ez a csendes, üres út volt az egyetlen be- és kijárat. Előttük volt a Chevron benzinkút. Sam mintha mozgást látott volna benne. – Mit gondoltok, fiúk? – kérdezte. – Talán találunk ott ennivalót. Van benne egy kis bolt, nem? – kérdezte Quinn. – Éhes vagyok. – Tovább kéne mennünk – mondta Astrid. – Edilio? – tudakolta Sam. A fiú vállat vont. – Nem akarok vészmadár lenni, de nem tudjuk, ki lehet odabenn! – Én arra szavazok, hogy menjünk tovább – döntötte el Sam. Edilio bólintott, és az út bal oldalára kormányozta az autót. – Ha összefutunk valakivel, csak mosolyogjunk, integessünk, és mondjuk azt, hogy sietünk – mondta Sam. – Igenis, uram! – felelte Quinn. – Ne csináld, tesó! Szavaztunk – mondta Sam. – Jó, rendben.

Láthatóan többen is voltak a Chevron benzinkútnál. A szél egy üres chipses zacskót sodort feléjük, vörös és aranyszínű ördögszekeret. Ahogy a golfkocsi közelebb ért, egy fiú lépett ki az útra, majd még egy. Süti volt az első. A másodikat Sam nem ismerte fel. – Hogy vagy, Süti? – kiáltott oda nekik Sam, amikor húsz méteren belülre értek. – Mi a helyzet, Sam? – felelte a fiú. – Astrid öccsét keressük. – Álljatok meg! – mondta Süti. Fém baseballütőt tartott a kezében. A mellette álló fiúnál zöld csíkos krokettütő volt. – Nem, öregem, dolgunk van, majd később beszélünk – mondta Sam. Integetett, és Edilio a gázpedálon tartotta a lábát. Pár méteren belül voltak, mindjárt elhaladnak mellettük. – Állítsátok meg őket! – kiáltotta egy hang a benzinkútról. Howard futott ki, mögötte Orc. Süti a kocsi elé lépett. – Ne állj meg, Edilio! – súgta Sam. – Hé, el az útból! – figyelmeztette Edilio Sutit. Süti az utolsó pillanatban ugrott félre. A másik meglendítette a kezében tartott ütőt. A fából készült ütő eltalálta a vasrudat, ami a kocsi tetejét tartotta. Az ütő végén lévő fej levált, és majdnem eltalálta Quinn fejét. Aztán túljutottak rajtuk, és Quinn visszakiabált: – Hé, majdnem betörtétek a fejem, idióták! Talán harminc méterre lehettek, amikor Orc elkiáltotta magát: – Kapjátok el őket, hülyék! Süti nagydarab fiú volt, és lassú, de a másik kölyök kisebb és gyorsabb volt nála. Sprintelni kezdett. Howard és Orc hátrébb jártak, teljes erőből futva, de Orc nehéz volt, és lemaradt a társától. A krokettütős fiú utolérte őket. – Álljatok már meg! – mondta lihegve, mellettük futva. – Inkább nem – felelte Sam. – Vigyázz, mert fejbe váglak a botommal! – fenyegetőzött a fiú, de már nagyon lihegett. Gyengén Sam felé bökött a botjával. Sam elkapta, és kicsavarta a kezéből. A fiú megbotlott, és elvágódott. Sam megvetően hajította félre az ütőt. Howard is majdnem utolérte őket, közvetlenül a kocsi mögött futott. Astrid és Quinn nyugodtan nézték, ahogy sovány kezét lengetve lohol. Visszanézett, és rájött, hogy Orc nem fogja beérni őket. – Howard, mégis mit akarsz, mondd csak? – kérdezte Quinn, tökéletesen higgadt hangon. – Olyan vagy, mint egy kutya, ami a kamion után fut. Mit akarsz csinálni, ha utolértél? Howard megértette, és lelassított. – Lassulási verseny, öregem. Talán benne leszünk az újságokban is! – jegyezte meg Edilio. Erre idegesen felnevettek. Öt perccel később már senki sem nevetett. – Jön egy terepjáró, nagyon gyorsan – mondta Astrid. – Húzódjunk félre! – Nem fognak elütni minket – mondta Sam. – Még Orc sem annyira agyatlan. – Talán elütnek, talán nem – mondta Astrid. – De azt a terepjárót egy tizennégy éves vezeti. Tényleg az úton akartok maradni? – Akkor ripityára törnénk – bólintott Quinn.

TIZEDIK FEJEZET 274 óra 27 perc

A TEREPJÁRÓ IDE-ODA kanyargott az úton, de észre kellett venniük, hogy előbb-utóbb beléjük ütközik. – Menjek tovább, vagy húzódjak le? – kérdezte Edilio. Keze görcsösen markolta a kormányt. – Ezek mindjárt fenéken billentenek minket! – kiáltott fel Quinn. – Már meg kellett volna állnunk. Mondtam nektek, hogy álljunk le, de ti tovább akartatok menni! A kocsi ijesztő tempóban közeledett feléjük. – El fognak ütni minket! – sikította Astrid. Quinn leugrott a kocsiról, és futni kezdett. A terepjáró megállt. Süti, és a krokettütős fiú szállt ki belőle, és Quinn után eredtek. – Húzódj le! – mondta Sam. Leugrott, és Quinn segítségére sietett. Quinn megpróbálta átugrani az út menti árkot, de a túlsó felén megbotlott. A két rosszfiú utolérte, mielőtt még felállhatott volna. Süti a hátára vágott egyet az ütőjével. Sam nekiugrott Sütinek. A könyökénél kapta el, és lendületével feldöntötte. Süti hasra esett, Sam odébb gurult mellőle. Amikor Süti eldobta az ütőjét, hogy ököllel üthesse meg Quinnt, Sam érte nyúlt. Edilio és Quinn rövid, de heves birkózás után legyűrték a krokettütőst. Csakhogy ezalatt Orc és Howard is kimászott a terepjáróból. Orc meglendítette az ütőjét, és a térdhajlatában találta el Ediliót. A fiú úgy esett össze, mint egy zsák cement. Sam, Süti ütőjével a kezében Orc és Edilio közé rohant. – Nem akarok verekedni veled! – kiáltotta Sam. – Tudom, hogy nem akarsz – felelte Orc magabiztosan. – Senki sem akar velem verekedni. Közben Astrid is odaért. – Hagyjátok abba, mindannyian! – Kezét ökölbe szorította, a szemében könnyek ültek. De csak dühös volt, nem szomorú. – Semmi szükség erre a marhaságra! Howard Orc és Astrid közé furakodott. – Állj félre, Astrid, Orc barátom kicsit megleckézteti ezt a punkot! – Álljak félre? – kiáltott rá Astrid. – Nem te mondod meg, hová álljak, te, te… puhatestű! – Astrid, ne avatkozz bele, majd én elintézem – mondta Sam. Edilio is megpróbált csatlakozni hozzá, de így is alig állt a lábán. Meglepő módon Orc így szólt: – Hé, hadd beszéljen Astrid! Sam, aki tele volt adrenalinnal, szinte meg sem hallotta. De aztán eljutott hozzá, amit Orc mondott, és csendben maradt. Astrid vett egy mély levegőt. Haja vadul lobogott, az arca kipirosodott. Végül, miközben próbált nyugalmat erőltetni magára, így szólt: – Nem akarunk verekedést.

– Beszélj a magad nevében! – motyogta Süti. – Ez őrület! – mondta Astrid. – Mi csak az öcsémet keressük! Orc szeme összeszűkült. – A fogyatékost? – Autista – szólt rá ingerülten Astrid. – Igen, a kis idióta – gúnyolódott Orc, némileg békülékenyebben. – Ejnye, Sammy, meg kellett volna állnotok – mondta Howard cöcögve, és a fejét ingatta hozzá. – Ezt mondtam én is, és pont engem ütnek érte! – panaszkodott Quinn, vadul gesztikulálva. Dühös volt Samre. Howard jókedvűen biccentett Sam felé. – Hallgatnod kellett volna a haverodra, Sam! Tegnap este megmondtam neked, hogy ügyelned kell Orcra. – Ügyelnie? Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Astrid. Howard hidegen mérte végig a lányt. – Azt, hogy némi tiszteletet kell mutatnia Orc kapitány iránt. – Kapitány? – Sam uralkodott magán, és elfojtotta a nevetést. Howard közelebb lépett: bátorságot merített Orc közelségéből. – Igen, kapitány. Valakinek vállalnia kellett az irányítást, nem? Te nem értél rá, biztos szörföztél vagy ilyesmi, úgyhogy Orc kapitány önként elvállalta, hogy a vezetőnk lesz. – De mit fog vezetni? – kérdezte Quinn. – Rendet tesz, hogy ne őrüljenek meg az emberek. – Igen – hagyta helyben Orc Howard szavait. – A gyerekek mindent tönkretettek, elvittek mindent, ami megtetszett nekik – folytatta Howard. – Igen. – És azzal a sok taknyossal sem törődött senki, akik a bölcsődében bőgtek, senki nem cserélt rajtuk pelenkát. Orc gondoskodott róluk is – Howard szélesen elvigyorodott. – Megnyugtatta őket. Legalábbis odaküldött pár dajkát. – Így van – mondta Orc, mintha most hallotta volna először ezt a beszámolót. – Senki más nem vállalta el az irányítást, csak Orc – mondta Howard. – Ezért ő a kapitány, amíg a felnőttek vissza nem térnek. – Csak az a baj, hogy nem jönnek vissza – mondta Orc. – Pontosan – helyeselt Howard –, ahogy a kapitány mondja. Sam Astridra pillantott. Az igaz volt, hogy valakinek gátat kellett szabnia az őrültségnek. Sam nem épp Orcot választotta volna erre a feladatra, de ő sem vállalta volna el. A helyzet éle csillapodott, már nem volt valószínű, hogy összeverekednek. Most, hogy a két csapat egymással szemben állt, nem volt kétséges, hogy ki győzne, ha újrakezdenék. Négyen álltak itt is, ott is, de a négy rosszfiú közül Orc egymaga legalább háromnak számított. – Mi csak el akarunk menni a kis Pete-ért – mondta végül Sam, lenyelve a mérgét. – Igen? Ha kerestek valamit, jobb, ha lassan keresitek – mondta Howard, fölényesen mosolyogva. – A golfkocsit akarod – mondta Sam. – Erről beszélek, Sammy! – mondta Howard, és békülékenyen széttárta a kezét. – Ez olyan, mint amikor adót fizetnek az emberek, nem? – mondta Krokettütő. – Pontosan – helyeselt Howard. – Adózás. – Voltaképp ki vagy te? – kérdezte Astrid Krokettütőtől.

– Még sosem láttalak a suliban. – A Coates Akadémiára járok. – Anyám ott dolgozik, éjszakai gondozónő – mondta Sam. – Már nem – pontosított a fiú. – Miért jöttél el onnan? – kérdezősködött tovább Astrid. – Nem jöttem ki az ottaniakkal – a fiú könnyed akart lenni, de ezt meghazudtolta a szemében ülő félelem. – Vannak odafent felnőttek? – kérdezte Sam reménykedve. – Ó – mondta Howard. – Samnek hiányzik anyuci. – Vigyétek a golfkocsit! – mondta Sam. – Kár ilyen csúnyán nézned rám. Tudom, milyen vagy – mondta Howard. – Iskolabusz Sam. Tűzoltó úr. Nagy hős leszel, aztán eltűnsz. Vagy nem? Ahogy úri kedved tartja. Tegnap egész éjjel mindenki téged keresett. „Hol van Sam? Hol van Sam?” És azt kellett mondanom, hogy „Hát, gyerekek, Sam elment Astriddal, a Zsenivel, mert ő nem ereszkedik le hozzánk, a hétköznapi emberekhez. Sam inkább a csini szőke barátnőjével mászkál.” – Ő nem a barátnőm – mondta Sam, de azonnal megbánta. Howard felnevetett, örült neki, hogy sikerült provokálnia a másikat. – Látod, Sam, te mindig a saját kis világodban éltél, túl jó vagy hozzánk képest, de én, Orc kapitány és a fiúk, mi mindig itt leszünk. Te eltűnsz, mi itt maradunk. Sam érezte, hogy Astrid és Quinn őt nézik, és várják, hogy megcáfolja Howard szavait. De miért cáfolná? Sam előző este érezte, hogy a gyerekek azt kívánják, azt várják tőle, hogy velük legyen, ahogy Howard mondta. Ó pedig legszívesebben elfutott volna. Azonnal kapott a lehetőségen, amikor Astrid magával hívta. – Engem ez nem érdekel – mordult fel Orc. Howard elvigyorodott. – Oké, Sam, elmehetsz megkeresni a kis fogyatékost, de visszafelé hozzál a Kapitánynak valami szép ajándékot. A Kapitány vezeti az AVIZ-t, értetted? – A micsodát? – kérdezte Astrid. Howard láthatóan örült, hogy megkérdezik. – Én találtam ki. AVIZ. Betűzve A. V. I. Z. Vagyis Atomvölgyi Ifjúsági Zóna. Ez az Atomvölgy, ahol csak fiatalok élnek. Howard rosszindulatúan felnevetett. – Ne aggódj, Astrid, ez csak az AVIZ! Érted? Az AVIZ. A nap égette Lana arcát. Kinyitotta a szemét. Szárnyas alakok mozogtak a feje felett, elsuhantak a nap előtt, és visszalebegtek. A keselyűk figyelték, és vártak, mint akik biztosak a lakomában. A nyelve feldagadt, szinte teljesen betöltötte a száját. Ajka száraz volt. Haldoklott. Körülnézett, a kutyája testét kereste. Ott kellett volna lennie mellette. De nem volt sehol. Ismerős ugatást hallott. – Patrick? A kutya nagy ugrásokkal mellette termett: sürgette, hogy menjen vele játszani. A lány felemelte ép karját, és megérintette Patrick nyakát. A bundáját alvadt vér borította. Kitapogatta, merre lehetett a végzetes harapás. A seb bezárult. Var volt a helyén, de már nem vérzett, és Patrick, viselkedéséből ítélve, sosem érezte jobban magát. Talán álmodta az egészet? Nem, az alvadt vér volt a bizonyíték.

Erőlködött, hogy visszanyerje utolsó tudatos pillanatait az éjszakáról. Talán imádkozott, és csoda történt? Nem emlékezett rá, hogy ilyet tett volna, nem az a fajta volt, aki az imához fordulna, ha baj történik. Ő tette volna? Ő gyógyította meg valahogy Patricket? Majdnem elnevette magát. Kezdett képzelődni. Kezdte elveszteni a józan eszét. Megőrült a fájdalomtól, a szomjúságtól és az éhségtől. Megőrült. Émelyítő, édeskés szag csapta meg az orrát. Törött jobb karjára pillantott. A hús, főleg a feszes, megnyúlt része, ami alig tartotta a törött csontokat, sötét színű volt, zöldesfekete. Szörnyű szaga volt. Lana vett pár mély lélegzetet. Remegett, küzdött a rátörő kétségbeesés ellen. Hallott az üszkösödésről, ami akkor jelenik meg, ha a hús elhal, vagy megszűnik a keringés a test egy részén. El fogja veszteni a karját, gondolta. A bűz a rothadó emberi hús szaga volt. Egy keselyű szállt le pár méterre tőle. Kis gombszemével a lányra nézett, és begörbítette csupasz nyakát. A madár is ismerte ezt a szagot. Patrick ugatva tért vissza gazdája mellé, és a keselyű vonakodva odébb repült. – Belőlem nem eszel! – mondta Lana rekedt hangon, de saját hangjának gyengesége még jobban elkeserítette. Előbb-utóbb hozzá fognak férkőzni. Csakhogy Patrick mellette volt, és felgyógyult egy látszólag halálos sebből. Lana a bal kezére tette a jobb kezét, a csont alatt. A hús érintése forró volt. Puffadtnak tűnt az alvadt vér rétege alatt. Behunyta a szemét, és arra gondolt: – Akármi tette, bárhogy is történt Patrick gyógyulása, most magamnak akarom. Nem akarok meghalni. Nem akarok meghalni. Aztán elkalandozott, az otthonára gondolt. A szobájára. A falakon poszterek függtek, az egyik ablakban álomfogó, egy fonott kosárban elfeledett kitömött állatok, egy ruhákkal teli szekrény, az ázsiailegyező-gyűjteménye, amit mindenki furcsának tartott. Már nem haragudott a szüleire. Most már egyszerűen csak hiányoztak. Az anyja jobban hiányzott bármi másnál. És az apja is: ő biztosan tudná, hogy kell megmenteni. Lázálmai voltak, zavaró képekkel, amiktől zihálva szedte a levegőt, és úgy vert a szíve, mint egy légkalapács. Álmában úgy érezte, hogy egy vékony földrétegen lebeg. Olyan volt, mint egy léggömb héja. Alatta nyílt tér, gomolygó felhőkkel, és néha felvillanó lángsugarakkal. Még lejjebb egy szörny ült, akit gyerekkorából ismert, aki gyakran felriasztotta őt álmából. Élő kőből faragott, durva, lomha, ravasz szörnyeteg, tüzes, fekete szemekkel. A rémség szíve is látszott, ám zölden izzott, nem pirosan. Olyan volt, mint egy tojás, egy repedésen ragyogó, fájdalommal teli fény sugárzott ki belőle. Lana saját kiáltásának a hangjára ébredt. Felült, mint mindig, ha a saját ágyában rémálomra ébredt. Felült. Szörnyű volt a fájdalom. A feje lüktetett, a háta, a… jobb karjára meredt. Egy ideig elfelejtett levegőt venni. Elfelejtette a fájdalmat a hátában és a lábában. Mindent elfelejtett. Mert a karjából elmúlt a fájdalom. Karja egyenes volt. Ismét egyenes volt, könyöktől csuklóig.

Az üszkösödés is eltűnt. Nem lehetett érezni a halál szagát. Karját még mindig alvadt vér fedte, de ez semmi sem volt ahhoz képest, ahogy korábban kinézett. Remegve felemelte a jobb kezét. Sikerült. Lassan ökölbe zárta az ujjait. Összeértek. Ez nem volt lehetséges. Nem hitt a saját szemének. Csakhogy a fájdalom nem hazudott. Karjának korábbi, égető fájdalma helyett már csak tompa lüktetést érzett. Lana a törött lábára tette a bal kezét. Nem ment gyorsan. Sokáig tartott, és nagyon legyengítette az éhség és a szomjúság. De ott tartotta a kezét, amíg egy órával később képes nem lett arra, amiről azt hitte, hogy többé már nem: Lana Arwen Lazar felállt. Két keselyű üldögélt a felborult teherautó tetején. – Azt hiszem, hiába vártatok – mondta nekik Lana.

TIZENEGYEDIK FEJEZET 273 óra 39 perc

SAM, QUINN, EDILIO és Astrid gyalog mentek tovább, nem válaszolva a mögülük érkező sértésekre és röhögésre. – Quinn, Edilio, jól vagytok? – kérdezte Astrid. – Leszámítva a nagy sebet, ami a hátam közepén lesz? – kérdezte Quinn. – Persze. Leszámítva, hogy ok nélkül megvertek, tökéletesen. Remek volt a terved, tesó. Jól bevált. Elvették tőlünk a golfkocsit, megvertek és megaláztak. Sam legyőzte a vágyát, hogy rákiabáljon a barátjára. Quinn-nek igaza volt. Sam úgy döntött, hogy nem vesz tudomást az útlezárásról, és megfizették ennek az árát. Howard szavai jártak a fejében. Mintha ez a kis kukac lehúzta volna a bőrét, és megmutatta volna a világnak, milyen Sam valójában. Nem érezte magát jobbnak a többieknél, ebben tévedett Howard, de abban igaza volt, hogy nem akart az élükre állni. Samnek megvoltak erre az okai, de jelenleg egyik sem volt fontosabb a fájó érzésnél, hogy megszégyenítették a barátai előtt. – Én jól vagyok, nem volt olyan vészes – mondta Edilio Astridnak. – Egy kis séta, és elmúlik. – Ez az, legyél nagy legény, Edilio! – gúnyolódott Quinn. – Te talán élvezed, ha megvernek. Én nem. Nem örülök, ha belém kötnek. És most gyalogoljunk el az erőműig? Miért, azért, hogy keressük ezt a kiskölyköt, aki valószínűleg észre sem veszi, hogy elveszett? Sam újból elfojtotta feltörő dühét. A lehető legszelídebb hangon azt mondta: – Tesó, senki sem kényszerít, hogy velünk gyere. – Azt mondod, ne menjek veletek? – Quinn tett két fürge lépést, és megragadta Sam vállát. – Azt mondod, hogy hagyjalak itt titeket, tesó? – Dehogyis, öregem. Te vagy a legjobb barátom. – Az egyetlen barátod. – Igen, így van – ismerte be Sam. – Csak azt nem értem, kitől örökölted a királyi címet – mondta Quinn. – Úgy viselkedsz, mintha te volnál itt a főnök. Hogyan lettél az? Hogy lehet, hogy csak úgy parancsolgatsz nekem? – Nem parancsolgatok neked! – mondta dühösen Sam. – Senkinek nem akarok parancsolgatni. Ha akartam volna, csak bent kellett volna maradnom a városban, és utasítást osztogatnom az embereknek. Csöndesebb hangon hozzátette: – Ha akarod, lehetsz te a vezető, Quinn. – Nem azt mondtam, hogy vezető akarok lenni! – dühöngött Quinn. De már kevesebb neheztelés volt a hangjában. Sötét pillantást vetett Edilióra, Astridre inkább óvatosan tekintett. – Csak éppen furcsa, tesó. Régebben csak te és én voltunk, nem? – De igen – bólintott Sam.

Quinn panaszos hangon folytatta: – Csak annyit szeretnék, hogy fogjuk a deszkáinkat, és fussunk ki a partra. Minden legyen megint úgy, mint régen. – Aztán meglepő kiáltással hozzátette: – Hová lett mindenki? Miért nem jöttek értünk? Hol vannak a szüleink?! Újra elindultak. Edilio bicegett egy kicsit, Quinn lemaradt, és magában morgott. Sam Astrid mellett gyalogolt, még mindig meg volt illetődve a jelenlétében. – Jól lerendezted Orcot az előbb – mondta neki. – Köszönöm. – Korrepetáltam őt matekból – mondta a lány fintorgó mosollyal. – Egy kicsit tart tőlem. De erre nem építhetünk. Az országút közepén sétáltak. Furcsa volt a lábuk alatt látni a sárga sávelválasztó vonalat. – Atomvölgyi Ifjúsági Zóna – mondta Astrid. – Igen. Szerintem rajta fog ragadni ez a név, nem? – Talán nem csak tréfa – mondta Astrid. – Talán tényleg az atomvölgyről szól ez az egész. Sam éles tekintetet vetett rá. – Úgy érted, baleset történhetett az atomerőműben? A lány vállat vont. – Nem tudom, hogy értem. – De szerinted köze van a dologhoz? Mondjuk, felrobbant az erőmű, vagy ilyesmi? – Még van áramunk. Perdido Parton az összes áram az erőműből jön. Még égnek a lámpái. Szóval bármi is történt, az erőmű még üzemel. Edilio megállt. – Hé, gyerekek, miért gyaloglunk? – Mert az az ökör Orc és a csicska Howard elvették a golfkocsinkat – mondta Quinn. – Ezt nézzétek – mondta Edilio, és egy kocsira mutatott, ami az árokba szaladt. A tetején lévő biciklitartóhoz két kerékpár volt erősítve. – Nekem rossz érzés volna elvenni más biciklijét – tiltakozott Astrid. – Ne is törődj vele! – mondta Quinn. – Nem látod, ez egy egészen új világ, ez az AVIZ! Astrid egy sirályra pillantott, ami tőlük nem messze lebegett. – Igen, Quinn, észrevettem. Elvették a két kerékpárt, és azon mentek tovább: Quinn Edilio kormányán ült, Astrid Samén. A lány haja Sam arcához ért, kicsit szúrta is. A fiú sajnálta, amikor találtak két másik biciklit. Az országút nem vitt el az erőműig. Le kellett térniük egy mellékútra. Az elágazásnál tekintélyes, kőből készült őrbódé állt és vörös csíkos sorompó, mint a vasúti kereszteződéseknél. Le volt eresztve: megkerülték a biciklikkel. Az út aszott fűvel és hervadó, sárga virágokkal borított domboldalon vezetett felfelé. Az erőmű közelében nem voltak sem családi házak, sem cégek épületei. Minden irányban több száz holdnyi üresség vette körül. Meredek hegyoldalak, néha egy-egy magányosan álló fával, rétekkel és kiszáradt patakmedrekkel. Az út egy idő után lekanyarodott a kavicsokkal borított tengerpartra. Szép látvány volt, de a tenger, ami máskor erősen hullámzott, most szelíd volt és csendes. Az út szerpentinvonalban kanyargott a hegyek között, néha elbújt, aztán megint előbukkant, és ismét feltárult előttük a tenger. – Van előttünk még egy biztonsági kapu – mondta Astrid. – Ha van ott őr is, akkor megcsókolom – ígérte Quinn, – Az egészet állandóan őrzik – mondta Astrid. – Valóságos magánhadsereg védi az erőművet. – Már nem – helyesbített Sam. Drótkerítéshez értek, a tetején szögesdrót húzódott. Balra, lefelé is folytatódott, és felfelé is: eltűnt a hegyek között. Itt sokkal komolyabb őrház állt: mint egy erődítmény. Úgy tűnt,

hogy egy komolyabb támadást is vissza tudna verni. A kapu is magas drótkerítés volt, amit gombnyomással lehetett elgördíteni. Abbahagyták a tekerést, és az előttük magasodó akadályt nézték. – Hogyan fogunk bejutni? – kérdezte Astrid. – Valaki bemászik a kapun – mondta Sam. – Kő, papír, olló? A három fiú kő, papír, ollót játszott, Sam lett a vesztes. – Öregem. Papír? Ne csináld – ugratta Quinn. – Mindenki tudja, hogy az első körben ollóval kezdünk. Sam gyorsan felkapaszkodott a drótkerítésen, de a szögesdrót megállította. Levette a pólóját, és a legproblémásabb drótdarab köré tekerte. Óvatosan átlendítette a lábát a másik oldalra: felkiáltott, amikor a szögek megkarcolták a combját, de sikerült átjutnia. Lehuppant a földre, pólóját a kerítésen hagyva. Belépett az őrök házába. A légkondicionáló teljes üzemben működött, úgyhogy azonnal megbánta, hogy a kerítésen hagyta az ingét. Egy asztalon színes képernyők mutatták az utat, amin idáig jöttek, és más helyszínek lassan gördülő képét: az óceánt, a sziklákat, a hegyeket. Az erőmű belépőkártyás ajtóit is látni lehetett innen. A pihenőszobában felfedezett egy szalagon lógó mágneses belépőkártyát. Valaki éppen vécére ment, amikor eltűnt. Sam a nyakába akasztotta. Egy szekrényben a fő szoba mellett szürkészöld katonai egyenruhát talált, több számmal nagyobbat az ő méreténél. A fal mellett egy lezárt állványon automata fegyverek, pisztolyok sorakoztak. A szobában olaj és kén szaga terjengett. Sokáig nézegette a puskákat. Automata fegyverek a baseballütők ellen. – Ne indulj el ezen az úton – mormogta Sam. Otthagyta az állványt, és bezárta az ajtót. De a keze egy ideig a kilincsen maradt. Aztán a fejét rázta. Nem, nem olyan súlyos a helyzet. Még nem. A kísértés nagy erejétől rossz érzés fogta el. Mi lelte, hogy akár egy pillanatig is komolyan fontolóra vegye a lehetőséget? Megnyomott egy gombot, és az ajtó kinyílt. – Mi tartott olyan sokáig – kérdezte gyanakodva Quinn. – Kerestem egy másik pólót. Az erőmű a környezetétől teljesen elszigetelten épült, és raktárszerű épületek nagy, lenyűgöző méretű csoportjából állt, amit két nagy betonkupola uralt. Sam kicsi kora óta tudott az atomerőműről. Mintha Perdido Part lakosságának fele ott dolgozott volna. Ahogy felnőtt, hallotta a sokat ismételt megnyugtató szólamokat az erőmű biztonságáról. És nem félt az atomenergiától, tényleg nem. De most, hogy saját szemével látta az épületet – a fehéren csillogó, ingerült szörnyet az óceán fölött és a hegyek alatt – nyugtalanság fogta el. – Perdido Part összes háza elférne ezen a helyen – mondta Sam. – Még sosem láttam ilyen közelről. Nagyon nagy! – Arra emlékeztet, amikor Rómában jártam, és láttam a Szent Péter-katedrálist – mondta Quinn. – Az ember kicsinek érzi magát, ha ránéz. Szinte le akarsz térdelni, hogy biztosan a jó oldalon legyél. – Buta kérdés, de ugye nem leszünk radioaktívak, ha bemegyünk? – kérdezte Edilio.

– Ez nem Csernobil – mondta Astrid fanyarul. – Ott még burkolótornyok sem voltak a reaktor körül. Ez itt a két nagy kupola. Azok védik a reaktorokat, így ha valami történik, a radioaktív gáz vagy gőz a kupolák alatt marad. Quinn megveregette Edilio vállát. – Éppen ezért nincs mitől tartanunk. Csak hát ezt a helyet Atomvölgynek hívják. Vajon miért? Miért, ha egyszer minden teljesen biztonságos? Quinn és Sam ismerték a történetet, de Edilio kedvéért Astrid a távolabbi kupolára mutatott. – Látod? Más a színe, az a kupola újabbnak tűnik. Arra rázuhant egy meteorit. Legalább tizenöt éve. De mennyi az esélye, hogy újból megtörténjen? – Mennyi volt az esélye, hogy egyszer is megtörténjen? – mormogta Edilio. – Egy meteorit? – visszhangozta Edilio, és felpillantott az égre. A nap már túljutott a legmagasabb pontján, és lefelé, a víz felé haladt. – Egy kis meteorit, ami nagyon nagy sebességgel mozgott – mondta Astrid. – Nekiütközött a burkolótoronynak, és áttörte. Nekiment a reaktornak is, de ott sem állt meg. Végül is az volt a szerencse, hogy olyan gyorsan mozgott. Sam látta a képet a fejében. Látta a távoli űrből érkezett követ, ahogy iszonyú sebességgel lefelé száguld, tűzcsóvát húzva maga után, szétrobbantva a betonkupolát. – Miért szerencse, hogy gyorsan mozgott? – kérdezte Sam. – Mert belefúródott a földbe, és magával sodorta az uránium kilencven százalékát a kráterbe. Majdnem harminc méter mélyre. Úgyhogy lényegében betömték a lyukat, lebetonozták, és újraépítették a reaktort. – Azt hallottam, hogy valaki meghalt a balesetben – mondta Sam. Astrid bólintott. – Igen, az egyik mérnök. Azt hiszem, a reaktor területén dolgozott. – Azt akarod mondani, hogy egy csomó uránium van a föld alatt, és senki sem gondolja, hogy veszélyes? – kérdezte Edilio hitetlenkedve. – Egy csomó uránium, és egy fickó csontjai – tette hozzá Quinn. – Köszöntjük Perdido Parton, ahol a jelszavunk: „Sugárzás? Milyen sugárzás?” Astrid vezette őket. Már sokszor járt az erőműben az apjával. A turbina falának egyik betonlapjában talált egy jelzés nélküli, eldugott ajtót. Sam végighúzta a mágneses kártyát a leolvasón, és az ajtó egy kattanással kinyílt. Tágas terembe léptek, aminek magas mennyezetét egymásba fonódó acélpillérek tartották, padlója festett beton volt. Négy óriási motor dolgozott benne, mindegyik nagyobb volt egy mozdonynál is. Óriási zajt csaptak. – Ezek a turbinák – kiabálta túl Astrid a hurrikánszerű hangot. – Az uránium reakcióba lép, ami felmelegíti a vizet, ami gőzt hoz létre, a gőz ide érkezik, megpörgeti a turbinákat, ami elektromosságot termel. – Szóval nincsenek benne óriási mókusok, amik kerekeket forgatnak? – kiáltott fel Quinn. – Akkor engem félretájékoztattak. – Szerintem előbb itt nézzünk körül! – kiabálta Sam. Quinnre nézett. Quinn lanyha, gúnyos szalutálással válaszolt. Szétváltak, és átfésülték a turbinatermet. Astrid emlékeztette őket, hogy a kis Pete általában nem jön elő, ha hívják. Csak úgy lehetett megtalálni, ha minden sarokban megnézik, minden olyan helyen, ahol egy kisgyerek megállhat, leülhet, vagy elbújhat. A kis Pete nem volt a turbinateremben. Astrid végül intett nekik, hogy menjenek tovább. Miután áthaladtak két ajtón, újra hallani kezdték egymás szavát.

– Menjünk az irányítóterembe! – javasolta Astrid, és végigvezette őket egy homályos folyosón egy terembe, ami tele volt elavultnak látszó technikai berendezésekkel. A NASA kilövőállomás irányítóhelyiségére emlékeztetett, régebbi típusú számítógépekkel, villogó monitorokkal, rengeteg panellel, világító lámpácskákkal és kapcsolókkal. Itt, az irányítóteremben ült a földön a kis Pete: előre-hátra hintázott, és egy kikapcsolt hangú videojátékkal játszott. Astrid nem futott oda hozzá. Tekintetében Sam a csalódottsághoz közeli kifejezést látott. A lány mintha összezsugorodott volna egy kicsit. Aztán magára erőltetett egy mosolyt, és odament az öccséhez. – Pete – mondta Astrid nyugodt hangon. Mintha nem is veszett volna el, hanem végig együtt maradtak volna, és semmi furcsa sem volna abban, hogy teljesen egyedül találja egy atomerőmű közepén, ahol Pokémont játszik. – Hála az égnek, hogy nem a reaktorban volt – mondta Quinn. – Én oda be nem tettem volna a lábam. Edilio helyeslően bólintott. A kis Pete négyéves volt, szőke, mint a nővére, de szeplős és szép, lányos arcú. Egyáltalán nem tűnt lassúnak vagy butának, sőt, aki nem ismerte jobban, azt hihette volna, hogy átlagos, jó eszű fiú. De mintha észre sem vette volna, hogy Astrid átölelte. Csak nagyjából egy perc múlva emelte fel egyik kezét a videojátékról, és érintette meg szórakozottan a lány haját. – Ettél valamit? – kérdezte Astrid. Aztán újrafogalmazta a kérdést. – Éhes vagy? Sajátos módot talált ki a kis Pete-tel való beszélgetéshez, amivel el tudta érni, hogy rá figyeljen. Kezébe fogta a fiú arcát, gondosan eltakarta a perifériás látását, félig a fülét is elfedte. Közel hajolt hozzá, és nyugodtan beszélt, lassan, tisztán ejtve a hangokat. – Éhes vagy? – ismételte meg Astrid lassan, de határozottan. A kis Pete szeme felcsillant. Bólintott. – Jól van – mondta Astrid. Edilio a réginek tűnő műszereket nézegette, amelyek elfoglalták a fal nagyobb részét. Töprengő arcot vágott, összehúzta szemöldökét. – Úgy néz ki, hogy minden rendben van – mondta. – Ne haragudj, de az atomfizikához is értesz, nem csak a golfkocsi vezetéséhez? – kérdezte gúnyolódva Quinn. – Csak leolvastam a kijelzők adatait. Gondolom, a zöld azt jelenti, hogy rendben van, nem? – Egy alacsony, íves asztalhoz lépett, amin három kopott monitor állt, előttük három forgószékkel. – Ezt egyáltalán nem értem – vallotta be, miután a monitorra nézett. – Csupa szám és szimbólum. – Bemegyek a pihenőszobába, keresek valami ennivalót Pete-nek – jelentette be Astrid. Amikor otthagyta, a kis Pete nyafogni kezdett, olyan hangon, mint egy kölyökkutya, amikor kér valamit. Astrid bocsánatkérően nézett Samre. – Legtöbbször észre sem veszi, ha vele vagyok. Nem akarom otthagyni, amikor végre hozzám fordul. – Majd én hozok ennivalót – ajánlotta fel Sam. – Mit szeret? – A csokit sosem utasítja vissza. És… – többet is akart mondani, de meggondolta magát. – Hozok neki valamit – mondta Sam.

Edilio egy falra akasztott plazmaképernyő elé lépett, ami alighanem a legmodernebb eszköz volt a szobában. Quinn is felnézett a képernyőre, miközben lassan forgott az egyik mérnökszékben. – Nincs rajta másik adó? Ez egy kicsit unalmas. – Ez egy térkép – mondta Edilio. – Itt van Perdido Part. Ezek itt kisebb falvak a hegyekben. Még San Luis is rajta van. A térképen halványkék, fehér és rózsaszín színek világítottak, középen vörös folttal. – A rózsaszín jelzi, meddig terjedhet a szennyezés, ha valaha is szivárogna a radioaktív anyag – mondta Astrid. – A vörös az a szűkebb terület, ahol erős lehet a sugárzás. A műszerek adatot gyűjtenek a szélirányokról, a part vonaláról, a páratartalomról, ilyesmiről, és ahhoz igazítja a területeket. – A vörös és a rózsaszín a veszélyes helyek? – kérdezte Edilio. – Igen. Abban a térségben a radioaktivitás magasabb lenne a határértéknél. – Nagyon nagy terület – mondta Edilio. – De most furcsán néz ki – mondta Astrid. – Segített felkelni Pete-nek, és a térképhez lépett. – Még sosem láttam ilyennek. A folt általában a szárazföld belseje felé nyúlik el, tudjátok, mert a szél mindig az óceán felől fúj. A rózsaszín folt néha leér egészen Santa Barbaráig. Vagy pedig a nemzeti parkig, az időtől függ. A rózsaszín minta tökéletes kört formált, a vörös zóna pedig egy kisebb kört az előbbi közepén. – A számítógép nem kap műholdas jeleket – mondta Astrid. – Úgyhogy biztosan visszatért az alapbeállításra, ami a vörös kör tízmérföldes sugárral, és a rózsaszín kör százmérföldes sugárral. Sam a térképre nézett, de először nem tudott eligazodni rajta. Aztán észrevette rajta a várost: először olyan partszakaszokat, amelyeket ismert, majd más helyeket is. – Az egész város a vörös zónán belül van – mondta. Astrid bólintott. – A vörös zóna egészen a város legdélebbi részéig elér. – Igen. Sam Astridra nézett, kíváncsi volt, vajon a lány is észrevette-e, amit ő. – A Clifftopot épp átszeli a határvonal. – Igen – bólintott Astrid. – Tényleg. – Arra gondolsz, hogy… – Igen – felelte Astrid. – Elég érdekes egybeesés, hogy a fal ugyanott húzódik, mint a veszélyzóna határa. – Majd hozzátette: – Legalábbis ott, ahol láttuk a falat. Nem tudhatjuk, hogy az egész vörös foltot bekeríti-e. – Ez azt jelenti, hogy kiszivároghatott valamennyi radioaktív anyag? Astrid a fejét rázta. – Nem hinném. Akkor itt mindenütt szólnának a szirénák. De az a fura, hogy mintha fordítva működne az ok-okozat elve. Az AVIZ fala vágta el az időjárási adatokat, ezért tért vissza alapállásra a számítógép. Vagyis először jött a fal, aztán az alapállás. De miért követne a fal egy olyan térképet, aminek a vonalai csak a fal hatására jöttek létre? Sam a fejét rázta, és egy kicsit bánatosan mosolygott. – Azt hiszem, kezdek elfáradni. Megyek, hozok ennivalót. – Elindult a folyosón, abba az irányba, amit Astrid mutatott. Amikor visszanézett, a lány a térkép előtt állt, és borús arccal vizsgálgatta.

Észrevette, hogy Sam figyeli. Találkozott a pillantásuk. A lány feje megrándult, mintha rajtakapta volna valamin. Védő mozdulattal karolta át a kis Pete-et, aki újból beletemetkezett a játékába. Astrid lesütötte a szemét, mély levegőt vett, és szándékosan elfordult Samtól.

TIZENKETTEDIK FEJEZET 272 óra 47 perc

– KÁVÉ – MONDTA MARY úgy, mintha varázsszót mondana. – Kávé. Ez kell nekem. A szűkös tanári szobában állt Barbara Bölcsődéjében, és a hűtőben keresett valami ételt, ami jólesne egy kislánynak, aki nem volt hajlandó enni. Olyan fáradt volt, hogy majdnem beesett a frizsiderbe, amikor megakadt a szeme a kávéfőzőn. Ezt tette az anyja is, amikor fáradt volt. Mindenki kávét iszik, amikor fáradt. Mary elkeseredett, reménytelennek tűnő könyörgésére Howard szerzett a bölcsődének egy doboz pelenkát. Huggies csecsemőpelenkát. Használhatatlanokat. Küldött még vagy hét liter tejet, és fél tucat chipset és kekszet is. Mary véletlenül meghallotta, ahogy Howard pofonnal fenyegetett meg egy hároméves síró gyereket, mire rögtön kizavarta az épületből. De az ikrek, Anna és Emma sokszor maguktól jöttek, hogy segítsenek neki. Nem volt elég ember, távolról sem, Marynek mégis sikerült két teljes órát alvással töltenie. Reggel azonban, amikor felébredt – vagy délután volt? – olyan kusza volt a feje: nem tudta, mennyi az idő, ahogy az első pár pillanatban azt sem, hogy hol van. Mary ezelőtt még sohasem csinált kávét egyedül, de látta, hogyan készül. Csipás szemmel bámult maga elé, és gondolkodott, mit kell tennie. Előtte volt a szűrő és a kávéfilterek. Az első próbálkozása kudarcba fulladt. Csak miután leült, és tíz percig bámult kábultan, jött rá, hogy elfelejtett vizet tenni a kávéfőzőbe. A beleöntött víz rögtön forró gőzként csapott föl, de öt perc elteltével ott gőzölgött előtte a finom illatú kávé. Kitöltött egy csészével, és belekóstolt. Nagyon forró volt, és nagyon keserű. Nem talált tejet, amit beleöntsön, de volt még valamennyi cukor. Elsőnek két nagy teáskanállal tett bele. Így már jobb volt. Ha nem is jó, de iható. Kezében a csészével visszament a hálóterembe. Legalább hat gyerek sírt, pelenkákat kellett cserélni, és a legkisebbeket meg kellett etetni. Már megint. Egy hároméves, szőke hajú lány észrevette Maryt, és futva közeledett felé. Mary, mielőtt meggondolhatta volna, már nyújtotta is a karját. A kávé a gyerek nyakára és vállára ömlött. A kislány felsikoltott. – Ó, Istenem! – kiáltott fel Mary ijedtében. John azonnal ott termett. – Mi történt? A kislány bömbölt, Mary dermedten állt. – Most mit csináljunk? – kiáltott fel John. Anna jött futva, egy csecsemővel a karján. – Ő, Istenem, mi történt? A kislány csak sírt, megállás nélkül. Mary óvatosan letette a csészét a pultra, aztán kirohant a teremből, ki az óvodából. Sírva rohant végig az utcán a két háztömbnyire lévő lakásukig. Ügyetlenül matatott a zárral, alig látott a könnyeitől. Egész testét rázta a zokogás. Csönd, és hűvös levegő fogadta, amikor belépett. Minden olyan volt, mint mindig, annyira csöndes,

hogy saját sírása nyers, vadállati üvöltésnek hatott odabenn. Próbálta megnyugtatni magát. – Minden rendben lesz, minden rendben lesz. Ugyanezt hazudta a gyerekeknek is. Úrrá lett kínzó zokogásán, a konyhaasztalhoz ült, és a karjába hajtotta a fejét. Szeretett volna még egy kicsit csöndesen sírni, de elfogytak a könnyei. Kis idő múlva már csak a saját lélegzését hallotta. Bámulta az asztallap mintázatát, ami a kimerültségtől örvényleni látszott. Hihetetlennek tűnt, hogy az anyja és az apja nincsenek itthon. Hol vannak? Hol lehetnek mindannyian? A hálószobája és az ágya fent volt az emeleten. Nem teheti meg, nem alhat el. Ha mégis megtenné, órákon át csak aludna. A gyerekeknek szükségük van rá. Szegény John, neki kell boldogulnia a többiekkel, amíg össze nem szedi magát. Mary kinyitotta a hűtőt. Ben & Jerry's tejkaramellás jégkrém. DoveBars csokoládé. Megehetne, és aztán sokkal jobban érezné magát. Megehetne, és aztán sokkal rosszabbul lenne. Ha elkezdené, nem bírná abbahagyni. Ha ilyen állapotban enni kezdene, addig meg sem állna, amíg el nem érné azt a pontot, hogy rákényszerítse magát, hogy kihányja az egészet. Mary tízéves kora óta bulimiában szenvedett. A nagy evéseket mindig hányás követte, és az egész kezdődött elölről, újra és újra, egyre gyakrabban. Egyszer húszkilónyi túlsúlyt szedett fel, és a foga elszíneződött a sok gyomorsavtól. Elég okos volt ahhoz, hogy titkolja egy jó darabig, de a szülei végül rájöttek. Jöttek a terápiák, majd egy speciális tábor, és miután egyik sem segített igazán, a gyógyszer. – Jut eszembe – emlékeztette magát, hogy ki kell vennie az üvegét a gyógyszeres szekrényéből. Amióta Prozacot szedett, jobban érezte magát. Kontroll alatt tartotta az étvágyát. Azóta nem kellett hánytatnia magát, és a túlsúlyából is leadott. Miért ne ehetne most? Miért ne? Megcsapta a hűtőből kiáramló hűvös levegő. Ott volt a jégkrém és a csokoládé. Nem fog megártani, csak most az egyszer. Most, amikor halálra van rémülve, egyedül van, és ennyire kimerült. Csak egy csokit. Remegő kézzel kivett egyet a dobozból, és már tépte is fel a papírt. Egy szempillantás múlva a szájában volt az első falat. Úgy ízlett, és olyan hűvös volt. A külseje ropogott, ahogy az ember beleharapott, belül lágy, zamatos vaníliafagylalttal volt töltve. Befalta az egészet. Aztán megragadta a Ben & Jerry'st, és már potyogtak a könnyei, miközben húsz másodpercre állította a mikrót, és beletette a jégkrémet. Folyékonyra akarta melegíteni, azt akarta, hogy olyan legyen, mint egy hűs csokileves. A mikro pittyegett. Fogott egy nagy leveseskanalat, lepattintotta a jégkrém tetejét, és félig kanalazva, félig csak úgy öntve bekebelezte az egészet, mohóságában alig érezve az ízeket. Bőgött, és evett, nyalogatta a kezéről, és kanalazta a csokoládét, még a doboz fedőjét is lenyalogatta. – Elég volt – mondta magának.

Előkotort két óriási műanyag szemeteszsákot, és az egyiket elkezdte megtölteni mindenféle élelemmel, ami jó lesz majd a gyerekeknek: sós keksszel, mogyoróvajjal, mézzel, müzliszeletekkel, kesudióval. A másik zacskót felvitte az emeletre, és megrakta párnahuzatokkal és lepedőkkel, vécépapírral és papírtörülközővel – ez utóbbiból bőven vitt magával, mivel pelenkának is használható. Talált egy üveg Prozacot. Kinyitotta, és kiszórta a tenyerébe a tartalmát. Hosszúkás, zöld és narancsszínű tabletták voltak. Bekapott egyet, vizet engedett a csapból a tenyerébe, és lenyelte. Már csak két tabletta maradt. Elhúzta a két zacskót az ajtóig. Aztán visszament az emeleti fürdőszobába. Óvatosan bezárta az ajtót maga mögött. Letérdelt a vécé elé, felhajtotta az ülőkét, és ledugta az ujját a torkán, egészen addig, amíg ki nem adott magából mindent, amit az imént evett. Amikor végzett, fogat mosott. Lement a földszintre. Felkapta a csomagokat, és elindult velük a bölcsődébe. – Azt hiszem, a kis Pete nem fog tudni egyensúlyozni a biciklikormányon – mondta Sam Astridnak. – Nem, nem fogja bírni – ismerte el Astrid. – Oké, akkor gyalog megyünk. Hány óra lehet? Talán négy körül van. Lehet, hogy jobb lenne, ha itt maradnánk éjszakára, és inkább reggel indulnánk. – Bántották Quinn korábbi vádjai, ezért még hozzátette: – Mit gondolsz Quinn, menjünk vagy maradjunk? Quinn megvonta a vállát. – Kimerült vagyok. És ráadásul van itt egy édességautomata. Az erőmű irodájában volt egy ágy, amit Astrid megoszthatott a kis Pete-tel. Ediliónak felajánlotta a háttámla párnáit. Sam és Quinn az alvás lehetőségein töprengtek, amíg rá nem bukkantak a betegszobára. Voltak ott mentőágyak és kerekeken guruló kórházi ágyak. Quinn felnevetett. – Jók a „hullámok”, tesó. Sam tétovázott. Quinn azonban nekifutott, maga mellett tolva az egyik ágyat, és amikor eléggé felgyorsult, felugrott rá: még fel is tudott állni, mielőtt a falnak ütközött volna. – Oké! – mondta Sam. – Ez nekem is megy. Néhány percig szörfözgettek az ágyakkal a kihalt folyosókon. Sam felfedezte, hogy még mindig tud nevetni. Úgy tűnt, mintha több millió év telt volna el azóta, hogy Quinn-nel utoljára szörföztek a tengeren. Több millió év. Sam és Quinn leparkoltak a mentőágyakkal az irányítószobában. Egyikük sem értette igazán, mire szolgálnak a vezérlőberendezések, de talán ez volt a legmegfelelőbb hely az alvásra. Edilio talált valahol öt sugárzás elleni védőruhát: úgy néztek ki, mint az űrruhák. Mindegyikhez járt sisak, gázmaszk és egy kisebb oxigénpalack. – Fantasztikus, Edilio! – szólalt meg Quinn. – Végszükség esetére? Edilio komolyan nézett rá. – Igen, szükség esetére. Quinn gúnyosan elmosolyodott, mire Edilio így folytatta: – Nem gondolod, hogy mindannak, ami történt, köze lehet ehhez a helyhez? Nézd meg a térképet, tesó! A vörös folt határa pont ott van, ahol a fal húzódik. Lehet, hogy ennek a Howard fickónak igaza volt, érted? Atomvölgyi Ifjúsági Zóna? Kicsit túl sok az egybeesés.

Astrid szólalt meg elcsigázott hangon: – A radioaktív sugárzás nem emel falat, és embereket sem tüntet el. – Ez halálos dolog, nem? – tette hozzá Edilio. Quinn felsóhajtott. Unta a beszélgetést, és betolta a mentőágyát az egyik sötét sarokba. Sam Astrid válaszára várt. – A sugárzás megölhet – erősítette meg Astrid. – Megölhet gyorsan vagy lassan, okozhat rákot vagy más betegséget vagy éppen semmit. És mutációt is előidézhet. – Mutációt? Mondjuk a sirálynak hirtelen sólyomkarma nő? – kérdezte Edilio élesen. – Igen, de ahhoz hosszú-hosszú idő kell. Nem egy éjszaka alatt történik. – Astrid felállt, és kézen fogta kicsi Pete-et. – Le kell fektetnem. – Majd visszafordult, és a válla fölött még hozzátette: – Ne aggódj, Edilio, nem fogsz átváltozni az éjszaka! Sam kinyújtózott a mentőágyon. Az irányítószobában halvány fény világított, amíg Astrid meg nem találta a kapcsolót, de egészen sötét akkor sem lett. A számítógépek képernyői és az LCD kijelzők égve maradtak. Sam szívesen hagyott volna több lámpát égve. Nem hitte, hogy el tud aludni. Lefekvés után eszébe jutottak az utolsó szörfözés emlékei Quinnel, egy nappal halloween után. Halvány, november eleji napsütés volt, de most, az emlékeiben ragyogott a fény, és aranyszínben rajzolódott ki minden kő, minden kavics és homokszem. A visszaemlékezés csodálatos hullámokat idézett elé, annyira élethű volt a kép, hogy úgy tűnt, a kék, zöld és fehér árnyalatokban játszó víz szinte hívogatja, csábítóan arra ösztönzi, hogy felejtse el a gondjait, és menjen játszani. Ekkor a képet egy másik jelenet váltotta fel. Az anyja fenn állt a szirteken, és felé integetett. Emlékszik arra a napra. Anyja szinte mindig aludt a délelőtti órákban, amikor ő szörfözni ment, de aznap lejött, hogy megnézze. A kék-fehér virágos lapszoknya volt rajta és fehér blúz. Világos haja – az övénél jóval szőkébb – lebegett a hűvös szélben: törékenynek és sebezhetőnek tűnt, ahogy ott fent állt. Szeretett volna kiabálni neki, hogy lépjen hátrébb a szikla széléről. De az anyja nem hallhatta. Felkiabált neki, de ő nem hallotta. Az emlékképek lassan álomba fordultak, majd hirtelen felriadt. Itt nem voltak ablakok, nem láthatta, odakint nappal van-e vagy éjszaka. Senki más nem volt ébren. Félretolta a mentőágyat, és óvatosan felállt, hogy ne csapjon zajt. Végignézett a többieken. Quinn most csendben volt, nem beszélt álmában; Edilio az Astridtól kapott párnáján hortyogott; Astrid összekuporodott az irodai ágy egyik végében, kicsi Pete-et pedig a másik végében nyomta el az álom. Ez volt a második éjszakájuk szülők nélkül. Az első éjjel a hotelben, és most itt, az atomerőműben. Vajon holnap hol éjszakáznak majd? Sam nem akart hazamenni. Az anyját akarta visszakapni, nem az otthonukat. Észrevett egy iPodot az erőmű igazgatójának az asztalán. Nem sokat remélt az igazgató zenei ízlésétől, aki az íróasztalon lévő családi fotóból ítélve hatvan év körüli lehetett. Úgy gondolta, nem fekszik vissza, úgysem tudna elaludni. Amilyen csendben csak tudott, átlopózott az irodán. Csaknem súrolta Astrid kezét. Az asztal mellől kicsit eltolta a széket, és óvatosan megkerülte a polcot, amelyen többnyire golfmeccsek trófeái sorakoztak.

Ekkor hirtelen megmozdult valami a lábánál: egy patkány. Sam félreugrott, és hatalmas csörömpöléssel nekiesett a trófeákat tartó üvegpolcnak. A kis Pete felriadt. – Bocsi! – mondta Sam. De még mielőtt folytathatta volna, Pete bömbölni kezdett. Fülszaggató, rémült, állatias hang volt. – Semmi baj – kezdte Sam. – Csak… Hirtelen torkán akadt minden szó. Képtelen volt beszélni. Képtelen volt lélegezni. Sam a torkához nyúlt. Láthatatlan kezek szorítását érezte, vasujjakét, amelyek megfosztják a levegőtől. Megpróbálta lefejteni a torkáról az ujjakat, miközben a kis Pete bömbölve hadonászott a karjával, mint egy vergődő madár. A kis Pete felvisított. Edilio és Quinn felugrott. Sam előtt elsötétült a világ, szíve összeszorult, görcsösen próbált levegőhöz jutni. – Petey, Petey, minden rendben – nyugtatgatta öccsét Astrid, magához ölelte, és a fejét simogatta, de a szeme tele volt félelemmel. – Ablak melletti hely, Petey. Ablak melletti hely, ablak melletti hely, ablak melletti hely. Sam az asztal felé támolygott. Astrid a kis Pete Game Boyát kereste. Bekapcsolta. – Mi történik? – kiabált Quinn. – Felriadt a zajra! – kiáltotta Astrid. – Amikor megrémül, mindig hisztizik. Jól van, Petey, jól van, itt vagyok! Tessék a játékod. Sam legszívesebben felkiáltott volna, hogy semmi sincs rendben, hogy fojtogatják, de egy hang sem jött ki a torkán. Rettenetesen szédült. – Hé, Sam, mi a fenét művelsz? – fakadt ki Quinn. – Fuldoklik! – válaszolt Edilio. – Elhallgattatnád már végre ezt a hülyegyereket?! – üvöltötte Quinn. – Nem hagyja abba, amíg mindenki le nem nyugszik – sziszegte Astrid a foga között. – Ablak melletti hely, Petey, ülj az ablak melletti helyre! Sam térdre esett. Iszonyatos volt. Meg fog halni. Megszállta a rémület. Elsötétült előtte a világ. A tenyere ökölbe szorult, mintha a semmibe kapaszkodna. Egyszerre csak ragyogó villanás jelent meg előtte. Mintha egy apró csillag szupernóvaként izzott volna fel az igazgató irodájában. Sam ájultan esett össze. Tíz másodperc múlva tért újra magához, a hátán feküdt, miközben Quinn és Edilio riadt arccal bámult le rá. A kis Pete elcsendesedett. Gyönyörű szeme a videojátékra tapadt. – Életben van? – kérdezte Quinn elfúló hangon. Ekkor Sam hirtelen levegőt vett, élesen sípolva. Majd még egyszer, újra. – Jól vagyok – krákogta érdes hangon. – Rendben vagy? – kérdezte Astrid aggódva, de halkan, nehogy Pete újra megriadjon. – Honnan jött ez a fény? – kérdezte döbbenten Edilio. – Láttátok, srácok? – Öregem, ezt még a Holdon is látták – felelt Quinn tágra nyílt szemmel. – El kell mennünk innen! – mondta Edilio. – De hát hová…

– Nem érdekel! Csak el innen! – szakította félbe Astridot Edilio. – Igazad van – helyeselt Quinn. Lehajolt, és felsegítette Samet. Sam előtt még mindig forgott a világ, a lába reszketett. Nem volt értelme vitatkozni, rettegés ült minden arcon körülötte. Nem volt idő sem vitatkozni, sem magyarázkodni. Sam, nem gondolván, hogy visszanyerte a hangját, csak rámutatott az ajtóra, és bólintott. Futásnak eredtek.

TIZENHARMADIK FEJEZET 258 óra 59 perc

SEMMIT SEM VITTEK magukkal, csak futottak, Quinn-nel az élükön. Utána Edilio Astriddal és a kis Pete-tel egymás mellett; Sam mögöttük vonszolta magát. Addig futottak, amíg ki nem értek a főkapun. Majd megálltak zihálva, görnyedten, a térdükre támaszkodva. Nagyon sötét volt. Az erőmű így, éjjel még inkább valami élő, lélegző lénynek tetszett. Több száz reflektor világította meg az épületet, és ez még sötétebbé tette a föléjük emelkedő hegyeket. – Szóval mi volt az? – faggatózott Quinn. – Mi a fene volt az? – Petey pánikba esett – válaszolta Astrid. – Addig oké – mondta Quinn. – De mi volt az a vakító fény? – Nem tudom – mondta rekedt hangon Sam. – Mitől fuldokoltál, tesó? – Egyszerűen csak fuldokoltam – válaszolta Sam. – Igen? Csak úgy fulladoztál? A levegőtől? – Nem tudom, talán… talán álmomban felkeltem, vagy valami ilyesmi, bekaptam egy falatot, és a torkomon akadt. – Ez gyenge válasz volt, és a Quinn arcára kiülő kétely, ami Edilióén is tükröződött azt sugallta, hogy nem hittek neki. – Attól lehetett – szólalt meg Astrid. Ez olyan váratlanul hangzott, hogy még Sam sem tudta palástolni a meglepetését. – Mi más okozhatta volna, hogy nem kapott levegőt? – kérdezte Astrid. – A villanást pedig egy riasztóberendezés okozhatta. – Már bocs, Astrid, de ez képtelenség – szólt Edilio, majd csípőre tette a kezét, szembefordult Sammel, és azt mondta: – Ember, itt az ideje, hogy elmondd az igazat. Én fölnézek rád, öregem, de ha hazudsz nekem, hogyan tiszteljelek? Sam kutyaszorítóba került. Ez volt az első eset, hogy ő, vagy bármelyikük dühösnek látta Ediliót. – Hogy érted ezt? – húzta az időt Sam. – Itt valami történik, öregem, és ez veled kapcsolatos, érted? – mondta Edilio. – Mi volt az a fény az előbb? Láttam korábban is, mielőtt kihúztalak volna az ablakon abból a lángoló épületből. Quinn felkapta a fejét. – Micsoda? Mit mondtál? – A fal és az eltűnt emberek még nem minden – válaszolta Edilio. – Valami más furcsaság is történik. Veled történik valami, Sam. És Astriddal is: túl gyorsan igazat adott neked az előbb, hogy fedezzen.

Sam rájött, hogy Ediliónak igaza van: Astrid is tudott valamit, nem ő volt az egyetlen, akinek valamilyen titka volt. A megkönnyebbülés hulláma futott át rajta. Nem volt egyedül ebben a nehéz helyzetben. – Oké! – Sam mély lélegzetet vett, és megpróbálta rendszerezni a gondolatait, mielőtt elkezdett volna kitálalni. – Először is: nem tudom, mi ez, oké? – kezdte Sam csendesen. – Nem tudom, honnan jön, nem tudom, hogyan történik. Semmit sem tudok róla, kivéve azt, hogy néha… van ez a… van ez a fény. – Miről beszélsz, tesó? – makacskodott Quinn. Sam széttárta a karját, és nyitott tenyerét a barátja felé fordította. – Megértem… Öregem, tudom, hogy képtelenségnek hangzik, de ez a fény néha egyszerűen kisugárzik a kezemből. Quinn felnevetett. – Nem, tesó, nem hangzik képtelenségnek. Az volna képtelenség, ha azt állítanád, hogy jobban szörfözői nálam. Ez egyenesen őrültség. Ez állati! Hadd lám, hogy csinálod? – Nem tudom, hogyan – vallotta be Sam. – Négyszer történt meg, de nem én csináltam. – Négyszer sugároztál fényt a kezedből! – visította Quinn nevetve. – Úgy ismerlek, mint a tenyeremet, és most kiderül, hogy te vagy a szupermen?! Nagyon jó. – Pedig igaz – szólalt meg Astrid. – Marhaság. Ha igaz, akkor csináld! Mutasd! – Épp azt próbálom elmagyarázni, hogy ez csak olyankor történik, amikor megijedek vagy ilyesmi. Nem én csinálom, csak úgy magától jön – bizonygatta Sam. – Azt mondtad, négyszer jött elő. Láttam a villanást az égő házban. Láttam az előbb, bent. Mi volt a másik két alkalom? – kérdezte Edilio. – Korábban a házunkban történt. Jött ez a… úgy értem, jött belőlem az a fény. Mint egy lámpaizzó, olyan volt. Kinn sötét volt már. Rosszat álmodtam. – Te is láttad – szólt vádlón Astridhoz. – Láttad a fényt a szobámban. Egész idő alatt tudtad. – Igen – ismerte be Astrid. – Az első naptól kezdve tudtam. És Peteyről is tudom régóta. Edilio továbbra is a tényeket szerette volna tisztázni. – A tűzesetnél, itt az üzemben, és előtte az a fénygömb, ez három alkalom. – Legelőször Tom miatt volt – mondta Sam. Ez a név semmit sem mondott Ediliónak, de Quinn-nek igen. – A mostohaapád? – jegyezte meg Quinn csípős hangon. – Az exmostohaapád, úgy értem. – Igen. Quinn szigorúan nézett Samre. – Tesó, jól értem, amit itt összehordasz? – Azt hiszem, bántani akarta az anyámat – magyarázta Sam. – Én aludtam, de felébredtem, és lejöttem a lépcsőn. Ők a konyhában ordítoztak, Tom kezében kés volt, és ekkor jött elő a kezemből az a ragyogó villanás. Samnek könnybe lábadt a szeme. Ez meglepte. Nem érzett szomorúságot, csak megkönynyebbülést. Korábban senkinek sem beszélt erről. Súlyos terhet vett le a válláról ez a vallomás. Ugyanakkor azt is észrevette, hogy Quinn elhúzódik tőle. – Anyám persze észrevette. A sürgősségin hazudott, hogy megvédjen. Tom azt üvöltötte, hogy lelőttem őt. Az orvosok látták az égési sebet rajta, tudták, hogy nem lövés okozta. Anya kitalált valami hazugságot, hogy Tom nekiesett a tűzhelynek. – Választania kellett, hogy téged véd meg, vagy a férjét igazolja – szólt Astrid.

– Így van. És Tom, amikor már alábbhagyott a fájdalma, rájött, hogy a pszichiátrián fogja végezni, ha elmeséli, hogy a mostohafia fénysugarat lőtt rá a kezéből. – Leégetted a mostohaapád alkarját? – kérdezte Quinn éles hangon. – Húú, bakker. – Hogy mit csináltál? – emelte fel a hangját Edilio. Most rajta volt a sor, hogy meglepődjön. – Öregem, a mostohaapja egy kampóval végezte. Le kellett vágni a karját, itt – magyarázta Quinn, miközben vágást mímelve az alkarjára mutatott. – Láttam őt úgy egy héttel ezelőtt San Luisban. Olyan kampója van, tudod, aminek két olló van a végén, vagy mi. Cigarettát vett, és a kampóval adta oda a pénzt az eladónak – mutogatta Quinn, két ujjával a műkéz kampóit utánozva. – Szóval valami csodabogár lettél – kérdezte Quinn. Nem tudta eldönteni, hogy viccesnek vagy őrültségnek tartsa-e ezt az egészet. – Nem én vagyok az egyetlen – védekezett Sam. – Az a lány a tűzben. Azt hiszem, ő gyújtotta a tüzet. Amikor észrevett, pánikba esett. Olyan volt, mintha folyékony lángokat ontana a keze. – Erre te visszalőttél. Megcéloztad a fényeddel – mondta Edilio. Sam csak a fiú arcának sziluettjét látta a sötétben. – Ez zaklatott fel. Azt hitted, megsebesítetted. – Nem tudom, hogyan tartsam kordában ezt az izét. Nem hívom, hogy jöjjön, és nem tudom elfojtani sem. Örülök, hogy legalább kis Pete-et nem sebesítettem meg. De fuldokoltam. Quinn és Edilio most a kisfiú felé fordult. A kis Pete álmosan dörzsölte a szemét, és révetegen bámult el mellettük, tudomást sem véve róluk. Talán csodálkozott, hogy mit keres idekint a nyirkos éjszakában, az erőmű épületén kívül. De az is lehet, hogy egyáltalán nem csodálkozott semmin. – Pete is egy közülük – jegyezte meg vádlón Quinn. – Egy zakkant. – Ő nem tudja, mit csinál – mondta Astrid. – Ez egyáltalán nem megnyugtató – pattant fel Quinn. – Vajon az ő trükkje micsoda? Rakétákat lövöldöz a seggéből, vagy mi? Astrid megsimogatta az öccse haját, ujjaival lágyan megcirógatta a kisfiú arcélét. – Ablak melletti hely – suttogta. A többieknek elmagyarázta: – Ez a hívószó. „Ablak melletti hely.” Ez segít neki megnyugodni. Ez az ablak melletti hely a szobámban. – Ablak melletti hely – szólalt meg Pete váratlanul. – Hiszen beszél – csodálkozott Edilio. – Igen, beszél – mondta Astrid. – De csak keveset. – Szóval beszél. Nagyszerű. És mi mindent tud még csinálni? – követelőzött Quinn csípősen. – Úgy tűnik, elég sok mindent tud. Mi, ketten általában jól megvagyunk, bár, ami azt illeti, legtöbbször tudomást sem vesz rólam. Egyszer, amikor a terápiás kezelést végeztük, a képeskönyvéből gyakoroltunk, és egy képre mutattam, próbáltam rávenni, hogy kimondja a szót – nem tudom, miért, valahogy rossz kedvem volt aznap –, ingerülten fogtam meg a kezét, és a képre irányítottam az ujját. Erre bedühödött. És akkor, egyszer csak már nem voltam ott. Az egyik pillanatban még az ő szobájában voltam, a következőben meg hirtelen már az enyémben. Dermesztő csend lett, ahogy mind a négyen a kis Pete-re bámultak. – Akkor talán ő megléptethetne minket innen az AVIZ-ból, és visszamehetnénk a családunkhoz – mondta kisvártatva Quinn.

Megint csend ereszkedett a társaságra. Ott álltak mind az út közepén, hátuk mögött a zúgó, fényárban úszó atomerőművel. Előttük a lejtős út beleveszett a sötétségbe. – Várom, mikor kezdesz nevetni, Sam – szólt Quinn. – Gyerünk, mondd, hogy „most átvertelek”! Mondd, hogy ez az egész csak tréfa! Mondd, hogy a bolondját járatod velem! – Egy új világba kerültünk – szólalt meg Astrid. – Figyeljetek, én tudtam Peteyról egy ideje. Próbáltam azt hinni, hogy ez valami csoda. Akárcsak te, Quinn, azt akartam hinni, hogy mindez Isten műve. – Hogy kinek a műve? – kérdezte Edilio. – Úgy értettem, azt mondtad, hogy ez a dolog még az AVIZ előtt történt. – Nézd, én állítólag elég okos vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy bármit is értek ebből az egészből – vallotta be Astrid. – Minden, amit biztosan tudok, az annyi, hogy a biológia és a fizika törvényei szerint ebből semmi sem lehetséges. Az emberi testnek nincs olyan szerve, amely fényt állíthat elő. És amit Petey csinált, az a képessége, hogy áthelyezzen dolgokat az egyik helyről a másikra? A tudósok azt kutatják, hogyan lehetséges ez néhány atommal, de nem egy egész emberi testtel! Ez több energiát igényel, mint amennyit az atomerőmű termel, ami azt jelenti, hogy a fizika törvényeit át kellene írni. – És hogy akarod átírni a fizika törvényeit? – hitetlenkedett Sam. Astrid széttárta a karját. – Én csak a newtoni fizikát ismerem. Ahhoz, hogy ezt itt megértsük, Einsteinnek, Heisenbergnek vagy Feynmannak kéne lennünk. Én csak azt tudom, hogy lehetetlen dolgok nem esnek meg. Ez vagy nem történt meg, vagy a természeti törvények változtak meg valahogyan. – Mintha valaki hackelte volna az univerzumot – mondta Quinn. – Pontosan – válaszolta Astrid, és meglepődött, hogy Quinn milyen jól megértette. – Mintha valaki hackelte volna az univerzumot, és átírta volna a szoftvert. – Úgy, hogy csak gyerekek maradtak itt, és hogy van egy nagy fal, és a legjobb barátomból hirtelen varázsló lett – mondta Quinn. – Eddig azt hittem, hogy legalább a tesómban bízhatok, a legjobb barátomban. – Még mindig a barátod vagyok, Quinn – mondta Sam. Quinn felsóhajtott. – Igen. Csak ez már nem olyan, mint régen, nem? – Valószínűleg vannak még mások is – szólt Astrid. – Olyanok, mint Sam és Petey. És mint az a kislány, aki meghalt. – Muszáj lesz hallgatnunk erről – mondta Edilio. Nem mondhatjuk el senkinek. Az emberek nem szeretik azokat, akikről úgy vélik, hogy jobbak náluk. Ha a normális gyerekek rájönnek, abból baj lesz. – Nem biztos – mondta Astrid reménykedve. – Te okos vagy, Astrid, de ha azt hiszed, hogy örülnének ennek az emberek, akkor nem ismered őket – válaszolta Edilio. – Hát én inkább nem fecsegnék róla – mondta Quinn. Astrid beleegyezett. – Rendben, talán Ediliónak igaza van. Legalábbis egyelőre. És főképp nem hagyhatjuk, hogy Peteyről tudomást szerezzen valaki. – Én egy szót sem szólok – bizonygatta Edilio. – Ti tudtok róla, fiúk. És ez elég – mondta Sam. Elindultak a távolabbi város felé. Csendben lépkedtek. Eleinte egymás mellett mentek, aztán Quinn előrement, Edilio pedig kissé oldalra húzódott az úton. Astrid a kis Pete mellett haladt.

Sam kicsit lemaradt mögöttük. Csendre vágyott, és magányra. Egy része belül azt kívánta, bárcsak elsodródna messzire, bárcsak lemaradna egészen, hogy a többiek megfeledkezzenek róla. De most már közéjük tartozott. Már tudták, hogy kicsoda. Ismerték a titkát. És nem fordultak ellene. Quinn éneke, a Három kismadár hátrahallatszott hozzá. Sam meggyorsította a lépteit, hogy utolérje a barátait.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET 255 óra perc

SAM, ASTRID, QUINN és Edilio kimerülten rogyott le a tér füvére. A kis Pete állva maradt, a játékát nyomogatta. Mindenről megfeledkezett, mintha az egész éjszakás, tízmérföldes gyaloglásuk könnyed séta lett volna csupán. A felkelő nap kirajzolta mögöttük a hegyek körvonalát, és megvilágította az óceán túlságosan nyugodt vizét. A fű harmatos volt, így Sam inge is nedves lett. Arra gondolt, hogy itt az életben nem tud elaludni. Aztán már aludt is. Arra ébredt, hogy a szemébe süt a nap. Pislogott, és felült. A harmat már felszáradt, a forró napsütés perzselte a füvet. Sok gyerek járkált körülötte, de nem látta a barátait. Talán elmentek ennivalót keresni. Ő maga is megéhezett. Amikor felkelt, észrevette, hogy a tömeg mozogni kezd: mindenki egy irányba indult, a templom felé. Csatlakozott hozzájuk. Egy ismerős lány haladt el mellette: megkérdezte tőle, mi történik. A lány vállat vont. – Csak megyek a többiek után. Sam továbbment, a tömeg csakhamar sűrűbbé vált. Felugrott egy padra, óvatosan egyensúlyozva, hogy átlásson mindenki feje fölött. Négy autó gurult végig az Alameda sugárúton, méltóságteljesen, akár egy felvonuláson. Erősítette az ünnepélyesség benyomását, hogy a harmadik kocsi lehajtott tetővel érkezett. Mind a négy sötét, nagy teljesítményű és drága autó volt. A menet végén, utolsóként egy fekete sportkocsi gördült a többiek után. Égő lámpával hajtottak. – Ők fognak megmenteni minket? – kérdezte egy ötödikes Samtól. – Sehol sem látok rendőrautót, úgyhogy kétlem. Korai még örülni. – Talán űrlények? – Ha űrlények volnának, inkább űrhajókat látnánk, nem BMW-ket. A menet, parádé, konvoj, vagy bármi is volt, a tér végéig gurult a járda mellett, majd szemben a városházával megállt. Mindegyik kocsiból gyerekek szálltak ki. Fekete nadrágot és fehér inget viseltek. A lányok fekete rakott szoknyát, és hozzá illő térdzoknit. A fiúkon és a lányokon is vörös kabát volt, a szívük fölött nagy, hímzett jelvénnyel. A jelvényre aranyszállal C és A betűk voltak hímezve, a háttérben aranyszínű sas ült egy hegyi oroszlánon. A címer alatt a Coates Akadémia latin mottója állt: Ad augusta, per angusta. „Magas helyekre, szűk utakon át.” – Ők mind a Coatesba járnak – Astrid állt mellette, a kis Pete-tel és Edilióval. Sam leugrott melléjük. – Ez egy jól begyakorolt színjáték – mondta Astrid, mintha olvasott volna Sam gondolataiban.

Ahogy a coatesos diákok kiszálltak a kocsikból, a tömeg egy lépést hátralépett. Régóta rivalizáltak egymással a városi, a „hétköznapi” gyerekek és az akadémisták, akik általában gazdagok voltak, és – noha az akadémia próbálta palástolni ezt a tényt – meglehetősen furcsák. A gazdag szülők a Coatesba küldték a gyerekeiket, ha a többi iskola „problémásnak” találta őket. A coatesos diákok felsorakoztak: nem éppen olyan rendben, mint egy katonai alakulat, de látszott rajtuk, hogy gyakorolták. – Tisztára, mint a hadseregben – mondta Astrid suttogva. Egy sárga, V nyakú pulóveres fiú állt fel a felnyitható tetejű kocsiban. Félénken mosolygott, majd fürgén felmászott a hátsó ülésről a kocsi csomagtartójára. Integetett egy kicsit, de olyan mozdulattal, mintha ő maga sem hinné el, amit csinál. Jóképű volt, ezt még Sam is észrevette. Sötét volt a haja és a szeme, kicsit hasonlított Samre. De az arca mintha belső fénnyel ragyogott volna. Magabiztosságot sugárzott, ám gőg vagy leereszkedés nélkül. Valóban szerénynek látszott, ahogy ott állt egymagában, és letekintett az alatta állókra. – Üdv mindenkinek! – mondta. – A nevem Caine Sorel. Talán kitaláltátok, honnan jövök… jövünk: a Coates Akadémiáról. De van még egy lehetőség: az, hogy mindegyikünk ugyanolyan ízléstelenül szeret öltözködni. A tömegből nevetés hallatszott. – Önironikus vicc, hogy felengedjen a hangulat – folytatta Astrid suttogva. Sam a szeme sarkából észrevette Krokettütőt. A fiú elfordult, lehajolt, mintha próbálna elbújni. Ő is a Coatesba járt. Mit is mondott? Hogy nem jött ki jól az ottani gyerekekkel? Valami olyasmit. – Tudom, hogy régóta folyik a rivalizálás a Coates Akadémia és Perdido Part fiataljai között – mondta Caine. – Nos, ezután másképp lesz. Úgy tűnik, hogy együtt kerültünk bajba. Ugyanazok a problémáink. És együtt kell működnünk, hogy megbirkózzunk velük, nem igaz? Helyeslő bólogatás volt a válasz. A hangja tisztán csengett: csak egy kicsit volt magasabb, mint Samé, de erősen, határozottan szólt. Úgy tudott végigtekinteni az előtte álló tömegen, mintha mindenkinek egyenként a szemébe akarna nézni. – Tudod, hogy mi történt? – kérdezte valaki. Caine a fejét rázta. – Nem. Nem hiszem, hogy többet tudnánk, mint ti. Minden tizenöt éves, és annál idősebb ember eltűnt. És megjelent a fal, az akadály. – Mi AVIZ-nek hívjuk – szólalt meg Howard. – Az mit jelent? – Caint láthatóan érdekelte a dolog. – A.V.I.Z. Atomvölgyi Ifjúsági Zóna. Caine egy pillanatig elgondolkodott rajta, aztán felnevetett. – Ez nagyon jó! Te találtad ki? – Igen. – Fontos, hogy megőrizzük a humorérzékünket, ha a világ hirtelen furcsává válik körülöttünk. Hogy hívnak? – Howard. Én vagyok a kapitány helyettese. Orc kapitányé. Nyugtalan moraj lás futott végig a tömegen. Caine azonnal megértette. – Remélem, hogy te és Orc kapitány csatlakoztok hozzám, és bárki máshoz, aki le akar ülni, hogy megbeszéljük a jövőbeni terveinket. Mert vannak terveink a jövőre nézve.

– Az utolsó mondatot egy levegőbe hasító mozdulattal hangsúlyozta, mintha el akarná választani a múltat a jelentől. – Anyámat akarom! – kiáltotta hirtelen egy fiú. Mindenki elhallgatott. A fiú kimondta, amit mindannyian éreztek. Caine leugrott a kocsiról, és a fiúhoz lépett. Leguggolt hozzá, és megfogta a kezét. Megkérdezte a nevét, és ő is újból bemutatkozott. – Szeretnénk visszakapni a szüleinket – mondta szelíden, de elég hangosan ahhoz, hogy a mellette állók is hallhassák. – Mindenki azt szeretné. És hiszek abban, hogy ez így is lesz. Hiszek abban, hogy látni fogjuk a mamánkat, az apánkat, a nővéreinket, bátyáinkat és még a tanárainkat is. Hiszek benne. Te is hiszel? – Igen – mondta sírva a kisfiú. Caine átölelte, úgy biztatta. – Legyél erős! Legyél a mama erős kisfia! – Nagyon jó – mondta Astrid. – Több mint jó. Caine felállt. A gyerekek tiszteletteljes, szoros kört formáltak körülötte. – Mindannyiunknak erősnek kell lennünk. Mindenkinek meg kell küzdenie ezzel a helyzettel. Ha együttműködünk, jó vezetőket választunk, és helyesen cselekszünk, akkor sikerülni fog. Mintha az egész tömeg kiegyenesedett volna a szavai hallatán. Az eddig fáradt és ijedt arcokon elszántság jelent meg. Samet elbűvölte az előadás. Caine pár perc leforgása alatt reményt adott a kétségbeesett, félelemmel teli gyerekcsapatnak. Astridra is hatással voltak a látottak, habár Sam mintha egy kis kétkedést is észrevett volna a szemében. Sam maga is gyanakvó maradt. Nem bízott az előre megrendezett színjátékokban. Nem bízott a fiú bűbájos modorában. Caine azonban láthatóan megpróbált kapcsolatba lépni a Perdido parti gyerekekkel. Nehéz volt nem hinni benne, legalább egy kicsit. És ha valóban van terve, az nagyszerű. Senki másnak fogalma sem volt arról, hogy mit tegyenek. Caine újból felemelte a hangját. – Ha senkinek sincs ellene kifogása, szeretném kölcsönvenni a templomotokat. Szeretnék leülni a vezetőitekkel, és Urunk jelenlétében megvitatni a tervemet, vagy változtatni rajta, ha úgy akarjátok. Van köztetek mondjuk egy tucat fiatal, aki beszélne a nevetekben? – Én – mondta Orc, előretörve a többiek között. Még mindig nála volt az alumínium baseballütő. Szerzett egy fekete rendőrsisakot is, amiben a Perdido parti kerékpáros rendőrök szoktak járőrözni. Caine átható tekintettel mérte végig a nagydarab fiút. – Te bizonyára Orc kapitány vagy. – Igen, az vagyok. Caine felé nyújtotta a kezét. – Megtiszteltetés, hogy megismerhetlek, kapitány! Orcnak leesett az álla. Habozott. Sam arra gondolt, hogy ez lehetett az első alkalom Orc eseménydús életében, amikor valaki megtiszteltetésnek veszi, hogy megismerheti. És az első alkalom, hogy valaki kezet fog vele. Orc láthatóan zavarban volt. Howard felé pillantott. Howard Orcról Caine-ra nézett, próbálta megítélni a helyzetet. – Tisztel téged, kapitány – mondta Howard. Orc felmordult, átvette az ütőt a bal kezébe, és kinyújtotta a mancsát. Caine mindkét kezével megragadta, és megrázta, végig Orc szemébe nézve. – Simulékony – súgta Astrid Samnek.

Caine, még mindig kezében tartva Orc kezét, megkérdezte: – Ki szeretne még beszélni Perdido Part nevében? Ugrálós Betti szólalt meg. – Sam Temple bement egy lángoló házba, hogy megmentsen egy kislányt. Az én nevemben beszélhet ő. Helyeslő moraj hallatszott. – Igen, Sam egy igazi hős! – mondta valaki. – Meg is halhatott volna – tette hozzá egy másik hang. – Igen, Sam a mi emberünk. Caine arcán villámgyorsan feltűnő mosoly jelent meg, Sam nem is volt benne biztos, hogy jól látta. Egy másodperc töredékére diadalmas nevetésnek látszott. Caine egyenesen Samhez sietett, nyíltan és őszintén, és felé nyújtotta a kezét. – Biztosan vannak nálam jobbak is – szabadkozott Sam. Caine megragadta a könyökét, és megszorította a kezét. – Te vagy Sam, ugye? Úgy látom, igazi hős vagy. Esetleg rokona vagy az iskolai vigyázónknak, Connie Temple-nek? – Ő az anyám. – Nem lep meg, hogy ilyen bátor fia van – mondta Caine, mély érzéssel a hangjában. – Nagyon jó asszony. Látom, nemcsak bátor vagy, hanem szerény is, de… mégis a segítséged kérem. Szükségünk van a segítségedre. Anyja nevének említésével minden a helyére került. Caine. „C”. Mennyi az esélye, hogy a „C” egy másik coatesos tanulót jelentsen? Előbb-utóbb C, vagy valamelyik társa komoly bajt fog csinálni. Valakinek baja fog esni. Ahogy T és S között történt. – Jól van – mondta Sam. – Ha ezt akarják a többiek… Elhangzott még pár név, és Sam kicsit vonakodva, de hűségesen Quinnt ajánlotta. Caine végigmérte Samet és Quinnt, és egy másodpercre cinikus, értő arcot vágott. Ez a vonás azonban gyorsan el is tűnt, helyére a jól begyakorolt szerény, határozott kifejezés lépett. – Akkor menjünk be együtt! – javasolta Caine. Megfordult, és céltudatosan felment a templom lépcsőjén. A többi kiválasztott követte. Az egyik coatesos diák, egy sötét szemű, gyönyörű lány bevárta Samet, és felé nyújtotta a kezét. Sam elfogadta. – Diana vagyok! – mondta a lány, nem engedve el a kezét. – Diana Ladris. – Sam Temple. A lány éjfekete szeme a fiúra szegeződött. Sam zavarba jött, és el akarta fordítani a fejét, de valahogy nem volt rá képes. – Nahát – mondta a lány, mintha valami remek hírt hallott volna. Aztán elengedte a kezét, és elégedetten elmosolyodott. – Nos, akkor menjünk be! Ne hagyjuk a Rettenthetetlen Vezetőt követők nélkül! A templom katolikus volt, száz éve építtette egy konzervgyár tulajdonosa, akinek egykori gyára, egy bádogtetős csúfság ma elhagyatottan állt a tengerparton. Hatalmas íveivel, fél tucat, szenteket ábrázoló szobrával, csodálatos fa padsorával sokkal monumentálisabb volt, mint amilyet Perdido Part megérdemelt. Az eredeti hat magas, csúcsos

ablak közül hármat még az eredeti festett üveg díszített, amelyek jézust ábrázolták különböző bibliai jelenetekben. A másik hármat az évek során megrongálták a vandálok, az időjárás vagy a földrengések, és olcsóbb, absztrakt mintájú üvegekkel pótolták őket. Amikor Astrid a templomba lépett, fél térdre ereszkedett, és keresztet vetett az oltár feletti félelmetesen nagy keresztre pillantva. – Ide jársz templomba? – kérdezte suttogva Sam. – Igen. És te? A fiú a fejét rázta. Életében először járt odabent. Anyja a vallását nem gyakorló zsidó nő volt, az apjáról nem tudott semmit, és Sam maga csekély érdeklődést mutatott a vallás iránt. A templomban kicsinek és oda nem illőnek érezte magát. Caine magabiztosan az oltárhoz lépett. Az oltár nem volt túl díszes, csupán egy világos színű márványtömb, amihez három, barna szőnyeggel fedett lépcső vezetett. Caine nem ment fel az ódivatú pulpitusig, megállt a második lépcsőfokon. Összesen tizenöt gyerek volt jelen, köztük Sam Temple, Quinn, Astrid, a kis Pete, Albert Hillsborough, Mary Terrafino, Elwood Booker, a legjobb kilencedikes tornász, és a barátnője, Dahra Baidoo, Orc, akinek igazi neve állítólag Charles Merriman volt, Howard Bassem és Süti, becsületes nevén Tony Gilder. A Coates Akadémiáról Caine Sorenen kívül ott volt Drake Merwin, egy mosolygós, játékos, gonosz tekintetű fiú, bozontos, szalmaszínű hajjal, Diana Ladris és egy megszeppent ötödikes, nagy szemüveggel és szőke, kusza hajkoronával, akit Caine Computer Jack néven mutatott be. A Perdido parti gyerekek mindegyike leült a padokba, Orc és az emberei elfoglalták az első sort. Computer Jack olyan messze ült a többiektől, ahogy csak tudott. Drake Mervin szemtelenül vigyorogva állt Caine bal oldalán, keresztbe font karral, Diana Ladris a tömeget figyelte Caine jobb oldalán. Samben megint felötlött, hogy a coatesos fiatalok az egész reggeli műsort gondosan elpróbálták, az autós bevonulástól kezdve – amihez többórás vezetési gyakorlat kellett – egészen eddig az előadásig. Valószínűleg rögtön a szerencsétlenség után kezdtek rá próbálni. Ez elég zavaró gondolat volt. Miután kölcsönösen bemutatkoztak, Caine előlépett, hogy röviden ismertesse a tervét. – Együtt kell működnünk! – jelentette be. – Meg kell szerveznünk a dolgokat, hogy semmi se menjen tönkre, és minden problémát kezelni tudjunk. Egy elfogadható helyzet fenntartását kell célul kitűznünk. Ha majd ledől a fal, és visszatérnek az eltűnt felnőttek, látni fogják, hogy remekül megálltuk a helyünket, és mindent megőriztünk a városban. – A kapitány már vállalta ezt a feladatot – mondta Howard. – És nagyszerű munkát végzett – helyeselt Caine, beszéd közben közelebb lépve Orchoz. – De ez nagy teher a vállán. Miért csak Orc kapitányé legyen az összes munka? Szerintem rendszert kell vinni az életünkbe, és tervre van szükségünk. Orc kapitány! – most közvetlenül a nagydarab fiúhoz beszélt. – Biztos vagyok benne, hogy nem akarsz személyesen foglalkozni az ennivaló beszerzésével, a betegek és a kicsik ellátásával, nem akarod elolvasni az összes ehhez szükséges dolgot, és leírni az összes szükséges rendeletet, hogy megszervezzük az életet Perdido Parton. – Kitalálta, hogy Orc majdnem analfabéta – suttogta Astrid. Orc Howardra pillantott, akit láthatóan lenyűgözött Caine. Orc vállat vont. Amint Astrid megjegyezte, az olvasás és írás említése kellemetlenül érintette.

