A csábítás kilenc szabálya

SARAH MACLEAN

A csábítás kilenc szabálya

A csábítás kilenc szabálya 1. Szenvedélyesen megcsókolni valakit 2. Szivarozni és whiskyt inni 3. Férfinyeregben lovagolni 4. Vívni 5. Elmenni egy párbajra 6. Pisztollyal lőni 7. Kártyázni (férfiklubban) 8. Végigtáncolni az éjszakát egy bálon 9. Úgy öltözni, hogy szépnek tartsanak, csak egyetlenegyszer

Előszó London, 1813. április Lady Calpurnia Hartwell könnyeivel küszködve menekült a Worthington-ház bálterméből, megsemmisítő szégyenének színhelyéről. Ahogy a kora tavaszi estén lefelé rohant a nagy márványlépcsőn, a levegőt metszően hidegnek érezte, a kétségbeesés könnyeitől pedig alig látott. Apró léptekkel haladt lefelé, de épp a kétségbeesés hajtotta őt előre a hatalmas, sötétbe burkolózó park árnyai közé. A kíváncsi pillantásoktól távol nagyot sóhajtott, és mivel végre biztonságban érezte magát, lelassította lépteit. Édesanyja rettentően dühös lett volna, ha észreveszi, hogy legidősebb leánya kísérő nélkül van idekint, de nem létezett olyan erő, amely Callie-t abban a szörnyű bálteremben tarthatta volna. Első báli szezonja tömény kudarc volt. Még egy hónap sem telt el azóta, hogy a társaságban először megjelent. Allendale grófjának legidősebb lánya teljes joggal pályázott a bálkirálynői címre, hiszen mindig is erre az életre nevelték: kecses tánc, tökéletesen illemtudó viselkedés és lenyűgöző szépség. A probléma természetesen az utóbbi volt. Lehet, hogy Callie kiválóan táncolt, modora is lehetett kifogástalan, de hogy egy szépség lett volna? Sokkal inkább jellemezte a gyakorlatias gondolkodás, és volt is annyi magához való esze, hogy ne tartsa magát elbűvölően szépnek. Tudhattam volna, hogy ebből katasztrófa lesz- gondolta, amikor a Worthington-kastély sövénylabirintusában leroskadt egy márványpadra.

Három órát töltött el a bálban, és ezalatt egyetlen olyan férfi sem kérte fel táncolni, aki ne lett volna teljességgel elfogadhatatlan a számára. Két rossz hírben álló hozományvadász járult elé csupán. Egyikük végtelenül untatta, a másik pedig egy vén, legalább hetvenéves báró volt. Callie nem bírta tovább azt színlelni, hogy jól érzi magát. Nyilvánvaló volt, hogy a társaság szemében ő csak kicsivel ér többet, mint a hozománya és az ősei összesen, de még ez sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy összehozzon egy táncot egy olyan partnerrel, akit legalább valamelyest szimpatikusnak talált volna. Nem, igazság szerint Callie számára a szezon nagy része úgy telt el, hogy a rátermett, vonzó, fiatal kérők még csak észre sem vették. Nagyot sóhajtott. A mai este volt a legrosszabb. Mintha nem lett volna már az önmagában elég, hogy csak az unalmas és az öreg vette észre, ma még meg is bámulták a többiek. – Nem szabadott volna hagynom, hogy anyám belepréseljen ebbe a borzalomba – mormogta magában báli ruhájára pillantva. Derékban túl szoros volt, a fűzőrésze pedig túl kicsi ahhoz, hogy a keblét, amely jóval nagyobb volt, mint amit a divat diktált, rendesen megtartsa. Másrészt pedig biztos volt abban, hogy bálkirálynőt még soha nem koronáztak meg ilyen élénk, a mandarinszínű alkony árnyalatában játszó ruhában, más szóval egy ilyen förtelmes göncben. A mamája persze biztosította őt arról, hogy a ruha a legújabb divatot képviseli. Amikor Callie arra utalt, hogy a ruha talán nem annyira előnyös az ő alakjához, a grófnő kioktatta, hogy bizony téved. Miközben a szabómester körülötte sertepertélt, szurkálta, döfködte, végül belepréselte a ruhába, a mamája azt ígérte, hogy elképesztően fog kinézni. Callie pedig, ahogy a mester tükrében szemlélte saját átalakulását, hajlott rá, hogy igazat adjon nekik. Valóban elképesztően nézett ki a ruhában. Elképesztően rondán.

Összekucorogva ült a hideg padon, és szégyenében a szemét is lehunyta. Nem mehetek vissza, itt kell maradnom örök életemre – gondolta. Az árnyékok közül hirtelen nevetgélést hallott. Callie felugrott, a lélegzete is elakadt a meglepetéstől. Hiába próbálta csillapítani hevesen dobogó szívét. Akármennyire is igyekezett, alig tudta kivenni a férfi alakját, és mielőtt eszébe jutott volna, hogy menekülőre fogja, megszólalt: – Igazán nem kellene sötétben mások után szimatolnia, uram. Ez nem vall úriemberre – jelentette ki. Cseppet sem leplezte a hangjában bujkáló bosszúságot. A férfi gyorsan, mély tenor hangon válaszolt: – Bocsásson meg, kérem! Bár természetesen az is bizton állítható, hogy a sötétben való leskelődés sem hölgyekhez illő viselkedés. – Tévedésben van. Nem leskelődöm a sötétben, hanem itt rejtőzöm, bujdokolok. Eléggé különbözik egymástól a két dolog – mondta Callie, és közben visszahúzódott az árnyékba. – Nem fogom elárulni – felelte a férfi halkan, mintha csak a gondolataiban olvasott volna. – De igazán meg is mutathatná magát, hiszen menthetetlenül a csapdámba került. Hová fajulhat még ez a mai este? – gondolta bosszúsan. Ahogy a férfi alakja fölé magasodott, Callie érezte a szúrós sövényt a háta mögött, és tudta, hogy a férfinak igaza van. Ekkor az előrelépő férfit megvilágította a holdfény, és kiderült, hogy ki is ő. Callie pedig ezzel választ is kapott a kérdésére: Igen, lehet ennél sokkal rosszabb is. Beszélgetőtársa ugyanis a sármos, elképesztően jóképű Ralston márki volt, London egyik legmegátalkodottabb szoknyapecére. Rossz hírét csak tetézte a Callie-re villantott komisz mosoly. – Ó, ne! – suttogta a lány. Képtelen volt leplezni a hangjában a kétségbeesést. Nem szabad meglátnia! Így nem, akár egy sütésre összekötözött karácsonyi pulykát. Egy „Mandarin naplemente” színű, karácsonyi pulykát.

– Mi lehet ilyen szörnyű, kislány? – A kedveskedő becézés Calliet melegséggel töltötte el, bár közben azt leste, hogy merre menekülhet. A férfi olyan közel állt hozzá, hogy akár meg is érinthette volna. Alakja Callie fölé tornyosult, vagy egy fejjel magasabb volt nála. A lány nagyon régen érezte utoljára ilyen kicsinek magát. Sőt, aprócskának. Muszáj volt elmenekülnie. – Mennem kell. Ha itt találnak, kettesben… – nem fejezte be a mondatot. Tudta a férfi is, hogy mi történne akkor. – Kit tisztelhetek kegyedben? – hunyorgott rá a férfi a sötétben. Próbálta kivenni Callie arcának finom kontúrjait. – Várjunk csak… – Callie úgy látta, hogy a felismeréstől fény is gyúlt a szemében. – Ön Allendale lánya. Már korábban is feltűnt nekem. A lány nem tudta magába fojtani gúnyos válaszát: – Még szép, hogy észrevett. Nehéz engem nem észrevenni. Rögtön a szájához kapta a kezét, maga is megdöbbenve azon, hogy ilyen leplezetlenül, nyíltan beszélt. A férfi nevetgélt. – Igen, ez nem éppen a legelőnyösebb estélyi ruha. Erre már Callie sem tudta visszafojtani a feltörő nevetését. – Milyen diplomatikusan fogalmaz! Megmondhatná őszintén, hogy úgy festek ebben a ruhában, mint egy sárgabarack. A férfi erre hangosan felnevetett: – Találó hasonlat. De kíváncsi lennék, hogy baj-e az, hogy egy hölgy bizonyos szempontból úgy néz ki, mint egy sárgabarack? – kérdezte, majd intett Callie-nek, hogy talán visszaülhetne a padra, aki egy pillanatig habozott, de aztán mégis leült. – Valószínűleg nem – mosolygott szélesen, és maga is meg volt lepődve azon, hogy a férfi kritikája egyáltalán nem volt megalázó, mint ahogy ezt várta volna. Sőt, inkább felszabadító érzés volt. – Anyám leginkább egy olyan leányra vágyik, akit úgy öltöztethet, mint egy porcelánbabát. Sajnálatos módon én soha nem leszek ilyen. Annyira vágyom már, hogy a húgom végre elsőbálozó legyen, és elvonja a grófnő figyelmét a személyemről.

A férfi leült mellé a padra, és megkérdezte: – Hány éves a húga? – Nyolc – válaszolta gyászos hangon. – Hát az nem éppen ideális. – Enyhén szólva nem – nézett fel Callie a csillagokkal teli égre. – Még akkor is petrezselymet fogok árulni, amikor ő elsőbálozó lesz. – Miért olyan biztos benne, hogy vénlány marad? Callie lopva ránézett, és így szólt: – Bár nagyra értékelem lovagiasságát, uram, színlelt értetlensége mindkettőnk számára sértő. Mivel a férfi erre nem tudott mit válaszolni, Callie lehajtott fejjel, a saját kezét bámulva azt mondta: – A választási lehetőségeim igencsak behatároltak. – Hogyhogy? – Úgy tűnik, hogy csak arra vagyok képes, hogy szegény, vén vagy halálosan unalmas férfiakat szedjek össze – mondta, közben az ujjain is számolgatva ezeket a „kategóriákat”. – Ezt nehéz elhinnem – nevetgélt a férfi. – Pedig igaz. Nem tartozom a fiatal hölgyek azon típusához, akikért bomlanak a férfiak. Akinek van szeme, az látja is. – Nekem van szemem, és semmi erre utaló jelet nem látok – mondta a férfi. Kicsit halkabban, lágyan, bársonyosan beszélt, közben kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa Callie arcát. Callienek elállt a lélegzete, és csodálkozott, hogy milyen intenzív érzés kerítette a hatalmába. Képtelen volt ellenállni, és hagyta, hogy a férfi megérintse az állát. – Hogy hívják? – kérdezte lágyan a férfi. Callie összerezzent, mert tudta, hogy mi lesz a folytatás. – Calpurnia – mondta, majd újra lesütötte a szemét, mert zavarba jött extravagáns neve miatt. Csak egy reménytelenül romantikus, Shakespeare-megszállott anyának juthat eszébe ez a név, mely már a születésekor súlyos terhet rak csemetéje vállára.

– Calpurnia – ízlelgette a férfi a nevet. – Mint Caesar felesége? A lány még jobban elpirult, amikor bólintott. A férfi viszont mosolygott. – Feltétlenül sort kell kerítenem arra, hogy megismerkedjek a szüleivel. Ilyen nevet csak nagyon bátor emberek adnak a lányuknak. – Szerintem borzalmas. – Butaság. Calpurnia római császárnő volt. Erős és gyönyörű, okosabb, mint a férfiak, akik körülvették. Látta a jövőt, erős maradt a férje halála után is. Csodás névrokon. A lánynak elakadt a szava a férfi nyíltságától. Mielőtt válaszolni tudott volna neki, az folytatta: – Sajnos, most mennem kell. Önnek pedig, Lady Calpurnia, emelt fővel kell visszatérnie a bálterembe. Mit gondol, sikerülni fog? Még egyszer megcirógatta Callie arcát, majd felállt. A lány teljesen le volt forrázva, hogy elmegy. Ő is felállt, és szinte önkívületben bólintott. – Igen, mylord. – Jó kislány – hajolt közelebb a férfi, és suttogva folytatta: – Ne feledje, hogy ön császárnő. Viselkedjen ennek megfelelően, és nekik sem lesz más választásuk, mint hogy hozzám hasonlóan annak tekintsék önt. – A lány érezte a lélegzete melegét az áprilisi hidegben. Lélegzet visszafojtva várta a folytatást. – Fenség… – szólt a férfi, és ezzel eltűnt a sövénylabirintusban. Callie buta vigyorral az arcán állt. Nem rágódott rajta sokáig, hogy kövesse-e vagy sem, annyira vágyott a közelségére. Bárhová képes lett volna követni a férfit, ezt a herceget, aki őt látta meg, nem a hozományát, nem a borzalmas ruháját, hanem őt. Ha én császárnő vagyok, akkor ő az egyetlen férfi, aki érdemes arra, hogy a császárom legyen! Nem kellett messzire mennie, hogy utolérje. Úgy harminc méterrel távolabb egy tisztás tárult elé hatalmas, csillogó, kerubokkal díszített szökőkúttal. Ott, ezüstös fényben állt az ő széles vállú, hosszú lábú hercege. Callie-nek elakadt a lélegzete, amikor

megpillantotta, olyan különleges látvány volt, mintha őt is márványból öntötték volna. Aztán észrevett egy nőt a karjaiban. Kiáltani próbált, de nem jött ki hang a torkán, kezét a szája elé kapta, szeme tágra nyílt. Élete eddigi tizenhét évében még soha nem volt a szemtanúja egy ilyen… különös botránynak. A holdfény a férfi szeretője köré éteri fényt vont, szőke haja a sötétben fehérnek tűnt, halvány estélyi ruhája pedig leheletkönnyűnek. Callie visszalépett az árnyékba, és a sövény rejtekéből kémlelt, félig-meddig azt kívánva, hogy bárcsak ne követte volna idáig a férfit. Ugyanakkor teljességgel képtelen volt levenni a pillantását az ölelkezésükről. Uram istenem, hogy csókolóztak! Lénye legmélyén a gyerekes csodálatot izzó féltékenység váltotta fel, és még soha nem vágyott annyira arra, hogy valaki más legyen. Ugyan csak egy pillanatra, de megengedte magának, hogy elképzelje: a férfi őt tartja a karjaiban, az ő hosszú, finom ujjai a férfi sötét, fénylő haját simogatják, a férfi erős keze az ő karcsú testét kényezteti, Ralston az ő ajkát harapdálja, és az ő sóhajtásai hallatszanak az éjszakában. Callie nézte, ahogyan a férfi ajkai lefelé vándorolnak a nő hosszú nyakán, és eközben ujjaival akaratlanul is végigsimított a saját nyakán, miközben azt képzelte, hogy a férfi érinti meg. Nézte, ahogy a férfi a szeretője fűzőjét simogatja, a dekoltázsnál finoman lejjebb húzza, így kibuggyan a nő egyik melle. A férfi csibészes mosolya világított a holdfényben, fogai csillogtak, miközben csak annyit mondott: csodálatos, mielőtt az ajkaival a sötét mellbimbóra tapadt, amely a hideg éjszakai levegőben és a kényeztetés hatására megkeményedett. Szeretője feje az eksztázistól hátrahanyatlott, képtelen volt kontrollálni a gyönyört, amit a karjaiban érzett. Callie pedig nem tudta levenni a szemét a látványról, a saját mellét simogatta, érezte,

ahogy a mellbimbója az estélyi ruha selyme alatt megkeményedik, és közben azt képzelte, hogy a férfi csókolgatja, simogatja. – Ralston… A név, amelyet a nő kéjes sóhajjal ejtett ki, a tisztáson keresztül elhallatszott Callie-ig, és felrázta révületéből. Rémülten engedte le a kezét és hagyta el a színt, amelynek tanújává vált. Szaladt a labirintusban, kétségbeesetten menekült, és csak annál a márványpadnál állt meg, ahol az éjszakai kalandja elkezdődött. Nehezen kapkodva a levegőt lassan összeszedte magát, és meg volt döbbenve a saját viselkedésétől. Egy fiatal hölgy nem hallgatózik. Ráadásul végképp nem így, egy bokorban… Ezenkívül a fantáziálás sehová nem vezet. Megpróbálta elhessegetni a fájdalmat, amelyet az igazság miatti szomorúság váltott ki benne. Belőle soha nem lesz Ralston márkiné, de más, hozzá hasonló férfié sem lesz ő soha. Teljesen biztos volt abban, hogy amit a férfi neki mondott, csupán egy javíthatatlan csábító hazugsága volt. Csak meg akarta nyugtatni őt, és meg akart szabadulni tőle, hogy mielőbb odaérjen a randevújára az előbb látott sugárzó szépséggel. A férfi maga sem hitte el egy szavát se annak, amit mondott. Nem, ő nem Calpurnia volt, Róma császárnője, hanem csak Callie, a kis szürke egér. És az is marad örökre.

1. fejezet London, 1823. április Szűnni nem akaró dörömbölésre ébredt. Eleinte nem vett tudomást róla, mert az álom kellemes burkot vont köré, meggátolva, hogy az idegesítő zaj eljusson hozzá. A dörömbölés után hosszú szünet állt be. A hálószobára sűrű csend ereszkedett. Gabriel St. John, Ralston márkija, a hivalkodó fényűzéssel berendezett szobába beszűrődő kora reggeli fényt szemlélte. Egy pillanatig mozdulatlanul nézte a selyemtapétával, aranyozással díszített szoba, az érzéki örömök giccses fészkének gazdag árnyalatait. Majd a mellette fekvő gyönyörű nő felé nyúlt, és elégedetten elmosolyodott, amikor az készséges, meztelen testével hozzá simult. A hajnali óra és a nő forró testének elegye majdnem visszavarázsolta a könnyű szendergés állapotába. Mozdulatlanul feküdt, behunyta a szemét, ujjaival ráérősen simogatta szeretője vállát, a nő karcsú ujjai pedig lefelé vándoroltak a testén. A mozdulat ígéretesen erotikus volt. A nő érintése egyre erőteljesebbé, határozottabbá vált, és ügyességét kéjes sóhaj jutalmazta. Ekkor a hangos és folyamatos kopogtatás újrakezdődött a súlyos tölgyfa ajtón. – Hagyja már abba!!! – Ralston kiugrott a szeretője ágyából, és halálos bizonyossággal felkészült arra, hogy nagyon leteremti a betolakodót.

Gyorsan felkapta selyemköntösét, és bőszen átkozódva tépte fel az ajtót. A küszöbön azonban saját ikertestvére állt, kifogástalan öltözékben és tökéletesen ápolt körmökkel, mintha teljesen rendjén való lenne, hogy pirkadatkor a bátyját keresve bekopog a szeretője ajtaján. – Uram, megtettem mindent, hogy távol tartsam… – hadarta egy szolgáló Nicholas St. John mögött. Ralston márkijának fagyos pillantása torkára fagyasztotta a szót: – Hagyjon magunkra! – mondta. Nick pillantásával követte a távozó inast, és láthatóan jól szórakozott: – El is felejtettem, hogy milyen elbűvölő vagy reggelente, Gabriel. – Mi a ménkű hozott ide ilyenkor? – Először a Ralston-házba mentem, de mivel nem voltál ott, ezért ez volt a legvalószínűbb hely, ahol lehettél. Pillantása bátyjáról a hatalmas ágy közepén ülő nőre tévedt. Nick vigyorogva, ugyanakkor elismerően bólintott bátyja szeretője felé, és azt mondta a nőnek: – Nastasia, bocsánatot kérek, hogy így önökre törtem. A görög szépség érzéki bujasággal nyújtózkodott, akár egy macska. Hagyta lecsúszni a takarót, amelyet az ajtónyitás pillanatában szemérmet színlelve magára rántott, így láthatóvá vált kívánatos melle. Izgató mosoly játszott ajkain, amikor így szólt: – Lord Nicholas, biztosíthatom önt arról, hogy a legkevésbé sem vagyok bosszús. Esetleg nem szeretne csatlakozni hozzánk – itt jelentőségteljes szünetet tartott –, reggelire? – Csábító ajánlat – mosolygott Nick elismerően. Ralston nem vett tudomást a kis közjátékról, és provokálta öccsét: – Nick, ha ennyire híján vagy hölgytársaságnak, biztosan tudtunk volna neked találni egy olyan úticélt, ahol nem zavarnál engem a pihenésben.

Nick az ajtófélfának támaszkodva kicsit még Nastasián legeltette a tekintetét, mielőtt újra Ralstonra nézett volna. – Éppen pihentél, bátyó? Fivére a szoba sarkában álló mosdótálhoz lépett, és felszisszent, amikor hideg vizet fröcskölt az arcára. – Jól mulatsz, ugye? – kérdezte Nicktől. – Pompásan. – Fél percet adok, hogy elmondd, minek jöttél ide, mielőtt megunom, hogy van egy öcsém, és kidoblak. – Érdekes, pont rátapintottál a lényegre – mondta Nick lazán – , ugyanis pontosan amiatt vagyok itt, mert hármunk közül te vagy a legidősebb. Ralston az öccsére nézve kicsit felemelte a fejét, így a vízcseppek lecsorogtak az arcáról. – Tudod, Gabriel, úgy tűnik, hogy van egy húgunk – mondta neki Nick. – Egy féltestvérünk.

Ralston kifejezéstelen hangon beszélt, lenézett az ügyvédjére, arra várva, hogy a szemüveges férfi idegei kicsit lenyugodjanak, és elmagyarázza meglepő bejelentésének körülményeit. Ralston London játékbarlangjaiban tanulta meg, hogyan kell megfélemlíteni másokat, ahogy most is arra várt, hogy a technikája gyorsan hatni fog, és szóra bírja az apró termetű férfit. Igaza volt. – Hát, mylord, szóval… – Nyögje már ki, hogy miről van szó! Nem érek rá egész nap – szakította félbe Ralston, és átvágott a dolgozószobán, hogy töltsön magának egy italt. – Az édesanyja…

– Az édesanyám, már ha lehet ezt a szót használni egy olyan szerencsétlen teremtményre, aki szült bennünket, majd több mint huszonöt éve elhagyta Angliát, és a kontinensre távozott. Egy borostyánszínű italt kavargatva a poharában úgy tett, mint aki nagyon unatkozik. – Miért hinnénk el, hogy ez a lány a testvérünk, és nem egy szélhámos, aki csak vissza akar élni a jóindulatunkkal? – Az apja velencei mágnás volt, és rengeteg pénzt hagyott rá – szólt az ügyvéd, és megigazította a pápaszemét. – Semmi oka nem volt arra, hogy hazudjon a lány származásáról, mylord. Sőt, minden valószínűség szerint ő maga soha nem is értesítette volna önöket a lány létezéséről. – Akkor mégis miért szólt? – A lánynak nincs több említésre méltó rokona, bár azt hallottam, hogy vannak olyan barátok, akik szívesen befogadták volna őt. Azon dokumentumok alapján, amelyeket az irodámnak megküldtek, az anyja unszolására jött ide. Ő ragaszkodott ahhoz, hogy a férje halála előtt küldje el önökhöz a húgukat. Az ön édesanyja biztos volt abban, hogy ön – itt megköszörülte a torkát – eleget fog tenni családi kötelezettségeinek. Ralston mosolygott, de látszott rajta, hogy nincs humoros kedvében. – Elég komikus, hogy éppen az anyánk hivatkozik a családi kötelezettség érzésére. Az ügyvéd nem tett úgy, mint aki nem érti ezt a megjegyzést. – Teljes mértékben egyetértek, mylord, de ha szabad megjegyeznem, a lány itt van, és nagyon bájos teremtés. Nem nagyon tudom, hogy mit tegyünk vele. Elhallgatott, de így is érthető volt, hogy mit is akart mondani. Nem igazán tudom, hogy itt hagyhatom-e öt az ön kezei között. – Persze hogy itt a helye, itt kell, hogy maradjon – mondta végül Nick. Bejelentésére az ügyvéd hálás pillantást vetett rá, bátyja pedig

ideges képet vágott. – Fogadjuk be őt! El tudom képzelni, hogy milyen szörnyű állapotban van most. – De még mennyire, mylord! Az ügyvéd készségesen egyetértett, látva Nick elérzékenyülő tekintetét. – Eddig nem is tudtam, hogy te ilyen döntéseket hozhatsz ebben a házban – mondta Ralston vontatottan, miközben nem vette le a tekintetét az ügyvédről. – Csak szeretném lerövidíteni Wingate kínlódását – válaszolta Nick, és az ügyvéd felé biccentett. – Gondolom, a saját testvéredet nem fogod elutasítani. Nicknek értelemszerűen igaza volt. Gabriel St. John, Ralston hetedik márkija a sorban nem fogja elküldeni a saját húgát, függetlenül attól, hogy a lelke mélyén valójában erre vágyott. Beletúrt fekete hajába, és maga is meglepődött, hogy még mindig dühös az anyjára, akit pedig már hosszú évek óta nem látott. Anyjuk nagyon fiatalon ment férjhez – alig töltötte be a tizenhatot –, és egy éven belül egy ikerpárnak adott életet. Egy évtizeddel később tűnt el és menekült a kontinensre, elhagyva a fiait és kétségbeesett férjét. Bármelyik más nővel szemben Gabriel együttérzést tanúsított volna, megértette volna félelmeit, és megbocsátotta volna neki, hogy elhagyta a családját. Azonban tanúja volt apja bánatának, és maga is átérezte azt a fájdalmat, amelyet egy anya elvesztése okoz. És a szívében a szomorúság helyét átvette a harag. Éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy egyáltalán beszélni tudjon róla. És most, amikor tudomására jutott, hogy az anyja még egy család életét tönkretette, a régi seb újra felszakadt benne. Szült még egy gyereket, méghozzá egy kislányt, majd hagyta, hogy az anya nélkül nőjön fel. Ez nagyon felbőszítette. Az anyja természetesen nem tévedett: azt fogja tenni, amit a család iránt érzett kötelesség megkövetel. Ralston mindent meg fog tenni, hogy jóvátegye az ő bűneit. Lehetséges, hogy igazából ez hozta ki leginkább a sodrából,

hogy az anyja még most is „ismerte” őt, tudta, hogy mit fog tenni. Az bosszantotta, hogy a kettejük között ilyenformán mintha mégis létezett volna valamilyen kötelék. Letette a poharát, és visszaült a mahagóni asztal mögé. – Hol van a lány, Wingate? – Azt hiszem, hogy a zöld szobában szállásolták el, mylord. – Akkor akár ide is hívhatnánk. – Nick odament az ajtóhoz, kinyitotta, és egy kint várakozó inast küldött a lányért. Az ezt követő jelentőségteljes csendben Wingate felállt és idegesen igazgatta a mellényét, majd megszólalt: – Megengedi, mylord, hogy mondjak valamit? Gabriel ideges pillantást vetett rá. – Ő egy nagyon kedves, nagyon aranyos leány. – Ezt már elmondta egypárszor. Azzal ellentétben, amit rólam gondol, Wingate, nem vagyok fiatal lányokat elcsábító, emberevő szörnyeteg. – Elhallgatott, majd fanyar mosollyal hozzátette: – Legalábbis ami a rokonságomba tartozó leányokat illeti. Húga érkezése sajnos meggátolta Gabrielt abban, hogy élvezetét lelje az ügyvéd felháborodott arckifejezésében. Nyílt az ajtó, ő felállt, és a belépő nő ugyanolyan kék szemekkel nézett vissza rá, mint amilyen az övé volt. – Uramisten! – Nick pontosan kifejezte azt, amit Gabriel is gondolt. Kétség nem férhetett ahhoz, hogy a lány a húguk. Amellett, hogy a szeme is éppolyan mélykék volt, mint bátyjaié, karakteres álla és hullámos, sötét haja is hasonlított az övékére. Az anyjuk kiköpött mása volt, éppolyan magas, kecses, elragadóan szép, tekintetében éppolyan tűz lobogott. Gabriel csak magában szitkozódott a megdöbbenéstől. Kettejük közül először Nick tért magához. Mélyen meghajolt a hölgy előtt, és azt mondta: – El vagyok bűvölve, Miss Juliana. Nicholas St. John vagyok, az ön bátyja. Ő pedig a testvérünk, Gabriel, Ralston márki.

Juliana bájosan pukedlizett. – A nevem Juliana Fiori. Be kell, hogy valljam, hogy én se ezt vártam… – elhallgatott, kereste a megfelelő szót – mármint, hogy önök… igemelli… Bocsánat, de nem jut eszembe a megfelelő szó. Nick mosolygott: – Ikrek. El tudom képzelni, hogy az anyánk is meglepődött, amikor megszülettünk. Juliana arcán épp olyan gödröcske jelent meg, amilyen Nicknek szokott. Elképesztő! – Nos – köhintett Wingate, amivel sikeresen magára vonta a többiek figyelmét. – Akkor most én a távozás mezejére lépek, természetesen, ha az uraknak már nincs szükségük rám. Az apró termetű férfi láthatóan idegesen toporgott, és alig várta, hogy elhagyhassa a helyiséget. – Kimehet – mondta Ralston hidegen. – Sőt, kifejezetten örülnék, ha mielőbb távozna. Az ügyvéd láthatóan idegesen, kapkodva meghajolt, mintha attól tartana, hogy Ralston meggondolja magát, és mégis maradnia kell. Ahogy kiment, Nick próbálta megnyugtatni Julianát: – Remélem, nem hagyja, hogy Gabriel megtévessze önt. Ő nem olyan gonosz, amilyennek látszik. Csak néha szeret a ház ura szerepében tetszelegni. – Nemcsak tetszelgek, hanem valóban én vagyok a ház ura – jegyezte meg Ralston szárazon. Nick a húgára kacsintott. – Csak négy perccel idősebb mint én, de nem tudja megállni, hogy ne dörgölje ezt folyton az orrom alá. Juliana félénken elmosolyodott, majd gyönyörű kék szemeit idősebb bátyjára szegezte. – Ha megengedi, akkor én inkább távoznék, mylord. Gabriel bólintott.

– Persze, természetesen. Felvitetem a holmiját az egyik emeleti szobába. Biztosan nagyon elcsigázott az úttól. – Nem, ön félreértett engem. Szeretném elhagyni Angliát, és vissza akarok térni Velencébe. Mivel sem Gabriel, sem Nick nem szólt semmit, ezért folytatta. Beszéd közben folyamatosan gesztikulált, és az akcentusa annál érezhetőbb lett, minél több érzelem vegyült mondandójába. – Biztosíthatom önöket arról, hogy nem értem, apám miért ragaszkodott az idejövetelemhez. Vannak otthon barátaim, akik örömmel befogadnának engem. Gabriel határozottan félbeszakította: – Márpedig itt marad, és kész. – Bocsásson meg, signore, de nem szeretnék. – Úgy vélem, hogy nincs más választása. – Nem tarthatnak itt. Nem tartozom sem önökhöz, sem Angliához. – Valahogy mintha kiköpte volna ezt a szót, hogy Anglia, mintha rossz ízű lett volna. – Juliana, ön megfeledkezik arról, hogy félig-meddig angol – mondta Nick, aki láthatóan nagyon szórakoztatónak találta a lányt. – Soha! – válaszolta Juliana. – Én olasz vagyok! – Kék szeme villogott a dühtől. – Ami a temperamentumodban is megnyilvánul, cicuska – morogta Gabriel. – De szinte édesanyánk képmása. Juliana a falra nézett. – Képmása? Milyen képmása? Hol van édesanyám képe? Nick nevetgélt, bájosnak találta a lány értetlenkedését. – Nem, itt nem talál róla képet. Gabriel azt szerette volna mondani, hogy ön úgy néz ki, mint az édesanyánk. Tulajdonképpen a szakasztott mása. Juliana bosszúsan gesztikulálva tiltakozott. – Soha többé ne mondjanak nekem ilyet! Az anyánk egy… – mondta, de nem fejezte be a mondatot, és a szobára súlyos csend nehezült a kimondatlan jelzőtől.

Ralston szája kényszeredett mosolyra torzult. – Úgy látom, hogy egy olyan dolgot már találtunk, amelyben egyetérthetünk. – Nem kényszeríthetnek arra, hogy itt maradjak. – Attól tartok, hogy téved. Már aláírtam a papírokat, amelyek szerint egészen addig az én gyámságom alá tartozik, amíg férjhez nem megy. A lány szemei tágra nyíltak a csodálkozástól. – Ez lehetetlen! Édesapám soha nem kért volna tőlem ilyesmit. Tudta, hogy nem áll szándékomban férjhez menni. – Hogyhogy? Miért? – kérdezte Nick. Juliana hirtelen felé fordult. – Azt gondolom, önök igazán megérthetnék, hogy nem akarom megismételni anyám bűneit. Gabriel értetlenül hunyorgott. – Igazán semmi ok nincs arra, hogy ön bármiben is hasonlítson… – Megbocsátja, hogy még az esélyét is szeretném elkerülni ennek, uram? Biztosan meg tudunk valami másban állapodni. Ebben a pillanatban Gabriel eldöntötte a kérdést. – Ön nem ismerte az édesanyánkat, ugye? – kérdezte. Juliana egyenesen, büszke tartással állt, és egyetlen arcizma se rándult, amikor Ralston a szemébe nézett. – Körülbelül tíz évvel ezelőtt hagyott el bennünket. Gondolom, önökkel is hasonló a helyzet. – Még tízévesek sem voltunk – bólintott Ralston. – Akkor úgy vélem, hogy egyikünk sem pazarolt rá túl sok szeretetet. – Pontosan így van. Így álldogáltak egy hosszú pillanatig, próbáltak rájönni, hogy vajon igazat mond-e a másik. Gabriel szólalt meg először: – Egy kedvező ajánlatot szeretnék tenni önnek. Juliana erre kapásból a fejét rázta, de Ralston felemelte a kezét, és ezzel mintegy beléfojtotta a szót.

– Ez nem egy üzleti tárgyalás. Itt marad két hónapra, és kész. Ám ha ezután úgy dönt, hogy vissza akar térni Olaszországba, akkor ezt lehetővé fogom tenni önnek. Juliana lehajtott fejjel vette fontolóra az ajánlatot, és minden bizonnyal azt, hogy milyen lehetőségei vannak a menekülésre. Végül beleegyezése jeléül bólintott, és azt mondta: – Két hónap, egy nappal se több. – Kedves húgom, akkor hát válasszon egyet az emeleti hálószobák közül. – Grazié, mylord – pukedlizett a lány, majd a dolgozószoba ajtaja felé fordult, de Nick kíváncsiskodó kérdése megállította. – Hány éves? – Húsz. Nick futó pillantást vetett a testvérére, mielőtt folytatta volna: – Be kell vezetni önt a londoni társasági életbe. – Aligha hiszem, hogy szükség lenne erre, mivel csak nyolc hétig leszek itt – mondta, és a nyolcat különös nyomatékkal hangsúlyozta. – Visszatérünk majd a témára, ha kicsit megszokta nálunk – zárta le Ralston a beszélgetést. Kikísérte a hölgyet, és a dolgozószoba ajtajában állva szólította a főkomornyikot. – Jenkins, kísérje kérem Miss Julianát az emeletre, és kérjen meg valakit, hogy segítsen a komornájának kipakolni a holmiját! Ezután Julianához fordult: – Van komornája, ugye? – Igen – mondta, de látszott rajta, hogy mulatságosnak találja Ralston kérdését. – Emlékeztetni szeretném arra, hogy a rómaiak hozták a civilizációt az önök országába, és nem fordítva. – Néha szeretne azért borsot törni az orrunk alá, és nem akar kezes bárány lenni, ugye? – húzta fel kérdőn Ralston a szemöldökét. Juliana angyalian elmosolyodott. – Abba egyeztem bele, hogy itt maradok, és nem abba, hogy csendben maradok. Ralston újra Jenkinshez fordult:

– A hölgy mától nálunk fog lakni. Juliana a fejét rázta, miközben pillantása találkozott a bátyjáéval. – Csak két hónapig. Erre Ralston egyetértése jeléül bólintott, és kiigazította magát: – A hölgy egyelőre nálunk fog lakni – mondta. A főkomornyiknak a szeme se rebbent a meglepő bejelentés hallatán, hanem nyugodtan csak annyit mondott, hogy „Rendben, uram!”, és több inassal az emeletre vitette Juliana utazóládáit, hogy majd azután felkísérje a hölgyet. Elégedetten látva, hogy az utasítását teljesítik, Ralston becsukta a dolgozószoba ajtaját, és visszament Nickhez, aki arcán hanyag mosollyal támaszkodott a tálalószekrénynek. – Minden elismerésem, bátyám! – mondta Nick. – Bárcsak tudnák az emberek, hogy a családi kötelességek iránt milyen rendkívüli érzékkel viseltetsz! Rögtön semmivé foszlana a bukott angyal hírneved! – Jó lenne, ha befejeznéd a fecsegést! – De ez tényleg olyan szívet melengető! Ralston márki, a gonoszság mintaképe, akinek a szívét meglágyította egy gyermek! Ralston elfordult a testvérétől, és az íróasztalához ment. – Nincs valahol egy olyan szobrod, amit le kellene tisztítani? Nem jött hozzád mostanában egy idősebb nő Bathból valamilyen márvánnyal, amit feltétlenül azonosítani kellene? Nick kinyújtotta, majd keresztbe tette a lábait, fényesre pucolt lovaglócsizmái csillogtak. – Éppenséggel van. Ugyanakkor neki is, mint ahogy rajongótáborom többi tagjának is, egyelőre várnia kell. Sokkal inkább veled kellene töltenem a délutánt. – Miattam nem kell maradnod. Nick komolyra fordította a szót. – És mi lesz két hónap múlva? Ha el akar menni, és te ezt nem engedheted meg? Mivel Ralston nem válaszolt, ezért Nick folytatta:

– Nem volt könnyű élete. Az anyja elhagyta még kislánykorában. Aztán még az apját is elveszítette… – Pontosan ugyanaz történt vele, mint velünk. – Ralston egy kupac levelet válogatva színlelt érdektelenséget. – Csupáncsak arra szeretnélek emlékeztetni, hogy mi is elveszítettük nemcsak apánkat, de anyánkat is. Nicknek szeme se rebbent. – De mi ott voltunk egymásnak. Neki nincs senkije. Mi mindenkinél jobban tudjuk, hogy milyen helyzetben van most. Amikor mindenki elhagy, akit egykor szerettél. Ralston Nickre nézett, tekintete elkomorult a közös gyermekkori emlékektől. Az ikreknek túl kellett élniük, hogy az anyjuk elhagyta őket, az apjuk pedig a teljes kétségbeesésbe zuhant. A gyerekkoruk nem volt kellemes, de Nicknek igaza van, ők ott voltak egymásnak. És ez nagy különbség. – Az egyik dolog, amit a szüleim példáján megtanultam, az, hogy a szeretetet sokszor túlbecsülik. Ami számít, az a felelősség. A tisztelet. Julianának is jobb, ha ezt ilyen fiatalon megérti. Most itt vagyunk mellette. És valószínűleg nem gondolja, hogy ez sokat jelent, de ez épp elég lesz neki. A testvérek a gondolataikba merülve hallgattak, majd Nick azt mondta: – Nehéz lesz elérni, hogy a társaságban elfogadják őt. Ralston tudta, hogy a testvérének igaza van, és káromkodott egy cifrát. Julianát elvált nő lányaként aligha fogják tárt karokkal fogadni az előkelő társaságban. A legjóindulatúbb hozzáállás az lehet, hogy Juliana egy olyan nő gyereke, aki a finom, úri társaságon kívül élt, így a lánynak nem kevés erőfeszítést kell majd tennie azért, hogy anyja rossz hírnevétől megszabaduljon. A legrosszabb esetben úgy tekintik majd, mint egy bukott márkinő és polgári származású olasz szeretője törvénytelen gyermekét. – Gondjai lesznek a vallása miatt is – szólalt meg Nick újra.

Gabriel kicsit elgondolkodott. – Az, hogy anyánk hozzáment az ő apjához, azt jelenti, hogy Olaszországba érkezve át kellett térnie katolikus hitre. A katolikus egyház soha nem ismerte volna el a házasságukat, ha megmaradt volna az anglikán hitben. – Ebben az esetben a mi helyzetünk is bonyolult – vigyorgott Nick kényszeredetten. – Csak az olaszok szemében – válaszolta Gabriel. – Szerencsére angolok vagyunk. – Ez nagyszerű, akkor velünk minden rendben – mondta Nick. – De mi lesz Julianával? Sokan szóba se akarnak majd állni vele. Egy bukott márkinő és a szeretője lánya. Ráadásul katolikus is. – Amúgy se fogadták volna el őt, hiszen azon a tényen nem tudunk változtatni, hogy az apja polgári származású. – Talán egyszerűbb lenne, ha távoli rokonunkként mutatnánk be őt, nem mint a testvérünket. Ralston ellentmondást nem tűrő hangon felelte: – Ki van zárva, hiszen a testvérünk. Így fogjuk őt bemutatni, és majd számolunk a következményekkel. – A következményekkel majd neki kell számolnia. – Nick a bátyja szemébe nézett, szinte a levegő is súlyossá vált a kimondott szavak fontosságától. – Hamarosan tombolni fog a báli szezon. Ha azt akarjuk, hogy Juliana sikeres legyen, akkor kifogástalanul kell viselkednünk. Az ő jó híre a mi megítélésünktől is függ. Ralston megértette a célzást. Véget kell vetnie a viszonyának Nastasiával, az indiszkréciójáról híres opera-énekesnővel. – Még ma beszélek Nastasiával. Nick helyeslően biccentett, és hozzátette: – Julianát hivatalosan kell majd bemutatni. Ezt egy olyan személynek kellene megtennie, akinek feddhetetlen a híre. – Igen, ez nekem is eszembe jutott. – Megkérhetnénk Phyllidia nénit.

Nick hangja már apai nagynénjük nevének említésétől is megremegett. A néni elég csípős megjegyzéseket tudott tenni, de ennek ellenére az idős dáma az előkelő társasági élet oszlopos tagjának számított. – Nem – vágta rá azonnal Ralston. Nagynénjük nem lenne képes megbirkózni egy ilyen kényes helyzettel, hogy a báli szezon közepén egy titokzatos ismeretlen húg érkezik a Ralston-házba. Nem, az idős hölgy ehhez nem rendelkezik elég diplomáciai érzékkel. Erre egyetlen nőrokonunk sem képes. Akkor mégis ki legyen ez a személy? Az ikrek tekintete találkozott. Mindketten elhatározták, hogy elkötelezik magukat az ügynek. De csak egyikük volt márki. Szavai nem hagytak kétséget maguk után. – Meg fogom találni a megfelelő személyt.

2. fejezet Könnyeket ontva szaladt hozzá, a nyakába vetette két karját, s csókolta fejét, ezt mondta urának: Most, noha kétkedtem nagyon is, meggyőzted a lelkem.” Szólt; s Odüsszeuszban erősebb vágy ébredt zokogásra, lelkének-kedves feleségét sírva karolta. Callie Hartwell abbahagyta az olvasást és elégedetten felsóhajtott. Sóhaja megtörte az Allendale-ház könyvtárának csendjét, ahová órákkal ezelőtt vonult, hogy olvasnivalót keressen. Szerinte egy jó könyv ismertetőjegye egy időn és téren átívelő szerelmi történet, és Homéroszban nem kellett csalódnia. Ó, Odüsszeusz, gondolta, miközben a bőrkötéses könyv egyik megsárgult lapját végigsimítva elmorzsolt egy könnyet. Húsz év elteltével tudtad szeretett feleségedet újra a karjaidba zárni! A legjobban megérdemelt egyesülés, amelyről valaha is olvastam. Hátradőlt kényelmes, kárpitozott foteljában, és mélyen beszippantotta a gondosan, olajjal ápolt bőrkötéses könyvek illatát. Elképzelte, hogy ő a történet női főszereplője, a szerető feleség, a hősies bolyongás célja, a nő, akiért furfangos férje megküzdött a küklopszokkal, Ellenállt a szirének dalának, leküzdött minden útjába kerülő akadályt, miközben egyetlen cél vezérelte, mégpedig hogy feleségéhez visszatérjen. Milyen érzés lehet ilyen nőnek lenni? Olyan nőnek, akinek páratlan szépségét kora legnagyobb hősének szerelme jutalmazta? Milyen lehetett egy ilyen férfit a szívébe zárni? Beengedni a férfit az életébe? Az ágyába? Callie mosolygott, amikor ez az illetlen dolog az eszébe jutott. Hát igen, Odüsszeusz.

Nevetgélt magában. Ha mások tudnák, hogy Lady Calpurnia Hartwell, az illemtudó, jól nevelt vénkisasszony ilyen titkos, és teljességgel illetlen vágyakat táplál kitalált hősök iránti Nagyot sóhajtott. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy nagyon bután viselkedik, amikor kedvenc könyveinek a hőseiről ábrándozik. Ez természetesen egy szörnyű szokás, amelynek sajnos már túlontúl régóta hódolt. Akkor kezdődött, amikor tizenkét évesen először olvasta a Rómeó és Júliát, amelyet sok más kisebb és nagyobb hős követett. Kezdve Beowulftól, Hamleten és Trisztánon keresztül a rémregények sötét gazfickóiig. Nem számított, hogy a mű eposz, dráma vagy regény, Callie egyformán fantáziált minden fiktív hőséről, és néha a gazfickókról is. Behunyta a szemét, és azt képzelte, hogy teljesen máshol van, nem ebben a magas mennyezetű könyvtárszobában, amely már generációk óta őrizte az Allendale család könyveit és kéziratait. Ábrándjaiban ő nem Allendale gróf hajadon húga volt, hanem Penelopé, akit olyan mély szerelem fűzött Odüsszeuszhoz, hogy az összes kérőjét elzavarta. Képzeletében a hősét is megrajzolta. Ő egy szövőszék előtt ült, erős és férfias hőse pedig a küszöbön állt. Callie-nek nem esett nehezére elképzelni őt. Most is ugyanazt a képet látta lelki szemei előtt, mint amit az elmúlt tíz évben újra és újra elképzelt. Magas, széles vállú, sűrű sötét haja van, amely szinte minden nőben azt a vágyat ébreszti, hogy megsimogassa, szeme kék, akár a Földközi-tenger, amelyen Odüsszeusz húsz évig hajózott. Karakteres áll, rajta egy gödröcskével, amely a mosolyával feltűnőbbé válik, a mosolya pedig egyszerre romlott és derűs. Igen, minden hősét egyetlen férfi alapján képzelte el, akiről mindig is álmodozott – Gabriel St. Johnról, azaz Ralston márkiról. Az átlagember joggal gondolhatta volna, hogy tízévnyi hiábavaló vágyakozás után Callie már felhagyott ábrándjával, de sajnálatos módon úgy tűnt, hogy teljesen odaveszett. Nyilvánvalóan egyszerűen

arra volt ítélve, hogy élete hátralévő részében arról álmodozzon, hogy ő Kleopátra, Ralston pedig Antonius. Ezen a hasonlaton Callie hangosan felnevetett. Őrültségnek tűnt egy lapon említeni Lady Calpurnia Hartwellt Kleopátrával, csupán azért, mert őt a császárnő után nevezték el. Először is, Callie nem igázta le a férfiakat szépségével, míg Kleopátra ilyen téren különösen tapasztaltnak számított. Callie-vel ellentétben Kleopátrának nem volt teljesen hétköznapi barna haja és barna szeme. Egyiptom királynőjét egyetlen kortársa sem írta le molettnek. Callie azt sem tudta elképzelni, hogy Kleopátra egész este a bálterem egyik sarkában árulja a petrezselymet. Callie ezen kívül abban is biztos volt, hogy Egyiptom uralkodónője soha nem vett volna fel csipke főkötőt. Callie-ről azonban sajnálatos módon mindezt el lehetett mondani. Ám most, ebben a pillanatban Callie volt a gyönyörű Penelopé és Ralston az ájulásig jóképű Odüsszeusz, aki hitvesi ágyukat saját kezűleg faragta olajfából. Callie belepirult, amikor elképzelte, hogy a férfi közeledik hozzá, és a legendás ágyhoz vezeti. Felemeli tunikáját, amely alatt feltűnik az égei naptól hosszú évek alatt sötétbarnára sült mellkas, amelyet akár görög márványból is faraghattak volna. Amikor odaért hozzá és karjaiba zárta, elképzelte az ölelés melegét, valahogy olyan kicsinek is érezte magát mellette. Hosszú évekig várt erre a pillanatra a férfi is, de ő is. A férfi megsimogatta, és ahol csak hozzáért, simogatása olyan forrósággal töltötte el, akár a tűz, majd lehajolt, hogy megcsókolja. Érezte a testét, ahogy az övéhez simul, a kezét az arcán, erős, érzéki ajkait, amelyet csak egy hajszál választott el az övétől. Mielőtt egy égő csókban zárta volna össze az ajkait, suttogott valamit, de olyan halkan, hogy alig hallotta. – CALLIE! A lány felriadt, és kiejtette a kezéből a könyvet. Valaki a könyvtár előtt kiáltotta hangosan a nevét. Zavartan köhécselt, a szíve hevesen dobogott, és titokban azt kívánta magában, hogy akárki is az illető,

menjen el mielőbb, és hagyja, hogy újra ábrándjaiba merüljön. A gondolatot gyorsan szomorú sóhajjal hessegette el. Callie Hartwell túl jól nevelt volt ahhoz, hogy ne feleljen, ha valaki a nevén szólítja. Akármennyire is csöndben szeretett volna maradni. A könyvtárszoba ajtaja kinyílt, és a húga viharzott be, tele energiával és izgatottsággal. – Callie! Hát itt vagy! Már mindenhol kerestelek! Húga sugárzó, izgatott arcát látva Callie-nek muszáj volt elmosolyodnia. Mariana mindig is elbűvölő, túláradó lendületű természeti erő volt, mindenkit levett a lábáról, akárkivel is találkozott. Tizennyolc évesen ő volt a bálkirálynő, pedig ez volt az első szezonja, mégis mindenki figyelmét elnyerte: az Allendale-i Angyal becenevet kapta. A könyvtár meghitt világításában szinte fénylett vajvirágsárga, finom selyemből készült ruhája, amely éppen úgy ragyogott, mint édes, kedves mosolya és csodás barna hajfürtjei. Callie nem csodálkozott azon, hogy a londoni arisztokrácia szó szerint Mariana lába előtt hevert. A húgát nehéz volt nem szeretni, még akkor is, ha tökéletességét néhanapján nehéz volt elviselnie sokkal idősebb, ám sokkal kevésbé tökéletes nővérének. Callie mosolyogva évődött a húgával. – És miért van szükséged rám? Úgy tűnik, hogy eddig is jól elvoltál nélkülem a nap folyamán! Húga porcelánarcára bájos pír kúszott. Callie irigyelhette volna emiatt a finom, egyenletes pírért, ha ehhez a kifogástalan elpiruláshoz már nem szokott volna hozzá a hosszú évek során. – Callie! Egyszerűen hihetetlen az egész! Egész nap csak csipkedem magam, hátha felébredek, és mégis kiderül, hogy csak álom! – Mariana átszáguldott a szobán, leroskadt egy bőrfotelba a nővérével szemben, majd mintegy révületben folytatta: – Rivington megkérte a kezem! Képzeld el! Hát nem csodálatos? James Talbott Rivington hatodik grófja volt, és egész NagyBritannia legirigyeltebb kérője. A fiatal, jóképű és gazdag herceg

már a szezon elején észrevette Marianát, és teljesen elvesztette a fejét. Szédítő udvarlás következett, ma reggel pedig a férfi azért jött az Allendale-házba, hogy megkérje választottja kezét. Callie alig tudta leplezni vidámságát, amikor látta, hogy Rivington mennyire izgul. Minden rangja és gazdagsága ellenére nyilvánvaló volt, hogy mennyire vágyik Mariana igenlő válaszára, és ez csak még rokonszenvesebbé tette Callie számára. – Persze hogy csodálatos! – nevetett Callie. – Úgy csillogott a szeme, amikor ma eljött. Pont úgy nézett, ahogy most te. – Mariana szégyenlősen lesütötte a szemét, Callie pedig folytatta: – De most mesélj, milyen egy olyan férfi választottjának lenni, aki így szeret téged? És ráadásul még herceg is! – Ó, Callie! – sóhajtott Mariana. – Nekem teljesen közömbös, hogy Jamesnek milyen rangja van, nekem csak és kizárólag ő maga számít! Hát nem ő a legcsodálatosabb férfi a világon? – És ráadásul még herceg is! A lányok az ajtó felől hallatszó izgatott felkiáltás hallatán meglepetten fordultak meg. Callie sóhajtott egy nagyot, amikor eszébe jutott, hogy ki elől kellett ma éppen a könyvtárban elbújnia. Az anyja elől, ő állt ugyanis az ajtóban. – Callie! Ugye, hogy milyen nagyszerű hír ez a mai? A lánynak egy pillanatra átfutott az agyán a gondolat, hogy a mai napon vajon még hányszor kell erre a kérdésre válaszolnia. Már éppen kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de úgy tűnik, hogy nem volt elég gyors, mivel az anyja folytatta: – Óriási! Rivington fülig szerelmes a mi Marianánkba! Képzeld el! Egy herceg szerelmes a mi Marianánkba! – Callie ismét megpróbált mondani valamit, de sikertelenül, mert az anyja folytatta: – Mennyi dolgunk lesz! Esküvő! Eljegyzési bál! Az étlap! Meghívók! Nem beszélve a menyasszonyi ruháról! A hozomány! Jaj, Mariana! Az özvegy grófnő arckifejezése pontosan olyan boldogságot tükrözött, mint amilyen döbbenetet Mariana arca. Callie

visszafojtotta a nevetését, és bevetette magát, hogy megmentse a húgát. – Anya, Rivington még csak ma délelőtt kérte meg a kezét! Nem gondolod, hogy egy kis időt kellene adnunk neki, hogy örüljön ennek? – Sokatmondó arckifejezéssel lopva a húgára pillantott. – Talán egy-két napot? Teljesen felesleges volt megszólalnia. Allendale grófnő ott folytatta, ahol abbahagyta, csak annyi különbséggel, hogy a hangja az izgalomtól csak egyre visítóbb lett: – És te, Callie! Nekünk is át kell gondolnunk, hogy te mit fogsz felvenni az esküvőre! Jaj, csak ezt ne! Allendale grófnőről sok jót lehetett mondani, csak azt nem, hogy nagyobb lányának megbízható divattanácsadója lett volna. Ha Callie most nem tudja eltéríteni a figyelmét, akkor az lesz a sorsa, hogy a húga esküvőjén egy tolldíszes borzalomban kell majd megjelennie, és természetesen egy hozzá illő turbánban. – Azt hiszem, édesanya, hogy először a legfontosabb dolgokat kellene tisztáznunk, nem? Nem lenne jó ötlet például ma este egy ünnepi vacsorát rendezni? Rövid hatásszünetet tartott, és várta, hogy bekapja-e anyja a csalit. – Kiváló ötlet! – Callie megkönnyebbülten sóhajtott, és gondolatban megveregette a saját vállát találékonyságáért. – Rendezzünk vacsorát! Természetesen csak szűk, családi körben, mivel az eljegyzésről szóló hivatalos bejelentéssel várnunk kell az eljegyzési bálig. De szerintem is, egy vacsora tényleg jó ötlet lenne mára! Jaj, de akkor még ez is, annyi mindent el kell intézni. El kell küldetnem a meghívókat, és beszélnem kell a szakácsnővel is a menüről. Az özvegy grófné sarkon fordult, és elindult kifelé. A terem ajtajában azonban még megállt, mert muszáj volt még egyszer hangot adni örömének. Vörös arccal és a levegőt szaporán kapkodva csak felkiáltott, hogy Jaj, a mi Marianánk!, majd valóban távozott.

Az anyjuk távozását követő csöndben Mariana egy ideig kábán ült. Callie mosolyogva így szólt: – Ugye nem gondoltad, hogy simán fog menni minden? Ne feledkezz meg arról, hogy anyánk már harminckét éve vár egy esküvőre, azóta, mióta Benedick megszületett. És most, hála neked, végre teljesült az álma. – Nem hiszem, hogy túl fogom élni ezt az egészet – mondta Mariana, megdöbbenésében a fejét ingatva. – Ki volt ez a nő? De tényleg, rá sem ismerek! – Egy anya, akinek a lánya férjhez fog menni. – Uram istenem! – sóhajtott Mariana. – Mit gondolsz, meddig fog így viselkedni? – Nem tudom megmondani, de szerintem legalább a báli szezon végéig. – A báli szezon végéig? És nem tehetünk ellene semmit? – Egyetlen megoldás van. Callie, aki alapvetően élvezte az egész jelenetet, a drámai hatás kedvéért némi szünetet tartott. Mariana türelmetlenül vetette rá magát. – És mi az? – Mit gondolsz, Rivingtonnak volna kedve kiruccanni Gretna Greenbe1? Mariana fájdalmasan felsóhajtott, Callie pedig elnevette magát. A báli szezon rettentő szórakoztatónak ígérkezett. Callie élete legfájdalmasabb báli szezonja előtt állt.

1

Az 1700-as évek végén Angliában életbe lépett házassági törvény értelmében a 21 év alattiak szülei megakadályozhatták a fiatalok házasságkötését, de Skóciában a fiúk már 14, a lányok 12 éves koruktól házasodhattak szülői beleegyezés nélkül. Ezért sok fiatal szerelmes szökött Angliából Skóciába, ahol Gretna Green volt az első falu a skót határ mellett, ahol aztán, ha az eskütétel két tanú jelenlétében történt, bárki összeadhatta őket.

Ácsorgott a szalon sarkában, ahol a vacsora és az étkezés utáni rituálék, azaz a szivarozás, illetve a hölgyek esetében a pletykálás után összegyűlt az egész család, hogy Marianát és hercegét jókívánságokkal halmozzák el. Gyertyák tucatjainak fénye kölcsönzött meghittségét a helyiségnek. Callie rendszerint imádta azokat a kisebb rendezvényeket, amelyek elfértek a családi szalonban, mivel ezek többnyire olyan jó hangulatú ünnepségek voltak, amelyek mindig kellemes emléket hagytak maguk után. De ma este minden másképp volt. Callie átkozta azt a pillanatot, amikor javasolta, hogy rendezzenek ünnepi vacsorát szűk családi körben. Ma úgy tűnt neki, hogy rajta nevetnek még az ősei is a falon függő portrékról. Lenyelte a sóhaját és mosolyt erőltetett magára, amikor Beatrice néni ragyogó arckifejezéssel felé indult. Pontosan tudta, hogy mi fog következni, és azt is tudta, hogy ez elkerülhetetlen. – Hát nem csodálatos? Milyen boldog pár! És mennyire összeillenek! – Valóban, Beatrice néni – mondta Callie egyetértően, és az említett pár felé fordult. A végtelennek tűnő este során megállapította, hogy az ilyen típusú beszélgetéseket könnyebb elviselnie, ha közben Marianát és Rivingtont figyeli. Talán így egy hangyányival könnyebb. – Nagyszerű érzés ilyen boldognak látni Marianát – mondta. Idős nénikéje Callie karjára tette ráncos kezét. Kezdődik, gondolta Callie összeszorított foggal. – Biztos vagyok benne, hogy az édesanyátok most boldog, hiszen ez volt az álma, hogy végre esküvőt ünnepeljünk – kotkodácsolta az idős hölgy. – Mivel nálatok Benedickkel nem sok remény van erre. Callie kínjában a kelleténél kicsit hangosabban nevette el magát. Körbenézett a szalonban, hátha talál valakit, bárkit, aki kiszabadítaná a saját családtagjai részéről elhangzó tapintatlan célozgatások végeérhetetlen áradatából. Három óra alatt, azaz attól kezdve, hogy az első vendégek megérkeztek a vacsorára, Callie-nek tizenkét

különböző emberrel kellett kibírnia ilyen és ehhez hasonló beszélgetéseket. Maga a vacsora volt a legnehezebb, mivel Rivington csökönyös nagymamája és teljesen érzéketlen unokatestvére között ült. Ők ketten minden jel szerint azon a véleményen voltak, hogy Callie hajadon státusza egy olyan téma, amelyet az illendő beszélgetés határai között bőven ki lehet tárgyalni. Callie már kezdte úgy érezni, hogy sem Rivington, sem az Allendale családban nincs egyetlen olyan ember sem, aki legalább minimális mértékben rendelkezett volna tapintattal. Nehezen volt hihető, hogy ezen nagyszámú rokonság tényleg nem érti, mennyire bántó állandóan emlékeztetni őt arra, hogy már vénlány és már garantáltan nem fog jutni neki normális férfi. Ez tényleg kibírhatatlan volt. Mivel nem látott senkit, akit kiszabadítaná szorult helyzetéből, Callie megállított egy inast, aki sherryt szolgált fel. Elvett egy poharat, majd a nénjéhez fordult: – Megkínálhatom egy pohárkával, Beatrice néni? – Jaj, dehogy! Nem bírja a gyomrom – mondta az idős hölgy némi felháborodással a hangjában. – Tudod, Calpurnia, egy hölgy, ügyel a jó hírére, nem iszik társaságban. – Persze, de úgy tűnik, hogy ma este nincs okom ezért aggodalmaskodni, nem ért egyet velem? – Nem, a jó híredet úgy tűnik, hogy semmi sem fenyegeti, Calpurnia. – Beatrice néni akaratlanul is lenéző arckifejezéssel megpaskolta az unokahúga arcát. – Ez egy tragédia, nem? Senki nem látta előre, hogy így fog alakulni. De tényleg, ki gondolta volna, hogy ilyen hozomány ellenére sem akar majd senki elvenni! Callie teljesen ledöbbent és bedühödött, miszerint csak a hozománya miatt lett volna esélye megházasodni, de még mielőtt válaszolhatott volna valami frappánsat, Beatrice néni folytatta: – Sajnos a te korodban már minden reményt fel kell adni. Nehezen tudnám elképzelni, hogy bárki is megkérje a kezed. Hacsak nem egy olyan élemedett korú úriember, aki már fél lábbal a sírban van, és

utolsó útja előtt még némi társaságra vágyik. Talán, talán erre még van némi esélyed. Callie-nek jólesett elképzelnie, ahogy Beatrice néni bután, tátott szájjal nézi, hogy mekkora foltot hagy a ruháján a rálöttyintett sherry. Elhessegette a gondolatot, óvatosan letette a poharát, és megpróbált a nénjére figyelni, aki viszont továbbra is az ő vénlány mivoltán morfondírozott: – Persze nem segít a dolgon, hogy az alakod, nos, nem éppen a legszerencsésebb. Sajnos a rubensi idomok felett már eljárt az idő, Calpurniám. Callie annyira ledöbbent, hogy meg se tudott szólalni. Biztos rosszul hallotta, hogy mit mondott ez az undorító banya. – Nem gondoltál arra, hogy esetleg diétáznod kellene? Főtt tojás és káposzta, azt hallottam, hogy csodát tesz. Kicsit kevésbé lennél több a kelleténél! – Beatrice néni kotkodácsolva nevetgélt, láthatóan jól szórakozott saját kis szójátékán, és fel se tűnt neki, hogy mennyire tapintatlan. – És akkor talán találnánk neked egy férjet! Callie-nek muszáj volt minél gyorsabban elhagyni a helyszínt, mielőtt súlyos kárt tett volna egy családtagjában, vagy egyszerűen elveszítette volna a józan eszét. Kerülte Beatrice néni tekintetét, mert nem tudta garantálni, hogy nem csúszik ki a száján valami nagyon undok megjegyzés, és inkább kimentette magát: – Kérem, ne tessék haragudni, de azt hiszem, meg kellene néznem, hogy mi történik a konyhában. Nem nagyon törődött azzal, hogy ennek nem sok értelme volt azok után, hogy a vacsora már réges-rég véget ért, egyszerűen muszáj volt elmenekülnie a néni közeléből. Alig tudta visszafojtani a könnyeit, amikor végre sikerült besurrannia öccse dolgozószobájába, amely mindig is az Allendaleház férfitagjának menedéke volt. Itt Callie is biztonságban érezhette magát udvariatlan vendégekkel szemben. A hatalmas ablakokon beáradó holdfény megvilágította az egész szobát. Odament a

bárszekrényhez, kivett egy poharat és egy üveg sherryt, és leült a szoba sarkában lévő fotelba. Ma este ez a család egyik hölgytagjának lesz a búvóhelye – gondolta. Nagyot sóhajtott, és italt töltött magának. Letette a nehéz kristálypoharat a padlóra, és lábát a fotel karfáján átvetve kényelmesen elhelyezkedett. – Miért sóhajtozol, hugi? Callie összerezzent, és a szoba másik végében álló impozáns mahagóni íróasztal felé fordult. Meglátta az árnyékban meghúzódó alakot és szélesen elmosolyodott. – Jól rám ijesztettél. – Igen? Remélem, nem baj, ha nem kezdek el mentegetőzni, mivel te törtél be az én rejtekhelyemre. – Benedick Hartwell, Allendale grófja felállt, és átült a nővérével szemben lévő fotelba. – Remélem, jó okod van arra, hogy itt bujkálj, különben kénytelen leszek visszaküldeni. – Igen? Kíváncsi vagyok, hogyan tudnád ezt kivitelezni, hiszen ha engem beárulsz, akkor az is kiderül, hogy te is elbújtál – ugratta a testvérét. – Teljesen igazad van. – Benedick kifogástalanul fehér fogsora szinte világított, ahogy mosolygott. – Nos, akkor maradhatsz. – Ó, ez igazán megtisztelő! – Poharát öccse felé emelte. – Annyira jó vagy hozzám, hogy meg sem érdemlem. Benedick whiskyt töltött magának, és szórakozottan rázogatta a poharában. Callie egy hajtásra kiitta az italát. Behunyt szemmel pihent, élvezte a meghitt csendet. Néhány perc múlva a bátyja megkérdezte: – És miért kellett elszaladnod egy ilyen nagy családi ünnepségről! Callie csukott szemmel válaszolt: – Beatrice néni. – Mit csinált már megint az a vén tyúk? – Benedick!!!

– Remélem, hogy nem azt akarod most nekem beadagolni, hogy gondolatban te nem használsz rá hasonló kifejezéseket? – Egy dolog gondolni valamit, és más dolog hangosan kimondani. Benedick nevetett. – Túl jól nevelt vagy. Nos, mit művelt a mi drága, hőn szeretett nagynénénk, hogy kénytelen voltál egy sötét szobába menekülni előle? Callie sóhajtott, és újratöltötte a poharát. – Semmi olyasmit nem mondott, amit a jelenlévő egyéb családtagok ne mondtak volna, csak ő durvább volt. – Ja, már tudom, a házasság téma. – Tulajdonképpen azt mondta… – Callie elhallgatott és mély levegőt vett. – Nem, nem teszem meg neki azt a szívességet, hogy elismételjem a szavait. – El tudom képzelni, hogy mit mondott. – Nem, Benny, dehogy tudod – kortyolt egyet Callie. – Esküszöm, ha tudtam volna, hogy milyen lesz vénlánynak lenni, akkor hozzámentem volna az első férfihoz, aki megkérte a kezem. – Az első kérőd egy idióta lelkész volt. – Nem szabadna így beszélned egy papról. Benedict fújtatott egyet, és jól meghúzta a whiskys üveget: – Jól van na, akkor hozzá kellett volna mennem a második kérőmhöz, Geoffrey tényleg jól nézett ki. – Ha nem kosaraztad volna ki, akkor apa küldte volna el jó messzire, Geoffrey már akkor javíthatatlan szerencsejátékos és iszákos volt. Te jó isten, hiszen egy játékbarlangban halt meg! – Akkor viszont már özvegy lennék, és az özvegyeket senki nem bántja. – Hát ebben nem vagyok annyira biztos, de ha ragaszkodsz hozzá, akkor legyen… – Benedick elhallgatott. – Te komolyan sajnálod, hogy nem mentél hozzá valamelyikükhöz? Callie újra kortyintott egyet, kicsit ízlelgette a finom édes italt, és elgondolkodott a válaszon.

– Nem – felelte végül –, igazából nem bánkódom egyik udvarlóm miatt sem. Nem szeretnék egy olyan undorító ember tulajdona lenni, aki csak a pénzem vagy a földem miatt venne el, vagy amiatt, hogy rokonságba kerüljön az Allendale családdal. De egy szerelmi házasság nem lenne ellenemre. Benedick felnevetett. – Egy szerelmi házasság teljesen más, de az ilyenek ritkán esnek meg az emberrel. – Igen, egyetértek – mondta Callie, és mindketten elhallgattak. Hosszabb csönd után Callie így folytatta: – Igazából arra vágyom, hogy férfi legyek. – Micsoda? Tessék? – Tényleg ezt szeretném! Mit szólnál például ahhoz, ha azt mondanám neked, hogy az elkövetkező három hónapot a Mariana esküvője kapcsán elhangzó érzéketlen megjegyzések meghallgatásával kellene töltened? – Egyszerűen nem foglalkoznék ezekkel. Callie a poharával öccse felé mutatott. – Látod, pont erről van szó. Azért, mert férfi vagy! – Egy olyan férfi, akinek sikerült kibújni számos olyan eseményen történő megjelenés alól, amelyen amiatt kritizálhatták volna, hogy még mindig agglegény. – Benedick – mondta Callie, miközben kicsit felemelte a fejét – , az egyetlen ok, ami miatt sikerült mindezt elkerülnöd, az, hogy férfi vagy. Rám sajnálatos módon nem ugyanazok a játékszabályok érvényesek. – De hát miért nem? – Azért, mert nő vagyok. Egyszerűen nem tudok kibújni a bálokon, vacsorákon, teadélutánokon és ruhapróbákon történő kötelező megjelenés alól. Édes istenem! Ezek a ruhapróbák! Majd megint el kell viselnem ezeket a hamisan együttérző pillantásokat a ruhakészítő szalonban, miközben Mariana a menyasszonyi ruháját próbálja majd.

Újra lehunyta a szemét, elképzelve a jelenetet. – Továbbra se értem az okokat, hogy miért nem teheted azt meg, hogy egyszerűen nem jelensz meg ezeken a borzalmas rendezvényeken. Rendben van, hogy meg kell jelenned azon a bálon, amelyen bejelentik az eljegyzésüket. Ott kell lenned az esküvőn. De a többit hagyd ki! – De hát nem tehetem meg! – Újra felteszem a kérdést: miért? – A rendes nők éppúgy nem bújhatnak ki a társas rendezvények alól, mint ahogy nem tarthatnak szeretőt. Törődnöm kell a jó híremmel. Benedick erre is csak morogni tudott. – Mekkora butaság ez, Calpurnia! Hiszen már huszonnyolc éves vagy! – Nem igazán úriemberhez illő a koromat emlegetni. És azt is tudod, hogy utálom, ha Calpurniának hívsz. – Túl fogod élni. Huszonnyolc éves vagy, nem vagy férjnél, és másokkal összehasonlítva neked van a legpéldásabb híred. De az isten szerelmére, mondd már meg nekem, mikor mentél el úgy valahová, hogy nem volt rajtad a csipke főkötőd? Callie mérges pillantást vetett a testvérére. – A jó hírem a mindenem, semmi másom nincsen. Pontosan ezt magyarázom neked, Benedick. – Előrehajolt, hogy egy újabb pohár sherryt töltsön magának. – Természetesen igazad van. A jó híred jelen pillanatban a mindened. De ennél több mindened is lehetne. Miért nem veszed el egyszerűen, amihez kedved van, ami járna neked? – Arra bátorítasz, hogy szennyezzem be az Allendale nevet? – kérdezte Callie döbbenten, mert nem hitt a fülének. Szinte megdermedt egyik kezében az üveggel, a másikban a pohárral. Benedick kérdőn vonta fel a szemöldökét. Callie erre letette a poharat. – Te is tisztában vagy vele, hogy ha valami hasonlót

követnék el, akkor te Allendale grófjaként is szenvednél a következmények miatt. – Nem azt mondom neked, hogy keríts gyorsan egy szeretőt, Callie. És azt is nagyon remélem, hogy nem fogsz kínos jeleneteket rendezni. Csak arra szeretnék rávilágítani, hogy nem kell túl magas követelményeket állítani magaddal szemben, és nem kellene annyira aggódnod a jó híred miatt sem, hiszen eddig még egy icipici foltocska se esett rajta. Biztosíthatlak arról, hogy semmilyen káros hatással nem lenne az Allendale névre, ha például kihagynál pár borzalmas rendezvényt. – Ha már itt tartunk, akkor megihatok egy whiskyt vagy elszívhatnék egy szivart? – Miért ne? – Ezt komolyan mondod? – Callie, biztos vagyok abban, hogy nem dől össze a ház, ha megiszol egy whiskyt. Abban mondjuk, nem vagyok biztos, hogy ízlene neked. Pár percig mindketten hallgattak, majd Benedick megkérdezte: – És még mit szeretnél csinálni? Callie alaposan meggondolta a választ. Mit csinálna, ha nem kellene tartania a következményektől? – Nem tudom, még soha nem engedtem meg magamnak, hogy ilyesmiken gondolkodjak. – Akkor rajta! Mit csinálnál? – Bármit, amit csak lehetne. – A válasz gyorsasága mindkettejüket meglepte, de Callie egyben érezte is, hogy az igazat mondja. – Egyáltalán nem akarok többet olyan jól nevelt lenni. Igazad van, huszonnyolc évnyi feddhetetlen viselkedés túl hosszú idő – nevette el magát Callie, ahogy saját magát hallgatta. Benedick is együtt nevetett vele. – És? Mit csinálnál? – Kidobnám a szemétbe a csipke főkötőmet.

– Ez nem kérdés – mondta Benedick kissé gúnyosan. – De Callie, legyen egy kis képzelőerőd! Mondj három olyan dolgot, amit itthon is megtehetsz. Callie elmosolyodott, kezdett belemelegedni a játékba. Kényelmesen elnyújtózott a fotelban. – Megtanulnék vívni. – Jóváhagyva – mondta Benedick bátorítóan. – És még? – Párbajozni szeretnék! – Ha már elkezdted, akkor ne állj meg félúton! Lehet, hogy rögtön alkalmazni is tudod majd megszerzett ismereteidet – mondta Benedick tárgyilagosan. Callie grimaszolt. – Igazából nem hiszem, hogy bárkiben is szeretnék kárt tenni. – Értem – mondta Benedict komolyan –, akkor találtunk is egy határt, amelyet nem szeretnél átlépni. – Igen, úgy tűnik az egyiket megtaláltuk. De azért szívesen lőnék pisztollyal is, csak úgy, persze, nem szeretnék senkibe golyót ereszteni. – Sokan szeretnek célba lőni – helyeselt a bátyja. – És mi a harmadik? Callie a plafont nézve gondolkodott. – Szeretnék úgy lovagolni, ahogy a férfiak. – Tényleg? Callie bólintott. – Komolyan. A női nyereg valahogy olyan… kisasszonyos. Benedick elnevette magát Callie finnyáskodásán. – És… – Callie hirtelen elhallgatott, mert egy újabb kívánság jutott az eszébe, mégpedig az, hogy valakit megcsókoljon, de ezt persze nem mondhatta ki hangosan a bátyja előtt. – Minden olyan dolgot kipróbálnék, amit a férfiak magától értetődőnek tartanak – mondta. – Sőt, a szerencsejátékot is kipróbálnám! Egy férfiklubban! – De hogyan? Hogy tudnád ezt kivitelezni?

Callie egy pillanatig elgondolkodott. – Gondolom, férfiruhába kellene öltöznöm. Benedick mosolyogva rázta a fejét. – Úgy látszik, hogy anyánk Shakespeare iránti rajongása rajtunk hagyta bélyegét. – Callie felvihogott, Benedick pedig folytatta. – Azt hiszem, hogy itt van az a határ, amelyet nekem kell meghúznom. Allendale grófjai elveszíthetik előjogaikat a White's klubban, ha ott próbálkoznál. – Szerencséd van, mert nem szándékozom beosonni a White'sba, ahogy a többi dolgot se fogom megtenni. – Vajon volt némi csalódottság Callie hangjában? Újra csend ereszkedett a szobára, a testvérek gondolataikba merültek, majd Benedick felemelte a poharát, hogy kiigya az italát, de még mielőtt a szájához ért volna, megállt, és a húgának nyújtotta a poharat. Callie egy másodpercig csak nézte a borostyánszínű italt, de rájött, hogy Benedick ajánlata sokkal többet jelent, mint egy csepp whisky a pohara alján. Végül is tagadólag rázta a fejét, és ezzel elszalasztotta a pillanatot. Benedick kiitta az italt, és azt mondta: – Sajnálom, hugi – mondta, és felállt. – Örülnék, ha azt hallanám tőled, hogy képes vagy egyszer-egyszer vállalni a kockázatot. Szavai fájdalmasan érintették Callie-t, pedig a férfi ezt csak hanyagul odavetette neki, amikor már indulóban volt. A lány alig figyelt oda az ezután elhangzó kérdésére. – Gondolod, hogy biztonságos elhagyni ezt a szobát? Vagy jobb lenne idecövekelni magunkat egészen az esküvőig? A lány szórakozottan rázta a fejét, és azt válaszolta: – Szerintem biztonságos. Menj csak nyugodtan. – Velem tartasz? – Nem, köszönöm. Maradok még egy ideig, és álmodozgatok egy kalandokkal teli életről. Benedick mosolyogva válaszolt:

– Nagyszerű. Azért szólj, ha esetleg holnap reggel útra kelsz a mesés Keletre. Callie viszonozta a mosolyát. – Te leszel az első, akinek szólni fogok. Benedick ezzel távozott, Callie pedig a gondolataiba merült. Így üldögélt viszonylag sokáig, és hallgatta a ház egyre halkuló zajait, először ahogy a vendégek elköszöntek és elmentek, aztán ahogy családtagok nyugovóra tértek, végül pedig a cselédek rendet raktak azokban a szobákban, ahol az ünnepség zajlott. Ezalatt újra és újra felidézte magában a Benedickkel folytatott beszélgetés utolsó perceit. Mi lenne, ha tényleg meg merné tenni? Mi lenne, ha egy másik életet élhetne, és nem ezt a halálosan unalmas bohózatot, amit most? Mi lenne, ha megtenne mindent, amiről korábban álmodni se mert volna? Mi tartja vissza attól, hogy végre kockázatot vállaljon? Huszonnyolc éves, és különösebben már nem foglalkozik vele senki. A hosszú évek alatt, vagyis amíg fontos volt neki, hogy megőrizze feddhetetlen hírnevét, feddhetetlen is maradt. Az biztos, hogy most sem szeretne túl messzire merészkedni és egy életre tönkretenni a jó hírét. Csak olyan dolgokat tenne meg, amiket egy arisztokrata férfi bármikor nyugodtan megengedhet magának, és meg is enged. De akkor neki miért nem szabad? Felemelte a kezét, és elkezdte kihúzogatni a tűket, amelyek csipke főkötőjét rögzítették. Amikor sikerült megszabadulni tőlük, levette a fejéről. Néhány hosszú tincse is kiszabadult és a vállára omlott. Töprengve nézegette a főkötőt. Mikor alakult át csipke főkötős nővé? Mikor adta fel a reményt, hogy ő is lehet divatos? Mikor lett olyanná, hogy még Beatrice néni tapintatlansága elől is neki kell elrejtőznie? Egy kicsit bizonytalanul ugyan, de felállt, és kezében a főkötővel odaimbolygott a kandallóhoz. Beszélgetése Benedickkel és a megfelelő adag sherry keveréke úgy tűnik, hogy felébresztette a benne szunnyadó erőt. Nézte a kialvó parazsat, és az volt az érzése, mintha a narancssárgán parázsló széndarabok is rajta gúnyolódnának.

Mit tenne, ha valamit meg tudna változtatni? Nem tétovázott tovább: a csipke főkötő a kandalló tüzébe repült. Hosszú ideig semmi nem történt: az összegyűrt anyag csak hevert a parázsló fahasábokon, szűzies fehérsége feltűnően elütött a füstölő, szenesedő fától. Callie már majdnem utánanyúlt, hogy kihúzza a tönkrement főkötőt, amikor az lángra lobbant. A lány felsóhajtott, egy picit akaratlanul is hátralépett, amikor a láng belekapott a csipkébe, és elnyelte a főkötőt. De aztán előrehajolt és nézte, ahogy az anyag a tűz hatására új életre kel, összepöndörödik, majd felvillan. Callie ekkor nevetni kezdett. Egyszerre szörnyen botrányosnak és mégis csodásan érezte magát, úgy érezte, hogy képes lenne bármit megtenni, amiről eddig csak álmodott. Sarkon fordult, és a gróf íróasztalához ment. Gyertyát gyújtott, kihúzta a legfelső fiókot, és elővett egy tiszta papírlapot. Végigsimított rajta, nézte a nagy, krémfehér felületet, majd határozott arcot vágva biccentett, lecsavarta az ezüst tintatartó tetejét, és egy tollért nyúlt. Bemártotta a toll hegyét a fekete tintába, és végiggondolta azon dolgok listáját, amiket megtenne, ha lenne hozzá bátorsága. Az első dolog magától értetődő volt. Bár nem akarta az előbb megosztani Benedickkel, most határozottan úgy érezte, hogy legalább önmagával őszintének kell lennie, és papírra kell vetnie ezt a kívánságát. Végül is ez volt az egyetlen olyan tétel, amellyel kapcsolatban attól tartott, hogy soha nem lesz képes megvalósítani. Határozott, erőteljes vonásokkal azt írta a papírra: Valakit megcsókolni. Felnézett, kicsit félt, hogy valaki rajtakapja, miközben ilyen megbotránkoztató dolgot ír. Aztán újra a leírtakra koncentrált, kissé oldalra hajtott fejjel töprengett. Valahogy mégis kevésnek tűnt az, amit leirt. Az, hogy valakit megcsókolni, valahogy mégsem fejezte ki

pontosan, amit érzett. Koncentrálás közben kicsit beharapta az alsó ajkát, aztán gyorsan áthúzta a szavakat, és leírta: Szenvedélyesen megcsókolni valakit. Megkönnyebbülten sóhajtott egy nagyot. Most már nincs visszaút gondolta. A legmegbotránkoztatóbb dolgot már leírtam. A további tételek – főleg a Benedickkel folytatott beszélgetésnek hála, már könnyen mentek. Szivarozni és whiskyt inni. Férfinyeregben lovagolni. Vívni. Elmenni egy párbajra. Pisztollyal lőni. Kártyázni. (Férfiklubban) Miután mindezeket gyorsan papírra vetette, hátradőlt és elolvasta a leírtakat. Picit elmosolyodott, amikor elképzelte ezeket a tételeket, ahogy a lábainál egy párbajtőrrel a White's klub egyik füstös szalonjában ül, és miközben kártyázik, arról a párbajról pletykál, amelyre másnap reggel ő is el akar menni. Nagyon vicces volt ez az elképzelt jelenet, muszáj volt nevetnie rajta. Már majdnem megelégedett azzal a hét ponttal, amelyek hirtelen eszébe jutottak. Annak ellenére, hogy a lista teljességgel nélkülözött minden realitást, Callie tudta, hogy mégis többet jelent a számára, mint egy szép álom. Esélyt jelentett arra, hogy végre őszinte legyen magával, és leírjon mindent, amit annyira szeretett volna megtapasztalni. Azokat a dolgokat, amelyeket még soha nem vallott be senkinek, még önnönmagának sem. Nagyot sóhajtott, amikor még egyszer átfutotta a listát, és tudta, hogy a következő pontokat lesz a legnehezebb leírni. – Most aztán tényleg leírom – mondta magának szigorúan, mintha csatában adna ki magának vezényszót. Kézbe vette a tollát, és leírta.

Végigtáncolni egy éjszakát egy bálon. Szája keserű, lenéző mosolyra torzult. Látod, Callie, ez a tétel bizonyítja, hogy ez egy képzeletbeli lista. Mindig is imádott táncolni. Gyerekkorában az volt a szokása, hogy kilopózott a szobájából, hogy meglesse a szülei által rendezett bálokat. Ott, a galérián, magasan a bálterem felett ringatózott, forgott-pörgött a zenére, elképzelte, hogy nem hálóingben, hanem gyönyörű selyemruhában van, pontosan olyanban, mint a lent táncoló hölgyek. Éppen a táncokat várta annyira Callie, amikor elérkezett életében az első báli szezon. Ám az idő előre haladtával egyre ritkábban kérték fel táncolni. Már nem is emlékezett, hogy mikor táncolt utoljára. Itt a sötétben végre bevallotta magának, hogy ezek az évek, amelyeket a báltermek falánál álldogálva töltött, nem múltak el nyomtalanul. Gyűlölte azt, hogy egy szürke egérke, de soha nem sikerült ebből a helyzetből kitörnie. Az első bálja után eltelt tíz évben annyira belekényelmesedett abba, hogy már csak puszta megfigyelője a többiek szórakozásának, hogy már el se tudta volna képzelni, hogy milyen lenne a figyelem középpontjában lenni. Egyébként ez a veszély soha nem fogja fenyegetni, mert ahhoz gyönyörűnek kell ám lennie, ő pedig túlontúl jelentéktelen, túlontúl kerekded, ráadásként unalmas teremtés. Könnyeit nyelve firkantotta a következő pontot a listára: Úgy kinézni, hogy szépnek tartsanak, csak egyetlen egyszer. Ez volt a legvalószínűtlenebb tétel az egész listán… Callie csak egyetlen futó pillanatra emlékezett az életéből, amikor úgy tűnt, hogy talán közel áll ehhez. Bár ha visszagondolt arra a távoli estére, mikor Ralston márki elérte, hogy szépnek érezze magát, Callie bizonyos volt benne, hogy a férfi valójában nem tartotta annak. Csak egy olyan férfi volt, aki mindent megtett azért, hogy egy lányka jobban érezze

magát, és rávehető legyen egy kis éjjeli légyottra. De abban a pillanatban Callie, a férfi szavainak hála, tényleg szépnek érezte magát. Mint egy császárnő. Mennyire szívesen lett volna újra az a fiatal lány, mennyire jó lett volna újra Calpurniának éreznie magát! Természetesen ez lehetetlen volt. Ostobaság ilyesmin gondolkodni is. Nagyot sóhajtott, felállt az asztaltól, gondosan összehajtogatta a papírt, és a fűzőjébe rejtette. A tintát és a tollat visszatette a helyére. Elfújta a gyertyát, és odament az ajtóhoz. Pont, amikor ki akart lépni a könyvtárból, hogy felmenjen a szobájába, zajt hallott, valami halk és furcsa zajt. Résnyire nyitotta az ajtót, és kikukucskált a sötét folyosóra, de hiába hunyorgott, nem látott semmit. Az viszont biztos volt, hogy nincs egyedül, mert halk nevetgélést hallott. – Olyan gyönyörű vagy ma este, tökéletesen gyönyörű. Az én Allendale-i Angyalom. – Ezt csak kötelességből mondod… hogy hízelegj a menyasszonyodnak. – A menyasszonyomnak – mondta a férfi, érezhető tisztelettel a hangjában. – Az én jövendő hercegnémnek, szerelmemnek… A szavak elhalkultak, majd egy nő sóhaja hallatszott, és Callienek a szája elé kellett kapnia a kezét, hogy visszafojtsa már-már kibuggyanó nevetését, mert rájött, hogy a sötét folyosón Mariana és Rivington csókolóznak. Egy pillanatra megdermedt, kapkodva körbenézett, mert fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Halkan csukja be az ajtót, és várjon, amíg elmennek? Vagy tegyen úgy, mint aki véletlenül botlik beléjük, és ezzel hiúsítsa meg a titkos légyottot? Gondolatait a húga felkiáltása zavarta meg. – Ne, ne csináld, hagyd abba, megláthatnak! – És akkor mi van? – nevetgélt a férfi. – Feltételezem, hogy akkor őméltóságának feleségül kell vennie engem.

Callie-nek leesett az álla a csodálkozástól, a húga hangjában érezhető érzékiségtől: Mikor ébredt fel az ö kis húgocskájában a csábító? Rivington felnyögött a sötétben: – Bármire hajlandó vagyok, csak minél előbb az ágyamba vihesselek. Erre Mariana nevette el magát, teljesen illetlenül. Ezután hallgattak, csak a csókjaik és a selyemruhák suhogása hallatszott. Callie-nek tátva maradt a szája. Igen, biztos, hogy be kellene csuknia az ajtót. De akkor miért áll továbbra is tétlenül? Azért, mert ez az egész igazságtalan. Igazságtalan, hogy az ő kis húgocskája, aki mindig felnézett rá, hosszú évekig az ő tanácsát kérte ki szerelemben, barátságban, most ő fedezi fel a szerelemnek ezt a csodálatos, új világát. Mariana nyilvános bemutatkozása hatalmas siker volt, ő lett a bálkirálynő, és Callie nagyon büszke volt rá. És amikor Rivington, a legjobb partinak számító Rivington fülig szerelmes lett a húgába, Callie együtt ünnepelt vele. Tényleg együtt örült vele. De mégis mennyi ideig fog békésen a háttérben állni, míg Mariana az életet éli, amelyet ő is annyira, de annyira szeretne? Minden meg fog most változni, Mariana most majd mindazt megteszi, amit soha nem tett meg korábban. Férjhez megy, gyerekeket szül, háztartást vezet, és szépen megöregszik egy olyan férfi karjaiban, aki odavan érte. Ő pedig vénlány marad itt az Allendale-házban. Egészen addig, amíg Benedick nem talál magának feleséget. Akkor majd vidékre küldik, egyedül. Callie próbálta visszafojtani a könnyeit, nem akart Mariana boldogsága miatt az önsajnálatba süppedni. Már a kilincsért nyúlt, hogy óvatosan behúzza az ajtót és magukra hagyja a szerelmeseket, miikor Mariana izgatottan így szólt:

– Nem, Rivington, ezt nem tehetjük. Az anyám szíjat hasít a hátunkból, ha elrontjuk neki az esküvőt. Rivington csendesen sóhajtott egyet: – De hát van még két másik gyereke. – Van, persze, de… – megint csend lett, és Callie, bár nem látta a húga arcát, nem volt nehéz kitalálnia, hogy mire gondol. Mekkora az esélye annak, hogy kettejük közül valamelyik is a közeljövőben megházasodik? – Benedick meg fog nősülni – jelentette ki Rivington vidáman. – Csak húzza az időt, hogy addig is kiélvezze az életet. – Nem Benedick miatt aggódom. – Mariana, ezt már annyiszor megbeszéltük. Mindig szívesen fogjuk látni Fox Havenben. A felháborodástól Callie majdnem elárulta magát, mivel Rivington a vidéki birtokáról beszélt. Kétségkívül róla beszéltek. Hogy van merszük az ő sorsáról beszélni? Mintha valami árva gyerek lenne, akiről gondoskodni kell. Bár, ha jobban meggondoljuk, egy egyedülálló nő volt, mindenféle jövőbeli perspektíva nélkül. És ez igaz volt sajnos. Nem szólhatott egy szót sem. Némán állt a sötétben. – Csodálatos nagynéni lesz majd, meglátod – tette hozzá Rivington. Ez óriási. Hercegi utódait máris az egyedülálló nagynénire bízza. – Kiváló anya lehetne belőle – mondta Mariana, és nyomatékos hangsúllyal kiejtett szavai halvány mosolyt csaltak Callie arcára. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni a feltételes módot, mikor Mariana hozzátette: – Annyira szeretném, ha ő is átélné, amit mi most. Annyira megérdemli ő is a boldogságot. Rivington sóhajtott: – Persze hogy megérdemli. De ahhoz neki is ki kellene nyújtania a kezét a boldogságért. Mert ha megmarad ilyen… – elhallgatott,

kereste a megfelelő szót. Callie feszülten, lélegzetvisszafojtva hallgatózott. – … tétlennek, akkor soha nem lesz boldog. Tétlennek? Callie úgy képzelte, hogy Mariana egyetértőn bólint. – Callie-nek kalandokra van szüksége. Viszont soha nem szánja rá magát, hogy belevágjon valamibe. Viszonylag hosszú csend következett, húga és vőlegénye szavaiban volt semmi rosszindulat, káröröm, és mégis olyan fájóan visszhangoztak Callie fülében, olyan súlyos volt a jelentésük. És ezúttal már képtelen volt arra, hogy visszafojtsa a könnyeit. – Szerintem te se lennél ellenére egy kis kalandnak, szépségem. – Rivington hangjába újra visszatért az érzékiség, és Mariana elégedett vihogással reagált. De Callie ezt már képtelen volt elviselni. Csendesen behúzta az ajtót, és kizárta a beszűrődő hangokat. Bárcsak olyan egyszerű lenne elfelejteni, hogy mit mondott a herceg! Tétlen. Milyen borzalmas ez a szó, milyen borzalmas érzés. Tétlen, csúnya és unalmas, aki egyhangú, komoly, teljesen érdektelen életre van ítélve. Csak nyelte a könnyeit, homlokával a hűvös mahagóni ajtónak támaszkodott, és az a nyomasztó érzése támadt, hogy lehet, hogy tényleg mindjárt hánynia kell. Nagy levegőt vett, próbált megnyugodni, de a sherry és az érzelmi megrázkódtatások úgy tűnt, hogy maguk alá gyűrik. Nem akar olyan nő lenni, akiről beszéltek. Soha nem akart ilyen lenni, mégis valahogy így alakult. Valahogy letért a jó útról, eltévedt, anélkül, hogy észrevette volna, és ezt a nyugodt, unalmas életet választotta egy másik, izgalmasabb helyett. És most a saját húgát nem sok választotta el attól, hogy beszennyezze jó hírnevét, miközben őt még meg sem csókolta eddig senki. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy egy vénlány berúgjon. Nem, ma már eleget ivott, sőt még annál is többet.

Ez viszont arra is elég lehet, hogy végre rákényszerítse a vénlányt, hogy csináljon már végre valamit. Benyúlt a fűzőjébe, és kivette azt az összegyűrt papírt, amit néhány perccel ezelőtt oda dugott, és azon töprengett, hogy mit is kellene tennie. Elmehetne aludni, sírhatna a párnájába, sherrybe ölhetné a bánatát, és élete hátralévő részében bánkódhatna amiatt, hogy nem tette meg, amit megtehetett volna, és ami még szörnyűbb, hogy a környezetében élők tétlennek tartják. Vagy pedig megváltozik. Megcsinálhatná, ami a listáján szerepel. Most, még ma este. Callie visszaigazított a helyére egy rakoncátlan hajfürtöt a homlokából, és egyből eszébe jutott, hogy már nincs rajta főkötő. Ma este. Egy olyan tétellel fog kezdeni, ami valódi kihívás lesz. Egy olyan ponttal, amely visszafordíthatatlanul arra az ösvényre vezeti, amely az új, vakmerő, eredeti Callie felé vezet. Még egyszer mély levegőt vett, kinyitotta a szoba ajtaját, és kilépett az Allendale-ház félhomályos folyosójára. Már nem törődött azzal, hogy esetleg belebotlik Marianába és Rivingtonba. Nem is nagyon vette észre, hogy ők már el is tűntek. Egyébként sem gondolkozott már rajtuk, amikor felsietett a széles márványlépcsőn a hálószobájába. Át kellett öltöznie. Ugyanis programja volt.

3. fejezet Callie nézte a sötét utcán egyre távolodó bérkocsit. Kissé szorongva sóhajtott fel, amikor a lódobogás elhalt a távolban, és olyan csend lett, hogy már csak saját szívverését hallotta. Érezte, ahogy a vér a fejébe száll. A whiskyvel kellett volna kezdeni. És egyértelmű, hogy nem lett volna szabad ennyi sherryt innia. Ha mértékletességet tanúsított volna, akkor most biztosan nem állna éjszaka itt egyedül, London egyik leghírhedtebb nőcsábászának háza előtt. Hogy jutott ez az eszembe? Nyilvánvaló, hogy nem gondolkodott. Egy futó pillanatra eszébe jutott, hogy elindul visszafelé az utcán, és leinti az első arra járó kocsit, de rögtön ezután belenyilallt, hogy a jó híre biztosan súlyos kárt szenvedne, ha eközben valaki felfedezné. – Ezért letépem Benedick fejét – motyogta magában, és köpenye csuklyáját még mélyebben a homlokába húzta. – És Marianáét is. Persze sem Benedick, sem Mariana nem kényszerítette őt arra, hogy fogjon egy bérkocsit, és nemcsak a saját jó hírét, hanem a testi épségét és az életét is nagy veszélynek tegye ki. Ezt ő találta ki, egyedül. Mély levegőt vett, elfogadta az igazságot, hogy saját magát hozta rendkívül nehéz helyzetbe, és lehet, hogy csak percek kérdése, hogy a jó híre végleg a múlté legyen. Az egyetlen esély, hogy ebből a helyzetből valahogy sértetlenül kikeveredjen, az volt, ha bemegy Ralston házába. Erre a gondolatra még az arca is eltorzult a félelemtől. Itt áll a Ralston-ház előtt. Uramisten, hogy jutott el idáig? Be kell mennie, nincs más választása. Az, hogy az éjszakát az utcán álldogálva töltse, nem jöhetett szóba. Be kell mennie a házba,

és megkérni a lakájt, hogy szerezzen neki egy kocsit, vagy bocsássa rendelkezésére a ház urának hintóját. Ha minden jól megy, egy órán belül otthon lehet a saját ágyikójában. A lakáj biztosan a kötelességének fogja érezni, hogy segítsen neki és megvédje. Akárhogy is nézzük, egy védtelen hölgyről van szó. Még ha a mai viselkedése nem éppen ezt támasztotta alá. De mi van akkor, ha maga Ralston nyit ajtót? Callie határozottan elvetette ezt a gondolatot. Először is, egy márki aligha szokta maga kinyitni az ajtót. Másrészt, annak az esélye, hogy éppen otthon tartózkodik, a nullával egyenlő. Egy kép ötlött fel benne, egy tíz évvel ezelőtti emlék, amikor a férfi éppen egy lélegzetelállítóan gyönyörű nőt ölelt. Igen, borzalmas hibát követett el. Olyan villámgyorsan el kellene tűnni innen, ahogy csak lehet. Kihúzta magát, és odament a Ralston-ház impozáns bejáratához. Csak egyet kopogtatott, a nagy tölgyfa ajtó pedig már ki is nyílt, és egy idős lakáj állt előtte, aki egyáltalán nem tűnt meglepettnek, hogy a küszöbön egy fiatal nőt lát. Udvariasan beinvitálta, és becsukta maguk mögött az ajtót. Callie picit körülnézett a régies stílusú londoni kúria meleg, hangulatos halljában, amely már több generáció óta a Ralston márkik házaként szolgált. Ösztönösen majdnem lehúzta a kapucniját, amikor rájött, hogy sokkal egyszerűbb, ha nem ismerik fel. A lakájhoz fordult: – Köszönöm szépen. – Számomra a megtiszteltetés – felelte a lakáj, tisztelettel meghajolva, és lassan az emeletre vezető széles lépcső felé indult. – Esetleg ha követne, asszonyom? Követni? Hová? Callie gyorsan magához tért meglepődéséből. – Ó, én nem szeretnék… – elhallgatott, nem igazán tudta, hogy hogyan fejezze be a mondatot. A lakáj megállt a lépcső alján. – Természetesen nem, mylady. Semmi probléma. Én csupán felkísérem önt oda, ahová szeretné.

– Ahová szeretném? – Callie hirtelen megállt, láthatólag teljesen meg volt zavarodva. A lakáj köhintett egyet. – Fáradjon fel az emeletre, hölgyem! – Az emeletre… – Callie már a saját szemében is kezdett idiótának tűnni. – Őlordsága ott tartózkodik éppen. – A lakáj kíváncsi pillantást vetett rá, mintha ő is megkérdőjelezte volna Callie értelmi képességeit, majd elindult felfelé a lépcsőn. – Őlordsága… – Callie nézte a szolgálót, ahogy megy felfelé a lépcsőn, majd nagyra nyílt a szeme a döbbenettől. Atyaisten! A lakáj egy könnyűvérű nőcskének nézte őt. A sokkoló gondolatot gyorsan felváltotta egy újabb: a lakáj azt hiszi, hogy ő Ralston szeretője. Ami viszont azt is jelenti, hogy Ralston itt van, a házban. – Én nem… – kezdte újra, de megint elhallgatott. – Persze hogy nem, mylady. – A lakáj a lehető legnagyobb tisztelettel mondta ezt, de Callie-nek az volt a benyomása, hogy az idős férfi már számolatlan alkalommal és megszámolhatatlanul sok nőtől hallott korábban hasonló ellenvetést. El kell menekülnie innen. Hacsak nem… Nem, rögtön el is fojtotta a belső hangját. Nincs semmi hacsak… A jó híre már csak egy hajszálon függ. Biztonságosabb lenne egyedül fogni egy kocsit egy sötét londoni utcán, mint követni ezt az öreg lakájt isten tudja hová. Ralston magánlakosztályába. Callie csuklott egyet a gondolattól. Soha többet nem fog sherryt inni. – Mylady? – A legteljesebb tisztelettel kiejtett szóban az a kérdés bujkált, hogy követi-e őt a hölgy. Ez mégiscsak egy esély. Az is lehet, hogy ez lesz élete legnagyobb hibája, de éppen ebben az esélyben reménykedett, amikor titokban eljött otthonról, és leintett egy bérkocsit. Látni akarta

Ralstont, hogy bebizonyítsa, hogy megvan a bátorsága egy kalandhoz. És lám, itt volt, a cél elérhető közelségbe került. Íme, itt egy esély, hogy bebizonyítsd, hogy nem vagy tétlen vénkisasszony. Nyelt egyet, és némán az öregemberre nézett. Rendben, utánamegy. És majd megkéri Ralstont, hogy segítsen neki hazajutni. Kellemetlen lesz, de nem fogja visszautasítani a segítséget. Muszáj lesz segítenie, hiszen ő egy gróf húga, Ralston pedig nemes volt, igazi úriember. Callie ebben reménykedett. Bár az is lehet, hogy téved. A gondolat félelemmel töltötte el. El is hessegette a kétségeit, és inkább hálát adott a sorsnak azért, hogy a legelőnyösebb ruháját vette fel az alkalomra. Nem mintha Ralston majd megcsodálhatná levendulaszínű selyemruháját, amelyet egyszerű fekete útiköpenye alatt viselt, mivel abszolút nem állt szándékában felfedni a kilétét. Csak és kizárólag a legvégső esetben kerülhet erre sor, de már maga az a tudat, hogy a legcsinosabb ruhája van rajta, magabiztossággal töltötte el, amikor felemelte a szoknyáját, és rálépett az első lépcsőfokra. Ahogy mentek fel a lépcsőn, egyre hangosabban hallatszott valakinek a zongorajátéka. A lakáj egy hosszú, gyengén megvilágított folyosón vezette őt végig, majd megállt egy mahagóni ajtó előtt, pontosan az előtt a szoba előtt, ahonnan a zene hallatszott. Egy rövid pillanatig a kíváncsiság győzött az idegessége felett. Az inas kétszer kopogott, majd bár a zene továbbra is szólt, hangosan kiszólt valaki, hogy lépjenek be. Az inas kinyitotta az ajtót, de nem lépte át a küszöböt, hanem előreengedte Callie-t, aki lélegzetvisszafojtva, félénken belépett a szobába. Az ajtó becsukódott mögötte. Bent volt a félhomályos oroszlánbarlangban, ahonnan a zene szólt. A nagy helyiséget csak néhány gyertya világította meg nyugalmat, meghittségét sugározva. Még így is, hogy sötét volt, Callie-nek úgy

tűnt, hogy ez a legférfiasabb szoba, amit valaha látott. A szobában a mély, barna földszínű árnyalat dominált. A falakat vörösbor színű selyemtapéta borította, a földön hatalmas szőnyeg hevert, amelyet biztos, hogy keletről hoztak. A bútorok nagyok és impozánsak voltak, két plafonig érő könyvszekrény is tele volt roskadásig. A harmadik falnál állt egy hatalmas mahagóni ágy, amelyet éjkék takaró borított. Ahogy körülnézett, Odüsszeusz és Penelopé jutott eszébe, álmodozása a párról. Ralston ágya másképp nézett ki, de épp olyan hívogató volt. Callie idegesen nyelt egyet, és a tekintetét a legintimebb berendezési tárgyról a ház urára emelte, aki a szoba távoli sarkában ült, háttal az ajtónak, a zongoránál. Callie korábban elképzelni se tudott volna egy zongorát a konzervatóriumon vagy a báltermen kívül, nemhogy egy hálószobában… Amikor belépett, Ralston nem fordult felé, hanem csak felemelte a kezét, ezzel jelezve, hogy vendége maradjon csendben, és ne zavarja meg a játékát. A darab, amelyet játszott, szomorú és dallamos volt, és Callie-t nyomban rabul ejtette tehetsége és érzelmessége. Némán állt, nem tudta levenni szemét napbarnított, izmos kezéről. Hófehér ingujja lazán fel volt tűrve, erős ujjai gyorsan és ügyesen táncoltak a billentyűkön, a fejtartásából ítélve nagyon koncentrált. A mű utolsó akkordjai még a levegőben visszhangoztak, amikor az ajtó felé fordult. Láthatóvá vált erős, izmos lába. Feszes térdnadrágban volt, és hosszú szárú, térdig érő lovaglócsizmában. Gallérjánál az ing ki volt gombolva. Nem viselt nyakkendőt vagy mellényt, és ahogy nyújtózkodott, Callie látta, hogy milyen erős, széles válla van. Amikor észrevette őt, éppen csak a szemében csillant meg némi meglepetés. A hálószoba félhomályában ez is alig volt észrevehető, az is lehet, hogy csak egyszerűen jobban szemügyre akarta venni vendégét. Callie szinte ujjongott magában, hogy nem vette le a kámzsáját. Ralston nyugodtan felállt, és összefonta a mellkasán a karját.

