MICHAEL GRANT ÉS A TÖNKRETETT RÓMAI KÖZÉPOSZTÁLY, AVAGY A CURIALISOK MENEKÜLÉSE BODA ÁRPÁD

Publicationes Universitatis Miskolcinensis Sectio Juridica et Politica, Tomus XXX/1. (2012) pp. 27–42.

MICHAEL GRANT ÉS A TÖNKRETETT RÓMAI KÖZÉPOSZTÁLY, AVAGY A CURIALISOK MENEKÜLÉSE BODA ÁRPÁD∗ A Codex Theodosianus XII. könyvében 191 rendelet foglalkozik a decuriókkal, vagyis a városokat irányító tanácsok tagjaival. A késő római kor egyik jellemző társadalmi folyamata volt, hogy az adókat a központi hatalom előírásai szerint beszedő – és azért teljes anyagi felelősséggel tartozó – curialisok minden módon igyekeztek menekülni foglalkozásuk és kötelezettségeik elől. A jogi szabályozás döntő részben arra irányult, hogy helyben tartsa ezt, az állam működése szempontjából létfontosságú, réteget. Az irodalmi források – így pl. Libanius szónoklatai alapján – általánossá vált az a felfogás, hogy a curialisok menekülését a túlzott mértékű állami adóztatás váltotta ki, mivel e rétegnek kellett helytállnia azon adókért is, amelyet az elszegényedő adóalanyok képtelenek voltak megfizetni. Michael Grant angol történészprofeszszor több művében is azt a hipotézist állította fel, hogy e társadalmi középosztály anyagi összeroppanásának végső oka a Septimius Severus császár által túlzott mértékűre duzzasztott hadsereg hatalmas zsoldköltsége volt. Grant azonban a zsold számszerű emelésén túlmenően nem vizsgálta meg azon tényezőket, melyek döntően befolyásolták az állami bevételek eléréséhez szükséges adóterhelést. A jelen tanulmány közgazdasági elemzés alá veszi Michael Grant hipotézisét, és arra a következtetésre jut, hogy Septimius Severus reálértékben nem fordított lényegesen nagyobb összeget a hadseregre, mint Augustus. A curialisok menekülését feltehetően sokkal összetettebb társadalmi folyamatok váltották ki, amelyben jelentős szerepet játszhatott az anyagilag sokkal kecsegtetőbb állami szolgálat. Kulcsszavak: Codex Theodosianus, curialisok, Michael Grant hipotézise, Septimius Severus, denarius, leértékelés, büdzsé, katonai kiadások, adóterhek, állami szolgálat Im XII. Buch des Codex Theodosianus beschäftigen sich 191 Rechtsnormen mit den Decurionen, also mit den Mitglieder des Gemeinderates, die die Städte steuerten. Es war einer der charakteristischen Gesellschaftsvorgänge der spätrömischer Zeit, dass die Curialis, die die Einhebung anhand der Vorschriften der Zentralgewalt durchgeführt haben, und dafür völlig verantwortlich waren, ihren Beruf und Verpflichtungen auf alle möglichen Weisen loswerden wollten. Das Ziel der Regelung war vor allem, diese, aus dem Sicht Betrieb des Staates lebensnotwendige Schicht am Leben zu erhalten. Anhand literarischer Quellen, z.B. anhand der Reden von Libanius wurde die Auffassung allgemein, dass der Grund für die Flucht der Curialis die übertriebene staatliche Besteuerung war, da diese Schicht auch für die Steuer standhalten musste, die die in Armut geratene Steuersubjekte nicht fähig waren, zu bezahlen. Der englische Professor für Geschichte, Michael Grant hat in mehreren seiner Büchern die Hypothese aufgestellt, dass der letzendliche Grund für den Zusammenbruch dieser Mittelklasse der Gesellschaft die vom Kaiser Septimius Severus durch eine übermässig vergrößerte Armee verursachte enorme Soldkosten waren. Grant hat aber außer der zahlenmäßigen Erhöhung der Soldkosten diejenigen Faktoren nicht untersucht, die die zum staatlichen Einkommen nötige Steuerlast entscheidend beeinflusst haben. Diese Studie analysiert die Hypothese von Michael Grant aus ökonomischer Sicht und kommt zu der Konklusion, dass Septimius Severus auf Realwert keine deutlich grössere Summe für die Armee ∗ Dr. BODA ÁRPÁD megbízott előadó Miskolci Egyetem BTK, Ókortörténeti Tanszék 3515 Miskolc-Egyetemváros [email protected]

28

Boda Árpád

ausgegeben hat als Augustus. Die Flucht der Curialis wurden wahrscheinlich durch deutlich zusammengesetztere Gesellschaftsvorgänge ausgelöst, in denen der aus finanzieller Sicht vielversprechendere staatliche Dienst eine deutliche Rolle gespielt haben sollte. Schlüsselwörter: Codex Theodosianus, curialis, die Hypothese von Michael Grant, Septimius Severus, denarius, Wertherabsetzung, Budget, militärische Ausgaben, Steuerlasten, staatlicher Dienst.

A Codex Theodosianus tanulmányozása alapján néhány késő római társadalmi folyamat meglehetős bizonyossággal rajzolódik ki előttünk, ezek egyike a városi polgárság vezető rétegét alkotó curialisok menekülése társadalmi megbízatásuk elől. A törvénygyűjtemény 12. könyvének 1. címe megdöbbentően nagy terjedelemben foglalkozik ezzel a társadalmi problémával, nem kevesebb, mint 191, a curialisokra vonatkozó szabályt szerkesztett egybe az V. századi jogalkotó, melyek jelentős hányada e réteg lakóhelyhez és megbízatáshoz kötését célozza. Az első ilyen szabály Constantinus uralkodása idejéből, Kr. u. 315-ből ismert, amelyben a császár oly módon rendelkezett, hogy „egyetlen bíró se próbáljon meg felmentést adni semelyik decuriónak az előírt kötelezettségei alól, vagy saját akaratából felszabadítani a városi tanácsosi tagsága alól. Ezért ha bármely ilyen személy annyira elszegényedne valamely balszerencse okán, hogy segítségre van szüksége, a nevét elénk kell terjeszteni, hogy a városi szolgálathoz kapcsolódó közkötelezettségei alól korlátozott időre felmentést nyerhessen.”1 A későbbi szabályok sorra zárták le a menekülés különféle társadalmi útjait. A CTh 12. 1.10. alatt található rendelet például a hadseregbe történő „dezertálást” kívánta felszámolni a következők elrendelésével: „Ugyanazon Augustus (I. Constantinus) Maximushoz. Mivel különféle személyeknek azt a privilégiumot adományoztuk, hogy a légiókhoz vagy a cohorsokhoz kerüljenek kinevezésre, illetve visszahelyeztessenek a katonai szolgálatba, ezért ha ilyen jótéteményben részesült személyre derül fény, kerüljön kivizsgálásra az, hogy (az illető) decurio családba tartozik-e, vagy hogy korábban (bármelyik) városi tanácsba kinevezték-e, és ha bármi ilyen dolog bizonyítást nyerne, az (ilyen személy) küldessék vissza a saját városába és annak tanácsába. Ezt az általános szabályt kell figyelembe venni mindazok tekintetében, akik korábban történt kinevezésük alapján viselnek katonai tisztséget, vagy akiket visszahelyeztek oda és katonai esküjük által védettek, vagy akik támogatók útján majdan kerülnek kinevezésre. Antiocheia, 325. július 11.”2 Egy másik, a CTh 12.1.11. alatt felvett constitutio úgy rendelkezett, hogy a „hadseregbe menekült” curialisokat vissza kell küldeni városaikba, kivéve, ha már primus pilus beosztást értek el3 vagy élelmezésért felelős beosztásban teljesítenek szolgálatot. 1

CTh 12.1.1. A fordítás alapjául Bolonyai Gábor magyar fordítása szolgált, ld. Római történelem. Szöveggyűjtemény (szerk.: Borhy László). Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 305. 3 Primus pilus: „első lándzsás”, egy légió veteránjai első cohorsának első centuriója, vagyis a légió legmagasabb beosztású centuriója. E korban már nehezíti a pontos értelmezést az, hogy a légiók kisebb, 1000 főnyi vagy azt el sem érő alakulatokká váltak, illetve az archaizáló források olyan alakulatokat is légiók2

Michael Grant és a tönkretett római középosztály...

