Michael Chabon: Jiddis Rendőrök Szövetsége (részlet) |1| Kilenc hónapon át lebzselt Landsman a Zamenhof szállóban anélkül, hogy bármelyik szállótársának sikerült volna megöletnie magát. Most meg valaki golyót eresztett a 208-as szoba lakójának koponyájába, aki, mármint az áldozat, történetesen zsidó volt, és Emanuel Laskernek nevezte magát. – Nem vette fel a telefont, nem nyitotta ki az ajtót – mondja Tenenboym, az éjszakás ügyeletes, amikor jön, hogy hívja Landsmant. Landsman az 505-ös szobában lakik, melynek ablakából a Max Nordau utca másik oldalán lévő szálloda neonfeliratát lehet látni. Annak Blackpool a neve, egy olyan szó, amely szerepel Landsman rémálmaiban. – Úgyhogy kénytelen voltam bemenni. Az éjszakás ügyeletes egy hajdani tengerészgyalogos, aki valamikor a hatvanas években maga is hernyós volt, miután hazajött a kubai háború mészárszékéből. Anyai odaadással törődik a Zamenhof narkóspopulációjával. Kölcsönt ad nekik vagy gondoskodik róla, hogy senki se zavarja őket, ha épp arra van szükségük. – Hozzányúlt valamihez a szobában? – kérdezi Landsman. – Csak a készpénzhez és az ékszerekhez – feleli Tenenboym. Landsman felhúzza a nadrágját és a cipőjét, felcsatolja a nadrágtartóját. Azután mindketten az ajtó felé fordulnak, ahol egy nyakkendő lóg a kilincsen, piros, barna csíkokkal, meg van kötve, hogy azzal se kelljen vesződni. Landsmannak csak nyolc óra múlva kellene munkába állnia. Lenne nyolc órája, amikor nyugodtan vakargathatja a tökét, és szopogathatja az üvegét a faforgáccsal teli üvegkalickájában. Felsóhajt, és megy a nyakkendőért. A nyakába csúsztatja, és feltolja a csomót a gallérig. Felveszi a zakóját, megtapogatja a pénztárcáját és a jelvényét a mellényzseben, megpaskolja a sólemet, amit egy tokban visel a hóna alatt, egy kurta csövű, .39-es Smith & Wessont. – Nem szívesen ébresztettem fel, nyomozó úr – mondja Tenenboym. – De észrevettem, hogy igazából nem is alszik. – Aludtam – mondja Landsman. Felveszi a kupicát, amivel épp randevúzott, szuvenír az 1977-es világkiállításról. – Csak én gatyában és ingben szoktam aludni. – Megemeli a pohárkát, és iszik a sitkai világkiállítás óta eltelt harminc évre. Az északi zsidó civilizáció csúcspontja, mondják az emberek, és ki ő, hogy vitatkozzon velük? Meyer Landsman tizennégy éves volt azon a nyáron, és épp felfedezte a zsidó nők bájait, akiknek 1977 bizonyára valami csúcspont lehetett. – Széken ülve. – Felhajtja az italát. – Sólemmal. Az orvosok, a terapeuták és a volt felesége szerint Landsman azért iszik, mert az a gyógyszere, hangulatainak csövecskéit és kristályait méregerős szilvapálinkával kezeli, mint valami durva kalapáccsal. De az az igazság, hogy Landsmannak csak kétfajta hangulata van: vagy dolgozik, vagy halott. Meyer Landsman a legtöbb kitüntetéssel bíró samesz Sitkában, az az ember, aki megoldotta az álomszép Froma Lefkowitz meggyilkolásának ügyét (a nőt a férje, egy szőrmekereskedő tette el láb alól), és aki elkapta Podolskyt, a kórházi gyilkost. Az ő vallomása kárhoztatta életfogytiglani börtönre Hyman Tsharnyt, ami az első és utolsó olyan eset volt, amikor sikerült bebizonyítani egy verbovi gengszter bűnösségét. A memóriája, mint egy fegyencé, olyan bátor, mint egy tűzoltó, és olyan szeme van, mint egy betörőnek. Ha épp egy bűnügyön dolgozik, Landsman úgy száguld keresztül-kasul Sitkán, mint akinek rakéta van a lábában. Mintha filmaláfestő zene is volna hozzá, rengeteg kasztanyettával. Baj csak akkor van, amikor nem dolgozik, gondolatai ilyenkor úgy röpülnek ki agyának nyitott ablakán, mint mappából a lapok. Néha súlyos levélnehezékkel kell rögzíteni őket.