A tapasztalatlan szemlélő a testtartásából közömbösségre következtethetett volna, de mivel Callie éveket töltött a londoni társasági élet megfigyelésével (ahelyett, hogy részt vett volna benne), rendelkezett némi emberismerettel. Úgy tűnt, hogy a férfi feszült, merev, a karizmai is feszültek voltak. Nem örült a látogatónak. Legalábbis egy hölgyvendégnek nem. Callie már majdnem megszólalt, hogy mentegetőzzön amiatt, hogy rátört a férfira, de még mielőtt bármit is tudott volna mondani, a férfi beszélni kezdett: – Igazán rájöhettem volna, hogy nem fogsz beletörődni abba, hogy véget vetek a kapcsolatunknak. Bár őszintén szólva meglep, hogy voltál elég bátor, és eljöttél hozzám. Callie a megdöbbenéstől becsukta a tátva maradt száját. A férfi hidegen és határozottan folytatta: – Nem akartam felesleges bonyodalmakat, Nastasia, de látom, hogy képtelen vagy elfogadni a döntésem. Értsd meg, hogy vége, ennyi volt. Irgalmas Jóisten! Ez azt hiszi, hogy a kirúgott szeretője jött el hozzá. Bár nem úgy jött el hozzá, ahogy egy nemesi származású hölgynek illendő lenne, azaz hívatlanul, az éjszaka közepén megjelent a háza küszöbén, de azért ez mégiscsak túlzás! Mielőbb fel kellene világosítani súlyos tévedéséről! – Nem mondasz semmit, Nastasia? Ez nem nagyon jellemző rád. Callie továbbra is hallgatott, mivel ehhez kevesebb bátorságra volt szükség, mint ahhoz, hogy végre felfedje magát ez előtt a vonzó férfi előtt. A márki idegesen sóhajtott, láthatóan bosszantotta az egyoldalú társalgás. – Úgy gondolom, hogy igazán nagylelkű voltam, amikor felbontottam a megállapodásunkat, Nastasia. Megtarthatod a házat, az ékszereket, a ruháidat. Bőven eleget adtam ahhoz, hogy a legelőnyösebb fényben mutatkozhass a következő pártfogód előtt, nem?

Callie teljesen el volt hűlve, hogy milyen durván és lekezelően beszél a viszony befejezéséről. Callie viselkedésére a márki csak kényszeredetten nevetni tudott: – Szükségtelen eljátszani a megdöbbent kisasszonyt. Mindketten tudjuk, hogy az ártatlan naivitás korát már régen kinőtted. – Hidegen és érzelemmentesen beszélt. – A kijáratot egyedül is megtalálod. Hátat fordított neki, visszaült a székre, és újra játszani kezdett. Callie soha nem gondolta volna, hogy valaha meg fog sajnálni egy kurtizánt. Ezek a nők, az arisztokraták szeretői a társadalom peremén éltek, de most ő is bele tudta élni magát a helyzetükbe. És még azt hitte, hogy Ralston más, mint a többi férfi! Callie állt, dühében ökölbe szorított kézzel, és azon gondolkodott, hogy mit tegyen. Vagyis azt tudta, hogy mit kellene tennie. Azonnal el kellene hagynia a helyiséget és a házat. Vissza kellene térnie az ő csendes, nyugodt életébe, és el kellene felejteni az ostoba listáját. De valójában nem erre vágyott. Móresre akarta tanítani a férfit. A dühe pedig bátorsággal töltötte el. A férfi nem is fordult hátra, amikor így szólt hozzá. – Kérlek, hogy ne tedd még kínosabbá a helyzetet, Nastasia. – Attól tartok, hogy a helyzet még ennél is kínosabbá válhat, mylord. A márki villámgyorsan megfordult, és felpattant a székről. Callie, ha nem lett volna olyan ideges, jót szórakozott volna a helyzeten. – Az a helyzet, hogy én nem az vagyok, akinek szemmel láthatóan gondolt. A férfi döbbenetét szinte egy pillanat alatt visszafogott nyugalom váltotta fel. – Ön valóban nem Nastasia, Miss… – A márki itt elhallgatott, várta, hogy megmondja a nevét. Rövid hallgatás után folytatta: – Úgy tűnik, hogy most önnél van az adu ász. – Valóban így van. – Callie maga is megdöbbent a saját vakmerőségén.

Valamiben a segítségére lehetek? – Azt hittem, hogy igen, de miután tanúja voltam most annak, hogyan bánik a hölgyismerőseivel, jobbnak látom, ha nem csatlakozom hozzájuk. Ralston felvonta a szemöldökét, amit Callie jelként értelmezett a menekülésre. Hirtelen szó nélkül megfordult és megragadta a kilincset, de még egy ujjnyira se tudta kinyitni az ajtót, mert egy erős kéz átnyúlt a válla felett, és visszacsukta az ajtót. Uramisten… milyen gyorsan ideugrott! Két kézzel rángatta a kilincset, de a férfi egy kézzel tartotta olyan erősen az ajtót, hogy az meg sem mozdult. – Kérem szépen – könyörgött Callie olyan halkan, hogy szinte suttogott –, hagyjon elmenni. – Úgy mondja ezt, mintha én hoztam volna ide, mylady. Közben épp ellenkezőleg, ön volt az, aki az én felségterületemre lépett. Nem gondolja, hogy ezek után tartozna nekem azzal a szívességgel, hogy bemutatkozik? A férfi nagyon halkan beszélt, de olyan közel voltak, hogy Callie érezte a leheletét, és pánikszerűen reszketni kezdett. Csak néhány hüvelyknyire volt tőle a férfi, nem sok híja volt, hogy egymáshoz érjenek. De az is lehet, hogy már egymáshoz is értek, mert a bőrén érezte a férfi testének forróságát. Kétségbeesetten bámulta a kilincset, és azon gondolkodott, hogyan tudna kikeveredni a helyzetből. Ezt a kalandot úgy kezdte, mint maga Calpurnia császárnő. Most már nem adhatta fel. – Mi már… – zavarában köhintett egyet – mi már találkoztunk, mylord. – Elég nehéz így találgatni, hogy be van bugyolálva ebbe a köpenybe. A lány köpenye ujját rángatta, és közben megérintette a kézfejét, Callie-nek a lélegzete is elállt a férfi érintésétől, aki kedveskedőbb hangon folytatta:

– Kérem, most komolyan azt gondolja, hogy hagyom elmenni úgy, hogy nem tudom, mi a neve? Már elnézést kérek, de túl messzire merészkedett, innen már nincs visszaút. Természetesen igaza volt, és Callie volt annyira gyakorlatias, hogy ezt rögtön belássa. Vett egy mély levegőt, elengedte a kilincset, és a márki felé fordult. Az elengedte az ajtót, és egy lépést hátrébb lépett, mikor Callie levette a kapucnit és felfedte az arcát. Ralston figyelmesen nézte, láthatóan próbált visszaemlékezni, hogy hol látta. Egy rövid pillanat múlva felismerte, és még egy lépést hátrébb lépett. Képtelen volt leplezni meglepődését, amely az arcára is kiült, de a hangjában is érezhető volt. – Lady Calpurnia? – Ő, teljes valójában. – Behunyta a szemét. Lángolt az arca, úgy érezte, hogy belebetegszik a szégyenbe. Élete végéig otthon marad bezárkózva, soha többé nem megy sehová. A férfiból kibuggyant a nevetés. – Bevallom őszintén, soha nem jöttem volna rá, hogy ön az éjféli vendégem. Minden rendben, jól van? – Igen, biztosíthatom róla, hogy minden rendben, és annak ellenére, hogy a látszat mást mutat, egyáltalán nem vagyok őrült. Legalábbis azt hiszem, hogy nem vagyok az. – Ebben az esetben bocsássa meg kérdésem, de mégis, mit keres itt? – Úgy tűnt, hogy a férfinak is csak most jutott el a tudatáig, hogy hol is társalognak éppen. – Ez nem hölgyeknek való hely. Azt javaslom, hogy folytassuk beszélgetésünket egy… illendőbb helyen. Intett a kezével, mintegy azon igyekezvén, hogy eltakarja a hölgy elől a hálószoba látványát, majd az ajtóhoz lépett, és kitárta. Minekutána Callie-nek egyáltalán nem állt érdekében az, hogy tovább nyújtsa ezt a borzalmas találkozót, kicsit arrébb húzódott, és amennyire lehet, próbálta növelni a kettejük közötti távolságot. – Hagyja ezt, mylord. Úgy vélem, hogy egyáltalán nem szükséges folytatni ezt a társalgást. A Ralston-házba rendkívül rendhagyó körülmények folytán kerültem, és feltételezem, hogy mindkettőnk

számára az lenne a legjobb, ha elfelejtenénk, ami történt. Remélem, hogy ez nem esik majd különösebben a nehezére. – Könnyednek tűnő mosolyt erőltetett az arcára, és a köpenye egyik bojtját huzigálta. Kínos csend telepedett közéjük. Ralston nem is próbálta megtörni ezt a csendet, mert a lány szavain töprengett. Callie nem mert ránézni, de a márki látta rajta, hogy mennyire ideges. Rövid idő telt csak el, és a férfi meglepetését és zavarát kíváncsiság váltotta fel. Testtartása is sokkal kevésbé volt fenyegető. Az ajtófélfának támaszkodva így szólt: – Ebben nem vagyok olyan biztos, mylady. Ellentétben azzal, amit rólam gondol, én nem felejtem el könnyen a hálószobámban megforduló hölgyeket. Callie újra elvörösödött, de a férfi folytatta: – Mi hozta Lady Calpurniát az éj közepén a házam tájékára? Őszintén szólva ön egyáltalán nem tűnik olyannak, mint aki gyakran tesz ilyesmit. Callie-nek nem volt könnyű válaszolnia: – Itt voltam… a közelben. – Az éjszaka kellős közepén? – Igen. Egyszer csak kint voltam… az utcán, és… valahogy haza kellett jutnom. – Egyszer csak. Kint az utcán. – A férfi csak megismételte, amii hallott, éreztetve, hogy nehezen hihető, amit hall. – Igen, pontosan így, ahogy mondja. – Talán ha tartja magát az állításához, akkor nem fogja a márki sem erőltetni a további magyarázkodást. – De hogy került ide, a házam elé úgy, hogy közben nem volt hintója? – A férfi hangjában érezhető derűs kíváncsiság kezdte felőrölni az idegeit. – Nem szeretném a témát részleteiben megtárgyalni – mondta inkább, tekintetét elfordította, és magában azért imádkozott, hogy a férfi abbahagyja a kérdés feszegetését. Egy ideig csendben maradtak,

és egy futó pillanatig Callie már úgy érezte, hogy a férfi talán megelégedett kitérő válaszával. De tévedett. A márki kihívóan keresztbefonta a mellkasán a karját, és tréfálkozva hitetlenkedett: – És ilyenformán teljesen természetes módon úgy döntött, hogy bekopogni hozzám sokkal biztonságosabb, mint fogni egy bérkocsit? Jól van, legyen, ha ennyire erőlteti. – Pontosan így van, mylord, hiszen ön egy igazi úriember. A férfi gúnyosan fújtatott egyet. Callie felháborodott tekintetet vetett rá, és emelt hangon kérdezte: – Nem hisz nekem? – Egy szavát sem hiszem. – Átható tekintettel nézett rá. – Miért nem mondja el az igazat? Callie újra lesütötte a szemét, kétségbeesetten próbált kitalálni valamit, ami megmentené ebből a kínos helyzetből. Úgy tűnt, hogy a férfi olvas a gondolataiban. – Lady Calpurnia. – Jobban szeretném, ha Callie-nek szólítana – vágott közbe Callie. – Nem szereti, ha Calpurniának hívják? – kérdezte a férfi hanyag kíváncsisággal a hangjában. Callie a fejét rázta, de továbbra is a földre szegezte a tekintetét. – Callie – szólt a férfi, kedves, bársonyos hangon. Callie biztos volt benne, hogy így beszél a nőkkel, amikor el akar érni náluk valamit, és egyáltalán nem lett volna meglepve, ha kiderült volna, hogy a férfi technikája eddig mindig sikerrel járt. – Miért jött el hozzám? És ekkor, lehet, hogy bátorságból, lehet, hogy gyávaságból, de az is lehet, hogy a sherry hatására Callie elhatározta, hogy megmondja az igazat a férfinak. Végül is ennél kínosabb már nem lehet a helyzet. – Azért jöttem, hogy megkérjem, csókoljon meg – suttogta alig hallhatóan Lady Calpurnia. A férfi teljesen megdöbbent a válaszon. Egy pillanatig talán azt is

hitte, hogy rosszul hallotta, amit Callie olyan halkan, alig kivehetően mondott, de az, hogy Callie ismét fülig pirult, egyértelműen bizonyította az ellenkezőjét, vagyis hogy Lady Calpurnia Hartwell egy teljesen illetlen felajánlást tett neki. Pedig az este teljesen ártalmatlanul indult. Ralston lemondott minden meghívást, és a testvéreivel vacsorázott, majd visszavonult a hálószobájába, remélve, hogy a szoba meghittsége és a zongora majd segítenek neki kikapcsolódni. Végül is ez így is történt, és teljesen át tudta adni magát a zene varázsának. Egészen addig a pillanatig, amíg nem kopogtak az ajtaján. A férfi most figyelmesebben szemügyre vette Callie-t. Nem nézett ki rosszul, egy picit telt és kissé talán átlagos volt, de úgy gondolta, hogy inkább a szerény fekete köpeny kelti ezt a benyomást. Teltek az ajkai, makulátlanul fehér a bőre, és szép nagy szeme tele van érzelmekkel. Egy pillanatra el is gondolkodott, hogy vajon milyen színű is a lány szeme. Nyilvánvaló volt, hogy ez volt az első alkalom az életében, hogy ilyen vakmerő, kockázatos lépésre szánta el magát. Lady Calpurnia Hartwell, akit alapvetően csak látásból ismert, ahogy a báltermek, szalonok szélén álldogált, tulajdonképpen egy első osztályú szürke egérke volt. Ma este viszont kétségkívül más benyomást keltett. Ralston nyugodtan, szinte közömbösen nézte a nőt, és a sokéves gyakorlatnak hála, gond nélkül tudta leplezni a gondolatait. Callie próbálta kerülni a tekintetét, és vagy a szorosan összefont karját bámulta, vagy óvatosan az ajtóra pillantott, mintegy a menekülési esélyeit latolgatva. Ralstont pedig hirtelen elfogta az együttérzés: itt van nála egy nő, aki mint egy kisegér, egy olyan csapdába került, amelybe semmiképpen nem lett volna szabad. Ebben a helyzetben Ralston viselkedhetett volna úgy, ahogy az egy dzsentlemenhez illik: kerülve a felesleges kérdéseket egy hintót bocsátani a rendelkezésére, és fátylat borítani mindarra, ami történt,

de Ralston érezte, hogy nyilvánvaló idegessége ellenére a lány a lelke mélyén szeretné végigjátszani a játékot, és a márki is kíváncsi volt, hogy meddig merészkedik el. – Miért? Callie a kérdés hallatára tágra nyitotta a szemét. A másodperc töredékéig pillantásuk találkozott, de Callie utána újra a földre szegezte tekintetét. – Mylord – hebegte. – Miért kéri ezt tőlem? Nem mintha nem lenne hízelgő a helyzet, de biztosan ön is belátja, hogy az egész azért némiképp furcsa. – Nem… nem tudom. A márki lassan csóválta a fejét. A ragadozó kiszagolta a zsákmányt. – Ez, drágaságom, nem jó válasz. – Nem illik így szólítania, ez túlontúl bizalmaskodó. A férfi erre kissé elmosolyodott. – Itt van nálam, a hálószobámban, és arra kér, hogy csókoljam meg. Szerintem megengedhetem magamnak a feltételezést, hogy már rég túllépte az illendőség határait, ezért újra felteszem a kérdést: miért? Callie megint lehunyta a szemét, ismételten borzalmasan zavarba jött. Egy pillanatra a férfi azt hitte, hogy nem is fog válaszolni. Ám Callie kihúzta magát, vett egy nagy lélegzetet, és azt mondta: – Még soha nem csókolt meg senki, ezért arra gondoltam, hogy már eljött ennek is az ideje. Szavai sokkolóan hatottak a férfira, mert a hangjában nem volt se könyörgés, se önsajnálat. Annyira őszinték és tényszerűek voltak ezek a szavak, hogy a márkinak rendkívül imponált a bátorsága. Egy angol hölgynek nem könnyű ilyesmit bevallania. – De miért éppen én? – kérdezte, nem is leplezve meglepődését. Úgy tűnt, hogy a beismerés magabiztossággal töltötte el Callie-t, rögtön, gondolkodás nélkül válaszolt, mint aki valami nyilvánvaló dolgot mond ki.

– Azért mert ön egy notórius nőcsábász. Többektől hallottam ilyen híreszteléseket. – Ó, valóban? Milyen híreszteléseket? Callie újra elvörösödött, de a férfi nem hagyta annyiban a dolgot. – Lady Calpurnia, milyen pletykákra gondol? Callie zavarában köhintett egyet, aztán így válaszolt: – Fél füllel azt hallottam, hogy ön állítólag félmeztelenül otthagyott egy grófnét a télikertben, miközben ön a férj haragja elől az ablakon át távozott. – Ez azért túlzás. – Azt is mondják, hogy ön otthagyta az ingjét, amit a férj bosszúból elégetett. – Nem kis túlzás. Callie a férfi szemébe nézve mondta: – És mi történt a lelkész lányával, aki egész Devonshire-on keresztül követte önt, nem törődve azzal, hogy ezzel feláldozza a jó hírét? – Ezt hol hallotta? – Borzasztó érdekes dolgokat lehet hallani a bálokban, a táncparkett szélén álldogálva, mylord. Miért, nem igaz? – Azt tisztázzuk azért, hogy ez a hölgyemény szerencsére nem ért utol. Egyébként pedig, ha jól tudom, nemrég férjhez is ment, és boldogan él Budleigh Saltertonban. Callie önkéntelenül nevetgélni kezdett, de ahogy a férfi folytatta, rögtön a torkára akadt a nevetés. – Nos, figyelembe véve az összes pletykát, ki garantálja, hogy meg fogok elégedni egyetlen csókkal? – Senki, de biztosan nem fog továbbmenni. – Honnan ez a nagy magabiztosság? – Egyszerűen tudom. Ralston érezte Callie hangján, hogy mennyire rossz véleménnyel van magáról, de úgy tett, mint aki nem vett észre semmit.

– És miért éppen most? Miért nem várja ki azt a férfit, aki… aki tényleg leveszi a lábáról? Callie felnevetett. – Mylord, ha ez a férfi valamikor el is határozta, hogy felbukkan, időközben valahol nagyon eltévedt. Már 28 éves vagyok, és elegem van a várakozásból. – Talán mások előtt is érdemes lenne lényének azt az oldalát feltárni, amelyet ma nekem megmutatott – mondta Ralston. – Bevallom, hogy ön most sokkal érdekesebbnek tűnik, mint ahogy korábban hittem volna, és ez az a szikra, amely felgyújtja a vágyat. Szavai elérték céljukat, és Callie megint elpirult. Ralston, ha akarta volna, se tudta volna tagadni, hogy élvezi a dolgok váratlan alakulását. Sőt, valójában pontosan erre a kikapcsolódásra volt szüksége most, amikor azon aggódott, hogy hogyan fogja Julianát a felsőbb körökbe bevezetni, elfogadtatni. Ezt a gondolatot nyomban egy másik követte. Lady Calpurnia Hartwell jelentette ugyanis a megoldást a problémára. A sors hozta ide a háza küszöbére, vagy ha nem is a küszöbére, hanem egy kicsit beljebb, és éppen azon a napon, amikor a semmiből bukkant fel mindezidáig ismeretlen húga. Ralston hatalmas elégtételt érzett. Meg fogja csókolni, de a csóknak ára lesz. – Szeretném megtudakolni, hogy hajlandó-e üzletet kötni velem. Callie kételkedve nézett rá. – Üzletet? – Hátralépett egy lépést, hogy nagyobb legyen a kettejük közötti távolság. – Milyen üzletet? – Semmi olyasmit, mint amire gondol. Képzelje, van egy húgom. Callie szeme tágra nyílt a csodálkozástól. – Húga? – Igen, engem is meglepett. Ralston röviden felvázolta neki a nap eseményeit: Juliana érkezését, döntését, hogy testvéreként fogja bevezetni a társaságba, és nem mint távoli rokont, annak szükségességét, hogy kell találni a

lánynak egy pártfogónőt, de feltétlenül olyan valakit, akinek feddhetetlen a híre, hogy megkönnyítsék a beilleszkedését a társaságba. – Most már ön is értheti, hogy mekkora szerencsének tartom, hogy eljött hozzám ma este. Ön jelenti a tökéletes megoldást. Természetesen azzal a feltétellel, hogy nem veszi fel azt a szokást, hogy éjszakánként nőtlen férfiakat látogat. Callie zavartan felnevetett. – Nem, mylord, ön az első és egyetlen. Ralston tudta, hogy igazat mond, de magában megfogadta, hogy később ki fogja deríteni, hogy mi késztette Callie-t erre az éjszakai látogatásra. – Remélem, hogy ez így is marad, legalább addig, míg Julianát bevezetjük a társaságba. – Még nem egyeztem bele a kérésébe. – De bele fog. – A férfi magabiztos hangon beszélt. – Fizetségképpen megkapja a csókját. – Elnézést az ellenvetésért – évődött Callie –, de kissé magas árat szab egy csókért. A férfi bólintott, mintegy elismerte Callie szavainak igazságát. – Rendben, szabja meg ön az árat. A lány láthatóan mélyen elgondolkodott. – Egyelőre megfelel, de fenntartom magamnak a jogot, hogy a későbbiekben emlékeztessem arra, hogy adós nekem még egy szívességgel. – Az adósa leszek? Callie mosolygott. – Fogja fel a dolgot üzleti megállapodásként. Ralston felvonta a szemöldökét. – Üzleti megállapodás, amely egy csókkal kezdődik? – Egy különleges üzleti megállapodás. – Callie megint elpirult. – Úgy tűnik, hogy maga is meg van döbbenve a saját bátorságától. Callie bólintott.

– Magam sem tudom, hogy mi lelt – mondta, és őszintesége újra meglepte a férfit. – Rendben van, mylady, látom, hogy kegyed komoly tárgyalópartner. Elfogadom a feltételeit. – Közelebb ment hozzá, és átváltott csábító hangnembe. – Pecsételjük meg egy csókkal az egyezségünket? Callie lélegzet- visszafojtva állt, úgy tűnt, hogy Ralston kérdésére teljesen lemerevedett. A márki mosolygott a lány idegességén, ujjával végigsimított a haján, és egy tincset finoman a füle mögé simított. Callie hatalmas barna szeme rászegeződött, és a férfi hirtelen nagy gyengédséget érzett iránta. Közelebb hajolt hozzá, nagyon lassan, mintha attól félt volna, hogy megijeszti. Egy rövid pillanatig ajkaival hozzáért a szájához, de a lány rögtön félreugrott, és a szája elé kapta a kezét. A férfi kérdőn nézett rá, és várta, hogy megszólaljon, de mivel hallgatott, ezért megkérdezte: – Valami baj van? – Nem… semmi – mondta a kelleténél kicsit hangosabban. – Nem, minden a legnagyobb rendben, mylord, köszönöm szépen. A férfi mosolygott. – Azt hiszem, félreértette az iménti élményt. – Elhallgatott, nézte, hogy Callie arcán milyen zavar tükröződik. – Én, ha valamibe beleegyezek, akkor azt szívvel-lélekkel teszem. Ez nem az a csók volt, amiért maga idejött, egérkém. Callie fintorgott, amikor a férfi szájából meghallotta a becenevét. – Nem az volt? – Nem. Callie idegessége tovább fokozódott, és megint a köpenyét rángatta. – Ön tényleg igazán kedves. Én azonban teljes mértékig elégedett vagyok azzal, ahogyan ön teljesítette megállapodásunk önre eső részét.

– A nagyon kedves nem az, amire törekednie kellene – mondta a márki, megfogta a lány nyugtalan kezeit, és még mélyebb hangon kijelentette: – Ez a csók nem elégítheti ki önt. Callie megpróbálta kiszabadítani a karját, de Ralston nem engedte el. A férfi magához vonta, és a lány kezét a vállára tette. A lány a közelségétől szinte csak cincogni bírt, beszélni nem. – És milyen az a csók, ami kielégítene? A márki erre megcsókolta, valóban megcsókolta. Magához szorította, a száját az övére tapasztotta, de olyan erősen, hatalommal, ahogy korábban el se tudta volna képzelni. Az ajka erős és meleg volt, játszott az ő szájával, olyan csábítóan, hogy szinte a lélegzete is elakadt. Ralston kihasználta, hogy nem kap levegőt, és amikor kinyitotta a száját, akkor a nyelvével kényeztette tovább az ajkait, szinte az elviselhetetlenségig. Úgy tűnt, hogy Ralston olvas a gondolataiban, és amikor már elhagyta minden ereje, akkor még erősebben magához szorította és még hevesebben csókolta. Még mélyebben, erősebben tört előre benne. Callie teljesen elveszett. Parázslott a szenvedélytől, és szerette volna valahogy viszonozni a férfi gyengédségét. Úgy tűnt, hogy a keze saját akaratából simogatja a férfi széles vállát és karolja át erős nyakát. Félénken megkereste a nyelvével Ralston nyelvét, és a férfi elégedett sóhaja volt a jutalma. A márki még erősebben szorította magához, és a számára eddig ismeretlen forróság újabb hulláma öntötte el. Majd a férfi egy kicsit hátrébb húzódott, ő pedig követte, félve attól, hogy csak egy pillanatra kikerül ebből a csodálatos kapcsolódásból. Ekkor a férfi ajkai szemérmetlenül bezárultak a nyelve körül, és finoman szívni kezdte azt. Callie egész lényét felforgatta az élmény. Hirtelen mintha lángra gyúlt volna. A férfinak igaza volt. Ez volt az a csók, amiért idejött. Ebben a pillanatban a csók véget ért. A férfi ajkaival az arcát simogatta, felvándorolt a füléig, és finoman megharapdálta a

fülcimpáját. Ahogy az érzékeny bőrt kényeztette, a gyönyör újabb hulláma borította el a lányt. Valahonnan a távolból nyöszörgést hallott, és csak utána jött rá, hogy ő maga adta ki a hangot. Ralston az ajkaival a fülét kényeztette, és úgy suttogott a fülébe, hogy a forró lehelete is simogatta. – Egyetlen csókkal nem szabad ám megelégedni. Szájával újra az ajkaira tapadt, és az élmény minden gondolatot kiűzött a fejéből. Csak egy dolgot szeretett volna: minél közelebb kerülni hozzá, hogy minél szorosabban, erősebben ölelje. A férfi mintegy megérezve a vágyát, újra szorosabban magához vonta. Forróság ömlött szét Callie testében, úgy tűnt, hogy a férfi ajkai ismerik minden titkát. Amikor a márki elvonta a száját az övétől, Callie alig állt a lábán. Szavai azonban áthatoltak kábult érzékein: – A csókok azért vannak, hogy vágyat ébresszenek bennünk.

4. fejezet Callie csak későn ébredt, és lelke legmélyén hirtelen ideges nyugtalanság támadt. Pár pillanatig nem tudta volna igazán megmagyarázni, hogy mi az oka ennek a furcsa érzésnek, de aztán eszébe jutottak a tegnap esti események. Felült az ágyban, szeme tágra nyílt, és remélte, hogy az egész éjszaka csak egy vad, nevetséges álom volt csupán. De nem volt ekkora szerencséje. Mégis mire gondolt, amikor az éjszaka kellős közepén elment a Ralston-házba? Tényleg bement Ralston márki hálószobájába? Tényleg felajánlkozott London leghírhedtebb nőcsábászának? Arra biztosan nem kérte, hogy csókolja meg. Ahogy visszagondolt a viselkedésére, elpirult, érezte, hogy forróság önti el. Arcát a kezébe temetve hangosan sóhajtozott a megbánástól és a szégyentől. Soha többet nem iszik egy csepp sherryt sem. Soha többé! Fejében száguldoztak a gondolatok. Felemelte a fejét, és hangosan, elborzadva jelentette ki: – Megkértem, hogy csókoljon meg. Egy sóhaj kíséretében visszahanyatlott az ágyra, azt kívánva, hogy csapjon le rá az univerzum, vagy eméssze el egy betegség. Egyszerűen nem teheti ki magát annak a kockázatnak, hogy újra Gabriel St. John elé kerüljön. Ez után a csók után. De micsoda csók volt! Szemét behunyta a gondolatra, de az emlékek folyamát képtelen volt megállítani. A csók minden képzeletét felülmúlta. Sőt még annál is több volt – ahogy kócos sötét hajával Ralston fölé hajolt, a szeme csillogott a gyertyafényben, és megcsókolta őt. Milyen meleg volt a szája, milyen erős a keze! Fantasztikus egy férfi!

Miközben felidézte a férfi ajkainak puha érintését és karjainak erős szorítását, a keze szinte a saját akaratából lefelé vándorolt a takarója alatt. Testében forróság áradt szét, amikor visszagondolt arra, ahogy a férfi ajka finoman játszottak az övével, az izgalomra, amikor a férfi lélegzete a nyakát melengette. Mindent megtestesített, amiről valaha is álmodott. És utána annyira elernyedt, hogy szinte megszűnt létezni. Ralston azt mondta, hogy a csókok azért vannak, hogy vágyat ébresszenek. Ő azonban nem készült fel arra, hogy ilyen szétáradó ürességet fog érezni akkor, amikor a férfi kibontakozott az ölelésből, és olyan nyugodtnak és összeszedettnek tűnt, mintha éppen a vasárnapi miséről térnének hazafelé. Ő persze telis-tele volt vágyakkal, még most is. Az egész élmény, akármilyen zavarba ejtő is volt, olyan elementáris és felszabadító hatással bírt, mint soha egyetlen korábbi élménye sem. Ilyen élményre vágyott mindig is. És mindezt ráadásul Ralstonnal élhette át! Ez a csók kárpótolta azért a tíz évért, amelyet a táncparkettek szélén ácsorogva töltött, és nézte, amint a férfi, karján végtelen számú szépséggel táncolt, és tíz évig a fülét hegyezve hallgatta, ha a szalonokban rá vagy a legújabb viszonyaira terelődött | szó. És elégtétel volt azért is, mert a lány ez idő alatt végig követte férfi szeretőinek hosszú listáját – ahogy magának bebeszélte – puszta kedvtelésből. Valójában persze ez sosem volt puszta kedvtelés. A fejét rázta. Az olyan férfiak, mint Ralston, nem olyan nőkhöz valók, mint ő. Ha bármit is tanult előző este, akkor ezt megtanulta, Ralston maga volt a sötétség, az izgalom, a kaland, a sherryvel feltankolt Callie viszont nappali fényben sok minden volt, de sötétség, izgalom és kaland biztosan nem. Bár egyetlen este, egy futó pillanatig ő is az volt. Milyen csodál latos perc volt! Bátor volt, vakmerő, egyenes és határozottan kezdeményező. Nem tétlen. Olyasmiért nyújtotta ki a kezét, amiről tudta, hogy másképp nem kaphatja meg. És bár a tegnap este

tanulsága lehetett az, hogy Ralston nem neki való, semmi oka nem volt azt gondolni, hogy minden vágya teljesen elérhetetlen a számára. Meg lehetne valósítani azt a listát. A gondolat bátorsággal öntötte el. Ösztönösen az ágya melletti éjjeliszekrény felé fordult, ahová a botrányos papírlapot tette, mielőtt ágyba bújt. A listáért nyúlt, és halványan elmosolyodott, amikor még egyszer átolvasta, amit leírt. Ha a tegnap esti élményből bármiféle következtetést le lehet vonni, akkor az az, hogy a többi tétel teljesítésének minden percét nagyon fogja élvezni. Ez a kilenc pont állt Callie és az élet között. Csak vállalnia kell a kockázatot. És mi ennek az akadálya? Lendületesen félredobta a takarót és kiszállt az ágyból. Szépen kihúzta magát, és a szoba másik sarkában álló íróasztalhoz lépett. Széthajtogatta a gyűrött papírt, a leírtakat még egyszer figyelmesen elolvasta, majd tollat ragadott, és bemártotta a hegyét a tintába. Megcsókolt egy férfit, méghozzá szenvedélyesen. Határozott mozdulattal, egy vastag vonallal kihúzta az első tételt, és közben elégedetten mosolygott. Mi is a következő? Kopogtak az ajtón. A tükörben látta, hogy a komornája lép be a szobába. Szigorú ábrázatát látva Callie arcáról is lefagyott a mosoly. Az ajtó becsukódott. – Jó reggelt, Anne! – üdvözölte, a listát közben gyorsan bedugta egy Byron verseskötet alá. – Calpurnia Hartwell – mondta Anne lassan. – Mit művelt már megint? Callie Anne helyett inkább a nagy mahagóni szekrényre nézve mondta: – Szeretnék felöltözni – mondta vidáman. –Találkozóm van ma délelőtt. – Ralston márkival? Callie tágra nyitotta a szemét a rémülettől. – Honnan tudja? Micsoda? Nem, dehogyis!

– Nem? Valahogy nehezen hiszek magának, ugyanis lent van egy férfi a Ralston-házból, és arra vár, hogy válaszoljon az üzenetre, amit hozott. Callie-nek a lélegzete is elállt, amikor meglátta Anne kezében a levelet. Felállt és odament. – Kérem, adja ide! Anne dús mellén keresztbe fonta a karját, így sikerült jól eldugnia a levelet. – Lady Calpurnia, miért küld önnek Ralston márki levelet? A lány elvörösödött. – Ne… nem tu… dom. – Nagyon ügyetlenül hazudik, Callie. Kisgyerekként se tudott füllenteni. – Anne most olyan volt, mint egy kutya, akinek esze ágában sincs visszaadni a csontot. – Már évek óta ácsingózik Ralston után, Miss Callie, mégis mi az oka, hogy hirtelen feltámadt a márki érdeklődése ön iránt? – Öö… ez nem is igaz! – próbált teljes magabiztosságot sugározva beszélni, és közben a levél után nyúlt. – Kérem szépen a levelemet, Anne! Anne mosolygott, majd mintegy mellékesen odavetette: – Ralstonnal volt tegnap éjjel, ugye? Callie összerezzent, elvörösödött, és kibökte: – Dehogy! Mégis hogy képzeli? A komorna úgy nézett, mint aki mindent tud. – Nos, az biztos, hogy valahová elment. Láttam, hogy még napfelkelte előtt lopózott haza a hátsó bejáraton. Callie odament a szekrényhez, és kinyitotta az ajtaját, ezzel próbálva a szolgáló értésére adni, hogy nem kíván belemerülni a részletekbe. – Anne, csak azért, mert a születésemtől fogva gondoskodott rólam, még nincs joga arra, hogy ilyen bizalmas témákat tárgyaljon meg velem. – Dehogy nincs! – nevetett Anne.

A komorna kihasználta, hogy Callie elment az asztaltól és nem néz oda, kihúzta a verseskötet alól kikandikáló listát, és nyomban bele is pillantott. Anne döbbenten felhördült, mire Callie megfordult. Meglátta a papírt a komorna kezében, és felkiáltott: – Azonnal adja ide! – Lady Calpurnia! Mit művelt már megint? – Semmit! – Kikapta a papírt a szolgáló kezéből, majd miután látta, hogy az hitetlenkedve néz rá, hozzátette: – Tényleg semmit. – Ez a papír a semminél azért többnek tűnik. – Nem szeretnék erről beszélni. – Pedig kellene. – Pedig higgye el, hogy ennek tényleg semmi jelentősége, ez csak egy lista. – Egy botrányos lista. Olyan dolgokról, amelyeket fiatal, hajadon leányok nem csinálnak. Callie újra a szekrény felé fordult, és szinte belebújt, remélve, véget ér végre ez a kínos beszélgetés. Kivett egy barackszínű ruhát, de amikor „előbújt” a szekrényből, Anne még mindig türelmesen várta a választ, ezért felsóhajtott és azt motyogta: – Az is lehet, hogy a fiatal hajadon leányoknak ki kell használni a hajadonságukat, és ki kell próbálniuk néhány dolgot. Anne csak pislogott az őszinte válaszon, aztán elnevette magát. – Úgy látom, hogy az egyik tételt már ki is pipálta. – Így van – mondta Callie vörös fejjel. Anne nézegette a listát, próbálta kisilabizálni az írást. Amikor teljes megdöbbenéssel felnézett, Callie elfordult. – Nos, Calpurnia Hartwell, nem vesztegette az idejét, hogy megvalósítsa azt, amire hosszú évekig csak vágyott. Callie nem tudta elfojtani a mosolyát. – Ralstonnál volt tegnap éjjel! Callie újból elvörösödött, és ez mindennél árulkodóbb volt.

– Mondok önnek valamit – mondta Anne, érezhető büszkeséggel a hangjában. – Ön az egyetlen leány, akit valaha is ismertem, aki egy ilyen listát írt, és el is kezdte véghezvinni. – A hangja itt megváltozott. – Ellenben még jobban fogok csodálkozni, ha egy hét múlva is olyan jó lesz a hírneve, mint most. – Nagyon óvatos leszek – tiltakozott Callie. Anne a fejét rázta. – Drága Callie, még ha a hadügyminisztériumban is dolgozna, akkor is csak a lista felét tudná megvalósítani anélkül, hogy a jó híre romokban ne heverne utána – mondta, majd kis hallgatás után hozzátette. – De ezzel maga is tisztában van. Callie bólintott: – Baj, hogy ez engem ma reggel nem nagyon aggaszt? – Igen. Nem tehet meg mindent, ami a listán szerepel. Kártyázni? Férfiklubban? Elment a józan esze? Callie komoly képet vágott. – Nem. Egy kis ideig mindketten hallgattak, majd úgy tűnt, hogy Callie megtalálta a szavakat, amelyek a legjobban kifejezik a gondolatait. – De Anne, az egész annyira, de annyira csodálatos volt! Ez volt a leghihetetlenebb, legfelszabadítóbb kaland az egész életemben! Nem érti, hogy még többet szeretnék? – Úgy tűnik, hogy már most többet kap, mint amit várt. Adja azt ide! – Anne elvette a barackszínű muszlinruhát, és helyette egy fűszínű kartonruhát adott neki. – De mi a baj azzal, amelyiket én választottam? – Callie, hagyja abba a feleselgetést! Ha a Ralston-házba megy, akkor ezt a ruhát veszi fel, és punktum. A zöld nagyon jól áll magának. Callie elvette a ruhát, és nézte, ahogy Anne a fehérneműt válogatja. – De hát nem megyek a Ralston-házba! – mondta neki.

A komorna nem szólt semmit, egy ideig továbbra is el volt merülve a szekrény tartalmának tanulmányozásával. Ezután viszont szó nélkül átnyújtotta az üzenetet. Callie remegő kézzel letörte a viaszpecsétet, és égő kíváncsisággal, de egyben páni félelemmel olvasta a következő sorokat: Lady Calpurnia! A húgom fél 12-kor várja Önt. R. Már nem volt visszaút. – Anne – mondta Callie, továbbra is az üzenetre meredve –, mégis megyünk a Ralston-házba. Az első látogatása utáni napon Callie újra a Ralston-ház bejárata előtt találta magát, ezúttal azonban sokkal illendőbb körülmények között: fényes nappal és a komornájával együtt. Azért jött, hogy megismerkedjen a márki titokzatos húgával, Miss Juliana Fiorival. Mély levegőt vett, és magában az égiekhez imádkozott, hogy Ralston ne legyen otthon, és így egy ideig még elkerülje az elkerülhetetlent, vagyis a teljes megszégyenülést. Persze tudta, hogy a jövőben biztosan nem fogja megúszni a találkozást, mivel beleegyezett abba, hogy segít Gabriel húgának a nyilvános bemutatkozásban. Csak annyit remélt, hogy legalább a mai napon elkerülheti a férfit. Egy inas nyitott ajtót, mögötte a hallban Jenkins állt a szokott pókerarccal. Könyörgöm, csak ne ismerjen fel! – imádkozott magában Callie, amikor az inas ráncos arcára nézett, és megpróbált összeszedettnek és nyugodtnak tűnni. – Lady Calpurnia Hartwell vagyok, és Miss Juliana meghívására érkeztem. Szépen kihúzta magát, és a lehető legnyugodtabb hangon mutatkozott be. Átnyújtotta a lakájnak a névjegykártyáját, aki azt mély meghajlással vette át.

– Üdvözlöm, mylady. Miss Juliana már várja önt. Kérem, kövessen. Jenkins hátat fordított, Callie pedig megkönnyebbülten sóhajtott. Követte a lakájt a széles, márványborítású folyosón, és méltóságteljesen biccentett, amikor az előreengedte egy csodálatos szalonba, amelyben a zöld színek domináltak. Vetett egy pillantást a falakra, amelyeket élénkzöld selyemmel díszítettek, a finom kidolgozású sezlonra és a csodásan faragott és kárpitozott mahagóni székekre. A szoba csodás légiességét az egyik fal mellett elhelyezett nagyszerű márványszobor tette tökéletessé, amely egy magas, kecses női alakot ábrázolt, aki a feje fölött egy hullámzó lepelszerű anyagot tartott. Callie le volt nyűgözve a szobor szépségétől, és úgy érezte, hogy muszáj közelebb lépnie. Szinte mágikus erővel vonzotta az istennő arcán ragyogó nyugodt, titokzatos mosoly. Nagyon tetszett neki a márványban megörökített mozgalmasság és a ruha lágy esése is. Ki is nyújtotta a kezét, hogy megérintse a szobrot, lelke mélyén valahogy azt várta, hogy a hideg kő helyett meleg bőrt, emberi lényt érint. Ekkor az ajtóból hang hallatszott: – Ugye milyen szép? Callie hirtelen felkiáltott az ijedtségtől, és hátrafordult. Az ajtóban Ralston állt, arcán csibészes mosollyal, mintha szórakoztatná, hogy zavarba hozta őt. Nem, mégsem Ralston az. Az ajtóban Lord Nicholas St. John állt, aki éppolyan magas és széles vállú férfi volt, mint Ralston, ugyanolyan karakteres állal és világoskék szemekkel, egyetlen különbséggel: St. John jobb arcán húzódott, egy hosszú, keskeny fehér vonal, amely erős ellentétben állt bronzbarna bőrével és egész megjelenésével, amely egy valódi dzsentlemen hatását keltette. Ez a heg azonban ahelyett, hogy az arcát elcsúfította és ijesztővé tette volna, éppen ellenkezőleg, csak vonzóbbá tette.

Callie tanúja volt annak, amikor jól nevelt világi hölgyek úgy viselkedtek, mint a buta libák, amikor közelükben felbukkant St. John, bár ő ezt mintha nem vette volna észre. – Lord Nicholas – biccentett Callie mosolyogva. St. John odament hozzá, megfogta a kezét, és mélyen meghajolt. – Lady Calpurnia – mondta szívélyes mosollyal –, látom, hogy felfedezte szívem hölgyét. Nicolas a szoborra mutatott. – Természetesen, hiszen nem lehet őt nem észrevenni. – Callie a szobor felé fordult. – Elképesztően gyönyörű. Ki alkotta? St. John szemében büszkeség gyúlt, látszott, hogy büszke a kincsére. – Alkotója nem ismert. Görögország déli partjainál bukkantam rá évekkel ezelőtt. Hét hónapot töltöttem ott azzal, hogy márványszobrokat kutattam fel. Olyan gyűjteménnyel tértem haza, hogy ezt a szépséget örömmel adományoztam a Ralston-háznak, azzal a feltétellel, hogy a fivérem megfelelő helyet biztosít a számára. – Elhallgatott, nem tudta levenni a szemét a szoborról. – Azt hiszem egyébként, hogy Szelénét ábrázolja, a Hold istennőjét. – Olyan elégedettnek tűnik. – Ez meglepi önt? – Tudja – mondta Callie félénken –, Szeléné története nem a legboldogabbak közül való. Végül is arra ítéltetett, hogy egy olyan halandót szeressen, aki örök álomba merülve élt. St. John elismerő pillantást vetett rá. – Ez az ő hibája volt. Tudnia kellett volna, hogy jobb, ha az ember nem kér Zeusztól szívességet. A hasonló történetek soha nem végződtek szerencsésen. – Nagyon valószínű, hogy Szeléné ezzel tisztában volt, amikor elfogadta a szívességet. Feltételezem, hogy a szobor még azelőtt ábrázolja őt, mielőtt Zeusz beavatkozott volna. – Megfeledkezik arról – válaszolta St. John, aki láthatóan élvezte az eszmecserét, hogy Endümionnal ötven gyerekük született,

függetlenül attól, hogy Endümion álomba volt szenderülve, szóval nem lehetett azért olyan nagyon boldogtalan. – Mindamellett, hogy a legmélyebb tisztelettel viseltetem a szavai iránt, mylord, engedtessék megjegyeznem, hogy ötven gyerek kihordása és felnevelése nem nevezhető a legszerencsésebb körülménynek. Nem hinném, hogy ilyen elégedettnek tűnne, ha a szobor az anyai örömöket ábrázolná. St. John hangosan felnevetett. – Igen találó a megjegyzése, Lady Calpurnia. Beszélgetésünk alapján feltételezem, hogy Juliana társaságban történő megjelenése rendkívül szórakoztató lesz, legalábbis a számomra. – Így van, Nicholas, mindannyiunk számára az a legfontosabb, hogy te jól érezd magad. Callie hirtelen mozdulatlanná dermedt, amikor a bosszús szavak a szalonban vészjóslóan elhangzottak. A szíve hevesen dobogni kezdett. Megpróbálta megőrizni a nyugalmát, de nem is kellett odafordulnia, tudta, hogy Ralston csatlakozott hozzájuk. Úgy tűnt, hogy St. John megérezte idegességét, mert először rákacsintott, majd csak utána fordult a márkihoz széles mosollyal: – Jól mondod, bátyó. Ralston erre csak még komorabban nézett. Callie-hez fordult, és figyelmes tekintetével szinte felnyársalta. Callie elpirult, és lesütötte a szemét. Nicholas rögtön érezte, hogy zavarban van, ezért a segítségére sietett. – Nincs semmi okod arra, hogy ilyen udvariatlanul beszélj, Gabriel, Egyszerűen csak társaságot szerettem volna Lady Calpurniának nyújtani, míg megérkezik Juliana. Tényleg, hol van a lány? – Arra kértem Jenkinst, hogy egyelőre ne hívja ide őt. Szeretnék előtte Lady Calpurniával beszélgetni. – Egy pillanatra elhallgatott. – Ha megbocsátasz, Nick, négyszemközt. Callie szíve rögtön kalapálni kezdett. Mi lehet az a dolog, amiről a fivére nem hallhat?

Nick, mélyen meghajolva kezet csókolt neki, és azt mondta: – Alig várom, hogy újra találkozzunk, mylady. – Felegyenesedett, bátorítóan Callie-re mosolygott, és még rá is kacsintott. Nem tehetett mást, mint visszamosolygott ő is. – Hasonlóképpen, mylord. Ralston megvárta, míg Nicholas becsukja maga után az ajtót, majd intett Callie-nek, hogy foglaljanak helyet. Callie, ahogy körülnézett, megállapította, hogy Ralston jelenlétével a bútorok mintha sokkal kisebbnek tűntek volna, mintha a Ralston-házat nem egy ilyen jól megtermett férfira tervezték volna. Lehajtotta a fejét, úgy tett, mintha a szék kárpitjának a mintázatát tanulmányozná, próbált úgy tenni, mintha Ralston jelenléte teljesen hidegen hagyná. Természetesen teljesen hiábavaló volt az erőfeszítése, mert egy ilyen férfit nem lehetett nem észrevenni. – Szeretnék egy-két dolgot pontosítani, mielőtt megismerkedik Julianával. Callie némi csalódottságot érzett. Miért van szükség arra, hogy ilyen flegma legyen? Nem nézett fel, ehelyett a saját kezét bámulta az ölében, és kétségbeesetten próbált nem arra gondolni, hogy pár órával korábban ezek a kezek Ralstont simogatták. De hogy tudná ezt elfelejteni? Meleg bőrét, puha haját, erős, izmos karját, amit megérinthetett. Most pedig a férfi teljesen közömbösnek tűnik. Callie köhintett egyet, és így szólt: – Természetesen, mylord. – Azt hiszem, hogy az lenne a legjobb, ha a Ralston-házban foglalkozna Julianával. A húgomnak segítségre van szüksége ahhoz, hogy elsajátítsa a londoni társaságban érvényes viselkedési szabályokat, és nem szeretném, ha Allendale grófnő előtt lebőgne. Callie tágra nyitotta a szemét a csodálkozástól, felemelte a fejét, és a férfi szemébe nézett. – Édesanyám soha nem árulná el senkinek, hogy órákat adok Julianának. – Sajnos a falnak is füle van.

– Az Allendale-házban nincsen. A férfi előrehajolt. Ugrása készen feszültek az izmai, mintha alig tudná féken tartani kirobbanó erejét. Olyan közel ültek egymáshoz, hogy megérinthette volna Callie-t. – Engedje meg, hogy megmagyarázzam. Ragaszkodom az előbbi feltételemhez. Juliana nem akar részt venni a társasági életben, és makacsul vissza akar térni Itáliába. Valószínűleg fog okozni némi bosszúságot, rendez majd pár jelenetet, mielőtt megbékél azzal, hogy az új otthona itt van. Az ön édesanyja és a barátnői az előkelő társasági élet oszlopos tagjai, olyan hölgyek, akik számára a származás és a feddhetetlen jó hír mindent jelent. Juliana családfáját nem lehet visszavezetni Hódító Vilmosig, és anyánk rossz híre vet némi rossz fényt az övére is, de mégis be fog kerülni a londoni társadalom elitjébe, és okosan fog házasságot kötni. Nem szeretném kockáztatni a jövőjét. Olyan magabiztossággal beszélt, mintha a Juliana sikeréhez vezető egyetlen út az lenne, amit most kijelölt a számára. A hangjában ugyanakkor érezhető volt, mennyire nyomatékos a kérése. Igaza volt: ahhoz, hogy Juliana Fiori sikeres legyen a társasági életben, többre van szüksége, mint Calpurnia Hartwell támogatására. Gabriel húga egy lecsúszott márkinő és egy olasz kereskedő lánya volt, azaz nem nemesi származású, ilyenformán az előkelő társaság számára szinte nem is létezett. Gabriel St. John, azaz Ralston márki ugyanakkor láthatólag nem akarta megengedni, hogy a család sötét múltja tönkretegye a húga jövőjét. Az a körülmény, hogy a St. John fivérek magukra vállalták a feladatot, hogy Julianát bevezetik a jobb körökbe, tanúskodott a bátorságukról, és Callie, aki maga is büszkeséggel és szeretettel viseltetett testvérei iránt, tisztelte a döntésüket. Nem olyan férfiak voltak, akik hozzá lennének szokva a kudarchoz. – Alig várom, hogy megismerkedjek a húgával, mylord. – Ebben a látszólag egyszerű mondatban sokkal több volt, mégpedig az, hogy Én az önök oldalán állok.

A férfi elhallgatott, és átható tekintettel nézte, Callie pedig tíz év alatt most először nem sütötte le a szemét. Amikor pár pillanattal később megszólalt, hangja gyengédebb volt. – Nem hittem volna, hogy ma eljön. Callie arcán mosoly suhant át. – Bevallom, mylord, gondolkodtam azon, hogy kitérek a meghívás elől. – De mégis itt van. Callie arcszíne rózsaszínűre váltott, és szégyenlősen lehajtotta a fejét. – Egyezséget kötöttünk. Ralston komolyan, töprengve válaszolt: – Igaza van, ez így van. Egyre mélyülő, bársonyos tenor hangja Callie-t forrósággal töltötte el. Idegesen köhintett egyet, és a szomszédos asztalon lévő órára nézve így szólt: – Ideje lenne találkoznom Miss Julianával, mylord, nem gondolja? A férfi egy ideig állta a pillantását, mintha titkos gondolatait szeretné kifürkészni. Végül is elégedettnek tűnt azzal, amit látott. Szó nélkül felállt, kiment a szobából, hogy behívassa a húgát. Juliana Fiori vitathatatlanul gyönyörű volt, de Callie számára mégsem a szépsége tűnt fel elsőnek, bár olyan elbűvölően kék szemei, porcelánfehér bőre és olyan sűrű, hullámos gesztenyebarna haja volt, amelyért a nők többsége bármilyen kínt képes lett volna elviselni. Callie-t elsősorban nem finom arcvonásai vagy dallamos hanglejtése, olasz akcentusa vagy magassága nyűgözték le. Nem, az első dolog, ami vele kapcsolatban feltűnt neki, az őszintesége volt. – Micsoda ostobaság, hogy a teát és a tejet csak szigorúan meg határozott sorrendben lehet kitölteni! Callie lenyelte a nevetését.

– Feltételezem, hogy Velencében nem tulajdonítanak ekkora jelentőséget az ilyen dolgoknak. – Nem, ez csak egy meleg lötty, de nem kávé. Miért kell egy ilyen dolgon a fejét törnie az embernek? – Juliana derűsen mosolygott, az arcán közben kis gödröcskék jelentek meg. – Valóban, miért is? – mondta Callie, közben átfutott a fején a gondolat, hogy vajon a lány bátyjai is ilyen elbűvölőek-e. – De ne aggódjon! – Juliana kissé teátrálisan felemelte a kezét. – Igyekszem megjegyezni: először a tea, aztán a tej. Nem szeretnék újabb okot adni a háborúra Nagy-Britannia és a kontinens között. Callie nevetett, amikor elvette a Juliana által átnyújtott, a szabályoknak minden szempontból tökéletesen megfelelő csésze teát. – Biztos vagyok benne, hogy a parlament köszönetét fogja önnek kifejezni a diplomáciai érzékéért. A lányok egymásra mosolyogtak, majd Juliana folytatta: – Nos, ha egy herceggel vagy hercegnével találkoznék… – mondta miközben egy kistányérra gondosan elhelyezett egy szelet tortát Callie-nek. – Ami biztosan be is fog következni – mondta Callie. – Allora, ha egy herceggel vagy hercegnével találkozom, akkor a helyes megszólítás: fenség. A többieknek nyugodtan mondhatom, hogy mylord vagy mylady. – De csak akkor, ha valóban rendelkeznek valamilyen ranggal. Juliana kissé oldalra fordította a fejét, látszott, hogy figyel és elgondolkodik a mondottakon. – Ez bonyolultabb, mint a teázás – nevetett. – Azt hiszem, hogy a fivéreimnek szerencséjük van azzal, hogy csak rövid ideig maradok. Remélem, hogy gyorsan helyre tudják állítani a jó hírüket, amely botrányos olasz húguk két hónapos rövid ittléte alatt biztosan csorbát szenved majd. Callie bátorítóan elmosolyodott. – Butaság. El lesznek öntől ájulva. Juliana láthatólag nem értett valamit.

– Mit csináljak, ha valaki elájul, ha meglát? Callie nevetve csóválta a fejét. – Ez csak egy szófordulat, azt jelenti, hogy nagy sikere lesz. Callie bizalmas suttogásra váltott. – Biztos vagyok abban, hogy sok férfinak fel fogja kelteni az érdeklődését. – Ahogy az anyámmal is történt? – Juliana kék szeme szinte villámlott és idegesen gesztikulált, miközben beszélt. – Nem, kérem, verje ki a fejéből még a gondolatot is, hogy én valamikor is férjhez megyek! Ez teljesen ki van zárva. – De hát miért? – Mi lesz, ha kiderül, hogy pontosan olyan vagyok, mint ő? A halkan feltett kérdés Callie-t is hallgatásra késztette. Hirtelen nem is tudta, mit mondjon. – Bocsásson meg, kérem – szólalt meg helyette is Juliana. – Nincs miért mentegetőznie – mondta Callie kissé előrehajolva. – El tudom képzelni, hogy milyen nehéz helyzetben van. Juliana elhallgatott, és lesütötte a szemét. – Tíz évig úgy tettem, mintha az anyám nem létezne. És most rá kellett döbbennem, hogy az egyetlen család, ami számomra még megmaradt, az ő családja. És ezek a férfiak… a testvéreim – mondta elcsukló hangon. Callie figyelmesen nézte a lányt, mielőtt megszólalt. – Egyelőre nem érzi őket valódi családtagoknak, ugye? Juliana arcán látható volt, hogy bántja a dolog: – Annyira látszik rajtam? – Nem, egyáltalán nem – rázta Callie a fejét. – Szerintem nem szeretnek engem. – Ez ki van zárva. Ön egy rendkívül szeretetreméltó fiatal hölgy. Én például személy szerint nagyon élvezem a társaságát – jelentette ki Callie határozottan. Juliana válaszképpen kissé elmosolyodott, és azt mondta:

– Nicholas nagyon szívélyesen fogadott, de Gabriel… – A két lány tekintete találkozott, és Juliana kissé halkabban folytatta. – Ő soha nem mosolyog. Callie a kezével megérintette Juliana karját. – Én ennek nem tulajdonítanék különös jelentőséget. Azt hiszem, hogy egy kezemen meg tudnám számolni azokat az alkalmakat, amikor Gabrielt mosolyogni láttam. Ami persze nem amiatt volt, hogy nem bámulta volna merőn, akárhányszor is felbukkant a közelében. Juliana kezét Callie kezére tette. Amikor a tekintetük találkozott, Callie kételkedést vélt felfedezni a pillantásában. – Én annyi gondot okozok neki, nem gondolja? Egy olyan nő elárvult lánya vagyok, aki elhagyta őket, és most új családot keres magának. Callie tudta, hogy véget kellene vetnie ennek az illetlen beszélgetésnek, mivel a Ralston família magánügyei végül is nem tartoztak rá, de nem tudta megállni, hogy ne feleljen. – Nem egy új családot, hanem a régit keresi – pontosított. – Azt a családot, amelynek mindig is tagja volt, és most csak a helyét keresi benne. Juliana a fejét rázta. – Nem, ön nem tud rólam semmit. Én csak az anyánkra emlékeztetem őket. Ő az egyetlen, ami összeköt bennünket. Biztos vagyok benne, hogy Ralston csak őt látja, amikor rám néz. Biztos, hogy boldog lesz, ha két hónap múlva végleg elmegyek innen. Bár borzasztóan kíváncsi lett volna az anyjukra, Callie visszafogta magát, mert nem akart tovább kérdezősködni arról, aki olyan szívtelenül elhagyott három ilyen nagyszerű gyereket és csak ennyit mondott: – A testvérei még nem ismerik önt, Juliana, de idővel meg fogják ismerni és meg fogják szeretni. Szerintem már el is indultak ezen az úton. Megjósolom, hogy két hónap múlva nem fogják elengedni önt.

És ha mégis elengednék, akkor remélem, hogy meggondolja magát, és itt marad. Juliana sugárzó kék szeme megtelt könnyel. – Hét hét és hat nap. Callie szíve összeszorult az együttérzéstől. Halványan elmosolyodott. – Őszintén mondom, hogy én csak egy délutánt töltöttem önnel, és máris nagyon fontossá vált a számomra az ön jövője. Azt hiszem, hogy mi nagyon jó barátnők leszünk. Juliana a könnyein keresztül elmosolyodott. Mély levegőt vett, kihúzta magát, letörölte a könnyeit, és megkérdezte: – Már régóta barátok a bátyámmal? Callie teljesen lefagyott a kérdésre. – Barátok? – Si. Világos, hogy Ralston nagyra becsüli, és a barátnőjének tartja magát. Ma reggel örömmel újságolta nekem az ön beleegyezését, hogy támogat engem abban, hogy bekerüljek az előkelő körökbe. Ha nem lennének barátok, akkor ön vajon idejött volna, kockáztatva a saját helyzetét, hogy megóvjon engem a ballépésektől? Callie tudta, hogy nem mondhatja el az igazságot. Tudod, Juliana, minden nő életében eljön az a pillanat, amikor mindenre képes lenne egy csókért. Ehelyett inkább hallgatott, próbálta megtalálni a megfelelő szavakat, de Juliana félreértette a csöndet. – Most már értem – mondta nagyon jelentőségteljesen. – Ez több, mint barátság, si? Callie tágra nyitotta a szemeit. – Mégis mire gondol? – Maguk ketten… – Juliana egy pillanatig gondolkodott, hogy minél pontosabban fogalmazzon. – Vagyis ön… innamorata? – Tessék? – A kérdés elfojtott sikolyban végződött. – A szeretője, ugye?

– Juliana! – Callie képtelen volt tovább türtőztetni felháborodását. Királynői pózba vágta magát, és a hasonló helyzetekben alkalmazott nevelőnői stílusában folytatta. – Vendégekkel nem szokták kitárgyalni a szeretőket, a szerelmeseket vagy más intim dolgokat! – De hát ön nem egyszerű vendég! – Julianán látszott, hogy némileg össze van zavarodva. – Mi barátnők vagyunk, nem? – De, persze, azok vagyunk. De a barátokkal sem beszélünk meg ilyen magánügyeket! – Bocsásson meg, kérem, nem tudtam. Azt hittem, hogy ön és Ralston… – Nem, nem vagyunk azok! – vágta rá Callie remegő hangon. – Nem vagyunk szerelmesek! Barátok sem vagyunk! Én azért vagyok itt, hogy segítsek önnek, mert kedvelem önt. Élvezem a társaságát. Ralston márkinak ehhez semmi köze. Juliana Callie szemébe nézett, és várt pár pillanatot, mielőtt válaszolt: – Én is élvezem a társaságát, Lady Calpurnia, és boldoggá tesz, hogy éppen ön az, aki mellettem áll és támogat. – Ekkor kissé előrehajolt, és jelentőségteljesen elmosolyodott. – Ugyanakkor feltételezem, hogy jelenlétének a jó szándékán kívül más okai is vannak Különben miért cáfolta oly hevesen előbbi feltételezésemet? A meglepetéstől Callie csak hápogni tudott, meg se bírt szólalni – Ne aggódjon, tudok titkot tartani – szólt Juliana. Callie a fejét rázta. – De itt nincs semmiféle titok, amit őrizni kellene! Juliana láthatólag ezen még jobban felderült. – Ahogy gondolja. Töprengő arccal hozzátette: – Én mindenesetre tudok titkot tartani. Callie hátradőlt a székben, és alaposabban szemügyre vette tanítványát, aki olyan arcot vágott, mint egy kiscica, aki most nyalt ki egy tál finom tejszínt.

Tegnap még azt hitte, hogy a márki a Ralston-ház legravaszabb lakója.

5. fejezet Ralston márki, aki a Brook's férfiklub elegáns termének foteljában terpeszkedett, egy átlagos megfigyelő számára tetőtől talpig az elkényeztetett arisztokráciát képviselte. Fényes csizmába bújtatott lábait hanyagul kinyújtotta a hatalmas márványkandalló előtt, a nyakkendőjét meglazította, de nem vette le, gondosan ápolt frizurája pedig szándékoltan szélfútta hatást keltett. Félig lehunyt szemmel figyelte, ahogy a lángok táncolnak. Kezében hanyagul kristálypoharat tartott, benne skót whiskyvel, de úgy, hogy a kétujjnyi borostyánszínű folyadékot kis híján a vastag kék szőnyegre löttyintette. A tapasztalatlan szemlélő azt mondta volna, hogy íme, a lusta angol dandy mintaképe. Ezt azonban tévedés lett volna így gondolni, mivel a márki hanyag lazasága csak a látszat volt, és ennek a látszólagos nyugalomnak a fenntartása Gabrieltől jelentős erőfeszítést igényelt. – Tudtam, hogy itt talállak. A márki a kandalló tüzéről a testvérére emelte tekintetét. – Ha azért jöttél, hogy egy újabb rokon létezéséről tájékoztass, akkor pont rosszkor jöttél. – Sajnos továbbra is hárman vagyunk testvérek, akármennyire is hihetetlen ez a tény. – Nick sóhajtott, majd leült Gabriel mellé. – Beszéltél Nastasiával? Ralston nagyot kortyolt az italából. – Igen. – Akkor már érthető, hogy miért vagy ilyen hangulatban. Pár óra alatt gyökeresen megváltozni, és tékozlóból jó fiúvá válni bizony nem egyszerű feladat.

– Nem szándékozom az életmódomon változtatni, csupán óvatosabb leszek. – Értékelem az őszinteségedet – mosolygott Nick. – Nos, kezdetnek ez sem rossz, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy milyen a múltad. Ralston elkomorodott. Az apjuk halálát követő években meglehetősen megbotránkoztató életvitelt folytatott. Nagy szoknyavadász és élvhajhász hírében állt, híre ugyanakkor megbotránkoztatóbb volt, mint amennyire arra a valóságban rászolgált. – Nagyon hasonlít anyánkra. Gabriel ezen szavak hallatán a testvére felé fordult. – Nagyon remélem, hogy csak külsőleg hasonlítanak. Ellenkező esetben az lenne a legjobb, ha már most visszaküldenénk őt Olaszországba. Így is tartok tőle, hogy bőven elég lesz megbirkóznia az anyánkról szóló híresztelésekkel. – Még szerencse, hogy nemcsak gazdag vagy, de nemesi rangod is van. Azt hiszem, hogy Juliana nem lesz híján a meghívásoknak a legfontosabb bálokra. Természetesen majd neked is el kell őt kísérned ezekre a rendezvényekre. Gabriel ivott egy kortyot, és láthatólag nem hagyta magát provokálni. – És te? Te hogy szándékozol kibújni a hasonló kötelezettségeid alól? Nick vigyorgott. – Senki sem fogja észrevenni, hogy hiányzik a fiatalabbik St. John. – Jól mondod, mert te is ott leszel minden egyes rendezvényen. – Felajánlották, hogy részt vehetek egy utazáson, északon, Yorkshire-ba. Leighton szerint a tapasztalatom nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megtaláljon egy szobrot. Játszom a gondolattal, hogy elfogadom az ajánlatát.

– Nem, nem engedem, hogy márványszobrokkal játszadozz, míg én farkasokkal küzdök. Nick felvonta a szemöldökét. – Igyekszem nem megsértődni amiatt, ahogyan a munkámról beszélsz. És mikor engedsz el szabadságra? Gabriel ivott egy újabb kortyot. – Mit gondolsz, mennyi idő kell ahhoz, hogy férjhez adjuk őt? – Ez attól függ, hogy mennyi idő alatt tudjuk kiverni a fejéből, hogy neki nem szabad megházasodnia. Retteg anyánk hatásától, Gabriel! És nem is hibáztathatjuk emiatt. Ez a nő mindhármunkban nyomot hagyott. És ez Juliana keresztje is. – Pedig egyáltalán nem hasonlít anyánkra. Már az is ezt bizonyítja, hogy mennyire fél ettől. – Hiába minden, nem minket kell meggyőzni, hanem őt és egész Londont. – A fivérek hosszú percekig hallgattak, majd Nick hozzátette. – Gondolod, hogy Juliana ragaszkodik a szerelmi házassághoz? Ralston idegesen felmordult: – Nagyon remélem, hogy a lánynak ennél több esze van. A nők hajlamosak rá, hogy azt higgyék, hogy joguk van a szerelemhez. Főként a fiatal nők. – Nem tudom elképzelni, hogy Juliana hisz az ilyen tündérmesékben. Megfeledkezel arról, hogy ugyanaz a nő nevelt bennünket Egyszerűen lehetetlen, hogy Juliana áhítozzon a szerelemre, miután látta, hogy milyen károkat okozhat. Az ikrek hosszú percekig hallgattak, mielőtt Nick újra megszólalt: – Mindannyiunk nevében csak remélni tudom, hogy igazad van Mivel Ralston nem válaszolt, Nick folytatta: – Lady Calpurnia kiváló választás. Hogy sikerült rávenned a húgunk patronálására? – Miért olyan fontos ez neked? Nick felvonta a szemöldökét. – Valahogy az az érzésem, hogy ez rettentő fontos.

Mivel Ralston nem válaszolt, ezért a fivére felállt, és megigazította a nyakkendőjét. – Marbury kártyapartit rendez a szomszéd szobában. Nincs kedved csatlakozni? Ralston tagadólag rázta a fejét, és inkább nagyot kortyolt az italából. Nick biccentett, és kiment. Ralston félig lehunyt szemmel nézett utána, és átkozta testvérének azt a képességét, hogy mindig beletenyerelt a lehető legkínosabb dolgokba. Hát igen, Lady Calpurnia. Rendkívül kellemes és jóindulatú hölgynek tartotta, akinek feddhetetlen jó híre van, és aki egyszerűen a legjobbkor került az útjába. Ideális megoldást jelentett arra a problémára, hogy ki készítse fel Julianát első báli szezonjára, legalábbis ez volt róla a benyomása. De aztán megcsókolta. És az a csók meglehetősen szokatlan volt. Röviddel utána viszont már abszolút nem törődött az élménnyel. Annyira megdöbbentette a húga váratlan megjelenése, hogy bármilyen csókot nagyszerű kikapcsolódásként élt volna meg. Különösen egy olyat, amelyet olyan könnyedén adott egy lelkes, kellemes partner. Visszagondolt arra, hogyan tartotta Callie-t a karjaiban, emlékezett halk sóhajaira, ahogy lelkesen átadta magát a csókjának. Kíváncsi lett volna, hogy vajon a csókban mutatott lelkesedése más, intimebb dolgokra is kiterjed-e. Egy pillanatra még az ágyában is elképzelte Callie-t. Hatalmas barna szemek, telt ajkak, és már csak t vidám mosolya is öltözteti. A szalon egyik sarkában hirtelen nevetés hallatszott, amely kizökkentette a férfit töprengő álmodozásából. Mocorgott egy kicsit, a nadrágját hirtelen szűknek érezte, és megrázta a fejét, hogy kiűzze belőle az imént elképzelt képet. Találnia kell magának egy lelkes nőt, lehetőség szerint mielőbb.

Ivott még egy korty whiskyt, és a maradékot szórakozottan lötyögtette ide-oda a pohárban. Az elmúlt éjszaka különös eseményein töprengett. Nem tagadhatta azt a tényt, hogy Lady Calpurnia Hartwell, aki egy furcsa nevű, szürke egérke, és akire korábban őszintén szólva soha nem gondolt, valóban felkeltette az érdeklődését. Természetesen nem az a nőtípus volt, aki iránt általában odavolt. Sőt, pont az ellenkezője volt az ízlésének, mivel neki mindig a finom, magabiztos és tapasztalt hölgyek tetszettek. De akkor miért érdekli most mégis annyira? A jókedv újabb hangos megnyilvánulása a szalonban azonban megakadályozta abban, hogy a kérdésről tovább elmélkedjen. Örült, hogy lehetősége nyílik elvonnia a figyelmét a zavaró gondolatokról, ezért érdeklődéssel fordult egy csoport férfi felé, akik nagy lelkesedéssel fogadásokat kötöttek. Finney, a klub bukmékere villámgyorsan jegyzetelte a téteket a fogadókönyvbe. Előrehajolt, hogy jobban lássa, mi történik, és gyorsan rá is jön, hogy ki állt a vita középpontjában: Lord Oxford. Ennél fogva nem volt nehéz megállapítani azt sem, hogy mire fogadtak, hiszen a báró örökösen menyasszonyvadászaton volt. Oxford, aki főként a játék szenvedélye miatt nyakig ült az adósságban, néhány hónappal ezelőtt a klubban nagy nyilvánosság előtt bejelentette, hogy meg fog nősülni, és minél gazdagabb a menyasszony, annál jobb. Ralston ki nem állhatta a nagyhangú és többnyire részeg Oxfordot, de mivel most kikapcsolódást keresett, ezért felkászálódott a foteljából, és közelebb ment a csoporthoz. – Tíz guinea Prudence Marworthyre! – Lófeje van! – jegyezte meg Oxford. – A hozománya viszont ér annyit, hogy elsötétítsd a hálószobát! – hallatszott valahonnan hátulról, és Ralston volt az egyetlen, aki nem nevetett ezen a viccen. – Húsz guinea-t teszek fel arra, hogy Berwick lányán kívül senki nem akar feleségül menni Oxfordhoz!

Chilton gróf bedobta a pénzét a közös halomba, mire sokan izgatottan hördültek fel: a vitázókat nemcsak maga a fogadás, hanem Sir Chilton tétjének nagysága is megdöbbentette. – Lehet, hogy ő egy egyszerű lányka – mondta nevetve Oxford – , viszont az apja a leggazdagabb Angliában! Ralstont egy kicsit sem tudta felvillanyozni ez az alantas tréfálkozás, és megfordult, hogy kimenjen. Már majdnem elért az ajtóig, amikor egy hang túlharsogta az általános zűrzavart. – Tudom már, hogy ki lesz! Az Allendale fruska! Ralston lemerevedett, majd érdeklődve megfordult. Ez a nő egyszerűn üldözte őt. – Nem talált. Épp most jegyezte el Rivington – mondta valaki. – Egyébként pedig nem vagy normális, ha azt hiszed, hogy az Allendale-i Angyal hozzámegy Oxfordhoz. – Nem, nem az a csinos, hanem a másik. – A pufi? – Akinek olyan röhejes neve van? Oxford önelégülten nézett körbe, ami minden bizonnyal a túlzott mennyiségű alkoholnak volt köszönhető, de élvezte a váratlan figyelem minden percét. – Rivingtontól ügyes húzás volt, hogy beházasodott az Allendale vagyonba… Lady Kassiopea viszont happy endet ír a történetem végére. – Calpurnia… – Ralston halkan ejtette ki a nevet, túl halkan ahhoz, hogy hallani lehessen, de valaki más is kijavította Oxfordot. A báró a kezében a pohárral játszadozva folytatta: – Nem számít, hogy hívják, én viszont újra gazdag leszek, elég gazdag ahhoz, hogy csodás szeretőt tartsak, és akkor a feleségemmel se kell tovább törődnöm. Miután persze gyártottam egy-két örököst. Feltételezem, hogy az ő korában – undorítóan illetlen hosszú szünetet tartott – hálás lesz, bármit is kap tőlem. Oxford nevetése hatalmas hahotázást váltott ki. Ralston undorodott tőle. Calpurnia Hartwell semmiképp nem mehet hozzá

Oxfordhoz. Nem létezik, hogy egy ilyen szenvedélyes nő hozzámenne egy ilyen féreghez. Ralston még soha nem volt annyira biztos semmiben, mint most ebben. Ki szeretne tenni az ellen, hogy júniusig az enyém lesz a nő? Oxford néhány barátja mellette tett, mások amellett, hogy Allendale grófja beavatkozik, és nem adja beleegyezését a házasságba, egyvalaki pedig arra, hogy Oxford megszökik Lady Calpurniával, hogy elérje a célját. – Én mindenki ellen teszem a tétem. – Ralston halkan kimondott szavaira mindenki elhallgatott, és a jelenlévők egy emberként fordultak felé. Oxford arca széles vigyorra torzult: – Á, Ralston, nem is vettem észre, hogy itt van! Nem akar tenni a jövendő menyasszonyomra? Ralston nem tudta elképzelni, hogy az a nő, aki tegnap éjjel az ő házában járt, Oxforddal kapcsolatban az ingerültségen kívül mást érezhetne. Soha korábban nem volt ilyen könnyű fogadása. Gyerekjáték az egész. – Mindenkivel szemben teszek Lady Calpurniára. Önnek semmi esélye nincs nála. Az a lány soha nem megy önhöz feleségül. A bukmékerhez fordult. – Finney, jegyezze fel a fogadást! Ha Sir Oxfordnak abban a szerencsében lesz része, hogy megkérje Lady Calpurnia kezét, ő biztosan ki fogja kosarazni. A meglepetés moraja hallatszott végig a tömegen, amikor Finney megkérdezte: – Mennyibe fogad, mylord? Ralston Oxford szemébe nézve mondta: – Feltételezem, hogy ezer font kellően izgalmassá teszi a fogadást. Ezzel sarkon fordult, és elhagyta a termet. A társaság döbbenten nézett utána. A kocka el volt vetve.

6. fejezet Callie reménykedett, hogy ma este minden másképp lesz, és Mariana és Rivington eljegyzése csodálatos lesz. És valóban így is volt. A terem minden szeglete csillogottvillogott, a padlótól az ablakokig és a tükrökig. A hatalmas kristálycsillárokon és a falikarokon gyertyák ezrei világították meg a teret és az Allendale-ház báltermének hatalmas galériáját alátámasztó márványoszlopokat. Itt a pihenésre vágyó vendégek anélkül szusszanhattak egyet, hogy el kellett volna hagyniuk az események színterét. Mariana, ahogy Callie várta, ragyogott. Sugárzóan festett Rivington karján, és sokakat megajándékozott egy-egy tánccal. A vendégek is láthatóan boldogok voltak, hogy itt lehettek a szezon első jelentős eseményén, Marianának és hercegének ünnepségén. A társig színe-java jelen volt, a legújabb divatnak megfelelő ruhákban, és égtek a vágytól, hogy ne csak mindent lássanak, de magukat is megmutassák, és újra láthassák azokat az ismerőseiket, akik a telet Londonon kívül töltötték. Minden nagyszerűen alakult, egyet kivéve: Callie, mint általában, a vénlányok között árulta a petrezselymet, pedig azt képzelte, hogy ez a bál majd mind a két Allendale-nővér számára különleges lesz. Igazából már volt ideje hozzászokni, hogy nem veszik észre, elkerülik és a vénlányok közé sorolják. Őszintén szólva a kezdet kezdetén még szívesen időzött közöttük. A hölgyek rögtön befogadták körükbe, a többi hajadon között örömmel csináltak neki is helyet, Callie pedig sokkal élvezetesebbnek találta a szemlélődő szerepel, kíváncsian figyelte, hogyan alakul a szezon, kellemesen elpletykálgatott az idősebb hölgyekkel. Ennél nagyságrendekkel rosszabb lett volna, ha idétlenül álldogált volna a terem másik

végében, türelmesen várva, hogy mikor kéri fel végre táncolni egy hozzá illő fiatal úriember. Két szezont követően, amikor csak hozományvadászok és idősödő özvegyek közeledtek hozzá, Callie már örült a vénlányok társaságának. Aztán ő is eggyé vált közülük. Igazából nem is tudta pontosan megmondani, hogy mikor és hogyan történt mindez, de megtörtént. És most már nem nagyon tudott ezen változtatni. Ám ma este volt Mariana eljegyzési bálja. A ma esti bál volt Calpurnia életében az első azóta, hogy elkezdte kihúzogatni a listáján szereplő tételeket. És ma őszintén remélte, hogy a dolgok másképpen alakulnak. Már csak azért is, mert a menyasszony őt fogja koszorúslányának választani, és már emiatt is különleges figyelmet érdemel egy olyan estén, amelyet húga közeledő esküvőjének szenteltek. Ahogy nézte a táncolókat, sóhajtott. Nyilvánvalóan tévedett. – Ó, Calpurnia! – Miss Genevieve Hetherington, egy középkorú, kedves tekintetű, ám a tapintat készségét teljes mértékben nélkülöző vénkisasszony csipkekesztyűs keze finoman megpaskolta Callie térdét. – Kedveském, már rég túl kellett volna tennie magát ezen! Vannak olyanok, akik egyszerűen nem alkalmasak a táncra. – Valóban, igaza van. – Callie kénytelen volt egyetérteni vele, majd felállt és elhagyta a helyszínt, inkább, mint hogy kénytelen legyen megfojtani az egyik legnépszerűbb vénlányt. Leszegett fejjel, hogy megelőzze a lehetséges felesleges üdvözlőköröket, a büféasztal felé indult, de röviddel a cél előtt szinte szó szerint beleütközött Oxford báróba. – Mylady! Callie kedves mosolyt erőltetett az arcára, és tekintetét az elé magasodó báróra emelte, aki az összes fogát kivillantotta, ahogy vigyorogott. Önkéntelenül is hátrébb lépett pár lépést, hogy ne találja magát hirtelen a sugárzó férfi karjaiban.

– Oxford báró, micsoda meglepetés! – Igen, tökéletesen egyetértek. A férfi mosolya nem lankadt. Callie hallgatott, várta a folytatást. Mivel az nem hangzott el, ezért így szólt: – Örülök, hogy csatlakozott hozzánk ma este. – Számomra a megtiszteltetés, hogy csatlakozhatom önhöz, mylady. A férfi különös hangsúlyozása elég zavarba ejtő volt Callie számára. Vajon utalni akar valamire? Biztosan nem, hiszen Callie nem is emlékezett, hogy mikor beszélt utoljára ezzel a javíthatatlan dandyvel. Köhintett egyet, és azt mondta: – Ó, köszönöm! – Csodásan néz ki ma este! – Oxford meghajolt, és tovább vigyorgott. Lehetséges, hogy valakinek több foga van, mint egy átlagos halandónak? – Ó! – Callie teljes zavarában lehajtotta a fejét, és próbált úgy tenni, mint aki örül a bóknak. – Köszönöm, mylord. Oxford teljesen önelégülten nézett. – Részesítsen abban a megtiszteltetésben, hogy igent mond, ha felkérem egy táncra. – Mivel Callie nem válaszolt nyomban, ezért a kezét az ajkához emelte, és fojtott hangon hozzátette: – Egész este azon vagyok, hogy ezt megkérdezzem magától. Callie hitetlenkedve emelte fel a fejét. Részeg ez az Oxford? A férfi ajánlatán gondolkodva meghallotta, hogy a zenekar keringőre hangol, és erre nyomban elhatározta, hogy kosarat ad Oxfordnak. A keringő akkoriban kezdett divatba jönni Angliában, amikor Callie már vénlánynak számított, és a bálokon még senki nem kérte fel. Csak Benedickkel tudott otthon gyakorolgatni. Természetesen nem akarta első nyilvános keringőjét Oxforddal táncolni, aki továbbra is úgy vigyorgott, mint egy tökkelütött. Gyors

pillantást vetett a büfé irányába, mert az tűnt a legjobb menekülési útvonalnak. – Ó… nos… azt hiszem… – próbált meg kitérni az ajánlat elől. – Calpurnia! Végre, hogy megtaláltam! – Miss Heloise Parkthwaite, egy ötvenes éveiben járó rövidlátó hölgy a semmiből bukkant elő, és karon fogta Callie-t. – Már mindent tűvé tettem maga után! Lenne olyan kedves és elkísérne a női szalonba? Meg kell igazíttatnom a ruhám szegélyét! Callie hatalmas megkönnyebbülést érzett, hogy megmenekült. – Persze, drága Heloise! – mondta. Kiszabadította a kezét Oxford kezei közül, és bűnbánó mosollyal így szólt: – Talán majd legközelebb? – Feltétlenül! Legközelebb nem hagyom, hogy elmeneküljön előlem. – Oxford idétlen röhögéssel fejezte be a mondatát. Callie erőltetetten kacagott, majd megfordult, és Heloise-t a női szalon felé kísérte. Miközben az idősebb hölgy a legújabb divatot, azaz a túl merész fűzőket kezdte ócsárolni. Callie folyamatosan bólogatott, időnként valamit motyogott is, reményei szerint sikerült érdeklődést tettetni. Gondolatban viszont hol Oxford furcsa viselkedése, hol a listája körül járt. Úgy határozott, hogy ha már arra ítéltetett, hogy egész este a többi vénlánnyal együtt petrezselymet áruljon és bizarrabbnál bizarrabb társalgásokban vegyen részt, akkor egyértelműen megérdemel egy újabb kalandot. Nagy kísértést érzett arra, hogy Heloise-t a női szalonban hagyva kihasználja a lehetőséget a távozásra, és a listája megvalósításának szentelje magát. Természetesen csak akkor, ha egyáltalán eljutnak a női szalonig. Az idős hölgy ugyanis váratlanul megállt, és a tömeget kezdte fürkészni. – Mintha Ralstont látnám ott! Milyen különös! A név hallatán Callie szíve majd kiugrott a helyéről, és abba az irányba fordult, ahová Heloise nézett, de sajnos alacsony termete

miatt a körülötte állók teljesen eltakarták a kilátást. Aztán eszébe jutott, hogy hiszen Heloise-nek nagyon rossz a látása, ezért hitetlenkedve a fejét rázta, és folytatták útjukat. Kizárt, hogy Ralston itt legyen. Heloise láthatólag osztotta a véleményét. – Nem, nem lehet ő. Ritkán jön bálokra. Biztosan az öccsét láttam. Callie nagyon fújtatott, mert idegességében visszatartotta a lélegzetét. Hát persze hogy Lord Nicholas. Istenkém, kérlek add, hogy Lord Nicholas legyen! – Bármily furcsa, de úgy tűnik, hogy felénk közeledik. Callie képtelen volt megállni, hogy ne forduljon meg azonnal, én rögtön megpillantotta a magas, széles vállú úriembert, aki valóban feléjük tartott. Kék pillantása határozottságot sugárzott. Nem Lord Nicholas volt. Ugyan nem volt látható az arcán az ikreket megkülönbözteti heg, de Callie enélkül is megismerte. Nicholasnak nem voltak olyan szélesek a vállai, az álla nem volt olyan karakteres, és a tekintete sem volt olyan mély, hogy az ember elvesszen benne, mint a bátyjáéban. St. John láttán Callie-nek nem állt el a lélegzete, a szíve nem vert hevesebben és nem támadtak teljesen illetlen gondolatai. Nem, a feléjük tartó férfi biztosan nem Lord Nicholas St. John volt, akármennyire is azt szerette volna Callie. Gyorsan körbenézett, hogyan tudna a lehető leggyorsabban távozni, merre állnak a legkevesebben, hogy még gyorsan elkerülje a találkozást Ralstonnal, de úgy tűnt, hogy a többi vendég mintha szándékosan elállta volna előtte az utat, és csak egy irányban voltak kevesebben, pont ahonnan Ralston közeledett. A tekintetük találkozott. Csapdába került. Csapdába esett az izgatottan kuncogó Heloisezal együtt, aki láthatólag évek óta nem volt férfitársaságban. Egyébként azt se lehet mondani, hogy Callie életében ez gyakori esemény lett volna.

– Lord Nicholas! – kiáltott fel Heloise egy kissé hangosabban a kelleténél. – De örülök, hogy látom! – Heloise, drágám! – mondta Callie beszélgetőtársának. – Ő Ralston. Heloise hunyorgott, láthatóan Ralston arcát fürkészte, kereste az árulkodó jelet, amely a két testvért megkülönbözteti. – Ó, hogyne, természetesen! Bocsásson megkérem, Lord Ralston! – pukedlizett gyorsan egyet Heloise. – Semmi szükség a mentegetőzésre, Miss Parkthwaite. – A férfi meghajolt, és hozzátette. – Biztosíthatom önt, hogy én ezt bóknak veszem, hiszen kettőnk közül a fivérem a jóképűbb. – Ó, nem, mylord! – vihogott Heloise rákvörösen, miközben Vadul csapkodott a legyezőjével. – Természetesen nem értek önnel egyet! Ralston a hölgyre kacsintva mondta: – Legyen önnek igaza, egy hölggyel nem illik vitatkozni. Szavai nevetésrohamot váltottak ki Parkthwaite kisasszonyból. Ralston Callie-hez fordult, aki kezét nyújtotta neki. A márki meghajolt és megcsókolta a kezét, ami a lányt borzongással töltötte el. – Lady Calpurnia, remélem, hogy megajándékoz a következő tánccal. Heloise hápogott a meglepetéstől, de Callie is csak értetlenkedni tudott. – Tessék? – A következő tánccal – ismételte meg Ralston. Egyik nőről a másikra nézett, mert mindketten elég zavartak voltak. – Bevallom, hogy nem olyan gyakran járok bálokba, mint ahogy kellene, de az emberek manapság is szoktak táncolni, nem? – Ó, hogyne, mylord! – kotyogott közbe Heloise. – Ebben az esetben – Ralston szemében visszafogott derű csillogott –, szabad a táncrendjét, Lady Calpurnia?

– Nincsen táncrendem. – Olyan ritkán táncolt, hogy nem volt rá szüksége. A márki egy pillanatra elgondolkodott, látszott rajta, hogy próbálja feldolgozni a hallottakat. – Nagyszerű, hiszen ez nagyban leegyszerűsíti a dolgokat – fordult Heloise-hoz. – Remélem, nincs ellenére, ha elrabolom a barátnőjét, Miss Parkthwaite? Heloise teljesen meg volt babonázva, ezért csak rázta a fejét, és annyit mondott: – Dehogy! Callie-nek a földbe gyökerezett a lába. Nem táncolhatott Ralstonnal, főleg élete első keringőjét nem. Ezután biztos, hogy soha többé senkivel nem tudná élvezni ezt a táncot. Az olyan férfiak, mint Ralston, nem az olyan nőknek valók, mini te, Callie. Határozottan megrázta a fejét, és azt mondta: – Nem, nem lehet, mylord. Megígértem Heloise-nak, hogy elkísérem őt… – Ne butáskodjon! – mondta Heloise vinnyogó hangon, a levegőt kapkodva. – Én remekül megvagyok! Önnek muszáj keringőznie, Lady Calpurnia! A kocka el volt vetve. Ralston a táncterem közepére, élete első keringőjére kísérte. Ahogy a táncparkettre vonultak, a terem másik végében megpillantotta az anyját, mellette pedig a sugárzóan szép Marianát. Az özvegy grófnő teljesen elképedt, amikor megpillantotta párosukat. Callie biccentéssel üdvözölte az édesanyját. Minden erejét összeszedve próbált olyan természetesnek tűnni, mintha a londoni társaság krémjéből minden egyes bálban felkérte volna valaki. Kétségbeesetten, hogy egy kicsit megkönnyítse saját helyzetét, azt suttogta Ralstonnak: – Ma este aztán tényleg gondoskodott arról, hogy legyen miről pletykálniuk az embereknek.

– Gondolom, arra céloz, hogy eljöttem erre a bálra. Azt gondoltam, hogyha Juliana is megjelenik majd a társaságban, akkor nekem is illik időnként megjelenni és jó képet vágni. – Elhallgatott, majd megkérdezte: – És ön tulajdonképpen miért nem táncol? Callie kissé elgondolkodott a válaszon, majd azt mondta: – Néhány évig táncoltam, csak aztán abbahagytam. A férfi elégedetlen volt a válasszal, és nem hagyta annyiban a dolgot. – De miért? A lány arcán fanyar mosoly suhant végig. – A partnereim enyhén szólva nem voltak ideálisak. Akik nem a hozományomra vadásztak, öregek vagy unalmasak voltak. Sokkal egyszerűbbnek bizonyult kitérni a felkérések elől, mint elviselni a társaságukat. – Remélem, hogy engem nem talál annyira ellenszenvesnek. Callie a szemébe nézett, és látta, hogy viccel. Nem, Ralston egy cseppet sem volt ellenszenves. – Nem, mylord – mondta kedvesen és érezhetően őszintén. – Úgy tűnik, hogy ön Miss Heloise-t is elvarázsolta. – Az embernek kamatoztatnia kell a tehetségét, Lady Calpurnia. Biztos vagyok benne, hogy ez önnek nagyon is jól megy. – A férfi kissé mélyebb hangon folytatta: – Biztosíthatom arról, hogy ebben tényleg jó vagyok. Callie próbálta leplezni zavarát. – Azt hiszem, hogy a híre már megelőzte önt. Csak amikor kimondta, jött rá szavai kétértelműségére. Ralston felvonta a szemöldökét. – Hogy érti? Callie elpirult, és a férfi szeme helyett finom nyakkendőjére szegez te tekintetét. Mennyire szeretett volna olyan tapasztalt és csábító lenni, mint azok a nők, akikkel a férfi táncolni szokott! Ők nem mellesleg azt is biztos tudják, hogy az ilyesfajta játszmákat hogyan játsszák.

– Nos, Lady Calpurnia? – évődött halkan Ralston. – A múltam mely sötét epizódjára célozgat? Callie ránézett, és látta, hogy milyen kihívó a férfi tekintete. – Ó, többet is tudnék említeni, mylord! – mondta hanyagul, élvezve az évődést. – Igaz, hogy egyszer kiugrott egy grófnő ablakából és szerencsétlenségére pont egy szúrós bokorban landolt? A meglepődéstől Ralstonnak leesett az álla, de mosolyogva válaszolt: – Egy valódi úriember nem cáfolja, de nem is támasztja alá a hasonló híreszteléseket. Callie nevetett. – Éppen ellenkezőleg, mylord. Egy gentleman minden bizonnyal cáfolná az ilyen történeteket. A férfi csábítóan mosolygott, és Callie hálás volt, hogy nem felelt rögtön, mivel egyáltalán nem volt biztos abban, hogy frappánsan tudna reagálni. Elmerült a táncban, a zenében, ahogy együtt forogtak. Ez volt élete első keringője, és az is lehet, hogy az utolsó, ezért minden pillanatára emlékezni akart. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy Ralston vezesse, érezte, ahogy a férfi kesztyűbe bújtatott keze finoman érinti a derekát, és néha váratlanul hozzáér a férfi izmos lába. Egy perc sem telt el, és teljesen elveszítette a tájékozódási képességét. Kinyitotta a szemét, és egy ideig nem tudta volna megmondani, hogy a tánc vagy maga a férfi ilyen szédítő. Ahogy Ralston kék szemébe nézett, már tudta a választ. Természetesen a férfi volt az oka a szédülésének. – Reméltem, hogy tudunk beszélni Julianáról. Callie próbálta leplezni csalódottságát. Annak ellenére, hogy a héten háromszor járt Julianánál, egyszer sem találkozott Ralstonnal. Bár ez minden bizonnyal jobb is volt így, mivel ha Ralston megjelent, annyira zavarba jött, hogy úgy érezte, egy káposzta van a feje helyén. A férfinak nem tűnt fel Callie csalódottsága, és így folytatta:

– Szeretném tudni a véleményét. Mit gondol, a húgom mikor fog készen állni arra, hogy megjelenjen a londoni bálokon? – Véleményem szerint legkésőbb egy hét múlva. Juliana nagyszerű tanítvány, mylord, és nagyon szeretne az ön és a fivére kedvében járni. Ralston bólintott, láthatóan elégedett volt a válasszal. – Szeretném, ha segítene Julianának a vásárlásban. Új ruhákra lenne szüksége. Callie láthatóan meglepődött. – Nem vagyok benne biztos, hogy megfelelő segítség lennék a számára a toalettje kiválasztásában, mylord. – Én pont az ellenkezőjét gondolom. Callie továbbra is ellenkezett. – Úgy vélem, hogy egy olyan hölgyet kellene választania, aki kiismeri magát a legújabb divatban. – Szeretném, ha ön kísérné el – mondta a férfi határozottan, szinte parancsolóan. Callie tudta, hogy vesztett. Egy pillanatra elhallgatott, majd beleegyezése jeléül bólintott. – Egy pillantást kellene vetnem a ruhatárára, hogy lássam, mire van szüksége. – Hagyja csak! Mindenből újat szeretnék neki, egy teljesen új ruhatárat. A legjobb, legdivatosabb ruhákat. – A férfi továbbra is ellentmondást nem tűrő hangon beszélt. – Azt szeretném, ha mindenkit felülmúlna a szépségével. – De hiszen csak két hónapig lesz itt! – Remélem, hogy nem gondolja komolyan, hogy én vissza fogom engedni őt Itáliába. – Én… – Callie érezte a férfi határozottságát. – Nem, persze hogy nem. De mylord… – folytatta óvatosan, mert nem tudta, hogyan utaljon a költségekre, amelyek egy ilyen extravagáns elképzelés megvalósításához szükségeltettek. – A pénz nem számít. Mindenből a legjobbat akarom neki.

– Rendben – mondta Callie csendesen, úgy döntött, hogy jobb, ha inkább a táncra koncentrál, mintha a vitát folytatja. Kis ideig szótlanul táncoltak, majd a férfi így szólt: – Szeretném megbeszélni azt is, hogy mik a feltételei annak, hogy Juliana belépést nyerjen az Almack'sbe. Callie szemei tágra nyíltak a csodálkozástól, ám óvatosan így válaszolt: – Az Almack's talán nem a legjobb hely Juliana számára, hogy megjelenjen a nyilvánosság előtt. – Miért nem? Ha valakit fogadnak ebben a klubban, akkor utána sokkal könnyebb bejutni a felsőbb körökbe, nem? – Kétségkívül – mondta Callie. – Azonban nem olyan könnyű bekerülni ebbe a klubba. Ralston láthatóan furcsállta Callie megjegyzését. – Ön kételkedik abban, hogy Julianát felveszik a klubba? Callie kissé töprengett, és csak utána válaszolt: – Azt hiszem, hogy az Almack's felvételi bizottsága semmi kifogásolnivalót nem fog találni Juliana modorában. – De a kifogástalan modor nem elég, ugye, Lady Calpurnia? Callie egyenesen a férfi szemébe nézett. – Valóban nem elég. – Velem van a baj? Vagy az anyánkkal? – Ez nem a legmegfelelőbb hely, hogy erről beszéljünk. – Butaság. Minden fontos kérdés a bálokon dől el. A férfi ezt érezhető iróniával a hangjában mondta. Ha Callie nem tudta volna, hogy mennyire frusztráló az egész helyzet Ralstonnak, meg is sértődhetett volna a megjegyzésén. – A férfi Callie feje fölött elnézett valahová a távolba. A lány elhallgatott, gondosan megfontolta, hogy mit mondjon. – Ha lenne nemesi rangja… vagy ha nem a Ralston-házban élne… – Callie rájött, hogy inkább másként közelíti meg a kérdést. – Egyszerűbb lenne Julianát a társaságban elfogadtatni, ha kihagynánk ebből az Almack'set.

A férfi hallgatott, de Callie érezte, hogy átgondolja a javaslatát. Erősen, feszülten tartotta Callie-t a karjaiban, majd kis idő múlva a szemébe nézve mondta: – Nem akarok fájdalmat okozni neki. – Én sem – mondta Callie. Valóban nem akart. A férfi, mintegy olvasva a gondolataiban, megkérdezte: – Sikerülni fog? El fogják őt fogadni? – Mindent megteszek, amire csak képes vagyok – mondta Callie megint csak az igazságot. A férfi arcán mosoly suhant át, ha Callie nem nézte volna olyan figyelmesen, talán észre sem vette volna. – Milyen magabiztos! – Amikor az ember az egész életét azzal tölti, hogy csak megfigyelőként van jelen a bálokon, egy idő után pontosan fogja tudni, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki bálkirálynő legyen, mylord. – Ha bárki is tud segíteni Julianának, hogy átevickéljen ezen a cápákkal teli vízen, akkor erre ön a legalkalmasabb személy, Lady Calpurnia. – Őszinte tisztelettel kimondott szavai melegséggel töltötték el Callie-t. Próbálta elhessegetni az érzést, de persze kevés sikerrel. A keringő véget ért. Callie megkockáztatott egy kérést. – Megkérhetem, hogy kísérjen az édesanyámhoz? Ralston rögtön átlátta a kérés valódi tartalmát. – Azt gondolja, hogy egyetlen beszélgetés az édesanyjával meg fogja győzni az embereket arról, hogy megjavultam? – Kárára biztosan nem lesz – mosolygott Callie, miközben a táncparkett szélén szaporázták lépteiket. – Elfeledkezik a londoni társasági élet egyik legfontosabb alapelvéről. – Pontosan melyikről is? – A gazdag, nőtlen márkikat mindig tárt karokkal várják a napos oldalon. Ralston elhallgatott, és lassan, egy ujjal simogatva a kezét, csendesen a fülébe súgta:

– És ha nem vagyok biztos abban, hogy szeretnék kilépni a sötétségből? Callie-nek libabőrös lett a háta a férfi fülébe lehelt szavai hallatán. Zavartan a torkát köszörülte. – Azt hiszem, hogy már nincs visszaút. – Lord Ralston! – hallatszott Lady Allendale magas és izgatott hangja, ahogy odaértek hozzá és Marianához. Úgy tűnt, hogy ők ketten az egész keringő alatt szemmel tartották őket, és már türelmetlenül vártak erre a különleges pillanatra. – Micsoda öröm, hogy jelenlétével megtisztelt bennünket ma este! Ralston mélyen meghajolt. – Számomra a megtiszteltetés, hogy meghívtak az ünnepségre, mylady. Lady Mariana, ön ragyog ma este. Kifejezhetem jókívánságaimat a küszöbön álló esküvőjéhez? Mariana Ralston bókja hallatán kedvesen elmosolyodott, és csókra nyújtotta a kezét. – Köszönöm, mylord. Be kell valljam, már alig várom, hogy megismerkedjek a húgával. Callie ódákat zengett róla. – Lady Calpurnia már az első pillanattól fogva a húgom jó barátnője – mondta a férfi, és Callie-re nézve hozzátette. – Véleményem szerint nincs nála alkalmasabb személy, aki hozzájárulhat Juliana sikeres bemutatkozásához. – Tökéletesen igaza van, mylord – szólt Lady Allendale. – Callie feddhetetlen úrihölgy. Korát és helyzetét tekintve is ideális pártfogó Miss Juliana számára. Callie anyja szavai hallatán összerezzent, mivel azok szándékoltan vagy véletlenül, de kétségtelenül utaltak arra, hogy ő bizony vénkisasszony. Lady Allendale azonban nem állt meg ezen a ponton. – Megkérdezhetem, mylord, hogy miért éppen Callie-vel állapodott meg arról, hogy segíti Juliana nyilvános szereplését?

Callie lopva Ralstonra nézett. Szíve hevesen verni kezdett, valójában a torkában dobogott. Vajon megmondja az igazságot? A férfi azonban nyugodtan válaszolt: – Bevallom, Lady Allendale, hogy az egyezség teljes mértékben az én ötletem volt. Rendkívüli szerencsémnek tartom, hogy Lady Calpurnia jókor volt jó helyen, már ha lehet így mondani. Nem is tudom, hogyan fogom meghálálni nagylelkű segítségét. Ralston válaszát hallva Callie szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Vajon jól érzi, hogy a férfi most ugratja őt? Ismét az anyjára nézett, de az asszony nagyon is elégedettnek tűnt a márki válaszával, mintha teljesen mindennapos lenne, hogy a leghírhedtebb londoni nő faló egy olyan ügyben kéri egy hajadon segítségét, amelynek a céljai nem is teljesen világosak. Véget kell vetnie ennek a zavarba ejtő beszélgetésnek, méghozzá sürgősen, mielőtt az anyja valami helyrehozhatatlanul kínos dolgot mond. Mintha nem lett volna elég ma estére, hogy egy, a padlizsán minden árnyalatában fénylő selyemruhát kellett felvennie, amelyet pávatollak díszítettek. Sok-sok pávatoll. – Édesanya, Lord Ralston már megígérte, hogy elkísér a büféhez – mondta, közben igyekezett kerülni Gabriel tekintetét, és éppen olyan ügyesen hazudni, mint ő. – Hozzunk valamit? – Ó, nem, köszönöm! Az özvegy grófnő először csak intett egyet a legyezőjével, majd kezét hirtelen Ralston karjára tette, és a szemébe nézve mondta: – Lord Ralston, türelmetlenül várom, hogy megismerkedjek a húgával. Örülnék, ha holnap eljönne hozzánk ebédre! Ralston elegáns meghajlással fogadta a grófnő támogatásának felajánlását, és így válaszolt: – Biztos vagyok benne, hogy Juliana örömmel fogadja el a meghívását, Lady Allendale. Callie anyja határozottan bólintott. – Nagyszerű!