29

A hadsereg kötelékében a már hosszabb ideje szolgálatot teljesítő személyek sem érezhették magukat biztonságban, erről a CTh 12.1.13. így rendelkezik: „Ugyanezen Augustus (I. Constantinus) Euagrius praefectus praetoriónak. Minthogy azt látjuk, hogy a curiák elnéptelenednek annak köszönhetően, hogy azok, akik származásuk folytán kötelezhetőek volnának curia-tagságra, nyilvános térdet hajtva (supplicatio) katonai szolgálatot kérnek a maguk számára és a légiókhoz és mindenféle egyéb hivatalhoz szaladnak, megparancsoljuk, hogy valamennyi curia figyelmeztetve legyen, hogy akiket azon kaptak, hogy származásuk elől megfutamodtak vagy névsorba vételüket semmibe véve a katonasághoz szegődtek, amenynyiben húsznál kevesebb zsoldfizetési időszakot (stipendium) töltöttek el szolgálatban, kényszerítsék őket vissza a curiába és egyébként is legyenek tudatában, hogy be kell tartani, hogy aki a curiát otthagyva katonáskodott, azt vissza kell hívni a curiába, nemcsak ha születése indokolja ezt, hanem ha a közfeladatokhoz elegendő vagyonnal rendelkezvén mégis a katonasághoz menekült vagy ha jótéteményünk révén szabaddá lett. Kelt 326. május 17-én.”4 A curiákba visszaküldés alól még a senatorok közé emelkedett tanácstagok sem voltak biztonságban, ahogy az a CTh 12.1.93. alatt felvett rendeletből kitűnik: „Ugyanazon Augustusok (I. Theodosius, Gratianus és II. Valentinianus) Clearchus praefectus praetoriónak. Valamennyi decuriót, aki a szenátorok dicső közösségéhez csatlakozott és minden gyermeküket, akár az derül ki, hogy atyjuk szenátorrá válása előtt születtek, akár utána, vissza kell küldeni a saját városi tanácsaikba. Kelt 392. november 25-én.” Noha a curialisok menekülése a közfeladataik ellátása alól a nem vitatható tények körébe tartozik, ám e meneküléshez vezető okok feltárása már jóval szubjektívebb. E folyamatban a nak neveznek, melyek legfeljebb ha cohors nagyságúak voltak, így méretük okán már aligha őrizhették meg a régi hármas (hastati, princeps, triarii) felosztást. 4 A rendelet fordítása alapjául szolgáló szöveg zömmel Bolonyai Gábor munkája; ld. Római történelem…, 152. A Bolonyai által adott fordítástól azonban a kiemelés helyén eltértem. Bolonyai fordítása itt azt tartalmazza, hogy „amennyiben húsznál kevesebb szolgálati évet töltöttek el szolgálatban, kényszerítsék vissza őket a curiába…” Az eredeti latin szöveg így szól: „quos intra xx stipendia in officiis deprehenderint”, vagyis, akinek személye „tisztségében 20 zsoldfizetési időszakon belül kerül felfedezésre”. Bolonyai nyilván úgy értelmezte e szabályt, hogy a 20 stipendium (zsold) húszévnyi szolgálat alatt járt a katonáknak, ám a zsoldfizetés, a stipendium, a római hadseregben nem évente, hanem hagyományosan évi három alkalommal, tehát négyhavonta volt esedékes. Vitatott, de valószínű, hogy a Domitianus (Kr. u. 81–96) által végrehajtott egyharmados zsoldemelés egy negyedik stipendium bevezetését jelentette, ez esetben a stipendiumot már három hónaponként fizették a katonáknak. A jogszabály szövegében található 20 stipendium ezért ténylegesen 60 (vagy esetleg 80) hónapnak felel meg, de semmiképpen sem 20 évnek. Sajátos a „supplicatio” értelmezésének kérdése is, mivel valójában „alázatos kérelemről, esdeklésről” van szó, ám a „térdet hajtva” kifejezés is nagyon plasztikusan ábrázolja a kérelem előterjesztésének alázatos módját.

30

Boda Árpád

történészeket a tényanyag mellett már jelentősen befolyásolja a saját korukat jellemző tudományos szemléletmód, de az élettapasztalatuk is. Bryan Ward-Perkins például éles szemmel mutatott rá, hogy a XX. század során az ókortörténészek az V. századi népvándorlás germán törzseit, azok európai civilizációra gyakorolt hatását akként ítélték meg, ahogy saját koruk Németországának európai szerepét látták. A II. világháború alatt és közvetlenül utána a kultúrát megsemmisítő barbár hordaként tekintettek az egykori germánokra, majd a nyolcvanas évektől, látván a németeknek az Európai Unióban betöltött egyre pozitívabb szerepét, egyre inkább a modern európai identitás megteremtőit vélték felfedezni egykori őseikben.5 A XX. századra oly jellemző gazdasági szemléletű történetírásnak megfelelően a Római Birodalom III. századi válságát (Kr. u. 235–285), a polgárháborúk fél évszázadát a történészek zöme gazdasági okokra vezeti vissza, noha például a Historia Augusta olvasása során vajmi csekély jelét találjuk annak, hogy például Alexander Severus uralkodása alatt (Kr. u. 223–235) a birodalomban súlyos gazdasági válság söpört volna végig. A városokba ekkoriban visszaforgatott adópénzek, a kedvezményes kamatozású állami kölcsönök és a sorozatos adócsökkentések láttán nehéz magunk elé képzelni egy tántorgó, összeomlás szélén álló gazdaságot.6 A válság végső okát ezen ellentmondásos helyzet okán legalább ugyanolyan joggal tekinthetnénk alkotmányos-legitimációs válságnak, ahogyan azt Guglielmo Ferrero tette, aki a császárság alkotmányos alapjainak Augustus óta fennálló tisztázatlanságát tartotta – álláspontom szerint joggal – a rendszer gyönge pontjának,7 mely tényező aztán előbb katonai monarchiába, később közjogi anarchiába taszította a birodalmat a III. század során. Az persze aligha vitatható, hogy a polgárháborúk ténylegesen súlyos gazdasági-társadalmi válságot idéztek elő, de e nézőpontból a válság és a gazdasági helyzet viszonyában az ok-okozatosság éppen fordított, mint a gazdasági szemléletű történetírásban. Természetesen az sem zárható ki, hogy a társadalmi válság gazdasági háttere olyan mélyen a felszín alatt gyökerezett, hogy a kortársak számára az még nem volt észlelhető, így elképzelhető, hogy a későbbi válságot kiváltó döntések negatív hatásait még hosszú ideig elfedték egy szigorú és sikeres kormányzás eredményei. Michael Grant, az ismert angol történészprofesszor a Római Birodalom III. századi nagy válságának egyik kiváltó okát maga is egy ilyen mélyen rejlő folyamatban véli felfedezni, amely röviden akként összegezhető, hogy a Septimius Severus császár (Kr. u. 193–211) által hatalmas méretűre felduzzasztott hadsereg fenntartási költségei iszonyatos terheket róttak az adózókra, majd ennek logikus következményeként – az adóalanyok kimerülése után – tönkretették a római középosztályt, vagyis az adók behajtásáért 5

