Kilenc csontfarkas (Zikkurat) II.
Stúdium Plusz Kiadó Budapest, 2009 © Lırincz L. László A borító Boros Attila munkája A szerzı fényképét Tumbász Hédi készítette A lépcsıs piramist ábrázoló kép a Nouvion Trade S.A. tulajdona Tördelés: Princz Rita ISBN 978 963 066 991 7 ossz ISBN 978 963 066 989 4
Stúdium Plusz Könyvkiadó Kft., Budapest Felelıs kiadó: a kiadó ügyvezetı igazgatója
Kizárólagos terjesztı: Tóthágas Plusz Könyvkereskedı Kft. 1047 Budapest, Perényi Zsigmond utca 15-17. Telefon: 06-1-370-9264; Fax: 06-1-399-0638 www.tothagasplusz.hu, www.konyvker.hu
Könyveink megvásárolhatók a Könyvtündér Internetes Könyváruházban is: www.konyvtunder.hu
A szélkorszak kezdetén (És a végén)
1 Miss Villefort mereven ült a bizottság asztalával szemben. Sötét kosztümje és fehér blúza olyan eleganciát kölcsönzött neki, hogy a bizottság tagjai meg sem tudtak mukkanni, amikor
megpillantották. Susan Villefort értékelte a csodálatot rejtı mély csendet, majd mintha csak véletlenül tenné, átvetette egymáson a lábait. − Miss… Villefort… − hallott kicsit késıbb egy remegı hangot. − Örülök…, hogy visszatért. − Én is, uram − biccentett a lány. − Ööööö… elolvastuk a jelentését. És nagyon érdekesnek találtuk. − Az is, uram. − İszintén megmondom… tanácstalanok vagyunk, hogy komolyan vegyük-e vagy sem. Néhányan azt mondják, hogy feleslegesen izgatjuk magunkat. Annak a környéknek furcsa élettani hatása lehet. − Így is lehet mondani. − Szóval: nem olyan erık munkálkodnak ott, amilyeneket ön feltételez. − Hát milyenek? − Azt momentán nem tudjuk. De hamarosan megtudjuk. Odaküldünk ugyanis valakit. − Engem? − Nem magát, Miss Villefort. Mást. − Miért nem engem? 5
A hang kissé bosszúsan válaszolt. − Azért nem magát, mert maga… hm… túlságosan is intelligens. − És ez baj, uram? − Jelen esetben igen. Maga túlságosan is bonyolult helyen keresi a megoldást. Érti, mire gondolok? − İszintén szólva… − Elmagyarázom. Maga a halottak leikéire gondol, és valamiféle evolúció teremtette élılényekre. Illetve az ı hatásukra, pedig lehet, hogy sokkal egyszerőbb dologról van szó. − Például? − Például emberek müvérıl. − Ezt hogy értsem? − Úgy, hogy arra megy két ember. Érti? − Két ember? − Két ember. Az egyiket úgy hívják, hogy… hogy… mondjon már valaki egy orosz nevet! − Tolsztoj − segítette ki egy vékony, csíkos ruhát viselı férfi. Egyenes tartásáról látszott, hogy katona. − Szóval, arra megy egy Tolsztoj nevő ember és a társa… Mondjanak még egy orosz nevet! − Dosztojevszkij − morogta valaki. − Arra megy Tolsztoj és Dosztojevszkij katona. Visznek valamit a hónuk alatt. Nem sejti, mit? − Nem − mondta a lány. Csak icipicit remegett a hangja, amit akár a tisztelet kifejezéseként is értékelhetett a beszélı. − Egy készüléket. Amellyel megzavarhatják az arra járók agyát. Bekapcsolják − klikk, klakk −, aztán ezután aki arra jár, csak azt érzi, hogy gyilkolnia kell, és nem is sejti, hogy minden azért van, mert ott lapul a homok alatt egy kis készülék, amit Tolsztoj és Dosztojevszkij katonák rejtettek oda. Nos, ezt a készüléket kell megtalálnia 6
valakinek. Amíg nincs meg a készülék, nincs mirıl beszélni. Pedig nagyon fontos lenne, hogy meglegyen. Ha sok ilyen készüléket rejtettek el, még arra is képesek lehetnek, hogy egy hadsereg agyát megzavarják. Képzelje csak el, a katonáik elkezdik egymást lıni. Hogy ıszinte legyek, már elı is fordultak hasonló esetek. − Tábornok úr! − figyelmeztette valaki halkan a beszélıt. − Ezt talán nem lenne szabad… − Már be is fejeztem. Szóval, kisasszony… asszonyom, teljességgel elismerjük az ön érdemeit… és felmentjük a további munka alól. Óhajt még valamit? Miss Villefort hallgatott. Amikor felemelte a fejét, némi bizonytalanság vibrált a tekintetében. − Én nem is tudom − kezdte kezére irányítva a tekintetét. − Azt hiszem, megéreztem ott valamit. − Holott? − Irakban. − Hm. És mit érzett meg?