Ezen szavak kíséretében távozott. A beszélgetés alatt hallgatásba burkolózó Mariana követte, hogy együtt üdvözöljék az újonnan érkezőket. Ralston a karját nyújtotta Callie-nek. – Örömmel elkísérem a büfébe, Lady Calpurnia – mondta mosolyogva. Callie belékarolt. – Elnézést szeretnék kérni az iménti füllentésemért. – Higgye el, erre semmi szükség! Néhány másodpercig mindketten hallgattak, majd a férfi annyit mondott: – Köszönöm. Természetesen tudta, hogy mennyire fontos Juliana számára, hogy megismerkedjen az Allendale-famíliával, és a grófnő meghívása lehet a belépőkártya olasz húga számára a londoni társaságba. Callie nem válaszolt rögtön, mivel gondolatai a ma esti események meglepő fordulata körül jártak. Nagyon kellemes melegséggel töltötte el, hogy Ralstonba karolhatott. Látta, hogy a londoni társaság legjelesebb képviselői is tekintetükkel követik őket, ahogyan végighaladnak a báltermen. Callie nem tudta túltenni magát azon, hogy milyen nagyszerűen alakul az este. – Ne mondjon túl gyorsan köszönetet, mylord – mondta. – Hiszen ahogyan ön is oly tapintatosan megállapította, még nem kértem viszonzást. Ralston ránézett. – Igen, ez nekem is feltűnt. Esetleg ha kibökné, akkor most gyorsan túl is lennénk rajta, nem? – Sajnos most nem lehet. Viszont lenne egy kissé talán szokatlan kérésem, de csak abban az esetben árulom el, ha megígéri, hogy nem fog kinevetni. – Semmi esetre sem, boldoggá tesz, ha valamiben a szolgálatára lehetek. Callie nyelt egyet, és minden bátorságát összeszedve próbált a lehető legtermészetesebb hangon beszélni.

– Tudna nekem ajánlani egy jó fogadót Londonban? A kérdés meglehetősen direktre sikerült, de Callie annyira kíváncsi volt a válaszra, hogy egyszerűbb volt nyíltan feltennie a kérdést. Ralston javára írandó, hogy nem mutatott semmiféle megrökönyödést, akármennyire is így érezte esetleg. Egy gyors pillantást vetett csak rá, de vezette tovább egyenesen, a többi táncoló pár között utat törve. – Tessék? Egy jó fogadót? – Igen, fogadót – bólintott, és a férfira mosolygott, remélve, hogy a férfi abbahagyja a kérdezősködést. – De miért? Számíthatott volna arra, hogy a férfit kíváncsivá teszi, de csak most próbált valami elfogadható magyarázatot kiötölni. – Nos, mylord – ezzel elhallgatott, muszáj volt végiggondolkodnia, hogy mit is mondjon. – A fivérem, tudja, Benedick… – megvárta, míg a férfi megértése jeléül bólint. – Nos, Benedick szeretne elmenni egy új helyre, és azt gondoltam, hogy talán ön tudna adni neki egy tippet. – Persze, tudok neki ajánlani jó helyeket. Majd beszélek vele. – Ne! Hirtelen tiltakozása hallatán a férfi kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Ne? – Ne, mylord – köhécselt Callie, várta, hátha megszállja az ihlet. – Nos, tudja, a fivérem, szóval biztosan nem tetszene neki, ha önnel tárgyalnám meg a terveit. – Valószínűleg igaza van. – Na, látja – próbált nagyon gondoskodó arcot vágni. – Ilyenformán megértheti, hogy az a legegyszerűbb, ha mond most nekem egy helyet… úriembereknek valót természetesen, én pedig továbbítom a fivéremnek az ajánlást. Egy alkalmas pillanatban.

Callie annyira belemerült a füllentésbe, hogy észre se vette, hogy megálltak. Ralston a táncterem másik végében található kis boltíves i észbe vezette, ahol egy kicsit nyugodtabbak voltak a körülmények. Gabriel egyenesen a szemébe nézett, és csendesen azt mondta: – Borzalmasan rosszul hazudik. Callie tágra nyitotta a szemeit, nem kellett a megdöbbenését tettetnie, mert láthatólag teljesen ledöbbent: – Mylord? – A maga történetei… Még ha igazak is lennének, bár nem azok, akkor is nagyon rosszul leplezi, hogy valójában mire gondol. Callie már kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de mivel nem jutott az eszébe semmi, ezért be is csukta. – Tehát jól gondoltam. Nem tudom, minek vagy kinek keres fogadót, de a kérés meglehetősen furcsa, annál is inkább, hogy egy hölgy szájából hangzik el. Callie újra kinyitotta a száját, de a márki felemelte a kezét, jelezve, hogy most nem tűr ellentmondást. – Ma azonban nagylelkű vagyok, és hajlok arra, hogy tegyek önnek egy szívességet. Callie mosolyogva reagált. – Nagyon köszönöm, mylord. – Ne siessen annyira a köszönetnyilvánítással! Callie összerezzent, amikor rájött, hogy a férfi azokat a szavakat mondja, amelyeket ő mondott neki percekkel ezelőtt. – Mit szeretne? Ebben a pillanatban számos dolgot el tudott volna képzelni, hogy milyen feltétellel áll elő a férfi: kér valamit Juliana óráival kapcsolatban, vagy belépőt kér az Almack'sbe, vacsorameghívást az anyjától, sőt Rivington anyjától. Ezek bármelyikére fel volt készülve. Úgy érezte, hogy ennyi az ára körülbelül annak, hogy a férfi megnevezzen neki egy fogadót, ahol újabb kalandok várhatnak rá. Callie sok mindent várt, de nem azt, ami történt. A férfi gonoszul elmosolyodott. Akár egy farkas, kivillantotta a fogait, amitől Callie

szinte reszketni kezdett. A forróság hullámokban öntötte el, a szíve kalapált. Nem tudta levenni a szemét a férfi fehér fogairól, dús, gyengéd ajkairól, a kis gödröcskéről az arcán. Most még vonzóbb volt, mint eddig bármikor. Ralston kihasználta, hogy teljesen meg volt döbbenve, és annyira közel lépett hozzá, hogy gyakorlatilag a falhoz szorította. Ez a félreeső hely meglepően csendes volt, főként, ha belegondolt, hogy milyen nagyszámú vendégsereg szórakozott szinte csak pár lépésre tőlük. A férfi egy olyan helyet választott, amelyet szinte teljesen eltakart egy oszlop, és itt gyakorlatilag zavartalanul kettesben lehettek. Úgy tűnt, hogy Ralstont cseppet sem zavarja, hogy a londoni társaság csupán néhány lábnyira tartózkodik meghitt rejtekhelyüktől, de Callie nagyon izgult emiatt. A férfi végigsimította az egyik karját, és Callie úgy érezte, hogy a simítása helyén lángra gyúlt a bőre. Majd a férfi megfogta a kesztyűbe bújtatott kezét, és ahol a csuklója bőre kilátszott, a hüvelykujjával simogatta. Callie szíve hevesen dobogott. Számára az egész világ erre az egyetlen pillanatra zsugorodott. Nem tudta levenni a pillantását arról a helyről, ahol egymáshoz értek. A férfi kezének melege, hüvelykujjának gyengéd simogatása szinte elnyelte őt, már-már attól tartott, hogy az eszét veszti az érzéstől. Nem tudta, hogy mennyi ideig álltak így, amikor a férfi az ajkához emelte Callie kezét, és a csuklóját kezdte csókolgatni. Callie lehunyt szemmel adta át magát az élménynek, ahogy a férfi puha ajkaival forró csókot lehelt a kezére, majd fogait picit végighúzta az, érzékeny bőrön. A lány nagyot sóhajtott, majd kinyitotta a szemét, látta, hogy a férfi a nyelvével kényezteti a bőrét. Callie a kényeztetéstől szinte teljesen elvesztette az uralmát önmaga felett, csak arra volt képes, hogy a férfit nézze. Ralston még egyszer utoljára megcsókolta a kezét, majd elengedte, és a lány szemébe nézve közelebb hajolt. Amikor

megszólalt, Callie először nem is hallotta, hogy mit mond, csak a levegő áramlását érezte a halántékán. – Kutya és galamb. Először teljesen össze volt zavarodva. Ugyan el se tudta képzelni, hogy a férfi mit fog mondani, de ilyesmire igazán nem számított. Csak néhány másodperc múlva, valahonnan mélyről, a tudatát elborító érzékiség hullámai alól merült fel a megoldás. Tágra nyitotta a szemét, de mielőtt válaszolni tudott volna, a márki már eltűnt. Callie csak lassan tért magához. Amikor előjött rejtekhelyükről, nem érte meglepetésként, hogy a márki már elhagyta a rendezvényt. A fogadó nevét viszont elárulta.

7. fejezet – Anne, segítenie kell! – könyörgött Callie, miközben a tükörből figyelte, hogy dühös komornája hogyan bontja ki a bálra gondosan kontyba rendezett hosszú hajfürtjeit. – Nem vagyok köteles ilyesmit csinálni – morgott az idős nő. – Maga is tudja, hogy ha kiderül, engem páros lábbal rúgnak ki innen! – Nagyon jól tudja, hogy azt soha nem engedném – felelte Callie. – De maga nélkül nem boldogulok. A tükörben találkozott a tekintetük. – Callie, csillagom, nagyon rossz lesz magácskának, ha kiderül, gondoljon csak a jó hírére! – De senki sem fog elkapni! – Callie hirtelen megfordult, és Annere nézett. Félig kibontott haja a hátára omlott. – Egyrészt a bál forgatagában senki se fogja észrevenni, hogy megszöktem. Ha segít álruhába öltöznöm, akkor a nullával lesz egyenlő annak az esélye, hogy bárki is felismerjen és elkapjon! Csak egyetlen estéről van szó, Anne. Csak pár órácskáról lenne szó, nem maradnék sokáig! Elhallgatott, majd imára kulcsolt kezekkel folytatta. – Kérem szépen! Én is megérdemlek egy estét, amikor kirúghatok a hámból, nem? Az idős hölgy hallgatott, eltöprengett a hallottakon, majd lemondóan sóhajtott. – Ez a lista lesz mindkettőnk veszte. Callie elégedetten mosolygott, tudta, hogy megnyerte a csatát. – Éljen, éljen! Köszönöm, Anne! – A köszönetnél valami többre lesz szükség, ha jön a gróf, hogy a fejemet vegye. – Megegyeztünk – mondta Callie mosolyogva, és megfordult, hogy a szolgáló jobban hozzáférjen a ruhája hátán lévő gombokhoz.

Anne elkezdte kigombolni a ruhát, közben értetlenül csóválta a fejét, és magában azt motyogta: – Fogadóba menni, méghozzá az éjszaka kellős közepén. Teljesen elment az eszem, hogy segítek magának! – Butaság – mondta Callie vehemensen. – Ön olyan nekem, mint egy igazi jó barátnő. Olyan, akinek három szabadnap is jár, vasárnap, hétfőn és kedden. A szolgáló csak morgott a nyilvánvaló megvesztegetés hallatán. – Látott már fogadót belülről? – Természetesen nem – vallotta be Callie. – De csak azért, mert eddig nem volt rá lehetőségem. – Biztos, hogy megvolt az oka annak, hogy eddig ez kimaradt az életéből – mondta Anne tárgyilagosan. – És ön? Ön járt már ilyen helyen? A szolgáló bólintott. – Egy vagy két alkalommal jó okom volt arra, hogy ellátogassak egy fogadóba. Remélem, hogy Ralston márki olyat ajánlott, amelynek tiszteletreméltó a törzsközönsége. Egyáltalán nem tetszik nekem, hogy olyan készségesen hozzájárult ahhoz, hogy a jó híre csorbát szenvedjen. – Ne vádolja Ralstont, kérem! Biztos vagyok benne, hogy nem ajánlotta volna a Kutya és Galamb fogadót, ha felmerült volna benne, hogy én akarok oda elmenni. Anne hitetlenkedve dünnyögte: – Akkor Ralston eléggé korlátolt lehet. Bárki, akinek van egy kis sütnivalója, átlát az ön mesterkedésein. Callie nyilvánvalóan nem törődött az ellenvetésekkel. – Végül is ez mindegy, az a lényeg, hogy újabb kaland vár rám, nem? Lehet, hogy lesz majd ott egy pirospozsgás fickó, akinek hiányzik egy vagy két foga? Vagy egy fáradt felszolgálónő, aki azért dolgozik, hogy enni-inni adjon a gyerekeinek? Vagy egy csapat munkásember, akik csak egy pint sört akarnak inni, hogy kikapcsolódjanak egy fárasztó nap után?

Anne szárazon felelt: – Az egyetlen dolog, amit el tudok képzelni, hogy lesz majd ott egy túltengően romantikus fiatal hölgy, akit kiábrándít a valóság. – Jaj, Anne, hát nincs magában egy cseppnyi kalandvágy sem? – Azt hiszem, hogy magába szorult annyi, hogy bőven elég mindkettőnknek. Mivel Callie nem reagált, így folytatta: – Megígér nekem valamit? – Igen? – Ha bármi miatt rosszul érzi majd magát, akkor azonnal induljon haza! Talán az lenne a legjobb, ha elküldeném magával Michaelt – mondta. Michael a fia volt, aki kocsisként szolgált az Allendaleháznál. – Vele biztonságban lenne. Az ötlet csak idegességet váltott ki Callie-ben. Rögtön a komorna felé fordult. Kigombolt ruháját a melle előtt tartotta, és az arcán riadalom tükröződött: – Anne, magán kívül senki nem tudhatja meg, hogy mire készülök! Még Michael sem. Nem kockáztathatom meg, hogy bárki rájöjjön, ki vagyok. Biztos vagyok benne, hogy megért. Anne hallgatott, gondolkodott, majd tényszerűen azt mondta: – Az egyszerű barna gyapjúruhát kellene felvennie. Mindenképpen vegyen fel köpenyt is, kámzsásat, hogy eltakarja az arcát. Callie vidáman mosolygott. – Teljes mértékben magára bízom magam, már ami az álruhát illeti. – Soha nem csináltam ilyet, de azt hiszem, azzal tisztában vagyok, hogy milyen az egyszerű polgári viselet. Anne a paravánra mutatva folytatta: – Hozok egy ruhát és egy kabátot. Addig vetkőzzön le. – Egy főkötő is kellene. Anne sóhajtott. – Azt hittem, hogy már megszabadultunk a csipke főkötőktől.

– Persze, de ma este úgy kell felöltöznöm, hogy senki ne ismerjen fel. Anne kiment, közben magában motyogott valamit. Biztosan arról elmélkedett, hogy milyen viszontagságos a szolgálók élete, mennyit kell tűrniük és szenvedniük. Ahogy kiment, Callie levette a báli ruháját. Ahogy a kék szaténruhából lassan kibújt, finoman táncolni kezdett a lentről felszűrődő zenére, hiszen a vendégek a bálban még táncoltak és ünnepelték Mariana és Rivington eljegyzését. Kétségkívül ez volt élete legcsodálatosabb bálja. Nemcsak a keringő miatt Ralstonnal, ami természetesen sokat nyomott a latban, vagy a rendkívül megbotránkoztató elvonulásuk miatt a márkival az ünnepség kellős közepén. Igazából az volt a jó, hogy Callie most először az életében érezte meg a benne rejtőző erőt, úgy érezte, hogy bármit képes lenne megtenni. Mintha a kaland, amire annyira vágyott, már várt volna rá, és csak meg kellett volna ragadnia a lehetőséget. Az érzés olyannyira erős volt, hogy alig tudta magában tartani, és alighogy Ralston elhagyta a bált, ő is rögtön felmenekült a szobájába. Titkos találkozásukat Ralston izgalmas javaslata tette teljessé, amikor egy fogadót ajánlott neki, és ettől ő képtelenné vált arra, hogy tovább csevegjen a többi vendéggel. Hogyan tudott volna tovább fecsegni a báli szezonról, amikor még ki kell próbálnia a skót whiskyt és el kell mennie egy fogadóba? Ott volt egy új Callie, akinek bátorításra volt szüksége. Nem ez volt az első bál, amelyről korán távozott. Tudta, hogy eltűnését aligha veszik észre, nem is törődnek vele, és ez jelentősen megkönnyítette azt, hogy időben eltűnjön. Végre valahára megvan az előnye is annak, ha az ember csak egy szürke egérke – gondolta. Elmosolyodott, és ebben a pillanatban kopogás ébresztette fel ábrándozásából. Komornája valamilyen barna ruhával a kezében szaladt be a szobába.

Callie izgalmában tapsikolni kezdett, de Anne szigorú tekintettel nézett rá. – Azt hiszem, hogy maga az egyetlen, aki örömében tapsol egy régi szegényes, egyszerű barna ruha láttán. – Lehet, hogy én vagyok az első, aki rájött, hogy valójában mit is jelen egy ilyen semmilyen barna ruha. – Miért, mit jelent? – A szabadságot! A Kutya és galamb láthatóan népszerű találkozóhely volt. Callie égett a türelmetlenségtől, amikor kikukucskált a bérkocsiból, amely a fogadóhoz vitte. Kíváncsiságában szinte rátapasztotta az orrát az üvegre. Már számtalan alkalommal utazott itt a Jeremy Street-en nappal, és nem is gondolta volna, hogy éjszaka ennyire másképp néz ki. Az átalakulás lenyűgöző volt. A fogadó előtt emberek tucatjai álltak, akiket az ablakokból áradó sárga fény világított meg. Callie meg volt lepve, hogy arisztokratákat is lát nyakkendőkben, akik a kereskedők közé vegyültek, hiszen a kereskedőkről a bálokon gyakran lenézően mondogatták, hogy dolgozniuk kell a megélhetésükért. A férfiak között elszórva egy maréknyi nő is volt, egyesek férfiak kíséretében, ők a férfiak karjába csimpaszkodtak, mások láthatóan kísérő nélkül érkeztek. Utóbbiak jelenléte aggasztotta Callie-t, Őszintén szólva titokban abban reménykedett, hogy ha nem lát majd magányos nőt, akkor azon nyomban kénytelen lesz visszafordulni. Igazából azt sem tudta eldönteni, hogy vajon kétségbe van-e esve, vagy boldog, hogy nem talál semmi kifogást, ami miatt haza kellene térnie. Sóhajtott. Leheletétől bepárásodott az ablak, és a sárga fényt sárga köddé változtatta. Egyszerűen foghatná magát, hazamehetne, és inna egy pohár whiskyt Benedickkel a dolgozószobájában. A bátyja végül is felajánlotta neki. Az Allendale-házban, ahol nem kockáztatná a jó hírét.

Az Allendale-házban ellenben nem várt rá semmiféle kaland. Callie idegesen összehúzta magát, a papírját pedig még erősebben szorongatta. Elfogta a kétely. Meg kellett volna engednie Anne-nek, hogy elkísérje. Kissé túlbecsülte a képességeit, hogy magányosan képes végrehajtani egy ilyen kalandot. Most viszont már nem mehet haza. Már nem teheti meg ezt azok után, hogy nagy nehezen sikerült Ralstont rávennie arra, hogy mondjon egy címet, másrészt pedig Anne-t is megkérte, hogy szerezzen neki megfelelő álruhát. Nagyon kényelmetlenül érezte magát a durva posztóruhában, amely még úgy is dörzsölte a bőrét, hogy finom lenvászon blúzt viselt alatta. Ha még a kámzsát is felhajtja, akkor senki rá se fog hederíteni egy teljesen átlagos fiatal nőre, aki bemegy majd a fogadóba, rendel egy pohár whiskyt, és csendesen leül hátul egy asztalhoz. Kikérdezte Anne-t arról is, hogy néz ki a fogadó belülről, szóval maximálisan fel volt készülve. Most már csak ki kellene szállnia a bérkocsiból. A lábai sajnos nem nagyon akartak engedelmeskedni. Lenni vagy nem lenni? Lista vagy nem lista? A kocsi ajtaja kinyílt. És már nem volt választása. A kocsis elégedetlenül dünnyögött: – Miss? A Kutya és galamb fogadót mondta, nem? Callie szorongatta a listáját. – De. – Akkor megérkeztünk. – Igen, úgy tűnik – biccentett Callie. Ezzel lelépett a dobogóra, amit a kocsis odakészített a kiszálláshoz, majd kifizette a fuvart. Meg tudja csinálni. Összeszedte minden bátorságát, és tett egy lépést, de finom kecskebőrből készült kis csizmácskáival pont egy pocsolyába lépett. Idegesen felkiáltott, és tovaszökkent egy szárazabb részre. Önkéntelenül visszanézett a kocsisra, aki szemmel láthatóan jól szórakozott, és szemtelenül vigyorogva mondta.

– Nézzen jobban a lába elé, miss. Callie morcosan válaszolta: – Köszönöm a jó tanácsot, sir. A kocsis kissé halkabban kérdezte: – Biztos, hogy ide akart jönni? Callie peckesen kihúzta magát. – Természetesen. – Ahogy gondolja – mondta az öreg, ujját a kalapjához érintve elköszönt, visszakászálódott a helyére, csettintett a lovaknak, és ment a következő fuvarért. Callie megigazította a kabátját, és jól megnézte a fogadót. Figyelmesen a lába elé nézett, nehogy egy macskakőben megbotoljon. Átvágott a fogadó előtt ácsorgó tömegen, és benyitott. Ralston abban a pillanatban meglátta, amikor belépett. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy hazudott, amikor azt mondta, hogy a fivére keres egy fogadót a városban. Kevéssé hihető, hogy Allendale grófnak a nővére közbenjárására van szüksége ahhoz, hogy megtudja, hol van egy jó fogadó. De mi a manót akar Lady Calpurnia csinálni egy fogadóban? Az éjszaka kellős közepén? Nem aggódik a jó híre miatt? Nem aggódik a családja és Juliana jó híre miatt? Erre a hölgyre bízta a saját húga jó hírét is, és csak pár órával a beszélgetésük után már egy fogadóban mutatkozik? Biztos, hogy bajba fog itt kerülni. Ralston kezében egy pohár whiskyvel hátradőlt a székében. Minden figyelmét Callie-re összpontosította, aki a bejáratnál állt szinte kővé dermedve. Egyszerre tűnt úgy, hogy le van nyűgözve, más részt viszont látszott rajta, hogy nagyon meg is van ijedve. A fogadó tele volt különböző mértékben ittas vendégekkel. Ralston az egyik legjobb hírű intézményt választotta St. Jamesben. Elküldhette volna Haymarketba vagy a Cheapside-ba is, hogy móresre tanítsa, de úgy döntött, hogy ez a hely bőven elég lesz ahhoz, hogy észhez térjen.

Callie még szorosabbra húzta a kabátján az övet és gyorsan körülnézett a helyiségben. Nem nagyon tudta, hogy hova nézzen, és hogy hogyan tudná megőrizni előkelő, rangjához illő nyugalmát. Harsány férfiröhögés hallatszott a háta mögül. Hátrafordult, és egy nagy társaságot látott, akik tőle balra, egy nagy asztalnál ültek. A férfiak egy felszolgálónőt bámultak, aki korsókban sört tett a sokat látott tölgyfa asztalra, közben szemérmetlenül közszemlére téve dekoltázsából majdnem kibuggyanó melleit. Callie tágra nyitott szemmel nézte, amikor az egyik merész férfi hahotázva elkapta a pincérnőt, az ölébe ültette, majd elkezdte tapogatni. Callie gyorsan elkapta a tekintetét a jelenetről, de rögtön a szeme elé tárult egy következő, amely még ennél is megbotránkoztatóbb volt. Jobbra tőle, a közvetlen közelében egy másik párocskát látott. Egy fiatal nő illetlenül kivágott öltözékben egy láthatóan női társaság után epekedő férfi állát simogatta hosszú ujjával. Ezek ketten valamiről sugdolóztak. A szájuk csak néhány hüvelyknyire volt egymástól, és olyan izzó tekintettel néztek egymásra, hogy csak egyre gondolhattak… valami olyasmire, amire az ártatlan Lady Calpurnia Hartwell is könnyűszerrel rájött. A párocska rá se hederített Callie-re. aki izgalmában a levegőt kapkodva a fogadó legeldugottabb, leghomályosabb sarkának üres asztalát nézte ki magának. Arrafelé ült Ralston is. Ha nem dühítette volna fel annyira ez a nevetséges nőszemély, akkor a helyzetet bizonyára szórakoztatónak találta volna. Callie átfurakodott a zsúfolt helyiségen, kétségbeesetten törekedve arra, hogy nehogy hozzáérjen valakihez, ami teljesíthetetlen feladat volt, mivel a kinézett kis üres sarkot rengeteg vendég választotta el tőle. Végül csak sikerült odaverekednie magát, leült, de fel se mert pillantani, hogy megnézze a szomszédos asztalnál ülő embereket. Láthatóan kétségbeesetten próbált nyugodtnak tűnni. Háttal ült Ralstonnak, de egyszerű posztókabátjának kámzsája hirtelen lecsúszott, így Ralston látta, hogy a lány milyen türelmetlenül várja,

hogy a pincérnő odajöjjön hozzá. A haja fel volt tűzve, csúnya csipke főkötőt viselt, de néhány aranylóan barna tincs kicsúszott alóla és a tarkójára omlott, erre a csodálatosan egyenes, szeretnivaló nyakára, amely szintén vörös volt az izgatottságtól. Ralston nézte a nyakát, és nem tudta levenni róla a szemét. Egy futó pillanatra felmerült benne, hogy mi lenne, ha megcsókolná a bőrét azon a helyen. A ma esti epizód az Allendale bálon megerősítette azon gyanúját, hogy Lady Calpurnia Hartwell egy lelkes és valóban szenvedélyes hölgy. Annyira ellenállhatatlan gátlástalansággal reagált, annyira másképp, mint korábbi nőismerősei. A férfi kíváncsi volt, hogyan reagálna az érintésére egy másik, kissé megbotránkoztatóbb helyen? De mit keres itt? Bármikor észrevehetik. Rengeteg olyan ember van, akinek valamilyen köze van a londoni felső körökhöz, hiszen St. Jamesben vannak, az isten szerelmére! És mintha ez nem lenne elég, ráadásul még egyedül jött a fogadóba, teljesen védtelenül. Ha egy olyan férfi fedezi fel, aki nem úriember, akkor nagyon kellemetlen helyzetben találhatja magát. Észrevette, hogy Callie, mint egy talizmánt, görcsösen szorongat egy kis darab papírt. Mi lehet ez? Egy szerelmes levél? Talán ide beszélt meg egy randevút? A legfelelőtlenebb dolgok közül, amit csak megtehetett volna, ez volt a legértelmetlenebb. Callie a papírt gyorsan a kabátzsebébe dugta, amikor látta, hogy a pincérnő közeledik felé. – Egy whiskyt legyen szíves, skót whiskyt. Jól hallott? Az Allendale-i grófnő, ahogy asztalhoz ül egy londoni fogadó félhomályában, nyugodtan, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, skót whiskyt rendel? Ez a nő elveszítette a józan eszét? Egy dolog biztos volt. Eddig teljesen félreismerte a kis Callie Hartwellt. Világos, mint a nap, hogy nem alkalmas Juliana pártfogójának a szerepére. Egy olyan nőt keresett, akinek

feddhetetlen a jelleme, de ehelyett egy kalandornőt talált, aki whiskyt rendel egy londoni fogadóban. Kivéve… Kivéve, ha a nyugalma csak látszólagos. Ralston hunyorgott, és nagyon figyelmesen vizsgálta a lányt, aki olyan mereven ült, akár egy darab fa. A lélegzete, amelyet a válla emelkedése és süllyedése alapján tudott megállapítani, egyenetlen és felszínes volt. Ideges volt. Kényelmetlenül érezte magát. De mégis itt van, egy olyan helyen, amelyről a férfi gondolkodás nélkül megmondta volna neki, hogy nem fogja jól érezni magát. De miért? Muszáj megkérdeznie tőle. Egyenesen, szemtől szemben, bár Ralston tudta, hogy Calpurnia Hartwell nem fogja élvezni a helyzetet. A pincérnő visszajött az itallal. Callie fizetett, Ralston látta, hogy bőven adott borravalót. Amikor a nő magára hagyta, Callie felemelte a poharat, és megszagolta a tartalmát. A férfi lélegzet- visszafojtva, előrehajolva figyelte. Nem látta az arcát, de hallotta, hogy Callie hatalmasat köhögött, és a fejét rázta, mint aki még az alkohol szagától is meg akar szabadulni. Ki akarja tisztítani a fejét. Ezután felkészült az első kortyra. Ahogy a fejét tartotta, látható volt, hogy nem élvezi az élményt. Egyértelmű volt, hogy életében eddig még nem ivott egy korty whiskyt sem. Még néhány pillanatig vizsgálta Callie a pohár tartalmát, láthatólag azon töprengve, hogy igyon, vagy ne igyon? Ralston nem tudta tovább türtőztetni a kíváncsiságát, és megszólalt. – A whisky már csak ilyen. Callie majdnem elejtette a poharat. Ralston érzett némi kárörömöt. Igazán megérdemelte ez a nőszemély a kis ijedtséget. A lány rögtön a márki felé fordult, emiatt majdnem kiömlött az itala. A férfi felállt, és odaült mellé. Callie gyorsan magához tért meglepetéséből, és nem is kellett a szavakat keresgélnie egy frappáns válaszhoz. – Tulajdonképpen gondolhattam volna, hogy önt itt találom.

– Ön is el tudja képzelni, hogy nem esik meg velem mindennap, hogy egy köztiszteletben álló hölgy arra kér, hogy ajánljak neki egy fogadót. – Bizonyára igaza van – mondta Callie, újra a poharát bámulva. – Gondolom, aligha sikerülne rávennem önt, hogy menjen vissza az asztalához, és tegyen úgy, mintha nem is látott volna. – Attól tartok, hogy ez lehetetlen. Nem hagyhatom egyedül ezen a helyen, ahol könnyen kompromittáló helyzetben találhatja magát. Callie halkan elnevette magát. – Kissé hihetetlen, amit mond, mylord. Ralston előrehajolt, és halkan a következőket mondta: – Ön valóban nem fogja fel, hogy mekkora csorbát ejt a jó hírén, ha kiderül, hogy egyedül látogat el egy ilyen helyre? – Azt el tudom képzelni, hogy a jó hírem úgy kevésbé szenvedne csorbát, mint így, hogy esetleg önnel látnak – intett a fogadó többi vendégére mutatva. – Nagyon sok hölgy van itt egyedül, társaság nélkül. Ralston arcáról lefagyott a mosoly. – Nagyon kétlem, hogy ezek a „hölgyek” sokáig társaság nélkül maradnak. Callie nem fogta fel egyből, hogy mire gondol, és a homlokát ráncolva töprengett. Amikor néhány másodperc múlva leesett neki a tantusz, ránézett a fogadóban magányosan ülő nőkre, majd tágra nyílt szemmel Ralstonra, aki bólintva erősítette meg a gyanúját. A lány hápogni kezdett: – De… de én nem… – Tudom. – Én… én… soha… A márkin látszott, hogy tudja, hogy igazat beszél. – Adódik a kérdés, hogy miért? Miért van itt? Callie viszonylag sokáig hallgatott. A férfi már azt gondolta, hogy nem akar neki válaszolni. Aztán mégis azt mondta:

– Hát, ha mindenáron tudni szeretné, azért, hogy megigyak egy pohár whiskyt. A márki értetlenül vonta fel a szemöldökét. – Már megbocsásson, de nem hiszek önnek. – Pedig ez az igazság! – Nem kell az embernek tisztánlátónak lenni ahhoz, hogy lássa, hogy ön nem szereti a whiskyt, Lady Calpurnia! – Pedig szeretem – mondta újra Callie. A férfi idegesen sóhajtott, és hátradőlt a székében. – Tényleg? – kérdezte olyan hangon, hogy rögtön érezhető volt, hogy nem hisz neki. – Tényleg! – válaszolta Callie felháborodva. – Miért olyan nehéz ezt elhinni? – Nos, először is biztosíthatom arról, hogy a whisky az Allendaleházban sokkal jobb, mint az a moslék, amit itt felszolgálnak. Miért nem iszik otthon? – Itt akarok inni. A hangulat itt nagyon… megfogott. – De két órával ezelőtt még azt sem tudta, hogy ez a hely létezik. Callie hallgatott. A férfi látta, hogy nem akar megszólalni, ezért folytatta: – Másrészt az a benyomásom, hogy tulajdonképpen undorodik az ön előtt álló italtól. A lány szemében dac tükröződött. – Valóban? És ezzel felemelte a poharat, és hatalmasat kortyolt a borostyánszínű italból. Rögtön köhögni kezdett, prüszkölni, egyik kezét a mellére szorította, és levágta a poharat az asztalra. Eltartott egy ideig, míg magához tért. Amikor ez sikerült, látta, hogy Gabriel meg se mozdult, és úgy tűnt, hogy önelégült felsőbbséggel néz rá. Tárgyilagosan csak annyit mondott: – Meg kell szokni az ízét. – Nyilvánvaló – mondta feszülten, majd hozzátette úgy érzem, mintha tűz égne a torkomban.

– Ez hamar elmúlik – válaszolta a férfi. – Legközelebb csak kis kortyot igyon, és ne próbálja meg kihörpinteni az egész pohár tartalmát. – Köszönöm, mylord, magamtól ez nem jutott volna az eszembe – mondta Callie szárazon. – De mit keres itt? – érdeklődött a férfi halkan, kedvesen, kék szemében meleg kíváncsiság csillogott. – Már elmondtam. – Nagyon picit belekortyolt az italába, közben grimaszolt. A férfi sóhajtott, miközben továbbra is merőn nézte. – Ha ez igaz, akkor könnyelműbb, mint gondoltam, mivel hatalmas kockázatnak teszi ki a jó hírét. – Láthatja, hogy álcázom magam. – Sajnos nem túl ügyesen. Callie idegesen fogta meg csipke főkötőjét. – Senki nem ismert fel. – Én igen. – Ön teljesen más tészta. A férfi szó nélkül nézte. – Igaza van, én más vagyok. Más férfiakkal ellentétben, olyanokkal, akikkel hasonló helyeken találkozhat egy magányos hölgy, én azon vagyok, hogy megőrizzem a jó hírét. – Köszönöm, Lord Ralston – mondta Callie gúnyosan –, de nincs szükségem arra, hogy ön megvédjen. – Úgy tűnik pedig, hogy pontosan erre van szüksége. Vagy talán külön emlékeztetnem kell arra, hogy ön és a húga kapcsolatban áll az én húgommal? Neki már bőven elég baja van enélkül is. Juliananak abszolút nincs szüksége arra, hogy ön egy, mondjuk úgy, kalandor tettel tönkretegye a saját jó hírét és az ő társaságbeli sikereit is egyben. A whisky felbátorította Callie-t.

– Ha önt annyira izgatja az én jó hírem, mylord, akkor, ha javasolhatom, keressen valaki mást, aki majd bevezeti a húgát a felsőbb körökbe. Ralston hunyorogva nézett a szemébe. – Nem, Lady Calpurnia, mi már megállapodtunk. Én önt akarom. – Miért? – Mert a húgom bízik önben és élvezi a társaságát. És nincs arra időm, hogy mindent újra elölről kezdjek, és keressek valaki mást. – A férfi hangja kemény volt, mint az acél. Ebben a pillanatban jött a pincérlány, és éppen elég közel hajolt Ralstonhoz ahhoz, hogy az szemügyre vehesse nagyszerű idomait. – Szeretnének még valamit rendelni, mylord? – Ma már nem – válaszolt Ralston hanyag mosollyal, közben látta, hogy Callie teljesen ledöbbent a nő nyílt felajánlkozásán. – Számos lehetőség nyílik arra, hogy még kellemesebben érezze nálunk magát. Callie szemei olyan tágra nyíltak a csodálkozástól, mint két csészealj. – Efelől nincs kétségem – mondta Ralston hanyagul, miközben a nő tenyerébe nyomott egy érmét. – Köszönöm. Callie vett egy nagy levegőt. A hangja hidegen csengett. – Elegem van abból, hogy megmondják nekem, hogy hogyan viselkedjek, mintha én magamtól nem jönnék rá. Főként azt nem bírom elviselni, ha olyanok teszik ezt, mint maga. – Mire gondol? – kérdezte Ralston ártatlan ábrázattal. – Remélem, nem akarja azt mondani, hogy nem vette észre ennek a nőszemélynek a… a… A férfi ajkán mosoly suhant át. – A…? Callie idegesen fújtatott. – Ön, uram, javíthatatlan. – Valóban. Úgy tűnik, hogy egyetértünk abban, hogy az én hírnevem minden kritikán felül áll, ezért ha javasolhatom, térjünk

vissza az önére. – Nem várta meg a választ. – Ne tegye többet kockára a jó hírét, Calpurnia, legalább addig ne, míg Juliana megjelenik a társaságban! Azaz nincs több magányos fogadólátogatás. Ezt vésse jól az eszébe! Se ide ne jöjjön, se máshová. De az lenne a legjobb, ha az éjszaka közepén lehetőleg otthon maradna, az tényleg nagyszerű lenne. – Valóban, mylord. – Callie-be belebújt a kisördög, és az alkoholtól is egyre bátrabb lett. – És mit tanácsol, hogyan akadályozzam meg az illetlen férfiak közeledését a saját házamban? Kérdésének nyíltsága meglepte a férfit, aki emiatt kissé elkedvetlenedett. – Teljesen igaza van, kérem, bocsássa meg… – Nehogy elkezdjen mentegetőzni! – Callie-nek remegett a hangja, ahogy félbeszakította. – Nem vagyok már gyerek, és nem akarom, hogy azt éreztessék velem, hogy nem vagyok ura a cselekedeteimnek. Se ön, se más. És nem tudnám… Hirtelen elhallgatott. Nem bírnám végighallgatni, ha azt mondaná, hogy megbánta, hogy megcsókolt. Természetesen a lelke mélyén tudta, hogy igaz, hogy Ralston azért vonszolta a bálon arra a félreeső helyre, hogy bebizonyítsa neki a felsőbbségét, hogy kellemesen töltse el az időt, vagy más, minden romantikát nélkülöző okból. De életében először fordult elő, hogy egy ilyen nagyszerű gentleman érdeklődött iránta. És most nem fogja hagyni, hogy mindent elrontson a mentegetőzésével. Hosszan elhúzódó csend ereszkedett közéjük, Callie kiitta az utolsó korty whiskyjét is. Ralstonnak természetesen igaza volt: az ital már könnyebben csúszott, mint elsőre. Letette a poharat, és nézte, ahogy egy csepp whisky a pohár oldalán lefelé csordogál. Ujjával a pohár külső oldalán követte a csepp útját. Arra várt, hogy Ralston megszólaljon. De a férfi hallgatott. Callie hirtelen csak arra vágyott, hogy itt hagyja végre ezt a helyet.

– Sajnálom, hogy elrontottam az estéjét, mylord. Mivel megtettem, amiért jöttem, ezért azt hiszem, hogy jobb, ha magára hagyom. Felállt, felvette a kapucniját és bekötötte a kabátja övét. A férfi is felállt, a vállára vetette a kabátját, fogta a kalapját és a sétálópálcáját. Callie a szemébe nézve mondta: – Nincs szükségem kísérőre. – Nem lennék úriember, ha nem kísérném haza, mylady. Callie észrevette, hogy a férfi kissé nagyobb nyomatékkal ejtette ki az utolsó szót, mintha emlékeztetni akarta volna helyzetére. Nem akart ellenkezni vele. Nem akarta, hogy elrontsa az estét, amely eddig olyan nagyszerűen alakult: végül is sikerült egy újabb tételt kihúznia a listájáról. Ezért megfordult, és a zsúfolt helységen keresztül az ajtóhoz indult. Még a férfi előtt akart kiérni az utcára, mert biztos volt abban, hogy ahogy kiér, gyorsan tud fogni egy kocsit, és így meg tud válni Ralstontól, maga mögött hagyva ezt a szörnyű emléket. De ezúttal valahogy nehezebbnek tűnt kikerülni a körülötte állókat, úgy tűnt, hogy az egyensúlyát is nehezebb megtartania, és a gondolatai sem voltak olyan tiszták, mint egyébként. Lehet, hogy ez a kevés whisky ennyire a fejébe szállt? Kijutott az utcára. Hűvös tavaszi este volt. Peckes tartással vonult, türelmetlenül várta, hogy arra járjon egy kocsi. Hallotta, ahogy mögötte Ralston szólítja a saját kocsisát, aki csak néhány lépésre a fogadó bejáratától várta. – Óriási – gondolta Callie, – úgy tűnik, hogy végre békén hagy. Kicsit persze csalódott volt, de próbálta elhessegetni az érzést. Lelépett a járdáról, hogy könnyebben le tudjon szólítani egy kocsit. A/ utolsó pillanatban eszébe jutott a pocsolya, amelybe idefelé jól belelépett, ezért megpróbálta átugrani, de elveszítette az egyensúlyát, és érezte, hogy a macskakőre zuhan. Kinyújtotta a karját, hogy ne üsse meg magát annyira, de… végül nem érte el a talajt. Mielőtt fel tudta volna fogni, hogy mi történt, azt érezte, hogy valami meleg veszi körül. Hallotta, ahogy Ralston valami olyasmit

dünnyög, hogy kiállhatatlan nőszemély, majd erős, kőkemény karjai megragadták, és a férfi mellkasához szorították. Nagyon széles, erős mellkasához. A kámzsa lecsúszott a fejéről, Callie tekintete a férfi szigorú, haragvó kék pillantásával találkozott. Ajkuk szinte egymáshoz ért. Micsoda csodálatos ajkak! Rázta a fejét, hátha megszabadul ezektől a buta gondolatoktól. – Meg is halhatott volna – mondta Gabriel. A hangjában olyan erős érzések voltak, amelyeket Callie pontosabban nem tudott volna meghatározni. Biztosan düh. – Azért ez enyhe túlzás – ellenkezett, de érezte, hogy ez nem volt a legszerencsésebb megjegyzés. – Eleshetett volna, és a következő kocsi elgázolja. Egyáltalán nem túlzok. Callie már majdnem kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a férfi egy ujjal rámutatott a hintója homályosan megvilágított utasterére. Olyan hangon közölte, hogy most pedig befelé, hogy Callie rájött, nincs értelme az ellenkezésnek. A férfi besegítette, és beszállt utána a kocsiba. Callie megigazította az arcába hulló tincseket, és csak ekkor vette észre, hogy nincs rajta a csipke főkötője. – Várjunk! A férfi már éppen beszállni készült. Kérdőn ránézett. – A főkötőm! Eltűnt! A férfi beszállt, leült mellé, és intett a szolgának, hogy csukja be a kocsi ajtaját. Callie döbbenten nézte, ahogy levette a kesztyűjét és a kalapját, a szemben lévő ülésre hajította azokat, majd megütögette a kocsi tetejét, jelezve, hogy indulhatnak. – Nem hallott? – kérdezte Callie. – De – válaszolta a férfi. – A főkötőm… – kezdte Callie újra. – Hallottam – ismételte meg. – De nem… – Nem, tényleg nem.

– De miért? – Egy főkötő elvesztése még nem a világ vége. Legyen inkább hálás, hogy elveszett. Túl fiatal ahhoz, hogy egy ilyen borzalmat hordjon. – De én szeretem azt a főkötőt! – mondta Callie felháborodva. – Nem, nem szereti. Callie elfordult, és kibámult az ablakon. Természetesen a férfinak igaza volt. Utálta a csipke főkötőt, és mindent, amit a ruhadarab képviselt. Egyébként pedig nem ő maga égetett el már egy ilyet? Mosolygott, örült, hogy ettől is megszabadult. De azért ezt nem fogja Ralston orrára kötni. – Köszönöm – mondta olyan halkan, hogy a paták dobogásától szinte alig lehetett hallani. Ralston nem felelt, ezért folytatta: – Köszönöm, hogy megmentett. A férfi válaszképp dünnyögött valamit. A napnál is világosabb, hogy a viselkedése teljesen kikészítette. Bár ez várható volt. Néhány percig hallgattak, majd Callie újból próbálkozott: – Türelmetlenül várom, hogy Juliana megjelenjen a társaságban, mylord. Nagyon remélem, hogy szerelmes lesz, és szerelmi házasságot köt majd. – Én személy szerint abban reménykedem, hogy ez nem így lesz. Callie csodálkozva nézett rá. – Tessék? – A Ralston-famíliában a szerelem senkinek nem hozott semmi jót, és egyikünknek sem kívánom, hogy szerelmes legyen. – Ezt nem mondhatja komolyan. A férfi szárazon, tárgyilagosan felelt: – Miért ne gondolnám komolyan? Az anyám összetört szíveket hagyott szerteszét Európában, ahol csak járt, két férjet szarvazott fel, és három gyereket hagyott el, akiket egyébként állítása szerint szeretett. És ön kijelenti, hogy a szerelmi házasság az a norma, amelyhez mérnem kellene a húgom társaságbeli sikereit? Nem. Akkor fogom a húgom házasságát sikeresnek tekinteni, ha egy olyan

emberhez megy férjhez, akinek van jelleme és helyén a szíve, mert e kettőnek sokkal nagyobb értéke van, mint a szerelemnek. Ha máshol lettek volna és máskor, akkor Callie bizonyára itt fejezte volna be a társalgást. Lehet, hogy a whisky volt az oka, vagy az egész kaland, de a férfihoz fordult, és a szemébe nézve mondta: – Ezzel azt akarja mondani, mylord, hogy nem hisz a szerelemben? – A szerelem csak egy kifogás, hogy úgy cselekedjünk, hogy közben számolunk a következményekkel – jegyezte meg teljesen érzelemmentesen Ralston. – Én mindig azt láttam, hogy a szerelem fájdalom és a szenvedés előhírnöke. És mint fogalom is több kárt okoz, mint hasznot. – Nem értek egyet önnel. – Nem is vártam – mondta a férfi őszintén. – Hadd találjam ki: ön azt gondolja, hogy a szerelem olyan dicső és nagyszerű, ahogy Shakespeare, Marlow vagy a szerencsétlen Lord Byron és a többiek leírták. – Nem kellene ilyen lekezelően beszélnie a témáról. – Bocsásson meg, kérem. – A félhomályban találkozott a tekintetük, Ralston intett neki. – Kérem, folytassa. Tanítson meg, kérem, hogy milyen az igazi szerelem. Callie rögtön zavarba jött. A férfi látszólag teljesen tudományosan tudta kezelni a kérdést, de hát az ember véleménye a szerelemről nagyon is… személyes. Próbált ő is nagyon tudományos hangnemben válaszolni: – Nem szeretnék nagyon messzire menni, és azt állítani, hogy a szerelem olyan tökéletes, mint ahogyan a költők szeretnének meggyőzni bennünket, de én hiszek a szerelmi házasságban. Nem is tehetnék másképp, hiszen én is egy ilyen házasságban születtem. És ha ez nem lenne elegendő bizonyíték, a mai bál sem volt kevésbé meggyőző. A húgom és Rivington fülig szerelmesek egymásba. – A vonzalom nem egyenlő a szerelemmel. – Nem hiszem, hogy kettejük között egyszerű vonzalom lenne.

A férfi nem válaszolt rögtön, hanem csak merőn nézte, majd előrehajolt, hogy már csak néhány ujjnyi volt közöttük a távolság. – A vonzalom nem is olyan egyszerű dolog. – Ugyanakkor… – Callie elhallgatott, elfelejtette, hogy mit is akart mondani. Ralston túl közel volt hozzá. – Megmutassam, hogy a vonzalom milyen bonyolult tud lenni? – A férfi hangja mély és bársonyos volt, maga a kísértés. Ajkai már majdnem az övéhez értek, érezte a férfi szájának mozgását, ahogyan beszélt, a leheletét. Ralston várta, hogy Callie mond valamit. A lány viszont elviselhetetlen vágyat érzett, hogy megérintse. Megpróbált beszélni, de nem jött ki hang a torkán. Nem tudta megfogalmazni a gondolatait. A férfi megszállta minden érzékét, és nem maradt más választása, mint hogy tovább csökkentse a kettejük közötti minimális távolságot. Abban a pillanatban, ahogy ajkaik egymáshoz értek, Ralston átölelte és az ölébe ültette. Ez a csók jelentősen különbözött az első csókjuktól, valahogy súlyosabb volt, hevesebb, kevésbé óvatoskodó. Olyan volt most, mint egy természeti erő. Callie felsóhajtott, amikor a férfi gyengéden a nyakát simogatta, megfogta az állát, és a fejét úgy fordította, hogy a szájuk könnyebben összeforrjon. Játszott az ajkaival, a nyelvével simogatta őket, majd egy picit hátrébb húzódott, és hunyorgó szemmel vizsgálgatta a lány arcát. Halványan mosolygott. – Olyan szenvedélyes – súgta a lány szájába, az ujjaival beletúrt a hajába, a hajtűi kiestek, a tincsei kibomlottak –, olyan vágyakozó vagy. Nyílj meg nekem! Ezzel a száját égető csókban ejtette foglyul, és Callie megnyílt neki. Gyengédségét gyengédséggel viszonozta. Hosszú, részegítő csókok hálójába került, és csak és kizárólag arra volt képes gondolni hogyan kerülhetne közelebb hozzá. Karjait a férfi nyaka köré fonta, aki közben kigombolta a lány kabátját, a mellét tapogatta, megfogta őket, megemelte. Egyszer csak megdörzsölte hüvelykujjául a

mellbimbóját, ekkor Calllie kivonta magát a csókból, és hangosan felnyögött. A férfi szabaddá vált ajkaival a nyakát kényeztette, majd a nyelvével a vállára vándorolt. Egészen addig harapdálta, nyalogatta az érzékeny bőrt, míg Callie a gyönyörtől felnyögött. A következő pillanatban már a ruhája felső része is nyitva volt, és a férfi a kezébe foghatta a mellét. Ahogy a hűvös levegőt megérezte a bőrén, kinyitotta a szemét, és pillantása találkozott a férfi izzó tekintetével. Ekkor a férfi a lány csupasszá vált melleire fordította a tekintetét. Bőrét csak az utcai lámpások fel-felvillanó fénye világította meg, és ahogy megérintette, Callie sem tudta levenni a szemét a férfi ujjairól, melyek annyira erős kontrasztot képeztek az ő hófehér bőrén. A látvány minden képzeletét felülmúlóan erotikus volt. Gabriel cirógatta a melleit, a mellbimbóit addig dörzsölgette gyengéden, amíg azok meg nem merevedtek. Callie akaratlanul is jobban kihúzta magát az ölében, mire a férfi halkan szisszent egyet, amikor hozzányomult. Ez a női hatalom érzésével töltötte el. Megismételte a mozdulatot, ezúttal szándékosan a férfihoz dörgölőzött. A férfi mély levegőt vett, és vasmarokkal tartotta meg őt. Nyersen kibökte: – Veszélyes játékot űzöl velem, te csábos nőszemély. Számíts rá, hogy nem leszek könnyű ellenfél. Callie meglepetten nyitotta ki a szemét. Amikor a férfi szopogatni kezdte a mellbimbóját, rajta volt a sor, hogy felszisszenjen a gyönyörtől. A férfi a nyelvével körözött a mellbimbója körül, majd gyengéden szívta. A kemény bimbót a szájával és nyelvével úgy kényeztette, hogy Callie felkiáltott, és a kezével a férfi hajába túrt. A férfi elvonta a száját, és hűvös levegőt fújt az érzékeny mellbimbójára. – Ralston! – A férfi vezetékneve kissé durván, ugyanakkor könyörgőn hangzott Callie szájából. – Igen? – Ne hagyd abba – suttogta a sötétben. – Kérlek!

A férfi mosolygott. A fejét rázta, teljesen le volt nyűgözve a lány kérésétől. – Olyan bátor vagy. Pontosan tudod, hogy mit akarsz, pedig nem is volt még benne részed. – Ralston – ismételte meg a lány az ölében mocorogva, vágyakozóan. – Kérlek. A férfi hevesen csókolta, és nem tudta elrejteni elégedettségét, amelyet a lány őszinte reakciójára érzett. Milyen régen volt olyan utoljára, hogy egy ilyen lelkes nővel volt együtt? Ehhez a vágyakozáshoz, lelkesedéshez hozzá tudna szokni. – A legnagyobb örömmel, hölgyem – mondta, és a másik melle felé fordult. Callie sikoltva mondta ki a nevét. A kéjtől a férfi is összerezzent. Mélyen, lénye legbelsejéig átmelegítette a lány gyönyöre. Akarta őt, itt a kocsiban. Azt akarta, hogy teljesen az övé legyen, hogy megmutassa neki, hogy mi is az a valódi szenvedély. A gondolat, hogy a lány ártatlan, szinte elborzasztotta. Elfordult, és kinézett az utcára. Káromkodott egy cifrát. Ez a nő nem az, akit az ember egy kocsiban magáévá tehet. Ő Lady Calpurnia Hartwell, az Allendale-i gróf testvére. Most éppen félmeztelen, miközben már majdnem hazaértek. Hogy veszíthette el ennyire az önuralmát? A márki kezdte rendbe szedni Callie ruháját, megigazította a fűzőjét. Callie zavartan üldögélt az ölében, és merőn nézett tágra nyílt szemekkel. – Mindjárt hazaérünk az Allendale-házba – mondta neki. Szavaira Callie nyomban magához tért. Felpattant az öléből, és görcsös igyekezettel igazgatta a ruháját. Lehúzta a kesztyűjét, hogy ne akadályozza, amikor meghúzza a zsinórokat a fűzőjén. A félhomályban próbálta megkeresni a hajtűit, amelyek összevissza heverlek a kocsiban, hogy rendbe hozza a frizuráját. A férfi nézte, és nem is próbált úgy tenni, mint aki nem látja, hogy a lány mellei szinte kibuggyannak a durva posztóruhából. Ellenállt a vágyának, és

nem akadályozta meg, hogy feltűzze a haját. Ehelyett ő is segített összeszedni néhány hajtűt, és odaadta Calpurniának. Az kapkodva vette el őket, és közben a kezük egymáshoz ért. A forróság újra elöntötte a férfit. – Köszönöm – mondta a lány halkan, az izgatottságtól remegő hangon. Sikerült az utolsó engedetlen tincset is a helyére rendezni, és Callie máris szerényen, ölbe tett kézzel ült a kocsiban. Egy pillanat alatt eltűnt az a szenvedélyes nő, akit a férfi felfedezett, és visszatért az egyszerű, kicsit szürkécske Lady Calpurnia. Ralston hátradőlt az ülésen, és csak nézte őt, míg a kocsi megállt az Allendale-házba vezető útnál. – Nem vagyok biztos benne, hogy jó lenne, ha a kocsis egészen a kapuig vinné önt – mondta a férfi. – Gondolom, a hátsó bejáratot szeretné használni. – Pontosan, mylord – mosolygott a lány. – Á, szóval visszatértünk az udvarias távolságtartáshoz? Callie nem válaszolt, csak zavartan lehajtotta a fejét. Természetesen Ralston a kocsi félhomályában nem láthatta, de pontosan tudta, hogy a lány elpirult. – Szeretném egészen az ajtóig elkísérni önt. – Erre nincs semmi szükség. – Mégis… Callie félbeszakította. – Az lesz a legjobb, ha egyedül megyek. Ha együtt látnak bennünket… Nem volt szükség arra, hogy befejezze a mondatot. Ralston bólintott, kinyitotta a kocsi ajtaját, kiszállt, majd kisegítette őt is. Mozdulatlanul állva követte tekintetével Callie-t egészen addig, míg az biztonságban belépett a bejárati ajtón, majd beszállt a kocsiba, és az utastér tetején kopogva jelezte, hogy indulhatnak.

8. fejezet Az Allendale-ház széles tölgyfa ajtaja halk kattanással becsukódott Callie mögött. A lány hatalmasat sóhajtott, és a hűvös ajtónak támaszkodott. Visszacsúsztatta a kulcsot Anne kabátjának titkos belső zsebébe. A kezét a mellkasára szorította, de sikertelenül próbálta vadul zakatoló szívét lecsendesíteni. A nagy márványlépcső sötét volt és csendes, a bál már órákkal korábban véget ért. A szolgálók mindenhol kitakarítottak és nyugovóra tértek. A házban olyan csend honolt, hogy Callie kicsit magához tudott térni: Micsoda este volt, micsoda kalandok! Ahogy ez eszébe jutott, majdnem kibuggyant belőle a nevetés. Gyorsan a szája elé kapta a kezét, annyira meglepődött a saját reakciójától. Az ő korában a hölgyek biztosan nem vihognak. Bár bizonyos értelemben ez a reakció a mai estével kapcsolatban mégis helyénvaló, elég csak arra gondolni, ahogy hazasettenkedett egy izgalmakkal teli éjszaka után. Úgy érezte, hogy megint nevetnie kell, de elfojtotta. Fel kellene jutnia egy lépcsőn, és beugrani az ágyba, még mielőtt valaki észreveszi. Annyit vesződött azzal, hogy titokban tartsa a ma estéjét, nem szabad, hogy pont a végén csípjék el. Egészen a széles lépcsősorig jutott a hallban. A mahagóni korlátot keresve kinyújtott karral tapogatózott előre. Épp csak rálépett az első lépcsőre, amikor a háta mögül ajtónyikorgást hallott, és egy gyertya ezüstös fénye világított bele a sötétségbe. Callie ijedten a könyvtárszoba ajtaja felé fordult, pillantása ekkor találkozott a bátyja tekintetével. Benedick szemmel láthatóan ideges volt. – Meg tudom magyarázni… – Hol az ördögben voltál? – A férfi hangja egyszerre tükrözött dühöt és meglepetést. Callie szinte megdermedt az ijedtségtől, és vadul azon törte a fejét, hogyan úszhatná meg a helyzetet. Nem volt túl sok lehetősége,

kivéve az, hogy végleg elhagyja otthonát, és soha többé nem tér vissza. Az arcára mosolyt erőltetve suttogta: – Szerintem nem hinnéd el, ha azt mondanám, hogy a télikertben voltam. – Valóban nem – mondta Benedick szárazon. – És ha azt mondom, hogy a reggeli szalonban? Hogy elvigyem a leveleimet? – Ez se túl valószínű. – Az üvegház? – Kedves húgom – Benedick hangja figyelmeztetően csengett, miközben kinyitotta a könyvtárszoba ajtaját –, megkérhetlek arra, hogy gyere velem? Callie kénytelen volt beismerni a vereségét. Sóhajtott egy nagyot, és hagyta, hogy a fivére karonfogva bekísérje a hatalmas szobába. A szobában két kandalló és egy tucatnyi gyertya fénye világított. A lány magában azt motyogta: – Hogyhogy nem vettem észre ezt a fényáradatot, amikor hazafelé jöttem? – Valóban elég furcsa – mondta Benedick szárazon. Becsukta maguk után az ajtót, és a kulcsot is elfordította a zárban. Callie megfordult, és a két testvér így szemtől szemben állt egymással. Amikor Benedick a világítás hatására jobban látta a nővérét, a hangulata nem lett jobb. – Te jó isten! Mit az ördög van rajtad? – Anya nem örülne, ha hallaná, hogy milyen szavakat használsz hölgytársaságban. Callie manővere, hogy elterelje Benedick figyelmét, nem járt sikerrel. – Először is, a körülményeket figyelembe véve, anya még durvább kifejezéseket használna, másrészt a jelen szituáció úgy általában kétségbe vonja, hogy valóban egy igazi lady vagy-e vagy sem.

Esetleg lennél olyan kedves és szolgálnál némi magyarázattal arra vonatkozóan, hogy mégis hol töltötted a mai estét? – Az eljegyzési bálon voltam – próbált kitérni Callie a kérdés elől, közben lázasan gondolkodott valami hazugságon. – Türelmem véges. – A férfi sötétbarna szeme megvillant. – A bál után hol voltál? Konkrétabban, hová mentél ebben a… – elhallgatott, és rámutatott Callie öltözékére – maskarában? Nem is tudom, hogy mi lenne rá a legjobb kifejezés. Egyébként honnan szerezted ezt a borzalmat? – Kölcsönkértem. – Kitől? – Nem mondom meg. Benedick türelmetlenül intett. – Gondolom, Anne-től. El kellene bocsátanom amiatt, hogy bátorítja a viselkedésedet. – Valószínűleg így van, de úgysem fogod megtenni. A férfi szemében figyelmeztetés gyúlt. – Ne tedd próbára a türelmemet, Calpurnia! Válaszolj! Hol voltál? – Valahol. – Valahol – pislogott Benedick idegesen. – Igen, pontosan – mondta Callie, és határozottan bólintott. – Hol valahol? – Hagyd abba, Benedick – mondta a lehető legfellengzőbb stílusban, amire képes volt. – Én se kérlek soha számon, hogy hová mész, mikor jössz haza, blablabla. – Callie – szólt Benedick, és a hangja egyre fenyegetőbbé vált. A lány sóhajtott, belátta, hogy nem ússza meg magyarázat nélkül. – Na, jó. Titokban kiosontam a házból. Elmentem a… – Elhallgatott, mert nem is volt olyan könnyű megmondani, hogy hová. – Elmentél a…? – Képtelen vagyok kimondani – suttogta. Benedick türelme fogytán volt.

– Próbáld csak meg szépen! Callie mély levegőt vett, és kimondta: – Egy fogadóban voltam. – Hol?! – A testvére majdnem kiabált. – Pszt, Benedick, felébreszted az egész házat! – Lehet, hogy pont ezt kellene tennem! – Most meg hirtelen úgy suttogott, mint aki megbolondult. – Biztos félreértettem valamit! Azt akarod mondani, hogy egy fogadóban voltál? – Halkabban, ha lehet! Egyébként igen! – Kivel? – Egyedül! – Egyedül! – A férfi idegességében a hajába túrt. – De minek mentél oda? – Csak hogy megigyak egy italt – mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Persze – mondta Benedick lassan, teljesen megdöbbenve. – Te teljesen megőrültél? – Nem hiszem. – És felismert valaki? Callie hallgatott, ami csak még jobban felbőszítette a férfit. – Callie, felismert valaki? – Senki, aki számítana. Benedick az idegösszeomlás szélére kerülve folytatta a kihallgatást: – És ki az, aki nem számít? – Semmi jelentősége, tényleg, biztos, hogy nem lesz gond belőle. – Calpurnia! – Jól van na. Ralston látott. Ő is ott volt. Benedick leroskadt egy kárpitozott fotelba. – Te jó isten! Callie követte a példáját, és lehuppant vele szemben. – De ez nem volt túl meglepő, mivel ő ajánlotta nekem ezt a fogadót! – mondta gyorsan, próbálta megnyugtatni a bátyját. Ám

látta rajta, hogy Benedick szemei csak még inkább tágra nyíltak, és hogy amit mondott, többet ártott, mint használt. – Ralston ajánlott neked egy fogadót? – Végül is, ha őszinték akarunk lenni, akkor én kértem, hogy ajánljon egyet. – Hát így már minden tényleg teljesen más. – Semmi szükség a gúnyolódásra, Benedick – mondta Callie. – Ez nem valami illendő. – Az persze nagyon is illendő, ha egy hajadon lady, egy gróf lánya, London egyik legmegrögzöttebb nőcsábászát kéri meg, hogy ajánljon egy fogadót. Ez aztán tényleg az. – Ebben a megvilágításban értem, hogy a történet némileg problematikusnak tűnhet. – Tűnhet?? – Benedick újra idegesen a hajába túrt. – Az ördög bújt beléd? Mi a manót gondoltál? Mi a manót gondolt ő? – Egy pillanatra elhallgatott, mert újabb gondolata támadt. – Te jó Isten Callie! Ott csapta neked a szelet! Ezt nem ússza meg szárazon! – Nem! – kiáltott fel Callie. – Nem! Én találtam ki az egészet! – Azt, hogy ajánljon egy fogadót! – Igen. – De nem lett volna szabad ajánlania. – Azt hitte, hogy neked ajánl egyet. – Nekem? – kérdezte Benedick, immáron teljesen összezavarodva. – Igen. Hiszen nem mondhattam neki, hogy én szeretnék oda menni. – Valóban. – Benedick úgy nézett rá, mint egy őrültre. – De miért nem itthon iszol? Miért kell ehhez egy fogadóba menni? – Nos, először is – kezdte Callie kissé okoskodó hangnemben – , ha itthon iszom, az egyáltalán nem olyan nagy kaland. – Kaland. – Igen. És ha egy pillanatra megpróbálsz visszaemlékezni, akkor ez tulajdonképpen a te ötleted volt. – Az én ötletem? – Benedick feje már vörös volt a dühtől.

– Igen. Nem te győzködtél engem pár napja, hogy szerezzek élményeket? Benedick teljesen elképedt arcot vágott. – Te most szórakozol velem? – Egyáltalán nem. Te kezdted. Ezt nem is tagadhatod – mosolygott Callie, láthatóan elégedett volt a szereplésével. Benedick a mennyezetre emelte tekintetét, mintha az égiekhez fohászkodna némi türelemért. Vagy azért, hogy az Úr sújtson le a húgára. Nem tudta eldönteni, hogy melyik lenne jobb. Az viszont látszott rajta, hogy már végképp elment a kedve a vitatkozástól. – Akkor, ha megengeded, befejezem itt a vitát, és ne szólj közbe. Boldog vagyok, ha minden kalandot átélsz, amire csak vágysz. Itt, ebben a házban, ezen tető alatt. Igyál annyit, amíg ki nem dőlsz tőle. Káromkodj, akár egy dokkmunkás. Akár a kézimunkáidat is felgyújthatod. De én, mint a bátyád, az idősebb testvéred, aki a családfő vagyok és a gróf – mondta nyomatékosan –, megtiltom, hogy fogadókba, kocsmákba és más hasonló intézményekbe járj. Callie láthatólag jól szórakozott. – Más hasonló intézményekbe? Ez kicsit puritán világlátásra vall. Biztosíthatlak, hogy semmi nem fenyegette a biztonságomat. – De Ralstonnal voltál – mondta olyan lassan, mintha Callie kissé együgyű volna. – Teljes mértékben tisztelettudóan viselkedett! – mondta Callie, igaz, utána eszébe jutott, hogy ami hazafelé a kocsiban történt, az mindennek nevezhető, de tisztelettudó, illedelmes viselkedésnek éppen nem. – Nézzenek oda, a húgom és Ralston márki együtt! És kiderül, hogy a márki tisztelettudó! – mondta Benedick ironikusan, mire Callie elvörösödött. – Vége a fogadóba járásnak. Ha kalandokra vágysz, tedd meg itthon. – Tényleg? – mosolygott reménykedve. – Jaj, ne, már megint kezded! Mit találtál ki megint? – Megkínálnál egy szivarral?

Benedick erre alig bírta abbahagyni a nevetést. – Nem, soha, ezt felejtsd el, hugi. – Benedick, pont az előbb mondtad, hogy… – Meggondoltam magam. – Nem győztelek meg az eddigiekkel arról, hogy ha te nem segítesz az élménygyűjtésben, akkor valaki mást kell találnom, aki a segítségemre van? – Ez zsarolás. – Ez csak te mondod – vigyorgott Callie. – Szerintem nagyon szép gesztus, ha egy fivér segít a hajadon húgának, hogy kalandokat éljen át. – Szerintem túl sokat vársz egy szivarozástól. – Nem gondolod, hogy el is jött a legmegfelelőbb pillanat, hogy helyre tegyük ezeket a téves elképzeléseket? – kérdezte, és esdeklő pillantást vetett a bátyjára. – Na, kérlek szépen! Eddig még senkit se láttam szivarozni. – Szép is lett volna, ha láttál volna ilyet! – vágott közbe Benedick türelmetlenül. – Egy úriember nem dohányzik hölgyek jelenlétében. – De én a húgod vagyok! – Akkor sem! – Benny! – könyörgött Callie, Benedicket gyerekkori becenevén szólítva. – Senki nem fogja megtudni! Te mondtad, hogy a házon belül gyűjtsek kalandokat! A férfi hosszú percekig csak nézett rá, annyi ideig, hogy Callie teljesen biztos lett abban, hogy ma este biztosan nem fog szivarozni. Már majdnem felállt, hogy elhagyja a szobát, amikor a bátyja nagyot sóhajtott. A lány erre elégedetten vigyorgott. Nyert. Izgatottan összecsapta a tenyerét. – Éljen, éljen! – Én nem örülnék annyira a te helyedben – mondta Benedick hangjában figyelmeztetéssel, amikor a mellényzsebébe nyúlt, kivett

egy ezüst szivartartót, és letette a fotel melletti asztalra. Aztán az asztal alá nyúlt, valami kattant, és megjelent egy titkos fiók. Callie előrehajolt, és ámulva nézte, ahogy a fiók láthatóvá vált. – Hú, nem is tudtam! Benedick előhúzott egy kis kristály hamutartót és egy köteg fidibuszt. – Megismétlem, hogy erre semmi szükség. Reggelre megbánom, hogy megmutattam neked. Callie lenyűgözve nézte, ahogy Benedick kinyitotta az ezüst szivartartót és kivett két hosszú, keskeny barna szivart. Egyet a szájába tett, és egy fidibuszt meggyújtott egy gyertyán. A lángot a szivarhoz emelte, mire füst szállt fel. – Elképesztő! – Callie ámuldozva nézte, hogy a szivar vége narancssárgán parázslik. A férfi nemcsak behunyta a szemét, de szemet is hunyt a saját helytelen viselkedése felett is, nagyot szívott a szivarból, mintha magába is bátorságot próbálna önteni, majd a húgának nyújtotta. Callie szédült az izgalomtól. Már az ujjai között tartotta az égő szivart, de persze fogalma sem volt, hogy hogyan tovább. Tekintete a szivar végéből felszálló sűrű füstfelhőn keresztül találkozott a bátyjáéval, majd a lány megszólalt: – És most? – Nincs más tennivalód – mondta Benedick hanyagul –, csak szívj bele. – Így? – kérdezte, mint egy gyerek. Óvatosan a szájához emelte a szivart, és mélyen leszívta. Annyit még észlelt, hogy Benedick nagyot néz a csodálkozástól, de ez volt az utolsó, amit még látott, mert borzalmas köhögés fogta el. Alig észlelte tudatosan, hogy Benedick óvatosan kivette a kezéből a parázsló szivart, hogy a mellkasát tudja ütögetni. Kétségbeesetten kapkodta a levegőt, de ettől csak még jobban köhögött. Benedick a hátát csapkodta, de intett neki, hogy hagyja abba: attól tartott, hogy fivére az összes levegőt kiütögeti a tüdejéből.

Amikor újra képes volt a levegővételen kívül másra is fókuszálni, akkor észlelte, hogy a bátyja remegve tornyosul föléje. Biztos volt benne, hogy a testvére az aggodalomtól reszket, felnézett, hogy meg nyugtassa, ám látta, hogy Benedick valójában alig bírja visszatartani a nevetését. Bűnbánó tekintete komorrá változott abban a pillanatban, ahogy meglátta testvére arcán a vigyorgást, aki láthatóan jól szórakozott rajta. – Hát te aztán tényleg nem úgy viselkedsz, mint egy valódi úri ember! – nyögte. Benedick erre a rosszalló megjegyzésre már végképp nem tudta türtőztetni magát, és harsogó nevetésben tört ki. A nevetése ragadós volt, és Callie is meglátta a helyzet komikumát. Ő is nevetni kezdett, de ettől újabb köhögő rohamot kapott, erre újabb ütögetést, majd megint nevettek mind a ketten. Kis idő múlva Benedick leült, és elnyomta Callie szivarját a hamutartóban. – Kísérletünk is bizonyítja, hogy a nők nem alkalmasak a dohányzásra – magyarázta nevetve. – Micsoda undorító szokás! – felelte Callie. – Te hogy tudod csinálni? – Hát mondjuk azt, hogy szokás kérdése. – Pontosan ezt mondta Ralston a whiskyről. – És igaza is volt – felelte Benedick. Kicsivel később megkérdezte: – Az estének azt a részét sem élvezted, gondolom. – Éppen ellenkezőleg – mondta Callie. – Minden egyes másodpercét élveztem. Lehet, hogy soha többet nem fogok whiskyt inni vagy szivarozni, de mindig örömmel fogok visszagondolni arra a tényre, hogy ezt is kipróbáltam. A kaland akkor is megéri, ha maga a tapasztalat, csalódás. – Nem nagyon kedvelem azt a fajta kalandvágyat, amit te képviselsz.

– Sajnos nem tudom megígérni, hogy a közeljövőben felhagyok vele. Szégyennek tartom, hogy a nők még csak ki sem próbálhatják azokat a tapasztalatokat, amelyek a férfiak számára olyan magától értetődőek. Nektek tényleg akkora szerencsétek van. – Testvére kérdőn nézett rá, ezért folytatta. – Benedick, most komolyan azt akarod mondani, hogy én nem érdemlek meg egy-két kalandot? Egyébként is most éppen te járultál hozzá egynek a megvalósításához! – Jobb is lenne minél előbb elfelejteni az egészet. – Gyáva vagy. Egymásra mosolyogtak. – Anya letépi a fejemet, ha ez kitudódik. – Nem fog rájönni – mondta Callie. – De még ha rá is jönne, semmi olyasmi nincs benne, ami miatt fel kellene izgatnia magát. Örökös vénlányként azt hiszem, hogy én is megengedhetek magamnak egy kis feltűnősködést. Benedick felnevetett. – A dohányzás és az ivászat elég érdekes hóbortok, Callie. Nem vagyok benne biztos, hogy a társaságban ezek elfogadott dolgok, még akkor sem, ha fél lábbal már a sírban vagy – mondta, majd kicsit eltöprengett. – Egyébként pedig nagyon meg vagyok döbbenve, hogy Ralston téged így bátorít, főként, hogy te megteszed neki azt a szívességet, hogy a húga nyilvános bemutatkozását segíted. Még is mire gondol ez az ember? Rögtön be kellett volna tuszkolnia egy kocsiba és hazahoznia téged. Callie bölcsen eltekintett attól, hogy elmesélje a testvérének, hogy Ralston valóban kocsiba dugta és hazahozta. Ehelyett így szólt: – Azt hiszem, hogy hozzád hasonlóan azt gondolta, hogy többet tesz a jó híremért, ha mellettem marad, míg én a határaimat feszegetem. Így legalább félig-meddig betartottuk az illemszabályokat. – Ezt a szerepet Ralston biztosan nem vállalta eddig túl sokszor magára – dünnyögte Benedick. – Párbajra kellene hívnom.

– Ne tedd, kérlek! Kedvelem őt. Benedick a szemébe nézve mondta: – De te nem… Neked nem lehet… – Benedick előrehajolva folytatta. – Mit jelentsen ez? Mivel nem válaszolt, Benedick újra nekifutott. – Callie… Ralston… nem az a fajta férfi, akit a nők csak kedvelni szoktak. Callie alig hallhatóan felelte: – Nem, bizonyára nem olyan. Benedick érezte a húga hangjában a szomorúságot, ezért szinte csak magában füstölgött. – Láttam, hogy ma este, hogy táncolt veled. Tudom, hogy milyen érzés volt. Azzal is tisztában vagyok, hogy ebben az ostoba fogadóban a védelmező szerepét játszotta – és Isten látja lelkem, boldog vagyok, hogy ő talált meg ott téged, mert ki tudja, hogy egyébként mi történhetett volna veled. De tudnod kell, hogy Ralston… az olyan férfiak, mint Ralston… – nem folytatta, mert nem tudta, hogyan tudná a legtapintatosabban kifejezni magát. Callie megsajnálta, ezért kiutat kínált neki ebből a kínos helyzetből. – Tudom, Benedick. Nem vagyok hülye. Az olyan férfiak, mint Ralston, nem az olyan nőknek valók, mint én. Minél többször elismétlem, talán annál jobban el is hiszem. Halkan felnevetett, hogy javítson a hangulaton. – El tudnám képzelni, hogy Ralston jóval több kalandot jelentene a számomra, mint amennyit el tudnék viselni. Benedick mosolygott. – Nemcsak te. Gondolj szegény, öreg bátyádra. Callie visszamosolygott, felállt, és egy puszit nyomott az arcára. – Köszönöm a szivart, Benny – ezzel kiment a szobából, és felment a nagy márványlépcsőn a szobájába. Lassan, komótosan készülődött a lefekvéshez, nem hagyta, hogy Benedick szavai felidegesítsék. Egyébként természetesen igaza volt.

Nem illett Ralstonhoz, nemcsak most, de soha semmikor. De ezen az estén közelebb került hozzá. És ha csak egyetlen éjszaka adatik meg neki, már az is elég. Még egyszer felidézte magában az est történéseit, miközben ki bontotta a haját, megtisztálkodott és felvette hosszú, fehér hálóingét. Aztán kisimította összegyűrődött papirkáját a listával, és eltöprengett rajta. Sokáig mozdulatlanul ült az íróasztalánál, és tanulmányozta a listán szereplő tételeket, majd sóhajtott, tollat fogott a kezébe, és vastag vonallal áthúzta a Szivarozni és whiskyt inni tételt. Elfújta az utolsó gyertyát, bebújt az ágyba, és arról a nőről álmodott, aki Ralston kocsijában, Ralston karjaiban utazott.

9. fejezet Néhány nap múlva Callie dél körül érkezett a Ralston-házba, hogy bevásárló körútra kísérje Julianát. Ha volt olyan dolog, amit Callie ki nem állhatott, az a ruhavásárlás volt, ezért erősítésképpen magával hozta Marianát, aki amellett, hogy őrülten imádta a Bond Streetet, szörnyen kíváncsi volt Ralston titokzatos húgára is. – Még soha nem voltam a Ralston-házban! – suttogta izgatottan, ahogy a ház felé közeledtek. – Nem is volt semmi okod, hogy ide gyere – jegyezte meg Callie szigorúan. – A húguk érkezése előtt ez a ház nem volt fiatal hajadonoknak való hely. Az idősebb hajadon hölgyekre is ez vonatkozott, de ez ugye engem nem akadályozott meg abban, hogy meglátogassam a márkit – gondolta Callie. Igyekezett elhallgattatni a bensejében megszólaló kellemetlen hangot, és felfelé indult a bejárati ajtó előtti lépcsőn. Mielőtt felért volna, az ajtó kinyílt, és az ajtóban megjelent a már türelmetlenül várakozó Juliana: – Jó napot mindenkinek! – kiáltott izgatottan. Mögötte Jenkins állt villámló tekintettel. Egész lénye arról árulkodott, hogy az idős lakáj szó szerint magánkívül van a ténytől, hogy a fiatal hölgy nem várta meg, míg ő kinyitja az ajtót, és bejelenti a vendégek érkezését. Az öreg szóra nyitotta a száját, de aztán inkább hallgatott, mint aki nem tudja, hogyan viselkedjen az etikett ilyen durva megsértésekor. Callie nehezen fojtotta vissza mosolyát, tudta, hogy az öreg képtelen lenne észrevenni a helyzet komikumát.

Mariana azonban gyorsabban reagált. Elnevette magát, összecsapta a tenyerét, belépett a házba, és szívélyesen kezet fogott Julianával, majd barátságosan így szólt: – Ön bizonyára Miss Juliana. Én Mariana vagyok, Callie húga. Juliana gyorsan pukedlizett, már amennyire ez lehetséges volt úgy, hogy közben Mariana fogja a kezét, és azt mondta: – Lady Mariana, micsoda megtiszteltetés… Mariana a fejét rázta és kedvesen mosolygott: – Nyugodtan elhagyhatjuk a ladyt. Szólíts csak Marianának. Meggyőződésem, hogy mi ketten nagyon jó barátnők leszünk. Juliana is ragyogó mosollyal válaszolt: – Akkor ön is szólítson Julianának, rendben? Callie is mosolygott, ahogy elnézte a két fiatal nőt, akik már most bizalmasan összedugták a fejüket. Jenkins mögöttük a plafont bámulta. Callie-nek semmi kétsége nem volt afelől, hogy a lakáj visszasírta azokat a napokat, amikor a Ralston-háznak még nem volt női lakója. Kicsit meg is sajnálta, ezért a lányokhoz fordulva felvetette: – Indulhatnánk is, nem? Röviddel ezután már az Allendale-család hintójában ültek, és úton voltak a Bond Streetre, ahol a délutánt tölteni tervezték. Egyébként nem volt olyan egyszerű oda eljutni, tekintve a rengeteg kocsit és vásárlót. A hintó csigatempóban haladt előre. Juliana csendben ült, az orrát a kocsi ablakához nyomva figyelte a tömeget, a társaság krémjének képviselőit, akik jöttek-mentek, vásárolgattak, figyelte a dobozokat és táskákat a kocsikba pakoló inasokat, és nézte az úriembereket, akik kezüket kalapjukhoz érintve köszöntötték a csapatokba pletykáló hölgyeket. A báli szezon kezdetén semmi nem volt a Bond Streethez fogható. Callie azt is el tudta képzelni, hogy Juliana kicsit rémisztőnek találja, hogy a társaság krémjével együtt vásároljon. Őszintén szólva nem is lehetne hibáztatni ezért. Mariana látta, hogy Juliana mennyire izgatott, ezért vidáman csicsergett:

– Madame Hebertnél kezdünk – mondta, majd megfogta Juliana kezét, és izgatott suttogásra váltva folytatta: – Ő természetesen francia, és a legjobb ruhakészítő Londonban. Mindenki őt akarja, ám ő megválogatja a klienseit. Ha az ő ruhakölteményeit viseled majd, akkor mindenki garantáltan rólad fog beszélni! Juliana csodálkozva nézett rá: – Ha, ahogy mondod, ilyen válogatós, akkor engem miért fogadna? Én nem vagyok nemes. – Jaj, biztosan fogadni fog, ez nem is kérdés. Először is, már nem ez az első szezon, hogy nála készíttetem a ruháimat, szóval a barátnőmet sem fogja tudni visszautasítani. De ha ez nem lenne elég, akkor a bátyád, Ralston, márki, gazdag, mint egy krőzus. Ennek a madame biztos nem fog tudni ellenállni – mondta tényszerű hangon. – Mariana! – kiáltott Callie felháborodva. Mariana értetlenül nézett rá. – De hát ez az igazság! – De akkor is, nagy illetlenség a márki pénzügyi helyzetét ilyen nyíltan kitárgyalni. – Jaj, de buta vagy te, Callie! Barátok közt vagyunk – intett Mariana kicsit lekezelően, és rámosolygott Julianára. – Ez az igazság. Biztos vagyok benne, hogy itt stafírozta ki a szeretőit. – De Mariana, kérlek! – Callie hangja már-már fenyegetővé vált. Juliana elnevette magát, de Callie rá is szigorúan nézett. – Miss Juliana, ne adja a lovat alá, még csak ez hiányzik! A hintó megállt. Mariana megigazította a kalapját, és rendesen megkötötte az álla alatt a pántlikát. Intett Julianának, kiugrott a kocsiból, és hangosan mondta: – Pedig ez az igazság! Juliana megint nevetett. A párocska előreszaladt, be a ruhakészítő szalonba. Callie vidáman követte őket. Milyen jó, hogy Mariana is velük jött! Épp olyan természetes, közvetlen és nyílt természete van, mint Julianának. Callie gondolatban még büszke is volt magára, hogy milyen jól összehozta őket. Ralston örülni fog, ha megtudja, hogy a

húga milyen gyorsan összebarátkozott a leendő Rivington hercegnével. Nem volt kétséges, hogy egy ilyen barátság meg fogja könnyíteni Juliana beilleszkedését a felsőbb körökbe. Feltéve, ha Ralston nem jön rá arra, hogy Mariana nagy kedvvel szaglászik a magánügyei után, anélkül, hogy törődne bárminemű diszkrécióval. Callie csak remélni tudta, hogy a márki húga kicsit óvatosabb lesz. Marianának természetesen igaza volt. A londoni felsőbb körökbe tartozó férfiak gondoskodtak arról, hogy a szeretőik szép helyen lakjanak, és szép ruhában járjanak. Ez alól Ralston se lehet kivétel. Amikor erre gondolt, eszébe jutott első látogatása a Ralston-házban, amikor Ralston összetévesztette a szeretőjével, és felsorolta, hogy mi mindent adott neki a szakításkor: házat, ékszereket, ruhákat. Ez az emlék kissé kijózanította. Tudta, hogy nem kellene meglepődnie, de mikor elképzelte, hogy Ralston más nőnek vett ruhákat, a féltékenység fullánkja fájdalmasan belemart a szívébe. És vajon hány ilyen nő volt az életében? – Lady Calpurnia! Callie kizökkent kínzó gondolataiból. Megfordult, és látta, hogy Oxford báró közeledik felé az utca túloldaláról. Szorosan testhez simuló, szűk szarvasbőr térdnadrágot és sötétkék frakkot viselt, hozzá skarlátpiros mellényt, amely színben tökéletesen passzolt sétabotja fogantyújához és a cipője sarkához. Az összhatást csak sugárzó mosolya tudta felülmúlni. Oxford tényleg a felső tízezer egyik ékköve volt. Azt viszont nem igazán értem, hogy miért kell szinte rám ordítania, akár egy utolsó kocsisra? – Lady Calpurnia! – kiabált a feléje robogó báró, amikor Callie már Madame Hebert szalonjának a lépcsőjén állt. – Micsoda szerencse! Pont azon gondolkodtam, hogy ellátogatok az Allendaleházba, és erre itt találom magácskát! – Igen – nyögte ki Calpurnia, és nem tette fel a kérdést, hogy még is minek akart a báró az Allendale-házba jönni –, valóban itt vagyok. Mivel a férfi továbbra is csak vigyorgott, ezért hozzátette:

– Milyen szép napunk van, kiváló alkalom a vásárolgatásra! – És az, hogy összefutottunk, csak még csodálatosabbá teszi. Callie kissé bosszúsan ráncolta a homlokát. – Köszönöm, mylord. – Esetleg elcsábíthatom egy fagylaltra? Mit akar ez? Csak nem udvarolni neki? – Sajnos nem lehet. Tudja, a húgom már a szalonban van. – Callie az ajtóra mutatott. – Már vár rám. – Biztos vagyok benne, hogy megérti majd. – A férfi a karját nyújtotta, hogy belé karoljon, továbbra is vigyorgott és kacsintott egyet. Callie teljesen ledöbbent a férfi viselkedésén. Ez teljesen biztos, hogy udvarolni akar neki. – De miért? – Callie! Callie összerezzent, és Mariana felé fordult, aki az ajtórésen dugta ki a fejét, hogy megnézze, hol a nővére. Miután megpillantotta őt a báró társaságában, eléggé zavarba jött. Hozzátette: – Ó, jó napot kívánok, Oxford báró! Oxford nagyon mélyen meghajolt, és egyik málnaszínű talpú csizmáját Mariana felé fordította. – Lady Mariana, mindig örülök, ha látom. Callie a kezét a szája elé tette, hogy elrejtse kínos mosolyát, annyira bizarr volt a helyzet. Mariana szája is remegett, amikor hozzátette: – Remélem, nincs ellenére, ha most elrabolom a nővéremet. Oxford kihúzta magát, és tovább vigyorgott. – Dehogy, egyáltalán! Az események ilyetén alakulása csak alátámasztja annak szükségességét, hogy meglátogassam Lady Calpurniát az Allendale-házban. – Ez remek lenne, mylord! – tette hozzá Callie olyan hangon, hogy a bárón kívül bárki érezte volna, hogy nem örül. Kihasználta az

alkalmat a menekülésre, és szinte felrohant a lépcsőn, búcsút intett Oxfordnak, és a húgával együtt bement az üzletbe. – Nem hiszem el, hogy az utcán tartott fel téged! Gondolod, hogy van egyáltalán valamennyi agy a fejében? – kérdezte tőle Mariana. Callie vigyorgott. – A fogain kívül? A nővérek nevetve mentek oda Julianához, akivel Madame Hebert már beszélgetésbe is elegyedett. Ahogy Mariana megjósolta, a ruhakészítő mester gyorsan felfogta, hogy Juliana komplett ruhatárának elkészítése jó üzletnek ígérkezik. Hamarosan egy csapat varrónő vette őket körül: egyesek méretet vettek Julianáról, mások mindenféle színű és fajtájú anyagot mutattak nekik. Egy alacsony, pápaszemes nő egy széken ülve jegyzetelte Mariana rendelését. – Először is, legalább hat alkalmi estélyi ruhára van szüksége, vacsorameghívásokhoz. Hat ruha kell a mindennapi, nappali viseletre, három lovaglóruha, egy tucat otthoni viselet, öt ruha, ha sétálni megy… – Egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy a segéd mindent le tudjon jegyezni. – Ja és persze három báli ruha kell, nem, legyen inkább négy. Természetesen elképesztően gyönyörűek legyenek mondta, jelentőségteljes pillantást vetve Madame Hebertre. – Azt szeretnénk, ha egész London Miss Juliana lába előtt heverne. Callie csak mosolygott a jeleneten. Mariana tényleg ideális tanácsadónak bizonyult. Juliana szegényke viszont úgy tűnt, hogy megnémult. Mariana Callie-re nézett. – Kihagytam valamit? Callie Madame Herberthez fordult: – Rövid kabátkák, bundák, kabátok, sálak, vállkendők, természetesen a ruhákhoz illő színben, fazonban… és persze fehérneműre, hálóingekre is szüksége van. Juliana végre megszólalt:

– Nem értem, miért kellenének nekem új hálóingek. A régiek is teljesen megfelelnek. – Azért kell újakat venni, mert a bátyja így szeretné – mondta Mariana tárgyilagosan. – Ha pedig így van, akkor miért ne vegyünk újakat? Juliana Callie-re nézett. – Ez túl sok nekem. Csak hét hétig leszek itt. Callie együttérzően bólintott, egyből megértette, hogy a lány miért érzi kényelmetlenül magát. Csak nemrég ismerte meg Ralstont, és most egy vagyonba kerülő ruhatárat rendel a bátyja számlájára. Callie ezért odament Julianához, finoman megérintette, és olyan halkan, hogy csak Juliana hallotta, azt mondta: – Ez a bátyja kívánsága, az ő ötlete volt. Megértem, ha túlzásnak érzi – látta Juliana szemében az aggódást –, de hagyja neki, hadd élvezze az idősebb testvér szerepét. Pár pillanat múlva Juliana egyetértése jeléül bólintott. – Bene. Viszont azt szeretném, ha a ruhák stílusa kissé olaszosabb lenne. Madame Hebert is hallotta a megjegyzését, és felháborodottan válaszolt is rá. – Azt hiszi, hogy majd fogok egy vadliliomot, és úgy nyesem meg, hogy úgy nézzen ki, mint egy angol rózsa? Úgy fog megjelenni a társaságban, mint egy fényes, olasz csillag. Callie-nek erre muszáj volt halkan felnevetnie. – Nagyszerű. Válasszunk anyagot is? Ahogy kimondta, a varrónők hada rögtön sürögni-forogni kezdett, tekercsekben hozták és görgették a finomabbnál finomabb anyagokat: muszlint, szatént, lent, kreppet, bársonyt, nehézselymet minden elképzelhető színben és mintával. – Melyik tetszik? – kérdezte Callie. Juliana figyelmesen, látható élvezettel kezdte válogatni az anyagokat. Mariana odament hozzá, és azt mondta:

Borzasztóan tetszik nekem az a szederpiros krepp. Csodásan menne a hajához. – Majd Callie-hez fordulva azt mondta: – És te? Neked mi a véleményed? Callie egy világoszöld szaténra mutatott. – Ha úgy megyünk haza, hogy nem rendel ebből egy estélyit, akkor nagyon csalódott leszek. Juliana nevetett. – Rendben, akkor azt választom. Nekem a rózsaszín muszlin tetszik nagyon. Madame Herbert felemelte a tekercset, és továbbadta az egyik varrónőnek. – Nagyszerű választás, signorina. Ajánlhatom még azt az arany szatént is? Estélyinek természetesen! Mariana Juliana karját szorongatva mondta: – Ugye milyen remek szórakozás? Juliana boldogan nevetett, láthatóan remekül érezte magát. Egy óra alatt kiválasztotta az összes ruhához a megfelelő színű és mintájú anyagot, majd Marianával együtt egy tea mellett tárgyalták meg a felhajtásokat és a derékvonalakat. Callie ezalatt egy égkék szatén anyagot simogatott, amely már akkor magához vonzotta a tekintetét, amikor belépett az üzletbe, és azután is többször megnézte. Hosszú idő óta először vágyott újra arra, hogy csináltasson magának egy ruhát. – Látom, ez az anyag nagyon megfogta. – A ruhakészítő erős akcentussal mondott szavai visszatérítették Callie-t a valóságba. – Gyönyörű ruhát lehetne belőle készíteni. A következő bálra. Csodálatosan hullámzik keringő közben. – Ez elképesztően gyönyörű! – Mariana is mellettük termett, amikor meghallotta, hogy beszélgetnek. – Szerintem is! Mindenképpen rendeljen egy ilyen ruhát! Callie mosolyogva rázta a fejét. – Köszönöm szépen, de nincs szükségem ilyen ruhára. Madame Hebert csodálkozva vonta fel a szemöldökét:

– Hogyan? Maga nem jár bálba? – De, csak… – Callie nem is tudta, hogy mit mondjon. – Nem szoktam táncolni. – Talán azért, mert nincs megfelelő ruhája, mylady. Nekem az a véleményem, már ha szabad elmondanom, hogy ha készítenénk önnek egy ruhát ebből az anyagból, biztosan megjönne a kedve a tánchoz is. A francia hölgy kiterített egy darab anyagot az asztalra, hajtogatta, forgatta, mozgatta, majd hátralépett. Így se nagyon hasonlított egy kész ruhára, ami az asztalon hevert, mindenesetre istenien nézett ki. – A kivágást kissé mélyebbre vesszük, hogy hangsúlyozzuk a dekoltázsát és a csípőjét is természetesen. Ön most elbújik a fodrok és berakások mögött, ahogy az angol hölgyek szeretik – mondta Madame Herbert –, ám önhöz a francia stílus illik igazán. Mi franciák tudjuk igazán értékelni a nőies alakot! Callie elpirult a ruhakészítő szókimondásán, de kétségkívül el is csábult. Madame Hebertre nézve mondta: – Rendben, kérem, varrja meg a ruhát. Mariana és Juliana lelkesen éljeneztek. Madame Hebert bólintott, és üzletasszonyi kifejezést öltött magára. – Valerie – hívta szigorú hangon az asszisztensét –, vegyen méretet Lady Calpurniáról. Ebből az égkék szaténből fogunk neki ruhát varrni. Köpeny is kell majd hozzá. – Á, nem hiszem… Madam Hebert oda se nézett Callie-re, úgy folytatta, mintha nem is hallotta volna: – Az éjkék atlaszból, csincsillabéléssel. Vegyük le a kék szatént a polcról, ebből az anyagból csak Lady Calpurniának fogunk varrni. Ezt hallva a műhelyben dolgozó lányok elhallgattak. Callie értetlenül nézett Marianára. A húga ezt súgta neki: – Madame Hebert csak akkor veszi ki az anyagot az eladásból, ha saját kezűleg készíti a ruhát. Callie! Ez iszonyú izgalmas!

Callie nagyot nyelt. Mibe keveredett már megint? Madame Hebert újra Callie-hez fordult. – Három hét múlva lesz kész. Callie egyetértése jeléül bólintott. – És Juliana ruhái? – Ugyanúgy. Amint elkészül, kiszállítjuk a rendelést. – De már szerdán kelleni fog neki az aranyszínű estélyi – mondta Mariana. – Az Operába. Juliana, aki kissé szórakozottan simogatta azt a levendulaszínű muszlin anyagot, amelyet az egyik hétköznapi viseletéhez választott ki, meglepetten nézett fel. – Szerdán már az Operába kell mennie, Callie – mondta Mariana, aztán Julianához fordult. – Magától értetődően önnel tartunk. Marianának természetesen igaza volt. Szerdán volt nyitóelőadás a Royal Theaterben, és az esemény ideális volt abból a szempontból, hogy Julianát bemutassák a felsőbb körökben. Bemutatják majd ennek-annak, és csak az előadás előtt, a szünetekben és utána kell beszélgetnie az emberekkel. Callie beleegyezése jeléül bólintott. – Valóban, a szerdai nap tökéletes lesz. A ruhakészítő madame, aki a beszélgetés alatt csöndben volt, most megszólalt: – Ma hétfő van, mylady. Kész leszek a ruhával szerdáig, de csak úgy, ha a lányaim éjszaka is dolgoznak. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mire utal. Callie mosolygott. Ralston maga mondta, hogy ne törődjön a pénzzel, a pénz nem számít. – Juliana bátyja Ralston márki. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz ellenvetése a felár miatt. Madame Hebert nem feszegette tovább a témát, hanem azon nyomban utasítást adott két varrónőnek, hogy fogjanak munkához. A három lány az utcára érve folytatta bevásárló körútját a Bond Streeten és környékén. Benéztek a kalaposhoz, majd befordultak egy

keskeny utcába, ahol Juliana megállt egy könyvesbolt kirakata előtt. Barátnőihez fordulva azt mondta: – Nagy baj lenne, ha bemennék? Szeretnék venni valamit a bátyáimnak. Szeretném meghálálni a kedvességüket. – Remek ötlet! Callie, aki egyébként sem hagyott volna ki soha egy könyvesboltot sem, mosolyogva nyitotta ki az ajtót és engedte előre Julianát. Ahogy kinyitották az ajtót, megszólalt a kis jelzőharang. A tulajdonos udvariasan üdvözölte vásárlóit, majd visszatért a munkájához. Callie és Mariana a legújabb regényeket lapozgatták, míg Juliana ajándékot keresett a testvéreinek. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz is lehet ajándékot választani. Valami olyasmit szeretett volna, ami nemcsak megfelel az érdeklődésüknek, de különleges is olyan értelemben, hogy ez lesz az első ajándék, amit váratlanul felbukkant húguktól kapnak. Juliana negyedórányi böngészés után kiválasztott egy Pompejiről szóló metszeteket tartalmazó albumot Nicknek, remélve, hogy mivel Nick annyira szereti az ókori történelmet, ez tökéletes ajándék lesz. Ralston ugyanakkor kihívásnak bizonyult. Olyan keveset tudott róla, kivéve talán azt, hogy órákat tölt a zongorája előtt késő éjszaka. Juliana járkált az üzletben, és elgondolkodva húzta végig az ujjait a bőrkötéses könyvek gerincén, próbált rájönni, hogy mi lenne a bátyja számára a legjobb választás. Végül egy tekintélyesnek tűnő, német kiadású, Mozartról szóló könyv mellett horgonyozott le. Ajkát lebiggyesztve töprengett, hogy megvegye-e a könyvet. – Ha Mozart-életrajzot keres, akkor nincs ennél jobb választás. Niemetschek személyesen ismerte a Maestrót. Juliana összerezzent, és odanézett, ahonnan a hang jött. Mindössze néhány lépésnyire állt tőle a legjóképűbb férfi, akit életében látott. Magas volt és széles vállú, a szeme mézszínben ragyogott, ahogy átsütötte a nap. A délutáni napfény, amely a boltba

áramlott, aranyszínű, hullámos haján játszadozott, és csak még jobban kiemelte egyenes orrának és karakteres állának tökéletes vonalait. – Én… – Juliana csak eddig jutott, aztán elhallgatott. Teljes pánikban próbált visszaemlékezni arra, hogyan viselkedik egy illedelmes angol hölgy ilyen helyzetben. Callie-vel soha nem beszéltek arról, hogyan kell reagálni, ha egy angyal lép hozzá, és zenei életrajzokra vonatkozóan ad tanácsot. Mondjuk, az biztosan nem árt, ha köszönetet mond. – Köszönöm – mondta. – Igazán nincs mit. Remélem, hogy élvezni fogja a könyvet. – Ó, nem magamnak veszem. Ajándék lesz, a bátyámnak. – Értem. Akkor remélem, hogy tetszeni fog neki – mondta a férfi, majd elhallgatott. Hosszú ideig csak szó nélkül néztek egymásra. Juliana ideges lett az elhúzódó hallgatástól, ezért megszólalt: – Nagyon sajnálom, sir, de azt hiszem, hogy nem illendő folytatnunk a társalgást. A férfi megértően mosolygott, ettől Juliana kellemes melegséget érzett. – Biztos benne? – Igen, szinte teljesen. Nemrég érkeztem Londonba, és nem ismerem olyan jól az itteni illemszabályokat, de arra emlékszem, hogy bennünket be kellene mutatni egymásnak – mondta Juliana, csillogó kék szemekkel. – Nagyon sajnálom. Mit gondol, mi történne akkor, ha valaki felfedezne bennünket, hogy könyvekről beszélgetünk egy nyilvános helyen, fényes nappal? Juliana érezte, hogy csak tréfál, ezért nevetve válaszolt: – Sosem lehet tudni. Az is elképzelhető, hogy az lesz a büntetésünk veszélyes tettünkért, hogy megnyílik a föld a lábunk alatt. – Ó, semmiképpen sem szeretnék egy hölgyet egy ilyen szörnyű veszélynek kitenni. Akkor inkább távozom abban a reményben, hogy

a közeljövőben lehetőségünk nyílik majd a megfelelő bemutatkozásra. Egy futó pillanatig Julianában felmerült, hogy szólítja Callie-t vagy Marianát, hogy túlessenek a bemutatkozáson, de biztos volt abban, hogy ilyesmit nem szoktak csinálni. Ehelyett csak ránézett az arany férfira, és jelentőségteljesen csak ennyit mondott: – Én is remélem. A férfi mélyen meghajolt, és elment. Az egyetlen jel, hogy itt járt, az ajtó feletti kis harang csilingelése volt, amikor kiment. – Juliana? – hallatszott Callie hangja egészen közelről. – Sikerült kiválasztani valamit? Juliana mosolyogva bólintott. – Igen. Gondolja, hogy Gabriel örülne egy Mozart-életrajznak? Callie megnézte a címet. – Igen, szerintem ez remek választás. Juliana vett egy nagy levegőt, és megkérdezte: – Mondja, ismeri azt a férfit, aki az előbb kiment? Mariana még éppen látta a magas, aranyhajú férfit, ahogy gyors léptekkel távolodott az utcán. Julianára nézve megkérdezte: – Miért? – Csak úgy érdeklődöm – tért ki a válasz elől Juliana. – Olyan ismerősnek tűnt… Mariana a fejét rázta. – Kétlem, hogy ismerné. Nehezen tudnám elképzelni, hogy ez a férfi valaha is odáig ereszkedne, hogy Itáliába utazzon, nem beszélve arról, hogy egy olasszal szóba álljon. – Mariana…! – kezdte Callie, fenyegető hangon. – Miért, ki ő? – Juliana nem tágított. Callie lemondóan legyintett, és az olcsóbb könyvek felé indult. – Leighton herceg. – Egy herceg? – csodálkozott Juliana. – Igen – bólintott Mariana, miközben barátnőjét a kijárat felé vezette. – A borzalmasabb fajtából. Mindenkit alsóbbrendűnek

gondol, akinek kisebb rangja van, mint neki. Ilyenformán viszont nem sok vele egyenrangú ember van. – Mariana! Muszáj mindig nyilvános helyen pletykálni? – Hagyd már ezt, Callie! Valld be, hogy ki nem állhatod Leightont! – Persze hogy ki nem állhatom őt – mondta halkan Callie. – Mindenki utálja. Csak én nem kürtölöm ezt szét, hogy hallja az egész könyvesbolt. Juliana eltöprengett. A férfi egyáltalán nem tűnt olyan undorítónak, bár nem tudta, hogy ki ő. Ha rájött volna, hogy egy kereskedő lánya, akkor biztos… – És sok ilyen ember van, mint ő? Akik rögtön lenéznek engem, pusztán a származásom miatt? A lányok futólag egymásra néztek, de Callie legyintett. – Ha vannak is ilyenek, akkor sem érdemes törődni velük. Rengetegen lesznek, akik imádni fogják. Ne aggódjon. – Tényleg így van – mosolygott Mariana. – És ne feledkezz meg arról, hogy nemsokára hercegné leszek, és akkor bitóra velük, mind del! – Nem szeretném, ha mind meghalnának – mondta Juliana aggodalmaskodó arccal. A lányok egy pillanatra zavarban voltak, de aztán Callie felnevetett, mert rájött, hogy Juliana szó szerint értette Mariana szavait. – Ez csak egy kifejezés, Juliana. Senkit nem akarunk felakasztani, csak arról van szó, hogy Mariana rá se hederít az ilyenekre. Juliana bólintott. – Ja, capisco. Értem. Sí. Bitóra velük! A hölgyek nevettek, Juliana pedig kifizette a bátyjai ajándékait. Mikor a lakáj a kocsihoz indult, hogy bepakolja a csomagokat, mosolyogva barátnőihez fordult: – És most hová?