Bryan WARD-PERKINS: The Fall of Rome and the End of Civilization. Oxford University Press, Oxford, 2005, 173. 6 SHA Alex. Sev. 21 és 39. A városokba (tartományokba) visszaforgatott adóbevételek nem jelentettek gazdasági újdonságot a III. században, ez már Traianus idején is bevett gyakorlat volt, ld. Plin. Ep. 10,54. A dolog közgazdasági jelentőségét abban kell látnunk, hogy a tartományban beszedett adókat nem élte fel a központi hatalom, azok egy jelentős hányadára nem tartott közvetlenül igényt, hanem kölcsön nyújtásra vagy földbirtokvásárlásra fordította hosszú távú befektetésként. Ez azonban annak nyilvánvaló jele, hogy a központi hatalom nem szenvedett égető bevétel hiányban, különben minden adót azonnal magához vont volna. 7 Guglielmo FERRERO: Az ókori civilizáció bukása. Holnap Kiadó, Budapest, 1993, 11.


31

felelős curialis réteget. E kérdésről a következőket írja: „A trónra lépésekor Severus a praetoriánus gárdát saját dunai katonáival váltotta fel, és megduplázta annak létszámát. Ugyanebben az időben ugyanígy megnövelte a városi rendőrség (cohortales urbanae) létszámát is. A keletről történő visszatérésekor továbbá egy új légiót a fővárostól nem messze, Albanumnál helyezett el. A légiók számát Augustus 28-ban rögzítette, amelyet a veszteségek később 25-re csökkentettek. Traianus 30 légiót tartott fenn, ezt Severus most 33-ra emelte, köztük ak korábbinál nagyobb számú provinciális katonával. Severus megnövelte a helyi törzsi alakulatokból toborzott katonák (numeri) létszámát is, amelyek az előző század során kerültek felállításra. Különösen az Oshroenéből és Palmyrából származó lovas íjászokra támaszkodott, akik a birodalom bármely pontján bevethetők voltak, ahol arra igény mutatkozott. Severus korábban sosem látott nagyságúra növelte a hadsereget, mivel tudta, hogy a Marcus Aurelius idején bekövetkezett határkrízis óta lezajlott hatalmas és állandó változások okán a birodalom védelme sokkal nagyobb problémává vált, mint bármikor előtte. Mindezen túl a hadsereg növelése mögötti további szándék a belső zendülések letörése volt mind Itáliában, mind bárhol másutt. Ismét csak e szándékot észben tartva, számos lépést tett, hogy a légiók tisztikarát privilegizált osztálylyá tegye, és elsődlegesen saját személyéhez kösse. Az idők múltával új testőrsége sok katonáját léptette elő tiszti státuszba, amely egy demokratikusabb jelenségnek tűnt. És a hadserege többi állományát is jelentősen jobban megfizette és jutalmazta, mint ez idáig. „Ez egy olyan fejlemény volt, amely – amint majd látni fogjuk – állandó terhelést jelentett az adófizetőknek, és a végén a római világ számos térségében felmorzsolta a társadalmi középosztályt. Valójában ez logikus és elkerülhetetlen volt, ha a birodalom szembe akart szállni új katonai problémáival.”8 E folyamat pénzügyi vonatkozásait némileg részletesebben is kifejti Michael Grant egy másik, kifejezetten a Severus dinasztiának szentelt művében, ahol a következőket írja: „Septimius előtt, aki a katonákat szorosan saját császári személyéhez kötötte, jól ismert volt, hogy minden a hadseregen múlik. Ennek okán levonta azt a következtetést, hogy ahhoz, hogy a katonák hatékonyabbak és hűségesebbek legyenek, jobban meg kell fizetni őket. Ennek eredményeként most már nem csak a centurióknak fizettek 8333– 33 333 denariust az első évszázad végi 5000–20 000 helyett, de a legionariusok is 500 denarius körül kaptak (vagy egy kicsit kevesebbet?) ahelyett a 300 helyett, amit az elmúlt évszázadban és előtte fizettek nekik.”9 Első olvasatra Michael Grant gondolatmenete teljesen hibátlannak tűnik. Matematikailag aligha cáfolható, hogy Septimius Severus korában a római hadsereg létszáma ténylegesen is megnövekedett, ám néhány bizonytalansági tényező okán nehéz egzakt pontossággal meghatározni, hogy mekkora is volt ez a növekedés. Augustus szárazföldi haderejének nagyságát relatíve jól ismerjük. Valóban közismert tény, hogy a Római Birodalom az augustusi konszolidációt követően 28 légiót tartott meg a polgárháborúk idején 60 légiónyira növekedett hadseregből, és azt a tényt is ismerjük az éppen Augustus korában élő Titus Livius tollából, hogy a légiók hagyományos létszáma 5000 gyalogos és 200 lovas volt,10 melyhez általában (de nem feltétlenül) ugyanekkora létszámú auxuliáris alakulat tartozott. Már nehezebben ítélhető meg néhány apróbb későbbi változás számszerű hatása, amelyek egyike például azt célozta, hogy néhány – 8

Michael GRANT: The History of Rome. Faber and Faber Ltd., London, 1993, 276–277. Michael GRANT: The Severans. The Changed Roman Empire. Routledge, London, 1996, 34. 10 Liv. 42,31. 9

32

Boda Árpád

vagy valamennyi – légió veteránokból álló első cohorsát átszervezték oly módon, hogy az 800 főre növekedett az eredeti 480 fős létszámról,11 így a légiók némelyikének – vagy mindegyikének – a létszáma 5.300 fő körülire bővült. Lehetséges az is, hogy a légiókhoz tartozó lovasság létszáma végül 120 fő körül állandósult, ám e körülménynek a jelen cikk szempontjából igazán lényeges hatása nincs. E csapatokat egészítette ki továbbá még a 9 cohorsból álló praetorianus gárda. Augustus szárazföldi hadseregének létszáma így hozzávetőlegesen (28x10 600) + (9x480), vagyis jó 300 000 főből és a flotta állományából állt, amelynek létszámáról – e korra vetítve – nincs pontos képünk. Diocletianus korára vonatkozóan az V. századi bizánci bürokrata, Johannes Lydus 45 562 főben adta meg a flotta létszámát,12 és ha a flotta 300 évnyi tengeri béke után még ekkora létszámot foglalt magába, nem járhat messze az igazságtól az a feltevés, hogy Augustus flottája is hozzávetőlegesen ekkora lehetett. Mindent összevetve Augustus hadserege így legalább 345 000 főt foglalkoztatott, és a Septimius Severus haláláig eltelt közel 200 éves időszakban ez a haderő mintegy 5 légióval növekedett meg, továbbá egy számszerű mértékben nem ismert lovassággal. Mindezek okán csak hozzávetőlegesen lehet megbecsülni a teljes növekményt, ami a fentiek alapján mintegy 60 000 főre adódik, vagyis legfeljebb a teljes létszám 17%-ára. Ennél némileg pontosabb ismereteink vannak a zsolddal kapcsolatos költségekről. Ismert tény, hogy Augustus idején egy legionarius évi 225 denarius (9 aureus) zsoldot kapott. Ezt a még Caesar által megállapított összeget aztán Domitianus 3 arannyal emelte meg,13 így a zsold összege 300 denariusra emelkedett. Ezt követően több mint 100 évig újabb zsoldemelésre nem került sor, majd az alapilletményt Septimius Severus feltehetően 450 denariusra növelte.14 Az eddigiek alapján úgy tűnne, hogy Michael Grant gondolatmenete minden tekintetben megalapozott. Amennyiben Septimius Severus jó 17%-kal megnövelte Augustus hadseregének létszámát, továbbá duplájára emelte a katonák zsoldját, úgy ezen lépések eredményeként a hadseregre fordított állami kiadásoknak szükségképpen 1,17x2, azaz 2,34-szeresére kellett nőniük. Teljesen logikusnak tűnik az a következtetés is, hogy ezen kiadások fedezetét csak az adók rendkívüli mértékű felemelése és szigorú behajtása jelenthette, mivel a konfiskálások és hadisarcok csak egyszeri bevételt hoztak a kincstárnak. Elméletben egy ilyen súlyú adóemelés már alkalmas lehetett arra is, hogy tönkretegye az adóalanyokat, majd ennek folyományaként az adók behajtásért felelős curialis réteget is. Michael Grant érvelése mégis súlyosan fogyatékos, mivel a szerző egy sor gazdasági-katonai tényezőt figyelmen kívül hagyott gondolatmenete során. A legsúlyosabb probléma, hogy Michael Grant akarva-akaratlanul a papírpénz világa felől közelítette meg a problémát, „mai fejjel” gondolkozott, és csak részben vette figyelembe azt az általa egyébként jól ismert tényt, hogy a római világ monetáris rendszere a nemesfémből vert arany-, ezüst-, bronz-, illetve rézpénzeken alapult. Noha Grant észlelte, hogy Septimius Severus a denariusok ezüsttartalmát 50%-ra csökkentette, e tény költségvetésre gyakorolt hatásának elemzését teljesen mellőzte. Így ír erről: „Septimius változatlanul hagyta az aureus (súlyát), de