− Hogy azok a valamik, akárhogy is nevezzük ıket… történelmük fordulópontjához érkeztek. − Ez meg mi a fene? − Eddig az ı területükön zajlottak az események. Csakhogy… ezek egyre szaporodnak. − Mi szaporodik? Ezt nem értem. − Az események. − Milyen események? − Úgy érzik… hogy taktikát kell változtatniuk. Már nem elégszenek meg vele, hogy az ı területükön védekezzenek. Rövidesen ki fogják terjeszteni a hadmőveleti területüket. − Úgy érti, hogy… eljönnek ide is? − Bárhova eljöhetnek. − Ebbe a szobába is? − Bárhova. 7
A szálkás-ruhás katona bólintott. − Rendben van, Miss Villefort, köszönjük a beszámolóját. − Elmehetek, uram? − Csak még egy pillanatra. Mivel ön a hadsereg kötelékébe tartozik, köteles megırizni mindazt az ismeretanyagot… Szavai elúsztak a levegıben. Miss Villefort megtörölgette a homlokát. Úgy érezte, nemcsak az ismeretlenek történelmében, hanem az emberiségében is döntı fordulathoz érkeztek. Lám, mennyi ideje keressük az ismeretlen civilizációkat, őrhajókkal, holdakkal, szondákkal és senki nem gondolt rá, hogy itt lehetnek a közelünkben. Márpedig itt vannak. És nem fogják tétlenül nézni, hogy összerondítsuk a szent helyeiket. Akkor pedig háború lesz. Méghozzá olyan, amilyen még nem fordult elı az emberiség történetében. Hacsak nem tudunk szót érteni velük. És önmagunkkal.
2 Lord Badminton nemigen kedvelte a 13-át. Semmilyen hónap semmilyen 13-áját nem kedvelte. Nem egyszer hallotta gyermekkorában, hogy bár a 13-as szám babona, nincs semmi természettudományos alapja, a Badminton családot mégis sújtja ez a nap. Mintha valamikor, az emberiség mély, ködbe veszett múltjában valahogy összekötötte volna magát vele. Mintha valamikor, röviddel az emberek megjelenése után, az elsı varázsló megátkozta 8
volna az elsı Badmintont − aki akkor még nem volt lord −, hogy ha 13-án kezd valamihez, azon ne legyen áldás. A családi hagyomány fel is sorol néhány eseményt, amelyek a 13-ához köthetık. Például ezen a napon végeztette ki VIII. Henrik király Edward Badmintont, aki óvatosan bár, de felemlegette elıtte azt a csinos kis summát, amit a királynak már rég vissza kellett volna fizetnie neki. Edward Badminton volt annyira óvatos, hogy 12-én jelentkezett a királynál audienciára, és talán nem is lett volna semmi baj belıle, ha a király nem hívja meg a beszélgetés elıtt egy jó kis vacsorára. S amikor Edward Badminton végre megemlíthette a királynak, hogy mi járatban van, már 13-át jegyeztek a krónikások. A vége aztán az lett a behajtási kísérletnek, hogy Edward Badmintont óriási megtiszteltetés érte: ugyanazon a vesztıhelyen, ugyanaz a bakó vágta le a fejét, aki Boleyn Annáét is. Vagy vegyük például Paul Badmintont, a királyi ilyenolyan hadosztály ezredesét, aki élete végéig Indiában teljesített szolgálatot. És ı is május 13-án halt meg. Éppen egy felkelés leverésében vitézkedett, amely 12-én ért véget. Ezen a napon tette le az utolsó indiai felkelı is a fegyvert, s még ezen a napon meg is kezdıdtek a kivégzések. Paul Badminton ezredes nem sokat teketóriázott: a megmaradt felkelıket az ágyúk csöve elé köttette; a tüzérek pedig a gyızelem örömére leadtak belılük egy-egy díszlövést. A tiszti kaszinóban aztán vita tárgyát képezte, hogy a testrészek vajon milyen messzire repülhettek. Paul Badminton nem vett részt az általános vigasságban, inkább kisétált a kaszinó melletti dombra, hogy élvezze a hajnali madárcsicsergést és a közeli erdıkben éldegélı tigrisek morgását. Lelkesítette a csend; elvégre neki is köze volt hozzá, hogy ismét beköszöntött a béke. Ami viszont