– Pontosan! – mondta Caine, mintha Orc vállvonása beleegyezés volna. Visszatért a színpad közepére, és most az egész csoporthoz szólt. – Az áram egyelőre megbízhatóan működik, de a telefonok nem. Computer Jack barátom szerint működőképessé tehetjük a mobiltelefonokat. – Izgatott morajlás hallatszott, és Caine felemelte a kezét. – Nem hiszem, hogy bárkit is fel tudnánk hívni odakint… milyen zseniális rövidítést is talált ki Howard? Az AVIZ-en kívül. De legalább egymás közt tudnánk kommunikálni. Mindenki Computer Jack felé fordult, aki nyelt egyet, bólintott, feljebb tolta a szemüvegét, és elpirult. – Kis időbe telik, de ha összefogunk, sikerülni fog – mondta Caine. – Magabiztosságát azzal hangsúlyozta, hogy ökölbe szorított jobb kezével a bal tenyerébe csapott. – A seriffen kívül, aki gondoskodik arról, hogy mindenki betartsa a szabályokat, és amelyik posztra szerintem Drake Merwin lenne a legalkalmasabb, mivel az apja országúti járőröző hadnagy, szükség lesz egy tűzoltóparancsnokra is, aki kezeli a vészhelyzeteket. Erre a tisztségre Sam Temple volna a legalkalmasabb, annak alapján, amit bátor helytállásáról az imént hallottam. Bólogatás, és helyeslő mormogás hallatszott. – Téged is kinevez – súgta Astrid. – Tudja, hogy a vetélytársa vagy. – Nem bízol benne – súgta vissza Sam. Nem kérdés volt. – Mindenkit manipulál – mondta Astrid. – Ez nem azt jelenti, hogy rosszak a szándékai. Talán nincs vele semmi baj. – Sam megmentette a barkácsboltot és a bölcsődét – mondta Mary. – És majdnem megmentett egy kislányt. Ha már szóba került, jó lenne őt eltemetni. – Pontosan – mondta Caine. – Reméljük, hogy nem lesz többé szükségünk ilyesmire, de valakinek el kell temetnie a halottakat. Ahogy valakinek segítenie kell a betegeken és a sebesülteken, és a kicsikről is gondoskodnia kell valakinek. Dahra Baidoo szólalt meg. – Mary remekül gondoskodik a kicsikről, a bölcsődésekről – magyarázta. – Ő és az öccse, John. – De segítségre van szükségünk – mondta gyorsan Mary. – Nincs időnk aludni sem. Elfogyott a pelenka és az ennivaló, és – sóhajtott – minden más is. John és én már ismerjük a gyerekeket, és el tudjuk látni őket, de segítségre van szükségünk. Sok segítségre. Úgy tűnt, Caine-t felkavarták a hallottak, már-már elsírta magát. Odasietett Maryhez, felállította, és átkarolta. – Milyen nemes lány vagy, Mary. Téged és a bátyádat felhatalmazunk arra, hogy… hány ember kell még a kicsikhez? Mary fejben kiszámolta. – Mi, ketten, és talán négy segítő, talán – mondta. Aztán, magabiztosabbá vált: – Végül is reggel kell négy segítő, délután is négy és este is négy. És kell még pelenka és bébiétel. És néha szólnunk kell valakinek, hogy hozzon enni. Caine bólintott. – A kicsik felügyelete a legnagyobb felelősség. Mary és John, teljes felhatalmazást kaptok, hogy bárkit a bölcsődébe hívjatok segíteni, és bármilyen ennivalóhoz hozzájussatok. Ha valaki vitába száll ezzel, akkor Drake és az emberei, beleértve Orc kapitányt is, biztosítani fogják, hogy megkapjátok, amire szükségetek van. Mary hálásan és boldogan nézett rá. Howard azonban láthatóan nem örült. – Hogy is mondtad? Az előbb nem szóltam érte, de azt mondod, hogy Orc ennek a fickónak dolgozzon? – Drake-re mutatott, akinek arcán továbbra is cápaszerű vigyor ült. – Mi nem dolgozunk senkinek. Orc kapitány nem dolgozik senkinek, senki sem áll fölötte, és nem követi senki parancsait. Sam hideg dühöt látott megjelenni Caine csinos arcán, ami azonban olyan gyorsan el is tűnt, ahogy megjelent.

Bizonyára Orc is észrevette, mert felállt, és vele együtt Süti is. Megragadták az ütőiket. Drake, még mindig mosolyogva, közéjük és Caine közé lépett. Összecsapás volt kialakulóban: hirtelen jött, mint egy tornádó. Diana Ladris Samet figyelte, mintha csöppet sem érdekelné Orc. Caine felsóhajtott, felemelte a kezét, és tenyerével hátrasimította a haját. Aztán remegni kezdett a padló, majd a padsorok is. Kis földrengés kezdődött, amilyet Sam, mint a legtöbb kaliforniai, már átélt korábban. Mindenki talpra ugrott: tudták, mit kell tenniük földrengés esetén. Ekkor recsegő hangot hallottak, csavarodó acél és fa hangját, és a kereszt levált a falról. Leszakadt a tartóoszlopairól, mintha egy láthatatlan óriás tépte volna le. Senki sem moccant. Vakolat és kavicsok zuhogtak az oltárra. A kereszt előredőlt. Úgy zuhant le, mint egy láncfűrésszel kivágott fa. Miközben zuhant, Caine a teste mellé engedte karját. Arca fenyegető volt, kemény és dühös. A legalább négy méter magas kereszt megdöbbentő erővel csapódott az első padsorba, akkora zajjal, mint egy karambol. Orc és Howard félreugrott. Süti már lassabb volt. A kereszt vízszintes szára eltalálta a vállát. A földön feküdt kiterülve, körülötte növekvő vörös folt látszott. Az egész pár szempillantás alatt történt. Olyan gyorsan, hogy a talpra ugró gyerekek nem tudtak félreugrani. – Segítsetek, segítsetek! – kiabálta Süti. Bőgve feküdt a padlón. Vér szivárgott pólójának szövetén keresztül, és összegyűlt a padló csempéjén. Elwood leemelte róla a keresztet, és Süti felüvöltött. Caine nem mozdult. Drake Merwin Orcon tartotta hideg tekintetét, keresztbe tett kézzel, látszólag közömbösen. Diana Ladris továbbra is Samet figyelte. Arcáról nem tűnt el a mindentudó mosoly. Astrid megragadta Sam karját, és a fülébe súgta: – Menjünk ki innen! Mindenképp beszélnünk kell. Ezt Diana is észrevette. – Jajj, segítsetek, iszonyúan fáj! – kiabálta Süti. Orc és Howard nem mozdult, hogy segítsen sebesült társán. Caine tökéletesen nyugodt hangon így szólt: – Ez szörnyű. Tud valaki elsősegélyt nyújtani? Sam? A mamád ápolónő volt. A kis Pete, aki eddig csöndben és nyugodtan ült, mint egy kődarab, egyre gyorsabban kezdett fel-le hintázni a padban. A kezével úgy hadonászott, mintha egy méhraj támadását próbálná elijeszteni. – Ki kell vinnem innét, rohama van – mondta Astrid, és felnyalábolta a kis Pete-t. – Ablak melletti hely, Petey, ablak melletti hely. – Nem vagyok nővér – tört ki Samból. – Nem tudom, hogyan… Dahra Baidoo tört ki a hirtelen kábulatból, hogy leguggoljon a csapkodó és bömbölő Süti mellé. – Én valamennyire ismerem az elsősegélynyújtást. Elwood, gyere, segíts!

– Ha nem tévedek, megtaláltuk az új ápolónőnket – mondta Caine, nem több aggodalommal vagy izgalommal a hangjában, mint amikor az iskola igazgatója bejelenti a kiváló tanulók névsorát. Diana elfordult, elhaladt Caine mellett, és valamit a fülébe súgott. Caine sötét szeme végigpásztázott a döbbent gyerekeken, mintha próbálná felmérni az erejüket. Halvány mosoly jelent meg az ajkán, és észrevétlenül bólintott Dianának. – A találkozót elnapolom addig, amíg segítünk sebesült barátunkon: mi is a neve, Süti? Süti hangja még sürgetőbb lett. Segítséget követelt, már a hisztéria határán járt. – Nagyon fáj, iszonyúan fáj, te jó ég! Caine vezetésével Drake és Diana is elindultak a padsorok között, Sam mellett, követve Astridot és a kis Pete-et kifelé a templomból. Drake félúton megállt, visszafordult, és megszólalt, aznap először. – Ööö…, Orc kapitány? Sorakoztasd fel odakint az embereidet – akik nem sérültek meg. Kidolgozzuk a… hm, kötelességeiteket. Kárörvendő mosollyal hozzátette: – Viszlát később!

TIZENÖTÖDIK FEJEZET 251 óra 32 perc

JACK KÉSVE JÖTT rá, hogy követnie kell Caine-t és a többieket kifelé a templomból. Túl hirtelen ugrott fel, és nekiütközött a padnak, magára vonva a csendes fiú figyelmét, akit Caine korábban hősnek nevezett. – Elnézést – mondta Jack. Gyorsan kisietett az ajtón. Először nem vette észre a többi coatesos diákot. Sokan álltak a templom előtt, a benti eseményeket tárgyalva. Süti jajkiáltásai alig voltak tompábbak, mint odabent. Jack észrevette a magas, szőke lányt, akit bent is látott, és a kis testvérét. – Ne haragudj, nem láttad, merre ment Caine, és a többi társam? A lány, akinek nem emlékezett a nevére, a szemébe nézett. – A városházára ment. Hol máshol is lehetne az új vezetőnk? Jack figyelmét beszélgetés közben gyakran elkerülték a hangsúlyok, de most észrevette a lány hangjában a hideg gúnyt. – Elnézést a zavarásért! – Visszanyomta a szemüvegét az orrára, ugyanakkor megpróbált mosolyogni is. Biccentett a lány felé, és a városházát kezdte keresni a szemével. – Nézd, ott van! – mutatta meg az épületet Astrid. Majd bemutatkozott. – Astridnak hívnak. Te tényleg meg tudod javítani a telefonokat? – Persze, de kell hozzá egy kis idő. A jel a telefonodtól a toronyig megy, ugye. – Leereszkedő hangon beszélt, miközben kezével tornyot formált, ami felé sugarak érkeztek. – Onnan eljut a műholdra, onnan le az útvonalválasztóhoz. De most, ugye, nem tudunk jeleket küldeni a műholdra, ezért… Egy ijesztően hangos kiáltás szakította félbe, ami a templom belsejéből érkezett. Jack öszszerándult. – Honnan tudod, hogy nem érnek el a jelek a műholdra? – kérdezte Astrid. A fiú meglepődve nézett rá, és öntelt arcot vágott, mint mindig, ha valaki kétségbe vonta a technikai tudását. – Kétlem, hogy értenéd. – Hátha mégis – mondta Astrid. Jack meglepetésére a lány követte a magyarázatát. Ezért beavatta a tervébe pár számítógép átalakításáról, amik egyszerű útvonalválasztóként működnének a telefonok számára. – Nem lenne túl gyors. Úgy értem, nem lenne képes egyszerre mondjuk tizenkettőnél több hívást kezelni, de alapszinten használható lenne. Astrid öccse Jack kezét bámulta, amit a fiú végig idegesen dörzsölgetett. Jack attól lett nyugtalan, hogy túl messze került Caine-től. Mielőtt elindultak a Coates Akadémiáról, Drake Merwin mindenkit figyelmeztetett, hogy a Perdido partiakkal a lehető legkevesebbet beszéljenek. Márpedig Drake figyelmeztetését ajánlatos volt komolyan venni. – Nos, jobb, ha megyek – mondta Jack.

Astrid megállította. – Szóval érdekelnek a számítógépek. – Igen. Érdekelnek a technikai dolgok. – Hány éves vagy? – Tizenkettő. – Túl fiatal vagy ahhoz, hogy ilyen képességeid legyenek. A fiú fölényesen felnevetett. – Semmi sem nehéz, amiről beszéltem. A legtöbben nem tudnák megcsinálni, de nekem nem nehéz. Jack sosem volt félénk, ha a technikai tudása került szóba. Első igazi számítógépét a negyedik születésnapjára kapta. A szülei sokat emlegették az első nap történetét, amikor húsz óráig ült a gép előtt egyfolytában, és csak a müzliszeletek és ivólevek kedvéért tartott némi szünetet. Ötéves korára könnyedén tudott programokat telepíteni, és tájékozódni az interneten. Mire hatéves lett, a szülei hozzá fordultak segítségért a számítógépes ügyekben. Nyolcéves korában saját weboldalt készített, és az iskolája nem hivatalos számítástechnikusa lett. Kilencéves korában feltörte a helyi rendőrség számítógépes rendszerét, hogy kitörölje egy barátja apjának a gyorshajtásáról szóló adatokat. A saját szülei rájöttek, és pánikba estek. A következő tanévre már a Coates Akadémiára íratták be, ami a jó képességű, de nehezen kezelhető gyerek neveléséről volt ismert. Jack azonban nem volt nehezen kezelhetőgyerek, és rosszulesett neki az áthelyezés. Semmi esetre sem segítette abban, hogy távol maradjon a bajtól. Ellenkezőleg, a Coatesba több olyan gyerek is járt, akiket Jack szülei rossz társaságnak ítéltek volna. Néhányukat különösen rossz társaságnak. Mások egyszerűen csak rosszak voltak. – Mi az, ami neked is nehéz volna, Jack? – kérdezte Astrid. – Szinte semmi – felelte a fiú őszintén. – Amit tényleg szeretnék megcsinálni, hogy legyen itt valamilyen helyi internet. Itt, a… hogyishívjákban. – Úgy néz ki, hogy AVIZ-nak nevezzük. – Igen, itt az AVIZ-ban. Becslésem szerint körülbelül kétszázhuszonöt használható számítógépünk van, az otthonok és cégek száma alapján. A terület elég kicsi, úgyhogy nem volna túl nehéz felállítani egy wi-fit. Eddig könnyű volna. És ha még lenne pár jó öreg G5-ös gépem is, akkor fel tudnék állítani egy helyi rendszert. – Az nagyszerű lenne. Mondd csak, Comp… – tényleg, hívhatlak Computer Jacknek? – Mindenki így hív. Néha csak Jacknek. – Jól van, Jack. Mit tervez Caine? Jacket váratlanul érte a kérdés. – Tessék? – Mire készül? Te okos fiú vagy, biztosan van valami ötleted. Jack ott akarta hagyni a lányt, de nem tudta, hogyan tegye. Astrid közelebb lépett, és megérintette a karját. A fiú csodálkozva nézte. – Tudom, hogy készül valamire – mondta Astrid. Az öccse Jackre függesztette nagy, üres szemét. – Tudod, mire gondolok? Jack a fejét rázta. – Arra, hogy te rendes srác vagy – mondta Astrid. – Szerintem nagyon okos vagy, és az emberek nem mindig bánnak jól veled. Félnek a tehetségedtől, és megpróbálnak kihasználni. Jack azon kapta magát, hogy beleegyezően bólogat. – De nem hiszem, hogy az a Drake nevű fiú rendes srác lenne. Ugye, nem az? Jack hallgatott. Nem akart kiadni semmilyen titkot. Nem értette meg olyan gyorsan az embereket, mint a gépeket. Az emberek többnyire nem voltak olyan érdekesek.

– Erőszakos fráter, nem? Úgy értem, Drake. Jack vállat vont. – Gondoltam. És Caine? Jack nem felelt, de Astrid továbbra is várta a választ. A fiú nyelt egyet, és megpróbált félrenézni, de nem volt könnyű. – Caine – ismételte meg Astrid. – Valami nem stimmel vele, ugye? Computer Jack ellenállása öszeomlott, de az óvatossága megmaradt. Suttogva mondta. – Furcsa képességei vannak. Tud… – Jack, hát itt vagy! Jack és Astrid ijedten kapták fel a fejüket. Diana Ladris lépett hozzájuk. Szívélyesen bólintott Astrid felé. – Remélem, jól érzi magát az öcséd. Úgy kirohantatok, hogy azt hittem, roszszul lett. – Nem. Nem, jól van. – Szerencséje, hogy odafigyelsz rá – mondta Diana. Közben megfogta Astrid kezét, mintha kezet akarna vele rázni, de Jack tudta, hogy más a szándéka. Astrid elhúzta a kezét. Diana szépen tudott mosolyogni, de most komor maradt az arca. Jack azon tűnődött, vajon Diana képes volt-e befejezni Astrid vizsgálatát. Valószínűleg nem: általában tovább tartott neki, hogy leolvassa az emberek erőszintjét. A köztük lévő feszült légkört egy dízelmotor hangja törte meg. Egy mexikóinak kinéző fiú markológépet vezetett a park melletti utcán. – Ez kicsoda? – kérdezte Diana. – Edilio – felelte Astrid. – Mit művel? A markológépen ülő fiú árkot kezdett ásni a park füvében, közel a járdához. Ott, ahol a fiatal lány letakart teste feküdt – amit mindenki elkerült. – Mit csinál? – ismételte meg a kérdést Diana. – Azt hiszem, eltemeti a halottakat – mondta Astrid lágyan. Diana összevonta a szemöldökét. – Caine nem utasította semmi ilyesmire. – Mit számít az? – kérdezte Astrid. – Meg kell csinálni. Sőt azt hiszem, megyek, és segítek neki én is. Feltéve, ha Caine nem neheztel érte. Ugye, szerinted se fog? Diana nem mosolygott, de nem is mordult fel, mint ahogy Jack már több alkalommal látta. – Te rendes lánynak tűnsz, Astrid – mondta Diana. – Fogadok, hogy az az okos, mindenhez értő típus vagy, tele ötletekkel, meg világmegváltó tervekkel. Csakhogy itt megváltoztak a dolgok. Ez már nem a régi életed. Olyan, mint… tudod, milyen? Mintha eddig egy nagyon jó környéken éltél volna, és átköltöznél egy nagyon kemény környékre. Te nem tűnsz keménynek, Astrid. – Hogy alakult ki ez a helyzet? Az AVIZ? Ti tudjátok? – kérdezte Astrid. Nem hagyta magát megfélemlíteni. Diana felnevetett. – Idegenek. Isten. Hirtelen eltolódás a tér-idő kontinuumban. Hallottam, hogy valaki Zseni Astridnak hívott téged, úgyhogy talán eszedbe jutottak olyan magyarázatok, amikre én nem is gondolnék. Nem számít. Megtörtént, így jártunk. – Mit akar Caine? – kérdezte Astrid. Jack nem hitte el, hogy Astrid nem hátrált meg Diana magabiztossága előtt. A legtöbben behódoltak neki. A legtöbben nem tudtak szembeszállni vele. Ha mégis megpróbálták, hamar megbánták.

Jack mintha az elismerés szikráját látta volna megvillanni Diana sötét szemében. – Hogy mit akar Caine? Azt akarja, amit akar. És meg is fogja szerezni – mondta Diana. – Most mehetsz a temetésre! Ne nagyon kerülj az utamba! És vigyázz az öcsédre! Jack? A nevének említése kizökkentette Jacket révedező állapotából. – Igen? – Gyere! Jack Diana után indult, de elszégyellte magát rögtön ugró, kutyaszerű engedelmességéért. Fellépkedtek a városháza lépcsőin. Caine a legnagyobb szobát foglalta el, ami nem lepett meg senkit, aki ismerte őt. Hatalmas mahagóniasztal mögött ült, lassan hintázva előre-hátra egy túl nagy, gesztenyebarna bőrfotelben. – Hol voltál? – kérdezte Caine. – Megkerestem Jacket. Caine szeme szikrázott. – És hol kószált Computer Jack? – Sehol – felelte Diana. – Csak sétált, eltévedt. A lány kimentette őt, jött rá döbbenten Jack. – Belefutottam abba a lányba – mondta Diana. – A szőkébe, akinek olyan fura az öccse. – Igen? – Úgy becézik: Astrid, a Zseni. Azt hiszem, van köztük valami azzal a tűzoltó gyerekkel. – A neve Sam – emlékeztette Caine. – Szerintem jobb, ha rajta tartjuk a szemünket Astridon. – Sikerült megvizsgálnod? – kérdezte Caine. – Nem egészen, úgyhogy nem tudok biztosat mondani. Caine ingerülten tárta szét a karját. – Miért kell minden kis adatért könyörögnöm? Mondd csak! – Körülbelül két bar lehet. – Vajon milyen képességei lehetnek? Fénygyújtó? Gyorsító? Kaméleon? Remélem, nem egy újabb Dekka. Vele sok bajunk volt. És remélhetőleg nem Olvasó, mint te, Diana. Diana a fejét rázta. – Fogalmam sincs. Még abban sem vagyok biztos, hogy két bar volt. Caine bólintott. Majd akkorát sóhajtott, mintha a világ összes súlya az ő vállára nehezedne. – Vedd fel a listára, Jack! Astrid, a Zseni, két bar. Kérdőjellel. Jack elővette PDA készülékét. Internet természetesen nem volt rajta, de a többi funkciója még működött. Beütötte a biztonsági kódot, és megnyitotta a listát. Huszonnyolc névből állt, mindegyik coatesos diák. A nevük utáni oszlopban egy szám szerepelt: egy, kettő vagy három. Egyetlen név után szerepelt négyes: Caine Sorén. Jack bepötyögte az információt. Astrid, két bar, kérdőjel. Próbált nem gondolni arra, mit jelent ez a csinos, szőke lány számára. – Jobban ment, mint reméltem – mondta Caine Dianának. – Előre tudtam, hogy lesz egy helyi nehézfiú, aki gondot jelent. És azt is megmondtam, hogy lesz egy természetes vezető. A nehézfiú nekünk fog dolgozni, a vezetőt pedig szemmel tartjuk, amíg el nem tudunk bánni vele. – Majd rajta tartom a szemem – mondta Diana. – Csinos fiú. – Sikerült megvizsgálnod? Jack látta, hogy Diana kezet fogott Sammel. Úgyhogy meglepődött, amikor a lány azt mondta: – Nem, nem sikerült.

Jack elbizonytalanodott, vajon emlékeztesse-e Dianát, hogy mi történt, de úgy döntött, hogy hülyeség lenne. Diana nyilván tudja, kit vizsgált meg, és kit nem. – Tedd meg, minél hamarabb! – mondta Caine. – Láttad, hogy néztek rá? És amikor képviselőket kértem, az ő nevét mondták először. Nem tetszik, hogy ő a gondozónő, Temple fia. Ez rossz előjel. Vizsgáld meg! Ha van ereje, akkor nem várhatunk az elintézésével. Lana meggyógyult. Csakhogy gyenge volt, éhes és szomjas. A szomjúság volt a legrosszabb. Nem volt benne biztos, hogy kibírja. Viszont átélte a poklok kínjait, és életben maradt. Ez okot adott a reménykedésre. A nap már felkelt, de még nem érintette meg őt a sugaraival. A szurdok árnyékban volt. Lana tudta, hogy addig kell visszatérnie a tanyára, amíg a talaj úgy fel nem forrósodik, mint egy sütőből kivett pite. – Ne is gondolj az ennivalóra! – figyelmeztette magát rekedten. Örömmel fedezte fel, hogy még van hangja. Próbált visszakapaszkodni az úttestre, de két felhorzsolt térddel és tenyérrel később be kellett látnia, hogy ez nem fog menni. Még Patrick sem tudott felmászni a szakadék oldalán. Túl meredek volt. Nem volt más hátra, mint a szakadékban előrehaladni, ami remélhetőleg kilyukad majd valahová. Csak nehezen jutott előre. A föld a legtöbb helyen kemény volt, máshol leomlott, elmozdult, ő pedig a kezére és a térdére esett. Ahányszor elesett, mindig egyre nehezebb volt lábra állnia. Patrick hangosan lihegett mellette: inkább vánszorgott, mint ugrándozott, épp olyan fáradt és megviselt volt, mint a gazdája. – Összetartunk a bajban, ugye? – kérdezte Lana. A bozót szúrta a lábát, a kövek a talpát. Néhol olyan sűrű volt a tüskés bokor, hogy meg kellett kerülnie. Volt, ahol nem térhetett ki előle, és át kellett verekednie magát rajta, időrabló óvatossággal lépkedve. Közben mégis begyűjtött pár karcolást a lábán, amelyek tűzként égették. Amikor túljutott a sűrűjén, rátette a kezét a sebekre, s ekkor csökkent a fájdalom. Körülbelül tíz perc múlva a sebeknek nyoma sem volt. Lana meg volt győződve róla, hogy csoda történt. Tudta, hogy neki személyesen nincs ereje, hogy kutyákat vagy embereket gyógyítson. Még sosem tett ilyet azelőtt. De hogy hogyan ment végbe a csoda, arról fogalma sem volt. Másra kellett figyelnie: hogyan másszon meg egy hirtelen emelkedőt, hogy kerülje ki azt a szúrós bokrot, vagy hogy hol talál ezen a sivár tájon vizet vagy ennivalót. Bárcsak jobban figyelt volna a környező vidékre, amikor a tanyáról jöttek, vagy visszafelé mentek a kocsival, gondolta. Ez a szurdok vajon a farmra vezet vagy kikerüli? Nemsokára odaérnek, vagy pedig vakon botorkál az igazi sivatag felé? Keresi egyáltalán valaki? A szurdok falai már nem látszottak olyan magasnak, de ugyanolyan meredekek voltak, és közeledtek egymáshoz, szűkült az útvonala. Ez jó hír volt. Ha egyre szűkebb és sekélyebb, akkor a végéhez kell közelednie! Szemét a földre szegezte, a kígyókat figyelte, amikor Patrick megmerevedett. – Mi az, öregfiú? – Ő is rögtön meglátta, hogy mi az. Egy fal húzódott a szurdokon át. Hihetetlenül magas volt, sokkal magasabb, mint a szakadék oldala: egy akadály, ami számára ismeretlen anyagból készült.

A puszta mérete, azzal együtt, hogy szokatlan volt ezen a helyen, félelemmel töltötte el. Mivel azonban nem mozdult semerre, valóban csak egy falnak kellett lennie. Áttetsző volt, mint a vízzel kevert tej. Enyhe fénnyel ragyogott. Abszurd volt: lehetetlen. Egy fal állt ott, ahol semmi keresnivalója sem volt. Közelebb merészkedett hozzá, de Patrick nem akart vele tartani. – Meg kell néznünk, mi ez, pajtás – nógatta a kutyát. Patrick nem értett vele egyet. Ót nem érdekelte a dolog, bármi legyen az. Közelebb érve meglátta a falon saját halvány tükörképét. – Valószínűleg szerencse, hogy nem látom magam jobban – motyogta. – Haja csomós volt az alvadt vértől. Tudta, hogy tetőtől talpig piszkos. Ruhája szakadozott volt, és nem a mostanában divatos módon, hanem itt-ott ronggyá foszolva. Lana megtette az utolsó pár lépést az akadályig, és egyik ujjával megérintette. – Ahh! Felszisszent, és visszahúzta az ujját. Az ütközés előtt ezt még égető fájdalomnak nevezte volna, de azóta más mércével mérte az igazi szenvedést. Ezzel együtt nem ért hozzá még egyszer a falhoz. – Valamiféle elektromos kerítés? – kérdezte Patricktől. – Mit keres ez itt? Nem maradt más választása, mint hogy megmássza a szurdok oldalát. Csakhogy szinte biztos volt abban, hogy a tanyára bal kéz felé kell indulnia, a szakadéknak azt az oldalát viszont lehetetlen volt megmászni. Kötélre és ékekre lett volna szüksége hozzá. Úgy látta, hogy a jobb oldalon talán fel tud mászni, felkapaszkodva a sziklák és párkányok során. Csakhogy ekkor a szurdok elválasztaná őt a tanyától. A másik lehetőség az volt, hogy visszatér oda, ahonnan jött. Fél napjába került, amíg elvergődött idáig. Lemegy a nap, mielőtt visszaér a kiindulási pontra. Ott halna meg, ahonnan elindult. – Gyere, Patrick, másszunk ki innen! Úgy tűnt, egy órába is beletelt, mire felkapaszkodott a jobb oldali sziklafalon. Végig a fal komor pillantása kísérte, mert Lana úgy gondolt rá, mint élőlényre: valami óriási, rosszindulatú erőre, ami azon volt, hogy megállítsa őt. Amikor végre felért, szeme fölé emelte a kezét, és körülnézett, balról jobbra, végig a láthatáron. Ekkor majdnem összeomlott. Az útnak semmi nyomát nem látta, sem a tanyának. Csak a szakadék volt előtte, és nem több mint egymérföldnyi síkság, mielőtt emelkedni kezdett a terep. És az a lehetetlen fal. A lehetetlen fal, aminek nem lett volna szabad ott lennie. Az egyik oldalon a szurdok, a másikon a hegyek, a harmadikon a fal, ami úgy állt a síkságon, mintha az égből hajították volna oda. Az egyetlen szabad útvonal arra vitt, amerről idejött, a keskeny, csíknyi síkságon, ami a szurdok mellett húzódott. Eltakarta a szemét, és a nap irányába nézett. – Várj csak – mondta Patricknek –, látok ott valamit. A fal tövében, nem messze a hegyektől mintha egy darabka zöld folt lett volna, ami remegett a felszálló hőségben. Biztosan délibáb. – Mit szólsz ehhez, Patrick? Patrick nem jött izgalomba. Kedvetlenül állt mellette. Nem volt jobb formában, mint Lana. – Nos, egy délibáb mindenünk, ami van – mondta.

Elindultak. Legalább gyorsabban haladtak, mint kifelé mászva a szurdokból, de a nap ekkor már kalapácsként sújtott le Lana védtelen fejére. Érezte, hogy teste feladja a küzdelmet, miközben szellemét kétség kínozta. Egy délibáb felé tartott, utolsó erejét összeszedve. Így fog meghalni, egy ostoba érzéki csalódást kergetve. Csakhogy a zöld folt nem tűnt el előle. Egyre nagyobb lett, ahogy közelebb értek hozzá. Lana tudata pislákoló gyertyaként hol felgyulladt, hol kialudt. Pár másodpercig éber volt, aztán elveszett egy alaktalan álomban. A lábát húzva támolygott előre, félig vakon az állandó napba nézéstől, amikor egyszer csak észrevette, hogy lába homok helyett füvön lépked. Lábujjai érezték a fű puhaságát. Egy kis fűfolton járt: úgy négy méter hosszú és négy méter széles lehetett. Közepén forgó locsolófej állt. Nem volt bekapcsolva, de locsolócső vezetett belőle egy kis, ablaktalan faház mögé. A faház nem volt nagyobb egy szobánál. Mögötte félig összedőlt fészer állt, és egy szélmalomféleség, vagyis inkább egy repülőgép-propeller egy düledező, hét méter magas torony tetején. Lana végigdülöngélt a locsolócső mellett, a forrását keresve. Egy valaha festett, mára csak homokkal lepett, vasúti talpfákra állított tartályhoz vezetett, a szélmalom alatt. Rozsdás cső bukkant elő a földből a szélmalom mögött. Szelepek voltak rajta, és csatlakozó csövek. A locsolócső a tartályhoz szerelt csapban ért véget. – Egy kút, Patrick! Lana gyenge ujjaival kétségbeesve tekergette a slag csatlakozó menetét. Sikerült levennie. Eltekerte a fogantyút, és a tartályból víz, meleg és rozsdaillatú víz patakzott elő. Lana és Patrick ivott. A lány hagyta, hogy a víz az arcára folyjon. Hadd mossa le róla a vért, a csomókat a hajából. De nem azért jött el idáig, hogy a megváltó vizet rögtön mind elpocsékolja. Elzárta a csapot. Az utolsó csepp még ott csillogott a cső rézszegélyén. Az ujja végére vette, és kitisztította vele a hegeket véres szeméből. Majd először a baleset óta felnevetett. – Még nem haltunk meg, ugye, Patrick? Még nem.

TIZENHATODIK FEJEZET 171 óra 12 perc

– ELŐSZÖR FORRALD FEL a vizet. Aztán tedd bele a tésztát – mondta Quinn. – Honnan tudsz ilyeneket? – zsörtölődött Sam, miközben a tészta kék színű zacskóját forgatta, használati utasítást keresve az elkészítéséhez. – Mert körülbelül egymilliószor láttam, ahogy anyám tésztát főz. Először fel kell forrnia a víznek. Sam és Quinn a nagy lábas vizet nézték a tűzhelyen. – Ha nézzük a lábast, sosem forr fel a víz – emlékeztette őket Edilio az ismert mondásra. Sam és Quinn mindketten elfordították a fejüket. Edilio felnevetett. – Ez csak egy mondás, de amúgy nem igaz. – Tudtam, hogy nem – mondta Sam. Aztán felnevetett. – Jó, bevallom, nem tudtam. – Talán segíts rá a bűvös kezeddel – javasolta Quinn. Sam nem felelt. Zavarónak találta, ha Quinn az új képességén élcelődött. A tűzoltóság egy kétemeletes betonkockában kapott helyet. A földszinten a garázs volt, itt állt a tűzoltókocsi és a mentőautó. A második emelet volt a lakótér: egy nagy szoba, ami magába foglalta a konyhát, egy téglalap alakú étkezőasztalt és két, össze nem illőheverőt. Egy ajtó külön, szűk szobába vezetett, ahol az emeletes ágyak hat fekvőhelyet kínáltak a tűzoltóknak. A nagyobb szoba majdnem vidám volt, de mégsem lett az. Tűzoltók fényképei lógtak a falon: néhányan komoly pózban álltak, mások a társaikkal bohóckodtak. Köszönőleveleket is kiragasztottak, köztük első osztályosok rajzokkal díszített írásait, amik mind a Kedves Tűzoltó! megszólítással kezdődtek, habár a szavak írásmódja néhol titokzatos módon megváltozott. Egy nagy, kerek asztalon hirtelen félbehagyott pókerjátszma nyomai hevertek – leejtett kártyák, chips, cigaretták a hamutartóban –, amikor a három fiú megérkezett, de azóta eltakarítottak mindent. Az éléskamra meglepően jól fel volt szerelve, üvegekben paradicsomszósz állt a polcokon, konzervekben leves, dobozokban tészta. Egy piros dobozban házi süteményt találtak, ami már elég száraz volt, de meg lehetett enni, ha tizenöt percre betették a mikrosütőbe. Sam elfogadta a tűzoltóparancsnoki megbízatást. Nem azért, mert ő akarta, hanem mert sokan szerették volna, ha elfogadná. Remélte, hogy nem fogják hívni semmilyen tűzhöz, mivel három nap után is alig tudták beindítani a tűzoltókocsit, nem hogy elvezetni valahová, vagy használni a berendezéseit. Csak egyszer fordult elő, hogy egy fiú Tűz! kiáltással szaladt be hozzájuk, mire Sam, Quinn és Edilio hat háztömbbel arrébb cipelték és vonszolták a nehéz tűzcsapkulcsot, de kiderült, hogy a gyerek bátyja csak egy konzervet tett a mikroba, és onnan jött az égett szag.

Nem voltak azonban tétlenek, rájöttek például, hol találják a sürgősségi ellátáshoz szükséges felszerelést a mentőkocsiban, és gyakorolták a tömlő rákötését a tűzcsapra, hogy gyorsabban menjen, mint Ediliónak az első tűz esetén. És megtanultak lecsúszni a tűzoltók rúdján. – Elfogyott a kenyér – közölte a többiekkel Edilio. – Nincs szükség kenyérre, ha van tészta. Mind a kettőben szénhidrát van – mondta Sam. – Nem a tápértékéről beszélek, hanem arról, hogy kenyeret mindennap szoktunk enni. – Azt hittem, hogy felétek tortillát esznek. – A tortilla is kenyér. – Nos, nincs kenyerünk – mondta Sam. – Semmilyen. – Még körülbelül egy hét, és senkinek sem lesz kenyere – mutatott rá Quinn. – Csak frissen lehet megenni. Egy idő után penészes lesz. Három nap telt el azóta, hogy Caine és csapata a városba érkezett, és gyakorlatilag átvették az irányítást. Három nap eltelt, és senki sem jött, hogy megmentse őket. Napról napra csüggedtebbek lettek. Mégis napról napra jobban beletörődtek, hogy – legalábbis egyelőre – ez a valóság. Az AVIZ – már mindenki így hívta – öt napja jött létre. Öt nap felnőttek nélkül: anyák, apák, nővérek és bátyok, tanárok, rendőrök, gyerekorvosok, papok és fogorvosok nélkül. Öt nap tévé, internet és telefon nélkül. Caine-t eleinte örömmel fogadták. A fiataloknak jó érzés volt, hogy valaki felügyeli a dolgokat, aki választ ad a kérdésekre, és szabályokat hoz. Caine-nek jól ment az irányítás. Ahányszor csak dolga volt vele, Sam úgy látta, Caine teljes magabiztossággal képes cselekedni, mintha erre a feladatra született volna. Csakhogy a kétségek is nőttek a három nap alatt. Caine-nel és Dianával, de főleg Drake Merwinnel kapcsolatban. Néhányan azzal védték, hogy a rend fenntartásához szükség van valakire, akitől félnek. Mások egyetértettek ezzel, de azt felelték rá, hogy Drake túlságosan is ijesztő. Azokat, akik nem engedelmeskedtek Drake-nek, vagy az úgynevezett seriffjeinek, megpofozták, megütötték, a földre döntötték, egy esetben a vécékagylóba dugták a fejét az illetőnek, és „megmosdatták”. Az ismeretlentől való félelem helyébe a Drake-tól való félelem lépett. – Én tudok friss tortillát sütni – mondta Edilio. – Csak liszt kell hozzá, egy kis vaj, só, sütőpor. Van mind a három. – Inkább ne, majd csapunk egyszer máskor egy „tacoestét” – mondta Quinn. Elvette Samtől a tésztát, és a lábasba tette. Edilio felkapta a fejét. – Halljátok? Sam és Quinn fülelni kezdtek. A leghangosabb zaj a forrásban lévő víz hangja volt. Aztán meghallották. Valaki jajgatott. Sam tett három lépést a tűzoltó rúd felé, lába és karja közé fogta, és a lyukon át lecsúszott az alattuk lévő, erős fénnyel kivilágított garázsba. A garázs nyitott volt, érezni lehetett az esti levegő illatát. Valaki, egy lány – hosszú, vörös haja alapján lány volt – hevert a küszöb előtt. Mintha be akart volna mászni, de csak nehezen jutott előre. Három alak közeledett az úttest felől. – Segítsetek! – kérte halkan a lány. Sam letérdelt mellé. Döbbenten hőkölt vissza. – Betti?

Ugrálós Betti arcának bal felét vér borította. Homloka fölött mély seb húzódott. Lihegve vette a levegőt, mintha összeomlott volna a maratoni futás végén, és utolsó erejével próbálna átmászni a célvonalon. – Betti, mi történt? – El akarnak kapni! – mondta Betti, és Sam karjába kapaszkodott. A három sötét alak az utca világos részének a szélére ért. Az egyik egészen biztosan Orc volt. Senki más nem lehet ilyen hatalmas termetű. Közben Edilio és Quinn is a garázs ajtajához ért. Sam elengedte Bettit, és Edilio mellé lépett. – Ha az hiányzik, kaphattok ti is! – ordított feléjük Orc. – Mi folyik itt? – kérdezte tőle Sam. Felismerte a másik két fiút, egy Kari nevű hetedikest az iskolából, és Chazt, egy coatesos nyolcadikost. Mindhármuknál alumínium baseballütők voltak. – Semmi közöd hozzá! – mondta Chaz. – Van egy kis elintéznivalónk! – Milyen elintéznivaló? Orc, megütötted Bettit? – Megszegte a szabályokat – felelte Orc. – Megütöttél egy lányt? – kérdezte Edilio felháborodva. – Fogd be, te majom! – válaszolta Orc. – Hol van Howard? – kérdezte Sam, csak hogy időt nyerjen, amíg rájön, hogy mit tegyen. Egyszer már veszített Orc ellen. Orc sértésnek vette a kérdését. – Nincs rá szükségem, hogy elintézzelek, Sam! Orc Sam felé indult, megállt tőle fél méterre, és a vállára tette az ütőjét, mintha ott, helyben neki akarna állni baseballozni. Ha viszont Sam feje volt a célpontja a labda helyett, aligha tudta volna elvéteni. – Nyomás befelé, Sam! – rendelte el Orc. – Oké, én ebből nem kérek még egyszer. Engedd, hadd vigyék el a lányt, Sam – mondta Quinn. – Ti nem engedtek meg semmit – mondta Orc. – Azt teszem, amit akarok. Sam mozgásra lett figyelmes Orc háta mögött. Gyerekek gyülekeztek az úttesten, húszegynéhányan lehettek. Orc is észrevette őket, és hátranézett. – Nem fognak megmenteni téged – mondta Orc, és meglendítette az ütőt. Sam lebukott. Az ütő elzúgott a feje felett, és Orc a lendülettől tett egy fél fordulatot. Sam elvesztette az egyensúlyát, de Edilio készen állt. Nagyot kiáltott, és belefejelt Orc gyomrába. Edilio talán feleolyan magas volt, mint Orc, mégis ledöntötte a lábáról. A nagydarab fiú elterült a betonon. Chaz nekiesett Ediliónak, megpróbálta lerángatni Orcról. Az utcáról figyelő gyerekek is közelebb futottak. Dühös kiáltások és fenyegetések szálltak Orc felé. Kiáltoznak, de nem avatkoznának bele az egyenlőtlen küzdelembe, gondolta Sam. Egy hang vetett véget a lármának. – Senki se mozduljon! – mondta Drake. Orc lenyomta magáról Ediliót, és talpra ugrott. Elkezdte rugdosni ellenfelét, negyvenhármas cipője teljes erejéből célozva a fiú védekező karjára. Sam odaugrott, hogy segítsen a ba-

rátján, de Drake gyorsabb volt. Orc mögé lépett, megragadta a hajánál fogva, hátrarántotta a fejét, és a könyökével arcon vágta. Orc orrából ömleni kezdett a vér, és üvöltött dühében. Drake megint megütötte, aztán elengedte, hogy a betonra zuhanjon. – Mit nem lehet érteni azon, hogy „senki se mozduljon”, Orc? – kérdezte. Orc fél térdre guggolt, és innen vetődött Drake-re. Drake ellépett előle, fürgén, mint egy matador. Kinyújtotta a kezét Chaz felé. – Add ide! – parancsolta. Chaz odaadta neki az ütőt. Drake Orc bordáira vágott, rövid, éles mozdulattal. Aztán a veséjére, aztán a fejére, oldalt. Mindegyik csapást kiszámította: pontosak, hatásosak voltak. Orc a hátára gördült, tehetetlenül, védtelenül. Drake a torkához nyomta az ütő vastag végét. – Öregem, meg kell tanulnod figyelni, ha mondok valamit! Aztán felnevetett, hátralépett, megpörgette az ütőt a levegőben, és a vállára vette. Rávigyorgott Samre. – Nos, mondd el, mi folyik itt, tűzoltóparancsnok! Samnek már meggyűlt párszor a baja a keményfiúkkal, de még sosem találkozott Drake Merwinhez hasonlóval. Orc legalább húsz kilóval nehezebb volt nála, Drake azonban úgy bánt el vele, mint egy játék babával. Sam Bettire mutatott, még mindig guggolva. – Azt hiszem, Orc megütötte. – Igen? És? – És nem akartam, hogy megint megüsse – mondta Sam, a tőle telhető legnagyobb nyugalommal. – Nem úgy nézett ki, mintha segíteni akartál volna. Úgy nézett ki, mintha le akarnád üttetni a fejed egy baseballütővel – mondta Drake. – Betti nem tett semmi rosszat! – kiáltotta egy éles, fiatal hang a tömegből. – Csönd legyen! – mondta Drake anélkül, hogy hátranézett volna. Chazre mutatott. – Te. Magyarázd el, hogy mi történt. Chaz sportos termetű fiú volt, közel vállig érő, szőke hajjal és divatos szemüveggel. A Coates egyenruháját viselte, ami már piszkos és gyűrött volt a többnapi használat után. – Ez a lány rossz dolgot tett. – Bettire mutatott. – Használta az erőt. Sam érezte, ahogy jeges borzongás fut végig a gerincén. Az erő, így mondta. Mintha olyasmi lenne, amit az ember csak úgy megemlít a mindennapi beszélgetésben. Mintha megszokott dolog lenne, amit mindenki ismer. Drake elmosolyodott. – Mégis, mire gondolsz, Chaz? – Egyértelmű fenyegetés volt a hangjában. – Semmire – felelte gyorsan Chaz. – Csak egy bűvésztrükköt csinált – kiáltotta valaki. – Nem bántott senkit. – Mondtam neki, hogy hagyja abba – Orc felállt, leplezetlen dühvel, de némi óvatossággal bámulta Drake-et. – Orc helyettes seriff – magyarázta Drake. – Ha valakire rászól, hogy hagyjon abba valamit, akkor szót kell neki fogadni. Ha a lány nem akart szót fogadni, akkor csak azt kapta, amit megérdemelt. – Nincs jogod bántani senkit! – mondta Sam. Drake-nek cápavigyora volt: túl sok fog, és túl kevés vidámság látszott rajta. – Valakinek el kell érnie, hogy betartsák a szabályokat, nem? – Tilos bűvésztrükköket végezni? – kérdezte Edilio.

– Igen – mondta Drake. – De talán nem mindenki tud erről. Chaz? Add oda a tűzoltóparancsnoknak a szabályok legújabb példányát. Sam elvette a gyűrött, összehajtott lapot anélkül, hogy megnézte volna. – Tessék – mondta Drake. – Most már ismeritek a szabályokat. – Nálunk senki sem bűvészkedik – mondta békítőleg Quinn. – Akkor itt nincs is több dolgunk – mondta Drake, és nevetett a saját elmésségén. – Visszadobta a baseballütőt Chaznek. – Oké, mindenki menjen haza. – Betti egy ideig nálunk marad – mondta Sam. – Felőlem. Orc és a többiek Drake után távoztak. A tömeg szétnyílt előttük. Sam letérdelt Betti mellett. – Be fogunk kötözni. – Mi volt ez a dolog a bűvésztrükkökkel? – kérdezte Quinn. – Semmi – ingatta a fejét Betti. – Kis fénygömbök jöttek elő a kezéből – mondta egy fiatal hang. – Óriási trükk volt. – Jól van, emberek, hallottátok, mit mondott Drake, mindenki menjen innen! – mondta Quinn hangosan. – Mindenki menjen haza! Sam, Quinn és Edilio becipelte Bettit, és leültette az elsősegély-állomáson. Edilio a steril kendőkkel letörölte a vért az arcáról, bekente fertőtlenítő krémmel, és sebtapaszokkal lezárta a sebet. – Itt maradhatsz éjszakára, Betti – mondta Sam. – Nem, haza kell mennem, az öcsémnek szüksége van rám – felelte Betti. – De köszönöm. – Rámosolygott Edilióra. – Ne haragudj, most miattam beléd rúgtak. Edilio zavartan vonta meg a vállát. – Nem nagy dolog. Sam hazakísérte Bettit. Quinn és Edilio felcaplatott a lépcsőn. Quinn a lábashoz lépett, és a főzőkanállal kivett pár szálat a tésztából. Megkóstolta az egyiket. – Öregem, ez szétfolyik. – Túl sokáig főtt – mondta Edilio, átpillantva a válla fölött. – Jó étvágyat! – mondta Quinn. Szedett magának a tésztából, és elkezdett magában dúdolni. Eldöntötte, hogy nem fog beszélgetni Edilióval. Egyre kevésbé tudta elviselni őt. A vidámságát. Azt, hogy szinte mindenhez értett. Az előbb is úgy vetette rá magát Orcra, mint egy mexikói gerillacsapat. Hülyeség volt, gondolta Quinn, nekimenni egy olyan fickónak, mint Orc. Szörnyű, ami Bettivel történt, de mi értelme verekedni olyasvalakivel, akit úgysem tudunk legyőzni? Ha Drake nem avatkozik közbe, Edilio most örülhetne, hogy lábra tud állni. Sam visszatért. Bólintott Edilio felé, és alig nézett Quinnre. Quinn a fogát csikorgatta. Hát ez jó. Sam dühös rá, mert nem akarta beveretni a fejét. Mintha Sam olyan nagy hős lett volna. Quinn sok esetre emlékezett, amikor Sam meghátrált olyan hullámok elől, amiket Quinn meglovagolt. Sok esetre. – A tészta nem élte túl a főzést – mondta Quinn. – Hazavittem Bettit. Remélem, jól van – mondta Sam. – Azt mondta, ne aggódjak. – Betti is tudja, amit te, ugye? – mondta Quinn, miközben Sam leült az asztalhoz egy tányér müzlivel. – Igen. Talán kisebb mértékben. Azt mondta, csak arra képes, hogy ragyogjon a keze.

– Szóval ő még nem égette le senkinek a karját? – Quinnt bosszantotta, ahogy Sam ránézett, félig sajnálkozva, félig megvetően. Elege volt abból, hogy lenézik, csak mert józanul gondolkodik, és a saját dolgával törődik. Sam felnézett, mintha vitázni akarna, aztán mégis összeszorította az ajkát, eltolta maga elől az ételt, és nem mondott semmit. – Ezért nem mondhatod el senkinek – mondta Quinn. – Azt fogják hinni, hogy megkergültél. Látod, mi történik azokkal, akik furán viselkednek. – Betti nem kergült meg – mondta Sam a jól ismert, magára erőltetett nyugalommal. – Egy egyszerű kislány a sulinkból, mint a többiek. – Ne légy ostoba, Sam! – ellenkezett Quinn. – Betti, a kis Pete, a lány a tűzben és te is. Ha négyen vagytok, többnek is lennie kell. A normálisoknak ez nem fog tetszeni. A normálisok azt fogják gondolni, hogy veszélyesek vagytok, vagy ilyesmi. – Komolyan így gondolod, Quinn? – kérdezte Sam csendesen, miközben még mindig nem nézett Quinn szemébe. Sam elővette a hátsó zsebéből a szabályokat tartalmazó papírt, és kiterítette az asztalra. Quinn folytatta: – Csak azt mondom, hogy nézz körül, ember. Van mindenkinek így is elég baja. Szerinted a normálisak hogyan… – Nem hagynád abba ezt a normálisozást? – szólt rá Sam. Edilio, aki az utóbbi időben a békéltető szerepét játszotta Sam és Quinn között, közbeszólt: – Olvasd fel a szabályokat, haver! Sam felsóhajtott. Óvatosan kisimította a papírt, átfutotta a tartalmát, és megvetően felhorkantott. – Az első szabály szerint Caine Perdido Part és az AVIZ néven ismert egész terület polgármestere. Edilio is felmordult. – Kicsit sem nagyképű a fickó, nem? – Második szabály: Drake a kinevezett seriff, és jogában áll betartatni a szabályokat. Harmadik szabály: én vagyok a tűzoltóparancsnok, és felelős vagyok a vészhelyzetek kezeléséért. Nagyszerű. Milyen mázlim van – felpillantott, és hozzátette: – Milyen mázlink van. – Kedves tőled, hogy gondolsz a kisemberekre is – vetette oda Quinn. – Negyedik szabály: senki sem léphet be a boltokba, és nem vihet el onnan semmit a polgármester vagy a seriff engedélye nélkül. – Ezzel is bajod van? – kérdezte Quinn. – Az emberek nem fosztogathatnak kedvükre, nem csórhatnak el mindent. – Ezzel semmi bajom sincs – egyezett bele vonakodva Sam. – Az ötödik szerint mindenkinek segítenie kell Mary nővért a bölcsődében, el kell látni mindennel, amire szüksége van, és támogatni, amikor kéri. Oké! Ez rendben van. Hatodik: ne ölj! – Tényleg? – kérdezte Quinn. Sam fáradtan elmosolyodott, mint akinek elege van abból, hogy dühöngjön, és a többiektől is ezt várja. – Csak vicceltem – mondta. – Jó, ne hülyülj, inkább olvasd, mit írnak. – Csak próbálom megőrizni a humorérzékem, miközben minden szétesik körülöttünk. Hatodik: mindenkinek segítenie kell az olyan közmunkáknál, mint a házak átkutatása. Hetedik: ha helytelen viselkedést látunk, azonnal értesítenünk kell Drake-et. – Szóval legyünk mindannyian spiclik – mondta Edilio.

– Ne aggódj, itt nincsenek a bevándorlók után kutató rendőrök – mondta Quinn. – Különben is, ha valaki rájön, hogyan küldjön téged vissza Mexikóba, veled megyek. – Hondurasba – javította ki Edilio. – Nem Mexikóba. Kábé tizedszerre mondom. – Íme, a nyolcadik szabály. Felolvasom úgy, ahogy van – mondta Sam. – Senki sem végezhet bűvészmutatványt, vagy más cselekedetet, ami félelmet vagy aggódást kelthet. – Ez mit jelent? – kérdezte Quinn. – Azt, hogy Caine nyilvánvalóan tud az erőről. – Nem lep meg – mondta Edilio a müzlije fölött. – A gyerekek úgy beszélnek róla, mintha isteni adomány volna. Mindig is mondtam, hogy Caine-nek különleges ereje van. Az emberek szerint Caine mágus. Olyan, mint egy bűvész. – Dehogy – mondta Quinn –, ha volna ereje, akkor nem akarná, hogy Orc és Drake leállítson mindenki mást, akinek van. – Dehogynem, Quinn – szólalt meg Sam. – Akkor, ha azt akarná, hogy egyedül neki legyen. – Egy kis üldözési mánia, ugye, tesó? – Kilencedik szabály – folytatta Sam. – Szükségállapotban vagyunk. Emiatt senki sem bírálhatja, gúnyolhatja vagy akadályozhatja a hivatalos személyek munkáját. Quinn megvonta a vállát. – Nos, valóban szükségállapotban vagyunk. Ha ez nem az, akkor semmi. – Szóval mától tilos megszólalnunk? – ingatta a fejét hitetlenkedve Sam. A békülésre tett kísérlet kudarcba fulladt. Sam megint neheztelni kezdett Quinnre. – Nézd, ez olyan, mint a suliban, nem? – érvelt Quinn. – Nem bírálhatod a tanárokat, legalábbis a fülük hallatára nem. – Akkor a tizedik pont is tetszeni fog, Quinn: A seriff bizonyos szükséghelyzetekben úgy dönthet, hogy a fenti szabályok nem elegendők a helyzet kezelésére. Ilyen esetekben a seriff bármilyen szabályt kidolgozhat a rend és a biztonság érdekében. – „Kidolgozhat” – mondta Quinn. – Ez úgy hangzik, mintha Astrid segített volna megírni. Sam eltolta maga elől a papírt. – Nem. Ez nem Astrid stílusa. – Összekulcsolt kezét az asztalra tette, és kijelentette: – Ez nincs rendjén. Edilio aggódó arca tükrözte Samét. – Igen, ez nincs rendjén. Ez azt jelenti, hogy Caine és Drake azt csinálnak, amit akarnak, és amikor csak akarnak. – Igen, erre megy ki a játék – helyeselt Sam. – És azt akarja, hogy az emberek gyanakodjanak egymásra: hogy egymás ellen forduljanak. Quinn felnevetett. – Nem értitek, tesó. Az emberek eleve gyanakszanak. Ez itt nem normális állapot, oké? El vagyunk szigetelve mindentől, nincsenek köztünk felnőttek, se rendőrök, se tanárok, se szülők. És nem akarlak megbántani, de néhányan közülünk átalakulnak, vagy mi. Ti úgy csináltok, mintha minden folyhatna tovább normálisan, mintha nem létezne az AVIZ. Sam nem tudta megőrizni a nyugalmát. – Te pedig úgy csinálsz, mintha Betti megérdemelte volna a verést. Téged nem háborít fel, Quinn? Miért fogadod el, hogy egy lányt, akit ismersz, aki sosem ártott senkinek, Orc így megverjen? – Értem, ide akarsz kilyukadni, hogy az egész az én hibám! – Quinn felállt, és hátralökte a székét. – Nézd, Sam, nem azt mondom, hogy helyes volt megverni őt. De mit vártál? Úgy értem, azért is könnyen rászállnak valakire, mert furcsa ruhát visel, vagy nem olyan jó valamilyen sportban vagy bármiért.

Akkor is, ha ott vannak a szülők és a tanárok, a mindennapi életben. Gondolj bele, ha minden össze van kavarodva, talán azt fogják mondani az emberek: „Ó, Sam tűzgolyókat lő ki a szeméből, nahát, milyen érdekes?” Nem, tesó, ez nem így megy! Quinn és Sam meglepetésére Edilio hozzátette: – Igaza van. Ha több ember is olyan… tudod, mint te, és Betti, abból baj lesz. Némelyeknek van erejük, másoknak nincs. Mondjuk én hozzászoktam, hogy másodosztályú állampolgár legyek. – Sötét pillantást vetett Quinnre, aki nem zavartatta magát. – De mások féltékennyé válhatnak vagy megijedhetnek, egyébként is mindenki fél, szóval keresni fognak valakit, akit hibáztatni lehet. Spanyolul úgy mondjuk, cabeza de turco. Olyasvalakit jelent, akit minden bajodért hibáztatsz. – Bűnbak – fordította le Quinn. Edilio bólintott. – Igen, ez az. Bűnbak. Quinn széttárta a kezét, olyan gesztussal, mintha ártatlanul vádolnák. – Nem ezt mondtam? Másmilyen vagy, tehát te leszel az áldozat. Sam, te próbálsz úgy tenni, mintha jobb lennél nálunk: Sam, az igazságos. De még te sem jöttél rá semmire. Régen a legrosszabb, ami történhetett, az volt, hogy kaptál egy egyest vagy egy intőt. Ha most rosszul csinálsz valamit, fejbe vágnak egy baseballütővel. Mindig is voltak keményfiúk, de a tanárok irányították a dolgokat. Most a keményfiúk irányítanak. Mások a játékszabályok, tesó, teljesen mások. Most az ő szabályaik szerint játszunk.

TIZENHETEDIK FEJEZET 169 óra 18 perc

– ADJ MÉG ORVOSSÁGOT! – kiáltotta Süti, azon a követelő hangon, ami sohasem lett halkabb vagy rekedtebb, Dahra Baidoo nagy bánatára. – Még nem lehet – mondta Dahra, már sokadszorra az elmúlt három napban. – Adj még orvosságot! – követelte Süti. – Fáj, nagyon fáj! Dahra a fülére tette a kezét, és próbálta értelmezni az előtte lévő szöveget. Valószínűleg könnyebb lett volna rájönni, mit tegyen, ha még mindig van internet. Akkor csak be kellett volna írnia a keresőbe, hogy Vicodin-túladagolás. Nehezebb volt megtalálni a választ a vastag, szamárfüles Orvosi kézikönyvben, amit valaki elhozott neki Perdido Part egyetlen rendelőjéből. Az egyik baj a sok közül az volt, hogy többféle gyógyszerrel kísérletezett egyszerre, az Adviltól kezdve a Vicodinon át a Tylenolig. A könyvben semmit sem talált arról, hogyan csökkentse a fájdalmat ezek kombinálásával, ebből is meg abból is adva a betegnek egy kicsit. Dahra barátja, Elwood ájultan feküdt egy székben. Rendes barát volt, legalább a lánnyal maradt, hogy ne legyen egyedül. És mindig segített felemelni Sutit, ha alá kellett tolni az ágytálat. De az ő segítőkészségének is voltak határai. Nem ürítette ki az ágytálat. Nem tartotta a tölcsért, amikor a betegnek pisilnie kellett. Dahra megtette. Három napja, amikor a véletlen folytán ő lett a felelős a templom alatti piszkos, sötét, ablaktalan, örömtelen birodalomért, Dahra sok olyan dolgot elvégzett, amiről nem gondolta volna, hogy képes lesz rá. Olyasmiket, amikhez egyáltalán nem volt kedve: például naponta inzulininjekciókat adni egy cukorbeteg hétévesnek. Kopogtak az ajtón: Dahra székével elfordult az asztaltól, és a lámpafénytől, ami megvilágította a szinte teljesen haszontalan könyvet. Mary Terrafino érkezett egy kislánnyal, aki talán négyéves lehetett. – Szia, Mary! – üdvözölte Dahra. – Kit hoztál? – Ne haragudj, hogy zavarlak! – mondta Mary. – Tudom, milyen elfoglalt vagy. De ennek a kislánynak megfájdult a hasa. A két lány megölelte egymást. Az AVIZ előtt nem nagyon ismerték egymást, de most már olyan jóban voltak, mint két testvér. Dahra letérdelt, hogy a kislány szemébe nézhessen. – Szia, kedves! Mi a neved? – Ashley. – Jól van, Ashley. Megmérjük a lázad, aztán megnézzük, mi van veled. Gyere, ülj ide az asztalra. Dahra kicserélte a hőmérő műanyag borítását, és bedugta a kislány szájába. – Látom, már van gyakorlatod – mondta Mary, és mosolygott. Süti hirtelen felordított, olyan hangosan és undorító módon, hogy Ashley majdnem lenyelte a hőmérőt. – Nemsokára elfogy a fájdalomcsillapító – mondta Dahra.

– Nem tudom, mit tegyek. Kiürítettük az orvosi rendelőt, néha kapunk gyógyszert a házakat átkutató csapatoktól is. De erős fájdalmai vannak. – És javult valamennyit? Úgy értem, a válla. – Nem – mondta Dahra. – Nem fog javulni. Csak annyit tehetek, hogy tisztán tartom. – Megnézte a hőmérőt. – Harminchat egész öt. Ez teljesen normális állapot. Feküdj le, hadd nézzek meg valamit. Meg fogom nyomni a hasad. Kicsit talán csiklandozni fog. – Injekciót fogsz adni? – kérdezte a kislány. – Nem, kicsim. Csak megnyomom a hasadat. – Dahra mélyen a kislány hasába nyomta az ujjait, majd hirtelen elengedte. – Fájt? – Csikizett. – Mit ellenőriztél? – A vakbelét. Nagyjából ez minden, amit tudok, Mary. Amikor megnéztem a „hasi fájdalmak”-at, ott találtam mindent, a székrekedéstől kezdve a gyomorrákig. Talán csak pukiznia kell. – A kislányhoz fordult. – Pukiztál már ma? – Azt hiszem, nem. – Majd leültetem a vécére – mondta Mary. – Itass vele egy kis vizet. Tudod, pár csészével. Mary megfogta a kezét. – Tudom, hogy nem vagy orvos, de azért jó, hogy itt vagy nekünk. Dahra felsóhajtott. – Próbálok kiigazodni ezen a könyvön, de elég ijesztő a dolog. Úgy értem, van egymillió betegség, amikről soha nem hallottam, és amikre még gondolni sem akarok. – Igen, el tudom képzelni. Mary habozva állt. Dahra megkérdezte, hogy segíthet-e még valamit. – Figyelj, tudom, hogy ez furcsa kérés lesz, meg minden – mondta Mary, lehalkítva a hangját a bizalmas suttogás szintjére –, de kérlek, maradjon köztünk… – Nem beszélek senkinek arról, ami itt történik – mondta Dahra egy kicsit kimérten. – Tudom. Ne haragudj. Nem… úgy értem, ez kicsit kínos. – Mary, nekem már nincs olyan, hogy kínos. Túl vagyok minden undorítón és megalázón is, úgyhogy nem fog zavarni, akármit mondasz. Mary bólintott. Összekulcsolta az ujjait, és gyorsan kimondta. – Figyelj, én Prozacot szedek. – Mire? – Van egy kis… gondom. Az a helyzet, hogy elfogyott. Tudom, hogy ez nem olyan fontos, mint a többi problémád. – Itt Sütire pillantott. – De ha nem jutok hozzá a tablettához, akkor… – akkorát sóhajtott, hogy az sírásnak is beillett volna. – Semmi gond! – mondta Dahra. Szeretett volna többet tudni, de az ösztönei azt súgták, hogy ne kérdezősködjön. – Nézzük, mit tudok adni. Tudod, milyen erős az a tabletta, amit szedsz? – Negyven milligramm, naponta egyszer. – Pisilnem kell – nyögte siránkozva Süti.

Dahra a szekrényhez lépett, ahol a gyógyszereket tartotta. Némelyik nagy, fehér gyógyszertári üvegekben volt, néhány kisebb, barna, lecsavarható tetejű üvegcsékben. Pár mintacsomagot is elhozott az orvosi rendelőből. Elwood felébredt, nagyot ásítva. – Ó, nahát. Elaludtam. – Szia, Elwood! – köszönt neki Mary. – Huh, hahó! – mondta Elwood, a tenyerére hajtotta a fejét, és visszafeküdt aludni. – Kedves tőle, hogy itt maradt veled – mondta Mary. – Nem veszem sok hasznát – felelte Dahra élesen. Aztán megenyhült. – De legalább itt van. Azt hiszem, tudok adni pár húsz milligrammosat, abból vegyél be kettőt. – Mary tenyerébe öntötte a kapszulákat. – Ez elég lesz egy hétre. Ne haragudj, nincs nálam üveg, vagy ilyesmi. Mary hálásan vette el a tablettákat. – Rendes ember vagy, Dahra. Ha vége lesz ennek az egésznek, és felnősz, jó orvos lesz belőled. Dahra keserűen felnevetett. – Ezek után, Mary, ez a legutolsó foglalkozás, amit választanék. A kórház ajtaja hirtelen kinyílt. A lányok arra fordultak, és Ugrálós Bettit látták meg. Jobb kezét a fejéhez szorítva botorkált. – Hasogat a fejem – mondta. Alig lehetett érteni, amit beszél. Nem tudta rendesen kiejteni a szavakat. Bal karja élettelennek tűnt, bénán csüngött a teste mellett. Bal lábát is húzta maga után, ahogy közelebb lépett hozzájuk. Dahra odafutott, hogy elkapja, amikor összeesett. – Elwood, kelj már fel! – kiáltotta Dahra. Dahra Elwooddal és Maryvel elcipelte Bettit az ágyig, ahol az előbb Ashleyt vizsgálta. – Pukiznom kell – mondta Ashley. – Úristen, adjatok még gyógyszert! – jajgatott Süti. – Csöndet! – kiáltott fel Dahra, befogta a fülét, és behunyta a szemét. – Mindenki maradjon csöndben! Betti, már az asztalon feküdve, azt suttogta: – Elnézést. – Ami úgy hangzott: – Elzst. – Nem rád értettem, Betti! – szabadozott Dahra. – Feküdj vissza! – Dahra ránézett, és azt mondta Elwoodnak: – Hozd ide a könyvet! Kinyitotta az Orvosi kézikönyvet Betti hasán, és gyorsan átlapozta a tárgymutatót. – Ájafeem – mondta Betti. Használható kezével megérintette a fején lévő véres púpot. – Megütött valaki, Betti? – kérdezte Elwood. Bettit összezavarta a kérdés. Úgy nézett rájuk, mintha nem volna értelme. Felnyögött a fájdalomtól. – A teste egyik fele nem működik jól – mondta Dahra. – Nézd, hogy lekonyul a szája. És a szeme, nem egy irányba néz. – Ájafeem – nyöszörgött Betti. – Szerintem azt mondja, hogy fáj a feje – mondta Mary. – Most mit tegyünk?

– Nem tudom: mi lenne, ha kinyitnánk a fejét, hátha meg tudom szerelni? – mondta Dahra éles hangon. – Aztán gyorsan megoperálnám. Semmi probléma. Hiszen itt van ez a hülye könyv is. – Felkapta a könyvet, és áthajította a szobán. Végigcsúszott a linóleumpadlón. Dahra próbált mély levegőt venni. A kis Ashley sírva fakadt. Mary úgy nézett Dahrára, mintha elvesztette volna az eszét. Süti felváltva rimánkodott gyógyszerért, és azért, hogy pisilhessen. – Vigyhjj aaössi. – mondta Betti. Megragadta Mary kezét. – Aaöss. Betti arca eltorzult a fájdalomtól. Aztán kisimultak a vonásai. – Betti – mondta Dahra. – Betti. Huh, ne csináld, Betti. – Betti – suttogta Dahra. Betti torkára tette két ujját. – Mit mondott? – kérdezte Elwood. – Azt hiszem, arra kért, hogy vigyázzunk az öccsére – mondta Mary. Dahra felemelte az ujját Betti nyakáról. Végigsimította a lány arcát, mintegy búcsúzóul. – Ugye, nem… – Mary nem tudta befejezni a kérdést. – De igen – suttogta Dahra. – Valószínűleg belül is vérzett a feje, nem csak kívül. Bárki vágta fejbe, végzett vele. Elwood, keresd meg Ediliót a tűzoltóságon. Mondd meg neki, hogy el kell temetnünk Bettit. – Már Istennél van – mondta Mary. – Nem vagyok benne biztos, hogy az AVIZ-ban is van Isten – felelte Dahra. Bettit a tűzgyújtó kislány mellett temették el a téren, hajnali egykor. Nem volt hely, ahol a halottakat tárolhatták volna, és nem tudták a tetemeket előkészíteni a temetésre. Edilio ásta meg a sírt a markológéppel. A gép hangja, a motor zakatolása, a markoló hirtelen rándulásai szörnyen hangosnak és oda nem illőnek tűntek. Sam is ott volt, Astriddal és a kicsi Pete-tel együtt, Maryvel és Alberttel, aki átjött a McDonald's-ból, Elwood, aki Dahra helyett jött, mert neki Sütivel kellett maradnia, és az ikrek, Anna és Emma. Betti öccse is mellettük állt, és sírt. Mary átkarolta a vállát. Quinn nem akart ott lenni. Sam és Edilio vitte Betti testét a templom pincéjétől a térig. Nem tudtak szelíd vagy méltóságteljes módot találni rá, hogy leeresszék Bettit a lyukba, úgyhogy végül csak beleborították. Olyan hangot adott, mintha egy hátizsákot dobtak volna le. – Mondanunk kéne valamit – javasolta Anna. – Talán azt, mire emlékszünk Bettivel kapcsolatban. Ezt tették: elmondtak pár történetet, amire emlékeztek. Egyikük sem volt vele túl jóban. Astrid elkezdte mondani a miatyánkot. „Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved…” A kis Pete vele együtt mondta. Többet beszélt most, mint amennyit bárki valaha hallotta tőle. A többiek, Samet kivéve, csatlakoztak az imához. Aztán mindegyikük rávetett egy ásónyi földet, majd hátrébb álltak, míg Edilio a markolóval befejezte a munkát. – Holnap készítek neki egy keresztet – mondta Edilio, amikor befejezte az ásást. A ceremónia vége felé Orc és Howard is feltűnt, szellemként a ködben, csendben figyelve. Senki sem szólt hozzájuk. Pár perc után odébbálltak.

– Nem lett volna szabad hazaengednem – mondta Sam Astridnak. – Nem vagy orvos. Úgysem jöttél volna rá, hogy belső vérzése van. Különben is, mit tehettél volna érte? Az a kérdés, hogy most mit fogunk csinálni! – Te mit akarsz tenni? – kérdezte Sam. – Orc megölte Bettit – jelentette ki Astrid. – Talán nem szándékosan, de ez akkor is gyilkosság. – Igen, megölte. És, mit akarsz tenni? – Legalább követelhetnénk, hogy valami történjen Orckal. – Kitől követeljük? – kérdezte Sam. Felhúzta pulóverén a cipzárat. Hűvös volt. – Talán Caine-től várod, hogy igazságot tegyen? – Költői kérdés – jegyezte meg Astrid. – Úgy érted, olyan kérdés, amire nem várok választ? Astrid bólintott. Egy ideig egyiküknek sem volt mondanivalója. Mary és a két iker Betti öccsével együtt visszatért a bölcsődébe. Elwood megjegyezte, nem egyvalakihez beszélve, hanem mindenkihez: – Nem tudom, meddig fogja még bírni Dahra. – Aztán kihúzta magát, és visszament a kórházba. Edilio csatlakozott Samhez és Astridhoz. – Ilyesmi nem történhet meg csak úgy! – mondta. – Halljátok? Ha engedjük őket, hol fognak megállni? Az emberek nem verhetik agyon egymást! – Mit javasolsz? – kérdezte Sam hidegen. – Én? Én csak bevándorló vagyok, nem emlékszel? Nem vagyok idevalósi, nem is ismerem ezeket az embereket. Nem vagyok zseni, és különleges erőm sincs. – Belerúgott a homokba, erősen, mintha olyasvalaki lenne ott, akit bántani akar. Úgy nézett ki, hogy még mondana többet is, de az ajkába harapott, és elviharzott. – Caine mellett áll Drake és Orc, Panda és Chaz, és úgy hallottam, Krokettütő is kibékült vele. És talán még fél tucat fiú vele van. – Félsz tőlük? – kérdezte Astrid. – Igen, Astrid, félek. – Oké! – mondta a lány. – De az égő házba is féltél bemenni. – Látom nem érted! – Sam ezt elég nagy hévvel mondta ahhoz, hogy Astrid egyet hátralépjen. – Tudom, hogy mit akarsz, oké? Tudom, mit akarsz, és még páran mások is. Azt, hogy én legyek Caine ellenfele. Nem tetszik az, ahogy a dolgokat intézi, tehát rúgjam ki. De azt nem tudjátok, hogy ha sikerülne is kirúgnom, én sem lennék jobb nála. – Ebben tévedsz, Sam. Te… – Aznap éjjel, amikor először használtam az erőm, amikor megsebesítettem a mostohaapám, tudod, hogy éreztem magam? – Szomorú voltál, bűntudatod volt – Astrid a fiú arcát nézte, mintha oda lenne írva a válasz. – Talán megijedtél. – Igen, ez mind igaz. És még valami – Felemelte a kezét, és centikre a lány orrától ökölbe szorította. – De élveztem is, Astrid. Élveztem. Arra gondoltam: ó, te jó ég, nézd, micsoda erőm van! Nézd, miket tudok vele csinálni! Ez nagy, őrült nagy élvezet volt. – A hatalom tönkreteszi az embert – mondta szelíden Astrid. – Igen – mondta Sam epésen. – Ezt már hallottam. – A hatalom tönkretesz, a teljhatalom teljesen tönkretesz. Már elfelejtettem, ki mondta.

– Már sok hibát elkövettem, Astrid, nem akarok még egyet. Nem akarok olyan lenni, mint ő, Caine. Hanem… – szélesre tárta a karját, a tehetetlenség jeleként. – Én csak szörfözni akarok. – Te nem mennél tönkre, Sam. Te nem tennél ilyesmit. – A fiú hátralépett: Astrid elé állt, hogy ne legyen köztük nagy a távolság. – Miért vagy ebben ilyen biztos? – Két okból. Először is, neked más a jellemed. Persze hogy lelkesített az erő érzete. De aztán lemondtál róla. Nem ragadtad meg, eltoltad magadtól. Ez az első ok. Te te vagy, nem Caine vagy Drake vagy Orc. Sam bele akart egyezni, el akarta fogadni, de úgy érezte, jobban tudja. – Ne légy ebben olyan biztos! – A második indok: én veled vagyok – mondta Astrid. – Tényleg? – Igen. Kiengedett belőle az összes fájdalom és düh: mintha kihúztak volna egy dugót. Egy ideig elveszettnek érezte magát, miközben a lány szemébe nézett. Nagyon közel álltak egymáshoz. Sam szíve mélyebb ritmust vett fel, ami átjárta az egész testét. Csak pár centi volt köztük. Sam közelebb lépett, a távolság a felére csökkent. – Nem csókolhatlak meg, amíg az öcséd figyel – mondta Sam. Astrid visszalépett, megfogta a kis Pete vállát, és elfordította, hogy másfelé nézzen. – Így már jó?

TIZENNYOLCADIK FEJEZET 164 óra 32 perc

ALBERT OTTHAGYTA a temetési szertartást, es átvágott a terén a McDonald's felé. Azt kívánta, bárcsak lenne valaki, akivel beszélgethetne. Talán ha felkapcsolná a villanyokat, betérne valaki egy késői hamburgerre. De az a pár ember is szétszéledt a térről, mielőtt kinyitotta a McDonald's ajtaját – a McDonald'sét, ami az övé. A tér kiürült és elcsendesedett, csak a távvezetékek halk zümmögését hallotta a feje felett. Albert az ajtó előtt álldogált, egyik kezében a kulcsait, a másikban a McDonald's-os sapkáját szorongatva, amit még a temetésen vett le, a részvét jeleként. Szomorúságot érzett, és rossz előérzet kerítette a hatalmába. Természeténél fogva optimista volt, de az éjszakai temetés és a fiatal lány erőszakos halála nem adott sok okot a vidámságra. Az AVIZ létrejötte óta Albert szeretett egyedül lenni. Aggódott a testvéreiért, és hiányzott neki az anyja. Túl rövid időn belül vált – hátuk közül a legfiatalabb testvérként – meg nem értett és agyonhajszolt áldozati bárányból megbecsült és felelősségteljes személlyé ebben a különös, új közösségben. Ez azonban mit sem változtatott azon, hogy a frissen hantolt temetői föld illatával az orrában és a nyugtalanító ürességgel a fejében most jó lenne megnézni egyet az anyja kedvenc krimisorozatából, közben pattogatott kukoricát lopkodva az anyja ölében lévő tálból. Az AVIZ nagy ügyei – a mik, a miértek, és a hogyanok – nem túlságosan izgatták Albertet. Ő gyakorlatias alkat volt, s az ilyen kérdéseket inkább olyanokra hagyta, mint például Astrid. A mai éjszaka eseményei, és Betti meggyilkolása miatt pedig főjön Sam és Caine feje, és azoké a srácoké. Ami miatt Albert aggódott, az valami egészen más volt: senki sem akart dolgozni. Senki, csak Mary és Dahra, és alkalomadtán Edilio. Mindenki más csak húzza a száját vagy álmodozik vagy veszekszik: üldögélnek, és videojátékokat játszanak, vagy DVD-ket néznek. Úgy élnek, mint a patkányok egy elhagyott házban: azt esznek, amit találnak, oda piszkítanak, ahova akarnak, egyre nagyobb mocskot és káoszt hagynak maguk után. Ez így nem mehet tovább. Mindenki csak elüti valahogy az időt. Ha mindenki így tesz, végül az idő üti agyon őket. Albert érezte, tudta ezt. De nem tudta elmagyarázni a többieknek, nem figyeltek rá. Nem tudott olyan gördülékenyen és meggyőző erővel beszélni, mint Caine, és nem tudott olyan tárgyilagosan érvelni, mint Astrid. Amikor Albert beszélt, a többiek nem figyeltek rá úgy, mint például Samre. Valaki más szavaival és meggyőző erejével kellene elmondania azt az igazságot, amit az ösztönei súgtak. Albert zsebre vágta a kulcsait, és elindult az utcán, határozott lépései visszhangot vertek az üzletek sötét kirakatain. Most az lenne a legokosabb, ha hazamenne, és aludna néhány órát. Nemsokára hajnalodik. De tudta, hogy nem lesz képes elaludni. Samnek, Caine-nek, Astrid-

nak és Computer Jacknek megvolt a saját dolguk, amihez értettek, de ez most Albertre tartozott. – Nem lehetünk patkányok – mormogta maga elé. – Nekünk... – elakadt, és hiába próbálkozott, nem talált rá a megfelelő szavakra. A megyei könyvtár Perdido Parton nem volt valami lenyűgöző hely. Poros, komor, egyszintes épület, alacsony mennyezettel. Amint Albert benyitott, áporodott, penészes szag csapta meg az orrát. Még sohasem járt itt ezelőtt, és kicsit meglepte, hogy nyitva találta az ajtót. Neonlámpák villogtak és zümmögtek a feje fölött. Albert körülnézett, és elnevette magát. – Az AVIZ óta senki sem járt itt. Kihúzta a könyvtáros öreg tölgyfa asztalának a fiókját. Sosem tudhatja az ember, hol rejtőzik egy kis édesség. Talált is egy doboz mentacukorkát. Már jó ideje ott lehetett, várva arra, hogy kitegyék a gyerekeknek, akik sosem jöttek el. Bekapott egy cukrot, és elindult a keskeny polcok között. Meg kellett tudnia valamit, de még nem tudta pontosan, mit. A legtöbb könyvről lerítt, hogy kézbe sem vették őket, amióta Albert megszületett. Rátalált egy enciklopédiasorozatra – olyanra, mint a Wikipédia, csak ez papírból volt, ráadásul jó vaskos. Lehuppant a kopott szőnyegre, és kinyitotta az első kötetet. Nem tudta, mit keres, de tudta, hol kell kezdenie. Kihúzta a polcról az M betűs kötetet, és odalapozott a Munka című bekezdéshez. Két nagyobb témakört is talált: az egyik a munkát, mint fizikai fogalmat tárgyalta, a másik a „társadalmi túlélés szükségszerű feltételeként” írt róla. – Ez az – mondta Albert. – Erről beszéltem. Elkezdte olvasni. Kötetről kötetre ugrált, miközben csak a töredékét értette meg annak, amit olvasott, de éppen eleget ahhoz, hogy követni tudja az egyik utalást a másikra, és így tovább. Pontosan olyan volt, mint a neten az egymást követő linkek, csak lassúbb és fárasztóbb, a könyvek emelgetése miatt. A Munka című szócikktől eljutott a „munkaerő”-ig, majd a „termelékenység” következett, innen eljutott valakihez, akit „Karl Marx”-nak hívtak, majd egy másik öreg taghoz, az „Adam Smith” nevűhöz. Albert még sohasem bizonyult ilyen szorgalmas diáknak. Amit eddig az iskolában tanult, nem sokat számított neki. De ez most fontos volt. Itt most minden értelmet nyert. Albertet lassan elnyomta az álom, majd hirtelen arra az érzésre riadt fel, hogy egy szempár figyeli. Megpördült, és talpra ugrott, majd megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor észrevette, hogy csak egy macska az. Egy sárgás, cirmos, kissé kövér, öregecske macska. Rózsaszín nyakörv volt rajta, szív alakú bronzfityegővel. Teljes magabiztossággal állt a két polc sor között, és bámult rá zöld szemével, miközben a farka finoman ringott ide-oda. – Hahó, cica! – szólalt meg Alfréd. A macska eltűnt. Köddé vált. Albert rémülten megdermedt, majd az arca hirtelen lángvörössé vált a fájdalomtól. A macska rajta volt… az arcán. Borotvaéles karmaival a fejét karmolta. Fújt, és ádáz tekintettel kivillantotta tűhegyes fogait, pár milliméterre Albert szemétől. Albert segítségért üvöltött. A karmok egyre mélyebbre vájtak a bőrébe. Még mindig szorongatta az enciklopédia S kezdőbetűs kötetét a jobb kezében. Most rávágott vele a saját fejére. A macska eltűnt. Albertnek kóválygott a feje az ütéstől. Az állat a szoba túlsó felén termett, és nyugodtan üldögélt a könyvtáros asztalán.

Ez lehetetlen. Semmi sem mozog ilyen gyorsan. Semmi. Albert reszkető sóhajjal elkezdett óvatosan hátrálni az ajtó irányába, az utca felé. A macska eltűnt az asztalról, és anélkül, hogy Albert bármilyen mozgást észlelt volna, már rajta is volt a nyakán. Rajta volt megint, kész őrület. Karmolt, tépett és fújt. Albert megint lesújtott a könyvvel, de az ütés ismét a saját húsát érte, mert a macska már a polc tetejéről bámult le rá hideg, gúnyos szemmel. Újra rá fog támadni. Albert az ösztöneire hallgatva hirtelen fölrántotta a könyvet védekezésül az arca elé. Ekkor érezte, hogy a könyv vadul megugrik a kezében. A macska dühtől eltorzult pofája pár centire volt Albert arcától. De a könyv a helyén maradt. A macska benne volt a könyvben. Pontosabban, keresztülhatolt a könyvön. Albert dermedten nézte, ahogy a macska tekintete elhomályosodik, és elszáll belőle a lélek. Ledobta az enciklopédiát a földre. A nehéz, kék bőrkötésű kötet kettészelte a macskát, közvetlenül a mellső mancsai mögött. A macska hátsó fele a hátsó könyvborítóból lógott ki. Olyan volt, mintha valaki félbevágta volna az állatot, és a két felet hozzátapasztotta volna a könyvhöz. A megrázkódtatástól és a kimerültségtől Albert zihálva szedte a levegő. Az a dolog ott, a földön, az nem lehetséges. Ahogy a macska mozgott az imént, az képtelenség. – Rémálom. Ez egy valódi rémálom – mormolta maga elé. De ha az egész csak álom volt, akkor különösen részletgazdag és valósághű álom. Almában biztosan nem érezné a penész szagát. És biztosan nem álmodna macskáról, kifordult belekkel. Albert emlékezett, hogy látta a könyvtáros nagy válltáskáját az asztalon. Remegő kézzel kiborította a tartalmát az asztalra: ajakrúzs, pénztárca, púder, mobiltelefon, minden szétszórva hevert előtte. Felemelte az enciklopédiát: jó nehéz volt. A macska súlya hozzáadódott a könyvéhez, így lehetett vagy tíz kiló. És ez a „macska a könyvben” formáció elég terjedelmes is lett, úgyhogy nem volt egyszerű begyömöszölni a táskába. Ezt meg kell mutatnia valakinek. Elképesztő dolog. Valószerűtlen, és mégis valóság. Albertnek szüksége volt valakire, akinek elmondhatja, hogy mindez tényleg megtörtént: valakire, aki igazolja, hogy nem álmodik, és nem őrült. Caine nem jó. És Sam? Megtalálhatná őt a tűzoltóságon, de ez a dolog inkább Astridra tartozik. Két perc múlva már ott volt Astrid jól megvilágított, lépcsős tornácán. Astrid óvatosan kinyitotta az ajtót, de csak azután, hogy ellenőrizte a kémlelőnyílásban, ki az. – Albert? Tudod te, mennyi az… Úristen, mi történt az arcoddal? – Elkelne rá pár ragtapasz – mondta Albert. El is felejtette, hogy nézhet ki az arca. A fájdalomról is megfeledkezett. – Adhatnál majd, de nem ezért jöttem. – Akkor… – Astrid, szükségem lenne… – elakadtak a szavai. Most, hogy biztonságban volt Astrid előszobájában, rátört az elfojtott félelem, és egy hang sem jött ki a torkán: nem tudta megformálni a szavakat. Astrid behúzta őt, és becsukta mögötte az ajtót. – Nekem… – kezdte újra, de megint a torkán akadtak a szavak. Végül elcsukló hangon kinyögte: – Nézd! Kirakta a macskát és a könyvet a szőnyegre. Astrid megdermedt.

– Olyan gyorsan történt. Rám támadt. Nem lehetett látni, hogy mozog. Az egyik pillanatban még ott volt, érted? A másik pillanatban már rajtam. Úgy értem, hogy nem rám ugrott, Astrid. Csak úgy… megjelent. Astrid letérdelt, és óvatosan megbökte a könyvet. Azt akarta, hogy a lapok kicsit szétnyíljanak, de a macska teste az összes lapon keresztülhaladt, összetartva azokat. Nem úgy, hogy kilyukasztotta őket: mintha a macska és a papír eggyé vált volna. – Mi ez Astrid? – kérdezte Albert könyörgő hangon. A lány nem szólt, csak bámult maga elé. Albert nem tudta, hogyan láthatna bele a lány gondolataiba, aki nem adott választ a kérdésére. Egy idő után belenyugodott, hogy nem is lesz válasz. Lehetetlen megmagyarázni olyasmit, ami nem is létezhet. De a lány valóban látta azt a valamit, azt a hihetetlen dolgot. Nem volt őrült. Úgy tűnt, sok idő telt el, amikor végre Astrid suttogó hangon megszólalt. – Gyerünk, Albert, csináljunk valamit azokkal a karmolásokkal! Lana a sötét faházikóban feküdt, és a sivatag rejtélyes hangjait fürkészte. Volt valami, ami halk, suhogó hangot adott, mint amikor egy tenyér végigsimít a selymen. Máshonnan szapora lábacskák futását hallotta, talán egy apró rovarét, amely néhány másodperc után lelassult, és megállt, hogy aztán megint elölről kezdje a halk matatást. A malom fülsértően csikorgott, hosszabb-rövidebb megszakításokkal, nyugtalanítóan, ritmustalanul. Itt nem fújt igazán a szél, legfeljebb csak fuvallatok keringtek, amelyek alig egy negyed kört fordítottak a rozoga malom lapátjain… Később újabb félkört, ismét nehézkes csikordulással… Néha pedig épp hogy csak megmozdult a kerék, követelőző madárfiókák csivitelését idézve. Bent a kunyhóban viszont Patrick megnyugtató hortyogása hallatszott. Időnként abbahagyta, majd kisvártatva újra rákezdett, néha pedig halkan vakkantott is, amit Lana rendkívül aranyosnak talált. Lana most már jól érezte magát. A sebei valamilyen csoda folytán mind begyógyultak. Lemosta magáról az alvadt vért. Volt vize és élelme, és biztonságos menedéke. Az agya mégis úgy járt, mint egy magas fordulatszámra állított, fáradhatatlan motor. Újra és újra rákapcsolt, és a fájdalmas emlékek körül forgott, felidézve a rettegést, felvillantva a nagyapja üres ülését, a gurulást a lej tón, a keselyűket, a hegyi oroszlánt. De bármilyen élénkek voltak is ezek a képek, csak színes rétegként fedték be a még mélyebb emlékeket. A tovább megmaradó képeken az otthonát látta. Az iskolát. A sétányt. Az apja kocsiját és az anyja furgonját. A medencét. A Las Vegas-i leszállópálya fölött elterülő perzselő horizontot, ami a hálószobája ablakából eléje tárult. A fejében kavargó képek csillapíthatatlan, égő haragot szítottak benne. Otthon kellene lennie, nem itt. A szobájában, a barátaival, nem pedig itt, egyedül. Nem így, magányosan, hallgatva a hátborzongató zajokat, a nyikorgást és a horkolást. Ha csak egy kicsit megfontoltabb lett volna… Megpróbált begyömöszölni egy üveg vodkát a válltáskájába, abba a csinosba, amelyiken azok a szép gyöngyfüzér díszek voltak. Csakhogy a táska túl kicsinek bizonyult: csak az iskolatáskájába fért volna bele rendesen a palack, azt viszont nem akarta magával vinni, mert nem illett a szereléséhez. Most már bánhatta. A hülye divatozás miatt, csak mert csini akart lenni. Hirtelen elöntötte az anyja iránt érzett düh. Úgy érezte, belefullad a saját haragjába. Az anyját hibáztatta. Az apja mindig azt csinálta, amit az anyja mondott neki. Támogatta őt mindenben, jóllehet maga sokkal kifinomultabb volt, nem olyan kemény, és ellentmondást nem tűrő, mint az anyja.