– Sajnálom, hogy most miattam van még több munkája – mondja Tenenboym. Azokban az időkben, amikor Landsman a kábítószerügyekben nyomozott, ötször tartóztatta le Tenenboymot. Mindössze ezen alapul a barátságuk. Ami majdnem elég is. – Ez nem munka, Tenenboym – mondja Landsman. – Szeretem csinálni. – Én is így vagyok vele – mondja az éjszakás ügyeletes. – Imádom, hogy egy ócska szállodában vagyok éjszakás ügyeletes. Landsman Tenenboym vállára teszi a kezét, és lemennek, hogy megszemléljék az elhunytat, bepréselődve a Zamenhof egyetlen liftjébe, azaz ELEVATORO-jába, ahogy az ajtó fölött lévő, kis réztáblán olvasható. Ötven évvel ezelőtt, amikor építették a szállodát, minden tájékoztató és figyelmeztető feliratot eszperantó nyelven nyomtattak réztáblákra. Sok közülük rég eltűnt, a hanyagság, a vandalizmus vagy a tűzvédelmi előírások áldozataként. A 208-as szoba ajtaján és ajtókeretén nem látni erőszakos behatolás nyomait. Landsman letakarja az ajtónyitó gombot a zsebkendőjével, és a papucscipője orrával nyomja be az ajtót. – Fura érzésem van – mondja Tenenboym, miközben Landsman nyomában ő is belép a szobába. – Most láttam először ezt a fazont. Ismeri azt a kifejezést, hogy „megtört ember”? Landsman biccent: igen, ismerősen cseng. – A legtöbb ember, akire mondják, nem igazán érdemli meg – mondja Tenenboym. – Mert énszerintem a legtöbb emberben eleve nincs, ami megtörjön. De ez a Lasker – ez olyan volt, mint egy száraz bot, olyan, hogy begyullad csak attól, ha kettétöröd. Aztán, ugye, pár óra alatt elég. Meg hallja az ember, ahogy törött üveg csörömpöl benne. Nem is tudom, felejtse el. Egyszerűen fura érzés volt. – Mindenkinek fura érzései vannak mostanában – mondja Landsman, és feljegyez pár dolgot a fekete noteszába a szobáról, pedig tudja, hogy fölösleges, mert szinte soha nem felejt el semmit, a legapróbb részleteket is megjegyzi. Az orvosokból, pszichológusokból és a volt feleségéből álló, már említett laza konföderáció azzal fenyegette Landsmant, hogy az alkohol tönkre fogja tenni a memóriáját, de egyelőre, nagy sajnálatára, ez nem igazolódott be. Ugyanolyan tisztán látja a múltat, mint bármikor. – Külön telefonvonalat kellett biztosítanunk, hogy az ilyen hívásokat fogadjuk. – Fura idők járnak mostanság a zsidókra – bólogat Tenenboym. – Szó se róla. Papírfedelű könyvek kis kupaca áll egy furnérlemez toalettasztalon. Az éjjeliszekrényen Lasker egy sakktáblát tartott. Úgy néz ki, épp játszott egy partit, zavaros középjáték van rajta, a fekete királyt a tábla közepén támadják, és a fehérnek néhány bábu előnye is van. Olcsó készlet, a közepén összehajtható kartonpapír, a bábuk belül üresek, műanyag csonkokkal, ahogy sajtolták őket. A tévé melletti állólámpa három izzójából csak egy ég. A szobában az összes lámpában vagy kilazították már a villanykörtéket, vagy kiégtek. Az ablakpárkányon egy csomag hashajtó, melyet mindenütt vény nélkül lehet kapni. Az ablak résnyire van nyitva, épp annyira, amennyire egyáltalán lehet, és az Alaszkai-öböl felől fújó zord szél néhány másodpercenként nekicsapja a fémredőnyt. A szél csípős szagokat hoz: fazúzalék, hajódízelolaj meg egy lazacokat feldolgozó konzervgyár szagát. A „Nokh Amol” szerint – ezt a dalt minden alaszkai zsidó megtanulta általános iskolában, így Landsman is – az Öbölből jövő szél új ígérettel, lehetőséggel, az újrakezdés reményével tölti meg minden zsidó orrát. A „Nokh Amol” a jegesmedve-generáció idején született, a negyvenes évek elején, és az újabb csodás megmenekülés miatt érzett hálát fejezi ki: Még Egyszer. Mostanában a Sitka-körzet zsidói már hajlamosabbak az iróniát érezni benne, amely eleve ott is volt.