– A kesztyűshöz, természetesen. Egy igazi nagyvilági hölgy nem mehet kesztyű nélkül az Operába, nemde?

10. fejezet Callie a Royal Theaterben, a Rivington-család páholyában állt, és elégedetten mosolygott, mert látta, hogy a közönségből több távcső is Miss Juliana Fiorira irányul. Ha ezt az érdeklődést a siker jelének lehet tekinteni, akkor Juliana debütálása egyszerűen remekül sikerült, függetlenül attól, hogy van-e nemesi rangja, vagy nincsen, vagy, hogy egy bukott márkinő-e az anyja vagy sem. Az opera még el sem kezdődött, de a páholy már tele volt látogatókkal. Tekintélyes úriemberek, a felsőbb körök oszlopos tagjai jöttek, hogy kifejezzék tiszteletüket az özvegy hercegnének, és néhány semmitmondó frázis után muszáj volt bemutatni őket Julianának is. De jöttek olyan fiatal piperkőcök is, akik nem köntörfalaztak arról, hogy miért jöttek. Röviden üdvözölték a hercegnét majd egyszerűen kérték, hogy Julianának is mutassák be őket. Az este eddig tökéletes volt, és a siker minden ízében Callie-nek volt köszönhető. Juliana a szezonnyitó előadásra az Allendale-család hintóján érkezett. Callie legnagyobb örömére a fiatal hölgy sugárzóan bájos és magabiztos volt, mintha a legtermészetesebb dolog lenne a világon, hogy a londoni arisztokrácia majd őt fogja mustrálni. A színházba érve Juliana leadta a ruhatárban a kabátját, alatta pedig elképesztően gyönyörű atlaszselyem estélyi ruhát viselt, amelyet még reggel hozott egy küldönc a ruhakészítő szalonból a Ralston-házba. Madame Hebert saját magát is felülmúlta ezzel az arannyal átszőtt ruhakölteménnyel, amely garantáltan irigységet váltott ki minden nőből. Julianát ezen a napon, azaz a londoni színházi szezon legfontosabb estéjén Rivington herceg magánpáholyába kísérték,

mint az özvegy hercegné, a jövendő hercegné és maga a herceg személyes vendégét. Ezen az estén az Allendale-páholy üresen maradt, az ifjú Allendale gróf, az özvegy Allendale grófnő és Callie is a Rivington páholyba voltak hivatalosak, ezzel jelezve, hogy Julianát Anglia két legbefolyásosabb családja is támogatja. És mintha ez még nem lett volna elég, az első felvonás előtt meg érkezett Ralston és St. John is, akik az eladó lányok anyukái számára további táptalajt adtak a pletykáláshoz. Az elérhetetlen ikrek ritkán mutatkoztak hasonló rendezvényeken, és még ritkábban jelentek meg együtt. Callie feltűnés nélkül megnézte őket, úgy álltak, mint két testőr, néhány lépésnyire a húguk mögött. Oly daliásak és jóképűek voltak, hogy még az elfogulatlan szemlélő is elismeréssel nézte őket. Callie tekintete Ralstonra „tévedt”, és a szíve nyomban gyorsabban kezdett el verni. Öltözéke kifogástalan volt: a dandyk körében oly kedvelt színes mellény helyett fekete frakkot viselt, amelyet mintha ráöntöttek volna, hozzá fekete nadrágot és tökéletesre vasalt fehér mellényt. Nyakkendője keményítve, csizmája csillogott, mintha nem a londoni sáros utcákon érkezett volna a színházba. Egyszóval kifogástalanul nézett ki. Az alapos megfigyelő ugyanakkor észrevehetett rajta bizonyos feszültséget, ahogyan állt, kezeit időnként ökölbe szorította, ahogy figyelte a húgát, aki a londoni társasági élet bonyolult szövevényében lavírozott. Látható volt, hogy bármire kész, hogy hozzájáruljon húga elfogadtatásához a társaságban. Egyszer csak Ralston mintha megérezte volna Callie figyelő tekintetét, felé fordult és ránézett. Tekintetük találkozott, és Callienek most is, mint szinte mindig, elállt a lélegzete, amikor a férfi csillogó kék szemével ránézett, és a lány találkozott átható tekintetével. A férfi kissé meghajtotta a fejét, de a lány azonnal értette, hogy ez mit jelent: köszönöm, jelezte neki a férfi. Callie is biccentett, de mivel úgy érezte, hogy képtelen leplezni érzelmeit, ezért inkább újra a tömeget nézte. Türelmetlenül várta, hogy elkezdődjön az opera, és elvonja a figyelmét Ralstonról.

Az előadásnak már jó félórája el kellett volna kezdődnie, de sajnálatos módon az emberek a legritkább esetben jöttek az opera miatt a színházba, főként nem a szezonnyitó előadásra. Sokkal inkább azért jöttek, hogy nézelődjenek és megmutassák magukat, és a szervezők nagyon is jól tudták, hogyan járjanak a nézők kedvében. Callie Julianára nézett. Büszkén látta, hogy Juliana milyen bájosan beszélget az özvegy hercegnével, akit az egész londoni társaság láttára megnevettetett. Eddig tökéletes. – Úgy tűnik, hogy meg van elégedve magával. Callie-t a kellemes és derűs hang hallatán megmagyarázhatatlan izgalom kerítette hatalmába. Kétségbeesetten próbálta megőrizni a nyugalmát, úgy nézett Ralston kék szemébe, és azt mondta: – Valóban így van, mylord. A húga csodálatosan viselkedik, nem gondolja? – Kétségtelenül így van. Az este nem is alakulhatna ennél tökéletesebben. – Mariana ötlete volt, hogy a Rivington-páholyban üljünk – jegyezte meg Callie. – A húgaink szemmel láthatóan gyorsan összebarátkoztak. – Ami nagyrészt az ön közbenjárásának köszönhető, ha nem tévedek. Callie kissé szégyenlősen lehajtotta a fejét. – Nagyon jól megszervezett mindent, Callie. A dicséret hallatán Callie örömében kis híján ugrándozni kezdett, de szerencsére megszólaltak a csengők, jelezve, hogy azonnal kezdődik az előadás. A páholyba látogató vendégek búcsúzkodtak és a helyükre indultak. Ralston is a karját nyújtotta Callie-nek. – Odakísérhetem a székéhez, Lady Calpurnia? Callie belekarolt. Próbált nem tudomást venni a bizsergésről, amelyet akkor érzett, amikor egymáshoz értek. Most találkoztak először a fogadóban töltött este és a hintós utazás után. Most értek újra egymáshoz először azután, hogy a kocsiban Ralston karjaiban utazott.

Callie Benedick mellett foglalt helyet, a márki pedig a másik oldalára ült. Közelsége, a férfi illata – szantálfa, citrom és valami nagyon férfias illat keveréke – elkábította. Nehezére esett ellenállni a kísértésnek, hogy odabújjon hozzá és közelebbről beleszippantson ebbe az izgató illatba. Ilyesmit itt nem illik tenni. Próbált valami olyan témát találni, amelyről társaloghatnának, és ami elvonná a figyelmét a férfi közelségéről. – Szereti az operát, mylord? – Nem különösebben – mondta a férfi némi közömbösséggel a hangjában. – Meg vagyok lepve. Nekem az volt a benyomásom, hogy élvezi a zenét. Hiszen zongorája is van a… – Hirtelen elhallgatott, és gyorsan körbenézett, hogy nem hallgatózik-e valaki a páholyból. Végül is honnan tudja, hogy a férfi hálószobájában milyen hangszer van? Ralston továbbra is elég kedvetlen hangon folytatta: – Valóban szeretem a zenét, Lady Calpurnia. Úgy tűnt, hogy a férfi gúnyolódik vele. Persze ma már nagyon sok embernek van zongorája – folytatta, de közben nem nézett a férfira, csak csivitelt tovább. – Azt hallottam, hogy a mai előadás csodálatos lesz. A Sevillai borbély fantasztikus opera. Nagyon szeretem Rossini zenéjét. Azt hallottam, hogy az énekesnő, aki Rosina szerepét játssza, ragyogóan tehetséges. Most nem jut eszembe a neve… Miss… Miss… – Elhallgatott, és örült, hogy sikerült teljesen semleges témát találni. – Kritikos. Nastasia Kritikos – segítette ki a férfi. A név hallatára Callie-nek rögtön felötlöttek benne a férfi szavai: „Nem szeretném tovább bonyolítani a helyzetet, elég bonyolult az magától is, Nastasia.” Uram, Teremtőm! Az opera-énekesnő a szeretője! Callie ránézett, de a férfi tekintete továbbra is nyugodt, áthatolhatatlan volt. – Ó! – sóhajtotta Callie alig hallhatóan. Ralston hallgatott.

És mégis mit vársz tőle? Hogy hangosan jelentse be, hogy a mezzoszoprán a szeretője? Ugyanaz a nő, akivel összekevert téged, amikor az éjszaka közepén egyszer csak beállítottál hozzá? Nem, az lesz a legjobb, ha ezt a társalgást itt és most berekesztjük, határozta el Callie. Lángoló arccal előrehajolt, és lenézett a páholyból. Azon morfondírozott, hogy vajon egy ugrással el tudná-e hagyni ezt a borzasztóan kínossá vált helyszínt. Nagyot sóhajtva vette tudomásul, hogy egy ilyen ugrás nem kecsegtetne sikerrel, ezért megfordult. A férfi láthatóan jól szórakozott. Egyértelműen élvezte, hogy ő mennyire zavarba jött! – Túl magasan ülünk ahhoz, hogy leugorjon – mondta összeesküvő arckifejezéssel. Uram istenem, ez direkt ki akar hozni a sodromból! Szerencsére a színpadon ekkor felemelkedett a függöny, így nem kellett reagálnia. Elhatározta, hogy teljes figyelmével az előadásra fog koncentrálni, és nem fog Ralstonra gondolni. Ez persze lehetetlen vállalkozás volt, már csak azért is, mert a színpadon igen hamar megjelent Nastasia Kritikos. A görög énekesnő játszotta Rosina szerepét, egy gyönyörű nőét, aki köré az egész szövevényes történet épült, félreértésekkel és nagy szerelmi jelenetekkel. Nastasia tökéletes választás volt erre a szerepre. Callie képtelen volt megfékezni a fantáziáját, elképzelte ezt a fantasztikus nőt Ralston karjaiban, lelki szeme előtt megjelent, ahogy a férfi erős, barna keze a nő fehér, makulátlan bőrét simogatja… Komisz irigység mardosta, amikor akaratlanul is összehasonlította magát ezzel a szépséggel. És mintha a hihetetlen szépség nem lett volna önmagában elég, a nőnek olyan csodálatos hangja volt, amely még ezen a színpadon is egyedülállónak és megismételhetetlennek tűnt. Nincs olyan férfi, aki a nőiesség ilyen tökéletes megtestesülésének ellen tudna állni. A Rivington-páholy elhelyezkedése olyan volt, hogy az ott ülők picit a kulisszák mögé is beláttak, és Callie meg volt győződve arról,

hogy Nastasia Kritikos időnként Ralstont bámulta merőn, mintegy várva, hogy a férfi reagál szótlan felhívására. Lehet, hogy már fel is melegítették a kapcsolatukat? Callie erre a gondolatra a szemét is behunyta, hogy legalább ne lássa a nőt. Aztán mégis lopva Ralstonra nézett, de úgy tűnt, hogy a férfi figyelmét teljesen leköti a darab. Amikor Nastasia áriája az első felvonásban elkezdődött, a férfi, de vele együtt minden néző is, áhítattal hallgatta az énekesnőt. Callie persze a szövegben rejlő iróniára figyelt fel. „Ah Lindoro, én drágám! Ha megbántani kívánnak engemet, akkor vipera vagyok. És minden fortéllyal, amíg én engedek, győzni fogok! Úgy ám, győzni, fogok.” El tudom képzelni, hogy milyen, amikor viperává változik – motyogta magában Callie, amikor az ária végén szó szerint az egész színház, a páholytól a földszintig állva tapsolt, és kiabálta: Brava! Bravissima! Most már biztos volt, hogy garantáltan nem fogja élvezni az előadást. Véget ért az első felvonás, leereszkedett a függöny, és kezdődött a szünet. Callie sóhajtott, azt kívánta, hogy bárcsak ne itt lenne, és ne kelljen végigkínlódnia a második felvonást. Egyszer csak a háta mögül Juliana nevetését hallotta, és belátta, hogy már nincs menekvés. Megígérte, hogy segíteni fog Ralston húgának, hogy bekerüljön a londoni felsőbb körökbe, és nem fogja megszegni ígéretét. Erőt gyűjtött, majd felállt, hogy bekapcsolódjon a társalgásba, amely egyébként Ralston nélkül zajlott. Ekkor majdnem beleütközött Oxford báróba, aki az első felvonás végeztével szinte azonnal megjelent a páholyban. A férfi kifogástalanul manikűrözött körmökkel jelent meg, és a védjegyének számító vigyorral köszöntötte a páholyban lévőket. Csak ezután nézett Callie-re és lépett oda hozzá. Mélyzöld zakót viselt, amely természetesen remekül passzolt padlizsánszínű atlasz mellényéhez. Callie nyomban látta, hogy nemcsak a sétapálcájának a hegye, de a csizmája sarka is tökéletes összhangban van a mellény

színével. Vajon hányféle színben vannak otthon csizmái és sétapálcái? – töprengett Callie, aki annyira nevetségesnek találta a gondolatot, hogy kissé el is mosolyodott a férfi láttán. – Mylord – mondta pukedlizve, miközben a férfi mélyen meghajolt, hogy kezet csókoljon neki –, örülök, hogy látom. – Részemről a megtiszteltetés – mondta a férfi közvetlen közelről, amitől Callie kissé el is pirult, és gyorsan hátrébb is lépett egy fél lépést. A férfi zavartalanul folytatta: – Vettem a bátorságot, és pezsgőt rendeltem. Ezzel intett a közelben toporgó pincérnek, aki a tálcát tartotta a pezsgőspoharakkal. – Önnek és a társaság többi tagjának. Callie kissé lehajtotta a fejét. Biztosan valamit félreértett. – Köszönöm, mylord. Nézte, ahogy a pincér pezsgővel kínálja a páholyban ülőket. Nem nagyon tudta, hogy mivel folytathatná a beszélgetést. – Élvezi az előadást? – Nagyon is. Különösen nagy benyomást tett rám Miss Kritikos játéka, az ő… na… szóval nem semmi. Oxford ezt széles vigyorral mondta a színpad felé nézve, amitől Callie valahogy elég kínosan érezte magát. A férfi egy pohár pezsgőt nyújtott felé, ő pedig elvette. A kezük összeért, közben a férfi egy ujját végighúzta a kézfején, majd csábítóan suttogva mondta: – Természetesen a szünet is hatalmas élvezetet nyújt a számomra. Callie ekkor már biztos volt abban, hogy a férfi ittas, másképpen nem lehetett a viselkedését magyarázni. Elvette a kezét, és azon töprengett, hogy hogyan tehetné helyre Oxfordot. Az biztos, hogy helyre kell tenni, bár azt sem tagadhatta, hogy némiképp élvezi a helyzetet. Az egész estét végigszenvedte attól, hogy Ralston szeretőjéért volt oda mindenki, most pedig végre valaki rá is figyelt. A szeme sarkából látta Ralstont, aki a bátyjával beszélt. A tekintetük

találkozott, és a férfi megemelte a poharát. Callie hirtelen Oxfordhoz fordult, és rámosolygott. – En is élvezem a szünetet, mylord. Nagyszerű. Nagyot kortyolt a poharából, majd kissé érthetetlenül motyogva kérdezte: – Érdeklik önt a művészetek? Callie kissé megdöbbent a kérdésen, és így válaszolt: – Igen, tulajdonképpen igen, mylord. Oxford kicserélte az üres poharát egy telire, és azt mondta: – Örömmel elkísérném a Royal Akadémia kiállítására a jövő héten. Callie kíváncsi lett volna arra, hogy mégis miért, de közben az is eszébe jutott, hogy nehéz lenne kitérni a meghívás elől, ezért halkan így felelt: – Ez nagyszerű lenne, mylord. – Mi lenne olyan nagyszerű? – A lassan, tagoltan kiejtett kérdést már Ralston tette fel, de Callie nem kapta be a horgot, és nem felelt. Oxfordot viszont láthatólag nem zavarta a márki jelenléte. – Lady Calpurnia beleegyezését adta ahhoz, hogy a jövő héten elkísérjem a Royal Akadémia kiállítására – mondta a báró, érezhető dicsekvéssel a hangjában. – Valóban? – kérdezte Ralston. Isten tudja, hogy ezt miért kellett ilyen hitetlenkedve mondani. – Igen, mylord. Felettébb kíváncsi vagyok az idei kiállításra – mondta, és finoman megérintette Oxford karját. – Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy egy ilyen kísérővel mehetek. – Részemről a szerencse – mondta Oxford, továbbra is Ralstonra meredve. Callie-nek nem volt elég ideje, hogy eltöprengjen azon, hogy ezt Oxford miért mondta ilyen furcsa hangsúlyozással, mert megszólaltak a szünet végét jelző csengők. Oxford távozott a páholyból, de előtte természetesen mélyen meghajolt Callie előtt. – További szép estét, mylady. Alig várom a jövő hetet.

– Én is, Oxford báró – válaszolta pukedlizve. A báró vigyorogva Ralstonhoz fordult, aki rezzenéstelen arccal állt. – Tiszteletem, márkikám. Ralston nem felelt, csak nézett a fiatal dandyre, aki erre elnevette magát, és kicsit hozzáért vetélytársához a sétabotjával, mikor elhagyta a páholyt. Callie nézte, ahogy elmegy, majd így szólt: – Nem szabadott volna ilyen durván viselkedni vele. – Teljesen üres a feje, fogak vannak még az agya helyén is – mondta Ralston tárgyilagos hangon. Callie annak ellenére, hogy csupán néhány nappal ezelőtt pont ugyanezt mondta ő is Oxfordról, nem válaszolt, hanem elfoglalta a helyét. Amikor Ralston melléült, úgy csinált, mint aki nem veszi észre, merőn a színpadot bámulta, és várta, hogy mikor húzzák fel végre a függönyt. A szeme sarkából látta, hogy egy inas ezüsttálcán üzenetet hoz Ralstonnak, aki köszönete jeléül némán biccentett, elvette az üzenetet, és feltörte a rajta lévő viaszpecsétet. Callie képtelen volt megállni, hogy ne lessen oda, de egy futó pillantás is bőven elég volt ahhoz, hogy el is olvassa, mielőtt a férfi újra összehajtogatja a papírt. Az öltözőmben várlak. – N. Ralston és Nastasia tehát továbbra is egy pár voltak. Callie-nek sikerült megállnia, hogy ne kiáltson fel bosszúsan. Hirtelen elfordult, és úgy tett, mintha teljesen lefoglalná a második felvonás, amely éppen elkezdődött. Közben persze forgott vele a világ, bár maga is tudta, hogy nem kellett volna meglepődnie. Nem szabadna visszagondolnia arra, ami korábban kettejük között történt: az eljegyzési bálra, az ölelésre a hintóban. Nem szabadna csodálkoznia azon, hogy miért őt csókolta, miközben még együtt volt Nastasiával. De mégis csodálkozott.

Mi lesz Julianával? Biztos, hogy nem fogadja el az énekesnő meghívását, főként ma este nem, hiszen ez volt a lány első nyilvános bemutatkozása. Az első két jelenet alatt a szomorúság és a felháborodás váltakozott benne. Amikor a harmadik jelenet elején a férfi egyszerűen felállt, és hirtelen elhagyta a páholyt, a düh vette át a helyüket. Nem, nem fogja hagyni neki, hogy elrontsa a húga első nyilvános szereplését. Azok után, hogy Juliana mennyit fáradozott azért, hogy sikeres legyen. Azok után, hogy Callie mennyi mindent megtett az ügy érdekében. Nem beszélve a többiekről, akik szintén támogatták Julianát. Hogy meri mindezt kockára tenni? És miért? Dühe csak fokozódott. Kihúzta magát. Valakinek gondolnia kell Julianára. Benedickhez hajolt, és azt súgta a fölébe: – Úgy tűnik, hogy a fejembe szállt a pezsgő. Kimegyek egy picit. Bátyja, akinek nem kerülte el a figyelmét Ralston váratlan eltűnése, odahajolt hozzá, és halkan azt mondta: – Csak semmi kaland, Callie. Callie kényszeredetten mosolygott. – Semmi kaland. És elhagyta a páholyt. Ahogy a színház félhomályos folyosóin haladt sietve, lázasan azon törte a fejét, hogy sikerül-e még azelőtt megtalálnia Ralstont, hogy az végérvényesen tönkretenné Juliana jövőjét. Callie az egész Allendale-házban mert volna fogadni, hogy a férfi nem most először hagy ott a vége előtt egy előadást, hogy a színházban találkozzon szeretőjével. Száz százalék, hogy tudja, melyik a legrövidebb út Miss Kritikos öltözőjéhez. Már a gondolattól is felfordult a gyomra. Befordult egy sarkon, és egy hallba érve meglátta Ralstont, aki egy széles lépcsősoron igyekezett felfelé. Callie gyorsan körülnézett,

és miután meggyőződött arról, hogy senki nincs a közelben, rákiáltott: – Ralston márki! Álljon meg, kérem! A férfi a legfelső lépcsőfokon állt meg, és értetlenül nézett Callie felé, aki próbálta utolérni. Ahogy rájött, hogy mit akar, értetlenkedése dühbe fordult. Gyorsan megfordult, és néhány másodperc múlva szemtől szemben álltak egymással. Mielőtt meg tudott volna szólalni, a férfi karon ragadta, és szó szerint belökte egy sötét fülkeszerű falmélyedésbe, ahol fojtott dühvel sziszegte: – Maga megőrült? A sietségtől és az izgalomtól ziháló Callie kirántotta a karját a férfi szorításából, és szintén suttogva válaszolt: – Én ugyanezt kérdezhetném magától! A férfit láthatólag abszolút nem érdekelte, hogy mit mond. – Mégis mi a fenét csinál itt? Ha meglátnak bennünket… – Jaj, ne, kérem! – szakította félbe Callie. – Nyilvános helyen vagyunk. Mi történhet ön szerint, ha rám talál itt valaki? Az illető megmondaná nekem, hogy hol van a mellékhelyiség, és kész, ennyi. De ha önt látja meg valaki… A férfi úgy nézett rá, mint egy őrültre. – Mégis miről beszél? – Ön nem elég elővigyázatos, Lord Ralston – mondta fensőbbséges hangon. – Egy olyan embernek, aki gondot visel a húga jó hírnevére, körültekintőbbnek kellene lennie. Az ujjával megbökte a férfi vállát. – Láttam az üzenetet. Tudom, hogy azért van itt, hogy találkozzon a… a… – Kivel is? – kérdezte a férfi, hogy provokálja. – A szeretőjével! – bökte ki Callie, és még erősebben belebökött. A férfi elkapta az ujját, és kék szemében fenyegetés tükröződött. – Honnan veszi a bátorságot, hogy engem kritizáljon? Hogy meri megkérdőjelezni a viselkedésemet? Mit képzel magáról, ki maga?

– Az a hölgy vagyok, akit ön azért választott ki, hogy bevezessem a húgát a felsőbb körökbe. Nem fogom hagyni, hogy romba döntse az esélyeit egy… – Ön nem hagyja nekem? Nem ön volt az, aki olyan szégyentelenül flörtölt egy részeg dandyvel az egész nézőtér szeme láttára? Callie-nek leesett az álla. – Én aztán nem csináltam semmi ilyesmit! – Pedig nagyon úgy tűnt. – Hogy jön maga ehhez! – mondta Callie magából kikelve. – Hogy merészel nekem szégyentelen flörtölésről prédikálni? Nem én bámultam olyan merőn egy énekesnőt végig az előadás alatt! – Na, ebből elég – mondta a férfi, aki láthatóan nagyon nehezen türtőztette magát. – Nem, szerintem egyáltalán nem elég! – folytatta Callie, aki teljesen elvesztette az önuralmát, és minden gátlásától megszabadult. – Nem én rohanok titkos randevúra az én… kifestett képű szeretőmhöz, pont akkor, amikor a húgom élete legnehezebb kihívása előtt áll. Van fogalma arról, hogyan bánnának Julianával, ha kiderülne a maguk viszonya, maga, maga… érzéketlen vadállat? Az utolsó szavakat már nagyon kellemetlenül magas hangon visította. A férfi arca olyan lett, mint a kő. Kezeit görcsösen ökölbe szorította, és alig leplezett feszültséggel a hangjában mondta: – Ha úgy érzi, hogy mindent sikerült elmondania, Lady Calpurnia, akkor azt hiszem, hogy itt fejezzük be ezt a beszélgetést. Ami a húgomat illeti, neki sincs többé szüksége az ön segítségére. – Tessék?! – Callie annyira ki volt kelve magából, hogy elsőre nem is fogta fel, amit hallott. – Pedig nem olyan bonyolult, amit mondok. Nem akarom, hogy Juliana az ön közelében mutatkozzon, mivel ön túl nagy kockázatot jelent a számára. Callie szemei tágra nyíltak a döbbenettől.

– Én? Én jelentek kockázatot? – ismételte meg a férfi szavait, miközben a hangja remegett a dühtől. – Ó, nem, én továbbra is fogok találkozni a húgával, mylord. Nem hagyom, hogy tönkretegye a jövőjét. Sőt mi több – mondta, mutatóujját oktatólag felemelve –, azt sem engedem, hogy megmondják nekem, hogy mit tegyek! Főleg egy hírhedt nőcsábász ne prédikáljon itt nekem. A márki is elveszítette az önuralmát. Megmarkolta Callie csuklóját, és magához húzta a nőt. – Ha ilyesmit mond rólam, akkor fölösleges is ügyelnem a látszatra. És ezennel megcsókolta. Callie megpróbált ellenállni, de akárhogy is ficánkolt, a férfi izmos karjaival erősen fogta és keményen, határozottan csókolta. Az ökleivel ütötte a férfi mellkasát, de a márki két kézzel megfogta a derekát, és egyszerűen felemelte, így kénytelen volt kapaszkodni. Ekkor Ralston a falhoz szorította. Callie a csodálkozástól meg se tudott szólalni, Ralston pedig tovább csókolta, de úgy, hogy közben még levegőt sem kapott. Callie is viszonozta a csókot, ajka, nyelve önkéntelen követte a férfit. Az a szájával fogta fel sóhajtását, és a lány is élvezte, ahogy Gabriel is sóhajtozott az élvezettől. Rövid, érzéki csata után a férfi ajkai gyengédebbé váltak, hol a szájával, hol a nyelvével kényeztette a nő ajkait. A csókjuk végül sokkal gyengédebb lett, mint ahogyan kezdődött. A kényeztetéstől Callie halkan felsóhajtott, Ralston erre elmosolyodott, és még egyszer puhán megcsókolta a lány szája szögletét. Ezután egy picit hátrébb lépett. A tekintetük találkozott. A hallban csend honolt, csak az ő kapkodó lélegzetvételük hallatszott, amely mindkettejük eszébe juttatta, hogy milyen vehemensen vitáztak a csókolózás előtt. A férfi kérdőn vonta fel a szemöldökét. Szótlanul jelezte, hogy ő győzött. Arrogáns arckifejezése újra felbőszítette a lányt.

Kihúzta magát, és azt mondta: – Én nem olyan vagyok, mint a többi nője, akikkel nyilvános helyen lehet etyepetyézni. Ezt jól jegyezze meg. – Bocsásson meg, kérem – mondta a férfi vigyorogva –, nekem nem tűnt úgy, hogy nagyon ellenére lenne ez a szerep. Callie képtelen volt uralkodni magán. A keze szinte magától a férfi arca felé lendült. Maga is megijedt a mozdulattól, de képtelen volt megálljt parancsolni magának. A férfi vasmarokkal ragadta meg a karját, mikor a keze már csak néhány ujjnyira volt a férfi arcától, Callie pedig döbbenten a férfi szemébe nézett, és látta benne a dühöt. Átlépett egy határt, amit nem kellett volna. Te jó isten, meg akarta ütni! Mi az ördög szállta meg? Próbálta kiszabadítani a karját, de erre Ralston csak még erősebben szorította. – Ne… ne haragudjon. A férfi hallgatott. – Nem kellett volna… – Mégis megtette. A lány egy kis szünet után így szólt: – Igen, de nem akartam. A férfi rázta a fejét, elengedte a karját és megigazította a zakóját. – Nincs olyan, hogy a káposzta is megmarad és a kecske is jóllakik, Lady Calpurnia. Ha továbbra is fittyet hány a tettei következményére, akkor azt javaslom önnek, hogy legalább vállaljon felelősséget a tetteiért. Meg akart ütni engem. Legalább annyira legyen bátor, hogy ezt beismeri. Elhallgatott, várta, hogy Callie válaszoljon. Mivel ez nem történt meg, a fejét ingatva mondta: – Meg vagyok lepve. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyáva. Megjegyzése láthatóan felbőszítette Callie-t. – Látni sem bírom magát – mondta. A hangja remegett az idegességtől. Megfordult és kirohant a fényben úszó előcsarnokba, majd vissza a Rivington-páholyba. Ralston rezzenéstelen arccal nézett utána.

11. fejezet – Tudtam, hogy eljössz. Gyengéd érzékiség szőtte át szavait, némi nőies arroganciával fűszerezve, ami azonnal felbosszantotta Ralstont, aki Nastasia Kritikos öltözőjében üldögélt éppen egy fotelban. Nem mutatta ki a bosszúságát, mert elég régóta ismerte a nőt ahhoz, hogy tudja, kifejezetten elégedett lenne, ha sikerülne felidegesítenie. Ralston félig lehunyt szemmel nézte a nőt, aki odalépett a pipereasztalhoz, és nekilátott leengedni a haját. Olyan szertartás volt ez, amelyet a férfi már számtalanszor látott. Elismerően mustrálta a nőt: a mellét, a színpadi szereplés izgalmától még mindig kipirult arcát és csillogó szemeit. A nő szemmel láthatóan várakozva tekintett az este folytatására, amelyet reményei szerint a férfi karjaiban tölt majd el. Ralston nem először látta a gyönyörű énekesnőt ilyen felfokozott érzelmi állapotban, ami mindig izgalommal töltötte el. Ma azonban teljesen hidegen hagyta őt. Először nem is akart válaszolni az énekesnő üzenetére, úgy gondolta, hogy az előadás végéig a páholyban marad, és a családjával együtt távozik. Végül azonban úgy vélte, a levél arról tanúskodik, hogy az énekesnő képtelen megőrizni diszkrécióját. A férfi még világosabban az értésére akarta adni, hogy a kapcsolatuk új fázisába érkezett. Korábban is sejthette volna, hogy nem lesz könnyű megszabadulnia tőle, mivel a nő túlontúl büszke volt ahhoz, hogy csak úgy félre lehessen őt söpörni. – Azért jöttem, hogy világosan az értésedre adjam: remélem, hogy a mai üzenet volt az utolsó. – Nem értek egyet – mondta a nő duzzogva. Teljesen kibontotta a haját, és az utolsó ébenfekete tincs is a hátára omlott. – Hiszen mégiscsak idejöttél.

– De legközelebb már nem jövök. A férfi pillantása olyan hűvössé vált, hogy egyértelművé tette: nem fog meginogni. Nastasia nézte a férfit a tükörben, miközben egy cseléd némán segített neki a vetkőzésben. – Ha ma nem miattam jöttél, akkor miért? Tudom, hogy ki nem állhatod az operát, drágám, közben meg le se tudtad venni a szemed a színpadról. Bár művészként mindenki felett állónak tartotta magát, a közönségét előadás közben is szemmel tartotta. A márki csodálta azt a képességét, hogy az előadás után pontosan emlékezett arra, hogy melyik fontos ember hol ült a nézőtéren. Mint egy pletykás vénasszony, úgy figyelte meg, hogy ki kire irányítja a távcsövét, ki kivel hagyja el a nézőteret az előadás közben, milyen események zajlanak a páholyokban és mikor. A férfit nem lepte meg, hogy Nastasia őt is észrevette, és üzenetet küldött neki. A görög szépség skarlátvörös köntösbe bújt, és intett a szolgálónak, hogy távozhat. Ahogy kettesben maradtak, Ralston felé fordult. Sötét szeme szinte villogott vastagon festett szempillái alatt, ajkát durcásan csücsörítette. Kifestett képű szerető… – Callie szavai akaratlanul is felötlöttek benne, miközben Nastasiát nézte. A nő bájainak magabiztosságával odavonult hozzá, miközben minden mozdulatát kiszámította. Hagyta, hogy a köntöse kissé lecsússzon, láttatni engedje kulcs-csontját, ami Ralston gyengéje volt. Ám most nem érzett mást, csak viszolygást, sőt, hirtelen úgy látta, hogy Nastasia olyan mint Nick valamelyik szobrának gipszmásolata, kívülről szép, de hiányzik belőle a mélység, az élet, amely a csinos külsőnek valódi szépséget kölcsönözne. A nő megállt előtte, és szándékosan úgy hajolt le, hogy láthassa kifogástalan melleit. Arra számított, hogy a férfi ettől most is

izgalomba jön, mint mindig, de Ralston ezúttal nyugodtan, hűvös tárgyilagossággal szólt: – Értékelem az erőfeszítéseidet, Nastasia, de már nem érdekelsz. A nő arcán fensőbbséges mosoly suhant át. Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a férfi állát, aki erre majdnem megingott, de erősen tartotta magát. – Kellemes ez a macska-egér játék, drágaságom, de elismerhetnéd, hogy azért nem vagy túl nagy kihívás a számomra. – Végül is csak eljöttél hozzám. – Keress valaki mást, Nastasia. – Nekem nem kell senki más – búgta a nő. Kiengedte köntösének övét, előrehajolt, hogy a férfi megérinthesse a mellét, amelyeket alig tartott a szoros fűző, majd azt suttogta: – Én téged akarlak. A férfit szemmel láthatóan ez sem hatotta meg, mert unottan így szólt: – Úgy tűnik, hogy ez egy zsákutca, mert én, viszont nem akarlak téged. A nő szemében harag gyúlt, olyan hirtelen, hogy a férfi tudta, a nő számított a visszautasításra. Az öltözőasztalhoz rohant, skarlátselyem köntöse lobogott utána, majd megfordult, és dühös pillantással méregette a férfit. – Miatta van, ugye? A lány miatt, a Rivington páholyban? A férfi hangja metsző volt, mint a jég. – Az a lány a húgom, Nastasia, és nem hagyom, hogy tönkretedd a nyilvános szereplését. – Azt hiszed, hogy nem jöttem rá magamtól, hogy ő a húgod? Azonnal rájöttem, ahogy megláttam: ugyanaz a sötét haj, csodás szemek. Pont olyan gyönyörű, mint te. Nem, a másikról beszélek, arról a jellegtelen teremtésről. Aki melletted ült. Akinek olyan semmilyen a haja, a tekintete, az arca. Biztos, hogy nagyon gazdag, másért nem kellhet neked – fejezte be önelégült mosollyal.

A férfi nem kapta be a csalit, és lassan, elnyújtva kérdezte: – Féltékeny vagy, Nastasia? – Természetesen nem – mondta fanyar mosollyal. – Ezt a szürke egeret igazán nem lehet velem egy lapon emlegetni! A férfi lelki szemei előtt megjelent Callie, felidézte magában, hogy a lány milyen mérgesen beszélt vele, milyen izzóan dühös volt a tekintete, és milyen felfokozott érzelmi állapotban volt. Ő biztosan képtelen a hideg számításra, még akkor sem lenne képes rá, ha hosszú évekig tanítanák. Callie kétségbeesetten rohant utána a színházban, egy nyilvános helyen, egyáltalán nem törődve a lehetséges következményekkel, csak azért, hogy jól beolvasson neki. Callie eleven, őszinte és kiszámíthatatlan volt, tökéletes ellentéte a hideg és lélektelen Nastasiának. Ralston keserű mosollyal mondta: – Ebben teljesen igazad van. Kettőtöket nem lehet egy lapon emlegetni. A nő szemei tágra nyíltak a megdöbbenéstől, ahogy leesett neki a tantusz. – Ezt most nem mondhatod komolyan! – mondta kényszeredetten nevetve. – Le akarsz cserélni arra a… kóróra? – Nastasia, ő nem egy kóró, hanem egy fiatal hölgy – tért ki a férfi a válasz elől – a testvére pedig gróf. Nagyobb tisztelettel illene beszélned róla. Nastasia szája gúnyos mosolyra húzódott. – Ó, természetesen, mylord. De vajon tényleg azt szeretnéd, hogy, a hölgy melegítse az ágyadat? Miközben engem is megkaphatnál? Miközben mindez a tiéd lehetne? A nő színpadias gesztussal mutatott vonzó idomaira. Ralston teljesen nyugodt hangon válaszolt: – Láthatólag újra el kell magyaráznom neked, mert nem érted. Vége. Ne keress többet! Nastasia dúlt-fúlt és durcásan csücsörített. – Összetöröd a szívemet?

Ralston meglepetten vonta fel a szemöldökét. – Biztos vagyok benne, hogy a szíved nem sokáig lesz összetörve. Az énekesnő hosszan állta a férfi rezzenéstelen tekintetét, és mivel arisztokrata férfiak szeretőjeként már volt némi tapasztalata, ezért tudta, hogy Ralston tényleg elveszett a számára. A férfi látta rajta, hogy megértette, és azt is látta, hogy már azon töpreng, hogy mi legyen a következő lépése. Rendezhetne jelenetet, de azt is tudta, hogy a közvélemény mindenképpen a gazdag márki pártját fogná, főleg akkor, ha egy külföldi énekesnővel áll szemben. Nastasia elmosolyodott. – Az én szívem mindent kibír, Ralston. A férfi bólintott, elfogadta, hogy a nő feladta a harcot. – Azért azzal tisztában vagy, gondolom, hogy az ilyen nőknek, mint ő, fogalmuk sincs arról a világról, amelyben mi élünk, én meg te. A férfi nem bírta megállni, hogy ne kérdezze meg: – Konkrétan mire gondolsz? – Csak arra, hogy ő szerelmet akar. Az ilyen nőknek, mint ő, szerelem kell. – Engem nem igazán érdekel, hogy ő milyen tündérmesékben hisz, mivel számomra ő csak a húgom patrónusa. – Az lehet – mondta Nastasia töprengve. – De vajon te mit jelentesz neki? Mivel a férfi nem válaszolt, fanyar mosollyal az ajkán így folytatta: – Elfeledkezel arról, hogy az enyém a legjobb hely az operaházban. Ralston felállt, megigazította a nyakkendőjét és a zakóját, fogta a kalapját, a kesztyűjét és a kabátját. Kivette a mellényzsebéből Nastasia üzenetét, letette az öltözőasztalra, majd az énekesnő felé fordulva mélyen meghajolt, és egy szó nélkül távozott.

12. fejezet – Hogy merészelt gyávának nevezni?! Callie dühösen járkált fel-alá a hálószobájában. Teljesen feldúlták a történtek. Már egy órája hazaért, de azóta nem állt meg egy pillanatra sem, ami némiképp megnehezítette, hogy Anne segítsen neki levetkőzni. Ezért a komorna leült Callie ágyának a végére, és csak nézte, ahogy úrnője fel-alá rohangál a szobában. – Nem vagyok benne olyan biztos, hogy igaza van – mondta Anne – főként, ha arra gondolunk, hogy ön egy színházban, azaz nyilvános helyen próbált meg lekeverni neki egyet. Callie nem érezte Anne hangjában az évődést, csak a szavak értelme jutott el a tudatáig, és dühösen gesztikulálva felelte: – Pontosan erről van szó! Ebben nincs semmi gyávaság! – De nem is igazán hölgyekhez illő. – Igen, de ez már nem tartozik a lényeghez – mondta Callie. – A lényeg az, hogy Gabriel St. John, Ralston márkija, a nyilvánosság előtt közeledett hozzám, miközben úton volt a szeretőjéhez, és nem átallott engem igaztalanul megvádolni! Dühében még a lábával is dobbantott egyet. – Hogy mer gyávának nevezni engem! Anne nem tudta elrejteni a mosolyát. – Igazság szerint nekem úgy tűnik, hogy ön provokálta őt. Callie megállt, és hitetlenkedve nézett a komornájára. – Ahhoz képest, hogy pár napja még borzasztóan aggódott, hogy a jó hírem nagy kárt fog elszenvedni amiatt, hogy elmegyek egy fogadóba, most meglepően hirtelen már Ralston pártját fogja. Az én oldalamon kell állnia!

– Én mindig önt fogom védeni, Lady Calpurnia, amíg csak élek. De most új kalandokat keres, és be kell ismernie, hogy Ralston pontosan azt adja önnek, amire vágyik. – Arra biztosan nem vártam, hogy elráncigáljon, és nyilvános helyen megcsókoljon! Anne hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét. – Akkor nem is élvezte? – Nem! – Egy kicsit sem? – Nem, egy icipicit sem. – Hm… – A komorna nem úgy festett, mint akit meggyőztek. – Pedig egyáltalán nem. – Jól van, már elmondta párszor. – Anne felállt, és elkezdte a lány hátán lévő gombokat kigombolni. Néhány percig hallgattak, majd Callie végül elismerte: – Jó, egy nagyon kicsit élveztem a helyzetet. – Ó, értem, egy nagyon kicsit. Callie sóhajtott és megfordult, bár Anne még mindig a ruhája hátán lévő gombokkal volt elfoglalva. Anne így újra leült az ágyra, Callie pedig ismét elkezdett fel-alá járkálni. – Jó, rendben, nemcsak egy kicsit. Igazából borzasztóan élveztem, ahogy korábban is mindig. Komornája meglepett képét látva hozzáfűzte: – Igen, nem most csókolóztunk először. De miért is ne élvezném? Ralston úgy tűnik, hogy nagy szakértője a női nemnek. Anne zavartan köhécselt. – Biztosan. Callie ránézett. – Tényleg nagyon jól csókol. Anne, biztos, hogy maga se élt még át ilyet. – Ezúttal kénytelen vagyok az ön szavaira hagyatkozni. Callie komoly arccal bólintott.

– Igen, Ralston pontosan olyan, amilyen férfiról álmodik az ember… egyik pillanatban csábító szavak és pillantások, aztán a karjaiba vesz, és fel se fogod, hogy mi történik veled… Álmodozva elhallgatott és a plafonra bámult. Anne felállt, hogy megragadja az alkalmat, és végre ki tudja gombolni Callie hátán az összes gombot, de még mielőtt elkapott volna egyet, Callie újra dühbe gurulva toppantott. – Aztán meg a fickó hátrébb lép kettőt, és olyan önelégült képet vág, amilyet csak a legfaragatlanabbak. És ha az ember megpróbál védekezni, akkor… – Úgy, hogy ad neki egy pofont? – És ha az ember megpróbál védekezni – ismételte meg Callie – , akkor tudja, hogy mit csinál? – Gyávának nevezi az embert? – kérdezte Anne kissé gúnyosan. – Igen, gyávának! Ez egyszerűen hihetetlen! – Szerintem is – mondta Anne, és villámgyorsan kigombolt pár gombot. Ezúttal Callie hagyta, hogy Anne segítsen neki kibújni a ruhából. A komorna a fűzőjéből is kihámozta, mire Callie megkönnyebbülten sóhajtott, hogy megszabadult a ruhadarab fogságából. Egyúttal mintha a dühéből is elpárolgott volna valamennyi. Kombinéban állt, karba tett kézzel, és nagyokat sóhajtott. Anna a pipereasztalhoz tolta és elkezdte kifésülni hosszú, barna haját. Nagyon kellemes érzés volt, Callie behunyt szemmel élvezte. – Hát persze hogy nagyon is élveztem a csókot – bökte ki egy idő után. – Nekem is úgy tűnik – mondta Anne tárgyilagosan. – Olyan jó lenne, ha nem viselkednék úgy, mint egy buta kis fruska, ha Ralstonnal vagyok! – Eddig ez nem nagyon volt másként. – De most sokkal többet vagyok a közelében. Most minden másként van. – Miért is?

– Az előbb is róla álmodoztam. Mostanában tényleg sok időt töltök vele. Szoktunk beszélgetni is, és lehetőségem van megismerni az igazi énjét. Egyre valóságosabb, hús-vér ember a számomra, és egyre kevésbé csak a képzeletemben létezik. Gondoltam is arra, hogy mi lenne… Nem fejezte be a mondatot, nem akarta kimondani, ami az eszébe jutott: Mi lenne, ha az enyém lenne? Nem volt szükség rá, hogy hangosan is kimondja, Anne tudta, hogy mi jár a fejében. Amikor kinyitotta a szemét, és a tükörben találkozott a pillantásuk, a komorna szemében látta a választ: Ralston nem önnek való, Lady Calpurnia. – Tudom, Anne – mondta Callie halkan. Igazából persze egyáltalán nem volt olyan biztos benne. Egyre kevésbé. Pár hete még nevetett volna, még akkor is, ha valaki azt mondta volna neki, hogy Gabriel St. John tudja, hogy ki ő, vagy, hogy egyáltalán szóba állna vele. De most… most már csókolóztak a hintóban és máshol… és megint tudta, hogy miért is volt oda annyira a férfiért már a kezdetektől fogva. Az operában is az énekesnőjéhez sietett, ebben Callie biztos volt. És ő persze a görög szépség lába nyomába se érhet. Engem nem talál vonzónak. Nézte magát a tükörben, és felsorolta magában az összes hiányosságát: barna haja nagyon unalmas és teljesen átlagos, barna szemei túl nagyok, arca kerek és nem olyan szép, szív alakú, mint az igazi szépségeknek, a szája túl telt és egyáltalán nem tökéletesen ívelt. Minden egyes pontnál azokra a nőkre gondolt, akikkel Ralstont hírbe hozták, olyan szépségekre, akik után minden férfi megfordul az utcán. A férfi otthagyta, és továbbsietett a szeretőjéhez, aki persze nyilván tárt karokkal fogadta. Melyik kicsit is épeszű nő tett volna mást a helyében? Callie pedig ment haza, a hideg, üres ágyába… és a lehetetlenről álmodozott.

Könnyek szöktek a szemébe. Gyorsan le akarta törölni őket, hogy Anne ne lássa, hogy sír, de képtelen volt türtőztetni szomorúságát. Szipogására a komorna abbahagyta a fésülgetését. Callie hagyta, hogy az idős hölgy átkarolja. A fejét Anne vállára hajtotta, és szabad utat engedett a könnyeinek. A komorna durva pamutruhájába szipogott. Végre feltört belőle a bánat, amely már évek óta gyötörte. Soha nem hagyta, hogy bárki is észrevegyen rajta valamit, akármilyen eseményről is legyen szó. Hősiesen tartotta ma gát a barátnői esküvőin, Mariana eljegyzési bálján és az elmúlt tíz év minden más társas eseményén, mert nem akarta mások örömét elrontani. De most, amikor Ralston teljesen összezavarta, és emlékeztette mindarra, amire oly régóta vágyott, és amit soha nem kaphatott meg, nem bírta tovább. Már nem bírta elfojtani a bánatát. Sokáig sírt. Anne nyugtatgatta, vigasztalta, a hátát simogatta. Amikor végül egyszerűen belefáradt a sírásba, kiegyenesedett ültében, és könnyes szemmel mosolyogva mondott köszönetet a komornájának. – Nem is tudom, hogy mi ütött belém. – Jaj, édes kicsikém – mondta Anne olyan hangon, ahogyan kisgyerekkorában is szokta, amikor valami igazságtalanság miatt sírva szaladt hozzá. – Eljön majd a maga hercege is a fehér lovon. Callie fanyarul mosolygott, mert Anne már évek óta mondogatta ezt. – Ne haragudjon, Anne, de én ebben egyáltalán nem vagyok olyan biztos. – Jaj, ne aggódjon! – mondta Anne határozottan. – Akkor fog el jönni, amikor a legkevésbé számít rá. – Nekem már nagyon elegem van a várakozásból – mondta Callie kissé erőltetett nevetéssel. – Talán ezért fanyalodtam rá egy ilyen otromba fickóra. Anne mosolyogva válaszolt:

– Azt hiszem, hogy még annak is jobban örülök, ha a buta listájának kipipálását folytatja, mint hogy Ralston társaságát keresi. A maga helyében én távol tartanám magam tőle. – Könnyű ezt mondani. A férfi annyira ellenállhatatlan volt, hogy még az sem számított, hogy közben az őrületbe kergette. Sőt, az arroganciája még vonzóbbá tette. Callie sóhajtott: – Lehet, hogy igaza van. Jobb, ha távol tartom magam Ralstontól, és a listámra koncentrálok inkább. Felvette a pipereasztalról a papírt. – Úgy tűnik, hogy a könnyebb feladatok lassacskán elfogynak. Anne láthatólag nem értett egyet vele. – Persze, egy fogadóban whiskyt inni tényleg nagyon könnyű feladat. Még mik vannak a listáján? – Vívás, párbajozás, lövés pisztollyal, kártyázás férfiklubban, lovaglás férfinyeregben – sorolta. Az utolsó pontokat nem olvasta fel, mert még a legközelebbi bizalmasaival sem akarta volna azokat meg osztani. – Húha, nem semmi. – Hát igen – mondta Callie, aki az alsó ajkát harapdálva nézegette a papírt. – Egy dolog viszont biztos. – Mégpedig? – Akármelyik pontot fogja teljesíteni, senki nem nevezheti többé gyávának. Találkozott a tekintetük, és nevetésben törtek ki. – Jaj! – Callie erősen fogta az ágy végét, közben Anne is rángatta azt az anyagot, amelybe kezdte belecsavarni Callie felsőtestét. – Muszáj ennyire erősen, Anne?

– Nem – mondta a komorna, és az anyagot Callie hóna alatt a felsőtestét körültekerve próbálta leszorítani a lány melleit. – Bár ebben a pillanatban nem vagyok épp gyengéd hangulatban. Callie ránézett egyre laposodó mellére, és bár elég kényelmetlenül érezte magát, elmosolyodott. – Nagyra értékelem, hogy még akkor is segít nekem, ha nem helyesli, amit csinálok. Anne nem felelt, csak mérgesen fújt egyet, és erősebben rángatta a vászonkötést. Munka közben csak a fejét ingatta. – Leszorítja a mellét, és úgy öltözik, mint egy férfi… magát tényleg elhagyta a józan esze! – Dehogy. Csak szeretnék kipróbálni valami újat. – Valami olyat, ami miatt az édesanyja szó szerint felrobbanna, ha megtudná. Callie szigorú tekintettel a komornához fordult. – De nem fogja megtudni. – Csak nem gondolja, hogy elárulom magát! – mondta Anne dühösen. – Előbb rúgnának ki az állásomból, mintsem hogy eláruljam az én kicsi kis Callie-met. Késő délutánra járt. Callie és Anne Callie hálószobájában arra készültek, hogy a lány megvalósítsa a következő tételt a listáján, ami a vívás volt. Részletes tervet dolgozott ki arra, hogyan tudna bejutni Benedick vívóklubjába. Fiatal dandynek akarta álcázni magát, aki most fejezte be az egyetemet, és új helyet keres, ahol sportolhatna. Lelkesen gyakorolta, hogyan tudja elmélyíteni a hangját, és egy egész élettörténetet is kiötölt, hogy ki is ő valójában: Sir Marcus Breton báró, a Nagy Tavak vidékéről. Sikerült rávennie Anne-t, hogy titokban csenje el Benedick pár régi ruháját, amelyeket a testvére nem hiányolna, köztük egy vívóruhát is, és a két nő egy egész hetet töltött azzal, hogy azokat átalakítsa. Most fel is vette a ráigazított férfi térdnadrágot, amely – ezt be kellett ismerje –, meglepően kényelmes volt, annak ellenére, hogy

kissé kínos viseletnek tűnt. Vastag harisnyát vett alá, a csizmát pedig némi kenőpénzért a lovászfiútól kölcsönözték. Míg Anne próbálta a melleit leszorítani, Callie gyomra görcsben állt az idegességtől. Arra nem is mert gondolni, hogy milyen megaláztatásban lenne része, ha kiderülne, hogy férfinak öltözve jutott be London egyik legzártabb férfiintézményébe. De már túl sokat vesződött ahhoz, hogy most fújjon visszavonulót. Mély levegőt vett, amikor Anne végre bedugta a kötés végét a hóna alá. Callie felvette az ágyról a listáját, és bedugta a kötés alá. Nem akart egy ilyen különösen nehéz feladatra a talizmánja nélkül vállalkozni. Felvette a bő férfiinget, és betűrte a bricsesznadrágjába. Anne-hez fordult, és megkérdezte: – Na, hogy nézek ki? Látja rajtam, hogy nő vagyok? – Igen. – Anne! – Callie odarohant a tükörhöz. – Most komolyan? – Fejezzük be a „jelmezét”, és majd utána meglátjuk, hogy milyen lesz – mondta a komorna tárgyilagosan. – Rendben! – Callie kinyújtotta a nyakát, hogy Anne-nek könnyebb legyen a legújabb divat szerint megkötni a nyakkendőjét. Bézs színű mellényt és sötétzöld zakót vett fel, majd visszaült a pipereasztalhoz, hogy Anne meg tudja csinálni a haját. – Kár, hogy nem lesz itt, amikor hazajövök. Hogy fogok mind erre emlékezni? – Fog emlékezni, kell, hogy emlékezzen. Callie nyelt egyet, és nézte, ahogy a szolgáló feltesz rá egy kalapot, és gondosan alábújtatja minden tincsét. – Nehogy levegye addig, amíg fel nem veszi a vívósisakot. – Nyugodjon meg, nem fogom levenni. – Callie kicsit megrázta a fejét, hogy kipróbálja, hogy nem esik-e le róla a kalap. – Nem fog leesni? Anne-nak már a nyelvén volt a válasz, de ebben a pillanatban kopogást hallottak, és kinyílt az ajtó.

– Callie? Anya mondta, hogy nem jól érzed magad. Valami… – Mariana kérdése egy sikolyban végződött, amikor meglátott egy férfit a nővére ágyán üldögélni. A sikolyra Callie és Anne is rögtön felpattantak. Anne gyorsan becsukta az ajtót, és a hátát belülről nekitámasztva szándékozta megakadályozni Marianát, hogy kirohanjon. Callie odalépett a húgához, aki sokkos állapotban rázta a fejét. – Pszt! Mariana! Felzavarod az egész házat! Nővére hangját hallva Mariana bólintott. Láthatólag rájött, hogy ki az ismeretlen férfi. – De mit csinálsz ebben a gúnyában, könyörgöm? – kérdezte suttogva. – Elég bonyolult lenne elmesélni – hárított Callie. – Úristen! – mondta Mariana, tágra nyílt szemekkel. – Ez hihetetlen! Amikor beléptem, tényleg azt hittem, hogy férfi vagy! – Láttuk rajtad! Hálás is vagyok érte, hogy jól sikerült a főpróba! Callie Anne-hez fordult. – Van kint valaki? Anne a fejét rázta. – Szerintem túl késő van már ahhoz, hogy az emberek a folyosón mászkáljanak. Mariana képtelen volt megfékezni a kíváncsiságát. – De mondd már el, Callie, végre, hogy miért vagy férfiruhában? – Én… szóval… – Callie gyámoltalanul Anne-re nézett, de a szolgáló felvont szemöldökkel, karba tett kézzel állt, és látható volt, hogy esze ágában sincs most kisegíteni Callie-t. – Mariana, elárulom, de ez titok, nehogy elmondd bárkinek! – Hát persze! – A lány szeme felcsillant az izgalomtól. – Imádom a titkokat! Óvatosan leült Callie ágyára. – Mutasd már magad kicsit jobban, hadd lássalak! – kérte a nővérét Callie körbefordult előtte, hogy minden oldalról megszemlélhesse.

– Elképesztő! És mit csináltatok ott…? – kérdezte, és Callie mellére mutatott. – Kötést tettünk rá – sóhajtott Callie. – Remekül sikerült! – fordult Mariana Anne-hez, aki láthatólag örült az elismerésnek. Mariana vidáman fordult újra a nővéréhez. – Na, de mondd már el, hogy miért? Callie mély levegőt vett, és belevágott: – Pár hete írtam egy listát azokról a dolgokról, amelyeket szívesen megtennék, ha meglenne a bátorságom ahhoz, hogy kockára tegyem a jó híremet. Marianának leesett az álla, Callie viszont úgy érezte, hogy a legnehezebbjén már túl van. A Ralstonnál tett látogatását nagyvonalúan átugrotta, és a Kutya és galamb fogadóban tett látogatásáról mesélt inkább. – És milyen volt? – A fogadó? – Mariana kíváncsi arca láttán Callie így felelt: – Elképesztő! – És a whisky? – Borzalmas, de nem olyan szörnyű, mint a szivar! – A szivar?! – A húgának erre tátva maradt a szája. Callie kicsit el is pirult. – A fogadó után, amikor hazaértem, Benedick és én elszívtunk egy szivart. – Benedick megengedte neked, hogy elszívj egy szivart? – kérdezte Mariana hitetlenkedve. – Csitt, halkabban! De nehogy elmondd neki, hogy tudsz róla! – Nem mondom el – felelte a lány, de aztán rosszcsont képet vágott. – Legalábbis addig, míg nem kell valamiért megzsarolnom. – No és ma – folytatta Callie –, elhatároztam, hogy eljött az ideje, hogy egy újabb tételt kihúzzak a listámról. – És melyiket? – Ma vívni fogok.

Mariana csak pislogott, próbálta megemészteni a hallottakat. – Vívni? – tetőtől talpig végignézett Callie-n. – De ebben a ruhában nem lehet vívni! – Van vívóruhám, átalakíttattam egyet, hogy passzoljon az alakomra. Majd a klubban öltözők át, már ha bejutok és biztonságban leszek. – Te aztán mindent végiggondoltál! – mondta Mariana elismerően. – Remélem, hogy nem lesz semmi gond! – mondta Callie idegesen. – Szerinted tényleg elhiszik, hogy férfi vagyok? Mariana lelkesen így válaszolt: – Persze, még engem is átvertél, pedig a húgod vagyok! Mariana előrehajolt, és kérlelte Callie-t: – Hadd jöjjek el veled! Kérlek! Anne és Callie idegesen egymásra néztek. – Micsoda? Nem, azt nem lehet! – mondta Callie halálra rémülve. – De az egyik lakájtól én is tudnék ruhát lopni! Menjünk együtt! – Nem, az ki van zárva! Gondolj a jó híredre! – Nem úgy tűnik, mintha ez téged gátolna bármiben is! – Mariana – mondta Callie lassan, tagoltan, mintha egy kisgyerekhez beszélne –, én már vénlánynak számítok, te viszont egy hónap múlva hozzámész egy herceghez! Nem hiszem, hogy egy kétes hírű hercegné a nyilvánosság előtt túl nagy népszerűségnek örvendene. Mariana lehajtotta a fejét. Láthatóan elgondolkodott Callie szavain, majd nagyot sóhajtott. – Jó, rendben. De legalább azt engedd meg, hogy elkísérjelek a hintóig! Callie mosolyogva mondta: – Rendben, annyi még belefér. – De jó! – Mariana Anne-re nézett. – Remélem, tudod, hogy ha vacsorára nem érsz haza, érted küldjük Benedicket. – Callie belesápadt a gondolatba.

– Ezt nem tehetitek meg velem! – Pedig megtesszük – mondta Mariana és a komornához fordult támogatásért. – Ugye, Anne? Anne készségesen biccentett. – Hát persze! Nem ülhetünk ölbe tett kézzel. Mi lesz, ha valami baja esik? – De mi történhet velem egy vívóklubban? – Például felnyársalhatnak – indult be Mariana fantáziája. Callie bosszúsan ránézett: – Egy vívóteremben fogok gyakorolni, egy zsák homokkal. – Mariana tényleg ilyen aggodalmaskodó? Vagy talán csak csalódott egy kicsit? – Vacsorára itthon leszek. – Ha nem leszel itthon… – kezdte újra Mariana. – De itthon leszek. – Callie megigazította a kabátját. – Akkor ki kísérsz? Elindulnék. Mariana a tenyerét is összecsapta, annyira izgatott volt Callie kalandja miatt. Felpattant az ágyról, és megölelte nővérét. – Olyan büszke vagyok rád, Callie! Nagyon várlak majd haza. Olyan kíváncsi vagyok, hogy mit mesélsz majd! Hátralépett egy lépést, felvette az en garde vívópozíciót, és kuncogott. – Ó, Callie! Én annyira, de annyira irigyellek! – mondta álmodozva. Callie húga megjegyzésére a fejét rázta, és elvette Anne-től a kesztyűt és a botot. Tényleg olyan irigylésre méltó egy vénlány, aki újra kisütött valami olyasmit, amivel tönkreteheti a jó hírét? Viszont úgy tűnt, hogy Mariana már nem tartja őt tétlennek. Ez azért már valami.

13. fejezet Amikor a hintó megállt Benedick sportklubja előtt, Callie vett egy mély levegőt, és próbálta összeszedni minden bátorságát. Hosszan várt, hogy a kocsis kinyissa a hintó ajtaját, és segítsen neki kiszállni, de aztán rájött, hogy a férfiaknak nem szoktak segíteni, ezért egy kicsit ügyetlenül bár, de kikecmergett a kocsiból, és elég szerencsétlenül landolt az utcán. Leszegte a fejét, nehogy felismerjék, és csak lopva pillantott az arra járó férfiakra. Rögtön fel is ismerte az éppen feléje tartó Sunderland grófot. Callie nyomban elfordult, és a szemét is lehunyta idegességében. Biztos volt benne, hogy a férfi felismerte. Amikor a férfi úgy haladt el mellette, hogy rá se hederített, nagyot sóhajtott, mert félelmében még a lélegzetét is visszatartotta. Odament a bejárathoz, nem feledkezve meg arról, hogy úgy lengesse a botját, mintha az a karja meghosszabbítása lenne, és nem egy olyan felesleges dolog, amit mindenhová magával kell vonszolnia. Az ajtó kinyílt, és az inas rögtön beinvitálta, az arcán a felháborodás legcsekélyebb jele nélkül. Az álruha bevált! Az előtérbe lépve rövid hálaimát rebegett el, mivel az üres volt, kivéve a klub gondnokát, aki nyomban megszólította: – Sir? Segíthetek valamiben? Elérkezett a legnehezebb pillanat. Callie köhintett, remélte, hogy sikerül azt a mély hangot produkálnia, amit otthon begyakorolt. – Igen. – Most már nincs visszaút. – Marcus Breton vagyok, Borrowdale-ből. A közelmúltig Cambridge-ben éltem. Nemrég költöztem a városba, és egy sportklubot keresek. – Értem, uram. – A gondnok láthatólag a folytatást várta. – Imádok vívni – bökte ki Callie, de nem nagyon tudta, hogy mit kellene még hozzáfűznie.

– Ha szabad egy picit dicsekednem, akkor azt mondanám, hogy mi rendelkezünk a legjobb és legszebb vívótermekkel egész Londonban, sir. – Igen, ezt hallottam a barátaimtól is. – A gondnok szemében udvarias kíváncsiság gyúlt, ezért Callie érezte, hogy ezt jobban ki kellene fejtenie. – Allendale-től például. Benedick említése láthatóan minden kaput megnyitott előtte. A gondnok barátságosan bólintott, és így szólt: – A gróf minden barátját örömmel látjuk létesítményünkben. Nem szeretné megnézni és kipróbálni a gyakorlótermeinket? Hála istennek, gondolta Callie, és ráharapott az ajánlatra. – Nagy örömmel. A gondnok meghajolt, és mutatta az utat, amely egy mahagóni ajtón keresztül vezetett. Az ajtó mögött egy hosszú, keskeny folyosó húzódott, amelynek mindkét oldalán számozott ajtók sorakoztak. – Ezek a gyakorlótermek – magyarázta a gondnok. Aztán befordultak egy sarkon, és a férfi egy nagy ajtóra mutatott. – Ez a klubterem. Átöltözés után itt lehet várakozni egy másik klubtagra, ha valakivel együtt szeretne edzeni. Callie szemei tágra nyíltak a meghökkenéstől, már magától az elképzeléstől is, hogy belépjen egy férfiakkal teli szobába, ahol millióan felismerhetik. Félelmét legyűrve próbált olyan nyugodtan válaszolni, ahogy csak bírt. – És ha nincs szükségem partnerre? Vannak olyan termeik, ahol homokzsákokkal lehet gyakorolni? A gondnok kérdőn nézett rá. – Természetesen igen, sir. A 16-os termet ajánlom. Ha befejezte az egyéni tréningjét, és mégis partnerrel szeretne gyakorolni, akkor csak húzza meg az ajtó mellett található csengőt, és keresünk önnek egy másik sportembert, akivel együtt vívhatnak. Megálltak egy újabb ajtósor előtt. A férfi az egyiket kinyitotta. Az ajtó egy kis szobába nyílt.

– Itt át tud öltözni, sir. – Tétován arra a zsákra mutatott, amelyet Callie a kezében szorongatott. – Ha jól látom, akkor nem hozott magával párbajtőrt, de minden edzőtermünkben talál gyakorló tőrt. Tudta, hogy valamit biztos otthon fog hagyni. – Köszönöm – mondta. A férfi biccentett. – Kellemes testedzést kívánok, sir! Callie félreállt, hogy a gondnok el tudjon menni, majd belépett az öltözőbe, és bezárta az ajtót. Megkönnyebbülésében hatalmasat sóhajtott. Már az is, hogy idáig eljutott, olyan volt, mint egy fárasztó vívócsata. Miután gyűjtött némi bátorságot, kinyitotta a zsákot, amit Anne készített neki össze. Kivette a vívóöltözékét, és elkezdett átöltözni, vagyis nekifogott annak a kihívásnak, hogy egy számára teljesen idegen öltözéket egy másik, szintén elég bizarr dologra cseréljen. Miután felvette a harisnyát és a speciális vívónadrágot, belepréselte magát a plasztronba, amely külön védelmet nyújtott a testének azon az oldalán, ahol a tőrt tartja majd. Megpróbálta összekötni a speciális egyujjú ing zsinórjait, de sajnos rá kellett, hogy ébredjen, hogy a mellét leszorító kötés és a tapasztalathiány miatt egyszerűen képtelen ezt a ruhadarabot magára erősíteni. Az öltöző falának támaszkodva kapkodta a levegőt, ám egyszer csak megvilágosodott: Hiszen csak a gyakorlóteremben akar vívni! Nem kell attól tartania, hogy ellenfelet kap. Akkor meg minek kínlódjon ezzel a képtelen ruhadarabbal? Félredobta a plasztront, és helyette az egész felsőteste védelmét szolgáló szűk vívókabátért nyúlt. Furcsállóan nézegette a kabátot, különösen azt a furcsa csíkot, amely a lábak között volt hivatott a kabát elülső és hátsó felét összekötni. Nagy levegőt vett. Próbált nem törődni lányos zavarával, ami akkor fogta el, amikor belegondolt, hogy micsoda merész egy ruhadarabot fog felvenni és mivel nem lesz rajta szoknya, a lábait is elég pucérnak érezte. De nem törődött ezzel és végig, egészen a gallérig begombolta a kabátot.

Következőnek a sisakot vette fel, és a haját gondosan begyűrte alá. A sötét maszk mögött elégedetten vigyorgott. Nem azért írta fel a listára a vívást, mert így remekül álcázhatja magát, de rettentő izgalmasnak találta már magát a gondolatot is, hogy a klub férfitagjai között nyugodtan sétálgathat, és egy cseppet sem kell félnie a lebukástól. Végül felhúzta a kesztyűket is, amelyek befedték az utolsó szabadon maradt bőrfelületet is: egy hosszabbat, amely a csuklóját is védte, és egy rövidebbet, amely azért elég nagy volt ahhoz, hogy törékeny kezét elrejtse. – Remek – dünnyögte magában. Torkában dobogó szívvel lépett ki az öltözőből és ment végig a kihalt folyosón a 16-os teremhez. Kinyitotta az ajtót és besietett, de már csak ezután vette észre, hogy a fal mellett oldalt lógó homokzsákot éppen használja valaki. Ide-oda himbálózott, és emiatt nem lehetett látni rendesen magát a vívót, aki láthatólag jó nagyot vágott a zsákra. Callie gyorsan sarkon fordult, hogy a lehető leggyorsabban elhagyja a termet, még mielőtt az illető észreveszi. – Már kíváncsi voltam, hogy mikor küldenek végre egy edzőpartnert – mondta a férfi szárazon. Callie teljesen megdermedt az ijedtségtől. A másik vívó azonban folytatta: – Látom, már fel is vette a sisakot. Remek! Callie lassan megfordult, és behunyt szemmel imádkozott magában azért, hogy csalatkozzon sejtésében, és a férfi ne az legyen, akire gondol. Szinte kényszerítenie kellett magát, hogy kinyissa a szemét, és nyomban el is átkozta „szerencséjét”. Előtte ugyanis – szintén vívóruhában – Ralston márki állt, aki ebben az öltözékben is borzasztóan vonzó volt. Callie megpróbálta feléleszteni magában azt a dühöt, amit utolsó találkozásukkor érzett, de a férfi fehér ruházata teljesen elvonta a figyelmét. Feszesen rásimult, és nagyon jól érvényesült benne az alakja. Úgy nézett ki,

mint egy ókori görög olimpikon, sudár volt, izmos, egyszerűen tökéletes. Callie érezte, hogy elönti a forróság, ahogy a férfi erős, izmos lábait és hátsóját szemlélgette. Nyelt egyet, és kezét a mellére szorította. Mi ütött belé? Eddig soha nem gyönyörködött férfifenékben! Gyorsan el kellene tűnnie innen. De ehelyett csak bénultan nézte, ahogy a férfi a terem másik végébe megy, hogy felvegye a sisakját és megigazítsa a kesztyűjét. Ez után Callie felé fordulva intett a pást felé: – Kezdünk? Callie a szőnyegre bámult, de egy hang közben a fejében riadói fújt: Menekülj, amerre látsz! Sajnos azonban a lábai megtagadták az engedelmességet. – Sir – mondta Ralston olyan hangon, mintha egy gyerekhez beszélne –, valami baj van? Callie ránézett, de a sisak miatt nem látta jól az arcát és a szemét sem. Ekkor rájött, hogy a férfi sem látja az ő arcát, így nem is fogja felismerni. – Micsoda lehetőség! Végre kipróbálhatom a vívást? – gondolta. Megrázta a fejét, hogy kiverje belőle az őrült gondolatot, de Ralston a mozdulatát beleegyezésként fogta fel. – Nagyszerű, akkor kezdjük! Odament a pást távolabbi végére, és megállt. Callie a sarokban lévő állványról levett pár tőrt, kipróbálta, hogy milyen nehezek, majd úgy csinált, mint aki nagy szakértelemmel kiválaszt egyet. Inkább csak az volt a célja, hogy lenyugtassa az idegeit, és azt mondogatta magában: – Ő sem lát engem. Azt hiszi, hogy én is ugyanolyan vívó vagyok, mint ő. Természetesen Ralston az ő számára nem egy egyszerű sporttárs volt, de próbált abból bátorságot meríteni, hogy tulajdonképpen láthatatlan volt. Nagy erőkkel próbálta néhány, vívással kapcsolatos

halovány élményét felidézni, amelyek főleg abból álltak, ahogy Benedicket nézte, ahogy az a vívótudásával felvág előtte. Hatalmas hiba volt eljönni ide. Rálépett a szőnyegre, és látta, hogy Ralston felveszi a klasszikus vívó testhelyzetet. Bal karját felemelte, a tőrt pedig kinyújtott karral a jobb kezében tartotta. Mindkét lábát kissé behajlította. Ellenfelét fejbiccentéssel üdvözölte, és megszólalt: – En garde. Callie mély levegőt vett, és ő is felvette a vívóállást. Az izgalomtól a torkában dobogott a szíve. De részegen is szoktak párbajozni, akkor meg biztos nem lehet ez olyan szörnyű nehéz. Bár az ilyen párbajokban egyvalaki azért többnyire meg szokott halni. Megpróbálta elhessegetni ezeket a gondolatokat, és arra várt, hogy a férfi megkezdje a csatát. Ralston támadásba lendült, és egyenesen Callie felsőtestére célzott, aki erre ijedtében majdnem felsikított. A sikolyt sikerült visszafojtania, de a nagy pánikban teljesen ösztönösen maga elé kapta a tőrét. A pengék szinte szikráztak, ahogy összetalálkoztak. Ralston rögtön visszavonult, hiszen látta, hogy milyen gyakorlatlan ellenféllel áll szemben. Nyilvánvaló volt, hogy magában kineveti ellenfelét, mikor a sisak mögül megszólalt: – Látom, nem jó barátja a fegyvereknek. Callie köhintett egyet, és igyekezett minél mélyebb hangon meg szólalni. – Kezdő vagyok, mylord – válaszolta halkan. – Nekem még a kezdő szó is túlzásnak tűnik, ha szabad ilyen megjegyzést tennem. Szavai hallatán Callie újra elfoglalta az eredeti pozíciót. Ralston követte példáját, és így szólt: – Ha az ellenfél támad, akkor ne próbáljon meg tiszta erőből visszatámadni. Ne mutassa meg rögtön, hogy mire képes, hanem folytasson valódi küzdelmet.

Callie bólintott. Ralston újra támadott, ezúttal óvatosabban. Többször engedte, hogy Callie kivédje a támadásait, majd leszorította a pástról. Csak amikor már mindkét lábbal a parketton állt, hagyott fel Ralston a támadással, és foglalta el újra a páston a kiinduló helyzetet, várva, hogy ellenfele is ezt teszi. Néhányszor meg ismételték a gyakorlatot. Ralston gyakorlatilag bevezette Callie-t a vívás alapjaiba, és növelte az önbizalmát azzal, hogy a támadásait egyre erősebben és magabiztosabban tudta kivédeni. – Már most sokkal jobb – mondta a negyedik csata után Ralston bátorítóan. Callie-t a dicsérete melegséggel töltötte el. – Most maga támad. Én? Ralstont? Callie a fejét rázta a gondolatra. – Ó… én… – hebegett-habogott. Ralston elnevette magát. – Biztosíthatom önt arról, fiatalember, hogy nem vagyok cukorból. Callie egyáltalán nem számított arra, hogy a vívás ilyen összetett tevékenység, de most már nem fújhatott visszavonulót. Fújt egy nagyot, mielőtt elfoglalta a már jól begyakorolt kiinduló állást, majd egy hangos kiáltással támadásba lendült. A márki ügyesen hárított, könnyedén, de erővel, ezért Callie térdre esett. Ralston hallhatóan jól szórakozott ügyetlenségén, ami viszont Callie-t jól felbőszítette. A férfi hiába nyújtotta kezét, hogy felsegítse, Callie a fejét rázva visszautasította, felpattant, és alig várta, hogy újra támadhasson. Újabb kísérletet tett. Ezúttal sikerült több találatot is bevinnie, mielőtt a férfi újra támadott és leszorította a pástról. Callie az ügyes manőver láttán kijózanodott („Ez a férfi tényleg mindenben ilyen ügyes?”), majd újra nekirontott, és a férfi tőrét saját fegyverével hárította. A férfi fegyvere azonban a kabátját súrolta, belevágott az anyagba, és vágást ejtett a felkarján. Callie kezéből kiesett a tőr. A sérült karját fogva összegörnyedt a fájdalomtól, de elvesztette az egyensúlyát, és a földre huppant.

– Jaj! – kiáltott fel hangosan, megfeledkezve arról, hogy figyeljen az álcázásra és mély hangon beszéljen. Nézte a kabátján lévő szakadást és a sérülést. – Az ördögbe, mi történt? Callie érezte Ralston hangjában a zavart, ijedten felnézett, és látta, hogy a férfi odarohan hozzá. Ralston lerántotta a fejéről és elhajította a sisakot, amely a földre érve nagyot csörömpölt. Callie meg próbált hátrébb csúszni a szőnyegen, de egy kézzel ez nem ment olyan könnyen. Ralston levette a kesztyűjét, és figyelmesen nézte a sérülést. Callie tett még egy kétségbeesett kísérletet arra, hogy elvonja a férfi figyelmét, és mély hangon így szólt: – Csak egy karcolás, mylord. Jól vagyok, nincs semmi baj. Ralston a homlokát ráncolva cifrát káromkodott. Callie érezte a hangjából, hogy a férfi gyanút fogott, már csak a dühös tekintete miatt is. A férfi lehajolt, és már nyújtotta is a kezét, hogy levegye Callie sisakját. A lány rettegett attól, hogy a márki felismeri, megpróbálta megakadályozni, de hiába, az egyetlen mozdulattal lerántotta a sisakját, és a következő pillanatban a haja a vállára hullott. Ralston nagyot nézett, amikor megpillantotta az arcát, és egy mozdulattal elhajította a sisakot. Kék szeme villámlott, a dühtől szinte tengerkékké vált. – Én… – kezdte Callie bizonytalanul. – Csend – mondta a férfi élesen, parancsolóan. Callie mellé térdelt, és megfogta a karját. Óvatosan megvizsgálta a sebét, és közben ő is zihálva kapkodta a levegőt. Gyengéd mozdulatokkal érintette meg, ugyanakkor a keze szinte reszketett a visszafojtott dühtől. Letépte a vívókabát ujját, erre Callie felszisszent. Ralston a zsebébe nyúlt, és egy precízen összehajtogatott vászon zsebkendőt húzott elő, ezzel először megtisztogatta, majd bekötötte a sebet. Callie csak ámult a férfi ügyes mozdulatain. Amikor az a kötést a végén rögzítette, Callie

nagyot sóhajtott. A férfi ránézett, csodálkozva vonta fel a szemöldökét, mintegy kérdőre vonva, hogyan mer panaszkodni a seb ellátása miatti fájdalomra. Szinte vibrált a feszültség a levegőben. Callie nem bírta tovább, és megszólalt: – Én… – Miért nem vette fel a plasztront? – kérdezte a férfi halálos nyugalommal. Callie mindenre felkészült, csak erre a nyugodt hangra nem. Ralston szemébe nézett, és csak annyit tudott kinyögni, hogy: – Mylord… – A plasztront. A vívóöltözéknek az a része, amely a fegyvert tartó kart védi. Pontosan az ilyen sérülések ellen. – Úgy beszélt, mint aki tankönyvből olvas fel. – Tudom, hogy mi az a plasztron – motyogta Callie. – Tényleg? Akkor mégis miért nem vette fel? – kérdezte a férfi, és a hangja olyan érzéseket tükrözött, amelyeket Callie-nek nehezére esett pontosan beazonosítani, de egyértelműen nem voltak ínyére. – Én… nem gondoltam, hogy szükségem lesz rá. – Ilyen elképesztő ostobaságot! – mondta a férfi magából kikelve. – Meg is ölhettem volna! – De ez csak egy karcolás, felszíni sérülés! – kiáltotta Callie. – Mit tud maga a felszíni sérülésekről! És mi lett volna, ha erősebben megszúrom? – Igazából azt nem értem, hogy ön miért van itt? Igazán nem kellene itt lennie! – csúszott ki Callie száján. Egymásra néztek, a kék a barna szempárba fúródott, aztán Ralston a fejét rázta, mint aki nem hisz a szemének. – Én? Nekem nem kellene itt lennem? – remegett a hangja. – Eddig úgy tudtam, hogy ez az én sportklubom! Egy férfi sportklub! Ahol a férfiak vívni szoktak! Amikor utoljára ellenőriztem, ön nő volt! A nők pedig nem vívnak!

– Ebben önnek igaza van – próbált kitérni Callie a valódi válasz elől. – De mi a fenét keres maga itt? Hol az ördögbe hagyta az eszét? Callie bosszúsan grimaszolt, mintha nem ő ülne a földön, férfiruhában, egy olyan helyzetben, ami minden valószínűség szerint tönkre tudná tenni az egész jövőjét. – Jobb szeretném, ha más stílusban beszélne velem! – Jobban szeretné? Nos, én pedig azt szeretném, ha eltakarodna a vívóklubomból! És a fogadómból, valamint a hálószobámból! De úgy tűnik, hogy egyikünknek se teljesül a kívánsága – elhallgatott. – Az isten szerelmére, maga tényleg teljesen tönkre akarja tenni magát? A férfi szavaira könnyek szöktek Callie szemébe. – Nem – suttogta megtörten. Nem nézett a férfira, csak azt kívánta, hogy bárcsak valahol máshol lenne, és nem itt, mellette. Könnyei láttán a férfi alig hallhatóan káromkodott egyet. Nem akarta felzaklatni Callie-t. Alapvetően csak rá akart ijeszteni, hogy hagyjon fel az átkozott butaságaival, de semmi esetre sem akarta megríkatni. Gyengéden kérdezte: – De akkor mégis miért? Mivel Callie nem válaszolt, a férfi rászólt: – Callie! A lány ránézett, és a fejét rázta. Aztán vett egy nagy levegőt, és azt mondta: – Semmit sem ért az egészből! Pár pillanatig a férfi csak merőn nézett rá, majd melléült a földre, olyan közel, hogy a lány a sérült karját a térdére tette pihentetni. – Magyarázza el kérem! – szólította fel határozottan. – Tudja, ez az egész teljesen rendben van – kezdte Callie látszólag flegmán, bár nagy súlya volt a mondandójának. – Szóval még így is minden rendben, hogy ön szembesített viselkedésem lehetséges következményeivel, és szembesültem a dühével, de a saját félelmemmel is, miközben a sebem nem kis fájdalommal jár – nem

mintha nem látta volna el olyan szakszerűen, mylord. – A férfi köszönete jeléül biccentett. – Szóval mindezek ellenére – folytatta – , úgy érzem, hogy a mai életem egyik legjobb napja. Látta a férfi pillantásán, hogy az össze van zavarodva, ezért igyekezett egyszerűbben kifejezni magát. – Tudja, ma azt érzem, hogy élek! – Él? – Igen. 28 évet azzal töltöttem, hogy azt tettem, amit mások elvártak, olyan voltam, amilyennek mások elvártak. És ez szörnyű, amikor nem önmaga az ember, hanem egy mások által kialakított képnek felel meg – mondta, majd egy pillanatnyi szünetet tartva folytatta. – Igaza volt. Tényleg gyáva vagyok. A férfi a szenvedélyes vallomást hallgatva gyengéd tekintettel nézett rá. – Nagy barom voltam, hogy ilyesmit mondtam. Nem lett volna szabad. – Nem, ön nem… – mondta Callie, de nem tudta hangosan kimondani ezt az illetlen szót. – Azt hiszem, hogy ezen a ponton nem értünk egyet, de kérem, folytassa. – Nincs férjem, nincsenek gyerekeim, nem vagyok oszlopos tagja társadalomnak. – Miközben beszélt, szélesen gesztikulált az ép kezével, mintegy jelezte, hogy az az élet, amelyet leírt, a szobán kívül van. – Láthatatlan vagyok. Senki se vesz észre. Akkor pedig miért ne vessek véget szürke kisegér életemnek, és álljak neki végre kipróbálni mindent, amiről mindig csak álmodoztam? Miért ne menjek kocsmába, igyak whiskyt és vívjak? Meg kell, hogy mondjam, hogy ezek a dolgok százszor érdekesebbek voltak, mint azok a borzalmas teadélutánok, a bálok és a kézimunkázás, amelyekkel eddig az időmet töltöttem. – Callie újra a férfira nézett. – Érti, hogy miről beszélek? – Megpróbálja megtalálni az igazi Callie-t – bólintott a férfi komolyan.

Callie szemei tágra nyíltak a csodálkozástól. – Igen, valahol elveszítettem útközben Callie-t. Talán soha nem is találtam meg őt. De ma megtaláltam. – Callie-t, a vívónőt? – mosolygott a férfi. Callie visszamosolygott. – Callie sok minden egyszerre, mylord. A fogadóban is megtaláltam őt. – Ja, úgy – dünnyögte a férfi –, Callie, az élvhajhász. A lány elvörösödött. – Ezt azért így nem mondanám. Egy ideig csönd szállt le közéjük. A férfi nézte, ahogy a lány zavarában elpirul. Megfogta a sebesült karját, és egy csókot lehelt a kézfejére. Callie ahogy Ralston meleg, puha ajkait a bőrén érezte, vett egy nagy levegőt, és a férfi szemébe nézett, aki az egyik ujjpercét kezdte csókolgatni, finoman nyalogatni. A márki tudomásul vette, hogy mennyire meg van lepve, mosolygott és felfelé fordította a tenyerét, majd az ajkaival és a nyelvével a tenyerét, annak érzékeny közepét kezdte kényeztetni. Callie szaporábban szedte a levegőt, a szemét is behunyta, annyira intenzív volt az érzés, hogy képtelen volt nézni a férfi szájának erotikus mozgását a bőrén. A férfi elvette a száját a kezéről, és amikor újra kinyitotta a szemét, látta, hogy a férfi őt nézi, kihívó mosollyal. A férfi kinyújtotta a karját, és egyik kezével az arcát kezdte simogatni, az ujjával az álla vonalát rajzolta végig. Callie beleborzongott. Amikor Ralston megszólalt, a hangja olyan mély és rekedt volt, hogy forróság hulláma öntötte el. – Én az ön helyében folytatnám a megkezdett utat, császárnőm. Callie-nek a lélegzete is elállt a férfi becézése hallatán, amely régi, már-már elfeledett emléket hívott elő benne. Ám Ralston gondoskodott arról, hogy az élő jelen elűzze a távoli múltat. Megfogta az állát, és maga felé vonta.

– Elfeledkezik arról, hogy már többször találkoztam önnel… a kocsiban például… A férfi ajkai leheletnyi távolságra voltak az övétől. Callie-re hatalmas erővel tört rá a vágy. – És az Operában… Callie megpróbálta csökkenteni a kettejük közti távolságot, de a férfi, mintha teljesen meg akarná őrjíteni őt, egy picit hátrébb húzódott. – Vagy a hálószobámban… – Ha őszinte vagyok – tette hozzá úgy, hogy a szavai szinte simogatták –, nagyon megkedveltem ezt az élvhajhász oldalát. Ekkor megcsókolta, és ezzel Callie elveszett. Puha szája, gyengéd kényeztetése szinte elnyelte őt. Ez a csók más volt, mint a korábbiak, ez a csók szinte felemésztette őt. Teljesen elfeledkezett önmagáról, környezetéről, és csak a fantasztikus érzés maradt, a férfi ajkai az övén. A férfi a hüvelykujjával az állát is simogatta, miközben csókolta. Az élvezet szinte lüktetni kezdett benne. Zihálni kezdett az élvezettől, a férfi pedig kihasználva, hogy nyitva van a szája, újra mély, részegítő csókokkal kényeztette, amelyekbe szinte beleszédült. Callie feléje nyúlt, mert a férfi jelentette a horgonyt számára az érzékiség tengerében, átfogta a nyakát, ujjaival beletúrt sűrű, puha hajába. Ölelése a férfiból elégedett sóhajt váltott ki. Egy vonalat rajzolt csókjaival az arcán, majd lefelé a nyakán. Az élvezettől Callie szinte felrobbant. Magasan záródó vívókabátja útban volt Ralstonnak, ezért ügyesen kigombolta, miközben a nyaka érzékeny, szabaddá tett bőrén kalandozott a szája. Ahogy sikerült kigombolnia a kabátot, kibontakozott az ölelésből, hogy szét is nyissa. Ekkor meglátta a lány mellén a kötést, ahogy az a lélegzetvételre le-felmozgott. A kötést látva a fejét rázta, majd újra a lány szemébe nézett. – Ez – mutatott a kötésre –, a természet megcsúfolása. Aztán megpillantotta a lány szemében a vágyat, látta, hogy a szája nyitva, az orcája piros, és újra foglyul ejtette ajkait egy mohó csókban, majd

kezével a kötés végét kereste. Miután sikerült megtalálnia, elkezdte legöngyölíteni az anyagot. Callie izgatottan nézte a férfi mozdulatait. A férfi zihált, a szeme elsötétült, és hirtelen beléhasított a felismerés, hogy hiszen Ralstont öleli. Az egyetlen férfit, akire valóban vágyott. És most, ahogy a férfi vetkőztette, teljes biztonsággal érezte, hogy a lelke is az övé. Soha nem fog lankadni a vágya iránta. Ahogy erre gondolt, zihálni kezdett a gyönyörtől. A kötés végre lehullott és a mellei kiszabadultak fogságukból. A férfi tekintete még inkább elmélyült, Callie pedig látta, hogy az egyébként fehér bőrén vörös csíkokat hagyott a kötés. Meztelensége miatti zavarában meg próbálta eltakarni a mellét, de a férfi elkapta a kezét. – Nem – mondta mély és csábító hangon –, ezekkel a gyönyörűségekkel maga nagyon kegyetlenül bánt. Ezért ők most az enyémek, hiszen én mentettem meg őket. Szavaira Callie-t a lelke legmélyéig hatoló forróság öntötte el. A férfi a kezeit kényeztette, majd meleg, erős kezével megfogta a mellét, és jóleső sóhajokat csalogatott elő a lányból, miközben simogatta és kényeztette a bőrét. Azután a szájával a vörös csíkokra tapadt, nyalogatta az érzékeny bőrt, és puha csókokkal borította a keblét. Sokáig kényeztette még, és szándékosan kikerülte a mellbimbókat, amelyek ujjának minden érintésére, nyelvének minden mozdulatára keményebbek lettek. Callie szinte belegörnyedt az élvezetbe, egyre szorosabban hozzátörleszkedett, hogy a férfi tovább kényeztesse ott, ahol a leginkább vágyott rá. A férfi megérezte ezt. Felemelte a fejét, hogy találkozzon a tekintetük. – Mi a helyzet, császárnőm? – kérdezte. Szavai már önmagukban kényeztették, a lélegzete is, ahogyan a fájó bőrfelületet érte a lehelete. – Szeretnéd, hogy itt is megérintselek? – egyik ujjával megérintette Callie mellbimbóját, aki halkan felnyögött az érzésre,

amely benne erre a leheletfinom érintésre szinte felrobbant. A férfi végig simította a másik mellbimbóját. – Vagy talán itt? – Igen – mondta Callie, vagyis inkább sóhajtotta. A férfi elégedetten mosolygott. – Kívánsága számomra parancs. Ajkaival megragadta az egyik duzzadt mellbimbót, és Callie azt hitte, hogy megfullad az élvezetek tengerében. A férfi nyelvével nyugtatta a felsértett bőrét. Callie a kezében fogta a férfi fejét, aki szopogatni kezdte a mellét. A forróság lénye legmélyéig elöntötte. Az érzés, amely új és csodálatos volt, szinte felemésztette. A férfi ekkor a másik mellét kezdte kényeztetni, ezúttal kissé határozottabban. Harapdálta, majd nyelvével és ajkaival nyugtatgatta. Callie hangosan felkiáltott, valami olyanra vágyott, amit szavakkal nem is tudott volna megfogalmazni. A férfi láthatólag érezte a kívánságát, és finoman megsimította a combja belső felét, ösvényt keresve lényének legbelsőbb magja felé. A gyönyör újabb hulláma öntötte el a lányt, majd hirtelen rádöbbent, hogy a rajta lévő ruha nem engedi a férfit hozzáférni ahhoz a ponthoz, amely pedig annyira áhította a férfi érintését. Callie fészkelődött, próbált még közelebb kerülni hozzá. A férfi újra ránézett, határozottan megcsókolta, úgy, hogy megint majdnem megfulladt, majd így szólt: – Mondd, kedvesem, mit szeretnél! – Én… – csak ennyit tudott kinyögni Callie, mert túl sok mindent akart mondani. – Szeretném, ha megérintenél. Azt akarom, hogy szeress. Azt akarom, hogy mutasd meg nekem azt az életet, amelyből eddig kimaradtam. Bizonytalanul rázta a fejét. Ralston mosolygott, tovább simogatta a vívóruhán keresztül, nézte, ahogy a gyönyör újabb és újabb hullámokban árasztja el. – Hihetetlen – suttogta a nyakánál – hogy ennyire élvezed.

– Azt akarom – sóhajtotta Callie, de a férfi újra ajkával érintette kemény mellbimbóját. – Azt akarom… Téged akarlak – mondta, és ezek az egyszerű szavak ebben a pillanatban pontosan kifejezték a benne túláradó érzéseket. A férfi határozott mozdulatot tett az ujjaival, Callie felnyögött. – Itt akarsz engem, császárnőm? Callie zavartan hunyta le a szemét, alsó ajkát harapdálva. – Itt vágysz rám, igazán? Bólintott: – Igen. – Szegény, édes szerelmem – mondta Ralston. A férfi szavai hatására szinte tűz gyúlt Callie fülében. Ralston lehúzta róla a kabát egyik ujját, hogy jobban hozzáférjen térdnadrágja gombjaihoz. Egyik kezével bejutott, és Callie hangosan sóhajtott, mikor a férfi a vénuszdombját kezdte simogatni. Végül sikerült jobban hozzáférnie, és egyik ujját a legforróbb pontra nyomta. –Itt? Callie zihált, és megfogta a férfi alkarját. A férfi csak nézte, ahogy a lány megpróbálja felfogni az őt elárasztó érzéseket. Amikor megszólalt, az ő hangján is érezni lehetett az izgalmat. – Azt hiszem, többet akarsz, mint ezt. Elkezdte mozgatni az ujjait, miközben a lány egyik mellbimbóját szopogatta. Callie megszűnt gondolkodni. A férfi gyengéden simogatta lüktető testét, és jobban szétnyitotta a lábait, hogy még jobban hozzáférjen. Egyik ujját körbe-körbe mozgatta benne, Callie neki feszült. Képtelen volt felfogni, hogy mi történik vele. A férfi határozott, tapasztalt mozdulatokkal simogatta, és ahogy a mellbimbóját is szopogatta, a kettő együtt olyan szakadékba sodorta a nőt, amit már nem tudott volna szavakba foglalni. Az élvezet a csúcsát akkor érte el, amikor Ralston megtalálta azt a puha, nedves helyet, ahol úgy tűnt, hogy a világ vége van, Callie pedig felkiáltott, amikor ott simogatta.

Amikor az élvezet hulláma szinte elmosta őt, a férfi megérezte a benne zajló változást. Elengedte a mellbimbóját, és a száját kezdte csókolni, fogaival, nyelvével izgatta, csókjával kábította el. Végül elvált tőle, a szemébe nézett, ahol látta a zavart és a szenvedélyt. Az ujját mélyebbre tolta benne. Callie zihált. A mélyen a belsejében lévő feszültség robbanással fenyegetett. A férfi a fülébe súgva mondta: – Gyere, kicsim… Szavaira Callie a férfi felé fordult, és látta értő tekintetét. Ralston egyik ujjához egy másik is csatlakozott, ritmikusan mozgatta őket, erősebben, gyorsabban, mintha pontosan tudta volna, hogy mire és hol van rá szüksége. Callie újra és újra felkiáltott, ahogy az érzések elborították, olyan érzések, amelyeket korábban soha nem élt át. – Elkaplak, ha lezuhansz – mondta a férfi, és Callie úgy érezte, hogy belepusztul a szenvedéllyel teli szavakba. A férfi nézte, ahogy Callie görcsösen belé kapaszkodva a szakadék szélén imbolyog. Callie lüktetett a férfi érintésében, próbált úgy helyezkedni, hogy az még többet és többet tudjon neki adni. A férfi ujjai mozogtak benne, tudták, hogyan érintsék, hol simogassák. És mikor utoljára rázkódott össze a szenvedélytől, amikor erős ajkaival felfogta utolsó sikolyát, valóban megfogta, megtartotta. Biztos kézzel tartotta meg és hozta vissza a szilárd talajra. Karjaiban tartotta, míg fokozatosan magához tért, halántékát ajkával simogatta, simogatta a hátát, karját, lábát. Callie kissé megnyugodva elengedte a nyakát, és sérült karját a férfi ölébe tette. Ralston erre felszisszent, és lefogta a lány kezét. Callie a férfi visszautasítására nyomban elbizonytalanodott. Ralston ezt rögtön megérezte, ezért forró csókot nyomott a most kissé görcsössé váló kezére, belenézett megbántott szemébe, és azt mondta: – Igen nehéz a szenvedély ilyen rendkívüli kitörését csupán megfigyelni úgy, hogy az embert ez ne érintse meg, kicsim.

A lány bizonytalansága zavarba ment át. A férfi magyarázatképpen Callie kezét a nadrágjára tette, ahol Callie érezte a kitüremkedést. Ekkor megértette, hogy miről beszél a férfi, és bár belevörösödött, nem vette el a kezét. Ehelyett nyomást gyakorolt a férfira és élvezte azt a halk sóhajt, amelyet a férfiból kiváltott. – Tudok… – nyelt egyet, és még egyszer nekifutott: – Tudok tenni érted valamit? A férfi úgy vigyorgott, mint akinek fáj valamije, magához vonta, újra megcsókolta, és csak akkor hagyta abba, amikor a lány teljes izgatottságban újra rajta csimpaszkodott. – Bár másra sem vágyom jobban, mint hogy tegyél valamit, császárnőm, azt hiszem, hogy már így is többet tettünk, mint kellett volna, tekintve, hogy bármelyik pillanatban beléphet valaki. Szavai hidegzuhanyként hatottak Callie-re. Rögtön az ajtóra nézett, amelyet nem zártak be, és csak arra várt, hogy belép egy újabb vívó, és beléjük botlik. – Jaj! – Felugrott, de összerezzent a karjában érzett fájdalomtól. Meztelen karját gyorsan a széttépett vívókabát ujjába tuszkolta, és a terem egyik sarkába rohant, miközben megpróbálta begombolni a kabátot. Elképesztő, hogy juthatott ilyesmi az eszébe, hogy így viselkedjen! Persze igazából semmi más nem jutott az eszébe, csak a férfi. – Azt hiszem, hogy az álcázás egyik fontos eleméről elfeledkeztél. A férfi odavitte neki a vászonkötést, amellyel a melleit szorította le. Amikor Ralston odaért hozzá, ezt suttogta a fülébe: – Senki nem fogja elhinni, hogy férfi vagy, ha meglátja ezeket a csodálatos kebleket… – Köszönöm – mondta gyorsan Callie, elvette a kötést, és próbált nem törődni azzal, hogy a férfi szavaira orcáját forróság önti el. – Szükséged lesz a segítségemre, kicsim. Nem. Egy ilyen intim feladatot nem bízhat a férfira. De így azt kockáztatja, hogy felfedezik. Benedick kabátja csak valamennyire

takarta a felsőtestét. Önkéntelenül végignézett magán, hogy mennyire feltűnőek a mellei. Nagyon is feltűnőek voltak. Úgy tűnt, hogy Ralston olvas a gondolataiban, mert elvette tőle a leszorító vászonkötést. – Rögtön átlátnak a szitán, császárnőm, ha kötés nélkül meglátnak. Hadd segítsek! Tekintetében kaján fény villant. – Megígérem, hogy tökéletes úriemberként fogok viselkedni. A férfi megjegyzésére Callie nem tudta visszafojtani a nevetését. Ralston is vigyorgott, így rövid habozás után megadta magát. Ki bújt a kabátjából, és szégyenlősen háttal állt a férfinak, maga elé tartva a kötést. Arra várt, hogy a férfi majd belecsavarja az anyagba, de Ralston nem mozdult. Kicsit várt, aztán hátranézett, és azt látta, hogy a férfi csak áll mögötte, és nézi őt. Kérdőn nézett rá. – Forogj! – mondta a férfi. Először fel se fogta, hogy mit is akar tőle. Azt akarta, hogy forgolódjon bele az anyagba, és ne csak álljon mozdulatlanul. Lassan kezdett forogni, és rögtön ráérzett a helyzet csábító mivoltára. Valami volt a mozgásában, a férfi rajta nyugvó sötét pillantásában, amitől úgy érezte magát, mint egy csábító nő, mint Salome. A férfi nem érintette meg, ő pedig csak táncolt neki, ráhagyta, hogy ő határozza meg a sebességét és a kötés erősségét. És amikor véget ért az anyag, a férfi karjaiba omlott. Ralston mélyen a szemébe nézett, bedugta az anyag végét a kötés alá, majd az állát az ujjai közé fogva megcsókolta a feje búbját, A csókja ezúttal puha volt és édes. Az ajkaival aztán kínzóan lassú gyengédséggel érintette meg a száját, úgy, hogy a lány szíve a vágytól kalapálni kezdett. A másik kezével lekötözött mellét kezdte gyengéden simogatni úgy, hogy Callie a legszívesebben letépte volna magáról a kötést. A férfi ezután lehajtott fejjel a kötés szélét kezdte csókolgatni, az érzékeny bőrt a kötés felett.

– Szegény kis drágaságaim – mormolta. A lányt újra elöntötte a forróság, és a lelke mélyén a szenvedély újabb hullámban tört fel. Amikor már úgy érezte, hogy nem bírná tovább a folytatást, a férfi felsegítette rá a vívókabátot. Gyors mozdulatokkal begombolta. Callie mozdulatlanul állt, annyira fel volt kavarodva, hogy úgy érezte, képtelen bármi értelmeset is csinálni. Amikor a férfi készen volt, a vívófelszerelésükért ment. Még mielőtt a pástra lépett volna, lehajolt, és felvett a földről egy papírlapot, amely akkor eshetett ki, amikor eltávolította a kötést. Callie rögtön felismerte a cetlit. A férfihoz lépett, és felkiáltott: – Ne! Ne nyúlj hozzá! Add ide! A férfi már kezdte széthajtani a lapot. Látszott a szemében a kíváncsiság. A lány megpróbálta kivenni a kezéből a cetlit, de csak egy sarkát tudta elkapni, amire persze a férfi még erősebben szorította a papírt. – De miért nem? – kérdezte évődő hangon. – Mert az enyém. – Úgy tűnik, hogy nem a legjobb helyre tetted. – Jó helyre tettem volna, ha nem kezdted volna legöngyölíteni a kötést a… – Callie elhallgatott, nem akarta befejezni a mondatot. A férfi felvonta a szemöldökét. – Valószínűleg, de ezért nem fogok bocsánatot kérni. Callie kihúzta magát, próbált nagyon tekintélyt parancsolónak lenni. – Mindegy, akkor is az enyém, az én tulajdonom. Ralston egy gyors csuklómozdulattal megszerezte a papírt. Callie halálra rémült, amikor látta, hogy a férfi elkezdi széthajtogatni. – Kérlek, Gabriel, ne! Lehet, hogy azért, mert a keresztnevén szólította, vagy, mert olyan könyörgő hangon szólt, Ralston megállt, ránézett és megkérdezte: – De miért? Mi a baj? Callie a fejét rázta, félrenézett és dadogott: – Semmi… butaság az egész… magánügy.