11

Adrian GOLDSWORTHY: A római hadsereg története. Alexandra Könyvkiadó, Pécs 2004, 55. A. D. LEE: War in Late Antiquity. Blackwell Publishing Ltd., Oxford, 2007, 75. 13 Suet. Dom. 7. 14 GOLDSWORTHY: i. m. 94. 12


33

50%-ra csökkentette a denarius ezüsttartalmát, így aztán az arany- és az ezüst(pénzek) közötti árarány megváltozott, és a severusi denariusok feltehetően leértékelődtek a kereskedelemben.”15 Ám a gondolatmenet éppen ettől a ponttól hiányos, a devalváció következményeit ugyanis éppen innen kellett volna gazdaságilag nagyobb szakszerűséggel kibontani. A nemesfémből vert pénz ugyanis közismert módon belső értékkel bíró árucikk, ún. árupénz.16 A nemesfém és az abból vert pénz maga is emberi munkát testesít meg, pénzfunkcióján felül egyéb felhasználási módja is lehetséges, pl. dísztárgyak, ékszerek, evőeszközök készülhetnek belőle, így aztán értékét nem a reávert számszerűség határozza meg, hanem a benne megtestesülő munka, vagyis a pénz nemesfém tartalma. Ahogyan az a közgazdaság tudományában régóta ismert, a nemesfémpénzek esetében az állam a nemesfémtartalom megváltoztatásával nem képes a pénz értékmérő funkciójának megváltoztatására, csupán az ármércét határozza meg, vagyis a nemesfémtartalom felére csökkentésével minden áru ára névlegesen a kétszeresére emelkedik, de a nemesfém és a többi áru cserearánya semmit nem változik.17 Magyarra fordítva: három gramm ezüst mindig ugyanannyi búzát ér a piacon, függetlenül attól, hogy a három grammnyi ezüstből hány pénzérmét bocsát ki éppen az aktuális központi hatalom. A nemesfémek és az egyéb árucikkek közötti árarány felborulásához ezért nem elégséges a veretek súlyát megváltoztatni, hanem olyan jelentős mennyiségű nemesfémet kellene a piacra dobni vagy onnan kivonni, amely a rendelkezésre álló árumennyiséghez viszonyítva már önmagában is képes megváltoztatni az árarányokat. Erre azonban a történelem során eddig csak egyetlen példa volt, amikor a XVI. században az amerikai kontinensről beáramló hatalmas arany- és ezüstmennyiség jelentős nemesfém inflációt generált a piacokon, amelynek mértéke – úgy tűnik – megfelelt a behozott nemesfém mennyiség kumulált átlagának.18 Ebből már nyilvánvaló, hogy közgazdaságilag teljességgel lényegtelen kérdés az, hogy Septimius Severus nominálisan hány denariust fordított a hadsereg fenntartására, hiszen a kincstár tényleges kiadásait valójában az határozta meg, hogy mekkora ezüstmennyiséget fizettek ki a hadsereg költségeire. Ennek a kérdésnek az eldöntéséhez azonban részletesen meg kell vizsgálni az Augustustól Septimius Severusig terjedő időszakban egyfelől a római denariusok ezüsttartalmát, másfelől a denariusok abszolút súlyát is, mert a bennük található ezüstmennyiséget e két tényező együttesen határozza meg. A numizmaták és a történészek körében régóta ismert tény a denariusok ezüsttartalmának hektikus, de trendjében lefelé tartó változása Nero uralkodását követően, de az is, hogy e hektikusságon belül Nero Kr. u. 64-ben végrehajtott „pénzreformja” volt az első döntő esemény,

15

GRANT: The Severans…, 42. N. Gregory MANKIW: Makroökonómia. Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 180. 17 BERTÓTI László–ERDŐS Tibor: A kapitalizmus politikai gazdaságtana. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1975, 77. 18 Fernand BRAUDEL: A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában. Akadémiai Kiadó–Osiris Kiadó, Budapest, 1996, II, 564. 16

34

Boda Árpád

amikor a denarius ezüsttartalmát a korábbi színezüstről 80%-ra redukálták.19 Noha a különféle verdékben az ezt követő húsz-harminc évben készített veretek ezüsttartalma egymástól is jelentősen eltért, a denariusok ezüsttartalmának folyamatos csökkenése a császárság első két évszázadában nemigen vitatható, amint azt a következő ábra kiválóan szemlélteti:20

A denarius ezüsttartalmának változása %-os mértékben Augustustól Severus Alexander uralkodásáig. Az ábrán a nagybetűk az uralkodók nevének első betűjét jelzik. A diagram ma már némi pontosítást, illetve magyarázatot igényel, elsősorban a Kr. u. 64–95 közötti időszak tekintetében. Richard Duncan-Jones a görbe Nero korabeli szakaszát még David Walker 1976–78-ban publikált elemzései alapján rögzítette, amikor az érmék felszíni vizsgálata alapján a Nero-féle denariusok ezüsttartalmát 90%-ot meghaladónak mérték. Később azonban Metthew Ponting az érmék magjából vett mintákat elemezte a lényegesen korszerűbb atomabszorpciós spektroszkóppal, és e vizsgálatok alapján állapította meg azt a tényt, hogy Nero denariusainak ezüsttartalma valójában nem 91,5% volt, ahogy ezt a fenti ábra mutatja, hanem pusztán 80,8%.21 Az ábra Kr. u. 64–95 közötti szakasza ezért a valóságosnál magasabb értéket mutat, ám e mérési hiba ellenére is kiválóan alkalmas az általános trend bemutatására, és jól 19

Metthew PONTING: Roman Silver Coinage. Mints, Metallurgy, and Production. In: Quantifying the Roman Economy. Metods and Problems (eds. Alan Bowman–Andrew Wilson). Oxford University Press, Oxford, 2009, 274. 20 Az ábra eredetijét ld. Richard DUNCAN-JONES: Money and Government in the Roman Empire. Cambridge University Press, Cambridge, 2006, 226. 21 PONTING: i. m. 270.