ezután következett, az minden képzeletet 9
felülmúlt. Többen is látták az eseményeket, ezért a történet hitelesnek mondható. Nos, a dolog úgy történt, hogy Paul Badminton ezredes felsétált a domb tetejére, büszkén körülnézett és a bajuszát simogatta. Ebben a pillanatban villám csapott le a ragyogóan kék, lila sugarakkal tőzdelt hajnali égbıl, és telibe trafálta Paul Badmintont. S az ezredes, aki megúszott kilenc felkelést és jó néhány büntetıakciót, egy úgynevezett száraz villámtól eltalálva életét vesztette. És pont május 13-án. Végezetül ne feledkezzünk meg Heribert Badmin-tonról sem, aki abban a szerencsében részesült, hogy apja hathatós támogatásával megvehette élete elsı automobilját. Apja ugyan eredetileg lóval és hintóval óhajtotta volna megajándékozni sikeresen megszerzett ügyvédi diplomája jutalmaként, az ifjú azonban − a hebehurgya korszellemnek köszönhetıen − inkább egy újmódi közlekedési eszközt kívánt − egy úgynevezett automobilt. Apja ugyan felhívta figyelmét a lovas hintó elınyeire − nem kell hozzá benzin, nem kell kicserélni a kerekét, vagy csak nagyon ritkán − az ifjú azonban ragaszkodott az automobilhoz. Amikor pedig megkapta az értesítést a kereskedıcégtıl, hogy megtekintheti és haza is viheti az annyira vágyott járgányt, elfelejtette megnézni a naptárát. Pedig jól tette volna, ha megnézi. Éppen május 13-a volt, amikor megérkezett a kereskedıhöz. Az ezután történtekre már nem is érdemes szót vesztegetni. Heribert Badminton a kereskedıtıl hazavezetı úton elveszítette az uralmát az automobilja felett, és lesodródott az útról, kiegyenesítve a kanyart és két görbe eperfát. így történt, hogy a diszkréten krómozott automobil mellett ıt magát is kiírhatták a Badmintonok leltárkönyvébıl. 10
Lord Charles Badminton is hasonló véletlenek áldozata lett. 13-ának délelıttjén felcsengett a telefonja. Lord Badminton, aki tisztában volt a 13-ák jelentıségével, természetesen nem vette fel a kagylót, inkább az újságjába mélyedt. Ismét feltártak Peruban egy inka piramist! Mi a fene! Talán ki kellene terjeszteni az érdeklıdési körét Latin-Amerikára is. Amikor a mobilja kezdett csengetni, még mindig a perui piramisokon járt az esze, ezért könnyelmően lenyomta a mobil gombját. Csak akkor döbbent rá, hogy mit tett, amikor egy mély, kellemes hangot hallott a belsejében. − Lord Badminton? − Az vagyok − mondta kelletlenül. − Itt Les Crocker beszél. Lord Badminton eltátotta a száját. Vajon mi a fenét akarhat tıle Les Crocker? Nem egyszer összeakasztották már a bajuszukat bizonyos tudományos eredmények értékelésével kapcsolatban − legutóbb éppen a Nagy Ökörszarv ügyében. Történt, hogy Lord Badminton tíz évvel