– Mondd meg, hogy mi ez az egész, és akkor nem nézem meg. Callie hirtelen a szemébe nézett, és duzzogva azt mondta: – Ha elmondom, akkor már nyilván semmi értelme nem lesz el olvasni. A férfi hallgatott, és a gyűrött papírt forgatta. Callie bosszúsan sóhajtott. – Jól van, na. Ez egy lista. Kinyújtotta a kezét, várva, hogy a férfi odaadja neki, és ezzel a dolog el legyen intézve. A férfi kérdőn nézett. – Milyen lista? – Magánügy – próbált némi nőies felsőbbrendűséggel beszélni, remélve, hogy Ralston ettől majd rájön, hogy nem úriemberhez méltón viselkedik, és feladja ezt a méltatlan küzdelmet. – Személyes bevásárló lista? Illetlen könyvek, amelyeket el akarsz olvasni? Férfiak? Callie elvörösödött, ezért Ralston a csodálkozástól tágra nyílt szemmel kérdezte: – Te jó ég, Callie, ezen a listán férfiak vannak? Callie idegességében toppantott. – Az isten szerelmére, dehogy! Egyáltalán nem fontos, hogy mi van a listán, az a fontos, hogy a lista az enyém! – Nem jó válasz, császárnőm – mondta a férfi, és kezdte kihajtogatni a papírt. – Várj! – kiáltotta Callie, és megfogta a férfi kezét. Elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy a férfi megpillantja a titkos vágyait, ezért kerülve a tekintetét, így szólt: – Ha feltétlenül tudni akarod, ezen a listán olyan tevékenységek vannak, amelyeket… amelyeket ki szeretnék próbálni. – Tessék? – Olyan tevékenységek, amelyeket ki szeretnék próbálni. A legtöbbjüket a férfiak minden további nélkül űzhetik, de a nőknek nem szabad, mert vigyázniuk kell a jó hírükre. Mivel az emberek

többségét egyáltalán nem izgatja az én jó hírem, ezért elhatároztam, hogy semmi okom arra, hogy az életem hátralévő részében is csak csendben üldögéljek, és a többi vénlánnyal együtt kézimunkázzak. Elegem van abból, hogy mások tétlennek gondolnak. A férfi csodálkozva vonta fel a szemöldökét. – Sok mindent mondhatnék, császárnőm, de tétlennek egészen biztosan nem neveznélek. Milyen kedves tőle, hogy ezt mondja. Callie nyelt egyet, és az ujjait a férfi ujjaiba kulcsolta. Ralston nézte összefonódott kezüket. Callie nagyon kíváncsivá tette. – Ezen a listán tehát olyan tevékenységek vannak, amelyek Lady Calpurnia szerint az élet esszenciáját teszik ki. Callie-nek eszébe jutottak korábbi beszélgetéseik. Talán még egyet is értett volna vele, ha mindezt a vívóterem padlóján lezajlott kis jelenet előtt mondta volna. Am ez a néhány csodálatos perc Ralston karjaiban mindent megváltoztatott. A férfi karjaiban Callie tényleg élt, elevenen. Végre megtapasztalta azt az életet, amelyről első találkozásuk óta, azaz immáron egy (évszázadnak tűnő) évtizede álmodott. Ehhez képest a whisky teljesen elveszítette a jelentőségét, még akkor is, ha egy fogadóban itta. De ezt persze nem mondhatja el így neki. – A lista az enyém. Hálás lennék, ha anélkül visszaadnád, hogy elolvasnád. Ez a beszélgetés már így is nagyon kínos, nem? A férfi nem reagált, így Callie kénytelen volt a szemébe nézni. A férfi láthatta a szemében, hogy igazat mond, mert visszaadta a zsákmányt. Callie újra szépen összehajtogatta, és betette a kabátzsebébe. A férfi csendben nézte, majd így szólt: – A vívás, gondolom, rajta van a listán. Callie bólintott. – És a whisky? Újabb bólintás. – És még mi? Csókolózás.

– Szerencsejáték. – Egek ura! És még? – Szivarozás. A férfi prüszkölt meglepetésében. – Ez nem lesz egyszerű. Még én sem engedném meg neked, hogy elszívj egy szivart, pedig az én erkölcsi felfogásom megkérdőjelezhető. Fölényeskedő megjegyzése felbosszantotta Callie-t. – Mellékesen jegyzem meg, hogy ezt a pontot már pont kipipáltam. – Hogyan? Ki adott neked szivart? – Benedick. – Ez nagy felelőtlenség volt a részéről – mondta a férfi megdöbbenve. – Nem fogja büntetés nélkül megúszni. – Ő is ezt mondta rólad és a whiskyivásról. A férfi felnevetett. – Igen, ezt el tudom képzelni. Akkor ő is tud erről a buta listáról? – Nem, csak a komornám tud róla – mondta Callie. – És most már te is. – Kíváncsi vagyok, hogy mit fog szólni a bátyád, ha kiderül, hogy megsebesítettelek egy vívóklubban. Mivel ilyen nyugodtan tette fel a kérdést, Callie megijedt. – Elmondod neki? – Hát, nem is tudom – mondta a férfi, felvette a földről Callie kesztyűjét, és odaadta neki. Callie elvette, de annyira máshol járt gondolatban, hogy nem is vette fel. – Ezt nem teheted velem! – Miért nem? – Gondolj arra, hogy… gondolj arra, hogy ez milyen színben tüntetne fel téged. A férfi mosolygott, és precízen megigazgatta a kesztyűjét.

– Azt jelentené, hogy világfi és kéjenc vagyok. Ezt pedig már rég megállapítottuk. Olyan hangon beszélt, hogy a hanghordozása csak alátámasztotta igazát. Callie beleborzongott, ahogy eszébe jutott, hogy ugyan ezt vetette dühösen a férfi szemére néhány nappal ezelőtt az Operában. A férfi folytatta: – Nem beszélve arról, hogy még előtted áll a feladat, hogy úgy távozz a vívóklubból, hogy ne fedezzen fel senki, aki boldogan számolna be erről a bátyádnak és másoknak. Lehet, hogy egy viszonylag csendes időszakban érkeztél, de már lassan öt órára jár. Az edzőtermek tele vannak ilyenkor férfiakkal, akik még edzenek egyet délután, mielőtt hazamennek vacsorázni vagy elmennek egy esti összejövetelre. Erre nem gondolt. Csak arra koncentrált, hogy valahogy bejusson a klubba, és eszébe nem jutott, hogy a kijutás éppen ilyen kihívásnak ígérkezik. Most, hogy a férfi felvilágosította, rögtön meghallotta a folyosóról beszűrődő férfinevetést és durva vicceiket, ahogy elhaladtak az ajtó előtt. Megpróbálta leküzdeni a zavarát, amikor felmerült benne a gondolat, hogy ha valaki egy kicsivel korábban belépett volna a terembe, akkor egy nagyon is illetlen tevékenység közepette érhette volna tetten. – Természetesen számíthatsz a diszkréciómra – szakította meg a férfi a gondolatmenetét – és a segítségemre, hogy kikerülj ebből a nehéz helyzetből. De ennek ára van. Callie a homlokát ráncolta, és bizalmatlanul nézett rá. – Milyen ára? A férfi felvette Callie sisakját, és odanyújtotta neki. – Ma megóvom a jó híredet, ha hozzájárulsz, hogy a lista befejezéséig így tegyek. Callie-nek tátva maradt a szája. – Nos – mondta a férfi jóindulatúan –, úgy tűnik, hogy érted, hogy mire gondolok. Ha rájövök, hogy nélkülem pipálsz ki egy újabb pontot a listán, akkor mindent elmondok a bátyádnak.

Callie a felháborodástól egy ideig meg se tudott szólalni. – Ez zsarolás! – Ez egy nagyon rossz kifejezés. De ha így akarod nevezni, akkor legyen. Biztosíthatlak arról, hogy így lesz a legjobb. Nyilvánvaló, hogy kísérőre van szükséged, és mindkettőnk családja érdekében ajánlom magamat erre a feladatra. – De te nem… – Úgy tűnik pedig, hogy igen – mondta a férfi tárgyilagosan. – Akkor most vagy felveszed a sisakodat, és hagyod, hogy segítsek neked távozni innen, vagy egyedül próbálsz szerencsét? Melyiket választod? Callie hosszan a szemébe nézett. Akármennyire is szerette volna itt hagyni a férfit ezzel az önelégült arckifejezésével és szeretett volna egyedül kikerülni ebből a zűrzavarból, tudta, hogy a férfival sokkal gyorsabb és könnyebb lenne. Felvette tehát a sisakot, és gondosan alátömködte a haját. Amikor elkészült, a sisak által tompított hangon így szólt: – Úgy tűnik, hogy nincs más választásom. A férfi kajánul mosolygott. – Nagyszerű.

14. fejezet – Nem, nem, nem! Miss Fiori, a hölgyeknek kecsesen, bájosan kell táncolniuk! Maga túl gyakran néz a szemembe! Míg a tánctanár sértő szavait hallgatta, Callie a plafonig érő, a Ralston-ház impozáns parkjára néző ablakok felé nézett, és elfojtott egy mosolyt. Juliana az alacsony franciát kedvelte az összes tanár közül a legkevésbé, bár ő volt az egyik legjobb tánctanár egész Angliában. Nagyon különböző véleményt képviseltek arra vonatkozóan, hogy milyen szerepet játszik a tánc egy fiatal hölgy életében, és Callie-nek az volt a gyanúja, hogy Juliana élvezte, ha sikerült felidegesítenie a tánctanárt. – Kérem, bocsásson meg, Latuffe – mondta Juliana, de a hangján lehetett hallani, hogy még véletlenül se gondolja komolyan, amit mond. – Csak biztos akartam lenni abban, hogy merre járunk, nehogy a lábára lépjek. A tánctanár szemei tágra nyíltak a csodálkozástól. – Miss Fiori! Fiatal hölgyek egyáltalán nem hozhatnak szóba ilyen témákat, mint hogy rálépni mások lábára. Ha egy ilyen borzalom meg is történik, biztos lehet abban, hogy a partnere ezt észre se fogja venni. A hölgyek tánc közben szinte lebegnek, mint egy könnyű pihe. Juliana nevetése jelezte, hogy a tanár kicsit sem győzte meg, ami Monsieur Latuffe-ből újabb hisztériás rohamot váltott ki. Callie-nek a szájára kellett tapasztania a kezét, nehogy elnevesse magát, hiszen azzal lerombolta volna a pártatlan megfigyelőről – saját magáról – fenntartott képet. Callie már jó ideje nézte a táncórát a bálterem széléről egy kanapén üldögélve. Az órán Juliana és Monsieur Latuffe különböző kontratáncokat, quadrille-t és menüettet gyakorolt. A tanár és diákja fokozatosan vesztették el türelmüket, és Callie-nek is egyre inkább a

nehezére esett, hogy a civakodásaik láttán érzett jókedvét véka alá rejtse. Reményei szerint tehát semleges arckifejezést öltött, és Juliana és Monsieur Latuffe felé fordult. A francia a karját vadul lóbálva lépkedett a zongora felé. A zongorista, akit a délutáni órákra béreltek, meglehetősen bizonytalannak látszott. Monsieur Latuffe egyik kezét a szívére, a másikat a zongorára tette, többször mély levegőt vett, és közben izgatottan dörmögött magában valamit franciául. Callie szája széle megrándult az elfojtott nevetéstől, amikor azt hallotta, hogy a férfi csendesen átkozódik, magában átkozva a brit szigeteket, az olasz nőket és a quadrillét. Utóbbi miatt kissé csodálkozott, hiszen ha a férfi a táncba vetett hitét is elveszítette, akkor Juliana biztos maga volt az istenverése a számára. Callie odament Julianához, aki az idegességtől majdnem felrobbant. Callie bátorítóan kacsintott egyet, és azt suttogta: – Már csak húsz perc van hátra. Próbáld meg kibírni! Juliana összeszorított fogakkal sziszegte: – Biztosan tudod, hogy csak miattad csinálom. Callie megszorította a fiatal hölgy karját, és így szólt: – Örökre hálás leszek neked ezért, Juliana – nevetgélt. Ekkor a táncmester hirtelen feléjük fordult. – Nem érdekes, nem számít – jelentette ki határozottan. – A keringővel folytatjuk. A keringőt még egy olyan fiatal hölgynek is, mint ön, tisztelnie kell. Juliana szemei tágra nyíltak a csodálkozástól. Callie-re nézve így szólt: – Egy olyan fiatal hölgynek is, mint én? Most Callie-n volt a sor, hogy vigyorogjon egyet. A francia fogta Julianát, és a magával ragadó zene hatására olyan energikusan sodortata el a táncparketten, amit alacsony termete alapján nem feltételezett volna az ember. Callie bátorítóan rámosolygott a láthatóan megkönnyebbült zongoristára, és nézte, ahogy a pár a zene ritmusára pörög-forog. Monsieur Latuffe azonban a tánc közben is

folytatta litániáját a tánc etikettjének előírásairól és tilalmairól. Julianát gyors egymásutánban megfeddte azért, mert túl erősen fogja a partnerét, a tartása túl merev, a pillantása pedig túl vad. Callie gyanította, hogy a túl vad pillantás egyből a múlté lenne, ha a fiatal nő kiszabadulna tánctanára karmaiból. Callie akkor is képtelen volt leplezni vigyorgását, amikor látta, hogy Juliana mélyen tánctanára szemébe néz, majd abszolút szándékosan a lábára tapos. Valószínűleg ezzel azt az elméletet is rögtön igazolta, miszerint egy fiatal hölgy tánca pillekönnyű. – Jól látom, hogy a húgom gondoskodik arról, hogy a tánctanár minden megkeresett shillingjéért vért izzadjon? Callie-t meglepte a közvetlen mögüle hallatszó megjegyzés. Nyomban megfordult. Nicholas St. John állt mögötte, aki láthatóan jól szórakozott az elé táruló látványon. Callie nem tudta eldönteni, hogy csalódott vagy megkönnyebbült amiatt, hogy ez a St. John jött el hozzájuk ma délután. Barátságosan Nickre mosolygott, és így szólt: – Azt hiszem, ha lehetősége nyílna rá, Juliana örömmel megtanítaná kesztyűbe dudálni Monsieur Latuffe-öt. Nick egy ideig szótlanul nézte, ahogy Juliana és a tánctanár hangosan arról vitatkoznak, hogy egy fiatal hölgy rámosolyoghat egy fiatalemberre, legyen akár a testvéréről szó, miközben egy másik úriemberrel keringőzik éppen. Callie felé fordulva Nick így szólt: – Nos, nem igazán vagyok biztos abban, hogy ezért szemrehányást tehetnék neki. Callie nevetett. – Köztünk szólva igazán nagy kísértést érzek, hogy szabad kezet adjak neki ebben. – A korábbi tánctanárai miatt érzett bosszúból? – Igen, az is közrejátszik, de főleg amiatt, mert nagyon élvezném a kibontakozó cirkuszt. Nick csodálkozva vonta fel a szemöldökét.

– Nahát, Lady Calpurnia, be kell, hogy valljam, hogy korábban nem feltételeztem volna önről, hogy ilyen gonoszkodó humora van. – Nem, nem, non! – A terem másik végéből felhangzó kiabálás megszakította Nick és Callie eszmecseréjét. A tánctanár dühös kitörését hallva vidáman néztek egymásra. – Az úr vezeti a hölgyet. Én vagyok az úriember, ön pedig követ engem. Ön csupán egy falevél, amely száll a szélben. A hasonlatot Juliana szájából egy dühös olasz szóvirág követte. Callie nem értett meg belőle mindent, de a tiráda lényege félreérthetetlen volt. Nick Callie-re vigyorgott. – Láthatólag a hölgyek nem lelik tetszésüket abban, ha egy fa lombjához hasonlítják őket. – Az olasz nők biztosan nem. Erre Nick is nevetett, mire a táncoló pár dühös pillantást vetett rá. Nick krákogott, majd Callie-hez fordult, a kezét nyújtotta, és megkérdezte: – Ne mutassuk meg nekik, hogyan is kell ezt csinálni? Callie a meglepetéstől elég bambán nézett. – Mylord? – Na de Lady Calpurnia – suttogta Nick évődve –, csak nem azt akarja mondani, hogy attól fél, hogy Monsieur Latuffe kritizálja majd a tudományát? Callie megjátszott felháborodással húzta ki magát. – Dehogy, erről szó sincs! – Akkor? Callie a kezét a férfi kezébe tette. – Nagyszerű, akkor rajta! – mondta Nick. Intett a zongoristának, aki egy újabb keringőbe kezdett. Callie-t a parkettra vezette, és elkezdtek forogni a napfényben úszó teremben. Ahogy hajlongtak és forogtak, Callie a nyakát nyújtogatta, hogy szemmel tartsa Julianát és Monsieur Latuffe-öt.

– Lady Calpurnia – mondta Nick végül –, ha nem lenne önbizalmam, akkor bántana, hogy ennyire rám se hederít. Callie nyomban ránézett, de nevetnie kellett, amikor látta a férfi derűs arckifejezését. – Bocsásson meg, kérem, mylord, csak muszáj résen lennem, hogy a kellő időben közbe tudjak lépni, ha kettejük között tettlegességre kerülne a sor. – Ne aggódjon, én elsőként fogok Latuffe segítségére sietni, ha a húgom nem tud úrrá lenni az indulatain. Nick Juliana felé biccentett, és Callie is látta, hogy a lány nagyon bosszús. – Kár lenne, ha Itália és Franciaország között háború törne ki, éppen azután, hogy Napóleont legyőzték – mondta Callie ironikusan, Nick vigyorgott. – Mindent megteszek a béke fenntartása érdekében. – Nagyszerű – mondta Callie megjátszott komolysággal –, de azt ugye tudja, hogy ha a körülmények úgy hozzák, akkor ön lesz kénytelen átvenni a tánctanár szerepét? Nick úgy tett, mintha mélyen elgondolkodna a felvetésen. – Miért, ön szerint a zongorista szívesen játszana itt tovább? Callie láthatólag élvezte az évődést, és kissé félrebillentett fejjel szemlélte a zongoránál ülő szikár fiatalembert. – Valószínűleg nem, mylord. Micsoda szerencse, hogy a testvére is egy igazi zongoravirtuóz! Ahogy kimondta, érezte, hogy mekkora hiba volt, de már nem tudta visszaszívni a mondottakat. Nick nem rontotta el a lépést, de kíváncsiság gyúlt a szemében. Nyugodtan kérdezte: – Honnan tudja, hogy a fivérem zongorázik, Lady Calpurnia? Callie próbálta húzni az időt, miközben kétségbeesetten igyekezett kitalálni valami ésszerűnek tűnő magyarázatot. – Erről mindenki tud, nemde? – kérdezte, miközben próbált teljesen ártatlannak tűnni. Nick viszont láthatólag jól szórakozott a hebegésén.

– Nem, egyáltalán nem. Hinnék önnek, ha nem lennék véletlenül az illető ikertestvére. Mikor hallotta őt játszani? Callie-nek az idegességtől nem jött ki hang a torkán. – Talán inkább azt kérdezzem, hogy hol hallotta őt játszani? Vajon most csak évődik vele? Lebukott, de harc nélkül nem adja meg magát. Nick szemébe nézve mondta: – Sehol. A férfi közelebb hajolt, és a fülébe súgta: – Hazudik. – Sir! – tiltakozott Callie. – Biztosíthatom arról, hogy Lord Ralston nem… – Ne akarja annyira védeni őt – mondta Nick lazán. – Elfeledkezik arról, hogy nagyon is jól ismerem a bátyámat. – De mi egyáltalán nem… – Callie félbehagyta a mondatot, közben érezte, hogy bele is vörösödött. Nick csodálkozva vonta fel a szemöldökét. – Vagy úgy? Callie pillantása Nick nyakkendőjére vetődött, megpróbálta azzal elterelni a figyelmét, hogy ellenőrizte, hogy jól van-e megkötve. A férfi egy ideig hallgatott, majd nagyot hahotázott. – Ne féljen, Lady Calpurnia, tudok titkot tartani. Ugyanakkor be kell valljam, hogy érzek némi féltékenységet. Végül is mindenki tudja, hogy én vagyok a sármosabb St. John. Erre már Callie is elnevette magát. A férfi, hogy enyhítse a helyzet komolyságát, olyan gyorsan fordult egyet vele, hogy majdnem elvesztette a lába alól a talajt. Látta, hogy Nick szemében kisfiús öröm csillan meg. Hirtelen megakadt a szeme a férfi arcát csúfító hegen, és gyorsan el is kapta a tekintetét. – Elég szörnyen néz ki, nem? Callie újra ránézett, és ezúttal nyíltan megvizsgálta az arcát. – Egyáltalán nem. Végül is meglepő, de sok nőtől azt hallottam, hogy emiatt még jóképűbbnek tartják. A férfi grimaszolt egyet.

– A nők odavannak a romantikus történetekért, pedig nem vagyok kalóz, akinek meg kell javulnia. – Nem? De kár! Azt hallottam, hogy éveket a Földközi-tengeren töltött, hajókat fosztott ki és ártatlanokat ejtett foglyul. – Az igazság kevésbé izgalmas. Callie megjátszott ijedelemmel nézett rá: – Ne mondja el! Nekem jobban tetszik a saját változatom! Ezen nevettek egyet. Callie azon töprengett, hogy érezheti magát ily fesztelenül Nicholas St. John társaságában, míg a testvére annyira a hatalmában tartotta az érzéseit. Már több mint egy hét is eltelt azóta, hogy utoljára látta Ralstont: a férfi akkor csempészte ki őt a vívóklubból és csempészte be a hintójába, hogy hazavigye az Allendale-házba. Az azóta eltelt nyolc napban többször is járt a Ralston-házban, például, hogy felügyelje Juliana oktatását vagy teázzon az ifjú hölggyel és Marianával. Minden alkalommal bízott benne, hogy találkozik Ralstonnal, állandóan reménykedett, hogy a férfi csatlakozik hozzájuk. A ház tele volt szolgákkal, ezenkívül a húga is nyílt és közlékeny ember volt, egyszóval Ralston biztosan tudta, hogy Callie is a házban tartózkodik. Kétszer is gondolt arra, hogy valahogy kimenti magát, és egyszerűen megkeresi a férfit. Módszerek tucatjait ötölte ki, hogyan ejthetné módját a találkozásnak, kezdve azzal, hogy véletlenül belépne a dolgozószobájába, de millió más okot is kifundált, hogy miért kellene beszélnie vele a húgáról. Sajnálatos módon azonban úgy tűnt, hogy Juliana nyilvános bemutatkozása meglehetősen simán alakul – egy hét múlva lesz az első bál, amelyen részt vesz –, és Callie mind ezidáig nem volt olyan idegállapotban, hogy csak úgy belépjen Ralston dolgozószobájába. Milyen ironikus a helyzet, figyelembe véve azt, hogy amikor először a Ralston-házban járt, rögtön a férfi hálószobájában kötött ki. De akkor más volt a szituáció. Egy listáról volt szó. Most meg teljesen másról szólnak a dolgok.

Arra is gondolt, hogy a lista segítségével fogja becserkészni Ralstont. Végül is megígérte neki, hogy a kísérete nélkül nem fog nekiállni egy újabb pont megvalósításának, és már eléggé égett a vágytól, hogy valami újat kipróbáljon. De ez az ötlet még önmaga előtt is eléggé szánalmasnak tűnt. Majdnem úgy érezte magát, mint egy öleb, aki lelkesen lohol a gazdája után. Nem. Igazából nem azt akarta, hogy meg kelljen keresnie a férfit. Azt akarta, hogy a vívóklubban történtek hatása, amely mindent megváltoztatott benne, a férfiban se múljék el nyomtalanul. Azt akarta, hogy a férfi jöjjön el érte. Talán ez túl nagy kívánság lenne? – Nahát, milyen bájos látvány! A megjegyzésre a zene is elhallgatott, Callie-nek pedig a lélegzete is elállt, amikor álmodozásainak tárgya hirtelen unott pillantást vetett rá. Egek Ura! Idevarázsoltam őt. A fejét rázta, hogy kiverje belőle ezt a buta gondolatot, és be akarta fejezni a táncot Nickkel, de kiderült, hogy annak esze ágában sincs elengedni őt. Amikor zavartan ránézett, a férfi csak kacsintott egyet, és igen közel hajolva hozzá suttogta: – Ne fedje fel a kártyáit! Csak táncoltunk. Callie szemei tágra nyíltak, amikor Nick lassan elengedte. Kissé túl mélyen hajolt meg előtte, és aztán túlzó gesztussal kezet csókolt neki. Callie pillantása gyorsan Ralstonra vetődött, aki lazán a bálterem bejáratához támaszkodott, és teljesen megfejthetetlen tekintettel mustrálta őket. Nyomban kényelmetlenül érezte magát, de aztán inkább felháborodást érzett. Nicknek valóban igaza volt. Csak táncoltak. Nehogy már úgy érezze magát, mint egy neveletlen gyerek, akit valami komiszságon kaptak! – Lord Ralston! – kiáltott fel Latuffe, és a márkihoz sietetett. – Micsoda öröm, hogy jelenlétével megtiszteli Miss Fiori táncóráját. – Valóban – mondta Ralston könnyedén, de a pillantása továbbiakban is Nicken és Callie-n nyugodott.

– Valóban! Valóban! Oui! – ismételgette a tánctanár lelkesen, és követte a márki pillantását. – Lord Nicholas és Lady Calpurnia nagy segítségemre voltak, mert ezekben a nehéz órákban némi derűvel ajándékoztak meg. – Valóban? Derűt kölcsönöztek az óráinak? – Ralston nyugodt hanghordozása elérte célját. Callie a lélegzetét is visszafojtotta, és érezte, hogy Nick tartása is feszesebb. – Ó, igen! – mondta a tánctanár. – Tudja, a húga nem olyan könnyen formálható diák, és ők… – Ön most kritizál engem? – szakította félbe Juliana a terem másik végéből, mire Callie meglepetten fordult felé. Juliana látta és még hozzáfűzte: – Miért, te talán szeretnéd, ha azt mondanák rólad, hogy könnyen formálható vagy? – Éppen ezt szeretném kifejezni! Éppen ezt! Précisement! – Latuffe kétségbeesetten hadonászott. – Mit lehet mondani egy olyan fiatal hölgyre, aki ilyen tiszteletlenül bánik a tanárával? Juliana a homlokát ráncolta. A franciához fordult, és továbbra is izgatottan fújtatva mondta: – Ha esetleg jobb tanár lenne, és nem lenne egy ekkora idióta, akkor talán kiérdemelné a tiszteletemet. Erre a kitörésre megfagyott a bálteremben a levegő. Mielőtt még bárki is meg tudott volna szólalni, Monsieur Latuffe Ralston felé pipiskedve beszélni kezdett. Minden egyes szóval fokozódott a hangereje. – Pontosan ez okból tartottam mindig is magamat ahhoz az elvhez, hogy soha nem tanítok közembereket! A hölgy esetében túlontúl nyilvánvaló, hogy sajnálatos módon nincs tisztában a helyes etikettel! Elővett egy zsebkendőt, és színpadias mozdulattal megtörölte a homlokát. Vágni lehetett volna a teremben a csendet. Ralston arcán megrándult egy izom, majd jéghideg hangon szinte parancsolta:

– Kifelé a házamból! A francia meglepetten nézett rá: – De hát nincs miért haragudnia rám, mylord. – Felüdülés azt hallani, hogy ennyire biztosnak érzi a helyét nálam, Latuffe – mondta Ralston hűvösen. – Azonban nem engedhetem, hogy ilyen tiszteletlenül beszéljen a húgommal. El van bocsátva. Latuffe összefüggéstelenül dadogni kezdett, mielőtt kiviharzott a teremből. A zongorista is utána osont. A többiek egészen addig némán álltak, míg Latuffe elhagyta a helyiséget. Aztán Juliana látható élvezettel csapta össze a tenyerét. – Láttátok az arcát? Fogadok, hogy eddig még senki nem mert így beszélni vele! Nagyszerű voltál, Gabriel! – Juliana… – mondta Callie, de elhallgatott, mert látta, hogy Ralston felemeli a kezét. – Juliana, hagyd el a termet! A lány szeme tágra nyílt a csodálkozástól. – Remélem, hogy nem azt akarod mondani, hogy… Hiszen én nem akartam… – Nem akartad London legjobb tánctanárát kipenderíteni a házunkból? Juliana megvetően biggyesztette le az ajkát. – Azért nem mondanám őt annyira jónak. – Pedig az, biztosíthatlak róla. – Akkor ez Londonra nézve nagyon kínos. Nicknek megrándult a szája széle, és Ralston is összeszorított szájjal mondta: – Meg kell tanulnod megtartani magadnak a véleményedet, hugica, különben soha nem fogadnak el a társaságban. Juliana tekintete elsötétült, mintegy jelezve, hogy az ő akarata éppen annyira számít, mint a testvéréé. – Akkor javasolnám, hogy engedj hazatérnem Itáliába, kedves bátyám. Hidd el, ott sokkal kevesebb gondot okoznék neked.

– Efelől nincs kétségem, de két hónapban egyeztünk meg. Még öt héttel adós vagy. – Négy hét és öt nap – javította ki éles nyelvű húga. – Bárcsak kevesebb lenne! Menj a szobádba, és csak akkor gyere elő, ha úri hölgyként tudsz viselkedni, ugyanis állítólag az vagy. Juliana szeme villámokat szórt, ahogy a bátyjára nézett, majd sarkon fordult, és kiviharzott a teremből. Callie utána nézett, és szemrehányó tekintetet vetett Ralstonra. A férfi hűvösen viszonozta a pillantását, mintegy jelezve, hogy ha van mersze, akkor kritizálja a viselkedését. A lány alig láthatóan ingatta csak a fejét, ami csalódását volt hivatott jelezni, majd követte a védencét, és elhagyta a termet. Ralston Nickhez fordulva mondta: – Muszáj innom valamit. Callie a hálószobájában találta Julianát, amint éppen ruhákat hajigált ki a szekrényéből. Callie a selyem- és szaténruhák hegyei és a szoba sarkában zavartan álló komorna láttán a szoknyáját szépen elrendezve leült az ágy szélére, és arra várt, hogy Juliana észrevegye. Hosszú ideig csak Juliana zihálását és olaszul elmotyogott szavait lehetett hallani, végül odament Callie-hez, és csípőre tett kézzel megállt előtte. A tekintete vad volt a csalódottságtól, arca pedig vörös a dühtől és az izgatottságtól. Mély levegőt vett, majd bejelentette: – Elutazom. Callie csodálkozva nézett rá: – Tessék? – Elutazom. Nem bírok tovább itt maradni. Egy percet sem. – Egy hatalmas utazóládát rángatott elő, miközben magában dünnyögött valamit olaszul, de abból Callie csak a fivér, a bika és az articsóka szavakat vélte kihallani. – Juliana – kezdte Callie óvatosan –, nem gondolod, hogy ágyúval lősz verébre? Juliana értetlenül nézett rá:

– Ágyúval? Verébre? Miért lőnék verébre? Callie lenyelte a mosolyát, és elmagyarázta: – Úgy értettem, hogy nem gondolod, hogy kicsit eltúlzottak a reakcióid? Az ágyúval verébre lőni csak egy szófordulat. Juliana figyelmesen nézett, majd a fejét rázta. – Nem, egyáltalán nem. Igazából gondolhattam volna, hogy korábban rájön, hogy mennyire gyűlöl engem. Elkezdte a ruhákat a kofferba gyömöszölni. A szolgáló Callie-re nézett, és látható volt az arcán, hogy mennyire meg van ütközve azon, hogy úrnője milyen durván bánik a szép ruháival. Callie nevetett volna, ha a helyzet nem lett volna olyan kiélezett. – De hát nem utál téged. Juliana felemelte a fejét. Láthatóan nem hitt neki. – Nem? Láttad, hogy nézett rám? Hallottad, milyen hangon mondta, hogy azt kívánja, bárcsak ne lennék itt? Callie nem bírta megállni, hogy ne mosolyogjon a fiatal nő határtalan felháborodásán, amely csak fokozódott, amikor Juliana észrevette, hogy a barátnője csak nevet rajta. – Jól szórakozol? – kérdezte vádlón. – Nem, dehogy, egyáltalán. Vagyis egy kicsit igen – vallotta be Callie, látván, hogy Juliana pulykavörös fejjel rohangál fel-alá. – Tudod, szerintem egyszerűen szokatlan neked az érzés, hogy van egy bátyád. – Nem, nincs igazad. Nekem úgy tűnik, hogy őt nem nagyon izgatja, hogy van egy húga. – Butaságokat beszélsz. Imád téged. Nemcsak ő, Nick is. – Hahaha! Hatalmasat tévedsz! Csak egy óriási csalódás vagyok nekik. Megint pakolászni kezdett, ezúttal a cipőit kezdte előrángatni. Alig lehetett kivenni, hogy mit mond: – Nem vagyok nemes, csak egy polgár… ráadásul olasz… katolikus… – dobálta a cipőket. – Biztosíthatlak róla, hogy Ralston egyáltalán nem törődik ezzel.

– Lehet, hogy tényleg nem. – Juliana zihálva kapkodta a levegőt. – Az viszont nagyon is érdekli, hogy az anyja lánya vagyok, egy olyan nőé, akit megvet. Callie a fejét rázta. – El nem tudom képzelni, hogy téged hibáztatna az anyátok… – Neked könnyű erről beszélned, Callie. Nem a te anyádról van szó. – Callie nem válaszolt, közben Juliana elkezdte a cipőit is a kofferba hajigálni. – Az anyánk borzalmas nő volt. Hideg, és teljesen el volt telve saját magától. Csak nagyon kevés emlékem van róla azon kívül, hogy mindig volt nála egy tükör, hogy bármikor megnézhesse magát benne – Juliana az emlékeibe merült. – És gyűlölte, ha valaki hozzáért. Mindig attól félt, hogy a ruhái összegyűrődnek vagy pecsét kerül rájuk. Juliana hangja halkabbá vált. – Nem engedte meg nekem, hogy megérintsem. A gyerekeknek piszkos a kezük, mondta állandóan. Ha majd egyszer felnősz, meg fogsz érteni engem. – Juliana a fejét rázta. – De nem értem őt. Melyik nő ne akarná, hogy a lánya megölelje? Hogy hagyhatott el bennünket, mindannyiunkat? A bőröndre nézett, amelyben vad összevisszaságban fehérnemű, ruhák, cipők tornyosultak, és lerogyott mellé. – Mindig testvérekről álmodoztam, olyanokról, akiket meg szabad érinteni. Akik megengedik nekem, hogy piszkos legyek. Akik játszanak velem. És megvédenek. Egy családról – mosoly suhant át az arcán. – És most kiderül, hogy van családom. Anyám adta nekem ajándékba. – Megtaláltad a legjobb dolgot, amit csak tehetett érted. – Callie Juliana mellé ült, és átkarolta. – És most mindent tönkretettem. Callie a fejét rázta. – Előfordulhat, hogy az emberek összevesznek valamin, de higgy nekem, biztos, hogy nem akarja, hogy elmenj.

Juliana Callie-re nézett. Kék szemei teljesen olyanok voltak, mint Ralstoné. – Én nagyon tudnám szeretni őket. Callie mosolygott. – Jól van, ez így van rendjén. – De mi van akkor, ha tényleg nem itt a helyem? Annyira más vagyok, mint ők. És mi van akkor, ha nem tartozom sehová? Callie szorosan átölelte Julianát, amikor az feltette a jövője szempontjából olyan fontos, kínzó kérdéseit. És míg csöndben gubbasztottak, Callie rájött, hogy csak Ralston tudná a lányt meggyőzni arról, hogy neki igenis itt van a helye, joga van itt lenni. Beszélnie kell Ralstonnal.

15. fejezet – Juliana nem érdemelt ilyen durva megjegyzést. Ralston elfordult a nagy, kertre néző ablaktól, és ikertestvére szemébe nézve így szólt: – Idiótának nevezte a tánctanárát. – Nos, őszintén szólva nem tévedett nagyot. Nick odalépett Ralstonhoz, és egy pohár whiskyvel kínálta, amelyet a testvére örömmel elfogadott. Szótlanul álltak az ablaknál, nézték a napsugarak játékát a faleveleken és a fa lombjának szabálytalan árnyékát a földön. Egy idő múlva Ralston megkérdezte: – Te most védeni próbálod őt? – Semmi esetre sem. De te is túlzásba estél. Érzékenyebb lány, mint amilyennek mutatja magát. Ralston nagyot kortyolt az italából. – Ha arra gondolok, hogy milyen gyilkos pillantást vetett rám, akkor kétlem, hogy van benne bármiféle érzékenység. – Elmondanád, hogy mi hozott ki annyira a sodrodból? – Nem – válaszolta Ralston. Nick elfordult az ablaktól, és a kandallóhoz ment. Leült egy nagy fotelba, belekortyolt az italába, és várt. Egy nálánál alacsonyabb, gyengébb férfi már attól fejvesztve menekült volna, ahogy Ralston ránézett. Nick ellenben nyugodtan hátradőlt, és így szólt: – Úgy tűnt, hogy teljesen elvesztetted az önuralmadat, amikor láttad, hogy Lady Calpurniával táncolok. – Ez enyhén szólva túlzás. – Szerintem nem, Gabriel. A zongoristát halálra rémítetted, a tánctanárt kirúgtad, a húgunkat kizavartad a teremből, nem beszélve a célozgatásról, hogy nem vagyok valódi úriember.

– Azt akarod mondani, hogy nem flörtöltél vele szégyentelenül? – kérdezte Ralston mogorván. – Flörtöltem? Igen. Szégyentelenül? Dehogy! Ralston erre újra kibámult az ablakon. Hát persze hogy Nick nem flörtölt szégyentelenül. Miután felnőttek, az ikrek teljesen különböző úton-módon próbáltak megszabadulni anyjuk befolyásától, aki olyan nagy kárt okozott a Ralston család jó hírének. Míg Gabriel a nőügyeit illetően megfelelt a közvélemény alacsony elvárásainak, addig Nick már a kezdetektől fogva megszabadult azoktól úgy, hogy majdnem egy évtizedet a kontinensen töltve az ókori történelem tanulmányozásának szentelt. Természetesen neki is voltak nőügyei, de Ralston soha nem tudott olyan esetről, hogy Nick annyira ragaszkodott volna egy hölgyhöz, hogy nyilvánosan mutatkoztak volna, vagy pletykáltak volna róluk. És az eredmény? Mindkettejükért odavoltak a nők, de teljesen különböző okokból. Ralston volt a városszerte ismert nőcsábász, Nick pedig a tökéletes úriember. – Egyébként rólad is beszélgettünk – fűzte hozzá Nick, mire a bátyja láthatóan meglepődött. – Mondd csak, honnan tudja Lady Calpurnia, hogy te jól játszol? Ralstonon látszott, hogy gondolkodik a válaszon. – Mit játszok jól? – Jól zongorázol – magyarázta Nick úgy, mintha egy gyerekhez beszélne. – Nem tudom. Nick mélyet sóhajtott. – Elmismásolhatod a kérdést, de meglehetősen egyértelmű, Gabriel. Csak úgy tudhatja, hogy zongoravirtuóz vagy, ahogy kifejezte magát, hogy hallott téged játszani. És nem hiszem, hogy én valaha is hallottalak játszani a hálószobádon kívül. Ez nem egy olyan szokás, amellyel egy márki fel szokott vágni.

Elhallgatott, várta, hogy a fivére megszólaljon. Mivel Ralston csendben maradt, ezért folytatta: – Tehát a szeretőd. – Nem – tiltakozott Ralston hevesen. – Nem a szeretőm. És hajlandó vagyok párbajban elégtételt követelni attól, aki ezzel kapcsolatban bármiféle feltételezésbe merészel bocsátkozni. Függetlenül attól, hogy kicsoda. A fenyegetés egyértelmű volt. Nick meglepetten nézett a testvérére: – Nahát, mi a manó! Így már egész más. Be kell, hogy valljam, örömmel hallom. Már csak remélni mertem, hogy a hölgy nem fog a jó hírétől olyan könnyen megválni. Mivel Ralston nem válaszolt, hanem csak dühös tekintettel nézett rá, így folytatta: – Biztosan tisztában vagy azzal, hogy ő nem olyan nő, mint akikkel te egyébként kezdeni szoktál. – Semmi közünk egymáshoz. – Persze hogy nem – Nick hanyagul legyintett. – Hiszen teljesen normális, hogy egy nap kétszer is nekem rontasz egy nő miatt. – Megpróbálom megóvni a jó hírét. Szoros kapcsolatot ápol Julianával. Nem kockáztathatjuk meg, hogy bármilyen, a házunkat érintő pletyka felröppenjen – magyarázta Ralston, így próbálva el terelni a bátyja figyelmét a lényegről. – Eddig nem nagyon törődtél a jó híreddel – mondta Nick szárazon. – Eddig nem volt húgom. Nick hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét. – Nem hiszem, hogy most Julianáról lenne szó. Szerintem Lady Calpurnia a lényeg. Azt hiszem, hogy többet kockáztatsz, mint a jó hírét. – Mindenesetre semmi alapja annak a feltételezésnek, hogy neked velem szemben kellene megóvnod az ő jó hírét, Nick. Hiszen láttad, hogy milyen pillantást vetett rám, mielőtt Juliana után indult. Nem

lennék meglepve, ha ez lett volna az utolsó alkalom, hogy láttam Lady Calpurniát. – És örülnél egy ilyen fordulatnak? – Persze. – Akkor nem elleneznéd, ha udvarolnék neki? Szavai szinte fejbe verték Ralstont. Megfeszült, és hunyorogva nézett a fivére szemébe, aki láthatóan jól szórakozott. – Úgy látom, hogy nem lenne annyira jó ötlet. Érdekes. – Túl messzire merészkedsz, Nick. – Valószínű. De valakinek emlékeztetnie kell téged az igazságra. – Vagyis? – Calpurnia Hartwell nem neked való nő. – Miért, milyen? – Az a típus, aki szerelmet akar. – Szerelmet – Ralston szinte kiköpte a szót. – Callie nem olyan buta, hogy higgyen a tündérmesékben. Az ő korában már mindenki rájön arra, hogy a szerelem illúzió. – Szóval már Callie-nek szólítod. – Örülj, hogy nem öllek meg most rögtön – dörmögte Ralston. – Hm – dünnyögte Nick. Hosszan nézte a fivérét, majd felállt és az ajtóhoz ment. Ott visszafordult. – Még egy dolog. És ezúttal légy szíves az igazat! Udvarolsz neki? Igen. – Nem – bökte ki Ralston. – Mit kezdjek egy ilyen színtelenszagtalan nővel? Valójában se nem színtelen, se nem szagtalan. Ez jutott az eszébe, de próbálta elhessegetni a gondolatot. – Emlékszel olyan esetre, hogy hozzá hasonló nőnek udvaroltam volna? Juliana boldogulása miatt van rá szükségem. Ez minden. Nem az én hibám, ha ő vonzódik hozzám. Nick bólintott, kinyitotta az ajtót, amely eddig is résnyire nyitva volt. Az ajtó túloldalán Callie állt, holtsápadtan és elkerekedett

szemmel. Ha Ralston nem kontrollálta volna annyira az érzéseit, akkor most biztosan cifrát káromkodott volna. Nyilvánvaló volt, hogy mindent hallott. Julianáról hirtelen teljesen elfeledkezett. Ehelyett egyik férfiról a másikra nézett, majd kinyitotta a száját, mert az volt az érzése, hogy mondania kellene valamit. Természetesen nem volt mit mondania. Ralston eleget beszélt. Mély levegőt vett, de még ekkor is úgy tűnt neki, hogy Ralston szavai visszhangoznak a helyiségben. Mit kezdjek egy ilyen színtelen szagtalan nővel? Hát igen. Legalább most megtudta az igazságot. Ez azért némi vigaszt kellene, hogy jelentsen. Nem pont ebben a pillanatban, talán valamikor majd… valamikor egyszer a jövőben… a férfi szavai most szinte fizikai fájdalmat okoztak benne. És hirtelen gejzírként feltörő harag öntötte el. Nem volt más kívánsága, csak hogy bosszút álljon ezen az arrogáns, felfuvalkodott férfin, aki egyáltalán nem volt úriember. – Nahát – szólt, ahogy belépett, és gúnyolódva folytatta – , zavarban van, mylord? Két döbbent férfit látott. Nem vette le a szemét a márkiról, közben hallotta, hogy Nick köhécsel, és azt mondja: – Azt hiszem, hogy most megkeresem Julianát. Talán ő egy fokkal jobb állapotban van most, mint a fivérem. Mélyen meghajolt, bár Callie rá se hederített, és kiment. Az ajtó halk kattanással zárult be mögötte. Erre Callie nyíltabban mert fogalmazni. – Hogy mert ilyesmit mondani? Gabriel odament hozzá: – Nem akartam… Callie felemelte a kezét, jelezve, hogy nem kíváncsi a férfi mentegetőzésére. – Tönkretette a húga táncóráját, nem beszélve a délutánunkról.

A férfi megállt, teljesen el volt képedve a hirtelen témaváltástól. – Hiszen ő maga tette tönkre a saját táncóráját, vagy ön nem így gondolja? – Nem, szerintem ön tette tönkre neki. És a mi délutánunkat is. Kihúzta magát, és így folytatta: – És mivel önnek Juliana miatt van szüksége rám, le lennék kötelezve, ha a jövőben távol tartaná magát az órákról, és nem kártékonykodna tovább. A férfi pislogott, amikor ezeket a jéghideg nyugalommal előadott szavakat hallgatta, majd ő is hűvösen azt mondta: – Az volt a benyomásom, mintha ön ezt élvezte volna. Callie dacosan szegte fel a fejét: – Képzelje, valóban így volt! Felettébb sajnálatos, hogy a délután olyan hirtelen véget ért. Megvetően végigmérte a férfit, és sarkon fordult, hogy elhagyja a szobát. Már a kilincsen volt a keze, amikor visszafordult. – Bocsánatot kellene kérnie a húgától. A férfi gúnyos hangon válaszolt: – Miért is? – Fiatal, magányos, és borzasztóan fél attól, hogy csalódást okoz önnek, Lord Ralston. Rólam azt mondhat, amit akar, de próbáljon meg arra is gondolni, hogy ő nagyon érzékeny. És szüksége van önre. – Nem vagyok szörnyeteg. Callie mosolygott, de kissé mesterkélten. – Nem, persze hogy nem. A férfinak az volt a benyomása, hogy Callie-nek valójában más a véleménye. Mikor a lány már majdnem kiment, Ralston hirtelen a következőt kérdezte: – Rajta van a listáján? – Tessék? – kérdezte Callie lemerevedve, és királynői fensőbbséggel fordult vissza.

A férfi olyan hangon folytatta, mint aki egy nehéz felfogású emberhez beszél. – Nicholas, a testvérem. Rajta van a listáján? 3. pont: St. John megszerzése? Callie-nek tágra nyíltak a szemei a csodálkozástól. – Azt hiszi, hogy a testvére rajta van a listámon? – Igen, pontosan. A férfi szemeiben olyan érzés tükröződött, amelyet Callie nem tudott hová tenni. – Így van? – kérdezte a férfi. Callie-nek muszáj volt nevetnie, annyira buta volt a kérdés. – Nem, Ralston, ez nem így van. Biztosíthatom arról, hogy ha szerepelne egy férfi a listámon, akkor az biztosan nem a fivére lenne. – Hanem ki? Akármennyire is ellentmond a józan észnek, te lennél az, te tökfej. – Részemről lezártnak tekintem a beszélgetésünket. Callie újra az ajtó felé fordult, de a férfi mellette termett, megfogta a kezét, és maga felé vonta. Callie összerándult, ahogy megérezte a férfi testének melegét, de próbálta legyűrni a pánikot, amely elfogta. – Én viszont még nem fejeztem be. – Lord Ralston – kezdte újra Callie villámló szemekkel –, úgy tűnik, mintha azt gondolná, hogy nekem úgy kell ugrálnom, ahogyan az ön hangulata megkívánja. Engedje meg, hogy felvilágosítsam. A cselédeinek és a családtagjainak tetszés szerint parancsolgathat, de én sem ez, sem az nem vagyok. És ha maga engem egy színtelen szagtalan, tétlen nőnek tart, akkor pedig nekem elegem van abból, hogy nekem parancsolgasson. Most pedig távozom. A férfi összerándult a haragtól. – Soha nem neveztem tétlennek. Önben tényleg nincs semmi tétlenség.

Callie hirtelen mozdulattal kihúzta a kezét a férfi kezéből, és dühösen nézett rá. Egy pillanatra a férfi úgy érezte, hogy a nő képes lenne kárt tenni benne. Amikor Callie újra sarkon fordult, és a kezét a kilincs felé nyújtotta, a férfi belülről megtámasztotta az ajtót. – Lehet, hogy nem cseléd és nem is családtag, Calpurnia, de van egy megállapodásunk. Szavaira Callie lemerevedett. – Én a magam részéről teljesítettem a megállapodásunkat. – Juliana ma délutáni viselkedése éppen az ellenkezőjét bizonyítja. – Ugyan, kérem – mondta Callie lekezelően –, mind a ketten tudjuk, hogy alapvetően minden rendben van vele. – Nem értek egyet önnel, egyébként pedig én szeretném megítélni, hogy mennyire áll készen a húgom arra, hogy megjelenjen a társaságban. – Amikor megállapodtunk, akkor szó sem volt ilyen feltételekről. – Ellenben nem is zártuk ki a lehetőségüket. Most fogom őket megszabni. Megkapta, amit akart. Vagy elfelejtette? Szavaira lúdbőrözött a háta. A férfi mögötte állt, érezte meleg leheletét a csupasz nyakán. Forróság öntötte el. – Nem, nem felejtettem el. – A szavak szinte maguktól tolultak ajkára, és behunyta a szemét. A férfi erre a kezét a karjára tette, és maga felé fordította, anélkül, hogy nyomást gyakorolt volna rá. A harag egy pillanat alatt kiszállt belőle, és teljesen új, összetett érzéseknek adta át a helyét. – Én sem. Nem mintha nem próbáltam volna. Mielőtt a férfi szavai eljutottak volna a tudatáig, a férfi ajkai az ő ajkához tapadtak, és képtelen volt többé a gondolkodásra. – Megpróbáltam elfelejteni a csókot, a kocsikázást, a vívóklubot, de valahogy… valahogy képtelen vagyok kiverni téged a fejemből, Ahogy beszélt, a férfi megcsókolta, és a csókjai teljesen felkavarták. Aztán a kandalló mellett álló fotelhoz vezette, és hellyel

kínálta. Letérdelt elé, erős, meleg kezébe fogta az arcát, és parázsló tekintettel nézte. A fejét ingatva, mint aki nem tudja, hogy mi ütött belé, csókolta meg újra. Callie kezével a férfi sűrű, sötét hajába túrt, Ralston pedig a fogai közé vette az alsó ajkát, rágta, nyalogatta. Olyan intenzív volt az érzés, hogy Callie azt hitte, belepusztul. Nyöszörgött, a férfi pedig újabb, mélyebb csókkal jutalmazta, mindent megadott neki, amit csak kívánt. Hirtelen kibontakozott a csókból, egyik kezével a szoknyája alá nyúlt, és belül kezdte simogatni a combját. Közben ajkaival az arcáról a füléig vándorolt, gyengéden harapdálta, miközben halkan beszélt is hozzá, olyan halkan, hogy a lány inkább érezte, mintsem hallotta a szavait. – Milyen puha a bőröd – suttogta, és az ujjával simogatta a combja belső felületét. Annyira felkorbácsolta Callie vágyait, hogy az majdnem beleőrült. – Kíváncsi vagyok, hogy ez milyen érzés lesz. Egy kicsit arrébb térdelt, hogy jobban hozzáférjen a combjához, ott, ahol a legjobban vágyott az érintésére. – Most pedig… tudom, hogy hol szeretnéd… és én is csak erre fogok tudni majd állandóan gondolni, hogy milyen érzés megérinteni a puha, csodálatos bőrödet. Gyengéd, érzéki csókot nyomott a nyakára, a kezével pedig még arrébb vándorolt, még feljebb, lényének centruma felé. Callie a mellkasát simogatta, a vállait, vágyakozóan, hogy minél közelebb lehessen hozzá, sóhajtott, szorosan hozzásimult, arra vágyott, hogy a férfi keze minél jobban hozzáférjen ahhoz a rejtett, pici helyhez, amelyet csak nemrég fedezett fel ő maga is. A férfi mosolygott, kissé visszahúzódott, finoman végigsimította a lábát. Callie kinyitotta a szemét. – Nem megyek sehová, császárnőm – mondta csibészes mosollyal. – Csak szeretnélek jobban látni.

Mielőtt felfogta volna, hogy mit akar mondani, a férfi már felemelte a szoknyáit. Callie erre villámgyorsan felegyenesedett. – Ne… – mondta, mert zavarba jött már a gondolatától is annak, hogy valaki egy ilyen intim helyet meg akarjon nézni. Ralston kinyújtotta az egyik kezét, átfonta vele a nyakát, és magához vonta, hogy megcsókolja. Ettől újra elgyengült, és oldódott a leszültsége. A férfi elengedte, és így szólt: – Drága császárnőm! Aztán újra felemelte a szoknyáját és kissé széttárta a combját. Erős, tapasztalt mozdulatokkal simogatta. – Olyan sima és puha… – mormogta, és puha, nedves csókokat nyomott a térde belső oldalára, majd csókokból ösvényt rajzolt a combján, míg meg nem nyílt neki. Callie behunyta a szemét, olyan bűnös volt az egész látvány, de muszáj volt megnyílnia neki, hiszen kérte. Teljesen a hatalmában volt, a szenvedély áldozataként. Mikor elérte azt a helyet, ahol a combjai találkoztak, egy picit hátrébb húzódott, és megcsodálta a sötét, csillogó szőrpamacsot, amely lényének legbenső bejáratát takarta. Végigsimított rajta, mire ő hirtelen összerezzent. Kinyitotta a szemét, tekintete találkozott a férfi fátyolos tekintetével. A férfi hangja épp úgy hatolt belé, ahogy az ujjai a nőiségének kapuja körül játszadoztak: – Ezt a pillanatot képzeltem el mindig éjszakánként, amikor egyedül feküdtem az ágyamban. Rád gondoltam, hogy előttem fekszel és kinyílsz nekem. A vágy forró lávaként ömlött szét benne. – Elképzeltem, hogy majd így megérintelek, kinyitlak, kényeztetlek… Szavai hűen adták vissza, ami történt. Kinyitotta őt, simogatta forró, nedves szeméremajkait. Callie nyöszörgött, a csípőjével még szorosabban hozzá nyomult, szótlanul bár, de még többet és többet akart. Finoman körözött benne az ujja hegyével, és figyelte, ahogy a lány teste meg-megremeg.

Újra hozzásimult, a férfi viszont elvonta a kezeit róla, arról a pontról, ahol a világ kezdete és vége van. Callie felháborodásában felkiáltott. Egy pillanatra azt hitte, hogy a férfi abba akarja hagyni a kényeztetést, de ekkor a férfi ajkaival tapadt arra a helyre, amelyet korábban az ujjaival kényeztetett. Egy idő múltán felemelte a fejét, és megkérdezte: – Szoktál magadhoz nyúlni, szépségem? Az ujjával újra megsimította. Callie csak hunyorgott, képtelen lett volna megszólalni, beszélni, de még a férfi szemébe nézni se tudott, annyi elfojtott szenvedély sötétlett a tekintetében. Ám Ralston nem hagyta annyiban a dolgot. – Császárnőm – mondta kedveskedően, miközben egy ujjal folytatta a játékot –, válaszolj nekem! Szoktál ilyesmit csinálni? – Szavai alig voltak hangosabbak a suttogásnál, olyan volt, mint valami szégyentelen, kéjes morajlás, amire képtelen volt reagálni. Vagyis képtelen lett volna nem reagálni. Bólintott, és halk sóhajjal a nyelvébe harapott. Arca a szenvedélytől és a zavartól tűzpiros lett. Felvillantak a férfi fehér fogai, majd az ujjaival folytatta a kínzó kényeztetést. Itt? – A szó olyan volt, mint egy combját simító fuvallat, miközben a férfi az ujjával mélyen beléhatolt, hüvelykujját pedig arra helyre tette, amely különösen tűzbe hozta. – Itt szoktál magadhoz nyúlni? Callie felnyögött: – Igen! A férfi dörzsölte, kényeztette, a kéj nyilait lőtte a testébe. Már képtelen volt uralni a saját testét. A férfié volt. Mindig is tudta, hogy ez így lesz. – Mire gondolsz, amikor magadat simogatod? – A kérdést a bőrére lehelte a férfi, miközben csókokat szórva a testére arrafelé vándorolt, ahol a keze már az őrületbe kergette. A lány az ajkába harapott, nem árulhatta el neki a választ. Ralston csókot nyomott a hasára, és felnézett rá.

– Császárnőm… – szólt kedveskedve, mire úgy érezte, hogy legszívesebben mindent elmesélne neki, vagy legalábbis… valamit. A férfi ujja még mélyebbre hatolt benne, hüvelykujjával pedig tovább körözött. Callie is csak szorosabban és szorosabban nyomult hozzá, még többet és többet akart. A férfi lassan visszavonult. Callie szélesebbre tárta combjait, és nyögdécselt, mert a férfi abbahagyta a kényeztetést, de a következő pillanatban már a kéjtől nyögött fel, mikor a férfi a vénuszdombján lévő szőrszálacskákat kezdte fújni. Betöltötte az élvezet, képtelen volt gondolkodni. – Szépségem… – szólt a férfi, kissé ráérősen. Ha nem vette volna ő is olyan szaporán a levegőt, mint Callie, a lány azt hitte volna, hogy az egész teljesen hidegen hagyja. Hüvelykujjával elválasztotta a nedves szeméremajkait. Callie egy pillanatra megmerevedett, valahogy kínosan érintette a férfi tekintete. Gabriel pillantása feljebb és feljebb vándorolt, végül a szemébe nézett. Kék szemében olyan ígéret tükröződött, amelyet nem értett teljesen, de amelyre mégis nagyon vágyott. – Callie… – a férfi lélegzete olyan forró és intenzív volt, hogy a legbelsejéig hatolt. – Én… – Ralston hűvös levegőt fújt rá, a legérzékenyebb pontjára. Felnyögött. Teljesen elveszett. – Kire gondolsz? Nem bírta tovább. – Rád. A szó sikolyban végződött, mert a férfi ajkaival jutalmazta meg őszinteségéért. Hihetetlen érzés volt a férfi száját érezni magán. Kezeivel a hajába túrt, miközben a férfi nyalogatta, szívogatta, a nyelvével körözött. Szinte az eszét vesztette az élménytől. Sóhajtozott a kéjtől, a teste ívbe feszült, szinte koldult, hogy még többet és többet kapjon, pedig a szégyentől már így is szinte megsemmisült. A nyelvével körözött benne, és a kéj olyan hullámát váltotta ki belőle, hogy Callie a nevét kiáltotta, megragadta a vállát, hogy

ellökje magától, hogy közelebb húzza magához. A férfi erre a csípőjénél ragadta meg, hogy megtartsa, és ajkai a lány gyönyöre középpontjára zárultak. Ügyes, mohó szája a gyönyör szakadékának szélére sodorta őt. – Ne… – nyöszörgött Callie, és a fejét rázta. Védekezni próbált a benne lüktető intenzív érzésekkel szemben. – Gabriel, hagyd abba, kérlek! A férfi nem törődött vele, még erősebben nyalta, szívta, még mélyebbre hatolt benne az ujjával, hogy még több édes folyadék áramoljon belőle. És akkor, mintha pontosan tudná, hogy mi kell a testének, felgyorsította a mozdulatait. Az ujjai és a nyelve tökéletes összhangban mozogtak, és Callie-t magával ragadta a szenvedély és a kéj hulláma. Amikor már azt hitte, hogy nem bírja tovább, megtört a hullám, és Callie is darabjaira hullott. Teljesen átadta magát az érzésnek. A nevét sikoltotta, mikor a világ darabjaira hullott körülötte. A férfi szája puhább lett, ujjai megálltak. Callie is lassan visszatalált a valóságba. A férfi felemelte a fejét. Figyelmesen nézte, ahogy Callie kinyitja a szemét és a szemébe néz. A férfi tekintete tele volt szenvedéllyel, kielégüléssel és még valamivel, amit nem tudott volna megnevezni. A férfi előrehajolt, és olyan sötét hévvel tette magáévá az ajkát, ami viszont valahogy idegen volt. A csókja inkább olyan volt, mint valami billog, nem olyan, mint egy valódi kényeztetés. A következő pillanatban a férfi eltávolodott, és nyers hangon mondta: – Tehát mégis kívánsz engem. Szavai áthatoltak az érzések ködén, amely körülvette őt, és rögtön megfeszült. Tisztán felismerte, hogy Ralston mit akart mondani. Nem a szenvedély vezérelte, amikor fényes nappal a dolgozószobájában ki akarta elégíteni őt, hanem az, hogy fölényét mint férfi bizonyítsa. Nem volt más ez az egész, mint egy verseny és ő sem volt más, mint egy újabb trófea.

Ralston nem akarta őt, hát persze hogy nem akarta. Ő olyan színtelen-szagtalan nő úgyis. A gondolatra hideg áramlott szét benne. Felegyenesedett, és teljes erejéből ellökte őt magától, hogy megtántorodott. Hirtelen irtózott a szájától, kezétől, forróságától. Felállt, megigazította a szoknyáját, botladozva elment mellette, és az ajtóhoz rohant. Csak minél gyorsabban el innen, minél messzebbre tőle. – Callie… – szólt a férfi. Ő is felállt, és utánament. A lány megfordult, látta, hogy a férfi szorosan mögötte van. Kinyújtotta a kezét, hogy ne jöjjön közelebb. Mintha meg tudná akadályozni, hogy mélyebb gyökereket eresszen a szívében. Pedig ahhoz már túlontúl késő volt. A férfi kócos hajjal, kioldódott nyakkendővel, kigombolódott mellényével maga volt a kicsapongás. Ebben a pillanatban nem volt kérdés, hogy Gabriel St. John, Ralston márkija valódi nőcsábász. Számtalan nővel volt már ilyen kis kalandja, biztos akkor csak azért, hogy bebizonyítsa a fölényét. Callie a fejét rázta. Magában is csalódott. Annyira nyilvánvaló volt, hogy nem jelent semmit a számára. Hogy nem vette ezt korábban észre? Mert nem akartad látni. Olyan vagy, mint Szeléné. Arra vagy ítélve, hogy egy örök álmot alvó halandót szeress. Behunyta a szemét, akarattal tartotta vissza könnyeit. Legalább addig ne sírjon, míg kijut innen. A házából. A férfi arrogáns arckifejezéssel vonta fel a szemöldökét: – Mégsem igaz, amit az előbb mondtál? Callie meg volt bántva, és a fájdalmát már nem tudta tovább leplezni. Halkan, vékony hangon nyöszörögte: – De, igaz. Mindig csak te voltál nekem. Figyelmesen nézte a férfit, és látta rajta, hogy tudja, hogy az igazat mondja neki. És akkor hozzáfűzte: – Azt kívánom, bárcsak ne te lennél, hanem valaki más. Ezekkel a szavakkal sarkon fordult, és minden önérzetét sutba dobva kimenekült a szobából.

A márki nézte, látszólag minden érzelem nélkül. Csak akkor káromkodott egyet hangosan, amikor hallotta, hogy bezáródik a ház kapuja. Káromkodása visszhangzott az egész szobában. Jóval később Ralston a zongorájánál ült, és remélte, hogy hangszere ezúttal is betölti szokásos feladatát: segíti őt felejteni. Energikusan játszott, olyan erővel, amely a hangszerből zabolátlan hangokat csalogatott elő. A hangok hevesen, vadul csendültek fel, ujjai szaladtak a billentyűkön. Lehunyta a szemét, és arra várt, hogy a zene kiveri Callie-t a fejéből. Mindig csak te voltál. A zene beborította őt. Élvezte a mélyebb hangokat, a sötéteket, minden érzelmet beleölt a játékába. A zene, amely költői és vágyakkal teli volt, mintegy büntetés volt a számára, mert újra és újra Callie-t idézte az emlékezetébe, megbántott, fájdalmas arckifejezését, mielőtt elmenekült a házból. Mielőtt elmenekült előle. Azt kívánom, bárcsak ne te lennél, hanem valaki más. Káromkodott, de káromkodását is elnyelte zongorajátéka. Callie hűvös reakciója, amit olyannyira megérdemelt, szintén csak a vágyat ébresztette benne, hogy birtokba vegye őt, hogy az övé legyen. Már-már elviselhetetlen lehetett Callie számára, ahogy arra kényszerítette, hogy új szemmel nézzen magára, a testére, a lelkére. Tudta, hogy mit tett, érezte, hogy túl messzire ment. De már nem bírta abbahagyni akkor, amikor akarta. A pillanat éppen annyira magával ragadta, mint a lányt. Még ha a király lépett volna be a szobájába, akkor is nehezére esett volna abbahagyni. Ez a felismerés sokkolta, és abbahagyta a zongorázást. A fejét rázta, mintegy próbálta kirázni belőle az emléket. Milyen ez a nő? Ez a színtelen-szagtalan nő, aki korábban fel se tűnt neki? És egyszer csak nem volt már se színtelen, se szagtalan. Ralston gyűlölte magát azért, mert ezt mondta róla. Nem… Lady Calpurnia Hartwell ámulatba ejtő módon egyszer csak kibontotta a szárnyait, és teljesen más nő lett, mint akit

korábban ismert. És itt volt ez a kábító elegye az ártatlan kíváncsiságnak és a női akaraterőnek, ami elcsábította, és arra készteti, hogy úgy viselkedjen, ahogy viselkedett. Vágyott rá. Minden porcikájával. Úgy, ahogy soha korábban nem vágyott senkire. Természetesen nem lehet az övé. Nicknek igaza volt: Callie szerelmet akart. Ezt Ralston már a legelejétől tudta – végül is soha nem rejtette véka alá, hogy hisz a szerelem hatalmában. A férfi elgondolkodott, hogy vajon milyen érzés lehet, ha valaki ennyire erősen hisz a szerelemben? Hogy a szerelem csak jót hoz? Hogy boldoggá teszi az embert? A fejét rázta, és a billentyűk fölé hajolt. A szerelemnek ezt az oldalát nem ismerte. Csak a fájdalmat ismerte, amit okozott, a lelket romboló bánatot, amit egy szerelem vége jelent. Egy emlék merült fel benne az apjáról, ahogy az a feleségének az örök szerelmet dicsérte. Egy nőnek, aki a házastársi és anyai kötelezettségeinek egyszerűen hátat fordított, anélkül, hogy hátranézett volna. És kétszer is megtette. Ennyi volt tehát az örök szerelem. Hangosan szitkozódott. Még ha nem is osztotta Callie elképzeléseit a szerelemről, ez nem jogosította fel arra, hogy lelketlenül bánjon vele. Bár tagadhatatlan, hogy a vele töltött délután az ő számára is nagy élvezetet nyújtott, ugyanakkor elismerte, hogy ez a fajta viselkedés elfogadhatatlan. Callie valami sokkal-sokkal többet érdemelt. Bocsánatot kellene kérnie. Még akkor is, ha viselkedését egy kicsit sem bánta meg. Újra játszani kezdett, lassabban, töprengőbben, ahogy a hangulata diktálta. Nemsokára kopogtak. Abbahagyta a játékot és megfordult a zongoraszéken. Átfutott az agyán, hogy lehet, hogy Callie jött vissza, és az ajtó előtt állva arra vár, hogy behívja. – Tessék.

Az ajtó kinyílt. Már a sziluett alapján felismerte, hogy ki jött hozzá. A húga. A mai napon valóban nem volt hiány a nőkből, akiktől bocsánatot kellett kérnie. – Juliana, gyere csak! Felállt, fogott egy gyújtódobozt és meggyújtotta egy kandeláber gyertyáit. Julianának intett, hogy üljön le a kandalló mellé egy fotelba. – Nem is vettem észre, hogy már ennyire besötétedett. Már jó későre jár – mondta Juliana halkan, leült, és várt, míg Ralston meggyújtott több gyertyát, és leült vele szemben. Amikor már kinyitotta volna a száját, hogy megszólaljon, a férfi felemelte a kezét, hogy még ne beszéljen. – Engedd meg, kérlek, hogy először én kérjek tőled elnézést. Juliana szemei tágra nyíltak, amikor a férfi hozzátette: – Nem szabadott volna elveszíteni az önuralmamat. A húga mosolygott. – Azt hiszem, hogy a hirtelenségünk egy újabb közös tulajdonságunk, bátyám. – Igen, az biztos – mondta a férfi. Juliana sóhajtott. Kényelmesen elhelyezkedett a fotelban. – Azért jöttem, hogy… fare lepace. Gabriel kinyújtotta a lábait, és mosolyogva dőlt hátra, amikor húga olasz szavait hallotta. – Nagyon örülnék, ha kibékülnénk. A lány egy nagy, barna papírba burkolt kis csomagot vett elő: – Olaszországban azt szokás mondani, hogy a kis ajándékok tartják fenn a barátságot. Ralston átvette az ajándékot. – Ezt mi Angliában is így gondoljuk. A lány mosolygott. – Jó, hogy néhány dolog mindenhol ugyanolyan.

– Gondolom az elmúlt időszakban sok változáson mentél keresztül. Juliana lehajtotta a fejét. – Ahogy mondod. Pillantása a csomagra esett: – Nem is vagy kíváncsi rá, hogy mi van a csomagban? Gabriel a gondosan becsomagolt ajándékra nézett, és megállapította magában, hogy nagyon is kíváncsi. Mikor kapott utoljára ajándékot? Ajándékot valakitől, aki nem várt viszonzást? A húgára nézett, és látta, hogy az milyen várakozással teli izgalommal néz rá, láthatóan remélte, hogy az, ami az egyszerű barna csomagolópapír alatt rejtőzött, megörvendezteti őt. Igen, nagyon kíváncsi volt. Kibontotta a masnit, eltépte a papírt, és megpillantotta a Mozartéletrajzot. Meglepte a lány figyelmessége. – Honnan tudtad, hogy szenvedélyesen szeretem Mozartot? Juliana mosolygott. – Én is ebben a házban lakom. Nem nehéz kitalálni, hogy ki a kedvenc zeneszerződ. Ralston gyengéden simította végig a bőrkötéses kötetet. – Még ma este elkezdem olvasni. Komoly tekintettel nézett a húgára, és azt mondta: – Köszönöm, Juliana. A lány kicsit elfogódottan mosolygott rá. – Szívesen. Örülök, hogy tetszik. – Igen, nagyon. Csodálkozott, hogy ez a fiatal lány, aki annyi mindenen ment keresztül, aki hirtelen egy vadidegen országban, egy vadidegen férfi házának küszöbén találta magát, ajándékot vett neki. – Én nem vettem ajándékot neked. A lány nevetett. – Persze hogy nem. Miért is vettél volna? Mivel a férfi erre nem tudott mit válaszolni, hozzáfűzte:

– Egy család vagyunk. A rokonok meg szokták egymást ajándékozni, nem? A férfi töprengve hallgatott, majd így szólt: – Valójában fogalmam sincs, hogy mit szoktak csinálni egy családban. Hosszú ideig nem volt más rokonom, csak Nick. Juliana is elgondolkodott. – Jó, rendben. De végül is megegyezhetünk abban, hogy egy családban szokás az ilyesmi. Legalábbis a mi családunkban, nem? – Ez nagyon jó ötletnek tűnik. Juliana tapsolt egyet örömében, és őszintén mosolygott. – Ez annyira csodálatos! Mintegy mellékesen hozzátette: – Tudod, hogy én mindig egy idősebb testvérre vágytam, aki elkényeztet? A férfi nevetett kissé megjátszott ártatlanságán. – Tényleg? Javasolhatom, hogy ezt a különleges kívánságodat Nickkel beszéld meg? A lány felvonta a szemöldökét, és nevetésben tört ki. – Ezt kitűnő tervnek tartom! Suttogásra váltott, mint az összeesküvők. – Gondolod, hogy nagyon extravagáns lesz? – Reméljük a legjobbakat. – Igen, a legjobbakat! Meghitt csend ereszkedett közéjük. Juliana nézte, ahogy Gábriel az új könyvét lapozgatja. A férfi végül felnézett, és megkérdezte: – Mikor volt arra időd, hogy megvedd? Juliana legyintve mondta: – Callie, Mariana és én a Bond Streeten fedeztünk fel egy könyvesboltot. A könyvet valaki melegen ajánlotta, és Callie is azt gondolta, hogy nagyon fogsz örülni neki. A férfi a név hallatán kissé feszültté vált. – Igen? Tényleg? Juliana bólintott.

– Azt hiszem, hogy ő mindig jó tanácsokat ad. Amikor Gabriel láthatólag csak kényelmetlenül fészkelődött a székében és hallgatott, Juliana kissé hunyorogva, figyelmesen ránézett. – Úgy tűnik, hogy rossz a lelkiismereted. Gabriel kerülte a tekintetét, és a kandeláberre nézett, amelyet nemrég a közelükbe tett. – Ma mindent megtettem, hogy magamra haragítsam. Azt hiszem, hogy most éppen nagyon… dühös rám. – Ajjaj – évődött Juliana. – Azt akarod mondani, hogy ma délután nem Monsieur Latuffe volt az egyetlen idióta? Ralston arcán őszinte megbánás tükröződött. – Nem, úgy tűnik, hogy nem. Kényelmesen elhelyezkedett. – Tudod, nem hiszem, hogy bárki korábban így beszélt volna velem. Juliana arcán mosoly suhant át. – Már régóta nagy szükséged lett volna egy húgra. A férfi láthatóan elgondolkodott a szavain. – Azt hiszem, hogy igazad lehet. – Callie teljesen más, mint a többi nő – mondta Juliana, láthatólag nagyon messzire merészkedett. – Mindig mindent meg akar tenni annak érdekében, hogy egy helyzetet rendbe hozzon. Ralston lelki szemei előtt automatikusan megjelent egy kép. Callie, ahogy a dolgozószobája előtt állt, és láthatóan annyira meg van bántva amiatt, aminek véletlenül a fültanúja volt, és mégis kész volt arra, hogy megvédje Julianát, és pontosan megmondja neki, hogy hol lépte túl a testvéri szerepkör határait. Mintha személyes büszkesége valahogy kevésbé lett volna fontos, mint Juliana boldogsága. Miután figyelmét újra Julianára fordította, a húga tekintetéből látta, hogy sok mindent magától is tud. – Úgy tűnik, hogy ez neked is feltűnt – mondta neki a húga.

– Igen, valóban különleges ember. – Talán elnézést kellene kérned a… – Juliana láthatólag kereste a megfelelő szót. – Az ostobaságomért? A lány mosolygott. – Te mondtad… A férfi fészkelődött a székében, keresztbe tette a lábait, majd mindketten elhallgattak, mintha mindketten a saját gondolataikba merültek volna. Végül Gabriel ragadta magához a szót: – Érdekelnek a művészetek? – Igen – válaszolta meglepetten a lány. – Akkor szeretnélek meghívni a Royal Akadémia kiállítására. – Felemelte a könyvet. – Köszönetképpen a könyvért. – Nem szükséges így külön megköszönnöd az ajándékot. Tudod, egy családban ez így szokás. A férfi lehajtotta a fejét. – Akkor azt szeretném, ha családilag ellátogatnánk a Royal Akadémia kiállítására. – Vagy úgy. Ha szeretnél egy új szokást bevezetni a családunkban, akkor nincs más választásom, mint hogy igent mondjak. A férfi nevetett. – Milyen nagyvonalú vagy! – Igen, tudom. Gabriel mosolyogva előrehajolt. – Tudod, Juliana, azt hiszem, hogy már régóta szükséged lett volna egy bátyra. Juliana picit oldalra hajtotta a fejét, amely szokását a férfi egyéb ként egyre kedvesebbnek találta: – Azt hiszem, igazad van.

16. fejezet Callie a Somerset-ház előtt szállt ki a Rivington család hintójából, és Marianához fordult, aki utána próbált kikecmeregni a kocsiból. A nővéreket rögtön hömpölygő embertömeg vette körül, akik mind a Royal Akadémia kiállítására, a szezon egyik legnépszerűbb rendezvényére vártak bebocsátásra. Callie látta, hogy Mariana szerelmes pillantással karol Rivingtonba, és a pár együtt lépdel fel a széles márványlépcsőn, amely a kiállításnak helyt adó Somerset-ház bejáratához vezetett. Callie elnyomta halk sóhaját, amikor a láthatóan szerelmes pár után nézett. – Lady Calpurnia? A lány kísérőjéhez, Lord Oxfordhoz fordult. – Akkor mi is megyünk? Callie sugárzó mosolyt erőltetett magára, és a férfiba karolt. – Örömmel, mylord. Követték Marianát és Rivingtont a galériába. Callie nem akarta, hogy Oxford furcsa viselkedése elrontsa a délutánját. A Royal Akadémia kiállítása mindig is Callie egyik legkedvesebb rendezvénye volt a szezonban, mivel az esemény a londoniak számára bepillantást nyújtott az ország legismertebb művészeinek alkotásaiba. Callie odavolt a művészetekért, és mindig törekedett arra, hogy eljusson a kiállításokra. – Azt hallottam, mylord, hogy ma megcsodálhatjuk Blake legújabb metszeteit – mondta, miközben felmentek a bejárat előtti lépcsősoron. Oxford furcsán nézett rá, és hitetlenkedve kérdezte: – Gondolom, hogy ön nem a művészi alkotások miatt van itt, ugye?

Callie láthatóan zavarba jött. – Dehogynem. Nagyon élvezem a képzőművészeteket. Ön talán nem? – De, egy csinos kis festmény nekem is tetszik – magyarázta Oxford. – De senki nem azért megy egy kiállítás megnyitójára, hogy a műveket nézegesse. Sokkal inkább arról van szó, hogy mások előtt megmutassa az ember, hogy sikerült jegyet, meghívót szereznie. Callie lehajtotta a fejét, hogy Oxford ne lássa, mennyire meg van döbbenve. – Ó, igen! Az is egy nagyszerű teljesítmény, ha az embernek sikerül meghívót szereznie. – Járt már itt korábban? – érdeklődött Lord Oxford, hangjában némi dicsekvéssel. Callie vonakodott a válasszal, nem volt benne biztos, hogy őszintének kell-e lennie. Végül is nem kellene mindenáron annak lennie. Mariana, aki Rivingtonnal együtt arra várt, hogy Callie-ék beérjék őket, helyette is válaszolt: – Édesapánk támogatója volt a Royal Akadémiának, Lord Oxford. Callie-nek ez az egyik kedvenc napja az évben. – Valóban? Nem gondoltam volna, hogy ön olyan… olyan absztrakt gondolkodású. – A férfin látszott, hogy nem nagyon szokta használni az absztrakt szót. – Ó, Callie nagyon járatos a művészetekben! Érdemes lenne meghallgatnia, hogy beszél a reneszánszról. Mariana sugárzó mosollyal nézett a lordra, majd folytatta: – Remélem, nem bánja, ha egy rövid időre elrabolom a kedves nővéremet. Látok ott egy Pearce-festményt, és már annyira vágytunk rá, hogy végre láthassuk. Ezzel karon ragadta Callie-t, és a tömegen keresztül elvonszolta. – Egek, ez az Oxford elviselhetetlen! Mi ütött beléd, amikor elfogadtad a meghívását?

– Nézd, Mariana, ha eddig még nem tűnt volna fel neked, nem vagyok abban a helyzetben, hogy visszautasítsak egy meghívást. – Rövid szünetet tartott, majd folytatta: – Egyébként pedig nem is olyan borzalmas. – Csak egy agyalágyult iszákos – mondta ki Mariana nyíltan. Közben Lady Longwellre mosolygott, miközben elmentek mellette. A lady szintén biccentett feléjük. Mariana folytatta: – Te jó ég, te férfinak öltözöl és belopózol Benedick vívóklubjába, közben meg nem mered visszautasítani Oxfordot? – Pszt! – Callie gyorsan körbenézett, hogy megbizonyosodjon arról, hogy senki nem hallotta, mit mondott a húga. – Te megőrültél, hogy ezt itt akarod megtárgyalni velem? Tény, hogy elfogadtam Oxford meghívását, és az is tény, hogy most nagyon udvariatlanul viselkedünk. – Na és? Rivington majd szórakoztatja. Látszott, hogy Mariana figyelmét valami más vonja el, mert lábujjhegyre állva nyújtogatta a nyakát. – Nem láttad Julianát, ugye? Callie láthatóan teljesen ledöbbent. – Juliana Fiorit? Mariana elég furcsán nézett Callie-re. – Igen, Calpurnia, Juliana Fiorit. Te ismersz más Julianát rajta kívül? – Nem tudtam, hogy ő is jön. – Nos – kezdte Mariana, miközben továbbra is a közönséget kémlelte –, azt hiszem, Ralston felajánlotta neki, hogy elkíséri. Megígértem Julianának, hogy Blake Jeruzsálemét nem fogjuk nélküle meg nézni. Callie szólásra nyitotta az ajkát, de igazából nem nagyon tudott mit mondani, csak azt tudta, hogy kénytelen lesz elhagyni a kiállítást, még mielőtt belebotlik Ralstonba. Képtelen lett volna találkozni, vagy egy helyiségben tartózkodni vele. Az se számított, hogy fél London egy teremben tartózkodik majd vele, Callie-t pánik fogta el.

– Ó, itt vannak a hölgyek, akiket kerestünk! – Callie és Mariana megfordultak, és Oxforddal és Rivingtonnal álltak szemben. Oxford és Callie tekintete találkozott, és a férfi sugárzóan rámosolygott. – Ön faképnél hagyott bennünket, de mi kiváló nyomkeresők vagyunk. – Igen, valóban úgy tűnik, mylord. A délután egyre furcsábban alakult. Otthon kellett volna maradnia, ez most már egészen bizonyos. – Lady Calpurnia, van kedve a kíséretemben megtekinteni az északi galéria festményeit? – Én… – egy futó pillanatra Callie-ban felmerült, hogy visszautasítsa, de aztán rájött, hogy a délután Oxford társaságában sokkal kevésbé lenne kellemetlen, mint az, hogy végig Ralstont kerülgesse. – … nagy örömmel, mylord. – Nagyszerű. Callie belékarolt és a fő kiállítótermen keresztül az északi kijárat leié indultak. Közben a férfi így szólt: – Akkor ma a reneszánsz festőket keressük meg, ugye? Callie a nyelvébe harapott, és letett arról, hogy a férfinak elmagyarázza, hogy ez egy kortárs kiállítás, ilyenformán nincsenek reneszánsz festők. Ehelyett csak némán mosolygott, és hagyta, hogy Oxford vezesse. Amikor a kevésbé népes északi galériába léptek, a férfi ismét sugárzó mosollyal fordult felé. – Nos, mi a véleménye a kiállításról? Callie viszonozta a mosolyát, és udvariasan így felelt: – Az idei válogatás igazán kitűnő. Köszönöm, hogy elkísért. A férfi közelebb hajolt. – Lady Calpurnia, mondja csak el bátran, amit gondol. Biztosan van még mondanivalója. – Egy nagy portréra mutatott, és így szólt: – Mi a véleménye erről?

Callie megnézte a festményt, amely a királyt kifejezetten előnyös színben mutatta, és azt mondta: – György király biztosan igen elégedett volt a portréjával. Oxford nevetett: – Milyen diplomatikus! Callie is nevetett, és a férfit nézte. Persze hogy egy dandy volt és elég unalmas, de láthatóan jó a humorérzéke, és nem feltétlenül ronda. Meglepetten állapította meg magában, hogy élvezi a délutánt. Oxford még közelebb hajolt. – Reméltem, hogy egy kicsit el tudunk különülni a húgától és Rivingtontól. Callie felvonta a szemöldökét: – Mylord? – Tudom – mondta a férfi, aki félreértette Callie tartózkodását, – hogy szinte hihetetlen, hogy ez megtörténik. Egy ujjal diszkréten megsimogatta Callie felkarját. Mosolya még szélesebb lett, és újra közelebb hajolt. – Pedig tényleg megtörténik, Lady Calpurnia. – Lord Oxford – mondta Callie gyorsan, és próbált témát váltani, hogy mindkettejüket megkímélje a további kellemetlenségektől –, azt hittem, hogy megkeressük a reneszánsz festményeket. De itt nem látok ilyeneket. – Keressünk talán egy nyugodtabb, meghittebb helyecskét? – kérdezte a férfi halkan. Tényleg whiskyszaga van, vagy csak képzelődöm? Callie próbált kitérni: – Talán mégiscsak a fő kiállító terembe tették őket. A férfi töprengett. – Látom, attól tart, hogy megláthatnak bennünket. Callie szinte belekapaszkodott a szavakba. – Igen, valóban ettől tartok. A férfi megértően villantotta fel fogsorát. – Természetes dolog. Menjünk akkor vissza a fő kiállító terembe.

Ki gondolta volna, hogy Oxford ilyen megértő tud lenni? Callie olyannyira meglepődött ezen a váltáson, hogy ezúttal őszinte mosollyal mondott köszönetet a férfinak. Visszamentek a fő kiállító terembe. A tömegben elkerülhetetlen volt, hogy néha Oxfordhoz préselődjön. Ekkor a férfi kihasználva az alkalmat, megsimogatta. Callie túl bizalmasnak érezte ezt, és a kezét a torkára téve így szólt: – Teljesen ki vagyok száradva. Hozna nekem egy limonádét? Addig megkeresem a húgomat. Oxford hunyorgott, ami vélhetően aggodalmát volt hivatott jelezni, és azt mondta: – Hogyne, természetesen. – Ó, köszönöm, mylord! – mondta Callie, közben próbált úgy tenni, mint aki kokettál a férfival. Nézte, ahogy Oxford elmegy és eltűnik a tömegben. Lassan kiengedte a levegőt. Ez az egész délután, úgy ahogy van, egy nagy hiba volt. – Úgy látom, hogy Oxford már a tenyeréből eszik – hangzott el egy megjegyzés közvetlen a közeléből. Nyugalmat kényszerített magára, és a hang irányába fordult. – Ó, Lord Ralston, micsoda meglepetés! – mondta, de a hanglejtése meghazudtolta látszólagos örömét. Hirtelen nagyon elfáradt. Elege lett a szócsatákból Ralstonnal, elege volt abból is, hogy hogyan járjon túl Oxford eszén, és abból is, hogy itt legyen a londoni szépek és gazdagok között. Egyszerűen haza akart menni. – Lady Calpurnia – üdvözölte mély meghajlással Ralston – , reméltem, hogy itt találom. Szavai, hogy a férfi látni szerette volna, néhány hónapja még eufórikus örömmel töltötték volna el. Ma azonban másra sem vágyott jobban, mint hogy sarkon forduljon és hazarohanjon. Ha a férfi kék szemébe nézett, akkor csak a fájdalomra és a zavarra tudott vissza gondolni, amelyet a férfi utolsó találkozásukkor okozott. Összeszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy társalogni kellene ezzel a

férfival, miután tudta, hogy nem több, mint egy sakkbábu a számára egy olyan játékban, amit ő maga nem is ért igazán. Képtelen volt tovább udvariaskodni. – Azért ez így nem felel meg a valóságnak. Tudta, hogy itt talál, hiszen hallotta, amikor Oxford meghívott. – Valóban – mondta Ralston, mint aki beismeri, hogy ezt a csörtét most éppen elvesztette. – Mégis reméltem, hogy ma délután találkozom önnel. Bár be kell vallanom, hogy némileg a kedvemet szegte, amikor láttam, hogy úgy mosolyog Oxfordra, mintha ő lenne itt az egyedüli férfi. Callie nem tette meg neki azt a szívességet, hogy beavassa az igazságba. – Oxford nagyon előzékeny úriember. – Előzékeny – ismételte meg Ralston, kissé ironikusan. Callie nem leplezte tovább a keserűségét. – Mit akar tőlem, mylord? – Érdekes kérdés – mondta a férfi talányosan, majd hozzáfűzte. – Beszélni akarok magával. Hirtelen úgy érezte, hogy Oxford a kisebbik rossz. – Most nem érek rá. Talán máskor. Nem egyedül jöttem. – Hirtelen elfordult, hogy mielőbb távozzon. – Úgy tűnik, hogy a kísérője magára hagyta – mondta Ralston ironikusan. – Nem engedhetem, hogy egyedül vágjon át ezen a tömegen. Ez nem lenne méltó egy úriemberhez. Elborította a düh. Nem tudna már végre békén hagyni? – Ja persze, semmiképpen nem szeretné, hogy folt essen az úriemberségén – mondta cseppet sem tárgyilagos hanglejtéssel. – Ne aggódjon, mylord. Biztos, hogy Oxford hamarosan visszajön. – Ebben a tömegben? Ebben igazán nem bízhatunk. Ettől a férfitől tényleg meg lehet őrülni. Callie most már szó nélkül ott akarta hagyni, de akkora volt a tülekedés, hogy megmoccanni se tudott. Mérgesen dobbantott. – Ezt direkt csinálta – mondta duzzogva.

– Azt akarja mondani, hogy én csábítottam ide ezt a sok embert, hogy csapdába csaljam magát? – Abszolút kinézem magából. – Akkor viszont alaposan túlbecsüli a képességeimet, császárnőm. Callie a beceneve hallatán elpirult, és suttogva kérte: – Ne hívjon így! A férfi megfogta a könyökét, és a nyugati galéria felé vezette. A lány tiltakozni próbált, de gyorsan feladta, mert nem akart feltűnést kelteni és pletykálásra okot adni. A nyugati galériában aztán a férfi elengedte a könyökét, de még keresztülmentek ezen a termen is, mert itt is nagyon sokan voltak. A terem túlsó végében egy hatalmas paraván állt. – Hová visz? – kérdezte Callie suttogva. Ijedten tekintett az emberekre, de láthatóan nem tűnt fel nekik, hogy őt éppen elrabolták. A férfi betolta őt a hatalmas paraván mögé. Kettesben maradtak. Callie-t elborították az érzései, a félelem és ingerültség keveréke. A hatalmas mahagóni paravánt a nyugatra néző óriási ablakokkal párhuzamosan állították fel, hogy a látogatókat ne zavarja a beáradó napfény. A paraván felfogta a napsugarakat, de a másik oldalról beszűrődő zajokat is tompította. Kiváló hely egy légyottra. Callie elhessegette a gondolatot, és hagyta, hogy a düh és a sértettség kerekedjen felül benne, amelyet utolsó találkozásuk óta újra és újra érzett. Nem hagyhatta, hogy a férfi diktáljon. Legalábbis itt és most nem. – Maga megőrült? – suttogta dühösen. – Senki se látott bennünket. – Azt maga honnan tudja? – Tudom és kész – Az arca felé nyúlt, hogy megsimogassa. Callie összerezzent. – Ne nyúljon hozzám! – mondta. Nem tudta megállapítani, milyen érzés gyúlt ki a férfi tekintetében.

– Soha nem tennék olyat, ami veszélyeztetné az ön jó hírét, Callie. – Úgy tűnt, hogy őszintén beszél. – Ne haragudjon, mylord, de nekem az a benyomásom, hogy a jó híremet nagyon is könnyedén kockára teszi, ahogy csak felbukkan a közelemben – bukott ki belőle. Mindenképpen meg akarta bántani, azt akarta, hogy ugyanazt a fájdalmat érezze, amit ő az elmúlt napokban. Ralston fanyarul mosolygott. – Ezt megérdemeltem. – Ez édeskevés – mondta Callie, vakmerő tekintettel. – Én már a bálteremben megmondtam, hogy elegem van a kis jelenetekből, és magából is. Az érdeklődésemet teljes mértékben félreértelmezte. És ha most megbocsát, Lord Oxford már bizonyára keres. – Nem gondolhatja komolyan ezt az Oxfordot. Callie nem felelt. Elment mellette, és ki akart jutni a paraván túloldalára. Ralston azonban megfogta a kezét. Nem fogta annyira erősen, hogy ne tudta volna kiszabadítani, de a férfi kesztyűjén keresztül áramló forróság arra kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Ebben a pillanatban a férfi csak arra vágyott, hogy a nő vele maradjon. Hogy megbocsásson neki. Julianával érkezett a kiállításra, és rögtön Callie-t kezdte keresni. Bocsánatot akart kérni aljas viselkedéséért. Mindenre kész lett volna, hogy jóvátegye azt a fájdalmat, amit neki okozott. És szinte azonnal észre is vette az északi galéria bejáratánál, ahogy vidáman nevet Oxford viccén, és láthatóan pompásan szórakozik. A látvány felbőszítette. Callie nagyon boldognak és vonzónak tűnt, méghozzá a bunkó és primitív Oxford társaságában. Rá soha nem mosolygott ilyen nyíltan, kedvesen. És ha egyszer így mosolyogna rá, akkor ő nem úgy reagálna, mint a faragatlan Oxford, és nem hagyná magára a tömegben. Nem. Ha rá is így nézne, akkor a karjaiba venné, és csak csókolná, csókolná az ájulásig. Az ördögbe, hogy minek ide ez a kiállítás?!

Az ájulásig akarta csókolni még így is, hogy rá nem mosolygott úgy, mint Oxfordra. Meg fogja találni a módját, hogy jóvátegye az okozott kárt. Először ezt az Oxfordot kell eltávolítania. A vele kötött fogadás egyszerűen ostobaság volt. Ralston előtt világossá vált, hogy a fogadásukkal csak még jobban feltüzelte Oxfordot, hogy bebizonyítsa, igen is meg tudja hódítani Callie-t. Már csak azért sem fogja feladni, és persze azért sem, mert ezer fontot nyerhet vele, ha megszerzi a lányt. – Ne higgyen Oxfordnak – mondta Ralston. – És miért ne? – kérdezte a lány gúnyos hanghordozással. – Mert csak a pénzére hajt, és annyi esze van, mint egy kecskének. – Igen, értem – felelte Callie úgy, mintha a márki azt magyarázta volna el az előbb, hogy az ég márpedig kék. A férfi a homlokát ráncolva kérdezte: – Akkor miért jött ide vele? – Azért, mert meghívott. A válasz, amely olyannyira kézenfekvő volt, bosszantotta a férfit. A hajába túrva így szólt: – Nem szabadna, hogy ennyi elég legyen, Callie, az isten szerelmére. Callie mosolygott, de szomorú, halvány mosolya csak idegessé tette a férfit. – Igaza van, tényleg nem szabadna – felelte Callie. Ahogy ezt kimondta, Ralston furcsa nyomást érzett a mellkasában. Ebben a pillanatban megszületett benne a döntés. Oxford nem kaphatja meg őt, nem fogja engedni. Hosszú percekig mélyen egymás szemébe néztek, aztán Callie el akarta venni a kezét, de a férfi azt érezte, hogy képtelen elengedni. Az ujjai csak még makacsabbul fonódtak össze, és nem engedték, A lány meglepve nézett rá. – Hadd vigyem el valahová! – kérlelte a férfi. – Mylord?

– Mihez lenne kedve? Adja meg nekem is azt az esélyt, amit Oxfordnak. – Ez nem verseny – mondta Callie nyugodtan. A férfi érezte, hogy a szavaiban volt valami mélyebb értelem is, amit azonban nem teljesen értett. De próbált nem figyelni rá, és megismételte: – Hadd vigyem el valahová! Ön mondja meg, hogy hová. Újra az Operába, egy piknikre Marianával és Rivingtonnal. Vagy kocsikázni. Callie egy pillanatig gondolkodott. – Nem szeretném, hogy ilyen programokra kísérjen el – Miért nem? – Azért, mert új életet akarok kezdeni. Nem akarok semmi színt, semmi pörgést. Szavai szinte fizikai fájdalmat okoztak a férfinak, mert rögtön felismerte, hogy az ő saját bántó szavait ismétli. A fenébe. Mit mondhatna, hogy helyrehozza az egészet? Megint beletúrt sötét hajába, erre fürtjei lazán előreomlottak. Hirtelen ez a beszélgetés fontosabbnak tűnt a számára minden korábbinál. – Callie, kérem, bocsásson meg, adjon nekem esélyt arra, hogy bebizonyítsam önnek, nem vagyok aljas és tökkelütött gazember. – Nem tartom tökkelütöttnek. – Tehát azt nem vitatja, hogy gazember vagyok – mondta Ralston féloldalas mosollyal. – Na, jó, mondja, mihez lenne kedve! Callie türelmetlenül sóhajtott, és mindenfelé nézett, csak a férfira nem. Végül saját összekulcsolt kezeit nézve kérdezte: – Hogy mit szeretnék? A férfi úgy hunyorgott, mint akinek dereng valami. – Az átkozott listájára gondol, ugye? – Nos, ön kívánta, hogy a kísérete nélkül ne pipáljak ki egyetlen további pontot sem. – Igen, ez így van. – Természetesen Oxfordot is megkérhetném… – kezdte, de félbehagyta a mondatot, ami a férfiból halk nevetést váltott ki.

– Látom, kezd rájönni, hogyan játszadozhat velem, maga kis bestia. Nos, rendben. Akkor kipipálunk egy újabb tételt a listáján. Melyik legyen az? Callie egy pillanatra elgondolkodott, az alsó ajkát közben kissé be is harapta. Ez elvonta Ralston figyelmét a beszélgetésükről. Azon töprengett, megcsókolja, hogy a lány végre abbahagyja az ajkának harapdálását. Kis ideig az emlékeibe merült, hogy milyen édes volt a szája, milyen puhák az ajkai, milyen vad szenvedéllyel ölelték egymást. Már a gondolatra elöntötte a forróság, és már majdnem eljutott oda, hogy egyszerűen megcsókolja, amikor a lány ajkai egyetlen szót formáltak: – Szerencsejáték. A férfi a csodálkozástól felvonta a szemöldökét, és a fejét rázta, hogy kirázza belőle, amit hallott. Tényleg azt mondta volna, hogy szerencsejáték? A lány lelkesen bólintott. – Igen, szerencsejáték. Egy férfiklubban. A férfi nevetett. – Ezt nem mondhatja komolyan! – De igen, mylord. – Most éppen arra kért, hogy csempésszem be a Brook'sba, Callie. Hagyhatnánk végre ezeket a mylordokat és más hivataloskodó megszólításokat. A nevem Gabriel, és a te nevedet is tudom. A lány elfogódottan mosolygott. – Rendben van, Gabriel. Azt szeretném, ha elvinnél, hogy kipróbálhassak egy szerencsejátékot. Abba a férfiklubba, ahová te jársz. – Egyetlen nő sem lépi át a Brook's küszöbét, Callie. A lány kissé okoskodón félbeszakította: – Ezt azért kötve hiszem. – Jó rendben, tehát eddig nem volt olyan hölgy, aki átlépte volna a Brook's küszöbét. Ha rajtakapnak bennünket, engem páros lábbal rúgnak ki onnan. – A férfi a fejét rázta. – Nem tudnálak ehelyett

inkább arra rábeszélni, hogy kártyázzunk egy jót a Ralston-házban? Biztosíthatlak arról, hogy az élmény pontosan ugyanolyan lesz. – Egyáltalán nem hiszem, hogy ugyanolyan lenne – vélekedett Callie. – Az élmény lényegi eleme pontosan a klub maga. – De miért akarod? – A férfi őszintén meg volt döbbenve. A lány megpróbálta másképpen megközelíteni a lényeget. – Feltetted magadnak valaha is a kérdést, hogy mit csinálnak a nők a délutáni teázások és a vacsorák után? Miről beszélgetünk, amikor nélkületek töltjük az időt? – Nem. – Persze hogy nem. Azért, mert a mi életünk teljesen nyilvános. Szeretünk egyedül egy szobában üldögélni, külön a férfiaktól, de a házak, ahol mi összejövünk, a ti tulajdonotok, és ti is jártatok azokban a szobákban, ahová mi visszavonulunk. Mindig fennáll a lehetőség, hogy beléptek, ezért kézimunkázunk, vagy felszínes pletykálással töltjük az időt, és soha nem engedjük meg magunknak, hogy valami olyat tegyünk vagy mondjunk, ami megsértené a jó illemet és erkölcsöt, mert félünk, hogy ti megtudjátok. Nálatok ez másképp van – folytatta növekvő szenvedélyességgel. – A férfiaknak megvannak a titkos helyeik… fogadók, vívóiskolák, férfiklubok… És ott azt tehetitek, érezhetitek, és olyan élményeitek lehetnek, amilyet csak akartok. Távol asszonyaitok kíváncsi tekinteteitől. – Pontosan – mondta a férfi. – És pontosan ezért nem vihetlek cl a Brook'sba. – De miért ti vagytok azok, akiket megillet ez a fajta szabadság? Mit gondolsz, miért írtam a listámat? Szeretném én is megtapasztalni a szabadság érzését. Szeretném látni ezt a titkos helyet, azt a belső szentélyt, ahol a férfiak valódi férfiak lehetnek. A férfi nem válaszolt. Bizonytalan volt, hogyan bánjon ezzel az erős akaratú, hirtelen olyan idegenné váló nővel. – Callie – mondta nyugodtan és határozottan, kísérletet téve arra, hogy lezárja a vitát. – Ha rajtakapnának, az tönkretenné az egész életedet. A szerencsejáték egy dolog, de a Brook'sban?!

– A nagy Ralston márki netán fél attól, hogy mi történne, ha egy ilyen kockázatot vállalna? Vajon ugyanazzal a férfival állok szemben, aki egyszer a Hyde parkban egy porosz hercegnét kompromittált? A férfi nagyokat pislogott. – Semmi ilyesmit nem tettem. Callie nem tudta türtőztetni magát, hogy ne mosolyogjon. – Ó, ezek szerint találtunk végre egy olyan történetet, amelynek nincs valóságalapja. A férfi döbbenten nézte, ahogy Callie kihúzta magát, és egy királynő büszkeségével jelentette ki: – Tudod mit, nincs is rád szükségem. Benedick ajánlólevelével egyedül is be tudok lopózni a White's klubba. Gabriel hitetlenkedve nézett rá. – Soha nem írna neked ilyet. – Nem is kell, hogy írjon – felelte Callie tárgyilagos hangon. – A vívóklubjába a segítsége nélkül is be tudtam osonni. – De kijönni már nem tudtál egyedül, nekem kellett kihozni téged onnan! – mondta a férfi egy árnyalattal hangosabban, mint ami ideális lett volt a beszélgetésük helyszíne szempontjából. – Mondd ki akkor, hogy nem viszel magaddal! – Pontosan így van. – Kár, pedig úgy örültem, hogy együtt megyünk. A férfi teljesen tanácstalanul ingatta a fejét. – Ezt nem teheted. – Miért nem? Mert nő vagyok? – Nem! Azért, mert őrült vagy! Rajta fognak kapni! – Eddig még senki nem kapott el. – Én elkaptalak! Kétszer is! – Amint azt már korábban is megemlítettem – mondta a lány kissé fölényeskedőn –, te más kategória vagy. – És mennyiben? – kérdezte a férfi láthatólag dühösen.

– Nos, úgy tűnik, hogy te vagy a cinkostársam – mosolygott Callie. Mosolya ezúttal nem hasonlított arra a széles vigyorra, amelyet korábban Oxfordhoz intézett. A férfi abbahagyta a szitkozódást. Azt érezte, hogy a nő elismeri, és erre valami értelmetlen büszkeségi hullám töltötte el. Büszke volt arra, hogy ő az, akihez a lány izgatottságában fordult, büszke volt arra, hogy ő az, akit kísérőnek kért fel egy ilyen kalandhoz. És ebben a napfényesnek tűnő pillanatban, míg rejtekhelyüktől néhány hüvelyknyire a londoni elit fele hangosan szórakozott, a férfi hirtelen meglátta Callie szépségét: látta sugárzó barna szemeit, a haját, amely a napfényben mahagóni színben csillogott, és a száját, amely széles volt, hívogató, kellően szép ahhoz, hogy bármely férfi elcsábuljon. Tényleg különleges lány volt. A felismeréstől a lélegzete is elállt, olyan intenzív volt. – Ó, istenem, hogy te milyen gyönyörű vagy! A lány szeme tágra nyílt a döbbenettől, amikor meghallotta a szavait, ám a tekintete a bizalmatlanságtól újra összeszűkült. – Ne próbálj meg bókokkal eltéríteni a tervemtől! – Álmomban se jutna ilyesmi az eszembe. – Mert ki fogom próbálni a szerencsejátékot. Nem hagyom, hogy eltérítsenek a célomtól. – Persze, megértem. – Azt mondani nekem, hogy én… – Gyönyörű vagy. – Igen, pontosan. Még ez sem fog visszatántorítani. – Nem is akartalak. – Nem vagyok olyan együgyű, ezt te is tudod. A férfi egy lépéssel közelebb jött. – Tudom. Elviszlek a Brook'sba. – De még akkor is, ha nem viszel el… – A lány nem fejezte be a mondatot. – Tessék? Mit is mondtál? – Azt mondtam, hogy elviszlek. – Ó, akkor rendben.