Miért volt olyan nagy dolog, hogy Tonynak adott egy üveg vodkát? Ez nem olyasmi, mintha a szülei engedélye nélkül autót vezetne. Lana anyja nem értette Las Vegast. Vegas nem Perdido Part. Vegasban hatalmas nyomás nehezedett rá. Ez igazi nagyváros volt, és nem is akármilyen. Vegasban hamarabb nőttek fel a gyerekek. Itt komoly elvárásokat támasztottak velük szemben, még az általános iskolában is, nem is szólva a középiskolai előkészítőről. Az az idióta anyja. Ő a hibás. Persze kegyetlenség volt az anyját okolni ezért a kietlen, félelmetes falért a sivatagban. Kegyetlen dolog volt hibáztatni érte. Lehet, hogy a földönkívüliek tették, és ezekben a percekben az anyját és az apját hátborzongató szörnyetegek vonszolják Las Vegas utcáin, mint abban a filmben, a Világok harcában. Megeshet. Furamód vigasztalónak találta ezt a gondolatot. Végső soron őt nem vonszolták el a háromlábú, földönkívüli óriások. Lehet, hogy a falat valamiféle védelmi célból emelték. Lehetséges, hogy az innenső oldalon biztonságban van. Nem a vodka az egyetlen dolog, amit elcsent. Lana Xanaxot is lopott már az anyjától, hogy Tonynak adja. És egyszer megfújt egy üveg bort is az egyik üzletből. Nem volt naiv: sosem hitte, hogy Tony szereti őt. Tudta, hogy kihasználja. Ám a maga módján Lana is kihasználta a fiút. Tonyt tisztelték a suliban, és az ismertsége fényéből Lanára is vetült valamennyi. Patrick felhorkant, és hirtelen felkapta a fejét. – Mi van, haver? A lány legördült a keskeny kempingágyról, és félénken ügyelve, hogy csendben maradjon, leguggolt a sötét fülkében. Valami volt odakint. Hallotta, hogy mozog. Hallotta az óvatos, halk lépteket. Patrick furcsa, lassú mozdulatokkal állt fel. A nyakán felállt a szőr, és a hátán is felborzolódott. Feszülten fülelt az ajtó felé. Kaparászás hallatszott, pont olyan, mint amikor egy kutya be szeretne jutni a házba. Ekkor Lana hallani vélte – vagy csak úgy képzelte –, amint egy sejtelmes hang szólítja: – Gyere ki! Patricknek ugatnia kellett volna, ehelyett csak lihegett szaporán, és megkövülten bámulta az ajtót. – Csak képzelődsz – suttogta a lány, hogy megnyugtassa magát. – Gyere ki! – hívta újra a reszelős hang. Hirtelen úgy érezte, hogy nagyon kell pisilnie, de a faházban nem volt vécé. – Van ott valaki? – kiáltotta. Nem jött válasz. Lehet, hogy csak a képzelete játszott vele. Vagy csak a szél volt. Odalopakodott az ajtóhoz, és figyelmesen hallgatózott. Semmi. Patrickre sandított. A kutya hátán még mindig felállt a szór, de picit megnyugodott már. A veszély – vagy bármi is volt az – elmúlt. Lana résnyire nyitotta az ajtót. Semmi. Nem látott semmit, de mindegy, hiszen Patrick is megnyugodott már. Nem maradt más hátra, muszáj volt kiszaladnia a budira. Patrick szorosan mellette haladt. A mellékhelyiség egyszerű, hosszúkás épület volt, dísztelen, nem túl jó illatú, de tiszta. A villany persze nem égett, úgy kellett kitapogatnia az ülőkét és a toalettpapírt.

Egyszer csak elkezdett kuncogni. Picit fura volt itt kint pisilni, miközben a kutyája őrt állt a mellékhelyiség előtt. A kunyhóba vezető visszaúton már kicsit megkönnyebbültek. Lana egy pillanatra felnézett az éjszakai égre. A horizont nyugati oldalán már lemenőben volt a hold. A csillagok… a csillagok valahogy szokatlan fénnyel ragyogtak. Nem tudta, valójában miért is tűnnek furcsának. Továbbindult a kunyhó felé, és egyszer csak megdermedt. Egy prérifarkas állt az ajtó felé vezető úton. Ám ez a példány egyikre sem hasonlított azok közül, amelyeket a nagyapja mutatott neki. Azok nem voltak olyan nagyok, mint Patrick. Ez a bozontos, sárga állat akkora volt, mint egy farkas. A kutya nem vette észre, hogy került a közelükbe ez az állat, ezért most annyira sokkolta a látvány, hogy még reagálni sem volt képes. Patrick, aki egyébként kész volt megküzdeni egy pumával is, most meghunyászkodott, és behúzta a farkát. Lanának a nagyapja mesélt a sivatagban élő állatokról: a prérifarkasról, amit tisztelni kellett, de nem kell tőle tartani; a gyíkról, ami meglephet bennünket gyors mozdulataival; a szarvasról, ami sokkal nagyobb volt, mint Bambi; a vadszamárról, ami annyira más volt, mint háziasított fajtársai; és a csörgőkígyóról, ami nem is annyira veszélyes, ha csizmában közlekedsz, és jól nyitva tartod a szemed. – Tűnj innen! – kiáltotta Lana, és elkezdett hadonászni a kezével úgy, ahogy a nagyapja tanította arra az esetre, ha túl közel kerülne hozzá egy farkas. A farkas nem mozdult. Ehelyett éles ugatást hallatott, amitől Lana riadtan hátraugrott. A szeme sarkából sötét alakokat vett észre, akik feléjük tartottak: három vagy négy fürge árnyat. Most már Patrick is felocsúdott. Fenyegetően morgott, vicsorított, és a szőrét borzolta, ám a farkas nem mozdult, az árnyak pedig egyre közelebb jöttek. Lanának azt mondták, hogy a prérifarkasok nem veszélyesek az emberre, de ezt most nehezen tudta elhinni. Félreugrott, remélve, hogy kicselezi az állatot, ám az sokkal szemfülesebb volt annál, hogy túljárjanak az eszén. – Kapd el, Patrick! – üvöltötte tehetetlenül. De Patrick nem csinált egyebet, csak vicsorgott, és megpróbált félelmetesnek tűnni, miközben a többi farkast már csak másodpercek választhatták el tőlük, ha pedig odaérnek, akkor… ki tudja, mi lesz akkor? Lanának nem volt más választása: el kellett jutnia a kunyhóig. Muszáj bejutnia, különben meghal. Kiabált egy nagyot, amilyen hangosat csak tudott, és elkezdett futni, egyenesen a farkas felé. Az állat visszahőkölt a meglepetéstől. Valami kicsi és sötét dologból ekkor hirtelen fény villant fel, és a farkas fájdalmában felüvöltött. Lana egy szempillantás alatt elviharzott mellette. Még tíz lépés az ajtóig. Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat…

TIZENKILENCEDIK FEJEZET 132 óra 46 perc

– NEM, KELL, HOGY szeresd őt, tesó, de ennek a srácnak jó ötletei vannak. – Quinn épp azon volt, hogy bekopogjon a harmadik házba a ma reggeli kőrútjukon. Ott volt még rajta kívül Sam, és egy Brooke nevű coatesos diák. Ők alkották a „hármas számú keresőcsapatot”. Az AVIZ hetedik napján jártak. Öt napja történt, hogy Caine megjelent, és átvette a hatalmat. Sam két napja csókolta meg Astridot a frissen hantolt sír mellett. Caine tíz keresőcsoportot szervezett, amelyek bejárták a várost, mindegyikük egy-egy háztömbbel kezdte. Az volt a terv, hogy végigjárják az összes házat abban a négy utcában, ami a háztömböt alkotta. Meg kellett bizonyosodniuk róla, hogy az összes lámpa, sütő, légkondicionáló és tévé le van-e kapcsolva, illetve nem égnek-e a tornácok lámpái. Le kellett kapcsolniuk az összes locsolórendszert és a vízmelegítőket is. Ha a feladatok megoldásában valahol probléma merült fel, akkor felírták egy listára Ediliónak, aki utánajárt a dolognak. Edilio mindig is szeretett szerelni. Egy szerszámos dobozzal rohangált Perdido Parton, és vele ment a két coatesos diák is mint segítő. A keresőcsapatok feladatai közé tartozott még, hogy elveszett gyerekek, magukra maradt csecsemők után kutassanak, sőt háziállatok után is. Minden házban feljegyezték a használható dolgokat, például a számítógépeket, és listát írtak a veszélyesnek ítélt holmikról, a fegyverekről és a drogokról. Fel kellett jegyezniük, mennyi élelem van, be kellett gyűjteni az összes gyógyszert, és eljuttatni Dahrának. A pelenkák és a csecsemőtápszerek a bölcsődébe kerültek. A terv jó volt. Caine-nek voltak jó ötletei, semmi kétség. Megbízta Computer Jacket, hogy építsen ki egy kommunikációs rendszert veszély esetére. Computer Jack a jól bevált megoldást választotta: rövidhullámú rádióadókat szerelt fel a városházán, a tűzoltóságon, a bölcsődében és az elhagyott házban, ahová Drake és a sheriffjei költöztek be. De Caine nem tett semmit Orc ellen. Sam el is ment hozzá, hogy ezt szóvá tegye. – Mit tehetnék? – kérdezte Caine. – Betti megszegte a törvényt, és Orc sheriffi rangban van. Ami történt, mindenki számára tragédia. Orcot is bántja a dolog. Így hát Orc azóta is Perdido Part utcáin portyázott, és Betti vére ott száradt a hokiütő fején. A magukat „sheriffeknek” nevező fiúktól azóta mindenki sokkal jobban félt. – Oké, hagyjuk a témát! – mondta Sam. Nem akart erről vitatkozni Caine-nel, Brooke jelenlétében. Gyanította a tízéves lányról, hogy kém. Egyébként is elég rossz kedvében volt, mert a legutóbb átkutatott házak egyike az övék volt. Quinn kopogott. Aztán csengetett. – Semmi. – Lenyomta a kilincset, de zárva volt az ajtó. – Jöhet a kalapács! – mondta Quinn.

Minden keresőcsapatnak volt egy húzós kocsija, amit vagy a barkácsboltból szereztek, vagy egyszerűen kölcsönvették valakinek a portájáról. Ezzel szállították a nagy bontókalapácsokat. Az első két házzal két órát vesződtek. El fog tartani egy darabig, mire Perdido Part összes házát átkutatják és ellenőrzik. – Kéred a kalapácsot? – kérdezte Sam. – Persze, ez a szenvedélyem, tesó. Quinn megragadta a kalapácsot, kicsit latolgatta a súlyát, majd lesújtott vele az ajtóra, a kilincsgomb alá. A fa szilánkokra hasadt, és Quinn belökte az ajtót. De a bentről kiáramló bűz visszatántorította. – Óóó, haver, lehet, hogy itt egy hulla van? – mondta Quinn tréfálkozva. Rossz tréfa volt. Rögtön az ajtó mögött, a keményfa padlón egy csecsemőcumija hevert. Mind a hárman dermedten bámulták. – Nem, nem, nem. Én ezt nem csinálom – fakadt ki Brooke. Ott álltak mind a hárman a verandán, földbe gyökerezett lábbal, és egyikük sem akart mozdulni, de arra sem voltak képesek, hogy becsukják az ajtót, és itt hagyják ezt a helyet. Brooke keze reszketett: Sam érte nyúlt, és a tenyerébe zárta. – Nyugodj meg – mondta –, nem kell bemenned. Brooke kissé pufók, szeplős lány volt, töredezett végű vörös hajjal. Coatesos egyenruhát viselt, és egészen eddig a pillanatig teljesen jelentéktelennek tűnt. Sohasem tréfálkozott, vagy hancúrozott, mindig azt tette, amit a kötelességének érzett: követte Samet. – Tudod, a coatesi dolgok után… – Mi van Coatesszal? – kérdezte Sam. Brooke elvörösödött. – Semmi. Csak tudod, az összes felnőtt eltűnt. – Aztán mivel úgy érezte, hogy ehhez még hozzá kell fűznie valamit, folytatta: – Nem akarok több hátborzongató dologgal találkozni, oké? Sam jelentőségteljes pillantást vetett Quinnre, de ő csak megvonta a vállát, és azt mondta: – Úgy néz ki, hogy van bent egy halott gyerek. Nem muszáj bemennünk, így is elég egyértelmű. Sam bekiáltott amilyen hangosan csak tudott. – Van ott valaki? – Aztán Quinn felé fordult. – Nem mehetünk csak úgy el. – Talán elég lenne, ha csak jelentenénk Caine-nek – próbálkozott Quinn. – Még egyszer sem láttam őt házról házra járni – csattant fel Sam. – Csak ül a fenekén, és Perdido Part uralkodóját játssza. Mivel továbbra sem mozdult senki, Sam meghozta a saját döntését. – Adj egy nagy szemeteszsákot! Quinn kihalászott egyet. Tíz perccel később Sam készen volt. Kihúzta a zsákot a tartalmával együtt a szőnyegen át a bejárati ajtóig. Összekötötte a száját egy zsinórral, és kivonszolta a kocsiig. – Mint amikor kiviszik a szemetet – mormogta maga elé. A keze remegett. Annyira elöntötte a düh, hogy legszívesebben megütött volna valakit. Meg tudta volna fojtani azt, aki felelős ezért az egészért. De leginkább magára haragudott. Nem ismerte jól ezt a családot, de tudta, hogy a szülők elváltak, csak az anya lakott itt, és néha a pasik, akik jöttek-mentek. És a kisfiú. Sam szülei, és ez a család nem voltak barátok, még csak ismerősök sem, de mégis, igazán gondolhatott volna

rá, hogy megnézze, mi van a kisfiúval. Ez kellett volna, hogy legyen az első gondolata. Emlékeznie kellett volna rá, de nem tette. Anélkül, hogy Samre és Brooke-ra nézett volna, csendesen azt mondta: – Nyissatok ki pár ablakot. Hadd jöjjön be a friss levegő, hogy vissza tudjunk jönni később, amikor már nincs ilyen… amikor kiszellőzött. – Tesó, én nem fogok bemenni – szabadkozott Quinn. Sam pillanatokon belül előtte termett. Quinn, látva az arckifejezését gyorsan hátralépett. – Én mentem be a gyerekért, és én tettem bele a szemeteszsákba, érted? Úgyhogy menjél befelé, és nyisd ki az ablakokat, nyomás! – Igazán visszavehetnél magadból, ember! – fakadt ki Quinn. – Te csak ne utasítgass engem! – Nem, téged csak Caine utasítgathat, ugye? – vágott vissza Sam. Quinn gúnyosan felé nyújtotta a kezét. – Sajnálom, bosszantalak? Miért nem égeted le a kezemet a bűvésztrükköddel? Sam és Quinn sokat vitáztak az évek során, de az AVIZ óta, különösen, amióta Sam elmondta az igazságot magáról, az egyszerű nézeteltéréseik is könnyen elmérgesedtek. Az arcuk csak pár centire volt egymástól, és majd szétvetette őket a düh. – Majd én megcsinálom, Sam! – vágott közbe hirtelen Brooke. – Nem akarok veszekedni – mondta Sam Quinn-nek, miközben az arcuk még mindig majdnem összeért. Quinn megrázta magát, és elvigyorodott. – Nem nagy ügy, tesó. Sam most újra Brooke-hoz fordult. – Nyisd ki az ablakokat! Azután menj, és mondd meg Ediliónak, hogy ásson még egy gödröt. Én elmegyek, és megcsinálom a következő házat. Nem lenne rossz, ha be tudnád húzni a kocsit a városba. De ha nem bírod, nem gond. Anélkül, hogy még egy szót szólt volna Quinnhez, Sam elviharzott, de a sétány végén még megállt egy pillanatra. – Brooke, nézd meg, hátha találsz egy fotót róla és az anyjáról, jó? Nem akarom, hogy egyedül legyen eltemetve. Lennie kell… Nem bírt tovább beszélni. A szemét elöntötték a könnyek, gyalogolt lefelé az utcán, felbotorkált a házukhoz vezető lépcsőkön, a házukhoz, amit annyira gyűlölt, és becsapta maga mögött az ajtót. Kis időbe telt, amíg rájött, hogy az anyja laptopja eltűnt. Odament az asztalhoz. Megérintette a helyet, ahol a számítógép lenni szokott, hogy megbizonyosodjon róla, nem képzelődik. Akkor észrevette a nyitott fiókokat. A nyitott konyhaszekrényt. Az ételt nem vitték el, csak szétdobálták, egy része a padlón hevert. Beszaladt a szobájába. A fény még mindig ott volt. A kezdetleges álcázást, amit köré épített, összerombolták. Valaki tudott róla. Valaki meglátta. De a kutatás nem merült ki ennyiben. Az anyja szobájában is felforgatták a fiókokat, és átkutatták a mellékhelyiséget. Anyja egy zárható, lapos, szürke fémdobozt tartott a fürdőszobájában. Többször is felhívta rá a fia figyelmét. – Ha bármikor történne velem valami, tudd, hogy itt van a végrendeletem. – Nagyon komolyan beszélt, de aztán hozzátette. – Tudod, arra az esetre, ha elütne a busz.

– Perdido Parton nem is jár busz – figyelmeztette Sam. – Hmm. Azt hiszem, ez megmagyarázza, miért késnek mindig – mondta az anyja, majd felnevetett, és magához ölelte a fiát. Miközben átölelte, a fülébe súgta. – Sam, az anyakönyvi kivonatod is benne van a dobozban. – Rendben. – Tőled függ, hogy meg akarod-e nézni, vagy sem. Erősen tartotta az ölelésében. Most kapott egy esélyt, hogy megtudja, mi áll a születési papírjában. Három névnek kell szerepelnie benne: az övé, az anyjáé és az apjáé. – Talán. Vagy talán mégsem – mondta erre Sam. Az anyja szorosan tartotta, de ő gyengéden kiszabadult az öleléséből. Szeretett volna mondani valamit. Szeretett volna bocsánatot kérni azért, ami Tómmal történt. És jó lett volna megkérdezni, hogy vajon az igazi apját is elijesztette-e valahogyan. Az élete tele volt rejtélyekkel, de bár az anyja felajánlotta neki, Sam tudta, hogy nem venné jó néven, ha kilesné a titkot. Sam hónapok óta tudott a dobozról. Azt is tudta, hol találja meg a kulcsot. Ám a doboz eltűnt. Sejtette, hogy ki vitte el, és ki kutatta át a házat. Caine most már tudta, hogy Samnek birtokában van az erő. Előkereste a biciklijét. Borzasztóan szeretett volna Astrid mellett lenni. Ő mindent megértene. Mostanában a legtöbb gyerek biciklin közlekedett – de nem mindig a saját bringájukon –, vagy gördeszkán. Egyedül a kicsik jártak gyalog. Amint Sam áthaladt a téren Astrid háza felé, találkozott is velük: épp átkeltek az utcán. John atya elöl haladt, Mary nővér egy kétüléses babakocsit tolt. Egy Coates-egyenruhás lány egy kisgyereket vitt az ölében. Két másik gyerek – ideiglenes kisegítők – egy harminc vagy még több óvodásból álló csoportot terelgetett. Elég fegyelmezettek voltak, de azért előfordult egy kis hancúrozás, így Mary kénytelen volt rendet teremteni. – Júlia és Zosia, vissza a sorba! Az ikrek, Emma és Anna zárták a sort. Sam elég jól ismerte Őket, Annával egyszer még randizott is. Emma egy egyszemélyes babakocsit tolt, Anna pedig egy Ralph áruházas kocsit, megrakodva uzsonnával, pelenkákkal és cumisüvegekkel. Sam megállt, és várta, hogy a menet áthaladjon az utcán. Megálltak a zebra előtt, ami Sam szerint nagyon is rendjén volt. Így legalább a kicsik megtanulhatták, hogyan kellene közlekedniük a valódi forgalomban. Az úton néha felbukkantak olyan srácok, akik elkötöttek egy autót, ami rendszerint rosszul végződött. Caine-nek erre vonatkozóan is voltak szabályai: senki sem vezethetett, kivéve néhányat az ő emberei közül, valamint Ediliót, akire elméletileg a mentőautó és a tűzoltókocsi volt bízva. Már ha egyáltalán tudott vezetni. – Mi a helyzet, Anna? – kérdezte Sam udvariasan. – Szia, Sam! Hol voltál? Sam vállat vont. – A tűzoltóállomáson. Ott lakom most. Anna a kicsikre mutatott. – Bébicsőszködök. – Fárasztó lehet. – Annyira nem. Engem nem fáraszt. – Nagyon jól csinálja! – kiáltott hátra Mary, elismeréssel a hangjában.

– Hatvan másodperc alatt ki tudok cserélni egy pelenkát – mondta Anna nevetve. – Kisdolog után meg még gyorsabban. – És hová mentek ilyen sokan? – A strandra. Megyünk piknikezni. – Az jó. Majd találkozunk – búcsúzott Sam. Anna integetett a válla fölött, ahogy elhaladtak. – Hé, kívánj nekünk boldog szülinapot, Sam! – kiáltott hátra Emma. – Boldog születésnapot mindkettőtöknek! – mondta Sam. Felpattant a bringára, és elviharzott. Astridhoz tartott. Kicsit szomorúan gondolt Annára, és a randijukra. Anna aranyos lány volt, de az az igazság, hogy Samet abban az időben egyáltalán nem érdekelte a randizás. Kizárólag azért ment el, mert úgy érezte, hogy elvárják tőle. Nem akarta, hogy a srácok tökkelütöttnek tartsák. És az anyja is sokszor kérdezgette már, nem akar-e randevúzni valakivel, így hát elhívta Annát moziba. Emlékszik a filmre, Csillagpor volt a címe. Az anyja vitte el őket, aki épp szabadnapos volt. Mozi után elment értük, és a pizzériába is beültek. Bevágtak egy roston sült csirkés pizzát. Szülinap? Sam egy éles kanyarral megfordult, és elkezdett visszafelé kerekezni, oda, ahol az imént találkozott a kicsikkel. Nem tartott sokáig, amíg megtalálta őket. Épp ekkor értek ki a strandra, az összes kisgyerek ott totyogott az alacsony tengerparti gát mellett, felszabadultan nevetgéltek, mezítláb futkároztak a homokban. Mary nővér, mint egy igazi tanár, dorgálta őket. – Vigyázzatok a cipőtökre, ne veszítsétek el őket; Alex, szedd össze a cipődet, és vigyázz rá! Anna és Emma félretolta az uzsonnával, pelenkákkal és üvegekkel megrakott bevásárlókocsit. Emma leparkolta a babakocsit. – Ellenőrizd a pelenkáját! – emlékeztette Mary nővér, és Emma eleget tett a kérésnek. Sam elhajította kerékpárját, és kifulladva rohant Annához. – Mi a baj, Sam? – Hányadik születésnap? – zihálta Sam. – Micsoda? – Hányadik születésnap, Anna? Rövid idő alatt a lányra is átragadt Sam félelme. Nem kellett sok idő, hogy Anna rádöbbenjen, mitől ijedt meg Sam. – A tizenötödik – suttogta Anna. – Mi a gond? – kérdezte Emma, látva a rémületet az ikertestvére arcán. – Ennek nincs semmi jelentősége. – Nem, nincs – súgta Anna. – Valószínűleg igazatok van – szólt Sam. – Ó, Istenem – mondta Anna. – El fogunk tűnni? – Mikor születtetek? – kérdezte Sam. – Hány órakor? Az ikrek ijedt pillantást váltottak. – Nem tudjuk. – Tudjátok mit, senki sem szívódott fel az első nap óta, úgyhogy valószínűleg… Emma egyszer csak eltűnt. Anna felsikoltott. A nagyobb gyerekek észrevették, majd a kisebbek is. – Ó, Istenem! – kiáltotta Anna. – Emma! Emma! Ó, Istenem!

Megragadta Sam kezét, és a fiú viszonozta a szorítást. A kicsik közül néhányan nagyon megijedtek. Mary nővér odajött hozzájuk. – Mi folyik itt? Megijesztitek a gyerekeket. Hol van Emma? Anna egyfolytában azt ismételgette: „Ó, Istenem!”, és a testvére nevét kiáltozta. – Hol van Emma? – Kérdezte újra Mary sürgetőn. – Mi történik itt? Sam nem akart magyarázkodni. Fájt a keze Anna szorításától, ahogy a lány belevájta az ujjait a kézfejébe. A szeme hatalmasra kerekedett, lyukat égetett Sam tekintetébe. – Hány perc különbséggel születtetek? – kérdezte Sam. Anna csak bámult, a rémülettől kiüresedett tekintettel. Sam fojtott hangon, idegesen suttogta: – Mennyi idő telt el kettőtök születése között, Anna? – Hat perc – súgta Anna. – Fogd a kezem, Sam! – kérte a lány. – Ne engedj el! – rimánkodott. – Nem engedlek, Anna, nem engedlek el! – nyugtatta Sam. – Mi fog történni, Sam? – Nem tudom, Anna. – Oda kerülünk, ahová az anyukánk és az apukánk? – Nem tudom, Anna. – Meg fogok halni? – Nem, Anna, nem fogsz meghalni. – Ne engedj el, Sam! Mary ott állt mellettük, egy kisgyerekkel a karján. John is ott volt, és a gyerekek közül még néhányan, és mindannyian komoly, aggódó ábrázattal figyelték a jelenetet. – Nem akarok meghalni – ismételte Anna. – Én… Én nem tudom, milyen az. – Jól van, Anna. A lány most elmosolyodott. – Szép nap volt. Amikor randiztunk. – Igen, az volt. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Anna halványulni kezdene. A lány egyre áttetszőbb lett, és Sam megesküdött volna rá, hogy eközben egy halvány mosoly jelent meg az arcán. Sam ujjai ekkor már a semmit szorongatták. Dermedten álltak hosszú-hosszú ideig, csendben, mozdulatlanul. A kicsik még nem sírtak fel. A nagyobbak csak bámultak rémülten. Sam még mindig érezte Anna kezének szorítását az ujjain. Bámult maga elé, ahol az imént még a lány arcát látta. Még látni vélte könyörgő tekintetét. Képtelen volt parancsolni magának, kinyújtotta a kezét a levegőbe, oda, ahol az előbb Anna állt. Az arc után nyúlt, amely többé nem volt ott. Valaki felzokogott. Mások is felsírtak, és lassan az összes többi gyerek is sírva fakadt. Sam rosszul lett. Amikor a tanára tűnt el, az teljesen váratlanul történt. Ezúttal viszont végignézte az egészet, mintha egy rémálom lassú filmkockáit szenvedné végig. Végigélte, mintha földbe gyökerezett lábbal állna a vasúti síneken, és egy tapodtat sem tudna mozdulni.

HUSZADIK FEJEZET 131 óra 3 perc

– AZ ELŐBB MEGTÖRTÉNT – jelentette be Drake. Caine a túlméretezett bőrfotelben ült, ami korábban Perdido Part polgármesteréé volt. Kicsinek tűnt benne, és nagyon fiatalnak. Ráadásul a körmét is rágta, ami szinte olyan volt, mintha az ujját szopná. Diana az ágyon pihent, egy képes újságot olvasgatott, és alig figyelt oda rájuk. – Mi történt? – A két lány, akiket követnem kellett. Mind a ketten eltűntek. Köddé váltak, ahogy az az idióta Quinn mondja. Caine talpra ugrott. – Épp, ahogy megjósoltam. Pont, ahogy mondtam. – Caine nem örült neki túlságosan, hogy igaza lett. Megkerülte az asztalt, és Drake nagy örömére kitépte az újságot Diana kezéből, s áthajította a szoba másik felébe. – Tudnál esetleg figyelni egy kicsit? Diana felsóhajtott, lassan felült, és lesodort egy pihét a blúzáról. – Ne legyél rám mérges, Caine – figyelmeztette – Én találtam ki, hogy gyűjtsük be a születési anyakönyvi kivonatokat. Drake megpróbálta megnézni Diana pszichológiai dossziéját az AVIZ második napján, de az már nem volt a helyén. A lány helyette Drake dossziéját hagyta nyitva az orvos asztalán, és egy kis vigyorgó arcot rajzolt a vélemény „szadista” minősítése mellé. Drake addig is utálta a lányt, azóta viszont ez az utálat teljes idős elfoglaltságává vált. Drake bosszúságára Caine elfogadta Diana válaszát. – Igen, ez jó ötlet volt – mondta Caine. – Nagyon jó ötlet. – Diana kedvence, Sam is ott volt – mondta Drake. Diana nem válaszolt a provokációra. – Ő fogta az egyik lány kezét, amikor eltűnt – tette hozzá Drake. – A szemébe nézett. Érted, az első lány eltűnt, aztán már mindannyian tudták, hogy mi következik. A második tisztára kétségbeesett. Nem hallottam, hogy mit mondott, de látszott, hogy nagyon be van tojva. – Szadizmus – mondta Diana. – Élvezed mások fájdalmát. Drake arcán megjelent a cápavigyor. – A szavak nem ijesztenek meg. – Nem lennél pszichopata, ha megijesztenének, Drake. – Hagyjátok abba! – szólt rájuk Caine. Hátradőlt a túlméretezett székben, és megint elkezdte rágni a körmét. – November tizenhetedike van. Öt napom van, hogy rájöjjek, hogyan kell ezt megúszni. – Öt napod – visszhangozta Drake. – El sem tudom képzelni, mit fogunk tenni, ha eltűnsz, Caine – mondta Drake. Dianára nézett, és pillantása nem hagyott kétséget afelől, mit tenne, ha Caine nem volna ott. Computer Jack rontott a szobába, szokásos nyugtalan módján, egy kinyitott laptoppal a kezében. – Mi az? – mordult rá Caine. – Feltörtem! – jelentette be büszkén Jack. Amikor üres tekintettel néztek vissza rá, hozzátette: – Temple gondozónő laptopját.

Caine megörült a hírnek. – Micsoda? Remek. De nekem most fontosabb dolgom is van. Add oda Dianának, és menj ki! Computer Jack odaadta a laptopot Dianának, és kioldalgott a szobából. – Betoji kis féreg, nem? – mondta Drake. – Hagyd ót békén! – figyelmeztette Caine. – Ő nagyon hasznos. Drake, mit láttál pontosan, amikor a lány… eltűnt? – Az elsőt nem láttam épp akkor, amikor történt. A másodikat igen. Az egyik pillanatban ott volt, a másikban már nem. – Egy óra tizenhétkor? Drake megvonta a vállát. – Kábé akkor. Caine az asztalra csapott. – Nekem nem kábé kell, te marha! – kiáltotta. – Próbálok rájönni, mi ez. Érted, nem csak rólam van szó, Drake. Mindannyian öregszünk. Egy napon te is várni fogod majd, hogy eltűnjél. – Április tizenkettedikén, épp egy perccel éjfél után, Drake – mondta Diana. – Nem mintha bevágtam volna a pontos dátumot, vagy… – elhallgatott, és a számítógép képernyőjét nézte. – Mi az? – kérdezte Caine. Diana nem felelt, de látszott rajta, hogy valami érdekeset talált Connie Temple naplójában. Gyors, macskaszerű kecsességgel felugrott, és kinyitotta az iratszekrényt. Kihúzta a szürke fémdobozt, és szinte tiszteletteljesen Caine asztalára tette. – Még senki sem nyitotta ki? – kérdezte. – Engem jobban érdekelt Temple nővér laptopja – mondta Caine. – Miért? – Tedd magad hasznossá, Drake! – rendelkezett Diana. – Törd le a lakatot! Drake felkapott egy levélnyitót, beillesztette a pengét az olcsó lakatba, és elcsavarta. A lakat letört. Diana kinyitotta a dobozt. – Úgy néz ki, ez egy végrendelet. A, ez érdekes, egy kivágott újságcikk az iskolabuszos dologról, amiről hallottunk. És… itt van. A lány magasra emelt egy műanyag tokot, benne a díszesen nyomott születési anyakönyvi kivonattal. Megnézte, és nevetésben tört ki. – Elég volt, Diana! – szólt rá Caine. Felugrott, és kitépte a papírt a kezéből. Homlokát ráncolva olvasta el. Aztán a fotelbe huppant, mint egy marionettbábu, aminek elvágták a zsinegét. – November huszonkettedike – mondta Diana, megvetően mosolyogva. – Véletlen egybeesés – sóhajtott fel Caine. – Sam három perccel idősebb, mint te. – Csak véletlen, nem is hasonlítunk egymásra. – Mi a szó az olyan ikrekre, akik nem egypetéjűek? – Diana a szájára tette a mutatóujját, mintha ezen törné a fejét. – Á, igen, kétpetéjűek! Ugyanaz a méh, ugyanazok a szülők, csak a petesejt más. Caine úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul. Drake még sosem látta őt ilyennek. – Lehetetlen! – Egyikőtök sem ismeri az igazi apját – mondta Diana. Most a kedves kislányt játszotta, olyan közel a barátságossághoz, ahogy tőle telt. – És hányszor mondtad nekem, hogy semmiben nem hasonlítasz a szüléidre, Caine.

– Ennek semmi értelme – mondta Caine. Diana keze után nyúlt, és a lány, kis habozás után odaadta neki. – Mégis, miről beszéltek? – kérdezte Drake. Nem tetszett neki, hogy nem avatják be a dologba. De rá se hederítettek. – A naplóban is benne van – mondta Diana. – Temple nővér. Tudta, hogy mutáns vagy. Gyanította, hogy van valamilyen lehetetlen erőd, és nyilván a többiekről is tudott egykét dolgot. Azt írja, talán fél tucat olyan sérülés lehet a te műved, ahol senki sem jött rá a kiváltó okra. Drake felnevetett: kezdte kapiskálni, miről van szó. – Azt mondod, hogy Temple nővér Caine mamája? Caine hirtelen haragra gerjedt. – Fogd be, Drake! – Két fiú született november huszonkettedikén – mondta Diana. – Az egyik az anyjával maradt. A másikat elvitték, adoptálta egy másik család. – Ő az anyád, és elküldött téged, Samet pedig megtartotta? – mondta Drake, roppant jól szórakozva Caine megalázásán. Caine elfordult Diana mellől, és kezét kifordított tenyérrel Drake felé nyújtotta. – Ez hiba volt – mondta Diana, bár nem volt világos, hogy Drake-nek vagy Caine-nek mondja. Valami mellbe vágta Drake-et. Mintha egy kocsi ütötte volna el. Ledőlt a lábáról, és a falnak repült. Széttört két bekeretezett nyomatot, és a padlóra zuhant. Lerázta magáról a törmeléket. Fel akart ugrani, hogy Caine-re vesse magát, hogy végezzen vele, mielőtt az őrült újra rátámadhatott volna. Caine azonban fölötte tornyosult, vörös fejjel, vicsorgó fogakkal, mint egy veszett kutya. – Vésd az eszedbe, hogy ki a főnök! – mondta Cain, mélyről jövő, szinte állati hangon. Drake bólintott, elismerte, hogy legyőzték. Egyelőre. – Kelj fel! – parancsolta Caine. – Dolgunk van. Astrid a tornácon ült a kis Pete-tel. Ez volt a legjobb hely arra, hogy napozzanak egy kicsit. A nagy fehér hintaszékben ült, lábát a korlátra tette. Csupasz lábszára fehéren ragyogott a napsütésben. Mindig sápadt volt, és sosem akart lebarnulni, most mégis úgy érezte, hogy szüksége van egy kis napfényre. A kis Pete-tel töltött napok többnyire a szobában teltek, és pár ilyen nap után a ház kezdett börtönné válni. Astrid azon tűnődött, vajon az anyja is így érzett-e. Talán ez volt az oka, hogy eleinte minden idejét a kis Pete-tel töltötte, később pedig minden adódó alkalmat kihasznált, hogy rásózza valakire, aki hajlandó volt vigyázni rá? Az utca, ahol Astrid élt, nem sokat változott az AVIZ óta. A kocsik sosem indultak el. Nem volt semmi forgalom. A gyep mindenhol nagyra nőtt. A virágok, amiket a két házzal lejjebb lakó Mr. Massilio olyan gondosan rendben tartott, elhervadtak. Néhány postaládán felfelé álló zászlók várták a postást, aki sohasem érkezett meg. Egy nyitott esernyőt fújt végig a szél az úton, lassan, szakaszosan: egyszerre mindig csak pár centit mozdult előre. Pár házzal arrébb egy vadállat, vagy talán csak egy éhes kutya vagy macska felborított egy kukát, s az útra kiömlöttek a csirkecsontok, az elfeketült banánhéjak és ragacsos újságpapírok. Astrid a biciklijén őrülten tekerő Samre lett figyelmes. A fiú megígérte, hogy érte jön a boltba menet, és Astrid zavaróan kusza érzésekkel várta. Szerette volna látni, de nyugtalan is lett tőle. A csók egyértelműen hiba volt. Vagy mégsem.

Sam a gyepre hajította a biciklijét, és felsietett a lépcsőn. – Szia, Sam! – A fiún látszott, hogy ki van borulva. Astrid levette a lábát a korlátról, és felült a székben. – Anna és Emma eltűnt! – Micsoda? – Én is ott voltam. Végignéztem. Fogtam Anna kezét, amikor köddé vált. Astrid felállt, és anélkül, hogy gondolkodott volna rajta, megölelte Samet úgy, mint amikor a kis Pete-et próbálta megnyugtatni. Csakhogy a kis Pete-tel ellentétben Sam úgy reagált, hogy zavartan visszaölelte. Egy pillanatra a lány hajába temette az arcát, és Astrid hallotta szaggatott lélegzetét. Úgy nézett ki, hogy akár megint csókolózhatnának, de ekkor mind a ketten egyszerre kibontakoztak az ölelésből. – Nagyon félt – mondta Sam. – Úgy értem, Anna. Látta Emmát eltűnni. Csak hat perccel utána született. Szóval először Emma, aztán Anna, aki már várta. Tudta, hogy mi következik. – Ez szörnyű! Sam, gyere be! – Astrid az öccsére pillantott, aki szokása szerint a videojátékkal játszott. Astrid a konyhába vezette Samet, és öntött neki egy pohár vizet. A fiú rögtön lehajtotta a felét. – Öt napom van – mondta izgatottan. – Öt nap. Kevesebb, mint egy hét. – Ez egyáltalán nem biztos. – Ne, ne csináld. Ne mesélj arról, hogy minden rendbe jön. Nem fog rendbe jönni. – Oké! – mondta Astrid. – Igazad van. Valahogy a tizenöt év , a határvonal, és aki eléri, az eltűnik. A megerősítés megnyugtatta. Szüksége volt rá, hogy lássa az igazságot, kertelés nélkül. Astridnak eszébe villant, hogy ezzel segíthet Samnek, nemcsak most, hanem a jövőben is. Ha volt még jövőjük. – Próbáltam kibújni alóla. Nem gondoltam rá. Valahogy meggyőztem magam, hogy úgysem fog megtörténni. – Kényszeredetten elmosolyodott, a lány kedvéért. Látta Astridban tükröződni a saját félelmét, és most próbálta elűzni. – De van ennek jó oldala is: legalább nem fogom látni, milyen iszonyú a hálaadás ünnepe itt, az AVIZ-ban. – Talán el lehet valahogy kerülni – mondta óvatosan Astrid. Sam reménykedve nézett rá, mintha a lány tudna valamilyen megoldást. Ám az a fejét rázta, ezért Sam így szólt: – Még csak nem is próbál senki kijáratot keresni az AVIZ-ból. Talán meg lehet szökni innen. Ki tudja, talán van egy nagy kapu a falon, ami nyitva áll. Talán kint a tengeren. Talán kint a sivatagban vagy fent, a nemzeti parkban. Nem is nézte meg senki. Astrid nem akarta az utolsó szalmaszálat emlegetni. Ehelyett azt mondta: – Ha volna kifelé vezető út, akkor befelé vezető is volna. És az egész világnak értesülnie kellett arról, hogy mi történt. Perdido Part, az atomerőmű és az országút hirtelen el lett vágva a világtól. Ezt észre kellett venniük odakint. És nekik több emberük és több erőforrásuk van, mint nekünk. Bizonyára a világ összes tudósa ezen dolgozik. De még mindig itt vagyunk. – Tudom, én is tudom – Sam már nyugodtabb volt, és leült az egyik bárszékre a konyhaasztal mellett. Végigsimította a sima gránit asztallapot, mintha jólesne neki a kő hidegsége. – Én is gondoltam ezekre, Astrid. Talán egy tojás? – Ööö…, elfogyott a tojás. – Nem, úgy értem, hogy gondolj egy tojásra. A kiscsibe a csőrével feltöri, ugye? De ha megpróbálod kívülről betörni, akkor szétesik. – Ujjaival morzsoló mozdulatot tett, hogy meg-

mutassa, mire gondol. Amikor a lány nem válaszolt, hozzátette: – Pedig amikor elgondoltam, még teljesen világos volt. – Igen, van benne valami – mondta Astrid. Sam láthatóan megilletődött. Pislogott egyet úgy, ahogy Astrid szerette, és azt kérdezte: – Kicsit megleptelek, ugye? – Igen, egy kicsit. Kiderülhet, hogy ez találó párhuzam. – Csak azért mondod ezt a „találó párhuzam”-ot, hogy megmutasd, hogy okosabb vagy nálam – heccelte Sam. Egymásra néztek, aztán mindketten elfordították a fejüket, zavartan mosolyogva. – Tudod, én nem bántam meg – mondta Sam. – Rossz időben, rossz helyen, meg minden, de nem bántam meg. – Úgy érted, a… – Igen. – Nem, én sem – mondta Astrid. – Ez volt az első. Ha nem számolom azt, amikor megcsókoltam Alfredo Slavint elsős koromban. – Az első? – Igen. És neked? Szomorúan rázta a fejét. Aztán így szólt: – De most először gondoltam komolyan. Kellemes csöndben ültek egy ideig. Aztán Astrid megszólalt. – Sam, amit a tojáshéjról mondtál, azt jelenti, hogy ha valaki kívülről próbál áttörni a falon, az talán veszélyes lehet ránk. És a kintiek talán rájöttek erre. Talán csak mi tudjuk biztonságosan áttörni a falat. Talán az egész világ arra vár, hogy mikor mászunk ki belőle. – Kinyitotta a feje fölötti szekrényt, és elővett egy félig üres zacskó kekszet. Letette a konyhaasztalra, és vett belőle. – Ez jó elmélet, de azért te is látod, hogy nem túl valószínű. – Tudom, de nem akarok itt ülni, és várni, hogy talán a falióra majd elketyegi, merre kell kijutni az AVIZ-ból. – Mit akarsz tenni? Sam vállat vont. Nála ez nem kétséget vagy bizonytalanságot fejezett ki, hanem inkább valamilyen terhet rázott le magáról, hogy felszabaduljon a cselekvéshez. – Azzal akarom kezdeni, hogy elindulok a fal mentén, hogy ellenőrizzem, nincs-e valahol ajtó rajta. Talán csak át kell lépni az ajtón, és mindenki odaát vár, nem? Anyám, a szüleid, Anna és Emma. – A tanárok – tette hozzá Astrid. – Ne rontsd el a vidám képet – mondta Sam. – Mi lesz, ha megtalálod az ajtót, Sam? Átmész rajta? Mi lesz a többi gyerekkel az AVIZban? – Ők is ki fognak jönni. – De nem lehetsz biztos benne, hogy tényleg kapu-e, amíg át nem mész rajta. És ha átmentél, már nincs visszaút. – Astrid, öt nap múlva eltűnök, köddé válok. Eláshatom magamat. – Magadra kell gondolnod – mondta Astrid habozás nélkül. Sam megbántottnak tűnt. – Nem szép dolog…

Már nem derült ki, mit akart mondani, mert ebben a pillanatban két gyors, egymást követő zaj zavarta meg őket. Az első egy kívülről jövő erős puffanás volt. A második a kis Pete visítása. Astrid az ajtó felé rohant, beszaladt a szobába, és meglátta a kis Pete-et, ahogy összegömbölyödve remeg és üvölt, a teljes összeomlás határán. Egy kő hevert mellette a parkettán. Odakint a járdán három fiú állt, és nevetett: Panda, egy Chris nevű akadémista, és Quinn. Panda és Chris baseballütőkkel voltak felfegyverezve, Chris kezében egy fehér nejlonszatyor. A zacskó oldalán átlátszott egy új videojáték márkája. – Hogy meritek kővel dobálni az öcsémet? – kiáltott rájuk Astrid, szabadon engedve a dühét. Letérdelt a kis Pete mellé. Sam a füvön keresztül határozott léptekkel közeledett a fiúkhoz. – Mit csinálsz, Panda? – Nem akart rám figyelni – mondta Panda. – Panda csak hülyült, Sam – kelt a társa védelmére Quinn. Sam és Panda közé lépett. – Ha megdob kővel egy védtelen kisgyereket, az csak hülyülés? – kérdezte Sam. – Különben is, minek bandázol ezzel az idiótával? – Kit neveztél idiótának? – kérdezte Panda. Szorosabban fogta a baseballütőjét, de nem látszott rajta támadó szándék. – Kit nevezek idiótának? Mindenkit, aki kövekkel dobál kisgyerekeket – mondta Sam szemrehányóan. Quinn felemelte a kezét, a békéltetőt játszva. – Nézd, nyugi, tesó! Mary nővér bízott meg minket valamivel. Elküldte Pandát, hogy keresse meg az egyik gyerkőc játék mackóját, oké? Szóval jó ügyben járunk. – Jó ügyben, úgy, hogy közben ellopjátok más holmiját? – Sam a Chris kezében lévő zsákra mutatott. – Visszafelé pedig gondoltok egyet, és megdobtok kővel egy autista kisfiút? – Hé, nyugodj már le! – felelte Quinn. – Marynek visszük a játékot, hogy legyen valami elfoglaltságuk a kicsiknek. A kis Pete most Astrid fülébe üvöltött, így nem hallott minden mondatot, csak a szóváltás néhány hangját az egyre sértődöttebb Quinn és a hideg dühű Sam között. Sam megfordult, visszament a lányhoz, Quinn pedig a középső ujját mutatta felé, és elmasírozott Pandával és az akadémistával. Sam egy székbe vetette magát. Astridnak tíz percébe telt, amíg megnyugtatta a kis öccsét, aki megint elkezdett a videojátékkal foglalkozni. Sam ezalatt végig dühöngött. – Teljesen haszontalanná válik. Még annál is rosszabbá – mondta. Majd megenyhülve hozzátette: – De majd túlteszi magát rajta. – Úgy érted, hogy összevesztél Quinn-nel? – Igen. Astrid töprengett, vajon ne maradjon-e inkább csöndben, aztán úgy döntött, hogy ezt a dolgot előbb-utóbb úgyis meg kell beszélnie Sammel. – Nem hiszem, hogy túl fogja magát tenni rajta. – Nem ismered Őt ennyire jól. – Féltékeny rád. – Persze, hiszen szörnyen jóképű vagyok – mondta Sam, próbálva elviccelni a témát.

– Másfajta emberek vagytok. Amíg minden rendben ment, addig nagyjából egyformák voltatok. De amikor minden furcsa és ijesztő lett, amikor vészhelyzet van, akkor nagyon különbözően viselkedtek. Nem Quinn hibája, tényleg, de ő sem nem bátor, sem nem erős. Te viszont az vagy. – Még mindig azt akarod, hogy én legyek a nagy hős. – Azt akarom, hogy az legyél, aki vagy – Astrid a kis Pete mögött maradt, de megfogta Sam kezét. – Sam, az itteni helyzet csak romolhat. Most mindenki sokkos állapotban van. Félnek. De még mindig nem jutott el a tudatukig, mekkora bajban vannak. Előbb-utóbb elfogy minden élelem. Az erőmű is le fog állni. Ott fogunk ülni a sötétben, éhesen, akkor ki segít rajtunk? Caine? Orc? Drake? – Nos – mondta Sam szárazon –, az lesz aztán a mókás helyzet. – Jó, nem nyaggatlak többet – mondta Astrid, érezve, hogy jobb, ha békén hagyja Samet. A lehetetlent kérte ettől a fiútól, akit alig ismert. De tudta, hogy ezt kell tennie. Hitt Samben. Hitt abban, hogy küldetése van. Tűnődött rajta, hogy miért. Nem volt logikus, tényleg. Nem hitt a végzetben. Egész életében az értelmében bízott, abban, hogy felfogja a tényeket. Most pedig énjének egy olyan része, aminek a létezéséről szinte fogalma sem volt, elméjének egy rejtett, elhanyagolt fele arra biztatta – nem érvekkel, csak ösztönösen –, hogy lelket öntsön a fiúba. Biztos volt benne, hogy helyesen teszi. Egészen biztos. Astrid a kis Pete felé fordította arcát, hogy Sam ne vegye észre rajta az aggodalmat, de nem engedte el a fiú kezét. Biztos volt benne. Mintha a kettő plusz kettő kérdésre kellett volna felelnie, olyan biztos. Elengedte Sam kezét. Mély levegőt vett. Hirtelen mégis elbizonytalanodott. Az arcán komor kifejezés jelent meg. – Gyere, menjünk el a boltba! – mondta Samnek. A fiú elkalandozott, így nem vehette észre, hogy Astrid a saját kezét bámulja, erősen összpontosítva valamire. Aztán a nadrágjába törölte a kezét. – Igen – mondta Sam –, menjünk, amíg lehet.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET 129 óra 34 perc

– MUTASSÁTOK A LISTÁT! – követelte Howard. Ralph élelmiszerboltjának a bejárata elolt ült, egy kerti székben, lábát egy másik székre feltéve. Egy kis DVD-lejátszón a Pókember 3-mat nézte. Nem méltatta őket túl sok figyelemre, amikor megérkeztek. – Nem hoztam listát – mondta Astrid. Howard vállat vont. – Pedig kell. Senki sem mehet be lista nélkül. – Jó, van nálad papír és ceruza? – kérdezte Sam. – Igen, egész véletlenül van – mondta Howard. Előhalászott egy kis spirálfüzetet pár számmal nagyobb bőrkabátja zsebéből, és odaadta Astridnak. A lány leírta, mi kell, és visszaadta a listát Howardnak. – A friss áruból, mondjuk a zöldségből annyit vihettek, amennyit akartok. Mind meg fog romlani. Jégkrém már alig van. – A kis Pete-re pillantott. – Szereted a jégkrémet, Peti-kreti? – Folytasd! – mondta Sam. – Ha konzervet szeretnétek vagy tésztát vagy ilyesmit, akkor különleges engedélyt kell kérnetek Caine-től vagy az egyik serifftől. – Miről beszélsz? – kérdezte csodálkozva Astrid. – Arról, hogy vihettek salátát és tojást, a gyümölcsöt és a tejet, mert az nemsokára megromlik. De takarékoskodni kell a konzervlevesekkel és ilyesmikkel, mert azok nem romlanak meg. – Jó, ennek van értelme – mondta Astrid. – A papírral is takarékoskodunk. Mindenki csak egy tekercs vécépapírt kap. Úgyhogy oszszátok be. – Még egy pillantást vetett a listára. – Tampon? Mekkora méret? – Fogd be – mondta Sam. Howard felnevetett. – Oké, mehettek. De kifelé mindent ellenőrzők, és ha nincs rendben, akkor visszavitetem veletek. A boltban nagy rendetlenség fogadta őket. Mielőtt Caine őrt állított volna ide, szinte minden rágcsálnivalót elvittek. A fosztogatók nyomát törött majonézes üvegek, feldöntött állványok, és a hűtők törött üvegajtajának földön fekvő szilánkjai jelezték. Mindent elleptek a legyek. Kezdett olyan szag terjengeni, mint egy kuka mellett. Egy pár izzó kiégett a fejük fölött, így néhány polc félhomályban maradt. Még akciós leértékeléseket hirdető színes poszterek lógtak odafönn. Sam megragadott egy bevásárlókocsit, és beleültette kis Pete-et. A virágok a kertészek polcán mind lekonyultak. Még mindig felettük lebegett egy tucat léggömb „Boldog szülinapot!” vagy „Boldog hálaadást!” felirattal, de már vesztettek a magasságukból. – Talán egy pulykát kéne vinnem – mondta Astrid, végignézve a hálaadási ételek kínálatán, a tökből készült pitén, a darált húson, az áfonyaszószon és a pulykaszószokon, töltelékeken.

– Tudsz pulykát sütni? – Majd a neten keresek receptet. – Felsóhajtott. – Illetve dehogy. Majd megnézem egy szakácskönyvben. – Gondolom, áfonyaszószt nem vihetünk. – Semmilyen konzervet vagy tartós holmit. Sam továbbment a zöldséges pultok felé, amikor észrevette, hogy Astrid még mindig a hálaadási ajánlatot nézi. Sírt. – Hé, mi a baj? Astrid letörölte a könnyeit, de tovább pityergett. – A bevásárlást mindig hárman csináltuk: anya, Pete és én. Minden héten, és ilyenkor beszélgettünk. Tudod, szép lassan vásárolgattunk, megbeszéltük, mit együnk, és mindenféle szóba került. Még sosem jártam itt az anyám nélkül. – Én sem. – Furcsa érzés. Ugyanaz, és mégsem. – Már semmi sem olyan, mint régen – mondta Sam. – De az embernek muszáj ennie. Ez enyhe mosolyt csalt Astrid arcára. – Jó, gyere, nézzünk körül! Salátát, répát és krumplit vettek. Sam bement a pult mögé, és egy papírba tekert pár szelet húst. Rengeteg légy lepett pár hússzeletet, amik elöl maradtak, amikor a hentesek eltűntek, de az üveg alatt lévő hús érintetlennek tűnt. – Egyebet, asszonyom? – kérdezte. – Hát mivel úgysem viszi el senki, add ide azt a szelet marhahúst. Sam lehajolt, és körülnézett a kirakatban. – Oké, feladom. Melyik a marhahús? – Az a nagy ott. – Megkocogtatta az üveget. – Be tudom tenni a hűtőbe. – Persze, a marhahús. – Sam kivette, és rátette egy viaszos hentespapírra. – Ugye tudod, hogy ennek tizenkét dollár kilója? – Írd a számlámhoz. Átmentek a tejtermékek hűtőjéhez. Itt állt Panda, idegesen, az ütőjét markolászva. – Már megint te? – kérdezte Sam. Panda nem felelt. Astrid felsikított. Sam megpördült, és egy pillanatra meglátta Drake Merwint, mielőtt fejen találta volna egy baseballütő. Nekidőlt egy polc parmezán sajtnak, mindenfelé ledöntve róla a zöld csomagokat. Látta a lendülő ütőt, próbálta elhárítani, de az ütéstől nem tudott rendesen összpontosítani. Megcsuklott a térde, és a padlóra rogyott. Négy vagy öt gyereket látott mozogni, mintha messze lennének tőle. Ketten megragadták Astridot, és hátracsavarták a kezét. Egy lány hangját is hallani lehetett, amit Sam nem ismert fel, amíg Panda néven nem szólította. – Diana. – Tegyetek zacskót a kezére – mondta Diana. Sam próbált ellenállni, de az izmai nem engedelmeskedtek neki. Valamit ráhúztak a bal kezére, aztán a jobbra. Erős, határozott kezek fogták le. Amikor visszatért a rendes látása, értetlenül nézte, mit tettek vele. Kezét műanyag zsineggel összekötötték. Mindkét kézfejére leeresztett lufit húztak, és ragasztószalaggal rátekerték. Diana Ladris lehajolt, és a szemébe nézett. – Ez a műanyag visszaveri a sugarakat. Úgyhogy a helyedben nem próbálkoznék bűvésztrükkel, Sam! Csak megsütnéd a saját kezedet. – Mit műveltek? – nyögte Sam.

– A testvéred el akar veled beszélgetni. Ennek nem volt semmi értelme, és Sam nem volt benne biztos, hogy jól hallotta. Csak egyvalakit hívott „tesójának”, Quinnt. – Engedjétek el Astridot! – kérte a támadóitól. Drake ellépett Diana mellől, és a földre rúgta Samet úgy, hogy az alsó lábszára még mindig alá volt csavarodva. Aztán fölé állt, és ütőjét Sam ádámcsutkájához szorította. Ugyanaz a módszer, mint amit előző éjjel Orcon is alkalmazott. – Ha jó kisfiú leszel, nem bántjuk a barátnődet és az idióta öccsét. Ha ugrálni kezdesz, őt is elintézzük. A kis Pete megint a fejvesztett tombolás első fázisában volt. – Állítsd le az öcséd, vagy én állítom le! – vetette oda Drake Astridnak. Aztán Howardnak, Pandának és a többieknek kiadta az utasítást. – Fogjátok meg a nagy hőst, és dobjátok egy bevásárlókocsira. Samet felemelték, és beletették az egyik kocsiba. Howard tolni kezdte. – Sammy, Sammy, Sammy, Iskolabusz Samből Bevásárlókocsi Sam lett, mi? Drake fölé hajolt, és az utolsó dolog, amit Sam látott, a szeméhez közeledő ragasztószalag csíkja volt. Végigtolták a kocsiban a főúton. Az egész városon. Nem látta, de érezte az út gödreit, és hallotta Howard és Panda nevetését és gúnyolódását. Sam próbálta kitalálni, merre mehetnek. Egy hosszabbnak tűnő időszak után úgy tűnt, felfelé tolják. Howard panaszkodni kezdett. – Hé, valaki segíthetne tolni ezt a kocsit. Hé, Freddie, haver, gyere! A kocsi egy ideig gyorsabban gurult, majd ismét lelassult. Sam hangos szuszogást hallott. – Hívj ide valakit az ácsorgók közül! – mondta Freddie. – Oké! Te, gyere ide, és segíts tolni! – Nem, haver, nem megyek! Quinn. Sam szíve nagyot dobbant. Quinn segíteni fog rajta! A kocsi megállt. – Mitől félsz? Talán attól, hogy Sam rájön, hogy árulkodtál? – Fogd már be! – mondta Quinn. – Sammy, szerinted ki árulta el nekünk, hogy bevásárolni mész Astriddal, mi? – Fogd be, Howard! – mondta Quinn kétségbeesett hangon. – Szerinted ki mesélt nekünk az erődről, Sam? – Nem tudtam, hogy ezt fogják veled tenni, Sam! – mondta Quinn. – Nem tudtam, tesó! Sam rájött, hogy még csak meg sem lepi a dolog. Mégis, Quinn árulása jobban fájt neki, mint Drake rúgásai. Rá akart kiáltani Quinnre, Júdásnak akarta nevezni. De a kiabálással, dühöngéssel csak a gyengeségét mutatná ki. – Nem tudtam, tesó. Komolyan mondom – szabadkozott Quinn. – Persze, azt hitted, csak a Sam Temple rajongói klubba akarjuk meghívni – mondta Howard, és felnevetett. – Na, gyerünk, toljad! A kocsi ismét gurulni kezdett. Sam betegnek érezte magát. Quinn elárulta őt. Astridet elvitte Drake és Diana. És nem tehetett ellenük semmit. Egy örökkévalóságnak tűnt az út, de végül megálltak. A kocsi figyelmeztetés nélkül oldalra dőlt, és Sam az úttestre zuhant.

Átgurult a hasára, és észrevétlenül próbálta a betonhoz dörzsölni a kezén lévő zacskókat. A bordái közé mért rúgástól elakadt a lélegzete. – Hé – kiáltotta Quinn –, ne rugdossátok, semmi szükség rá! Kezek ragadták meg Samet, és Orc hangját hallotta. – Leütlek, ha valami bajt csinálsz! Felvonszolták egy lépcsősoron. Átvezették egy ajtón, ami a csikorgása alapján elég nagy lehetett. Aztán sima linóleumpadlón lépkedtek tovább. Megálltak, kinyílt egy másik ajtó. Samet átkísérték rajta. Orc hátulról térdhajlaton rúgta, és a földre esett. Orc ráült a hátára, és a hajánál fogva felemelte a fejét. – Vedd le a ragasztót! – parancsolta egy hang. Howard megfogta a ragasztócsík szélét, és lerántotta, vele együtt Sam szemöldökének egy részét is. Sam azonnal felismerte a környezetét. A suli tornatermében voltak. A parkettán feküdt, előtte Caine állt nyugodtan, keresztbe tett kézzel, kárörvendő arccal. – Hello, Sam! – mondta. Sam körbeforgatta a fejét. Orc, Panda, Howard, Freddy és Chaz állt körülötte, mind baseballütővel felfegyverkezve. Quinn megpróbált elbújni előle. – Sok embered van, Caine! Veszélyes fickó lehetek! Caine elgondolkodva bólintott. – Jobb az óvatosság. Drake persze fogva tartja a barátnődet. Úgyhogy a te helyedben nem próbálnék bajt keverni. Drake erőszakos, nehezen kezelhető. Howard felnevetett. – Engedjétek felállni! Orc lemászott Sam hátáról, de előtte azért benyomta a térdét a bordái közé. Sam remegve tápászkodott fel, de boldog volt, hogy már nem kell a padlón feküdnie. Figyelmesen nézte Caine-t. Találkoztak a téren, amikor a fiú először megérkezett. Azóta Sam csak futólag látta a fiút. Caine éppolyan érdeklődve nézte őt. – Mit akarsz tőlem? – kérdezte Sam. Caine rágni kezdte a körmét, aztán leeresztette a kezét, úgy nézett ki, mintha vigyázzban állna. – Bárcsak valahogy meg tudnánk barátkozni egymással, Sam! – Látom, nagyon igyekszel, hogy te legyél az új spanom. Caine felnevetett. – Na, ugye, van humorérzéked. Ezt nem a mamádtól örökölted, ő sosem volt túl vidám. Talán az apádtól? – Nem tudom. – Miért nem? – Nálad van anyám laptopja, az összes hivatalos papírja, és Quinn is elmond rólam bármit, ha megkérdezed. Szóval valószínűleg tudod a választ. Caine bólintott. – Igen. Apád eltűnt, nem sokkal, miután megszülettél. Úgy látszik, nem nagyon volt oda érted. Mi? – Caine nevetett a saját viccén, néhány fiú bizonytalanul csatlakozott hozzá, bár nem nagyon értették. – De ne szomorkodj, az én vér szerinti apám is otthagyott és az anyám is. Sam nem felelt. A keze zsibbadt a rátekert madzagtól. Félt, de nem akarta, hogy lássák rajta. – A tornaterembe nem szabad utcai cipőben bejönni – mondta. – Szóval eltűnik az apád, és téged nem is érdekel, hogy miért? – kérdezte Caine. – Érdekes, én mindig tudni akartam, kik a valódi szüleim.

– Várj, kitalálom: igazából varázsló vagy, akit a muglik neveltek fel. Caine hidegen elmosolyodott. Felemelte a kezét, tenyérrel kifelé. Egy láthatatlan ököl csapta arcon Samet. Megtántorodott. Végül nem esett el, de megszédült. Vér szivárgott az orrából. – Igen, valahogy úgy – mondta Caine. Mindkét kezét kinyújtotta, és Sam érezte, hogy felemelkedik a padlóról. Caine körülbelül egy méter magasra emelte, aztán összezárta az ujjait, és Sam a padlóra zuhant. Sam lassan szedte össze magát újra. Bal lábán bizonytalanul állt, mintha kificamodott volna a bokája. – Van egy módszerünk az erő mérésére – mondta Caine. – Diana dolgozta ki. Ha kezet fog valakivel, meg tudja vizsgálni, mennyi ereje van. Azt mondja, úgy működik, mintha fogná egy mobiltelefon jeleit. Egy bar, két bar, három bar. Tudod, hogy én melyik csoportban vagyok? – Az őrülteknél? – Sam kiköpte a vért, ami összegyűlt a szájában. – Négy bar, Sam. Én vagyok az egyetlen, akinek négy bárja van. A plafonra is felkenhetnélek vagy hozzávághatnálak a falhoz – olyan mozdulatokat tett kezével, mintha valamilyen törzsi táncot járna. – – Ezzel felléphetnél a cirkuszban – mondta Sam derűsen. – Ó, kemény fiú vagy – Caine-t bosszantotta, hogy Sam nem ámult el a tudásától. – Nézd, Caine, meg van kötve a kezem, öt embered vesz körbe baseballütőkkel, és attól ijedjek meg, mert bűvésztrükköket csinálsz? – Sam ötöt mondott hat helyett, mert Quinnt nem akarta sehová sem számolni. Caine észrevette ezt, és gyanakvó pillantást vetett Quinnre. Valóban, a fiú mintha nem tudta volna, hová álljon, vagy mit kezdjen magával. – És az öt közül az egyik gyilkos – folytatta Sam. – Egy gyilkos, és pár gyáva fickó: ez a te csapatod, Caine. Caine szeme elkerekedett, dühösen kivicsorította a fogát, és Sam hirtelen átrepült a szobán. Mintha egy katapultból lőtték volna ki. A tornaterem forogni kezdett körülötte. Feje keményen ütközött neki a kosárlabdapalánknak. Egy pillanatig a gyűrűn lógott, majd a földre esett, a hátára. Rettentő erejű, láthatatlan kezek rángatták tovább, mintha egy tornádó sodorta volna el. Caine lába előtt állt meg. Ez alkalommal még lassabban állt fel. Már nemcsak az orrából, hanem a homlokáról is csöpögött a vér. – Több gyerekben is különleges erők jelentek meg, úgy pár hónapja – mondta Caine. – Olyanok voltunk, mint egy titkos klub. Frederico, Andrew, Dekka, Brianna és mások is. Együtt próbáltuk fejleszteni az erőnket. Biztattuk egymást. Látod, ez a különbség az akadémisták és a városi kölykök között. A kollégiumban nehéz titkot tartani. De elég hamar kiderült, hogy nekem egész másfajta erőim vannak. Amit az előbb csináltam veled, azt senki más nem tudja. – Igen, az vicces volt – mondta Sam kihívóan. – Nem akarod megismételni? – Heccel téged, Caine! – Diana érkezett a terembe, és látszott rajta, hogy nem örül a vallatásnak.

– Meg akarja mutatni, hogy milyen nagyfiú – morogta Caine. – Igen, és sikerült is neki. Fejezd be! – Vigyázz, hogy beszélsz velem, Diana! – figyelmeztette a lányt Caine. Diana Caine mellé sétált. Keresztbe tette a karját a mellén, és gúnyosan méregette Samet. – Elég rosszul nézel ki, Sam! – Később még rosszabbul fog – mondta Caine fenyegetően. Diana felsóhajtott. – Kössünk egyezséget, Sam! Caine kíváncsi volna pár dologra. – Miért nem kérdezitek meg Quinnt? – Mert ő nem tudja azt, amit te. Tehát: ha nem válaszolsz a Rettenthetetlen Vezető kérdéseire, akkor Drake megveri Astridot. És hogy tudd: Drake fejében nincs minden rendben. Nem akarlak megijeszteni, de tényleg. Én rossz kislány vagyok, Caine kicsit hiú természet, de Drake teljesen zakkant. Meg is ölheti Astridot, Sam. És öt perc múlva elkezdi, ha nem állítom le. Úgyhogy nincs sok időd. Sam lenyelte a mérgét és a vért a szájából. – Mik a kérdések? Diana győzelmesen nézett Caine-re. – Látod, milyen könnyű volt? Caine nem sértődött meg Diana szavain. Nem fenyegette meg, nem támadt rá. Dühös volt, de nem reagált a megjegyzésére. Caine szerelmes Dianába, villant át Sam fején a felismerés. Noha külső jelét nem adta a vonzalmának, nem volt más lehetséges magyarázat a viselkedésére. – Mesélj az apádról! – mondta Caine. Sam megvonta a vállát, de felszisszent a fájdalmas mozdulattól. – Sosem láttam őt, és anyám nem szeretett beszélni róla. – Az anyád. Temple nővér. – Igen. – A név a születési anyakönyvi kivonatodon. Az apa neve: Taegan Smith. – Jó. – Taegan. Nagyon szokatlan név, nagyon ritka. – Hát aztán? – A Smith viszont nagyon gyakori. Ha valaki el akarja titkolni az igazi nevét, akkor pont jó. – Nézd, válaszolok a kérdéseitekre, csak engedjétek el Astridot! – Taegan – ismételte Caine. – Itt van a papíron. Anyja neve: Constance Temple. Apja neve: Taegan Smith. Születés ideje: november 22., tíz óra tizenkét perc. Sierra Vista kerületi kórház. – Szóval most már el tudod készíteni a horoszkópomat? – Téged nem is érdekel ez az egész? Sam felsóhajtott. – Engem az érdekel, hogy mi történik velünk. Az, hogy miért jött létre az AVIZ. Hogy hogyan állíthatnánk le, vagy hogy juthatnánk ki belőle. Ez foglalkoztat, az olyasmi nem annyira, hogy ki volt a vér szerinti apám, akit sosem láttam, és nem jelent nekem semmit. – Öt nap múlva el fogsz tűnni, Sam! Ez sem érdekel? – Engedjétek el Astridot! – Gyere, Caine, elég volt ebből! – kérte Diana.

Caine öntelten mosolygott. – Engem nagyon érdekel az eltűnés kérdése. Tudod, miért? Mert nem akarok meghalni. És mert nem akarok hirtelen visszakerülni a világba. Nekem tetszik itt, az AVIZ-ban. – Szerinted ez történik? Visszaugrunk a világba? – Én kérdezek! – torkolta le Cain. – Engedd el Astridot! – Az a helyzet – folytatta Caine –, hogy van valami közös bennünk, Sam. Csak három perc különbséggel születtünk. Sam érezte, ahogy borzongás fut végig a gerincén. – Három perc – mondta Caine, közelebb lépve. – Először te tűnsz el, aztán én. – Nem – mondta Sam. – Az nem lehet. – Dehogynem – felelte Caine. – Hidd el. És te… a testvérem vagy. Az ajtó nagy csapódással kinyílt. Drake Merwin rontott a szobába. Keresett valamit. – Itt van? – Kicsoda? – kérdezte Diana. – Mégis, szerinted ki? A szőke lány és a fogyatékos öccse. – Hagytad elszökni? – rontott neki Caine, egy pillanatra elfelejtkezve Samről. – Nem hagytam. Ott voltak velem a szobában. A csaj idegesített, úgyhogy lekevertem neki egyet. Aztán eltűntek. Egy pillanat alatt. Caine gyilkos pillantást vetett Dianára, aki azt mondta: – Nem, még csak hónapok múlva lesz tizenöt éves. Az öccse pedig amúgy is négyéves. – Akkor hogy történt? – Caine összevonta a szemöldökét. – Talán az erőt használta? Diana a fejét rázta. – Megint leolvastam Astridot idefelé. Alig két bar. Ó nem tehette. Két ember teleportálása? Caine elsápadt. – A fogyatékos? – Ő autista, a saját kis világában él – tiltakozott Diana. – Miért olvastam volna le? Caine Samhez fordult. – Mit tudsz erről? – Fenyegetőleg felemelte a kezét. Arca pár centire volt Sam arcától, úgy kiáltotta: – Mit tudsz? – Nos, annyit tudok, hogy jó dühösnek látni téged, Caine! A láthatatlan ököl ismét feldöntötte Samet, és hanyatt vágódott. Diana most először tűnt gondterheltnek. Szokásos mosolyát sem lehetett látni. – Eddig egyszer láttunk teleportálást, Taylorral, az akadémián. És ő is csak egy szobán tudott átmenni. Neki három bárja volt. Ha ez a kölyök képes saját magát és a testvérét átteleportálni a falon, akkor… – Akkor akár négyes is lehet – mondta Caine halkan. – Igen – mondta Diana. – Akár négyes is lehet. – A négyes szó kimondásakor egyenesen Samre nézett. – Talán több is. – Orc, Howard – rendelkezett Caine –, zárjátok be Samet, kötözzétek le, hogy ne tudja levenni a zacskót a kezéről, aztán kerítsétek elő Freddie-t! Ő tudja, hogy kell gipszelni! Szerezzetek meg a boltból mindent, ami kell! – Megragadta Drake vállát. – Találd meg Astridot és az öccsét! – Hogyan fogjam el őket, ha eltűnhetnek, amikor csak akarnak?

– Nem azt mondtam, hogy kapd el őket! – felelte Caine. – Vigyél egy pisztolyt, Drake! Lődd le mind a kettőt, mielőtt meglátnak téged! Sam Caine-ra rontott, és nekiment, mielőtt felocsúdhatott volna. A lendület mindkettejüket a padlóra sodorta. Sam a fejével orron vágta Caine-t, aki csak lassan tért magához, de Drake és Orc Sam fölé hajolt, és lerugdosták a parancsnokukról. Sam felnyögött a fájdalomtól. – Nem gyilkolhatod meg az embereket, Caine! Megőrültél? – Orrba vágtál – mondta Caine. – Te bediliztél, Caine! Kezelni kellene téged! Tiszta őrült vagy! – Igen – mondta Caine. Megtapintotta az orrát, és összerázkódott a fájdalomtól. – Mindenki ezt mondja. Ezt mondta Temple nővér… anya is. Szerencséd, hogy szükségem van rád, Sam. Látnom kell, ahogy eltűnsz, rá kell jönnöm, hogyan menekülhetek meg. Orc, vidd innét ezt a hőst! Drake, indulás! – Ha bajuk esik, Drake, megtalállak és megöllek! – kiáltotta Sam. – Kár erőlködni! – mondta neki Diana. – Nem ismered Drake-et. Vedd úgy, hogy a barátnőd halott!

HUSZONKETTEDIK FEJEZET 128 óra 32 perc

ASTRID KIABÁLNI SZERETETT volna Drake-kel és Dianával, a fejükre olvasni, miféle beteg emberi lények képesek az AVIZ-t mentségül használni arra, hogy kiéljék az erőszakosságukat. De nem zaklathatja fel a kis Pete-et. A testvére mindennél fontosabb. Az ő tiszta arcú, gyámoltalan, befelé forduló öccse. Astrid neheztelt rá. Tizennégy évesen át kellett vennie az anya szerepét, és ez így nem volt rendjén. Most annak volna itt az ideje, hogy kiviruljon, megszépüljön. Most kezd szárba szökkeni az intellektusa, ami kétségkívül nagyszerű ajándék, és ő ahelyett, hogy élvezné ezt a kort, pótanyáskodik. Astridot, és a kis Pete-et megjátszott udvariassággal vezették be az osztályterembe. Nem azok közé a termek közé tartozott, ahol régebben Astrid tanult, de akár az is lehetett volna; minden olyan fájóan ismerős volt: a nyitott könyvek az asztalon és a diákok munkái a falakon. – Foglalj helyet! Olvass valamit, ha akarsz – mondta Diana. – Tudom, hogy szereted ezeket a dolgokat. Astrid kézbe vett egy könyvet. – Igen, negyedikes matek. Jó ezeket olvasgatni. – Ki nem állhatlak, tudod? – mondta Diana Drake a falnak dőlve nézte őket, és elégedetten mosolygott. – Persze hogy utálsz – válaszolt Astrid –, úgy érzed, hogy kevesebb vagy nálam. Diana szeme megvillant. – Senkinél sem tartom magam kevesebbre. – Tényleg? Csak azért, mert akik rossz dolgokat tesznek, általában rájönnek, hogy valami nem stimmel velük. Még ha elnyomják is magukban, tudják, hogy valami beteg legbelül. – Na, ne – mondta Diana gúnyosan. – Bűntudatom is van rendesen. Az én gonosz szívem, meg minden. Add ide a kezed! – Mi? – Megígérem, hogy nem fertőzlek meg a gonoszságommal. Add ide a kezed! – Nem. – Drake, segíts kinyújtani a kezét! Drake megindult feléjük. Astrid kinyújtotta a kezét. Diana megfogta, és ujjait Astrid ujjai köré zárta. – Te olvasol az emberekben? – mondta Astrid. – Már korábban is sejtettem. Megvan hozzá a hatalmad, ugye? – Úgy bámult Dianára, mint egy csodabogárra. – Ühüm – mondta Diana, miközben elengedte a kezét. – Olvasok az emberekben. De ne aggódj, csak az erőszintet, nem a kis titkos gondolataidat, amik Sam Temple körül forognak. Astrid akarata ellenére elvörösödött. Diana elnevette magát. – Ó, kérlek, ez annyira nyilvánvaló. A srác helyes. Bátor. Okos, bár nem annyira, mint te. Egyszerűen tökéletes pasi. – Csak barát – hangsúlyozta Astrid.

– Ühüm. Nemsokára kiderül, milyen jó barátod ez a Sam. Tudja, hogy nálunk vagy. Ha nem mond el mindent Caine-nek, amit tudni akar, és nem tesz meg neki mindent, amit kér, Drake kezelésbe vesz téged. Astridot félelem fogta el. – Mi? Diana sóhajtott. – Ezért tartjuk Drake-et. Imádja kínozni az embereket. Nem a szónoki képességeiért van itt. Drake olyan tekintettel bámult Dianára, mintha keresztül akarná döfni. Keskeny, hüllőszerű szeme még jobban összeszűkült. Diana állta a tekintetét. – Gyere, próbálj csak kezet emelni rám, Drake! – gúnyolódott. – Caine ki fog nyírni. – Aztán Astrid felé fordult. – Jobban teszed, ha jól viselkedsz, Drake eléggé felhúzta magát. Diana elment. Astrid magán érezte Drake pillantását, de nem nézett rá vissza. Egyfolytában lefelé bámult, a matekkönyvre. Aztán oldalt pillantott, az öccsére, aki csak ült flegmán, és gondtalanul játszadozott a bugyuta videojátékával. Astrid szégyellte magát azért, hogy fél. És szégyellte magát azért is, hogy rá sem mer nézni Drake-re, aki csak állt, és hanyagul támasztotta a falat. Nem volt kétsége afelől, hogy Sam minden tőle telhetőt megtesz, hogy megmentse, de mi van, ha Caine valami olyat kér tőle, amit nem tud tejesíteni? Gondolkodnia kell. Ki kell dolgoznia egy tervet. Mindig is félt a fizikai erőszaktól. És félt attól az ürességtől, amit Drake Merwinben érzett. Lassan előretolta a padját, egészen a kis Pete mellé, és rátette a kezét a vállára. Semmi reakció. Tudta, hogy Astrid ott van, de nem mutatta, teljesen belemerült a játékba. Astrid megszólalt, de még mindig nem nézett Drake-re. – Nem zavar, hogy Diana úgy bánik veled, mint egy vadállattal, akit kötőféken tart? – Nem zavar, hogy ezzel a retardálttal töltöd az időd? Hogy lényegében össze vagy nőve vele? – Ő nem retardált – mondta Astrid nyugodtan. – Ó, a retardált rossz szó rá? – Ő autista. – Retardált – mondta makacsul Drake. Astrid ránézett. Azt akarta, hogy találkozzon a tekintetük. – A retardált olyan kifejezés, amit az emberek már nem használnak. Amikor még használták, értelmi fogyatékosságot értettek rajta. Petey nem ilyen. Petey IQ-ja normális, vagy inkább átlag fölöttinek mondható. Szóval a kifejezés nem helyes. – Hú, tényleg? Mert én szeretem ezt a szót, hogy retardált. Tulajdonképpen jó lenne a te szádból hallani. Retardált. Astrid úgy érezte, hogy egy pillanat alatt elszáll minden ereje. Egy cseppnyi kétsége sem maradt afelől, hogy Drake bántani fogja. Állta a tekintetét egy darabig, de aztán már csak a földet bámulta. – Retardált – mondta határozottan Drake. – Mondjad! – Nem – suttogta Astrid. Drake átsétált a szobán. Nem volt a kezében fegyver, de nem is volt rá szüksége. Ökölbe szorított kézzel a padra támaszkodott, és a lány fölé hajolt. – Retardált – ismételte Drake. – Mondd ki: Az öcsém egy retardált.

Astrid bízott magában, hogy erős lesz, és nem szólal meg. Próbálta visszatartani a sírást. Próbálta elhitetni magával, hogy bátor, de így, pár centire ettől a vadállattól tudta, hogy ez nem igaz. – Az öcsém… – gyerünk, mondd velem! – Az öcsém egy… – mondjad! A pofon olyan gyors volt, hogy alig tudta követni a mozdulatot. Égett az arca tőle. – Mondjad! Az öcsém… – Az öcsém… – suttogta. – Hangosabban, azt akarom, hogy a kis retardált is hallja. Az öcsém egy retardált. A második ütés olyan erős volt, hogy majdnem kiesett a padból. – Elkezdheted addig, amíg a pofikád még csinos, vagy elkezdheted azután, miután bevertem, választhatsz. A testvérem egy retardált. – A testvérem egy retardált – nyögte ki Astrid remegő hangon. Drake elragadtatva kacagott, és odalépett kis Pete mellé, aki felnézett a videojátékából, de látszott rajta, hogy alig érti, mi történt. Drake odahajolt hozzá, és egyik kezével Astridot is odahúzta a hajánál fogva, olyan közel, hogy a lány szája egy vonalba került a kis Pete fülével, és azt mondta: – Még egyszer, szép hangosan! Aztán egészen odanyomta Astrid fejét az öccséhez, és most már üvöltött: – Az öcsém egy… És Astrid hátrahanyatlott az ágyán. Ez az ő ágya. A hálószobájában. A kis Pete az ablak melletti helyen ült, keresztbe tett lábbal a padon, videojátékkal a kezében. Astrid rögtön tudta mi történt. De továbbra is hihetetlen volt. Az egyik pillanatban még az iskolában voltak. A másik pillanatban a szobájában. Nem tudott Pete szemébe nézni. Az arca égett a pofonoktól, de még inkább a szégyentől. – Köszönöm, Pete! – suttogta. Orc bevonszolta Samet a tornateremből a konditerembe. Howard körülnézett: mérlegelte, mit tehetne. – Howard, öregem, nem süllyedhetsz idáig – kérlelte Sam. – Nem tűrheted, hogy Caine megölje Astridot és Pete-et. Orc, te sem nézheted ezt tétlenül. Tudom, hogy nem akartad megölni Bettit. De ez már minden határon túlmegy. – Igen. Ez már minden határon túlmegy – ismételte Howard a gondolataiba merülve, és gúnyosan elfintorodott. – Segítenetek kell! Engedjetek el, hogy Drake után menjek! – Nem fogunk, Sammy! Nézd, én láttam, mire képes Drake. És mindannyian láttuk, hogy mire képes Caine – mondta Howard, majd Orchoz fordult. – Tegyük ide, erre a padra. Arccal felfelé. Kössük ide a lábát. Orc megragadta Samet, és odalökte a fekve nyomó padhoz. – Orc, ez hidegvérű gyilkosság – mondta Sam. – Nem én csinálom, öregem – válaszolta Orc. – Én csak kikötözlek. – Drake meg fogja ölni Astridot. Ö segített neked, hogy átmenjél matekból. Meg tudod akadályozni, Orc! – Nem gondoltam, hogy bárkinek is kikotyogja – morogta Orc. – De mindegy, már vége a matekóráknak. Kötelet tekertek Sam bokája köré, és erősen odakötötték az edzőpad lábához. Egy másik kötelet a csuklójára csavartak.

– Oké, most jön a jó rész – szólt Howard. – Felteszünk a rúdra pár súlyt, hozzákötjük Sam kezét, és leemeljük a tartóról, oké? Aztán majd igyekezhet, hogy eltartsa a nyakától a rudat. Orc nem értette, ezért Howard megmutatta neki. Orc súlyokat rakott a fémrúdra. – Mennyit tudsz kinyomni, Sam? – kérdezte Howard. – Én azt mondom, tegyünk két-két húszkilósat mindkét végére, jó? A rúddal együtt így száz kilót fog nyomni. – Esély nincs rá, hogy százat kinyomjon – jegyezte meg Orc. – Szerintem sem. Éppen ezért majd szorgalmasan tartja, mert különben rázuhan, és megfullad. – Ez nincs rendben, Howard – szólt Sam. – Tudod, hogy ez őrültség. Ti nem csináltatok ilyen dolgokat, egyikőtök sem. Nem vagytok hidegvérű gyilkosok. Howard felsóhajtott. – Sammy, ez egy teljesen másféle világ, nem vetted még észre? Ez az AVIZ, öregem. Orc leeresztette a súlyzót. A rúd a súlyokkal megindult Sam ádámcsutkája felé. Ő teljes erejéből nekifeszült, és nyomta felfelé, de amikor még a legjobb formáját hozta, sem tudott kinyomni száz kilót. A legtöbb, amit tehetett, az volt, hogy megtartotta annyira, hogy levegőt tudjon venni. Orc röhögött. – Gyerünk haver! Mi, visszamegyünk Caine-hez, mert a végén még lemaradunk a többi mókáról is. Howard megindult Orc után, de az ajtóból visszafordult egy pillanatra. – Mit hoz a sors, mi, Sam? Akkor, az első éjszakán azt gondoltam: „Ha nem vigyázunk, nemsokára a jó öreg Iskolabusz Sam fog irányítani.” Mindenki felnézett rád, tudod, ugye? De nem, te túl laza voltál, és nem játszottad meg ezt a lapot. Szó nélkül kiszálltál, és leléptél Astriddal. – Howard felnevetett. – Jó csaj, mi? És most Caine irányítja az AVIZ-t. Drake meg szépen kiiktatja a barátnődet. Sam küszködött a súllyal, de semmi esélye sem volt rá, hogy felemelje. Még ha megtalálta volna a jó szöget, akkor sem tudta volna kinyomni. Csakhogy Howard, minden ravaszsága ellenére figyelmen kívül hagyott valamit: ebben a pózban Sam el tudta érni a kötelet a szájával. Próbálta feltépni a csomót a fogaival, de nagyon lassan ment, és kevés ideje volt. Nem volt kétséges, hogy a kis Pete hazateleportálta magát Astriddal együtt. Drake ott rájuk fog találni. Sam próbálta a fogai között tartani a kötelet, de az csúszós volt és rideg. Amikor a kötélre koncentrált, nem tudott figyelni rá, hogy rendesen megtartsa a súlyt. A rúd a torkába nyomta az ujj ízületeit. Nekifeszült ismét a súlynak, de már görcsölt a karja, kezdet elszállni az ereje. Vagy megpróbálja eltépni a kötelet a fogával, vagy minden erejével a súlyzót tartja távol a nyakától. A kettő együtt nem megy. És ha még sikerülne is kioldoznia a kezét, akkor mi lenne? Ő nem olyan, mint Caine, nem tudja kontrollálni a benne lakozó erőt. Eltéphetné a kötelet, de aztán képtelen lenne bármit is csinálni. A rúd lejjebb csúszott. A kötél ott volt a fogai között. Rágta, próbált rést nyitni a rostok között. Mostanra Drake már elhagyta az iskolát, és úton van. Vajon először megáll valahol, hogy fegyvert szerezzen? Astridnak tudnia kell, hogy a nyomában vannak, és azt is, hogy veszélyes a házban maradnia. Vajon elég gyorsan eltűnik onnan? És hová mehetne? Sam érezte, hogy a fogai összecsikordulnak: sikerült egy kis rést nyitnia a kötélen. Már alig kapott levegőt.

A szeme sarkából halványan látta, hogy nyílik az ajtó. Gyors léptek a szőnyegen, egy hang, és egy érzés, hogy a rúd egyik végéről valaki leszedi a súlyokat. Sam lélegzethez jutott. – Tarts ki, tesó! Quinn leszedte a többi tárcsát is. Sam reszkető kézzel eltolta a rudat a nyakától. – Nem tudtam, hogy ezt akarják tenni veled, tesó! Nem tudtam, haver! – mondta Quinn. Sápadt volt, mintha még sosem látta volna a napot. – Hinned kell nekem, Sam! – Közben a kötelet oldotta. Sam felült. Quinn össze volt törve. A szeme megduzzadt, és vörös volt a sírástól. – Az Istenre esküszöm, nem tudtam, hogy ez lesz. – Oda kell érnem Astridhoz, még mielőtt Drake odaérne – mondta Sam. – Tudom, tudom. Eltoltam az egészet. Sam lába kiszabadult, végre felállhatott. – Ez egy újabb trükk? Követni fognak Astridhoz? – Nem, haver. Engem kikészítenek, ha rájönnek, hogy elengedtelek. El kell vinned magaddal – kérlelte őt Quinn széttárt karral. – Hogyan bízzak benned ezek után, Quinn? – Mit gondolsz, mit csinál velem Caine, ha itt hagysz? Samnek nem volt ideje vitatkozni. Gyorsan döntött. – Jobban teszed, Quinn, ha imádkozol, hogy Astridnak baja ne essen. És ha ezt azért tetted, mert el akarsz árulni, akkor azt ajánlom, menj biztosra, ne hagyj életben! Quinn idegesen megnyalta az ajkát. – Nem kell hogy fenyegess, tesó! – Ne hívj a tesódnak! – mondta Sam. – Nem vagyok a testvéred!

HUSZONHARMADIK FEJEZET 128 óra 22 perc

ASTRIDOT ELÖNTÖTTE a megkönnyebbülés hulláma, amit az önutálat kínzó érzése követett. Hagyta, hogy Drake megfélemlítse. Fogyatékosnak nevezte a kis Pete-et. Reszketett a keze. Elárulta az öccsét. Gyűlölte őt a tehetetlensége miatt, és elárulta, hogy elégtételt vegyen rajta. Ezekben a pillanatokban azonban úgy haragudott magára, ahogy a kisfiúra még soha. Most azonban muszáj volt gondolkodnia. Gyorsan! Mit tegyen? Drake újra elkaphatja. Caine vagy az a romlott teremtés, Diana biztosan rájön, hogy mi történt. Csak néhány másodperc, és Drake ott lesz Caine-nél a hírrel. Még néhány másodpercbe telik majd Caine-nek, hogy felfogja, mi történt. Ha Diana valóban le tudja olvasni az emberek erőszintjét, akkor tudni fogja, hogy nem ő, Astrid volt az, aki teleportálta őket. Rájön majd, hogy a kis Pete tette. El kell menniük innen, azonnal. De hová? Valahová, ahová Drake nem juthat el. Oda, ahol Sam megtalálhatja őket. Ha egyáltalán meg tudott szökni. Ha ugyan még életben van. Az agya lassan és nehézkesen járt, rótta a hiábavaló köröket, képtelen volt összpontosítani. Folyton azt a rettenetes, örült arcot látta maga előtt, érezte a keze erős szorítását, a belőle áradó forróságot, amely lassanként társult az égető szégyen érzésével. – Gondolkodj, te idióta! – ostorozta magát. – Gondolkodj, ez az egyetlen, amiben jó vagy! Nem mehettek keresztül a városon. Nem mehettek kocsival sem – már túl késő hozzá, hogy elkezdjen vezetni tanulni. Az agya olyan volt, mint egy homályos fókuszú kamera, forgott a feje, és csak kavarogtak a gondolatai, s újra és újra felmerült benne a jelenet, amikor – feladva az ellenállást – elárulta az öccsét. Mint az elakadt lemez, folyton ugyanaz a mondat ismétlődött a fejében: Az öcsém egy retardált. A Clifftop. A szoba, ahol azon az első éjszakán voltak. Igen. Sam rá fog jönni. Csakhogy Quinn is ott volt. Lehet, hogy ő is ugyanarra a következtetésre jut. Astrid tétovázott. Ám erre nem volt idő. Drake nem késlekedik. Ezekben a pillanatokban már bizonyára a nyomukban van. Már el is indult. Nem akart még egyszer szembenézni vele. – Petey, el kell mennünk! – Astrid megfogta a kisfiú kezét, és vonszolni kezdte maga után, lefelé a lépcsőn. Nem volt idő megállni. Nem maradt idő semmire. A bejárati ajtóhoz. Nem. A hátsó ajtó jobb lesz. Átgyalogoltak a hátsó kerten – kis Pete-et ritkán lehetett rávenni a futásra. A fakerítés elég alacsony volt, de még így is fárasztónak és időigényesnek bizonyult Pete-et rávenni, hogy átmásszon rajta. Átfutottak a szomszéd kertjén. Kerüld el az utcákat! – mondta magának.