35

látható az is, hogy Septimius Severus idejére a denariusok ezüsttartalma 55,5%-ra mérséklődött. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor lassú csökkenés figyelhető meg a denariusok átlagos súlyában is. Az Augustus idején vert denariusok átlagos súlya még 3,80 gramm volt, ám ez Septimus Severus idejére verettől függően 3,16–3,36 grammra csökkent, amely értéken belül a 3,36 gramm súlyú veretekhez tartozott az 55,5%-os ezüsttartam. Összességében a folyamat tehát oda vezetett, hogy amíg Augustus korában egy font ezüstből 84,9 denariust vertek, addig Septimius Severus idején már 169,8 darabot.22 Mindezeket figyelembe véve azonban nyilvánvaló, hogy az egy katonára vetített zsold ezüsttartalma hozzávetőlegesen ugyanannyi volt a Septimius Severus idején, mint Augustus korában, hiszen az Augustus által fizetett 225 denarius ezüsttartalma szinte pontosan megegyezik a Septimius Severus által kifizetett 450 denarius ezüsttartalmával. A kincstárnak tényleges terhelést így valójában csak a „többletlétszám” jelenthetett, vagyis a hadsereg létszámának kb. 17%-os emelése. Mivel a császárság első két évszázadában az árak is közel megduplázódtak, az egész zsoldemelés kérdést Dominic Rathbone nagyon találóan így összegzi: „Ha Septimius Severus valamennyi katona zsoldját megduplázta, ezzel nem tett mást, mint kompenzálta őket az Antoninusok idején lezajlott pestisjárvány által kiváltott árrobbanásért.”23 Meg kell jegyezni, hogy ugyanez a közgazdasági szabály az adófizetők terhelésére is érvényes. A nemesfémpénz értékére vonatkozó korábbi eszmefuttatásból nyilvánvaló, hogy az ezüstpénz ezüsttartalmának csökkentésével az állam csak az elszámolási egységet változtatta meg, a nemesfém – egyéb áru cserearányát nem. Aki Septimius Severus uralkodása idején étolajat, gabonát, bort termelt, majd piacra vitte azt az adófizetés érdekében, ott számszerűen dupla annyi denariust kapott érte, mint 200 évvel korábbi ősei, noha ezüstben kifejezve természetesen csak ugyanannyit. Az árszínvonal növekedése tehát nem súlyosbította érdemben a pénzben adózók adóterheit, mert termékeiket nominálisan magasabb áron értékesítették, és e magasabb bevétel után adóztak. Ugyanez volt a helyzet a pénzért ellenszolgáltatást nyújtó iparosok és egyéb adóalanyok esetében is. Nem változott érdemben a terményben adózó földművelők helyzete sem. A szabad bérlő vagy colonus, ha a lex Manciana alapján megkötött szerződés alapján adózott, továbbá az az egyéb adóalany, aki más magánjogi szabályok szerint létrejött bérleti szerződés alapján fizette meg a terményadóját, minden esetben az árszínvonaltól függetlenül, az aktuálisan megtermelt árumennyiség rögzített hányadát szolgáltatta, így Septimius Severus katonáinak emelt zsoldköltsége reájuk vajmi kevés hatással bírt. A pénz ezüsttartalmának csökkenése tehát teljesen kiegyenlítette a zsold összegének számszerű növekedését, így Severus kincstárának legfeljebb a tényleges létszámbővülés okozhatott többletterhet. Ám a hadsereg létszámának 17% körüli bővülése nem jelenti az állami kiadások és az adóbevételek 17% körüli automatikus növekedését. Michael Grant ugyanis még egy sor további jelentős katonai és gazdasági tényezőt hagyott figyelmen kívül érvelése során.

22

DUNCAN-J ONES: i. m. 227. Dominic RATHBORNE: Earning and Costs. In: Quantifying the Roman Economy. Metods and Problems (eds. Alan Bowman–Andrew Wilson). Oxford University Press, Oxford, 2009, 312.

23

36

Boda Árpád

Az első ilyen tény, hogy egy hadsereg költségvetése nem csak személyi kiadásokból (vagyis zsoldköltségből) áll, hanem un. dologi költségekből is. A személyi költségek csak olyan arányban tudják növelni a hadsereg összköltségét, amilyen arányt önmaguk képviselnek az összköltségen belül. A hadseregnek az eredményes működéshez ugyanis a béren kívül ezernyi eszközre van szüksége, ezek a páncéloktól, a kardoktól az íjakig és a nyílvesszőkig, továbbá a sátornak való borjúbőrtől a vonóállatokig terjednek, beleértve természetesen a flotta hajóit és azok felszerelését is, például a kötélzetet, horgonyokat, vitorlákat, evezős rabszolgákat stb. A flotta például önmagában is igen költséges dolog. Még a modern kor előtti időkből, a XVI. századból származó spanyol kincstári kimutatásokból ismert, hogy egy vitorlás hadigálya előállítása 6 000 dukátba került, természetesen az evezőpadok mögött ülő rabszolgák értékét nem számítva, és ezen összegből a lőfegyverek költségei (amelyek még nem léteztek a római korban) mintegy 25%-ot tettek ki.24 Egy-egy ilyen gálya éves működtetése további 6000 aranydukátot emésztett fel, miközben egy spanyol gyalogos katona átlagban havi 3 arany zsoldot kapott.25 Egyetlen gálya fenntartása így békeidőben is több mint 100 ember éves zsoldját nyelte el, de a flotta fenntartása ennél nyílván jóval többe került, mert alig volt olyan év, hogy ne kellett volna új hajókat építeni. Bár nem ismert pontosan, hogy egy római triremis megépítése és fenntartása mekkora költséggel járt, az árarányok jelentősen nem térhettek el. A római hadihajóknál jóval kisebb, egyfedélzetes, evezők nélküli, 60–100 tonna vízkiszorítású és szerkezetileg lényegesen egyszerűbb átlagos kereskedelmi hajó bekerülési költsége 57 000–68 000 sestertius körül járt a Kr. u. I. században.26 Ez az összeg 570–680 Nero előtti aureusnak felel meg, vagyis az aranytartalom alapján átszámítva hozzávetőlegesen 1316–1570 dukátnak, amiből egyenesen következik, hogy a jóval nagyobb, bonyolultabb és lényegesen anyag- és munkaigényesebb hadihajók bekerülési költsége hozzávetőlegesen azonos nagyságrendet képviselt a XVI. századi gályák lőfegyverek nélkül számított 4500 dukát körüli árával. Feltehetően nem kevéssé nyelte a pénzt a sátorokhoz szükséges évi több ezer borjúbőr és milliónyi egyéb más nyersanyag és késztermék is, amely a hadsereg normális működéséhez kellett. Noha semmilyen biztos támponttal nem rendelkezünk arra nézve, hogy a hadsereg személyi költségei mekkora részt tettek ki a hadikiadások egészéből, azt teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy a személyi költségek nem érték el (mivel elvben sem érhették el) a hadseregre fordított kiadások 100%-át, csak annak valamilyen kisebb hányadát. Bizonyos továbbá az is, hogy a légiók számának növelésével a dologi kiadások nem nőttek azonos arányban, mert bár fegyverből, sátorból, igásállatból bizonyára arányosan több kellett, ám hadikikötőből, hadihajóból és sok más tételből biztosan nem. Ha pusztán a gazdasági összefüggés szemléltetése érdekében azt tételezzük fel, hogy a hadsereg személyi kiadásai az összkiadások 80%-át tették ki (feltehetően ennél kevesebbet), a dologi költségek pedig 20%-ot, úgy a zsoldköltség megduplázásával a hadsereg költségvetése 24