ezelıtt kiásott egy nagy ökörszarvat Mongóliában, s éppen három évvel ezelıtt jelentetett meg róla egy fényképes tanulmányt. Ebben azt igyekezett bebizonyítani, hogy az ökörszarv egy sámán fejfedıje lehetett, aki szertartásain használta. A cikk megjelent, a szakma hallgatott. Lord Badminton úgy gondolta, hogy a hallgatás beleegyezés, ezért nem is törıdött tovább a dologgal: az ökörszarv múzeumba került, ı maga pedig jól megérdemelt diadalát élvezte, amikor becsapott a ménkő. Az egyik igencsak neves természettudományos folyóirat hasábjain megjelent egy cikk, amely annak ellenére, hogy nem 13-án látott napvilágot, olyan dührohamra késztette, hogy még egy Ming-kori csészécskét is földhöz vágott (ezt késıbb 11
500 fontért ragasztották meg, de mint tudjuk, a ragasztott porcelán már közel sem ér annyit, mint az ép). A cikk cáfolta Lord Badmintonnak a Nagy Szarvval kapcsolatos minden megállapítását. Legvégül a szerzı − Les Crocker − azt a tanulságot vonta le, hogy aki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul. Másképpen szólva, aki hülye, az ne legyen régész, de ha már az lett, legalább ne írjon cikkeket. O ugyanis meg volt gyızıdve róla, hogy a szarv egy fıember hatalmi jelvénye volt, amelyet a derekára kötve viselt. Sámánkorona már csak azért sem lehetett, mert a szarv huszonöt kiló súlyú, s megnézné magának azt a sámánt, aki ekkora baromi súlyt képes lenne, hacsak rövid idıre is, a fején hordozni. Lord Badminton elsı felindulásában elhatározta, hogy adandó alkalommal felpofozza Les Crockert. Csak úgy. Elkapja és felpofozza. Persze azért nem 13-án. Ezután pedig szó nélkül kifizeti a
büntetést, amit a bíróság kiró rá. Ki akarta nyomni a mobil gombját, de Les Crocker megérezhette a veszélyt, mert gyorsan Lord Badmintonra kiáltott. − Ne tegye le, Lord Badminton! Lord Badmintont lassan, de biztosan kezdte elönteni a méreg. − De leteszem. − Ne tegye le… kérem. Ez a kérem volt az, ami megakadályozta Lord Badmintont, hogy véget vessen a beszélgetésnek. − Valamit feltétlenül meg kellene beszélnem önnel. − Nekem viszont nincs beszélnivalóm önnel. − A Nagy Szarvról lenne szó. Lord Badminton úgy érezte, hogy a mobil hozzáragad a kezéhez és a füléhez. Most már akkor sem tudta volna elhallgattatni, ha akarta volna. 12
− Igazán? Belátta végre… − Lehet, hogy önnek… bizonyos értelemben igaza van! − Hah! Bizonyos értelemben?! Nekem minden értelemben igazam van! − Meg kellene beszélnünk. Esetleg hajlandó lennék… talán egy cikkben… Lord Badminton szívét vad öröm töltötte el. Gyızött. Ez a barom belátta, hogy csakis sámánjelvény lehetett a Nagy Szarv. − Nyolckor a Hiltonban. − No de, uram, én… − Foglaltattam asztalt. Lord Badmintont elkapta a gyanakvás. − Honnan beszél, uram? − Hogy honnan beszélek? Természetesen New Yorkból. Az irodámból. − És melyik Hiltonra gondol? − A londonira természetesen. Lord Badminton az órájára pislantott. − Ott leszek. Mirıl fogom megismerni önt, Mr… izé… − Ne aggódjék. Én megismerem önt. Már rég megszakadt a vonal, amikor Lord Badminton csak úgy véletlenül a naptárjára pillantott. Még mindig május 13-a volt.