Kertről kertre futottak, ameddig csak tudtak, majd kiugrottak az utcára, és végül újra vissza a házak mögötti kis kertekbe, közökbe. Nem láttak senkit. De nem tudhatták, nincs-e valahol valaki, aki Őket figyeli. Elérték a hegyet, amely a város határát és a clifftopi terület szélét jelölte. Átmásztak a sövényen, ki a homokra. Astrid szinte tolta maga előtt Pete-et, elszántan igyekezve, hogy gyorsabban haladjanak, de közben attól is tartott, hogy felbosszantja a fiút. A Clifftop nem változott. A fal még mindig ott állt. A kivilágított előcsarnok továbbra is tiszta volt és kihalt. Astrid elővette az elektromos kulcsot, amit az első éjjel készítettek. Megtalálta a lakosztályt, kinyitotta az ajtót, berohant, és lerogyott az ágyra. Ott feküdt zihálva, és bámulta az üres mennyezetet. Az ágy puha volt. A légkondicionáló zümmögött. A szavakat, amelyeket Drake rákényszerített, már meg tudta bocsátani magának. Csak egy értelmetlen mondat volt, semmi több. A kis Pete sem nagyon izgatta magát miatta. De a gyávaságra nem tudott mentséget találni. Nagyon szégyellte. Hideg tenyerével az arcához nyúlt, hogy megnézze, valóban olyan forró-e, mint amilyennek képzeli. – Hová megyünk, Sam? – kérdezte Quinn nyugtalanul. Lassan futottak, nem teljes erőbevetéssel, de tempósan. Sam úgy döntött, keresztülmennek a városon, át a téren, mintha nem is érdekelné, hogy követhetik őket. – Megkeressük Astridot, mielőtt Drake megtalálná – válaszolta Sam. – Gyerünk, nézzük meg a házát! – Nem. A zsenikben az a jó, hogy nem kell attól félni, hogy butaságot csinálnak. Astrid tudja, hogy nem maradhat a házában. – Hova mehetne? Sam gondolkodott egy pillanatig. – Az erőműbe. – Az erőműbe? – Igen. Úgyhogy szerzünk egy csónakot, irány a tengerpart. – Oké. De tesó… vagyis öregem, nem kellene kicsit óvatosabbnak lennünk ahelyett, hogy pont a város közepén futkározunk? Sam nem válaszolt. Az egyik oka annak, hogy óvatoskodás helyett egyenesen keresztülment a városon az volt, hogy remélte, Edilio majd csatlakozik hozzájuk a tűzoltóállomáson. Másfelől pedig szerette volna tudni, vajon Quinn elárulja-e őt az első adandó alkalommal. Nem utolsósorban taktikai kérdés is volt ez, amit Sam ösztönösen érzett: Caine-nek több ereje volt, következésképp Samnek ezt sebességgel kellett kompenzálnia. Minél tovább tart a játék, annál valószínűbb, hogy Caine lesz a győztes. Elérték a tűzoltóállomást. Edilio a tűzoltóautóban ült, a motor járt. Észrevette Samet és Quinnt, és kihajolt az ablakon. – Jó az időzítés, fiúk, most akarom kipróbálni a járgányt, gyertek egy… – hirtelen elhallgatott, amikor meglátta Sam vérző arcát. – Edilio, gyere, el kell mennünk! – Oké, öregem, csak hozom a… – Nem. Most rögtön indulunk. Drake Astrid nyomában van. Meg fogja ölni. Edilio leugrott a kocsiról. – Hová megyünk? – A kikötőbe. Szerzünk egy csónakot. Azt hiszem, Astrid az erőmű felé tart.

Futólépésben elindultak a kikötő felé. Sam tudta, hogy Orc és Howard fent van az iskolában Caine-nel. Drake bizonyára Astrid háza felé tart. Feltehetőleg akadt még pár kóbor bandatag, de Samet egyikük sem izgatta nagyon. Meglátták Krokettütőt és egy akadémistát a városháza lépcsőin őgyelegni. Észre sem vették, ahogy elfutottak mellettük. A kikötő nem volt nagy, vagy negyven hajószállító utánfutó állt a parton, körülbelül minden másodikon volt csónak. Állt ott egy szárazdokk, meg egy nyikorgó, rozsdás bádogépület is, amely valaha konzervgyár lehetett, de most csónakjavító műhelyül szolgált. Sok csónak ringatózott a vízen, és olyan rozogának néztek ki, hogy úgy tűnt, egy erősebb szél is fel tudná borítani őket. Nem volt ott senki. Senki sem állta az útjukat. – Melyiket vigyük el? – tűnődött Sam. Az első akadályon túl volt, de a hajókról semmit sem tudott. Edilióra nézett, és vállat vont. – Rendben. Azt vigyük, amelyik elbír öt embert. Motorcsónakot. Tele tankkal. Quinn, te menj jobbra, Edilio balra. Én elmegyek a dokk végére, és visszafelé haladok. Gyerünk! Szétváltak, és elkezdték a munkát: beleugrottak minden jobb állapotban lévő csónakba, megpróbálták fellelni a kulcsokat, és próbáltak rájönni, hogyan kell ellenőrizni a benzintartályt. Az idő rohamosan múlott. Sam lelki szemei előtt lepergett, ahogy Drake átkutatja Astrid házát. Fegyverrel a kezében. Óvatosan mozog, attól tartva, hogy Astrid és Pete egyszer csak megint teleportálódnak. Drake nem tudhatta, hogy kis Pete-nek nem volt igazán hatalma a saját képessége felett, ezért minden bizonnyal megpróbált nagyon halkan mozogni, és nagyon körültekintő lehetett. Ez így jó. Minél bizonytalanabb volt Drake, annál lassabban haladt. Hirtelen felzúgott egy motor. Sam kiugrott a dokkra a csónakból, amit éppen ellenőrzött. Visszarohant Quinnhez, aki büszkén ült egy Bostoni bálna nevű motorcsónakban. – Beindult a motor – próbálta túlkiabálni Quinn a berregő zúgást. – Szép munka, öregem! – szólt elismerőn Sam. Beugrott a csónakba, Quinn mellé. – Edilio, oldozd el! Edilio leakasztotta a kötelet a rögzítőlécről, és melléjük huppant. – Előre szólok, fiúk, hogy tengeribeteg leszek. – Nem ez a legnagyobb problémánk – mondta Sam. – Sikerült elindítanom, de nem tudom, hogy kell vezetni – szólt Quinn. – Én sem tudom – tette hozzá Sam –, de azt hiszem, most majd megtanulom. – Hé, hé! – hangzott fel ekkor Orc érdes hangja. – Nehogy elhúzzatok! Orc, Howard és Panda a dokk végén állt. – Krokettütő – mondta Sam. – Meglátott minket. Biztosan ő szólt nekik. Orcék futásnak eredtek. Sam tanácstalanul meredt a kormányra. A motor berregett, a csónak lassan elsodródott a dokktól, de túl lassan. Még könnyen át lehetett volna ugrani rá a víz fölött. – A gázadagoló kar – mutatott Edilio egy piros fogantyúra. – Az indítja el. – Igen. Húzd meg! Sam elmozdította a kart. A csónak nekilódult, és odacsapódott a cölöpökhöz. Sam megingott, de sikerült talpon maradnia. Edilio megkapaszkodott a védőkorlátban, és erősen tartotta magát. Quinn hirtelen zöttyenéssel leült a csónakban.

A cölöpök végigszántották a csónak oldalát, ami csaknem felborult, ám egy hirtelen kanyarral sikerült a nyílt víz felé fordítani. – Csinálhatnád kicsit lassabban is – mondta Edilio. – Állj! Állítsd meg a csónakot! – üvöltötte Orc kifulladva és toporzékolva. – Beverem a hülye fejeteket! Sam kormányzott, remélve, hogy jó irányba megy, és egyre távolodott a mólótól. Orcnak most már nem volt rá esélye, hogy átugorjon a csónakba. – Caine meg fog ölni titeket! – kiabálta Panda. – Quinn, te áruló! – üvöltött Howard. – Mondd azt nekik, hogy én kényszerítettelek! – szólt Sam. – Micsoda? – Tedd, amit mondtam! – utasította Sam. Quinn feláll, tölcsért formált a kezéből és odakiáltott nekik: – Sam kényszerített rá! – Most pedig mondd meg nekik, hogy az erőműbe megyünk. – Öregem… – Csináld! – szólt rá keményen Sam. – És mutass arrafelé! – Az erőmű felé tartunk! – ordította Quinn, és észak felé mutatott. Sam ekkor elengedte a kormányt, meglendítette a kezét, és bemosott egyet Quinn-nek. Quinn megint lehuppant a csónak padjára. – Mi a… – Csak a látszat kedvéért – mondta Sam, de nem mentegetőzésképpen. A csónak most már a nyílt vízen volt. Sam felemelte a kezét, kinyújtotta a középső ujját, magasan a feje fölé, felhúzta a gázadagoló kart a következő fokozatra, és észak felé fordította a csónakot, az erőmű irányába. – Mi a pálya? – kérdezte Edilio titokzatosan. Próbált jó messze állni Samtől, arra az esetre, ha neki is be akarna húzni egyet. – Astrid nem lesz az erőműben – mondta Sam. – A Clifftopba fog menni. Csak addig megyünk északi irányba, amíg Orc lát minket. – Hazudtál nekem! – vádolta Quinn. Közben az állát simogatta, hogy megbizonyosodjon róla, egyben van-e még. – Igen. – Nem bíztál bennem. Orc, Howard és Panda ekkor már eltűnt a látóterükből, feltehetőleg szaladtak vissza a városba, jelenteni Caine-nek. Amint meggyőződött róla, hogy elmentek, Sam megfordította a kormánykereket, felhúzta a kart a legmagasabb fokozatra, és irányt váltott délnek. Drake egy üres házban lakott, rögtön a tér mellett. A városházától alig egy perc távolságra. A ház valaha egy magányos férfié volt. Takaros épület, két hálószobával: csinos és rendezett, épp ahogy Drake szerette. A tulajdonosnak, akinek Drake már elfeledte a nevét, volt fegyvere. Összesen három: egy rövid csövű vadászpuska, egy 7.82 mm-es távcsöves vadászpuska, és egy 9 mm-es félautomata Glock-pisztoly. Drake állandóan töltve tartotta mindhármat. Kipakolta a fegyvereket a nappali asztalára, mint egy kiállításon, és gyakran nézegette azokat kedvtelve.

Kézbe vette a vadászpuskát. A csöve olyan fényes és sima volt, mint a tükör, ragyogott a törölgetéstől. Vas és olaj illatát árasztotta. Habozott, hogy a távcsöves puskát vegye-e magához, mivel még sosem lőtt ilyen hosszú fegyverrel. Nem is tudta, hogyan kell használni a távcsövet. Vajon milyen nehéz lehet? Átbújtatta a fejét a szíjon, és kipróbálta, hogy tud mozogni a puskával a vállán. Nehéz volt, és egy kicsit hosszú. A gumival borított puskatus egész a combjáig ért. De azért elbírt vele. Aztán kezébe vette a pisztolyt. Megszorította a harántcsíkosan bordázott markolatot, és mutatóujját a ravaszra helyezte. Jó érzés volt kézben tartani. Az apja tanította lőni, a szolgálati fegyverével. Drake még mindig emlékezett az első alkalomra. Ahogy megtöltötte a tárat, és becsúsztatta a pisztoly markolatába. Visszahúzta a szánt, hogy a töltény a helyére kerüljön. Lenyomta a biztosítókart. Egy kattanás. Biztonságos. Még egy kattanás. Halálos. Emlékezett rá, hogy az apja arra tanította, tartsa erősen a markolatot, de ne görcsösen. A jobb kezét támassza meg a bal tenyerével, célozzon pontosan, és közben forduljon oldalra, hogy minél kisebb felületen legyen sebezhető, ha valaki visszalőne. Az apja mindig nagyon hangosan beszélt, mert mindketten fülvédőt viseltek. – Ha célba lősz, figyelj rá, hogy az első irányzék egy síkba essen a hátsóval. Aztán emeld fel addig, amíg a cél nem kerül pontosan a célgömbbe. Lassan fújd ki a levegőt, és lőj. Az első dörrenés, az ütés, ahogy a fegyver megugrott a kezében, a lőszer illata – mindez sokkal élénkebben élt az emlékeiben bármi másnál. Az első lövésnél teljesen elvétette a célt. Ugyanígy a másodiknál is, mivel félt az ütéstől, ami a lövést követte. A harmadik lövés már eltalálta a céltáblát, és leszakított az alsó sarkából egy darabkát. Azon az első napon egy egész doboz töltényt ellövöldözött, és a végére már el is találta azt, amire célzott. – Mi van akkor, ha nem a táblára lövök? – kérdezte az apjától. – Mi van, ha emberekre lövök? – Emberekre ne lőj! – válaszolta az apja. De aztán engedett a kérésnek: úgy érezte, muszáj valamit mondania kíváncsiskodó fiának. – Minden ember más-más technikát javasolna. De ha engem kérdezel, tegyük fel, megállítok egy autót, hogy ellenőrizzem, és azt látom, hogy az ember nyúl a fegyvere után, és úgy látom jónak, hogy gyors lövéssel kell reagálnom, akkor célzok… Lazán, mintha a cső lenne a hatodik ujjam. Célzok, és ha muszáj tüzelni, meghúzom a ravaszt, beng, beng, beng, beng. – Miért lősz olyan sokszor? – Mert ha idáig fajul a helyzet, akkor biztosra kell menned. Az ilyen helyzetekben nincs időd pontosan a fejére vagy a szívére célozni, a test közepe felé lősz, és reméled, hogy szerencsés lesz a lövésed, de ha mégsem, ha minden lövés csak a kezét vagy a hasát éri, az erőteljes lökések sorozata még így is leterítheti. Drake úgy gondolta, nem lesz szükség hat lövésre, hogy Astridot megölje. Eszébe jutott az az eset, amikor rálőtt Holdenre, a szomszéd gyerekre, aki szeretett néha átjönni, és aki annyira idegesítette. Ez egy kis kaliberű pisztoly volt, és a combját találta el a golyó, de még így is majdnem meghalt a srác. A „baleset”-et követően került Drake a Coatesba. Most fogta a 9 mm-es Glockot, ami kisebb kaliberű volt, mint az apja Smith & Wessonja, de sokkal hatásosabb, mint az a 22-es, amit Holdennél használt.

Egy lövés elég lesz. Egy a felvágós szőkének, és egy a retardáltnak. Klassz lesz. Utána visszajön, jelentést tesz Caine-nek, és azt mondja majd: Két célpont, két golyó. Ez majd letörli a kárörvendő mosolyt Diana arcáról. Astrid háza nem volt túl messze. A nehézséget az okozta, hogyan kapja el őket, még mielőtt a kisfiú használhatná az erejét. Drake gyűlölte a természetfeletti erőt. Egyetlen oka volt annak, hogy nem Drake vette át a hatalmat: Caine különleges ereje. De Caine megértette, hogy a különleges tulajdonságokkal rendelkező gyerekeket kontrollálni kell. És ha Caine és Diana az ellenőrzésük alatt tartják az összes csodabogarat, mi állíthatná meg Drake-et abban, hogy használja az ő 9 mm-es csodálatos erejét, hogy mindent megszerezzen magának? Na, de térjünk vissza a munkára. Az utcáról bámulta Astrid házát. Valami jelet keresett, ami elárulhatja, melyik szobában lehetnek. A ház mögé lopózott, és felment a hátsó verandára. Az ajtó zárva volt. Akárki is zárta be, biztosan nem feledkezett meg a bejárati ajtóról sem. De az ablakokat talán nem zárták be. Felugrott a korlátra, és kihajolt, hogy megnézze, nyílik-e az ablak. Könnyen fel tudta húzni. Kicsit nehéz volt bemásznia úgy, hogy ne csapjon zajt. Tíz percig tartott, hogy végignézze az összes szobát, hogy benézzen az összes vécébe, minden ágy alá, minden függöny mögé, még a padlást is átvizsgálta. Egy pillanatig pánikba esett. Astrid akárhol lehet. Hülyét csinál magából, ha nem kapja el. Hová mehetett? Megnézte a garázst is. Semmi. Sem kocsi, sem Astrid. Viszont volt egy fűnyíró, és ha van fűnyíró, akkor kell hogy legyen… igen, egy benzineskanna is. Azon tűnődött, mi lenne, ha Astrid és a retardált bevarázsolnák magukat egy égő épületbe. Drake kinyitotta a benzineskannát, bement a konyhába, és elkezdte locsolni a benzint a padlóra, aztán a nappaliban egy löttyintés a függönyre, majd megöntözte az ebédlőt, az asztalt és a bejárati ajtót is. Nem talált gyufát. Leszakított egy darabot a papírtörlőről, és meggyújtotta a tűzhelyen. Rádobta a lángoló papírdarabot az ebédlőasztalra, és elhagyta a házat, nem fárasztva magát az ajtó becsukásával. – Ide legalább már nem fog tudni elbújni – mondta magának. Visszarohant a térre, és felment a templom lépcsőjén. A templomtorony nem volt túl magas, de azért szép kilátás nyílt belőle. Fölszaladt a csigalépcsőn. Benyomta a tolóajtót, és felmászott a szűkös, poros, pókhálós harangtoronyba. Óvatosan kikerülte a harangot – a zaj visszhangzott volna. Az ablakon zsalu volt, a deszkák között süvítve szökött be a levegő és rezegtette a spalettákat. A réseken át csak lefelé látott, a térre. A távcsöves puska tusával bezúzta az egyik deszkát, ami csattanva zuhant a földre. A téren levő gyerekek felnéztek. Hadd nézzenek. Még három deszkát kilökött, azok is recsegve-ropogva zuhantak a földre. Most már zavartalan kilátás tárult elé minden irányban, Perdido Part narancssárga tetői fölé. A vizsgálódást Astrid házánál kezdte, amely e pillanatokban már füstölt. Módszeresen végezte a munkáját, mint egy vadász, aki minden mozdulatra felfigyel. Ahányszor észrevett egy mozgó alakot, belenézett a puska távcsövébe, a célkereszt közepébe illesztve az araszoló pontot.

Istennek képzelte magát. Csak meg kellett volna húznia a ravaszt. De a mozgó alakok közül egyik sem volt Astrid. Azt a szőke hajat senkiével sem tévesztette volna össze. Nem, Astrid sehol sem volt. Ekkor, amikor már majdnem feladta, egyszer csak heves mozgolódásra lett figyelmes lent, a kikötőben. Élesítette a távcsövet, és Sam Temple-t látta a lencsén keresztül. A célkereszt egy pillanatig a mellére szegeződött, aztán a célpont elmozdult. Beugrott egy csónakba. Lehetetlen. Caine már elkapta Samet a suliban. Hogy lépett meg? Edilio és Quinn is a csónakban volt, épp indulóban. Drake látta, ahogy a víz tajtékzott a motortól. Quinn. Ő az oka, hogy Sam meglépett. Így történhetett. Drake majd kellemesen elbeszélget vele. Látta, ahogy Orc a dokkon áll, a baseballütőt lengeti, és közben tehetetlenül ordít. A csónak felgyorsult, és észak felé fordult, hosszú, fehér csíkot húzva maga után, akár egy nyilat. Nem kétséges, Sam Astridot keresi. És északi irányba indult. Az erőmű. Oda akar menni. Drake káromkodott, és most egy pillanatig megint kétségbeesett félelmet érzett, hogy csalódást okoz Caine-nek. Nem attól félt, hogy árthat neki, hiszen szüksége volt rá, de tudta, ha nem teljesíti a parancsait, Diana ki fogja nevetni. Letette a puskát. Hogy tudna előbb odaérni az erőműbe, mint Sam? Nincs rá esélye. Még ha csónakba száll, akkor is csak fogócskát játszhatnak. Autóval? Talán. De nem tudta az utat, és csónakkal sokkal egyszerűbb volna. Csak kis időbe telne, amíg leérne a kikötőbe, és… de várjunk csak. Várjunk egy percet. A csónak éles szögben visszafordult. – Okos vagy, Sam, igaz? – suttogta Drake. – De nem elég okos. A távcsövön keresztül jól kivehető volt Sam alakja. A kormány előtt állt, az arcába fújt a szél; megmenekült Caine keze közül, túljárt Orc eszén, és most pimaszul és magabiztosan száguldott dél felé. Nincs rá esély, hogy ebből a távolságból le tudja lőni. Drake tudta ezt. Délnek fordította a fegyver csövét, és tekintete megállapodott a falnál. Abban az irányban nem juthat messze. A strand a szirtek alján? Ha a lány ott van lent, Drake nem fogja tudni elkapni, mielőtt Sam odaérne a csónakkal. Ha valóban ott van, akkor vége a játéknak. De ha mégsem… ha esetleg mondjuk a hotelben van, a Clifftopban? Akkor még van rá esélye, ha elég ügyes. Micsoda gyönyörűség lenne, ha Sam Temple végignézné, ahogy lelövi…

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET 128 óra 22 perc

ASTRID KIS HÍJÁN lemaradt a közelgő csónak látványáról. Csak azért ment az ablakhoz, hogy behúzza a függönyt, amikor a szeme sarkából meglátta a motorcsónakot, az egyetlen mozgó alakot a tájon. Egy pillanatra azt hitte, hogy felnőttek: valaki, aki azért jön, hogy megmentse őket az AVIZ-ból. De nem: ha felmentő sereg érkezne az AVIZ-on kívülről, az nem csak egyetlen, nyitott csónakból állna. Astrid egyébként is meg volt győződve róla, hogy senki sem fogja megmenteni őket. Egyelőre biztos nem, de talán soha. Hunyorgott: nem tudta kivenni, ki van a csónakban. Bárcsak lenne nála egy távcső. Úgy tűnt, hárman ülnek benne. Talán négyen. A csónak egyre közelebb ért. Lehajolt, hogy megnézze, mi maradt a minibár hűtőjében. Az utolsó napon ő, Sam és Quinn szinte teljesen kifosztották. Csak egy kis kesudiót talált. Meg kellett etetnie a kis Pete-et is, inkább előbb, mint utóbb. Mielőtt a csónak megérkezik, bárki is legyen benne. – Gyere, Petey! – mondta, és elvezette testvérét az ágy végétől. – Keresünk egy kis ennivalót. Hami-hami? – ez a hívó szó néha be szokott válni. – Hami-hami? Lemehettek volna a Clifftop éttermébe, valószínűleg találtak volna ott valamit, talán süthetett volna csirkét, vagy ilyesmit, vagy legalább ehettek volna egy joghurtot. Ha azonban biztosra akar menni, egyszerűen kiürítheti a többi szoba minibárját. Kinyitotta az ajtót, és kilesett a folyosóra. Üres volt. – Van finom cukorka is – biztatta a testvérét, mert rájött, hogy nincs bátorsága lemenni az étterembe. A következő szobában volt minibár, de nem volt kulcs a zárhoz. Három másik szobát is végigpróbált, mire rájött, hogy azon az első éjszakán csak szerencséjük volt. A hűtők zárva voltak. De várjunk, talán a kulcsok illenek az összes hűtő zárjába. – Gyere, visszamegyünk a mi szobánkba! – mondta Astrid. – Hami hami – tiltakozott a kis Pete. – Hami hami – erősítette meg Astrid. – Gyere, Petey! A folyosón kétszer megütötte a fülét a lift hangja, az ajtónyitó elektromos motoroké. Talán Sam volt az? Megállt, remény és félelem közt ingadozva. A félelem volt az erősebb. A lift a folyosó végén volt, a kanyar mögött. Csak másodpercei maradtak. – Gyerünk! – súgta, és tolni kezdte a kis Pete-et. Remegő kézzel végighúzta a kártyát a leolvasón. Túl gyorsan csinálta, meg kellett ismételnie. Még mindig nem váltott zöldre a lámpa. Még egyszer, de ekkor már hallotta a liftajtó csukódását.

Ő volt az. Hirtelen biztos volt benne, hogy Drake az. – Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled… – ez volt az egyetlen ima, ami eszébe jutott. Még egyszer kipróbálta a kulcsot. A fény zöldre váltott. Lenyomta a kilincset. Drake feltűnt a folyosó végén. Egy puskával a vállán, és egy pisztollyal a kezében. Astrid majdnem összeesett. Drake elvigyorodott. Felemelte a pisztolyt, és célzott. Astrid betolta a kis Pete-et a szobába, és beugrott utána. Becsapta az ajtót, és rátolta a zárat. Aztán a biztonsági lakatot. Hihetetlenül nagy dörej hallatszott. Az ajtón egy pénzérme nagyságú lyuk keletkezett, fémrésze összegyűrődött. Még egy robbanás, és a kilincs félig leszakadva lógott. A kis Pete megmenthette őket. Megvolt hozzá az ereje. De még nyugodt volt, nem sejtett semmit. Így nem fog menni. Az erkély, ez volt az egyetlen esélyük. – Petey, gyere! – sürgette Astrid az öccsét. – Hami-hami – ellenkezett Pete. Drake nekiment az ajtónak, de az a helyén maradt. A retesz megtartotta. Újra és újra tüzelt, dühösen, a retesz maradékára. Attól félt, hogy Astrid és Péter megint teleportálni fogják magukat. El kell vele hitetni, hogy ez történt – gondolta Astrid. Kirángatta a kis Pete-et az erkélyre, és lenézett. A talaj túl messze volt, de közvetlenül alattuk látott egy erkélyt. Astrid átmászott a korláton, halálra rémülve, remegve, de nem volt más választása. Hogyan vehetné rá a kis Pete-et, hogy kövesse? Öccse egyelőre az ennivalóval volt elfoglalva. – Game Boy – suttogta, és a fiú orra elé tartotta a játékot. – Gyerünk, Petey, gyerünk, Game Boy! Átsegítette öccsét a korláton, és rátette az egyik kezét a tetejére, mert a másikkal már a játékot nyomkodta, azt a buta játékot, ahelyett, hogy használta volna az erejét. Nem lehetett megjósolni, hogy mikor fogja. – Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse – Astrid már zokogott. Ez nem fog menni. Ö még le tud ugrani, de hogyan vegye rá az öccsét? Pete kicsi volt. A karjába vehetné. Tartaná addig a pár másodpercig, amíg leér. – Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja… Bal kezével megragadta a korlátot, jobb kezével pedig a kis Pete csuklóját, és elrántotta őt a korláttól. Pete zuhanni kezdett, Astrid elkapta, és az alattuk lévő napozószékbe lendítette. Nagyot huppant, és elcsodálkozott. Astrid hallotta, ahogy Drake újból és újból nekimegy az ajtónak, majd recsegő hang hallatszott, ahogy a retesz végül letört. Most már csak a vékony lánc tartotta az ajtót, azon pedig egy pillanat alatt átjut… – … imádkozz érettünk, bűnösökért…

Ő is leugrott, és szinte a kis Pete nyakában landolt. Nem gondolt a lábában szúró fájdalomra, felsebzett bőrére, csak megragadta a kis Pete-et, magához ölelte, és hátralépett az erkély ajtajához. – Ablak melletti hely, kicsim, ablak melletti hely – suttogta neki, a fülére szorított ajakkal. Hallotta Drake lépteit a fenti szobában. Hallotta, ahogy kinyitja az erkélyajtót, és kilép. Nem láthatta őket, hacsak nem hajol ki elég messze a korláton. – Imádkozz érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján – fejezte be csendesen az imát, és magához szorította öccsét. – Ámen. Hallotta, ahogy Drake káromkodik dühében. Sikerült! Azt hiszi, hogy eltűntek. Köszönöm, uram! – adott hálát Astrid magában. Ekkor a kis Pete nyöszörögni kezdett. A játéka a padlóra esett, amikor a nővére leeresztette az alsó erkélyre. Kinyílt a hátulja, és az egyik elem elgurult. Pete ezért hiába nyomkodta a gombokat, nem működött. Astrid majdnem elbőgte magát. Drake abbahagyta a káromkodást. A lány felnézett, és meglátta őt, ahogy kihajol a korláton, arcán az ismerős cápavigyorral. A pisztoly a kezében volt, de így nem tudott célozni, ezért egyik lábát átvetette a korláton, leguggolt, ahogy Astrid is tette az imént, és így már egész jól látta őket. Célzásra emelte a fegyvert. Felnevetett. Aztán felordított fájdalmában, és lezuhant. Astrid a korláthoz ugrott. Drake lent hevert a fűben, kiterülve a hátán, eszméletlenül. A puskáján feküdt, pisztolya mellette hevert. – Astrid! – mondta Sam. Felette állt, kezében az éjjeli lámpával, amivel a korláton keresztül rávágott Drake kezére. – Sam? – Jól vagy? – Amint megtaláltam Pete elemét, minden rendben lesz – ez bután hangzott, és majdnem elkacagta magát. – Van egy csónakunk, lent a parton. – Hová megyünk. – Szerintem bárhová, csak el innét.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET 127 óra 42 perc

KÉT NAP TELT el azóta, hogy Lana túlélte a prérifarkasokat. A beszélő prérifarkasokat. Két napja, hogy egy kígyó megmentette az életét. Egy repülő kígyó. Az egész világ megbolondult. Lana másnap reggel meglocsolta a füvet, óvatosan ügyelve, ha felbukkanna egy prérifarkas vagy egy kígyó. Figyelt Patrick minden vakkantására, morgására, és minden hirtelen mozdulatára. A kutya volt a riasztóberendezése. Régebben kutya és gazdája voltak, talán még barátok is. Mostanra egy csapattá váltak. Társak a túlélés játszmájában: Patrick az érzékeit adta, Lana az eszét. Buta dolog volt megöntözni a füvet, hiszen nem tudhatta, neki, magának mennyi vízre lesz szüksége. De ennek a rozzant sivatagi lakóhelynek a gazdája szerette ezt a pár négyzetméternyi füvet. A sivataggal való szembeszállást jelentette. Szembeszállást, még akkor is, ha őmaga döntött úgy, hogy itt fog élni, a semmi közepén. Mindegy, egy bolond világban miért ne lehetne ö is bolond? A viskó tulajdonosának neve Jim Brown volt. Ezt az asztalfiókban talált papírokból tudta meg. A jó öreg, egyszerű Jim Brown. Nem talált róla fényképet, de csak negyvennyolc éves volt: kissé fiatal ahhoz, hogy otthagyja a civilizációt, és remeteként éljen, gondolta Lana. A kunyhó mögötti fészer a plafonig meg volt rakodva tartalék élelemmel. Nem volt semmi friss ennivaló, de elég dobozos keksz, mogyoróvaj, barackbefőtt, gyümölcslé, chili, húskonzerv és katonai készétel konzerv, hogy legalább egy évig elegendő legyen Lanának és Patricknek – talán tovább is. Nem volt telefon. Sem tévé, sem semmilyen áram. Sem légkondicionálás, ami enyhítené a rekkenő délutáni hőséget. Egyáltalán nem volt elektromosság. Az egyetlen mechanikus szerkezet a szélkerék volt, ami vizet pumpált fel a lenti tározóból, és egy lábbal hajtható fenőkő a csákányok, ásók és fűrészpengék élesítéséhez. Ezekből és kalapácsokból egész készlet volt hátul a fészerben. Egy kocsinak vagy terepjárónak is felfedezte a nyomait. Keréknyomok vezettek el egy ház melletti kis garázsféleségből. Üres olajoskannák is voltak a szemét között, és két piros, százliteres vastartály, amik a szaguk alapján tele voltak benzinnel. Hátrébb egy halom, szabályos négyszögbe rendezett vasúti talpfa állt. Mellette kisebb deszkák hevertek, szögek nyomaival. Jim, a remete elment valahová, gondolta Lana. Talán örökre. Talán vele is az történt, ami a nagyapjával, és ő az egyetlen ember a világon, aki életben maradt. Nem akart ott lenni, mikor a férfi hazaér. Nem lehetett tudni, megbízhat-e egy olyan emberben, aki kopár hegyek közt él egy forraló hőségű sivatagban, minden úttól messze, és közben gondosan karbantartja a gyepét. Lana befejezte a locsolást, és tréfásan lelocsolta Patrick orrát, mielőtt elzárta volna a csapot.

– Kérsz belőle, öregfiú? – kérdezte a kutyát. Visszament a kunyhóba. Kész szauna volt odabenn, annyira, hogy azonnal elkezdett izzadni. De azok után, amiken keresztülment, nem fog panaszkodni egy ilyen apróság miatt. Meleg van? Nagy ügy. Volt vize, élelme, és egyik csontja sem volt eltörve, aminek nem tudott eléggé örülni. A chilis bab egy óriási konzervben volt. Mivel nem volt hűtőjük, meg kellett enni, mielőtt megromolna, ezért állandóan azt ették, amíg el nem fogyott. De legalább a desszert vegyes gyümölcsbefőtt. Holnap talán felnyitja az egyik vaníliapuding konzervet, és pár napig csak pudingot eszik. Nem volt sütő, csak egy kis gázlángos melegítő. Sem mosogató. Egy asztal és egy szék volt a szobában, és egy kényelmetlen priccs a fal mellett. Egyetlen díszítőelemként egy poros perzsaszőnyeg éktelenkedett a szoba közepén. A legkényelmesebb ülőhely egy büdös, de kényelmes fotel volt a szőnyegen. Hátradöntött támlájával éppen megfelelt Lanának. Szeretett volna végre pihenni. Egyetlen szórakozása az olvasás maradt. Jim remetének pontosan harmincnyolc könyve volt. Leltárt készített róluk. Pár újabb regény, Patrick O'Brian, Danny Simmons, Stephen King és Dennis Lehane és más, filozofikusabb könyvek, mint pl. Thoreau. Voltak klasszikusok, amelyeknek ismerősen csengett a neve: Twist Olivér, Tengeri farkas, A hosszú álom, Ivanhoe. Semelyik cím sem nyűgözte le túlságosan, nem voltak J. K. Rowling- vagy Meg Cabotkönyvek: semmi gyerekeknek való. Ennek ellenére az első nap kiolvasta a Büszkeség és balítéletet, és elkezdte a Tengeri farkast is. Egyik sem volt könnyű olvasmány, de Lana igazán ráért. – Nem maradhatunk itt, Patrick – mondta Lana, amikor a kutya rávetette magát a chilis babos tányérra. – Előbb-utóbb tovább kell indulnunk. Aggódni fognak a barátaim. Meg mindenki. Még anya és apa is. Biztosan azt hiszik, hogy meghaltunk. Ám ahogy kimondta, rögtön kételkedni is kezdett benne. Nem volt sok tennivalója az élelem számbavétele után, így legtöbb idejét a székben ülve töltötte, olvasott, vagy csak nézte a sivatagi tájat. Kihúzta a széket az ajtóba, ahol még árnyékban volt, és láthatta a környező hegyeket. Rászokott arra, hogy olvasson egy bekezdést, körülnézzen, nem közeledik-e veszély, ránézzen Patrickra, hogy nem jelez-e valamit, majd visszatérjen a könyvhöz, a következő bekezdéshez. Egy idő után a végtelen üresség kikezdte Lana egyébként sem túl nagy derűlátását. A fal még mindig ugyanott állt. A kunyhó mögött volt: nem látott rá, hacsak nem ment arrébb a kunyhótól. Lana egy bádogbögrével a kezében az ajtóhoz lépett, hogy még egy pillantást vessen a fűre, amikor Patrick hirtelen elkezdett felé rohanni. Szőrét felborzolta, rázta a fejét, mintha rohama lenne. – Gyere be! – kiáltotta Lana. Nyitva tartotta az ajtót, Patrick beszáguldott a szobába. Lana becsapta az ajtót, és rátolta a reteszt. Patrick megcsúszott a szőnyegben, felborult, bukfencezett egyet, aztán felült. Valamit tartott a szájában: valami élőlényt. Lana óvatosan közelebb lépett, és szemügyre vette. – Egy tarajos gőte? Ez van nálad? Majdnem halálra ijesztesz egy tarajos gőte miatt? – Érezte, hogy nagyot dobban a szíve, ahogy ismét képes levegőt venni. – Te jó ég, Patrick, én rád bízom magam, erre megőrülsz egy vacak gyíktól?

Patrick nem akarta elengedni a zsákmányát. Lana úgy döntött, megtarthatja. Már úgysem élt, és Patricknak is joga volt egy kis bolondsághoz. – Vidd ki innét, akkor megtarthatod. – Mielőtt ő is kiment volna, meg akarta igazítani a szőnyeget. Ekkor fedezte fel a csapóajtót a padlón. Elhúzta a szőnyeget, és felhajtotta a fotelre. Habozott: nem volt benne biztos, hogy látni szeretné, mi rejlik a parketta alatt. Talán kiderülne Remete Jimról, hogy jobban illik rá a Sorozatgyilkos Jim név. De nem volt semmi más dolga. Odébb tolta a fotelt, és feltekerte a szőnyeget. A parketta mélyedésében egy vasgyűrűt vett észre. Felhúzta. Odalent fémtéglák hevertek, szépen egymásra téve, tizenöthúsz centi hosszúak, feleolyan szélesek, és harmadannyi vastagok. Lana azonnal felismerte, mik ezek. – Arany, Patrick: arany. Az aranyrudak nehezek voltak, tíz kiló körüliek, de eleget kiemelt ahhoz, hogy lássa a halom méretét. Úgy becsülte, hogy összesen tizennégy rúd lehet, egyenként legalább tízkilósak. Nem tudta, mennyibe kerül az arany, de azt tudta, hogy mennyibe kerül egy pár arany fülbevaló. – Ebből nagyon sok fülbevaló kitelne – mondta. Patrick csodálkozva nézett le a lyukon. – Tudod, hogy mit jelent ez, Patrick? Ez a sok arany itt, lent, és azok a csákányok és lapátok odakint? Azt, hogy Remete Jim aranyásó. Kirohant a kis garázshoz, ahol Remete Jim szokott parkolni a kocsijával. Patrick is vele futott, azt remélte, játszani fognak. Lana néha eldobott egy törött fejszenyelet, hogy visszahozza, de ma csalódnia kellett. Most először Lana figyelmesen követte a keréknyomokat. Már elhalványultak, de még lehetett látni őket. A háztól harminc méterre szétváltak. Egy részük, a régebbiek, délkeletre vittek, valószínűleg Perdido Part felé, a frissebb nyomok pedig az északi hegyek lábához. Perdido Part talán tizenöt, talán húszmérföldnyire lehet, ami nagyon hosszú séta volna ebben a forróságban. De ha a bánya a hegy tövében van, az még tizedannyi távolságra sincs a kunyhótól. Talán ott van Remete Jim. Ha igen, akkor a kocsija is. Ha ő maga nem is, a kocsi ott lehet. Lana némi ellenkezést érzett az ötlettel szemben, hogy megint nekivágjon a sivatagnak. Legutóbb nagyon, nagyon közel járt a halálhoz. És a prérifarkasok talán még mindig rá várnak, türelmesen. De egymérföldnyi út a bányáig? Annyit meg tud tenni! Megtöltött egy műanyag korsót vízzel. Jó sokat ivott, és Patrickot is megitatta. Teletömte a zsebeit készételekkel, és még többet egy kendőbe csomagolt. Bekente magát egy orvosságos dobozban talált napolajjal. – Gyere, Patrick, sétálunk egyet! Edilio vigyorgott, ahogy Astrid leült a Bostoni bálnavadász bal oldalán. – Hála az égnek. Most már legalább egy okos ember is ül a csónakunkban. Edilio és Quinn eltolták a csónakot a homokos parttól, vissza a szelíden hullámzó tengerre. Felmásztak rá, majd kilógatták a lábukat, hogy a víz lemossa a homokot a talpukról. Sam a tenger felé kormányozta a csónakot, a fal felé. Remélte, hogy Drake meghalt, vagy legalábbis súlyosan megsérült. De nem volt benne biztos, és el akart indulni, mielőtt az a pszichopata megint lövöldözni kezd.

Sam rádöbbent, hogy eddig még senkinek a halálát sem kívánta. Nyolc nap telt el az AVIZ kezdete óta. E nyolc nap alatt egy életre elegendő őrültséget látott. Most pedig arról ábrándozik, hogy talán meghalt egy kamasz gyerek. Miután gázt adott, és lőtávolságon kívül értek, rögtön jobban érezte magát. Az AVIZ óta most került a legközelebb a szörfözéshez. A hullámok nem voltak nagyok, de a csónak csodálatos erővel szelte Őket, ami átjárta a fiú lábát, összekoccantotta a fogait, és mosolyt csalt az arcára. Sós permetet érzett a bőrén, és ilyen helyzetben nehéz lett volna komornak maradnia. – Köszi, Edilio! Neked is, Quinn! – mondta Sam. Még mindig neheztelt Quinnre, de most – szó szerint – mind ugyanabban a csónakban eveztek. – Majd meglátjuk, meg fogod-e köszönni, ha kidobom a taccsot itt helyben – mondta a kicsit sápadt Edilio. Sam emlékeztette magát, hogy tartson némi távolságot az AVIZ határától, ugyanakkor közel is akart maradni hozzá. Még mindig reménykedett benne, hátha van valahol egy rés, kapu vagy nyílás, amin áthajózva búcsút mondhatnak az egész bolondokházának. Messze északon meglátta az atomerőmű alatti öbölnél magasodó sziklákat. Kicsit távolabb a fél tucat magánsziget közül a hozzájuk legközelebb esők elmosódott partvonala látszott. Astrid előásta a mentőmellényeket, és az egyiket a kis Petére csatolta. Edilio is elfogadott egyet, de Quinn elutasította. Astrid egy kis hűtőtáskát is talált, benne üdítővel, kenyérrel, mogyoróvajjal és lekvárral. – Nem fogunk éhezni – mondta. – Legalábbis egyelőre nem. A szörnyű, parancsoló, üres fal a bal oldalukon magasodott. A hullámok türelmetlenül csapkodták, mintha a víz is ki akarna törni belőle. Sam hal volt egy akváriumban, aminek a fal volt az oldala. Ugyanabból a félig átlátszó, titokzatos anyagból volt itt is, mint a szárazföldön. Addig távolodott, amíg a Clifftop nem tűnt többnek egy vékony homokcsíkra épített legovárnál. Perdido Part olyan volt, mint egy olajfestmény: színfoltok és pöttyök összessége, amin nem látszottak a részletek. – Ki fogok próbálni valamit – jelentette be. Kikapcsolta a motort, és hagyta ringani a hajót a hullámokon. A fal felé mozgott. Enyhe, de érezhető áramlat futott végig a fal mentén, el a parttól, a tenger felé. – Van horgonyunk? A válasz öklendező hang volt. Sam elfordította a fejét, ahogy Edilio megszabadult az ebédjétől. – Ne fáradj – mondta Sam –, majd megkeresem. Nem talált horgonyt, de észrevette, hogy Astrid mogyoróvajas és lekváros szendvicseket ken. Az egyiket odaadta Samnek. Észre sem vette, hogy éhes. A fele szendvicset a szájába tömte. – Hát ezért hívnak téged Zseninek, Astrid – mormogta a mogyoróvajon keresztül. – Jaj, ne beszélj az evésről! – nyögte Edilio. Sam átkutatta a kis hajót. Nem talált horgonyt, de volt pár műanyag ütköző, amit a csónak oldalára akasztott, ha netán a falnak verődnének. Előkerült egy fehér-kék színű, összetekert kötél is. Az egyik végét gondosan egy bakhoz kötötte, a másikat a csuklójára. Levette az ingét, lerúgta a cipőjét, így csak a nadrág maradt rajta. Az egyik tartóban talált egy hosszú csavarhúzót. – Mit művelsz? – kérdezte Quinn, Sam nem felelt. – Edilio, öregem, túl fogod élni?

– Remélem, nem! – mondta Edilio vacogó fogakkal. – Lemerülök, megnézem, át lehet-e jutni a fal alatt. Astrid arcán kétkedés és aggodalom látszott, de Sam látta, hogy a saját gondja foglalkoztatja: talán azon próbálta túltenni magát, hogy majdnem lelőtték. – Felhúzlak, ha elakadsz! – mondta Quinn. Sam bólintott, nem akart beszélni Quinn-nel. Nem volt benne biztos, hogy valaha is jóban lesznek megint. Aztán a vízbe csobbant. A víz jó barátként ölelte át. Hideg volt, felrázta, de örült neki. Elmosolyodott a só ízét érezve. Vett pár mély levegőt, az utolsót benn tartotta, és lebukott. Erőteljes lábtempóval és szabad karjával úszott, amíg a csavarhúzót maga elé tartotta, nehogy a falnak ütközzön. Semmi kedve sem volt hozzáérni. Az is fájt, ha az ujjával megérintette az ember; nem volna kellemes, ha a combja vagy a válla hozzáérne. Egyre lejjebb merült. Azt kívánta, bárcsak lett volna előrelátóbb, hogy eltegyen egy búvárruhát vagy legalább egy maszkot és békalábakat a parton, de akkor mással volt elfoglalva. A víz elég tiszta volt, de a fal árnyékában nem lehetett túl messzire látni. Mikor elfogyott a levegője, a fal felé bökött. A csavarhúzó nem ütközött ellenállásba, amitől egy pillanatra izgalomba jött, de a következő lökése a tömör falat érte. A felszínre úszott, és felérve zihálva kapkodott a levegő után. A fal legalább hét méter mélységig folytatódott. Oxigénpalackra lett volna szüksége ahhoz, hogy eljusson az aljáig. A csónak tizenöt méterre tőle, a fal mellett lebegett. Hallotta, ahogy Astrid kinyit egy doboz kólát a kis Pete-nek. Quinn a csónak hátulján ült a kötéllel, és Edilio még mindig úgy nézett ki, mintha a májának egy darabjától is meg akarna szabadulni. Sam ráérősen a csónakhoz úszott: élvezte a víz érintését a bőrén, és ez enyhítette a csalódottságát azért, mert nem talált kijáratot az AVIZ-ból. Sokkal hamarabb meghallotta a motor hangját, és érezte a hullámverést, mielőtt meglátta volna a közeledő csónakot. Taposni kezdett a vízben, hogy eléggé kiemelkedjen a feje, és körül tudjon nézni. – Hé! – kiáltotta. Quinn is meghallotta a motorzúgást. – Egy hajó tart felénk, nagyon gyorsan! – kiáltotta. – Merről? – A város felől! Gyorsan! – mondta ismét.

HUSZONHATODIK FEJEZET 126 óra 10 perc

SAM TELJES EREJÉBŐL úszni kezdett, és hamarosan elérte a Bostoni bálnavadász peremét. Quinn besegítette a csónakba. Átbukott a peremen, és a fedélzetre gurult. Talpra ugrott, és észrevette a nagy motorcsónakot, azt a fajtát, amelyiket szivarcsónaknak neveztek, amint egyre közeledett feléjük. Hatalmas hullámokat vert. A kormánynál álló fiút nem ismerte fel ilyen messziről. A fedélzeten Howard és Orc állt. Drake nem volt sehol. – Nem tudunk meglépni előlük – mondta Quinn. Az adrenalin mintha rendbe hozta volna Edilio gyomrát. – Talán, de nem lehetünk biztosak benne, amíg ki nem próbáltuk. – Nem, Quinn-nek igaza van – mondta Sam. – Astrid, fogd meg a kis Pete-et. Edilio fürgén feltekerte a kötelet. Nem hagyhatták a vízben, beleakadt volna a propeller. Amint a fedélzeten volt a kötél, Sam beindította a motort, és siklani kezdett a fal mentén. Orc csónakja a nyomukban volt. Astrid átkarolta az öccsét, és kinézett a perem fölött. – Üldöz minket, nem akar elénk vágni. Sam egy pillanatig nem értette, mire gondol a lány. A szivarcsónak könnyen eléjük kerülhetett volna, de a vezetője nem gondolt erre. A motorcsónak vezetője jobbra fordult, hogy Samék mögé kerüljön, de nem sikerült a kanyar, és túl gyorsan hajtott. A szivarcsónak a falnak ütközött, meglepően hangos, mély dübbenéssel. Aztán amikor a propellere újra a vízbe ért, rákapcsolt, és elhúzott a Bálnavadász mellett. – Kapaszkodjatok! – figyelmeztette Sam a többieket. A másik csónak fordulásának hullámai a falnak csapták a kisebb csónakot. Sam megtántorodott, de állva maradt, csupasz talpával próbálva megtámasztani magát a billegő fedélzeten. A Bostoni bálnavadász megtartotta az egyensúlyát, és ismét gyorsulni kezdett. A másik csónak mellé értek, elég közel ahhoz, hogy Sam kinyújtott kézzel megérintse Howardot. A Bálnavadász megelőzte a másik hajót, hullámról hullámra ugrálva, bal oldalán a fallal, egyre távolodva a parttól Csakhogy a motorcsónak sokkal gyorsabb volt, és miután a kormányos visszanyerte az irányítást, azonnal Sam nyomába szegődött. – Állj le, te marha! – kiabálta Orc Samnek. Sam nem törődött vele. Agyában gyorsan pörögtek a kerekek. Hogyan hagyja le őket? A csónakja lassúbb volt. Jobban kormányozható, de lassúbb. A motorcsónak sokkal nagyobb és nehezebb, akár el is gázolhatná a Bálnavadászt. – Álljatok le, vagy nektek megyünk! – kiáltotta ismét Orc. – Ne butáskodj, Sammy! – kiáltotta Howard halkabban, alig kivehetően a motorok dübörgésétől és a hullámok hangjától. Astrid ott termett Sam mellett. – Tudsz tenni valamit?

– Talán. Van egy ötletem. – Arról beszélsz, hogy… – kérdezte suttogva Astrid. – Nem tudom előhívni, Astrid, inkább magától történik. És sajnos nem tudok kapcsolatba lépni Yodával, hogy hogyan használjam az erőmet. Edilio is melléjük lépett. – Van valami terved, Sam? – Van, de nem túl jó. Sam felkapta a műszerfal melletti adó-vevőt, és bekapcsolta. – Itt Sam beszél. Hallotok engem? Vétel. Hátranézve látta a meglepetést Howard arcán. Igen, hallották őt. Howard felemelte az adóvevőjét, és gyanakodva nézegette. Sam bekapcsolta a rádióját. – Nyomd le a gombot, Howard! – mondta. – Ha készen vagy, mondd azt, hogy vétel, és engedd el! Vétel. – Állítsd le a motort! – hallatszott az adó-vevőből Howard recsegő hangja. – Ja, vétel. – Nem nagyon akarunk megállni, Howard. Drake majdnem megölte Astridot. Te és Orc majdnem megöltetek engem. Vétel. Howardnak egy percébe tellett, míg kitalált egy hihető hazugságot. – Ne félj, Sammy, Caine meggondolta magát. Azt mondta, ha jól viselkedtek, mindenkit szabadon enged. Vétel. – Igen, ez tutira el is hiszem neked – mondta Sam. Még közelebb kormányozta a csónakot a falhoz. Olyan közel volt, hogy meg tudta volna érinteni. Megint lenyomta az adó-vevő gombját. – Ha megpróbáltok elém vágni, beleütközhettek a falba, vétel. Némi csönd után egy új hang hallatszott, gyengén, de kivehetően. Egy parton lévő adó-vevőből érkezett. – Kapjátok el! Kapjátok el, vagy vissza se gyertek! Caine. Azt a rádiót használta, amivel Drake-kel, a bölcsődével és a tűzoltósággal tartotta a kapcsolatot. – Hé, Caine, vele van Astrid, és a fogyatékos is – mondta Howard. – És Quinn. – Micsoda? Astrid is velük van? Sam válaszolt neki, kiélvezve a győzelem ízét, még ha valószínűleg rövid ideig tart is. – Jól hallottad, Caine! A kedvenc pszichopatád nem járt sikerrel. – Kapjátok el mindet! – rendelte el Caine. – Mi lesz, ha használják az erejüket? – kérdezte Howard. – Ha tudnák használni, már megtették volna – mondta Caine olyan vigyorral, amit még a hanghullámok is továbbítottak. – Semmi kifogás, kapjátok el őket! Caine kilép. – Sam, ha képes vagy rá, meg kell tenned – mondta Astrid. – Micsodát? – érdeklődött Emilio. – Ó, értem: azt. A rádió megint megszólalt. Howard hívta őket. – Jó, visszaszámolok tíztől, Sammy. Aztán belétek fogunk menni. Nem kell így lennie, rajtad múlik. Szóval, tíz. – Edilio, te, Astrid és a kis Pete, feküdjetek a fedélzetre. Quinn, te is. – Kilenc. Edilio maga mellé húzta Astridot, és a fedélzet deszkáihoz lapult, köztük a kis Pete feküdt. – Nyolc. – Remélem, hogy működik a terved, tesó – mondta Quinn, aztán lekucorodott Astrid mellé. – Hét. Hat.

A motorcsónak orra a Bálnavadász fara fölé tornyosult, éles, óriási bárdként mozgott fel és le, egyre közeledve hozzájuk. A három motor berregése visszaverődött a falról, eltorzítva és felerősítve a zajt. – Öt. Volt egy terve. De az öngyilkossággal volt határos. – Négy. – Készen álltok? – Mire? – Három. – Nekünk fognak jönni! – Ez a terved? – kérdezte nyögve Quinn. – Kettő. – Körülbelül – mondta Sam. – Egy. Sam hallotta, ahogy felbőg a motorcsónak két motorja. Vörös orra előreugrott. Mintha valaki rakétát szerelt volna a hátuljára. Sam lehúzta a Bálnavadász sebességét szabályozó kart, és a hajó bal oldalát az AVIZ falának kormányozta. A Bálnavadász hirtelen lelassult. – Várjatok! Leguggolt, s a vizes fedélzetre térdelve fél kezével jobbra rántotta, aztán egyenesbe tette a kormányt. Szabad kezével eltakarta a fejét, és kiáltott egyet, hogy ne essenek pánikba. A Bostoni bálnavadász lelassult. A motorcsónak nem. A motorcsónak hosszú, tűhegyes orra felszaladt a Bálnavadász farának bal oldalára. Szétrepedő műanyag és fém csikorgását lehetett hallani. Az ütközés ereje elsodorta Samet a kormánytól. A Bálnavadász hátsó része lesüllyedt, s mind az öten a víz alá merültek a hajóval együtt. Sam a vízben is tovább kiabált, és küzdött, hogy ne kapja el a propeller, ami egy centivel a feje fölött pörgött a vízben. A mélyvörös és fehér színű motorcsónak eltakarta a napot. Olyan volt, mintha késként fúródott volna a kisebbik csónakba. Két nagy motorja tovább berregett. A motorcsónak azonban nem törte szét egészen a kisebb csónakot. Ehelyett, mivel szögben ment neki, felsiklott rá, mint egy versenyautó a rámpára. A levegőben megdőlt, és oldalának felső része a falhoz csapódott. Betört a szélvédője, meggörbült a korlátja. A motorcsónak oldalra fordulva esett a vízbe, tíz méterrel a Bostoni bálnavadász előtt. Olyan mélyre merült, hogy Sam már azt hitte, nem is fog felbukkanni, de aztán felemelkedett, mint egy felszínre érő tengeralattjáró, és egyenesbe billent. A Bálnavadászt megviselte az ütközés. A fara széttört, a bal oldali korlát leesett, a fekete borítású motor ferdén állt, de még nem vált le egészen. A hátsó műanyag borítás nagy darabon fel volt szántva. A fedélzeten majd fél méter magasan állt a víz. A vezérlőpult előredőlt, a kormány ferdén állt, a sebességszabályozó kiesett a helyéről, és lefelé csüngött. A motor megtelt vízzel, és köhögve járt. De Samnek nem esett baja. – Astrid! – kiáltotta ijedten, mert nem látta a lányt sehol. A kis Pete egyedül ült, bámult, mintha ez az utolsó esemény végre eljutott volna a tudatáig. Quinn és Edilio felugrott, és kihajolt a hajó hátsó felén. Meglátták Astrid karcsú kezét, ahogy a korlátba kapaszkodik. Felhúzták a fedélzetre a levegőért kapkodó lányt, akinek a lábán is látszott egy jókora seb. – Jól vagy?

Edilio bólintott: túlságosan el volt ázva ahhoz, hogy válaszoljon. Sam elfordította a kulcsot, és reménykedett. A nagy motor feldübörgött. A gázt adó kar merev volt és ferde, de teljes erejével nekidőlve sikerült megnyomnia. A propeller még mindig forgott. A motorcsónak előttük állt a vízben. Orc a vízben kiabált, csapkodott dühében. Howard a fedélzeten rohangált, mentőmellényt keresve, míg a kormányos próbálta újraindítani a motort. Sajnos a motorukban nem esett kár. Most, vagy soha. Sam leoldozta a kötelet a csuklójáról, és a fogai közé vette a végét. A vízbe ugrott, és átúszta a két csónak közti pár méteres távolságot. – Hozzánk úszik, süllyed a hajójuk! – kiáltotta a motorcsónak kormányosa, félreértve a helyzetet. De Howard jobban ismerte Samet. – Készül valamire. Sam lebukott a víz alá. Most kellett cselekednie, mielőtt a kormányos elindítaná a motort. Ha a propeller forogni kezd, már elkésett, és jó eséllyel elvesztené az ujjait vagy akár a fél karját is. Sam a víz alatt maradt, próbálta a hullámok habján keresztül figyelni a felszínt, ujjával tapogatózott… megvan. Megtalálta az egyik propellert. A jobb oldali propellerre kötötte a műanyag kötelet, és megszorította, ahogy csak tudta. Aztán balra fordult, és kifújta a tartalék levegőjét, hogy még egy kicsit a víz alatt maradhasson. Hallotta a motor indítását, a kulcs fordulását. Elég a kormányos egy mozdulata, és… A motor elindult. Sam ijedten hőkölt hátrébb. Mindkét motor felzúgott. A propellerek forogni kezdtek. A jobb oldali a kötélbe gabalyodott, a bal oldali pörögni kezdett, aztán megállt. Sam utolsó erejével a bal propeller köré csavarta a kötelet, lábával ellökte magát a hajótörzstől, és pár méterrel arrébb a felszínre bukkant, hogy végre levegőt vegyen. Hallotta, hogy a motorok ismét beindulnak, majd leállnak. A kormányos ekkor már rájött, mi történt, és Howard a hajó végéből kiabálva fenyegette Samet. Sam megfordult, és gyorsan elkezdett a Bálnavadász felé úszni, ami néha a falnak csapódva ringott a vízen. – Sam – kiáltotta Astrid. – Mögötted! Az ütés a semmiből érkezett. Sam megszédült. A szeme előtt minden elhomályosult. Elernyedtek a végtagjai. Már volt ilyen helyzetben korábban. Egyszer leesett a szörfdeszkáról, amit visszasodort a hullám, és fejbe vágta. Agyának egy szögletében tudta, mit kell tennie: kerülni a pánikot, és várni pár másodpercig, amíg kitisztul a feje. De most nem szörfdeszka vágta fejbe. A második csapás elvétette a fejét, és a kulcscsontját találta el. Az éles fájdalom segített az összpontosításban. Látta, ahogy Howard felemeli a hosszú alumíniumhorgonyt, hogy harmadszor is lesújtson vele, de most már könnyen kikerülte. Ahogy a vízbe csobbant, Sam teljes súlyával előrelendült.

Howard elvesztette az egyensúlyát, és Sam lerántotta. Howard elengedte a horgonyt, és ráesett az egyik motorra. Sam visszafordult a Bálnavadász felé, de túl későn. Orc utolérte, és amíg egyik óriási mancsa a torka után nyúlt, a másikkal behúzott neki egyet. Orc öklének erejét tompította a víz, de még így is erős maradt. Sam összegömbölyödött, és mindkét lábával, teljes erejéből mellkason rúgta Orcot. Az ő ütését is lelassította a víz, de előrébb nyomta Samet, és távolabb taszította ellenfelét. Sam jobban úszott, Orc viszont erősebb volt. Ahogy Sam menekülni próbált, megragadta a nadrágja derekát, és szorosan tartotta. Howard már lábra állt, és a hajóról biztatta Orcot. A két fiú közvetlenül a Bálnavadász sérült fara mögött úszott. Sam hátrabukfencet csinált a vízben, lábát a hajótesthez nyomta, és lenyomta magát a víz alá. Azt remélte, ha Orc feje is a víz alá kerül, megijed, és elereszti ól. Valóban ez történt, Sam kiszabadult. De be volt szorulva a fal és a hajótest közé. Orc arcára kiült a düh és a gyűlölet. Egyenesen Sam felé úszott, akinek nem volt választása, szembe kellett néznie vele. Megvárta Orcot, megragadta az ingét, amikor elég közel ért, és ellenfele lendületét kihasználva fejjel a falnak taszította. Orc felordított. Őrülten kapálózott, és újra felordított. Sam elrugaszkodott, Orc testét használva ellensúlynak. A rúgás ismét a falhoz lökte Orc oldalát, aki úgy bömbölt, mint egy haldokló bika. Sam odaúszott a hajóhoz, megragadta az oldalát, és belekapaszkodott. – Gyerünk, Edilio! Edilio teljes sebességre kapcsolt, miközben Sam Astrid és Quinn segítségével felhúzta magát a fedélzetre. Orc érthetetlen átkokat szórt feléjük a vízből, fuldokolva. Howard lenyúlt hozzá, hogy felsegítse, a kormányos pedig döbbenten állt: nem tudta, mitévő legyen. A kötél szorosan oda volt kötözve a kötélbakra. Ez ugyan nem fogja megtartani, de egy erős rántással talán kivégezhetik legalább az egyik elakadt motorjukat. Edilio elfordult a Bálnavadásszal a faltól, és azt mondta: – Vigyázz a kötélre, Sam! Épp időben figyelmeztette, mert a kötél megfeszült, és kiemelkedett a vízből, majdnem elkapva Sam karját. A Bálnavadász beleremegett az ellenállásba. A kötélbak letört a hajóról, ám sikerült hatástalanítani a szivarcsónak motorjait. – Hú, ez kész cirkusz volt! – mondta nevetve Edilio! – Ezek szerint elmúlt a tengeri betegséged? A rádió recsegni kezdett, Howard félős, sírós hangját hallották belőle. – Itt Howard. Meglógtak. A tompán hallható hang a partról felelt neki: – Mondjam azt, hogy nem lep meg? Aztán megint Howardot hallották. – Nem működik a csónakunk. – Sam – mondta Caine. – Ha hallasz engem, testvér, jobb, ha tudod: meg foglak ölni. – Testvér? Miért hív téged testvérnek? – kérdezte Astrid. – Hosszú történet. Sam elmosolyodott. Most rengeteg idejük lesz történeteket mesélni. Sikerült. Megszöktek. De üres győzelem volt ez. Haza már nem mehettek. – Oké! – jelentette ki Sam. – Szökés, vagy mindennek vége.

A kormányt olyan pályára állította, ami a hosszú, elkanyarodó fal mellett haladt. Astrid talált egy levágott tetejű mosószeres flakont, és hozzálátott a vízkimeregetés fáradságos munkájának.

HUSZONHETEDIK FEJEZET 125 óra 57 perc

LANÁNAK SOKKAL TÖBB időbe telt eljutnia a keréknyom végéig, mint gondolta. Az egy mérföldnek tűnő távolság valószínűleg három volt. Még inkább megnehezítette az utat, hogy cipelnie kellett a vizet és az ételt a perzselő forróságban. Délután volt, mire kimerült lábán felsántikált a hegygerincre. Csodálkozó tekintetével egy elhagyottnak látszó bányászvárost pillantott meg. Egykor sokan lakhattak itt: tucatnyi épület állt egymás hegyén-hátán a hegy meredek lejtőjén. Az épületeket szinte nem is lehetett megkülönböztetni, egyetlen nagy romhalmazt alkottak a szürke lécek, de valaha biztos volt itt is utca, nem hosszabb egy fél háztömbnyinél. A kísértet járta hely komor, betört üvegű ablakai szomorú szemekként bámultak rá. A főutca romjai mögött, a járókelők tekintetétől távol – bár el sem tudta képzelni, minek jönne bárki is erre a sivár, borzalmas helyre – robusztus épület állt. Ugyanolyan szürke gerendából épült, mint a többi, de ez még sértetlen volt. A tetejét bádogtető borította. Három kocsi is elfért volna benne. A keréknyomok ide vezettek. – Gyere, fiú! – mondta Lana. Patrick előreszaladt, beleszagolt a pajta közelében levő gizgazba, és farkát csóválva visszajött. – Tehát nincs bent senki – nyugodott meg Lana. – Különben ugatnál. Kitárta az ajtót, de nem akart beosonni, mint ahogy a lányok szoktak a horrorfilmekben. A napfény tucatnyi lyukon áradt befelé, át- meg átszőve a bádogtetőt és a gerendákat, de még így is sötét volt. A kamion ott állt bent. Újabb típusú, mint a nagyapjáé, szélesebb üléssel. – Halihó! Halihó! – kiabált befelé, majd várt. Aztán megint: – Halihó! Előbb a kamiont vizsgálta meg. A tank félig tele volt, a kulcsokat viszont sehol sem találta. A járgány minden négyzetcentiméterét átkutatta, de semmi. Idegesen elkezdett keresgélni a kalyiba többi részében. Főleg szerszámok voltak bent. Az egyik kőtörőnek tűnt. Volt valami más is, egy nagy tartályféleség, fűtőcsövekkel az alján. A sarokban egy petróleumoskanna hevert. – Oké. Megtaláljuk a kulcsokat, és valószínűleg nekivezetjük valaminek a kocsit – összegezte Lana a figyelő Patricknek. – Vagy gyalogolunk a forróságban sok mérföldet Perdido Partig, és talán szomjan halunk. Patrick felugatott. – Egyetértek. Keressük tovább a kulcsokat. A pajta magas, bejárati, dupla szárnyú ajtajával szemben volt még egy másik ajtó is, hátul. Mögötte jól kitaposott ösvényre bukkantak, amely mogorva sziklák közt vezetett, át a rozsdás gépek temetőjén, és egy földbe épített, fakeretes nyílásban végződött. Úgy nézett ki, mintha a

hegy csodálkozó, kitátott szája lenne, a mélység kacskaringós útja. Nagy cápafogakként két törött támasztórúd állt a nyílásban. Keskeny sínpár vezetett befelé a bányába. – Nem hiszem, hogy be akarunk menni oda – jelentette ki Lana. Patrick óvatosan közelebb ment a nyíláshoz. Felborzolódott a szőr a hátán, és morgott. De nem a nyílás felé nézett. Lana hirtelen talpak caplatását hallotta. Lenn a hegyoldalban prérifarkasok falkája rohant, mint egy csendes lavina: talán két tucat vagy még több állat. Lefelé száguldottak a hegyen, félelmetes gyorsasággal. Ahogy közeledtek, Lana mintha hallotta volna fojtott hangjukat: „Ennivaló… Ennivaló.” – Nem – mondta magában Lana. Nem. Ez nem lehet igaz. Csak képzelődik. Rémült pillantást vetett hátrafelé, a kunyhóra, ami most messze mögötte volt. A falka jobb szárnyát már csak egy ugrás választotta el tőle. – Patrick! – kiabálta, és berohant a bánya bejáratán. Amint átlépték a bánya küszöbét, a hőmérséklet húsz fokra csökkent. Mintha egy légkondicionálóba léptek volna. Csak kívülről szűrődött be némi fény, így Lana szeme nehezen szokott a sötéthez. Szörnyű bűz volt odabent. Ocsmány, édes és émelyítő szag terjengett. Patrick szembefordult a farkasokkal, és felborzolta a szőrét. A prérifarkasok a bánya bejárata körül ólálkodtak, de nem jöttek beljebb. Lana félig vakon tapogatózott maga körül. Öklömnyi nagyságú köveket talált. Elkezdte dobálni: célzás nélkül, eszeveszetten hányta a köveket a farkasokra. – Menjetek el! Nyomás! Kifelé innen! Egyetlen kő sem talált célba. A farkasok flegmán kerülgették a zuhanó köveket, különösebb erőfeszítés nélkül, mintha egy megszokott játékot játszanának. A falka ekkor kettévált, keskeny szabad sávot hozva létre. Egyikük, nem a legnagyobb, de messze a legcsúnyább feltartott fejjel előrejött a csapatból. Túlméretezett füle közül az egyik félig hiányzott; rühes volt, és ettől csupasz foltok éktelenkedtek ravasz pofája egyik oldalán. A fogai félig kilátszottak egy hajdani sebesülés miatt, amitől folyton féloldalasan vicsorgott. A vezérfarkas Lanára morgott. A lány meghátrált, majd fenyegetésül felemelt egy nagy követ. – Maradj távol! – fenyegetőzött Lana. – Ide nem mehet ember – szólt egy rekedt, de erőteljes hang, mint a recés bakancstalp a nedves kavicsokon. Néhány hosszú másodpercig Lana csak a szemét meresztette. Ez lehetetlen. Mégis úgy tűnt, a hang a prérifarkastól jön. – Micsoda? – Gyere ki! – mondta a hang. Ezúttal kétségtelen volt. Látta, hogy mozgott a pofája, látta az erőlködő nyelvet a hegyes fogak mögött. – De hát te tudsz beszélni – mondta Lana. – Ez nem lehetséges. – Gyere ki! – Meg fogsz ölni – mondta Lana. – Igen. Gyere ki, halj meg gyorsan! Maradj bent, halj meg lassan!

– Tudsz beszélni – mondta Lana, miközben úgy érezte, megbolondult, teljesen megbolondult. A farkas nem válaszolt. Lana nem adta fel. – Miért nem maradhatok a bányában? – Ide nem mehet ember. – Miért? – Gyere ki! – Gyere, Patrick! – suttogta reszkető hangon Lana. Elkezdett hátrálni a falkavezértől, befelé a tárna sötét mélyébe. Megbotlott valamiben. Lepillantott, s egy emberi lábszárat pillantott meg, ami egy overallból lógott ki. Alvadt vér borította. Megtalálta hát a bűz forrását. Remete Jim már hosszú ideje halott lehetett. Lana átugrotta a tetemet. – Megölted – vádolta a farkast. – Igen. – Miért? – ekkor észrevett egy lámpát, egy nagy, téglalap alakú zseblámpát. Gyors mozdulattal lehajolt érte, és felvette. – Ide nem mehet ember. A farkas vonyítva adott parancsot a társainak, akik elözönlötték a barlangot, és átugráltak a tetem fölött. Lana és Patrick megfordult, és futásnak eredt. Lana futás közben megpróbálta kitapintani a lámpa kapcsológombját. A sötétség lassan mindent elborított. A bokájába nyilalló éles fájdalomtól csaknem elesett, de – botladozva – sikerült talpon maradnia. Megtalálta a kapcsolót, és a tárnát váratlanul éles fény árasztotta el, ami a szeme elé tárta a sziklák éles fogazatát és a fagerendák ácsolatát. Az árnyak fenyegető alakokként táncoltak körülötte. A farkasok megriadtak a fénytől, és visszahőköltek. Szemük világított, éles fogaik vicsorogva villantak elő. Ekkor már egészen közel értek Lanához. Egy állkapocs erős harapását érezte az alsó lábszárán. Összeroskadt. A farkasok mind ott nyüzsögtek körülötte. Érezte az orrában a szagukat: testükkel ránehezedtek, és a földre szorították. Lana megpróbált felkönyökölni. A következő harapás a felső karját érte, ettől újra elterült a földön, és tudta, hogy többé már nem bír felállni. Hallotta Patrick vérszomjas ugatását, amely sokkal mélyebb és erősebb volt, mint a farkasok felkavaró, fájdalmas üvöltése. A következő pillanatban a farkasok hirtelen elengedték. Meglepett csaholásba fogtak, a fejüket nyújtogatták, a nyakukat csavargatták jobbra-balra. Lana testére a zseblámpa hátborzongató fénypászmája vetült, megvilágítva a harapások véres nyomait. A falkavezér felmordult, mire a farkasok elcsendesedtek, bár egyértelműnek tűnt, hogy valami megrémisztette őket, s ez a félelem még ott volt bennük. Izgatottan forgolódtak a félhomályban. Minden fül felfelé meredt, és minden tekintet befelé fordult a mély, sötét tárna felé. Mintha hallottak volna valamit.

Lana erőlködött, hogy ő is hallja, amit a farkasok, de lélegzetének csaknem zokogásba fúló nyöszörgése elnyomta a hangokat. A szíve úgy vert, mint a kalapács: azt hitte, még a bordái is beletörnek. A farkasok hátrább húzódtak tőle. Valami megváltozott a levegőben. Valami megváltozott az állatok kifürkészhetetlen agyában. A lány zsákmányból fogollyá vált. A falkavezér lassú mozdulatokkal odament hozzá, és megbökte az orrával. – Menj, ember. Lana lehajolt, és a legfájdalmasabb sebek fölé tartotta a kezét. A kín csökkent, ahogy a gyógyulás elkezdődött. De még mindig vérzett a tucatnyi éles fognyomtól, ahogy felállt, és befelé indult a barlang mélye felé, egyre beljebb, Patrickkal szorosan a nyomában, utánuk a farkasokkal. Egyre lejjebb és lejjebb jutottak. A sínpár véget ért, amikor beértek egy új alagútrendszerbe. A gerendák, amelyek a tetőt támasztották, még mindig zöldek voltak, a szögfejek még mindig fényesek. A barlang padlóján itt nem hevert annyi törött kavics, és kevesebb volt a por. Ez volt az a hely, ahol Remete Jim dolgozott, itt ásott lefelé, követve a fényes, sárga fém barázdáit. Ahogy haladt, Lanát eddig ismeretlen félelem kerítette a hatalmába. Sokszor szenvedett a fojtogató halálfélelemtől, de ez most más volt. Ez az új érzés megbénította az izmait: úgy tűnt, kiszívja véréből a melegséget, és megtölti ereit jéghideg vízzel, a gyomra pedig gombóccá ugrott össze. Hideg lett a teste. Egész úton hideg maradt. A lábát egyenként ötvenkilósnak érezte, izmai alig voltak képesek felemelni és továbblendíteni Őket. Agyának minden szeglete jajgatott: „Fuss, fuss, fuss!” De nem volt képes szaladni, a teste nem engedelmeskedett. Az egyetlen út egyenesen előre vitt: érezte, hogy egy rajta kívül álló erő viszi egyre beljebb és beljebb. Patrick végül nem bírta tovább. Megfordult, és futásnak eredt, lapockájával súrolva a megvetően néző vad farkasokat, ahogy elrohant mellettük. A lány vissza akarta hívni, de nem jött ki hang elnémult ajka közül. Egyre beljebb és beljebb. Egyre hűvösebb és hűvösebb. A zseblámpa fénye kezdett tompulni, és Lana arra lett figyelmes, hogy a barlang falai halványzöld fényben izzanak. Most már közel volt. Közel. Akármi is volt az, már nem lehetett messze. A lámpa kicsúszott elgémberedett ujjai közül. Szeme hirtelen fennakadt, és térdre esett, még csak észre sem véve a fájdalmat, ahogy beverte térdét az éles sziklába, így, térden állva, vakon várakozott. Egy hang robbant be az agyába. A háta görcsbe rándult, és oldalra zuhant. Minden idegvégződése, testének minden sejtje üvöltött a fájdalomtól. Olyan kínt érzett, mintha élve megfőznék. Hogy meddig tartott, sosem fogja megtudni. A pontos szavakat, amiket hallott – ha azok egyáltalán szavak voltak – sosem fogja tudni felidézni. Később tért magához, két farkas vonszolta ki a barlangból. A barlangból az éjszakába. Ott álltak mellette, várakozva, hogy felébred-e, vagy meghal.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET 123 óra 52 perc SAM, EDILIO, QUINN, Astrid és a kis Pete követték az AVIZ falának vonalát a nyílt tengeren. Jócskán eltávolodtak már a parttól, de ahogy a fal nagy ívben visszafelé kanyarodott, újra a szárazföld felé közeledtek. Sehol egy rés a falon. Teljesen áthatolhatatlannak tűnt, végestelen-végig. A nap már lenyugvóban volt, miközben északnak, egy apró szigetcsoport felé haladtak. Az egyik szigetnél felfigyeltek egy zátonyra futott, megrongálódott, gyönyörű fehér jachtra. Sam fontolóra vett egy kis kitérőt, hogy közelebbről is megnézzék a hajót, de aztán elvetette az ötletet. Elhatározta, hogy teljes hosszában feltérképezi az AVIZ körül húzódó falat. Ha már így csapdába estek, mint aranyhal az akváriumban, legalább látni akarta az egész akváriumot. A fal a Stefano Rey-i Nemzeti Parknál találkozott újra a szárazfölddel, óriási félkört írva le a hátborzongatóan nyugodt tengeren. A partvonalat kőtömbök rendszere és csipkézett sziklák tagolták, mélyen benyúlva a lebukó nap fényétől aranyló tengerbe. – Ez gyönyörű – mondta Astrid. – Inkább lenne ronda, viszont valami kikötéshez alkalmas hellyel – válaszolta Sam gondterhelten. A tenger nyugodt volt, de elég lett volna egy kisebb hullám is, hogy az éles sziklák kilyukasszák a már amúgy is megtépázott Bostoni bálnavadász törzsét. Dél felé vették az irányt. Lassan haladtak, remélve, hogy találnak egy helyet, ahol kiköthetnek, mielőtt kifogy a tank, és rájuk sötétedik. Végül megláttak egy apró, V alakú homoknyelvet: úgy hat méter széles lehetett és három méter hosszú. Sam úgy becsülte, kis szerencsével be tudnak oda hajózni, és végre kiköthetnek. A hajóra nem nagyon számíthattak a továbbiakban, gyalog kell majd folytatniuk az utat. Térképük sincs, és egy harmincvalahány méteres sziklafal meredezett a homoknyelv végén, ami elválasztotta őket a szárazföld belsejétől. – Hogy állunk a benzinnel, Edilio? – kérdezte Sam. Edilio ledugott egy pálcát a tank száján, majd kihúzta. – Nincsen sok, talán két centi körül lehet. – Oké! Sejtettem, akkor nincs más lehetőségünk. Vegyétek fel a mentőmellényeket! Sam meghúzta a gázkart, és az öböl felé kormányzott. Felgyorsította a csónakot, nehogy a hullámok megdobják a hajót a hegyes sziklák felé, amelyek a homoknyelv két oldalát szegélyezték. A csónak felfutott a homokra. A becsapódás lendületétől Astrid elvesztette az egyensúlyát, és majdnem kizuhant, de Edilio időben elkapta. Mind a négyen gyorsan felszedelődzködtek. A kis Pete-et nem tudták rávenni, hogy kiszálljon, talán a létezésükről sem vett tudomást. Így hát Sam – bár félt attól, hogy Pete bármelyik pillanatban elveszti a fejét, és fojtogatni kezdi, vagy teleportálja valahová –, óvatosan megfogta a fiút, és kitette a partra. Edilio magához vette a csónak elsősegélykészletét, amely csupán néhány ragtapaszt, egy köteg gyufát, két világító rudat, és egy kis iránytűt tartalmazott.

– Hogy visszük fel a kis Pete-et a sziklán? – gondolkodott Sam hangosan. – Nem olyan nehéz megmászni, de… – Fel tud mászni – vágott közbe Astrid. Sam és Edilio döbbenten nézett rá. – Fel tud mászni – mondta Astrid nyomatékosan. – Csak emlékeztetni kell a kulcsszóra. Valamire, a macskával kapcsolatban. – Oké! – Egyszer felmászott egy macska után a fára. – Nem tudom, hogy van-e még dagály ebben a világban – mondta Quinn –, de ha van, akkor a part nemsokára víz alá kerül. – Tonhal Charlie! – kapott a fejéhez Astrid. A három fiú rábámult. – A macska – magyarázta Astrid. – Így hívták a macskát: Tonhal Charlie. – Leguggolt a kis Pete mellé. – Petey, Tonhal Charlie! Tonhal Charlie! Emlékszel? – Ez elég nagy őrültség – morogta Quinn az orra alatt. – Oké! – mondta Sam. – Edilio, te mész elsőnek, utánad Astrid és a kis Pete. Quinn és én mászunk hátul, arra az esetre, ha Pete megcsúszna. Astridnak igaza lett, Pete tudott sziklát mászni, olyannyira, hogy majdnem megelőzte Astridot fölfelé menet. Ennek ellenére már rájuk sötétedett mire felértek a szikla tetejére. Lerogytak a fűbe, amit vastagon borított a fönn tornyosuló fenyőkről lehullott tűlevél. Az összes ragtapasz elkelt, amit Edilio magával hozott. – Azt hiszem, itt alszunk – mondta Sam. – Meleg van – mondta Astrid. – Sötét van – válaszolta Sam. – Gyújtsunk tüzet! – javasolta Astrid. – Hogy távol tartsuk a medvéket, mi? – kérdezte Edilio feszülten. – Ez csak szóbeszéd, sajnos – mondta Astrid. – A vadállatok sokszor látnak tüzet. Nem félnek tőle különösebben. Edilio csalódottan ingatta a fejét. – Néha nem is olyan jó, hogy mindent tudsz, Astrid. – Értem. Pontosabban azt akartam mondani, hogy a medvék, mint minden vadállat, rettegnek a tűztől. – Ezzel már elkéstél – mondta Edilio, miközben a növekvő árnyak felé pillantgatott a sötétbe boruló fák között. Astrid és Edilio a kis Pete-re vigyázott, amíg Sam és Quinn elment tűzifáért. Quinnt több dolog is nyomasztotta. – Igazán nem akarlak sem téged, sem mást nyaggatni ezzel, de tesó, ha tényleg tudsz valami varázstrükköt, akkor itt az ideje, hogy megtanuld használni. – Igazad van! – mondta Sam. – Hidd el, ha tudnám, hogy kell a fényt előhívni, megtenném! – Ja, mindig is féltél a sötéttől. Sam hallgatott egy darabig. – Nem gondoltam, hogy tudsz erről. – Nem nagy ügy. Mindenki fél valamitől – mondta Quinn bátorítólag. – Te mitől félsz? – Én? – Quinn szünetet tartott. Fogta a tűzifákat a kezében, és fontolóra vette a kérdést. – Azt hiszem, félek a semmivé válástól. A nagy, ásító semmitől.

Kis idő elteltével sikerült annyi ágat és fenyőtobozt összegyűjteniük, hogy tüzet rakhattak, és ha kicsit füstölt is, vidáman lobogtak a lángok. Edilio a tüzet bámulta. – Most már azért jobb, még ha nem is ijeszti el a medvéket. Szeretem a szárazföldet a talpam alatt. Nem volt szükségük a tűz melegére, Samnek mégis jólesett. A lángok narancsvörös fénye visszaverődött a fatörzsekről és az ágakról, még sötétebbé és komorabbá téve az éjszakát. Itt, a tűz közelében el tudták hitetni magukkal, hogy biztonságban vannak. – Tud valaki egy jó kis kísértettörténetet? – kérdezte Edilio, félig poénból. – Tudjátok, mi lenne jó buli? – kérdezte Astrid. – Szalonnát sütni. Egyszer régebben kempingeztünk. Olyan régi fajta kemping volt, horgászással, lovaglással és szörnyű, tábortüzes dalokkal. És volt este szalonnasütés. Azóta nem nagyon ettem, talán azért, mert kempingezni sem voltam. De most… Sam tekintete elidőzött a lányon, csak nézte őt csendesen a lángokon át. Az AVIZ előtti szűk, fehér blúzokat fölváltották a pólók. Már elmúltak azok az idők, amikor tartott Astridtól, azóta sok minden megváltozott közöttük. Még mindig olyan gyönyörű volt, hogy néha el kellett róla vennie a tekintetét. Amióta megcsókolta, a vele kapcsolatos emlékek, illatok és érzések szelíd erejükkel megtöltötték a tudatát. Az ajkába harapott, hogy a fájdalom kiűzze a fejéből a lány pólójának, bórének, hajának a gondolatát. – Sem a hely, sem az idő nem alkalmas… – mormogta maga elé. A kis Pete keresztbe tett lábbal ült, és a tűzbe bámult. Sam azon tűnődött, mi zajlik azok mögött az ártatlan szemek mögött. – Éhes – mondta hirtelen a kis Pete. – Hami, hami. Astrid átölelte. – Tudom, öcsikém, holnap majd szerzünk ennivalót. Lassan mindenkin erőt vett az álmosság. Szempilláik egytől egyig lecsukódtak. Kinyújtózva feküdtek a földön, aztán minden elcsendesedett, elaludtak. Már csak Sam volt ébren, és a tűz kezdett kialudni. A sötétség megelevenedett körülöttük. Keresztbe tett lábbal ült – cikcakk, almaszósz ahogy az óvodában nevezték ezt a pózt –, keze a térdén, tenyérrel fölfelé. Hogy is volt? Hogy csinálta? Hogyan tudná irányítani, parancsszóra előhívni? Becsukta a szemét, és próbálta felidézni a pánikot, amit akkor érzett, a pánikot, amitől a fény megjelent. Az érzés hamar felderengett, de képtelen volt igazán átélni. Amilyen csendben csak tudott, felállt, és az erdő felé indult. A fák között elterülő sötétség ezernyi borzalmat rejtegetett a számára. Ő pedig csak ment előre, szembe a saját félelmével. Fenyőtobozok roppantak a lába alatt, árnyak kúsztak fel a fák törzsein, de csak ment, ment, egészen addig, amíg már alig tudta kivenni a tábortűz pislákoló fényét, és nem érezte az égő fenyő gyantás illatát. Akkor megállt, felemelte a kezét, ahogy Caine-tól látta, tenyérrel kifelé, mintha meg akarna állítani valakit, vagy mint amikor a pap áldást oszt a gyülekezetnek. Belekapaszkodott a félelembe, a rémálomba, amit a hálószobájában érzett, amikor a kis Pete fojtogatta, vagy amit akkor érzett, amikor a tűzgyújtó meg akarta ölni. Nem történt semmi. Ez így nem fog működni. Nem tudott félelmet szimulálni, sem magára ijeszteni, még az erdő rémisztő sötétje sem használt. Megpördült. Ágak recsegtek a háta mögött. – Nem megy, ugye? – kérdezte Astrid. – Annyira rám hoztad a frászt, hogy akár sikerülhetett is volna – mondta Sam.

Astrid közelebb lépett. – Van egy szörnyű dolog, el akarom mondani neked. – Szörnyű dolog? – Elárultam Peteyt. Drake… Azt akarta, hogy gúnyoljam ki az öcsémet – mondta remegő hangon, miközben olyan erősen kulcsolta össze az ujjait, hogy látszott, hogy ezzel fájdalmat okoz magának. Sam a tenyerébe vette a lány kezét. – Mit tett veled? – Semmit, csak… – Csak mit? – Megütött párszor. De nem ez volt a legrosszabb benne, hanem… – Megütött téged? – Sam úgy érezte, mintha égő sav folyna végig a torkán. – Megütött téged? Astrid bólintott. Próbálta volna még magyarázni, mi történt, de a hanghordozása így is mindent elárult. Így hát csak rámutatott az arcára, oda, ahol Drake ütése érte, olyan erővel, hogy majdnem kiesett a padból. Összeszedte magát, és folytatta. – Nem nagy ügy, csak rémisztő volt: annyira féltem. – Közelebb lépett, várva hogy Sam megölelje és megnyugtassa. Sam elhúzódott, remegett a dühtől. – Remélem halott – mondta fogcsikorgatva. – Remélem halott, mert ha nem, megölöm! – Sam. Sam ökölbe zárt kezén az ujjpercek kifehéredtek a dühtől. Úgy érezte szétreped a feje: zihálva, mélyről szedte a levegőt. – Sam – suttogta Astrid – próbáld meg most! Sam rámeredt, értetlenül. – Most! – kiáltotta. Sam felemelte a kezét, és kinyújtott tenyerével egy fára célzott. – Aaaaahhhh!! – szakadt föl belőle a kiáltás, és ragyogó, zöldes sugárnyaláb szelte át a levegőt a tenyerétől a fáig. Aztán karja lehanyatlott az oldala mellé, és tágra nyílt pupillával bámulta, mit tett. A fenyő törzse keresztülégett. A fa lassan dőlni kezdett, majd súlyosan, recsegve-ropogva a tüskés bozótra zuhant. Astrid mögé lépett, és köré fonta a karját. Sam megérezte a lány könnyeit a tarkóján, és forró leheletét a füle mellett. – Sajnálom Sam. – Sajnálod? – Nem tudod csak úgy életre hívni a félelmeidet, amikor szükséged lenne rájuk. De a düh maga a kifelé törő félelem. Dühösnek lenni könnyebb. – Te direkt dühítettél fel? – bontakozott ki Sam az öleléséből, és maga felé fordította a lány arcát. – Minden úgy történt Drake-kel, ahogy elmondtam – válaszolta Astrid. – De nem akartam még erről beszélni, ameddig meg nem láttalak itt, kint az erdőben, ahogy próbálkozol az erőddel. Mindig mondtad, hogy a félelem hívja elő. Így hát gondoltam… – Ühh… – Sam különös levertséget érzett. Most először sikerült neki akarattal megidézni a fénynyalábot, és diadal helyett csak szomorúság tört rá. – Szóval gyűlölnöm kell, nem pedig félni. El kell érnem, hogy fájdalmat akarjak okozni. – Meg fogod tanulni irányítani – mondta Astrid. – Fejlődni fogsz, később már nem lesz szükséged arra, hogy erezz bármit is ahhoz, hogy használni tudd az erődet.