– Igen, én is azt hiszem, hogy meglehetősen nagyvonalú vagyok – mondta a férfi, miközben egy tincset a lány füle mögé igazított. – De én nem vagyok szép – bukott ki belőle. A férfi kinevetette. – Nana – mondta nyugodtan, és úgy nézte, mintha ezt az új Calliet, akit éppen az imént fedezett fel, jobban be akarná vésni az emlékezetébe. – Ebben nem értünk egyet. És ajkát a lány ajkára tapasztotta. A lány szinte megrészegült a csókjától és a szavaitól, ezek mindegyike egyformán kábító volt. A csók más volt, mint a korábbiak, puhább, óvatosabb, mintha mindketten valami teljesen újat fedeztek volna fel, a gyengédség muzsikáját. Gabriel felemelte a fejét, és arra várt, hogy Callie kinyissa a szemét. Amikor ez megtörtént, a férfit újra meglepte a szépsége. Nézte az arcát, ahogyan visszatért abból az érzéki világból, ahová a csók révén került. – Azt mondtad, hogy színtelen és szagtalan vagyok. Gabriel a fejét ingatta, mint akit elvarázsoltak a lány tiszta, érzelmes barna szemei. – Egyáltalán nem vagy az. És újra megcsókolta. A szája olyan volt, mint egy lakoma. Szopogatta az ajkait, élvezte az ízüket, puhaságukat. A lány karjaival körülfonta a nyakát és az ujjaival beletúrt sötét fürtjeibe. Az érzésbe a férfi is beleborzongott. Fogaival kényeztette a száját, nyalogatta azt a részt, amit a lány mindig be szokott harapni. Amikor kicsit eltávolodott, mind a ketten zihálva kapkodták a levegőt. Gabriel a pokolba kívánta a paraván másik oldalán nézelődő londoniakat. Ezt most muszáj abbahagynia. Végül is pontosan azt tette, amit szigorúan megtiltott magának. Nem fogadta meg magában, hogy nem fogja többet kompromittáló helyzetbe hozni? Tartozott neki, sokkal tartozott neki. Lelki szemei előtt a következő kép jelent meg: Callie meztelen, csak a napfény borítja testét. Elhessegette a képet. Most ez nem volt

megfelelő pillanat, hogy átadja magát a fantáziáinak, hiszen azok csak még jobban felizgatták. Bőven eléggé kidudorodott már a nadrágja. Elvonta Callie kezét a hajából, és megcsókolta minden egyes ujjpercét, mielőtt újra a szemébe nézve mondta volna: – Bocsánatot kell kérnem tőled. Callie a homlokát ráncolta. – Tessék? A férfi egy csókot nyomott a homlokára, kisimítva az ott húzódó ráncokat, és szorosan magához ölelte, majd folytatta: – Bocsánatot kell kérnem tőled. Mindenért. A délutánért a Ralston-házban, a sportklubért, és Callie, ezért a délutánért is. Borzasztóan bántam veled, állandóan kompromittáltalak. Bocsánat, ne haragudj rám, kérlek. Callie pislogva nézett rá. A napfényben kipirult bőre rózsaszínűnek tűnt. Mivel nem szólt semmit, a férfi azt mondta: – Nagyon szeretnék mindent jóvátenni. Az lesz az első lépés, hogy elviszlek a Brook'sba. Mintha árnyék suhant volna át Callie arcán, mintha csalódott volna, de az árnyék a következő pillanatban el is tűnt. Ralston folytatta: – Ma este megyünk. – Ma este? – Kivéve, ha még az estét is Oxforddal szeretnéd tölteni – jelentette ki a férfi hűvösen. – Nem… de a Cavendishék báljába akartam menni. Még ki kell mentenem magam. – A lány kitért a férfi tekintete elől. – Ez így nagyon jó lenne. Ha akkor megyünk, amikor a bál nagyban tombol, akkor könnyebben tudnánk a tervet megvalósítani. – És mit vegyek fel? – kérdezte halkan. A férfi emlékezetében akaratlanul is felvillant a férfiruhába öltözött Callie képe, a testhez simuló vívónadrág, az élvezettől kipirult bőre, a lekötözött mellei, melyeket kiszabadított, és

amelyekkel hozzásimult. Megint úgy érezte, hogy a nadrágja egyre szűkebb, ezen egy kicsit elfordult, mielőtt azt mondta: – Azt hiszem, hogy férfiruhában kellene jönnöd. Van olyan ruhád, amelyet fel lehet venni egy klubba? Vagy a vívóruhádat kell újra felvenned? A lány belepirult az ugratásba, és a fejét rázta. – Nem, már szereztem valamit, ami jobban passzol. Hát persze hogy már elintézte. A férfi visszafogta magát, és nem kérdezte meg, hogy mikor nyílt korábban alkalma arra, hogy egy ilyen ruhát felvegyen. Az egész Brook's borzalmas ötlet volt. De már a szavát adta. Még mindig jobb, ha ő kíséri, mintha valaki más. Jobb, mint ha Oxford menne vele. Az a gondolat, hogy a férfiruhába öltözött Callie Oxforddal megy valahová, olyan borzalmas volt, hogy legszívesebben rögtön behúzott volna egyet a fickónak. Úgy érezte, hogy sürgősen meg kell szabadulnia attól a rémes látomástól, hogy Callie és Oxford együtt mennek valahová, ezért a paraván széléhez lépve gyors pillantást vetett a mögötte lévő teremre. Meg akart bizonyosodni arról, hogy senki nem veszi észre, ha elhagyják rejtekhelyüket. Miután látta, hogy senki nem figyel, a lányt ügyesen kivezette a paraván mögül. Laza járásával jelezte neki is, hogy próbáljon meg ő is teljesen természetesnek tűnni, miközben a fő kiállító terem felé haladtak. – Jó lesz úgy, ha fél 12-re érted megyek az Allendale-házba? – kérdezte úgy, hogy közben másfelé nézett, és olyan halkan, hogy csak a lány hallhatta. Callie bólintott. – Igen, szerintem is jó lenne akkor. Olyan késő, hogy már mindenki a bálban lesz, de még nem annyira késő, hogy belebotoljunk másokba, akik már hazafelé jönnek – mondta, és kicsit meglepetten felnézett. – Gondolom, van gyakorlatod az ilyesmiben. A férfi lehajtotta a fejét, mintha bókot hallott volna. – Nem ez az első alkalom, hogy titkos randevút szervezek.

A lány elfordította a tekintetét. – Nem, valószínűleg nem – mondta halkan, és megállt egy spánielről készült kép előtt. Mély levegőt vett. – Akkor este, a főbejáratnál. A férfi alig láthatóan biccentett. – Kibékültem Julianával. Nem tudta volna megindokolni, hogy miért érezte úgy, hogy ezt el kell mondania neki. A lány arckifejezése meglepődést tükrözött, amely érzés olyan hirtelen jelent meg, hogy a férfi nem volt benne biztos, hogy nem látta-e rosszul. – Ennek nagyon örülök. Ő egy kedves lány. És azt hiszem, hogy nagyon sokat törődik veletek. Szavaira a férfi kicsit kényelmetlenül érezte magát, de nem tudta volna pontosan megmondani, hogy miért. Callie láthatóan észrevette. – Nagyon örülök neki – mondta újra. A férfi bólintott. – Hogy tetszik? – kérdezte, és a kutyára mutatott. Callie furcsán nézett rá, és azt felelte: – Ez egy hatalmas kutyaportré. A férfi alaposan, minden szögből megnézte a képet, majd komolyan mondta: – Nagyon éles elméjű megjegyzéseid vannak. Callie elnevette magát, a férfi pedig folytatta: – A képzőművészetek soha nem tartoztak az erősségeim közé. Inkább a zenében ismerem ki magam. De ezt te is tudod. Az utolsó szavakat szinte közvetlenül a lány füle mellett ejtette ki. Azért mondta, hogy felizgassa, emlékeztesse az első csókjukra a hálószobájában. A stratégia működött. Ralston élvezettel látta, hogy a lány kicsit gyorsabban veszi a levegőt. – Azt hiszem, jobb, ha visszatérek a húgomhoz – jelentette ki Callie kissé megbicsakló hangon.

– Odakísérlek. – Nem – mondta, a kívántnál kissé hangosabban. Elhallgatott, majd újra folytatta: – Inkább egyedül mennék. A férfi egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy kicsit erőltesse a dolgot, de tudott megálljt parancsolni magának. – Igen, talán így jobb lesz – mondta egyetértőleg, majd a lány keze fölé hajolt. Halkan még hozzátette: – Akkor ma este? Hosszan egymás szemébe néztek, végül Callie bólintott: – Ma este. Ezzel eltűnt.

17. fejezet Este kilenckor Callie izgatottan járkált fel-alá a hálószobájában, és számolta az órákat, hogy mikor osonhat végre le a hátsó lépcsőn és kezdheti meg újabb kalandját. Az idegei a végsőkig túl voltak feszítve, amióta Ralstont délután otthagyta. A kiállítás hátra levő része végtelennek tűnt: Oxford folyamatosan csak magáról beszélt, és furcsa célozgatásokat tett, Mariana és Rivington pedig csak egymással voltak elfoglalva. Még a Jeruzsálem című kép sem tudta feldobni a délutánt. Otthon még kevésbé tudta elterelni a figyelmét, mint a Royal Akadémia kiállításán. Ahogy hazaért, fejfájásra hivatkozva bezárkózott a hálószobájába, így az anyja beleegyezett, hogy ne menjen el Cavendishék báljába. Most pedig fel-alá járkált a szobájában, és a szűk térben majdnem megőrült. Ránézett a szoba sarkában lévő órára, hogy megtudja, hány óra van. Tíz perccel múlt kilenc. Sóhajtott, és lehuppant az erkélyajtó előtti székre. Hálószobájának ablaka egyébként az Allendale-ház hátsó kertjére nézett. Bárcsak Ralston ne tette volna olyan egyértelműen világossá, hogy a kalandjaik során – azokban a pillanatokban, amelyekben olyan elevennek érezte magát, olyan eufóriát érzett – részéről csupán hibák voltak! Azt kívánta, hogy nyíljon meg alatta a föld, és nyelje is el nyomban, amikor a férfi kibontakozott a csókjukból, majd nyomban bocsánatot is kért az egészért. Az ilyen úriemberhez méltó viselkedés egyszerűen nem illett Ralston személyiségéhez, az, hogy mentegetőzzön, hacsak nem bánta meg valóban a viselkedését.

Callie csak azt feltételezhette, hogy a férfi megbánta, hogy összeszűrte a levet vele, hiszen egy első osztályú nőcsábász számára egy naiv vénlány nem éppen számít ideális partnernek. De azt mondta, hogy gyönyörű vagyok. Nagyot sóhajtott, a lábait felhúzta a székre, és újra felidézte magában a pillanatot. Pontosan olyan csodálatos volt a valóságban, mint amilyennek most elképzelte, a vonzó Ralston, a férfi, aki után több mint egy évtizedig epekedett, végre észrevette őt. És nemcsak hogy észrevette, hanem még azt is mondta neki, hogy gyönyörű. Ezután meg mentegetőzött és bocsánatot kért. Mindenért. Jobb lett volna, ha egyáltalán észre sem veszi, mint hogy megbánja az együttlétüket. Callie felállt, és a szoba sarkában álló tükörhöz ment. Megnézte magát, és a külsejét illetően szigorú ítéletet mondott: a haja és a szeme túl barna, termetre túl alacsony, a szája túl telt, az alakja is, ami manapság egyáltalán nem divat, a mellei túl nagyok, a csípője túl széles. Nem csoda, hogy a férfi bocsánatot kért tőle. Sóhajtott, és azt kívánta, bárcsak ki tudná űzni a fejéből az emléket, Ralston komoly szavait, amelyek olyan egyenesek, úriemberhez méltón udvariasak voltak, hogy legszívesebben köpött volna egyet. Vagy sírt volna. Vett egy mély levegőt, visszafojtotta a könnyeit, amelyek már majdnem feltörtek. Nem fog sírni azon az estén, amely élete legizgalmasabb estéje kell, hogy legyen. Izgalmas, nem Ralston miatt, hanem miatta, önmaga miatt. És egy kicsit Ralston miatt is. Na, jó, egy nagyon picit Ralston miatt is. De főként önmaga miatt. Azon kezdett el töprengeni, hogy mi csábította jobban: a szerencsejáték vagy a Brook's. Nem tudta volna megmondani. Egyszerűen ki kell várni, majd a tapasztalat eldönti. Ami már hamarosan be i következik… Ismét az órára pillantott. Tizenkét

perccel múlt kilenc. Lehet, hogy rosszul jár az óra? Az nem lehet, hogy csak két perce volt, amikor utoljára az órára nézett. Nézte a percmutatót, arra várt, hogy elérje a tizenhármat. Hiába várt. Az óra kétségkívül elromlott. Az ajtó felé indult, hogy kilopakodjon a folyosóra, és ott nézze meg, hogy hány óra. Biztos, hogy már majdnem tizenegy óra. Villámgyorsan át kell öltöznie, ha időben el akar készülni. Hívnia kell Anne-t. Szinte csak egy lépést tett az ajtó felé, amikor az kinyílt, és Mariana viharzott be rajta. Gyorsan becsukta maga után, és csípőre tett kézzel, zihálva állt meg előtte, mint aki rohant. Futó pillantást vetett a frissen vasalt ágyneműre, majd diadalittasan nézett Callie-re. – Tudtam! Úgy beszélt, mint aki azt jelenti be, hogy feltalálta a kereket. Vagy valami más, az egész világ sorsát fenekestül felforgató találmányt. Callie szemei tágra nyíltak a csodálkozástól. – Mit tudtál? Mariana szemrehányó pillantást vetett rá. – Tudtam, hogy nem vagy beteg! – suttogásra váltott. – Ma akarsz egy újabb tételt kipipálni a listádon. Callie szemmel láthatóan teljesen ledöbbent, és csak miután felocsúdott, tudott a fejét fogva az ágyához vánszorogni. – Honnan jut az eszedbe ilyesmi? Épp most keltem fel, hogy a szakácsnőtől hozassak fel valami orvosságot. Gyors pillantást vetett Marianára, és látta rajta, hogy a húga egy szavát sem hiszi el. – Orvosságot a szakácsnőtől? – kérdezte hitetlenkedve. – Ha a halálos ágyadon feküdnél, akkor se kérnél a szakácsnőtől orvosságot. Mariana felugrott az ágyára, mintha hálóing lenne rajta, és nem egy lélegzetelállító selyem báli ruha. – Na, mi lesz ma este? Lovaglás? Boksz? Pipázás? Callie lefeküdt az ágyra, és egy párnát tett a fejére.

– Megvan! Bordélyházba mész! Callie teljesen elképedve hajította el a párnát. – Mariana! Neked túlteng a fantáziád! Eszembe se jutott, hogy bordélyba menjek! A húga csalódottan mondta: – Ó, de kár! Callie gúnyos pillantást vetett rá. – Igen, nagy kár. Ennek ellenére nem akarok ma este semmilyen rossz hírű intézményt felkeresni. – Akkor talán majd máskor? Callie a fejét rázta. – Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy te néhány hónap múlva hercegné leszel. Mariana vigyorgott, és egyáltalán nem egy jól nevelt hölgyhöz illendően vonogatta a vállát. – Pontosan! Hercegné leszek! Ki fog engem majd kritikával illetni? Anyán kívül persze! Callie viszonozta a húga mosolyát. – Nem késel el a bálból? – Nem akarok odamenni. Veled akarok menni. – De én nem megyek sehová. – Tudod, hogy a hazugság bűn – figyelmeztette Mariana komolyan. – Jó, rendben. Még elmegyek valahová, de te nem jöhetsz. Ha mind a ketten beteget jelentünk, anya biztosan kiszagolja, hogy valami nem stimmel. Mariana lelkesen csapta össze a tenyerét. – És hová mész? – Hány óra van? Mariana kajánul vigyorgott. – Callie, ne térj el a tárgytól! – Egyáltalán nem térek el a tárgytól. Csak nem akarok elkésni. – Húsz perccel múlt kilenc.

Callie sóhajtott, és visszazuhant az ágyra. – A mai estének soha nem lesz vége. – Callie! – szólt Mariana éles hangon. – Hová mész? Callie kíváncsi húgára nézett. – Ha végre-valahára fél tizenkettőt üt az óra, akkor elmegyek kártyázni. Mariana felhördült: – Ne! Callie vigyorgott. – De! – Egy játékbarlangba mész? – Nem… azt hiszem, hogy ott könnyebben felfedezném! A Brook'sba megyek. Mariana elképedve kérdezte: – Egy férfiklubba? Callie bólintott, és elvörösödött. – Azt hiszed, hogy a férfiklubban nem fognak olyan könnyen felfedezni, mint egy játékbarlangban? – Mariana csodálkozva ingatta a fejét. – Te megbolondultál! – Nem bolondultam meg! – De hogy akarsz te… Úristen! Callie! Nők nem mehetnek be a Brook'sba. Ha elkapnak… – De nem fognak elkapni. – Honnan tudod? Callie vonakodott a válasszal, mivel nem nagyon tudta, hogy mit mondjon. Mariana noszogatta: – Na? Ugye hogy fogalmad sincs! – Ralstonnal megyek. Mariana erre csak pislogni tudott. Callie várt egy kicsit, míg a húga megemészti az információt. – Ralston márkival? – Igen, vele. – Ralstonnal mész?

Ha a megjegyzése nem lett volna olyan idegölő, Callie nevetett volna Mariana nyikorgó hangján. Ehelyett a takaróval babrálva bólintott. – Tudtam! – károgott Mariana diadalittasan. – Tudtam, már az első keringőtök óta! Az eljegyzési bálomon! – Mariana, csöndesebben, az egész ház hallja! – suttogta Callie pánikban. – Ha elkapnak, véged – jelentette ki Mariana olyan hangon, mintha erre Callie magától soha nem jött volna rá. Callie megint csak bólintani tudott. – Hát akkor nagyon óvatosnak kell lennünk, nehogy elkapjanak. Callie némi bátorságot merített abból, hogy Mariana többes szám első személyben beszélt. – Úgy tűnik, hogy arra már kitűnően felkészültél, hogy kilopózzál ki a házból. De hogy fogsz visszaszivárogni? – Azt gondoltam, hogy ugyanúgy jövök vissza, ahogy elmentem, a hátsó kapun és a hátsó lépcsőn. Mariana a fejét rázta. – Az nem fog menni. Az ajtó a lépcső tetején borzasztóan nyikorog. Anya meg fogja hallani. Callie töprengett. – Akkor meg kell olajoznom az ajtót. Mariana bólintott. – És figyelj felülről a harmadik lépcsőre. Nyikorog. Callie a húgára nézett. – Honnan tudod? – Mondjuk onnan, hogy Rivington és én kénytelenek voltunk már egyszer-kétszer használni azt a lépcsőt. Callie döbbenten nézett rá. – Mariana! – Kissét elkéstél a felháborodással. Én és Rivington jegyesek vagyunk! – évődött Mariana. – Ellenben te egy éjszakai randevút

szervezel Ralstonnal. Úristen! Ígérd meg, hogy mindenről részletesen beszámolsz! – De ez nem randevú! – tiltakozott Callie. – Ő csak segít nekem. Mi… csak barátok vagyunk. – Egy barát nem teszi kockára a barátnője jó hírét, Calpurnia. – Mariana újra halkabban beszélt. – És mondd csak, megtörtént már? – Nagyon jelentőségteljesen nézett. – Mi? Mi történt volna meg? – kérdezte Callie ártatlanul, mintha nem értette volna, hogy a húga miről beszél. Mariana hunyorgott. – Callie, nagyon is jól tudod, hogy mit akarok tudni. Callie kerülte a tekintetét. – Pedig fogalmam sincs. Mariana már-már sikított, annyira élvezte a témát. – De! Tudom, hogy tudod! És meg is volt! – Örömében tapsikolt is egyet. – Ez annyira pompás! – Nincs benne semmi pompás! Mariana csalódott arcot vágott. – Ó, de kár! Pedig úgy néz ki, mintha… – Mariana! – szakította félbe Callie. – Nem erre gondoltam! – Akkor mégiscsak pompás! Callie sóhajtott. – Igen, nagyon is. A lány huncutul vigyorgott. – Na, akkor avass már be végre! Mindent tudni akarok. – Tegyél le róla. Ez az egész beszélgetés borzasztó illetlen. Mariana egy legyintéssel elintézte Callie prűd megjegyzését. – Azt, gondolom, tudod, hogy ha együtt elkapnak benneteket, akkor össze kell, hogy házasodjatok. Képzeld el, micsoda botrány lenne! Callie-nek persze egy csöppet sem esett a nehezére, hogy elképzeljen egy botrányt. – Oda fogok figyelni, és nem fognak elkapni.

– MARIANA! – Az Allendale-i grófnő földszintről felhallatszódó éles kiáltása megóvta Callie-t a további kínos részletek megbeszélésétől. Mariana bosszankodva mondta: – Te jó isten, hogy tud ez a nő rikácsolni! Azt is látnod kellene, Callie, hogy mi van rajta! Egy kanárisárga selyemruha. A hozzávaló turbánnal! Úgy néz ki, mint egy bundába öltözött banán. Callie grimaszolt egyet, ahogy elképzelte. – Pont ettől olyan bájosan eredeti. – Csoda, hogy Rivington megkérte tőle a kezem. A tárgyilagos kommentár mosolyt csalt Callie arcára. – Jó mulatást ma estére! Mariana gyorsan megölelte nővérét. – Te leszel az, aki ma este jól fog szórakozni. Egész este rád fogok gondolni. De holnap majd mindent részletesen elmesélsz, ugye? Ugye megígéred? – Megígérem. Mariana felállt, kisimította a szoknyáját, izgatottságában szökkent egyet, aztán elbúcsúzott. Callie kikísérte, majd a csukott ajtóra tapasztotta a fülét, hogy kihallgassa, ahogy a családja távozik. Aztán gyorsan az ablakhoz rohant, hogy megvárja, amíg a paták dobogása és a kocsik zörgése elhalkul, bizonyítékául annak, hogy tényleg elmentek. Amikor már teljes lett a csend, Anne-t szólította. Ralston érkezéséig még annyi dolga volt. A megbeszélt időpont előtt tíz perccel az Allendale-ház sötét kertjén keresztül a hátsó kapuhoz ment. Eltolta a tolózárat és kinyitotta a kaput. Borzalmasan nyikorgott. – A fenébe – mondta idegesen. Ebben a házban minden ajtót és kaput be kell olajozni? Marianának hála viszont Callie számolt vele, hogy szüksége lehet az olajoskannára, amit Michaeltől be is szerzett. A lovászfiú szerencsére nem kérdezte, hogy mire kell az neki, és így kellően fel volt szerelkezve. Egy kis olajat csurgatott a zsanérba, és kicsit

megmozgatta az ajtót, hogy bejárassa. Amikor a felső zsanérral kész volt, nekilátott az alsónak. Annyira belemerült a munkába, hogy észre se vette, hogy Ralston közeledik felé. – Nahát, íme egy sokoldalúan tehetséges úriember – mondta szárazon. Callie összerezzent a meglepetéstől. Éppen guggolt, ezért felnézett rá, mosolygott, és még cseppentett pár csepp olajat az olajozni kívánt részbe. A férfi levette a kesztyűjét, melléguggolt, és elvette az olajoskannát. – Meg kell mondjam, ez életem első olyan randevúja, amikor nyikorgó zsanérokat kell megolajozni. Callie mosolygott. – Nem kockáztathatom meg a lebukást, ha majd későn jövök haza. A férfi mosolygott, bár a sötétben ez alig látszott. – Okos ötlet. Fő az óvatosság. Befejezte a munkát, félretette a kannát, és elővett egy zsebkendőt, amellyel letisztogatta a kezét. Aztán odanyújtotta Callie-nek is. A kezét nyújtva segített neki felállni. Egy lépéssel hátrébb lépett, hogy szemügyre vegye az öltözékét. Bár a félhomályban nem lehetett túl jól látni, azt ki tudta venni, hogy Callie öltözéke kiválóan megfelelt a Brook'sba. Csizmája csillogott a holdfényben, a fekete térdnadrág és zakó remek kontrasztot képeztek a fehér inggel, melyhez fehér mellényt és tökéletesen keményített nyakkendőt viselt. Anne apránként egész jól belejött abba, hogyan öltöztesse úrnőjét férfiruhába. Callie megjelenését az tette tökéletessé, hogy haját egy fekete kalap alá gyömöszölte. A botját lóbálva halkan megkérdezte: – Nos, mylord, mi a véleményed? – Azt hiszem, hogy bár férfinak elég alacsony vagy, be fognak engedni. Feltéve, ha a Brook'sban is olyan sötét lesz, mint itt, a kertetekben, az éjszaka kellős közepén. A férfi összeszorította a száját és a fejét ingatta. – Csak egy agyalágyult nem látja, hogy nő vagy. Ebből katasztrófa lesz.

Visszahúzta a kesztyűjét, és a kocsija felé indult. A lány követte, és így szólt: – A vívóklubban te sem vetted észre, hogy nő vagyok. A férfi szinte érthetetlenül így dünnyögött: – Szerintem az emberek csak azt látják, amit látni szeretnének, és nem azt, ami a valóság. Ralston kinyitotta a hintó ajtaját, és besegítette a sötét utastérbe. Amikor arrébb csusszant, hogy helyet csináljon neki, Callie megesküdött volna arra, hogy a férfi azt mondta: – Ez egy rémes ötlet volt. És csak ezután ült le mellé, csukta be maga után az ajtót és ütögette meg az utastér tetejét, jelezve, hogy indulhatnak. Szótlanul zötykölődtek az utakon. Callie próbált nem törődni Ralston nyilvánvaló aggodalmaival arra vonatkozóan, hogy becsempéssze a klubba. Ha már idáig eljutott, akkor biztos, hogy nem fog visszafordulni. Az út nem tartott sokáig, és amikor a kocsi a célhoz érkezett, Callie az ablak mellé csúszott, és az ablakra tapasztotta az orrát, hogy jobban lásson. Ralston elővett egy nagykabátot, és odanyújtotta neki. – Tessék, vedd fel. – De… – Erről nincs vita – zárta rövidre a férfi. – Az én tagságom is veszélybe kerül, ha elkapnak. – Nem beszélve a jó híremről – dünnyögte magában Callie. A férfi szigorúan nézett rá. – Igen, így van. Ma este én inkább a klubom miatt aggódom Vedd fel a kabátot, hajtsd fel a gallérját, és leszegett fejjel járj! Senkinek ne nézz a szemébe. Maradj szorosan mellettem. Ne nézz rá senkire. És az ég szerelmére, ne beszélj azon a nevetséges elváltoztatott hangon, amiről azt hiszed, hogy férfias! – De én…

– Ne, Callie! Megígértem neked, hogy elhozlak a Brook'sba játszani egyet. De azt nem ígértem meg, hogy minden úgy lesz, ahogy te akarod. – Jól van, na – sóhajtott a lány. A férfi kinyitotta a hintó ajtaját, és kiugrott belőle. A klub bejárata hoz ment, anélkül, hogy visszanézett volna rá. Callie meg volt lepve, hogy lovagias kötelességeiről ilyen könnyedén megfeledkezik, és hagyja, hogy egyedül szálljon ki a kocsiból. Kiszállt, és becsukta az ajtót. Az ajtót túl hangosan csapta be, ami nemcsak Ralston, de több más járókelő figyelmét is felkeltette. Mivel utána fordultak, Callie meg is botlott idegességében. Teljesen pánikba esve nézett Ralstonra, aki csak kérdőn felvonta szemöldökét, mintegy kérdezve, hogy készen áll-e végre. Callie leszegte a fejét, az arcát a kabát nagy gallérja mögé rejtette, és odament hozzá. Amikor már csak néhány lépés választotta el őket egymástól, a férfi belépett a klubba, és csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy még Callie is éppen be tudjon menni. Callie-t a küszöbön átlépve teljesen lenyűgözte az épület. Nem nagyon tudta, hogy mit várjon, de erre nem számított. Az aranyozott márvány bejárat már árulkodott arról, hogy a tagság mennyire gazdag, és milyen státuszt töltenek be a társadalomban. Szinte elállt a lélegzete a hatalmas belső tér láttán. A legszebb londoni házakhoz hasonlóan a sötét színek és drága faanyagok domináltak. És akárhová nézett, mindenütt csak férfiakat látott. Kis csoportokban álltak az előtérben is. Ralstont fejbiccentéssel üdvözölték, amikor elhaladt mellettük, és Callie-t egy hosszú folyosón az épület hátsó részébe vezette. A lány lopva bekukkantott azokba a termekbe, amelyeknek nyitva volt az ajtaja, de mindig ügyelt arra, hogy a kíváncsiságával ne keltsen feltűnést. Voltak nagyobb, jól megvilágított termek, melyek tele voltak billiárdozó vagy kártyázó férfiakkal, de voltak kisebb, barátságosabb szobák is,

amelyekben csak néhány ember fért el, akik portóit ittak és dohányoztak. Callie mindegyik ajtó előtt egy kicsit lelassított, megpróbálta megjegyezni, hogy mi zajlik a termekben és kik játszanak. Szeretett volna minél többet magába szippantani ebből a titokzatos, lenyűgöző világból. Ralston egyre mélyebbre és mélyebbre vezette őt a folyosók hálózatában. A folyosók sötétebbek lettek, a nyitott ajtók száma pedig egyre kevesebb. Végül Callie meglátott egy újabb nyitott ajtót. A szobában gyertyák világítottak. Bentről egyértelműen női nevetés hallatszódott. Callie rögtön megállt, muszáj volt közelebbről megnéznie, hogy mi történik odabent. Bekukucskált az ajtónyíláson, és a csodálkozástól leesett az álla. A szobában három férfi tartózkodott. Az arcukat álarc takarta, és a fotelok, amelyekben ültek, kört formáltak. A férfiak láthatóan jól érezték magukat, tekintetüket, mint akik meg voltak babonázva, a kör közepén álló nőre szegezték. Magas volt, kerekded idomokkal, éjfekete hajkoronája a háta közepéig ért. Elképesztően nézett ki csodás volt a bőre, a szeme feketével ki volt húzva, telt, vörös ajkai voltak és mindentudó mosollyal nézett. Callie nem tudta levenni a szemét róla, éppen úgy, ahogy a teremben ülő férfiak sem, mert nyilvánvaló volt, hogy a nő egy kurtizán. A ruháját nem lehetett volna nyilvánosság előtt viselni – vakmerő, zafírkék selyemruhájának felső része olyan testhezálló volt, hogy úgy nézett ki, mint egy fűző. A mellei majdnem kibuggyantak a dekoltázsból, amikor az egyik férfi fölé hajolt. Callie-nek a lélegzete is elállt, amikor látta, hogy a férfi simogatni kezdi a nőt, miközben úgy bámulja, hogy szinte csorog a nyála. A nő halkan nevetgélt az érintésre, vakmerően megfogta a férfi kezét, és mutatta, hogy hogyan szeretné, ha az simogatná. A férfi úgy csinálta tovább, majd egy másik férfi elkapta a ruhája szegélyét, és felemelte. Előtűntek a nő hosszú lábai, majd kerek hátsója is kikandikált. Ez a férfi hátulról kezdte simogatni a nőt.

Callie felhördült, majd hörgése nyöszörgésbe váltott, amikor Ralston karon ragadta és elráncigálta onnan, ahol úgy állt, mint akinek földbe gyökerezett a lába. A márki halkan a fülébe súgta: – Pontosan ezért nem jöhetnek nők férfiklubba. – Úgy tűnik, hogy ez a szabály erre a szobára éppen, hogy nem érvényes – válaszolta Callie frappánsan. A férfi nem felelt, ehelyett a szomszédos nyitott ajtó felé vezette, betolta, a zárat pedig bezárta maguk után. Callie a kattanást meg hallva Ralstonhoz fordult, aki az ajtóból szórt rá villámokat a pillantásával. – Nem fejeztem ki magam kellően világosan, hogy mindig maradj szorosan mellettem és ne nézz rá senkire? – De hát nem is csináltam ilyesmit! – Akkor nem is néztél be most az előbb egy olyan szobába, amelyik tele volt emberekkel? – Azért olyan sokan nem voltak bent – próbált Callie akadékoskodni. – Másrészt pedig nem is vettek észre. – De megláthattak volna! – Valami sokkal fontosabbal voltak elfoglalva – okoskodott Callie. – Elmagyaráznál nekem valamit? A férfi óvatosan válaszolt: – Talán. – Az hogy lehet, hogy egy nő három férfinak is elég? Ralston a mennyezetre emelte tekintetét, és olyan hangot adott ki magából, mint aki mindjárt megfullad a dühtől. Aztán ránézett. – Nem tudom. A lány hitetlenkedve nézett vissza. – Ő biztosan egy nagyon tehetséges kurtizán. A férfi beletúrt a hajába, és fojtott hangon mondta: – Callie… A lány ártatlanul folytatta: – De tényleg az kell, hogy legyen, nem? – Igen.

– Milyen lenyűgöző! – Sugárzóan mosolygott. – Tudod, még soha nem találkoztam kurtizánnal. – Erre magamtól is rájöttem. – Pont úgy nézett ki, ahogy elképzeltem! Na, jó, a valóságban még annál is csinosabb volt. Ralston kínjában már nem tudta, hová nézzen, úgy tűnt, hogy azt keresi, merre tudna legegyszerűbben lelépni. – Callie, nem szeretnél inkább kártyázni ahelyett, hogy a kurtizánokról beszélgetünk? A lány a fejét kicsit oldalra billentve töprengett. – Nem is tudom. Mind a két dologra érdemes időt szakítani, nem? – Nem – mondta a férfi, nevetve a meglepődéstől –, szerintem nem. Callie nem felelt, inkább körülnézett a szobában. A különböző görög istenségeket ábrázoló freskókkal díszített helyiségben egy nagy asztal és sok szék volt. Az egyik fal mellett lévő kandalló előtt, amelyben vidáman táncoltak a lángnyelvek, két fotel állt és egy sezlon. A falakat nem díszítették hatalmas márványszobrokkal, hanem könyvespolcok sorakoztak rajtuk. Kellemes szoba volt, igaz, meglehetősen férfias. Callie újra Ralstonhoz fordult. – Nem lesznek mások dühösek, hogy nem tudnak ide bejönni, mert mi elsáncoltuk magunkat? Ralston levette a kalapját és a kesztyűjét, és az ajtó melletti kis asztalkára dobta őket. – Kétlem. Ebben az időpontban a férfiak rendszerint teljesen el vannak foglalva azokkal a… dolgokkal, amelyeket az estére terveztek. – Azokkal a dolgokkal – ismételte meg Callie szárazon, és szintén levette a kalapját és a kesztyűjét. Aztán a kabátot is levette, és felakasztotta egy fogasra. Ahogy újra Ralstonra nézett, látta, hogy a férfi kifejezetten mustrálja.

– Már nem vagy dühös rám, ugye? Minden nehézség nélkül bejutottunk. Senki nem tudja, hogy itt vagyok. Hosszú ideig a férfi továbbra is a ruházatát vizsgálta, majd a fejét ingatta. – Egyszerűen felfoghatatlan a számomra, hogy az egész klubban senki nem vette észre, hogy pont annyira hasonlítasz egy férfira, mint egy zsiráf. A lány szája széle megrándult. – Gondolom, ha zsiráf lennék, biztosan feltűnt volna nekik, nem? És miért mondod ezt? Úgy látod, hogy nem sikerült az álruhám? – A lány végignézett magán, és hirtelen elbizonytalanodott. – Tudom, hogy… hogy elég nőies az alakom, de azt hittem, úgyahogy sikerült elrejtenem. A férfi sötét, mély hangon válaszolt: – Callie, ahhoz vaknak kell lenni, hogy valaki ne vegye észre ebben a ruhában, hogy milyen alakod van. Az ismeretségi körömben nincs olyan férfi, akinek ilyen csinos… – Ennyi elég is, mylord… – szakította félbe udvariasan, mintha nem férfiruhában álldogálna London egyik leghírhedtebb nőcsábászával a Brook's férfiklubban. – Már késő van. Szívesen megtanulnék kártyázni, ha nem bánod. A férfi kissé önelégülten vigyorgott, majd kihúzott egy széket, és intett neki, hogy foglaljon helyet a kártyaasztalnál. Callie leült a felkínált székre, izgatottan a férfi közelségétől. A férfi leült vele szemben, kézbe vette az asztalon lévő paklit, és így szólt: – Azt hiszem, hogy a huszonegyezéssel kellene kezdenünk. Aztán elmagyarázta a játékszabályokat: a játék célja az, hogy a birtokolt kártyák összértéke a lehető legközelebb legyen a huszonegyhez, de a huszonegyet nem szabad túllépni. Több kört játszottak. Először Ralston hagyta őt nyerni, de aztán megsemmisítő vereséget mért rá. Az ötödik játékban nagyon izgult, mert 20 pontot gyűjtött, de aztán a férfi felfedte lapjait, és neki 21 volt. Bosszankodott, hogy megint kikapott. Kibukott belőle:

– Csaltál! A férfi ránézett, és megjátszott felháborodással mondta: – Tessék? Ha férfi lennél, párbajra hívnálak emiatt! – Biztosíthatlak arról, hogy én nyerném meg a párbajt: „És ékességedben haladj diadallal az igazságért, a szelídségért és jogért„. A férfi nevetett, és újrakeverte a kártyákat. – Most a Bibliából idéztél? – Persze – mondta szemérmesen, mint a jámborság mintaképe. – Miközben kártyázol. – Hol találok jobb helyet annál, hogy egy olyan embert, mint téged, visszatérítselek a helyes útra? – kérdezte derűs tekintettel. Egymásra mosolyogtak, majd a férfi osztott. Callie folytatta: – Viszont tényleg praktikus lenne, ha párbajozni hívnál. Szívesen részt vennék egy párbajban. A férfi egy futó pillanatra láthatóan ledöbbent, majd a fejét rázva megadta magát. – Hát persze hogy párbajozni szeretnél. Van valami olyan is a listádon, amitől nem döbbennék meg ennyire? Callie megnézte a kártyáit, és azt mondta: – Ó, biztos, hogy nincs! – Akkor viszont, mivel úgy tűnik, hogy rám hárult az a különleges szerep, hogy a listád megvalósításában segítsek, meg kell, hogy kérdezzem tőled, hogy tetszik a mostani kaland? Callie kicsit grimaszolt, ahogy a válaszon töprengett. – A klub kifejezetten figyelemreméltó. Maga nélkül biztosan nem lehettem volna részese ennek az élménynek, mylord. – Gabriel – mondta a férfi. – Gabriel – helyesbített a nő. – De meg kell, hogy mondjam, hogy nem igazán értem, hogy mi olyan izgalmas a szerencsejátékban. Az igaz, hogy kellemes időtöltés, az viszont nem világos, hogy miért van az, hogy sokan az adósok börtönében kötnek ki emiatt. A férfi hátradőlt a székében, és figyelmesen ránézett.

– Azért nem érted, szépségem, mert most semmit sem kockáztatsz. – Miért, valamit kockáztatnom kell? – Igen – felelte. – A szerencsejáték azért annyira vonzó, mert hatalmas izgalom, amikor nyersz, de a félelem is óriási, hogy veszíthetsz. Callie láthatóan elgondolkodott a férfi szavain, majd bólintott. – Akkor pénzben játsszunk? – Igen, ha szeretnéd… – bólintott a férfi. Callie meggondolta magát. – Neked nem számít a pénz. – Nem különösebben. – Akkor neked nincs benne semmi kockázat. – Az nem számít, hogy van-e benne kockázat vagy nincs. A ma este rólad szól. Csak neked van szükséged izgalomra. Én csak a te készséges segéded vagyok. A lány láthatóan viccesnek találta ezt a szerény segédszócskát. – Jaj, ne, Gabriel! Ha rendesen szeretnénk játszani, akkor az is fontos, azt is szeretném, hogy te is érezd azt, hogy veszíthetsz. Gabriel kék szeme felcsillant. – Mit találtál ki? Callie-ben egyre fokozódott az izgalom. – Minden játék után, amelyet én nyerek, felelned kell egy kérdésemre. Az igazat, csakis az igazat szeretném hallani. A férfi a homlokát ráncolta. – És mit fogsz kérdezni? – Miért kérdezed? – hergelte a lány. – Talán attól félsz, hogy esetleg veszítesz? A férfi meghajolt. – Rendben, császárnőm. Ha pedig én nyerek, egy szívességet fogok kérni tőled, egy olyan szívességet, amelyet majd akkor fogok kitalálni. Szavai először rémületet, majd pánikot váltottak ki belőle.

– Milyen szívességet? – Miért? – ismételte meg a férfi az ő kérdését. – Félsz? Igen. Mélyen a férfi szemébe nézve válaszolta: – Nem, egyáltalán nem. – Remek – mondta a férfi, és villámgyorsan kiosztotta a kártyákat. – Akkor vigyünk egy kis izgalmat a dologba. Callie nyomban iszonyú izgalmasnak találta a kártyázást. Lélegzet- visszafojtva húzta a kártyákat, és lázasan gondolkodott, hogy hogyan tudná Ralstont megverni. Az első játékot meg is nyerte, bár felmerült benne, hogy vajon a férfi nem hagyta-e nyerni. Nem mintha ez számított volna. Kíváncsi volt, hogy a márki mit fog válaszolni a kérdésére. Hátradőlt, és nézte, ahogy a férfi hosszú, finom ujjaival összeszedi és gondosan megkeveri a kártyákat, miközben arra vár, hogy feltegye a kérdését. Callie ránézett: – Mesélj nekem a kurtizánokról! A férfi a fejét rázta, és nevetett. – Abba egyeztem bele, hogy kérdésekre válaszolok, ez pedig nem volt kérdés. – Jó, akkor tessék. Gyakran jönnek ide kurtizánok? – Igen. Mivel a férfi nem fejtette ki bővebben, ezért tovább kérdezősködött: – És ilyenkor gyakori, hogy több férfit is szórakoztatnak egyszerre? – Callie – mondta a férfi higgadtan –, mire akarsz kilyukadni? A lány kicsit fintorgott. – Csak nehezen tudom megérteni, hogy ő… hogyan… szóval… A férfi gúnyosan mosolygott, és arra várt, hogy befejezze a mondatot. – De hát tudod, hogy mit akarok mondani. – Tényleg nem tudom. – Három férfi volt a szobában, és csak egy nő! – Tényleg?

– Elviselhetetlen vagy! Megígérted, hogy válaszolsz a kérdéseimre. – Ha kérdeznél, kicsim, hidd el, válaszolnék. – Tényleg el lehet várni tőle, hogy három férfit is… – Hirtelen elhallgatott, kereste a megfelelő szót. – … boldogítson? – segítette ki a férfi barátságosan. – … szórakoztasson? A férfi elkezdte kiosztani a lapokat. – Igen. – Hogyan? A férfi vigyorogva nézett rá. – Tényleg szeretnéd, hogy válaszoljak? A lány szemei tágra nyíltak. – Hm, voltaképp nem is annyira. Ekkor Ralston nevetni kezdett. Mélyen, gurgulázva hahotázott. Callie még soha nem hallotta így nevetni, és csodálkozott is, hogy a nevetés mennyire megváltoztatta. Az arckifejezése sokkal nyíltabbnak tűnt, a szemei csillogtak, a tartása sokkal lazább lett. Akaratlanul ő is elmosolyodott. Még akkor is mosolygott, amikor szemrehányást tett neki. – Élvezed, hogy zavarban vagyok. – Valóban, császárnőm. Callie elpirult. – Ne hívj így! – Miért ne? Végül is egy császárnő után neveztek el. Callie lehunyta a szemét, és valahogy elég elutasítóan mondta: – Jobban szeretem, ha nem emlékeztetnek erre a borzalmas névre. – Pedig el kellene fogadnod – mondta a férfi egyenesen. – Egyike vagy azon kevés nőnek, aki véleményem szerint méltósággal viselhetne egy ilyen nevet. – Ezt már mondtad egyszer. A férfi kíváncsian nézett rá. – Tényleg?

Találkozott a tekintetük, és Callie nyomban megbánta, hogy felhozta ezt a tíz évvel ezelőtti emléket, amely a férfi számára biztosan annyira jelentéktelen volt, neki viszont annyira sokat jelentett. Halkan szólalt meg újra, megpróbálta a férfit eltéríteni a témától: – Igen, de nem emlékszem, hogy mikor. Folytatjuk a játékot? A férfi kicsit gyanakvóan nézett rá, de bólintott. A következő játékban annyira nem ott jártak a gondolatai, hogy a márki könnyű szerrel nyert, neki 20, Callie-nek 28 pontja volt. – 19-nél abba kellett volna hagynod – vetette oda mintegy mellékesen. – Miért? Akkor se nyertem volna – motyogta Callie. – Nahát, nahát, Lady Calpurnia. – A lány biztos volt benne, hogy azért szólítja így, hogy provokálja. – Úgy látom, hogy nem nagyon tudsz veszíteni. – Senki se szeret veszíteni. – Hát, mindenesetre most vesztettél. Callie sóhajtott. – Na, ki vele. Mit szeretnél? A férfi merőn nézte, arra várt, míg Callie viszonozza a tekintetét. – Engedd le a hajad. Callie a homlokát ráncolta: – Miért? – Mert én nyertem, és megállapodtunk a játékszabályokban. A lány kicsit gondolkodott, majd elkezdte kiszedegetni a tűket a hajából. Ahogy a haja a vállára omlott, azt mondta: – Biztos nagyon hülyén nézek ki, férfiruhában, hosszú hajjal. A férfi továbbra is csak nézte, majd megszólalt: – Biztosíthatlak róla, hogy a hülye szót semmiképpen nem használnám. A férfi hangszíne megint olyan sötét volt, amit annyira imádott, és a pulzusa megint az egekbe szökött. Köhintett egyet, majd meg szólalt:

– Akkor folytatjuk a játékot? A férfi osztott, Callie nyert. Próbálta a lehető legtárgyilagosabb, legnyugodtabb hangon feltenni a következő kérdést: – Van szeretőd? A férfi éppen a kártyákat szedte össze, de a keze megállt egy pillanatra. Callie pedig nyomban megbánta a kérdést. Igazából nem is akarta tudni, hogy van-e szeretője. Vagy mégis? – Nincs. – Ó – nyögte ki Callie. Nem tudta eldönteni, hogy vajon milyen választ is várt. Ezt biztos nem. – Nem hiszel nekem? – De. Úgy értve, hogy biztos nem lennél itt velem, ha máshol is lehetnél, valakivel, mint például… – Elhallgatott, érezte, hogy félreérthető, amit mond. – Úgy értve… szóval… A férfi csak nézte, de az arckifejezése semmit nem árult el a gondolatairól. – Én akkor is itt lennék veled. – Tényleg? – kérdezte, idegességében kicsit magas hangon. – Igen. Te más vagy. Igazi felfrissülés. – Ó, köszönöm! – Nem mindig olyan egyszerű dolog szeretőt tartani. – Gondolom, te nem nagyon szereted a bonyolult helyzeteket. – Nem, tényleg nem – értett egyet a férfi. Kirakta a kártyákat az asztalra. – De miért érdekelnek annyira a szeretők és a kurtizánok? Nem úgy általában érdekelnek a szeretők, hanem csak a te szeretőid. Vállat vont. – Ez egy izgalmas téma az olyan nők számára, akik… nem olyan szabadok. – Én tulajdonképpen őket sem mondanám szabadnak. – Pedig azok! Úgy viselkednek, ahogy akarnak, azzal vannak, akivel akarnak. Teljesen mások, mint a társasági életet élő nők. Tőlünk azt várják, hogy nyugodtan üldögéljünk ölbe tett kézzel, míg a férfiak felfedezik a világot és egymással küzdenek. Szerintem már

régen itt az ideje, hogy nekünk, nőknek is megadasson a szabad élet lehetősége. És ezek a nők, a szeretők és kurtizánok, pontosan ilyen szabadok. – Túlzóan romantikus elképzeléseid vannak arról, hogy ők mit tehetnek és mit nem. A férfiaktól függenek, akikhez tartoznak, és akik eltartják őket. Pénzt, ruhát, ételt adnak nekik. – Én mennyiben különbözők tőlük? Én is Benedicktől függök ezekben a dolgokban. Az összehasonlítást hallva a férfi láthatóan kényelmetlenül érezte magát. – Ez teljesen más, ő a bátyád. A lány a fejét rázta. – Nincs igazad. Szerintem ez pont ugyanolyan. Csak az a különbség, hogy például a szomszédos szobában lévő nő maga választhatja meg azt a férfit, akitől függ. A férfi hangszíne komolyra váltott. – Callie, te semmit nem tudsz a szomszéd szobában látott nőről. Ő nem szabad, éppen ellenkezőleg, hidd el nekem. És még egy jó tanács: ne szőj az ilyen nőkről további romantikus álmokat, mert még bajba kerülsz miattuk. Nem tudni, hogy a kaland vagy a Ralstonnal folyó vita miatt, de Callie nyelve úgy tűnt, hogy búcsút mondott minden ésszerűségnek és visszafogottságnak. – Miért? – kérdezte. – Be kell, hogy valljam, hogy engem lenyűgöz az elképzelés. Ha valaki felajánlaná nekem, hogy legyek a szeretője, nem utasítanám el kapásból. Erre a megjegyzésére a férfi nem tudott mit mondani. Callie nem tudta elrejteni kissé diadalittas mosolyát, amikor látta, hogy mennyire meglepte a férfit. A márki összeráncolt homlokkal nézte, fogta a kártyákat és osztani kezdett, majd megfogta a kezét. Tekintetében valami olyan érzés lobogott, amelyet nem tudott volna beazonosítani, csak azt tudta, hogy semmi jót nem ígért.

– Ezt nem mondhatod komolyan – mondta a férfi, ellentmondást nem tűrő hangon. – Én… – Callie érezte a veszélyt, és eldöntötte, hogy az igazat fogja mondani. – Nem, persze hogy nem mondtam komolyan. – Rajta van a listádon? – Micsoda? Nem! Dehogy! – Döbbenete olyan valódi volt, hogy a férfit meggyőzte őszintesége. – Sokkal értékesebb vagy annál, hogy valami dandy szeretőjét játszd, Callie. Ez nem egy irigylendő, romantikus szerep. Ezek a nők aranyketrecben élnek. Te tiszteletet, megbecsülést érdemelsz. A lány elégedetlenül fintorgott. – Köszönöm, de jobb szeretném, ha nem kesztyűs kézzel és mentegetőzve nyúlnának hozzám. Kihúzta a kezét a férfi keze alól, Ralston érintése fokozatosan elviselhetetlenül forró lett. Túl közel voltak ahhoz, amit annyira szeretett volna, amire egész életében vágyott. – Mentegetőzve? Callie behunyta a szemét, és összeszedte minden bátorságát. – Igen, mentegetőzve. Vegyük például azt, amit te ma délelőtt előadtál. Ha én valaki más lennék… az opera-énekesnőd… a szomszéd szobában lévő nő… akkor is mentegetőztél volna? A férfi láthatólag zavarban volt. – Nem, de te nem olyan nő vagy. Te valami jobbat érdemelsz. – Jobbat?! – ismételte meg Callie ingerülten. – Pontosan erről beszélek! Te és a nagyvilági körök többi szereplője azt hiszitek, hogy jobb, ha engem a tisztesség és az erkölcs piedesztáljára helyeztek – ami szép és jó lenne, ha ezen a piedesztálon nem váltam volna idő közben vénlánnyá. A húgaink ülhetnek ott, valóban, de mi van velem? – Kissé halkabban folytatta. – Itt fent ülve soha nincs esélyem arra, hogy belekóstoljak az életbe. Itt fent csak por és felesleges mentegetőzések vannak. Ugyanaz a ketrec, mint a nőé a szomszéd szobából, csupán másképp van bearanyozva.

Szenvedélyes kitörése alatt a férfi rezzenéstelen arccal nézte. Mivel nem reagált, ránézett, de a férfi arckifejezése nem árult el semmit. Mit titkolt előtte? – Ossz! Callie osztott, és a következő játékot szótlanul játszották le. Időközben egyértelművé vált, hogy a férfi számára ez a kör több, mint játék. Komoly arckifejezése elárulta, hogy nyerni akar, és erre a gondolatra Callie szíve a torkában kezdett dobogni – vajon mit fog kérni a férfi azután, hogy így kiöntötte előtte minden bánatát? Ralston nyert, és a kártyákat az asztalra hajította. Felállt, oda ment a bárszekrényhez, kitöltött egy-egy pohár whiskyt, és odavitte Callienek. Callie belekortyolt a borostyánszínű italba. Meglepődött, hogy ezúttal nem kezdett el köhögni, mint a fogadóban. Sőt, az alkohol csak felerősítette azt a meleget, amelyet a bensejében érzett, arra várva, hogy Gabriel kimondja a kívánságát. A férfi odalépett a kandallóhoz, és kényelmesen elhelyezkedett egy fotelban. Callie nézte, kíváncsi volt, hogy mire gondolhat, miközben a lángnyelveket bámulja. Talán arra gondol, hogy hazaviszi? Végül is ma este bőven mondott olyan dolgokat, amelyekkel nemcsak magát, de a férfit is zavarba hozta. Lehet, hogy bocsánatot kellene kérnie? – Gyere ide! – mondta Gabriel, továbbra is a lángnyelveket bámulva. – Miért? – Mert azt akarom. Egy órával ezelőtt még nevetett volna azon, hogy a férfi így parancsolgat neki, de most valahogy valami megmagyarázhatatlan okból úgy érezte, hogy engedelmeskedni akar. Felállt, és odament hozzá. A jobb karja mellett megállt. Várt. Úgy érezte, hogy a szíve olyan hangosan dobog, hogy az egész szobában hallani. Kínzó volt a várakozás.

Aztán a férfi odafordult hozzá, parancsoló tekintettel végigmérte, és így szólt: – Ülj le! Callie nem ezt várta, de azért elindult a másik fotel irányába. A férfi megállította. – Ne oda, császárnőm, ide! Meglepődve és zavartan fordult a férfihoz. – Hová? A férfi kinyújtotta a kezét. – Ide. A szó visszhangzott a szobában. Azt akarja, hogy az ölébe üljön? Callie a fejét rázta. – Nem tudok. – De hát ki akartad próbálni, kicsim – mondta a férfi kedveskedően. – Gyere, ülj ide hozzám! Kérlek! Anélkül, hogy a férfi újból kérlelte volna, Callie megérezte, itt az esély, hogy átélje az élményt. Ralstonnal. Elé állt, és a szemébe nézett. Nem szólt semmit, nem is kellett. A következő pillanatban az ölébe ült, és az ajkát a férfi ajkára tapasztotta. Innen már nem volt visszaút. Átadta magát a kalandnak. És a férfinak.

18. fejezet Csókjuk ezúttal sötétebb, tudatosabb és intenzívebb volt a korábbiaknál. Callie érezte, hogy Ralston pontosan abban az élményben részesíti, amit kért tőle. Izgalommal töltötte el a gondolat, hogy a férfi, aki után tíz évig epekedett, mutatja most neki azt a züllött, mégis csábító helyet, amelyet feltétlen meg akart ismerni. A férfi a nyelvével kényeztette az alsó ajkát, közben a testét simogatta. Kigombolta a mellényét, levette róla, majd az ingjét is kihúzta a nadrágjából. Meleg, erős kezével megfogta a derekát, a nadrágja feletti puha, csupasz bőrt, közben a nyelvével mélyen behatolt a szájába. Kényeztette és simogatta, a kéjt hullámokban váltotta ki benne, amikor a keze lassan felfelé, a mellei felé vándorolt. Teljesen leterítették az érzések, amelyeket a szájával és a kezével kiváltott benne, és csak várt, hogy mikor érinti meg ott, ahol annyira vágyott rá, és úgy, ahogyan vágyott rá. Amikor a férfi a kezével a mellén viselt kötésbe akadt, összerándult, és halkan szitkozódott egyet. – Többet ne kösd be! – mondta. A lányhoz hasonlóan már ő is nehezen lélegzett. A szabad kezét a tarkójára tette, és átható tekintettel a szemébe nézett. – Soha többet. A hangja sötét volt, birtokló. Callie a fejét rázta, jelezve, hogy engedelmeskedik a férfi kívánságainak. – Soha többé nem teszek ilyet. Ralston sokáig bűvölte a tekintetével, mintha azt mérlegelné, hogy vajon igazat mondott-e. A válasszal megelégedve tapadt rá az ajkaival, és hosszú, kábító csókban forrtak össze. Közben felvonta a lány batisztingjét, és csak addig vonta ki magát a csókból, míg kibújtatta a fejét az ingből. Aztán újra csókolta. Az inget a földre hajította, majd a kötéséhez nyúlt.

A lány várta, hogy a férfi tovább bontogatja, de az elhúzta a kezét a kötésről és kibontakozott a csókból. Meleg, erős keze, az ajkát érő hűvös levegő, a férfi kemény combjai és az, hogy együtt vették a levegőt, elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy teljesen összezavarodjon. Jó időbe telt, míg ki tudta nyitni a szemét, és kérdőn a férfira nézett. Tekintete rögtön találkozott a férfi pillantásával. A lélegzete is elállt, mikor a férfi tekintetében meglátta a csak nehezen uralt szenvedélyt. Erezte, ahogy a férfi mellkasa is hevesen emelkedik és süllyed. Ralston megkérdezte: – Kiszabadítsalak, szépségem? Kérdése átjárta Callie-t. Előbbi beszélgetésükre gondolt, és értette a mögöttes jelentést. A szája is nyitva maradt. A férfi nem tudott ellenállni, és előrehajolt, hogy kicsit megharapdálja nedves alsó ajkát. Aztán hátradőlt, és másképp fogalmazta meg a kérdést, miközben egy ujjal a kötés feletti bőrt simogatta. – Kiszabadítsalak a ketrecedből? Callie elgyengült a szavaira, amelyek tele voltak érzéki ígérettel. A férfi felkínált neki minden kalandot, minden izgalmat, amit csak kívánt, mindazt, amit nem tudott leírni a listájára, amit nem tudott bevallani, még önmagának se, még legcsendesebb pillanataiban sem. Hogyan is utasíthatná vissza? Egyetértése jeléül bólintott. A férfinak nem volt többre szüksége. Lassan bontotta ki a kötést. Segíteni szeretett volna neki, de Ralston eltolta a kezét. – Nem – mondta a férfi, a hangjában ígérettel. – Ez az én ajándékom. Én is csomagolom ki. Így is tett. Lassan kicsomagolta a kebleit, amelyek egyszer csak a kezébe hullottak. Mint a múltkor, most is gyengéden végigsimította a lány kidörzsölt bőrét. Kényeztette a vörös bőrt a kötés helyén, a nyelvével nyalogatta, leheletfinoman simogatta. Callie kezei szinte maguktól mozdultak és túrtak bele a férfi puha, sötét hajába, hogy

közel tartsa magához, míg az ő feje hátrahanyatlott. Teljesen elerőtlenedett azoktól az izgalomtól. A férfi átkarolta, hogy megtartsa. Az ajkai követelték a jussukat. Az izgalom hullámokban tört Callie-re, amikor a férfi az egyik mellbimbóját gyengéden szívogatta. Felnyögött. Még soha nem érezte magát ilyen csodálatosan, ennyire nőnek, ennyire elevennek. És mindez miatta történik. A gondolat elhalványult benne, amikor a férfi a másik mellének szentelte magát. Közben megemelte Callie-t, úgy, mintha súlytalan lenne, és lovaglóülésbe ültette magán, így jobban hozzáfért dús idomaihoz. A kötés lecsúszott a csípőjére, és egy összehajtogatott papírlap esett ki belőle. A férfi végigsimította az alkarját, egészen az öléig vándorolt. Egy furcsa érzés eltérítette a férfi figyelmét, és a köztük lévő papírra nézett, felvette, és odaadta neki. Callie elvette, és csodálkozott, hogy mennyire felizzott a levegő, ahogy az ujjaik egymáshoz értek. A férfi szemébe nézett, nem vette el a papírt, hanem hagyta, hogy leessen. A férfi szorosabban magához vonta. A kezei mindenhová elértek, kényeztették a fenekét, a lábait, a mellét. Ralston felemelte a haját, hogy szabaddá tegye a tarkóját, hogy ott is tudja forró, nedves szájával csókolni. A férfi szája felfelé haladt a nyakán, egyik orrcimpáját nyalogatta, aztán újra lefelé vándorolt, és csókokkal borította el a kulcscsontját, majd végül a melleit. Kényeztette a melleit, szopogatta, nyalogatta a kemény mellbimbókat. A lány kezei is újabb felfedezőútra indultak, a férfi kabátgallérja alá nyúlva simogatta annak széles vállait és izmos mellkasát. Callie ujjaival a mellény gombjait babrálta, bizonytalan volt, hogy milyen messze mehet el. A férfi elengedte az egyik rózsaszínű mellbimbót, és a szemébe nézve mondta: – Vedd el, amit akarsz, császárnőm! Attól a pillanattól kezdve, hogy rálépett az érzékiség ösvényére, a férfi bátorította, hogy ne törődjön a határokkal, és legyen merész, határozott. Ezen az estén sem volt ez másképp. Szavai tettekre ösztönözték. Ügyetlenül kigombolta a férfi mellényén a gombokat,

és a mellény alatt szabaddá vált a férfi vékony vászoningje. Bizonytalanul megállt. Alsó ajkát harapdálta, miközben gondolkodott a következő lépésen. A férfi hunyorogva figyelte, vonakodott attól, hogy átvegye tőle a döntést. Aztán mégsem tudott ellenállni, hogy a tarkójánál átkarolja és megcsókolja meggyötört ajkát. Nyalogatta és szívogatta egészen addig, míg mindketten nehezen kapkodták a levegőt. Csak aztán engedte el, pihent kicsit, és kezét a lány kezére tette. Nézte, ahogy a lány próbálja összeszedni magát. – Mit szeretnél most kezdeni velem? A lány izgatottan válaszolta: – Azt szeretném, ha kevesebb ruha lenne rajtad. A férfi vigyorgott a szégyenlős megfogalmazáson, ami annyira nem illett ehhez a helyzethez. Rekedt hangon válaszolt, amibe a lány beleborzongott. – Nos, egy hölgy kérése számomra parancs. Ügyesen kibújt a zakóból és a mellényből, közben előre kellett hajolnia. Emiatt muszáj volt kicsit nekipréselődnie, mire felnyögött. Végül sikerült levennie felsőruházatát, és visszaereszkedett a fotelba. Közben szorosan fogta a combjánál, mint aki nem akarja kiengedni a szorításából. Megint nekipréselődött, a lány erre felsóhajtott a gyönyörtől. Pont azt a helyet kényeztette, ahol annyira vágyott az érintésre. A szemébe nézett és újból hozzátörleszkedett, mire a lányt újra a szenvedély hulláma öntötte el. – Ez akarod, szépségem? A kérdés zihálásba fulladt, és Callie észrevette, hogy a férfit ezek a mozdulatok éppen annyira izgatják, mint őt. Erre vakmerően mosolygott, és Ralston combjain ülve körkörösen dörgölőzött. A férfi erre megfogta a csípőjénél, hogy még erősebben magához szorítsa. A férfi szeme összeszűkült, és a szemében lobogó szenvedély miatt a nő végtelenül erősnek érezte magát. Vakmerően rázta a fejét, nem akarta elvonni a férfiról a tekintetét.

– Még kevesebb ruhát. A férfi mosolyogva felegyenesedett és előrehajolt. Aztán kirángatta az ingjét a nadrágjából, kibújt belőle, és elhajította, mint az előbb Callie-ét. Közben egymást nézték. A férfi az ujjait a mellbimbójára tette, és elkezdte masszírozni. – És most, császárnő? Ez volt az első alkalom, hogy egy férfit ing nélkül látott. Nyelt egyet, Ralston olyan pompásan nézett ki, olyan izmos volt, olyan férfias. Hirtelen teljesen kiszáradt a szája. Most már nehezebb volt elvonni a tekintetét a férfi felsőtestéről és a szemébe nézve mondani: – Megérinthetlek? A férfi halkan nevetgélt: – Csak rajta! Callie pillantása a férfi mellkasára esett, és a kezei követték a pillantását. Óvatosan, az ujja hegyével simította végig a férfi oldalát, széles mellkasát. A hüvelykujjával a lapos mellbimbót dörzsölte, és a szemei tágra nyíltak a csodálkozástól, amikor a mellbimbója megkeményedett, és a férfi is szaporábban vette a levegőt. Megismételte a mozdulatot, ekkor Ralston torka mélyéről morgásszerű hang szakadt fel. A lány aggódva nézett fel. – Fájt? – Nem – bökte ki a férfi. Hogy be is bizonyítsa, hogy igazat mond, hevesen megcsókolta, a nyelvével mélyen a szájában volt, és mintegy visszatükrözte a gyengédséget azzal, hogy Callie egyik duzzadt mellbimbóját kezdte dörzsölgetni, míg a lány sóvárogva feljajdult. A férfi szinte a lány ajkaiba suttogta. – Kellemetlen volt? A lány a fejét rázta, és zihálva vette a levegőt. – Nem. Még egyszer megsimogatta a férfit. – Fáj, de valahogy kellemes. Annyira jó érzés. A férfi bólintott:

– Igen, az biztos. Callie a hüvelykujjával lassú köröket írt le a férfi mellkasán, előrehajolt, és meg is csókolta. Érezte a férfi szívverését, ahogy az ajkával a meleg bőrén vándorolt. Kíváncsi volt, hogy mi történne, ha… az ajkával megtalálta a férfi mellbimbóját, és azt nyalogatta. A férfi felszisszent, ujjaival a hajába túrt, ezért Callie tovább nyalogatta a mellkasát. Hagyta, hogy a szájával és a kezeivel felfedezőútra induljon, míg nem bírta mar tovább, és egy újabb csókra magához vonta. Éhesen élvezkedett az ajkain, addig, míg a lány képtelen volt tovább gondolkodni, míg nem volt más, csak a nőiesség maga a férfi karjaiban. Mintha pontosan tudta volna Gabriel is, hogy ez volt az a pillanat, amikor a puszta gyönyör birodalmába került, mert pontosan ebben a pillanatban vette a karjaiba és vitte az alacsony kanapéhoz, úgy, hogy közben nem hagyták abba a csókolózást. Callie kinyújtózott a kanapén, a férfi utána, és tetőtől talpig beborította a testéből áradó forrósággal. – Meztelenül akarlak látni, császárnőm – búgta forrón a fülébe, majd a fülcimpáját a fogai közé vette. Egyik borzongáshullám a másik után öntötte el. – Minden porcikádat kényeztetni szeretném, tetőtől talpig. Nem tudott ellenállni neki, nem tudott ellenállni a szavaknak, amelyekről már évek óta álmodott. Megfogta a kezét, és merészen az öle felé vonta. Ezzel a mozdulattal megadta neki azt az engedélyt, amire szüksége volt. A következő pillanatban kibújtatta a csizmájából és a nadrágjából. Callie ott feküdt előtte meztelenül. Ralston teljes nyugalommal szemlélte, simogatta telt idomait, a bőrét, mely a szenvedélytől, de a zavartól is vörös volt. Megpróbálta eltakarni magát, de a férfi ezt nem engedte, játékosan visszatartotta a kezét, és tovább legeltette rajta a szemét. Feladta, hogy megpróbálja eltakarni a mellét, de továbbra is próbálta a legintimebb helyén a barna szőrpamacsot elrejteni.

De Ralston onnan is elvette a kezét, és ehelyett a saját intim testrészére vonta. Újra szenvedélyesen megcsókolta, mielőtt egy picit hátrébb húzódott volna, hogy megkérdezze: – Zavarban vagy, szépségem? Amikor bólintott, Ralston a kezét szorosan a nőisége kapujához nyomta, és elégedetten hallgatta, ahogy a kéjtől felsóhajt. – Pedig hidd el, hogy semmi okod rá… gyere csak, majd én betakarlak. Callie erre meglepődésében nevetésben tört ki, amibe a férfi is bekapcsolódott. Közben ujját a duzzadt szeméremajkak közé tolta, majd mélyen fel. A lány nevetése sóhajba ment át. – Olyan szép vagy, szerelmem! A lány behunyta a szemét. Az erotikus gyengédség és a hőn vágyott kedveskedő szavak együttesen már túl sok voltak neki. Ekkor a férfi újra átvette az uralmat az ajkai felett. – Még soha nem találkoztam ilyen szenvedéllyel. Ilyen érzékiséggel. Legszívesebben összekötöznélek és teljesen leigáználak. Callie lelki szemei előtt megjelent, ahogy tehetetlenül ki van szolgáltatva a férfi kényeztetésének. Meglepetten nyitotta ki a szemét, és tekintete találkozott a férfi vidám tekintetével. Kitalálta, hogy mire gondol, és megígérte: – Egy nap megmutatom majd neked, hogy mennyire kellemes tud lenni az ilyesmi, de nem ma. A hüvelykujjával dörzsölgette, megkereste és meg is találta a legérzékenyebb pontját. A lány még szorosabban simult hozzá. A férfi folytatta: – Ma azt akarom, hogy te is megérints engem. Körözött benne az ujjával, ami Callie-ből sóvárgó tiltakozást váltott ki, ám a férfi mosolyogva zárta le a száját egy csókkal, és azt suttogta. – Olyan nedves vagy.

Még egy ujját beléhelyezte, és a félig nyitott, nedves ajkaiba suttogta: – Olyan szűk… olyan gyönyörű… Egyre mélyebbre zuhant a gyönyörbe, a férfi ajkai, kezei szinte mindenhová elértek. Ő volt a férfi zongorája, és forró ujjaival játszott a testén, a lelkén. A kezére koncentrált, az ujjaira, amelyek mélyen belécsúsztak, és vitték közelebb és közelebb a csúcshoz, a hüvelykujja csodás kényeztetésére, amely körözött azon a helyen, ahol úgy tűnik, hogy most az egész lénye összpontosult: gondolkodása, érzései, akarata. Hozzásimult, többet és többet akart, a nevét kiáltotta. És aztán a férfi ott volt a lábai között, szélesen szétterpesztette őket, és erősen tartotta, miközben szájával azon a helyen kényeztette, ahol a leginkább szüksége volt rá. Játszott vele, és olyan intenzitással izgatta, hogy alig bírta ki. Úgy nyalogatta, kényeztette, hogy a lány lélegzete is elállt, és lehetetlenné tett minden értelmes gondolatot. Csak tiszta érzékelésből állt. Vakon nyújtotta ki a kezét a férfi felé, és beletúrt a hajába. A férfi a bőrét kényeztette, az ujjaival, a nyelvével és az ajkaival. Addig csinálta, míg úgy érezte, hogy belehal, ha a férfi abbahagyja. Érezte, hogy a gyönyör hulláma egyre csak nő benne, közben a férfi mozdulatai egyre határozottabbak és gyorsabbak lettek. A nyelve hegyével nyalogatta, és ettől majdnem elvesztette a józan eszét. Megfeszült, mikor a hullám hirtelen megtört és szétáradt benne. Felkiáltott és belekapaszkodott. A férfi volt a szikla a hullámtörésben. Ekkor gyengédebben kényeztette, visszahozta a jelenbe, nyugtatólag simogatta, majd ránézett. A lélegzete is elállt, ahogy találkozott a tekintetük, ahogy látta Callie szemében a szenvedélyt és az újonnan felébredt nőiséget. Callie felé nyújtotta a kezét, és így szólt: – Gyere. Szavaira a férfi megborzongott, és nem tehetett mást, hozzábújt. A lány végigsimította a testét egészen a nadrágjáig, amely kemény

férfiasságára feszült. Kíváncsian húzta végig rajta a kezét, és élvezte, ahogy a férfi hallhatóan zihálni kezd. Mosolyán látta, hogy tudatában van nőisége hatalmának. Megismételte a mozdulatot, ezúttal határozottabban. A férfi elkapta a kezét, hogy megállítsa. Nehezen kapkodva a levegőt, így szólt: – Egy férfi akaraterejének is vannak a határai, császárnőm. Ha még egyszer így megérintesz, akkor nem tudom garantálni, hogy továbbra is ura leszek önmagamnak. Callie kibontakozott az öleléséből, a kezébe fogta a férfi arcát, és magához vonta egy újabb csókra. Ezúttal ő irányított. Most az ő nyelve hatolt előre a férfi szájában, az ő ajkai simogatták a férfi telt alsó ajkát. Amikor kibontakozott a csókból, újra végigsimított a férfi felsőtestén, lefelé a nadrággombok felé. Miközben továbbra is a szemébe nézett, remegő ujjakkal kibontotta a feszes sliccet. Benyúlt, megragadta kemény férfiasságát, és szorosan kézbe vette. A férfi tekintete elsötétült, mire Callie kissé idegesen kérdezte: – És ha így érintelek meg? Callie még a lélegzetét is visszafojtotta. Ralston teljesen mozdulatlanná vált, egy ideig egyáltalán nem mozdult. Callie már el is bizonytalanodott: lehet, hogy teljesen rosszul kezdett hozzá a dologhoz? De aztán megmozdult. Mélyről szakadt fel belőle egy sóhaj, és csókba forrasztotta össze a lány ajkait. Egyik kezét megálljt parancsolva az övére tette, és a szemébe nézett. A lány igyekezetében és ártatlanságában volt valami sajátos, a szenvedély pedig, amit a szemében látott lobogni, egyszerűen megölte. Bársonyos barna szemeibe nézett, és felismerte, hogy még soha nem találkozott olyan nővel, mint Callie. Tele volt ellentmondásokkal, szenvedéllyel, ártatlansággal, kalanddal, prűdséggel és félénkséggel. Ez a lenyűgöző keverék még a legmegrögzöttebb cinikust is levette volna a lábáról, és persze ő se volt ez alól kivétel. Akarta őt. Mindenáron. Félresöpörte a gondolatot. A lány valami jobbat érdemelt. Most végre egyszer az életben úgy fog viselkedni,

mint egy úriember. Behunyta a szemét, hogy ne kelljen ránéznie. Meztelen volt, nyílt, csábító és minden nőnél szenvedélyesebb, mint akikkel korábban találkozott. Azért, amit most tenni fog, érdemrendet érdemelne. Eltolta magától a kezét, meleg, nedves csókot nyomott a tenyerére, és azt mondta, miközben persze nem tudta megállni, hogy ne simogassa, mert annyira, de annyira finom puha volt: – Azt hiszem, hogy haza kellene, hogy kísérjelek. Callie szempillái megrezdültek: ez volt az egyetlen jele annak, hogy hallotta. A férfi látta a kétséget a szemében, és az az egyetlen kívánsága volt, hogy magához vonja, és pontosan elmondja neki, hogy mit tenne a legszívesebben, ellentétben azzal, amiről azt gondolta, hogy tennie kell. – De hát én nem akarok hazamenni. Azt mondtad, hogy ki akarsz szabadítani a kalitkámból. Megszeged az ígéreted? – A kérdés évődő és csábító volt, egy szirén hívása, miközben szorosan mellésimult. Az ügyetlen mozdulattól a férfi szíve vadul kalapálni kezdett. Újra megcsókolta, képtelen volt megállni, hogy ne kóstoljon bele újra abba az édes ízbe, amit a lány felkínált neki. Miután kibontakoztak a csókból, a lány a férfi szájába lehelve mondta: – Kérlek, Gabriel… mutasd meg, hogy milyen lehetne. Engedd, hogy belekóstoljak. Csak egyszer, egyetlenegyszer. Szavai, melyek olyan nyíltak és őszinték voltak, a férfi velejéig hatoltak. Világossá vált a számára, hogy már a kezdetek kezdetétől kudarcra volt ítélve. Képtelen volt visszautasítani. A nadrágja is a földre repült. A lány fölé hajolt, a lábai közé nyomult, és puha testén ringatózott. A nyakán csókolta, a melleit simogatta, a mellbimbóját csipkedte, míg megkeményedett és az ajkának feszült. Aztán a szájába vette a rózsaszínű bimbókat, és ettől a gyönyörtől egy kiáltás szakadt fel belőle. A vállát simogatta. Gabriel arra a gyönyörre gondolt, amelyet a karjaiban mindig is megtalált. És ez a gyönyör most megszázszorozódik.

A lány nőiségének centrumában lévő puha szőrnek nyomult, érezte a meleg nedvességet, amely ott várta, és minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne hatoljon rögtön mélyen bele. Ehelyett csak finoman hozzádörgölőzött, ami sóhajt csalt ki Callie-ből. A lány is nekifeszült, valami olyasmi keresett, amit nem tudott volna szavakba önteni. A férfi picit elhúzódott, izgató vigyorral nézett a lány szenvedélyes tekintetébe. – Mit szeretnél tőlem, szépségem? A lány újra megfeszült, megpróbált még szorosabban hozzányomulni, de a férfi újra elhúzódott. A lány hunyorogva nézett rá. – Tudod, hogy mit akarok. A férfi a lány telt ajkait a fogai közé vette, finoman szívogatta, mielőtt a csípőjét nekiszorította és azt adta neki, amire vágyott. – Ez az, amit akarsz, császárnőm? Zihálva bólintott, a férfi még egyszer nekinyomult. Callie érezte az édes nedvességet, ami a férfit körülvette. Ekkor a férfi kezdett zihálni. – Te jó ég, Callie… olyan, de olyan édes vagy. A férfi közeledett hozzá, férfiasságának a hegyével kopogtatott azon a helyen, ahol minden gyönyöre összpontosult. Nagy levegőt vett. – Akarom… – kezdte, de aztán bizonytalanul elhallgatott. – Mondjad csak, szépségem. A férfi az álla alatt nyalogatta, közben a mellei fölötti részt simogatta, és úgy dörzsölte magát hozzá, ami mindkettejüket a biztos őrületbe kergette. – Én… én… nem tudom, hogy mit szeretnék. – Callie a férfi hálát simogatta, hozzásimult, mire a férfi nagyot fújtatott. – Olyan… olyan… – A férfi felemelte a fejét, hogy jobban lássa, miközben a lány kereste a megfelelő szavakat. – olyan üresnek érzem magam.

A férfi azzal jutalmazta ezeket a vággyal teli, őszinte szavakat, hogy szenvedélyesen csókolta, és a nyelvével mélyen behatolt a szájába. Aztán még kicsit mozgolódott, a kezét a lány lába közé tolta, és kitapogatta a lénye belseje felé vezető bejáratot. – Itt, szépségem? – súgta a fülébe, és ahogy súgta, a szavai is szinte simogatták. – Itt érzed magad üresnek? Az ujjával mélyen belehatolt. A lány a férfi nevét sóhajtotta. – Itt akarsz engem? Callie az ajkába harapva bólintott. – Mondd ki, császárnőm. Mondd ki nekem! – Egy újabb ujj csatlakozott az elsőhöz, feszítette, kitöltötte. – Téged akarlak. – Hol? Az ujjai egyszerre mozogtak, jelezték neki a választ. – Gabriel – mondta ki a nevét a lány, hangjában egyszerre volt sóvárgás és tiltakozás. A férfi mosolygott. – Hol, szépségem? A férfi mintha gyilkolta volna. – Itt, bennem. Erre visszahúzta az ujjait. A lány felemelte a csípőjét, hogy közel maradjon hozzá. A férfi csókjaival ösvényt rajzolt a kulcscsontja mentén, majd a combjai közé feküdt, és az ujja helyett kemény hímtagját nyomta nőiessége kapujához. Kezébe fogta az arcát, és a szemébe nézett. Egy ilyen intim pillanatban ne rejtőzzön el előle. A lány a lélegzetét is visszatartotta, amikor egy kissé még mélyebbre hatolt benne. Aztán megállt a bársonyos, nedves melegben. Még soha nem esett semmi ennyire a nehezére. Figyelte, hogy barna szemekben milyen érzések lobognak fel. – Fáj? A lány behunyta a szemét és a fejét rázta: – Nem – suttogta. – Vagyis igen. Erezlek… Akarlak. – Ránézett. – Többet akarok. Mindent akarok. Téged akarlak. Kérlek.

A heves érzések, amelyek a szavaiban és a tekintetében tükröződtek, elegendőek lettek volna ahhoz, hogy a csúcspontra juttassák a férfit, de nem engedte meg magának, hogy tönkretegye a lánynak ezt az élményt, mikor először kóstol bele az igazi szenvedélybe. Megállt, a mellbimbóját szívogatta, kezével kemény, forró középpontja felé vándorolt. Körkörösen dörzsölte, nézte, ahogy a szemében fellobban a szenvedély. – Callie – suttogta. – Fájni fog. Ezen nem tudok változtatni. – Tudom – mondta. – De nem számít. A férfi csókolta őt, lassan, óvatosan simogatta, mintha végtelen idő állna rendelkezésükre. – Nekem viszont nem mindegy – suttogta. A hüvelykujjával gyorsabban körözött, a lány csípője olyan ritmusban mozgott, hogy mindketten lángra lobbantak. – De majd helyrehozom. Óvatosan megmozdult, és összeszorította a száját, hogy visszafogja magát, miközben hüvelykről hüvelykre a lány finom melegébe süllyedt. Amikor pedig Callie végül összerázkódott, újra kihúzta magát belőle, aztán folyamatos mozgásban vissza-vissza, egészen tövig. A lány a fájdalomtól nagy levegőt vett, ő megállt felette, megfeszített izmokkal. – Sajnálom – mondta, és csókokkal borította az arcát. A lány halványan mosolyogva nézett a szemébe. – Nem, nem, nincs semmi baj. – Majd töprengve hozzátette. – Ez az volt? Naiv kérdésére a férfi kissé elnevette magát. – Közel sem. – Ó! A lány mocorgott és nyögdécselni kezdett. – Ó, ez… Megint megmozdult, és a férfi erős kézzel megállította. Amíg a csípőjével körözött, nem akart mozogni benne.

– Valójában – mondta, miközben egyik mellbimbóját szopogatta. – Ez az. Nagyon is az. Majdnem kihúzódott belőle, majd még egyszer mélyen belehatolt, hajlékony mozgással, ami megszüntette a fájdalmat, és ehelyett a szenvedély szikráját gyújtotta fel benne. – Ó, igen! – Igen? – ugratta a férfi, és megismételte a mozdulatot. Ekkor csípőjével ő is válaszolt, és sóhajtott. – Igen. – Szerintem is – mondta, majd ritmikusan kezdett benne mozogni, olyan lökésekkel, amely mindkettőjüket vad szenvedéllyel árasztották el. Mély, finom, gyengéd mozgásának ritmusára Callie is mozgatta a csípőjét, hogy a lökések nyomását növelje. Ralston áthelyezte a testsúlyát és növelte a tempót. Összeszorított foggal próbált ellenállni a gyönyörnek, amelyet a lány teste adott neki, olyan szűk és forró volt. Callie a gyönyörtől halkan kiáltozni kezdett, amire közel került ahhoz, hogy ő is elveszítse az önuralmát. Soha életében nem vágyott annyira kielégülésre, mint most, még soha nem törekedett ennyire kétségbeesetten arra, hogy késleltesse a pillanatot, hogy partnerét előbb még a beteljesüléshez segítse, amit megérdemelt. – Gabriel – kiáltotta panaszosan – szeretném… – Tudom – lehelte a fülébe –, tudom, hogy mit szeretnél. Vedd el magadnak. – De nem tudom. – Pedig tudod. És újra rátette a hüvelykujját nőisége középpontjára, nyomta és simogatta, miközben gyorsan és mélyen nyomult belé. Ez már egyszerűen túl sok volt Callie-nek. Az egyre növekvő feszültség azzal fenyegette, hogy legyűri és mindent felemészt, még az értelmét is. A nevét kiáltotta, kissé felemelkedett, félve, hogy mi fog most történni, de érezhető volt, hogy nem hagyja magát elijeszteni. A férfi tekintete találkozott vad pillantásával.

– Nézz rám, császárnőm! Látni akarlak, ahogy feloldódsz. Nézni akarom, amikor velem együtt hullasz a semmibe. – Nem tudom… nem tudom, hogy kell – bökte ki, miközben jobbra-balra ingatta a fejét. – Majd együtt rájövünk. És ezt tették. A felgyülemlett feszültség alábbhagyott. Callie összerázkódott, és tovább izgatta édes, elviselhetetlen ritmusban. A nevét kiáltotta, a hátát karmolta, majd támaszt keresve megragadta. A férfi látta, ahogy a szenvedély szétárad benne. És csak miután a lány túl volt csúcsponton, engedte meg magának a férfi, hogy az ő gyönyöre is beteljesedjen. Callie nevét kiáltotta, amikor követte őt a gyönyör csúcsára, olyan erővel, mint amit korábban még nem élt át. Aztán ráhanyatlott, zihálva, mint ő, és próbált magához térni. Sokáig csak feküdt, míg megnyugodott a légzése, és volt ereje ahhoz, hogy a könyökére támaszkodva lenézzen rá. Nézte kipirult, nedves bőrét, kielégült mosolyát és a súlyos szemhéját. Ekkor hirtelen rádöbbent valamire. Még soha nem élt át ilyet… egy olyan nőt, mint ő. Soha korábban nem feküdt olyan nő mellett, aki ilyen nyílt és őszinte lett voln… még soha nem ismert olyan nőt, aki olyan készségesen adta és fogadta volna a gyönyört és a szenvedélyt. Még soha nem találkozott olyan nővel, mint Callie volt. Végignézett az alakján, meztelen volt és szép a kandalló tüzének aranyló fényében. Callie hozzásimult, és ő csak arra tudott gondolni, hogy még egyszer szeretné őt. Most rögtön. Ott volt az a kicsi seb, de… Ez a gondolat hidegzuhanyként érte. Az előbbiek mellett, ellenére még szűz volt. Szűz! Te jó ég! Mégis mire gondolt, hová tette a józan eszét? Egy szűz lány sokkal jobbat érdemel. Nem mintha nem lett volna már hasonló helyzetben, de biztos volt benne, hogy a szűz lányok költészetet érdemelnek, rózsákat és legalább egy rendes ágyat. Nem egy kanapét egy férfiklubban.

Te jó ég! Még szűz, és én úgy kezeltem, mint egy közönséges… A fejét rázta, a mondatot még gondolatban sem akarta befejezni. Amikor végiggondolta, hogy mit tett, elfogta az önutálat. Már a legelejétől kezdve tudta, hogy a lány még ártatlan. Callie bízott benne. Ő pedig visszaélt ezzel a bizalommal. A Brook's férfiklubban. Te jó ég! Hogy tehetett ilyet? Egészen belesápadt a gondolatba. A lány észrevette. – Valami baj van? A kérdés visszahozta a jelenbe. Nehezére esett, hogy a szemébe nézzen. Ehelyett egy gyengéd csókot lehelt a vállára, és felült. Magára kapkodta a ruháit. Egy idő múlva Callie is felállt, és ő is kezdett felöltözni. A férfi próbált nem ránézni, de nem tudott ellenállni, hogy ne nézzen oda, amikor a lány a térdnadrágját kezdte felvenni. Szinte viszketett a keze, meg szerette volna érinteni, magához vonni, hogy megint érezze puha testét. Határozottan elhessegette ezt a vágyát, és nekiállt a nyakkendője megkötésének, miközben a lány az ingét vette fel. A mellét most nem kötözte le. Megfordult, hogy megkeresse a mellényét, és ekkor találkozott a tekintetük. Nem lehetett nem észrevenni a szomorúságot a szemében. Egyértelmű, hogy megbánta, amit tettek. A férfi lehajolt, felvette a kötést a földről, és végigsimított rajta. – Szükséged van még rá? – Nem – mondta halkan. – Elég nagy a kabátod, hogy elrejtse az alakom. Egyébként pedig meg is ígértem neked, hogy többet nem kötöm le magam. Szavai és a korábban kettejük közötti erotikus erő újra ott vibrált közöttük, és újra muszáj volt arra gondolnia, hogy milyen megbocsáthatatlanul viselkedett. A lány elfordult, miközben Ralston mondta: – Igaz, tényleg megígérted. Összehajtogatta a kötést, és bedugta a mellénye alá. Aztán lehajolt, hogy felvegye Callie zakóját a földről. Ekkor feltűnt neki

egy darabka papír, ami a zakó alatt hevert, a lista, amely mindkettőjüket erre a vad útra terelte. Felegyenesedett, és már majdnem odanyújtotta neki a papírt, de aztán mégis hallgatott. Látta, hogy a lány annyira határozottan hátat fordít neki, mereven, mint egy bot, egyenes háttal, mintha csatába készülne. A haját dugdosta be a kalapja alá. Valamilyen okból a férfi nem akarta ezt az ostoba listát megemlíteni. Ehelyett eldugta a gyűrött papírt, és várta, hogy a lány felé forduljon. Pár perccel később ez megtörtént, és rögtön látta, milyen érzések tükröződnek a tekintetében: a szeme csillogott a ki nem buggyant könnyektől. Szomorúsága láttán a férfi hatalmas gazembernek érezte magát. Nyelt egyet, azon gondolkodott, hogy mit is mondhatna. Nyilvánvaló, hogy a lány arra vár, hogy kimondja azokat a szavakat, amelyek a bűnét helyrehoznák, azokat a szavakat, amelyek megakadályoznák, hogy a lány sírni kezdjen. Próbálta megtalálni a megfelelő kifejezéseket. Még ha nem is tudta helyrehozni azt a kárt, amit meggondolatlan, szívtelen viselkedésével okozott, most lehetősége volt úriemberként viselkedni. És kimondta, amit szerinte egy úriember egy ilyen szituációban mond. Azt, amit a nők – és ebben biztos volt – egy ilyen szituációban hallani akartak. Azt, ami biztosan felszárítja a könnyeit. – Kérlek, bocsásd meg a viselkedésemet! Természetesen feleségül veszlek. Hosszúnak tűnt, míg kimondta ezt a pár szót. Callie szemei tágra nyíltak a döbbenettől, aztán elkeskenyedtek, mintha azt hitte volna, hogy a férfi elméje elborult. A férfi arra várt, hogy biztos hamarosan fel fogja ismerni, hogy úriemberként viselkedik. Arra is várt, hogy örülni fog annak, hogy megkérte a kezét, hálás lesz érte. De alapvetően csak arra várt, hogy mondjon valamit, bármit. Végtelenül hosszú ideig várt, Callie közben felvette a kabátját, felhúzta a kesztyűjét és feltette a kalapját.

És amikor elkészült, ránézett, és végre megszólalt, de mintha a férfi nem is mondott volna semmit: – Köszönöm ezt a rendkívül épületes estét. Nagy gond lenne, ha arra kérném, hogy kísérjen haza? Legalább nem sírt.

19. fejezet Micsoda egy arrogáns, felfuvalkodott, borzalmas alak! Callie az Allendale-ház könyvtárában tombolt, könyveket hajigált le a földre. Közben hangosan beszélt magához: – Persze hogy feleségül megyek hozzád. Akkor se mennék hozzá, ha ő lenne az utolsó férfi Londonban! Arrébb fújt egy szemébe lógó tincset, és szürke pamutruhájába törölte a kezét. Aztán megszemlélte, hogy mekkora rombolást okozott az elmúlt pár órában. A könyvtárban hatalmas káosz uralkodott. Mindenütt könyvek hevertek, az asztalokon, a székeken, és kupacokban a földön is. Néhány órával ezelőtt ért haza. Az úton hazafelé Ralstonnal makacsul hallgattak. Miután fellopózott a szobájába, csak két dologra vágyott. Az egyik az volt, hogy bebújhasson az ágyába és soha többé ne keljen fel, a másik, pont ugyanennyire heves vágya pedig az volt, hogy nyomban elmenjen a Ralston-házba, felkeltse a ház urát, és feketén-fehéren megmondja neki, hogy hová tegye a nagyvonalú, lovagias házassági ajánlatát. Órákon keresztül kísérletezett az elsővel, közben újra és újra lejátszotta lelki szemei előtt az este eseményeit. Nem tudta eldönteni, hogy sírjon, vagy inkább őrjöngjön a dühtől, amikor arra gondolt, hogy a férfi milyen alaposan tönkretette ezt a fontos estét. Ralston megmutatta neki, hogy a szenvedély milyen hihetetlenül nagyszerű tud lenni. Megsejtette vele, hogy mi az az eksztázis, aztán pedig fogta magát, és mindent elrontott. Egyúttal pedig emlékeztette Callie-t arra, hogy az ő számára a szenvedély nem adatik meg, és mindezt közvetlenül azután, hogy belekóstolt. Nem, Ralston nem tett olyan csodás megjegyzéseket, amelyek az adott helyzetben megfelelőek lettek volna, mint például: Téged össze

sem lehet hasonlítani azokkal a nőkkel, akiket eddig ismertem. Vagy: Hogy élhetnék tovább nélküled, miután karjaidban megtaláltam a paradicsomot? Vagy: Szeretlek, Callie, jobban, mint ahogy álmaimban elképzeltem. Megismételjük? Nem, ehelyett mindent tönkretett a mentegetőzésével. És ami még rosszabb, jött ezzel a lánykéréssel. Nem mintha teljesen helytelen dolog lett volna egy ilyen helyzetben házasságot emlegetni. Sőt, még üdvözölte is volna az ötletet, ha egy ilyen mondat után, hogy: Téged össze sem lehet hasonlítani azokkal a nőkkel, akiket eddig ismertem vagy azelőtt, hogy: Hogyan élhetnék tovább nélküled, miután karjaidban megtaláltam a paradicsomot? hangzott volna el. Hiszen milyen csodálatos lett volna, ha a férfi teljes odaadással a szemébe nézett volna, és azt mondta volna: Tegyél engem a világ legboldogabb, legszerencsésebb, legelégedettebb férfijává, Callie! Gyere hozzám feleségül! Ha ezt mondta volna vagy valami hasonlót – Callie a pontos szóhasználatot tekintve nagyvonalúságot tanúsított –, akkor ő boldogan a karjaiba omlott volna, és egészen hazáig hagyta volna, hogy a férfi ájulásig csókolgassa. És most is, az ágyban fekve, arról álmodozna, hogy milyen hosszú, boldog élete lesz Ralston márki oldalán. Ehelyett itt állt, reggel fél tízkor, egy olyan reggelen, amely élete legboldogabb estéjét kellett volna, hogy kövesse, sőt nemcsak eddigi, hanem egész élete legboldogabb estéjét, és a könyvtárban tombolt. Csípőre tett kézzel állt, és határozottan biccentett. – Legalább egy ideig most el leszek foglalva. Hát igen, legalább nem sírta el magát. Tüsszentett. A portörléssel fogja kezdeni. Határozottan az ajtó felé vonult, kinyitotta, hogy szóljon egy lakájnak, hogy mielőbb hozzon neki egy tollseprűt. Ebben a pillanatban észrevette Marianát és Anne-t a folyosó túloldalán, ahogy egy szobalánnyal együtt a fejüket összedugva sugdolóznak.

Az ajtónyílásra mindhárman összerezzentek. Anne láthatóan teljesen ledöbbent, amikor meglátta. Callie azt mondta a szobalánynak: – Hozzon egy tollseprűt, kérem! A lány annyira elképedve nézett rá, mint aki nem értette, amit hallott, ezért Callie újra nekirugaszkodott. – Portörléshez. Hogy letörölgessem a könyveket. A könyvtárban. A lány úgy állt ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Callie sóhajtott. – Szeretnék még ma port törölni a könyvtárban. Mit gondol, ez megoldható? Erre a lány végre valahára megmozdult, és elsietett, hogy teljesítse a kérést. Callie szigorú tekintettel nézett Marianára és Anne-re. Remélem, hogy van annyi eszük, hogy nem tesznek megjegyzéseket. – Hajjaj – mondta Mariana –, úgy tűnik, hogy rosszabb, mint amire számítottunk. Callie úgy nézett a húgára, hogy arról a pillantásáról regényeket lehetett volna írni. Aztán sarkon fordult, és visszament a könyvtárba, hogy nekiessen a hosszúnak ígérkező munkának, azaz hogy ábécérendbe szortírozza a kupacokban heverő könyveket. A földön ülve pakolászott, amikor Mariana és Anne is beléptek a könyvtárba és becsukták maguk után az ajtót. Anne megállt az ajtó melleit, Mariana pedig óvatosan leült az egyik fotel karfájára. Hosszú percekig csak szótlanul nézték, ahogy Callie a kupacok tetején lévő könyveket pakolja. Végül Mariana törte meg a csendet: – Melyik betűnél tartasz? Callie a könyvkupacok közepette felnézett a húgára, és azt mondta: – A. Mariana előrehajolt, hogy megnézze a lábánál heverő halmot. Ügyesen elvett egy könyvet, elégedetten mosolygott, és mondta: – Alighieri. Isteni színjáték. Callie továbbra is pakolászva mondta: – Dante a vezetékneve. Tedd a D betűhöz.

– Tényleg? – grimaszolt egyet Mariana. – Furcsa. A családneve kezdődik A-val, nem? – Michelangelo vezetékneve B-vel kezdődik, mégis az M-hez soroljuk. – Hm – Mariana úgy tett, mint akit érdekel a téma. – Az olaszoknál biztosan másképp van. Kopogtak. A szobalány jött, hozta a tollseprűt. Ahogy kiment, Mariana kissé szórakozottan töprengett. – Kíváncsi lennék, hogy Julianát a J vagy az F betűhöz kellene-e sorolni. Ralston húgának említésére Callie megdermedt, de aztán nekilátott a portörlésnek. – Fogalmam sincs. Gondolom a J betűhöz. Anne is belekotyogott: – Kár, hogy ő nem St. John. Az S betű a kedvencem. Mariana bólintott. – Egyetértek. Callie Marianához fordult. – Mire akartok kilyukadni? – Mi történt az éjjel? Callie a polcot nézte, ahová éppen pakolt. – Semmi. – Semmi? – Semmi. – Akkor miért rendezed át a könyvtárat? – érdeklődött Mariana. Callie vállat vont. – Miért ne? Ma nincs semmi más dolgom. – És nem jut az eszedbe semmi jobb annál, mint hogy a könyvtárban rendezkedj? Callie azon tűnődött, hogy vajon mennyire lenne nehéz megfojtani a húgát. – Mindig akkor szokott a könyvtárban rendezkedni, amikor valamivel el akarja terelni a figyelmét.

Már csak a komornája találó észrevételei hiányoztak. Mariana felállt, és nekitámaszkodott annak a polcnak, amellyel Callie éppen foglalkozott. – Megígérted, hogy mindent elmesélsz, nem emlékszel? Callie vállat vont. – Nincs miről beszámolnom. Ebben a pillanatban kopogtak. A három nő a lakáj felé fordult, aki hősiesen próbált úgy tenni, mintha nem venné észre a káoszt, ami az egyébként kifogástalanul rendezett könyvtárban kitört. Belépett, és energikusan becsukta maga mögött az ajtót, mintha fontosnak érezné, hogy a külvilágot kizárja. – Mylady, Lord Ralston van itt, és beszélni szeretne önnel. Mariana és Anne csodálkozva néztek egymásra, aztán Mariana Callie felé fordult, és gúnyosan csak annyit mondott: – Ja, úgy! Callie láthatólag ingerülten nézett vissza rá, és a lakájhoz fordult. – Köszönöm, Davis. Mondja meg kérem a márkinak, hogy nem vagyok itthon. Később újra megpróbálhatja, amennyiben nem zavarja, hogy ismét dolgavégezetlenül kell majd távoznia. – Igenis, mylady. – A lakáj meghajolt és kiment. Callie lehunyta a szemét, mély levegőt vett, és megpróbált megnyugodni. Mariana és Anne egymás mellett álltak, és figyelmesen néztek rá. Anne megkérdezte: – Tehát nincs miről mesélned, ugye? – Nincs – válaszolta Callie, kétségbeesetten törekedve arra, hogy a hangja nyugodtan csengjen. – Nem hazudsz valami jól – jegyezte meg Mariana mintegy mellékesen. – Csak remélni tudjuk, hogy Davisnek egy fokkal jobban megy, mint neked. Ebben a pillanatban az ajtó újra kinyílt. Az idősödő lakáj jött vissza. – Elment? – kérdezte Callie. – Hm, nem, mylady. Azt mondta, hogy megvárja, míg hazajön.

Marianának leesett az álla. – Tényleg? Davis a fiatalabb Hartwell-lány felé fordulva biccentett. – Igen, mylady. Mariana sugárzó mosolyt vetett Callie-re. – Na, úgy tűnik, hogy ebből is egy jó kis kaland kerekedik ki. – Fogd már be a szád végre! – mondta Callie, majd a lakájhoz fordult. – Davis, tegye a számára világossá, hogy nem fogadom. Túl korán van ahhoz, hogy látogatókat fogadjak. – Már utaltam erre, mylady. Sajnos a márki meglehetősen… nyakas. Callie bosszúsan fújtatott. – Igen, ő már csak ilyen. Önnek kell határozottnak lenni. – Mylady… – kezdte a lakáj tétován. Callie elvesztette a türelmét. – Davis, magát tartják London egyik legjobb lakájának. Davis büszkén düllesztette ki a mellét, már amennyire egy lakáj ezt megtehette anélkül, hogy a méltóságán csorba essen. – Nemcsak London, egész Anglia, kérem. – Jó, legyen. Akkor ezt a helyzetet is bizonyára meg tudja oldani, nem? Anne nevetgélt. Davis arckifejezése kissé elkomorult. Mariana barátságosan a lakájra nézett, és azt mondta: – Nem akarta megbántani magát, Davis. A lakáj arcán semmi érzelem nem tükröződött, amikor válaszolt: – Tudom, hogy nem akart. Ezzel mélyen meghajolt, mélyebben, mint Callie emlékei szerint bármikor is korábban, majd ajánlotta magát és távozott. Callie sóhajtott, és újra nekilátott a munkának. – Ezért bosszút fog állni, ugye? – Halálbiztos. Egy hónapig szét fogják főzni a marhahúsodat – vélekedett Anne, aki alig tudta megállni nevetés nélkül.

Mariana egy könyvkupacot nézegetve mintegy mellékesen odavetette: – Gondolod, hogy Ralston csak úgy hagyja magát elküldeni? – Nem fogadnék rá nagy összegben. Callie szíve a torkában dobogott, amikor a megjegyzést meghallotta. Megfordult, de a polcok elzárták a kilátást. Előrébb Anne-t látta, aki tágra nyílt szemekkel az ajtóra bámult. A beálló csendben Mariana a nővére felé fordult. Úgy tett, mint aki nem vesz tudomást annak esdeklő pillantásáról, ehelyett angyali mosolyt vetett rá, és kedvesen így szólt: – Callie, azt hiszem, hogy látogatód érkezett. Callie hunyorgott. Tényleg nincs rosszabb dolog a földön annál, mint ha húga van az embernek. Mariana felugrott, megigazgatta a szoknyáját, és az ajtóban álló Ralston felé fordult: – Csodás napunk van – mondta. – Valóban, Lady Mariana – hallatszott Ralston hangja. Callie ingerülten dobbantott a lábával. Muszáj ilyen nyugodtnak lennie? – Azt hiszem, hogy sétálok egyet a kertben – mondta Mariana kedélyesen. – Remek ötlet. – Igen, szerintem is. Akkor ha megbocsátanak… Anne? Callie látta, ahogy a húga pukedlizett, majd elhagyta a szobát, nyomában az áruló Anne-nel. Callie ellenben nem mozdult, mert remélte, hogy Ralston magától elmegy. Egy úriember nem fog szűk könyvespolcok között előretörni. Tegnap este a férfi félre nem érhető módon adta jelét annak, hogy igazi úriember. Hallgattak, Callie pakolta a könyveket, kényszerítette magát, hogy figyelmen kívül hagyja Ralston jelenlétét. Adams, Aesopus. Aiszkhülosz. Lépéseket hallott közeledni. A szeme sarkából látta, hogy a férfi már a polc végében áll, és őt nézi. Ambrosius. Arisztotelész. Arnold.