– Jó pár olyan zsidót ismertem már, aki sakkozott és hernyót nyomott – mondja Tenenboym. – Aha, én is – mondja Landsman, miközben az elhunytat nézi. Látta már néhányszor a Zamenhofban. Vézna kis ember. Csillogó szemek, pisze orr. Kicsit piros az arca és a nyaka, talán értágulat miatt. De nem vészesen, nem egy utolsó senkiházi arca, nem egy teljesen elveszett emberé. Egy zsidó, aki nem különbözik nagyon Landsmantól, leszámítva talán csak azt, hogy milyen droggal élt. Tiszta körmök. Olyan ember, aki mindig visel nyakkendőt és kalapot. Egyszer olvasott egy olyan könyvet, amiben voltak lábjegyzetek. Most Lasker a hasán fekszik, a kinyitható ágyon, arccal a falnak, és nincs rajta más, csak egy szimpla fehér alsónadrág. Vörös haj, vörös szeplők és háromnapos aranyló borosta az arcán. Az álla alatt bőrredő; valamikor kövér lehetett, de csak ennyi maradt a tokájából, gondolja Landsman. A szeme ki vannak dülledve vérsötét üregükben. A feje hátsó részén van egy kis lyuk, mintha csak kiégették volna, és egy gyöngyszemnyi vér. Dulakodásnak semmi nyoma. Semmi nem mutat arra, hogy Lasker tudta volna, mi következik, vagy akár felfogta volna abban a pillanatban, amikor bekövetkezett. Landsman azt is megjegyzi, hogy a párna hiányzik az ágyról. – Ha tudtam volna, talán felajánlom, hogy játsszunk egy-két partit. – Nem tudtam, hogy sakkozik. – Gyenge játékos vagyok – mondja Landsman. A szekrény mellett, a plüss-szőnyegen – olyan sárgászöld, mint a torokfájás elleni gyógyszeres cukorka – észrevesz egy apró, fehér tollat. Landsman kirántja a szekrényajtót, és ott van az alján a párna, azon át lőtték le Laskert, így tompítva a dörrenést. – Nincs érzékem a középjátékhoz. – Az én tapasztalatom szerint – mondja Tenenboym – minden középjáték. – Az már igaz – mondja Landsman. Telefonál, hogy felkeltse a partnerét, Berko Shemetset. – Shemets nyomozó – mondja Landsman a mobiljába, ami egy hivatali Shoyfer AT. – Itt a partnered. – Kértelek, hogy ne csináld ezt többet, Meyer – mondja Berko. Természetesen neki is csak nyolc óra múlva kellene munkába állnia. – Jogodban áll dühösnek lenni – mondja Landsman. – De arra gondoltam, lehet, hogy még ébren vagy. – Ébren voltam. Landsmantól eltérően Berko Shemets nem barmolta el a házasságát vagy a magánéletét. Minden éjjel a pompás felesége karjában alszik, akinek a szerelmét Berko megérdemli, viszonozza és értékeli – állhatatos ember, aki soha nem ad okot az asszonynak bánatra vagy idegességre. – Átok hulljon a fejedre, Meyer – mondja Berko, majd amerikai nyelven hozzáteszi: – Az istenit! – Van itt a szállodában egy nyilvánvaló gyilkossági eset – mondja Landsman. – Egy szállóvendég az áldozat. Egyetlen lövés a tarkójába. Párnával tompítva. Nagyon takaros munka. – Egyetlen lövés… – Különben nem zavarnálak. De így, hogy ilyen szokatlan a gyilkosság módja… Sitkában, amely hosszan, szaggatottan nyúlik el a parton, és amelynek 3,2 millió lakosa van, évente átlagban hetvenöt gyilkosság történik. Ezek egy része a bandákhoz kötődik: az orosz starkerek előszeretettel nyírják ki egymást. A többi sitkai gyilkosság úgynevezett indulatból elkövetett