3 Lord Badminton nem akart hinni a szemének, amikor megpillantotta ellenfelét, aki azt a csúfos cikket írta róla és a Nagy Szarvról. A férfi harmincas éveinek közepe 13
táján járhatott, amúgy jóképő fiatalember volt, ami még visszataszítóbbá tette elıtte. A fiatalember, amint megpillantotta Lord Badmintont, kinyújtotta a karját és felé sietett. Lord Badminton csak futólag nyugtázta, hogy valaki még ott maradt magára hagyott asztalánál. − Lord Badminton! Istenem, ekkora megtiszteltetést! Lord Badminton legszívesebben megfordult és megfutamodott volna, de már nem tehette. Nem akart botrányt, még csak az hiányozna neki. Azonkívül nincs is egyedül a fickó. És éppen május 13-a! Úgy kell neki, amiért nem hallgatott Leontinára. A fiatalember úgy hajlongott elıtte, mint egy elsı osztályú lakáj. − Kérem, Lord Badminton, ide tessék! Erre, Lord Badminton. Lord Badminton megtorpant az asztaluk elıtt, és majdnem fenékre is esett. Az asztalnál egy olyan csinos, fiatal hölgy ült, hogy elveszítette tıle az egyensúlyát. Az elıtt roskadt rá a székére, hogy kezet nyújtott volna neki a hölgy. Azonnal fel akart pattanni, de ekkor meg a saját lábára taposott. Akárhonnan is nézzük, Lord Badminton meg volt áldva ezzel a 13-ával. Azért lassan csak lecsendesedtek a hullámok. Lord Badminton üdvözölte a hölgyet egy rövidke, laza kézfogással, az urat egy fitymáló ujjhegy érintéssel − majd visszaereszkedett a székére. Úgy érezte, kellemetlen beszélgetésnek lesz a részese, tekintettel a Nagy Szarvra és a 13-ára. Még csak nem is sejtette szegény, hogy mi következik. Ha sejtette volna, felpattan, és talán meg sem áll hazáig.
És mindörökre elfelejti a Nagy Szarvat. 14
4 A hölgy nevét már a bemutatkozáskor sem értette meg, csupán annyit fogott fel belıle, hogy francia neve van. Márpedig ı nemigen kedveli a franciákat. A legenda szerint egy Mandelius nevő ıse Hódító Vilmos elleni csatában veszítette az életét. Természetesen 13-án. A jóképő, undok férfi Lord Badmintonra fordította világoskék szemét. − Tehát ön Lord Badminton. Istenem, mióta vágyom rá, hogy találkozzam önnel. − Hm − morogta tamáskodva Lord Badminton. − Nem akarom megsérteni, de önt tartom a tanítómesteremnek. És a kolléganım, Miss Villefort is nagyra tartja önt. Lord Badminton a lányra nézett. Abban a pillanatban megérezte, hogy Villefort kisasszony semmire sem tartja ıt. Szürke, álmos szeme mély érdektelenséget sugárzott. − Hát ez… megtiszteltetés… és… − Jómagam a mezopotámiai cikkeit tartom a legtöbbre. Például… A következı öt perc azzal telt el, hogy Les Crocker részletesen felsorolta Lord Badminton majd valamennyi megjelent cikkét, értékelte megállapításait, lelkendezett az eredményein − és nem tett egyetlen kritikai megjegyzést sem. Lord Badmintont elıbb kissé idegesítette a fiatalember precizitása, majd hagyta elringatni magát. Szinte elzsibbadt számos eredménye és az ezeket ért elismerések hallatán. Lehet, hogy mégiscsak rosszul ítélte meg ezt a kedves fiatalembert? Egy rajongó − gondolta magában. − Egy igazi rajongó. De ezt akár telefonon is elmondhatta volna. Nem szoktam rajongókkal vacsorázni. 15