– Igen? Milyen boldog lesz az a nap – mondta Sam keserű szarkazmussal. – Képes leszek halálra égetni valakit anélkül, hogy bármit is éreznék. – Nagyon sajnálom Sam, tényleg. Sajnállak téged, úgy értem, sajnálom, hogy így kellett történnie. Igazad van, hogy tartasz az erőtől, de nekünk szükségünk van rád is és az erődre is. Pár lépésnyire álltak egymástól. Sam gondolatai messze jártak: a benne kavargó emlékek mintha millió évek távlatából néztek volna vissza rá. Millió évek, vagy csak talán nyolc nap. – Sajnálom – hallotta megint Astrid suttogó hangját, és megérezte ölelő karját, ahogy maga felé vonják. Megtámasztotta állát a lány homlokán, s átnézve a feje fölött látta a távolban a tűz pislákoló fényét, a sötétséget körülöttük, a sötétséget, ami kicsi kora óta rettegéssel töltötte el. – Néha magad alá gyűröd a hullámokat. Néha a hullámok gyűrnek maguk alá – mondta végül. – Ez az AVIZ, Sam. Ez nem te vagy, ez csak az AVIZ.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET 113 óra 33 perc LANA MEGBOTLOTT EGY kiálló gyökérben, és elesett, rá a kezére és a térdére. Patrick átugrott fölötte, hogy lássa, jól van-e, de nem merészkedett túl közel hozzá. Nip, a prérifarkas, aki Lana személyes kínzója volt, felé kapott az állkapcsával. – Jövök már, jövök – morogta Lana. A tenyere már megint csupa horzsolás lett. A térde újra csupa vér. A falka már jóval előrébb tartott, keresztülkúsztak a száraz bokrokon, átugrálták az árkokat, megálltak megszaglászni az egérlyukakat, majd folytatták útjukat. Lana nem bírt felzárkózni hozzájuk. Akármilyen gyorsan futott, a farkasok mindig elhagyták, és ha lemaradt, Nip odakapott a sarkához, vérző sebeket ejtve a lábán. Nip alacsonyabb kasztba tartozott, ezért folyton bizonyítani akart a falkavezér előtt. De ő legalább nem volt rosszindulatú, mint a többiek közül néhányan, ezért sohasem harapta meg a lányt erősen, csak vicsorgott, és néha odakapott a lábához. Amikor Lana lassú, ügyetlen tempójával hátráltatta a falkát, a falkavezér Nipre volt mérges, és éles fogaival belemart a farkasba. Nip ilyenkor nyüszített, és alázatosan meghúzta magát. Patrick volt a legalacsonyabb rangú mind közül, még Lanánál is lejjebb állt a sorban. Nagy testű, erős kutyának számított, de lógó nyelvével, felkunkorodó farkával annyira különbözött a falkától, hogy a fürge, rátermett farkasok részéről csak megvetésben részesült. A farkasok magányosan vadásztak, elkapták még a legfürgébb nyulakat és mókusokat is. Patrick most magára volt utalva, és miután nem volt olyan gyors és ügyes, éhes maradt. Lanának felajánlották a falkavezér egyik zsákmányát – egy félig megevett, félig még élő bak nyulat, de még nem volt annyira éhes. Egyelőre. Olykor szinte már el is felejtette, hogy mindebből semmi sem lehetséges. Néha elcsodálkozott, milyen gyorsan el tudta fogadni az óriási fal szegélyezte új világot. Abszurd volt a tudat, hogy képes kézrátétellel gyógyítani. Képtelenség, hogy a falkavezér tud beszélni. Szavakat mond. Nehézkesen bár, mégis emberi nyelven. Őrület. Elmebaj! De ami ott, lenn, a bányában történt, lenn, ahol a kavargó sötétség uralkodott, messze a napfénytől, messze az ésszerű világtól, az minden maradék kétséget eloszlatott afelől, hogy a világ megbolondult. Ő maga is megbolondult. Lana feladata most a túlélés volt, nem az, hogy elemezze vagy megértse a történteket: pusztán annyi, hogy életben maradjon. A cipője lassan kezdett szétfesleni. A ruhája is felhasadt már jó néhány helyen. Piszkos volt mindene. Mint egy kutya, kénytelen volt kinn, a szabad ég alatt végezni a dolgát.

Lábát és kezét folyton felsebezték az éles sziklák, felhasították a tövisek, megcsípték a szúnyogok. Még egy sarokba szorított mosómedve is megharapta egyszer az út során. De a sebek sohasem maradtak meg sokáig. Fájtak, igaz, de Lana hamar begyógyította őket. Csak futottak megállás nélkül az éjszakában, űzték a következő zsákmányt. Csak tizenkét órája tartott ez az út a falkával, de már egy örökkévalóságnak tűnt. „Én ember vagyok” – mondta magának. – „Okosabb vagyok náluk, és hatalmasabb. Emberi lény vagyok.” Itt, a vadonban, a sötét sivatagi éjszakában mégsem volt hatalmasabb a farkasoknál. Lassúbb volt, ügyetlenebb és gyengébb is. Hogy ne csüggedjen, Lana Patrickhez beszélt, vagy néha az anyjához. Ez is tiszta őrület volt. „Igazán élvezem az itt töltött időt, anya” – mondta Lana. – „Sikerült kicsit lefogynom. Ez a prérifarkas-diéta. Nem eszem semmit, és egyfolytában futok.” Lana ekkor beleesett egy gödörbe, a bokája kibicsaklott, talán el is tört. Hasító fájdalmat érzett. A fájdalom azonban csak egy percig tartott. Sokkal inkább megviselte a kimerültség és a kétségbeesés. A falkavezér felbukkant a gödör szélén, és lenézett rá egy szikláról. – Gyorsabban fuss! – parancsolta. – Miért tartotok fogságban? – kérdezte könyörgő hangon a lány. – Öljetek meg, vagy hagyjatok elmenni. – Sötétség mondta, nem megölni – szólt a vezérfarkas érdes, embertelen hangon. A lány nem kérdezte meg, hogy érti azt, hogy „Sötétség mondta”. Ott, lenn, Remete Jim aranybányájában ő is hallotta, belül, a fejében. Sebet ejtett a lelkén az a hang, olyan sebet, amelyet gyógyító ereje nem tudott elérni. – Én csak hátráltatlak titeket – zokogta Lana. – Hagyjatok itt! Mire kellek nektek? – Sötétség mondta: te tanítasz. Falkavezér tanul. – Mit tanul? – kiabálta Lana. – Mi a fenéről beszélsz? A farkas ekkor leugrott Lanához a gödörbe. Erősen meglökte, ahogy földet ért, és fölé állt, fogait kivillantva a lány görcsbe rándult nyaka előtt. – Tanul ölni embert. Egyesíti falkákat. Falkavezér mindenki ura. Megöl embereket. – Megöli az embereket? De miért? A farkasnak kicsordult a nyála. Hosszú nyálcsík ereszkedett le a pofájától a lány arcára. – Gyűlöl ember. Ember öl farkast. – Maradjatok kívül a városokon, és senki nem fog megölni titeket – érvelt Lana. – Minden farkasoké. Minden falkavezéré. Nem emberé. – Nehezen formálta a hangokat, megfeszített torka nem tette lehetővé a hosszú csevegést, de a gyűlölet és a düh átsütött ezen a néhány szón is. Lana nem tudta, milyen lehet egy normális farkas, amikor beszél, de ösztönösen tudta, hogy ez az állat őrült. Az állatok nem szoktak nagyra törő terveket szőni arról, hogy kiirtsanak egy egész fajt. Ez a gondolat nem a falkavezértől jött. Az állatok a táplálékról, a túlélésről és a fajfenntartásról gondolkodnak. Ha egyáltalán vannak gondolataik. Az a valami a barlangban. A Sötétség. A vezérfarkas annak a valaminek az áldozata volt, és egyben a szolgája is.

A Sötétség táplálta bele a farkasba ezeket a gonosz terveket. Arra viszont nem képes, hogy megtanítsa a falkavezért, hogyan igázza le az embereket. Így amikor Lana megjelent az aranybányában, őt találta alkalmasnak rá, hogy felhasználja a saját céljaira. A Sötétség hatalma ugyanakkor nem volt korlátlan, bármennyire is rémisztőnek tűnt ez az erő. Szüksége volt a farkasokra – és Lanára –, hogy véghezvigyék az akaratát. És minden bizonnyal a tudása sem volt határtalan. Most már tudta, mit kell tennie. – Gyerünk, ölj meg! – mondta a farkasnak Lana. Hátravetette a fejét, dacosan felkínálva neki a nyakát. – Gyerünk! Egy gyors harapás véget vethetne ennek az egésznek. Hagyná, hogy elvérezzen a seb. Nem gyógyítaná be, engedné, hogy az artériákon keresztül lassan kicsorogjon belőle az élet a sivatag homokjára. Ebben a pillanatban a tudata egy részével felfogta, hogy ez nem puszta blöff. A Sötétség kinyitott egy ajtót az agyában, felnyitotta valamire a belső szemét, ami legalább annyira rémisztő volt, mint maga a Sötétség. – Gyerünk! – provokálta a farkast. – Gyerünk, ölj meg! A farkas tétovázott. Nyugtalan hangon nyüszíteni kezdett. Eddig még sohasem hallott olyan könyörgést, amely ne az életért rimánkodott volna. A dolog működött. Lana odébb lökte a falkavezér nyáladzó pofáját. Felállt, a bokája még mindig rettenetesen sajgott. – Ha meg akarsz ölni, akkor tedd meg! A farkas sárgásbarna szeme a lányra szegeződött, de Lana most már talpon volt. – Nem félek tőled. A farkas most visszahőkölt. Aztán Patrickre nézett, majd vissza a lányra, ravasz oldalpillantással. – Megöl kutya. Most Lana hátrált meg. De ösztönösen tudta, hogy nem mutathatja ki a gyengeségét. – Gyerünk, öld meg! Utána már nem lesz semmi, amivel fenyegethetsz! Most újra zavarodottság ült a falkavezér rémült tekintetében. Ez a gondolat bonyolultnak tűnt számára. Neki ez olyan volt, mint amikor valaki sakkozik, és azt is figyelembe kell vennie, mi történhet két vagy három lépéssel később. Lana szíve majd kiugrott a helyéről. Igen, ők erősebbek voltak, és gyorsabbak. Lana azonban mégiscsak emberi lény volt, emberi aggyal. A farkasok bizonyos tekintetben megváltoztak: egyeseknek olyan lett a pofája és a nyelve, hogy nehezen bár, de képesek lettek a beszédre, a testük nagyobbá és erősebbé vált, még az eszük is jobban vágott, mint amennyire az ember egy farkasról feltételezné. Mégis csak farkasok maradtak, az ösztön vezérelte őket, táplálékot és párt kerestek, és arra volt szükségük, hogy befogadja őket a falka. A Sötétség azt sem tanította meg nekik, hogyan kell hazudni vagy blöffölni. – Sötétség mondta, te tanítasz – szólalt meg a falkavezér, miközben közelebb húzódott a társaihoz. – Nagyszerű – mondta Lana: az agya zakatolt, próbálta kitalálni, milyen irányba terelje a beszélgetést. Megkísérelt némi előnyre szert tenni. – A kutyámat békén hagyjátok. És szereztek nekem valami tisztességes táplálékot. Olyasmit, amit az emberek esznek, nem ilyen félig megrágott, véres nyulat. És akkor majd tanítok. – Nincs emberi táplálék itt.

Így van, te gonosz, rühes állat, gondolta Lana, miközben már a következő lépésen járt az esze. Itt bizony nincs emberi táplálék. – Észrevettem – mondta, és megpróbálta elfojtani hangjában a győzelem felett érzett örömet, megpróbált közömbös maradni, hogy el ne árulja magát. – Vigyetek el egy olyan helyre, ahol fű nő. Tudjátok, mire gondolok. Egy darabka földre, ahol zöld növények nőnek a sivatagban. Vigyetek oda, vagy vigyetek vissza a Sötétséghez, és mondjátok meg neki, hogy nem tudtok az irányításotok alatt tartani. A falkavezérnek nem tetszettek ezek a szavak, és zavarodottságát emberi beszéd helyett egy hosszú, dühös vonyítással fejezte ki, ami a falka többi tagját nyugtalan mozgolódásra késztette. Bizonytalan mozdulatokkal távolodott el a lánytól, képtelen volt palástolni ösztönös reakcióját. – Látod, anya – suttogta Lana, gyógyító kezét a bokájára helyezve –, néha jó dolog a szófogadatlanság. Végül a falkavezér csendben északkelet felé fordult. Elindult, és a falka követte, de csak lépésben futottak, hogy Lana is tudja tartani a tempót. Patrick felzárkózott a gazdi mögé. – Lehet, hogy nálad okosabbak, fiú – suttogta Lana a kutyájának – de nálam semmi esetre sem. – Ébresztő, Jack! Computer Jack elaludt a billentyűzet fölött. Éjszakákat töltött a városházán, ígéretéhez híven az egyszerű mobiltelefonrendszer létrehozásán dolgozott. Nem volt könnyű feladat, de élvezte. Legalább elterelte a figyelmét más problémákról. Diana ébresztette fel, a vállát rázva. – A, szia! – üdvözölte Computer Jack. – Ez a billentyűzetmintás arc nem áll túl jól neked. – Jack megtapintotta az arcát, és elpirult. A négyzet alakú billentyűk nyomot hagytak a bőrén. – Nagy nap ez a mai – közölte vele Diana, és átsétált a szobán, a kis hűtőhöz. Kivett egy üdítőt, kinyitotta, felemelte az ablak rolóját, és lenézett a térre, miközben az italt kortyolgatta. Computer Jack megigazította a szemüvegét. Az egyik oldalon kicsit ferde volt. – Nagy nap? Miért? Diana felnevetett, a maga mindentudó módján. – Hazamegyünk látogatóba. – Haza? – Pár másodpercig tartott, amíg Jack rájött, mit jelent. – Úgy érted, a Coatesba? – Jaj, Jack, próbáld úgy mondani, mintha örülnél neki. – Miért megyünk a Coatesba? Diana odalépett hozzá, és kezét az arcára tette. – Olyan okos vagy, de néha kicsit lassú. Nem olvasod a listát, amit Caine íratott veled? Emlékszel Andrew-ra? Ma lesz tizenöt éves. Vissza kell mennünk oda, a végzet órája előtt. – Nekem is mennem kell? Rengeteg a munkám… – A Rettenthetetlen Vezető kitervelt valamit, amihez rád is szüksége lesz – mondta Diana. – Drámaian kitárta a karját, mint egy mágus a trükk csúcspontja előtt. – Filmre fogjuk venni a nagy pillanatot. Jacket megijesztette, de izgatta is az ötlet. Szeretett mindent, ami a technikával kapcsolatos, főleg akkor, ha alkalma nyílt bemutatni a hozzáértését. De, mint mindenki, ő is hallotta,

mi történt az ikrekkel, Annával és Emmával. Nem akarta végignézni senki halálát, eltűnését, vagy bármi is történt velük. Mégis… érdekes volna. – Minél több kamerát szerzünk, annál jobb – gondolkodott hangosan, már dolgozva a problémán, elképzelve a kivitelezést. – Ha egy pillanat alatt történik, akkor el kell csípnünk pont azt a másodpercet. Digitális videó kell ehhez. A legdrágább és legmodernebb, amit Drake fel tud hajtani. Mindegyikhez kell egy állvány is. És sok fény is kell. A legjobb volna valami egyszerű háttér, egy fal, vagy ilyesmi. Nem, várj, talán nem fehér, talán zöld, akkor ki tudom emelni a háttérből. Tehát… – Szünetet tartott, szégyellte magát, hogy elragadta a lelkesedés, és visszariadt attól, amit mondani akart. – Tehát, mi? – Nézd, nem akarok rosszat Andrew-nak. – Tehát, mondjad, Jack! – sürgette Diana. – Mi lesz, ha Andrew nem akar majd egy helyben állni? Mi lesz, ha mozog, vagy megpróbál elfutni? Diana arcáról nem lehetett leolvasni, mit gondol. – Azt szeretnéd, ha lekötöznék, Jack? Jack félrenézett. Nem ezt akarta mondani. Nem így. Andrew elég rendes volt ahhoz képest, hogy… egy erőszakos marha. – Nem azt mondtam, hogy le akarom kötöztetni – tiltakozott Jack, hangsúlyozva az akarom szót. – De ha kimozdul a keretből, ahová a kamerákat beállítjuk… – Tudod, Jack, néha aggódom érted – mondta Diana. Computer Jack érezte, hogy a nyaka táján kezd elvörösödni. – Nem tehetek róla – mondta hevesen. – Mégis, mit csináljak? Különben is, kinek képzeled magad? Te is csak azt teszed, amit Caine mond, ahogy én. Jack olyan dühös volt, amennyire Diana jelenlétében csak mersze volt hozzá. Visszaült, várva a csípős választ. A lány azonban szelíden válaszolt. – Tudom, milyen vagyok, Jack. Nem vagyok túl rendes – odahúzott egy guruló széket, és leült mellé. Elég közel ahhoz, hogy Jack kellemetlenül érezze magát. Jack csak nemrég kezdett felfigyelni a lányokra, és Diana gyönyörű volt. – Tudod, miért küldött az apám a Coatesba? – kérdezte a lány. Jack a fejét rázta. – Amikor tízéves voltam, Jack, tehát fiatalabb nálad, rájöttem, hogy az apám szeretőt tart. Tudod, mi az a szerető, Jack? Tudta, legalábbis úgy vélte, hogy tudja. – Anyámnak is szóltam a szeretőről. Iszonyú dühös voltam apámra, mert nem akart nekem lovat venni. Anyám jelenetet rendezett. Ordibáltak apámmal. Anyám el akart válni. – És végül elváltak? – Nem, nem volt rá idejük. Másnap anyám megcsúszott, és leesett a bejárati lépcsőnkön. Nem halt meg, de egyáltalán nem tud mozogni. – Eljátszott egy beteget, aki alig bírja felemelni a fejét. – Egész nap egy nővér vigyáz rá, a szobájában fekszik. – Sajnálom – mondta a fiú. – Ez van – összecsapta a kezét, amivel a kitárulkozás végét jelezte. – Gyere, menjünk! Csomagold össze a kis technikusi motyódat! A Rettenthetetlen Vezető nem szeret várni.

Jack engedelmeskedett. Elkezdte bepakolni a szerszámait – kis műszereket, egy USB meghajtót, egy kis médialejátszót – a hátizsákjába. – Attól még nem leszel rossz ember, hogy a mamád megsérült egy balesetben – mondta Jack. Diana egy pillanatra behunyta a szemét. – Azt mondtam a rendőröknek, hogy apám tette. Azt mondtam, hogy láttam, ahogy lelökte. Letartóztatták, tele voltak vele az újságok. Tönkrement az üzlete. A zsaruk végül rájöttek, hogy hazudtam. Apa a végén ide küldött, a Coates Akadémiára. – Hát ez csúnyább, mint amiért engem ide küldtek – ismerte el Jack. – És ez még nem minden. De azt akarom mondani, hogy te nem tűnsz rossz fiúnak, Jack. És az az érzésem, hogy később, amikor rájössz, mi folyik itt, akkor bűntudatod lesz miatta. Meg fogod bánni. Jack abbahagyta a csomagolást, kezében egy fülhallgató lógott. – Hogy érted ezt? Miért, mi folyik itt? – Ugyan, Jack. Mi a helyzet a kis listáddal, amit a gépeden vezetsz Caine-nek? A sok furcsa képességű gyerekről? Tudod, mire kell ez a lista. Tudod, hogy mi fog történni azzal, aki szerepel rajta. – Én nem csinálok semmit, csak vezetem a listád neked és Caine-nek. – De hogy fogod érezni magad akkor? – kérdezte Diana. – Hogy érted ezt? – Ne tettesd magad ostobának, Jack! Hogy fogod érezni magad, mikor Caine elkezd végigmenni a listán? – Nem az én hibám – mondta Jack kétségbeesetten. – Mélyen alszol, Jack. Tudod, mit csináltam, amíg aludtál? Megfogtam a kis kövér kezedet. Valószínűleg ennél közelebb sosem fogsz kerülni a lányokhoz. Már ha egyáltalán érdekelnek a lányok. Jack tudta, mit fog mondani a lány. Diana látta rajta a félelmet, és diadalmasan elmosolyodott. – Tehát, áruld el, Jack, a te erőd milyen? Megrázta a fejét, nem akart kikotyogni semmit. – A saját nevedet nem írtad rá a listára, Jack. Vajon miért? Tudod, hogy Caine felhasználja azokat, akik hűségesek hozzá. Tudod, hogy amíg teljesen hűséges vagy, addig biztonságban leszel. – Olyan közel hajolt Jackhez, hogy a fiú érezte a leheletét. – Két bar vagy, Jack. Eleinte nem voltál semmi. Ami azt jelenti, hogy fejlődnek az erőid. Ami azt jelenti, hogy az erő bármikor, bárkiben kifejlődhet. Nem így van? A fiú bólintott. – Csak épp elfelejtettél erről szólni nekünk. Hogyan bízhatunk így a hűségedben? – Teljesen hűséges vagyok! – tört ki Computer Jackből. – Teljesen. Miattam nem kell izgulnotok. – Mi a képességed? Jack remegő lábbal kelt át a szobán. Az élet egyszerre, minden figyelmeztetés nélkül veszélyessé vált a számára. Kinyitotta a mosdó ajtaját. Kihúzott egy széket. Vasból volt: egyszerű, dísztelen, tömör. Kivéve a támláját, ahol a keresztrúd eltekeredett, és ujjak tökéletes lenyomatai látszottak rajta. Mintha agyagból lett volna, nem pedig vasból. Jack hallotta Diana meglepett sóhaját.

– Beütöttem a lábujjamat – magyarázta Jack. – Nagyon fájt. Ide-oda ugráltam, kiabáltam, közben megfogtam ezt a széket. Diana megvizsgálta a fémet, kitapogatta rajta Jack ujjának nyomait. – Hú, erősebb vagy, mint amilyennek látszol, mi? – Ne mondd el Caine-nek! – könyörgött Jack. – Szerinted mit tenne veled? – kérdezte Diana. Jack addigra már rettegett. Félt ettől a lehetetlen lánytól, aki olyan értelmetlen dolgokat csinált. Hirtelen eszébe jutott a válasz. Hiszen volt mivel visszavágnia. – Tudom, hogy leolvastad Sam Temple-t, láttalak – mondta vádló hangon. – Caine előtt letagadtad, de láttalak. Ő is négy bar, ugye? Úgy értem, Sam. Caine megőrülne, ha megtudná, hogy létezik még egy négybaros. Diana nem habozott a válasszal. – Igen, Sam négy bar. És Cain őrjöngene. De Jack, számít a te szavad az enyémmel szemben? Szerinted kinek fog hinni Caine? Jacknek nem volt több fegyvere. Nem tudta megfenyegetni a lányt. Megtört az akarata. – Ne hagyd, hogy bántson! – suttogta. Diana megállt. – Pedig fog. Hozzá fog írni a listához. Hacsak meg nem védelek. Arra kérsz, hogy megvédjelek? Jack reménysugarat látott a nagy nyomorúságában. – Igen, igen. – Mondd ki! – Kérlek, védj meg! Diana pillantása mintha felengedett volna, jéghidegből szinte meleggé változott. Elmosolyodott. – Megvédelek, Jack. Egy feltétellel. Mától hozzám tartozol. Ha kérek tőled valamit, Jack, meg kell tenned. Nem kérdezősködsz. És senki másnak sem szólhatsz az erődről vagy az egyezségünkről. A fiú ismét bólintott. – Hozzám tartozol, Jack. Nem Caine-hez. Nem Drake-hez. Hozzám. Az én saját kis Hulkom vagy. És ha szükségem lesz rád… – Bármit kérsz, megteszem. Diana megpuszilta Jack arcát, megpecsételve az egyezséget. A fülébe súgta: – Tudom, hogy megteszed, Jack. Gyere, menjünk.

HARMINCADIK FEJEZET 108 óra 12 perc

QUINN EGY DALT énekelgetett. A szövege a szörfözés iránti hódolatról szólt, kicsit sötét stílusban. – Milyen bohókás dal – jegyezte meg Astrid szárazon. – Weezer bandája – mondta Quinn. – Láttuk őket Sammel Santa Barbarában. Weezer. Jack Johnson. A Bogárszörfösök. Állati jó koncert volt. – Nem is hallottam róluk – mondta Astrid. – Szörfös együttesek – magyarázta Sam. Nem, a Weezer nem annyira, az inkább ska-punk. De Jack Johnson talán tetszene neked. Kifelé sétáltak a Stefano Rey Nemzeti Parkból, lefelé a lejtő száraz oldalán. A fák kisebbek és ritkábbak voltak, közöttük magas, száraz fű nőtt. Aznap reggel egy táborhelybe botlottak. A medvék sok ennivalót elvittek előlük, de ahhoz maradt elég, hogy mind az öten jóízűen megreggelizzenek. Volt már hátizsákjuk, élelmük és hálózsákjuk, amelyek ki tudja, kié voltak azelőtt. Edilio és Sam talált két jó kést, és Quinnre bízták a zseblámpát és az elemeket. Az evés mindenkinek a hangulatán javított egy kicsit. A kis Pete közel jutott hozzá, hogy tényleg elmosolyodjon. Tovább sétáltak, a fal bal kezük felé esett. Furcsa élmény volt. A fákat gyakran kettészelte, ágak nyúltak bele, és eltűntek, vagy kilógtak belőle. A kifelé lógó ágak nem estek le, de láthatóan elhaltak. A levelek szárazon fityegtek, nem kaptak táplálékot. Sam néha megnézett egy vízmosást, vagy bekukkantott egy szikla mögé, hátha talál olyan zugot, ahová nem ért el a fal. De aztán rájött, hogy felesleges. A fal elért minden mélyedésbe, minden kis hasadékba. Minden kövön végighúzódott, minden bokrot kettészelt. Nem volt rajta rés. Sosem ért véget. A fal felépítése, ahogy Astrid megjegyezte, kikezdhetetlen volt. – Milyen zenét szeretsz? – kérdezte Sam. – Várj, kitalálom – szólt közbe Quinn. – A klasszikusat. És a dzsesszt – a dzsessz szót gúnyosan elnyújtotta. – Nos, tényleg… – Kígyó! – kiáltotta Edilio. – Visszatáncolt, megbotlott, és elesett. Aztán bátortalanul felkelt. Majd nyugodtabb hangon hozzátette: – Láttam ott egy kígyót! – Hadd nézzem! – mondta lelkesen Astrid. Óvatosan közelített hozzá, amíg Sam és Quinn még óvatosabban hátul maradt. – Nem szeretem a kígyókat – vallotta be Edilio. Sam elvigyorodott. – Igen, ez látszott abból, hogy olyan kecsesen elugrattál előle. – Lesöpörte a ráragadt leveleket és koszt Edilio hátáról.

– Ezt látnotok kell! – hívta Őket Astrid. – Nézd meg te! – mondta Edilio. – Én már láttam az előbb. Nekem épp elég egyszer megnézni egy kígyót. – Ez nem kígyó – mondta Astrid. – Legalábbis nem csak kígyó. Gyertek, nem bánt, bebújt egy lyukba. Sam vonakodva közelebb lépett. Nem volt túl kíváncsi a kígyóra, de gyávának sem akart tűnni. – Csak ne ijeszd el! – mondta Astrid. – Talán tud repülni. Legalábbis kisebb távolságokra. – Hogy mondtad? – Sam megdermedt. – Halkan lépkedj. Sam közelebb osont. Aztán észrevette. Először csak a háromszög alakú fejet látta, ahogy kinéz egy fél méter mély gödör aljáról, a lehullott falevelek közül. – Csak nem egy csörgőkígyó? – Már nem – felelte Astrid. – Gyere mögém! Amikor Sam odaért, folytatta: – Nézd, kábé tíz centivel a feje alatt. – Mi van ott? A kígyó testéről redős bőrhártyák lógtak, amiket rózsaszín erek szőttek át. – Olyanok, mintha elcsökevényesedett szárnyak lennének – mondta Astrid. – A kígyóknak nincsen szárnyuk – vitatkozott Sam. – Eddig legalábbis nem volt – mondta sötéten Astrid. Lassan visszatértek a többiekhez, Edilióhoz, Quinnhez és a kis Pete-hez, aki úgy figyelte az eget, mintha onnan várná valaki érkezését. – Mit láttatok? – kérdezte Quinn. – Szárnyas csörgőkígyót – felelte Sam. – Á, helyes, már kezdtem azt hinni, hogy unatkozni fogunk. – Nem lep meg a dolog – mondta Astrid. Amikor a többiek értetlenül néztek rá, elmagyarázta. – Úgy értem, nyilvánvaló, hogy valamilyen felgyorsult mutáció megy végbe az AVIZban. Sőt ha Samet, Pete-et és a többieket nézzük, a mutáció már az AVIZ előtt megjelent. Az AVIZ csak felgyorsíthatta a folyamatot. Láttuk a mutáns sirályt. Aztán ott volt Albert teleportáló macskája, most pedig ez. – Induljunk! – mondta Sam, főleg azért, mert nem volt értelme ott állni, és keseregni. Mindegyikük óvatosabban lépkedett, nagyon odafigyelve, hová lép. Megálltak ebédelni, amikor a kis Pete-nek elege lett a sétából, és ülősztrájkba kezdett. Sam segített elkészíteni az ételt, aztán elővette a barackkonzervét és a csokiszeletét, és leült a többiektől kicsit távolabb. Gondolkodni akart. Érezte, hogy mindenki azt várja, hogy előálljon egy tervvel. Még mindig a völgy szintje felett jártak, nyílt terepen, árnyék nélkül. A csupa kavics talaj fölött a nap forrón tűzött. Nem úgy tűnt, hogy találnak menedéket vagy árnyékot az előttük lévő úton. Csak a végtelenbe nyúló fal látszott. Ebből a magasságból elvileg át lehetett volna látni fölötte, de Astridnak igaza volt: mindegy, honnan nézték, a fal mindig ugyanolyan magasnak tetszett, ugyanolyan áthatolhatatlannak. Ragyogott a napsütésben, de lényegében mindig ugyanolyan volt, nappal és éjszaka egyaránt. Mindig egyformán, halványszürkén fénylett. Ahhoz elég fényt visszavert, hogy az ember azt higgye, észrevett rajta egy nyílást vagy a másik oldalra átnyúló fákat vagy a táj egy ré-

szét, ami mintha folytatódott volna a fal egy résén át. De ez csak érzéki csalódás volt, a fény játéka. Sam inkább érezte, mint hallotta, hogy Astrid mögéje lép. – Ez egy gömb, ugye? – kérdezte a lánytól. – Egészen körülvesz minket. Végighúzódik alattunk és fölöttünk is. – Azt hiszem, igen – mondta a lány. – Miért látjuk éjszaka a csillagokat? Miért látjuk a napot? – Nem biztos, hogy a napot látjuk – mondta Astrid. – Lehet, hogy illúzió. Lehet, hogy valamilyen tükröződés. Tényleg nem tudom. – Szándékosan rálépett egy kis ágra, és kettétörte. – Tényleg nem tudom. – Nem szereted azt mondani, hogy „nem tudom”, igaz? Astrid felnevetett. – Ó, észrevetted. Sam felsóhajtott, és lehorgasztotta a fejét. – Ez időpocsékolás, nem? Úgy értem, a kapu, a kijárat keresése. – Talán nincs is kijárat – erősítette meg Astrid. – Megvan még vajon a világ? Úgy értem, a fal másik oldalán. Astrid leült mellé, elég közel, de nem annyira, hogy hozzáérjen. – Sokat gondolkodtam már erről. Tetszett a tojásos ötleted. De az igazat megvallva, Sam, szerintem ez nem csupán egy fal. A fal nem magyarázza meg, hogy mi történik velünk. Veled, és Pete-tel és a madarakkal és Albert macskájával és a kígyókkal. És nem magyarázza meg, miért tűnt el minden 14 évesnél idősebb ember. És miért tűnnek el folyamatosan. – Mi magyarázná meg ezt az egészet? – Sam feltartotta a kezét. – Várj, nem akarom, hogy még egyszer azt mondd: nem tudom. – Emlékszel, amikor Quinn azt mondta, hogy mintha valaki hackelte volna az univerzumot? – Már Quinntől veszed az ötleteidet? Hova lett a zsenialitásod? Astrid nem törődött az ugratással. – Az univerzumnak vannak bizonyos törvényei. Mint egy számítógép operációs rendszere. Amit láttunk, abból semmi sem történhet meg az univerzum programja szerint. Az, hogy Caine a gondolataival mozgat dolgokat. Az, hogy fény árad ki a kezedből. Ezek nem csak mutációk, ezek megszegik a természeti törvényeket. Legalábbis a mi általunk ismerteket. – Úgy van. Tehát? – Tehát. – Szomorúan ingatta a fejét, nem akarta elhinni a saját szavait, ahogy kimondta őket. – Tehát ez azt jelenti… hogy már nem a régi univerzumban vagyunk. Sam értetlenül nézett rá. – Csak egyetlen univerzum létezik. – A párhuzamos univerzumok elmélete elég régóta ismert – mondta Astrid. – De talán valami olyasmi történt, ami elkezdte megváltoztatni a régi univerzum szabályait. Csak egy kicsit, csak egy kis területen. De a hatása kiterjedt, és egy bizonyos ponton túl a régi univerzum nem volt képes magában tartani ezt az új valóságot. Egy új univerzum született. Egy apró univerzum. – Mély lélegzetet vett, megkönnyebbülten, mintha nagy tehertől szabadult volna meg. – De tudod mit, Sam? Okos vagyok, de azért nem egy Stephen Hawking. – Mintha valaki vírust tett volna a régi univerzum programjába. – Igen. Kis dolgokkal kezdődött. Néhány változás az emberekben. Petey. Te. Caine. Inkább a gyerekeknél, mint a felnőtteknél, mert ők még alakíthatók, könnyebb őket megváltoztatni. Aztán aznap reggel történt valami, ami felborította az egyensúlyt. Vagy talán több minden is. – Hogy jutunk át ezen az akadályon, Astrid?

A lány megfogta Sam kezét. – Sam, nem biztos, hogy létezik „odaát”. Amikor azt mondom, hogy egy másik univerzumban vagyunk, akkor úgy értem, hogy talán semmilyen kapcsolódási pontunk sincs a régi univerzummal. Talán olyanok, mint két szappanbuborék, amik egymás mellé sodródnak, és összekapcsolódnak. De talán olyan buborékok, amik több milliárd mérföldre vannak egymástól. – Akkor mi van a fal másik oldalán? – Semmi – mondta a lány. – Nincs másik oldala. A fal lehet minden létező dolog határa ebben az új univerzumban. – Tiszta depis leszek tőled – Sam próbálta könnyedén mondani, de nem sikerült. Astrid összefonta az ujjait Saméivel. – Talán tévedek. – Nem baj, úgyis meg fogom tudni… mikor is? Kevesebb mint egy héten belül. Astrid erre nem tudott mit mondani. Ültek egymás mellett, és a sivatagot figyelték. Messze egy magányos prérifarkas ügetett a földhöz nyomott orral, hogy megérezze a zsákmány illatát. Egy héjapár lusta köröket írt le az égen. Egy idő múlva Sam Astrid felé fordult. A lány ajka már várta őt. Könnyűnek és természetesnek tűnt a csók. Igaz, hogy közben Sam szíve majd kiugrott a helyéről. Szétváltak, csöndben. Egymásnak dőltek, mindkettejüket megnyugtatta ez az egyszerű testi kapcsolat. – Tudod, mit? – mondta végül Sam. – Igen? – Nem tölthetem a következő négy napot örökös félelemben. Astrid bólintott, amit Sam inkább érzett, mint látott. – Bátorságot öntesz belém, tudtad? – kérdezte Sam. – Épp arra gondoltam, hogy nem akarok többé bátor lenni – mondta Astrid. – Szeretném, ha velem maradnál. Szeretném, ha biztonságban lennél, és nem keresnéd a bajt: csak velem maradnál, közel hozzám. – Túl késő – mondta Sam, erőltetett könnyedséggel. – Ha majd eltűnök, mi lesz veled és a kis Pete-tel? – Tudunk magunkról gondoskodni – hazudta Astrid. – Nagyon összezavarsz, tudtad? – mondta Sam. – Nos, nem vagy olyan okos, mint én, úgyhogy könnyű összezavarni. Sam elmosolyodott, aztán megint komoly lett az arca. Megsimította a lány haját. – Az a helyzet, hogy tölthetem az időt úgy, hogy félek, és próbálok megszökni. Vagy tölthetem úgy, hogy ellenállok. Talán akkor, ha el is tűnök, talán legalább te, és a kis Pete… – Mindannyian itt… – kezdte Astrid. – Nem, nem lehet. Nem bírnánk ki az erdőben, ezeken a száraz turistaételeken. Nem bujkálhatunk. Astrid ajka remegett, és letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. – Vissza kell mennünk, legalábbis nekem. Szembe kell szállnom velük. Mintegy alátámasztandó a döntését, Sam felállt. Kézen fogta Astridot, és maga után húzta. Visszasétáltak a többiekhez. – Edilio, Quinn. Sok mindent rosszul csináltam, és talán most is nagyot hibázok. De elegem van abból, hogy kitérjek a harc elől. Abból is, hogy próbálunk menekülni. Nagyon aggó-

dom amiatt, hogy megölnek titeket miattam. Úgyhogy döntsétek el, hogy velem akartok-e tartani, de nekem vissza kell mennem Perdido Partra. – Szembe fogunk szállni Caine-nel? – kérdezte döbbenten Quinn. – Éppen itt az ideje – mondta Edilio. – Köszöntelek a McDonald'sban! – mondta Albert. – Miben segíthetek? – Szia, Albert! – mondta Mary. Megnézte a menüt, amin több sor le volt takarva fekete papírral. A saláták hamar elfogytak. Turmix sem volt, mert a gép tönkrement. Albert türelmesen várt, és rámosolygott a kislányra, aki Maryvel érkezett. Mary észrevette, és azt mondta: – Ó, elnézést, be kellett volna mutatnom titeket egymásnak. Ő Izabella. Izabella, ő Albert. – Köszöntelek a McDonald'sban! – Izabella még új. Ma találta meg az egyik kutatócsapat, és behozták. – Anya és apa eltűnt – mondta Izabella. – Tudom, az én szüleim is eltűntek – felelte Albert. – Én egy Big Macet, és egy nagy sült krumplit kérek – mondta Mary. – És egy gyerekmenüt Izabellának. – Csibefalatokat vagy hamburgert? – Csibefalatokat. – És a Big Macet bagelzsömlével kéred, angol muffinzsömlével vagy palacsintában? – Palacsintában? Albert vállat vont. – Ne haragudj, Mary, de sehol sem találtam friss kenyeret. Bármilyen fagyasztott holmit felhasználok a szendvicsekhez. És persze saláta sincs, de ezt tudod. – Van még különleges szószod? – Legalább kétszáz liter Big Mac-szószom van. A savanyúság pedig szinte kifogyhatatlan. Akkor hadd vegyem fel a rendelésedet. A helyedben a bagelzsömlével kérném. – Akkor legyen bagel. Albert bedobott egy friss tasak krumplit az olajba, aztán egy adag csirkét a következő kosárba. Megnyomta mindkét időzítőt. Könnyedén a grillezőhöz lépett, és rátett három húspogácsát. Felvágta a bagelt, rányomott egy kis szószt, rászórt egy kis hagymát, és két szelet uborkát tett a tetejére. Várakozás közben figyelte, ahogy Mary próbálta felvidítani Izabellát. A kislány komor maradt, látszott, hogy kevés választja el a sírástól. Albert megfordította a hamburgereket, és rájuk nyomta a felső fedelet, hogy gyorsabban megsüljenek. Az olaj sütő órája lejárt. Felemelte a kosarat, lerázta róla a felesleges olajat, és kiöntötte a krumplit a rekeszbe. Meghintette sóval. Aztán a csirkehús is kész lett. Albert élvezte a rutinos mozdulatokat, amiket az elmúlt – hány is? Nyolc? Kilenc? – kilenc nap során gyakorolt be, és tökéletesített a gyorsétteremben. – Ez az – mondta Albert csendes elégedettséggel. A baleset óta az éttermet mindenki csak „Albert macskájá”-nak hívta. Albert mindig itt volt, vagy legalábbis a közelben. Nem voltak természetfeletti, teleportálóképességű macskák a McDonald'sban. Két tálcára tette a rendelt ételeket, és kivitte Őket az egyetlen foglalt asztalhoz.

– Köszönjük! – mondta Mary hálásan. – Elfogyott az ajándék, ami ehhez jár – mondta Albert. – De van pár játékom, tudod, apróságok Ralph boltjából, meg ilyesmi. Szóval tettem játékot a kislány menüjébe. Csak nem a szokásost. Izabella elővett egy kis műanyag, világos rózsaszínű hajú babát a zacskójából. Nem mosolyodott el, de azért a kezében őrizte a babát. – Szóval, meddig tudod még nyitva tartani ezt a helyet? – kérdezte Mary. – Nos, húspogácsából elég sok van. Az AVIZ napján jött új szállítmány. Biztos láttad a teherautót, ami annak a régi háznak ment neki a szerelő mögött. Szóval, amikor odaértem, még mindig ment a motor, a hűtője még üzemelt. A hűtőterem még tele van. És a városban, a házak hűtőjében is vannak hamburgerek. – Elégedetten bólintott. – Tizenhatezer-kétszáznyolcvan húspogácsám van. Naponta nagyjából kétszázötvenet adok el. Szóval kábé két hónapig lesz mit enni. A krumpli hamarabb el fog fogyni. – És aztán mi lesz? Albert habozott, mintha nem volna biztos abban, kitérjen-e erre, de mivel örült, hogy valakivel megoszthatja a nehézségeit, azt mondta: – Nézd, örökké nem fog tartani a mostani élelmünk. Úgy értem, van itt is sok étel, meg a zöldségesnél is, meg a házakban is, ugye? – Igen, tényleg sok van. Gyere, ülj le, Albert! A fiú habozott. – A kézikönyv azt írja, hogy ne üljünk le a vevőkkel. De azt hiszem, tarthatok egy kis szünetet, és leülök ide, a szomszédos asztalhoz. Mary elmosolyodott. – Nagyon belejöttél! Albert bólintott. – Ha vége lesz az AVIZ-nak, azt akarom, hogy a területi igazgató idejöjjön, és azt mondja: Hú, szép munka volt, Albert! – Ez több mint szép munka. Ha téged látnak, mindenki azt gondolja, hogy talán mégis van remény, tudod? – Köszönöm, Mary, rendes tőled, hogy ezt mondod. – Azt gondolta, ez a legszebb dolog, amit valaha hallott, és jóleső érzés fogta el. Sok gyerek csak beesett, és panaszkodtak, hogy nem pont azt kapták, amit kértek. – Nem aggódsz amiatt, hogy mi lesz ezután? – kérdezte Mary. – Most sok ennivalónk van. De már van, ami elfogyott. Csokit vagy chipset szinte nem is lehet találni. Az üdítők sem tartanak ki sokáig. Végül minden elfogy. – Mikor lesz ez? – Nem tudom. Az emberek hamarosan harcolni fognak az élelemért. Csak megesszük, ami van, nem ültetünk semmit, nem termelünk új dolgokat. Mary evett két harapást a Big Macből. – Caine tud erről? – Elmondtam neki. De mással van elfoglalva. – Pedig ez fontos probléma – mondta Mary. Albert nem akarta az evésüket szomorú dolgokkal megzavarni, de Mary tette fel a kérdést, és Albert szemében ő ugyanolyan szent volt, mint a templomi szobrok. Megvonta a vállát. – Én csak próbálom tenni a dolgom. – Vajon tudnánk élelmet termelni? – gondolkodott hangosan Mary. – Azt hiszem, ez Caine dolga… vagy nem tudom, kié – mondta Albert óvatosan. Mary bólintott. – Tudod mit, Albert? Engem nem érdekel túlzottan, ki irányítja a várost, de a gyerekekre nekem kell vigyáznom. – Nekem pedig erre a helyre – bólintott Albert.

– Dahrának pedig a kórházra – tette hozzá Mary. – Samnek pedig ott volt a tűzoltóállomás. – Bizony. Különös pillanat volt ez Albert számára. Csodálta Maryt, őt tartotta a legszebb lánynak, akit valaha ismert, kivéve a mamáját, és meg akart bízni benne. Csakhogy nem volt benne biztos, hogy valóban megbízhat-e. Aggasztotta, ami Perdido Parton zajlott: de mi lesz, ha Mary másképp gondolja? Mi lesz, ha elmondja Drake-nek, hogy Albert panaszkodott, még ha akaratlanul is? Drake elrendelheti, hogy zárják be az üzletét. Albert nem tudta elképzelni, mitévő lenne, ha elvennék az éttermét. Ha dolgozott, nem volt ideje azon töprengeni, mi történt, és életében először fontosnak érezhette magát. Az iskolában csak egy gyerek volt a sok közül, most viszont Albert Hillsborough üzletember lett. Mindent összevetve, Albert szerette volna, ha Caine és Drake eltűnik. De az egyetlen személy, aki rajtuk kívül képes volt irányítani a dolgokat, éppen szökésben volt, és vadásztak rá. – Milyen a hamburger? – kérdezte Marytől. – Tudod mit? – mosolygott a lány, és lenyalta a ketchupot az ujjáról. – Nekem még jobban is ízlik a bagelzsömlével.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET 100 óra 13 perc

A KOCSI ŐRJÍTŐ lassúsággal haladt Perdido Parttól az akadémia felé. Panda ült a kormánynál, és még a szokottnál is idegesebb volt, legalábbis Jacknek úgy tűnt. Besötétedett, és Panda egyfolytában azt hajtogatta, hogy még sohasem vezetett éjszaka. Öt idegtépő percbe telt, mire megtalálta és elfordította a fényszóró kapcsolóját. Caine mellette ült, és csendesen rágta a hüvelykujja körmét, a gondolataiba merülve. Többször is Jack felé fordult, és folyton visszatért a témára, hogy hogyan fogják felvenni kamerára Andrew nagy eltűnését. Bármilyen ötlet pattant ki Caine fejéből, azért a későbbiekben Jack volt a felelős. Ha működött a dolog, Caine magának könyvelte el a sikert, de ha balul ütött ki, Jacket okolta érte. Diana, aki Jack mellett ült, most az egyszer kivételesen csöndben volt. Jack azon tűnődött, vajon Diana is annyira retteg-e az akadémiára való visszatéréstől, mint ő. Jack beszorult a hátsó ülésre, Drake és Diana közé. Drake egy automata pisztolyt tartott a kezében. Még sohasem látott fegyvert ilyen közelről, ráadásul egy olyan gyerek kezében, aki valószínűleg őrült volt. Drake-nek végig a kezében volt a fegyver, ki-be kapcsolgatta a biztosítópöcköt a hüvelykujjával. Letekerte az ablakot, és a stoptáblákra célzott, amelyek mellett elhajtottak, de nem húzta meg a ravaszt. – Tudod, hogy kell lőni azzal az izével? Vagy majd egyszer csak lábon lövöd magad? – kérdezte végül Diana gúnyosan. – Nem fog lőni – vágott közbe Caine. – Csak a hatás kedvéért van itt a fegyver. Azt akarjuk, hogy Andrew jól viselkedjen. Tudod, milyen nehéz vele. A fegyver lenyugtatja az embereket. – Ja… engem is baromira megnyugtat – mondta Diana epésen. – Fogd be, Diana – mordult fel Drake. Diana felnevetett a maga furcsa, elnyújtott hangján, aztán nem szólt többet. Jack izzadt, pedig hűvös volt az este, és az ablakok is le voltak húzva. Úgy érezte, rögtön kidobja a taccsot. Szólni akart a többieknek, hogy túl beteg ehhez az úthoz, de tudta, Caine úgysem ment volna bele, hogy otthon maradjon. Egyre rosszabbul érezte magát a nap folyamán, miközben versenyt futottak az idővel, hogy összegyűjtsék a felszerelést, amire szükségük volt. Az egész napot Drake-kel töltötte: egy csomó házat végigjártak kamera és állvány után kutatva. Jacknek a végén annyira elege lett Drake Merwinből, hogy legszívesebben otthagyta volna. Odaértek az akadémia kapujához. Lenyűgözően szép ötvösmunka volt, két oldalán áttört kovácsoltvas díszítéssel, és tíz méter magasan tornyosult föléjük. A két kapuszárnyra egy-egy aranyszínű táblát rögzítettek, a Coates Akadémia mottójával.

Ha a kapu csukva volt, a két tábla összeért, és kiolvashatóvá vált a mondat: Ad augusta, per angusta. – Nyomd meg a dudát! – rendelkezett Caine. – Bárki is van a kapunál, biztos elaludt. Panda megnyomta, és mivel nem érkezett válasz, hosszan rátenyerelt. A hang idegtépőén hasított a levegőbe. – Drake! – szólt Caine. Drake kikecmergett a kocsiból, egyik kezében a pisztolyt himbálta, és odalépett a kapuhoz. Kitárta, és keresztülvágott a kőből épült őrbódéig. Pár másodperc múlva újra megjelent, és visszamászott a kocsiba. – Nincs senki az őrházban. Caine összeráncolt szemöldöke feltűnt a középső visszapillantó tükörben. – Benno nem hagyta volna ott a posztját, ő követi az utasításokat. Benno volt az, akit Caine hátrahagyott őrködni az akadémián. Jack sosem kedvelte a srácot – mint ahogyan mások sem –, de Caine-nek ebben igaza volt: Benno olyan „kutya” volt, aki fejet hajt a nála hatalmasabb kutyák előtt. Nem hozott saját döntéseket, volt annyi esze, hogy nem próbálta felülbírálni Caine parancsait. – Itt valami nincs rendjén! – mondta Panda. – Itt semmi sincs rendjén, Panda! – tette hozzá Diana. Panda áthajtott a kapun: még egy negyed mérföld volt az iskoláig. Csendben ültek, mialatt Panda felkanyarodott a kocsival az úton, majd befordult az iskola főbejárata elé. Minden ablakon fény szűrődött ki. A második emeleten az egyik ablak be volt törve, úgyhogy be lehetett látni a mögötte lévő osztályterembe. A padok összevissza hevertek a falak mentén, a tábla széttörve, a rajzok és a poszterek, amik egykor a termet díszítették, elszenesedtek, széleik felpödrődtek a hőtől. – Hát ez nem jó jel – mondta Diana bátortalanul. – Kinek lehet ilyen ereje, hogy ezt tegye? – dühöngött Caine. – A gyerekek itt voltak, biztos látták – mondta Diana. – Ez azért elég nagy rombolás egy hárombaroshoz képest. – Ahogy elnézem, Bennónak kicsúszott az irányítás a keze közül – kommentálta a látottakat Drake. – Mondtam, hogy egy balfácán. – Gyerünk! – adta ki az utasítást Caine, miközben kilépett a kavicsos útra: a többiek követték. – Menj föl a lépcsőn, Panda, és nyisd ki az ajtót! Lássuk, mi vár ránk. – Nem megyek! – mondta Panda, remegő hangon. – Gyáva! – sziszegte Caine. Felemelte a kezét, tenyérrel előre, és Panda már repült is az ajtó felé. Keményen nekicsapódott, majd a csípőjére zuhant. Sajgó testtel megpróbált felállni, de visszaesett a földre. – Nagyon fáj a lábam, nem tudom mozgatni! Ebben a pillanatban kivágódott a bejárati ajtó, és nekicsapódott Pandának. A bentről kiszűrődő fényben Jack fél tucat, majom módjára, négykézláb botladozó, síró, jajongó, rémült alakot pillantott meg. Megindultak lefelé a lépcsőn, feléjük. Mindegyikük egy alaktalan, elnagyolt cementtömböt vonszolt magával. Jack azonban tudta, hogy valójában nem cipelik ezeket, hanem a kezük volt beöntve a cementbe. Próbált nem gondolni az egészre. Próbálta kiüríteni az agyából a képét ennek az elmebeteg, embertelen megoldásnak, amit azoknál az engedetlen gyerekeknél alkalmaztak, akik az erő birtokában voltak. De amióta megérezte saját magában is az erőt, kicsit másképp gondolkodott. Már korábban rájöttek, hogy ez a természetfeletti képesség a tenyéren keresztül fokuszálódik.

Nem, javította ki magát nyersen, nem ők fedezték fel, hanem ő. Ő figyelt fel rá. Ő beszélt róla Caine-nek, és Caine adott utasítást Drake-nek erre az elképesztő, bizarr dologra. – Ne felejtsd el, hogy kinek a tulajdona vagy! – suttogta Diana Jack fülébe. – Etessetek meg! Adjatok enni! Nincs mit ennünk! – rimánkodtak sírva a szerencsétlen, megbéklyózott gyerekek. Az elesettség és a reménytelenség hangjának kórusa volt ez, amely olyan közvetlenül tükrözte a kiszolgáltatottságot, hogy Jack belesápadt. Nem maradhat itt, nem maradhat ezekkel az emberekkel. Sarkon fordult, de Drake megragadta a vállát, és előrelökte. Nincs menekvés. A gyerekek élelemért könyörögtek. Egy Taylor nevű lány – akinek a karján vörös és sebes volt a bór, ahol a cementhez ért, és a könnyek maszatcsíkokként folytak végig az arcán, s a saját piszkától bűzlött – összerogyott Jack lába előtt. – Jack… – krákogta. – Éheztetnek minket. Benno etetett minket, de eltűnt. Már nem ettünk vagy… Kérlek, Jack! Jack kétrét görnyedt, és hányni kezdett a kavicsos útra. – Ne dramatizáld túl! – figyelmeztette Diana. Caine felgyalogolt a lépcsőn, és Drake sietve követte. Diana felhúzta Jacket, és a bejárat felé taszította, otthagyva a rimánkodó gyerekeket. Jack látta Caine körvonalát az ajtónyílásban, és látta Drake-et, ahogy jó kutya módjára lohol a gazdája után, és megpróbál még előtte beérni az ajtón. Aztán valami felrobbant. Mintha egy szuperszonikus gép húzott volna el a fejük felett. Drake hátrazuhant Caine felé. A fegyver kirepült a kezéből. Caine-nek sikerült talpon maradnia, de Drake a földön térdelt, nyögve, miközben a dobhártyájára tapasztotta a kezét. Caine anélkül, hogy visszanézett volna, hátranyújtotta a kezét a válla fölött, megfeszítette a tenyerét, és az ujjai szétnyíltak. A robbanástól ledőlt faldarab különálló téglákká vált szét. Mintha minden téglának egyenként szárnya nőtt volna, fölemelkedtek, és repülni kezdtek. Elzúgtak Caine feje mellett az ajtó irányába, olyan sebességgel, mint egy géppuskasorozat. Az ajtó hirtelen becsapódott, de a téglák átütötték. A szilánkokra törő fa olyan hangot adott, mint egy légkalapács. Egy másodperc múlva az ajtó helyén már csak halomnyi törmelék volt. Caine gúnyosan kacagott. – Te vagy odabent, Andrew? Te vagy az, aki azt hiszi, hogy le tud engem győzni? Caine megindult, miközben sorozatlövő tégláit még mindig a feje fölött lebegtette a levegőben. – Szép munkát végeztél, Andrew! – kiáltotta Caine. – De így is csak a második helyezés a tiéd. Caine átlépett a küszöbön. Diana behúzott nyakkal, a téglaörvény mögött, izgalomtól kipirulva hátrakiabált. – Gyere már, Jack, csak nem akarsz lemaradni a show-ról? Bent egy nagy előcsarnok volt, amit Jack jól ismert. A háromemeletnyi belső teret óriási csillárok uralták. Két lépcsősor vezetett a második emeletig. Caine téglái épp most rombolták le az egyik lépcsősort. A zaj olyan volt, mintha egy láncfűrész fémet forgácsolna szilánkokra. Andrew, a fiú, akit Jack egész jó gyereknek tartott, amíg szert nem tett az erőre, a félelemtől bénultan állt Caine-től vagy öt méterre. Egy nedves folt látszott a nadrágján a lába között.

A téglák, amilyen hirtelen felemelkedtek, most olyan hirtelen megálltak a levegőben. Andrew tett egy bátortalan lépést a második lépcsősor irányába. – Ne akard, hogy azt is leromboljam! – figyelmeztette Caine. – Elég kellemetlen lenne. Andrew elvesztette a csatát. Keze lehanyatlott az oldala mellé. Most olyan volt, mint egy kisgyerek, akit az anyja rosszaságon kapott. Hibázott, és megijedt. Kiutat keresett. – Caine! Nem tudtam, hogy te vagy az, haver! Azt hittem, tudod… azt hittem, hogy Frederico támadott meg bennünket. – A hangja remegett. Próbálta a kezével eltakarni a foltot a nadrágján. – Freddie? Mi köze van mindehhez Fredericónak? – Ember, Benno eltűnt, érted? Aztán valakinek a helyébe kellett lépni. Frederico át akarta venni az irányítást, pedig Bennóval én voltam jóban, és nem ő, aztán… – Freddie-re lesz gondom majd később! – vágott közbe Caine. – De kinek képzeled magad, hogy megpróbálj bármit is irányítani, Andrew? – Mit kellett volna tennem, Caine? – kérdezte meghunyászkodva Andrew. – Benno köddé vált. Frederico át akarta venni a hatalmat. De én mindig kiálltam melletted Caine. – A kiúthoz vezető gondolat kezdett szavakká formálódni a fejében: – Csak ennyit tettem, kiálltam érted. Frederico azt hajtogatta: „Caine egy hülye, felejtsd el Caine-t, majd én átveszem az irányítást.” De Caine már nem figyelt Andrew-ra, ádáz pillantást vetett Jackre. – Hogy lehet az, hogy lemaradtunk Benno születésnapjáról? Jack nem tudott mit válaszolni. Egészen leblokkolt. Tehetetlenül vállat vont, és elkezdett kotorászni a kézi számítógépe után, hogy bebizonyítsa, Benno születésnapjának dátum szerint még nem volt itt az ideje. Diana megszólalt. – Caine, arra nem gondolsz, hogy az iskolai okmányokban téves adat szerepelhetett? Talán egy szenilis titkárnő egyes helyett hetest írt be, vagy valami ilyesmi. Ne Jacket okold. Jack túl kockafejű ahhoz, hogy a számokban hibázzon. Caine kemény pillantást vetett Jackre, aztán vállat vont. – Na, akárhogy is, itt van még nekünk Andrew, aki készen áll a nagy eltűnésre. Andrew megnyalta az ajkát, aztán nevetni próbált. – Nem készülök vakációzni. Nem fogok eltűnni sehová. Nézd, Benno elaludt. Benno rendelkezett az erővel, de a srác elaludt. Én nem hiszem, hogy ha benned van az erő, akkor is eltűnsz. Ha ébren vagy, és fel vagy készülve, akkor nem. Diana rekedtes hangon felnevetett. Caine hátrébb lépett, és megszólalt. – Ez egy érdekes elmélet, Andrew. Ellenőrizni fogjuk. – Ezt hogy érted? – Megfigyeljük, mi történik – mondta Drake. – Csak nehogy… Ugye nem akartok engem is cementbe önteni, ugye? Én még mindig hozzátok tartozom, Caine, sosem használtam ellened az erőmet. Úgy értem, ha tudtam volna az imént, hogy te vagy az, akkor… Diana közbevágott. – Hagytad ezeket a nyomorultakat éhezni, miért is aggódnál a becementezéstől? – Hé, de hát kifogytunk az élelemből – szűkölte Andrew. – Drake, lődd le ezt a görényt! – mondta Diana Drake csak nevetett. – Szerintem csináljuk az ebédlőben – mondta Caine. – Jack, itt van a felszerelésed?

Jack felkapta a fejét, és elöntötte a jeges rémület. – Nem. Nem. Ne-ne-ne-kem ki kell mennem érte, és el… el kell hoznom. – Drake, vidd a dadogóst, és hozzátok be a cuccot! – mondta Caine. – Diana, fogd kézen Andrew-t, és vezesd be az ebédlőbe! Olyan hang volt, amit, ha fényes nappal hall az ember, még akár kellemesen izgalmasnak is találhatott volna. Most, éjszaka azonban végigfutott a borzongás a gerincükön, ahogy a szél feléjük hozta: Háuuuu, háuuuu… – Csak egy prérifarkas – mondta Sam. – Ne aggódjatok! Alig látták hová lépnek a vaksötétben: csak tapogatózva, csigalassúsággal tudtak haladni. – Talán vissza kéne fordulnunk, hogy a szakadéknál éjszakázzunk – mondta Edilio. – Amint találunk egy vízszintes helyet, ahová letehetjük a hálózsákokat, rögtön megállunk – válaszolta Sam. Jó pár órával ezelőtt egy mély, meredek falú szakadékhoz értek, amin képtelenség volt átkelni, és kerülő utat sem találtak. A kis Pete teljesen magába zuhant, miközben remegő lábbal vonszolta fölfelé magát a kőgörgetegtől lepett emelkedőn. A többiek rettegtek, nehogy elveszítse a fejét, és bolondságot csináljon. – Hawaii… – mondogatta Quinn, ha a kis Pete jajgatni kezdett. – Hawaii… – Ember, miért hajtogatod folyton azt, hogy Hawaii? – kérdezte végül Edilio. – Ha rájön az öt perc, és úgy dönt, hogy elvisz minket egy kis Pete-féle, misztikus utazásra, akkor inkább Hawaiira akarok kerülni, nem pedig Astrid házába. Ediliónak még egy darabig ezen járt az esze. – Ki tudnék békülni a hellyel… Hawaii, kicsi Pete, Hawaii… De a kis Pete nem teleportált, nem fojtogatott senkit, és egyáltalán nem tett semmit, ami ellenkezett volna a fizika szigorú törvényeivel. A fal egyre messzebbre került tőlük bal kéz felé a horizonton, miközben láthatatlanságba burkolózott a derengő holdfényben. Sam továbbra is kitartott amellett, hogy kövessék a vonalát, bár már nem reménykedett benne, hogy átjárót találnak rajta, viszont tudta, hogy hazavezeti őket előbb vagy utóbb, ahogy visszakanyarodik Perdido Part felé. Újra felhangzott a farkasüvöltés, még közelebbről, és még ijesztőbben. – Uááá, ez közel volt – mondta Edilio. Sam bólintott. – Abból az irányból jött, talán ki kéne térnünk egy kicsit, nem? – Én eddig azt hittem, hogy a prérifarkasok nem veszélyesek – morogta Edilio. – Eddig nem is voltak azok. – Ugye, nem arra gondolsz, hogy szárnyat növesztettek, vagy ilyesmi? – kérdezte Edilio. – Azt hiszem, túljutottunk a köves részen, itt már egyre több a homok – mondta Astrid. – Petey egy ideje már nem botladozik. – Alig látok valamit, nem vagyok biztos benne – mondta Sam. – Szerintem mindenesetre álljunk meg egy öt percre, és keressünk tűzifát. – A lábamig sem látok el ebben a vaksötétben, hogyan keressek tűzifát? – kérdezte Quinn. – Hé, odanézzetek! – kiáltott fel Sam, előremutatva a sötétben. – Van arra valami. Azt hiszem. Úgy néz ki, mint egy… nem tudom, mint egy épület, vagy valami olyasmi. – Én nem látok ott semmit – meresztette a szemét Quinn. – Az a valami sötétebb, mint a környezete, ott nem látszanak a csillagok. Elindultak abba az irányba. Talán ott vízre, élelemre és menedékre lelnek.

Sam hirtelen valami puhát érzett a talpa alatt, ami a lágy fenyőtűvel borított erdei talajra emlékeztette. Lehajolt, és érezte, hogy ez csak fű lehet. – Álljatok meg, srácok! Sam nem szívesen használta a zseblámpát, mert csak pár elemük volt. – Quinn, világíts ide egy kicsit! A fű zöldellő színét nem lehetett összetéveszteni semmivel, ahogy a lámpa fénypászmája végigkúszott rajta. Quinn körbevilágított, és a lámpa fénye megállapodott egy faházon. Mellette egy szélmalom állt. Óvatosan megközelítették az épületet, mind az öten az ajtó köré tömörültek. Quinn zseblámpájának fénye az ajtót pásztázta, és rátalált a kilincsre. Sam a kilincsért nyúlt, megmarkolta, és megdermedt. Rohanó, csusszanó lépések neszét hallotta maga mögül a sötétben. – Befelé, idióták! – kiáltotta egy hang, egy lányé. Quinn megpördült a lámpával, és egy szőrös valamit látott közeledni a sötétben. Aztán hömpölygő, szürke hátak tengerét látta hullámzani. Majd a lámpa fénye egy ugró kutyáról egy rémült lány kócos hajára és mocskos arcára vetült. – Fuss! Fuss! – üvöltötte a lány. Sam megragadta a kilincset, és elfordította. Még mielőtt kitárhatta volna az ajtót, a lány nekizuhant, belökve őt a küszöbön. Sam elterült, és végigcsúszott a padlón, felgyűrve maga alatt a szőnyeget. Egy kutya landolt a mellkasán, majd leugrott róla. Quinn felüvöltött a fájdalomtól és a rémülettől. A lámpa, ami kiesett a kezéből most a deszkapadlón hevert, de még mindig világított. A fénykörében Sam ki tudta venni Astrid lábát, és a földön heverő Ediliót. Felhangzott a prérifarkasok kórusának vicsorgó üvöltése. A lány, aki Samet fellökte, próbált feltápászkodni, a kutya vicsorgott és ugatott. Hörgő és acsarkodó állkapcsok hangját hallották, és puha, szürke testek jelentek meg az ajtóban. – Az ajtót! Az ajtót! – sikította a lány. Ekkor valami a lányra ugrott villámgyors mozdulattal. Sam felpattant, megragadta az ajtókilincset, és már csapta volna be, amikor egy szőrös test jelent meg az ajtónyílásban. Egy farkasszerű lény volt, vérszomjasán morgott, aztán Sam lábába éles fájdalom hasított. Acélkemény fogak martak a térdébe, csontropogtató erővel. Sam az ajtónak esett, és sikerült becsuknia. Megpördült, a földre zuhant, és így, ültében nekifeszítette a hátát az ajtónak. A vadállat vicsorgó pofáját látta az arca előtt, és fogak villantak pár centire a szemétől. Sam kinyújtott kézzel próbálta távol tartani magától az állatot, tenyere alatt érezte a farkas durva bundáját, és vonagló izmait. Égető fájdalom borította el a vállát, érezte, ahogyan a farkas állkapcsa a húsába mar, és tépi-cibálja, egyre mélyebbre hatolva fogaival. Sam felüvöltött fájdalmában, és öklével az állatot csépelte tehetetlenül. Teljesen hiábavaló volt. A farkas villámgyorsan elengedte a vállát, és a torkához kapott. Vér spriccelt végig a mellkasán.

Sam felemelte a kezét, tenyérrel előre, de az agya teljesen kába volt, a félelem és a torkába maró fogak kiszorították belőle a vért. Nem volt már uralma a keze felett. Egész testét olyan távolinak érezte. Kezdett belezuhanni az örvénylő sötétségbe. Kemény puffanás hallatszott. Aztán a fogak lazábban szorították a torkát. Még egy kemény puffanás. Szeme előtt kezdett elhomályosulni a világ, de halványan még ki tudta venni az elvadult külsejű, ismeretlen lány alakját, ahogyan fölötte áll. Függőlegesen kinyújtott karját a feje fölé emelte. Sam előtt mintha egy lassított film kockái peregtek volna le, miközben szikrák gyúltak ki a szemhéja mögött. Látta a lányt, ahogy felemelt kezében megcsillan valami nehéz, sárga, szögletes dolog, és lesújt vele a prérifarkas fejére.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET 97 óra 43 perc

LANA FELKAPCSOLTA az egyik lámpát, ami egykor Remete Jim tulajdona volt, és szemügyre vette a helyet. A faházban minden úgy állt, ahogy hagyta. Azzal a különbséggel, hogy most két halott prérifarkas is hevert ott, valamint három riadt gyerek, egy halálra rémült, maga elé meredő négyéves kisfiú, és egy csaknem halott srác a padlón. Lana megbökte Nipet a lábujja hegyével. Nem reagált. Halott volt, a feje betört a kemény aranyrúdtól. Addig ütötte a farkast, amíg már egészen belefáradt a karja. A másik farkast nem ismerte annyira, hogy tudja a nevét. De ő is ugyanúgy halt meg, vérszomjasán követve a prédát, miközben fel sem fogta a rá leselkedő veszedelmet. Patrick a sarokban feküdt, csodálkozva és zavartan. Az egyik szörfös kinézetű gyerek arcán hasonló zavarodottság tükröződött. – Jó fiú – mondta Lana, mire Patrick gyengéden megütögette farkával a padlót. – Hát te ki vagy? – kérdezte Lana a szörfös sráctól. – Quinn. A nevem Quinn. – És te? – kérdezte egy szép, szőke lány. Lana késztetést érzett, hogy elsőre ellenszenvesnek találja a lányt: túl tökéletesnek látszott, olyannak, aki lenézi a Lana-féléket. Másfelől viszont ez a lány vigyázott a furcsa kisfiúra, a karjában tartotta, tehát mégsem lehetett annyira gőgös. Egy kerek arcú srác, akinek fekete tüsihaja volt, a megsebzett fiú mellett térdelt a padlón. – Srácok, Sam nagyon megsérült – mondta rémülten a többieknek. A szőke lány közéjük furakodott. Feltépte a sebesült fiú ingét. A vér széles csíkokban folyt le a mellkasán. – Ó, Istenem, ne! – kiabálta a szőke. Lana félretolta a lányt, és tenyerét a vérző sebre helyezte. – Túléli – mondta Lanának. – Meggyógyítom. – Hogy érted azt, hogy meggyógyítod? – kérdezte türelmetlenül a szőke. – Össze kell varrnunk, orvosra lesz szüksége. Nézd meg, mennyire vérzik! – Mi a neved? – kérdezte Lana. – Astrid. Miért fontos ez? Ő… – ekkor elakadt a szava, és lehajolt a fiúhoz, hogy jól lássa. – A vérzés csillapul. – Igen. Én is észrevettem – mondta szárazon Lana. – Nyugodj meg. Nemsokára jobban lesz. Fogadok… – előrehajtotta a fejét, hogy jobban szemügyre vegye a fiút. – Fogadok, hogy nagyon csinos, amikor nem vérzik. A barátod? – Nem erről van szó! – csattant fel Astrid. Majd halkabban, hogy a többiek ne hallják, hozzátette: – Olyasmi. – Hát tudom, hogy őrültségnek hangzik, de pár perc múlva egész jól lesz. – Felemelte a kezét, hogy megmutassa, a felszakított seb már majdnem összeforrt. Aztán tenyerével újra eltakarta a sebet. – Ne kérdezzétek, hogyan csinálom.

– Nem is akartuk – mondta a kefehajú, és fellélegzett. Kint a farkasok őrülten vonyítottak, és az ajtót lökdöstek, de a zár erősen tartott. Lana felpeckelte egy székkel a kilincset, és a következő tennivalón gondolkodott. Az ajtó nem fog az örökkévalóságig kitartani, a falka pedig lassan majd feladja a küzdelmet: tanácstalanok lesznek, amíg a vezérfarkas vissza nem tér a vadászatból. – Az ő neve Sam – szólalt meg Astrid. – Ő itt Edilio, ő pedig a testvérem, a kis Pete. Én Astrid vagyok. Azt hiszem, megmentetted az életünket. Lana bólintott. Így már jobb. A lány tisztelettel beszélt vele. – Az én nevem Lana. És figyeljetek, a farkasok még nem végeztek. Meg kell győződnünk róla, hogy az ajtó biztonságosan kitart. – Én is azon vagyok – mondta Edilio. A sebesült fiú hirtelen felriadt. Rábámult a halott farkasokra. Megérintette a nyakát, és megnézte a vért a kezén. – Most már túléled – szólt Lana. – Meggyógyítom a többi sebedet is. Csak hagyd, hogy rátegyem a kezem. A fiú kétkedve nézett rá. Gyors pillantást vetett Astridra. – Megmentette az életünket – mondta Astrid. – Épp most forrasztotta össze a sebedet, amiből egy perce még ömlött a vér. Sam erre engedte Lanának, hogy rátegye a kezét a nyakára. – Ki vagy te? – kérdezte rekedtes hangon. – A nevem Lana. Lana Arwen Lazar – válaszolta. – Köszönöm. – Semmiség. De azért még ne légy túl hálás: nem biztos, hogy végleg megmenekültél. A fiú bólintott. Hallgatta a kintről beszűrődő őrjöngést, és összerezzent, amikor az egyik farkas nagy robajjal nekiment az ajtónak. – Ez egy aranyrúd, amit Edilio most kalapácsként használ? – Edilio szétverte az ágyat, és az egyik deszkáját rászegezte az ajtóra. Lana keserűen felnevetett. – Igen. Sok aranyunk van. Patrick és én gazdagok vagyunk. A nyakáról a fiú vállára csúsztatta a kezét. – Hatásosabb, ha leveszed az inged – mondta Samnek. Sam összerezzent a fájdalomtól. – Nem hiszem, hogy meg tudom csinálni. Lana becsúsztatta a kezét az inge alá, és kitapintotta a borzalmas sebeket a testén. – Pár perc múlva jobban fogod érezni magad. – Hogy csinálod? – kérdezte Sam. – Elég sok furcsa dolog történik mostanában. A fiú bólintott. – Igen. Mi is észrevettük. Köszönöm, hogy megmentetted az életemet. – Nagyon szívesen, de mint már mondtam, nem múlt el a veszély. A farkasok még nem próbáltak teljes erővel betörni hozzánk. Ha a falkavezér megérkezik, a dolgok megváltozhatnak. Nagyon erősek tudnak lenni, és okosak is. – Te is vérzel – mondta neki Sam. – Majd begyógyítom – válaszolta szinte egykedvűen Lana. – Már megszoktam, hogy így vagy úgy valahol mindig megsérülök. Rátapasztotta véres kezét a lábára. – Ki az a falkavezér? – kérdezte Sam.

– Ő a farkasok vezére. Sikerült rávennem egy trükkel, hogy eljöhessek idáig. Reméltem, hogy útközben el tudok szökni, vagy hogy legalább találok valami ennivalót a zsákmányon kívül is. A farkasok okosak, de alapjában véve mégsem többek eszes kutyáknál. Ti, srácok, nem vagytok éhesek? Mert én igen. Sam bólintott. Nehézkesen feltápászkodott, darabosan mozogva, akár egy öregember. – Amint végzek a lábammal, meggyógyítom a tiédet is – mondta neki Lana. – Elég jól el vagyunk látva kajával, és víz is van bőven, legalábbis egy időre. A kérdés az, hogy a falkavezér megtalálja-e majd a módját, hogy bejusson ide. – Úgy beszélsz arról a farkasról, mintha ember lenne – szólalt meg Astrid. Lana nevetett. – Nem olyan ember, akivel szívesen lennél együtt. – Vajon ő… olyan, mint egy átlagos farkas? – kérdezte Astrid. Lana ránézett a lányra. Látta a csinos arc mögött az értelem fényét. – Mit tudsz erről? – tette fel a kérdést óvatosan Lana. – Tudom, hogy bizonyos állatok megváltoztak. Láttunk egy sirályt, aminek karmai voltak. És láttunk egy kígyót is, aminek mintha pici szárnycsonkjai lettek volna. Lana bólintott. – Igen, azokat én is láttam. Egészen közelről. Mondhatom nektek, hogy halálra rémisztették a farkasokat. Elég jól tudnak repülni, de főleg arra használják a szárnyukat, hogy kicsit nagyobb területet járjanak be, mint amekkorát megszoktak. Egyszer még az életemet is megmentették. Néhány órával ezelőtt tanúja voltam, ahogy megöltek egy farkast. A falkavezér azt mondta… – Mondta? – ismételte Edilio. – Elmesélek mindent, csak előbb együnk. Már jó régóta nem volt mit ennem. Habár megkínáltak egy nyúllal. Pudingot akarok enni. Erről álmodoztam. Lana előhúzott egy konzervet, és lázasan dolgozott a nyitóval. Nem volt türelme tányérra vagy kanálra várni, csak belemerítette a kezét a pudingba, és már rakta is a szájába a falatot. Közben mereven lecövekelt, az édesség lehengerlő élményét élvezte. Aztán hirtelen hangosan bocsánatot kért. – Elnézést, megfeledkeztem az illemről. Nektek is adok konzerveket. Sam odabicegett, és Lanához hasonlóan ő is elkezdett kézzel enni egy pudingot. – Én sem foglalkozom már sokat az illemmel – mondta, bár Lana észrevette, hogy kissé megdöbbentette a lány farkasokra emlékeztető viselkedése. Rokonszenves lett neki a fiú. – Hallgass ide, Sam, és a többiek is, tudnotok kell valamit, hogy később ne akadjatok ki: a falkavezér tud beszélni. Úgy értem, az emberi beszédet tudja. Olyasmi, mint a beszélő Barbie baba, csak ez valami mutáns, vagy mi. Tudom, most azt gondoljátok, hogy zakkant vagyok. Megfogta Remete Jim bádogcsészéjét, és elkezdte vele kanalazgatni a következő ínycsiklandó pudingot. A szőke Astrid egy gyümölcskoktélos konzervet nyitott ki. – És mit tudsz az AVIZ-ról? – kérdezte Lanától. Lana abbahagyta az evést, és rábámult. – A miről? Astrid megvonta a vállát, és zavartan nézett. – Így hívják az emberek. Atomvölgyi Ifjúsági Zóna. AVIZ. – Mit jelent ez? – Láttad már a falat? Lana bólintott. – Ó, persze. Láttam a falat. Meg is érintettem, ami, mellesleg, nem volt túl jó ötlet. – Amennyire tudjuk, szabályosan körülkerít egy nagy területet. De lehet, hogy ezt a területet felülről is határolja, gömböt zárva be. Úgy véljük, az atomerőmű a közepe. Úgy tűnik, onnan számolva tízmérföldes a sugara, tehát az átlója húsz mérföld – mondta Sam.

– A kerülete 62,83 mérföld, a felülete pedig 314,159 négyzetmérföld – egészítette ki Astrid. – 159 ezred – ismételte Quinn a sarokból. – Ez fontos. – Ez tulajdonképpen a pí – magyarázta Astrid. – Tudjátok, 3,14159265… Oké, leállók. Lana nem tudta abbahagyni az evést. Belemerítette csészéjét a gyümölcskoktélba. – Azt hiszed, Sam, hogy az erőmű miatt történt? Sam vállat vont, aztán kissé tétovázott. Lana látta, hogy már nem fáj a válla. – Senki sem tudja. Egyszer csak minden tizennégy évnél idősebb személy eltűnt, és ott van ez a fal, és az emberek… az állatok… Lana lassan felfogta az új információkat. – Úgy érted, az összes felnőtt? Mind elmentek? – Eltűntek – mondta Quinn. – Felszívódtak. Elpárologtak. Köddé váltak. Leléptek. Meglógtak. Eltűntek. A felnőttek és a tinédzserek. Nem maradt senki, a gyerekeken kívül. – Próbáltam megerősíteni az ajtót – jelentette most Edilio. – De a szögeket nem nehéz kilazítani, ha nekiesik valaki. – Az is lehet, hogy nem Ők tűntek el – szólt Lana –, hanem mi. – Ez minden bizonnyal egy a lehetőségek közül, nem mintha bármit is megváltoztatna. Akkor is ugyanoda lyukadunk ki. A szőke volt tehát az agy. Lana nagyon furcsának találta a kis testvérét. Félelmetesen csendes volt egy kissráchoz képest. – A nagyapám kamionvezetés közben tűnt el – mondta Lana, felidézve a szörnyű nap emlékeit. – A kamion összetört, én meg haldokoltam. Úgy értem, a csontjaim helyenként kiálltak a testemből. Már elkezdtek üszkösödni a sebek, de akkor rájöttem, hogy történt velem valami, amitől tudok gyógyítani. A kutyámat is, magamat is. És nem tudom, miért. A faajtó mögül ekkor hirtelen izgatott vonítás kórusa hangzott fel. – A falkavezér ideért – mondta Lana. Odalépett a mosogatóhoz, és felemelte Remete Jim konyhakését. Samhez fordult, és ádáz szenvedéllyel azt mondta: – A szívébe döföm a kést, ha be merészel jönni. Sam és Edilio is elővette a kését. Az ajtó mögül, pár centire a bejárattól, fojtott morgás szűrődött be a kunyhóba: – Ember! Gyere ki! – „Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be!” – válaszolta Lana. Astrid mosolygott. – Szép volt – suttogta. – Ember! Gyere ki! Ember tanít falkavezért! Ember ígérte. – Első lecke, te romlott, undorító, rühes állat: soha ne higgy az embernek. Ez hosszú csendet eredményezett. – Sötétség – morogta a falkavezér. Lana érezte, hogy a félelem összeszorítja a szívét. – Menj, mondj el mindent a te uradnak a bányában. – Már majdnem kiszaladt a száján, hogy ő nem is fél a Sötétségtől. De a hangjában úgyis benne lett volna a félelem. – Mi ez dolog a bányával? – kérdezte Sam. – Á, semmi. – Akkor miért beszél róla az a farkas odakint? Mi ez a sötétségügy? Lana a fejét rázta. – Nem tudom. Ők vittek oda. Ez egy régi aranybánya. Ez minden. – Nézd, te megmentetted az életünket, de attól még jogunk van tudni, mi folyik itt.

Lana szorosan megmarkolta a kés nyelét, remélve, hogy ettől alábbhagy a reszketése. – Nem tudom, hogy mi folyik itt, Sam. Van ott valami lenn, a bányában. Ez minden, amit tudok. A farkasok hallgatnak rá, tartanak tőle, és azt teszik, amit mond nekik. – Te is láttad azt a valamit? – Nem tudom. Nem emlékszem. Nem is nagyon akarok emlékezni. Ekkor tompa puffanással megrázkódott az ajtó, a zsanérok megcsikordultak. – Gyere, Edilio, keressünk még szögeket! – mondta Sam. A Coates Akadémia ebédlője mindig idegen, barátságtalan helynek tűnt Jack számára, pedig megpróbálták levegőssé és színessé tenni: az ablakok tágasak voltak, a mennyezet magas, az ajtó boltívét pedig színes spanyolüveg-dekoráció díszítette. A hosszú, súlyos, sötét faasztalokat, amelyeket Jack első osztályos kora óta ismert, és amelyek hatvan tanuló számára biztosítottak helyet, csak az utolsó évben váltotta fel két tucat kisebb, barátságosabb, kör alakú asztal, a diákok saját kezűleg készített papírmaséival díszítve. A hall legvégén a főbejárattal szembeni fal egy mozaiknak adott helyet, amelynek minden kis négyzetét külön-külön festették meg. A címe: Együtt előre. A négyzeteket úgy illesztették egymás mellé, hogy a képen egy nyílvessző rajzolódott ki, amely a padlótól felfelé, a mennyezet irányába mutatott. De minél szebbé próbálták tenni a helyiséget, annál barátságtalanabbá vált, mintha a változatos színek és formák csak még jobban kiemelnék a terem letaglózó méreteit, ódon hangulatát és komor szertartásosságát. Panda, akinek nem tört el a lába, de csúnyán kificamodott, belehuppant egy székbe, gyászos és bosszús arckifejezéssel bámulva maga elé. Diana állt az egyik oldalán: nem volt elragadtatva attól, aminek nemsokára tanúja lesz, és ezt nem is tartotta titokban. – Mássz fel az asztalra, Andrew! – rendelkezett Caine, és az egyik nagy, kerek asztalra mutatott a nyilas mozaik előtt. – Hogy érted, hogy másszak fel az asztalra? – kérlelte Andrew. Néhány gyerek leskelődött az étkezőterem ajtaján. – Hess! – kiáltotta Drake. Erre eltűntek. – Andrew, vagy felmászol magadtól az asztalra, vagy én repítelek föl rá – válaszolta Caine. – Mássz fel, baromarcú! – mordult rá Drake. Andrew felállt egy székre, és felmászott az asztal tetejére. – Nem értem, hogy ez mire… – Kötözd meg! Computer Jack, te pedig láss hozzá a szereléshez! Drake kihúzott egy kötelet a táskából, amit a kocsiból hozott be. Az egyik végét odaerősítette az asztal lábához, majd nagyjából két méter hosszúságúra kihúzta, elvágta, és a másik végét Andrew lábára kötötte. – Ember, mi ez az egész? – kérdezte Andrew. – Mi a csudát művelsz? – Ez egy kísérlet, Andrew! Jack elkezdte felszerelni a lámpákat és a kameraállványokat. – Ember, ez nem lehet igaz! Ez nem helyes, Caine! Ez nincs rendjén! – Ugyan, Andrew, szerencsés vagy, hogy kapsz egy esélyt, amivel megúszhatod a nagy felszívódást – mondta Caine. – Úgyhogy hagyd abba a nyafogást! Drake megkötözte Andrew másik lábát is, és felugrott az asztalra, hogy jó erősen összekösse hátul a kezét. – Öregem, szabad kézre van szükségem, hogy használhassam az erőt!

Drake Caine-re pillantott, aki bólintott. Eloldozta Andrew kezét, és felpillantott a csillárra. Felhajította rá a kötél egyik végét, hogy beleakadjon egy díszes, vastag fémkarba, amit az akadémisták viccből a tizedik Nazgúlnak neveztek. Áthúzta a kötelet Andrew mellkasa előtt, átfűzte a hónalja alatt, és megfeszítette annyira, hogy a lába épp hogy csak leért az asztal lapjára. – Győződj meg róla, hogy nem tud a kezével abba az irányba mutatni! – mondta Caine. – Nem akarom, hogy kárt tegyen a kamerákban! Drake tehát a csuklójánál fogva felkötötte Andrew mindkét kezét a magasba, miközben a fiú megadóan nézett rá. Jack az egyik kamera keresőjébe nézett. Andrew még mindig kilóghatott a képből, ha elhajolt az egyik vagy a másik irányba. Jack nem akart mondani semmit, sajnálta Andrew-t, de ha a felvétel nem sikerül… – Hm. Még mindig tud egy kicsit jobbra-balra mozdulni. Drake erre körülfonta Andrew nyakát kötelekkel, és négy irányban hozzákötötte az asztalhoz. Ezek után már csak egy talpalatnyi helyen tudott mozdulni. – Mennyi az idő, Jack? – kérdezte Caine. Jack rápillantott a kézi számítógépére. – Még tíz perc. Jack a kamerákkal volt elfoglalva, négyet közülük az állványokra erősített, beállította a három videofelvevőt, és egy automatikus, sorozatképeket készítő kamerát is felszerelt. Andrew-t két állólámpa világította meg. Úgy be volt kamerázva a srác, mint valami filmsztár. – Nem akarok meghalni! – mondta. – Hát én sem – helyeselt Caine. – Épp ezért nagyon remélem, hogy legyőzöd a szemetet. – Én lennék az első, mi? – szipogta Andrew. Eleredtek a könnyei. – Az első és egyetlen – mondta Caine. – Ez nem igazságos! – folytatta Andrew. Jack a lencséket igazgatta, hogy befogják Andrew egész testét. – Még pár perc – szólt Jack. – Elindítom a videót. – Tedd, amit tenned kell, Jack, nem szükséges mindent bejelentened – mondta Caine. – Segíts rajtam, Caine! – kérlelte Andrew. – Te négyes fokozatú vagy. Talán ha te meg én együtt használnánk az erőt, egyszerre, érted? Senki sem válaszolt. – Félek, értitek? – nyöszörögte Andrew, és a könnyei patakzottak az arcán. – Fogalmam sincs, mi fog történni. – Lehet, hogy az AVIZ-on kívül térsz magadhoz – szólalt meg most először Panda. – Vagy a pokolban – toldotta meg Diana. – Ahová tartozol. – Imádkoznom kellene – rebegte Andrew. – Istenem, bocsáss meg, amiért görény voltam, és embereket éheztettem? – indítványozta Diana. – Egy perc – mondta Jack csendesen. Idegeskedett, hogy mikor indítsa be a sorozatfelvevőt. Senki sem tudhatta, mennyire pontos Andrew anyakönyvi kivonata. Bennóé heteket tévedett. Andrew is eltűnhet a vártnál előbb. – Jézus, bocsásd meg az összes rossz cselekedetemet, és vigyél az anyukámhoz, aki annyira hiányzik, és kérlek, hagyj életben, hisz még gyerek vagyok, kérlek, hagyj életben, oké? Ámen.