bűncselekmény: így lehet röviden megfogalmazni az alkohol tűzfegyverekre gyakorolt hatásának matematikai eredményét. A hidegvérrel elkövetett kivégzés olyan ritka, mint amennyire nehéz eltüntetni egy ilyet a csapatszobában lévő nagy, fehér tábláról, amelyen a lezáratlan ügyek listája van. – Nem vagy szolgálatban, Meyer. Csak szólj be a központba. Add át az ügyet Tabatchniknak és Karpasnak. Tabatchnik és Karpas a másik két nyomozó, akik még beletartoznak a sitkai kerületi rendőrség gyilkossági osztályának B csapatába, és ebben a hónapban ők az éjszakások. Landsmannak el kell ismernie, hogy csábító a gondolat: hadd pottyanjon ez a galambszar az ő kalapjukra. – Hát, azt tenném – mondja –, de az a helyzet, hogy én is itt lakom. – Ismerted az áldozatot? – kérdezi Berko megenyhült hangon. – Nem – feleli Landsman. – Nem ismertem ezt a zsidót. Elfordítja tekintetét a lehajtott ágyon heverő hulla szeplős testéről. Néha önkéntelenül elkezdi sajnálni őket, de jobb, ha ez nem válik a szokásává. – Ide figyelj – mondja Landsman –, te csak feküdj vissza aludni. Majd holnap megbeszéljük. Sajnálom, hogy felzavartalak. Jó éjszakát. Mondd meg Ester-Malkénak is, hogy sajnálom. – Kicsit zavartnak tűnsz, Meyer – mondja Berko. – Jól vagy? Az elmúlt hónapokban Landsman jó párszor felhívta a partnerét furcsa, éjszakai időpontokban, és hosszan zagyvált neki a bánat alkoholos hanghordozásában. Két éve lépett ki a házasságából, a múlt áprilisban pedig a húga nekiment a Piper Super Cub sportrepülőgépével a Dunkelblum-hegy oldalának: egyenesen bele a bozótba. De Landsman most nem gondol Naomi halálára, sem saját válásának szégyenére. Lefoglalja a látomás, hogy a Zamenhof szálloda koszos halljában ül egy díványon, ami valamikor fehér volt, és sakkozik Emanuel Laskerrel, vagy bármi volt is az igazi neve. Egymásra sugározva halványuló ragyogásuk maradékát, és hallgatva a törött üvegek édes csörömpölését odabent. Attól, hogy Landsman utál sakkozni, egyáltalán nem kevésbé megindító a kép. – Csak, tudod, Berko, a srác sakkozott. Én meg nem is tudtam. Ez minden. – Kérlek – mondja Berko –, kérlek, Meyer, könyörgök, ne kezdj el sírni. – Jól vagyok – mondja Landsman. – Jó éjszakát. Landsman felhívja a diszpécsert, hogy bejelentkezzen mint a Lasker- ügy vezető nyomozója. Egy újabb ótvaros gyilkosság nem ronthatja le különösebben a statisztikáját, már ami a megoldott eseteket illeti. Meg különösebben nem is számít. Január 1-jén az egész Sitkakörzet, a Baranof- és a Chichagof-sziget nyugati nyúlványai mentén húzódó sziklás, zárójel alakú partvonal fölötti fennhatóság visszakerül Alaszka államhoz. A körzeti rendőrséget, melynek Landsman immáron húsz esztendeje áldozza a testét, fejét és lelkét, fel fogják oszlatni. Egyáltalán nem biztos, hogy Landsman vagy Berko Shemets vagy bárki más megtartja az állását. Semmi sem világos a küszöbönálló nagy átszervezéssel kapcsolatban, és ezért fura mostanság zsidónak lenni. |2| Amíg várja, hogy megjöjjön a járőr latke, Landsman bekopog pár ajtón. De a Zamenhof legtöbb lakója eltávozott éjszakára, vagy testben, vagy lélekben, és amennyi információt ki tud szedni a többiből, akár a Hirshkovits Iskolába is bekopoghatott volna, ahol a süketnéma gyerekek tanulnak. Rángógörcsös, hibbant, büdös és mogorva zsidók a Zamenhof szálló lakói,