Fernand BRAUDEL: i. m., 886. BRAUDEL: i. m. 906. 26 Neville MORLEY: The Early Roman Empire: Distribution. In: The Cambridge Economic History of Greco-Roman World (ed. Walter Scheidel–Ian Morris–Richard Saller). Cambridge University Press, Cambridge, 2008, 585. 25


37

csak 80%-kal nő, de nem kétszereződik meg. Ilyen arányok mellett már az sem zárható ki, hogy a denarius korábban részletezett 50%-os devalvációja nem pusztán a teljes zsoldemelésre nyújtott fedezetet, hanem valamilyen mértékű létszámnövelésre is. Ennél is jelentősebb közgazdasági hiba, hogy Michael Grant nem észlelte: az állami büdzsének csak egyik tétele a katonai költségvetés, és ez még akkor is igaz, ha annak az a legnagyobb tétele. Ennek okán a zsoldköltségek (de még a hadsereg összköltségeinek) megduplázódása sem jelenti az állami kiadások automatikus megkétszereződését. Richard Duncan-Jones például egy meglehetősen alaposnak tűnő számításában arra a következtetésre jutott, hogy Kr. u. 150 és 215 között az állami összkiadások annak ellenére csak 64%-kal növekedtek (983 millió sestertiusról 1613 millió sestertiusra), hogy ugyanezen időszakban ezen belül a hadsereg fenntartására szánt összeg ennél nagyobb mértékben, 69%-kal bővült, 704 millió sestertiusról 1188 millió sestertiusra.27 A Duncan-Jones által vizsgált időszakban tehát a katonai költségek saját növekményüknél kisebb arányú kiadásnövekedést generáltak a büdzsé egészére nézve, ami nyilvánvaló és logikus következménye annak, hogy a büdzsé tágabb, mint a katonai kiadások egyszerű összessége. A katonai kiadások ráadásul még a Duncan-Jones által kimutatott arányt sem érhették el az összköltségvetésen belül, mert Duncan-Jones teljesen figyelmen kívül hagyta például a császár személyét (így az államot) terhelő, Róma népét megillető ellátási kötelezettséget. A Róma által évente elfogyasztott 30 000 000 modius gabona,28 ingyen étolaj, stb. akkor is része a büdzsének, ha az természetben folyik be, majd úgy is adják ki, hiszen attól még vitathatatlanul pénzbeli értéket képviselő valós adóbevételnek és kiadásnak tekintendő. Összefoglalva az eddigieket, teljességgel bizonyos, hogy amennyiben Septimius Severus a 200 évvel korábban megállapított összeg duplájára emelte a katonák zsoldját, az az állami kiadásokat még nominálisan sem emelte a duplájára, miközben a denarius leértékelése az egész költségvetés megkétszerezésére teremtett fedezetet. Grant érvelése azonban egy, még a korábbiaknál is lényegesebb közgazdasági fogyatékosságban szenved. A kiadások ugyanis önmagukban pusztán a költségvetés számszerű nagyságát mutatják meg, ám e számok semmit sem mondanak az adóalanyok tényleges adóterheléséről. Az adóterhek súlyossága ugyanis bármekkora kiadás mellett az adóalanyok abszolút számától és az azok által előállított értéktől (vagyis az egy főre jutó GDP-től) függ. Különösebb közgazdasági ismeret nélkül is világos, hogy nem mindegy, hogy a hadsereget öt vagy tízmillió adóalany tartja fenn, mint ahogy az sem, hogy mekkora az adóalanyok által előállított új érték, amelyből az elvonást végrehajtják. Michael Grant e két kérdéskört egyáltalán nem vizsgálta meg, holott ezek nélkül annak elvi esélye sem áll fenn, hogy valós képet kapjunk az adóterhek növekedéséről, illetve ezen keresztül a Grant által felállított hipotézis igazolhatóságáról. Megfelelő történelmi dokumentumok hiányában a Római Birodalom népességére vonatkozó becslések nagyon ingoványos területet képeznek. E cikk terjedelmi korlátait messze meghalad-

27

DUNCAN-J ONES: i. m. 45. Elio LO CASCIO: The Early Roman Empire. The State and the Economy. In: The Cambridge Economic History of Greco-Roman World (eds. Walter Scheidel–Ian Morris–Richard Saller). Cambridge University Press, Cambridge, 2008, 639. 28

38

Boda Árpád

ja, hogy áttekintse a Római Birodalom népességéről immáron több mint száz éve folyó vitákat. Ki kell azonban emelni, hogy a viták hátterét éppen az a közismert tény képezi, hogy a Római Birodalom egyetlen korszakából sem maradt fenn a birodalom teljes területét átfogó adójegyzék vagy népszámlálási adatsor, sőt, még olyan sem, amelyből akár egyetlen provincia teljes lakosságának száma nagy bizonyossággal egy adott időpontban meghatározható lenne. Ebből egyenesen következik, hogy olyan adatsorral elvben sem rendelkezhetünk, amelyből a népesség változásának mértéke megállapítható lenne két tetszőlegesen kiválasztott időpont között. A Római Birodalom népességére vonatkozó valamennyi modern tudományos munka alig tekinthető többnek, mint különféle elvi megfontoláson alapuló, de ellentmondásos becslések halmaza, amelyeknek bizonytalansági faktora rendkívül magas. Még a régészetileg teljesen feltárt településeken is gondot okoz a népesség létszámának meghatározása, mert nincs arra megfelelő módszer, hogy a megtalált lakóépületeket hány lakossal „töltsük fel”. Nehéz meghatározni, hogy mekkora volt az átlagos családméret egy adott korban, öt, hat vagy hét fő alkotta-e azt? Néha még az sem tudható, hogy hány család élt egy nagyobb lakóépületben. Hogyan változott továbbá a gazdasági helyzet függvényében az egy házban élő családok száma? E megválaszolatlan kérdések eredménye az, hogy a tudományos körökben manapság leginkább elfogadott adatok is rendkívül ellenmondásosak. A sok tekintetben mértékadónak tekinthető Cambridge Ancient History XI. kötetében például az I–II. század Római Birodalmának demográfiáját elemző Bruce W. Frier alapvetően Beloch 1886-os becslésére támaszkodva azt vélelmezi, hogy a lakosság lélekszáma Augustus halála időpontjában hozzávetőlegesen 45,5 millió fő lehetett, míg Kr. u. 164-ben – a népesség vélt csúcspontján, az antoninusi pestisjárvány előtt – talán 61,4 millió.29 A részletezett adathalmazból azonban kitűnik, hogy Beloch és így Frier becslése sem egyezik meg még azon nagyon kevés korabeli forrással sem, amelyek valóságtartalma legalább elfogadható szintű. Egyiptom lakosságát e két időpontban Frier 4,5 illetve 5 millió főre becsüli, miközben a Vespasianus császárral kitűnő viszonyban álló Josephus Flavius egy helyen így ír erről: „hiszen itt van bizonyítékul a közeli Egyiptom, amely az aithiopokig és Boldog Arábiáig terjed … és a fejadójegyzék szerint Alexandria lakosságán kívül hét és fél millió lakosa van.”30 Beloch és Frier vélekedése szerint továbbá a 164. évre vonatkozó becslés a birodalom lakosságának csúcspontját jelentette, majd a Marcus Aurelius uralkodása alatt kirobbant pestisjárvány ezt követően legalább 10%-kal csökkentette a lélekszámot.31 Újabb problémát jelent azonban, hogy egyáltalán nem ismerjük a pestisjárványt követő időszak regenerációs dinamikáját és mértékét, így csak igen tág becslések között lehetne megbecsülni, hogy egy emberöltővel később Septimius Severus ténylegesen mekkora lakosság fölött uralkodott. Ám még ha kétely nélkül el is fogadnánk a CAH fentebb közölt adatait, abból is az a kép bontakozna ki, hogy a birodalom lakossága (és így az adóalanyok száma is) a becsült fogyatkozás ellenére (61,4–6,1 = 55,3 millió fő) legalább 20%-kal volt magasabb a pestisjárványt követően is, mint az Augustus

29 Bruce W. FRIER: Demography. In: The Cambridge Ancient History XI. The High Empire, A.D. 70–192. (eds. Alan K. Bowman–Peter Garnsey–Dominic Rathbone). Cambridge University Press, Cambridge, 2008, 812. és 814. 30 Jos. Flav. Bell. Jud. 2.16.4 (Révay József ford.). 31 FRIER: i. m. 815–816.