Egyszerűen úgy fog tenni, mintha a férfi ott se lenne. De hogy tud ilyen szótlan maradni? Ez még egy szentet is kihozna a sodrából. Augustinus. Nem bírta tovább. Anélkül, hogy levette volna tekintetét a polcról, amelyen szépen letörölgetett gerinccel készen sorakoztak a könyvek, duzzogva így szólt: – Nem fogadok látogatókat. – Érdekes – mondta Ralston lassan. – Valahogy úgy tűnik, hogy engem mégis fogadtál. – Nem. Te egyszerűen hívatlanul betörtél a könyvtáramba. – A könyvtáradba? – kérdezte a férfi kissé gunyorosan. – Nem voltam benne biztos, hogy az, mivel a polcokon nincsenek könyvek. Callie bosszús pillantást vetett rá. – Éppen a könyveket rendezem. – Igen, én is ezt feltételeztem. – És pontosan ezért nem fogadok vendégeket – Callie külön hangsúlyozta az ezért szót, abban a reményben, hogy a férfi rájön, hogy milyen udvariatlan a viselkedése, és végre elmegy. – Szerintem ezen már túl vagyunk, Callie, nem? Láthatóan egyáltalán nem zavarta, hogy milyen udvariatlanul viselkedik. Jól van, akkor ő sem fogja zavartatni magát. – Mit akarsz itt, Ralston? Ezzel a férfi felé fordult, ami nagy hiba volt. Ralston pont olyan jól nézett ki, mint mindig: sűrű fekete haj, aranybarna bőr, kifogástalanul megkötött nyakkendő, a szemöldöke is olyan hibátlan ívű volt, hogy Callie-nek az az érzése támadt, hogy ő meg úgy néz ki, mint egy ápolatlan parasztlány. Úgy érezte, hogy a legszürkébb, legegyhangúbb, és mostanra már a legpiszkosabb ruhája van rajta, és mindenki látja is rajta, hogy sürgősen ráférne egy kiadós fürdő és egy alvás. A férfi tényleg az őrületbe tudta kergetni az embert. – Szeretném folytatni a tegnap esti beszélgetésünket. Callie nem felelt, ehelyett felvett néhány könyvet a földről.

Ralston rezzenéstelen arccal nézte, mint aki azon töpreng, hogy hogyan is folytassa. Callie várt. Lassan pakolászta a könyveket, és azt kívánta, hogy bárcsak ne mondana semmit. Reménykedett, hogy egyszerűen feladja és elmegy. Ám Ralston odalépett hozzá, olyan közel, hogy alig fért el a polc melletti szűk helyen. – Callie, bármit mondanék, kevés lenne a bocsánatkéréshez. – A férfi szavai nyugodtan, őszintén csengtek. Szavaira Callie kicsit behunyta a szemét, és végigsimított pár könyv gerincén. Nézte az aranyszínű, csillogó címeket, de nem jutott el a tudatáig, hogy mit lát. Mélyeket lélegzett, és próbált védekezni az érzései ellen, amelyek azzal fenyegették, hogy legyőzik őt. Határozottan rázta a fejét, de közben nem nézett a férfira, mert nem mert. – Kérlek, ne kérj bocsánatot – súgta. – Nincs miért. – Pedig nagyon is van. Nagyon is elítélendően viselkedtem. – A férfi legyintett. – Most viszont fontosabb, hogy hogyan tudnám minél előbb helyrehozni a dolgot. Világos volt, hogy mit akar mondani. Callie újra a fejét rázta. – Nem – mondta halkan. – Tessék? – A férfi láthatóan meglepődött. Callie köhintett egyet, és igyekezett határozott hangon megszólalni. – Nem, semmi olyasmi nem történt, amit helyre kellene hozni. A férfi hitetlenkedve nevetett fel. – Ezt nem gondolhatod komolyan. Callie peckesen kihúzta magát, és a férfi mellett elhaladva a könyvtár világos, középső belső részébe ment. A ruhájába törölte a kezét, és egy újabb halom könyvet kezdett el szortírozni az asztalon, anélkül, hogy felfogta volna a szerzőket és a címeket. – Pedig komolyan beszélek. Azt hiszed, hogy valami csúnya dolgot tettél, de biztosíthatlak, hogy szó sincs róla. A férfi a hajába túrt, és arckifejezése ingerültségről árulkodott.

– Callie, én kompromittáló helyzetbe hoztalak téged. Jó alaposan. Szeretném most helyrehozni. Elveszlek feleségül. Callie nyelt egyet. Nem nézett a férfira, félt, hogy elgyengül. – Nem, nem megyek hozzád. – Talán egész életében ezeket a szavakat volt a legnehezebb kimondania. – Nem mintha nem értékelném nagyra az ajánlatodat – fűzte hozzá udvariasan. A férfi láthatólag teljesen el volt képedve. – De miért nem? – Mit miért nem? – Miért nem akarsz hozzám jönni? – Először is, mert nem kérted meg a kezemet, hanem egyszerűen bejelentetted. A férfi a plafonra emelte a tekintetét, mint aki türelemért könyörög az égiekhez. – Jó, rendben. Hozzám jössz feleségül? Szavai szomorú izgalommal töltötték el Callie-t. Függetlenül attól, hogy kényszerből vagy önszántából akarná őt feleségül venni, Ralston márki házassági ajánlata élete legcsodálatosabb pillanatai közé kellett volna, hogy tartozzon, legalábbis eddig így hitte. Ez lehetett volna a lista egyik csúcspontja is egyben. – Nem, de azért köszönöm, hogy megkérdezted. – Ha most olyan idétlen dolgokra… – A férfi próbált uralkodni magán. – Most azt szeretnéd, hogy letérdeljek? – Ne! – Callie nem hitte, hogy el tudná viselni, ha a férfi letérdelve kérdezné meg, hogy hozzámegy-e. Ez aztán tényleg az univerzum kegyetlen tréfája lenne. – Az ördögbe is, megmondanád végre, hogy mi a baj? Az a baj, hogy igazából nem akarsz engem. – Egyszerűen nem látom okát annak, hogy miért is kellene összeházasodnunk. – Nem látod okát – ismételte meg a férfi, mint aki ízlelgeti a szavakat. – Azt hiszem, hogy egy-két nyomós okot fel tudok sorolni.

Callie végre a szemébe nézett, és a meggyőződés, amelyet a férfi szemében felismerni vélt, némileg kizökkentette az egyensúlyából. – Biztos vagyok benne, hogy nem minden nőnek tettél házassági ajánlatot, akit kompromittáltál. Miért velem kezded a sort? Merész megjegyzése hallatán a férfi szemei tágra nyíltak a döbbenettől, de a döbbenetet villámgyorsan ingerültség váltotta fel. – Hadd tisztázzam ezt egyszer és mindenkorra. Nyilvánvaló, hogy sokkal romlottabbnak gondolsz, mint amilyen valójában vagyok. A feltételezésed ellenére pedig valóban minden olyan nőnek megkértem a kezét, akinek elvettem a szüzességét. Ilyen nő ugyanis csak egy van. Callie elvörösödött, félrenézett és az ajkába harapott. A helyzet Ralstont láthatólag felbőszítette, amit szívből sajnált. De az biztos, hogy a férfi annyira nem lehetett dühös, mint amennyire ő az volt. Csodálatos estét töltött a számára egyetlen, mindig is vágyott férfi karjaiban, aki – valami újonnan felébredt kötelességérzettől hajtva – hirtelen házassági ajánlatot tesz, ami körülbelül olyan romantikus, mint egy tehénvásárlás. És most neki Ralston márki elképesztő nagyvonalúsága miatt hálás szívvel a karjaiba kellene omlania. Nem, köszönöm. Ő most már élete végéig elégedett lesz azzal is, hogy a múlt éjszaka csodálatos emlékét felidézheti magában. Mármint ezt remélte. – Tudomásul vettem tiszteletre méltó szándékait, márki… – Te jó isten, Callie, kérlek, hagy már abba a bohóckodást! – A férfi hangja annyira bosszús volt, hogy Callie kénytelen volt gondolkodni is. – Gondolom tisztában vagy azzal, hogy lehet, hogy várandós vagy? Szavaira Callie önkéntelenül is csípőre tette a kezét. Elnyomta azt az erős vágyat, ami már a gondolatra is elfogta. Hogy Ralstontól gyereke legyen. Ez a lehetőség eszébe se jutott. De hát mekkora az esélye? – Ezt azért nagyon kétlem.

– Pedig megvan az esélye. Nem fogom engedni, hogy a gyerekem egy fattyú legyen. Callie-nek villámokat szórt a tekintete. – Én se. De nem gondolod, hogy ez kicsit még korai? Végül is elég kicsi az esélye. – Bármennyire is kicsi, lehetséges. Azt akarom, hogy összeházasodjunk. Mindent megkapsz tőlem, amit csak akarsz. Soha nem fogsz szeretni. Nem is tudnál. Túl színtelen-szagtalan, túl unalmas vagyok. Nem ilyen nőt érdemelsz, mint én. Ez mind átsuhant a fején, de csak a fejét rázta. A férfi türelmetlenül sóhajtott. – Ha az észérvek nem hatnak rád, akkor nem marad más választásom, mint hogy beszéljek Benedickkel. Callie erre nevetgélni kezdett. – Nem hinném, hogy ilyet tennél. – Nyilvánvaló, hogy teljesen félreismertél. Elveszlek feleségül, és ha kell, akkor ráveszem a bátyádat, hogy ráncigáljon az oltár elé. – Benedick nem fog arra kényszeríteni, hogy menjek férjhez – tiltakozott. – Nemsokára kiderül. Harcra készen álltak szemtől szemben, és néhány pillanatig csak szórták a szikrákat egymásra. Aztán a férfi lágyabb hangon kérdezte: – Miért, az olyan szörnyű lenne? Callie szívét teljesen elárasztották az érzések, nem is tudott rögtön válaszolni. Persze hogy nem lenne rossz hozzámenni. Csodálatos lenne feleségül menni Ralstonhoz. Végül is évekig epekedett utána, a báltermek szélén állva nézte vágyakozva, a pletykalapokat azért fésülte át, hátha talál róla vagy a szeretőiről valami újabb hírt. Míg az idős hölgyek a jövőbeli Ralston márkinéról spekuláltak, addig Callie titokban azt remélte, hogy szeretett márkija mellett majd ő lesz a márkiné. De ezalatt az évek alatt végig szerelmi házasságról álmodott. Arról fantáziált, hogy egy napon majd egy vendégekkel teli

bálteremben vagy egy üzletben a Bond Streeten vagy egy vacsorameghíváson a férfi majd megpillantja őt, és a feje búbjáig beleszeret. És akkor majd halálukig együtt élnek boldogan. Az ő korában, az ő helyzetében azonban tisztában volt azzal, hogy egy szerelemmentes, racionális alapokon nyugvó házasság lehet a legvalószínűbb esély arra, hogy még megházasodjon és családot alapítson, de az, hogy ez Ralstonnal valósuljon meg, egyszerűen túl sok volt a számára. Már túl régóta vágyott rá ahhoz, hogy egyszerűen mást fogadjon el, mint a szerelmet. Összeszedte magát, és azt mondta: – Persze hogy nem lenne rossz. Biztosan remek férj lenne belőled. Csak én most nem keresek férjet. – Bocsáss meg kérlek, de én ezt nem hiszem el – mondta a férfi gúnyosan. – Minden hajadon nő Londonban férjet keres. – Elhallgatott, majd töprengve így szólt: – Velem van a baj? – Nem. Tulajdonképpen tökéletes vagy. Addig fogja a férfi zaklatni, amíg nem mond egy okot. Vállat vont. – Egyszerűen az a véleményem, hogy mi nem illünk össze. A férfi tekintete kifejezéstelen volt. – Szerinted nem illünk össze. – Pontosan – nézett rá. – Ez a véleményem. – Hogy az ördögbe találtad ezt ki? – Nos, én nem igazán felelek meg a nőideálodnak. A férfi elképedve nézett rá, majd a plafonra, ismételten némi türelemért fohászkodva. – Mert az milyen is? Callie ingerülten fújtatott. Most miért kell ilyen erőszakosnak lennie? – Tényleg ragaszkodsz hozzá, hogy elmondjam? – Igen, mindenképpen, Callie. Mert tényleg nem bírom felfogni, hogy hová akarsz kilyukadni.

Ebben a pillanatban gyűlölte. Majdnem annyira gyűlölte, mint amennyire imádta. Bosszúsan legyintett. – Szép. Művelt. Tapasztalt. Nem olyan, mint én. Én pontosan az ellentéted vagyok, és az olyan nők ellentéte, akikkel körülveszed magad. Én sokkal szívesebben olvasok, mint hogy bálokba járjak. Utálom a társasági életet, és szerelmi dolgokban annyira tapasztalatlan vagyok, hogy az éjszaka kellős közepén kellett eljönnöm hozzád, hogy megkapjam életem első csókját. Még csak az hiányozna, hogy egy olyan férfihoz menjek feleségül, aki már az oltár előtt állva megbánná, hogy elvesz. Szavai heves, vad rohamban törtek elő belőle. Mérges volt a férfi erőszakossága miatt, hogy a bizonytalankodását is így kiszedte belőle. Szóáradatát halkan így zárta: – Mindesetre köszönöm, hogy arra kényszerítettél, hogy mindezt elmondjam. A férfi pislogott, hallgatott, próbálta megemészteni a hallottakat, majd egyszerűen azt mondta: – Nem fogom megbánni. Ez a mondata végképp kiborította. Elege volt. Elege volt a férfi barátságosságából, szenvedélyéből. Elege volt az érzésekből, amelyeket a szívében és a testében ébresztett. Nem akart egy perccel se tovább együtt lenni vele, majd megbánni mindent. És az is biztos, hogy nem akarta magának tovább bemagyarázni, hogy lehetne esélye Ralstonnál, ahogy ezt az elmúlt hetek során újra és újra megtette. Ennek vége, egyszer s mindenkorra vége. – Valóban? Majd nem bánod meg a viselkedésedet a dolgozószobádban? Vagy azt, ami tegnap este történt? – Szomorúan ingatta a fejét. – Utólag mindig nagyon sietősen bocsánatot kértél, Ralston. Nekem elég nyilvánvaló, hogy soha nem döntenél szabad akaratodból úgy, hogy feleségül veszel. – Ez nem igaz. Callie ránézett, szemében tele érzelmekkel.

– Pedig igaz. És őszintén szólva nem akarom, hogy egy életen át olyan valakihez legyél kötve, aki… aki olyan színtelen-szagtalan, olyan unalmas, mint én. A férfi ezeket a szavakat hallva, ugyanazokat, mint amelyeket a dolgozószobájában használt, kissé összerezzent, de Callie nem törődött vele. – Nem tudnám elviselni. Ezért köszönöm, de nem megyek hozzád feleségül. Túlságosan is szeretlek. – Callie, én soha nem… A lány mindkét kezét felemelve próbálta elhallgattatni: – Fejezd be, kérlek! A férfi hosszú pillanatokig nézte őt. Callie érezte, hogy a férfi tehetetlen és dühös. Aztán Ralston így szólt: – Még nincs vége – mondta határozottan. Callie hosszan a szemébe nézett, és kijelentette: – De, vége van. A férfi sarkon fordult, és kiviharzott a könyvtárból. Callie nézte, ahogy elmegy, megvárta, míg az Allendale-ház kapuja nagy robajjal bezárult majd szabad utat engedett könnyeinek.

20. fejezet Ralston egyenesen a Brookssba ment, ami hiba volt. Mintha nem lett volna elég az, hogy a lány kikosarazta, és ő most magát is csak egy gazembernek tartotta, a lány a klubját is tönkretette. Méghozzá alaposan. Tizenkét óra leforgása alatt ebből a helyből, amelyet tulajdonképpen azért hoztak létre, hogy vigaszt és menedéket nyújtson a férfiaknak a rideg valóság elől, mahagóniból és márványból készült Callie Hartwell-emlékmű lett. Amikor a nagy hallban álldogált és körülötte férfiak mormogása hallatszott, Ralston semmi másra nem tudott gondolni, csak a lányra: Callie itt, ahogy férfiruhában végigoson a klub sötét folyosóin. Callie ott, amint a nyitott ajtókon át bekémlel, hogy magába szívhassa első – és remélhetőleg utolsó – férfiklubjának légkörét. Callie amott, ahogy a privát kártyapartijukon rámosolyog, Callie, ahogy meztelenül és a szenvedély rózsás pírjával a bőrén fekszik a karjában. Vetett egy pillantást a folyosóra, ahol az előző este végigmentek, és elhatalmasodott rajta az a megmagyarázhatatlan vágy, hogy még egyszer bemenjen a kártyaszobába, ahol a tegnap estét töltötték. Egy futó pillanatig az is eszébe jutott, hogy hozatnia kellene egy kanna kávét, és akkor teljes nyugalomban tudná ott magát kínozni a lánnyal töltött este emlékeivel és minden mással, amit rosszul csinált. Aztán, saját szellemi épségének megőrzése érdekében, mégis meggondolta magát. A márkit teljesen megdöbbentette, hogy a lány milyen elutasítóan reagált a házassági ajánlatára. Elvégre nem mindennap fordul elő, hogy egy vonzó, fiatal, gazdag márki megkéri egy nő kezét. Az meg még ritkábban szokott megtörténni, gondolta, hogy egy ilyen márkit aztán visszautasítsanak. Mennyi ideig tért ki ő is a házasságot

tervezgető mamák és a kétségbeesett elsőbálozók útjából, akik valahogyan mind versengtek azért, hogy ők legyenek Ralston márkiné. És most, amikor ő ezt a pozíciót végre valakinek felajánlotta, a kiválasztott kosarat adott neki. Ha a lány azt hitte, hogy a múlt éjszaka után őt egyszerűen elutasíthatja, hát akkor alaposan tévedett. Mérgesen levette kabátját, és odadobta egy inasnak, de előtte még azért nem mulasztotta el a lány maradék illatát a szövetből belélegezni – finom keverék volt ez, levendula, mandula és… Callie. A gondolattól megint elkomorodott. Az inas, aki láthatólag tartott attól, hogy neki kell felelnie a márki rossz hangulatáért, igen nagy igyekezettel távozott, ami, mint azt kénytelen volt magának bevallani, bizonyos mértékben elégedettséggel töltötte el. Ez az öröm azonban nem tartott sokáig; hamarosan ismét forrt benne az indulat. Mi a fene történt vele? Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy a lány elutasította őt. Azt nem gondolhatta komolyan, hogy ők ketten nem passzolnak össze. Lehet, hogy még szűz volt, de neki is éreznie kellett, hogy az együttlétük az elmúlt éjjel – és az összes korábbi alkalomkor is – valami egészen különleges volt. A hálószobában tehát biztos nem menni' tönkre a házasságuk. És a szenvedélyen túl még számos további közös vonásuk is volt ugyebár: az intelligenciájuk, a humorérzékük, az érettségük. És mindezektől eltekintve még gyönyörű szép is volt. Finom puha mindenhol, ahol kellett. Ralston hagyta, hogy a gondolatai kicsit elkalandozzanak… egy férfi évekre elveszhet a lány dús idomai között. Igen, Lady Calpurnia Hartwell lenne az igazi márkiné a számára. Bárcsak ő is rájönne erre! Ralston beletúrt a hajába. A vele kötött házassággal a lány márkiné lehetne, gazdagságot, földeket kapna, plusz Anglia egyik legkívánatosabb férfiembere is az övé lenne. Mi a fenét akart ez a nő tulajdonképpen? Szerelmi házasságot.

Ezen elgondolkodott. Valamikor egyszer a lány azt mesélte neki, hogy hisz a szerelemben, ő pedig jót nevetett. Megmutatta neki, hogy a kölcsönös vonzódás éppoly hatalmas erő, mint a szerelem, amiben a lány annyira bízott. De pusztán emiatt nem utasíthatta el őt a lány, mondván, hogy ő az igazi szerelemre vár. A férfi megrázta a fejét. Felháborodott a gondolattól, hogy a lány a jó hírét és a jövőjét is kockáztatta azáltal, hogy elutasította a házasságot, csak azért, mert nem tudta levetkőzni a gyerekes illúzióit. Ez a gondolat egyszerűen groteszk volt. Nem is volt kedve tovább töprengeni rajta. Átment a hall melletti szobába, ahol valamivel mindig el lehetett ütni az időt. Valamilyen politikai vitára gondolt például, amely lefoglalná a gondolatait, de a szoba gyakorlatilag üres volt, egy kis kör kivételével, akik a kártyaasztal körül foglaltak helyet. Oxford volt az, és két másik úr. Gyűröttek voltak, feltehetőleg egész éjszaka ott ültek. Ralston undorodott Oxford felelőtlen játékszenvedélyétől és arra sem vágyott, hogy a csoportocska bevonja őt valamilyen beszélgetésbe, ezért megpróbálta a szobát olyan gyorsan és nesztelenül elhagyni, mint ahogy belépett. De mielőtt megtehette volna, a többiek észrevették. – Ralston, öregem, jöjjön, játsszon velünk egyet! – kiáltotta Oxford nyájasan. Ralston habozott, azt fontolgatta, hogyan térhetne ki a meghívás elől, de Oxford még hozzáfűzte: – Használja ki a lehetőséget, és játsszon ellenem, amíg még van rá lehetősége. Az erszénye nemsokára úgyis könnyebb lesz valamelyest. A jelentőségteljes megjegyzés, melyre a kis társaság tagjai önfeledt nevetésben törtek ki, arra késztette Ralstont, hogy Oxford felé forduljon. Vonásai megkeményedtek, ahogy az asztalhoz közeledett. Oxford pirosló arcán és mélyen ülő szemein látta, hogy a férfi meglehetősen

ittas. Ralston vetett egy pillantást a nyereményekre, amelyek Oxford játékostársai előtt tornyosultak, majd kifejezéstelen hangon így válaszolt: – Nyilvánvaló, hogy nem az én erszényem az, amelyik ma veszélyben van, Oxford. Oxford vészjóslóan nézett rá. Aztán megint eszébe jutott, hogy eredetileg miért is hívta Ralstont az asztalhoz: – Nem baj, hamarosan úgyis rengeteg pénzem lesz, amit eljátszhatok… Egy pillanatra elhallgatott és nyelt egyet. – Tudja, az a tervem, hogy még a hétvége előtt eljegyzést kötök. Ralston egyelőre nem vett tudomást arról a balsejtelemről, ami e szavak hallatán megszállta, és megpróbálta a lehető legkönnyedebben feltenni a kérdését: – És mégis kivel? Oxford hosszú, fehér ujjával Ralstonra mutatott, és diadalmasan kukorékolta: – Hát, Callie Hartwell-lel, természetesen! Az ezer fontot… – mondta kicsit imbolyogva ültében – már le is számolhatja. Ralstont ennek hallatán forróság öntötte el, és izzó vágyat érzett arra, hogy ököllel vágjon Oxford arcába. Csak óriási önfegyelme segítségével maradt nyugodt, és így szólt: – Azt hiszi, meghódította őt, ugye? Oxford vigyorogva vicsorított a fogaival, ami meglehetősen gyengeelméjű kinézetet kölcsönzött neki. – Valóban. Tegnap a kiállításon viaszként olvadozott a kezeim között – mondta, és a barátaira kacsintott. Ralston dermedten hallgatott. Mekkora ordas hazugság! Kezeit ökölbe szorította, közben rengeteg energia gyűlt össze benne, amelyet valahogy ki kellett adnia magából, leginkább úgy, hogy széttépi Oxfordot a levegőben. Oxford ugyanakkor láthatóan semmit nem vett észre Ralston feszültségéből, mert gyanútlanul folytatta:

– Holnap meglátogatom őt, és letudom a lánykérést. Aztán majd meglátom, hogyan tudom a lányt a hét végéig valahogy kompromittálni, mert akkor Allendale-nek nem lesz más választása, minthogy üdvözöljön a családjában. Valószínűleg nagyon hálás lesz nekem, ha a vénlány húgocskáját elveszem a csinos kis hozományával. Annak a lehetősége, hogy Oxford rátegye a kezét Callie-re, az utolsó lökést is megadta Ralstonnak. Úgy emelte ki Oxfordot a székből, olyan könnyedén, mintha egy gyereket kapna fel. Erre Oxford barátai rémülten menekültek biztonságos távolba, nagy igyekezetükben a székeket is felborítva. Oxford Ralston szorításában lógott a levegőben. A márki érezte a gyenge ellenfél rettegését, és ettől csak jobban undorodott a férfitól. Mogorván így szólt hozzá: – Lady Calpurnia ezerszer jobb magánál. Ön még arra sem méltó, hogy egy levegőt szívjon vele. Aztán elengedte Oxfordot. Amikor ellenfele erre hirtelen és esetlenül összezuhant a székében, Ralston annyira erősnek és igazi férfinak érezte magát, hogy királyi arroganciával nézett le rá, majd még ennyit mondott: – Ezer fontot tettem arra, hogy a lány nem fog önhöz hozzámenni, és ezt tartom is. De nem is. Olyannyira biztos vagyok ebben, hogy a tétet itt és most megduplázom. Ralston figyelte Oxfordot, és látta, ahogy remegnek a kezei, amint a zakója ujját igazgatja. Oxford így válaszolt: – Ezután a durva viselkedése után, Ralston, még nagyobb élvezettel fogom megszabadítani a pénzétől. Ralston erre sarkon fordult, és szó nélkül elhagyta a szobát. Azt gondolta, hogy tettével egy olyan hölgyet védelmezett meg, akivel szemben tartozása volt. Egyszerűbb volt ezt gondolni, mint azzal a még mindig benne forrongó képpel foglalkozni, hogy Callie-ből még Lady Oxford is lehet.

Ezen a délutánon Callie a Bond Streeten kinyitotta Madame Hebert szalonjának ajtaját, alig várva, hogy túl legyen a nap újabb kínos részén. Miután Ralston kiviharzott a házból, Callie egy ideig keservesen sírt, amíg meg nem jött a hír, hogy a szabónő elkészítette a megrendelt báli ruhát és Juliana ruhatárának néhány darabját. Callie a hírt jelnek tekintette, hogy a napot ne önsajnálattal töltse. Összeszedte magát, hogy ellátogasson a szabónőhöz. Olyan kirándulás volt ez a számára, amely csak nagyon kicsivel tűnt érdekesebbnek, mint egy temetés. Mégis, feltétlenül el kellett valamivel terelnie a figyelmét, és erre a francia hölgy szalonjában kiváló lehetősége nyílt. Rábeszélte Marianát, hogy kísérje el, mire Mariana először felkerekedett, hogy elmenjen Julianáért a Ralston-házba. Callie egyéb esetben vele tartott volna, de most egyszerűen a gondolatát sem bírta elviselni annak, hogy a márkival még egyszer találkozzék – még ha ez igen valószínűtlennek is tűnt – így aztán egyedül indult a varrónőhöz. Ott állt most a szalon bejáratánál, és arra várt, hogy valakinek feltűnjön a jelenléte. A ruhaszalonban nagy volt a sürgés-forgás, Madame Hebert-t nem lehetett látni, a varrónői pedig kezükben különböző anyagokkal, gombokkal, csipkével és mindenféle kiegészítőkkel szüntelenül jártak-keltek a próbaterem és az üzlethelyiség között. Az üzlethelyiségében három hölgy állt, akik a kiállított modelleket vették szemügyre, és hangosan dicsérték a varrónők művészi munkáját. – Ó! Lady Calpurnia! – hallatszott aztán buzgón és erőteljes francia akcentussal. Valerie, Madame Hebert megbízható asszisztense a szalon hátsó részéből jött elő, és sietősen pukedlizett egyet Callie irányába. – Madame Hebert nagyon sajnálja, hogy megvárakoztatja önt. Most még egy másik hölgyet szolgál ki, nemsokára azonban itt lesz. A délután folyamán teljes mértékben az ön rendelkezésére fog állni,

mégpedig… – intett, mivel nem jutott eszébe a helyes kifejezés – … tout de suite… rögvest. Rendben? – Igen, természetesen várok. – Valerie! – hallatszódott Madame Hebert hangja az öltözőszoba felől, majd a feje is megjelent az elfüggönyözött átjáróban, amely a próbafülkét összekötötte az üzlethelyiséggel. – Kísérd hátra Lady Calpurniát, mindjárt végzek itt. A varrónő bátorító mosollyal hívta magához Callie-t. Amikor Callie és Valerie a függönyhöz közeledtek. Madame Hebert halkan odaszólt az asszisztensének: – Fejezd be Miss Kritikos kiszolgálását. Callie két lépés között merevedett le, közvetlenül az öltözőszoba előtti átjáróban. Jól hallotta? Lehetséges lenne, hogy a függöny túloldalán Ralston egykori szeretője áll? Erre a napra már tényleg csak ez hiányzott. Kihúzta magát, és felkészült arra, hogy belépjen a szobába. Nastasia Kritikos biztosan nem ismerte Callie-t, úgyhogy neki elég úgy tennie, mintha szintén nem tudná, hogy ki is az operaénekesnő. Átcsusszant a függöny túloldalára, és rájött, hogy egy ilyen döntést sokkal könnyebb meghozni, mint kivitelezni. Nastasia háttal állt az átjárónak a szoba közepén egy dobogón, így nagyobbnak is tűnt, mint amilyen volt. Callie elcsodálkozott a primadonna mindenhol ívelő alakján: keskeny derék, formásán ívelt csípő, telt keblek. A görög hölgy az óriási tükör előtt forgott ide-oda, kritikusan szemlélve lélegzetelállító, skarlátszínű ruháját. Az estélyi ruha rásimult Nastasia magas testére. A fűzőt hátul elegáns szalagok sora tartotta, melyek mind tökéletes kis masnikká voltak összekötve. Callie nagyot nyelt; fakónak és unalmasnak érezte magát, és azt kívánta, bárcsak másik napot választott volna a ruhák átvételére. Amikor Callie észrevette, hogy a másik nő őt nézi, megfordult, hogy Madame Hebert után menjen. Miközben elment Nastasia mögött, nem tudta megállni, hogy ne vessen egy pillantást a tükörben az énekesnőre, megcsodálva annak szépségét. Ez a nő és Ralston

lélegzetelállítóan gyönyörű párt alkottak, Callie biztos volt benne. Nastasia csodálatos volt, olyan szépséggel volt megáldva, amelyről Callie és a hozzá hasonló nők csak álmodni mertek, miközben porcelánszínű arca, csillogó fekete hajfürtjei és szépen ívelő szája csak egy részét képezték vonzerejének. A vonzerejét ugyanis nem testének egyes részletei adták, hanem az opera-énekesnő magabiztossága és önbizalma. Ugyanúgy uralma alatt tartotta az öltözőszobát, mint a színpadot – teljesen és egészen. Nagyszerű látvány volt. És Callie mindent irigyelt ettől a nőtől, akit a tükörben látott: a tökéletes tartásától kezdve az igéző ibolyakék szemekig… melyek éppen Callie-re szegeződtek. Callie elvörösödött, elfordította a tükörről a tekintetét, és igyekezett nem lemaradni Madame Hebert mögött. Callie egy magas paravánhoz ment a francia hölggyel, amellyel a szoba egyik részét választották le. Hirtelen megállt, mert meglátta a próbababát a ruhájával, és ez a ruha valószínűleg a legpompásabb ruha volt, amit valaha látott. Madame Hebert megértő mosollyal nézett rá: – Tetszik? – Ó, igen… – Callie-nek szinte bizsergett már az ujja, hogy megérintse az anyagot, végigsimítson a selymen, amely nagyszerűbb volt annál, mint amire emlékezett. – Kitűnő. Akkor azt hiszem, itt az ideje, hogy úgy is megnézze a ruhát, ahogy azt kigondoltuk. Vegye csak fel! A szabónő megfordította Callie-t, és nekilátott kigombolni a lány utcai ruháját. Aztán rámutatott az alsónemű-kollekcióra, amelyet a ruha mellett helyeztek el, és azt mondta: – A fehérneművel kezdjük. Callie azonnal rázta a fejét: – Ó, nem… rengeteg alsóneműm van… nincs szükségem újakra. Ebben a pillanatban Callie ruhája kigombolódott és szétnyílt. Madame Hebert így szólt:

– Biztosíthatom önt arról, hogy igenis szüksége van új darabokra. Kisegítette Callie-t a zsinóros fűzőből és az ingből, majd így szólt: – Azok a nők a legbüszkébbek, akik minden egyes anyagban hisznek, ami rajtuk van. Ők azok, akik az alsóruhájuk miatt éppolyan boldogok, mint az estélyi ruhájukban. Érezhető különbség van nő és nő között: az egyik selyembe és szaténba öltözik, a másik… – a szabónő itt rövid szünetet tartott, miközben a földre ejtette Callie viseltes kombinéját – … másba. Callie belebújt az új, csodás alsóneműbe, amelyet a legkülönbözőbb dolgokkal cicomáztak fel: voltak rajta szaténmasnik, apró, kézzel varrt rózsák csodálatos színekben, csipkebetétek, amelyek mind-mind csak nőiesebbé tették a holmit, és amelyeket Callie eddig egyáltalán nem tartott fontosnak. Mialatt a varrónő rétegről rétegre felsegítette rá a ruhadarabokat, Callie egy kicsit bolondnak tűnhetett, annyira élvezte a bőrén a csipke és a selyem érintését, de Madame Hebertnek igaza volt. Kissé romlottnak érezte magát, hogy ilyen frivol fehérneműt vesz fel – különösen mivel Anne volt az egyetlen ember, aki valaha láthatná is ezeket. De ebben a pillanatban a szabónő előrehajolt, és mintha olvasott volna Callie gondolataiban, ezt suttogta a fülébe: – Meg aztán azt se felejtsük el, hogy soha nem lehet tudni, ki lesz az, aki egy ilyen ajándékot egyszer majd kicsomagol, oui? Callie arca pipacspiros lett, a francia hölgy pedig sokat sejtetően nevetgélt. És végre rákerült a ruha is, amely úgy illett rá, mintha ráöntötték volna. Madame Hebert teljesen el volt bájolva, ahogy körözött a vásárlója körül, és közben a ruha legapróbb részletét is ellenőrizte. Elégedetten nézte az álmélkodó Callie-t, és azt mondta: – És most kifelé a próbaszobába, ott még alaposabban megnézünk mindent. Callie követte a szabónőt a próbaterembe. Nastasia még mindig ott állt a dobogóján, míg Valerie a piros ruha szegélyén dolgozott. Callie elszántan dobta félre összes bizonytalanságát, és fellépett a

terem másik dobogójára. Madame Hebert gyengéden egy nagy tükör felé fordította őt, Callie-nek pedig a meglepetéstől fennakadtak a szemei, amikor rájött, hogy a tükörben lévő nő ő maga. Megrázta a fejét – így még sosem látta önmagát –, nem prűd és érdektelen volt, hanem… nos, igencsak figyelemreméltó. Melleit a mély kivágás nagyon jól hangsúlyozta, nagynak és teltnek tűntek, anélkül, hogy a látvány közönséges lett volna. A ruha vonalvezetése a derékon, a csípőn és a hason a telt helyett arányossá tette alakját, a szín pedig – a legcsodásabb, legsugárzóbb kék, amit valaha látott – tejfehér csillogást adott valamelyest erőteljes arcszínének. Callie arcán széles mosoly jelent meg. Madame Hebertnek igaza volt, ezt a ruhát a keringőhöz találták ki. Callie nem tudott ellenállni, izgatottan odapördült a szabónőhöz: – Madame, ez egyszerűen csodálatos. Az asszony viszonozta Callie mosolyát. – Igen, van benne valami. Kicsit ferdén tartva a fejét alaposan szemügyre vette Callie tükörképét. – A szoknyán kicsit rövidíteni kell. Bocsásson meg… hozok egy lányt, aki segít lefejteni a szegélyt. A madame eltűnt egy ajtón át, Callie pedig ismét visszafordult a tükörképéhez. Ámulva nézte a ruha esését, a nagyszerű fazont, ami annyira más volt, mint amilyeneket a londoni bálokon ezidőtájt látni lehetett, így aztán teljesen jól megfelelt nem éppen a legdivatosabb alakjának. – Madame Hebert igazi művész, nem gondolja? Callie tekintete visszaugrott a tükörre, ahol ibolyakék szempár mustrálta őt. Udvarias mosollyal válaszolt: – Kétségkívül. Nastasia tekintete Valerie tükörképére esett, nézte, ahogy a lány lefejti a ruha szegélyének egy részét. Aztán hanyagul megjegyezte: – Ralstonnak is mindig tetszettek a művei.

Callie bizonytalanul nézett el másfelé. Még soha nem beszélgetett valakinek a szeretőjével. És bizonyosan soha nem beszélt egy olyan férfi szeretőjével, akit ő is szeretett. Nastasia kicsit unottan folytatta: – Nem kell tőlem megriadnia, Lady Calpurnia. Nem vagyunk már iskolás lányok, akik most rohantak ki az osztályteremből, felnőtt nők vagyunk, nemde? Tudom, hogy Ralston most az ön kegyeit keresi. Ez a világ rendje, kedvesem. Callie megdöbbenve nyitotta ki a száját, és a fejét rázta: – Ő nem keresi… a kegyeimet. Az opera-énekesnő felhúzta tökéletes szemöldökét: – Ugye nem akarja nekem bemesélni, hogy Ralston nem csábította el? Callie elvörösödött, és ismét kitért a nő pillantása elöl. Nastasia nevetett. Nevetése – Callie elvárásával ellentétben – a legkevésbé sem volt gúnyos, a nő valóban jól szórakozott. – Nem várta ezt tőle, ugye? És mégis fogadni mernék, hogy minden pillanatát élvezte. Ralston egy egészen különleges férfi… neki a saját szórakozásánál fontosabb, hogy a nőnek jó legyen. Callie arca lángoló vörössé vált, a görög szépség pedig a maga szókimondó stílusában folytatta: – Nekem sok szeretőm volt már… és csak egy volt köztük olyan nagyvonalú, mint Ralston. Szerencséje van, hogy önnek ő az első férfi az életében. Callie azt hitte, hogy mindjárt elsüllyed zavarában. Ott helyben, nagyon mélyre. – Adhatok egy tanácsot? Callie kihúzta magát, és ránézett a tükörben a fekete hajú szépségre. Nastasia már nem rá nézett, hanem egy nagy ablakra, ahol a délutáni nap besütött. Rövid csendet követően Callie-ben győzött a kíváncsiság: – Csak tessék. Nastasia hangja mintha nagyon távolról hallatszott volna:

– Tizennyolc éves voltam, amikor megismertem az első szerelmemet. Dimitri nagyvonalú volt és barátságos, nagyszerű szerető… minden, amiről csak álmodhat az ember… minden megvolt benne, ami után egész életemben vágyakoztam. Elkerülhetetlen volt, hogy belészeressek. Ez a szerelem mindent felülmúlt, amit ismertem… mindent, amiről csak hallottam… fel nem fogható mértékű szerelem volt. Ő volt az egyetlen férfi, akit valaha szerettem. – Kis szünetet tartott. Egy pillanatra nagyon mély bánat suhant át az arcán, de olyan gyorsan, hogy Callie nem volt biztos abban, hogy tényleg jól látta-e. – De ő nem tudta viszonozni a szerelmemet. Egy ilyen érzésre egyszerűen nem volt képes. És így összetörte a szívemet. Callie szeme akaratlanul is könnybe lábadt, ahogy a másik nő szomorú történetét hallgatta. Nem tudott megálljt parancsolni a kíváncsiságának: – És mi történt? Nastasia elegánsan rándított egyet a vállán: – Otthagytam Görögországot. És sikeres énekesnő lettem. Valerie elkészült a munkával, felállt, Nastasia pedig úgy tűnt, hogy visszatér a jelenbe. Tekintete tiszta lett, így figyelte a fiatal nő munkáját a tükörben. – Önnek Ralston lett Dimitri. Figyeljen nagyon, mit súg a szíve. Jelentőségteljes csend ereszkedett a szobára, melyben mind a két nő a tükörképét mustrálta. – Ha még egyszer választhatna… elfogadná őt szerelem nélkül is? – szakadt ki a kérdés Callie-ből, de alighogy kimondta, már meg is bánta a kérdést. Nastasia hosszan elgondolkodott, arcára kiült a bánat. Amikor tekintete a tükörben találkozott Callie-ével, szeme tele volt könnyel: – Nem – suttogta –, annyira szerettem őt, hogy egyszerűen nem bírtam volna elviselni, hogy ő nem szeret viszont.

Callie letörölt egy könnycseppet az arcáról. Ebben a pillanatban visszatért Madame Hebert egy segéd kíséretében. Vásárlói beszélgetéséből semmit sem hallott. Nastasia odafordult hozzá: – Lady Calpurnia ruhája csodálatos. Készítsen kérem nekem is egy ruhát ebből az anyagból. Madame Hebert csak röviden ennyit mondott: – Sajnálom, Miss Kritikos, ebből az anyagból nincs több raktáron. Nastasia alaposan végignézte Callie-t tetőtől talpig: – Nos, akkor ebből lassacskán hagyomány lesz, hogy az öné lesz végül minden, amit én is szeretnék, Lady Calpurnia. Fanyar mosoly kíséretében hozzátette: – Remélem, nagyobb örömét leli majd bennük, mint én. Ez a ruha ebben biztosan a segítségére lesz. Callie kissé lehajtotta a fejét, mikor válaszolt: – Köszönöm, Miss Kritikos. És ha én is megengedhetek egy megjegyzést: hatalmas tehetségnek tartom önt. Nastasia lelépett a dobogóról, majd mélyen és kecsesen pukedlizett, amivel elismerte Callie társadalmi helyzetét. – Nagyon kedves öntől, Mylady. Majd átment Valerie-vel egy másik szobába, ahol valószínűleg további ruhák vártak véleményezésre. Callie tekintetével követte a görög szépséget, meglepve és elszomorodva a társalgásuk alakulásától. A varrónő felé fordult, aki kíváncsian figyelte őt, majd párás szemmel rámosolygott a madame-ra. Természetesen tudatában volt annak, hogy Madame Hebert arra gondol, hogy vajon egy operaénekesnő és egy gróf húga mi a csodáról beszélgethettek? A francia hölgy azonban már túl régóta vezette a szalont ahhoz, hogy ne zaklassa kíváncsi kérdésekkel vásárlóit. Ehelyett inkább az üzleti érzékére hallgatva újra alaposan megnézte Callie szoknyájának szegélyét. Kimérte a szoknya megfelelő hosszát, utasítást adott a segédjének, majd elhagyta a szobát. A lány hallgatagon kezdett neki a szegély

lefejtésének, Callie pedig még egyszer átgondolta azt, amiről Nastasiával beszélgetett. Az énekesnő szavai meglehetősen nagy hatással voltak rá, és Callie arculcsapásként élte meg őket. Természetesen világos volt számára az a tény, hogy Ralston őt sosem tudná úgy szeretni, ahogy ő azt szeretné, de Nastasia története – amelyről azonnal érezte, hogy igaz – csak tovább mélyítette a bánatát. Ránézett a tükörképére, amely lassanként eltűnt a könnyei mögött. Még ha mindennap ilyen szép is lenne, mint ez a nő a tükörben, az sem tudná Ralstont rábírni arra, hogy szeresse őt. Ha Ralston nem Ralston lett volna – hanem valaki, akit ő nem ennyire szelet, vagy egyáltalán nem szeret – akkor talán igent is mondott volna a lánykérésre. De egyszerűen már túl régóta álmodozott arról, hogy az övé legyen. Vele ő már nem tudott volna érdekházasságot kötni. Minden kellett belőle: a gondolatai, a teste, a neve, de mindenekelőtt a szíve. Lehet, hogy mégis hiba volt nemet mondani neki. Lehet, hogy élnie kellett volna az alkalommal, hogy márkiné lehet. Hogy ő lehet a gyerekei anyja. Callie szíve összeszorult, amikor sötéthajú, kék szemű gyerekeket képzelt maga elé, akik a szoknyájába kapaszkodnak. De Nastasiának feltehetőleg igaza volt: a legnagyobb szörnyűség nem az lenne, ha a férfi nélkül kellene leélnie az életét, hanem az, ha vele, miközben nem kapja meg őt teljesen. Halkan felsóhajtott, és megpróbálta komor gondolatait elhessegetni, hogy jobban megnézhesse önmagának új és szebb „kiadását”. Az üzlethelyiségből ismerős nevetés hallatszott. Callie mosolyt erőltetett az arcára, amikor Juliana és Mariana berontottak, majd Callie látványától a földbe gyökerezett a lábuk. – Hú, Callie… – mondta Mariana fojtott hangon, majdnem áhítatosan. – Csodálatosan nézel ki! Callie egy biccentéssel nyugtázta a számára igencsak szokatlan bókot. – Ugyan, dehogy! – mondta.

Juliana hevesen bólogatott: – De, igaza van. Gyönyörű vagy. Callie arca megint pirossá vált: – Köszönöm! Mariana lassan körbejárta a testvérét: – Ez a ruha egyszerűen lélegzetelállító… de több is annál… van benned valami… Nem folytatta, hanem belenézett testvére nagy, barna szemeibe. – Te szépnek is érzed magad, ugye? Ezek a szavak mosolyra késztették Callie szemeit: – A gondolat valóban felmerült bennem is. Juliana nevetett: – Brava! Itt az ideje, hogy szépnek érezd magad! Amikor Mariana bátorítóan bólintott, Juliana így folytatta: – Én természetesen már a kezdetektől fogva gyönyörűnek találtalak, Callie. De most, ebben a ruhában… ezt kell a bálra is felvenned. Dovete! Ezt kell felvenned! Három nap múlva volt a Salysbury család bálja, amelyet arra akartak felhasználni, hogy Julianát bevezessék a társaságba. A fiatal hölgy izgatottan ütötte össze a tenyerét: – Mind a ketten debütálunk! Az új ruháinkban! Bár azt nem tudom elképzelni, hogy az én ruháim közül bármelyik olyan szép legyen, mint ez itt! Mariana egyetértően bólintott, Callie pedig túláradó érzelmekkel pillantott egyikről a másikra. – Ó, én nem hiszem, hogy ez a ruha időben elkészül a bálra! Még be kell szegni, és Madame Hebertnek bizonyára vannak nálam fontosabb vevői is. – Ha a ruhára a bálon van szüksége, akkor addigra meg is kell, hogy kapja – tért vissza Madame Hebert, ellenőrizendő, hogy az asszisztense hogyan halad. – Én magam fogom beszegni, hajnalban pedig kiszállíttatom, de csak egy feltétellel. Odahajolt Callie-hez, és azt mondta:

– Meg kell ígérnie nekem, hogy minden keringőnél táncolni fog. Callie mosolyogva rázta a fejét: – Attól tartok, hogy ez nem tőlem függ. – Butaság! – felelte a varrónő kissé lenézően. – Ebben a ruhában, sorban fogja összetörni a férfiak szívét. Az összes férfi ott lohol majd a nyomában! Callie nevetett, ahogy elképzelte maga előtt ezt az igen valószínűtlen jelenetet, de csak amíg rá nem jött, hogy barátnői egyáltalán nem találta komikusnak ezt a gondolatot. Kacagása elhalt, Mariana pedig így szólt: – De még mennyire, hogy ott fognak tolongani körülötte! Juliana elgondolkodva mosolygott. – Szerintem is így lesz. Alig várom már, hogy lássam Gabriel arcát, ahogy megjelensz előtte ebben a ruhában. Egyszerűen álomszép! Mariana ránézett a barátnőjére, és higgadtan megjegyezte: – Ó, Ralston szerintem sima ügy. Callie-nek elakadt a lélegzete, amikor ezt a szemtelen és helytelen megjegyzést meghallotta, és el is pirult tőle. Ralston iránt érzett érzései ennyire nyilvánvalóak lettek volna? Vagy Juliana mondott valamit a bátyjának? Aggodalmára senki nem figyelt fel. A lányok tovább kuncogtak, Madame Hebert pedig visszavezette Callie-t a paravánhoz. Mihelyst az elválasztófal mögött álltak, Callie nagy nehezen rá mert nézni Madame Hebertre, és látta annak mindentudó mosolyát. A szabónő ekkor azt mondta: – Szóval Ralston márki is fut maga után? Callie a fejét rázta ezen szemtelen kérdés hallatán, és rögtön tiltakozott: – Nem, határozottan nem. Madame Hebert csak halkan sóhajtott egyet, és elkezdte a báli ruhát kigombolni. Olyan sokáig hallgatott, hogy Callie már azt hitte, a beszélgetés véget is ért.

Csak amikor kilépett az égkék selyemből, ami a lábánál felhalmozódott, akkor tett a szabónő még egy megjegyzést, mintha Callie semmit sem mondott volna. – Nos, ha az ön célja Ralston, akkor vegye csak fel azt a szép alsóneműt, mylady. Ralston éppolyan sok örömöt fog benne találni, mint maga. Callie pulykavörösen iramodott meg, a madame pedig halkan felnevetett.

21. fejezet Callie és Mariana a Salisbury-ház báltermében álltak, és figyelték a beözönlő vendégsereget. Az óriási termet gyertyák ezreinek aranyló fénye világította be, melyek magasan felettük függő kristálycsillárokon lobogtak. A bálterem egyik oldalán tükrök húzódtak végig, melyek visszaverték a fényt, és az egész termet kétszer akkorára nagyították. Úgy tűnt, mintha egész London odagyűlt volna. Talán valóban így is volt. Mindenesetre hatalmas tolongás uralkodott – az összes elképzelhető színben pompázó selyem- és szaténruhás nők csoportokba verődve pletykáltak, és sötét öltönyös férfiak beszélgettek a politikáról és a parlamentről. Callie lábujjhegyre állva nézett körbe a teremben, attól tartva, hogy talán elmulasztották Juliana érkezését. Elég későre járt már az idő, és a felső tízezer új tagja részéről meglehetősen illetlen dolog lett volna már az első alkalommal késve megjelenni. Ralston ezt biztosan tudja, gondolta Callie, mialatt a fiatal nő után kutatott a teremben. Egyetértettek abban, hogy Salisburyék bálja ideális volt arra, hogy Júliát bevezessék a társasági életbe. Ezt a bált, a szezon egyik legnagyobbikát, a rendkívül barátságos Salisburyék rendezték, akikre Callie mindig London egyik legkellemesebb párjaként tekintett. Apja halálakor Lord és Lady Salisbury különösen támogatta nemcsak őt, de Callie összeroppant édesanyját éppúgy, mint a fiatal, tapasztalatlan Benedicket, aki alaposan rá volt szorulva Salisbury grófjának segítségére. Salisburyék a család barátai voltak, és kétségtelenül örömmel fogadnák Julianát és Ralstont, ebben Callie biztos volt. Feltéve, ha egyáltalán megérkeznek. Callie sóhajtott. Éppen olyan ideges volt, mint a saját debütálásakor.

– Biztosan jönni fognak – mondta Mariana nyugodtan. – Én ugyan korántsem ismerem olyan jól Ralstont, mint te, de ahhoz éppen eléggé, hogy biztos legyek benne, hogy ezt az estét nem szalasztaná el. – Egy huncut pillantást vetett Callie-re. – És ha ebben a ruhában meglát téged, boldog lesz, hogy nem hagyta ki ezt a bált. Callie szárazon csak így reagált: – Azért ne ess túlzásokba! Mariana nevetett, és megvonta a vállát: – Pedig így van. Madam Herbert felülmúlta önmagát. Lélegzetelállító ez a ruha. Callie végignézett magán, a kék selyem esésén és a bő szoknyán, amely minden lépésénél vele együtt mozgott. Az anyag, amit eddig csak nappali világosságban látott, gyertyafényben egészen másképp ragyogott. Olyan elevenen csillogott, akár a kék óceán. Kissé elmosolyodott, mikor arra gondolt, hogyan nézte magát korábban a tükörben. Eltűnt a csipkefőkötős száraz vénlány, ez a ruha teljesen átváltoztatta. – Itt vannak. Mariana megjegyzése kiszakította Callie-t az álmodozásból. A bálterem bejáratára pillantott, ahol egy széles lépcső nyújtott a vendégeknek kitűnő rálátást az újonnan érkezőkre. A lépcső szélén és fent is tolongtak az emberek, de a triót, amely éppen megérkezett, nem lehetett nem észrevenni. Juliana leadta hófehér kabátját, és emelt fővel állt fent a lépcsőn. Magas derekú, halvány rózsaszín ruhája tökéletesen illett az alkalomhoz – gyönyörű, míves ruha volt, de nem hivalkodó. Szorosan mögötte jött Ralston és a fivére, akik miután szintén leadták a kabátjukat, a testvérük mellé léptek. Mindketten nagyon elszántnak tűntek, hogy megvédjék Julianát, és úgy néztek le fentről a tömegre, mintha csatára készülnének. Callie szája körül mosoly játszadozott, ahogy őket figyelte, majd a tekintete elidőzött Ralstonon. Szíve a torkában dobogott. Figyelte a karakteres állát, a hideg elszántságot a szemében, amely olyan kék

volt, hogy Callie a bálterem közepén állva is fel tudta ismerni a színét. A férfi ekkor visszanézett rá. Callie-nek melege lett, ahogy a férfi ránézett, majd a tekintete megállapodott rajta. Önkéntelenül felsóhajtott, egy mély, megadó sóhajjal, mire Mariana megbökte könyökével. – Callie, kérlek, próbálj meg úgy viselkedni, mintha nem lennél őrülten szerelmes ebbe az alakba, rendben? Callie ijedten testvéréhez fordult, és felháborodva súgta neki: – Egyáltalán nem vagyok szerelmes! – Jó, akkor én vagyok Charlotte királynő – vágott vissza Mariana szárazon. Figyelemre sem méltatta testvére mérges pillantását, és így folytatta: – Elérkezett tehát a nagy pillanat. Callie követte Mariana pillantását, és látta, amint Julianát bemutatják a grófnak és grófnőnek. Figyelte, ahogy a fiatal lány hibátlanul pukedlizik, lesütött szemmel, arcán derűs mosollyal. Hosszú nyaka egy hattyúéhoz hasonló kecsességet kölcsönzött neki, amely biztosan minden nőből irigységet váltott ki, aki csak figyelte. És persze mindenki őt figyelte. Marianából elégedett nevetés tört fel. – Jobban csinálja, mint én bármikor. Callie nem vett tudomást Marianáról, és körbenézett a teremben, látva a tekinteteket, amelyeket Juliana mindenütt magára vont. Nem lesz könnyű dolga. – Állítólag törvénytelen gyermek, anyai ágról – hallotta Callie jobbról egy hölgy suttogását. Megfordult, és Leigthon grófot és az özvegy grófnét fedezte fel, akik mindketten Julianát bámulták. Callie-t elöntötte a düh, mikor látta a megvetést a herceg csinos arcán, mialatt az anyja folytatta: – El sem tudom képzelni, mi késztette Salisburyt arra, hogy vendégül lássa. Nem mintha Ralston híre sokkal jobb lenne. Biztos vagyok benne, hogy már egész sor fattyat nemzett magának. Szavait, amelyek egyrészt teljesen illetlenek voltak, másrészt viszont nem érkeztek váratlanul, már nem lehetett szó nélkül hagyni. Callie hosszú, szigorú pillantást vetett az özvegyre, egy pillantást,

amelynek szándékoltságát nem lehetett nem észrevenni. Leighton grófja elkapta a tekintetét, és hűvösen így reagált: – A hallgatózás nagyon rossz szokás, Lady Calpurnia. Egy évvel ezelőtt nem lett volna bátorsága válaszolni neki, de ezen az estén sokatmondó pillantással mondta az özvegy grófnénak: – Rosszabb szokásokat is el tudok képzelni, méltóságos uram. Azzal átszelte a báltermet, hogy megvédje Julianát a hasonló kígyófajzatoktól. Mariana szorosan a nyomában haladt. – Ez szép volt nővérkém! Micsoda képet vágtak! Remek! – Megérdemelték. Elképesztő ez a sznobizmus! – mondta Callie szórakozottan. Számára most az volt az első, hogy odajusson Julianához, és az Allendale-ek védelme alá helyezze őt. Ugyan ezzel a pletykáknak nem lenne vége, de biztosan segítene. Mialatt átverekedték magukat a tömegen, elhaladtak Rivington mellett is. Mariana gyorsan a karjára tette jegyese kezét, és azt mondta: – Gyere, és üdvözöld Julianát! – Rivington természetesen tisztában volt vele, hogy tulajdonképpen mit akar mondani Mariana: Gyere, és mutasd meg mindenkinek, hogy egy herceg is elfogadja öt! Azonnal követte őket. Callie átfurakodott a csevegő emberek utolsó csoportjai mellett is, és egyedül találta Julianát fivéreivel, távolabb a többi vendégtől, akik összeálltak, és láthatólag annyira belemerültek a különféle beszélgetésekbe, hogy nem tudtak elszakadni, hogy üdvözöljék Julianát. Callie tudta, hogy nem így van. Csakúgy, mint a többi vendég. Ralston és St. John testvérüket közrefogva álltak, és úgy néztek ki, mint akik készek lennének egész Londonnal szembeszállni. Callie tekintete rövid időre találkozott Ralstonéval, és észrevette szemmel látható dühét a társasággal szemben, akik olyan gyorsan kerülni kezdik azokat, akiket nem tudnak az első pillanatban elfogadni. Hányszor érezte Callie ugyanazt, mint amit ő ebben a pillanatban?

Mindenesetre most nem volt ideje az együttérzésre. Ralston húgának szüksége volt rá. – Juliana! – mondta magas, tiszta hangon, úgy, hogy minden körülöttük álló ember hallhatta. Callie tudatában volt e pillanat fontosságának. – Úgy örülök, hogy itt vagy! Mariana és én már nagyon vártuk, hogy végre megérkezz! Mariana megragadt Juliana kezeit, és azt mondta: – De még mennyire! Nélküled az este nagyon is unalmas volt! – Lelkesen Rivingtonhoz fordult. – Nem gondolod, kedvesem? Rivington hercege mélyen meghajolt Júlia keze fölött. – Kétségtelenül, Miss Fiori. Örülnék, ha a következő táncra az enyém lenne – mondta meleg szívélyességgel, egy árnyalattal hangosabban, mint egyébként. – Feltéve, hogy még nem ígérkezett el senkinek. Ettől az üdvözléstől lehengerelve Júlia megrázta a fejét. – Nem, kegyelmességed. Mariana rámosolygott jövendőbelijére, és azt mondta: – Milyen kitűnő ötlet! – Majd előrehajolt Julianához, és cinkosan odasúgta neki: – Csak vigyázz, nehogy a lábadra lépjen! A négyes nevetett Mariana tréfáján, és ezután Rivington a terem közepére vezette Julianát. Mariana és Callie figyelték, ahogyan a páros elfoglalja a helyét és Juliana átéli az első elismerését: Anglia egyik legbefolyásosabb férfijával fog táncolni. Az Allendale nővérek nézték őket, és nem tudták széles, büszke mosolyukat elrejteni. – Azt kell, hogy mondjam, nekem is kedvem támadt egyet táncolni – hangzott fel közvetlenül mögöttük. Megfordultak, és a mosolygó St. Johnnal találták magukat szemben. – Lady Mariana, ugye nem mondja, hogy már elígérkezett erre a táncra? Mariana megjátszott arckifejezéssel a tánckártyájára nézett, és nevetve válaszolt:

– Valóban úgy volt, de a partnerem láthatóan szívesebben táncol az ön húgával. Nick tragikus arccal felelt: – Igyekezni fogok megfelelően pótolni őt, mylady – Ez igazán elragadó lenne öntől – mondta Mariana sugárzó mosollyal, és hagyta, hogy a férfi a tánctérre vezesse. Callie szórakozottan nézett utánuk. Majdnem elfelejtette, hogy kettesben maradt Ralstonnal. Majdnem. Bizonytalanul, nem tudván, mit mondhatna neki legutóbbi beszélgetésük után, odafordult hozzá, és kifürkészhetetlen tekintetével találkozott. Idegességében a lehető legveszélytelenebb téma mellett döntött. – Lord Ralston – mondta udvariasan –, a húga láthatóan ma este a legjobb formában van. – Kétségtelenül. Hála önnek és családjának. – Rivington most is bebizonyította, hogy kitűnő családtag lesz belőle. Callie ajkai finom mosolyra húzódtak, mialatt a táncoló párost figyelte. Ralston is kissé fanyarul elmosolyodott. – Az adósa vagyok. Komolyan Callie-re nézett. – És az öné is. Szemei elsötétültek, ahogy végignézett rajta. Callie számára csak most lett világos, hogy a férfi észrevette a ruhát. Kérj fel táncolni! Tudta, hogy ez rossz ötlet – ezen az estén nem szabadott elragadtatnia magát Ralstontól, végül is csak néhány órája utasította el őt, és döntötte el, hogy távol tartja magát tőle. Kérj fel táncolni, hogy az első keringőmet ebben a ruhában veled táncolhassam! Elhallgattatta magában a hangot, és eldöntötte, hogy befejezi az ostoba ábrándozást. Ralstonnal táncolni minden bizonnyal szörnyen rossz ötlet lenne. – Lady Calpurnia, felkérhetem egy táncra?

Callie-nek jó oka volt arra, hogy teljesen összezavarodjon, végül is az összes akaraterejét arra összpontosította, hogy Ralston mondja ki ezeket a szavakat. Ehelyett egy teljesen más irányból hangzottak el, méghozzá a jobb válla mögül. Bizonytalanul pislogott, majd épphogy csak konstatálva Ralston komor arckifejezését, megfordult, és Lord Oxfordot látta maga előtt. Nem! Elnyomta a vágyat, hogy a lábával dobbantson dühében. Nem utasíthatta el a felkérést, hiszen ilyet tenni nemcsak fölöttébb udvariatlan lenne, de nem is volt abban a helyzetben, hogy bármilyen felkérést visszautasítson. Végül is nem kérték fel túl sokan táncolni. Vetett egy gyors pillantást Ralstonra, és eltűnődött, hogy vajon közbelépne-e a férfi, és követelné-e magának a táncot. Mondjuk, ha azt állítaná, hogy ő már hamarabb felkérte táncolni, akkor ő nem tagadná le. De a férfi csak hallgatott, és nézett rá azzal a hideg, kifürkészhetetlen tekintetével. Callie Oxfordhoz fordult. – Köszönöm, mylord, nagy örömmel táncolnék önnel. A lord karját nyújtotta, és ő rátette a kezét. Az érintésnél a férfi ajkai széles vigyorra nyíltak, és majdhogynem a szeméig húzódtak. – Ez nagyszerű! Ralston figyelte, ahogy Oxford Callie-t a keringőhöz vezette. Nagy harag gyúlt benne, mikor látta, ahogyan a másik férfi karjait a nő köré fonja és megérinti őt. Csak az tartotta vissza attól, hogy a parkettre rontva kitépje a lányt a pénzére áhítozó piperkőc karjaiból, hogy a hosszú évek alatt megtanult visszafogottan viselkedni. A fenébe is, nekem kellene most vele táncolni, háborgott magában Ralston. Nem vesztette őt szem elől, miközben Oxford a tánctermen át pörgette, amíg a kék ruhája már csak elmosódva látszódott. Mintha, ami történt – házassági ajánlatának határozott elutasítása – , nem fájna eléggé, még azt is végig kell néznie, ahogy Oxford karjaiban van, olyan gyönyörű ruhában, akár egy angyal. Honnan az ördögből szerezte ezt a ruhát? Nagyszerűen állt neki, rásimult telt, nőies alakjára, kiemelte gyönyörű keblét, finoman ívelt csípőjét, érzéki idomait. Egy olyan ruha, mint ez, azért készült, hogy

felhívja a figyelmet, felbátorítsa és megőrjítse a férfinépet. Egy olyan ruha, mint ez, csak egy célt szolgált – rávenni a férfit, hogy levetkőztesse viselőjét. Ebben a pillanatban Oxford és Callie úgy fordultak, hogy közvetlenül szembeálltak vele. Ralston tekintete találkozott a nőével, és megrendült a Callie szemében tükröződő szomorúságtól. Ezen az estén volt rajta valami, ami más volt, mint általában, valami mármár tragikus. Ösztönösen tudta, hogy ő volt ennek a szomorúságnak az oka, mert mindent elrontott. Ő baltázta el a házassági ajánlatot, és valahogyan arra késztette a nőt, hogy azt higgye, valójában nem is akarja őt elvenni. Elfojtott egy szitkot, amikor Oxfordot és Callie-t ismét elnyelték a tánctéren forgolódó párok. Időről időre látta a kéken csillogó ruhát feltűnni, ha a táncolók hulláma engedte, de minél távolabb került tőle a páros, annál komorabb lett a hangulata. Ralston elkezdett a bálterem szélén kószálni, csak azért, nehogy teljesen eltűnjenek a látóköréből. Időről időre odabiccentett az ismerőseinek, és igyekezett olyan lassan menni, hogy ne keltsen feltűnést, de elég gyorsan ahhoz, hogy a táncolókkal lépést tudjon tartani. – Lord Ralston, micsoda öröm önt ma este itt látni – búgta Marsden grófnője, amint szorosan elhaladt mellette. Ralston megállt, mert a hölgy tekintete ellenére képtelen volt arra, hogy udvariatlan legyen. Nem csodálkozott volna, ha a nő hirtelen nyalogatni kezdi az ajkait, hogy még csábosabbnak tűnjön. – Lady Marsden – mondta, és igyekezett olyan unott hangot megütni, amiről tudta, hogy a grófnőt idegesíteni fogja. – Örömmel tölt el, hogy örül. Szívesen üdvözölném a férjét – szólt sokatmondóan. – Itt van? A grófnő szemei összeszűkültek, és ebből tudta, hogy a megjegyzése telitalálat volt. – Nem, sajnos nincs. – Ah – mondta már indulófélben szórakozottan. – Kérem, adja át neki szívélyes üdvözletemet.

Nézte a táncolókat, és felfedezte Julianát, aki Rivingtonra nevetett. A férfi jókedvűen forgatta őt, és egész Londonnak megmutatta, hogy Juliana Fiori, mindegy, hogy féltestvér-e vagy sem, külföldi-e vagy sem, táncpartnernek éppolyan megfelelő, mint bármely másik hölgy a teremben. Ralston egészen elérzékenyült, amint húgát figyelte, aki épp a hercegre mosolygott, mintha teljesen természetes lenne, hogy az angol főnemesség egyik legtekintélyesebb tagjával táncol. Az előkelő társaságnak nehezére esne bármi kivetnivalót találni rajta, de biztosan megpróbálnák. Nickkel, Rivingtonnal és az Allendale-ekkel együtt sikerülhet megvédenie Julianát – amennyire csak lehet. A Callie-vel való szövetség egyike volt a legjobb döntéseknek, amit csak hozhatott, hogy Julianát elfogadják a társaságban. Callie. Ő valami különleges volt. Még akkor is, ha gyötörte, bosszantotta és elutasította őt, minden ígéretét betartotta, és Julianából egy olyan elsőbálozót csinált, akire minden báty büszke lehetne. Egyedül, Callie segítsége nélkül csak isten tudja, hogyan sikerült volna ezt véghezvinnie, minden jóravaló szándéka ellenére. Az, hogy Juliana ma este itt volt és sikert aratott, az egyedül Callie érdeme volt. A lány valahogyan már élete részévé vált. A gondolat szárnyakat adott neki, hirtelen tudta, hogy még egyszer beszélnie kellene kettesben Callie-vel. Most már nem annyira azt érezte, hogy illendőségből és felelősségből kell elvennie, most már feleségül akarta venni. Akármennyire abszurd, de úgy érezte, hogy annál inkább feleségül akarta venni, minél határozottabban utasította ezt ő el. Most már csak arról kellett meggyőznie a lányt, hogy a lelke mélyén ő is akarja ezt. Ralston a tömeget szemlélte, megpróbálta felfedezni őket a sokaságban – az égkék selyem feltűnését kutatta, hogy ha a tánc végre a végéhez ért, elcsalja őt egy négyszemközti beszélgetésre. A zene egy lendületes crescendóval ért véget, ezután a párok megálltak. Ralston figyelte, ahogy elhagyják a táncteret, mivel a

zenekar szünetet tartott. Látta, hogy Juliana és Rivington Marianához és Nickhez mentek, hogy ott folytassák a beszélgetést, ahol abbahagyták, Oxford és Callie sehol sem voltak. Hova az ördögbe mentek? Callie-t a keringő után Oxford egy kisebb, távolabbi szobába vezette, amely a Salisbury ház báltermének másik oldalán egy kis folyosóból nyílt. A folyosóra nyíló ajtók nyitva álltak, hogy a fullasztó bálterembe a lehető legtöbb friss levegő áramolhasson be. Oxford erre a félreeső részre vezette őt, hogy, ahogyan fogalmazott, egy nyugodt pillanatot tölthessenek együtt. Callie a résnyire nyitva hagyott ajtót egyfolytában szem előtt tartva egy bátortalan mosolyt küldött Oxford felé. – Köszönöm, mylord, hogy kikísért – mondta kedvesen. – Mindig elfelejtem, hogy milyen kellemetlenül meleg tud lenni a bálokon. Oxford egy lépést tett felé. – Kérem, ne tékozolja erre a gondolatait. Callie elhúzódott tőle egy kicsit, mialatt ő egyre közelebb jött. – Egészen megszomjaztam, mylord. Visszamehetnénk esetleg a bálterembe, hogy frissítő után nézzünk? – Talán más… tevékenységekkel is elterelhetnénk a szomjúságról a figyelmünket – itt tartott egy kis szünetet –, kedvesem. Callie csodálkozta vonta fel a szemöldökét. – Mylord – tiltakozott, amikor a férfi közelebb jött, és nekiszorította az ajtó mellett a falnak. Lassan kezdett ideges lenni. – Lord Oxford! – kiáltott fel egy pillanattal később, mert nem értette igazán, hogy mit akarhat a férfi. Oxford még közelebb hajolt hozzá. – Rupert – javította ki. – Szerintem itt az ideje magunk mögött hagyni a formaságokat. Nem gondolod? – Lord Oxford – válaszolta határozottan –, én szeretnék visszamenni a bálterembe. Most azonnal. Az ön viselkedése megengedhetetlenül orcátlan.

– Meg fog változni a véleményed, ha végighallgatod, amit mondani akarok – válaszolta. – Nos… – itt hosszú szünetet tartott – … felajánlom a lehetőséget, hogy a hitvesem légy. Callie-nek a meglepetéstől leesett az álla. A férfi látta rajta, hogy csodálkozik, és megpróbálta még egyszer. Most úgy beszélt vele, mintha gyerek lenne. – Lehetőséged lenne férjhez menni. Én elvennélek feleségül. Te jó ég, egész Londonban nincs egyetlen olyan férfi, aki a lánykérésének legalább egy csipetnyi romantikát kölcsönözne? Callie elfojtott egy ideges nevetést, és az ajtó irányába araszolt. – Mylord, megtisztelve érzem magam, hogy rám gondolt… – Elhallgatott, megfelelő szavak után kutatva, amelyekkel barátságosan visszautasíthatja. De a férfi a következő pillanatban a karjaival körülfonta, és a száját az övéhez nyomta, egy nedves, puha és fölöttébb kellemetlen csókra. A nyelvét is beledugta a szájába. Callie visszahőkölt és a kezét a férfi vállaira tette, hogy ellökje magától. De ő ezt a gesztust kedveskedésnek vette, és tovább folytatta, olyan hevesen nyomta a falnak, hogy az ajtófélfát fájóan a hátában érezte. Azt suttogta: – Ne legyél már ilyen félénk! Senki nem fog rajtakapni minket. Vagy ha mégis, akkor épp most jegyeztük el egymást. Callie megpróbált elhúzódni Oxfordtól. Teljesen felháborította a férfi arrogáns viselkedésre. Az, hogy a házassági ajánlat említésétől hálásan térdre kellett volna borulnia, csak azért nem sértette vérig, mert az egész helyzet rendkívül groteszk volt. Minden erejét összeszedve ismét ellökte magától, és azt mondta: – Attól félek, hogy nagyon rossz nyomon jár! Ekkor sikerült kibújnia Oxford és a fal között. – Nem áll szándékomban önhöz hozzámenni. Kérem, most távozzon. Oxford kettőt pislogott, mintha nem értené a döntést. – Ezt nem gondolhatja komolyan.

Callie tudatában volt, hogy a helyzet mennyire ironikus: huszonnyolc évig arra várt, hogy valaki érdeklődést mutasson iránta, és mikor két férfi is megkéri a kezét, mindkettőt visszautasítja. Megőrült volna? – Természetesen komolyan gondolom. Láthatóan túlértékelte a barátságomat. – Barátság! – mondta gúnyosan Oxford, mire ő hirtelen egy kicsit megijedt, mert a férfi hangja durva volt. – Maga azt hiszi, hogy én barátkozni akarok? Ellenkezőleg. Feleséget keresek. Úgy vetette oda neki a szavakat, mintha egy agyalágyulttal beszélne. Callie önkéntelenül visszahőkölt tőle, mert meglepte ez az új Oxford: eltűnt az állandóan mosolygó, szellemtelen piperkőc, és helyébe egy dühös, kellemetlen férfi lépett. – Ezek szerint az a téves benyomás alakult ki önben, hogy én férjet keresek. Oxford megvetően elhúzta a száját, és durván így szólt: – Jaj, ne játssza már meg magát! Remélem, nem gondolja komolyan, hogy elhiszem magának, hogy nem erről álmodott volna eddig. Nem ez az a pillanat, amelyről minden vénkisasszony álmodik? Callie büszkén húzta ki magát. – Hogyne, Lord Oxford, mind arról álmodunk, hogy valaki megkérje a kezünket. De semmiképp sem ön. A férfit elöntötte a düh, és megmerevedett. Arca sötétvörössé vált. Callie normál esetben büszke lett volna rá, hogy ilyen változást éri el, de most egy futó pillanatig félt, hogy még megüti őt. Nem tette, ehelyett visszalépett egyet, és megszabadította őt nyomasztó közelségétől. Figyelte, ahogy a haragja undorrá változik, és végre felismerte, hogy valójában mit érez a férfi iránta: nem mást, mint óriási megvetést. – Szörnyű hibát követ el! – figyelmeztette. – Kötve hiszem. – Callie hangja hideggé vált, sikerült felvérteznie magát a férfi ellen. – A beszélgetésünket ezennel lezártnak tekintem.

A férfi haragtól szikrázó szemekkel nézett rá. Callie eltökélten elfordult tőle, és kinézett a sötét parkba. – Az én házassági ajánlatom a legjobb, amit valaha is kapni fog. Tényleg azt képzeli, hogy valaki őszintén akarhat egy ilyen malacot magának? Meg akarta sérteni, és sikerült is neki. Olyan egyenesen állt, mint a gyertya, mikor a férfi távozott, és hallgatta az egyre távolodó lépéseket. Csak eztán ült le újra. Ekkor nagyot sóhajtott, érezte, ahogy elhagyja az ereje, mialatt Oxford szörnyű megjegyzése a fejében zúgott. Természetesen igaza volt. Életében csak kétszer kérték meg a kezét, és egyiknek sem volt semmi köze hozzá. Oxford célja csak a pénz volt, amit a hozománnyal tudott volna megszerezni, Ralston pedig… Ralston pedig csak az ő jó hírét akarta megőrizni, ami bár derék dolog volt, de egy cseppet sem romantikus. Miért nem akadt senki, aki egyszerűen csak önmagáért akarná? Ahogy ezen gondolkodott, könnyek szöktek a szemébe. Micsoda zűrzavar ez az egész! Lehajtotta a fejét és magába süppedt, majd nekitámasztotta a hátát a támlának, és úgy nekiszorította, hogy megfájdultak az izmai. Mélyeket lélegzett, és eltűnődött, vajon meddig maradhat ebben a teremben anélkül, hogy valaki hiányolná. – Nem kellene egyedül lenned itt. Callie megmerevedett, amikor meghallotta a határozott szavakat, de nem fordult meg. Nem szabad, hogy Ralston észrevegye rajta, hogy sírt. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – Láttam, hogy ebből az irányból jött Oxford. Történt valami? Jól vagy? A lány csak ennyit suttogott a sötétségbe: – Kérlek, menj el! Rövid csönd következett, aztán érezte, hogy megmozdul a levegő, ahogy a férfi odalépett hozzá, és felé nyújtotta a kezét.

– Callie? – szólt, és a hangjában érezhető aggodalomtól a lány úgy érezte, hogy megszakad a szíve. – Jól vagy? Uram, istenem, hozzád nyúlt Oxford? Megölöm! Callie vett még egy mély levegőt. – Nem… nem. Nem csinált semmit. Jól vagyok. Hálás lennék, ha távoznál, mielőtt a jó hírem csorbát szenvedne. Ralston halkan nevetett. – Ezen már rég túljutottunk, nem gondolod? A lány nem reagált, Ralston pedig a tarkójához beszélve folytatta. – Részben ez az egyik ok, amiért kerestelek. Most még erősebben kezdte el szorítani a fotel karfáját. – Ralston, kérlek, menj el! – Nem tehetem. Közelebb jött hozzá, rátette kezét a vállára, és a hangja egyszerre volt esdeklő és csábító. – Callie, adnod kell nekem egy esélyt, hogy meggyőzhesselek, komolyan gondoltam a házassági ajánlatot. Kérlek, gyere hozzám feleségül! Ez már túl sok volt. Ezt már nem bírta elviselni. Újra könnyek csordultak le az arcán, gyorsan és akaratlanul. Hallgatott, kétségbeesetten igyekezve, hogy ne árulja el a bánatát. A férfi még egyszer belesúgta a fülébe a gyönyörű és csábító szavakat: – Légy a feleségem! Lehajtotta a fejét: – Nem tehetem. Rövid szünet. – Miért nem? – Én… én nem akarok hozzád menni. – Ez a hazugság szinte elviselhetetlen volt. Ralston hangja bosszússá vált. – Ezt nem hiszem el. – Pedig ez az igazság. – Nézz a szemembe, és mondd még egyszer!

Hallgattak, és a szavak ott lógtak a levegőben. Callie mérlegelte a lehetőségeket. Nem maradt más választása. Odafordult, és a teremtőnek hála, az arca az árnyékban maradt. Remegő hangon mondta: – Nem akarok hozzád menni. A férfi hitetlenkedve rázta a fejét. – Nem hiszek neked. Te akarsz engem. Azt hiszed, nem tűnt volna fel nekem, hogy milyen jól illünk egymáshoz? A jellemünkből adódóan? Testileg? Hallgatott, és a férfi így folytatta: – Bebizonyítsam még egyszer? A lány ajkai nagyon közel voltak az övéihez. Lélegzete oly módon simogatta őt, hogy semmit nem tett volna szívesebben, mint a köztük lévő távolságot megszüntetni, és elfogadni a csókot, ami után annyira sóvárgott. – Tudod, hogy mindent megadnék neked. Ezektől a szavaktól, a bennük rejlő izgalmas ígérettől, Callie lehunyta a szemét. – Nem mindent – mondta szomorúan. – Mindent, amit csak tudok – ígérte, kinyújtotta a kezét, és megérintette az arcát, de visszahúzta, amikor a nő szinte hevesen visszahőkölt. – És mi van, ha az nem elég? A kérdés ott állt kettejük között. A férfi a kezét a mögötte lévő székre tette, és Callie összerezzent, amikor meghallotta Ralston szavait: – Mégis mit akarsz még, Callie? Gazdag vagyok. Vonzó… A lány fájdalmas, csalódott nevetéssel szakította félbe. – Azt hiszed, hogy ez engem érdekel? – kérdezte egyszerre dühösen, szomorúan és sebzetten. – Szegényen és csúnyán is kellenél… mindegy lenne… mindaddig amíg… – Amíg mi? Amíg szeretsz.

Megrázta a fejét, és inkább hallgatott, mert ezt még önmagának se akarta bevallani. A férfi sóhajtott, és megpróbálta még egyszer. Callie vonakodása olyan mértékben összezavarta, hogy lassanként mérges és ingerlékeny lett. – Mégis mit akarsz tőlem? Mondd el, és megadom neked. Egy márki vagyok, a fenébe is! Ennyi volt. Callie-nek elege lett. – Ha te magad lennél a király, akkor sem mennék hozzád, az ördögbe is! – Mégis miért nem? – Sokféle okból! – Mondj nekem csak egy értelmes okot! A férfi annyira közel volt hozzá és annyira mérges volt, hogy Callie kimondta, ami először az eszébe jutott. – Mert szeretlek! Ez a vallomás mindkettejüket meglepte. Ralston tért magához elsőnek. – Micsoda? Callie megrázta a fejét, és ismét sírni kezdett. Végül öniróniával a hangjában azt mondta: – Kérlek, ne kényszeríts rá, hogy megismételjem. – Én… A férfi hallgatott. Nem tudta, hogy mit feleljen. – Nem kell mondanod semmit sem. Sőt, tulajdonképpen jobb is lenne, ha nem mondanál semmit. De ez az igazság. Nem mehetek hozzád feleségül. A sírba vinne, ha az életem hátralévő részét úgy kellene veled leélnem, hogy tudom, hogy csak az újonnan felfedezett – és teljesen fölösleges – kötelességtudatodból és becsületből vettél el feleségül. Ralston sokáig nézte őt, nézte a könnyeket, amelyek akadálytalanul gördültek le arcán. – Én…– kezdte újra, és életében először elállt a szava.

Callie nem bírta tovább nézni őt. – Emlékszel még az első estére a hálószobádban? – suttogta. – Amikor megkötöttük az egyezséget? Az este, amikor minden megváltozott. – Természetesen. – Arra is emlékszel még, hogy ígértél nekem egy szívességet, amelyet a jövőben beválthatok? Ralstonnak összeszorult a gyomra. Hirtelen tudta, hogy mit akar mondani. – Callie, kérlek, ne! – De én most akarok kérni tőled valamit. Arra kérlek, hogy menj el. A hangjában lévő fájdalomtól megszakadt az ember szíve. Ralstont égette a vágy, hogy megérintse, megvigasztalja. Ehelyett beletúrt a hajába, és csak káromkodni tudott. Kérlelte a lányt: – Callie… Elhallgatott, mert nem tudta, hogy mit mondjon, de valamit mindenképp mondani akart, bármit, amivel rávehetné, hogy hozzámenjen. De Callie felemelte a kezét, és Ralston hirtelen elámult, hogy mennyire nyugodt volt. – Kérlek, Gabriel. Ha valóban számítok neked valamit – ismételte –, akkor most magamra hagysz. Menj el, és hagyj engem békén. Mivel ez volt az egyetlen kérése, amit teljesíteni tudott, Ralston távozott. Callie sokáig ült a csendes szobában, hagyta, hogy ellepje a sötétség. Könnyei hamar elapadtak, helyet hagyva a mély gyásznak, amely a végérvényesség érzéséből eredt, amit a Ralstonnal való találkozása okozott. Mert ebben a pillanatban teljes bizonyossággal tudta, hogy örökre egyedül maradt. Miután Ralston ajánlatát végérvényesen elutasította, másét többé nem tudná elfogadni. Mert ha Ralston nem lehet az övé, akkor nem akart mást sem.

Talán hibát követett el. Talán az ő szerelme elég lett volna kettőjük számára is. De képes lenne azzal a tudattal élni, hogy a férfi egyáltalán nem akarta őt? Hogy csak azért kérte meg a kezét, mert ez volt a helyes? Hogy ha rajta múlt volna, akkor találhatott volna egy hozzávaló tapasztalt, világlátott nőt? Egy nála sokkal-sokkal szebbet? Egy sokkal-sokkal…? Nem, ezt nem tudnám elviselni. Tényleg nem tehettem mást, muszáj volt nemet mondanom. Letörölt egy könnycseppet az arcáról, és halkan szipogott. Éppen ideje lett volna már visszatérnie a bálba, de egyszerűen nem tudott erőt venni magán. – Callie? Az alig hallható suttogás az ajtóból jött. Callie megfordult, és Julianát fedezte fel, aki a félhomályban próbált megbizonyosodni arról, hogy a sötétben ülő nő tényleg a barátnője. Callie letörölt még egy könnycseppet az arcáról, felegyenesedett a fotelban, és így szólt hozzá: – Juliana, nem szabadna egyedül bóklásznod. Erre Juliana becsukta maga mögött az ajtót, odament Callie-hez, és leült egy díványra. – Kezd elegem lenni abból, hogy mindenki megmondja, hogy mit tehetek és mit nem. Te is itt vagy, nemde? Tehát nem vagyok egyedül. Ezen a logikán Callie-nek is muszáj volt elmosolyodnia, hiába volt még könnyes a szeme. – Valóban így van. – És úgy látom, hogy amúgy is szükséged van a társaságra, amica. Éppúgy, ahogyan nekem. Callie pislogott, Juliana arcára emelte tekintetét, és úgy látta, hogy a kék szemeiben bánat tükröződik, mintha valaki megbántotta volna. Callie félresöpörte a saját gondját, és megkérdezte: – Mi történt?

Juliana legyintett, egy gesztus, amivel – ahogy azt már Callie ismerte – a gondtalanságot akarta színlelni. – Elszaladtam a bálról és eltévedtem. Callie ránézett a barátnőjére. – Juliana, ne hagyd, hogy kihozzanak a sodrodból! Juliana bosszúsan húzta el a száját. – Nem hoztak ki a sodromból. Ellenkezőleg. Meg akarom nekik mutatni, hogy mire vagyok képes. Callie rámosolygott a lányra. – Igen! Pontosan így kell szembeszállnod velük, büszkén és erősen. Egyszerűen csak légy önmagad! Nem fognak tudni ellenállni neked, ezt garantálom. Juliana arcát átsuhant egy árnyék – olyan gyorsan, hogy Callie majdnem észre se vette. – Úgy tűnik, hogy egyesek már most ellent tudnak állni nekem. Callie megrázta a fejét, és vigasztalóan a lány térdére tette a kezét. – Megígérem neked, hogy nem sokáig fogják bírni. – Mondhatok neked valamit? – Juliana még közelebb húzódott hozzá, míg csaknem összeért a homlokuk. – Bármikor. – Úgy határoztam, itt maradok. Angliában. – Tényleg? Callie szemei tágra nyíltak, mikor felfogta, hogy mit is jelent ez. – De hisz ez csodálatos! – Boldogan összecsapta a tenyerét. – Mikor jutottál erre a döntésre? – Éppen most. Callie hátradőlt. – A bál döntötte el a sorsodat? A fiatal nő határozottan bólintott. – Igen, egyértelműen. Nem hagyhatom, hogy ezek az öntelt hólyagok… – itt szünetet tartott, láthatóan örült, hogy ez a kissé durva kifejezés az eszébe jutott – … elijesszenek. Ha visszamennék Olaszországba, mégis ki leckéztetné meg őket?

Callie nevetett. – Kiváló! Nekem lesz megtiszteltetés, ha végignézhetem, hogyan regulázod meg őket! – Megszorította Juliana kezét. – És a fivéreid, Juliana… annyira fognak örülni! Júlia sugárzott. – Igen… én is azt hiszem. – De amikor Callie szemébe nézett, elkomolyodott az arca. – Bár nem vagyok biztos benne, hogy Gabriel megérdemelne egy ilyen jó hírt. Callie lehajtotta a fejét. Most Juliana fogta meg Callie kezét. – Callie, mégis mi történt? – Semmi. Csak a bátyád törte össze a szívemet. Ez minden. Juliana arra várt, hogy Callie újra felnéz, és amikor megtette, könnyes szemekkel, fürkészően nézett rá. Egy hosszú pillanat után úgy tűnt, Juliana megtalálta, amit keresett. Megszorította barátnője kezét, és azt mondta: – Büszkén és erősen kell szembeszállnod; légy egyszerűen önmagad. A megjegyzésre, amely csak azt visszahangozta, amit Callie néhány pillanattal ezelőtt mondott ki, könnyekben tört ki. Hangtalanul gördültek le könnyei az arcán. Juliana azonnal leült Callie-hez a fotel karfájára, és szorosan magához ölelte. És mialatt Juliana így tartotta, Callie szavakba öntötte félelmét, amit nem tudott tovább tagadni: – De mi van, ha mégse vagyok elég jó neki?

22. fejezet Ralston azonnal elhagyta a bált. A kocsit otthagyta a testvéreinek, és gyalog ment haza; a Ralston-ház nem volt messzebb negyed mérföldnél. Egész életében pontosan ezeket a szituációkat kerülte el: irtózott az olyan kapcsolatoktól, amelyben a nővel túl sok közös vonásuk volt, minden erejével kerülte a lányuknak férjet vadászó anyukákat, mert roppant mód félt attól, hogy azokat a nőket, akiket rá akarnak tukmálni, valahogyan esetleg megkedvelné. Olyan háztartásban nőtt fel, amelyet egy nő tett tönkre, szétrombolta az a viszonzatlan szerelem, amely apja szívét mardosta, aki végül ebbe halt bele – nem tudott mit tenni a láz ellen, amely megölte. És most szembesült Callie-vel, a friss, üde, nyílt, izgató, okos Callie-vel, aki úgy tűnt, hogy tökéletes ellentéte Ralston anyjának, mégis éppolyan veszélyesnek tűnt, mint az egykori márkiné. Mert amikor a lány a lélegzetelállító barna szemeivel ránézett és szerelmet vallott neki, akkor Ralston minden képességét elvesztette a világos gondolkodásra. Amikor a lány megkérte őt, hogy menjen el, pontosan tudta, mit érzett az apja, amikor Ralston anyja elhagyta őt – a teljes tehetetlenség érzése, mintha azt kellene védtelenül végignéznie, ahogy ellopnak belőle egy részt, anélkül, hogy tudna ellene tenni bármit is. Milyen szörnyű ez az érzés. Ha ez szerelem volt, akkor erről ő nem akar hallani. Esett az eső, a szokásos londoni módon szitált, egyszerre jött minden irányból, és nedves ragyogást borított a város fölé. Semmi értelme nem volt ernyőt használni. Ralston egyáltalán nem törődött

az esővel, mert még mindig Callie arcát látta maga előtt, a könnyáztatta, feldúlt arcát – és mindez miatta történt. Ha őszintén akarná megfogalmazni a helyzetet, akkor el kellene ismernie, hogy amióta a lány felbukkant a hálószobájában – nagy barna szemek, csábító ajkak – ő azóta arra volt kárhoztatva, hogy a dolgot elbaltázza. Ha jobban odafigyelt volna, rájöhetett volna, hogy a lány az ő kényelmes életét teljesen összezavarná. Ma este Callie megadta neki a lehetőséget arra, hogy visszatérjen a régi életéhez. Ismét van ideje sportolni, klubokba és fogadókba járni és elfelejtheti, hogy kikezdett ezzel a kalandvágyó szürke egérkével, aki fittyet hányt az összes társadalmi korlátra. Tulajdonképpen örülnie kéne annak, hogy megszabadult ettől a bosszantó nőszemélytől. De most minden helyen emlékek leselkedtek rá. És ha most arra az életére gondolt, amit a lány hálószobai látogatása előtt élt, akkor ezt nem is találta olyan kellemesnek. Hirtelen nevetések kezdtek el hiányozni neki, beszélgetések, ügyetlenül bonyolított látogatások fogadókba és klubokba, kalandvágyó hölgyek. Széles mosolyok hiányoztak neki, telt vonalak és őrült listák. Hiányzott neki Callie. És az a kilátás, hogy most nélküle kellene visszatérnie az életéhez, nagyon rossznak tűnt. Órák hosszat csak kóborolt az utcákon, és a gondolataiba merülve többször is elhaladt a Ralston-ház előtt. Kabátja teljesen átázott, végül csak azért pillantott fel, hogy megállapítsa, hogy az Allendale ház előtt álldogál. A házban sötét volt, csak egy kertre néző szobában világított fény. Ralston sokáig állt ott, és nézte az arany fényeket. Ekkor született meg benne a döntés. Kopogására az idős komornyik nyitott ajtót, akin egyszer már átverekedte magát. Az rémülten rábámult, ő pedig csak ennyit mondott: – Szeretném látni a kenyéradóját. A komornyik szemmel láthatólag érezte, hogy a helyzet most rendkívül kritikus, így sem a késői időpontot nem hozta fel, sem azt nem állította, hogy Allendale grófja nincs otthon. Ehelyett csupán azt

kérte Ralstontól, hogy várjon, azzal elcsoszogott bejelenteni a látogatót. Egy szempillantás alatt újra visszaért, elvette Ralstontól az esőtől csöpögő kabátját és kalapját, majd értésére adta, hogy lépjen be a gróf dolgozószobájába. Ralston belépett a tágas, szépen megvilágított szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Benedick egy nagy tölgyfa íróasztal fölé hajolt, orrán szemüveggel, és egy köteg papírt olvasott. Amikor az ajtó kattanással bezárult, felnézett: – Ralston! – üdvözölte a márkit. Ralston enyhe főhajtással válaszolt: – Köszönöm, hogy fogadott. Benedick mosolyogva tette le a papírokat az asztalra. – Az estém, őszintén szólva, eléggé unalmasan alakult. Igazán örülök, hogy hoz nekem egy kis változatosságot. – Nem vagyok biztos benne, hogy ezt akkor is így fogja gondolni, ha elmondom, miért jöttem. A gróf felvonta a szemöldökét. – Akkor talán el is mondhatná rögtön, nem gondolja? – Kompromittáltam a húgát. Először nem lehetett eldönteni, hogy Ralston vallomását Benedick egyáltalán meghallotta-e, mert nem mozdult, és a tekintetét sem fordította el vendégéről. De aztán felállt, levette a szemüvegét, és a papírköteg tetejére tette, majd odament Ralstonhoz. Kihúzta magát előtte és így szólt: – Felteszem, Callie-ről beszél. Ralston rezzenéstelen arccal válaszolt: – Igen. – És gyanítom, hogy nem is túlozza el a helyzetet. – Nem, én egyértelműen kompromittáltam őt, ehhez kétség nem férhet. Benedick elgondolkodva bólintott, majd ököllel megütötte Ralstont.

Ralston nem számított az ütésre, hátratántorodott, egyik kezét sajgó képére szorítva. Amikor ismét felegyenesedett, Benedick a kezét rázogatta, és bocsánatkérően ennyit mondott: – Sajnos ez szükségszerű volt. Ralston nyugodtan bólintott, és a szeme környékét tapogatta. – Nem is vártam mást. Benedick odalépett egy alacsony asztalhoz, és két pohárba whiskyt töltött. Az egyikkel megkínálta Ralstont, és így szólt: – Jobb lenne, ha elmesélné nekem az egész történetet. Ralston elfogadta a poharat, és azt mondta: – A dolog tulajdonképpen nagyon egyszerű. Kompromittáltam a húgát, és ezért szeretném őt elvenni feleségül. Benedick leült egy nagy bőrfotelba, és szúrós szemmel nézett Ralstonra. – Hát, ha a dolog ennyire egyszerű, akkor miért csuromvizesen jön ezzel ide a házamba az éj közepén? Ralston leült Benedickkel szemben, és így felelt: – Nos, a dolog valószínűleg csak a számomra ilyen egyszerű. – Értem! – Benedick már kapizsgálta a helyzetet. – Callie nemet mondott önnek. – A húga még a legnyugodtabb emberből is kihozza a vadállatot. – Igen, hajlamos rá. – Nem akar hozzám jönni. Úgyhogy ezért jöttem ide önhöz, hogy a segítségét kérjem. – Természetesen feleségül fog menni magához – felelte Benedick, mire Ralstont a megkönnyebbülés hulláma árasztotta el, és az érzés sokkal intenzívebb volt, mint ahogy azt be merte volna vallani magának. – De kényszeríteni nem fogom erre. Callie-t önnek kell meggyőznie. Ralston megkönnyebbülése gyorsan odalett. – Már megpróbáltam. Észérvekre nem hallgat. Benedick felnevetett, ahogy Ralston hangjából kiérezte annak meglepettségét és a mérgét.

– Íme, valaki, aki lánytestvér nélkül nőtt fel. Őket észérvekkel sosem lehet meggyőzni. Ralston elmosolyodott. – Igen, ez lassanként nekem is leesett. – Callie elmondta önnek, hogy miért nem akarja a házasságot? Ralston nagyot kortyolt a whiskyből, és kicsit elgondolkodott – Azt mondja, szerelmes belém. Benedick rámeresztette a szemét. – Ezt inkább akkor szokták mondani az emberek, amikor házasodnának. – Ezt én is pontosan így gondolom. – Ralston előrehajolt a fotelben. – De hogyan tudom erről meggyőzni őt? Benedick hátradőlt a fotelben. Látva Ralston komor ábrázatát, megsajnálta őt. – Callie reménytelenül romantikus alkat. Már kiskorában is az volt. És ez azért van így, mert mi mindannyian szerelmi házasságból származunk. Ezenkívül ő minden szerelmes regényt elolvasott, ami az elmúlt húsz évben megjelent, és mindig arról győzködte magát, hogy nem fogja hagyni magát belekényszeríteni egy szerelem nélküli házasságba. És ezzel elérkeztünk a következő kérdéshez: Ön szereti Callie-t? – Én… – Ralston megállt egy pillanatra, meg volt zavarodva. Szerette vajon a lányt? Benedick egy ferde grimaszt vágott, amint a Ralston arcán tükröződő sokféle érzelmet meglátta. – Hát öregem, ezt a kérdést valahogy jobban válaszolja meg, ha Callie teszi majd fel. – Jó férje leszek. – Ebben nem kételkedem. – Van elég pénzem, földem és a címem, hogy ezt meg tudjam oldani. – Callie-t ismerve ezek számára mit sem érnek.

– Ez igaz. Ami miatt még inkább igaz, hogy sokkal-sokkal jobb annál, mint amit én megérdemlek. De valamit önnek is kezdenie kell a helyzettel. Ezért jöttem önhöz. Benedick egy ideig mélyen Ralston szemébe nézett. – Értékelem is a látogatását. – Akkor áldását adja ránk? – A házasságukra? Igen, de önnek nem az én beleegyezésemet kell elnyernie. – Én őt nem kényszeríthetem semmire. De időre van szükségem ahhoz, hogy meggyőzzem. Egyedül. És amilyen gyorsan csak lehet. Benedick kortyolt egyet a whiskyből, és alaposan megnézte magának Ralstont. Látta a csalódottságot a tekintetében, a feszültséget a tartásában, és megsajnálta a férfit, akit a húga így felőrölt. – Ha Callie csak feleannyira van összezavarodva, mint ahogy ön fest ebben a pillanatban, akkor megtalálja őt a könyvtárban. Ralston összeráncolta a homlokát. – Miért mondja ezt el nekem? Benedick elhúzta a száját. – Mondjuk azt, hogy nem tetszene az, ha a húgom csak feleannyira lenne zavart, mint ön most. Próbáljon szerencsét a könyvtárban, nem fogom önöket megzavarni. De az ég szerelmére, nehogy anyám magukra nyisson, mert akkor elszabadul a pokol. Ralston csak fél szívvel tudott nevetni Benedick vicces megjegyzésén. – Mindent megteszek, hogy ne keltsek feltűnést, még akkor is, ha a célomat talán úgy érhetném el a legegyszerűbben, ha az édesanyjuk parancsolná meg, hogy vegyem el Callie-t. Felállt, és úgy húzta ki magát, mint aki csatába készül. Komoly tekintettel nézett Benedickre, és azt mondta: – Köszönöm. Ígérem önnek, hogy mostantól csak egy célom van az életemben, az, hogy Callie-t boldoggá tegyem. Benedick a poharát emelte a márki ígéretétre.

– A holnapi feladata pedig abból áll, hogy beszerezzen egy különleges engedélyt. Ralston komoly biccentéssel jelezte, hogy a lehető leghamarabb elvenné Callie-t feleségül, majd kiment a szobából. Átment a sötét, csendes hallon, és megállt a könyvtár előtt. Óvatosan rátette a kezét az ajtó gombjára, és lélegzett egy mélyet, hogy a szívverését lecsillapítsa. Soha nem volt még ilyen izgatott és ideges egy beszélgetés előtt sem, és soha nem érezte magát ilyen elszántnak, hogy minden lehetségeset megtegyen célja eléréséért. A következő percek élete legfontosabb percei lesznek. Kinyitotta az ajtót, és a szürkületi fényben is egyből rátalált a lányra. Háttal ült az ajtónak, a kandalló melletti egyik bőrfotelban, egyik könyökével a karfára támaszkodva, állát a kezén nyugtatva bámult a tűzbe. A férfi látta a kék szaténruhát, amelyik a karfán át majdnem a földig leért. Még mindig az a gyönyörű kék ruha volt rajta, amit a bálon is viselt. A lány halkan sóhajtott egyet, amint a férfi halkan becsukta az ajtót és közeledett hozzá. Ralston egy pillanatra megállt mögötte, és megcsodálta a nyakát és a lány kulcscsontja feletti puha bőrt. – Benedick, most tényleg nincs szükségem társaságra. A férfi nem válaszolt, ehelyett a fotelt megkerülve leült arra a kanapéra, amelyet Callie korábban kissé arrébb tolt, hogy több helye legyen. Erre Callie felemelte lehajtott fejét, felegyenesedett, és meglepetten kérdezte: – Mit keresel itt? A férfi előrehajolt, a könyökével a térdére támaszkodott, és azt mondta: – Megpróbáltam magam távol tartani tőled. De van egypár dolog, amit egyszerűen el kell mondanom. A lány megrázta a fejét, és nagy szemekkel nézett rá: – Ha itt valaki megtalál… Benedick itt ül a velünk szembeni szobában! Hogyan jöttél be?

– A komornyik beengedett. A bátyád pedig tudja, hogy itt vagyok. És, császárnőm, attól tartok, hogy ő az én oldalamon áll. – Elmondtad neki? – kérdezte a lány döbbenten. – Igen. Nem hagytál nekem más választást. És most maradj csendben, és figyelj, mert nagyon sok mindent kell elmondanom neked. Callie megrázta a fejét, mert nem bízott abban, hogy ellen tud állni a férfinak, ha az szép szavakkal meg akarja őt győzni. – Gabriel, kérlek, ne! – De igen. Te most mindkettőnk életével játszol. És én nem fogom hagyni, hogy úgy hozz döntést, hogy nem tudod, miről is van szó. A lány felhúzta a lábait, úgy nézett ki, mint egy szomorú kis labda. Ralston szíve majd meghasadt. – Te szeretsz engem. Nem érzed úgy, hogy tartozol magadnak annyival, hogy meghallgatod, amit el kell mondanom? A lány zavarában felsóhajtott. – Ó istenem! Maradj már csendben! Fel nem foghatom, hogy mondhattam neked ilyeneket. A férfi kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a lány arcát. Mély, rekedt hangon ezt mondta neki: – Tudod, nem hagyom, hogy visszavond, amit mondtál. A lány ekkor nagyra nyitotta a szemét, és olyan tisztán tekintett Ralstonra, hogy a férfinak elakadt a lélegzete. – Nem, nem is vonom vissza. – Akkor jó – mondta Ralston. – És most figyelj ide! Nem tudta, hogy hol is kellene elkezdenie, úgyhogy egyszerűen csak mondta, ami az eszébe jutott. – Anyám nagyon szép nő volt – hosszú haj, ragyogó kék szemek, finom arcvonások, pont mint a húgom. Alig volt idősebb Julianánál, amikor elhagyott minket. A kontinensre távozott, hogy elmeneküljön itthonról a családja és az élete elől. Én nem emlékszem túl jól rá, de egyet nagyon jól tudok: apám teljesen odavolt érte.