de egyikük sem látszik zaklatottabbnak ma este, mint máskor. És egyik sem tűnik olyan embernek Landsman szemében, aki képes lenne egy nagy kaliberű pisztolyt egy ember tarkójához szorítani, és abszolút hidegvérrel megölni. – Csak az időmet pocsékolom ezekkel a bölényekkel – mondja Landsman Tenenboymnak. – És maga? Biztos benne, hogy nem látott senki és semmi szokatlant? – Sajnálom, felügyelő. – Maga is egy bölény, Tenenboym. – Erre nincs mit mondanom. – A szolgálati bejárat? – Azt dealerek használták – feleli Tenenboym. – Úgyhogy riasztót kellett szerelnünk rá. Hallottam volna. Landsman megkéri Tenenboymot, hogy telefonáljon a nappali ügyeletesnek és a hétvégés embernek. Tenenboym mindkettőt az álmából veri fel. És mindketten egyetértenek vele, hogy legjobb tudomásuk szerint senki sem kereste telefonon a halott embert, és nem is érdeklődött felőle. Soha. Egyetlenegyszer sem, amíg a Zamenhofban lakott. Nem látogatta meg senki, nem voltak barátai, még a Manila Gyöngyéből sem rendelt semmit se. Ebben azért különbözik Laskertől, gondolja Landsman: hozzá olykor jött valaki a Romelből, és hozott neki lumpiát barna papírzacskóban. – Megyek, megnézem a tetőt – mondja Landsman. – Senkit se engedjen ki a szállodából, és hívjon fel, amikor a latke végre megérkezik. Landsman felmegy az elevatorón a kilencedik emeletre, majd felcaplat az acélperemes betonlépcsőn a Zamenhof tetejére. A tető széléhez megy, átnéz a Max Nordau utca felett a Blackpool tetejére. Az északi, a keleti és a déli párkány fölött nézi a környező, hat vagy hét emelettel alacsonyabb épületeket. Az éjszaka narancssárga derengés Sitka fölött, a köd és a nátriumpárás utcai lámpák fényének vegyülete. Olyan áttetsző, mint a csirkezsírban sült hagyma. A zsidó körzet lámpái a nyugaton magasodó Edgecumbe-hegytől kezdve sorakoznak, a szoros hetvenkét beépített szigetén át, Shvartser- Yamon, Halibut Pointon, DélSitkán át, Harkavyn és Untershtoton át, és elenyésznek keleten, a Baranof-hegyvonulatnál. Az Oysshtelung- szigeten, a Biztostű kiszögellésén világítótorony pislákol – a világkiállítás egyetlen maradványa –, figyelmeztetve a repülőgépeket vagy a zsidókat. Landsman orrát megcsapja a halfeldolgozó üzemekből jövő halbelsőségszag, a Manila Gyöngyének serpenyőiből áradó zsírszag, a taxik kipufogógázai meg a friss kalapok részegítő aromája a szállodától két sarokra lévő Grinspoon Nemezelőből. – Jó ott fent – mondja Landsman, amikor visszamegy a csábos hamutartókkal, sárguló szófákkal, heges székekkel és asztalokkal telezsúfolt hallba, ahol időnként látni egy-egy párt a szállodából, amint kártyáznak. – Gyakrabban kellene felmennem. – Na és a pince? – kérdezi Tenenboym. – Azt is megnézi? – A pince – mondja Landsman, és szíve hirtelen lóugrást tesz a mellében. – Persze, feltétlenül. Landsman a maga módján kemény fiú, nem retten meg a veszélyektől. Szokták vakmerőnek nevezni, meggondolatlannak, momzernek és őrültnek. Szembeszállt már starkerekkel és pszichopatákkal, lőttek rá, verték, jégbe akarták fagyasztani, fel akarták gyújtani. Üldözött gyanúsítottakat lövöldözve, a város villogó falai között, meg messze a medvék lakta vadonban is. Magasban, tömegben, kígyók között, égő házakban, kutyákkal