39

halálakor becsült 45.5 millió fő. A lakosság Kr. u. 180 körüli létszáma még akkor is jó 10%-kal magasabbnak adódik Augustus korához képest, ha a pestis pusztító hatását 20%-ra becsüljük. Mindezek a tények tovább gyengítik Michael Grant érvelésének alapjait, hiszen úgy tűnik, hogy a 20%-kal nagyobb hadsereget legalább ennyivel nagyobb lakosság tartotta el. Ha az adókat nagyobb számú adóalany fizette meg, mint Augustus korában, semmi sem indokolja az egy főre eső adóterhelés jelentős súlyosbodását. Még inkább bonyolítja a helyzetet, hogy több más modern, elsősorban régészeti feltárásokon alapuló demográfiai tanulmány egyáltalán nem osztja azt a nézetet, hogy a Római Birodalom lakossága egyenletesen hanyatlott volna a II. századi csúcsot követően. E kutatások szerint az Égei-tenger térségében, Kelet-Anatóliában, Észak-Szíriában és Izrael területén a népesség a csúcspontot a VI. század első felében, még Észak-Afrika térségében a IV. század végén érte el, és több térségben a népesség növekedése Augustus uralmától kezdve meglehetősen egyenletes volt.32 Ezen ismeretek tükrében a hadsereg létszámának bővülését az adóalanyok számának bővülése legalább Septimius Severus koráig arányosan követte, ami nyilván lehetővé tette a bevételek növelését is. Még a népesség helyzetének megítélésénél is bizonytalanabb a történettudomány a római gazdaság fejlődésének vagy stagnálásának kérdésében, egyben az egy főre jutó össztermékre vonatkozó becslésekben is. E kérdés azért nagyon lényeges, mert Michael Grant hipotézise csak akkor állná meg a helyét, ha egyidejűleg teljesül az a három feltétel, hogy pénz vásárló ereje nem csökken, a népesség változatlan, a gazdasági növekedés mértéke pedig nulla vagy negatív, vagyis a termelékenység, az egy főre vetített GDP Augustus korától Septimius Severusig semmit sem javult volna. A növekvő termelékenység ugyanis az adózó oldalán nagyobb termékfelesleget, az állam oldaláról nézve azonos adóhányad mellett is nagyobb elvonható jövedelmet jelent. A preindusztrionális társadalmak esetén szokásos azzal érvelni, hogy a termelékenység növekedése rendkívül lassú, de nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a vizsgált időszak ez esetben rendkívül hosszú. Augustus hatalomra kerülésétől (Kr. e. 27) Septimius Severus trónra lépéséig (Kr. u. 193) éppen 220 év telt el, és ekkora távlatban már rendkívül csekély növekedési ráta is komoly össztermék növekedést generál. Ma nagyon kevesen vitatják, hogy római gazdaság bővült volna a Kr. u. I–II. század során. Ahogy Elio Lo Cascio összefoglalta, történettudomány művelői között számosan egyetértenek abban, hogy legalábbis a császárság első két évszázadában a római gazdaság – főként a népesség gyarapodásának köszönhetően – mérsékelt növekedést ért el, de abban már kisebb konszenzus van, hogy ez együtt járt-e az egy főre eső termékmennyiség, vagyis a termelékenység növekedésével.33 Mindenképpen megfontolásra érdemes, hogy a római korban általánossá váló fejlettebb mezőgazdasági technikák és eljárások (öntözéses földművelés, a munka ésszerű meg-

32

Ld. e témakörben példálózó jelleggel: Bryan WARD-PERKINS: Specialized production and Exchange. The General Picture. In: The Cambridge Ancient History XIV. Late Antiquity. Empire and Successors (eds. Averil Cameron–Bryan Ward-Perkins–Michael Whitby). Cambridge University Press, Cambridge 2008, 352, 357–358; Doron BAR: Frontier and Periphery in Late Antique Palestine. In: Greek, Roman and Byzantine Studies 44 (2004), 69–92. 33 LO CASCIO: i. m. 619.

40

Boda Árpád

szervezése) elterjedése logikusan abba az irányba mutat, hogy a legtöbb provinciában a lakosság mennyiségi növekedését valamilyen mértékben a termelékenység növekedése is követte. Ezzel szemben nagyon nehezen lehetne felállítani egy olyan gazdasági modellt, ahol a folyamatosan stagnáló vagy hanyatló gazdaság mellett egyre nő az urbanizáció szintje, hiszen a városi lakosság növekedésének legfőbb alapfeltétele éppen a mezőgazdasági termékfelesleg bővülése. Pontosan az urbanizáció, a lakosság és a termelékenység sajátos összefüggéseire, a Római Birodalom gazdaságával kapcsolatos nézeteink ellentmondásos voltára mutat rá Andrew Wilson egyik tanulmányában. Azt fejti ki, hogy amennyiben helyesek volnának az 55–60 millió fős népességgel kapcsolatos Beloch-féle becslések (lásd az előző oldalon), úgy ehhez az ismert városok alapján 12–13,3%-os urbanizációs ráta tartozna, ám egy ilyen urbanizációs szint európai vezető gazdaságainak XVII. század végi fejlettségi szintjét tételezi fel, illetve Európa egészét tekintve az 1800 körüli gazdasági szintjének felel meg. Ha a birodalom az urbanizációs rátáját 10%-ra szállítjuk le, ahhoz hozzávetőlegesen Anglia és Franciaország 1600 körüli gazdasági fejlettsége társulna, ám akkor a népesség nagyságát kell 75–100 millió közé becsülni.34 Fontos rámutatni, hogy az Antoninusok korának pestisjárványa, illetve a Kr. u. III. század második felének zűrzavaros időszaka sem akasztotta meg mindenütt a gazdasági fejlődést, az Szíria, Palesztina, Egyiptom területének jó részén sok helyen még az V–VI. században is fennmaradt.35 Összegezve az eddigieket, teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy Michael Grant azon hipotézise, hogy Septimius Severus hadseregének költségei tönkretették a római középosztályt, nem igazolható. Az ezüstpénzek devalvációja okán, illetve a költségvetés szerkezetének vizsgálata alapján bizonyossággal megállapítható, hogy Septimius Severus katonai reformjai az állami kiadásokban reálértékben valójában 17%-nál kisebb többletkiadást generáltak. Ugyanakkor a bizonytalan népességi becslések alapján is az vélelmezhető, hogy az Augustustól Septimius Severusig terjedő időszakban a népesség növekedése meghaladta a 17%-ot, így az adóalanyoknak nem jelentett súlyos többletterhelést a hadsereg fenntartása még változatlan egy főre eső össztermék mellett sem. Emellett az is súlyosan kétséges, hogy a római gazdaság ugyanezen időben mindvégig nulla szintű termelékenység növekedést produkált volna, márpedig Michael Grant állításának bizonyításához valamennyi tétel egyidejű igazolására lenne szükség. Természetesen gyökeresen megváltozna a helyzet közgazdasági értékelése, ha a római pénzérmék I–II. századi lassú devalvációja mögött tartós nemesfém hiány, illetve az ebből fakadó tartós defláció állana. Ebben az esetben azonban egyelőre nem tudnánk mit kezdeni a Kr. u. 170-es évek inflációs tendenciáival, emellett az áru-nemesfém értékarányok ilyen mértékű felborulása a működő nemesfém bányák mellett szükségképpen az árualapok olyan drasztikusan gyors növekedését tételezné fel, ami a nulla gazdasági növekedés teóriájával teljességgel összeegyeztethetetlen. Függetlenül Grant téziseinek helyességétől, a curialisok menekülését mégiscsak tényként kell kezelnünk, hiszen a Codex Theodosianusnak a cikk elején idézett szabályaiból nem lehet 34