Emlékszem, amikor kisgyerekként késő este kisurrantam a szobámból, hogy meglessem őt. Az egyik különleges estén nagyon furcsa zajokat hallottam apám dolgozószobájából. Lelopakodtam, mert kíváncsi voltam. A folyosó sötét volt, valószínűleg már későre járt, a dolgozószoba ajtaja pedig nyitva állt. Ralston elnémult, Callie pedig előrecsúszott a fotelben. Kellemetlen sejtése támadt a történet hallatán, ez az emlék valószínűleg döntő jelentőségű volt a férfi számára. – Belestem, és hátulról láttam anyámat, a szép hátát, egyenes, kegyelmet nem ismerő tartását. Pontosan úgy állt, ahogy Nickkel és velem szemben mindig is. A szoba közepén állt, makulátlan, világos levendulaszínű ruhában… A férfi kicsit megállt, és amikor folytatta, akkor hangjában egy kis meglepetés is érződött. – Meglepő, hogy ilyen hosszú idő után is milyen részletekre emlékszik az ember… Aztán folytatta: – Ott állt apámmal szemben, apám pedig előtte térdelt – igen, térdelt –, két kezében tartotta anyám kezét, és sírt. A történetet innentől könnyebben tudta mesélni, és Callie látta, hogy teljesen elmerül az emlékeiben. – A furcsa zaj, amit hallottam, apám zokogása volt. Könyörgött anyámnak, hogy maradjon. Megesküdött arra, hogy örökké szeretni fogja, elmondta, hogy az életénél, a fiainál és mindennél jobban szereti őt. Könyörgött, esedezett, kérte, hogy maradjon, és újra és újra elmondta, hogy mennyire szereti őt, mintha ezzel anyám hideg tekintetét, hideg reakcióit el tudná hárítani magától és tőlünk, gyerekektől is. Másnap reggel már nem volt ott. És bizonyos értelemben már apánk sem. Ralston megint szünetet tartott. Gondolatban ezeknél a 25 évvel ezelőtti emlékeknél járt.

– Azon az éjszakán két dologra esküdtem meg. Először, hogy sosem fogok leskelődni, másodszor, hogy sosem leszek a szerelem áldozata. Azon a napon kezdtem el zongorázni… ez volt az egyetlen dolog, ami el tudta nyomni apám sírásának hangját. Amikor Callie-re nézett, Ralston észrevette, hogy a lány arca könnyben ázik. Gyorsan visszazökkent a jelenbe. Kezébe fogta a lány arcát, és a hüvelykujjával letörölte a könnyeit. – Jaj, Callie, ne sírj! Előrehajolt, és gyengéden megcsókolta a lányt. Aztán a homlokát a lány homlokához érintette, és mosolygott. – Miattam ne sírj, császárnő! Nem érek én annyit. – Nem miattad sírok – mondta a lány, és a férfi arcára tette a kezét. – A kisfiú miatt sírok, aki sosem kapott esélyt arra, hogy higgyen a szerelemben. És apád miatt, aki ezt nyilván szintén nem érezhette át. Mert ő csak szerette a feleségét, de ez nem volt szerelem. A szerelem sosem egyoldalú vagy önző. A szerelem nagyvonalú, és jó irányba változtatja az életet. A szerelem nem rombol, Gabriel, a szerelem épít. A férfi átgondolta a lány szavait, szenvedélyes hitét egy olyan érzésben, amely neki egész felnőttkorából kimaradt. Aztán pedig elmondta neki az igazságot: – Én nem tudok neked szerelmet ígérni, Callie. Az a részem, ami ezt megígérhette volna… amelyik lehetett volna… az már régóta idegen számomra. De amit mondhatok neked… én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy barátságos, jó és nagyvonalú férjed legyek. Az lesz életem feladata, hogy olyan életet teremtsek neked, amilyet megérdemelsz. És ha célt érek veled, akkor soha nem kell majd kételkedned abban, hogy mennyit jelentesz nekem. Lecsúszott a kerevetről, és letérdelt a lány elé. Callie nem tudott nem gondolni a párhuzamra a jelenlegi helyzet és az imént elmesélt történet között. – Kérlek, Callie. Add meg nekem a legnagyobb megtiszteltetést, és legyél a feleségem!

Ezeket a szavakat olyan szenvedélyesen suttogva adta elő, hogy Callie elveszettnek érezte magát. Hogyan tudná őt elutasítani, ezek után, amit elmesélt? Hogyan tudná ezt magától is megtagadni? – Igen – suttogta olyan halkan, hogy Ralston alig hallotta meg. A férfi ferdén mosolygott. – Mondd még egyszer! – Igen – suttogta Callie, most határozottabban, magabiztosabban. – Hozzád megyek feleségül. Ralston beletúrt Callie hajába, szája a lány ajkára tapadt, amíg a lány már levegőt sem kapott, és ő is megérintette a férfit, ezt a csodálatos férfit, akit olyan sokáig szeretett, és aki végre az övé lett. Callie Ralston szájába sóhajtott – a férfinek whisky- és még valami egzotikus, férfias illata volt –, és utána hatalmas boldogság kerítette hatalmába. Ő volt Ralston, a leendő férje, vele annyira csodálatosan és elevennek érezte magát. Aztán a férfi a nyakát csókolgatta, és közben, mint valami fohászt, úgy ismételgette a lány nevét. A lány karját a vállaira tette, és ajkaival a dekoltázsát csókolgatta. A lány felnyögött, amikor a férfi a felsőtestére tette erős kezeit, és a melleit úgy fogta meg, hogy a lány érezte, a férfi birtokolni akarja őt. – Ez a ruha – mondta rekedten – ez nagyon szemtelen egy ruha. Callie nem tudta visszafojtani a mosolyát, amikor a férfi hátradőlt és a mellét nézte, amely szétfeszítette a ruha kivágását. – Igen? – Egyértelmű. Egy ilyen ruha arra való, hogy megőrjítse a férfiakat… minden telt vonalat kihangsúlyoz… – egy ujjával ráérősen becsúszott a szatén alá, épp annyira, hogy a lány mellbimbóját megsimogassa – .. anélkül, hogy sokat elárulna. Kínzó ez az érzés – fűzte hozzá a ruha kivágását egy kicsit lejjebb húzva, így az egyik bimbó a friss levegőnek és az ő forró ajkai érintésének is ki volt téve. A férfi röviden megszívta a mellbimbót, amíg Callie el nem kezdett tekergőzni. Akkor elengedte őt a szájával, és azt mondta.

– Ha összeházasodunk, akkor minden színben veszek neked egy ilyet. Callie kuncogott, de nevetése sóhajba torkollott, majd halk nyögésekbe, ahogy a férfi szája tovább varázsolt az ő érzékeny testén. A férfi hosszú nyögésre késztette a lányt, de aztán eszébe jutott, hogy hol is vannak. – Amennyire én látom – mondta Gabriel, és eltávolodott a lánytól –, igen kedvezőtlen helyen vagyunk az ilyen kifinomult játékokhoz, elvégre a családod itt van a közvetlen közelünkben. Tekintete találkozott a lány tekintetével. A lány perzselő pillantása szinte elemésztette őt, így még egyszer hatalmába kerítette Callie ajkait egy forró, mindent elsöprő csók erejéig, mely egy pillanatra mindkettejük eszét elvette. Amikor Ralston végül eltávolodott tőle, mindketten ziháltak. Ralston adott egy gyengéd csókot a lány dekoltázsába, majd feljebb húzta a lány ruháját. – Nem maradhatok, császárnőm. Túl nagy a kísértés, én pedig nem vagyok sem elég erős, sem elég jó ahhoz, hogy ellenálljak – súgta a lány fülébe, orrát belefúrva a lány hajába, ami számára már nemcsak egyszerűen barna volt, hanem a csokoládé, a mahagóni és prém keveréke, mely egyértelműen a kedvenc színe lett. – Holnap ismét eljövök. Esetleg kilovagolunk a Hyde Parkba? Callie nem akarta, hogy elmenjen. Nem akarta, hogy így végződjön az éjszaka. Nem akarta megkockáztatni, hogy ez az egész csak egy csodálatos álom legyen, amiből aztán fel kell majd ébrednie. – Maradj kérlek! – suttogta, egyik kezét merészen a férfi nyakára tette, száját pedig ajkaival ejtette rabul. – Maradj! Ralston mosolygott, homlokát a lány homlokához érintette. – Te engem rossz irányba befolyásolsz. Én megpróbálok tiszta lappal indulni, és ígérem, hogy a jövőben még inkább úriemberként fogok viselkedni. – És ha én most azt akarom, hogy maradj élvhajhász? – évődött a lány Ralstonnal, ujjával végigsimított a férfi nyakán és mellkasán, és

nekiállt kigombolni annak mellényét. – Sőt, legyél igazi kéjenc! – azzal kigombolta az első gombot. A férfi megfogta a lány kíváncsi kezét, és a szájához emelve megcsókolta. – Callie – mondta figyelmeztetően, amikor a lány a szabad kezével a második gombot kezdte csavargatni. – És ha én csak a vicces fickót akarom, Gabriel? – kérdezte halkan és édesen. – Miket beszélsz? Callie gyengéden megcsókolta a férfi állát, és remegő hangon azt súgta a fülébe: – Vigyél ágyba, Gabriel, hadd kóstoljak bele egy botrányba! Ralston lélegzete felgyorsult, felismerte, hogy ha most elmegy, akkor olyan úriember lesz, amilyen még soha nem volt. Rekedten azt válaszolta: – Szerintem az utóbbi időben elég botrányba kóstolhattál bele, császárnőm. – De amint összeházasodunk, megint az unalmas, régi Callie leszek. Ez lenne most az utolsó esélyem. A lány arcán egy pillanatra látszott, hogy bizonytalan lett önmagában. Ralston a tenyerébe fogta Callie arcát: – Ezt el ne hitesd magaddal, szépségem, benned semmi unalmas nincsen. Még egyszer megcsókolta és simogatta, amíg a lány nyögve el nem húzódott tőle. A lány a férfi szemébe nézett sziréneket idéző, csábító arckifejezésével, és azt duruzsolta: – Gyere fel velem, Gabriel! Ezután hosszú szünet következett, Callie már azt gondolta, hogy túlfeszítette a húrt. Ralston felállt, a lány felé nyújtotta a kezét, és felemelte őt. – Az teljesen egyértelmű, hogy ha lebukunk, akkor azonnal össze kell házasodnunk. Callie testet izgalom járta át.

– Igen! – És akkor arról az álomesküvőről is le kell mondanod, amiről édesanyád mindig is álmodott. Callie a fejét rázta. – Én sosem akartam ilyen esküvőt. Marianának még lehet ilyen esküvője helyettem is. A lány lecsúsztatta karját a férfi karján. – És anyád sosem fogja nekem megbocsátani, hogy az idősebbik lánya jó hírét tönkretettem – vonta maga köré a lány karjait Ralston, és magához húzta őt. – Ó, ő természetesen meg fog nekünk bocsátani. Egy márki ritkán esik az anyai harag áldozatául. Elfelejtetted továbbá, hogy az én jó hírem már réges-rég a múlté? Ralston erre a maga hírhedt módján elmosolyodott. – Ez kiváló érv! – A hátsó lépcső közvetlenül a szobámba vezet – suttogta a lány. – Az ajtópántok teljesen hangtalanok, magam olajoztam be őket. Ralston nevetett. – Igazán kár lenne, ha ez az erőfeszítésed kárba veszne. Szóval, szerelmem, menj csak előre! Felosontak a lépcsőn – vigyáztak, hogy ne lépjenek rá a fentről a harmadik lépcsőre –, és beosontak Callie hálószobájába. Az ajtó halk kattanással csukódott be mögöttük, a szenvedély lángja pedig azonnal magasba csapott. Callie ideges volt. Eltűnt az iménti szirén, a lány csupa várakozás volt. Itt állt tehát a szobájában, amelyben egész eddigi életében aludt, Ralstonnal, aki túl nagynak tűnt itt, akinek ereje és férfiassága sehogy sem illett össze ezzel a szobácskával. A lány ránézett a szorosan összekulcsolt két kezére, és azon tűnődött, hogy valaha meg tudná-e szokni, hogy ilyen intim keretek között ilyen szorosan együtt legyen vele. Biztos, hogy nem.

És aztán a férfi megérintette őt – megemelte az állát, ajkaival az ajkaira tapadt, közben magához húzta –, és Callie máris képtelen volt arra, hogy gondolkozzon. Ralston gyorsan kigombolta a lány ruháján a kis gombokat. Callie érezte, ahogy az anyag szétnyílt, hűvös levegő áradt felforrósodott testére, és tudta, hogy a férfi nála marad, és ez az éjszaka élete legfontosabb éjszakája lesz – ez az az éjszaka, amikor igent mond Ralston lánykérésére, ez az az éjszaka, amikor bevallja a férfinak, hogy szereti, Ez közös életük első éjszakája. És ez teljesen rendjén való volt így, hogy a férfi itt volt, hogy a kezével és ajkaival becézgette őt, miközben levette róla a ruhát, és… – Úristen, császárnőm! A férfi szavai kiszakították a gondolataiból. Ralston tekintete megbabonázva meredt a szép selyem alsóneműre, a finom anyagra, amely rásimult kerek formáira, és csábítóan felhívta a figyelmet arra, amit eltakart. Egy farkasra emlékeztette őt – és a lány lélegzete elakadt, amikor tekintetük találkozott, és ő látta a férfi szemében a vágyat. – Madame Hebert mondta, hogy még szükségem lehet rá. A férfi pillantása elsötétedett. – Madame Hebertnek igaza volt. – Egy kis szaténszalaggal játszadozott a lány alsóneműjének szegélyén. – Hogy érzed magad így? A lány szemhéjai remegve csukódtak le, a forró zavarodottság hulláma elöntötte őt. A férfi megfordította, rátette a kezét a fűző zsinórozására, és a fülébe duruzsolta: – Milyen érzés meleg selyembe burkolózni? Callie azt mondta, ami először eszébe jutott: – Nőiesnek érzem magam. A férfi most a lány csípőjére tette rá a kezét. – És még?

A lány lélegzete már most akadozott, hangja rekedtebbé vált attól, ami még csak ezután fog következni. – Úgy érzem, hogy csodaszép vagyok. A férfi egy gyengéd csókkal jutalmazta a választ. – Helyes. Mert roppant mód finom is vagy. És… A szó közöttük lebegett, miközben a férfi kioldotta a fűzőt, és egyszerűen hagyta, hogy az a földre essen. A lány kinyitotta a szemét, és látta, hogy a férfi a tükör felé fordította őt. Lecövekelve nézte, ahogy a férfi keze végigsimít a felsőtestén, aztán ahogy a férfi magához húzza őt, már a melleihez ér, megfogja és megemeli őket. Felnyögött, amikor a selymen át is érezte Ralston testének melegét, és a férfi kezeit a világoskék ingecskén látta. A tükörkép mágikusan vonzotta őt, egyszerre volt visszafogott és mégis érzéki, és azon gondolkozott, hogy vajon el kellene-e fordítania a tekintetét. Hirtelen észrevette, hogy a férfi őt figyeli – figyeli az arcvonásain tükröződő érzelmeket. A következő pillanatban már a férfi mély és rekedt hangját hallotta a fülében: – Ezekkel a dolgokkal bujának érzed magad? – Igen – vallotta be. – Ezekkel úgy érzem… – Megállt kicsit, a megfelelő szót kereste. – Ezekkel úgy érzem, hogy igazán élek. Ralstonnak tetszett a válasz. – Én is nagyon elevennek érzem magam, ha látom ezeket. Azzal a lány karja alá nyúlt, és az ágyhoz vitte. A lány meztelen volt, a selymet már el is felejtette, mert annak helyébe az a fenséges melegség lépett, amelyet Ralston ajkai és kezei sugároztak. Ralston megcsókolta a lány kulcscsontját, a lány mosolygott, amint a férfi elidőzött a karján lévő finom seben, amelyet a vívóórán ejtett rajta. – Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked, szépségem! – suttogta, és a vékony heget az ajkaival és a nyelvével kényeztette. Callie a fejét forgatta csak a párnán, amikor a férfi az egész testét végigsimogatta, teljesen elgyengítve őt. Kinyitotta a szemét, és láttatni engedte kéjvágyó tekintetét.

– Ne kérj bocsánatot azért, ami azon a délutánon történt, semmit nem változtatnék rajta. A lány tenyerébe fogta Ralston arcát, és egy forró csókra magához húzta. Hosszú pillanatok teltek el, míg Ralston a nyelvével elindult lefelé a lány testén. De a lány kezét a férfi vállára téve kérte, hogy álljon meg. – Várj! – suttogta. – Mi a baj, szépségem? – Most én szeretnélek megérinteni. A szürkületi fényben Ralston fogai fehéren világítottak. – Ha jól emlékszem, legutóbb is megérintettél, és nem is bírtam sokáig. – Hajlandó lennél újra megpróbálni? Ralston felhúzta a szemöldökét, és gondolkodott. Aztán vigyorogva lefeküdt a hátára a lány mellett, kezét a feje alá tette, meztelen volt, és nem volt semmilyen gátlás benne. – Parancsolj, császárnőm, a tiéd vagyok. A tiéd vagyok. Ezek a szavak újra és újra visszhangzottak benne, és igencsak felizgatták. Ez volt az első azon éjszakák hosszú sorában, amikor ő kényeztetné a férfit, érezné csodálatosan meleg testét. A férfi az övé volt. Ettől a gondolattól mosoly költözött az ajkaira. – Úgy nézel ki, mint egy kismacska, amelyik épp most lakmározott be egy tálka tejszínt. – Mert úgy is érzem magam! – válaszolta a lány, és csodálva bámulta a férfi testét, az izomkötegeket, a sötét, puha szőrt a mellkasán, amelyik lefelé kis vékony csíkká keskenyedett… te jó ég. Ez volt az első alkalom, hogy mindent látott a férfiból. Hosszú volt és kemény, és akkora, hogy alig tudta elképzelni, hogy ők összeillettek. A férfi mintha érezte volna a gondolatait, így szólt: – Érints meg, kedvesem!

Ezeknek a hívogató szavaknak nem tudott ellenállni, így kezét a férfira tette. Simogatta a mellkasát, ment lefelé ahhoz a testrészhez, amely őt olyan idegessé tette. A férfi kicsit megrázkódott, amikor a lány óvatosan hozzáért, olyan finoman ért hozzá, hogy a férfi majd megőrült az izgalomtól. A lány azonnal visszahúzta a kezét. – Fájt? – Nem – mondta Ralston, hangja a minden erővel visszafogott szenvedélytől remegett. – Csináld csak. A lány csinálta. Ujjaival átfogta a férfi selymes férfiasságát, és olyan ártatlanul kényeztette, hogy Ralston idegei teljesen kikészültek. Nyögve tette kezét a lány kezére, majd megmutatta neki, hogy hogyan tartsa, hogyan kényeztesse. Ami a gyakorlatból hiányzott neki, azt az igyekezetével pótolta, Ralstonnak hamarosan az volt az érzése, hogy még sosem volt ennyire kemény és izgatott. A lány meleg keze közben már egyre biztosabban mozgott, a férfi élvezte a lány kényeztetését, amíg a lélegzete akadozni nem kezdett. Rájött, hogy ha tovább hagyja a lány ujjait tevékenykedni, akkor nem fogja tudni magát sokáig fékezni. És akkor a lány feltette a kérdést, amitől Ralston majdnem megbolondult: – Azt lehet, hogy… megcsókolom? Ralston egy hangos nevetést préselt ki magából, és összeszorított fogakkal azt mondta: – Nem. – De te is csináltál már ilyet… nekem. – Igen, császárnőm, és egy nap majd te is megteheted nekem, persze. De ma nem fog menni… túlságosan is kívánlak. – Ohh – mondta a lány. – Értem! Pillantása viszont arról árulkodott, hogy ez nem olyan biztos. A férfi elvette onnan a lány kezét, és bevette magát a combjai közé. Merev hímtagja nagyon ott ágaskodott a lány combjai között, ahol ő nedvesen, készen és izgatottan várta őt. – Túlságosan akarlak

ahhoz, hogy szabad kezet adjak neked. A kényeztetésed teljesen megőrjít! Aztán csókokkal árasztotta el a lány melleit, először az egyik, aztán a másik mellbimbóját becézgette az ajkaival, a nyelvével és a fogaival, ami a lányból halk kiáltást váltott ki. – Sokkal szívesebben töltöm benned az est hátralévő részét, míg mind a ketten eszünket vesztjük. Még egyszer nekinyomódott a lánynak, végigérintve annak legérzékenyebb pontját, amire a lányt a vágy hulláma lepte el. – Neked is jobb így, nem? – Ó, igen! – nyögte a lány, amikor Ralston megismételte a mozdulatot. Ralston belecsípett Callie vállába, miközben ajkai mosolyra húzódtak. – Egyből gondoltam. Aztán egyetlen mozdulattal egészen mélyen becsusszant a lányba, akinek csak egy hosszú pillanat múlva tűnt fel, hogy ez egyáltalán nem fájt neki, hogy a férfi ezúttal csak kitöltötte őt, egyúttal be is töltötte, teljesen elfoglalta, és a lány egyszerűen tökéletesen érezte magát. A férfi megállt egy pillanatra. – Minden rendben, szépségem? – Igen, minden csodálatos! – nyögte a lány, hangjában a vágy és a hódolat keveredett. Mozgott a férfi alatt, a férfi nyögött, mozgott a lányban, aztán majdnem teljesen kijött belőle, épp csak alig maradt benne, a lány pedig úgy érezte, hogy ezt nem bírja ki. – Gabriel – sóhajtotta –, kérlek! A férfi nagy örömet okozott neki azzal, hogy újra elmerült benne, amilyen mélyre csak lehetett, aztán még mélyebbre, amíg pontosan a megfelelő szögben nem mozgott, és a lány felkiáltott. Akkor Ralston abbahagyta, és incselkedve a fülébe suttogta: – Óvatosan, császárnőm, ugye nem akarod, hogy valaki meghallja. A lány szemei elkerekedtek, Ralston mosolygott.

– Ez, hogy felfedezhetnek, csak még izgalmasabbá teszi az egészet, nem? Mintha csak a lány akaraterejét akarná próbára tenni, közvetlenül a behatolás helye felett kezdte el simogatni, és addig simogatta, amíg a lány az izgalomtól az ajkát nem kezdte harapdálni, hogy fel ne kiáltson. Aztán a férfi megint mozogni kezdett benne, fenségesen lökte őt, csalogatta a kéj csúcsára, miközben folyamatosan óvta a hangoskodástól. De a lány nem tudta visszafogni magát, mire a férfi egy bensőséges csókkal zárta le a száját, ebben fogva fel a lány kiáltását, amikor a lány alatta lüktetve feloldódott, a mennyországból adva neki egy kis ízelítőt. Aztán a lány elhúzta ajkait a férfi szájától, és azt suttogta neki: – Szeretlek! És ezt ismételte, újra és újra, mint valami litániát, ettől a férfi is elvesztette az eszét, alig tudta a saját kéjes kiáltásait elfojtani, mialatt elélvezett. Néhány hosszú pillanat után Ralston felemelte magát a lányról, amire az halkan felsóhajtott, mert még szerette volna magán érezni őt. Mellé fekve Ralston rögtön a karjaiba vonta a lányt. Callie egyből a férfi mellkasára tette a fejét, még egyszer elsuttogta, hogy szereti őt, olyan halkan, hogy Ralston alig hallotta, majd elaludt. Gabriel hosszan feküdt így, figyelte az alvó lányt. Teljesen felfrissült a lány egyszerű, erőteljes szépségétől, és meglepődött, mennyire intenzív volt ez a pillanat és az este is. Mialatt élvezettel érzékelte a lány illatát, egy idegen, nyugtalanító érzés kerítette hatalmába, Ralston egy pillanatig azon tűnődött, hogy vajon ez mi lehet.

23. fejezet Callie-t papírzörgés ébresztette fel. Kinyitotta a szemét, de mivel a homályos, szürke virradat miatt azt sem tudta egy ideig, hogy hol van, ezért inkább újra lehunyta. A kandalló tüze már órákkal ezelőtt kialudt, ő pedig hozzábújt az egyetlen közelben lévő meleg valamihez, hozzásimult a sima, meleg bőrhöz… és akkor fogta fel, hogy ez a bőr kihez is tartozik. Amikor kinyitotta a szemét, pillantása Ralston szemtelen, jókedvű pillantásával találkozott. – Jó reggelt, császárnőm. A lány inkább érezte, mintsem hallotta a szavakat, mivel a férfi álmosságában inkább dörmögött, mint beszélt. Callie elpirult. Végül is nem mindennap történt meg vele, hogy ébredéskor egy férfit talált az ágyában. Nem is tudta igazán, hogyan viselkedjen, abban azonban biztos volt, hogy nem lenne illendő tudomást sem venni róla. Kétségbeesett kísérletet téve arra, hogy női méltóságából valamit megmentsen, elhúzódott a férfitól, és azt mondta: – Jó reggelt! Mennyi az idő? – Mindjárt öt óra – válaszolta Ralston, és egyik karjával átölelte őt, magához húzta, így a lány ismét szorosan ott feküdt meleg, kemény és meztelen teste mellett. – Túl korán van ahhoz, hogy kikeljünk az ágyból. – Meg fognak látni! – suttogta. – Mielőtt ez megtörténne, én már rég eltűnök, szépségem – ígérte meg a férfi. – De előtte még vissza kell adnom neked valamit. Szabad kezét felemelte, a lány pedig egy darab papírt látott a kezében. A listáját. Odakapott, de a férfi játszi könnyedséggel tartotta őt távol magától, így kénytelen volt a mellkasára mászni, hogy elkapja a

cédulát. Hamar rájött, hogy ő itt nem nyerhet, így abbahagyta a próbálkozást. Szemrehányóan nézett Ralstonra: – Szóval nálad volt! – Ne nézz úgy rám, mintha elloptam volna, szépségem! – játszotta a felháborodottat Ralston. – Te hagytad el, én csak megőriztem a számodra. – Nos, akkor – mondta a lány édesen –, igen nagy szerencsém van, hogy magam mellett tudom a megmentőmet. Ezzel kinyújtotta a kezét a céduláért. – És most kérem szépen vissza. – Nagyon szívesen – válaszolta a férfi, ráérősen körözve a listával – de nem gondolod, hogy kapcsolatunk új fázisára tekintettel meg kellene engedned, hogy belenézzek a listádba? Nem nagyon tetszene, ha az esküvőnk után mindenféle hóbortos tettekkel lepnél meg. Callie szemei nagyra nyíltak. – Nem! Ezt nem teheted! Megígérted, hogy nem nézed meg. Ismét rámászott Ralstonra, és megpróbálta a listát kitépni a kezéből. – Hát igen, ez van, ha egy városszerte ismert csirkefogóval állsz össze! – incselkedett vele a férfi, és felsóhajtott, amikor a lány melle a mellkasának préselődött. Egyik kezével megálljt parancsolt neki: – Légy óvatos, császárnőm, különben ismét a pajkos fickót fogod viszontlátni. Ralston szavai, de még inkább a reakciója Callie-ben újra tudatosították nőiességének hatalmát a férfi felett. Fel-le csúszkált rajta, hozzádörgölőzött, és élvezte, ahogy Ralston sziszegve szedi a levegőt. – Te bestia! – morogta a férfi, majd a lány ajkait egy hosszú csókra ejtette rabul. De aztán eltávolodott a lánytól, és így szólt: – Nem, nem hagyom magam eltéríteni! Nézzük csak meg azt a listát. Callie elfogadta, hogy legyőzték, de miközben Ralston a listát olvasta, ő odabújt hozzá. Az arca pirosan égett. Mit fog vajon most gondolni róla? Mit fog mondani? Várta, hogy Ralston mit reagál

majd az idióta listájára, miközben orrával a férfi mellkasát csiklandozta. Ralston egy ideig csak hallgatott. Aztán megkérdezte: – Mit csináltál meg elsőként ebből a listából? A lány, aki legszívesebben meghalt volna zavarában, csak a fejét rázta. – Callie, mi volt az első? A lány válaszolt valamit, de annyira belefúrta magát a férfi mellkasába, hogy az nem értette a választ. – Nem hallak, szépségem. A lány rászorította a fülét Ralston mellkasára, így hallhatta erős, szabályos szívverését. – A csók. A férfi mellkasa megemelkedett és lesüllyedt, ahogyan mélyeket lélegzett. – Az az éjszaka, amikor megjelentél a Ralston-házban. A lány bólintott. Arca égővörös volt. – Igen – suttogta. – Miért én? Ralston ezt a kérdést már akkor is feltette a hálószobájában, a lány pedig csak egy féligazsággal válaszolt. De ezen a reggelen, amikor a pirkadat hosszú rózsaszín sugaraival megjelent az égen, Callie tudta, hogy nem akar hazudni. Meg kell, hogy ismerje őt teljes valójában. Akkor is, ha ezzel mindent kockára tesz. – Mert azt akartam, hogy megcsókolj. Kezdettől fogva azt akartam, hogy tőled kapjam az első csókot. – Nemrég a Ralston-házban – szólt a férfi nyugodtan a lány vállát simogatva – azt mondtad, hogy mindig is csak én voltam. Hogy értetted ezt? Callie elkomolyodott, Ralston megvárta, amíg a lány a válaszon gondolkodott. Végül aztán elmondta, de nem nézett közben a férfira. – Én már időtlen idők óta szeretlek téged. Sokkal régebb óta, mint kellene, azt hiszem.

– Hogyhogy? Callie olyan sokáig hallgatott, hogy a férfi már azt hitte, hogy nem fog válaszolni. – Mi már találkoztunk egyszer. Fiatal voltam, könnyen le lehetett nyűgözni. Te sármos voltál és elérhetetlen… tehetetlen voltam. A lány elfordította a fejét, és tekintete az ürességbe révedt. – Rólad nehéz nem venni tudomást. – És én miért nem emlékszem erre? – kérdezte a férfi halkan. – Én éppenséggel nem a mesés szépségemről vagyok híres. – Callie halványan elmosolyodott, majd pillantása a kezére esett, mellyel a férfi mellkasát simogatta. – Nagyon keveseknek akad meg a szemük rajtam. Ralston megragadta Callie kezét, szilárdan tartotta, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Nem tudom, hogyan történhetett meg az, hogy nem vettelek észre, de mondjuk azt, hogy meglehetősen nagy idióta vagyok, hogy ez így történt. Callie levegőt sem vett, amikor ezeket az őszinte, egyenes szavakat hallgatta. A férfi pillantása ismét a lista felé fordult. – Pár dolgot még ki kell húznod. A lány követte a férfi tekintetét, és felolvasta: – Kártyázni egy férfiklubban, tényleg, ez már megvolt. Kihúzom, amint visszaadod a listát. Ha ez egyáltalán még ebben az életben megtörténik – fűzte hozzá jelentőségteljesen. A férfi ránézett. Tekintete komoly volt, bár igyekezett könnyed hangon válaszolni. – Ne csak a kártyázásra gondolj, Callie. Ideje most már tudatosítanod magadban, hogy milyen szép vagy. A lány elfordította a tekintetét, de Ralston az állánál fogva visszafordította, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen: – Lehet, hogy te vagy a legszebb nő, akit valaha láttam.

– Nem… suttogta a lány. – Biztos, hogy nem. De nagyon kedves tőled, hogy ezt mondod. Ralston határozottan rázta a fejét. – Figyelj most rám. Mindent nem is tudok felsorolni, ami szép rajtad – el lehet veszni a szemeidben, a csodaszép, telt ajkaidban, a selyemfinom hajadban, a lágy, telt vonalaidban, az alabástromszínű, hibátlan arcbőrödben, és abban, ahogy finoman elpirulsz. Nem is beszélve a melegségedről, aztán arról, hogy milyen okos és humoros vagy, és arról, ahogy engem mindig elvarázsolsz, ha csak belépsz egy szobába. A lánynak könny szökött a szemébe, amikor ezeket a szavakat hallotta, melyeket annyira el szeretett volna hinni. – Soha ne kételkedj a szépségedben, Callie! Mert a te szépséged érzéketlenné tett a többi nő szépsége iránt. És őszintén szólva, azt kívánom, bárcsak már évekkel ezelőtt találkoztunk volna. Én is, gondolta a lány. Mi történt volna, ha a férfi őt annyi évvel ezelőtt észrevette volna? Ha akkoriban udvarolt volna neki? Szenvedélyes és romantikus házasságban éltek volna? Soha nem kellett volna átélnie ezt a szívszaggató magányosságot, amit olyan sokáig nem akart magának bevallani? És mi történt volna Ralstonnal? Megtanult volna szeretni? Érzései kiültek az arcára, és még ha a férfi nem is akarta pontosan tudni, hogy a lány épp mire gondol, mégis úgy tűnt, megértette őt. Szenvedélyesen megcsókolta, a lány pedig viszonozta a csókot, olyan bensőségesen, hogy a férfinak elakadt a lélegzete. Amikor kibontakoztak az ölelésből, Ralston huncutul vigyorgott: – Akkor ezt az elveszett időt valahogyan jóvá kell tennem. Callie nem bírta megállni nevetés nélkül, ahogy a férfi rámenős hangját hallotta. – Szeretnél még ma egy újabb pontot kihúzni a listádról? – Persze, örömmel. Mi a javaslatod? A lány a listát nézte, amelyet Ralston a földre ejtett, mivel átmenetileg nem érdekelte. A következő pillanatban a férfi magához

rántotta őt. A lány nyögött, amikor maga alatt érezte meleg keménységét, ahogy a férfi combja a lába közé csúszott. – Azt hiszem, eljött az ideje, hogy végre ne dámanyeregben lovagolj! Amikor a lány rájött, hogy Ralston mire gondol, izzó forróságot érzett a lábai között, ahol a férfi már keményen ágaskodott. – Csak nem arra gondolsz, hogy… – A lány nem folytatta, Ralston ülő helyzetbe igazította őt, és megfogta a mellét, hüvelykujjával a mellbimbókat dörzsölgetve. – De, pontosan arra gondolok, császárnőm. Szavai gyengéden és csábítóan hangzottak, miközben épp annyira húzta le a lányt magához, hogy még éppen elérje a mellbimbóit, hogy először az egyiket, majd a másikat megcsókolja. Eközben végigsimított a hátán és formás fenekén is, kicsit arrébb tette, combjait pedig szétnyitotta. Elengedte az egyik duzzadt bimbót, és ködös pillantással nézte a lányt, miközben segített neki felegyenesedni. Kényeztette őt, és kezei nyomán forróság támadt a lány testében. Végül végigsimított a lány nedves szeméremajkain, és megdörzsölte a csiklóját, amelyet láthatólag teljesen a hatalmába kerített. A hajnali fényben a lány a férfi nevét suttogta, aki gyengéden bátorította őt: – Nagyon jó, császárnőm, gyere csak bátran. Azt akarom, hogy oldódj fel itt felettem… ilyen szenvedélyesen… ilyen szépen. Szavai szemtelenek voltak, gonoszul csábítóak és egyszerűen tökéletesek, Callie-nek minden akaraterejét össze kellett szednie ahhoz, hogy megrázza a fejét. Kezével a férfi mellkasára támaszkodott, és azt mondta: – Nem… nem akarom… nélküled nem. Szavai a férfit a velejéig megrázták, semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy behatoljon a lányba és együtt eljussanak a csúcsra. – Gabriel, kérlek – kérlelte a férfit. – Gyere!

A férfinak esélye nem volt ellentmondani. Megemelte a lányt, odaigazította magát annak meleg, nedves bejáratához, és éreztette vele, hogy a hatalmában van, amikor a lány rácsúszott és magába fogadta őt. Callie szeme kitágult az izgalomtól, és ebben a pillanatban Ralston a rajongásig imádta a lányt. Callie egyszerre volt nagyon édesen készséges és bizonytalan, ez az egyveleg pedig egyszerűen ellenállhatatlanná tette őt a szemében. A derekát fogva kissé megemelte, aztán visszanyomta a lány csípőjét, megmutatva neki, hogyan mozogjon, és bátorította a kísérletezésre. – Így nagyon jó, szépségem! – suttogta neki, és figyelte, ahogy a lány nőies teste édes gyötrelemmel mozog rajta fel és le. – Lovagolj rajtam! A lány pedig megtette, megtalálta a saját, fenséges ritmusát, amely Ralstont, ebben a férfi biztos volt, kivégezte volna, ha nem akarja feltétlenül átélni, ahogy az eksztázis kiül a lány arcára, amikor eljön a kielégülés. Nem kellett sokáig várnia. A lány halk és kéjes kiáltásai jól mutatták az egyenes utat a cél felé. A férfi fogta a csípőjét, és erősen tartotta, miközben a lányt átjárta a gyönyör. – Élvezd csak, császárnőm! – mondta rekedten, miközben figyelte, ahogy a lány a kéj hullámain lovagol, csukott szemekkel, fejét hátravetve, teljes odaadással. – Szerezd meg, amit akarsz! A lány kinyitotta a szemeit, szemében látszott a kéjvágy. – Gyere te is! – mondta anélkül, hogy ezen szavak erotikus erejét felfogta volna. Ralston pedig nem tehetett mást, mint hogy megadta a lánynak azt, amit az akart. Miközben Callie erőtlenül ráhanyatlott, ő egy csókkal tompította a lány kiáltásait. Aztán a hátára gördítette, erőteljes ritmusát nem szakítva meg közben, amíg a gyönyör újabb csúcsa körbe nem fogta őt. Ismét. Csak ekkor engedte át magát a gyönyör megállíthatatlan hullámainak – a lány ölelését és ezt az ágyat legszívesebben sosem hagyta volna el.

Aztán egymásba fonódva hevertek az ágyon, kábán a szerelemtől. Callie aztán egyszer csak elkezdett magában kuncogni. Ralston felemelte a fejét, látta a lány buta vigyorgását, és megkérdezte: – Mi ilyen vicces, szépségem? – Csak az jutott eszembe… – kénytelen volt szünetet tartani, mert a nevetéstől nem kapott levegőt. – Csak az jutott eszembe, hogy ha ilyen férfinyeregben lovagolni, akkor a hölgyek életük legnagyobb élményét hagyják ki. Megint elkezdett kuncogni. A férfi magához húzta, bensőségesen átölelte és felsóhajtott, de közben a mennyezetre bámulva így szólt: – Tudod, császárnőm, a férfiak nem feltétlenül értékelik, ha ezekben a különleges pillanatokban nevetgélést hallanak. Ennek borzalmas következményei lehetnek az önbizalmukra nézve! A lány ijedten ült fel, de aztán látta Ralston mosolyát, és incselkedve így szólt: – Rettenetesen sajnálom, drágám! Tényleg nagyon kellemetlenül érezném magam, ha megsérteném Ralston márki oly törékeny önérzetét. Ralston játékosan morogva nyomta le a lányt az ágyra. – Te bestia! Ezért lakolnod kell! Azzal elkezdte csókolgatni a lány nyakát, belekóstolt a kulcscsontjába, amíg Callie az izgalomtól fel nem nyögött. – Ha ez lesz a vezeklésem, akkor nyugodtan készülj fel arra, hogy a következő hónapokban kegyetlenül fel foglak bosszantani. – Remélem, nem csak a következő hónapokban – válaszolta vontatottan Ralston, mert figyelmét a lány csodás fehér mellei kötötték le. – Hanem a következő hónapokban. Években. Évtizedekben. – Évtizedekben – ismételte meg engedelmesen. Istenem, ő lesz a férjem. – Mmmm-hmm – brummogta a férfi, és kibontakozott Callie öleléséből. – És emiatt aztán, most bármennyire is nehezemre esik,

de el kell hagynom a puha, meleg ágyadat. Azzal a ténnyel vigasztalom magam, hogy ez nagyon hamarosan már nem így lesz. Callie nézte a férfit, ahogy öltözködik, addig csodálta remek alakját, amíg Ralston le nem hajolt hozzá egy gyengéd búcsúcsókra. – Mész ma este Chiltonék báljára? – Igen, terveztem. – Remek. Akkor ott találkozunk. Egy keringőt tarts fent nekem, kérlek. Még egyszer megcsókolta. – Az összeset kérem. A lány mosolygott. – Az azért keltene egy kis feltűnést. – Bizonyára, de szerintem a jó hírünk túléli majd. Rákacsintott a lányra. – Addigra begyűjtöm a különleges engedélyt. Így ma este a Chilton-házban akár össze is házasodhatnánk, és akkor letudnánk az egészet? A lány szívét melegség járta át. – Azt hiszem, a felső tízezer összes tagja szélütést kapna a megbotránkozástól. – Amitől az egész még csábítóbbnak tűnik – mondta a férfi, és adott neki egy utolsó csókot. És már ott sem volt. A lány egyedül maradt kábultan, kimerülten és boldogan. Szinte a következő pillanatban aludt is. És ha álomképek jelentek meg előtte, akkor azok a közös jövőjükről szóltak. – Ó, Callie! Egy márki! Callie a szemét forgatva nyugtázta anyja lelkes kitörését, és segítségért esedezve pillantott testvéreire, akik vele szemben ültek a hintóban. De gyorsan belátta, hogy részükről semmilyen segítségre nem számíthat. Mariana arca egy hatalmas vigyor volt, nagyon feldobta az a tény, hogy ma este az ő esküvője csak a szezon második legizgalmasabb

eseménye lesz, Benedick pedig teljesen úgy festett, mint aki rögvest kiugrik a robogó kocsiból, csak hogy ne kelljen anyja izgatott csivitelését hallgatnia. – Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy kihalásztál magadnak egy márkit, Callie! És hogy pont Ralstont! És te, Benedick – fordult az özvegy grófnő a fiához –, nem tudom felfogni, hogy tudtad Ralston terveit ilyen sokáig eltitkolni előlem! – Nos, anya, Callie és Ralston ezt inkább titokban szerették volna tartani. A grófnő erre véget nem érő litániába fogott, mire Benedick hangtalanul csak ennyit mondott: – Mindannyiunk előtt. Callie nem tudta már megakadályozni, hogy a lába önálló életre keljen. – Aú! – kiáltott Benedick, megkínzott sípcsontját dörzsölgetve. – Ó, Benedick, annyira sajnálom – mondta Callie barátságosan. – Olyan figyelmetlen vagyok, biztos az idegességtől. Benedick összeszűkült szemmel nézett vissza rá, de az anyjuk akaratlanul is közbelépett. – Persze hogy ideges vagy! Ezt az ember el sem tudja képzelni! A mi Callie-nk! Eljegyezték! Ralston menyasszonya lett! – Anya, szépen kérlek, ma este ne csinálj ebből túl nagy csinnadrattát, jó? – kérte Callie. – Nem szeretném kényelmetlen helyzetbe hozni Ralstont. Benedick és Mariana hatalmas nevetésben törtek ki, lehetetlenség volt elhinni, hogy anyjuk képes lenne egy ilyen hírt magában tartani. – Ezzel már kicsit elkéstél, Callie, nem gondolod? – húzta fel őt Benedick, aztán kiugrott a kocsiból, hogy anyjának és testvéreinek segítsen a kiszállásban. Még mielőtt kiszálltak volna, a grófnő vigasztalóan Callie lábára tette a kezét:

– Bolondság, Callie, Ralston már olyan régóta mozog ezekben a körökben, hogy tudja, hogyan kell kezelni ezeket a dolgokat. Biztosan meg fog bocsátani egy nagyon lelkes és boldog anyukának. Callie felsóhajtott, miután anyja kiszállt. – Meg kellett volna kérnem Ralstont, hogy szökjünk el. Mariana szélesen vigyorgott: – Most már tudod, hogy érzem magam. A testvérére kacsintott, aztán követte a grófnőt. Mire Callie kiszállt a kocsiból, anyja már a Chilton-ház lépcsőjét mászta meg. Egy percet sem akart várni, mindenkinek, aki csak egy kicsit is érdeklődött, el akarta mesélni a nagy hírt. Callie-ben furcsa érzés motoszkált, hogy ez az este még akár élete legborzasztóbb estéjévé is válhat. Testvérei nevető szemébe nézve megállapította: – Ti sem fogtok nekem segíteni. A legidősebb és a legfiatalabb Hartwell-gyerek mosolygott, képtelenek voltak a jókedvüket visszafogni. – Nem inkább Ralstont kéne megkeresned, Callie? De jobb lesz, ha még azelőtt megtalálod, hogy anya a varázslatát hatni engedné – javasolta Mariana készségesen. – Ezt így hívod? Varázslat? – Callie az anyját figyelte, amint az, mint egy világoszöld jelzőfény, óriási csipkés-strucctollas fejdíszében izgatottan beszélt Lady Lovewellhez, eközben legyezőjével a felső tízezer legnagyobb pletykafészkének karját ütögette. – Te jó ég! – szorult el Callie szíve. – Én már próbáltam imával is – mondta Benedick nyájasan. – De úgy tűnik, nála semmi nem hat. Szerintem egyezséget kötött a teremtőnkkel. – Vagy valaki mással – mondta Callie, helyrerángatta a vállkendőjét, és indult az anyja után. Testvérei nevetése követte őt. A Chilton-házban Callie elkezdte keresni Ralstont, de a bálterem zsúfolásig tele volt. Így aztán egyszerűen megállt valahol. Megpróbált könnyednek tűnni, és óvatosan nézelődött körbe-körbe, őt keresve. Mivel elég alacsony volt, a feladat igen nehéznek

bizonyult. Végül feladta, és a régi, jól bevált módon a vénkisasszonyok sarkába indult. Éppen befordult, már látta is Miss Heloise-t és Beatrice nénit, amikor mögötte egy mély és ismerős hang szólalt meg: – Hová, hová, császárnőm? Hátán borzongás futott végig, megfordult, és nem tudta elrejteni örömét, hogy újra látja őt. Amikor aztán szemtől szemben álltak, előtte ez a magas, széles vállú, vonzó, kifogástalan öltözetű, nyakkendős férfi, akkor félénkség fogta el. Mit is mondott egy illető a jegyesének, akit akkor látott utoljára, amikor az röviddel napfelkelte előtt kisurrant a hálószobájából? A férfi szemtelenül felhúzta a szemöldökét, mintha olvasott volna a gondolataiban. A lány hallotta, ahogy a zenekar keringőre hangol, Ralston pedig ekkor megfogta a kezét. – Szeretném az első keringőt a jegyesemmel táncolni – mondta könnyedén. – Ó – válaszolt halkan a lány. Hagyta, hogy a férfi a táncparkettre vezesse és ott a karjaiba fogja. Néhány pillanatig hallgattak, majd Ralston megkérdezte: – És hová indultál éppen? A lány kicsit megrázta a fejét, képtelen volt levenni a tekintetét a férfi nyakkendőjéről. – Sehová. Ralston kicsit hátralépett, fejét kicsit megdöntötte, hogy megnézze magának a lányt. – Callie – mondta, olyan hangon, amelynek nő még nem bírt ellenállni, ebben biztos volt hová indultál? – A vénkisasszonyok közé – szakadt ki belőle, de rögtön meg is bánta. Hivatalosan nem is volt ilyen hely a bálteremben. Ralston csak pislogott. Pillantása az idősebb hölgyekre kalandozott, aztán vissza a lányra. Aztán fanyar mosollyal kérdezte: – De miért? A lány arca égővörössé vált.

– Én… én nem is tudom. – Te hivatalosan is megszűntél vénkisasszony lenni, szépségem – duruzsolta a férfi a fülébe. – Ne nevezz így! – Callie körbenézett, hogy valaki figyeli-e őket, és esetleg meghallotta, amit beszélnek. Az volt az érzése, hogy mindenki őket figyeli. Anyukája szorgalmasnak bizonyult. Ralston gyorsan maga felé fordította a lányt, hogy a figyelmét magára vonja. – De ez akkor is így van – tartott ki a véleménye mellett. – Te nemsokára Ralston márkiné leszel. Nem mondom, hogy ne társalogj továbbra is azokkal a hölgyekkel – csipkelődött tovább. – Én csak azt mondom, hogy nevezd őket másképp. Callie akaratlanul is elmosolyodott. – Sokkal szívesebben keringőznék veled, mint hogy velük üldögéljek – mondta ki gyorsan, majd azon tűnődött, hogy nem volte túlságosan kotnyeles… talán túlságosan rámenős volt a férfival. Végül is Ralston korábban sosem mozgott sokat társaságban, nem volt rá oka, hogy elkezdje. Félve rásandított a férfira, Ralston láthatóan jól szórakozott, és nem értette őt félre. – Én is szívesebben keringőznék veled, szerelmem. Ezek a csodálatos szavak újra és újra eszébe jutottak, ahogy átsuhantak a termen, és nagyon boldogan engedte át magát annak az érzésnek, hogy megint táncolhat majd vele, ahányszor csak akar, ha már házasok lesznek. Callie elnézett másfelé, és felfedezte Julianát, aki sugárzó mosollyal figyelte őket. Azt mondta: – Te beszéltél rólunk a testvéreidnek. – Úgy gondoltam, hogy jobb, ha tőlem tudják meg, mintha az anyádtól. Szavaira Callie kissé összerezzent. – Borzasztóan sajnálom Gabriel, pedig megkértem rá, hogy ne szóljon senkinek! A férfi nevetett.

– Meg se kellett volna próbálnod. Hagyd meg neki az örömöt, kicsim! – Nem sokáig fogod ezt így gondolni – figyelmeztette Callie. – Akkor legalább addig ne izgassuk fel magunkat ezen, amíg még így gondolom, nem? A zene elhallgatott és ők is megálltak. Juliana örömkiáltással vetette magát Callie karjaiba. Callie nevetett a fiatal lányon, de meg is hatotta, hogy milyen izgatott lett az eljegyzésük hírére. Nem volt idő a csevegésre, mert a következő pillanatban kezdődött a quadrille. Nick hozzájuk lépett, és mély meghajlással táncra kérte. Örömmel hagyta, hogy jövendő sógora a táncparkettre vezesse, és gyorsan a terem túloldalán találták magukat. A quadrille után egy kontratáncra kérték fel, majd jött egy újabb quadrille, utána egy menüett és így tovább. A bál első felének a végéig minden táncot végigtáncolt. És nagyon is élvezte. Miközben Lord Westonnal, egy jóképű fiatalemberrel suhant végig a termen, aki egyszer majd hercegséget fog örökölni, elcsodálkozott a furcsa fordulaton, amelyet az élete vett. Vénlányból bálkirálynő lett, és ez azért történt, mert megkérték a kezét. Ennél a gondolatnál eltöprengett. Ralston megkérte a kezét. Ralston. És egyszer csak ott állt a férfi előtte, mintha az, hogy rá gondolt, idevarázsolta volna. A márki a könyökénél fogva vezette a táncparkett szélén. – Élvezed az estét? – kérdezte ártatlanul. – Pontosan tudod, hogy élvezem – sziszegte Callie összeszorított foggal. – Te rendezted meg az egészet! Meglepetésére a férfi hirtelen fordult egyet vele, és egy eldugott ajtón keresztül egy csöndes erkélyre vezette. – Nem értem, hogy miről beszélsz. A lány nézte a teremből kiszűrődő gyertyafényben a férfi profilját, annak sötét kontúrjait.

– Te vetted őket rá arra, hogy velem táncoljanak. A lista miatt. Annyira, de annyira kínos! – Mélyeket lélegzett, és elfordult. Ralston helyett inkább a sötét parkot bámulta. – Annyira kínos! – ismételte meg. – Callie! – szólt Ralston, aki láthatóan össze volt zavarodva. – Tényleg fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. A lány erre felnézett a csillagos égre. – Végigtáncolni az éjszakát egy bálon – mondta nyugodtan. – Ralston, én soha életemben nem táncoltam annyit, mint ma este. Remélem, hogy nem akarod bemesélni nekem, hogy neked ehhez semmi közöd. Hiszen láttad a listámat. – Pedig tényleg azt akarom bemesélni, hogy nincs semmi közöm hozzá – mondta a férfi. – Mert tényleg nincs is. A lány újra felé fordult. – Tulajdonképpen nagyon kedves tőled, hogy ennyit fáradozol azon, hogy megvalósítsuk a listámat. Lehet, hogy meg kellene köszönnöm a segítséged. – Nyugodtan köszönj meg bármit, szépségem, de ehhez tényleg semmi közöm. – Egy lépéssel közelebb lépett. – Bebizonyítsam? Callie érezte a testének melegét, ami ezen a hűvös tavaszi estén nagyon is jólesett neki. – Igen, megkérlek rá. – Valójában nem szívesen látom, ha más férfiakkal táncolsz. Sokkal jobban örülnék, ha soha többet nem járnánk bálokra, hogy ne kelljen többet azt látnom, ahogy egy csomó gazfickó kihasználja az alkalmat, hogy téged bizalmaskodóan tapogasson. Callie felháborodottan tiltakozott: – De hát itt nem volt semmi bizalmaskodás! – Hozzá kell majd szoknod ahhoz, hogy én az ilyen jellegű dolgokat másképp ítélem meg. – Ralston még közelebb jött, és már alig volt közöttük egy hüvelyknyi távolság. Egyik hajfürtjét elsimította az arcából. – Nagyon is bizalmaskodóak voltak. Főként Weston.

Callie ezt nagyon mulatságosnak találta. – Lord Weston őrülten szerelmes a feleségébe. – Lady Weston mellesleg az egyik legszebb nőnek számított egész Londonban. – Sugárzó szépséged mellett ő is elhalványul – jelentette ki a férfi komolyan. Milyen drága, csodás szavak voltak ezek! Callie elpirult. – Akkor tényleg nem te rendezted meg ezt az egészet? A férfi a fejét rázta, ajkain halvány mosollyal. – Tényleg nem, császárnőm. Engem egyáltalán nem lepett meg, hogy táncolni akarnak veled. Ma este különösen gyönyörű vagy. Kicsit megemelte a lány állát, aki csak ennyit tudott kibökni: – Tényleg? – Igen – mondta Ralston, és a lány arcát maga felé fordította, hogy megcsókolja. Élvezte az ízét, harapdálta telt alsó ajkát, majd mély, szenvedélyes csókban forrtak össze. Callie szinte alig állt a lábán az élvezettől. A férfi a nyelvével belülről simogatta a lány alsó ajkát, majd mélyítette a csókot, hogy jobban megízlelje édességét. A lány sóhajtott, és mohón többre vágyott. Legszívesebben máshol lett volna a férfival, bárhol máshol, ahol örömüket lelhetnék egymásban. Hozzásimult, sóvárgott a melegére, és amikor mintha tűz gyúlt volna lénye legmélyén, halkan felnyögött. – Tudhattam volna, hogy itt kint találom, ahogy őt kínozza, Ralston. Be akarja biztosítani a nyereményét? Callie rögtön hátrébb ugrott, ahogy meghallotta ezeket a szavakat a bálterembe vezető ajtó felől. Bár nem látta a beszélőt, érzékelte az illető hangjában az undort, és a hideg futott végig a hátán. Ralston tartása is merevvé vált. Úgy fordult az illető felé, hogy közben a testével próbálta eltakarni Callie-t. – Oxford! – mondta a hangjában figyelmeztetéssel. – Hallottam a küszöbön álló esküvőjükről – mondta Oxford, miközben Callie is előlépett Ralston árnyékából, hogy ő is szembeszálljon a lorddal. – Be kell, hogy valljam, hogy nagyon

meglepődtem, hogy ilyen érdeklődést kezdett tanúsítani Lady Calpurnia iránt. – Az ön helyében én alaposan megfontolnám a szavaimat, Oxford – sziszegte Ralston összeszorított foggal. – Miért is? – Callie észrevette, hogy Oxford kissé imbolyog. A lány nem tudta eldönteni, hogy vajon be van-e csípve vagy sem. – Nekem már nincs vesztenivalóm. Végül is már vesztettem, nem? Ebben a pillanatban Mariana és Benedick jöttek sietve, és félbeszakították a beszélgetést. – Callie – mondta Mariana zihálva –, gyere velem. Callie szemei tágra nyíltak a csodálkozástól. – Miért? Mi történt? Mariana megsemmisítő pillantást vetett Ralstonra. – Egyelőre még semmi. Istennek hála. – Újra a nővéréhez fordult, és megismételte: – Gyere velem, de azonnal. Callie a fejét rázta és visszakozott, egészen addig, míg Ralston melegét nem érezte. Látta Oxford önelégült vigyorát, Mariana könyörgő pillantását, Benedick sztoikus arckifejezését, és Ralstonhoz fordult. – Gabriel? – kérdezte láthatóan összezavarodva és bizonytalanul. – Callie, menj most el Marianával – mondta neki Benedick. – Nem megyek, amíg nem magyarázza el valaki nekem, hogy mi történik itt – mondta a lány Benedicknek. Marianát is kérlelte: – Mariana? A húga nagyot sóhajtott. – Arról van szó, hogy Oxford és Ralston fogadást kötöttek rád. A gondolat annyira groteszk volt, hogy Callie nevetésben tört ki. – Milyen fogadást? – A bálteremben azt mondják, hogy Ralston fogadott Oxforddal, hogy Oxford nem fog tudni téged meghódítani. – Benedick továbbra is Ralstonra nézve mondta, miközben alig tudta leplezni undorát. – És amikor észrevette, hogy Oxford már majdnem célba ér, bedobta magát, és ő hódított meg téged.

– Ami azt jelenti, Callie, hogy kompromittáltak, és ezért Ralston… – Mariana itt elnémult. Callie újra csak nevetni tudott. – A mindenit, micsoda dráma! Ez hihetetlen! – Nevetve fordult Ralstonhoz, várva, hogy a férfi is osztja majd vidámságát. Amikor találkozott a férfi kemény, merev arckifejezésével, kezdett derengeni neki a valóság. Oxfordra önelégült arckifejezését látva már nem is nagyon kételkedett. – Szegény lány! És még azt hitte, hogy ez a Ralston tényleg magát akarja – gúnyolódott a báró. – Fejezze be, Oxford! – Ralston hangja jéghidegen csengett. Callie újra felé fordult. – Te fogadtál? Rám? – Bizony, bizony – válaszolta Oxford fellengzősen, mintha boldog lenne attól, hogy egy olyan pillanatban vehet részt, amely a lány egész életét romba döntheti. – Ralston arra fogadott, hogy nem fog hozzám jönni feleségül. És amikor úgy nézett ki, hogy én nyerek, megduplázta a tétet, és azért udvarolt magának, hogy nyerjen. Feltehetőleg az sem volt hátrány, hogy ezzel, vagyis a családjával való kapcsolat révén a húgának is biztosította a felsőbb körök elfogadását. Callie nem vette el a tekintetét Ralstonról. – Ez igaz? Rám fogadtál? Én voltam a fogadás tárgya? Ralston vonakodott, kereste a helyes választ. És ebben a pillanatban már Callie is tudta az igazságot. Ralston közelebb lépett hozzá egy lépéssel, de Callie kitért előle. Mariana nyugtatólag karolta át Callie-t, miközben a férfi szinte kétségbeesetten mondta: – De hát egyáltalán nem így volt. – Mennyi volt a tét? – Callie – súgta Mariana, aki meg akarta akadályozni, hogy a nővére jelenetet rendezzen. Callie felemelt kézzel intette csendre. – Mennyi volt a tét, Ralston?

A férfi nem nézett rá. – Kétezer font. Callie-t mintha gyomorszájon vágták volna. – Mikor? – kérdezte suttogva. – Callie… – Mikor? – ismételte meg hangosabban. – A húgod eljegyzési bálja utáni napon. Callie elfintorodott. – Azon a napon, amikor felkértél táncolni. A férfi szemei tágra nyíltak, mikor rájött az időbeli összefüggésre. – Callie… – Nem. – A lány a fejét rázta. – És mikor dupláztad meg a tétet? Mivel Ralston nem felelt, ezért Oxfordhoz fordult. – Mikor duplázta meg? Oxford vonakodva felelt: – Kedden. Kedden kérte meg a kezem. Tehát még pár napja is csak azon volt, hogy megnyerje a fogadást. – Tudhattam volna – suttogta olyan szomorúan, olyan zavartan, hogy Ralston azt hitte, hogy megszakad a szíve. – Tudhattam volna, hogy te engem nem igazán… hogy valójában sohase… – elhallgatott. Nagy levegőt vett, majd újra ránézett. Barna szemeiben könnyek csillogtak. – Én enélkül is segítettem volna Julianának. Mindent megtettem volna, amire megkértél. Az érzés, hogy ennyire megingathatatlanul kötődött hozzá, teljesen legyűrte. Kicsordult egy könnycsepp a szeméből, amelyet bosszúsan letörölt. Alig hallotta a bálról kiszűrődő zajokat, annyira zúgott a füle. A jól ismert bizonytalanság hulláma borította el. Egyszerűen hihetetlenül buta volt. Pedig hányszor mondta magának, hogy Ralston nem neki való, hogy ő túl unalmas, semmilyen, túl tapasztalatlan ahhoz, hogy fenntartsa a férfi érdeklődését? Hányszor figyelmeztették? A családja, a barátnői, de még Ralston szeretője is, te jó ég! És mégis

megengedte magának, hogy higgyen abban, hogy az álomból valóság lehet. Hogy egy napon csoda történt, és Ralston egyszerűen beleszeretett. Pedig közben csak… csak fogadást kötött rá. Játszott az érzéseivel, a szerelmével, mintha csak egy olyan játékszer lenne, amit használnak, majd félredobnak. Nagyon úgy érezte magát, mint akit félredobtak. Olyan könnyű volt elhinnie, hogy olyan keveset jelentett neki! Olyan csábító volt visszatérni a láthatatlanságba, a passzív szürke kisegér szerepbe, amelyben már olyan otthonosan érezte magát. És ez fájt neki a legjobban. Kihúzta magát, és kifejezéstelen hangon így szólt: – Ön nyert, mylord. Nem fogok Lord Oxfordhoz feleségül menni, de önhöz se megyek hozzá. Felbontom az eljegyzésünket. Ön szabad, élheti nyugodtan tovább a gátlástalan, kéjenc életét. A férfi kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, hogy feltartóztassa, hogy mindent megmagyarázzon – ostoba büszkeségét, nevetséges, értelmetlen haragját erre az idióta Oxfordra –, de a lány félbeszakította, mielőtt bármit is mondhatott volna. – Kérem, tartsa magát távol tőlem. Ezzel visszament a bálterembe. Mariana követte. Ralston utána akart menni. Az, hogy most megtapasztalta, hogy a lány milyen erős, magabiztos, határozott, hogy nem akart fél szívvel kompromisszumokat kötni, el is bizonytalanította, de büszkeséggel is töltötte el. Szerette volna megállítani, és elmondani neki a teljes igazságot, hogy nem Juliana társaságbeli szereplése vagy a családja híre volt neki fontos és így tovább. – Hagyja békén! – Ezeket a kemény szavakat már Allendale grófja mondta, aki Ralston és a bálterembe vezető ajtó közé állt, miután a húga kiment. – Nem akartam megbántani. A fogadásnak semmi jelentősége. Maga is tudja, hogy nincs szükségem a pénzre. – Igen, tudom, de azt még nem értem, hogy mi vette rá magát arra, hogy folytassa ezt az ostoba játékot – jelentette ki Allendale

mozdulatlanul, és kihívóan nézett Ralstonra. – Ennek ellenére megbántotta. És ha még egyszer a közelébe megy, akkor összeverem. Amúgy is rengeteg dolgunk lesz az eljegyzés felbontásával. – Az eljegyzést nem bontottuk fel – Ralston hangja acélos keménységgel csengett. – Hagyja már, Ralston, ez a lány nem éri meg ezt a nagy hűhót – mondta Oxford élénken. A márki a dandy felé fordult, akiről majdnem elfeledkeztek, és aki teljesen egyedül tönkre tudta tenni mindazt, ami az életében a legjobb volt. – Tessék? – Azt mondtam, hogy nem ér annyit ez a lány – ismételte meg Oxford, aki semmit nem érzékelt Ralston kemény arckifejezéséből és feszült tartásából. – Ezekben a vénlányokban biztos az a legjobb, hogy teljesen odáig vannak egy kis lepedőakrobatikáért, de ne akarja már nekem komolyan beadagolni, hogy magának tényleg egy ilyen csúnya és unalmas kis példányra kellene fanyalodnia. Bár nagyon úgy tűnt, hogy a lányka nagyon is kész lett volna arra, hogy megmutassa, mi is van a szoknyája alatt, és ez már valami. Benedick teljesen elképedve állt. Ralstont elborította a fékezhetetlen düh ezekre a becsmérlő, közönséges szavakra, amelyek az ellen a nő ellen irányultak, akit ő feleségül akart venni. Mert számára még most sem fért ahhoz kétség, hogy Callie feleségül megy hozzá. Függetlenül attól, hogy részeg-e vagy sem, Oxfordnak meg kell lakolnia ezekért az ocsmány megjegyzésekért. Elkapta a grabancát és az erkély egyik oldalfalához szorította, olyan erővel, hogy szinte kiszorította vetélytársa tüdejéből a levegőt. Oxford levegőt kapkodva és a kezét a mellkasához szorítva rogyott a földre. Ralston nézte a lába előtt heverő undorító lényt, és így szólt:

– Beszennyezte jövendőbelim, a jövendőbeli Ralston márkinő becsületét. Válasszon magának párbajsegédet. Hajnalban találkozunk. Elfordult a dadogó Oxfordtól, és így szólt Benedickhez: – Ha vele végeztem, akkor eljövök a húgáért. És ha távol akarja tartani őt tőlem, akkor egy egész hadseregre lesz szüksége.

24. fejezet Callie a könnyeit törölgetve üldögélt a hálószobájában az ablaknál, és újra végiggondolta az este eseményeit. Hogyan éljen nélküle tovább? Hogyan éljen tovább abban a tudatban, hogy a férfinak a kapcsolatuk ennyire keveset jelentett, hogy ő csak arra kellett neki, hogy megnyerjen egy fogadást és a húgát elfogadtassa az előkelő körökben. De ez egyszerűen lehetetlen. Egész lénye tiltakozott az ellen a gondolat ellen, hogy ennyire szívtelenül kihasználta volna. De Gabriel nem tiltakozott, amikor ezzel vádolták. És miért is ne higgyen Oxfordéknak? Ralston márki, ez a javíthatatlan élvhajhász, biztosan nem vonakodna, ha a saját előnyére akarná őt felhasználni. Nem ezt tette már a kezdetektől fogva? Eladta neki a csókjait azért, hogy ő a húgát pártfogolja. Egyáltalán hogy juthatott az eszébe olyasmi, hogy ez a férfi megváltozhat? Annyira hitt benne, hogy megváltozhat, hogy az érzések több évig tartó megvetése nem más, mint a férfi múltjának egy jelentéktelen vetülete. Hogy az ő szerelme elég nagy ahhoz, hogy bebizonyítsa neki, hogy érdemes szeretni a világot és érdemes bizalmat érezni. Hogy azzá a férfivá tudja változtatni, akiről olyan sokáig álmodozott. Talán azt volt a legrosszabb belátni, hogy Ralston, a férfi, aki után több mint egy évtizedig sóvárgott, egyáltalán nem is létezett. Ő soha nem volt olyan, mint az erős és hallgatag Odüsszeusz, a büszke Darcy vagy Antonius, a hatalmas és szenvedélyes. Ő mindig is csak Ralston volt, egy arrogáns, hibákkal teli és nagyon is hús-vér ember. És soha nem is tett úgy, mintha más lenne. Soha nem áltatta őt, nem játszotta el, hogy szerelmes lenne belé vagy, hogy több lenne, mint ami. Sőt, kifejezetten hangsúlyozta, hogy csak Juliana miatt van rá szüksége.

Juliana miatt, és ezek szerint kétezer fontért. Nem mintha szüksége lett volna a pénzre. Ettől még borzalmasabb volt az egész. Lehajtotta a fejét, mert a bánat újabb hullámban tört rá, és megint sírnia kellett. Jaj, Callie, hogy lehettél ennyire ostoba? Még akkor is, amikor megismerte a valódi Ralstont, akit ugyan nem olyan fából faragtak, mint az irodalmi művek hőseit, Callie még akkor sem látta a valóságot. És ahelyett, hogy felismerte volna, hogy csak szívfájdalom vár rá, ahelyett beleszeretett, nem a fantáziájába, hanem az igazi, hibákkal teli férfiba. Egész idő alatt az járt a fejében, hogy Gabriel meg fog változni, de ezen az estén világossá vált, hogy az a nagy változás, amelyet Callie átélt, nem a férfi változását jelentette. Ő maga változott meg. Ezt a változást viszont szinte teljes egészében neki köszönheti. Kifejezéstelenül nézte a gyűrött, összepiszkolódott listát a kezében. A listát, amelyet ugyan ő kezdett, de később már a kettejüké lett. Majdnem megszakadt a szíve, amikor rájött, hogy Ralstonnak mekkora része volt ebben az új, vakmerő, kalandvágyó Callie-ben, és hogy ő vezette végig a lista minden pontján. Az ő segítségével változott meg örökre. Hogyan fog túlélni ekkora bánatot? Hogyan felejthetné el, hogy mennyire szerette? Fogalma sem volt. Azt viszont tudta, hogy ebben a szobában egy perccel sem akar tovább maradni. Felugrott, és határozott léptekkel elhagyta a szobát. Csendes volt a ház. Benedick dolgozószobájába vonult, hogy újból megpróbálja leinni magát. A férfiak, úgy tűnik, hogy így szoktak vigasztalódni, ha nagyon rosszul érzik magukat. Akkor meg mi tartaná őt vissza attól, hogy ő is így tegyen? Belépett a szobába, de megállt az ajtóban, ugyanis meglepetésére a bátyja a hatalmas íróasztalnál ült, a semmibe meredő tekintettel.

Amikor meghallotta Callie lépteit a fapadlón, felnézett, és Callie úgy látta, árnyék suhant át az arcán. – Callie – szólította meg olyan hangon, hogy a húgának ettől újra könnyek szöktek a szemébe –, hajnali négy óra van. – Ne haragudj – mondta a lány, és már indult is kifelé. – Ne menj el – intett Benedick marasztalóan. – Maradj csak. Callie halkan becsukta az ajtót, odabotorkált az íróasztalhoz, és a lábait maga alá húzva elhelyezkedett egy kényelmes fotelban. – Tudod – mondta, a sírástól elfúló hangon –, amikor kicsi voltam, akkor is mindig ebben a fotelban szerettem üldögélni, hálóingben. Néztem apát, ahogy a papírjait rendezgeti az íróasztalnál. Sokáig egyáltalán nem értettem, hogy miért van olyan sok dolga. Mindig azt gondoltam, hogy valahogy minden magától az övé, a rang, a ház, a birtokok, minden. Benedick bólintott. – Én is pont így voltam vele. Képzeld el, hogy meglepődtem, amikor rájöttem, hogy tényleg mennyi munka van azzal, amire azt hittem, hogy apa igazából csak úgy tesz, mintha csinálna valamit. Callie könnyes szemmel mosolygott. – Ez óriási. Itt ülök a hálóingemben, ebben a fotelban, és téged nézlek. Nem sok minden változott, nem? Benedick a szemébe nézett. – Callie? A lánynak erre folyni kezdtek a könnyei, csendesen, de megállíthatatlanul. A fejét rázta, szomorúan lehajtotta a fejét, és a hálóingét huzigálta. – Azt hittem, hogy meg tudom őt változtatni. Benedick sóhajtott. – Most már én is belátom, hogy nem tudom. Csak azt hittem… csak azt hittem, hogy egyszer csak elérhetem, hogy megszeret. Benedick sokáig töprengett a válaszon.

– Callie… a szerelemnek nőnie kell, időbe telik, míg kifejlődik. Nem mindenki lesz szerelmes első látásra, mint a mi szüleink. Vagy Mariana és Rivington. Ralston sokáig volt egyedül. A lány könnyei csak tovább záporoztak. – Én szeretem őt – suttogta. – És az nem lehet, hogy ő is szeret téged? – Kétezer fontban fogadott rám, a jövőmre, Benedick. A férfi arcán halvány mosoly suhant át. – Nem vitatom, hogy ez meglehetősen idióta dolog volt a részéről, de el tudom képzelni, hogy a fogadás csak a büszkeségről szólt. – Büszkeségről? Benedick bólintott. – Igen, férfibüszkeségről. Callie a fejét rázta. – Nagyon bizarr dolgaitok vannak nektek, férfiaknak. – Megvonta a vállát. – De ez nem jelenti azt, hogy ő szeret engem. Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán érdekli, hogy mi van velem. – Ez butaság – jelentette ki Benedick köntörfalazás nélkül. – A legjobban annak örülnék, ha te és Ralston soha többé nem látnátok egymást azok után, amekkora botrány tört ki ma este miatta. Nem is beszélve azokról a botrányokról, amelyeket a tudtom nélkül rendeztetek, és amelyeket nem fogtok az orromra kötni. – Egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta: – Akárhogy is van, elfeledkezel arról, hogy én találkoztam vele tegnap este. Megkeresett, mielőtt bement hozzád a könyvtárba. Ralston igenis törődik veled. Biztos vagyok benne, különben nem adtam volna rátok az áldásomat. – Ebben tévedsz – suttogta Callie. – Azt hittem, hogy az én szerelmem elég kettőnknek. De tévedtem. Elhallgattak. Benedick némán nézte, ahogy a húga arcán csorognak a könnyek. Végül így szólt: – Callie… Ralston tegnap este párbajozni hívta Oxfordot. Callie felriadt. Biztos volt benne, hogy valamit rosszul hallott.

– Tessék? – Párbajra hívta tegnap Oxfordot. Callie a fejét rázta, próbálta kiszakítani magát a ködből, amely valahogy hirtelen leereszkedett rá. – Nem, ez nem lehet igaz. Biztos vagy benne, hogy ő volt, és nem St. John? Tudod, hogy ők ketten ikrek? Könnyen össze lehet keverni őket. – Igen, Callie, tudom, hogy ikrek. Teljesen biztos vagyok abban, hogy Ralston és Oxford fognak párbajozni, ugyanis ott voltam, amikor Ralston kihívta a bárót. És ha belegondolunk abba, hogy rólad van szó… – Rólam? – kérdezte szinte sikítva Callie. – Ralston miattam sohasem párbajozna! Én nem érek annyit, hogy miattam az életét kockáztassa! Úgy értem, hogy ha szeretne, akkor persze más lenne, de így… – tette hozzá kissé gúnyosan. Benedick hallgatott, és aggódva nézett a húgára. – Te jó isten! – Az is lehet, hogy nem szeret téged, Callie. De fogadni mernék, hogy komoly érzéseket táplál irántad, különben nem azzal lenne most Oxforddal együtt elfoglalva, hogy párbajsegédet keressen magának. Mindent kockára tesz értem. Ez vajon nem jelenti azt, hogy megváltozott? – Te jó isten! – mondta Callie. Átnyúlt az íróasztalon, megfogta a bátyja kezét, és úgy kérlelte. – Benedick, vigyél el oda, kérlek! – Callie… – Benedick a fejét rázta. – Nem vihetlek oda, ezt te is nagyon jól tudod. A lány felugrott, és kijelentette: – Benedick! Lehet, hogy Gabriel meghal! Ezzel kiviharzott a szobából, és a széles lépcsőn felrohant a hálószobájába. Benedick mögötte loholt. A szobájában a szekrényéhez futott, és kivett egy ruhát. Közben megismételte: – Meg is halhat! Benedick megpróbálta halkan nyugtatgatni a húgát:

– Nem fogják megölni, Callie. Ilyen ma már szinte soha nem fordul elő. A lány a bátyja felé fordult, miközben a karjait már sikerült a muszlinruhába bújtatnia. – Jól tudom vagy tévedek? Húsz lépés egymásnak háttal, majd megfordulnak, és tűz! És pisztollyal! Éles lőfegyverrel, nem? – Nos, voltaképp igen – ismerte el Benedick, de hozzátette: – De jellemzően nem az egyik fél halálával végződnek a párbajok. Hiszen ma már börtönbe kerül az, aki megöl valakit. – Akkor tulajdonképpen csak a látszat miatt rendezik meg? – Így van – válaszolta a férfi, és látszott rajta, hogy örül, hogy megértette. – És mi van akkor, ha az egyik úriember nem tud lőni? Benedick kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán be is csukta. Callie a fejét rázta, majd a paraván mögé lépett. – Odamegyünk és kész. Ezután kihajította a hálóingjét a paraván mögül. Benedick a biztonság kedvéért azért hátat fordított a paravánnak, és kijelentette: – Nem viszlek oda. Itthon maradsz, és megvárod, hogy mi történik, ahogy egy nőnek illik. – Ezt felejtsd el! Már rég kinőttem abból a korból, hogy neked engedelmeskedjek. – Miért, valaha is engedelmeskedtél? Benedick megfordult. Callie már utcai öltözékben volt, és a csizmáját húzta fel éppen. A szeme villámokat szórt. – Két lehetőséged van, Benedick. Vagy elkísérsz, ahogy az egy rendes fivérhez illik, vagy hagyod, hogy egyedül kocsikázzak végig éjjel Londonon. – Nem fogod őket megtalálni.

– Botorság. Elfeledkezel arról, hogy ismerek egy-két fogadót a városban. Biztos, hogy mindenütt a párbajról beszélnek. Az ilyen hírek futótűzként terjednek. A férfinak leesett az álla. – Akkor zárjalak be? – Akkor a rácson fogok lemászni! – jelentette ki. – Az ördögbe, Callie, ez nem lehet igaz! – Benedick, értsd meg, hogy szeretem őt. Már tíz éve. És egy napra már az enyém volt, csak utána mindent elrontottam. Vagyis ő rontott el mindent, vagyis nem tudom, hogy ki. De azt nem gondolhatod komolyan, hogy tétlenül fogok itthon üldögélni és nem rohanok, hogy megmentsem? A szavai szinte szikráztak a levegőben, ahogy a két testvér harcra készen szemben állt egymással. – Benny, kérlek szépen – kérlelte panaszos hangon szeretem őt. Allendale gróf mélyet sóhajtott. – Istenem, szabadíts meg a húgomtól! Kéretem a fogatot. – Biztosan akarod ezt az egészet? – Nick egy berkenyének dőlve kissé összehúzta magát a reggeli hidegben, és nézte, ahogy Ralston a pisztolyait vizsgálgatja. – Meg is halhatsz. – Nem halok bele – jelentette ki Ralston. Gondolatban egészen máshol járt. A tágas mezőt kémlelte, amelyet Oxford a párbaj színhelyéül választott. – Jobb lövészek is mondtak már ilyet, Gabriel. Nem akarlak eltemetni. – Pedig neked kapóra jönne, ha meghalnék – jelentette ki Ralston, miközben gondosan megtöltötte a pisztolyát. – Akkor te lennél a márki. – Köszönöm szépen, már túl sok időt töltöttem veled ahhoz, hogy tudjam, hogy nem akarok márki lenni. – Akkor igyekezni fogok megtartani a címemet.

– Igen, ez egy remek ötlet. Elhallgattak, és arra vártak, hogy Oxford is megérkezzen a segédjével. A párbajt hajnalra tűzték ki. A mezőt világosszürke fény borította, amely megfosztotta a tavaszi tájat minden színétől, és nagyon sivárnak, üresnek látszott. Pár perc múlva Ralston kijelentette: – Nem hagyhatom, hogy ilyen dolgokat mondjon róla. – Megértelek. – Sokkal jobbat érdemel. – Téged érdemel, élve. Ralston a fivéréhez fordult, és komolyan ránézett. – Ígérj meg nekem valamit! Nick rögtön tudta, hogy mit akar neki mondani. – Nem. – De, meg kell, hogy ígérd. A testvérem és a párbajsegédem vagy. Nincs más választásod, meg kell hallgatnod a végakaratomat, és végre kell hajtanod. – Ha ez az utolsó kívánságod, akkor a pokolba is követlek, és gondoskodom arról, hogy megbánd. Ralston felnézett az égre, és szorosabban összehúzta magán a kabátját. – Ígérd meg, hogy gondoskodsz róla! – Te fogsz majd róla gondoskodni, tesó. A tekintetük találkozott. – Megesküszöm előtted és az Isten előtt, hogy így lesz. De ha történne velem valami, akkor ígérd meg, hogy gondoskodsz majd róla. Ígérd meg, hogy megmondod neki… – itt elhallgatott. – Mit mondjak meg neki? Ralston vett egy nagy levegőt, és összeszorult a szíve, ahogyan folytatta: – Mond meg neki, hogy egy barom voltam. Hogy a pénznek semmi köze az egészhez. Hogy amikor tegnap este csak a lehetősége felmerült, hogy elveszítettem, akkor rájöttem, hogy ő nekem a

legeslegfontosabb az életben… És a hülye arroganciám miatt és azért, mert nem akartam elfogadni, amit a szívem mélyén már olyan régóta érzek… – Itt egy pillanatra elhallgatott. – Mi az ördögöt műveltem?! – Nekem úgy tűnik, hogy egyszerűen beleszerettél. Ralston eltöprengett az öccse szavain. A régi Ralston gúnyolódott volna a megjegyzésén, mert olyan unalmas, nagyképű és egyben ijesztő volt, de most melegséget érzett, ha arra gondolt, hogy szerelmes Callie-be. És hogy a lány viszonozta az érzéseit. Talán tényleg beleszeretett? Nick folytatta, és közben nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon kissé leereszkedően. – Megmondjam, hogy én mit tennék, ha rájönnék, hogy egy nagy barom voltam, és elveszítettem az egyetlen nőt, akit valaha igazán szerettem? Ralston hunyorogva nézett a testvérére. – Úgysem tudom megakadályozni, hogy elmondd. – Tényleg nem – felelte Nick. – Szóval én nem álldogálnék itt ezen az istenverte mezőn ebben az istenverte hidegben, és nem várnék a vadbarom Oxfordra, hogy golyót eresszen belém. Hátat fordítanék az egész ostoba, idejétmúlt komédiának, megkeresném a nőt, és megmondanám neki, hogy mekkora fajankó voltam. Aztán pedig megpróbálnám meggyőzni, hogy tegyen velem még egy próbát, annak ellenére, hogy fajankó vagyok. Végül, de nem utolsósorban, elráncigálnám egy paphoz, és feleségül venném. És persze csinálnék neki egy gyereket. Ralston lelki szemei előtt megjelent a várandós Callie, majd azt látta maga előtt, hogy egy kisbabával játszik, és még a szemét is behunyta, annyira jólesett neki ez a gondolat. – Azt hittem, hogy ha megengedem magamnak, hogy szeressem, akkor olyan leszek, mint az apánk. Azt gondoltam, hogy ő majd gyengévé tesz. Úgy, ahogy apánk is gyenge lett. – De te nem vagy olyan, mint az apánk, Gabriel.

– Most már én is rájöttem. Ő mutatta meg nekem. – Egy pillanatra elhallgatott. Callie nagy, barna szemére, a mosolyára gondolt. – Uramisten, annyira sokat változtatott rajtam, annyival több lettem általa. Utóbbi kijelentését, ami annyira meglepő és csodálatos volt még az ő számára is, hangos kiáltás követte. Megérkezett Oxford, a szekundánsa, Lord Raleigh és a felcser. Nick magában szitkozódott: – Pedig reménykedtem, hogy Oxford múlt éjjel úgy leissza magát, hogy elfelejti a párbajt. Elvette Ralstontól a pisztolyt, és odament Raleigh-hez, hogy tisztázza a szabályokat. A szokásának megfelelően Oxford Ralston elé lépett, és kezet nyújtott neki. Tekintetében félelem tükröződött. – Csak úgy mellékesen, Ralston, szeretnék bocsánatot kérni azért, amit Lady Calpurniáról mondtam. És talán még az is érdekelheti, hogy bár jelen pillanatban még nincs kétezer fontom, de meg fogom találni a módját a tartozásom kiegyenlítésének. Ralston tartása merevvé vált, amikor Oxford az ostoba fogadást említette, amely annyi fájdalmat és bánatot okozott neki. Nem fogadta el Oxford békejobbját, és így szólt: – Tartsa meg a pénzét. Callie úgyis az enyém lesz. Ő nekem minden, csak őt akarom. A valóság magát Ralstont is megviselte. Most, hogy rájött, mennyire, de mennyire akarta Callie-t, már csak a párbaj eshetősége is kimerítette. Mi az ördögnek áll itt egy hideg, vizes mezőn, amikor elmehetne, belopózhatna Callie házába, puha, hívogató ágyába, és addig bombázhatná a bocsánatkéréseivel, amíg a lány megenyhülne, és utána rögtön feleségül is jönne hozzá. Nick és Raleigh visszajöttek. Mind a ketten mielőbb túl akartak lenni a dolgon. Míg Raleigh Oxfordot tájékoztatta, Nick Ralstont vonta félre, és mondta neki: – Húsz lépés, aztán megfordultok, és tűz. Biztos forrásból tudom, hogy Oxford a levegőbe akar lőni.

Ralston bólintott. A levegőbe lövés azt jelentette, hogy a sértett becsület helyreállt, és a párbajozok életben akarnak maradni. – Rendben, én is így fogok tenni – mondta. Levette a felöltőjét, odaadta Nicknek, majd átvette tőle a pisztolyt. – Jól van – mondta Nick, és a karjára tette a kabátot. – Akkor essünk túl rajta gyorsan. Iszonyú hideg van. – Egy… kettő… – Ralston és Oxford egymásnak háttal álltak, amikor Raleigh elkezdett húszig számolni. Ahogy a számok lassan elhangoztak – öt… hat… hét… – Ralston is mindig lépett egyet előre, közben pedig Callie-re gondolt, sugárzó szemeire, meleg mosolyára. – Tizenkettő… tizenhárom… – Callie most biztos az ágyában fekszik és alszik. – Tizenhat… tizenhét… – Alig várta, hogy túllegyen ezen az egészen Oxforddal, és siessen a lányhoz. Bocsánatot fog kérni tőle, minden megmagyaráz, majd megkéri a kezét, és aztán… – Azonnal hagyják abba! A kiáltás a mező felől érkezett. Ralston megfordult, de igazából megfordulás nélkül is tudta, hogy Callie jön és rohan feléje. Ebben a pillanatban csak arra tudott gondolni, hogy Oxford a levegőbe akar lőni, és ha véletlenül közben eltalálná őt… Úristen… Ralston nem gondolkodott, hanem rohanni kezdett a lány felé. – Húsz! Egyetlen lövés dördült el. Ralston térdre esett. Látta, hogy Callie nagy, barna szeme – egyébként egész délelőtt ezekre a nagy, barna szemekre gondolt – az ijedtségtől tágra nyílik. Hallotta a kiáltást, amely a reggeli csendben felhangzott, és Nick káromkodását. Hallotta, ahogy Benedick a felcsert hívja, Oxford pedig magas orrhangon azt kiáltja: – De hát én mellélőttem! Amikor érezte, hogy a golyó a testébe fúródik, csak egyre tudott gondolni: Még soha nem mondtam neki, hogy szeretem. Nézte, ahogy Callie letérdel előtte, félrehajtja a felöltőjét, és a mellkasát tapogatva a sebet keresi.

Ezek szerint a lány még él. A megkönnyebbülés forró és zavaros érzése borította el. Csak rá tudott figyelni, újra és újra arra gondolt, hogy istenem, életben van, sértetlen, míg valahogy nagy nehezen elkezdett benne derengeni a valóság. Szinte a lélegzete is elakadt a rátörő érzésektől, amelyeket a sérülése előtti pillanatban élt át, a félelem, hogy elveszítheti, hogy megsebesülhet. A fájdalomtól felszisszent, amikor a lány hozzáért a karjához. Callie könnyes szemmel nézett rá. – Hol fáj? Hol sérültél meg? Lenyelte a gombócot, amely a torkában nőtt, amikor látta a lányt, aki annyira aggódott, akkora fájdalom tükröződött rajta, annyira látszott rajta, hogy szereti. Semmi másra nem vágyott jobban, mint hogy a karjaiba zárja. Előtte azért jól fel akarta rázni. – Mi az ördögöt keresel itt? – tört ki belőle, és nem törődött vele, hogy a lány szeme tágra nyílt a meglepetéstől. – Gabriel – avatkozott be Nick halkan, és egy késsel levágta Ralston felöltőjének az ujját –, most a sebedre figyelj inkább! – Hagyj békén! – Ralston újra Callie-hez fordult. – Nem kocsikázhatsz csak úgy keresztül-kasul Londonon, amikor csak kedved támad hozzá. – Azért jöttem, hogy megmentselek… – szólalt meg a lány, majd elhallgatott. Ralston felnevetett. – Úgy tűnik, hogy ehelyett arról gondoskodtál, hogy meglőjenek. Alig hallotta, ahogy Oxford bizonytalanul megszólal: – De hát én mellélőttem… – Gabriel – szólt Nick figyelmeztető hangon, miközben letépte bátyja felöltőjének az ujját. Gabriel összerándult. Biztos volt benne, hogy a testvére élvezi a fájdalmát. – Hagyd ezt abba, elég volt! – És maga! – Ralston most Benedicket vette célba. – Mégis mi az ördögöt gondolt, amikor idehozta?

– Ralston, maga éppolyan jól tudja, mint én, hogy Callie-t nem lehet csak úgy feltartóztatni. – Jobban kellene vigyáznia a családtagjaira, Allendale – jelentette ki Ralston, majd Callie-hez fordult. – Ha a feleségem leszel, akkor egyszerűen bezárlak és kész, erre megesküszöm. – Gabriel! – Nick teljesen bedühödött. Ralston nem törődött fivére figyelmeztetésével. Amikor a felcser odatérdelt mellé, és a sebét vizsgálta, így szólt a fivéréhez: – Meg is halhatott volna. – És te? Beszéljünk már végre rólad! – Avatkozott közbe Callie, aki végre szabad utat engedett a dühének. – Rólad és az idióta tervedről, hogy a becsületemet úgy akarod megvédeni, hogy a semmi közepén fegyverekkel játszadozol, ráadásul Oxforddal! – A báró nevét mély megvetéssel mondta ki. – Mint a gyerekek. Milyen nevetséges, szükségtelen, nagyon is férfiakra jellemző megoldás… egyáltalán ki párbajozik manapság? – Én mellélőttem – ismételte meg Oxford. – Jaj, Oxford, ki a fenét érdekel most ez! – csattant fel Callie, majd újra Ralstonhoz fordult. – Aggódtál miattam? És mégis mit gondolsz, hogy éreztem én magam, amikor a lövést meghallottam? Amikor azt láttam, hogy a földre rogy a férfi, akit szeretek? Az összes önző tetted közül, Gabriel – és el tudom képzelni, hogy nem egy-két ilyen kis ügyecskéd volt –, ez a legarrogánsabb és a legundorítóbb! – Callie erre elsírta magát, nem tudta, vagy nem akarta visszafojtani a sírást. – És mégis mit csináljak, ha meghalsz? A lány könnyei láttán a férfinak is elszállt minden harci kedve. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy a lány miatta aggódott. Lerázta magáról a felcsert, és a kezébe fogta Callie arcát. Nem számított, hogy fáj a karja, csak magához vonta, és határozottan ezt mondta neki: – Nem halok meg, Callie. Csak felszíni sérülés. Ugyanazt mondta, amit Callie néhány héttel korábban a vívóklubban, ami mosolyt csalt a lány arcára.

– Mit tudsz te a felszíni sérülésekről? – kontrázott. A férfi is mosolygott. – Jól van na, császárnőm. – Gyengéden megcsókolta, miközben a többiek jelenléte sem zavarta, majd hozzáfűzte: – Legalább most mind a kettőnknek van egy heg a karján. – Erre a lány szeme újra megtelt könnyel. Aggódva nézett a férfi sebére, de a márki megnyugtatta. – Nem halok meg, kicsim, még egy jó darabig biztosan nem. Callie felvonta a szemöldökét, ezt a gesztust tőle vette át. – Nem tudom, hogy higgyek-e neked. Nekem úgy tűnik, hogy nem tudsz valami jól lőni. Nick felnevetett, de Ralston szigorúan ránézett. Aztán így szólt Callie-hez. – Csak a rend kedvéért elmondom, Calpurnia, hogy én nagyon is jól tudok lőni, de leginkább akkor, ha közben nem kell azért aggódnom, hogy a lövedék útjába veted magad. – De miért miattam aggódtál? Te akartál párbajozni! Az orvos a sebben turkált, amitől Ralston karja összerándult a fájdalomtól. – Mylord – szólt az orvos, amikor Ralston felszisszent a fájdalomtól –, attól tartok, hogy ki kell vágni a golyót, ami nem lesz kellemes érzés. Ralston bólintott. Az orvos jó pár ijesztő kinézetű eszközt vett elő a táskájából. Callie idegesen nézett rájuk, és így szólt: – Doktor úr, biztos, hogy itt akarja ezt elvégezni? Ne menjünk egy olyan helyre, ahol kényelmesebb lenne? – Ez a hely pontosan annyira megfelelő, mint bármelyik más, mylady – válaszolta az orvos kedvesen. – Nem ez az első golyó, amelyet ezen a mezőn kioperálok, és biztos vagyok benne, hogy nem is ez lesz az utolsó. – Értem – válaszolt a lány, de a hangjából érezhető volt, hogy igazából nem érti.

Ralston a szabad kezével megfogta az övét. Aztán olyan sürgetően kezdett beszélni, ahogyan a lány korábban soha nem hallotta: – Callie… a fogadás… A lány erre a fejét rázta. – Engem ez az ostoba fogadás már egyáltalán nem érdekel, Gabriel. – Akkor is – erősködött a férfi, miközben összerándult, ahogy az orvos a sebét vizsgálta. – Nagy barom voltam. Callie bizalmatlanul figyelte az orvost, majd egyetértően így szólt: – Az biztos. De én is ostoba voltam, mert én meg elhittem a lehető legrosszabb lehetőséget. Aztán Benedick megmondta, hogy itt vagy, és annyira féltem, hogy meghalhatsz. És most itt vagyok, és tessék, miattam tényleg kaptál egy golyót. – Jobb, mintha te kaptál volna egyet. Akkor nagyon boldogtalan lettem volna. Tudod, császárnőm, nagyon úgy tűnik, hogy alaposan beléd szerettem. A lány kettőt pislogott, és olyan nagy szemekkel nézett, mint aki nem teljesen érti a férfi szavait. – Tessék? – suttogta. – Szeretlek. Szeretem az extravagáns nevedet, a szép arcodat, azt, hogy olyan okos vagy, a buta listádat is, a kalandvágyadat, ami majd valószínűleg a vesztemet okozza. És ezt mindenképpen el akartam mondani neked, még azelőtt, ha egy mezőn lepuffantana téged valaki. A jelenlévő többi férfi szemérmesen elfordult, mert meghatódtak, és azon voltak, hogy minél előbb elmeneküljenek a meghitt helyzetből, amely a jelenlétük és Ralston vérző sebe ellenére kialakult. Callie egyáltalán nem törődött azzal, hogy mások is hallják őket. Csak azt akarta biztosan tudni, hogy nem hallotta-e félre a férfi szavait. A férfi szemébe nézve kérdezte: – Komolyan? Biztosan? A férfi fanyarul mosolygott.

– Igen, teljesen bizonyos. Szeretlek. És készen állok arra, hogy addig szeresselek, amíg csak élek. – Tényleg? Callie úgy mosolygott, mint egy kislány, akinek ebéd után egy extra adag desszertet ígértek. – Igen, de egy dolgot még el kell intéznünk. – Amit csak akarsz. – Callie-nek mindegy volt, hogy mit akar a férfi, az volt a lényeg, hogy szereti. – Nick! – kiáltott Gabriel, mire a testvére visszafordult. – Megkeresnéd a pisztolyomat? Callie-nek kellene. Callie nevetett, mert rögtön rájött, hogy mit akar a férfi. A hangja messzire elhallatszott a mezőn, és a többi férfi is felfigyelt rá. – Gabriel, ne! – De, de, kis ördögfiókám! – mondta a férfi kedvesen. – Szeretném végre letudni a listádat. Nyilvánvaló, hogy veszélyt jelent nemcsak a jó híredre, de az életemre is. És mivel már a párbajt is ki tudod húzni rajta, ezért biztos vagyok benne, hogy most két legyet üthetünk egy csapásra, és lehetőséged nyílik arra is, hogy kipróbáld, milyen pisztollyal lőni. Callie hosszan a szemébe nézett, mint aki olvas a gondolataiban, majd sugárzó arckifejezéssel így felelt: – Jól van. De csak azért, hogy örömet szerezzek neked. A férfi felnevetett, majd eltorzult az arca, mert a karja úgy égett, mint a tűz. – Igazán nagyvonalú vagy. – Gondolom, tisztában vagy azzal, hogy mi történik, ha ezt a pontot is kipipáljuk? A férfi hunyorogva nézett rá. – Mi? – Új listát kell kezdenem. A férfi sóhajtott. – Nem, Callie. A listák ideje lejárt. Csodával határos már az is, hogy megérem a delet.

– Már csak egy pont van a listámon. – Ez nagyon veszélyesen hangzik. – Az is – felelte a lány boldogan. – Nagyon is veszélyes. Főleg a te megítélésed miatt. A férfi kíváncsi lett. – Milyen pont? – Megjavítani egy élvhajhászt. A férfi picit gondolkodott, majd magához vonta és megcsókolta, és a homlokát az övéhez érintve ezt suttogta: – Rendben, megállapodtunk.

Epilógus Callie megpróbált feltűnés nélkül elmenekülni a Worthington-ház fullasztóan meleg bálterméből, és a széles kőlépcsőn lesétált a sötét parkba. Nagy izgalmat érzett, amikor a sövénylabirintus mögött húzódó árnyékos területre lépett. A sötétség, a nyáresti fülledt meleg és a virágzó levendula édes, mámorító illata csak tovább fokozták érzékeit, ahogy a labirintusban befelé kanyargott. A párbaj után gyorsan terjedt a hír, hogy Lady Calpurnia Hartwellt és Ralston márkit megbotránkoztató módon ölelkezve látták, méghozzá nyilvánosan. Ha ez nem lett volna elég, a pletykafészkek hozzátették, hogy az állítólagos ölelkezés helyszíne percekkel korábban egy párbaj helyszínéül szolgált. Callie egy tágas tisztásra ért, amelynek közepén nagy, holdfényben csillogó márvány szökőkút állt. Megállt a tisztás szélén, amely annyi év után is olyan ismerős volt neki. A szökőkúthoz érve a szíve hevesen kezdett verni, egyik kezével megérintette a kerub testén lefelé csordogáló vízsugarat, és élvezte, ahogy a víz keresztülfolyik az ujjain. Ekkor erős karok ragadták meg hátulról, és egy férfi határozottan a széles mellkasára vonta. Muszáj volt mosolyognia, amikor Ralston galádul a fülébe súgta: – Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, amikor az inas egy titkos találkozóra szólító, botrányos meghívót hozott. A férfi forró ajkait a lány tarkójára tapasztotta. Csókjai jólesően hideg borzongással töltötték el Callie-t a meleg éjjelen. – Lady Ralston, ön komoly kockázatot jelent a jó hírnevemre – mondta a férfi. Callie nagyot sóhajtott a kényeztetéstől, majd azt válaszolta:

– Megfeledkezel arról, kedvesem, hogy mindent, amit tudok, tőled tanultam. Ujjaival simogatta a férfi haját, és pillantása Ralston mosolygó szemével találkozott. – Belőlem is egy nagy élvhajhászt varázsoltál! Igaz, hogy mindkettejük jó hírneve szenvedett némi csorbát, de ez egyiküket sem izgatta különösebben. Alig két hete voltak házasok. Miután Oxford gróf segített abban, hogy eloszlassa a fogadásokról és a párbajokról szóló pletykákat, és azt is mindenki láthatta, hogy Ralston hogyan udvarolt Callie-nek, és hogy nyilvánvalóan le volt nyűgözve menyasszonyától, nehéz lett volna olyan találgatásokba bocsátkozni, hogy gyors házasságkötésük nem szerelemből köttetett. Az előkelő társaság egyöntetűen kész volt megbocsátani mind a márkinak, mind az új márkinőnek állítólagos vétkeikért. – Milyen különleges szerencsében van részem, hogy egy ilyen élvhajhász nő a feleségem! – mondta Ralston, mielőtt szájon csókolta. Callie a csóktól teljesen elgyengült, és a lélegzete is elállt. – Bármikor elcsábíthatsz a sötétbe, szerelmem – mondta a férfi. – Valójában… – és itt szünetet tartott, és végigcsókolta a nyakát. Ajkai tüzes ösvényt hagytak maguk után. – Valójában nagyon szeretném, ha hazavinnél, és azt tennél velem, amit csak akarsz. Indulhatnánk is, nem? Callie nevetett, megbotránkoztató beszélgetésük minden pillanatát élvezte. – Ez az első bál, amelyen férjként és feleségként veszünk részt, szóval nem hiszem, hogy csak úgy az éj leple alatt megszökhetnénk. Szerintem minden esélyünket elveszítenénk arra, hogy meghívjanak bennünket a jövőben is. – És az olyan rossz lenne? Gondolj inkább mindazokra a remek dolgokra, amelyeket otthon csinálhatnánk ehelyett. Biztosíthatlak róla, szerelmem, hogy esténként nem fogsz még külön izgalmak után

áhítozni – búgta a férfi. Callie kulcscsontját nyalogatta, és közben lopva megsimogatta a mellét. A lány kuncogott, de kuncogása kéjes sóhajjá változott, amikor a férfi a ruhán keresztül megsimogatta a mellbimbóját. – Szerintem Juliana szomorú lenne, ha nélkülöznie kellene a társaságot. Úgy tűnik, hogy kezdett beilleszkedni, nem? – kérdezte a lány Ralstont. A férfi elgondolkodva ránézett. – Most jut eszembe, nem is köszöntem meg neked, hogy rábeszélted arra, hogy maradjon velünk. – Nem tudnék olyan nőt, húgot vagy bárkit elképzelni, aki el akarna hagyni téged, ha már egyszer rád talált, Gabriel – mosolygott Callie, a férfi csodás kék szemébe nézve. – Attól tartok, hogy életed végéig a nyakadon maradok. – Nagyszerű – csókolta meg a férfi válaszul. – Mert én sem fogom soha megengedni neked, hogy elhagyj. Hosszú percekig, mélyen egymásba merülve csókolóztak, majd Callie kicsit hátrahúzódott, hogy a férfi szemébe nézve mondja: – Azt hiszem, hogy egész életemben téged szerettelek. Fejét hátrahajtotta, és mosolyogva nézett fel az éjszakai égboltra. Ralston lélegzet- visszafojtva nézte, annyira gyönyörű volt. – Tudod, hogy először itt hívtál császárnőnek, itt, ebben a parkban? – kérdezte Callie. – Hogyhogy? – kérdezett vissza tűnődve a férfi. Callie kibontakozott az öleléséből, és a szökőkút felé fordult. – Tíz évvel ezelőtt történt. Elbújtam itt kint a sövénylabirintusban, mert elkeseredetten kerestem valamit, ami elvonja a figyelmemet arról, hogy az első báli szezonom mekkora kudarc volt. És te is itt voltál. Callie ujjaival a szökőkútból folydogáló vízzel játszott, de gondolataiban azt a régi estét idézte fel. – Aligha sejthettem, hogy egy egész évtizedre elvonod a figyelmemet.

A férfi újra csókolta, és telt alsó ajkát addig izgatta, míg Callie újra sóhajtozni kezdett, majd azt mondta a lánynak: – Sokkal hosszabb időre szeretnélek rabul ejteni. A férfi megfogta a kezét, és az ujjai hegyét puszilgatta. – Tudom, hogy bocsánatot kell kérnem azokért az évekért, míg rám vártál! De azt is töredelmesen bevallom, hogy nagyon boldoggá tesz, hogy megvártad, mire felnyílt a szemem, és végre észrevettelek, szerelmem! Megint átölelte, és azt mondta: – De azért inkább rossz érzéssel tölt el, hogy erre tíz évvel ezelőtt nem jöttem rá, hiszen már egy évtizede boldogan élhetnénk, és már lehetne egy fészekaljnyi gyerekünk. – És két heggel kevesebbünk is lenne! – Igen, te kis ördögfióka! – nevetett a férfi. Callie ráérősen cirógatta a férfi arcát, közben szinte fürdőzött a férfi meleg érintésében. – Igazad van, de akkor nem lenne meg a listám se. És te sem húzhattál volna hasznot a rajta szereplő tételekből. Vegyük csak például a ma esti tételt. A férfi huncutul visszakérdezett: – A mai tételt? Szemei megteltek szenvedéllyel. Szorosan magához húzta a feleségét, szinte becsomagolta az ölelésébe. Odavitte egy közeli padhoz, leültette, mellé térdelt, és meleg kezét a ruhája alá csúsztatva a bokáját kezdte cirógatni. Az érintés sokkal többet ígért. Callie elnevette magát, de nevetése sóhajba váltott, amikor a férfi kezei feljebb merészkedtek. – Igen, tényleg – mondta Callie titokzatos mosollyal, és karjait Ralston nyaka köré fonta. – Pásztoróra a kertben. A férfi sötét suttogással lehelte a fülébe a választ: – Távol álljon tőlem, hogy megtagadjak tőled bármilyen kalandot.