szembeszállva, amiket arra idomítottak, hogy gyűlöljék a rendőrök szagát, és ő mindent legyőzött, vagy mit sem törődött a nehézségekkel. De amikor sötét vagy szűk helyen találja magát, valami rémülten rángani kezd Meyer Landsman lényének állati mélyében. Senki sem tudja ezt róla, csak a volt felesége, de egy szó mint száz, Meyer Landsman nyomozó fél a sötétben. – Akarja, hogy magával menjek? – kérdezi Tenenboym, látszólag hanyagul, de ki tudja, mi jár egy ilyen érzékeny, vén gazember fejében. – Nem, dehogy – feleli Landsman, megjátszott megvetéssel a hangjában. – Csak adjon egy nyavalyás zseblámpát! A pince leheletében kámfor, fűtőolaj és hideg por keveredik. Landsman megránt egy zsinórt, mire felgyullad egy csupasz villanykörte, visszatartja a lélegzetét, és elindul lefelé. A lépcső aljánál az első helyiség az elvesztett tárgyak szobája, furnérlemezzel van borítva, és polcok meg kamrácskák sorakoznak benne, rajtuk és bennük a sok ezer tárgy, amit a szállodában hagytak vagy felejtettek az idők során. Cipők a párjuk nélkül, szőrmesapkák, egy trombita, egy felhúzható léghajó. Viaszból készült gramofonhengerek gyűjteménye, rajtuk az isztambuli Orchestra Orfeon teljes repertoárja. Egy favágófejsze, két bicikli, egy műfogsor pohárban (a pohár a szállodáé). Parókák, sétabotok, egy üvegszem, műanyag kezek, amiket egy próbababaügynök hagyott itt. Imakönyvek, imasálak cipzáras selyemtokban, egy egzotikus bálványszobor egy kövér csecsemő testével és elefántfejjel. Van egy üdítőitalos faláda kulcsokkal tele, egy másik a legkülönfélébb fodrászkellékekkel, hajsütővastól kezdve a szempilla-bodorítóig. Bekeretezett fényké fényképek, amelyek családokat ábrázolnak a „régi szép időkben”. Egy rejtélyes tárgy gumiból, ami lehet szexjátékszer vagy fogamzásgátló eszköz vagy talán női fűző titkos alkotórésze. Valamilyen szórakozott zsidó még egy kitömött nyestet is itthagyott: ragadozómód csillogó, fényes üvegszeme van. Landsman belekotor a kulcsos ládába egy ceruzával. Belenéz mindegyik kalapba, megtapogatja a polcokat a papírkötésű könyvek mögött. Hallja saját szívdobogását, és érzi aldehides leheletét, s miután már ott van néhány perce ebben a csendben, saját vérének zsongásában emberi szavakat ismer fel. Benéz a forró vizes tartályok mögé, amelyek úgy vannak összekötve acélszalagokkal, mint bajtársak egy kudarcra ítélt kalandban. A következő helyiség a mosókonyha. Amikor meghúzza a zsinórt, semmi sem történik. Itt sokkal sötétebb van, és nem látni mást, csak csupasz falakat, törött kampókat, lefolyókat a padlón. A Zamenhofban évek óta nem mosnak. Landsman bepillant a lefolyókba – de ott csak olajos, sűrű sötétséget lát. Szorongás fogja el, amitől úgy érzi, mintha férgek mozgolódnának a gyomrában. Megmozgatja az ujjait, megropogtatja a nyakcsigolyáit. A mosókonyha végében alacsony ajtót lát: három deszka, összeszegelve egy átlós negyedikkel. Nincs rajta zár, csak egy kötél, hurokkal a végén, ami egy szögre van ráakasztva. Oda csak négykézláb lehet bemenni. Landsman a gondolatától is megrémül. Felméri annak esélyét, hogy egy bizonyos fajtájú gyilkos, nem egy profi, de nem is igazi amatőr, és nem is egy normális kéjgyilkos ott rejtőzhet az alacsony ajtó mögött. Lehetséges; de persze elég nehéz elképzelni, hogy az a gazfickó belülről rá tudta volna akasztani a hurkot a szögre. Ez a logikus gondolat majdnem elég is hozzá, hogy hagyja a fenébe: minek másszon be oda? De végül is Landsman felkapcsolja a zseblámpát, és a fogai közé veszi. Feltűri a nadrágja szárát, és négykézlábra ereszkedik. Csak hogy dacoljon önmagával, mert dacolni magával, másokkal és dacolni az egész világgal – ez Landsmannak és a népének egyetlen szórakozása és öröksége. Egyik kezével előhúzza a nagy Smith & Wessonját, a másikkal kiakasztja a hurkot. Kirántja az ajtót.