Andrew WILSON: City Size and Urbanization in the Roman Empire. In: Settlement, Urbanization and Population (eds. Alan Bowman–Andrew Wilson). Oxford University Press, Oxford, 2011, 192–193. 35 Andrea GIARDINA: The Transition to Late Antiqutiy. In: The Cambridge Economic History of the Greco-Roman World (eds. Walter Scheidel–Ian Morris–Richard Saller). Cambridge University Press, Cambridge, 2007, 743.


41

kétséges, hogy a IV. század elejére e rétegben tömeges volt az elvándorlásra törekvés. Ám ha nem a felduzzasztott hadsereg tette tönkre a középosztályt, mi lehetett az elvándorlás valós oka? A hagyományos történetírás szerint az elvándorlás kiváltó oka az egyre súlyosbodó adóterhek nyomasztó hatása, az adóalanyok elszegényedése volt, ám a vizsgált jogszabályok némileg más iránymutatással szolgálnak. Feltűnő, hogy a decuriókkal foglalkozó szabályok döntő többsége azt kívánja megakadályozni, hogy a curialisok a hadseregbe, az állami bürokráciába, a szenátori rendbe vagy a klérushoz meneküljenek.36 Egyetlen jogszabály sem irányul arra, hogy például a kötélverők, kecskepásztorok vagy bányamunkások közé menekült curialisokat kell visszaküldeni a tanácsokba. Megfontolandó e tárgyban Averil Cameron véleménye: „Mivel a császári szolgálat igen erősen jövedelmező lehetett és felszabadulást hozott a terhes kötelezettségektől járó állástól, a bürokrácia még akkor is elvonta a tehetségeket a városok curialis rétegből, ha a császári törvényhozás, a felismert gazdasági és adminisztrációs szükségletek azt követelték volna, hogy a helyükön tartsák őket”.37 Hasonlóan ehhez, Peather Heather is azt az állásponton képviseli, hogy a késő római korban a helyi arisztokrácia tolongott a közhivatalokért,38 és ebben alapvetően a társadalmi felemelkedés és a jólét motiválta tagjait. E vélekedések gazdaságilag egyáltalán nem cáfolhatók. Emlékezni kell arra az egyszerű tényre, hogy a curialis réteghez tartozás vagyoni cenzusa a császárkor első évszázadaiban 100 000 sestertius volt. Ez a vagyontömeg a bonus pater familiasra jellemző gondos gazdálkodás mellett sem termelhetett évi 8–10%-nál magasabb profitot, vagyis legfeljebb 8–10 000 sestertiust. Ám ahogy azt Grant is rögzítette, Septimius Severus idején már a hadsereg legutolsó centuriója is 8300 denarius (33 000 sestertius) feletti összeget keresett, egy primus pilus éves járandósága pedig meghaladta a curialis réteghez tartozáshoz megkövetelt vagyon egészét. Ilyen jövedelmi aránytalanság mellett a katonai és tisztviselői pálya olyan hatalmas vonzóerőt jelenthetett, amelynek nehéz volt ellenállni. Nyilvánvaló, hogy az anyagi előnyök mellett közrehatott az elvándorlásban curialis rétegre telepített súlyos felelősség is, vagyis az, hogy a be nem szedett adókért saját vagyonukkal kellett helytállniuk. Itt azonban nem az adóterhek súlyossága volt a meghatározó, hanem a beszedésért való korlátlan helytállás. Ha megvizsgáljuk a Codex Theodosianus adózásra vonatkozó szabályait, általában azt találjuk, hogy az adóterhek több indictiós időszakon keresztül (ma elképzelhetetlen módon, 30 évig vagy akár azt meghaladó ideig) változatlanok maradtak, legfeljebb pénzbeli szolgáltatássá alakultak át, gyakorta nem is központi előírásra, hanem szokásjogi

36

Ld. példálózó jelleggel: CTh 12.1.1,5,10,11,13,14,17,22,29,31,37,38,40,45; C. 3.52. A curialisok klérusba való felvételével kapcsolatban ld. SÁRY Pál: Pogány birodalomból keresztény birodalom. A Római Birodalom kereszténnyé válása a Codex Theodosianus tükrében. Szent István Társulat, Budapest, 2009, 77–83; UŐ: Iustinianus császár egyházpolitikai rendelkezései. Szent István Társulat, Budapest, 2012, 73–74. 37 Averil CAMERON: The Mediterranean World in Late Antiquity A.D. 395–600. Routledge, London, 1993, 91. 38 Peter HEATHER : The Fall of the Roman Empire. Pan McMillan Ltd., London, 2006, 141.

42

Boda Árpád

alapon.39 Tényleges adóemelésre a jogszabályok között alig találunk példát, és azok is általában már Africa provincia 439-ben történt végleges elvesztését követően születtek.40 Nagyobb gondot jelenthetett ezért az adók súlyánál a beszedhetőség biztosítása. Nyilván az igazság egy szeletét tartalmazza Libanius 47. beszéde is, amelyben egy olyan esettel érvel a „védelmező rendszer” (prosztaszion) bevezetése iránt, amikor a helyi oligarchák a katonákkal szövetkezve akadályozták meg fizikai erőszakkal az adók beszedését a falvakban, koldusbotra juttatva ezzel az adókért felelős tanácstagokat, egyben megfosztva az államot az őt illető bevételektől is. 41 Bizonyos továbbá, hogy a Kr. u. 235–284 között zajló fél évszázados polgárháborús időszakban a megnövekedett katonai szükségletek, az egymást váltó császárok gyors pénzigénye, a romló közbiztonság és a rosszabbodó kereskedelmi feltételek szintén sok adóalany tönkremenetelét okozták, és ez végül kihatott az adószedéssel megbízott curialis rétegre is. Septimius Severus és hadserege azonban mindezekért csak közvetve felelős: amikor Augustus köztársasági lepel alá rejtett principátusát leplezetlen katonai diktatúrával cserélte fel Kr. u. 193-ban, valójában megágyazott azon polgárháborúknak, amelyekben az egyéb legitimációs bázis híján pusztán a nyers erőszakra támaszkodó hadvezérek kívánták megszerezni a császári bíbort, fél évszázados politikai-gazdasági anarchiába taszítva ezzel a birodalmat. Hadseregének – és közvetlen utódai hadseregének – költségvetése azonban nem volt alkalmas egy pénzügyi válság kirobbantására.

39

Ld. pl. CTh. 11.17.1,2,3. Nov. Mai. 7.1.16; Nov. Val. 15.1. 41 Liban. Or. 47.7–9. 40

MICHAEL GRANT ÉS A TÖNKRETETT RÓMAI KÖZÉPOSZTÁLY, AVAGY A CURIALISOK MENEKÜLÉSE BODA ÁRPÁD

Recommend Documents