Jack bekapcsolta a digitális kamerát. – Tíz másodperc. A szobát hangrobbanás rázta meg, ami Andrew felemelt kezéből áramlott ki. A hatalmas robajjal járó léglökések megrepesztették a mennyezet gipszvakolatát. Jack befogta a fülét, és a rémülettől megdermedve bámult. – Idő van! – ordította Jack a hangorkánon keresztül. A vakolat jégesőként záporozott a plafonról. A csillár égői sorra összeroppantak, és mint a hó, úgy hullott az üvegpor a földre. – Plusz tíz másodperc! – ordította Jack. Andrew még mindig ott volt, a keze a magasban, üvöltött és zokogott, és már felébredt benne a remény, hogy hátha… – Plusz húsz másodperc! – kiabálta Jack. – Ne hagyd abba, Andrew! – ordította Caine. Felállt, és izgatottan toporzékolt, reménykedett, hogy felül lehet kerekedni az eltűnésen. A mennyezet egyre mélyebb rétegekben repedt fel, Jack már attól tartott, leszakad az egész. A hangrobbanást kísérő léglökések most abbamaradtak. Andrew ott állt: kimerülten bár, de még mindig ott volt. Még mindig állt a lábán. – Ó, Istenem – mondta –, köszö… És eltűnt. Az üres kötelek a padlóra zuhantak. Senki nem szólt egy szót sem. Jack megnyomott egy gombot az egyik kamerán. Tíz másodpercet pörgetett vissza a felvételből. Utána elindította, és figyelmesen nézte a képeket a lapos LCD monitoron. – Hát – szólalt meg Diana – ennyit az elméletről, hogy nem szívódtok fel, ha használjátok az erőt. – Leállította a hangrobbanást – mondta Caine. – Akkor tűnt el. – Leállította a hangrobbanást, és utána csak tíz másodperc múlva tűnt el – mondta Diana. – Az anyakönyvi kivonatok bejegyzései sosem száz százalékig pontosak. A nővérek, akik beírják a születés időpontját, néha még öt percet is képesek tévedni, pluszban vagy mínuszban. Némelyik fél órát is. – Sikerült valamit elkapnod, Jack? – kérdezte Caine csüggedt hangon. Jack kockáról kockára haladt. Látta Andrew-t, amint előidézi a hangrobbanást. Látta, ahogy abbahagyja, sápadtan az erőfeszítéstől. Látta az ideges félmosolyt, majd a pillanatot, amikor szólásra nyitja az ajkát, ahogy megformálja a hangokat, és aztán… – Le kell játszanunk egy szélesebb képernyőn – mondta. Az állványokat és a lámpákat otthagyták, a kamerákat pedig átvitték a számítógépszobába. Ott rábukkantak egy kristálytiszta, 66 cm-es monitorra. Jack nem húzta az időt driverletöltéssel, csak bedugta a kábelt, és elkezdte lejátszani a fájlt. Caine, Drake és Diana ott tömörültek körülötte, türelmetlen arcukat a képernyő kékes fénye világította meg. Panda odabicegett egy székhez, és lehuppant. – Nézzétek! – magyarázta Jack. – Itt! Nézzétek, mi történt! Lelassította a filmet, kockáról kockára haladt. – Mi ez? – kérdezte Diana. – Mosolyog. Látjátok? – mondta Jack. – Es néz valamit. Es ami félelmetes, az az, hogy ez lehetetlen, mert ez a kocka csupán a másodperc harmincad része, de neki mégis volt rá ideje, hogy ebből az arckifejezésből átváltson… – itt Jack visszatekert egy kockát – ...ebbe az arckifejezésbe. Ebbe, látjátok, amikor újra megmozdítja a fejét. És pont itt, a kötelek lecsúsznak, a keze felszabadul. Ha előretekerünk három kockát, ott már az látszik, hogy teljesen eltűnt.

– Mit jelent ez, Jack? – kérdezte majdnem könyörögve Caine. – Hadd nézzem meg a többi kamerán! – mondta Jack. A többi kamera közül csak az egyiknek sikerült rögzítenie a kérdéses pillanatot. Ezen szintén lehetett látni egy kissé elmosódott képet arról, amikor Andrew egy hirtelen rándulással megmozdul, és egyik pózból a másikba vált. Ezen is kivehető volt, ahogy a kötelek lecsúsznak, és Andrew előrenyújtja mindkét karját. – Ölelésre nyújtja őket – állapította meg Diana. A sorozatképeket rögzítő kamera nem szolgálhatott semmi használhatóval, de azért Jack ezt is bekötötte a képernyőbe, és a gyorskeresővel a megfelelő pillanathoz tekerte. Amikor a fotó megjelent a monitoron, mindannyiuknak elakadt a lélegzete. Andrew tisztán kivehetően mosolygott, boldogan, átváltozottan, kitárt karral. A dolog, ami után nyúlt, úgy nézett ki, mint egy fénysugár, mint valaminek a visszatükröződése, csakhogy ez zöldes színben fluoreszkált, a fény pedig, ugye, mindig fehér. – Közelíts rá arra a zöld foltra! – mondta Caine. – Ez képmélység kérdése – mondta Jack. – Hadd próbáljam meg kicsit felerősíteni. – Néhány másodpercet vett igénybe, hogy a kép a zöld felhőre fókuszáljon. A felerősítés néhány rétege után eléjük tárult valami, ami egy tűhegyes fogakkal szegélyezett lyuknak tűnt. – Mi ez a dolog? – álmélkodott hangosan Drake. – Mintha… Nem tudom – mondta Jack. – De nem úgy néz ki, mint ami felé az ember szívesen kinyújtja a karját. – Valami mást is láthatott – mondta Diana. – Ez valahogy átalakította az időt, besűrítette Andrew idejét – mondta Jack, hangosan gondolkodva. – Tehát Andrew számára ez az időszakasz sokkal tovább tartott, mint a mi számunkra. Neki ez talán tíz másodpercig is eltartott, vagy akár tíz percig, annak ellenére, hogy nekünk csak egy szempillantás volt. Tiszta szerencse, hogy ennyit is elkaptunk az egészből. Caine váratlanul elismerően hátba veregette. – Szép munka, Jack! – Andrew nem csak egyszerűen eltűnt – mondta Diana. – Látott valamit. Az után nyújtotta a kezét. Azt a zöld dolgot, ami számunkra valamiféle szörnyetegnek tűnik, ő minden valószínűség szerint valami másnak látta. – De mégis, minek? – Bárminek, aminek látni szerette volna – válaszolta Diana. – Bárminek, amit abban a pillanatban annyira áhított, hogy még a karját is kinyújtotta érte. Találgathatok? Szerintem Andrew az anyukáját látta. Drake hosszú idő óta először szólalt meg. – Szóval ez a nagy eltűnés nem csak úgy egyszerűen megtörténik. – Nem, van benne valami fortély is – mondta Caine. – Egy trükk. Egy hazugság. – Csábítás – mondta Diana. – Mint azok a húsevő növények, amelyek az illatukkal és a gyönyörű színükkel vonzzák magukhoz a rovarokat, aztán… – összezárta a tenyerét egy képzeletbeli rovar körül. Caine-t mintha hipnotizálta volna ez a rémisztő kép. Álomittas hangon szólalt meg. – Vajon lehetséges-e egyáltalán nemet mondani? Ez a kérdés. Tudunk-e nemet mondani a szépséges virágra? Képesek vagyunk-e nemet mondani… és életben maradni? – Oké, értem ezt a mamicuccot. De van még egy kérdésem – mondta fanyarul Drake. – Mi az a dolog a fogakkal?

HARMINCHARMADIK FEJEZET 88 óra 24 perc

A FARKASOK EGÉSZ éjjel döngették az ajtót, mindenáron be akartak jutni a házba, de Sam, Quinn és Edilio szétkapott mindent, ami felhasználható volt az ajtó megerősítésére, és úgy festett, hogy ki is fog tartani. Sam meg volt róla győződve. Legalábbis egy darabig kitart. – Kizártuk őket – mondta Sam, miután befejezték a munkát. – Mi meg bennrekedtünk – állapította meg Lana. – Tudnád használni az erődet ellenük? – kérdezte Astrid Samtől. – Nem tudom – csöndesedett el Sam. – Gondolom. De ahhoz ki kell jutnom innen. Ha működik, akkor minden oké, talán. Ha nem… – Még egy kis puding valakinek? – kérdezte Quinn, hogy oldja a feszültséget. – Jobb benn maradni – vélekedett Astrid. – Ha be akarnak jönni, keresztül kell furakodniuk az ajtón. Ez legfeljebb egy vagy két farkast jelent egyszerre. Így könnyebb lenne Sam, nem? – Ja, olyan partihangulata lenne az egésznek. – Előrenyújtotta a csészéjét. – Quinn, van még egy kis puding? A farkasok még hosszú órákon át küzdöttek az ajtóval. A kelepcébe került gyerekek alvással töltötték ezt az időt. Mindig csak ketten aludtak, a többi őrködött, vigyázva, hogy el ne nyomja őket az álom. Kint lassan már pirkadt, gyöngyházszürke fény derengett a fák között: még túl gyenge, hogy tisztán kivehetőek legyenek a formák, de ahhoz már elég, hogy Edilio egy kis deszkarepedésen keresztül, amit nemrég fedezett fel, ki tudjon kémlelni. – Lehetnek úgy… vagy százan – tájékoztatta a többieket. Lana, aki épp a ruháját foltozta tűvel és cérnával, felállt, és maga elé meredt. – Ez több mint egy falka – morfondírozott. – Kifejtenéd? – kérdezte Astrid ásítozva, a szemét dörgölve. – Már tudok egy s mást a prérifarkasokról – mondta Lana. – Az alapján, amennyi farkast mi látunk, úgy saccolom, hogy legalább kétszer annyian vannak még itt a környéken. Egy csoportnak vadásznia is kell. A prérifarkasok éjjel-nappal vadásznak. – Visszaült, és folytatta a varrást. – Várnak valamire. – Mire? – Nem láttam a falkavezért. Talán elment. Lehet, hogy a többiek azt várják, hogy visszajöjjön. – Előbb vagy utóbb megunják majd a várakozást, nem? – kérdezte Astrid. – Lana vállat vont. – Egy normális farkas biztos elunná magát, de ezek nem olyanok. Nem tehettek mást, várakoztak. Sam vagy Edilio minden órában kikémlelt a résen, de a prérifarkasok nem mozdultak. Ekkor hirtelen vagy száz torokból izgatott üvöltés, nyüszítés hangzott fel. Patrick hátán felborzolódott a szőr. Sam a deszkaréshez rohant. Lana látta, hogy a fiúra a résen keresztül fény vetül.

– Van náluk tűz – mondta Sam. Lana félrelökte, és lábujjhegyre állt, hogy ő is lássa. Ez a falkavezér – állapította meg. – Van nála egy égő ág. – Ez nem egyszerűen egy ág, ez egy fáklya – mondta Sam. – Ez nem olyasmi, amit csak úgy talál az ember. Csak az egyik végén ég, egy ág nem így égne. Valaki csinálta nekik, ennek az elkészítéséhez kéz kell. – A Sötétség – suttogta Lana. – Ez a faház seperc alatt porrá fog égni – mondta Sam. – Ne! Nem akarom, hogy leégjen! – üvöltötte Lana. – Ki kell valahogy mennünk, hogy egyezségre jussunk a falkavezérrel. – Azt mondtad, meg akar ölni minket – mondta Astrid, miközben tenyerét kis Pete fülére szorította. – Élve kellek nekik, azt akarják, hogy tanítsam őket emberi dolgokra, ez az, amit a Sötétség akar: nem fog megölni, szüksége van rám. – Próbáld meg – egyezett bele Sam. – Falkavezér! – Kiáltott Lana. – Falkavezér! – Nem hall téged. – Ez egy prérifarkas: még egy egeret is meghallana tizenöt méterről a lyukban. – Lana öszszetört. A hangja kiabálásból kétségbeesett visításba ment át. – Falkavezér! Falkavezér! Bármit megteszek, amit csak akarsz! Sam megint a résre tapadt. – Itt van, pont előttünk – suttogta. – Falkavezér, ne! – könyörgött Lana. – Ó, Istenem! – Füst – mondta Edilio, miközben a küszöbnél beáramló fény felé mutatott. – Lana felemelt egy aranyrudat, és elkezdte ütni a deszkákat, amiket felszögeztek az ajtóra. Edilio megragadta a karját. – Élve akarsz elégni idebenn? – villant meg a lány tekintete. Edilio elengedte. – Kimegyünk! – kiáltotta Lana, miközben a deszkákat csépelte. – Kimegyünk! De a deszkákat sokkal nehezebbnek bizonyult leszedni, mint fölrakni. Egy sárga lángnyelv kúszott fel, és világított át a deszkák repedésein. Sam hirtelen visszahúzódott a réstől. – Tűz van! – kiáltotta. – Nem akarok megégni! – jajveszékelt Lana. – A füst hamarabb végez velünk – suttogta Sam, miközben Astridra nézett. – Lennie kell kiútnak! – Te is tudod, mi az egyetlen kiút – mondta Astrid. A faház hátsó fala felől füst kezdett beszivárogni a deszkák repedései és hézagai közt. Lana az ajtót püfölte. A füst meggyűlt a mennyezet gerendái alatt. A falak gyorsan lángra kaptak, és a hőség pár pillanat alatt elviselhetetlenné vált. – Segítség! – kiabált sírva Lana. – Ki kell jutnunk! Már Edilio is sebesen kapkodta lefelé a deszkabarikádot. Sam áthajolt a kis Pete feje fölött, és megcsókolta Astridot. – Ne hagyd, hogy olyanná váljak, mint Caine – mondta halkan. – Rajtad tartom a szemem – válaszolta a lány. – Oké, akkor most mindenki húzódjon el az ajtótól! – emelte fel a hangját Sam, de nem volt elég hangos ahhoz, hogy túlkiabálja a deszkák ropogását és a kétségbeesett üvöltözést.

Megragadta Lana karját, aki éppen újra lesújtani készült az aranyrúddal. – Mit csinálsz? – kiáltotta a lány. – Megmentetted az életemet az erőd segítségével – mondta Sam. – Most rajtam a sor. Lana, Edilio és Quinn eltávolodott az ajtótól. Sam behunyta a szemét. Nem volt nehéz felidéznie magában a dühöt, hisz mostanában annyi minden történt, ami haraggal töltötte el. De valamilyen oknál fogva, ahogy az elmúlt idők gyalázatos gaztetteire próbált összpontosítani, sem a falkavezér, sem Caine képe nem jelent meg a tudatában. Ehelyett anyja képe rajzolódott ki a lelki szemei előtt. Ez baromság. Miért gondol erre, ez nem fair, ráadásul még kegyetlen is. Újra próbálkozott. Hagyta, hogy betöltse a lelkében tomboló düh, de megint csak az anyját találta mögötte. – Nem az én hibám – suttogta a megjelenő képnek. Kinyújtotta a kezét, szélesre tárta az ujjait. Ebben a pillanatban a már ízeiben ropogó, lángoló bejárati ajtó betört. A lángok és a fullasztó füst függönyén át egy farkas lépte át a küszöböt, termetre legalább akkora volt, mint egy dán dog. Ez megkönnyíti a dolgot, gondolta Sam. Zöldesfehér villám tört fel kitartott tenyeréből, amely földhöz vágta a prérifarkast. Ötcentis, füstölgő lyukkal a testében hevert kinyúlva a földön. Egy második villanás; mintha több száz üveggömb gyúlt volna ki, és a faház homlokzati fala darabjaira hullott. A hirtelen keletkezett légnyomáskülönbség elnyelte a lángok egy részét: nem az egészet, de pillanatnyi szünetet teremtett a tomboló lángpokolban. Sam megindult: kézen fogva húzta magával Astridot, aki a kis Pete kezét szorította görcsösen. A többiek próbáltak magukhoz térni a kábulatból, és felzárkóztak mögöttük. Amikor átléptek a deszkatörmeléken, a farkasok hulláma megindult feléjük. Vállt vállhoz vetve közeledtek, vicsorgó fogakkal és hideg tekintettel meredve rájuk. Sam elengedte Astrid kezét, előrenyújtotta a karját, és újabb villám robbant. Vagy egy tucat farkas bundája kapott hirtelen lángra: voltak, akik lerogytak, voltak, akik vonaglottak, vagy megbokrosodott csillagszóróként, vonyítva menekültek be a fák közé, a homályba. – A falkavezér… – Lanának csak egy rekedt, halk szóra futotta a körülöttük gomolygó füstben. A faház nagy robajjal összeomlott mögöttük, és máglyaként égett. A narancsszínű lángok fényében tisztán kivehették az őket körülvevő farkasok acsargó tömegét. A falkavezér felborzolt szőrrel előrelépett a csapatból, szemében nyoma sem volt a félelemnek, ahogy Samre emelte a tekintetét. Egy parancsot vakkantott, és az egész falka hullámzó tömegként megindult feléjük. Sam feltartotta a kezét, és a zöldesfehér sugár ismét kitört az ujjai közül. A farkasok első hulláma rögtön lángra kapott. Az égő farkasok visszafordultak, és fejvesztve menekültek, otthagyva megzavarodott testvéreiket a teljes káoszban. A falka rendje megbomlott, az állatok farkukat behúzva menekültek vissza a sötétbe. A falkavezér nem volt már rettenthetetlen, és nem is volt már vezér, futott a megvert serege után,

nehogy lemaradjon. Páran még mindig égtek a menekülők közül, megvilágítva maguk körül az erdőt, és lángra lobbantva a száraz bokrokat. Sam leengedte a kezét. Astrid ott állt mellette. – Apááám – mondta Quinn elfúló hangon. – Nem hiszem, hogy visszajönnének – mondta Sam. – És most merre tovább? – kérdezte Edilio. Sam csak állt, és bámult bele a sivatag kietlen sötétjébe, amely elnyelte, magába szippantotta az égő faház fényét. Legszívesebben elsírta volna magát. Nem is sejtette eddig, hogy ennyi harag lakozik benne. Beleborzongott. Az anyja minden tőle telhetőt megtett, nincs miért okolnia. Felfordult a gyomra. Astrid látta, hogy Sam nincs olyan állapotban, hogy beszéljen, ezért ő szólt helyette. – Irány vissza Perdido Partra. Visszamegyünk, és rendbe rakjuk a dolgokat. – És Caine csak úgy simán félreáll majd az útból – mondta Quinn. – Ó, nem lesz itt semmi probléma, trallala. Astrid szeme megvillant. – Nem mondom, hogy könnyű lesz. Mindannyiunknak nagy próbatétel lesz. Edilio megrázta a fejét. – Ez nem próbatétel, Astrid! Ez háború! – Nemsokára feljön a nap. Akkor majd látunk is valamit – mondta Drake. – Micsodát? – kesergett Panda. – Nincs ott semmi, csak sivatag! – Caine azt mondja, valószínűleg a fal mellett halad, hogy visszataláljon. – Caine azt hiszi, hogy Sam visszajön? – kérdezte Panda izgatott hangon. Még mindig duzzogott a kificamodott és szinte használhatatlan bokája miatt, ezért Drake maga mellé rendelt két másik akadémistát. Az első egy kövér, Chunk nevű kínaiamerikai fiú volt. Chunk zöldfülű rosszfiú volt, nem olyan, akivel Drake általában barátkozott volna. Ráadásul be nem állt a szája, többnyire arról, hogy milyen zenekarok koncertjeit látta, és milyen filmcsillagokkal találkozott. Chunk apja hollywoodi tehetségek közvetítője volt. Feltéve, ha létezett még Hollywood. A másikuk lány volt, egy Louise nevű sovány, fekete kislány, a sofőrök egyike. Mivel Panda alig volt használható, Drake-nek sofőrre volt szüksége. Andrew eltűnése után Caine és Diana a rusnya kis kockafejűvel, Jackkel együtt elment Frederico ügyében, és megpróbálták visszaszerezni az irányítást a Coates fölött. Caine azzal a paranccsal küldte el Drake-et, hogy próbálja meg előkeríteni Samet. Drake-nek nem tetszett, hogy követnie kell ezt az utasítást. Álmos volt, és azt magyarázta Caine-nek, hogy túl nagy területet kellene átnéznie, ráadásul éjjel, hát hogy találja meg így Samet, még akkor is, ha valóban követte a falat? – Van egy út, ami felvisz a Piggyback-hegyre – mondta Caine. – Emlékszel? Amikor kirándulni mentük. Onnan mérföldekre el lehet látni. Így a sötétség ellenére, és annak ellenére, hogy Louise sokkal hanyagabbul vezetett, mint az óvatos Panda, és Panda sírása és Chunk fecsegése ellenére felhajtottak a Piggyback-hegyre, és megtalálták a kilátót. Ott maradtak egy ideig, hallgatták a prérifarkasok vonyítását a völgyben, miközben Drake verést ígért Chunknak, ha folytatja a beszámolóját arról, hogyan találkozott, Christina Aguilerával.

Drake füstölgött: nem akart itt, a világ végén kóborolni élelem, üdítő, bármi nélkül, csak egy üveg vízzel és ezekkel az idiótákkal. – Szóval, mi történt Andrew-val? – kérdezte Louise az egyik ritka pillanatban, amikor Chunk szünetet tartott. – Meglépett. Ásott egy alagutat – tréfálkozott Panda. – Nekem egy évnél is több időm van. Csak tizenhárom éves vagyok – mondta Louise, mintha bárkit is érdekelt volna. – Egy év alatt biztos megment minket valaki, nem? – Jobb volna hamarabb – felelte vontatottan Drake. – Nekem csak egy hónapom van. – Nekem júniusig van időm – mondta Chunk. – Tudod, mik a júniusiak? Rákok. – Így van – morogta Drake. – Mennem kell. Kimászott a kocsiból, és elsétált a kilátó szélére, a korlátig. Kinézett a korlát fölött, és ekkor meglátta. Úgy nézett ki, mintha valaki egy gyufát vitt volna az éjszakában. Nem lehetett felmérni a távolságokat. – Chunk! Hozd a távcsövet! Chunk pár pillanat múlva futva teljesítette a kérést. Drake követte a lent cikcakkban futkározó, pislákoló fényt. – Ez tisztára olyan, mint fent, a hollywoodi hegyekben, tudjátok? Fent, a Mulholland Drive-on, ahol az a sok híres színész meg a spanjaik élnek. Egyszer elmentem egy taghoz, akit az apám képvisel, értitek? És… Drake kitépte a távcsövet Chunk kezéből, és megpróbálta a látószögébe vonni a kis szikrát. Szinte lehetetlen volt. Észrevette, de aztán megint elveszítette. Még amikor sikerült is pár másodpercig követnie, nem látott belőle semmit, csak egy narancsszínű láng volt, ami az alaktalan ürességben vándorolt. De ahhoz túl sebesen mozgott, hogy egy ember hordozhatta volna: még egy jó futó sem haladhatott ilyen gyorsan. Aztán a szikra megállt. És Drake lassan rájött, hogy egyre növekszik. Feszülten figyelt, hátha fel tud ismerni valamilyen tárgyat, mondjuk egy házat, a terjedő ragyogás fényénél. Panda is odabicegett hozzájuk. Drake átadta neki a távcsövet. – Szerinted mi lehet ez? Panda belenézett a távcsőbe, és ekkor nagy villanás fénylett fel, mire rémülten felkiáltott. A második villanás még világosabb volt, utána szikrák tűntek fel, csíkokat húzva a kora reggeli sötétben. Panda még egyszer odanézett. – Látok egy házféleséget, és egy tornyot, vagy mit. Es van ott egy… kutya, vagy mi. Egy harmadik vakító fény is felvillant, ebből még több ide-oda szálló szikra pattant ki. – Nem tudom, mi ez – mondta Panda. – Szerintem ez lehet az, amit keresünk – jelentette ki Drake. Chunk ijedten azt felelte: – Azt hiszed, az a gyerek műveli ezt, akit el akarsz kapni? Neki nagy ereje van. Mint abban a filmben… Drake előrántotta a pisztolyt az övéből, és felkiáltott: – Nem, Chunk: ez az erő! És nálam van. Ez pár másodpercre elhallgattatta Chunkot. – Terjed a tűz – mutatott rá Louise. – Valószínűleg minden száraz odalent, és a bokrok meg a fű gyorsan lángra kapnak.

Drake is észrevette. Visszanézett abba az irányba, ahonnan jöttek, próbálta elhelyezni a dolgokat a tájon. – Coates arra van. A fal meg arra – mutatta. – Nincs szél, ezért a tűz fel fog érni a hegyre is. Ez azt jelenti, hogy erre fognak jönni, Coates felé. Alattunk fognak elhaladni. – Mit akarsz tenni, lelövöd őket, amikor ideérnek? – kérdezte Chunk kíváncsian és félve. – Igen, pontosan. Leröpülök egy kilométert, és rájuk fogom a pisztolyt – mondta Drake gúnyosan. – Barom! – Akkor mit tegyünk? – kérdezte Panda. Nem csoda, hogy Caine retteg ettől a fickótól. Ha ilyenekre képes! – Ez bizony négy bar is megvan, fogadni mernék – vélte Chunk. – Sok mindent láttam már a Coatesban Bennóval, Andrew-val és Fredericóval, de ilyet egyikük sem tudott. Szerintetek el fogja intézni Caine-t? Drake megpördült, és pofon vágta Chunkot a szabad kezével. Amikor Chunk hátratántorodott, Drake közelebb lépett, és ágyékon rúgta. Chunk összegörnyedt, és a térdére esett. – Miért csináltad ezt, öregem? – Azért, mert fáraszt a szöveged! – vetette oda Drake. – Elegem van abból, hogy mindenki az erőről beszél. Nem láttad, mit műveltünk a Coatesban azokkal, akik átalakultak? Szerinted ki intézte el őket? Az összes gyereket, az idióta „erőikkel”. Tüzet gyújtanak, mozgatják a dolgokat, meg a fejedben olvasnak, meg ilyesmi? Szerinted ki fogta el őket egyenként álmukban, ki ütötte le őket, ki öntötte cementbe a kezüket? – Te voltál az, Drake – csitította Panda. – Mindet elfogtad. – Így van. És akkor még nem is volt fegyverem. Nem az a fontos, kinek van ereje, ti hülyék. Az a fontos, hogy ki nem fél. És ki képes megtenni azt, amit meg kell. Chunk Panda segítségével lassan feltápászkodott. – Nem Sam Temple-től vagy Caine-től kell tartanotok, kis férgek, hanem tőlem – mondta Drake. – Mr. Lézerkéz odalent nem fog eljutni Caine-ig. Sokkal hamarabb elintézem.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET 87 óra 46 perc

HATAN VOLTAK: SAM, Edilio, Quinn, Lana, Astrid és a kis Pete. El kellett vetniük a fal követésének tervét. A tűz, a ragyogó sárga és narancs fények szőttese északon egyre feljebb kapaszkodott a hegyeken, elvágva az útjukat. Csak dél felé indulhattak tovább. Végre eljött a nyomasztóan szürke hajnal, ami mintha a táj minden színét kiszívta volna, még a tűzét is. Most már látták, hová lépnek, mégis sokszor megbotlottak. Ólomsúlyúnak érezték lábukat a kimerültségtől. A kis Pete csendesen a földre rogyott, Astrid csak valamivel később vette észre, hogy lemaradt. Ezután Edilio és Sam felváltva cipelte a hátán, ami még lassúbbá és veszélyesebbé tette a haladást. A kis Pete szundikált egy keveset az úton, talán két órát, majd amikor a fiúk sikertelenül megpróbáltak újból elaludni, felébredt, és magától elindult. Ezután mindenki őt követte: túl fáradtak voltak vitatkozni vele, vagy útbaigazítani, mivel nagyjából a helyes irányban haladt. – Meg kell állnunk, ember! – mondta Edilio. – A lányok fáradtak. – Én még bírom – mondta Lana. – A farkasokkal elég sokat futottam. Veletek gyalogolni olyan, mintha egy helyben állnék. – Nekem muszáj pihennem – mondta Sam, és rögtön meg is állt egy nagy bokor – vagy talán kicsi fa – mellett. – Petey – kiáltotta Astrid. – Gyere vissza, pihenőt tartunk! A kis Pete valóban megállt, de nem ment vissza hozzájuk. Astrid odavonszolta magát hozzá. Minden lépése fájdalomról árulkodott. – Sam! – kiáltotta Astrid. – Gyere gyorsan! Sam úgy érezte, túl elcsigázott ahhoz, hogy szót fogadjon, de valahogy mégis mozgásra bírta a lábát, és felment oda, ahol a kis Pete állt, és Astrid térdelt. Egy kislány feküdt a porban. Ruhája rongyos volt, fekete haja ápolatlan. Ázsiai volt, csinos, ha nem is kimondott szépség, és szinte csonttá soványodott. De legelőször azt vették észre rajta, hogy a kézfeje egy betontömbben végződött. Astrid gyorsan keresztet vetett, és két ujját a lány nyakához nyomta. – Lana! – kiáltott fel. Lana gyorsan felmérte a helyzetet. – Nem látok rajta sérülést. Talán éhezik, vagy más betegsége van. – Mit keres itt, a semmi közepén? – kérdezte Emilio. – És mit műveltek a kezével? – Az éhséget nem tudom meggyógyítani – mondta Lana. Próbáltam saját magamon, amikor a prérifarkasokkal voltam. Nem működött. Edilio lecsavarta vizesüvegének a kupakját, leguggolt, és óvatosan a lány arcára csurgatott egy kis vizet, hogy pár csepp eljusson a szájáig. – Nézzétek, lenyeli. Edilio letört egy apró darabot az egyik müzliszeletből, és gyengéden a lány szájába tette. Egy pillanat múlva az ismeretlen lány elkezdte mozgatni a száját, hogy megrágja a falatot.

– Arrafelé mintha lenne egy út – mondta Sam. Legalábbis azt hiszem. Csak egy földút, ha jól emlékszem. – Valaki idejött kocsival, és kitette őt – erősítette meg Astrid. Sam a földre mutatott. – Látni, hogyan vonszolta ezt a betondarabot. – Itt valami beteges dolog folyik – morogta Edilio dühösen. – Ki vetemedik ilyesmire? A kis Pete a lány mellett állt, és elbűvölve nézte, annyira, hogy Astridnak feltűnt a dolog. – Általában nem bámulja így az embereket. – Gondolom, még nem tudja, mire képesek egyes idióták – mondta Edilio. – Nem emiatt nézi – mondta Astrid. – Pete általában nem létesít kapcsolatot senkivel. Az emberek nem teljesen valóságosak neki. Egyszer elvágtam a kezem, elég csúnyán egy konyhai késsel, csupa vér voltam, és ő meg sem rezzent. Miközben én állok a legközelebb hozzá az egész világon. – Sam, nem tudnád valahogy leégetni a betont a kezéről? – kérdezte Lana. – Nem, nem tudok olyan pontosan célozni. – Fogalmam sincs, mit tehetnénk – mondta Edilio, miközben a lány szájába tett még egy mikroszkopikus méretű falatot. – Ha megpróbáljuk leverni róla ezt az izét egy kalapáccsal vagy akár vésővel, az nagyon fog neki fájni. Talán minden csontot eltörnénk a kezében. – Ki tehette ezt vele? – kérdezte Lana. – Coatesos egyenruhát visel – felelte Astrid. – Valószínűleg nem járunk messze onnan. – Csitt! – szólt hozzájuk Lana. – Hallok valamit. Mindenki ösztönösen lebukott. A csöndben tisztán hallották egy motor hangját. Akadozva haladt, az egyik percben felpörgött, a következőben ismét lassított. – Gyertek, nézzük meg, ki lehet ez! – indítványozta Sam. – Hogyan vigyük magunkkal ezt a lányt? – kérdezte Edilio. – Őt még talán elbírom, de a betontömbbel együtt már túl nehéz. – Én hozom őt, te hozd a betont – javasolta Sam. – Ez baromi nehéz – mondta Edilio. – Jobb, ha nem akad az utamba a pendejo, aki ezt művelte. Ki az a szörnyeteg, aki ilyesmire képes? A kocsi terepjáró volt. Egy magányos fiú vezette, amennyire Sam ki tudta venni. – Ismerem őt! – mondta Astrid. Integetett neki. A terepjáró megállt. Astrid odahajolt a nyitott ablakhoz. – Computer Jack? Sam látta a városban a technika varázslóját, de még sosem beszélt vele. – Szia! – mondta Jack. – Ó, helyes. Megtaláltátok Taylort. Őt kerestem. – Őt kerested? – Igen. Tudod, ő beteg. Valami nem stimmel a fejében. Elkódorgott a suliból, és kerestem őt, és… Sam ebben a pillanatban rájött, hogy az egész csapda. Egy másodperccel késett el. Drake előbújt a hátsó ülések mögül. Egy pisztolyt fogott Astridra, de egyenesen Samre nézett. – Eszedbe ne jusson! – mondta. – Akármilyen gyors vagy, nekem csak a ravaszt kell meghúznom! – Meg sem moccanok – mondta Sam, és megadóan felemelte kezét.

– Áháháhá, nem, nem, Sam fiacskám! Mindent tudok az erőről. Tartsd a kezed az oldalad mellett! – Segítenem kell vinni a kislányt. – Senki nem viszi őt sehová. Már elintéztük. – Nem fogjuk itt hagyni – mondta Astrid. – Az dönt, akinél a fegyver van – mondta vigyorogva Drake. – A helyedben, Astrid, nem szórakoznék velem. Caine megpróbál téged és az öcsédet élve elfogni. De ha az eltűnős trükkel próbálkoztok, lelövöm Samet. – Te pszichopata vagy, Drake! – mondta Astrid. – Hű, micsoda nagy szavak. Gondolom, ezért hívnak téged zseninek. Tudod, melyik szó tetszik még? A retardált. Astrid összerezzent, mintha megütötték volna. – „Az öcsém egy retardált” – utánozta gúnyolódva Drake. – Bárcsak felvettem volna. Most pedig egyesével bemásztok a kocsiba. Szépen, lassan. – A lány nélkül nem – jelentette ki Sam határozottan. – Úgy ám – állt mellé Edilio. – Jó, legyen! – mondta Drake színpadiasan. – Dobjátok be az első ülésre Jack mellé. Ez némi erőfeszítésükbe került. A lány még élt, de nem volt igazán magánál, és túl gyenge volt ahhoz, hogy mozogjon. Quinnt lebénította a félelem és a tanácstalanság. Sam látta a vívódást az arcán. Tartson ki Sam mellett, vagy próbáljon közeledni Drake-hez? Sam kíváncsi volt, hogy fog dönteni. Barátja egyelőre zavarodottan állt, űzött tekintettel nézett ide-oda, kereste a választ. – Ne aggódj, Quinn! – suttogta neki Sam. Quinn meg sem hallotta. Astrid szállt be először. Jack mögé ült. – Pedig én reménykedtem, hogy nem vagy egészen elveszve, Jack – mondta. – Nem – mondta Drake. – Jack csak olyan, mint egy csavarhúzó vagy egy csípőfogó. Egy szerszám: azt teszi, amit mondunk neki. A kis Pete és Lana a középső padra ültek Astriddal, Edilio és Sam a hátsó ülésekre. Drake Edilio fejéhez szorította a fegyverét. – Velem van bajod, Drake! – mondta neki Sam. – Ha csak rólad volna szó, talán próbálkoznál valamivel – mondta Drake –, de nem fogod kockáztatni, hogy lelőjem a kedvenc kis mexikóidat vagy a barátnődet. Szaggatottan haladt a kocsijuk, Jack gyakran letért az útról a padkára. De nem mentek neki semminek, hiába reménykedett benne Sam. Feltűnt előttük a Coates Akadémia. Sam már járt itt egyszer, hogy megnézze, hol dolgozik az anyja. Az öreg, komor épület úgy festett, mintha bombatámadás érte volna. Egy egész emeleti szobának hiányzott a fala. A főbejárat romokban hevert. – Úgy néz ki, mint egy háborús övezet – jegyezte meg Edilio. – Az AVIZ tényleg háborús övezet – mondta Drake sötéten. A hely látványa sok szomorú emléket idézett fel Samben. Anyja próbált lelkesen beszélni a munkahelyéről, mintha a Coates olyan hely lett volna, ahol öröm lesz dolgoznia. De Sam már akkor is tudta, hogy azért jött ide, mert tönkrement a házassága.

Érezte felébredni magában az anyja iránti haragot. Gyerekes volt, szégyellte magát miatta. Nem volt igaza, és nem akart erre gondolni éppen most, aközben, ami eddig történt velük, és ezután vár rájuk. Mit is mondott Edilio? Cabeza de turco? Bűnbak? Hibáztatni akart valakit, és az anyjával szemben érzett haragja már jóval az AVIZ előtt gyűlni kezdett. Akármilyen mérges is vagyok, Caine-nek még rosszabb lehet, gondolta Sam. Engem anyám megtartott, őt pedig elküldte magától. Ahogy megérkeztek, Panda várta őket, pár ismeretlen gyerek táraságában. Baseballütőkkel voltak felfegyverkezve. – Látni akarom Caine-t! – mondta Sam, miután kiszálltak. – Látni fogod – felelte Drake –, de először még el kell intéznünk pár dolgot. Sorakozzatok fel! Járjátok körbe az épületet, sorban! – Mondd meg Caine-nek, hogy itt van a testvére! – mondta makacsul Sam. – Nem Caine-nel van dolgod, Sammy! – mondta Drake. – És én gondolkodás nélkül lelőlek. Téged, és a többieket is. Engedelmeskedtek. Befordultak a sarkon, és a főépület mögötti területre jutottak. Volt ott egy kis színpad, amit kerti pavilonhoz hasonló alakúra építettek. Körülötte több mint két tucat gyerek ült a korlát mellett. Mind hozzá voltak kötözve, a nyakuknál fogva, mint a kikötött lovak. Kötelük legfeljebb egy-két méter mozgásteret hagyott nekik. Mindegyikőjüket lehúzta a kezükre tett cementtömb súlya. A szemük kifejezéstelen volt, arcuk beesett. Astrid ekkor egy olyan szót használt, amit Sam sosem feltételezett volna róla. – Szép kifejezés – mondta Drake vigyorogva. – Ráadásul éppen a retardált öcséd előtt. Mindegyik fogoly elé egy tálcát tettek az ebédlőből. Nemrég kaphattak enni, mert néhányan még mindig nyalogatták a tálcákat, guggolva, arccal lefelé, mint a kutyák. – Íme a zakkantak klubja! – mutatott feléjük Drake büszkén, mint egy porondmester. Mellettük pár gyerek cementet kevert egy rövid nyelű ásóval egy rozsdás, öreg talicskában. Mély, cuppogó hangot adott. Beledobtak egy lapát kavicsot, és tovább kavarták, mint a csomós mártást. – Jaj, ne! – mondta Lana hátrébb hőkölve, de az egyik akadémista a térde fölött megütötte egy baseballütővel, és összeesett. – Valamit csinálnunk kell a kis mutánsokkal – mondta Drake. – Nem hagyhatjuk, hogy szabadon kószáljatok. – Alighanem látta, hogy Sam megmozdul, mert Astrid fejéhez fogta a pisztolyát. – Te jössz, Sam! Egy rossz mozdulat, és meglátjuk, hogy néz ki a géniusz agya valójában. – Hé, nekem nincs semmilyen erőm, haver – mondta Quinn. – Ez beteg dolog, Drake, ahogy te is beteg vagy – mondta Astrid. – Rólad leperegnek az értelmes érvek, már túl sokat károsodtál, reménytelenül meg vagy zavarodva. – Pofa be! – morogta Drake. – Oké, Sam, gyerünk! Könnyű az egész. Csak tedd bele a kezed, és csiribá, nem lesz több erőd. Quinn könyörgőre fogta. – Sam tényleg mutáns, de én nem, haver. Nincs semmilyen erőm. Csak egy normális fiú vagyok. Sam reszkető léptekkel a talicskához lépett. A betont keverő gyerekek láthatóan utálták a feladatukat, de Sam nem áltatta magát: megtettek mindent, amit parancsoltak nekik.

Mellettük a földben fél méter hosszú, feleolyan széles, és talán húsz centi mély gödröt vett észre. A keverők beledobtak egy lapát cementet a gödörbe, talán harmadáig megtöltve. – Tedd bele a kezed, Sam! – rendelte el Drake. – Gyerünk, vagy kinyírom a zsenidet! Sam a cementbe dugta a kezét. A lapátos fiú egy adag nedves, nehéz cementet dobott a lyukba, és egy vakolóval lelapogatta. Aztán még fél lapáttal rátett, a vakolóval lesimította, és a felesleget visszadobta a talicskába. Sam guggolva maradt, bebetonozott kézzel, fejében kergették egymást az elkeseredett tervek és vad számítások. Ha megmozdul, Astrid meghal. Ha nem, a rabszolgáik lesznek. – Oké, Astrid, te jössz! – mondta Drake. A lány a következő lyukhoz lépett, és ugyanazt az eljárást rajta is elvégezték. – Semmi baj, Pete, semmi baj! – mondta a könnyein keresztül. Az egyik keverő elkezdett ásni egy harmadik lyukat. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal szeletelte a gyepet a kőműveskanállal. – Összesen tíz percig tart, Sam – mondta Drake. – Ha valami hőstettre készülsz, még nyolc perced van, óra indul. – Így kell elbánni a mutánsokkal – mondta Quinn. – Nincs más választás, Drake. Sam érezte, ahogy megszilárdul a beton. Amikor megpróbálta mozgatni az ujjait, úgy érezte, börtönbe szorultak. Astridot sem látta még ilyen kétségbeesettnek: a lány mindenki előtt zokogni kezdett. Félelme csak növelte Sam félelmét. Nem tudta elviselni. A saját helyzete is nehéz volt, de hogy Astridot így lássa… A lány nem nézett rá, minden figyelmét a kis Pete-nek szentelte. Mintha segítséget akart volna kérni tőle, tudtára akarta volna adni a félelmét. Így is volt, de nem sikerült neki. A kis Pete-et elfoglalta a játéka, egy másik világban tartózkodott. – Azt hiszem, letelt az időd, Sam – mondta nevetve Drake. – Próbáld meg kihúzni a kezed. Nem megy, ugye? Drake mögéje lépett, és tarkón vágta. – Gyerünk, Sam: még Caine is fél tőled, szóval kemény gyerek lehetsz. Gyere, mutasd meg, mit tudsz! – Megint megütötte Samet, most a pisztoly csövével. Sam a földre esett, arccal a porba. Sam feltápászkodott. Hiába próbált kiegyenesedni, a keze be volt zárva a betonba. Viszketett a bőre. Pánik fogta el, és próbált úrrá lenni rajta. Legszívesebben átkozódott volna, de azzal is csak Drake-et szórakoztatná. – Ez az, viseld el, mint egy férfi, elvégre már tizennégy vagy, nem? – károgta Drake. – Mennyi időd is van, amíg eltűnsz? Már nem sokáig leszel itt az AVIZ-ban, ugye? A segédek kiásták a betontömböt a gödörből, és most, hogy megpróbált felállni, Sam megérezte a rettentő súlyát. Fel tudott állni, de csak erőlködve. Drake egészen közel lépett hozzá. – Na, ki itt a férfi? Ki bánt el veled és a többi kergével? Én, és mindenféle erő nélkül. Sam ajtó csapódását hallotta. Elfordította a fejét, és meglátta Dianát és Caine-t a füvön át közeledni. Caine egykedvűen lépkedett a füvön, egyre szélesebben mosolyogva, ahogy közelebb ért.

– Hű, a kis kekeckedő Sam Temple – mondta. – Hadd rázzak veled kezet. O, elnézést, most nem lehet. – Felnevetett, érezhetően ezzel leplezve a feszültségét. – Elkaptam – mondta Drake. – Elkaptam mindet. – Igen, elkaptad – helyeselt Caine. – Szép munka, Drake! Nagyon jó. És látom, Sam kis barátait is elkaptad. – Miért nem vakarod meg Drake füle tövét, Caine, olyan jó kutya volt – mondta Diana. A segédek kiásták Astrid kezét a földből. Hisztérikus módon zokogott, képtelen volt felállni. A kis Pete odalépett hozzá, mintha álomban járna, a Game Boyjal a kezében. Astrid meglökte a kis Pete-et a betontömbbel. Sam rájött, mit akar Astrid. El kellett terelnie róla a többiek figyelmét. Nem volt szabad, hogy Astridra és a kis Petére figyeljenek. – Ezt a lányt, Lanát, nem kéne bántanotok – mondta, állával a lány felé intve. – Ö gyógyító. Caine felvonta a szemöldökét. – Micsoda? Gyógyító? – Mindent meg tud gyógyítani, bármilyen sebet – mondta Sam. Astrid alig volt képes mozogni, de lassan, ritmikusan ütögette a betontömbjét a kis Pete Game Boyát. – Engem is meggyógyított – folytatta Sam. – Amikor megharapott egy prérifarkas. Megmutassam? – Nekem jobb ötletem van – mondta Caine. Drake, adj a lánynak valami gyógyítani valót. Drake hangosan felröhögött. Pisztolyának a csövét Sam térdéhez nyomta. – Ne! – kiáltott fel Diana. A robbanás ijesztően hangos volt. Sam először nem érzett fájdalmat, csak összeesett. Oldalra dőlt el, mint egy kivágott fa. Félig szétlőtt lába kicsavarodva feküdt mellette. Aztán belehasított a fájdalom. Drake diadalmas „Igen!” kiáltást hallatott. A meglepett Astrid olyan erősen taszította a betontömböt Pete-hez, hogy kiverte a kezéből a Game Boyt, és hátralökte egy lépéssel. Diana ekkor figyelt fel a kis Pete jelenlétére. Sam a fájdalom vörös ködén át látta, hogy Diana Pete felé mutat. – Drake, te marha, a kisgyerek, a kisgyerek! Astrid térdre esett, és széttörte a Game Boyt a cementtömbbel. Nem látszott villámfény, hang sem hallatszott. De az Astrid kezét szorító beton hirtelen eltűnt. Egyszerűen eltűnt. Sam kezéről is, ugyanolyan váratlanul. És az összes többi gyerekéről. Astrid négykézláb állt, csuklója a puha homokba fúródott. A betontömbök eltűntek, mintha sosem léteztek volna, habár a leghosszabb ideje fogva tartottak sápadt, hullaszerű kezei és hámló bőre emlékeztetett rá. Caine gyorsan felocsúdott. Megfordult, és az épület felé rohant. Diana pár másodpercig bizonytalanul álldogált, aztán Caine után szaladt. A kis Pete felvette a játékát. A betontömb egy másodperccel azelőtt tűnt el, mielőtt szétlapíthatta volna. Bepiszkolódott, és beleragadt egy fűszál is, de még működött. Drake földbe gyökerezett lábbal állt. A fegyver még a kezében volt, füstölgött a golyó után, amit Sam lábába lőtt. Pislogott egyet.

Felemelte a fegyvert, és a kis Pete-re célzott vele. De remegett a keze. Nem tudta a célra tartani a kezét a zöldesfehér fény miatt. Drake karja, egész fegyvert tartó keze lángokban tört ki. Drake felordított. A pisztoly kiesett égő ujjai közül. Feketén égett a hús, barna füsttel. Drake ordított, és eszelősen bámulta, ahogy a lángok a karját emésztik. Futni kezdett, a lángok lobogtak a szélben. – Szép lövés volt, Sam! – mondta Edilio. – A fejére céloztam – mondta Sam, a fájdalomtól összeszorított fogakkal. Lana letérdelt Sam mellé, és a szétlőtt térdére tette a tenyerét. – Ki kell jutnunk innen – nyögte Sam. – Felejts el engem, futnunk kell. Vissza… mert Caine… Ekkor azonban elhagyta minden ereje. Mintha egy fekete lyuk nyelte volna el, úgy zuhant az öntudatlanságba.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET 86 óra 11 perc

– HOL VAGYUNK? – SAM hirtelen magához tért, és zavartan látta, hogy Edilio és egy másik ismeretlen gyerek félig lehúzta az útról, és a hátára fektette. Edilio ránézett. – Lábra tudsz állni? Sam megpróbálkozott vele. Lana épp most fejezte be a gyógyítását. – Igen. Jól vagyok. Tényleg, minden oké. Hátrapillantott, és látta, hogy egy kisebb menet követi őket. Hátul gyalogolt Astrid és a kis Pete. Lana egy kisfiú kezét fogta, miközben kutyája a közeli fák közt ugrándozott, egy mókust hajszolva. Quinn egyedül kullogott az útpadkán, leverten és szégyenkezve. Utánuk még majdnem két tucat gyerkőc, az akadémiáról kiszabadított csodabogarak. Edilio olvasott Sam arcáról. – Neked is lett egy csomó követőd, Sam. – És Caine, ő nem követ bennünket? – Még nem. A csapat egy része elcsatangolt az útról: kisebb csoportok váltak le, és szétszéledtek az út mentén, összevissza kóborolva. Sam összerezzent, amikor meglátta a kölykök kezét. A beton teljesen kiszárította a bőrüket, ami kifehéredett, és nagy foltokban hámlott, helyenként darabokban lógott: úgy néztek ki, mint a horrorfilmekben a bepólyált múmiák. Csuklójukon vörös foltok éktelenkedtek, ahol a beton véresre horzsolta a bőrüket. Piszkosak voltak és ápolatlanok. – Igen – mondta Edilio, amint észrevette, mire figyel Sam. – Lana már ellátta a sebeiket, mindnek külön-külön. Bámulatos ez a lány. Sam valami szokatlan hangsúlyt érzett Edilio hangjában. – És csinos is, nem igaz, Edilio? Edilio felhúzta a szemöldökét, és elpirult. – Ő csak… Tudod… Sam megveregette a vállát. – Sok szerencsét, öregem! – Gondolod, hogy… Úgy értem, tudod, milyen vagyok, én csak… – dadogta Edilio, miközben lelassította lépteit. – Haver, próbáljunk meg életben maradni. És utána elhívhatod randira, vagy amit akarsz. Sam felmérte a terepet. A köves úton haladtak, amelyik lefelé vezetett az akadémiától; elhagyták a vaskaput, de még mindig sok mérföldre voltak Perdido Parttól. Astrid, amikor észrevette, hogy Sam magához tért, meggyorsította a lépteit, és most ért oda hozzá. – Ideje volt felkelned – mondta a fiúnak. – Hát – utánozta Astrid incselkedő hangját – ha meglőnek, és tüzet sugárzók a kezemből, utána szeretek egy picit szundítani. – Megkereste Lana tekintetét, és ajkával láthatóan formálva a szót azt suttogta: – Köszönöm. Lana megvonta a vállát, mintha azt mondaná, szóra sem érdemes. – Caine ezt nem fogja tűrni – fordította komolyra a szót Astrid.

– Nem. Utánunk fog jönni – mondta Sam. – De nem most rögtön. Addig nem, amíg ki nem dolgoz valami tervet. Elveszítette Drake-et. És az is aggasztja, hogy velünk vannak ezek a gyerekek, akik rendelkeznek az erővel, és szívből gyűlölik őt. – Miből gondolod, hogy nem fog rögtön utánunk jönni? – Emlékezz vissza, amikor először megjelent Perdido Parton – válaszolta Sam. – Akkor is előre tervezett. Először felkészítette az embereit, jól begyakorolták a tervet. – Tehát most visszamegyünk Perdido Partra? – kérdezte Astrid. – Orc még mindig ott van. És rajta kívül még jó néhányan. Lehet, hogy gondjaink lesznek velük. – Muszáj szereznünk valami ételt a gyerekeknek – mondta Edilio. – Ez legyen a legelső. – Még három-négy mérföld van Ralph boltjáig – tűnődött Sam. – Vajon kibírják addig? – Kénytelenek lesznek – mondta Edilio. – Csakhogy meg lettek félemlítve. Úgy értem, néhányan közülük nagyon össze vannak zavarodva. Mi mindenen mehettek keresztül… – Mindannyian meg vagyunk rémülve, nem sokat tehetünk ellene – válaszolta Sam, de közben nem tetszett neki ez a gondolat. Mindannyian félnek, mégis harcolniuk kell. Valóban, muszáj valamit kitalálni, hogy ne bénítsa meg őket a félelem. Sam megállt az út közepén, és bevárta a többieket, hogy mind együtt legyenek. – Hallgassatok ide! – kezdte. Felemelte a kezét, hogy felhívja a figyelmüket, és lecsendesítse őket, de a gyerekek már tudták, mi szokott történni, amikor Sam felemeli a kezét. Kissé meggörnyedtek, és látszott rajtuk, hogy felkészültek a lendületre, ha be kell ugraniuk a fák közé. Sam gyorsan leeresztette a karját. – Bocsánat. Hadd kezdjem elölről. Mindenki figyel rám? – kérdezte udvarias hangon. A karját a teste mellett tartotta. Türelmesen várakozott, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy mindenki figyel. Quinn még mindig hátul téblábolt. – Valami szörnyű dolog történt mindannyiunkkal – mondta Sam. – Valami nagyon rossz dolog. Megsérültünk és kimerültünk. Ráadásul azt sem tudjuk, hogy mi ez az egész, ami történik. Az egész világ átalakult. A testünk és a tudatunk annyira megváltozott, olyan különös lett, hogy ez még a kamaszodásnál is nagyobb gondot okoz. Ez a mondat néhányuk arcára mosolyt csalt, és felhangzott egy halk nevetés is. – Igen, tudom, hogy mindenkit megrázkódtatás ért. Mindannyian félünk. Én is – tette hozzá bánatos mosollyal. – Szóval nem kell megjátszanunk, hogy nem ijesztő ez az egész. Mert az. De van úgy, hogy a legrosszabb dolog a félelem. Értitek? – Tekintete végigvándorolt az arcokon, és felismerte rajtuk, hogy van más gondjuk is, ami nagyobb a félelemnél. – Persze az éhség sem játék. Pár mérföldre vagyunk az élelmiszerbolttól. Elvezetünk oda benneteket, ott ehettek. Tudom, hogy néhányan közületek a poklot is megjárták, mióta ez az egész tart. Szeretném azt mondani, hogy már vége, de ez nem igaz. Elkeseredettség ült minden arcon. Sam mindent elmondott, amit akart, ám a gyerekeken látszott, hogy várnak még valamit. Lopva Astridra pillantott. A lány is ugyanolyan fáradt volt, mint a többiek, de bólintásával bátorító jelzést küldött Samnek, hogy folytassa a beszédet. – Rendben van. Rendben – mondta olyan halkan és nyugodtan, hogy egyeseknek közelebb kellett húzódniuk hozzá, hogy hallják. – A következőt fogjuk tenni. Nem adjuk fel. Küzdeni fogunk. – Úgy lesz! – kiabált egy hang. – Az első, amit tisztáznunk kell: itt nem teszünk különbséget a csodabogarak és a normálisok között. Ha rendelkezel az erővel, szükségünk van rád. De ha nem, akkor is itt a helyed.

Sokan bólogattak a csapatból. Az arcok felderültek. – Akadémisták, Perdido partiak, most mind együtt vagyunk. Mind együtt. Lehet, hogy csináltatok ezt-azt annak érdekében, hogy életben maradjatok. Lehet, hogy nem mindig viselkedtetek bátran. Néha talán feladtátok a reményt. Egy lány váratlanul felzokogott. – Ennek vége – mondta Sam. – Most mindent újrakezdünk. Itt és most. Mától kezdve testvérek vagyunk. Nem baj, hogy még nem ismerjük egymás nevét, akkor is testvérek vagyunk, és meg fogunk menekülni, győzni fogunk, és rá fogunk jönni, hogyan legyünk újra boldogok. Most hosszú, mély csönd ereszkedett a csapatra. – Szóval – folytatta – az én nevem Sam. Én veletek vagyok a bajban. Bármi is történik. – Astridhoz fordult. – A nevem Astrid. Én is veletek vagyok. – Engem Ediliónak hívnak. Egyetértek az előttem szólókkal, testvéreim. Hermanos! – Thuan Vong – szólalt meg egy sovány fiú, akinek még sebes volt a keze, és tehetetlenül lógott a teste mellett. – Csatlakozom! – Dekka – szólt most egy erős, izmos testalkatú lány, afrofonatokkal a hajában, és karikával az orrában. – Csatlakozom! És birtokában vagyok az erőnek. – Én is – jelentkezett egy vékony, csontos, szeplős arcú lány. – A nevem Brianna. Én… hát, én elég gyorsan tudok szaladni. Sorban egytől egyig mind hűséget fogadtak. Eleinte halk hangon, majd egyre hangosabban. Minden felszólaló hangosabb, határozottabb és eltökéltebb volt az előtte szólónál. Egyedül Quinn maradt csendben. A fejét lógatta, könnyek folytak az arcán. – Quinn! – szólította meg Sam. Quinn nem válaszolt, csak a földet nézte. – Quinn! – ismételte meg Sam. – Most mindent újrakezdünk. Nem számít a múlt. Többé már nem. Testvérek vagyunk, érted, öregem? Quinn egy gombóccal küzdött a torkában, aztán kisvártatva halkan megszólalt. – Igen. Testvérek. – Rendben van. Most pedig szerezzünk mindenkinek élelmet – mondta Sam. Elindultak, de ezúttal nem csellengtek minden irányban az út szélén. Nem úgy meneteltek, mint a katonák, de csapatba verődtek végre. Most már emelt fővel gyalogoltak. Egyszer csak valaki felnevetett. Jó volt hallani. Astrid halkan megszólalt. – Nincs semmi, ami olyan félelmetes lenne, mint maga a félelem. – Azt hiszem, én nem fogalmaztam ilyen találóan. Edilio megveregette a hátát. – Nagyon jól fogalmaztál, öregem! – Sam visszajött. – Micsoda? – Sam. Visszatért. Jön lefelé az országúton. Howard mellkasa összeszorult. A városháza lépcsőin állt, épp a McDonald's-ba indult egy Albert-burgerért. Elwood volt az, Dahra Baidoo barátja, aki a híreket hozta. A hangja megkönnyebbülést sugallt, ez kétségtelen. Sőt vidámságot. Howard tett egy elmés megjegyzést, miszerint Elwood nem hűséges, de csakhamar rá kellett döbbennie, hogy nagyobb gondok várnak rá, mint hogy Elwood hűségén aggodalmaskodjon.

– Sam legfeljebb pórázon vezetve jön vissza, aminek a végét Drake Merwin tartja – jelentette ki gőgösen Howard. Elwood azonban ezt már nem hallotta, mert elrohant szólni Dahrának. Howard körülnézett: kicsit elveszettnek érezte magát, nem volt egészen biztos benne, mit kellene tennie. Ekkor észrevette Mary Terrafinót, aki egy bevásárlókocsit tolt maga előtt, megrakva gyümölcslével, babakenőccsel és néhány sérült almával, s a téren keresztül a bölcsőde felé igyekezett. Howard leszaladt a lépcsőn, és csatlakozott hozzá. – Mi a helyzet, Mary? – kérdezte. – Hm, vége a szép napoknak? – kérdezte Mary, és nevetett a saját szellemességén. – Igen, gondolod? Vége a szép napoknak? – Sam közeledik. – Te láttad? – Már három embertől is hallottam, hogy az országút felől közeledik. Jobb, ha megrohamozod és elállód az útját, Howard – figyelmeztette Mary. – Egyedül van, szétrúgjuk a valagát. – Sok szerencsét hozzá – mondta Mary. Howard azt kívánta, bárcsak Orc is itt lenne. Orckal az oldalán nem kellene eltűrnie Mary szemtelenségeit. De négyszemközt más volt a helyzet. – Akarod, hogy elmondjam Caine-nek, hogy Sam pártját fogod? – faggatózott Howard. – Nem mondtam, hogy bárkinek is a pártját fogom. A kicsiket pártfogolom, akikről gondoskodnom kell. De megmondom, mit vettem észre, Howard: azt, hogy amint meghallod Sam nevét, mindjárt magad alá akarsz pisilni. Úgyhogy tudod, mit? Lehet, hogy te vagy az, aki nem hűséges. Végső soron, ha Caine olyan erős, miért kellene annyira betojnod Samtól? Világosan beszéltem? – ezzel Mary fogta a kosarát, és továbbment. Howard nagyot nyelt, és megpróbálta meggyőzni magát, hogy nincs mitől tartania. – Nem nagy ügy – mormogta. – Velünk van Caine, Drake és Orc is. Jók vagyunk. Jók vagyunk. Ezt sikerült elhinnie úgy jó húsz másodpercig, de aztán megtört, és elszaladt Orcért. Orc abban a házban volt, amit kisajátított, és most Howarddal közösen használt, épp szemben a Drake-ével. Rövid kis utca volt, a városházához legközelebb eső. A srácok csak úgy hívták, Gengszter sor. Orc elaludt az ágyon egy nagy hangerőre állított kung fu film közben. Megszokta, hogy egész éjjel ébren van, nappal pedig alszik. Howard véleménye szerint lepukkant ház volt, ronda díszekkel és fokhagymaszaggal, de Orcot mindez nem zavarta. Közel akart maradni a városi eseményekhez. És Drake-hez is, hogy az utca túloldalán szemmel tudja őt tartani. Howard megkereste a távirányítót, és kikapcsolta a tévét. Üres sörösdobozok álltak a nappali asztal üveglapján, a hamutartó tele volt csikkekkel. Orc mostanában mindennap megivott pár sört. Betti óta. Bántotta a lelkiismeret. Howard aggódott Orcért. Nem mintha kimondottan kedvelte volna, de a sorsa most már összefonódott az övével, és nem szeretett belegondolni, mi lenne vele, ha Orc egyszer csak kipenderítené. – Orc, ember, ébredj fel! Nem érkezett válasz. – Orc! Kelj fel! Gond van! – Howard megkocogtatta a vállát. Orc résnyire nyitotta a szemét. – Miért zaklatsz?

– Sam Temple visszajön. Kis ideig eltartott, amíg Orc feldolgozta a hírt. Aztán hirtelen felült, és a homlokára tapasztotta a tenyerét. – Úú, ember. Ezt a fejfájást… – Másnaposságnak hívják – morogta Howard. Aztán, amikor Orc egy gyilkos pillantást lövellt felé, megenyhült, és azt mondta: – Van Tylenol a konyhában. – Megtöltött egy poharat vízzel, kipattintott két pirulát a tenyerére, és visszament Orchoz. – Mi a nagy helyzet? – kérdezte Orc. Sosem volt túl gyors eszű, de nehéz felfogása most igencsak idegesítette Howardot. – A nagy helyzet? Sam jön vissza. Ez a nagy helyzet. – Na és? – Ugyan, Orc, gondolkodj már! Azt hiszed, hogy Sam besétál a városba anélkül, hogy lenne valami terve? Caine nincs itt, ember, fönn van a hegyen. Drake is. Ami azt jelenti, hogy mi, ketten vagyunk szolgálatban. Orc felemelte az egyik sörösdobozt, megrázta, és elégedetten felsóhajtott, amikor hallotta, hogy lötyög még benne egy-két korty. Lehajtotta. – Tehát el kell mennünk, hogy szétrúgjuk Sam seggét? – kérdezte Orc. Howard még nem gondolkodott ennyire előre. Ha Sam visszajön, az nem jó. Ö visszajön, Caine pedig nem? Nehéz volt átlátni a helyzetet. – Először kipuhatoljuk, öregem. Meglátjuk, mit akar tenni. Orc oldalra sandított. – Ha meglátom, szétrúgom a valagát. – Ki kell találnunk, mi a szándéka – óvatoskodott Howard. – Össze kell szednünk az embereket a városháza környékén. Krokettütőt, talán Chazt. Akárkit, akit találunk. Orc felállt, böffentett egyet, és azt mondta: – Pisálnom kell. Utána hozzuk a Hummert. Megyünk, szétcsapunk köztük. Howard a fejét csóválta. – Orc, hallgass ide. Tudom, hogy nem akarod hallani, de lehet, hogy nem lesz nyerő, ha Caine-t támogatjuk. Orc üres tekintettel nézett rá. – Orc, öregem, mi van, ha Sam nyeri meg a játszmát? Úgy értem, mi van, ha legyőzi Caine-t? Hová fog az vezetni? Orc hosszú ideig nem válaszolt, és Howard biztosra vette, hogy nem is hallotta, amit mondott neki. Ekkor Orcból nehéz sóhaj tört fel, mintha zokogna. Megragadta Howard karját. Ilyet még sohasem tett. – Howard, megöltem Bettit. – Nem akartad, Orc – mondta neki Howard. – Te okos fiú vagy – mondta Orc szomorúan. – Néha mégis butább vagy még nálam is, tudod? – Oké! – Megöltem valakit, aki a világon semmivel sem ártott nekem. Astrid soha többé nem fog még csak rám sem nézni, hacsak nem azért, hogy megvethessen. – Nem, nem, nem – érvelt Howard. – Samnek segítségre lesz szüksége. Kell neki valaki, aki elég szívós. Most odamehetnénk hozzá, és kicsit bevágódhatnánk nála, tudod, valami dumával, hogy „te vagy a menő, Sammy”. – Ha megölsz valakit, a pokolban fogsz elégni – mondta Orc. – Anyukám mondta. Egyszer apám megvert, épp a garázsban voltunk, és felkaptam egy kalapácsot. – Orc most eljátszotta a jelenetet. Megragadta a képzeletbeli kalapácsot, ránézett, és

felemelte. Aztán ledobta. – Anyukám akkor azt mondta: „Ha megölöd az apádat, a pokolban fogsz égni.” – És azután mi történt? Orc előrenyújtotta a bal kezét. Odanyomta egészen közel Howard arca elé. Volt rajta egy forradás, majdnem teljesen szabályos kör alakú, nem nagyobb hat milliméter átmérőjűnél. – Mi ez? – kérdezte Howard. – Fúrógép. Nyolcas fúrószár. – Orc szomorúan felnevetett. – Gondolom, szerencsés vagyok, hogy nem a nyolc és feles volt, igaz? – Ez nagy gáz, öregem – mondta erre Howard. Mindig tudta, hogy Orc kemény családból jött, de a fúrógép megdöbbentette. Ő maga átlagos családból származott, a szülei nem voltak sem alkoholisták, sem agresszívek, semmi ilyesmi. Howard, lévén kis növésű és gyenge, és nem túl népszerű, megtette, amit a túléléshez kellett. Szeretett olyanok szolgálatában állni, akiktől a többiek féltek, így hát Orc barátjának lenni jó megoldásnak tűnt a számára. Howardnak rá kellett döbbennie, hogy Orc meglehetősen buta, de nem rosszindulatú. Orc és Iskolabusz Sam, a nagy hős, sosem fognak jól kijönni egymással. És most Howard is, akárcsak Orc, csapdában volt. Csapdában. – Oké, akkor hát menjünk Caine-hez – szólt Howard. Orc hangosat böfögött. – Caine mérges ránk. – Hát persze – mondta Howard. – De még mindig kellünk neki.

HARMINCHATODIK FEJEZET 84 óra 41 perc – TARTSD LESZORÍTVA! – kiáltotta Diana. A lány hangja távolinak tűnt Drake Merwinnek, miközben a kín vörös köde rátelepedett az agyára. Tudatát millió üvöltésre tátott száj töltötte be, hangjuk eljutott agytekervényei legrejtettebb zugába is. A dolgok kitisztultak, majd újra elhomályosodtak a szeme előtt. Levegőért kapkodott. – Tartom – mondta egy hang. Caine volt az. – Háromra mindenki lépjen hátra; egy… kettő… Drake, vergődött, mint egy őrült, sikítozott, rángatózott a teste, és felsebezte a karját, ahogy jobbra-balra kaszált vele. Képtelen volt abbahagyni. A fájdalom… soha sem érzett még ilyet, még csak elképzelni sem tudta. Ekkor hirtelen egy erő lenyomta, mintha ezer kéz tartotta volna leszorítva. – Megvan a fűrész? – hallotta Diana hangját. Most nem volt benne az az önelégült felhang, de nyers volt, és rémisztő. Drake küzdött a láthatatlan valami ellen, ami megbéklyózta, de Caine telekinetikus ereje leszögezte, azzal szemben pedig tehetetlen volt. Csak üvölteni és átkozódni tudott, azt is nehezen, mert az arcizmait is alig bírta megmozdítani. – Én ezt nem csinálom – mondta Panda bőgve. – Nem fűrészelem le a karját, ember! A szavak úgy hatottak Drake-re, mintha kést döftek volna az agyába. A karját? Le akarják fűrészelni… – Drake meg fog ölni, ha megteszem – mondta Panda. – Nem teszem meg. – hallotta Drake elhaló visszhangként. – Ki van zárva. – Én megcsinálom – mondta Diana undorral. – És még ti tartjátok magatokat kemény gyereknek… Add ide a fűrészt! – Ne, ne, ne! – üvöltött Drake. – Ez az egyetlen módja, hogy megszűnjenek a fájdalmaid – mondta Caine, és a hangja mögött halványan mintha érzelmek bújtak volna meg; alig észrevehetően, de ott volt a szánalom. – A karodnak annyi, Drake fiú. – A lány… az a gógyis… – zihálta Drake. – Ő meg tudná gyógyítani. – Csakhogy nincs itt – mondta Caine keserűen. – Elment Sammel és a többiekkel. – Ne vágd le a karom! – bömbölte Drake – Hagyjál inkább meghalni! Hagyjál meghalni! Lőjél le! – Sajnálom – mondta Caine –, de szükségem van még rád, Drake. Még ha csak egy karod marad, akkor is. Csörömpölés hallatszott, valaki berontott a szobába. – Csak Tyleonolt és Advilt találtam – szólt Computer Jack lihegve.

– Essünk már túl rajta – csattant fel Diana. – Ha megteszed, ki fog nyírni – figyelmeztette Panda. – Ó, Drake már régóta ki akar. – válaszolta Diana fanyarul. – Tekerd feszesebbre a szorítókötést! – El fog vérezni – figyelmeztette Jack. – A karban valószínűleg több nagy artéria is fut. – Igaza van! – mondta Caine. – Le kell majd zárnunk valahogy a csonkot. – Ha a megégett résznél vágom le, akkor nem – mondta Diana. – Ott már úgyis elhalt. – Oké! – egyezett bele Caine. – De nem tudom őt elérni az erőtereden keresztül – mondta Diana. – Vissza tudod annyira vonni, hogy a bal oldala leszorítva maradjon, mialatt Panda és a többi kemény srác majd leszorítja a megégett karját? – És adjatok egy törülközőt is, mert nem akarok hozzáérni csupasz kézzel ahhoz a … – Senki sem vághatja le a karom – vicsorogta Drake. – Aki csak egy ujjal hozzám ér, azt megölöm. – Engedd fel, Caine – csattant fel Diana. A láthatatlan vasmarok szorítása engedett Drake mellkasán, most már tudott mozogni. Diana föléje hajolt. Arca ott volt az övétől pár centire, fekete haja Drake könnyektől maszatos arcába lógott. – Hallgass ide te, csökött agyú! – mondta Diana összehúzott szemmel. – Véget vetünk a fájdalmadnak. Amíg az összeégett karcsonkod megvan, addig olyan leszel, mint most: ordítasz, nyüszítesz, bömbölsz, és a gatyádba rondítasz. Igen, Drake, összepisáltad magad. Ez a tény valahogy lecsendesítette Drake-et. – Egy kiút van csak számodra. Egyetlenegy. Mégpedig az, hogy levágjuk a karod összeégett, elhalt részét úgy, hogy ne induljon meg a vérzés. Caine megszólalt: – Csináld! Panda! Chunk! Ragadjátok meg a karját! A nyomás megint Drake-re nehezedett, mozgásképtelenné téve. Nem érezte a törülközőt, amit a karcsonkja köré tekertek, és a kezeket sem, amelyek erősen szorították. A karjának az a része már csak csupasz csont volt, amiről leolvadt a hús, az idegek elégtek és elhaltak. A fájdalom följebb kezdődött, ott, ahol az idegvégződések még épek voltak, és még továbbították az információt az agya felé, megtöltve tudatát az elviselhetetlen fájdalom hullámaival. – Ez nem Diana vagy Panda vagy Chunk miatt van, és nem is miattam – mondta Caine. – Ezért egyikünk sem felelős. Csakis Sam. Ezt Sam tette veled, Drake. Azt akarod, hogy csak úgy simán megússza? Vagy pedig összeszeded magad, ezt túléled, és megbosszulod? Drake egy éles, fémes hangot hallott. A fűrész túl nagy volt Dianának ahhoz, hogy könynyen tudja kezelni, a fűrészlap imbolyogni kezdett, ahogy felemelte. – Oké! – mondta Diana. – Fogjátok le szorosan! Gyors leszek. Drake elájult. De az álma is kínokkal teli volt, nem beszélve arról, amikor pár pillanatra magához tért. Ha feleszmélt, üvöltött a fájdalomtól, amikor eszméletlenségbe zuhant, sírt. Hallott egy távoli puffanást, ahogy a lefűrészelt karja a földre zuhant. Majd kiabálást hallott, kétségbeesett rohangálást, utasításokat, és zűrzavart. Bevillant egy kép, Dianáé; tűt tart a kezében, a keze tiszta vér. Mindenfelé kezeket érzett magán, és a mellkasára nehezedő nyomás kiszorította a levegőt a tüdejéből. Egy mély kút fenekéről bámult felfelé, tébolyult arcok néztek le rá: vad szemek, véres arcok, mintha szörnyek lennének. Aztán egy hangot hallott. – Túléli, azt hiszem.

– Isten óvjon minket, ha felépül. – Nem, óvja inkább Sam Temple-t. Azután üresség. – Astrid, beszélned kellene ezekkel a kölykökkel – mondta Sam. – Arról, hogy kinek miféle ereje van, és mennyire tudják irányítani. Mindenkire szükségünk van, aki tud segíteni a harcban. Astrid zavartan nézett. – Én? Ezt Nem Ediliónak kellene csinálnia? – Ediliónak más feladata lesz. A téren voltak, fáradtan ültek a városháza egyik lépcsőjén, Sam, Astrid, a kis Pete és Edilio. Quinn elment, senki sem tudta, merre lehet. A felszabadított coatesos gyerekek – „a Coates csodabogarai”, ahogy őket nevezték, és amely címet büszkén viselték – éppen Ralph élelmiszerboltjában ettek, Albert sétált közöttük fel s alá, és osztogatta a hamburgereket. Voltak olyan gyerekek, akik túl sokat ettek egyszerre, és hányniuk kellett, de a legtöbbjüknek még elfért a hasában pár burger. Lana épp most fejezte be a menekültek kezének gyógyítását. Már támolygott a kimerültségtől, és Sam látta, amikor a lába összecsuklott, és a fűbe rogyott. Már indult volna, hogy segítsen, de pár coatesos kölyök rögtön odalépett hozzá, és óvatosan, gyengéden lefektették. Egy összetekert dzsekit tettek a feje alá párnának, és szereztek egy takarót, amivel betakarták. – Jól van, beszélek velük – mondta Astrid. Bár még mindig bizonytalannak tűnt. – Én nem tudok úgy olvasni az emberekben, mint Diana. – Hát ez az, ami zavar? Te nem vagy Diana, és remélhetőleg én sem vagyok Caine. – Azt hiszem, azt reméltem, hogy ennek az egésznek valahogy vége lesz. Legalábbis egy időre. – Vége lesz, hamarosan. De először is kell egy terv, és meg kell róla bizonyosodnunk, hogy fel tudunk eléggé készülni, mire Caine visszajön. – Igazad van – mosolyodott el halványan a lány. – Ez nem olyan, mintha egy forró fürdőről vagy sok-sok óra alvásról álmodoznék. – Igen. Nem lehet mindig a könnyebb végén kezdeni a dolgokat, nem? – Eszébe jutott még valami. – Figyelj, és tartsd az életkedvet a kis Pete-ben, oké? Nem szeretném, ha hirtelen eltűnnél. – Kínos lenne, mi? – mondta a lány szárazon. – Talán kipróbálom majd Quinn trükkjét: Hawaii, Petey, Hawaii… Astrid az öccse felé fordult, hogy megnézze, minden rendben van-e, aztán megindult, és beleveszett a gyerekek tömegébe. Sam intett Ediliónak, hogy jöjjön közelebb. – Edilio, meg kell tenned valamit. – Amit csak akarsz. – Vezetés is lesz benne, és az egészet titokban kell tartanod. – A titoktartás nem probléma. De a vezetés… – nagyot nyelt, kicsit rájátszva a gesztusra, mint egy rajzfilmfigura. – Szerezned kell egy teherautót, és el kell menned az erőműbe. – Elkezdte magyarázni, lépésről lépésre, hogy mi a terve, és Edilio arckifejezése minden szónál egyre komorabb és komorabb lett. Amikor Sam a végére ért, megkérdezte: – Meg tudod csinálni? Legalább egy emberre szükséged lesz még. – Menni fog – mondta Edilio. – De nem örülök neki, ugye tudod? – Kit viszel magaddal? – Azt hiszem, Elwoodot, ha Dahra kölcsönadja nekem. – Rendben. Most menj, és tanulj meg egy-két óra alatt vezetni.

– Egy-két nap után talán menne is. – mondta Edilio, de utána feszes vigyázzállásba vágta magát, és tisztelgett. – Értettem, tábornok! Sam egyedül maradt: beesett vállal ült a lépcsőn, zúgott a feje a kialvatlanságtól és a fájdalommal vegyes félelem utóhatásától. Gondolkodnia kell, mondta magának, fel kell készülnie. Caine is bizonyára tervet sző. Caine. A testvére. Az öccse. Mennyi ideje van még hátra? Három nap. És három nap múlva… eltűnik. Vele Caine is. Talán meghal. Talán megváltozik valamilyen módon. Talán csak visszapottyan a régi világba, sok érdekes sztorival a fejében. És el kell válnia Astridtól. Ha Caine normális, épeszű ember lenne, akkor az utolsó napjait azzal töltené, hogy felkészül a mit tudom én, mire, az eltűnésre, a köddé válásra, a halálra vagy a menekülésre. De Samnek kétségei voltak afelől, hogy Caine ezzel foglalkozna. Neki szüksége van a Sam felett aratott dicsőségre. Erre jobban vágyott, mint a végre való felkészülésre. – Sosem szerettem a születésnapokat – dünnyögte Sam. Albert Hillsborough épp befejezte a burgerek osztogatását, és leült Sam mellé a lépcsőire. – Örülök, hogy újra itt vagy! Sam több okból úgy érezte, hogy fel kell állnia, és kezet kell fognia a sráccal. Albert ünnepélyesen kezet rázott vele. – Nagyon tuti, hogy megnyitottad ezt a mekit. Albert arcára halvány sértődöttség ült ki. – Mi nem hívjuk mekinek. Ez egy McDonald's, és mindig is az marad. McDonald's. Habár – tette hozzá némi beleegyező hangsúllyal – eléggé eltértem az eredeti működési szabályzattól. – Hát igen, láttam a waffelburgereket. Albert rágódott valamin. Bármi is volt az, Samnek sem ideje, sem energiája nem maradt rá, hogy megvitassák. Mivel azonban Albert fontos személlyé vált ebben a kis közösségben, Sam nem akarta szó nélkül hagyni a dolgot. – Mi a gond, Albert? – Feltérképeztem a bolt készletét, és szerintem pár segítővel össze tudnánk ütni egy jó kis hálaadás napi vacsorát. Sam rábámult, és pislogott. – Mit? – Hálaadás nap. A jövő héten lesz. – Igen, tényleg. – A Ralph's-ban sütők is vannak, jó nagyok. És a fagyasztott pulykákat senki sem vitte el. Számoljunk kétszázötven gyerekkel, ha mindenki megjelenik a Perdido partiak közül, oké? Egy pulyka talán nyolc gyereknek is elég lesz, tehát harmincegy vagy harminckét pulykára lesz szükség. Ezzel semmi gond nincs, mert van negyvenhat is a Ralph'sban. – Harmincegy pulyka? – Az áfonyaszósszal sem lesz gond, a töltelék nem okoz problémát, mert még senki sem vitt el túl sokat belőle, habár azt ki kell találnom, hogyan fogok összekeverni hét különböző márkát, hogy valami normális íz jöjjön ki. – A töltelék – visszhangozta Sam álmosan. – Nincs elég jamgyökér konzervünk, ezért muszáj lesz frisset is csinálni, némi sült krumplival. A nagy gondot a tejszínhab és a fagylalt jelenti majd, amit a pitére kell tennünk.

Sam legszívesebben nevetésben tört volna ki, ugyanakkor megindítónak és biztatónak találta, hogy Albert ennyi gondot fordít a kérdésre. – Azt hiszem, a fagylalt nagy része már elfogyott – mondta Sam. – Igen. Fogytán a fagyikészletünk. A gyerekek elvitték a dobozos tejszínhabot is. – Maradt még talán egy kis pite. – Maradt még a fagyasztóban, igen. És van még külön pitetészta is, amit megsüthetünk, ha jónak látjuk. – Az nagyszerű lenne – mondta Sam. – Három nappal előbb el kell kezdenem a készülődést. És szükségem lesz tíz emberre, akik segítenek. Kihordjuk az asztalokat a templom alagsorából, és felállítjuk őket a téren. Azt hiszem, meg tudnánk csinálni. – Fogadok, hogy meg tudjátok csinálni – mondta Sam elérzékenyülve. – Mary nővér és a kicsik majd készítenek néhány asztaldíszt. – Hallgass ide, Albert… Albert felemelte a kezét, ezzel félbeszakítva Samet. – Igen, tudom. Úgy értem, tudom, hogy addig még lesz egy nagy csatánk. És hallottam, hogy közeleg a tizenötödik szülinapod. Mindenféle rossz dolog történhet még addig. De Sam… Most Sam szakította félbe őt. – Albert? Kezdd el tervezgetni a nagy lakomát! – Igen? – Igen. Ez majd munkát ad az embereknek, amivel foglalkozhatnak. Albert elindult, és Sam elnyomott egy ásítást. Észrevette Astridot, aki mély beszélgetésbe merült három akadémistával. Astrid már sok szörnyűségen ment keresztül, gondolta magában, de valahogy mégis – piszkos blúza, zsíros, összetapadt szőke haja és maszatos ábrázata ellenére is – gyönyörű volt. Amikor felemelte a tekintetét, keresztüllátott a téren, a távoli épületeken, tisztán ellátott az óceánig, a nyugtalanítóan békés óceánig. Születésnap. Hálaadás. Felszívódás. És a leszámolás Caine-nel. Nem is szólva a hétköznapokról, ha valahogy mindannyian életben maradnak. Nem is beszélve az esetleges szökésről, vagy az AVIZ megszüntetéséről. A legszívesebben csak kézen fogná Astridot, levezetné a partra, leterítene egy takarót a meleg homokra, lefeküdne a lány mellé, és aludna egy egész hónapig. „Rögtön a nagy hálaadás napi vacsora után” – ígérte magának. – „Rögtön a pite után.”

HARMINCHETEDIK FEJEZET 79 óra 00 perc

SÜTI ÁTFORDULT és felállt. A lába még mindig erőtlen volt, és reszketett. Csak úgy tudott állni, ha közben a kezével megtámasztotta magát az asztal lapján. A keze nemrég még teljesen össze volt törve. Ott volt Dahra Baidoo és Elwood is: mindketten úgy bámultak, mintha csodának lettek volna a tanúi. „Azt hiszem, ez tényleg csodálatos” – gondolta Lana. – Nem fáj – mondta Süti. Nevetett. Az egész hihetetlennek tűnt. Forgatta a karját minden irányba, előre, fölfelé. Ökölbe szorította a kezét. – Nem fáj. – Oké! Nem gondoltam, hogy valaha is látok ilyesmit – mondta Elwood, és lassú mozdulatokkal ingatta a fejét. Süti véraláfutásos szemébe könnyek gyűltek. – Nem fáj. Egyáltalán nem fáj – suttogta maga elé. Megpróbált lépni egyet. Aztán még egyet. Sok súlyt vesztett. Az arca olyan sápadt volt, hogy bőre zöldes árnyalatban játszott. Reszketett és dülöngélt, mint egy két lábon járó medve, és úgy tűnt, mindjárt elvágódik. Az volt, aminek látszott is: egy gyerek, akit körutazásra vittek a pokolba. – Köszönöm – suttogta Lanának. – Köszönöm. – Ne nekem köszönd – mondta Lana. – Ez csak… Nem tudom, hogy mi ez. Lana fáradt volt. Süti gyógyítása elég sok idejét vette igénybe. Reggel nyolc óta bent volt a kórházban, Süti velőtrázó kiabálása ébresztette fel. A fiú sérülése jobban megterhelte Lanát, mint saját törött karjának a gyógyítása. Több mint hat órát vett igénybe, és most – akármennyit pihent is a parkban, ami már rég a múlté – ismét nagyon kimerült volt. Biztosra vette, hogy kint hétágra süt a nap, mégsem áhított semmi mást, csak egy ágyat. – Valamiért képes vagyok erre – mondta Lana miközben elnyomott egy ásítást, és fájós derekát masszírozta. – Ez csak… egy képesség. Süti bólintott. És aztán valami olyasmit tett, amire senki sem számított. Térdre esett Dahra előtt, aki ettől teljesen elképedt. – Te gondoskodtál rólam. Dahra vállat vont, és látszott rajta, hogy meglehetősen kellemetlenül érzi magát. – Rendben van, Süti. – Nem. – Esetlenül megragadta a lány kezét, és a tenyerébe temette a homlokát. – Bármit, amit csak akarsz. Bármit. Bármikor. Örökké – mondta Süti könnyektől elfúló hangon. – Akármit.

Dahra talpra segítette. Süti ugyanolyan nagy és nehéz volt, mint Orc. Még így, megviselten is szinte toronyként magasodott a lány fölé. – El kell kezdened enni. – mondta neki. – Igen, enni – mondta Süti. – Akkor mit tegyek? Dahra elkeseredetten és mérgesen nézett rá. – Nem tudom, Süti. Lanának támadt egy ötlete. – Menj, keresd meg Samet! Közeledik a harc. – Tudok harcolni – győzködte őket Süti. – Amint leküldök egy kis kaját, értitek, visszanyerem az erőmet. – A McDonald's nyitva van – mondta Dahra. – Kóstold meg a francia toastburgert. Finomabb, mint amilyennek a neve alapján tűnik. Süti elindult. Dahra így szólt Lanához: – Lana, tudom, hogy főleg Süti miatt tetted, de úgy érzem, az én életemet is megmentetted. Teljesen kimerültem, amíg róla gondoskodtam. Lanát kínosan érintette a hálálkodás. Mindig is így volt, még a legkisebb dolgokban is. Most, hogy az emberek állandóan hálálkodtak neki a csodatételeiért, ezt már nevetségesen abszurdnak találta. – Tudsz valami helyet, ahol alhatnék egyet? Úgy értem, ahol ágy is van. Elwood elvezette a lányt és Patricket a házukba, amely fél mérföldre volt a tértől. Lana gyakorlatilag alva járt, amíg odaértek. – Gyere be! – mondta Elwood. – Akarsz valamit enni? – Lana a fejét rázta. – Csak egy helyet, ahol… a kanapét. – Alhatsz az egyik hálószobában is, az emeleten. De Lana ekkor már hasra vágta magát a kanapén, és egy szempillantás alatt álomba zuhant. Már leszállt az éj, amikor felébredt. Eltartott egy kis ideig, amíg rájött, hol is van. Elwood gondosan megetette Patricket. A konyha padlóján egy tisztára nyalt tál hevert. Patrick összegömbölyödve feküdt a gáztűzhely előtt, bár a tűz nem égett. Lana farkaséhes volt. Átkutatta a konyhát: úgy érezte magát, mint egy betörő. A hűtőszekrény teljesen üres volt, leszámítva egy kis citromlevet, némi szójaszószt, egy doboz romlott tejszínt és egy kevés fonnyadt salátát. A mélyhűtőben jobb kilátások kecsegtettek. Volt benne egy darab marhahús, egy doboz Tupperware és egy kolbászos pizza. – Ó, igen! – örvendezett Lana. – Ó, végre! Bedobta a pizzát a mikrohullámú sütőbe, és beállította a számlálót. Elbűvölő volt nézni, ahogy forog. Összefutott a nyál a szájában. Csak nézte a mikrót, másra nem is volt képes, amíg a sípjel meg nem szólalt. A puszta kezével tépte a pizzát, úgy ette, módszeresen kebelezte be a szaftos szeleteket, és felszedegette még a morzsát is, ami a pultra hullott. – Á, te is kérsz egy kicsit? – kérdezte Lana, amikor Patrick farkcsóválva felbukkant, és kíváncsi szemmel nézett rá. Dobott neki egy darabot, amit a kutya még a levegőben elkapott. – Na. Ezen is túl vagyunk, igaz, fiú? Lana megkereste a fürdőszobát az emeleten, és fél órát töltött a meleg zuhany alatt. A víz piros és fekete árnyalatokban csorgott róla a lefolyóba. Aztán behívta Patricket a kádba, besamponozta a bundáját, leöblítette, majd kitette a fürdőszoba padlójára, hogy ott rázza le magáról a vizet. Törülközőbe csavarta magát, és felfedezőútra indult a házban, hogy találjon valami ruhát. Elwoodnak valószínűleg nem volt lánytestvére, de az anyukája alacsony növésű lehetett, így egy madzaggal talán megoldható lesz, hogy összeálljon valami hordható szerelés. Összeszedte a régi ruháit, és majdnem elájult a bűztől.

– Ó, Istenem, Patrick, ilyen büdös voltam? El kell égetnem ezeket a cuccokat. De aztán megelégedett azzal, hogy vérfoltos, piszoktól megkeményedett, izzadt, szakadt és elrongyolódott ruháit betömte egy szemeteszacskóba. A régi cipőjét sajnos kénytelen volt megtartani: Elwood anyja két számmal nagyobb cipőt viselt. Letrappolt a lépcsőn, hosszú idő után végre megint egész jól érezte magát. Akkor észrevette a telefont, és nem tudott ellenállni a vágynak, hogy felvegye a kagylót. Felhívja az anyját. Megmondja neki… hát valamit mond neki. Eszébe jutott, mit mondtak a többiek az AVIZ-ról. De hátha… – Nincs vonal, Patrick. Patricket ez nem nagyon rázta meg. – Tudod mit, Patrick? Én most egy kicsit leülök, és sírok egy sort. Csakhogy a könnyek nem akartak jönni. Így aztán felsóhajtott, és egy meleg diétás kólával kiült a verandára. Az éjszaka közepén járhatott. Az utca csendes volt. Ez az a város, amelyben felnőtt, de amelytől évekig távol volt. Az utóbbi napokban összefutott néhány gyerkőccel, akiket régebbről ismert, de a legtöbben nem ismerték fel őt piszkos külseje miatt. Most végre tudnák, ki, ha meglátnák. Sam, Astrid és Edilio viszont valószínűleg nem ismerné fel ilyen tisztán. – Úgy érzem, el kellene mennünk valahová, Patrick – mondta. – Csak nem tudom, hová. Ekkor egy autó fordult be az utcára. Lassan haladt. Akárki is ült a volán mögött, nem lehetett tapasztalt sofőr. Lana összehúzta magát, és felkészült rá, hogy visszarohan a házba, és bezárja az ajtót. Óvatosan kinyújtotta a nyakát, de még így sem látta a kocsi vezetőjét, aki valószínűleg különben sem szándékozna megállni egy kis csevejre. Az autó folytatta útját, és az utca végén elfordult. – Valami ellenőrzésféle lehet – mondta Patricknek Lana. Egy darabig még ott állt a verandán, aztán megfordult, és elindult befelé a házba. Egyszerre csak egy fiút vett észre, aki a konyhában állt. Patrick morogni kezdett, és felborzolta a szőrét. – Hello, csodabogár! – köszöntötte Drake. Lana hátralépett, de már túl késő volt. Drake nekiszegezte a pisztolyt. – Jobbkezes vagyok. Vagyis voltam eddig. De ebből a távolságból is le tudlak lőni. – Mit akarsz? Drake megmozdította levágott jobb karjának csonkját. Épp a könyöke fölött vágták le. – Mit gondolsz, mit akarok? Amikor Lana először látta Drake Merwint, a falkavezér jutott róla eszébe: erős volt, éber és veszélyes. Most azonban sovány testalkata kísérteties volt, a cápatekintet szánalmas grimasznak tűnt, szeme körül pedig vörös karikák húzódtak. Egykor részvétlen és fenyegető tekintete tűzben égett. Úgy nézett ki, mint aki kibírhatatlan tortúrán ment keresztül. – Megpróbálom – mondta Lana. , – Többet is teszel annál – mondta Drake. Vonaglott a fájdalomtól, az arca összehúzódott. Egy halk, fájdalmas nyögés hagyta el a száját. – Nem tudom, hogy vissza tudok-e növeszteni egy egész kart – mondta Lana. – Hadd érintsem meg! – Ne itt – sziszegte. Intett a pisztolyával. – Gyerünk a hátsó ajtó felé. – Ha lelősz, nem tudok rajtad segíteni – figyelmeztette Lana.