Ekkor találkozott a szeme Miss Villefort szemével. Lord Badminton meghökkent. Érdekes. Az imént még közömbösséget sugárzott a tekintete, most meg mintha a veséjébe próbálna látni. Vajon ki a fene lehet ez a nı? − Válaszolna nekem ıszintén néhány kérdésemre, Lord Badminton? − kérdezte hirtelen, minden elıkészítés nélkül a szürke szemő nı. Lord Badmintont lenyőgözte a lány szeme. Mintha kényszerítı erı áradt volna belıle, és arra késztette volna, hogy igent intsen. A lány megnyalta a szája szélét. − Lord Badminton… ön sokat megélt egy iraki romváros kiásásánál. Olvastam a róla szóló jelentést. Egészen biztos benne, hogy nem a véletlenek munkálkodásának tudható be mindaz… ami ott történt? − Ebben egészen biztos vagyok − motyogta félig önkívületben Lord Badminton. − Ilyen véletlenek nincsenek. − És furcsa… meteorológiai jelenségek? − Azok sincsenek. − Ön biztos benne, hogy azok az erık, amelyeknek a jelenlétét Irakban megtapasztalta… hm… hogy is mondjam csak… léteznek, és mindezideig még megmagyarázatlanok? − Hát hogyne, kérem. − Nekem is ez a véleményem − mondta a lány a férfira pislantva. − Mr. Les Crocker? Mr. Les Crocker Lord Badmintonra nézett. − Mit szólna Lord Badminton egy újabb expedícióhoz? Mit szólna hozzá, ha ismét munkába állna a két hegy között? − Azt akarja, hogy… ássam ki a város még ki nem ásott maradékát? − nyögte elhomályosult tekintettel Lord Badminton. 16
Mr. Les Crocker mosolyogva megrázta a fejét. − A legkevésbé sem, Lord Badminton. A legkevésbé sem! − Hát akkor… mit óhajt tılem? − nyögte Lord Badminton. − Hogy építse fel nekem a zikkuratot!
5 Lord Badminton ekkor olyat tett, amit általában nem szokott megtenni. Felemelte a számára kitöltött pohár vörösbort, és egyetlen hajtással kiitta. Anélkül, hogy az udvariasság szabályainak
megfelelıen a másik kettıre köszöntötte volna. S ha ehhez hozzávesszük még, hogy Lord Badminton egyetlen harapás ételt és egyetlen csepp italt sem óhajtott elfogyasztani Les Crocker költségére, nos, ez esetben akár meglepınek is minısíthetjük a történteket. Mindenesetre Lord Badminton felhajtotta a pohár bort − anélkül, hogy megízlelte volna. Amikor itala lecsúszott a torkán, fogalma sem volt róla, mit ivott: lehetett volna a világ legdrágább nedője, vagy karcos kocsisbor − egyre ment. − Hogy? − kérdezte aztán remegı hangon. − Hogy? Mit mondott? − Fel szeretném építtetni a zikkuratot − ismételte Mr. Les Crocker. − A zikkuratot? − Természetesen. A zikkuratot. Lord Badminton megtörölgette a száját az asztalkendıvel. − Tudja ön, Mr. Les Crocker, egyáltalán, hogy mit beszél? 17
− Azt hiszem, igen. − A zikkuratot lehetetlen felépíteni − mondta Lord Badminton. − Miért lenne az, Lord Badminton? − Mert,mert… Lord Badminton csak ekkor döbbent rá, hogy nem tudja megmagyarázni, miért lenne lehetetlen. Egy mindenki számára világos és egyértelmő megállapítást nem szoktak magyarázgatni. Lehetetlen, mert lehetetlen. − Miért, Lord Badminton? Lord Badminton összeszedte magát. − Azért, mert technikailag lehetetlen. Mr. Les Crocker széttárta a karját. − Miért lenne az? − Mert baromi nagyok azok a kövek. − Ha több ezer évvel ezelıtt fel tudták építeni, mi is képesek lehetünk rá. Ne felejtse, azóta felfedeztük a darut, a