– Kifelé! – mondja; a szája kiszáradt, s a hangja olyan reszelős, mint valami rémült vén trottynak. Az eufória, amit a tetőn érzett, úgy lehűlt, mint a kikapcsolt fűtőszál. Éjszakái üresek, élete és karrierje hibák sorozata, a maga városa is mintha a végét járná, mint egy villanykörte, amely hamarosan kiég. Felsőtestével benyomul a szűk helyiségbe. A levegő hideg, egérszar kesernyés szagát érezni. A zseblámpa fénye ugrál a felületeken, amennyit megvilágít, annyit árnyékban is hagy. Salakbeton falak, földes padló, a mennyezet kábelek és habszivacs-szigetelések nyomasztó kuszasága. A földpadló közepén, hátul egy nyers furnérlemezből készült korong fekszik kerek fémkeretben, egy szintben a padlóval. Landsman visszatartja a lélegzetét, és a rémületén keresztül a padlón lévő lyukhoz kúszik, elszánta magát, hogy addig marad itt lent, amíg csak bír. A föld a keret körül háborítatlan. Egyenes rétegben fedi a por a fát és a fémet is, semmi nyom, semmi karcolás. Semmi oka azt gondolni, hogy bárki is járt itt mostanában. Landsman bedugja körmeit a furnérlemez és a fémkeret közé, és felfeszíti a durva fedelet. A zseblámpa fényénél egy alumíniumcsövet lát, amelyet a földbe illesztettek, acélfogak lépcsőjével az oldalán. A keret magának a csőnek a pereme. Épp csak annyira széles, hogy beleférjen egy teljesen kifejlett pszichopata. Landsman úgy kapaszkodik a sólemba, mint egy fogantyúba, próbálja legyűrni az őrült vágyat, hogy beleeresszen egy golyót a sötétség torkába. Szó sem lehet róla, hogy oda lemenjen. A sötétség követi felfelé a lépcsőn, egészen a hallig, szorongatja a nyakát, rángatja az ingujját. – Semmi – mondja Tenenboymnak, s közben összeszedi magát. Próbálja vidáman ejteni a szót, mely akár jóslat is lehet: hogy ennyit fog kideríteni Emanuel Lasker meggyilkolásáról, de kifejezheti azt is, amit arról gondol, hogy mennyit ért Lasker élete és halála, vagy akár azt, hogy a Reverzió után mi marad majd Landsman városából. – Semmi. – Tudja, mit mond Kohn – mondja Tenenboym. – Kohn azt mondja, van egy kísértet a házban. – Kohn a nappali ügyeletes. – És mindenféle borzalmakat művel. Kohn szerint Zamenhof professzor szelleme. – Ha rólam neveznének el egy ilyen koszos szállodát – mondja Landsman –, én is kísértenék benne. – Soha nem tudhatja az ember – sóhajt fel Tenenboym. – Különösen manapság. Manapság soha nem tudhatja az ember. Kint Povorotnynál egy macska egy nyúllal párosodott, és édes kis szörnyeket szült, ott voltak a Sitka Tog címoldalán. Tavaly februárban meg ötszáz szemtanú megesküdött rá, hogy az északi fény derengésében két éjszaka egymás után egy emberi arc vonásait lehetett kivenni, szakállal és pajesszal. Heves viták folytak arról, ki lehetett a szakállas bölcs az égen, hogy mosolygott-e az arc (vagy csak fintorgott, mert csikart a hasa), és hogy mit jelenthetett ez a furcsa jelenés. Épp a múlt héten a Zhitlovsky úti kóser mészárszéken a nagy riadalom és tollak röpdösése közepette egy tyúk a sakter felé fordította a fejét, amikor az felemelte rituális kését, és arameus nyelven közölte, hogy hamarosan eljön a Messiás. A Tog szerint a csudálatos tyúk még egy sor meghökkentő jóslatot mondott, bár elfelejtette megemlíteni a levest, amelyben aztán megfőtt, miután megint ugyanolyan néma lett, mint maga az Úristen. Landsman arra gondol, hogy még a történelem legfelületesebb ismerete is azt mutatja, hogy amikor fura idők jártak a zsidókra, akkor fura idők jártak a tyúkokra is. Fordította: M. Nagy Miklós Michael Chabon: Jiddis Rendőrök Szövetsége Cartaphilus Kiadó, 2012