– És a kutyát meg tudod gyógyítani? Mi van, ha szétlövöm a fejét? Azt meg tudod gyógyítani, te mutáns? Az autó, amit Lana az imént látott elhaladni, a ház mögötti sétányon parkolt, járó motorral. A Panda nevű fiú ült a kormány előtt. – Ne kényszerítsetek erre – könyörgött Lana. – Segítek nektek bármiben. Nincs szükség rá, hogy ezt tegyétek. De itt nem volt helye vitának. Ha Drake-nek valaha is volt lelkiismerete, azt a karjával együtt elvesztette. Elhajtottak, keresztül az alvó városon. Kifelé az éjszakába. Howard a saját szemével látta a kisebb hadsereget, amit Sam összeverbuvált. Látta, ahogy ereszkednek lefelé a Ralph's mellett. Az élelmiszerboltot most senki sem őrizte, ami arra utalt, hogy a többi seriff úgy döntött, kitér az útból, és felszívódik. – Túl sokan vannak – állapította meg Howard. Így aztán Orc és ő loptak egy kocsit, és elindultak a Coates Akadémiára. Útközben azonban valahol rossz felé fordultak, és mire besötétedett, egy földúton kötöttek ki, ami a sivatag felé vezetett. Megfordultak, és a főút felé vették az irányt, de ez sem bizonyult jó megoldásnak. Kis idő múlva kifogyott a benzin. – A te ötleted volt ez a baromság – hibáztatta Orc Howardot. – Miért, mit akartál csinálni? Ott maradtál volna a városban, Sammel? Úgy tűnik, vagy húsz gyereket gyűjtött maga köré. – Akkor is szétrúghatom a seggüket. – Orc, ne légy idióta! – mordult rá Howard idegesen. – Ha Caine nincs ott, és Drake sem, és Sammy befelé masíroz a városba, mint valami hadvezér, akkor mit gondolsz, mit jelent az? Úgy értem, gyerünk, Orc, gondolkodj! Orc malacszeme résnyire szűkült. – Ne hívj idiótának! Be kéne, hogy verjem… Kiverem a fogaidat. Howard húsz percet vesztegetett arra, hogy kiköszörülje az Orc önérzetén esett csorbát. Ettől azonban még mindig ugyanott tartottak: ültek a lefulladt kocsiban, a semmi közepén. – Fényt látok – mondta Orc. – Hé, igen! – Howard kiugrott a kocsiból, és futni kezdett. Orc botladozva követte. A kettős fénysugár nagy ívű kanyart írt le a távolban. Ha lelassítanak, a kocsi úgy eltűnik, hogy észre sem veszik őket. – Siess! – kiabálta Howard. – Kapjuk el! – sürgette Orc Howardot, amikor látta, hogy az feladja, és a futásból tempós gyaloglásba vált át. – Oké! – kiabálta Howard. Ekkor megakadt valamiben a lába, és elterült a földön. Gyorsan feltápászkodott, és csak ekkor érezte a bokájába nyilalló éles fájdalmat. – Mi a… – Megdermedt. Volt ott valami a sötétben. Nem Orc, hanem valami, ami orrfacsaró bűzt árasztott, és úgy lihegett, akár egy kutya. Howard egy szempillantás alatt futásnak eredt. – Valami követ! – ordította. A kocsi fényszórója most Howard felé világított. Meg tudja csinálni. Meg tudja csinálni. Ha nem esik el újra. Ha nem a szörnyeteg kapja el előbb. Howard elérte az aszfaltos utat, s a ragyogó fénysugár egyenesen az arcára vetült. A kocsi kerekei megcsikordultak. Lefékezett, és megállt Howard mellett.

A szörnyeteg nem volt ott. – Howard? Howard felismerte a hangot. Panda hajolt ki a kocsi ablakán. – Panda? Ember, mennyire örülök, hogy látlak. Itt voltunk… Valami sötét és fürge dolog ekkor felugrott, és elkapta Panda karját. Fájdalmas visítás tört ki belőle. A kocsiban egy kutya eszeveszett ugatásba kezdett. Howardot valami meglökte hátulról, amitől rázuhant az útra, és megütötte a kezét és a térdét. Az autó előrebillent. A lökhárító tizenöt centire állt meg Howard fejétől. Egy fiúhang átható üvöltését hallották. Orc. Orc, valahol hátul a sötétben. Kutyák voltak mindenütt, nyüzsögtek Howard körül. Nem, nem kutyák, gondolta, inkább farkasok. Prérifarkasok. Az autó ajtaja kinyílt, és Panda kizuhant az útra, testén egy farkassal. A fegyver hangos durranását éles narancssárga fénycsík kísérte. A farkasok azonban nem hagyták abba. Újabb lövés, s az egyik fájdalmasan felvonyított. Drake támolygott ki a kocsiból, úgy nézett ki a lámpa fényében, akár egy madárijesztő. A farkasok elhúzódtak a fényszórók sugárnyalábjaitól, de nem úgy néztek ki, mint akik visszavonulnak. Howard lassan felállt. Drake Howard arcára irányította a pisztolyt. – Te hoztad rám ezeket a kutyákat? – Engem is megtámadtak, ember! – tiltakozott Howard. Majd belekiabált a sivatagba. – Orc! Orc, öregem! Orc! Aztán egyszer csak csikorgóan, mint a cipőtalp a vizes fövenyen, megszólalt egy fülsértő hang. – Adjátok a nőstényt! Howard belebámult a sötétségbe, és megkísérelt értelmet adni az utóbb elhangzott szavaknak. Ez nem Orc volt. Hol lehet Orc? – Milyen nőstényt? – kérdezte Drake. – Ki vagy te? A kocsi körül lassan minden irányban elkezdett hullámzani a sivatag. Az árnyak egyre közelebb kúsztak. Howard hátrébb húzódott, de Drake szilárdan állt a jármű mellett. – Ki van ott? – kérdezte Drake. Az autó lámpáiból sugárzó fényárban egy rühfoltos, sebhelyektől vészjósló pofájú farkas jelent meg. Howard csaknem elájult, amikor rájött, hogy ez a farkas beszélt az imént. – Adjátok a nőstényt! – Nem! – mondta Drake, gyorsan összeszedve magát a sokk után. – Ő az enyém. Szükségem van rá, hogy meggyógyítsa a karomat. Az erő nála van, és én vissza akarom kapni a karom. – Te semmi vagy! – morogta vicsorítva a farkas. – Én vagyok a srác, akinek van pisztolya – mondta Drake. Howardnak ekkor úgy tűnt, mintha azok, ketten ugyanabból a fajtából lennének: egyformán vérszomjas tekintettel bámulnak egymásra. – Mit akarsz a lánytól? – tudakolózott Drake. – Sötétség mondta: hozd nőstényt. – Sötétség? Mit akar ez jelenteni?

– Adjátok a nőstényt! – mondta a falkavezér, makacsul kitartva a célja mellett. – Vagy mindenkit megölünk. – Én ölök meg belőletek jó párat. – Te meghalsz! – mondta konokul a falkavezér. Howard most úgy érezte, itt az ideje, hogy ő is felszólaljon. – Fiúk. Fiúk. Holtpontra jutottunk. Gondoljuk át, hátha ki tudunk találni valamit, hogy egyezségre jussunk. – Mi a fenéről beszélsz? – Oké, nézd, Drake, valami olyasmit emlegettél, hogy a nőstény meggyógyítja a karodat? – Rendelkezik az erővel. Vissza akarom kapni a karom. – És a… ööö… a farkas úr el szándékozik vinni a lányt egy másik kutyához, akit Sötétségnek hívnak? A falkavezér nagy szemet meresztett Howardra, és a tekintete azt sugallta, épp azt mérlegeli, hogyan fogja felkoncolni és megenni a fiút. – Oké! – mondta Howard elbizonytalanodva. – Azt hiszem, köthetnénk egy alkut.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET 74 óra 10 perc

– ASTRID – MONDTA EDILIO – sajnálom, ami a házaddal történt. Astrid megszorította Edilio kezét. – Igen, be kell vallanom, nehéz volt látni a romjait. – Lakhatnál a tűzoltóságon, velem, Sammel és Quinn-nel – ajánlotta fel Edilio. – Köszi, de már van hol laknom. Pete és én egy ideig Mary nővérhez és John testvérhez költözünk. Úgyis alig vannak otthon. És ha ott vannak, akkor is jobb, ha nem vagyunk egyedül. Edilio, Astrid és a kis Pete az egykori polgármester irodájában ültek, amit nemrég még Caine Sorén bitorolt. Sam nem akarta elfoglalni az irodát, úgy érezte, ezzel nagyképűnek tűnne. De Astrid úgy érvelt, hogy fontosak a szimbólumok, és a gyerekek azt akarják, hogy valaki vállalja el a vezető szerepét. Leültette a kis Pete-et egy székre, és a kezébe nyomott egy zacskó puffasztott rizst. A kis Pete ezt magában szerette, tej nélkül. – Hol van Sam? – kérdezte Astrid. – És mi miért vagyunk itt? Edilio nyugtalannak tűnt. – Meg kell neked mutatnunk valamit. Sam kinyitotta az ajtót. Nem mosolygott Astridra. Aggódva nézett a kis Pete-re. Köszönt nekik, majd így szólt: – Astrid, van itt valami, amit látnod kell, de nem való a kis Pete-nek. – Nem értem. Sam a fotelbe ült, amit utoljára Caine használt. Astrid elcsodálkozott, mennyire hasonlít külsőre a két fiú, és őt mennyire másképp érintik ezek a hasonló vonások. Míg Caine a sima felszín alá rejtette erőszakosságát és kegyetlenségét, Sam érzelmei meglátszottak az arcán. Most éppen szomorú volt, megviselt és aggódó. – A legjobb volna, ha a kis Pete átmenne Edilióval a másik szobába. – Ez baljósan hangzik – mondta Astrid. Sam arckifejezése megerősítette a véleményét. Rávette Pete-et a távozásra, noha nem minden unszolás nélkül. Edilio elkísérte. Sam egy DVD-t tartott a kezében. – Tegnap két dologért küldtem Ediliót az erőműbe. Először is automata fegyverekért az őrbódéba. – Géppuskákért? – Igen. Nemcsak azért, hogy nekünk legyen, hanem azért is, hogy a másik oldalnak ne legyen. – Kész fegyverkezési verseny – mondta Astrid. A hangsúlya mintha bosszantotta volna Samet. – Talán hagytam volna ott Caine-nek? – Nem bíráltalak, csak… tudod, kilencedikesek, gépfegyverrel a kezükben, ezt nehéz vidám színben látni. Sam megenyhült, még el is mosolyodott. – Igen. A „kilencedikesek gépfegyverrel” kifejezést ritkán követi a „további szép napot”.

– Nem csoda, hogy olyan borúsnak tűntél – ahogy kimondta, tudta, hogy tévedett. Sam valami mást akart mondani. Valami rosszabbat, a DVD-vel kapcsolatban. – Gondolkodtam azon, ahogy te is, hogy az AVIZ-nek az atomerőmű a középpontja. Tíz mérföldig tart minden irányban. Vajon miért? Nos, Edilio megnézte a biztonsági kamerák videóit. Astrid hirtelen felállt, maga is meglepődött rajta. – Nem kellene egyedül hagynom a kis Pete-et. – Ugye tudod, mi lesz ezen a DVD-n? Ez nem is kérdés volt. – Az első éjszakán kitaláltad. Emlékszem, a videó térképét néztük. Átölelted a kis Pete-et, és furcsán néztél rám. Akkor még nem értettem, miért. – Még nem ismertelek – mondta Astrid. – Nem tudtam, hogy bízhatom-e benned. Sam betette a DVD-t a lejátszóba, és bekapcsolta a tévét. – A hangminőség elég pocsék. Astrid az erőmű irányítótermét látta a képeken, magasról, széles szögből nézve. Öt felnőtt volt a szobában: két férfi és három nő. Az egyikük Astrid apja volt. A képeket látva gombócot érzett a torkában. Ott volt az apja, hintázott a székben, viccelődött a mellette ülő nővel, előrehajolt, és egy füzetbe írt valamit. A távoli, fal felé fordított székben a kis Pete ült, arcát megvilágította mindenhol jelen lévő Game Boyának a fénye. Az egyetlen zaj érthetetlen, elmosódó beszélgetés hangja volt. – Most figyelj! – mondta Sam. Hirtelen megszólalt egy riasztó: a felvételen hangos és torz zörejnek tűnt. Mindenki rémülten ugrott fel az irányítóteremben. A monitorokhoz, a műszerek kijelzőihez szaladtak. Astrid apja aggódó pillantást vetett a fiára, aztán a monitor fölé hajolt. Újabb dolgozók érkeztek a szobába, és gyakorlott hatékonysággal a többi képernyőhöz léptek. Riadt utasítások röpködtek ide-oda. Felzúgott egy második riasztó, még élesebb hangon, mint az első. Bekapcsolt egy villogó figyelmeztető fény. Minden arcon félelem látszott. A kis Pete őrülten dülöngélt előre-hátra, kezét a fülére tapasztotta. Ártatlan arcát eltorzította a fájdalom. A szobában tartózkodó tíz felnőtt kétségbeesve próbálta tenni a dolgát. Nyomkodták a billentyűket, gombokat kapcsolgattak. Astrid apja felkapott egy kézikönyvet, és elkezdte lapozni, míg mindenki kiabált, a riasztó vijjogott, és Pete a fülére tett kézzel ordított. – Nem akarom látni – mondta Astrid, de nem tudta elfordítani a fejét. A kis Pete talpra ugrott. Apjához szaladt, de az nem ért rá vele foglalkozni, eltolta magától. Pete egy széknek ütközött, majd a hosszú asztalnak dőlt, és egy monitorra tapasztotta a szemét, ami vörös fénnyel villogott. A tizennégyes szám látszott rajta. – Az egy-négyes kód – mondta tompán Astrid. – Emlékszem, apám egyszer említette. Viccelt vele. Az egy-egyes kód kisebb meghibásodást jelzett, az egy-kettő már aggasztóbbat, az egy-háromnál fel kell hívni a kormányzót, az egy-négynél már csak az ima segíthet, és az egyöt a megsemmisülés. A filmen a kis Pete elvette a kezét a füléről. A riasztó tovább szirénázott. Egy villanás, majd elsötétült a képernyő. Pár másodpercig semmit sem lehetett látni.

Amikor újra bejött a kép, már nem szólt a riasztó. És a kis Pete egyedül volt. – Astrid, látod, a felvételen november tizedike, délelőtt tíz óra tizennyolc perc szerepel. Pontosan ekkor tűnt el minden tizenöt évnél idősebb ember. A felvételen a kis Pete abbahagyta a sírást. Körül sem nézett, csak visszasétált a székhez, ahol korábban ült, felvette a játékát, és folytatta, ahol abbahagyta. – Az AVIZ a kis Pete műve – jelentette ki Sam. Astrid a tenyerébe temette az arcát. Meglepte, hogy milyen erővel próbálnak feltörni belőle a könnyek. Próbált erőt venni magán. Beletelt pár percbe, mielőtt meg tudott volna szólalni. Sam türelmesen várta. – Nem tudta, hogy mit csinál – mondta Astrid halk, bizonytalan hangon. – Ő nem tudja felmérni, hogy mit tesz, nem úgy, mint mi. Nem tudja, hogy ha „ezt” teszi, akkor „az” fog történni. – Igen, már ismerem. – Nem lehet őt hibáztatni – Astrid felnézett, védekező pillantással. – Hibáztatni? – Sam leült mellé a díványra. Elég közel, hogy a lábuk összeérjen. – Astrid, furcsa, hogy én mondom ezt neked, de mintha elsiklottál volna valami fölött. A lány kutatóan fordította felé könnytől nedves arcát. – Astrid, az erőműben valami meghibásodott, és a személyzet nem tudott megbirkózni vele. Nagyon ijedtnek tűntek. Astrid lélegzete elakadt. Samnek igaza volt, erről tényleg elfeledkezett. – Az öcsém megállította a katasztrófát, ami talán mindenkivel végzett volna Perdido Parton. – Igen, nem épp a legjobb módon, de talán megmentette mindenki életét. – Megállította a katasztrófát – mondta Astrid. Még mindig nem fogta fel egészen. Sam elmosolyodott, fel is nevetett. – Mi olyan vicces? – kérdezte a lány. – Végre valamire hamarabb jöttem rá, mint Astrid, a zseni. Ez nagyon tetszik. Most egy percig kiélvezem a dicsőséget. – Élvezd, mert többé úgysem fog megtörténni. – Ó, hidd el, tudom én is – Sam megfogta a kezét, és Astrid nagyon örült az érintésének. – Megmentett minket. És ő hozta létre ezt az egész, különös dolgot. – Nem az egészet – mondta Astrid, a fejét ingatva. – A mutációk az AVIZ előtt is megjelentek. Sőt azok voltak a kiváltó okai, nélkülük nem is jött volna létre. Sam nem illetődött meg az okfejtéstől. – Nyugodtan mondhatsz ilyeneket, hogy „kiváltó okai”, én akkor is élvezem a dicsőségemet. Astrid az ajkához emelte a fiú kezét, és megcsókolta. Aztán elengedte, felállt, átsietett a szobán, és visszatért, megállt, majd azt mondta: – Diana állítólag meg tudja mérni az erő nagyságát. Két bar, három bar. Caine négybaros. Gondolom, te is. Petey pedig… talán öt vagy hét. – Vagy tíz – helyeselt Sam. – De Diana szerint csak befogadjuk az erőt. Néhányunk érzékenyebb rá. Ha ez igaz, akkor nem mi hozzuk létre, hanem csak használjuk, irányt adunk neki. – És? – Akkor honnan jön? Ha olyan, mint a mobiltelefonok jele: honnan jön az adás?

Sam sóhajtott egyet, és felállt. – Egy biztos: ezt titokban kell tartani. Edilio tudja, meg én, és te. Senki más nem tudhatja meg. Astrid bólintott. – Az emberek gyűlölnék őt. Vagy megpróbálnák kihasználni. Sam bólintott. – Bárcsak… – Nem – mondta Astrid, és vállat vont. – Nem lehet rávenni, hogy csinálja vissza. Ez kár! – mondta Sam keserű mosollyal, de a tekintete komor maradt. – Mert fogy az idő. Lana botladozva haladt a sötétben. Visszakerült a prérifarkasok közé. Vissza a rémálomba. Ráadásul, még növelve a nyomorúságát, Drake és Howard is ott botorkált mellette. Drake a fegyverével, keserűen átkozódva, Howard pedig „Orc, Orc!” kiáltásokat eresztve az éjszakába. De minden bajnál nagyobb volt az, ami a bányajárat mélyén várta. Lana nem fogadott szót a Sötétségnek. Vajon hogyan fogja megbüntetni ezért a dühöngő szörnyeteg? – Álljunk meg, megpróbálom rendbe hozni Drake karját, oké? – kérte. – Nem állunk! – mordult rá a falkavezér. – Legalább hadd próbáljam meg. A farkas nem törődött vele, így tovább futottak, néha a földre bukva, majd feltápászkodtak, és folytatták a rohanást. Nem lehetett megszökni, semmi esélyük sem volt rá. Hacsak… Lana közelebb lépett Drake-hez. – Mi lesz, ha nem engedi, hogy meggyógyítsalak? – Ne szórakozz velem! – mondta Drake. – De most már kíváncsi vagyok rá, mitől ijedtél meg ennyire. – Nem fog tetszeni – jósolta Lana. – Mi nem fog tetszeni? – kérdezte Howard idegesen. Legalább annyira félt, mint Lana. Lana nem tudott válaszolni a kérdésre. Mindegyik lépés nehezebb volt, mint az előző, és a falkavezér többször rámordult, hogy induljon tovább. Ha a farkas éppen nem nógatta, akkor megtette Drake, aki a pisztolyával fenyegette, szavakkal és kézmozdulatokkal sürgetve haladásra. Akkor érték el az elhagyott bányát, amikor a hold már lement, s a csillagok kezdtek kihunyni, hogy helyet adjanak a hajnal kezdetének. Lana még sosem rettegett ennyire. Mintha az összes vére kifolyt volna, és hideg iszap lenne a helyén. Alig tudott mozogni. Szíve hangosan vert. Meg akarta simogatni Patricket, hogy egy kis vigasztalást merítsen az érintéséből, de nem tudta rávenni magát, hogy lehajoljon, vagy megszólaljon. Csendben próbálta összeszedni magát. Itt fogok meghalni, gondolta. – Ember, fény! – vakkantotta a falkavezér. Egy zseblámpa felé intett fejével a kövek között. Howard odaugrott, és felkapcsolta. Annyira remegett a keze, hogy a fény összevissza táncolt a kőfalakon, mintha szellemek futkároznának közöttük. Most már Drake is tartani kezdett valamitől, bár maga sem tudta, mitől. Nyugtalanító kérdések merültek fel benne, amikor beléptek a bánya jeges, hideg levegőjű járatába. – Valaki árulja már el, mit fogunk látni! – kérlelte a többieket. – Tudnom kell, mi fog velünk történni. – Majd kis szünet után. – Talán beszéljünk az egyezségünkről. – Kicsit később: – Messze van még?

Közben egyre mélyebben ereszkedtek lefelé a járatban. Lanának erőlködnie kellett minden egyes lélegzetvételért. Emlékeztetnie kellett magát: lélegezz! Lélegezz! Patrick lemaradt tőlük, megállt a bánya bejáratánál. – Haver, én nem… nem bírom tovább – mondta Howard. – Meg kell… – levegő után kapkodott. – Pofa be! – mordult rá Drake, boldogan, hogy valakin levezetheti a dühét. Howard hirtelen sarkon fordult, és futni kezdett, a zseblámpával a kezében. A falkavezér parancsot adott két farkasnak, akik a nyomába eredtek. A sötétben Lana meglátta a falak zöldes ragyogását. Mögöttük sötétség, előttük sötétség. – Hadd fusson! – mondta Drake. – Howard nem fontos. – Majd vékony hangon hozzátette. – Én vagyok fontos. Lana behunyta a szemét, de a zöld ragyogás valahogy áthatolt a szemhéján, mintha a húsát, a koponyája csontját is át tudta volna világítani. Nem bírt továbbmenni. Térdre roskadt. Közel a célhoz. A Sötétség ott várta őket, az utolsó kanyar mögött, egy mozgó, csúszó, csikorgó kőhalom képében. A néma hang bunkósbotként vágott Lana fejére. A Sötétség láthatatlan, jeges kezeket nyújtott az elméjébe, és Lana tudta, hogy ő maga mondta ki a szavait. – A gyógyító – kiáltotta saját hangjának meggyötört, őrült paródiájában. Csukva tartotta a szemét, de érezte, hogy Drake mellette térdel. – Miért jöttél hozzám? – kiáltotta Lana, aki e percben csupán a Sötétség bábja volt. – A prérifarkas… – nyögte ki Drake. – A hűséges falkavezér – mondta a Sötétség Lanán keresztül. – Engedelmes, de még nem ér fel egy emberrel. Nyisd ki a szemed, bátorította Lana önmagát. Nézz vele szembe, szállj vele szembe, küzdj meg vele! De a sötétség a koponyáján belül fészkelődött, próbálta kilesni a titkait, és csak nevetett a szánalmas ellenállásán. Mégis kinyitotta a szemét. Folyamatosan ellen kellett állnia valaminek életében, ez adta neki az erőt. De lesütve tartotta a szemét: ahhoz már nem volt ereje, hogy a szörny arcába nézzen. A térde alatti kavicsok ragyogtak a sötétben. Megérintette őket, az iszonyú lény peremét. A falkavezér meghunyászkodva lefeküdt Lana mellé a porba, a hasán csúszva. Lana hirtelen iszonyú erős elektromos ütést érzett. Háta meghajlott, feje hátrahanyatlott, széttárta a karját. Éles fájdalom hasított a szemébe, és tompította le az agyát. Kiáltani próbált, de nem jött ki hang a torkán. Majd elmúlt a fájdalom, és hanyatt esett, maga alá hajtott lábbal. Úgy tátogott, mint egy partra vetett hal, képtelen volt megtölteni a tüdejét levegővel. – Engedelmeskedj! – mondta, de nem a saját hangján. – Meg kellene gyógyítania a karomat – szólt közbe Drake. – Ha megölöd, nem tud rajtam segíteni. – Merész vagy, hogy követelésekkel állsz elő – mondta a Sötétség Lanán keresztül.

– Nem, csak… a karomat szeretném visszakapni – kiáltotta vadul Drake. Lana újból tudott levegőt venni. Mélyen beszívta az oxigént. Elnyomta a testét a padlóról, centiről centire távolodott a Sötétségtől. Drake felsikoltott. Lana látta, hogy a fiúval is ugyanaz történik, mint vele, mintha hozzáért volna egy elektromos vezetékhez. Teste úgy rángatózott, mint egy marionettbábu. A Sötétség őt is elengedte. – Ah – mondta a Sötétség, és óriásira tátotta Lana száját. – Sokkal jobb tanítót találtam a számodra, falkavezér! A falkavezér lassan négykézlábra állt. Fejét és farkát alázatosan behúzta. Drake-re pillantott, akit mostanra elengedtek, és kétrét görnyedve szorította a karját fájdalmában. – Ez az ember meg fog tanítani embereket ölni – mondta Lana. Drake úgy beszélt, mintha minden szótag megerőltető volna a számára. – Igen. De… a karom. – Add ide a karod! – mondta Lana, és vonakodva Drake-hez kúszott. Drake felállt, reszketve, de elszántan. Kinyújtotta az égett, lefűrészelt csonkot. – Olyan kart kapsz tőlem, amilyen még egy embernek sem volt soha – mondta a Sötétség Lanán keresztül. – Benned nincs varázslat, ember, de a lány is megteszi. Drake meglepően gyorsan felpattant, és megragadta Lanát a hajánál fogva. – Fogd meg a karom! – sziszegte. A lány a lágy húsra tette remegő karját. Erezte a frissen vágott csontot alatta, és elfogta a hányinger. A ragyogás mélyebb lett körülötte. Lana érezte, hogy az egész testét megtölti: nem meleg volt, hanem hideg, mint a jég. Drake karja nőni kezdett. Erezte, ahogy mozog az ujjai alatt. De nem emberi hús volt. Egyáltalán nem. – Jaj, ne – suttogta Lana. – Ez az – ujjongott Drake. – Ez az!

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET 36 óra 37 perc „És néha, ha hazudsz nekem, Én is hazudni fogok neked, És nem tehetsz semmit, de semmit, Ez a sok félig elpusztult élet Nem olyan rossz, mint amilyennek tűnik, De most vért látok, és kiáltozó embereket, Aztán felébredek, De egy újabb rossz álom fogad…” Sam együtt énekelte az Agent Orange-számot az iPodjával, miközben úgy érezte, hogy az ismerős dalszöveg tudatosan homályos strófákból az életét szinte pontosan leíró énekké vált. A tűzoltóságon ült, nem éppen magányosan fogyasztotta ebédjét. Quinn… nos, fogalma sem volt, merre lehet. A barátja – illett még rá ez a szó? Quinn barátja egy árnyék volt, aki jött és ment, néha tréfálkozott, akár régen, máskor komoran ült, és DVD-t nézett, amit már egymilliószor látott azelőtt. Mindenesetre nem került elő ebédre, noha Sam elég levest főzött minden éhes szájnak. Edilio jelent meg csendben az ajtóban. Kedvetlennek tűnt. Sam rájött, hogy hangosan énekelt, és elszégyellve magát lejjebb tekerte a zenét, s kihúzta füléből a hallgatót. – Mit találtál, Edilio? Ha Lana valahol itt van Perdido Parton, akkor ügyesen rejtőzködik, Sam – mondta Edilio. – Mindenhol megnéztük, beszéltünk mindenkivel. Lana eltűnt, és a kutyája is. Elwood házában lakott, aztán eltűnt. Sam az asztalra tette a zenelejátszót. – Van leves, kérsz? Edilio lerogyott egy székbe. – Milyen szám volt ez? – Melyik? Ja, a Segélykiáltás egy őrült világban. Mindketten keserűen felnevettek. – Legközelebb lejátsszuk azt a régi nótát, mi is a címe? – Sam erőltette az agyát. – Igen, R. E. M.: A világ vége, ahogy eddig ismertük. – Tényleg vége – mondta Edilio. – Egy olyan lány után kutattam, aki varázslattal meg tudja gyógyítani az embereket, ezenkívül megpróbáltam megtanulni a gépfegyver használatát. – És az hogy ment? – Négyen többé-kevésbé tudják kezelni, Quinnt is beleértve. Nem épp a tengerészgyalogság vagyunk, tudod? A Tom nevű fiú elkezdett lövöldözni, és majdnem lelőtt. Le kellett vetődnöm egy nagy kupac kutyakakiba. Sam próbált nem nevetni, de egyikük sem tudta abbahagyni, ha már elkezdték. – Ja, azt hiszed, vicces. Várd meg, amíg veled történik. Sam megint elkomolyodott. – Nem tudom, mi tartja vissza Caine-t. Két napja semmi hír róla. – Hová sietsz? Minél több időnk van, annál jobban fel tudunk készülni.

– Haver, holnap este én eltűnök innen. – Nem tudhatod biztosan – mondta Edilio, elszégyellve magát. – Bárcsak tudnám, mi történik a Coatesban. Edilio szeme felcsillant. – Arról beszélsz, hogy kémkedjünk utánuk? Sam eltolta magától a levesét. – Nem tudom, mit mondjak, öregem. Arra is gondoltam, hogy el kéne mennünk hozzájuk. Fel az akadémiához. – Vannak fegyvereink. Páran tudnak vezetni. Rajtad kívül van még négy mutáns képességű gyerekünk, akiknek hasznát vehetjük. Tudod, olyan erejük van, amivel harcolni lehet, nem úgy, mint azé a lányé, aki el tud tűnni, de csak ha tényleg szégyelli magát. Sam akarata ellenére elmosolyodott. – Csak viccelsz. – Nem, tényleg szégyenlős, meg minden, szóval ha azt mondod neki, hogy „tetszik a hajad”, akkor hirtelen fogja magát és eltűnik. De még ott van, meg lehet érinteni, csak láthatatlan. – Ezzel nem fogjuk megállítani Caine-t. – Taylor dolgozik azon, hogy a lány teleportálni is tudja magát. Már képes arrébb menni pár háztömbbel. – Edilio vállat vont. – De aminek hasznát vehetjük… van ez a fiú, kilencéves, tud úgy bánni a fénnyel, mint te, csak nála gyengébb a képesség. – Kilencéves. Nem vehetünk rá egy kilencévest, hogy bántson másokat! – tiltakozott Sam. – És mi a helyzet a tizenegy évessel, aki olyan gyorsan mozog, hogy alig lehet látni? – Brianna? – Most már Szellőnek hívja magát. Mivel olyan gyors, mint a szél. – Szellő? Ez nem egy szuperhős neve? – Sam gondterhelten rázta a fejét. – Remek, már csak ez hiányzott. – Éles nyomást érzett a mellében, de hamar elmúlt. – Mire tudjuk használni ezt a gyorsulóképességét? Edilio kicsit zavarba jött. – Talán adhatnánk neki egy géppisztolyt. Lő egyet, kicsit arrébb röpül, és megint lő. – Ó, te jó ég – Sam lehajtotta a fejét. – Tizenegy éves, és fegyvert adunk a kezébe? Hogy gyerekekre lövöldözzön? Emberi lényekre? Ez beteges. Edilio erre nem tudott mit mondani. – Ne haragudj, nem téged akarlak letolni, Edilio. De ez akkor is őrültség. Nem helyes. A mi korunkban sem, de negyedikeseket és ötödikeseket is belerángassunk? A lépcsőn lépések zaja hallatszott. Sam és Edilio talpra ugrott, a legrosszabtól tartva. Dekka, az egyik coatesos menekült viharzott a szobába, és végigcsúszott a padlón. Homlokán ötcentis sebet viselt, de nem akarta, hogy Lana meggyógyítsa. – Ezt Drake cipője hagyta rajtam, amikor belém rúgott – mondta. – Gyógyítsátok meg a kezemet, de a fejemhez ne nyúljatok. Azt akarom, hogy valami emlékeztessen rá. Samnek eszébe jutott, hogy ez csak a második legérdekesebb dolog Dekkával kapcsolatban. Az első az volt, hogy egy kisebb területen fel tudta függeszteni a gravitáció működését. – Mi a baj, Dekka? – kérdezte tőle. – Orc. Épp most érkezett a városba, nagyon megtépázva. – Orc? Csak Orc? Howard nélkül? Dekka megvonta a vállát. – Nem láttam senki mást. Ő besétált, és Quinn ideküldött, hogy szóljak neked. Azt mondta, követni fogja Orcot hazáig. Vagyis addig a házig, ahol Orc és Howard lakott. Az nincs messze.

– Talán vinnem kéne egy puskát – mondta Edilio sötéten. – Azt hiszem, már le tudom rendezni Orcot – mondta Sam. Meglepte a saját önbizalma. Még soha életében nem gondolt arra, hogy le tudná rendezni Orcot. Quinn a ház előtt várta őket. Sam szinte hivatalosan mondott köszönetet neki. – Köszönöm, hogy elküldted hozzám Dekkát, és szemmel tartottad a dolgokat. – Megteszem, ami tőlem telik – mondta Quinn, talán keserűbben, mint ahogy akarta. Sam és Edilio Quinn mögött állt, ahogy bekopogott az ajtón. A rosszfiú nagyon is ismerős hangját hallották bentről: – Gyertek be, marhák! Orc éppen egy dobozos sör tetejét pattintotta le. – Ezt még hadd igyam meg – mondta Orc. – Aztán felőlem megölhettek, vagy amit akartok. Orcra eléggé rájárt a rúd az utóbbi napokban. Tele volt sebesülésekkel, hegekkel. Az egyik szeme feldagadt, és fekete volt. Nadrágja szakadtan és piszkosan lógott rajta. A testét fedő rongydarabon alig látszott, hogy egykor ing volt. Csíkokban lógott róla, amiket aztán úgy-ahogy próbált megint összekötözni. Még mindig nagy volt, de már nem olyan fenyegető, mint amilyennek korábban ismerték. – Hol van Howard? – kérdezte Sam. – Velük – felelte Orc. – Kikkel? – Drake-kel. És azzal a lánnyal, hogy is hívják, Lana. És egy beszélő kutyával. – Orc elfintorodott. – Igen, őrült vagyok. Beszélő kutya. Az intézett el. Kiharapott egy darabot a beleimből. Beleharapott a combomba. – Miről beszélsz, Orc? Meghúzta a sörösdobozt, és felsóhajtott. – Hú, ez jólesett. – Beszélj érthetően, Orc! – kérte Sam. Orc nagyot böffentett. Lassan felállt. Letette a sörét. Merev karjával felhúzta az ingét a feje fölé. Ediliónak elakadt a lélegzete. Quinn elfordult. Sam csak bámulta a fiút. Orc mellének és hasának nagy részét kavicsok borították. A kövek sáros vízszínűek voltak, zöldesszürkék. Ahogy Orc lélegzett, a kövek emelkedtek és süllyedtek. – Ez az izé terjed rajtam – mondta Orc. Tanácstalanul nézegette a testét. Megérintette az ujjával. – Meleg. – Orc… hogyan történt ez? – kérdezte Sam. – Mondtam már. A kutya beleharapott a lábamba, a beleimbe, és máshová is, de azt hagyjuk. És ez az anyag valahogy kitöltötte a harapás helyét. Megvonta a vállát, és ez olyan hanggal járt, mintha valaki egy vizes, kavicsos úton lépkedne. – Nem fáj – mondta Orc. – Eleinte fájt. De már nem. Csak viszket. – Atyaúristen! – mondta Edilio halkan. – Mindegy – mondta Orc. – Tudom, hogy mind utáltok engem. Szóval öljetek meg, vagy menjetek innen! Éhes vagyok, és szomjas. Otthagyták. Kint Quinn sietősen lépdelt az utcán, majd hirtelen megállt, és egy bokorba hányt. Sam és Edilio utolérték. Sam a vállára tette a kezét.

– Ne haragudj – mondta Quinn. – Túl gyenge vagyok. – Ennél még rosszabb is jön – jósolta Sam sötéten. – A szép, könnyű eltűnés így már nem is a legrosszabb lehetőség, nem igaz? – Drake két napja eltűnt – mondta Diana. – Fel kell mérnünk az erőinket. – Nem érek rá! – morogta Caine. A Coates kertjében álltak, a ház előtt. Caine felügyelte egy lyuk kijavítását, ami a korábbi harc során keletkezett. Téglákat teleportált az emeletre, ahol Krokettütő és Chaz próbálták őket a helyükre betonozni. Már kétszer összeomlott az építményük. A földben lévő lyukakba könnyű volt betont önteni. Sokkal nehezebb volt téglákat a helyükre illeszteni. – Valamilyen… egyezséget kellene kötnünk a városiakkal – mondta Diana. – „Városiak”. Gondosan elkerülöd a „Sam”-et, vagy a „testvéred”-et. – Oké, lebuktam! – mondta Diana. – Egyezséget kellene kötnünk a testvéreddel, Sammel. Még van ennivalójuk. Nekünk viszont kezd kifogyni. Caine úgy tett, mintha lefoglalta volna az újabb adag téglák felemelése a földszintről az iskola második emeletére, ahol Krokettütő és Chaz várta az érkező szállítmányt. – Egyre jobb vagyok – mondta Caine. – Jobban tudom irányítani, precízebben. – Jó neked. Caine válla leereszkedett. – Néha lehetnél kicsit támogatóbb. Tudod, mit érzek irántad. De te sosem beszélsz velem szépen. – Mit akarsz, talán házasodjunk össze? Caine elvörösödött, és Diana szokatlanul hangos nevetésben tört ki. – Tisztában vagy vele, hogy tizennégy évesek vagyunk? Úgy értem, tudom, hogy az AVIZ Napóleonjának képzeled magad, de még gyerekek vagyunk! – A kor viszonylagos. Én az egyik vagyok az AVIZ két legidősebb lakója közül. És a leghatalmasabb. Diana inkább csöndben maradt. Eszébe jutott egy szellemes válasz, de aznap már eleget csipkelődött Caine-nel. Fontosabb dolga is volt, mint hogy egy ilyen kamaszos vonzalommal törődjön. Hiszen nem is volt komoly a dolog. Caine nem képes igazi szeretetre, a mély érzésre, ami az idővel csak növekszik. – Persze én sem vagyok rá képes – motyogta Diana. – Tessék? – Semmi. – Figyelte Caine-t munka közben. Nem amit csinált, hanem a fiút magát. Ő volt a legkarizmatikusabb ember, akivel valaha találkozott. Lehetett volna akár rocksztár is belőle. Es azt gondolta, hogy szerelmes Dianába. Ezért tűrte el a pimaszkodását. Diana kedvelte őt. Kölcsönösen rokonszenvesek voltak egymásnak a kezdetektől fogva. Barátok voltak… nem, ez talán nem jó szó. Inkább cinkosok. Igen, ez már megfelelő: cinkosok, mióta Caine felismerte az erejét. Dianának mutatta meg először. Lesodort egy könyvet az asztalról a szoba másik végéből. Diana biztatta őt, hogy dolgozzon rajta, titokban fejlessze az új képességét. Amikor elért valami újat, mindig bemutatta Dianának, és ha a lány a legkisebb kedvességet mutatta felé, egy dicsérő szót, vagy elismerő bólintást, ragyogott a büszkeségtől. Olyan könnyű volt manipulálni. Nem volt szükség valódi érzelemre, csak pár apró gesztusra.

Diana megkérte Caine-t, hogy az erejével tréfáljanak meg pár sznobot, akiket nem kedvelt, vagy szégyenítsenek meg néhány tanárt, akik rosszul bántak a lánnyal. És amikor közölte Caine-nel, hogy a fizikatanár a sarokba szorította az üres laboratóriumban, és megpróbált erőszakoskodni vele, Caine úgy letaszította a férfit a lépcsőn, hogy kórházba került. Diana élvezte ezt az időszakot. Védelmezőre lelt, aki teljesítette a parancsait, és semmit sem kívánt cserébe. Caine, óriási egója, külseje, megnyerő modora ellenére nagyon esetlenül bánt a lányokkal. Még megcsókolni sem próbálta soha. De aztán Caine Drake Merwin figyelmét is magára vonta, aki a legveszedelmesebb rosszfiúnak számított egy olyan gimnáziumban, ahol nem volt hiány rosszfiúkban. Ettől kezdve Caine kijátszotta őket egymás ellen: néha Dianának, néha Drake-nek tett apróbb szívességeket. Ahogy Caine ereje növekedett, megváltozott a hozzájuk fűződő kapcsolata is. Ekkor kezdett rájönni az iskola nővére, Sam anyja – aki egyben Caine anyja is volt, habár akkor egyikük sem tudott róla –, hogy valami nagyon különös dolog történik az ő rég elveszett kisfiával. Az épülő faldarab hirtelen újra összeomlott, a téglák tompa puffanással potyogtak a fűre, Chaz és Krokettütő átkozódása közepette. Caine mintha észre sem vette volna. – Szerinted hogy történt, Diana? – kérdezte, mintha olvasott volna a lány gondolataiban. – Szerintem nem rakták elég egyenesen a téglákat – felelte Diana, noha tudta, hogy a fiú nem erre gondolt. – Nem. Másról beszélek. Temple nővérről. – Megismételte a nevet, lassan, mintha ízlelgetné. – Connie Temple nővérről. Diana felsóhajtott. Nem erről akart beszélgetni. – Nem ismertem őt túl jól. – Van két fia. Az egyiket megtartja. A másikat odaadja nevelőszülőknek. Még kisbaba voltam akkor. – Nem vagyok pszichológus – mondta Diana. – Mindig is sejtettem, tudod? Azt, hogy a családom nem volt igazi család. Sosem mondták, hogy adoptáltak, de az anyám – vagyis az, akit anyámnak hittem – sosem beszélt arról az időszakról, amikor terhes volt velem. Tudod, az anyák néha mesélnek arról, milyen volt a terhességük. Ő viszont sosem említette. – Kár, hogy nincs itt a sulink pszichológusa. Elmondhatnál neki mindent. – Azt hiszem, Temple nővér, az úgynevezett anyám nagyon hideg asszony lehetett. – Dianára nézett, félrehajtott fejjel, szkeptikusan. – Valahogy úgy, mint te, Diana. Diana felhorkantott. – Nem megy neked ez a mélyelemzés, Caine. Akkoriban valószínűleg csak egy bajba került tini volt. Talán azt hitte, hogy egy gyerekkel jobban boldogul. Talán mind a kettőtöket megpróbált elhelyezni, de Sam nem kellett senkinek. Caine gyanakodva nézett rá. – Ezzel próbálsz bevágódni nálam? – Csak próbálok továbblépni. Kit érdekelnek az anyád ügyei? Mindössze két, legfeljebb három hétre elég az ennivalónk. Aztán jön a fogyókúra. – Látod, erről beszéltem. Fogadok, hogy anyám is ilyen volt, mint te, Diana. Hideg és önző. Diana épp válaszolt volna, amikor a háta mögött futó léptek zaját hallotta. Megpördült, és bozontos, sárga fenevadakat látott feléjük özönleni. A prérifarkasok mintha mindenhonnan egyszerre támadtak volna, fegyelmezett, előre eltervelt rohammal, ami hamarosan leteríti őt és Caine-t.

Caine felemelte a kezét, tenyérrel kifelé, készen állva a védekezésre. – Ne! – kiáltotta egy hang. – Ne bántsd őket, a barátaim! Howard volt az, aki integetve sietett feléjük. Mögötte a gyógyító lány érkezett, teljesen sokkos állapotban. Mögöttük pedig Drake. Diana átkozódott. Még mindig életben van. Aztán meglátta Drake kezét. Az égett csonk, a kar maradéka, amit Diana a fiú üvöltözése és fenyegetőzése közepette vágott le, megváltozott. Megnyúlt, mintha sötét, vérvörös gumicukorból volna, és kétszer a fiú teste köré tekeredett. Nem. Ez lehetetlen. Howard ért hozzájuk először. – Orc nem járt erre? Sem Caine, sem Diana nem válaszolt. Mindketten Drake-et bámulták, aki laza léptekkel sétált feléjük. Visszatért minden önteltsége, nem volt többé az a lerongyolódott madárijesztő, aki a padlón fekve sírt a leégett keze csonkja láttán. – Drake – mondta Caine. – Azt hittük, meghaltál. – Visszatértem – mondta Drake. – Es jobban vagyok, mint valaha. A vörös csáp letekeredett a csípőjéről, mint egy áldozatát elengedő óriáskígyó. – Hogy tetszik, Diana? – kérdezte Drake. A karja, ez a lehetetlen, vérvörös kígyó Drake feje fölé tekeredett, ott forgott, vonaglott. Majd olyan gyorsan, hogy emberi szem nem is tudta követni a mozgását, ostorként csapott le. Hangos csattanás hallatszott. Egy minihangrobbanás. Diana felsikoltott a fájdalomtól. Meglepődve nézte a vágást az ingén, és a válláról szivárgó vörös csíkot. – Ne haragudj – mondta Drake, meg sem próbálva őszintének hangzani. – Még dolgoznom kell a célzáson. – Drake! – mondta Caine, és a vér ellenére, Diana sebesülése ellenére elmosolyodott. – Köszöntelek ismét közöttünk! – Hoztam egy kis segítséget – mondta Drake. Kinyújtotta bal kezét, és Caine zavartan elfogadta a jobbjával. – Nos, mikor indulunk elintézni Sam Temple-t?

NEGYVENEDIK FEJEZET 26 óra 47 perc

– HOLNAP ESTE JÖNNEK – mondta Sam. – Azt hiszem, Caine-nek le kell győznie engem. Az egója ezt követeli. A templomban tartották a végső haditanácsot. Ugyanott, ahol Caine olyan simán átvette a hatalmat. A keresztet azóta visszaállították a falra. Nem ott volt, ahol lennie kellett volna, de legalább nem a padlón feküdt. A Perdido parti gyerekek közül ott volt Sam, Astrid, a kis Pete, Edilio, Dahra, Elwood és Mary nővér. Albertet meghívták, de el volt foglalva a hálaadás napi előkészületekkel, és a tortillaburgerrel kapcsolatos kísérleteivel. A coatesos menekülteket három lány képviselte: Dekka, a kis Brianna, a Szellő és Taylor. – Caine olyan fickó, akinek muszáj nyernie. Nyernie kell, mielőtt eltűnne. Vagy mielőtt én eltűnök. Az a lényeg, hogy nem fog beletörődni, hogy ennyi gyereket kiszabadítottunk a Coatesból, és elfoglaltuk Perdido Partot – mondta Sam. – Erre fel kell készülnünk. És valami másra is: holnap lesz a születésnapom. – Kesernyésen elmosolyodott. – Nem mondhatnám, hogy túlságosan várom. Mindenesetre el kell döntenünk, ki veszi át az irányítást, ha én… lelécelek. Néhány gyerek bátorító megjegyzéseket tett, hogy Sam talán mégsem fog eltűnni, vagy esetleg ez kimondottan jó dolog, az AVIZ-ból való menekülést jelenti. Sam azonban leintette őket. – Nézzétek, a jó oldala az, hogy ha én eltűnök, akkor Caine is. A rossz oldala pedig, hogy még itt marad Drake, Diana és a többi rosszfiú. Orc… nem tudjuk pontosan, mi történik vele, de Howard nincs vele. Es Lana, vele sem tudjuk, mi lett, elment-e valahová, vagy mit csinált. Lana eltűnése komoly veszteséget jelentett. Mindegyik coatesos menekült hálás volt neki, mert meggyógyította a kezét. És megnyugtató volt arra gondolni, hogy bárkit helyre tud hozni, aki megsérült. – Én Ediliót javaslom vezetőnek, ha… tudjátok – mondta Astrid. – De szükségünk lesz egy helyettesre, egy alelnökre vagy alpolgármesterre vagy ilyesmire. Ediliónak egy kis időbe telt, amíg rájött, hogy Astrid nem egy másik Edilióról beszél. Aztán közölte: – Nem, szó sincs róla. Astrid köztünk a legokosabb. – Nekem gondoskodnom kell a kis Pete-ről. Marynak a kicsikre kell vigyáznia. Dahra a felelős a sérültek kezeléséért. Elwood a kórházban segített Dahrának, nincs tapasztalata sem Caine-nel, sem Drake-kel, sem senki mással a coatesosok közül. Edilio már szembeszállt Orckal és Drake-kel, és mindig talpraesetten viselkedett. – Edilióra kacsintott, amikor észrevette, hogy zavarba jött. – Helyes – mondta Sam. – Tehát, ha senkinek nincs ellenvetése, mától így lesz. Ha bajom esik, vagy eltűnök, Edilio lesz a vezető. – Tiszteljük Ediliót – monda Dekka –, de neki nincs semmilyen ereje.

– Van ereje ahhoz, hogy elnyerje a bizalmunkat, és véghezvigye, amit akar – mondta Astrid. Senki sem tiltakozott tovább. – Jól van – mondta Sam. – Az embereink elfoglalták a helyüket, és Edilio fogja elmondani, mikor induljanak. Taylor, neked ez unalmas lesz, és egy kicsit ijesztő is. Keress egy társat, egyezzetek meg, ki mikor alszik, de egyikőtök legyen mindig ébren. Szellő, te gyakorolj, mert fontos szerepet kapsz: te leszel a kommunikációs rendszerünk, ha elkezdődik az összecsapás. Dekka? Amint Taylor üzen, mi indulunk. – Szuper – mondta Dekka. – Meg fogjuk nyerni – mondta Sam. Mind felálltak, hogy elmenjenek. Astrid hátul maradt. Sam megveregette Edilio vállát. – Figyelj, öregem, ha találsz valami hasznos feladatot Quinn-nek… – Persze. Egész jól céloz. A bölcsőde tetejére küldtem egy géppisztollyal. Sam bólintott, hátba veregette Ediliót, és nézte, ahogy kimegy. – Quinn egy gépfegyverrel. Azt kérem a barátomtól, hogy gyerekekre lőjön. – Arra kéred, hogy védje meg magát, és a kicsiket – mondta Astrid. – Igen, így már egészen más – felelte Sam epésen. – És én mit tegyek? – kérdezte Astrid. – Nekem nem adtál feladatot. – Szeretném, ha keresnél egy biztonságos helyet, és elbújnál, amíg véget nem ér ez az egész. Ezt akarom. – De… – De… ami a holnap délutánt illeti, szükségem van rád, ott fent – az ég felé mutatott. – A mennyországban? – kérdezte Astrid mosolyogva, – Gyere – a templomtoronyhoz vezette Astridot és az öccsét. A rács még mindig törötten hevert, ahogy Drake hagyta. Perdido Part fényei furcsán hétköznapinak tűntek innen. Sok házban még égett a világítás. A ritkás utcai lámpák is égtek. A McDonald's cégére sárgán ragyogott. A szél sült krumpli, tűlevél, sós víz és hínár illatát hozta feléjük. Két hátizsák hevert előkészítve a védett kis szögletben. Volt ott egy távcső és egy gyerek adó-vevő is az élelmiszerbolt zacskója mellett. – A zacskóba pakoltam egy kis élelmet és elemet kis Pete játékába. Nem hiszem, hogy az adó-vevő túl jól működik, de nálam van a másik. Innen fentről szinte mindent látni. Kissé szűkös volt a hely. A kis Pete azonnal leült az egyik poros sarokba. Astrid és Sam félszegen közel állt egymáshoz, a harang mellett. – Fegyvert is hagytál itt? – Nem – rázta a fejét Sam. – Mindenki mástól szörnyű dolgokat kérsz. Tőlem csak annyit, hogy nézelődjek. – Van egy kis különbség. – Tényleg? Micsoda? – Nos… rád az eszed miatt van szükség. Ezért kell megfigyelőnek lenned. – Ez elég béna érv – mondta Astrid. Sam bólintott. – Igen. Nos, te nem tanultál lőni. A végén valószínűleg lábon lőnéd magad. – Aha – mondta Astrid nem túl nagy meggyőződéssel.

– Figyelj, tudom, hogy ez őrültség, de próbálj Quinn ötletére gondolni: tudod, hogy rá lehetne venni Pete-et hogy repítsen el titeket Hawaiira. Vagy bárhová. Megvan hozzá az ereje. Arra az esetre, ha nem jól alakulnak a dolgok… – Nem akarom, hogy bárhová elrepítsen – mondta Astrid. – Egyrészt, nem hiszem, hogy működne. Másrészt… – Igen? – Másrészt nem akarlak itthagyni. Sam gyengéden a lány arcára tette a kezét. Astrid behunyta a szemét, és hozzásimult. – Astrid, én foglak itthagyni titeket. Hisz tudod. – Nem, nem tudom. Imádkoztam, hogy ne történjen meg. Kértem Máriát, hogy tegyen valamit. – Mary Terrafinót? – Nem, dehogy – nevetett Astrid. – Micsoda pogány vagy. Máriát. Szűz Máriát. – Ja, őt! – Tudom, hogy nem nagyon hiszel Istenben, de én igen. Szerintem tudja, hogy itt vagyunk, és meghallgatja az imáinkat. – Szerinted ez az egész benne van Isten tervében? Az AVIZ, meg minden? – Nem, én a szabad akaratban hiszek. Szerintem saját döntéseket hozunk, és a saját akaratunkat követjük. És a tetteink következményekkel járnak. A világ olyan, amilyenné mi teszszük. De szerintem néha megkérhetjük Istent, hogy segítsen, és akkor segít. Úgy gondolom, hogy néha lenéz ide, és azt mondja: nahát, mire készülnek megint ezek a marhák, jobb lesz, ha segítek nekik egy kicsit. – Boldogan elfogadom a segítségét – mondta Sam. – De azért örülnék, ha volna fegyverem. Sam a fejét rázta. – Bántottam a nevelőapámat. Bántottam Drake-et. Talán meg is öltem. Nem tudom. Azt sem, hogy mi fog most történni. De azt igen, hogy ha bántok valakit, az nyomot hagy bennem. Mintha sebet kapnék, vagy ilyesmi. Mintha… – kereste a szavakat, és Astrid szorosan átölelte. – Mint amikor Drake térden lőtt. Már meggyógyult, hála Lanának, mintha meg sem történt volna. De az, hogy felgyújtottam Drake-et, az bennem van, a fejemben, és Lana ezt nem gyógyította meg. – Ha harc lesz, mások is érezni fogják ezt a fájdalmat. – Te nem „mások” vagy. – Nem? – Nem. – Miért? – Mert szeretlek. Astrid olyan sokáig maradt csöndben, hogy Sam azt hitte, megbántotta. De ugyanolyan szorosan ölelte, nem húzódott el tőle, a nyakához hajtva nyugtatta a fejét. Erezte a lány meleg könnyeit a bőrén. Végül megszólalt. – Én is szeretlek téged. Sam megkönnyebbülten felsóhajtott. – Akkor ezen is túlvagyunk. Astrid nem csatlakozott az ideges nevetéshez. – Valamit el kell mondanom neked, Sam. – Egy titkot? – Nem voltam biztos benne, ezért nem mondtam semmit. Nehéz elválasztani az IQ-tól. Intuíciónak általában az intenzívebb, de még normális érzékelést nevezzük, ami a tudatos gondolkodás szintje alatt zajlik. – Ööö…, aha – mondta Sam, a „buta fiú” hangján.

– Sokáig nem voltam biztos benne, hogy többről van szó a normális intuíciónál. – Az erő. Kíváncsi voltam, hogy tudod-e – mondta Sam. – Diana azt mondta, hogy kétbaros vagy. Nem akartam rád kényszeríteni, hogy ezen töprengj. – Sejtettem. De különös. Megérintem valaki kezét, és felvillan a fejemben valami, mint egy tűzcsóva az égen. Sam kartávolságra tartotta magától a lányt, hogy jobban lássa az arcát. – Egy csóva? Astrid vállat vont. – Tudom, hogy furán hangzik. Fényesnek látom vagy tompának, hoszszúnak vagy rövidnek. Nem tudom, hogy ez mit jelent, nem tudom irányítani, és még nem próbáltam felderíteni. De mintha valaminek a mértékét látnám, mintha az illető lelkét vagy arcát, de valamilyen átalakult formában. – Átalakult formában – visszhangozta Sam. – Tehát a te erőd a forma ereje? Ezzel végre kicsikart egy mosolyt, és egy kis lökést. – Okoska. Az a lényeg, hogy kezdettől fogva tudtam, hogy te valamiképpen fontos vagy. Te egy hullócsillag vagy az égen, fényes csóvával. – És holnap egyenesen egy téglafalba csapódom? – Nem tudom – vallotta be Astrid. – De tudom, hogy te vagy a legfényesebb csillag az égen. Computer Jack felébredt, és a száján érezte Diana puha kezét. Odakint sötét volt, de a szobát megvilágította a számítógép képernyőjének kékes ragyogása. Jack látta a lány arcának körvonalait, sötét haját, csillogó szemét. – Pszt! – figyelmeztette Jacket, és az ajka elé tette az ujját. A fiú szíve hangosan dobogni kezdett. Valami baj volt, semmi kétség. – Kelj fel, Jack! – Mi történt? – Emlékszel az egyezségünkre? Az ígéretedre? Jack nem akart igent mondani. Jól tudta, hogy bármit akar Diana, az veszéllyel jár. Es Jack most jobban félt, mint valaha. Drake visszatért, és szörnyeteg lett belőle. Diana megsimogatta az arcát az ujjaival. Érezte, ahogy borzongás fut végig a gerincén. Aztán a lány ugyanolyan gyengéden pofon legyintette. – Kértelek, hogy emlékezz az ígéretedre. Jack megnémult. Túl nagy zavarban volt ahhoz, hogy megtalálja a hangját, túl közel ült hozzá a lány, túlságosan félt attól, hogy mit akarhat tőle. Bólintott. – Öltözz fel! Csak a ruhád hozd, semmi más nem kell! – Hány óra van? – próbálta húzni az időt. – A cselekvés órája – Diana kesernyésen elmosolyodott. – Még ha nem is a jó ügy érdekében. Jack kimászott az ágyból, és áldotta a szerencséjét, hogy lefekvéskor talált egy pizsamaalsót. Megkérte a lányt, hogy forduljon el, és gyorsan felöltözött. – Hová megyünk? – Autót fogsz vezetni. – Csak egyszer próbáltam, és majdnem belehajtottam az árokba.

– Okos fiú vagy, Jack, rá fogsz jönni, hogy kell. Kilopakodtak a szobából a sötét folyosóra. Le a lépcsőkön, óvatosan. Diana résnyire nyitotta a kijárati ajtót, és kinézett az udvarra. Jack azon töprengett, vajon van-e a lánynak elfogadható magyarázata arra az esetre, ha valaki megállítaná Őket. A kavicson csikorgó cipők zaját felhangosította a ködös éjszakai levegő. Olyan volt, mintha szándékosan zajt akarnának csapni. Mintha minden lépést kalapácsütésekkel kísérnének. Diana egy terepjáróhoz vezette, ami a füvön parkolt. – Benne van a kulcs. Ülj be a sofőr helyére. – Hová megyünk? – Perdido Partra, és nem mi. Csak te. Jack megrémült. – Én? Csak én? Ne, ne, ne! Ha én megyek, Caine azt fogja hinni, hogy az én ötletem volt. Utánam fogja küldeni Drake-et. – Jack, engedelmeskedj nekem, vagy elkiabálom magam. Ide fognak jönni, és majd azt mondom nekik, hogy meg akartál szökni. Jack érezte, hogy összeomlik az ellenállása. Ez hihetően hangzott. Diana képes volna megtenni, és Caine hinne neki. És aztán… Drake. Megremegett. – Miért? – kérdezte Jack? – Keresd meg Sam Temple-t. Mondd meg neki, hogy megszöktél. Jack nagyot nyelt, és bólintott. – Még jobb, ha azt az Astrid nevű lányt keresed meg – Dianának kezdett visszatérni a régi, gúnyolódó modora. – Astridot, a zsenit. Ó mindenképp meg akarja menteni Samet. – Oké, oké! – bátorította magát Jack. – Jobb, ha indulok. Diana megérintette a karját. – Mondd el nekik, mi történt Andrew-val. Jack keze megdermedt a slusszkulcson. – Ezt akarod tőlem? – Jack, ha Sam eltűnik, akkor Drake ellenem fordul, és Caine nem lesz képes megállítani. Drake most erősebb, mint valaha. Élve van szükségem Samre. Kell valaki, akit Drake gyűlölhet. Beszélj Samnek a kísértésről. Figyelmeztesd, hogy megpróbálják majd belecsalogatni a nagy ugrásba, de talán, talán, ha nemet mond… – sóhajtott. Nem túl bizakodóan. – Most menj. Hátat fordított a fiúnak, és visszaindult az iskola felé. Jack a szemével követte, míg el nem érte az ajtót. Most Diana is megszökhetett volna, Caine elöl és Drake elöl, és minden elől, amit képviseltek. Mégis maradt. Lehetséges, hogy Diana mégis szereti Caine-t? Mély levegőt vett, hogy megnyugodjon, és elfordította a kulcsot. A motor felbőgött. Túl sok gázt adott. Túl nagy zajt csapott. – Pszt, pszt – mondta. Sebességet váltott. Lenyomta a gázpedált. Semmi sem történt. Közel járt a pánikhoz. Aztán eszébe jutott: a kézifék. Kiengedte, és újból a gázra lépett. A kocsi lassan megindult a kavicsos úton. Howard. Mi a fenét keresett itt a semmi közepén? Persze, még mindig az idióta haverját, Orcot kereste. Folyton Orcot keresi. Howard arckifejezése a meglepődésről gyorsan átváltott gyanakvásra. – Hé, ember, állj meg, állj! Jack elhajtott mellette. A visszapillantó tükörben látta, ahogy Howard az iskola felé rohan.

Gyorsabban kellene hajtania. Csakhogy a vezetés rémisztő volt Computer Jack számára. Túl sok döntést követelt, túlságosan oda kellett figyelni rá, túl veszélyes volt, túl halálos. A vaskapunál megállt. Zárva volt. Kiszállt, és gyorsan kinyitotta. Egy pillanatra megállt, és figyelt. Az erdő hangjai. A fák leveléről csöpögő harmat, apró állatok neszezése, és enyhe szél, ami alig mozgatta meg a leveleket. És a kocsi motorjának a zaja. Visszaült a kocsiba, sebességbe kapcsolt, és kihajtott a kapun. Hagyd nyitva, és menj tovább, gondolta. A kapu úgysem fog lelassítani senkit. Csak téged lassított le. Már a nyomában voltak. Bizonyára Panda vezetett, ő volt a legtapasztaltabb sofőr, sokkal tapasztaltabb Jacknél. Panda, mellette Drake-kel. Drake-kel, és azzal a szörnyű karjával. Jack érezte, ahogy a félelem a hatalmába keríti. Megmarkolta a kormányt. Túl szorosan. A teteje letört, és a kezében maradt. Eldobta a tizenöt centis műanyagot, és félelmében nyöszörögni kezdett. Kényszerítette magát, hogy óvatosabban fogja a kormányt, kordában tartsa a félelmét, és a vezetésre figyeljen: az útra, ahogy lefelé kanyargott a hegyről, a sűrű erdőből a nyitott területre, és el a sziklafal mellett. Fényeket vett észre a visszapillantóban. Te jó ég, te jó ég! Meg fogják ölni. Drake elintézi az ostoros kezével. – Gondolkozz, Jack, gondolkozz! – kiáltotta hirtelen, megdöbbentő hevességgel. Itt nem a programozásról volt szó. Nem a technológiáról. Annál egyszerűbb problémáról. Erőről és erőről, erőszakról és erőszakról, gyűlöletről és félelemről. Vagy mégsem? Talán csak arról, hogy lerázza őket. A terepjáró váza magasan az út felett volt. A mögötte jövő kocsié közel volt az úthoz. Terepjáró, négykerék-meghajtású. Jack az útszegélyre pillantott. Jobbra mély szakadék, balra meredek kő- és homokfal. A kocsi egyre közelebb ért. Már csak pár száz méterre volt tőle. Jobbra egy földutat vett észre. Talán sehová sem vezet. Talán húsz méter után vége szakad. Nem volt más választása. Jack jobbra rántotta a kormányt, és még alacsony sebességnél is majdnem felborult. De a terepjáró egyenesbe jött, és rátért a földútra. A fényszórók megvilágították az alaktalan síkságot és bozótot a fekete, holdvilág nélküli sötétségben. Semmit sem látott, fogalma sem volt, merre megy… Vakon vezetett, abban bízva, hogy az út nem egy szakadék szélén végződik. Nehéz volt kapaszkodni a kormányba, mivel rázós volt az út. De nem markolhatta túl keményen, mert akkor széttört volna a keze között. A mögötte jövő autó fényei vadul ugráltak fel és le. A földúton a terepjáró is nehezen haladt, hát még a sima személyautó. Jack lassan elhagyta az üldözőket. Egyre kisebbnek látszott a fényük, nyilvánvaló volt, hogy megálltak. Jack lassított, hogy jobban tudja irányítani a kocsit. Maga mögött hagyta az üldözőit. De hogy fog eljutni Perdido Partra? Az egyetlen út, amit ismert, a főút volt. Hová vezethet ez a földút? Abban az egyben biztos volt, hogy sohasem fog visszafordulni.

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET 3 óra 15 perc

A NAPPALI ÓRÁK csendesen teltek. Sam tudta, hogy hamarosan elkezdődik. És hamarosan véget is ér. Néhány embert járőrözni küldött a város külterületeire, de egyébként mindenkinek meghagyta, hogy aludjanak, egyenek, próbáljanak lazítani. Caine éjszaka fog támadni, ebben biztos volt. Próbálta megfogadni a saját tanácsát, de nem tudott elaludni. Ruhát váltott, és arra gondolt, hogy a hasfájása ellenére mégis kéne valamit ennie, amikor váratlanul Taylor toppant be a tűzoltóságra. Sam alsónadrágban fogadta. – Jönnek – mondta Taylor, bevezetés nélkül. – Micsoda hasizom. – Mit láttál? Hat autó közeledik a főúton a Coates felől. Kábé egy perc múlva Ralph boltjához érnek. Lassan haladnak. – Felismertél valakit? Caine-t? Drake-et? – Nem. Sam bement a hálószobába, megrázta Edilio ágyát, belerúgott Quinn ágyába, és felkiáltott. – Fiúk, ébresztő! – Micsoda? – kérdezte Quinn, álmos és zavart hangon. – Azt hittem, aludnunk kell egy kicsit. – Egy kicsit aludtatok. Taylor azt mondja, közelednek. – Már fenn is vagyok – mondta Edilio, kikelve az ágyból, teljesen felöltözve. Leoldozta a baljós kinézetű géppisztolyt az ágy vázáról. Sam belebújt a papucsába, és elkezdte keresni a cipőjét. – Most mit csináljak? – kérdezte Taylor. – Ugorj vissza, és nézd meg, hogy bementek-e a boltba, vagy csapatokra oszlanak – mondta Sam. – Egy perc, és itt vagyok – mondta Taylor. – Ha visszajössz, menj a térre. Én is oda indulok – mondta Sam. Taylor eltűnt. – Készen állsz? – kérdezte Sam Ediliót. – Nem. És te? Sam a fejét rázta. – Azért próbáljuk meg. Quinn előkerült az ágyából. – Itt az idő? – Igen, este jönnek, ahogy vártuk – mondta Sam. – Tudod, hová mész? – Egyenesen a pokolba? – morogta Quinn. Sam és Edilio lecsusszant a rúdon, és a garázsban értek földet. Sam övén hangosan recsegni kezdett az adó-vevő. Astrid szólalt meg, szaggatott, feszült hangon. – Sam, látom őket.

Sam kicsit lejjebb tekerte a hangerőt, és megnyomta a beszéd gombját. – Taylor is szólt az előbb – mondta. – Te, és a kis Pete jól vagytok? – Jól. Hat kocsit látok. Elhaladtak Ralph boltja mellett. Azt hiszem, most fordulnak az iskola felé. – Miért pont arra? – Nem tudom. Sam elgondolkodva az ajkába harapott. – Húzd be a fejed, Astrid! – Sam… – kezdte a lány. – Tudom. Én is – felelte Sam. Sebes léptekkel elindult. Nem futott, az menekülésnek látszana. Edilióhoz fordult. – Úgy számítottam, hogy ugyanott jönnek, ahol először. Az a legrövidebb út a város központjába. – Én azt hittem, elfoglalják Ralph boltját, hogy nekünk kelljen támadni – felelte Edilio. – Nem értem – vallotta be Sam. Elértek a térre, és Edilio berohant a városházára, hogy ellenőrizze a csapatait. Taylor jelent meg, négy méterre tőle, rossz irányba nézve. – Taylor, itt vagyok. – Az iskola felé hajtanak. Caine biztosan köztük van, Caine és Diana. Drake-et nem láttam. Talán meghalt – az utolsó mondatot félreérthetetlen megkönnyebbüléssel mondta. Aztán, ha esetleg Sam nem értette volna, hozzátette. – Remélem, hogy halott az a gonosz kis… – Ők láttak téged? – Nem. Úgysem tudnak megérinteni. Már elég jó vagyok ebben. Most rögtön be is tudnék ugrani az iskolába, hogy lássam, mire készülnek. Sam az ujjával felé bökött: – Ne légy ilyen könnyelmű! Nem akarlak elveszíteni! Tartsd a biztos távolságot! Oké, mehetsz! Taylor bólintott, és eltűnt. Astrid hangja hallatszott az adó-vevőn. – Kiszállnak a kocsikból, bemennek az iskolába. Sam felnézett a toronyra. Látta Astridot: olyan közel volt, hogy akár fel is kiálthatott volna neki, de a lány az iskolát figyelte, nem őt. Sam meglátta a rohanó Quinnt, vállán a gépfegyverrel. – Sok szerencsét, tesó! – mondta neki. Quinn megállt. – Köszönöm. Nézd, Sam, én… – Erre most nincs idő – mondta Sam szelíden, de határozottan. Sam egyedül állt a téren, a szökőkút padkájára tett lábbal. Az iskolába mennek. De miért? Es miért nappal, miért nem várták meg az éjszakát? Albert lépett ki a McDonald'sból. Átadott Samnek egy zacskót. – Egy kis csirke, haver. Ha netán megéheznél. – Köszönöm, öregem! – Bízunk benned, Sam! – Albert visszaindult. Sam elrágcsált egy csibefalatot, és gondolkodni próbált. Váratlanul érte, hogy az iskolába mentek. Vajon az előnyére fordíthatja ezt? Ha Caine kiszállt a kocsiból, és az iskolába ment, gyalog, amit Sam sokkal jobban ismer, mint ő… Megnyomta az adó-vevő gombját. – Van bármi jele, hogy kijönnek az iskolából? – Nem. Egy fiú őrséget áll a kapuban. Azt hiszem, Panda. Drake-et egyáltalán nem láttam. Talán most véget vethetne az egésznek. Most rögtön, szemtől szemben kiállva Caine ellen. Vagyis egyik gyerek se keveredne bele. Senkinek sem kellene meghúznia a ravaszt.

Dekka érkezett futva. – Sam, ne haragudj, nem találtalak sehol. Talán ők, ketten, Dekkával elintézhetnék. Akkor kétszer annyi esélye volna. Így volna helyes: egy akadémista és egy Perdido parti, egymás oldalán. – Caine az iskolában van. Azon gondolkodom, hogy oda kéne mennünk. – Drake is ott van? – kérdezte Dekka. – Senki sem látta. Talán… talán nem jött el. – Jó – mondta Dekka. – Nem volt túl sok időnk, hogy megismerkedjünk – mondta Sam. – És most sincs túl sok időm. Mennyire tudod uralni az erődet? Dekka szusszant egyet, és fontolóra vette a kérdést. A kezét nézegette, mintha ott lenne a válasz. – Elég közel kell lennem a célponthoz. Meg tudok rázni egy falat, vagy a levegőbe tudok emelni valakit, de csak pár méterről. – Igen? – Készen állok – mondta Dekka. Taylor jelent meg mellettük. – Mind bent vannak az iskolában. Egy őrt állítottak, ha jól láttam. Drake biztosan nincs köztük. – Oké! – kezdte Sam. – Kigondoltam valamit. Dekka és én utánuk megyünk. Taylor, te mondd el Ediliónak. Aztán mássz fel a toronyba, Astridhoz. Ha Dekka és én bajba kerülünk, talán el kell majd terelni a figyelmüket. – Haver, én nem mászok, én ott termek. Indulok! – azzal Taylor eltűnt. – Talán hozzászokom ehhez valamikor – mormogta Sam. Mély levegőt vett. Ez volt a közelgő csata első taktikai döntése. Remélte, hogy nem fogott mellé. Jack napközben egy ligetben rejtette el a terepjárót. A vezetőülésen összekucorodva aludt, zárt ajtók mögött: túlságosan félt ahhoz, hogy kényelmesen kinyújtózzon a hátsó ülésen. Jacket nem érdekelte, milyen sürgős volt Dianának, hogy elérjen Samhez, úgy döntött, hogy nem fog meghalni a kedvéért. Csak naplementekor fordította el a kulcsot, és merészkedett elő a búvóhelyéről. Jelzés nélküli földutakon haladt, lekapcsolt lámpával, lassú tempóban. Több kanyarba vakon fordult be, jobbra, balra, hegynek fel és le a hegyről. A terepjáró hátsó visszapillantójában egy beépített iránytű is volt, de az irány sosem tűnt valódinak. Az egyik pillanatban déli irányt mutatott, a következőben keletit, amikor a kocsi el sem fordult közben. Fogalma sem volt, merre megy. Bekapcsolhatta volna a lámpát, hogy lássa az utat, de akkor észrevették volna. Így a sötétben hajtott, alig gyorsabban, mintha gyalog ment volna. Még ilyen alacsony sebességnél is úgy rázkódott a jármű, hogy Jack úgy érezte magát, mintha öszszeverték volna. Muszáj volt eljutnia Samhez, ezt világosan látta. Caine sosem bocsátaná meg az árulását. Az egyetlen reménye Sam volt. De csak akkor, ha túléli az eltűnést. Ha Sam félreáll, akkor Caine a győztes. És ekkor az AVIZ túl kicsi volna ahhoz, hogy Jack elbújjon Caine és Drake elől. Megnézte a műszerfal óráját. Ismerte Sam eltűnésének pontos időpontját. Csak két órája maradt. Felkelt a hold, az út pedig kiegyenesedett, így valamivel gyorsabban tudott hajtani, mint korábban, izgatottan, hogy biztonságba ér-e. Egy nyúl ugrott ki elé. Jack elrántotta a kormányt, és kikerülte a nyulat, de letért az útról a mezőre. Felpörgette a motort, és visszatért az útra, épp amikor egy kis teherautó elhúzott mellette az ellenkező irányból.

Jack átkozódott, és megfordult, hogy hátranézzen. Felvillantak a féklámpák, és a kocsi csikorogva megállt. Jack beletaposott a gázba. A terepjáró gyorsulni kezdett. Csakhogy a teherautó megfordult, és kezdte behozni a lemaradását. A sötétben nem lehetett látni, ki vezet, de Jack képzeletében csak egyvalaki lehetett: Drake. Jack sírva nyomta a gázpedált. Alig maradt benzinje, a teherautó pedig egyre közelebb ért. Az egyetlen lehetőség a menekülésre: behajtani a mezőre, ahová a másik talán nem tudja követni. Jack lassított, és bekormányozta kocsiját az ugaron hagyott területre. A terület fel volt szántva, lágy volt a talaj, és a terepjáró őrülten ugrándozott a sorok között. A kocsi követte őt. Előtte a mezőn hatalmas fényszórók gyulladtak ki. Egy traktor indult el meglepő fürgeséggel, hogy elvágja az útját. A traktor mögött sötét, omladozó tanya állt, messze az úttól. Jack émelyegni kezdett. Elkapták. Valahogy, lehetetlen módon sikerült csapdába ejteniük. Nem vette észre a kiszáradt patakmedret. A kocsija pár másodpercig a levegőben repült, eközben különös módon súlytalannak érezte magát, majd lehuppant a patak túlsó partján, és megállt. Hangos csattanás hallatszott, kinyílt a légzsák, s egy borzasztó reccsenés után Jack a földön találta magát, hanyatt fekve. Nem sérült meg, de túl döbbent volt ahhoz, hogy megmozduljon. A kocsi lámpája megvilágította a mezőt, ahol feküdt. A fényben két gyerek, egy lány és egy fiú körvonalai látszottak. Egyikük sem Drake Merwin volt. Jack fellélegzett, de nem mert felállni. – Láttuk, hogy erre jössz lekapcsolt lámpával – mondta a lány vádló hangon. Jack elcsodálkozott, hogyan láthatták meg a koromfekete éjszakában. Nem kérdezett semmit, de azért megkapta a választ. – Igaz, hogy kikapcsoltad a fényszórót, de a féklámpád még világított. Erre biztos nem gondoltál. – Nem vagyok túl tapasztalt sofőr – mondta Jack. – Ki vagy? – kérdezte a fiú, aki Jack korabelinek tűnt. – Én?… Jack. Computer Jacknek hívnak. A lány kezében puska volt. Jack fejére célzott vele. – Ne lőjetek le! – kérlelte őket. – A mi földünkön vagy, és megvédjük a földünket – mondta a lány. – Miért ne lőnénk le? – Mert nekem… sürgősen… Figyeljetek, ha nem jutok el Perdido Partra, valami szörnyű fog történni. A lány dupla copfjához furcsa, zord arc társult, amit a kocsi reflektora még szigorúbbá tett. Nem hatotta meg a magyarázkodás. Tizenegy, talán tizenkét éves volt, és annyira hasonlított a fiúra, hogy valószínűleg testvérek voltak. – Nem tűnik veszélyesnek – mondta a fiú. – Jackhez fordult. – Hogyhogy Computer Jacknek hívnak? – Mert sokat tudok a számítógépekről. A fiú elgondolkodott, majd megkérdezte. – Meg tudsz javítani egy videojátékot? Jack hevesen bólogatott, amitől hátul poros lett a haja. – Megpróbálhatom. De tényleg, tényleg el kell jutnom Perdido Partra. Nagyon fontos.

– Nos, nekem pedig a videojáték fontos. Szóval, ha megjavítod, akkor nem fog lelőni Emily. Szerintem az is legalább olyan fontos, mint eljutni Perdido Partra, nem? – Szia, Mary! – mondta Quinn. A bölcsőde bejáratánál futottak össze. – Felmegyek a tetőre. Mary gyorsan becsukta maga mögött az ajtót. – Nem akarom, hogy a gyerekek lássák a fegyvereket – mondta. Ő maga is a puskát bámulta. – Mary, én sem akarom látni, hidd el – felelte Quinn. – Félsz? – Nagyon. – Én is. – Megérintette Quinn karját. – Isten áldjon! – Igen. Reméljük, úgy lesz, nem igaz? – Itt akart maradni, és beszélni a lánnyal. Bármiről, csak ne kelljen felmászni a tetőre egy gépfegyverrel a kezében. Marynek azonban megvolt a saját dolga, és neki is. Szégyenkezve döbbent rá, hogy legszívesebben bement volna Maryvel a bölcsődébe, hogy elbújhasson. A bölcsődét megkerülve a hátsó falhoz ért. A nyakába akasztotta a géppisztolyt, és felmászott az alumíniumlétrán. A bölcsőde és a barkácsbolt közös teteje lapos volt, kátrány és sóder borította, néhány függőleges csővel, és két ősrégi légkondicionálóval. Egy méter magas korlát vette körül, a tetején repedezett spanyol téglával. Quinn a templom és a városháza felé néző sarokba lépett. Nézte, ahogy Sam és Dekka elindul. – Ne ronts el semmit! – intette magát Quinn. – Ma ne ronts el semmit! A létra megzörrent, és valami a tetőre száguldott. Quinn rászegezte a fegyverét. A száguldó forgatagról kirajzolódott Brianna alakja. – Erről inkább szokjál le, Brianna! – mondta Quinn. – Szellő, a nevem Szellő – mondta a lány mosolyogva. – Nagyon beleélted magad – morogta Quinn. – Úgy értem, hány éves vagy, tíz? – Tizenegy. Egy hónap múlva leszek tizenkettő – Brianna elővett egy kis kalapácsot az övéből, és meglengette. – Caine és Drake cementbe öntött kézzel halálra akartak éheztetni. Ahhoz nem tartottak fiatalnak, hogy kis híján megöljenek. – Igen. – Quinn azt kívánta, bárcsak elmenne innen, és békén hagyná végre, de az volt a feladata, hogy üzeneteket vigyen Quinn, Edilio, Sam és bárki más között. – Szóval, milyen gyors vagy, Brianna? – Nem tudom. Elég gyors, az emberek alig tudnak észrevenni. – Nem fáradsz ki? – Nem igazán. De a cipőmet eléggé lestrapálja. – Felemelte az egyik lábát, hogy mutassa a cipő kitaposott sarkát. – És befonva kell hordanom a hajam, különben mindenfelé repdes, és a szemembe lóg – meglendítette szépen befont haját. – Furcsa lehet, hogy ilyen erőd van. – Neked nincs? – Nincs… semmi. Csak én, ennyi az egész. – Elég jól ismered Samet, ugye? Bólintott. A coatesos diákok közül sokan kérdezték már ugyanezt. – Szerinted ő fog győzni?

– Szerintem bízzunk benne, jó? Brianna a kezét nézte, ami nemrég még betonba volt börtönözve. – Ezért nem számít, hogy még csak tizenegy éves vagyok. Győznünk kell. Sam baljós érzésekkel küzdött, amíg Dekkával az iskola felé haladtak. Nem is attól félt igazán, hogy baja esik, hisz a nap végén úgyis el fog tűnni, és aztán… aztán nem tudta, mi lesz. A vereségtől félt. Bármi is történt vele, Astridra is gondolnia kellett. És a kis Pete-re, mert Astrid összetört volna, ha baja esik az öccsének. Nem is szólva arról, hogy talán Pete az egyetlen élő személy, aki véget tudna vetni az AVIZ létének. A lány miatt kellett legyőznie Caine-t. Miatta, és az összes gyerek kedvéért. Ez olyan terhet jelentett a számára, mintha egy elefántot cipelne a hátán. Győznie kellett. Gondoskodnia kellett róla, hogy Astrid biztonságban legyen. Azután eltűnhet, ha már így kell lennie. Minél közelebb ért, annál inkább kételkedni kezdett a döntésében. Eltért az eredeti tervtől, ami azt jelenti, hogy senki sem tudta, milyen szerepet kell játszania. Az, hogy Caine az iskolába ment, mindent felborított. Az iskola épületétől egy háztömbnyire álltak meg. Sam benyomta az adó-vevő gombját. – Van valami változás? – Nincs – mondta Astrid. – A kocsik parkolnak. Panda a bejáratnál áll. Gyorsan sötétedik, úgyhogy nem vagyok benne biztos. Sam? – Igen? – Szerintem Pandánál fegyver van. – Oké! Légy óvatos! – Jó, jó – kijelentkezett. Még egyszer el akarta mondani Astridnak, hogy szereti, de ez olyan lett volna, mintha kísérteni akarná a sorsot. Már így is túl sokat gondolt Astridra, és nem eleget Caine-re. – Oké, Dekka, nem lehet odalopakodni, elé kell lépnem, mielőtt elintézhetném Pandát. Dekka bólintott. Szája szorosan összezárult, mintha nem is tudná kinyitni. Szuszogva, izgatottan lélegzett. Félt. – Háromig számolok. Háromra elindulunk. Egyszerre. Amint tudom, megpróbálom lekapcsolni Pandát. Te végezd a dolgod, ha az ajtóhoz értünk! Készen állsz? A lány nem felelt. Egy nagyon hosszú percig az ürességbe bámult. Aztán felsóhajtott. – Készen állok. – Egy. Kettő. Három. Előtörtek a rejtekhelyükről, és futni kezdtek. Egyre közelebb értek az iskola területéhez, és már a gyepen jártak, amikor Panda észrevette őket, és felmordult. – Ne tedd, Panda! – kiáltott Sam olyan hangosan, ahogy csak bírt. Panda habozott, megemelte a pisztolyt, de nem célzott vele rájuk. – Nem akarlak bántani! – kiáltotta Sam. Még húsz méter. Panda célzott és lőtt. A golyó elzúgott mellettük. Panda úgy meredt a fegyverre, mintha most látná először életében. – Ne! – kiáltotta Sam. Még tíz méter. Panda ismét felemelte a fegyvert. Arcán félelem és bizonytalanság ült.

Sam a földre vetette magát, odébb gurult, és guggoló helyzetbe érkezett, ahogy Panda újból rálőtt. Sam kinyújtotta a karját, széttárt ujjakkal. A zöldesfehér fény nem találta el Pandát, csak lyukat égetett a feje mögött a téglafalba. Panda eldobta a fegyvert, és futásnak eredt. Még három méter. – Dekka, az ajtóhoz! Dekka felemelte a kezét, és az ajtó alatt megszűnt a gravitáció. Az egész fal, beleértve az ajtó keretét is hirtelen megingott, mintha a másik oldalról nekiment volna egy kamion. Az ajtó lassan kinyílt. Törmelék és a falból kieső cement lebegett az ég felé. Dekka leengedte a kezét, és a törmelék leesett a földre, a téglák lezuhantak és darabokra törtek, az ajtófélfa recsegve dülöngélt. Sam belőtt a házba a nyitott ajtón át. Dekkával berohantak, és az egymással szemközti falhoz lapultak, erősen lihegve. A falon feliratok, és egykor színes plakátok lángoltak Sam lövése nyomán. Nem hallatszott semmi. Sam Dekkára nézett. Látszott rajta, hogy nagyon fél. Végiglopakodtak a folyosón, feszült idegekkel, kutató szemekkel. Az iroda jobbra volt, előtte erős üvegfallal. Sam közelebb merészkedett. Benézett. Semmi. A lámpák még mindig égtek, az AVIZ kezdete óta. Menjen tovább anélkül, hogy átvizsgálná az irodát? Ha itt bújt el Caine egyik embere, akkor könnyen bekeríthetik Samet és Dekkát. Sam intett Dekkának, hogy menjen be. Dekka hevesen rázta a fejét. – Oké – mondta Sam. – Értem. Gyorsan átkelt a folyosón, és kinyitotta az ajtót. Egy nagy tárgy repült feléje. Ösztönösen lebukott, de az ütés eltalálta. Azonnal megpördült. Sötét hajú fiú guggolt a titkárnő asztalán. Egyik kezében rövid és vastag faütőt tartott. Elvigyorodott, majd Samre ugrott, egy macska fürgeségével. Samet váratlanul érte a támadás, és a földre esett, keményen a padlóba ütve a fejét. Csillagokat látott. Megfordult, de túl lassan mozgott. A fiú távolabb ugrott előle, biztonságba, és újabb támadásra készülődött. Hirtelen a fiú, az iratok és az asztalon lévő minden tárgy, az asztallal együtt felemelkedett a padlóról, és a plafonhoz csapódott. A srácnak alig volt ideje felfogni a fájdalmat és a meglepetést, és Dekka ismét visszaállította a gravitációt, mire sziklaként zuhant a földre. Sam odaért hozzá, mielőtt magához térhetett volna, rátérdelt a mellére, és két kezével megragadta a fejét. – Ha megmoccansz, hamut csinálok a fejedből! – mondta Sam. A fiú megmerevedett. – Helyes döntés – mondta Sam. – Dekka, vedd el az ütőjét, és keress szigetelőszalagot! – A fiúhoz fordult. – Ki vagy te? És hol van Caine ? – Frederico vagyok. Ne égess el! – Hol van Caine? – Nincs itt. Mind kimentek a hátsó ajtón, ahogy ideértetek. Csak engem hagytak itt Pandával.

Sam gyomra összerándult. – Elmentek? Frederico meglátta a félelmet Sam szemében. – Nem jársz túl Caine eszén. Ő és Drake mindent kiterveltek. – Megtaláltam a szigetelőszalagot. Kötözzem le? – kérdezte Dekka. – Ez elterelés – mondta Sam. Orrba vágta Fredericót, elég erősen ahhoz, hogy megzavarja. Frederico felordított a fájdalomtól. – Most pedig kötözd le, gyorsan! – Bekapcsolta az adó-vevőt. – Astrid! A lány hangját alig lehetett hallani. – Sam. Te jó ég. – Mi történik? A válasz túl recsegő volt ahhoz, hogy megértse, de a pár hallható hangban félelmet érzett. – Elrontottam az egészet – mondta Sam. – Felültettek.

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET 2 óra 23 perc

– QUINN, QUINN! – Valaki az én nevemet kiáltozza? – csodálkozott Quinn. Brianna a templomra mutatott. Quinn odanézett, és meglátta Astrid sötét körvonalait, amint kétségbeesetten lengeti a karját, mutogat, integet, és kiabál valamit. – Megnézem, mit akar! – jelentkezett Brianna. Nekiiramodott, aztán a létra tetején hirtelen megállt. – Te jó ég, nézd! Az utcákon, délről érkezve vad, sárga farkasfalka rohant végig. Átviharzottak a parkoló autókon, kikerülték a tűzcsapokat, megálltak, hogy megszaglásszák a kukák környékét, de együttesen rémisztő sebességgel közeledtek. Egyenesen a bölcsődéhez tartottak. Brianna elkezdte felhúzni a létrát. Quinn odaugrott, hogy segítsen neki. Épp akkor csúsztatták fel, amikor az első prérifarkas átszáguldott alatta. – Mit csináljak? – kérdezte Quinn. – Lődd le őket! – felelte Brianna. – A prérifarkasokat? Őrájuk lövöldözzek? – Nem véletlenül vannak itt! – kiáltotta Brianna. Az egyik farkas meghallotta a hangjukat, és felnézett. – Csönd – sziszegte Quinn. Leguggolt a fal mögé, és a melléhez szorította a géppisztolyt. – Quinn, ezek a kicsikre mennek – mondta Brianna. – Nem tudom, mit tehetek. – De tudod. Quinn a fejét rázta. – Nem, senki sem mondta azt, hogy lövöldözzek prérifarkasokra. Brianna kipislantott a tető peremén, majd hirtelen visszahuppant. – Ó az, Drake. És valami… nem stimmel rajta. Quinn nem akarta megnézni, de Brianna holtra vált arcát látva úgy döntött, jobb, ha tisztába jön a helyzettel. Felkelt, hogy jobban lássa az utat. A prérifarkasok mögött büszkén lépkedve Drake Merwin érkezett. Kezében hosszú, vörös ostort tartott. Illetve nem a kezében tartotta. Az ostor volt a keze. – Lődd le! – mondta Brianna. – Gyerünk! Quinn kiélesítette a fegyvert. A peremre tette a csövét, és célzott. Drake nem futott, nem rejtőzött el, épp az utca közepén sétált, jól láthatóan. – Nem tudom célba venni – mondta Quinn. – Hazudsz! – mondta szemrehányóan Brianna. Quinn megnyalta az ajkát. Célzott. A ravaszra tette az ujját.

Innen lehetetlen elvéteni. Drake alig tíz méterre volt tőle. Quinn gyakorolta a fegyver elsütését. Egy fatörzsre tüzelt vele, és látta, ahogy a lövedékek a fába fúródnak. Meghúzza a ravaszt, és ugyanúgy belefúródnak Drake-be is. Ha meghúzza a ravaszt. Drake elment alatta. – Már nincs itt – suttogta Quinn. – Nem tudtam… – mondta. A bölcsődéből rémült gyerekek jajongása hallatszott. Mary Terrafinónak nagyon rossz napja volt. Aznap reggel visszaesett a falánkságba. Talált egy karton Doritos chipset. Feltépte, és egy ültő helyében megevett huszonnégy csomaggal. Aztán kihányta az egészet. De még ez sem tisztította meg egészen az ételtől, ezért bevett egy erős hashajtót, amitől aztán egész nap a vécére kellett rohangálnia. Most fájt a hasa, ki volt facsarva, haragudott magára, és szégyellte magát. Mary általában reggel vette be a piruláit, a Prozacot és a vitaminokat, de most olyan kimerült lett a nap végére, hogy egy Diazepamot is bekapott, amit anyja gyógyszeres szekrényében talált a fürdőszobában. A gyógyszer kellemes kábultságba ringatta, mintha megolajozták volna a kerekeket. Csakhogy egyben minden le is lassult, zavaros lett és nehézkes. Ezért a gyógyszer ellenszereként öntött magának egy kis kávét egy fedeles biztonsági bögrébe, megcukrozta, és magával vitte a terembe. Ekkor találkozott a gépfegyvert cipelő Quinn-nel. Megóvta a gyerekeket a látványától, de egy géppisztoly látványa a valódi világban valamiért zavarta őt. Nem a tévé képernyőjén volt, hanem ott, előtte. Most keresztbe tett lábbal ült, és esti mesét olvasott. Egy tucat gyerek figyelt rá, ahogy Az anyamacska három kiscicája, és a Bölények vihara című meséket olvasta. Már annyiszor felolvasta az összes könyvet, hogy kívülről tudta, mi következik. Néhány gyerek a szoba többi sarkában játszott, öltöztetős babákkal, vagy festegettek, vagy kockákból házat építettek. Öccse, John az „apróságok” pelenkáit ellenőrizte: így nevezték azokat a bölcsiseket, akiket még pelenkázni kellett. Mary egyik segítője, egy Manuela nevű lány egy kisfiút lovagoltatott a térdén, amíg egy tintafoltot próbált kidörzsölni a blúzából. Halkan mormogott munka közben. Isabella, aki mindig Mary mellett maradt, mióta a bölcsődébe került, keresztbe tett lábbal ült mellette, és a válla fölött a könyvet nézte. Mary az ujjával is követte a sorokat, szóról szóra: arra gondolt, így talán Isabellát is tanítja olvasni, ami jó érzéssel töltötte el. Hallotta, ahogy nyílik a hátsó ajtó. Talán Quinn jött be valamiért. Sikoltás hallatszott. Mary megfordult, hogy megnézze, mi történt. Sikoltások hallatszottak, és piszkos, sárga alakok özönlöttek a szobába. Mindenki kiabált, ahogy a prérifarkasok félrelökték a gyerekeket, és felborították a székeket. Sikítás tört fel a kis torkokból, az arcokon rémület látszott, a szemekben könyörgés. Isabella félelmében el akart futni. Egy pillanat alatt mellette termett egy prérifarkas, a földre döntötte, kivicsorította a fogát, és rámordult. Nyálas pofája centikre volt a lány torkától.

Mary nem sikított vagy sírt, hanem üvöltött. Talpra ugrott, egy olyan szóval, amit egyáltalán nem akart kimondani a kicsik előtt. Ököllel kezdte el ütni a prérifarkas vállát. – Szállsz le róla! – kiáltotta. – Szállsz le róla, te mocskos állat! John próbált a segítségére sietni, majd fuldokló kiáltást hallatott. Egy farkas ráharapott a kapucnija hátuljára, és cibálni kezdte, mint egy dühös kutya a játékát, minden mozdulatával megszorongatva John torkát. Manuela döbbenten állt a sarokban, kezét a szájára téve, meredten a félelemtől. Az izgatott prérifarkasok mindenkihez odakaptak, akik a közelükben volt. Egy Jackson nevű kisfiú rákiáltott az egyikre: – Rossz kutya, rossz kutya! Az állat megharapta, véres sebet ejtve a fiú bokáján. Jackson ordított a fájdalomtól és a félelemtől. – Mary! – kiáltotta. – Mary! Ekkor egy idősebb, lompos farkas jelent meg a szobában, és az állatok lenyugodtak egy kicsit. De a gyerekek még sírtak, és kiabáltak, John reszketett, Manuela pedig magához ölelt két kisgyereket, és próbált bátornak látszani. Drake lépett a szobába. – Szóval te tetted! – dühöngött Mary. – Hogy mersz így ráijeszteni a gyerekekre? Drake lecsapott kígyószerű kezével, vörös csíkot hagyva Mary arcán. – Fogd be, Mary! Az ostorcsapás elhallgattatott pár gyereket. Meglepve nézték a lányt, akit szinte az őrangyaluknak tekintettek, egy sebhellyel az arcán. – Caine-nek ez nem fog tetszeni – figyelmeztette Mary Drake-et. – Mindig azt mondta, hogy a gyerekeket biztonságban akarja tudni. – Biztonságban lesztek – mondta Drake. – Amíg befogjátok a szátokat, és azt teszitek, amit mondok. – Vidd ki innen ezeket az állatokat! – mondta Mary. – A gyerekeknek nemsokára le kell feküdniük. – Mintha ez bármit is jelentene a farkasoknak, vagy a szörnynek, aki előtte állt. Ez alkalommal az ostor Mary torka köré tekeredett. A lány érezte, ahogy a fejében lüktet a vér, és nem jut levegőhöz. Belemélyesztette körmét az ostor pikkelyes húsába, de nem volt képes megmozdítani. – Miért nem lehet megérteni, ha mondok valamit? – Drake közel rántotta magához a lányt. – Vigyázz, Mary, egészen elvörösödött a fejed! Mary próbálta magát kiszabadítani, de hiába. Az élő ostor olyan erős volt, mint egy óriáskígyó. – Valamit meg kell értened, Mary. A kutyáimnak ez a sok kisgyerek csak olyan, mint pár hamburger. Felfalják őket, ahogy a nyulakat szokták. Lefejtette a csápját a lány nyakáról. Mary a padlóra esett, sípolva kapkodta a levegőt. – Mit akarsz itt? – förmedt rá Drake-re. – Ki kell vinned innen ezeket a farkasokat. Ha akarod, a túszod leszek. De a gyerekek nem tudják, mi történik, és meg vannak ijedve. Drake gonoszul felnevetett. – Hé, falkavezér, ugye nem fogjátok megenni a gyerekeket? Mary megdöbbenésére a nagy, lompos farkas megszólalt. – Falkavezér beleegyezett. Nem öl Nem eszik. – Addig, amíg…

– Amíg Korbács Kéz nem parancsolja. Drake ragyogott a büszkeségtől. – Korbács Kéz, így becéznek. Isabella, aki eddig megbújt egy sarokban, kinyújtott kézzel előrébb lépett, mintha meg akarná simogatni a falkavezért. – Tud beszélni! – álmélkodott. – Maradj hátul! – súgta oda neki Mary. De Isabella nem figyelt rá. A falkavezér nyakára tette a kezét. A farkas felborzolta a szőrét, és halkan morogni kezdett, de nem harapta meg a lányt. Isabella megsimogatta az állat durva szőrét. – Jó kutya! – mondta. – Csak ne menj hozzá túl közel! – figyelmeztette Drake hidegen. – A jó kutya esetleg megéhezhet. – Bekapta a csalit – jelentette Panda. – Van vele egy lány is. Valami őrült képessége van… nem is tudom, minek nevezzem. Valahogy fel tudja emelni a dolgokat a földről. – Ez bizonyára Dekka – mondta Diana Ladris. Gondoltuk, hogy bajt okozhat. Ő és Brianna. És talán Taylor, ha azóta dolgozott a képességein. Egy ismeretlen házában voltak. Csak egy családi ház az iskola mögötti utcában. A függönyöket behúzták, a lámpák égtek, ahogy azelőtt is. Senki sem mehetett ki vagy be a bejárati ajtón. – A bátyám épp most rohan a bölcsőde felé – mondta Caine, és alig tudta visszafogni a jókedvét. – Bedőlt nekünk. Teljes mértékben bedőlt. Tudtam, hogy megpróbálja a hőst játszani, és utánam jön. – Igen, nagyszerű vagy – mondta Diana gúnyosan. – Tiéd minden széles e határban. – Még te sem tudsz felbosszantani. Ebből is látszik, hogy milyen boldog vagyok – vigyorgott Caine. – Hol van Jack? – kérdezte Diana. Mikor Caine felhorkant, hozzátette. – Látod, mégis fel tudlak bosszantani. Diana tudta, hogy Jacket lekergették az útról a sivatagba. Panda és Drake jelentette. De azt nem tudta, mi történt azután. Ha Caine elkapta Computer Jacket, Diana nem kételkedett benne, hogy a technika mágusa el fogja árulni őt. Vajon mit tesz akkor Caine? Időközben úgy kellett tennie, mintha aggasztaná Jack szökése, vagy dezertálása, vagy akárhogy is nevezzük. Ezzel elaltatta Caine és Drake gyanúját. Hacsak nem kapták el Jacket. Leküzdötte a rátörő félelmet, és kiment a konyhába egy pohár vízért. A házban Dianán és Caine-en kívül ott volt Howard, Chunk, Krokettütő és Panda is. Pandát eléggé megviselte az összetűzése Sammal és Dekkával. Néha motyogott valami olyasmit, hogy „lyukat ütött a falba, de majdnem a fejemet lyukasztotta ki.” Chunk próbálta szórakoztatni őket a hollywoodi történeteivel, amik már a könyökükön jöttek ki. Caine megfenyegette, hogy Drake kezére adja, ha nem hallgat el azonnal. Howard is bosszantóan viselkedett. Izgatottan ült, néha siránkozni kezdett, hogy meg kell találnia Orcot. – Orc katona, értitek? Ha visszajött ide, akkor abba a házba ment, ahol laktunk. Nincs messze. Át tudnék lopakodni oda. Jó lenne, ha velünk tartana. – Orc meghalt a sivatagban – mondta Panda nyersen. – Tudod, hogy elkapták a prérifarkasok. – Fogd már be, Panda! – kiáltott rá Howard.

Lana is ott volt velük. Mióta megbizonyosodtak a gyógyító erejéről, Caine ragaszkodott hozzá, hogy a közelében legyen. Diana számára zavaró rejtély maradt. A szeme mintha folyton a távolba meredt volna. Visszautasított minden beszélgetést. Nem mérgesen, nem azért, mert dühös volt rájuk, inkább azért, mert teljesen máshol járt, másra gondolt, mást látott, mint ők, és aggódott miatta. Egy árnyék ült Lanára. A tekintete üres volt. Caine le-fel sétált, a konyhából a nappaliba, és vissza, oda-vissza, oda-vissza. Újra elkezdte rágni a körmét, visszatérve régi, buta szokásához. Megállt, felemelte a kezét, és megkérdezte Dianát. – Hol van most? Hol van a Bogár? Bogár az egyik különleges képességű fiú volt, aki kezdettől Caine mellett állt. Még jóval az AVIZ előtt, amikor Caine épp hogy felfedezte az erejét, és keresni kezdte a nyomát másokban is. Azokban az időkben az iskolán belüli uralomról szólt minden: a Coates sosem volt barátságos hely. A tanulók fele így vagy úgy erőszakos hajlamú volt. Caine elhatározta, hogy ő lesz a vezér: az a rosszfiú, akinek mindenki engedelmeskedik. Bogár mindig is egy kis féreg maradt Diana szemében. Nem emelkedett fel a menő rosszfiúk rangjára, inkább Howard-szerű lény maradt: egy hízelgő talpnyaló. Csak tízéves volt, egy taknyos, visszataszító pancser. De egy napon megmutatkozott az ereje, amikor Frederico azzal fenyegette, hogy ellátja a baját. Bogár félelmében eltűnt. Vagyis igazából nem tűnt el, inkább beleolvadt a környezetébe, mint egy kaméleon. Észre lehetett venni, ha tudta az ember, hogy ott van. De a bőre és a ruhái felvették annak a védő színét, ami mögötte volt. Az eredmény néha elég hátborzongató lett. A kaktusz előtt álló Bogár zöld lett, kifelé meredő tüskékkel. – Ismered Bogarat – mondta Diana –, elő fog kerülni, hogy megdicsérd. Hacsak Sam vagy valaki más el nem kapta. Ekkor kinyílt és becsukódott a bejárati ajtó. Valami mozogni kezdett, amit alig lehetett észrevenni, vagy értelmezni; mintha a tapéta hullámzott volna. – Íme, megérkezett Bogár! – jelentette be Diana. Caine rávetette magát. – Mit láttál? Bogár levetette az álcázást, és nyíltan megjelent. Alacsony, barna hajú, kiálló fogú fiú volt, szeplős orral. – Sok mindent. Sam a városban van, a bölcsődével szemben. Nem nagyon csinál semmit. – Hogy érted, hogy nem csinál semmit? – Úgy, hogy csak áll, és a gyorséttermi kaját eszi. – Micsoda? – bámult rá Caine. – Eszik. Sült krumplit. Valószínűleg éhes. – Tud róla, hogy Drake és a falkavezér túszul ejtették a kicsiket? Bogár vállat vont. – Gondolom igen. – És csak ott áll? – Mit vártál tőle? – kérdezte Diana. Tudja, hogy foglyul ejtettük a gyerekeket. Arra vár, hogy elmondjuk, mit akarunk. Caine mérgesen rágta a körmét. – Készül valamire. Talán gondolt rá, hogy ki tudjuk figyelni. Szóval nem is próbál elbújni. Közben pedig tervel valamit. – Mit tehetne? Drake és a farkasok bent vannak a bölcsődében. Nincs választási lehetősége. Azt kell tennie, amit mondasz neki. Ez nem győzte meg Caine-t. – Készül valamire. Lana megmozdult, Caine-re nézett, mintha most először hallaná meg, amit mond.

– Mi az? – kérdezte tőle Diana. – Semmi – mondta Lana. Megveregette a kutyája fejét. – Semmi a világon. – Most kell elintéznem – mondta Caine. – Az volt a terv, hogy megvárjuk a születésnap óráját. Akkor mindenképp veszít. – Azt hiszed, hogy le tud győzni engem, ugye? – Azt hiszem, volt rá pár napja, hogy felkészüljön – mondta Diana. – Több embere is van. Es néhányan közülük, főleg a coatesos csodabogarak mindenképp el akarnak téged tenni láb alól. – Közelebb lépett Caine-hez. – Mindig meghallgatsz engem, Caine, aztán pont az ellenkezőjét teszed annak, amire kértelek. Megmondtam, hogy engedd szabadon azokat a csodabogarakat, akik nem akartak veled tartani. De nem, te inkább Drake bomlott agyú tanácsára hallgattál. Megmondtam, hogy menj el Perdido Partra, és köss alkut az élelemről. Ehelyett idejössz, és megpróbálod átvenni az irányítást. Most is a saját fejed után fogsz menni, és a végén valószínűleg mindent elrontasz. – Megható, mennyire bízol bennem – mondta Caine. – Okos vagy. Van karizmád. Egy csomó erőd. De az egódat nem tudod irányítani. Ezért meg is büntethette volna Dianát, de ehelyett tanácstalanul széttárta a karját. – Mit tehettem volna? Maradtam volna a Coatesban? Igen? Hogyhogy nem látod a lehetőséget? Egy egészen új világban vagyunk. Én vagyok itt a legerősebb ember. Nincsenek felnőttek, tanárok, zsaruk. Nekem ez tökéletes. Csak el kell bánnom Sammel, és pár másik gyerekkel, és enyém a teljes irányítás. – A dagályos beszéd befejezéseként ökölbe szorította a kezét. – Sosem lesz a tiéd a teljes irányítás, Caine. Ez a világ állandóan változik. Az állatok, az emberek. Ki tudja, mi jön legközelebb? Nem mi hoztuk létre ezt a világot, mi csak kis bolondok vagyunk, akik benne élnek. – Tévedsz. Én nem vagyok bolond. Ez az én világom lesz! – a mellére csapott. – Én fogom uralni az AVIZ-t, nem pedig az AVIZ engem. – Még nem késő elmenni a városból. Vigyorgott, sötét emlékeként egykor jóképű mosolyának. – Tévedsz. Itt az ideje a győzelemnek. Ideje elküldeni Bogarat Samhez a feltételeimmel. – Majd én megyek – jelentkezett a feladatra Diana. Buta ötlet volt tőle. Tudta, mit fog szólni ehhez Caine. És látta a gyanakvást a szemében. – Bogár, tudod, mit kell mondanod. Menj! – A kijárat felé tolta Bogarat, és a fiú beleolvadta a háttérbe. Az ajtó kinyílt és becsukódott. Caine kézen fogta Dianát. Diana el akarta húzni a kezét, de végül nem ellenkezett. – Mindenki menjen ki! – parancsolta Caine. Howard nehezen hagyta el a szobát. Lana is kiment. Amikor már csak ketten maradtak, Caine félszeg módon közelebb húzta magához Dianát. – Mit művelsz? – kérdezte a lány ridegen. – Ma este valószínűleg meg fogok halni. – Ez olyan drámai, nem? Az egyik percben még legyőzhetetlen vagy, a másikban meg… Drake félbeszakította egy hirtelen, sietős csókkal. Diana pár másodpercig hagyta magát. Aztán eltolta magától a fiút, de nem annyira, hogy kiszabaduljon az öleléséből. – Ez mire volt jó? – kérdezte. – Ez a legkevesebb, amivel tartozol nekem, nem? – mondta Caine. Gyerekesen, könyörgően hangzott. – Tartozom neked?

– Tartozol. Mellesleg, azt hittem… hogy tudod. – A gőgjéből türelmetlenség lett, ami most szégyenné és zavarrá változott. – Nem vagy túl jó az ilyesmiben, ugye? – kérdezte gúnyosan Diana. – Mit kéne mondanom? Szép vagy, így már jobb? Diana hátravetette a fejét, és felnevetett. – Szép vagyok? Ezt akartad elmondani? Az egyik percben az AVIZ ura vagy, a másikban egy szánalmas kis kamasz, aki meg akarja kapni az első csókját. A fiú arca elsötétült, és Diana rögtön tudta, hogy túl messzire ment. A fiú kiterjesztette a kezét, és felé tartotta. Megfeszült, várta a csapást. Sokáig álltak így, megfagyva. Diana alig mert lélegezni. – Végül is félsz tőlem, Diana – suttogta Caine. – Megjátszod a fölényeset, de igazából félsz. Látom a szemeden. Diana nem válaszolt. Caine még mindig veszélyes volt. Ilyen közelről akár a gondolataival is megölhette volna. – Nos, nem akarok szánalmas kis kamasznak tűnni – mondta Caine. – Úgyhogy mi lenne, ha inkább megadnád nekem, amit kérek? Ha mostantól azt csinálnád, amit én mondok? – Fenyegetőzöl? Caine bólintott. – Ahogy mondtad, Diana, nem mi teremtettük az AVIZ-t, csak itt élünk. Itt az AVIZ-ban minden a hatalomról szól. Nekem van. Neked nincs. – Majd meglátjuk, hogy tényleg olyan hatalmas vagy-e, mint gondolod magad, Caine – mondta Diana óvatosan, de határozottan. – Majd kiderül.

NEGYVENHARMADIK FEJEZET 2 óra 22 perc

A BÖLCSŐDÉNEK NEM volt a térre néző ablaka. Sam belopakodott a mögötte lévő utcába, és belesett a fal tetején lévő ablakok egyikén. Látta odabent a prérikutyákat. Drake látványától visszahőkölt. A prérifarkasok azonnal észrevették a jelenlétét. Nem lehetett meglepni őket. Drake egyenesen Sam szemébe nézett, kitekerte ostorkezét, és egykedvűen behúzta a függönyt. A gyerekek összezsúfolódtak, egymás hegyén-hátán, néma csendben, ijedten, és fél szemmel A kis hableány DVD-t nézték. Sam visszatért a térre. Ott sem Drake, sem a prérifarkasok nem láthatják. De ugyanúgy érezte, hogy figyelik. Csak lassan vette észre a mellette álló fiút. – Ki vagy te? És hogy kerülsz ide? – Bogárnak hívnak. Jól tudok lopakodni. – Azt elhiszem. – Üzenetet hoztam neked. – Igen? Mit akar a testvérem? – Caine azt üzeni, hogy egyikőtöknek veszítenie kell. – Erre én is rájöttem. – Azt üzeni, ha nem engedelmeskedsz, akkor a kicsikre uszítja Drake-et és a farkasokat. Sam leküzdte a késztetést, hogy fejbe vágja a kis szörnyeteget a flegma modorért, amivel a szörnyű fenyegetést előadta. – Rendben. – Rendben. Tehát mindenkinek ki kell jönnie a házakból. Ki a nyílt terepre, a térre, ahol látunk titeket. Ha valaki elbújik, tudod, mi lesz vele. – És még? – Az összes embered tegye le a fegyverét a városháza lépcsőjére. Aztán minden csodabogár menjen a templomba. – Azt kéri, hogy tegyem le a fegyvert, mielőtt még elkezdenénk harcolni. Bogár vállat vont. – Azt mondta, ha vitatkozol, akkor Drake elkezdi ráereszteni a gyerekekre a farkasokat. Ha mindezt megteszed, akkor Caine kiáll veled szemtől szemben. Ha nyersz, semmi baj, Drake elengedi a kicsiket. Mindenki szabad lehet, és Caine visszamegy a Coatesba. – Miért csinálod ezt, Bogár? Téged ez nem zavar? Hogy kisgyerekeket fenyegettek? Bogár vállat vont. – Ember, én nem fogok ujjat húzni Caine-nel vagy Drake-kel. Sam bólintott. Gondolatban már máshol járt, próbált utat, megoldást találni. – Mondd meg Caine-nek, hogy egy órán belül válaszolok! Bogár elvigyorodott. – Tudta, hogy ezt fogod mondani. Látod? Okos fiú. Azt mondta, hogy velem kell visszaküldened a választ. Igen vagy nem: nincs kibúvó.

Sam a toronyra pillantott. Azt kívánta, bárcsak mellette volna Astrid. Ö talán tudná a választ. A feltételek lehetetlenek voltak. Teljesen biztos volt benne, hogy még ha nyerne is, még ha Caine valahogy el is ismerné, hogy legyőzte, Drake sosem sétálna el csak úgy. Így vagy úgy, de Drake-kel is el kell bánnia, Caine-en fölül. Ezer gondolat rajzott a fejében, ezernyi kínzó félelem, míg Bogár türelmetlenül bámulta, indulásra készen. Nem volt idő, hogy értelmesen végiggondolja. Nem volt idő a tervezésre. Épp, ahogy Caine akarta. Sam meggörnyedt. – Mondd meg Caine-nek, hogy elfogadom! – Oké – mondta Bogár, nem nagyobb érdeklődéssel, mintha azt tudatták volna vele, hogy csirke lesz vacsorára. A kaméleon a háttérbe olvadt, kis híján eltűnt. Sam figyelte, ahogy elvágtat, új fényeket és képeket öltve magára. Hamarosan végképp felszívódott. Sam megnyomta az adó-vevő gombját. – Astrid. Most. Edilio eddig az élelmiszerboltban lévő posztjáról figyelt. Most kiszaladt onnan. Sam nyugodtan lélegzett, pókerarcot öltött magára. Túl sokan figyelték. Túl sokan akartak hinni benne. Az iskolabuszon, sok évvel ezelőtt senki sem vette észre a bajt, mielőtt Sam nem cselekedett. Nehezebb volt bátornak lenni, amikor az egész világ leste minden lépését. Astriddal és Edilióval is tudatta Caine feltételeit. – Nagyon kevés az időnk. Caine vissza fogja küldeni a kaméleont kémkedni, miután leadta a jelentését. Caine gyorsan fog lépni, nem fog nekünk időt adni, hogy felkészüljünk. – Van terved? – kérdezte Astrid. – Végül is van. Legalábbis egy részterv. Kicsit húznunk kell az időt. Bogár most elmegy Caine-hez. Visszajön, körülbelül öt perc alatt. Ekkor látni fogja, hogy elkezdtük-e, amire kért. Látni fogja, hogy az emberek előjönnek, és a coatesos barátaink bemennek a templomba. Aztán jelenti Caine-nek. Caine azt mondja majd neki, bizonyosodjon meg róla, hogy mind bent vannak a templomban. – Ezzel is időt nyerünk – bólintott Astrid. – Nem kell sietnünk. Sőt lehet, hogy valaki le fog állni vitatkozni, őt meg kell győznünk. Igazad van, Caine nem fog előjönni, amíg nem látja, hogy minden úgy van, ahogy kérte. – Szerencsés esetben van egy fél óránk – mondta Edilio. Az órájára pillantott, amit nem volt könnyű leolvasni a gyorsan beálló sötétségben. – Igen, oké. Eddig csak elrontottam a dolgokat, úgyhogy szóljatok, ha őrültséget mondok. – Te vagy a mi emberünk, Sam – mondta Edilio. Astrid megfogta a kezét. – Jó. Akkor a következőt fogjuk csinálni. Mary felolvasott. Énekelt. Mindent megtett, talán a sztepptáncolást kivéve, de nem tudta elvonni a gyerekek figyelmét az őket körülvevő szörnyűségről. Komoly, ijedt arccal követték Drake minden mozdulatát. Minden szem a korbácskézre tapadt. Néhány farkas elszundított. Mások ellenben olyan érdeklődéssel nézték a gyerekeket, amit csak éhségnek lehet nevezni.

Mary azt kívánta, bárcsak lenne még egy Diazepamja vagy inkább három vagy inkább tíz. Remegett a keze. A hasa görcsbe rándult. Ki kellett mennie a vécére, de a gyerekekkel is ott kellett maradnia. Öccse, John pelenkákat cserélt, mint máskor, de sírásra görbülő szájjal. Mary tovább olvasott: – „Nem eszem zöld tojást, ha mondom. Nem szeretem, nem bizony.” Fejében őrült, megállíthatatlan körhintaként kavargott a kérdés: Mit tegyek?… Mit tegyek, ha… ? Egy Jackson nevű fiú felemelte a kezét. – Mary nővér! Büdösek a kutyák. Mary tovább olvasott. – „Nem eszem én, ha ragyog a nap, nem eszem én, ha a vonat szalad.” Igaza volt, a farkasok büdösek voltak. Fojtó volt a szaguk, izzadság és döglött állatok szagának a keveréke. Az asztalok és bölcsők mellett pisiltek, és az egyik sarokba végezték a nagydolgukat. De a farkasok sem érezték jól magukat, távolról sem. Izgatottak voltak, nem szoktak hozzá, hogy bezárt térben legyenek, ilyen közel az emberekhez. A falkavezér morgásokkal és vakkantásokkal tartott rendet, de ő maga is nyugtalan volt. Csak Drake tűnt jókedvűnek. Levetette magát a hintaágyba, ahol Mary a kicsiket szokta álomba ringatni vagy megitatni. Nem tudta megunni korbácskezét: folyton maga elé tartotta és tanulmányozta, nagy élvezettel behajlította, aztán újból kitekerte. Mit tegyen? – gondolkodott Mary. Meg tudott volna menteni bárkit is? Vagy akár saját magát? Mitévő legyen? Mit tegyen, ha elkezdődik az öldöklés? Hirtelen egy lány bukkant elő a semmiből. Taylor volt az. Éppen a szoba közepén tűnt fel. – Sziasztok, hoztam egy kis kaját – jelentette be. Kezében műanyag tálcát tartott. Tele volt nyers hamburgerhússal. Mindegyik prérifarkas felkapta a fejét. Drake túl lassan ocsúdott fel. Taylor a bölcsőde és a barkácsbolt közös falához vágta a tálcát. A hús lecsúszott a vidáman festett csempén. Drake korbácskeze lesújtott, de Taylor már eltűnt. A prérifarkasok csak egy pillanatig tétováztak. Aztán a húsra vetették magukat. Ott tülekedtek a falnál, marták egymást, hogy végre ételhez jussanak. Drake talpra ugrott, és a falkavezérre kiáltott: – Gyerünk, tegyél köztük rendet! – Csakhogy a falkavezér is csatlakozott a többiekhez, elszántan próbálva megszerezni az előjoga szerint kijáró részt a zsákmányból. Két dolog történt, szinte egyszerre. A fal hirtelen felemelkedett, és a hozzá legközelebb álló farkasok is, a levegőben kalimpáló lábakkal. – Dekka! – morogta Drake. Vakító világoszöld fény villant fel, és egyméteres lyuk jelent meg a falon. Magasan volt, jóval a gyerekek feje fölött, de éppen ott, ahol a hirtelen súlytalanná vált farkasok lebegtek. Az egyiket fényes sugár találta el, és kettészelte. Darabjai a levegőben maradtak, vörös gömböcskék spricceltek belőlük. A kisgyerekek és John felsikítottak, Drake elhátrált a faltól, a súlytalanság zónájától. Edilio feje jelent meg a lyukban. – Mary, le a földre! – Mindenki bukjon le! – kiáltotta Mary, és John az egyik menekülő totyogóra vetette magát. – Gyerünk, Sam! – kiáltotta Edilio.

Új lyuk égett a falba, mellmagasságban. Ez alkalommal a sugarak eljutottak a szobába is, elégetve a falakon lógó régi rajzokat, lángra lobbantva a lebegő farkasokat. – Oké, Dekka! – kiáltotta Edilio. A farkasok a földre zuhantak, néhányan élve, mások holtan, de egyik sem akart harcolni a szörnyű ellenféllel. Az ajtót kinyitotta egy láthatatlan kéz, és az állatok egymást taposva próbáltak menekülni. – Falkavezér! – ordította Drake. – Te gyáva! A megsemmisítő fénysugár felé közeledett. Átkozódva bukott a földre, majd az ajtóhoz gurult. Quinn hallotta, és érezte is, ahogy megremeg a bölcsőde és a barkácsbolt közti fal. Pár másodperccel később rémült prérifarkasok serege özönlött az utcára, szerteszét futva. Aztán Drake is előbukkant. Quinn lehajolt a korlát mögé. Brianna merészen kinézett fölötte. – Drake az. Itt az esélyed! – Húzd be a fejed, te marha! – sziszegte Quinn. A kislány dühösen nekiesett. – Add ide a fegyvert, te málé! – Azt sem tudod, hogy kell elsütni – siránkozott Quinn. – Mellesleg, valószínűleg már elment. Futva jött ki. Brianna megint lenézett. – Elbújt. A kuka mögé. Quinn összeszedte a bátorságát, és kinézett, csak egy pillanatra. Briannának igaza volt: Drake a szemetes mögött várakozott. Kinyílt a barkácsbolt hátsó ajtaja, és Sam lépett ki rajta, egyedül. Körülnézett, de nem vette észre Drake-et. – Sam, a szemetes mögött! – kiáltotta Brianna. Sam megpördült, de Drake gyorsabb volt. Ostorával Sam védekező karjára sújtott, aztán egyenesen nekirohant ellenfelének. Sam hátradőlt, és felpattant, de a korbács hihetetlen sebességgel újra lecsapott rá, és a hátán csattant, széles csíkot vágva az ingén. Sam felüvöltött. Brianna elkezdte leengedni az alumíniumlétrát, de túl kapkodva csinálta, és a létra nagy csörömpöléssel leesett az utcára. Drake most Sam nyaka köré tekerte az ostorát, és fojtogatni kezdte. Meg akarta ölni. Quinn látta, ahogy Sam feje elvörösödik. Sam hátravetette a kezét, és vaktában kilőtt egy sugarat. A lövés horzsolta Drake arcát, de nem állította meg. Keményen a falhoz vágta Samet. Quinn hallotta a koponya rémisztő reccsenését a téglákon. Sam a földre csúszott, alig volt magánál. – Felejtsd el Caine-t! – károgta Drake. – Én magam intézlek el. Felemelte korbácskezét, készen egy olyan erejű csapásra, ami felvágja Sam törzsét a derekától a nyakáig. Quinn rálőtt. Meglepte a visszaütő pisztoly ereje. Nem gondolta végig tudatosan, mit tesz. Nem célzott, nem húzta meg gondosan a ravaszt, ahogy begyakorolta, csak ösztönből tüzelt. A golyó nyomokat hagyott a téglán. Drake felnézett, és Quinn remegve felállt, most már egész alakja látszott.

– Szóval te lőttél – mondta Drake. – Nem akarok megölni senkit – mondta Quinn remegő, alig hallható hangon. – Ezért kinyírlak, Quinn! Quinn nagyot nyelt, és ez alkalommal pontosan célzott. Ez túl sok volt Drake-nek. Megvető kiáltással elfutott. Sam lassan állt lábra, mint egy öregember, aki felkapaszkodik, miután elesett a jégen. Felnézett Quinnre, és szalutált neki. – Az adósod vagyok, Quinn! – Sajnálom, hogy nem szedtem le! – mondta Quinn. Sam a fejét rázta. – Ugyan, sose sajnáld, hogy nem akarsz megölni valakit. – Aztán észrevette Briannát, lerázta a fáradtságát, és azt mondta. – Szellő! Gyere velem! Quinn, ha valaki visszajön a bölcsődébe, ne lődd le, de lőj egyet a levegőbe, hogy tudjunk róla, oké? – Rendben! – mondta Quinn. Sam a tér felé futott, bízott benne, hogy Brianna hamar utoléri. Pár másodperc múlva valóban mellette termett. – Mi a helyzet? – kérdezte a kislány. – Mindenki úgy csinál, mintha elfogadnánk Caine ajánlatát. Ha szerencsénk van, Bogár jelenti, hogy minden rendben folyik, mielőtt Drake odaér a hírrel, hogy visszafoglaltuk a bölcsődét. – Akarod, hogy kövessem Drake-et? – Kapkodd a fürge lábad! Találd meg, ha tudod, de ne szállj harcba vele, csak mondd meg, hol van! A lány már el is tűnt, mielőtt hozzátehette volna: légy óvatos. Sam futásnak eredt, de kínosan lassúnak tűnt ahhoz a sebességhez képest, amivel Brianna mozgott. A gyerekek, a normálisak, akiknek ilyen rövid idő alatt szólni lehetett, a téren gyülekeztek, száznál is többen. Sam arra számított, hogy Caine nem tudja pontosan, hány gyerek élt Perdido Parton, vagy hányan jelentek meg, és hányan rejtőztek el otthon. Meggyőző létszámot akart, de Caine követelése ellenére páran elrejtőztek, Edilióval az élen. Astrid, a kis Pete, Dekka, Taylor és a többi coatesos csodabogár belépett a templomba, bár vonakodva, hangosan tiltakozva, jelenetet rendezve. Sam a kúthoz lépett, és felugrott az oldalára. – Oké, Bogár, tudom, hogy figyelsz! Menj, mondd meg Caine-nek, hogy megtettük, amit kért! Mondd meg neki, hogy itt várok rá! Mondd meg, hogy ha nem gyáva, akkor jöjjön ide, és nézzen velem szembe, mint férfi a férfival! Leugrott, nem törődve a téren lévő száz vagy még több gyerek ijedt pillantásával. Vajon látta Bogár, hogy mi történt a bölcsődében? Bizonyára hallotta a lövéseket. Remélhetőleg úgy értelmezi őket, hogy maga Drake lövöldözött, vagy hogy csak célba lőttek. Vajon tudja-e Drake figyelmeztetni Caine-t? Hamarosan kiderül. Akárhogy is, Sam kételkedett benne, hogy Caine ellen tudna állni egy személyes párbajnak. Az egója nem engedi, hogy kitérjen előle. Sam adó-vevője recsegni kezdett. Levette a hangerőt, és a füléhez kellett tartania, hogy hallja Astridot. – Sam. – Jól vagytok a templomban, Astrid?

– Igen, mind a ketten és a többiek is. És a bölcsőde? – Biztonságban vannak. – Hála az égnek. – Mindenki feküdjön a földre odabent. A padsorok alá, az talán ad némi védelmet. – Haszontalannak érzem itt magam. – Csak nyugtasd meg a kis Pete-et, ő olyan, mint egy rúd dinamit. Nem tudhatjuk, mire képes. – Azt hiszem, egy ampulla nitroglicerin megfelelőbb analógia lenne. A dinamit valójában elég stabil. Sam elmosolyodott. – Tudod, imádom, amikor azt mondod, hogy „megfelelőbb analógia”. – Szerinted miért csinálom? Sam tudta, hogy ott van tőle húsz méterre, szomorúan mosolyog, fél, de próbál bátor lenni, és ettől olyan vágyakozás és aggódás fogta el, hogy majdnem elsírta magát. Azt kívánta, bárcsak Quinn képes lett volna végezni Drake-kel. De sejtette, hogy barátja nem élte volna túl ép lélekkel a dolgot. Néhányan képesek embert ölni. Mások nem. Valószínűleg a második csoport tagjai a szerencsésebbek. – Gyerünk, Caine! – suttogta magának Sam. – Essünk túl rajta. Brianna jelent meg mellette. – Drake a házába ment. Tudod, oda, ahol lakik. – Caine is ott van? – Nem hiszem. – Szép munka volt, Szellő! Most menj be a templomba! Lassan, hogy Bogár is láthasson, ha netán figyel. – Segíteni akarok. – Most erre van szükség, Brianna. Elindult, szép komótosan. Sam egyedül maradt. A normálisak a tér másik végén gyülekeztek, ahogy Caine elrendelte. A csodabogarak – Sam nem szerette használni a szót, de néha muszáj volt – a templomban voltak. Most közte és Caine között dől el minden. Vajon eljön Caine? És egyedül jön? Sam az órájára pillantott. Alig több mint egy óra múlva már nem fog számítani. Nem túl messziről egy prérifarkas üvöltését hallotta.

NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET 1 óra 6 perc

– VÉGREHAJTJÁK A PARANCSOD! – kiáltotta Bogár, ahogy beviharzott az ajtón. – Helyes – mondta Caine. – Kezdődhet a műsor. Mindenki induljon a kocsikhoz! Tülekedve szaladtak a garázs felé, Chaz, Chunk, Krokettütő és a megtépázott Frederico, aki végre megszabadult a szigetelőszalagoktól. Diana, akinek minden porcikájából elfojtott harag áradt, követte őket. Panda megragadta Lanát a karjánál fogva, és az ajtó felé taszította. Csak ekkor jött rá Caine, hogy valaki hiányzik. – Hol van Howard? – Nem… nem tudom – ismerte be Panda. – Nem láttam elmenni. – Haszontalan féreg. Orc nélkül csak kolonc a nyakunkon – mondta Caine. – Felejtsétek el! A második kocsi a garázsban egy tolótetős luxus Audi volt. Panda beugrott a kormány mögé, Diana mellé. Caine foglalta el a hátsó ülést. Panda megnyomta a garázsajtó távirányítóját. Mindkét ajtó felemelkedett. A két kocsi elindult. A Subaru nekikoccant az Audi oldalának. Chaz vezette. Letekerte az ablakot. – Elnézést! – mondta. – Remek kezdet! – mondta Diana. – Gyerünk! – rendelte el Caine röviden. Panda kihajtott az utcára, megtartva a huszonöt mérföld per órás sebességet. A másik kocsi egy háztömbnyivel lemaradva követte. Diana elkezdte dúdolni a Teli Vilmos nyitányát. – Hagyd abba! – parancsolt rá Caine. Két háztömbnyit haladtak, amikor Panda a fékre taposott. Egy tucat prérifarkas szaladt át az utcán. Caine felállt, és kikiáltott. – Mit műveltek? Mit műveltek? A falkavezér megállt, és ráemelte sárga szemét. – Korbács Kéz eltűnt. – Micsoda? Mi történt a bölcsödénél? – Korbács Kéz elment. Falkavezér elment. – Nem lehet – mondta Caine. Dianához fordult. – Elfoglalták a bölcsődét. Mit tegyek? – Te tudod, Rettenthetetlen Vezető. Caine öklével a kocsi tetejére csapott. – Rendben, falkavezér, kövess engem, ha nem vagy gyáva. – Falkavezér a Sötétséget követi. Mindenki más falkavezért. A falka éhes. Enniük kell. – Van számotokra ennivalóm – mondta Caine. – Egy tér, tele gyerekekkel. A falkavezér habozott. – Könnyű dolgotok lesz – mondta Caine. – Velem jöttök, és annyi gyereket ejtetek el, ahányat csak akartok. Gyűjtsd egybe az összes farkast! Hozd el mindet! Jut nekik bőven!

A falkavezér egy parancsot ugatott a többieknek. A prérifarkasok köré gyülekeztek. – Kövesetek minket! – mondta izgatottan Caine, akit magukkal ragadtak az események. – Egyenesen a térre megyünk. Ott lerohanjátok a gyerekeket. Tökéletesen fog működni. – Ott van a lángököl is? Caine fintorgott egyet. – Kicsoda? O, Sam. Lángököl, mi? Igen, ott lesz, de én majd leterítem. A falkavezér kételkedett ebben. – Ha a falkavezér megijedt, talán más vezért kellene kijelölni. – Falkavezér nem fél. – Akkor gyerünk! – mondta Caine. – Jaj, öregem – mondta Howard. – Te jó ég, te jó ég, mi történt veled, Orc? Kiszökött Caine rejtekhelyéről, és elindult a ház felé, ahol egykor Orckal közösen laktak. Ott találta védelmezőjét, egy díványon ülve, ami összetört a súlya alatt. Mindenütt üres sörösdobozok hevertek. Orc feltartott egy videojáték-távirányítót. – Túl nagyok hozzá az ujjaim. – Orc, haver, hogyan…. Hogy történt ez veled? Orc arcának a fele még a régi volt. Bal szeme, bal füle és a fölötte lévő haj még felismerhetően Orcé volt. De a többi része, akár egy sóderből készített, szétcsúszó szobor. Legalább egy fejjel magasabb volt, mint korábban. Lába fatörzs vastagságú, karja, mint a tűzcsapok. Kinőtte a ruháját, ami cafatokban lógott róla, és éppen hogy elfedte a meztelenségét. – Hogyan történt, öregem? – Ez a büntetésem – mondta Orc röviden. – Ez mit jelent? – Amiért megütöttem Bettit. Isten tette ezt, Howard. Ez az ítélete rajtam. Howard legyőzte a késztetést, hogy sarkon forduljon, és sikítva elrohanjon. Próbált Orc emberi szemébe nézni, de azon kapta magát, hogy a másikat nézi, egy sárga kagylót egy kőszemöldök alatt. – Tudsz mozogni? Fel tudsz állni? Orc felmordult, és könnyebben állt fel, mint Howard gondolta volna. – Igen, még jó, hogy fel tudok kelni pisilni – mondta Orc. – Mi lesz, ha a szádig is elterjed? – Azt hiszem, már nem terjed tovább. Pár órája megállt, talán. – Fáj is? – Nem, de amikor nőtt, akkor viszketett – mintegy bemutatóképpen, virsli méretű kőujjával megvakarta a kavicsorra és emberi arca közti határvonalat. – Akármilyen nehéz vagy, azért van benned elég erő, hogy felállj. – Igen – Orc a lábánál lévő hűtőtáskába dugta a kezét, és elővett egy doboz sört. Hátravetette a fejét, és kinyitotta a száját. Összenyomta a doboz tetejét, mire folyadék és hab keveréke spriccelt ki belőle. Orc lenyelte, ami a szájába jutott. A többi lefolyt az arcán kavicsos mellére. – Most már csak így tudom felnyitni őket. Túl nagyok az ujjaim, hogy lehúzzam a nyitót. – Mit művelsz, ember? Csak itt ülsz, és döntőd magadba a sört? – Mi mást tegyek? – Megvonta a vállát. Emberi szeme vagy sírt, vagy felszakadt. – Az a baj, hogy mindjárt elfogy a sör.

– Ember, vissza kell jönnöd a játékba! Itt háború lesz. Benne kell lenned, oda kell tenned magad, érted? – Nekem csak egy kis sör kéne. – Jól van, Orc! Akkor ezt fogjuk tenni. Kerítünk még egy kis sört. Az égen megjelentek a csillagok. A holdfény megcsillant a templomtorony tetején. Egy prérifarkas vonyított fel kétségbeesetten. Sam gondolatban látta a mutánsokat a templomban. Látta a maroknyi hűséges gyerekkel rejtőzködő Ediliót a leégett épület romjai között. Látta Quinnt a tetőn a gépfegyverrel, amit vagy fog használni, vagy nem. Látta a tér végében nyüzsgő rémült gyerekeket. Maryt a kicsikkel a bölcsődében. Dahrát a templom pincéjében, az áldozatokra várva. Drake egyelőre visszavonult. Mit fog tenni Orc? Hol volt Caine? Mi fog történni egy óra múlva, ha üt az óra, és jelzi, hogy Sam pontosan tizenöt éve született, egy ez idáig ismeretlen, Caine nevű testvérével együtt? Le tudja-e győzni Caine-t? Le kell győznie. Valahogy Drake-et is el kell pusztítania. Arra az esetre, ha eltűnik, nem akarta Drake kedvére kiszolgáltatni Astridot. Tudta, hogy félnie kellene a végtől. A rejtélyes folyamattól, ami egyszerűen kivonja Sam Temple-t az AVIZ területéről. De önmagáért nem aggódott annyira, mint Astridért. Két hete a lány még nem jelentett többet számára egy elvont ideálnál, akit titokban figyelhetett, anélkül, hogy kimutatta volna az érdeklődését. Most pedig szinte csak rá tudott gondolni, ahogy közelgett a hirtelen és valószínűleg végzetes eltűnés pillanata. Mit fog lépni Caine, ez töltötte ki elméjének maradék részét. Úgy sétál be a városba, mint egy revolverhős a régi cowboyfilmekben? Megállnak egymástól harminc lépésre, és tüzelnek? Melyik az erősebb? A fény erejét használó testvér, vagy az anyagot mozgatni tudó testvér? Sötét volt. Sam utálta a sötétet. Mindig is tudta, hogy az utolsó pillanata sötétben fog elérkezni. Sötétben, és egyedül. Hol járt Caine? Vajon most is figyeli őt Bogár? Edilio meg fogja tenni, amire Quinn nem volt képes? Milyen meglepetést tartogat Caine? Taylor tűnt fel pár lépéssel előtte. Úgy nézett ki, mintha most készített volna interjút egy démonnal. Arca sápadt volt, tágra nyílt szeme ragyogott a lámpák fényében. – Jönnek! – mondta. Sam bólintott, a vállára tette a kezét, és tudatosan lelassította megugró szívverését. – Jó – mondta. – Nem, nem ő – mondta Taylor. – A prérifarkasok. – Micsoda? Hol? Taylor a válla mögé mutatott. Sam megpördült. Rohanva közeledtek, két irányból, egyenesen a védtelen gyerekek felé.

Olyan volt, mint egy természetfilm a biológiaórán. Mint a védtelen gazellacsordára támadó oroszlán. Csak ez egy emberi csorda volt. Nem tudtak szélsebesen elrohanni. Tehetetlenek voltak. Pánik futott végig a tömegen. A tér közepére húzódtak. A kívül maradt gyerekek látták saját végzetüket feléjük rohanni a gyors mancsokon. Sam futni kezdett, felemelte épen maradt karját, célpontot keresve felkiáltott. Ekkor felbőgött egy autó motorja. Megállt, ismét megpördült. Fényszórók közeledtek az utcán, a templom mögött. Egy poros terepjáró. Nekiment a teret körülvevő korlátnak, felugrott a járdára, és nagy porfelhőt kavarva megállt. Mögötte más autók porzottak, a terepjárót üldözve. Kiáltások hallatszottak, ahogy a prérifarkasok közelebb értek a zsákmányukhoz. Sam kinyújtotta a karját, és zöldes fény lövellt a prérifarkasok bal oldali csapatára. A másik csoportjukra nem tudott tüzelni, eltakarták őket a pánikszerűen menekülő gyerekek, akik mind Sam felé futottak menedékért, így lehetetlenné téve számára az újabb lövést. – Bukjatok le, bukjatok le! – kiáltotta. – A földre! – De hiába. – Ments meg! – könyörgött Computer Jack, aki ekkor esett ki a terepjáróból. Egy Audi fékezett a templom előtt. Valaki felállt a hátsó ülésen. Rémülettel és fájdalommal teli kiáltás hangzott fel. Valakinek nekiugrott egy tőle kétszer nagyobb farkas. – Edilio, most! – kiáltott Sam. – Rosszul telik az este, testvér? – kiáltotta Caine diadalmasan. – Ennél csak rosszabb lesz! Caine felemelte a kezét, de nem Samre célzott. Hihetetlen telekinetikus erejét a templomra irányította. Mintha egy láthatatlan óriás, egy dinoszauruszméretű teremtmény dőlt volna neki a mészkőfalnak. A kövek ropogni kezdtek. A festett üvegablakok betörtek. A templom ajtaja, a fal leggyengébb pontja beszakadt, leesve a zsanérról. – Astrid! – kiáltotta Sam. A térről a gyerekek rémült kiáltozása hallatszott, összekeveredve a prérifarkasok vad ugatásával és vonyításával. Hirtelen egy gépfegyver hangos zakatolásba kezdett a bölcsőde tetején. Edilio kirohant a leégett épületből, mögötte három társa, és nekiestek a farkasoknak. Caine ismét lecsapott, ez alkalommal minden erejével nekifeszült a templom homlokzatának. Az összes oldalsó ablak kirobbant a helyéről, csillogó törmelékeső kíséretében. A torony megingott. – Hogy fogod őket megmenteni, Sam? – ujjongott Caine. – Még egy lökés, és összedől! Jack Sam lába előtt hevert, és meglepő erővel rángatta, szorongatta. Sam vakon Caine felé lőtt, ahogy elesett. – Meg tudlak menteni! Mentsél meg! – könyörgött Jack. – Az eltűnéstől, meg tudlak menteni! Sam a földre zuhant, Jack kapkodó keze felé rúgott, kiszabadította magát, és még időben állt fel ahhoz, hogy lássa a templom elülső falát lassan bedőlni az épületbe. A tető megremegett, és besüppedt.

A torony megingott, de nem dőlt le. Csakhogy több tonna mészkő, vakolat és vastag fagerenda zuhant az épületbe, olyan robajjal, mintha eljött volna a világvége. – Astrid! – kiáltotta Sam tehetetlenül. Egyenesen Caine felé rohant, elfelejtve a mögötte zajló vérengzést, kizárva az üvöltéseket, a mohó csaholást és a gépfegyverek szaggatott zakatolását. Célzott, és lőtt. A sugár Caine kocsijának elejét találta el. A fémkarosszéria felpúposodott, és Caine botladozva kimászott a tolótetőn át, amíg a többiek, akikkel Sam nem sokat törődött, az ajtókon át menekültek. Sam megint Caine-re lőtt, aki kitért előle. Samet csapás érte, és megállította, mintha falba ütközött volna. Vadul kereste Caine-t. Hol lehet? Hol lehet? A templomból tompa jajkiáltások csatlakoztak a háttérből érkező hangzavarhoz. Egy fiú magas, éles hangon hívta az anyját, mások könyörögve, elkeseredetten kiabáltak. Sam észrevette ellenfele mozgását, és azonnal lőtt. Caine visszalőtt, a szökőkút szobra ledőlt a talapzatáról, és csobbanva zuhant az állott vízbe. Sam felállt, és futásnak eredt. Meg kellett találnia Caine-t, megtalálni, és megölni, megölni. Még több géppuskaropogás hallatszott, és Edilio hangja. – Ne, ne lőjetek, a gyerekeket is eltaláljátok! Sam odaért a lángoló Audihoz. Caine előtte futott, felugrott egy tűzcsapra. Sam újból lőtt: a Caine lába alatti föld fellángolt, és olajos, fekete füstöt árasztott. Maga az útburkolat égett. Caine az úttestre vetette magát, gyorsan odébb gurult, térdre emelkedett, és olyan csapást mért Samre, amitől az hanyatt vágódott, megbénult, vér folyt a száján és a fülén, és képtelen volt… képtelen… Caine vad, véres, kiáltozó arca jelent meg előtte. Sam érezte, hogy felizzik benne a gyűlölet, és kitör a kezén keresztül. Caine túl lassan ugrott félre, és a végzetes fény megégette az oldalát. Kigyulladt az inge, és a fiú ordítva csapkodta a lángot. Sam megpróbált felállni, de forgott körülötte a világ. Caine berohant a leégett épületbe, ugyanazon az ajtón, ahol egykor Sam is belépett, hogy megmentse a bennragadt kislányt. Sam bicegve utánaeredt. Fel a lépcsőn, végig a felperzselt folyosón, ami még mindig a füst szagától bűzlött. A felső emeleten megégett gerendák és a bedőlt tető romjai hevertek, faldarabokkal és a belőlük kiálló, összevissza tekergő csövekkel. Újabb csapás érkezett, és Sam látta, hogy a mögötte álló falmaradék leomlik a nyomására. – Caine, fejezzük ezt be! – mondta rekedten. – Gyere értem, testvér! – mondta Caine, pánikkal teli hangon. – Rádöntöm ezt a házat mind a kettőnkre. Sam felmérte, honnét jöhet a hang, és végigfutott a folyosón, a csillagok alatt, halálos sugarat lövellve a kezéből. Caine nem volt sehol. Egy ajtó mozdult meg lassan, recsegve a keretében, noha körülötte már sehol sem volt fal.

Sam berúgta, és belőtt egy sugarat a szobába. Kormos fagerenda repült felé. Sam kikerülte. A következő a bal kezét érte, és szétzúzta a könyökét. Még több törmelék áradata szorította hátrébb Samet. Hirtelen előtte termett Caine, alig három méterre tőle. Caine a feje fölé emelte a kezét, széttárt ujjakkal, kifelé fordított tenyérrel. Sam a sajgó bal könyökét szorongatta a jobb kezével. – Vége a játéknak, Sam! – mondta Caine. Caine háta mögött feltűnt valaki, mire hátrafordult, a fejét szorongatva. Brianna állt fölötte, a kalapácsát lengetve. – Fuss, Szellő! – kiáltotta Sam, de túl későn. Caine megtántorodva is képes volt használni az erejét, és Brianna nekirepült a mögötte lévő falnak, át a falon. Caine utánaugrott a nyíláson át. Sam lyukat égetett a falba. Ezen keresztül látta, hogy Caine elsöpri a következő falat. Sam érezte, hogy megremeg alatta a padló. Az épület összedőlőfélben volt. Megfordult, és futni kezdett, de egyszer csak eltűnt a padló a lába alól, és zuhanni kezdett, vele együtt az épület is: minden körülötte. Lezuhant, és rázuhant az egész világ.

NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET 0 óra 14 perc

QUINN DÖBBENT RÉMÜLETTEL figyelte, ahogy a prérifarkasok megtámadják a gyerekeket. Látta, hogy Sam lő, de nem találja el őket. Látta a halálra vált Samet, amikor Caine megtámadta a templomot. Sam a templom felé szaladt. Quinn felkiáltott. – Ne! Célzásra emelte a fegyvert. – Nehogy eltaláld a gyerekeket! – zokogta, és meghúzta a ravaszt, a farkasok tömegére célozva. Sokkal többen voltak, mint korábban. A farkasok szinte észre sem vették. Az egyik összegörnyedve elesett, mintha megbotlott volna, és nem kelt fel többé. Aztán Quinn már nem lőhetett többet, a fenevadak a gyerekek közé értek. A létráért futott, lecsúszott, és a földre huppant. Fuss el, kiabálta az agya, rohanj el innét! Három kétségbeesett lépést tett a tengerpart felé, de aztán, mintha egy láthatatlan kéz állította volna meg, megállt. – Képtelen vagy elfutni, Quinn? – kérdezte önmagát. – Igen. Miközben ezeket a szavakat mondta, már futott is vissza, be a bölcsődébe, el Mary mellett, aki egy gyereket csitítgatott a karjában, az ajtón át ki a térre, ahol már bunkósbotként használta a fegyvert, őrülten üvöltve, szétroppantva a fegyver agyával egy prérifarkas koponyáját. Edilio is ott volt, más gyerekek lövöldöztek, Edilio azt kiáltotta: „Ne, ne, ne!”, aztán a vér Quinn szemébe folyt, elöntötte az agyát: mindenhol vért látott, és csak ordított, és ütötte a fenevadakat, ahol érte. Mary magához szorította Isabellát, és Johnnal együtt a falhoz húzódtak. A gyerekek sírtak, amikor meghallották kintről a fegyverropogást, a vonyításokat és a sikoltozást. – Jézus, ments meg minket, Jézus, ments meg minket! – ismételgette valaki rekedt, sírós hangon, és Mary mintha álmodna, rádöbbent, hogy ez az ő hangja. Drake hallotta a prérifarkasok vonyítását az éjszakában, és sötét szívében tudta, hogy ez mit jelent. Elég volt a sebei nyalogatásából. Elkezdődött a csata. – Ideje – mondta –, hogy megmutassam mindenkinek, ki vagyok. Egy rúgással kinyitotta a lakás ajtaját, és a tér felé menetelt, kiabálva. Szeretett volna a holdra vonyítani, ahogy a prérifarkasok.

Hallotta a lövöldözést: előhúzta övéből a pisztolyt, kitekerte korbácskezét, és csapott vele egyet, élvezve a suhogó hangot. Előtte két alak mozgott, akik szintén a csata felé tartottak. Az egyik képtelenül kicsinek tűnt. Illetve nem, a másik volt képtelenül nagy. Egy csoszogó, görnyedt, vastag lábú teremtmény. A különös pár egy lámpa fényébe ért, és Drake felismerte az alacsonyabbat. – Howard, te áruló! – kiáltotta. Howard megállt. A szörnyeteg tovább lépkedett. – Ne akarj kikezdeni velünk, Drake! – figyelmeztette Howard. Drake mellkason vágta a korbácsával, feltépte az ingét, és vércsíkot hagyott rajta, ami az éles fényben feketén csillogott. – Ajánlom, hogy ti is siessetek elkapni Samet – mondta Drake. Az ormótlan szörny megállt. Lassan megfordult, és visszatért. – Mi a baj? – kérdezte éles hangon Drake. – Te! – morogta a szörnyeteg. – Orc? – kiáltott fel döbbenten Drake. – A te hibádból történt – mondta Orc tompán. – El az utamból! – rendelte el Drake. – Elkezdődött a harc. Gyertek velem, vagy végzek veletek! – Csak egy kis sör kéne neki – mondta békítőleg Howard, a mellén lévő sebet szorongatva, előrehajolva fájdalmában, de még így is taktikázva. – Isten ítélete elért! – hörögte Orc. – Te buta kőrakás! – mondta Drake, és ostorával teljes erejéből lecsapott Orc vállára. – Ahhh! – Orc felordított a fájdalomtól. – Mozgás, előre, marhák! – parancsolta Drake. Orc elindult, de nem a tér felé. – Meg akarod kóstolni a korbácsomat, gyagyás? – kérdezte Drake. – Fel foglak szeletelni. Astrid óriási súlyt érzett a derekára és a lábára nehezedni. Arccal lefelé feküdt a földön, a kis Pete-re borulva. Kába volt, de annyira azért a tudatánál, hogy felismerje a kábaságát. Mély levegőt vett. – Petey – suttogta. A füle csengett, alig hallott valamit. A kis Pete nem mozdult. Astrid próbálta felhúzni a lábát, de az meg sem moccant. – Petey, Petey! – mondta hangosan. Kitörölt valamit a szeméből, port vagy izzadságot, és próbált az öccsére figyelni. Megvédte Pete testét a leomló fal darabjaitól, de a fején egy hátizsák méretű, leomlott vakolatdarab hevert. Astrid visszafojtotta a zokogását. Két ujját az öccse nyakára tette, és kitapintotta a pulzusát. Erezte maga alatt felszínes lélegzését, mellkasa emelkedését és süllyedését. – Segítség! – mondta, és nem tudta, hogy suttogott-e, vagy kiabált: nem hallotta a füle zúgásától. – Valaki segítsen rajtunk. – Mentsétek meg az öcsémet!

– Mentsétek meg – könyörgött, és a kérésből imádkozás lett. – És Samet is, és mindannyiunkat. Egy imát kezdett mondani, emlékezetből, amit egyszer régen hallott. Hangja távolinak tűnt, mintha másvalaki beszélne. „Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket harcainkban! A sátán gonosz incselkedései ellen légy oltalmunk!” Inkább érezte, mint hallotta saját zokogását, a görcsös rázkódást, ami megnehezítette a szavak kimondását. Mintha valaki gúnyolódna vele, üveg- és vakolatdarabok hullottak a földre mellette. „Parancsoljon neki az Isten, esedezve kérünk, és Te, égi seregek fejedelme…” A kis Pete megmozdult, és felnyögött. Elfordította a fejét, és Astrid meglátta rajta a mély sebet: mintha egy bárddal hasítottak volna belé. „…a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére törnek a világon, Isten erejével taszítsd a kárhozatra!” Valaki megállt fölötte a törmelék között. Felnézett, és egy zöld villanás fényénél sötét arc körvonalait vette észre a fehér plafon előtt. – Ámen. – Nem vagyok éppen angyal, főleg nem arkangyal – mondta Dekka. Astrid épp hogy csak megértette a hangját. – De le tudom venni rólad ezt a sok szemetet. Caine ráugrott az épületből maradt törmelékhalomra. Sikerült. Sikerült. Sam az összeomlott épület alatt feküdt. Legyőzte. De nem nagyon élvezhette ki a pillanatot. Iszonyú nagy volt a testének bal oldalát uraló fájdalom. A veszélyes zöldesfehér fény a húsára égette az ingét, s az eredmény olyan kínszenvedés volt, amiről nem is álmodott volna. A romos templom felé botorkált, próbált eligazodni a káoszban. Már nem hallatszott géppuskatűz, de kiáltásokat és morgást még lehetett hallani. És valami mást is: kis hangrobbanások sorozatát, egy ostor csattogását. Azonkívül egy basszusdob monoton pufogását. Caine megállt, körülnézett, és egy pillanatra elfeledkezett a fájdalmáról. A városháza lépcsőjén óriási küzdelem zajlott Drake és egy kőkolosszus között. Drake meglendítette ostorkezét, és az óriásra lőtt pisztolyával. A szörny lomha mozdulatokkal csapott felé, amik elől Drake mindig odébb ugrott, de nem sikerült leterítenie ellenfelét. A szörny nekilendült, és csak pár centivel vétette el Drake-et. A kőököl a városháza előtti mészkő oszlopok egyikének csapódott. Az oszlop megrepedt, és majdnem ledőlt. Apró kőszilánkok repültek mindenfelé. Caine figyelmét magára vonta egy morgó, vonyító, éles hang. – A nőstény azt mondta, hogy falkavezér hagyja abba – mondta dühösen a falkavezér. – Micsoda? – Caine nem értette a dolgot, amíg meg nem látta a közeledő Dianát. A lány sötét haja lobogott a szélben, szeme dühösen villogott. – Megmondtam ennek a büdös dögnek, hogy álljon le – mondta Diana, alig türtőztetve magát. – Mivel álljon le? – firtatta Caine. – Még mindig támadják a gyerekeket – felelte Diana. – Pedig már nyertünk. Sam meghalt. Hívd vissza őket, Caine! Caine ismét Drake és a szörny csatája felé fordult. – Ezek prérifarkasok – mondta hidegen.

Diana nekiesett. – Elment az eszed, Caine? Ezt abba kell hagyni. Te győztél! Abba kell hagyni! – Különben mi lesz, Diana? – kérdezte Caine. – Menj, hozd ide Lanát! Megsérültem. Falkavezér, tégy, amit akarsz! – Talán ezért mondott le rólad az anyád – mondta Diana ellenségesen. – Talán látta, hogy nemcsak rossz voltál, hanem gonosz, és beteg is. Caine hirtelen erőszakkal válaszolt, elfeledkezve az erejéről, pofon vágta a lányt. Diana hátraesett az ütés erejétől, és leült a kőlépcsőre. Caine váratlanul metsző élességgel látta a lány arcát, egy vakító zöldesfehér fényoszlop világosságánál. A fénynek csak egy forrása lehetett. Olyan volt, mint egy ég felé emelt lándzsa. Az összedőlt emeletes ház romjai közül ívelt felfelé. – Nem – mondta Caine. De a fény tovább égett, elégette a törmeléket, az egész összedőlt épület nyomasztó súlyát. – Nem – ismételte Caine, és a fény eltűnt. Mögötte Caine és Orc folytatta a gyors és a lassú, a kecses és a nehézkes, az eszes és az ostoba csatáját, de Caine csak azt a porral és hamuval borított, világos szemű alakot látta, aki felé közeledett a romok közül. Caine a templom leomlott homlokzata felé fordította a kezét. Majd Sam felé, és egy teherautónyi törmelék repült arra, a mozdulatát követve. Sam felemelte a kezét. A zöld tűz darabokra szaggatta a felé szálló téglákat és nehéz fagerendákat. Hamuvá égtek a levegőben, mielőtt még elérhették volna. Dekka leemelte a törmeléket Astridról és a kis Pete-ről. Nem volt könnyű. A gravitációt felfüggesztő képessége miatt Astrid és a kis Pete is felemelkedett a törött fadarabok és vakolat kavargó univerzumában. Dekka behajlította karját, és kirántotta Astridot a súlytalanság zónájából. Astrid a földre zuhant, a kis Pete-tel együtt. Dekka elengedte a törmeléket, ami ijesztő csattanással ért földet. – Köszönöm! – hálálkodott Astrid. – Sokan szorultak még be ide – mondta Dekka, és már ment is a következő bajbajutotthoz. Astrid lehajolt, megpróbálta felemelni a kis Pete-et. Nem mozdult, halott súly volt a kezében. Átkarolta a mellénél, és magához ölelte, mint egy túlméretezett csecsemőt. Magához ölelve kivitte a templomból, félig vonszolva, átbukdácsolva a törmeléken. Lana meggyógyíthatná Pete-et, de ő elment. Csak arra tudott gondolni, hogy leviszi Dahrához a pincébe. De mit segíthet rajta Dahra? Egyáltalán elérhető volt még az úgynevezett kórház, vagy elzárta a bejáratot a törmelék? Most vette észre, hogy a templom egész elülsőfala összedőlt. Látta az éjszakai égboltot, és a csillagokat. De egy szörnyű, zöldes színű fényt is észrevett. A hallása kezdett visszatérni, már nem csengett úgy a füle. Ki tudta venni az állatok morgását, egy ostor csattogását és sok síró hang kórusát. Hirtelen az őt körülvevő törmelék a levegőbe emelkedett.

Astrid ismét a földre vetette magát, hogy testével védje a kis Pete-et, mindig ő volt az első gondolata. A faldarabkák, törött deszkák és régi vasillesztékek felszálltak, mint a repülőtérről elemelkedő gépek, és őrült iramban gyorsulva suhantak ki a templom ajtaján. A zöld fény felvillant, majd robbanások sorozata követte, és egy még világosabb fénysugár. A törmelék áradása megállt. Astrid talpra állt, a kis Pete-et is felemelve. Valaki felé rohant az utcáról. Lihegve megállt, körülnézett, mint egy harcra kész fenevad. – Caine – sziszegte Astrid. A fiú nem szólalt meg. Astrid látta, hogy megsérült, és fájdalmai vannak. Arcát izzadság és piszok borította. Úgy nézett a lányra, mintha kísértetet látna. Veszélyes fény gyulladt ködös szemében. – Tökéletes! – mondta. Astrid érezte, hogy felemelkedik a levegőbe. Kétségbeesetten kapaszkodott a kis Pete-be, de a fiú kicsúszott a keze közül, és visszaesett a padlóra. – Gyere ki, játsszunk, testvér! – kiáltotta Caine. – Itt van egy barátod is. Astrid erőtlenül, tehetetlenül lebegett. Caine mögé lépett, pajzsként használva őt, és megindultak. Kiértek a templomból, lejutottak a lépcsőn, ahonnan meglátták az őrjöngő farkasok és a pár elszánt fiú közt dúló csatát. Sam a lépcső alján várta őket. Véres volt és sebes, egyik keze bénán lógott. – Gyerünk, Sam, égess csak el! – kiáltotta Caine. – Gyerünk, bátyám, mutasd meg, mit tudsz! – Egy lány mögé bújsz, Caine? – kérdezte Sam. – Azt hiszed, kigúnyolhatsz? – mondta Caine. – Csak a győzelem számít, úgyhogy kímélj meg ettől! – Meg foglak ölni, Caine! – Nem, nem fogsz. Csak ha a barátnődet is megölöd velem együtt. – Körülbelül egy perc múlva mindketten eltűnünk innen, Caine. Mindkettőnknek vége – mondta Sam. – Talán neked igen, Sam. De nekem nem. Én tudom, hogy kell itt maradni – vad diadallal felkacagott. Astrid szólalt meg: – Sam, meg kell tenned, öld meg őt! – Igen, Sam, ölj meg! – utánozta Caine. – Megvan hozzá az erőd. Csak égess egy lyukat a csajba, és engem is elkapsz. – Caine, engedd el! – mondta Diana. – Legyél legalább egyszer igazi férfi. – Engedd el, Caine! – mondta Sam is. – Nincs tovább. Tizenöt másodperc, és vége. Nem tudom, mi fog történni, talán meghalunk, és biztos nem akarsz még több vérrel a kezeden a halálba menni. Caine örömtelenül felnevetett. – Semmit sem tudsz rólam. Te nem úgy nőttél fel, hogy fogalmad sincs, ki vagy valójában. Nem kellett megalkotnod saját magadat a képzeletedből, a saját akaratodból. – Nekem sem volt apám – mondta Sam. – És semmi magyarázat, hogy miért nem. Épp úgy nem tudtam az igazat, ahogyan te sem.

Caine az órájára pillantott. – Azt hiszem, itt az ideje, Sam! Először te mész, emlékszel? De mielőtt elmész, tudnod kell: én túl fogom élni, Sam. Itt maradok. Én, és a csodás Astrided és az egész AVIZ. Minden az enyém lesz. – Sam, úgy kell elkerülni az eltűnést, hogy… – kezdte Diana. Caine mellé lépett, felemelte a karját, és a mondat közepén arrébb taszította. A lány átrepült az út fölött, tett egy hátraszaltót, és az út másik felén, a tér füvében ért földet. A művelet elvonta Caine figyelmét. Elejtette Astridot. Sam kinyújtotta a kezét, tenyérrel kifelé.

NEGYVENHATODIK FEJEZET 0 óra 0 perc

KÖNNYŰ CÉLPONT. Egy pillanat alatt végezhetne Caine-nel. Ekkor elhomályosult körülötte a világ. Astrid, aki a földön feküdt, színtelenné, szinte átlátszóvá vált. Caine maga sem volt több kísértetnél. Csönd lett. A gyerekek kiáltozása elnémult. Az Orc és Drake közti csata lassított felvételként zajlott tovább, ahogy a prérifarkasok támadása is, kockáról kockára. Sam teste megbénult, mintha meghalt volna, és csak az agya forogna még a koponyájában. Itt az idő, mondta egy hang. Ismerte ezt a hangot, olyan volt, mintha kést szúrtak volna a hasába. Az anyja állt előtte. Olyan gyönyörű volt, amilyennek mindig is látta. Haja lobogott a szélben, amit Sam nem érzett. Kék szeme volt most az egyetlen igazi szín, amit látott. – Boldog szülinapot! – mondta. – Nem – suttogta Sam, habár nem mozgott az ajka. – Most már tényleg te vagy a férfi – mondta az anyja, és szomorúan elmosolyodott. – Kis férfiúm – mondta. – Nem. Sam felé nyújtotta a kezét: – Gyere. – Nem mehetek! – felelte Sam. – Sam, az anyád vagyok! Szeretlek! Gyere velem! – Anya… – Csak nyújtsd ki a kezed! Én biztonságban vagyok! Elviszlek innen. Sam lassan megrázta a fejét, mintha víz alatt mozgatná. Valami történt az idővel. Astrid nem lélegzett. Semmi sem mozdult meg. Az egész világ megfagyott. – Úgy lesz, mint régen – mondta az anyja. – Sose volt úgy… – kezdte Sam. – Hazudtál nekem. Nem mondtad el, hogy… – Sosem hazudtam – mondta az anyja, és csalódottan nézett rá. – Sosem mondtad, hogy van egy bátyám. Sosem mondtad, hogy… – Csak gyere szépen velem – mondta anyja most már türelmetlenül, kicsit meglendítve a kezét, mint amikor Sam még kicsi volt, és nem akarta megfogni az anyja kezét az úttesten. – Gyere velem, Sam! Biztonságban leszel, elviszlek innen. Mintha még mindig kisfiú volna, ösztönösen reagált az anyáskodó „fogadj szót” hangsúlyra. A nő felé nyúlt, kinyújtotta a kezét. Aztán visszahúzta. – Nem lehet – suttogta Sam. – Valaki miatt itt kell maradnom. Anyja szemében felvillant a düh, egy szürreális zöld fény, majd pislogott egyet, és kihunyt.

Ekkor az elhalványult világból Caine is belépett a furcsa fénybe. Sam anyja rámosolygott, Caine pedig csodálkozva nézte őt. – Temple nővér – mondta. – Anya – javította ki a nő. – Ideje, hogy mindkét fiam csatlakozzon hozzám, és együtt elmenjünk innen. Caine megbűvölve nézte, képtelen volt elfordítani a szemét a gyengéd, mosolygó arcról, az átható kék szempárról. – Miért? – kérdezte Caine egy kisgyerek hangján. Az anyjuk nem mondott semmit. Szeme még egyszer méregzölden villant fel, mielőtt viszszatért volna hideg, jeges kék színe. – Miért tartottad meg őt, és engem miért nem? – Ideje, hogy velem gyere – ismételte az anyja. – Egy család leszünk, messze innen. – Menj előre, Sam – mondta Caine. – Menj el anyáddal. – Nem – mondta Sam. Caine arcát elsötétítette a harag. – Menj, Sam, menj vele, gyerünk, gyerünk! – Most már kiabált. Mintha meg akarta volna fogni Samet, és az anyja felé taszítani, akin nem osztozhattak, de mozdulatai furcsák, töredezettek voltak, mint egy álombéli, ugráló pálcikafiguráé. Caine feladta a próbálkozást. – Jack elárulta neked – mondta tompán. – Senki sem mondott semmit – biztosította Sam. – De még dolgom van itt. Anyjuk mérgesen, követelőén tárta ki feléjük a karját. – Gyertek velem! Gyertek velem! Caine lassan rázta a fejét. – Nem. – De most már te vagy a férfi a házban – csalogatta Samet az anyja. – Az én kis férfim. – Nem – mondta Sam. – A magamé vagyok. – Én pedig sosem voltam a tied – mondta vádlón Caine. – Túl késő, anya! Anyjuk arca megremegett. A törékeny hús darabokra esett. A gyengéden mosolygó ajak széthullott, önmagába süppedt. Helyén tűhegyes fogakkal teli száj tátogott. Felette zöld tűzzel teli szem izzott. – Úgyis elkaplak titeket! – dühöngött a szörnyeteg. Caine rémülten figyelte. – Mi vagy te? – Mi vagyok? – gúnyolta a szörny. – A jövőtök. Magadtól fogsz hozzám jönni a sötétségbe, Caine! A saját akaratodból. – Nem! – tiltakozott Caine. A szörny felnevetett, szörnyű hang tört fel piranhaszájából. Lassan elhalványult. A Sam és Caine körüli világba visszatért a fény. Orc és Drake ismét visszatért a normális sebességre. A levegőben megint lőporszag terjengett. Astrid mély levegőt vett. Sam és Caine egymásra meredt. A világ az ő világuk volt, az AVIZ. Diana döbbenten nézte őket. Astrid felsikoltott, és kinyitotta a szemét. Caine gyorsan ocsúdott. Felemelte a kezét, tenyérrel kifelé. De Sam még fürgébb volt. Caine elé ugrott, és megragadta öccse fejét az ép kezével. Sam tenyere Caine tarkóján pihent, ujjával a hajába túrt.

– Ne kényszeríts, hogy megtegyem! Caine nem próbált kihátrálni. Megadóan nézett Samre. – Gyerünk, Sam! – suttogta. Sam a fejét rázta. – Sajnálsz? – gúnyolódott Caine. – El kell menned innét, Caine! – mondta szelíden Sam. – Nem akarlak megölni, de nem maradhatsz itt. Brianna is odaért, a földön csúszva lefékezett, és Caine-re emelte a pisztolyát. – Ha Sam nem öl meg téged, majd én megteszem. Nem vagy gyorsabb Szellőnél. Caine megvetően levegőnek nézte. Így azonban már végképp nem támadhatott Samre. Brianna azonnal végzett volna vele. – Hibázol, ha életben hagysz, Sam! – figyelmeztette a testvérét. – Tudod, hogy vissza fogok jönni. – Ne, ne gyere vissza! Legközelebb… – Legközelebb egyikünk megöli a másikat – mondta Caine. – Menj el, és hagyj minket békén! – Soha! – mondta Caine, régi vakmerősége maradékával. – Diana? – Ő itt maradhat – mondta Astrid. – Képes volnál rá, Diana? – kérdezte Caine. – Astrid, a zseni – mondta gúnyosan Diana. – Milyen intelligens. De fogalma sincs semmiről. Diana közelebb lépett Samhez, megcsipkedte az arcát, és könnyű puszit nyomott a szája sarkára. – Ne haragudj, Sam! A rossz kislány a rosszfiúval marad. Így működik a világ, főleg a mi kis világunk. Caine felé lépett. Nem fogadta el a felé nyújtott kezét, rá sem nézett a fiúra, csak elhaladt mellette, ahogy lesétált a lépcsőn. Orc és Drake hosszú csatája döntetlennel végződött. Drake ismét felemelte az ostorát, hogy lesújtson vele Orc szekrény nagyságú vállára, de mozdulatai lassúak, ólmosak voltak. – Hagyd már abba, Drake! – szólt oda neki Diana. – Nem tudod, mikor van vége a harcnak? – Soha! – mondta szuszogva Drake. Caine felemelte a kezét, és szinte unottan maga után húzta a kapálódzó, átkozódó Drake-et. Az életben maradt prérifarkasok követték őket, ki a városból. Edilio felemelte a fegyverét, és célba vette a távozó állati és emberi fenevadakat. Pillantása találkozott Briannáéval: mindketten készen álltak. – Ne tedd, öregem! – mondta Sam. – Vége a háborúnak! Edilio vonakodva leeresztette a fegyvert. – Tedd le, Szellő, hagyjuk elmenni őket! – mondta Sam. Brianna engedelmeskedett, igazából megkönnyebbülten. Quinn megmászta a lépcsőket, és Edilio mellé állt. Csupa vér volt mindene. A földre dobta a fegyverét. Üres, kimondhatatlanul szomorú pillantást vetett Samre. Patrick ugrándozott feléjük izgatottan, mögötte Lana érkezett. – Sam, hadd lássam a karodat – mondta.

– Nem, jól vagyok – mondta Sam. – Menj a többiekhez, mentsd meg őket, Lana! Én nem tudtam. Neked talán sikerül. Kezdd a kis Pete-tel! Ő nagyon… fontos. Astrid visszament a templomba, hogy megkeresse az öccsét. Hamarosan újra előkerült, mellette Pete-tel, akit húznia kellett maga után. – Segíts! – kérte, és Lana odafutott hozzá. Sam oda akart menni Astridhoz. Szüksége volt rá. De a teljes elcsigázottság miatt állva maradt. Ép kezét Edilio erős vállára tette. – Ha jól látom, győztünk – mondta. – Igen! – helyeselt Edilio. – Hozom a markolót. Ma sok sírt kell kiásnunk.

BEFEJEZÉS ROSKADOZTAK AZ ASZTALOK a sok étel súlya alatt. Pulyka és öntet, áfonyaszósz és több pite, mint amennyit Sam valaha látott. Az asztalokat először a tér déli végén állították fel, de aztán Albert rájött, hogy az emberek nem akartak messze lenni az északi részen lévő síroktól. A halottakat is be kellett vonni a hálaadás ünnepébe. Papírtányérokról ettek, műanyag villákkal, és a fűben ültek, csak néhányuknak jutott szék. Sokszor hallatszott nevetés. Szipogást és könnyeket is lehetett látni, ahogy a régebbi hálaadásokra emlékeztek. Egy Computer Jack által összeszerelt hangfalból zene szólt. Lana napokon át megállás nélkül dolgozott, hogy mindenkit meggyógyítson, akit lehet. Dahra ott volt mellette, szervezett, előrébb engedte a súlyos eseteket, támaszt és fájdalomcsillapítót adott azoknak, akiknek várniuk kellett. Süti kimaradt a harcokból, de Dahra hűséges segítője lett, erejét a sebesültek emelgetésére használva. Mary elhozta a kicsiket az ünnepre. Ő és az öccse, John eléjük tették az ételt, néhányukat kanállal etették, és a fűre terített pokrócokon pelenkát váltottak. Orc és Howard magukban ültek egy sarokban. Orc leszerelte Drake-et, de senki sem felejtette el Bettit – Orc legfőképp nem. A tér szörnyen nézett ki. A leégett ház romhalmazzá vált. A templomnak már csak három fala maradt, a tornyot pedig az első vihar biztosan ledönti. Elégették a halott prérifarkasokat. Hamujuk és csontjaik több szemetest megtöltöttek. Sam végignézte az ünneplést, egy tányér ételt egyensúlyozva, nehogy lecsöpögjön róla a szósz. – Astrid, szerinted őrült ez az ötlet: ha lesz maradék, felküldjük a coatesosoknak – mondta Sam. – Tudod, a békesség jeléül. – Nem, nem őrültség – felelte a lány. Átkarolta Samet. – Tudod, egy ideje tervezek valamit. – Micsodát? – Azt, hogy te és én kiülünk a tengerpartra. – Csak ülünk? – Nos… – mondta a fiú, és emelkedőhangsúlyából sok minden más is következett. – Imádom az emelkedő hangsúlyokat – mondta mosolyogva Sam. – Elmondod, mi történt, amikor majdnem eltűntél? – Igen, el, de talán nem ma – a kis Pete felé intett, aki egy tányér étel fölé hajolva dülöngélt előre-hátra. – Örülök, hogy jól van. – Igen – mondta Astrid röviden. – Azt hiszem, a sérülés a fején… mindegy. Beszéljünk végre másról is. Mondd el a beszéded, aztán induljunk a partra, és vizsgáljuk tovább a hangsúlyaidat… – A beszédemet?

– Mindenki rád vár. Tényleg, ötlött Sam eszébe: várakozó pillantásokat vetettek felé, és érezte, hogy van még valami elintézetlen dolga. – Van még valami idézeted, amit ellophatok? A lány egy pillanatig elgondolkodott. – Oké, eszembe jutott egy. „Senki felé se rosszindulattal, mindenkinek jót akarva, megmaradva a helyes tettnél, mert Isten adja, hogy helyesen lássunk, törekedjünk, hogy befejezzük a munkát, amit elkezdtünk, hogy bekötözzük a nemzet sebeit”… Lincoln elnök. – Igen, tényleg ez fog történni – mondta Sam. – Én is valami hasonló beszédet fogok mondani. – Mindegyikük fél – mondta Astrid. Aztán helyesbített. – Mindegyikünk fél. – Még nincs vége – mondta Sam. – Te is tudod. – Mára már vége. – Van piténk – helyeselt Sam. Aztán sóhajtott egyet, és felmászott a kút kávájára. – Ööö…, emberek. Nem volt nehéz magára vonni a figyelmet. Mindenki köré gyűlt. Még a legkisebbek is elcsöndesedtek. – Először is köszönjük meg Albertnek és segítőinek a remek vacsorát. Tapsoljuk meg az igazi Mac Döncit! Szívből jövő taps és éljenzés fogadta a bejelentést, Albert szégyenlősen integetett. A szemöldökét is összébb húzta kicsit, mivel a Dönci utónév nem volt jóváhagyva az étterem működési szabályzatában. – Köszönetet kell mondanunk Lanának és Dahrának is, mert nélkülük kevesebben lennénk most itt. Az éljenzés szinte tombolássá csapott át. – Ez az első hálaadásunk az AVIZ-ban – mondta Sam. – Reméljük, az utolsó is – kiabálta be valaki. – Igen, ezt jól mondod – helyeselt Sam. – De még itt vagyunk, ezen a helyen, ahová sosem akartunk kerülni. És félünk. Nem fogok hazudni nektek, nem mondom, hogy mától minden könnyen fog menni. Nem fog. Nehéz dolgunk lesz. Még sokszor fogunk félni. Szomorúak leszünk, magányosak. Szörnyű dolgok történtek. Szörnyűek… – Egy pillanatig nem jutott eszébe semmi. De aztán ismét kiegyenesedett. – Mégis hálásak vagyunk, és köszönetet mondunk Istennek, ha hisztek benne, vagy a sorsnak, vagy csak magunknak: mindenkinek, aki itt van. – Neked is, Sam! – kiáltotta valaki. – Nem, nem! – hárította el a dicséretet. – Nem nekem, hanem annak a tizenkilenc gyereknek, akik itt fekszenek eltemetve. A hatszor három egymás melletti sírra mutatott és a következőre, ami új sort kezdett meg. Szép, kézzel festett fakeresztek jelölték név szerint Betti és társai nyughelyét. – És köszönetet mondunk a hősöknek, akik itt állnak körülöttünk, és pulykát esznek. Túl sok nevet kellene említenünk, és talán elpirulnának tőle, de mind tudjuk, kikről van szó. Hosszú, hangos tapsvihar következett, és sokan fordultak Edilio, Dekka, Taylor és Brianna felé, néhányan Quinn felé is. – Reméljük, egyszer vége szakad ennek az egésznek. Reméljük, hamarosan visszakerülünk a világba, azok mellé, akiket szeretünk. De most még itt vagyunk, az AVIZ-ban. És együtt kell dolgoznunk, vigyáznunk egymásra, segítenünk egymást.

Sokan bólogattak. – A legtöbben Perdido partiak vagyunk. Néhányan coatesosok. Néhányunk, nos, egy kicsit különleges. – Kuncogás hallatszott innen-onnan. – Néhányunk nem. De mind itt vagyunk, együtt éljük át ezt az egészet. Túl fogjuk élni. Ha most ez a világunk, akkor… szóval ez a világunk. Próbáljuk minél jobbá tenni! Csöndben lépett le a fűbe. Aztán valaki elkezdett ütemesen tapsolni, és azt kántálta: „Sam, Sam, Sam…” Mások is csatlakoztak hozzá, és hamarosan mindenki a téren, még a kicsik is, az ő nevét ismételgették. Quinn is ott volt, és Edilio és Lana. Sam így szólt Quinnhez. – Megtennéd, hogy egy kicsit felügyelsz a kis Pete-re? – Persze, tesó. – Hová mész? – kérdezte Edilio. – A partra megyünk – Sam kézen fogta Astridot. – Szeretnétek, ha mi is jönnénk? – kérdezte Edilio. Lana Sam karjába fűzve a kezét felelte. – Nem, Edilio, nem szeretnénk. A fiú mereven lépkedett, kímélve a félig begyógyult sebet az oldalán. A prérifarkas előtte lépdelt, ő vezette a sivatagon keresztül. A nap lassan lebukott nyugaton, megnyújtva a bokrok és sziklák árnyékát, és ijesztő vörösre festette a hegyet. – Messze van még? – kérdezte Caine. – Hamarosan – felelte a falkavezér. – A Sötétség közel van.