hidraulikus emelıt… − A kövek… lent vannak a homok alatt. − Kiássuk ıket. − És… hol akarja felépíteni? − Ahol eredetileg állt. Lord Badminton megrázta a fejét. − Nem fogják hagyni. − Rájuk gondol? − Ki másra? − Akkor majd a szemükbe nézünk. Lord Badminton önkéntelenül is elnevette magát. − Ön még nem találkozott velük, Mr. Les Crocker. Még nem tapasztalta meg az erejüket. − Lehet. De nincs olyan erı, amelyet ne lehetne legyızni. Lord Badminton tovább csóválgatta a fejét. 18
− Miért olyan fontos önnek, Mr. Les Crocker az a zikkurat? − Mert itt van az orrunk elıtt. Egy ısi kultúra emléke. Valaha, valakik azért építették, hogy az ember nagyságát hirdesse. Lord Badminton az órájára pislantott. − És miért éppen rám lenne szükségük? Rajtam kívül találnak ezret, akik szívesen kapnak az alkalmon. Miért éppen én? − Nem szeretném nagydobra verni a dolgot, Lord Badminton. Önben megbízom. És van elég tapasztalata a várost és a zikkuratot illetıen. Lord Badminton sóhajtott, felállt és udvariasan meghajtotta magát. − Sajnálom, nagyon sajnálom − mentegetıdzött, és valóban sajnálta, hogy vissza kell utasítania az ajánlatot. − Van valami, amit önök nem tudnak… Bár szigorúan a magánügyem… de… szóval, nemrég házasodtam ismét, és elhatároztam, hogy… sem a feleségemet, sem magamat nem teszem ki többé kockázatnak. Azt gondolom, hogy nekem már csak békésebb munkálkodás való. Például egy perui piramis. − Én is sajnálom, Lord Badminton − állt fel Mr. Les Crocker. − Nem óhajtana velünk
vacsorázni? ígérem, egyetlen szót sem ejtek a továbbiakban a zikkuratról, és mindarról, amit az imént emlegettünk. Lord Badminton azonban nem óhajtott vacsorázni. Fıleg Mr. Les Crockerrel és a lánnyal nem. Lord Badminton egyelıre egyebet sem óhajtott, csupán visszavonulni egy csendes zugba, és rendezni a gondolatait. Ezt is tette. 19
6 Lord Badminton olyan mogorva volt, mint még soha, amióta csak feleségül vette Miss Amicket. Ami Miss Amicket illeti, az utóbbi másfél évben óriási változáson ment át. A változás pozitív és negatív értelemben egyaránt értendı. Miss Amick az elmúlt másfél év alatt megtanult öltözködni, viselkedni, uralkodni az arcizmain, illedelmesen társalogni a sofırrel; ugyanakkor megtanult unatkozni, sıt, ha enyhébb mértékben, de inni is megtanult. Megtanulta dugdosni a titokban vásárolt whiskysüveget, s megtanulta meghúzni, amikor nagyon-nagyon unatkozott. S miután sokat unatkozott, nagyon sokszor meghúzta. Emiatt aztán állandó lelkifurdalás gyötörte. Miss Amick, a Tyúk, belekerült egy olyan mókuskerékbe, amelybıl nem látta a kiutat. Ráadásul a Peruba tervezett ásatásról sem tudott. Lord Badminton egyelıre elhallgatta elıle a perui munkát: azt szerette volna, hogy legyen meglepetés a felsége számára, így hát, míg a mélyben zajlottak az események, a felszín nyugodt maradt, csak az üres whiskysüvegek száma szaporodott… volna. Ha Miss Amick el nem ássa ıket. Mert bizony a korábbi Miss Amick, tapasztalt régészhez méltón ügyesen forgatta az ásótlapátot, és velük a földet is. S mivel nem akarta, hogy elıbb-utóbb kiszivárogjon a titka, a kert mélyére földelte el az üvegeit, a jövı korok régészeinek nagy örömére. Lord Badminton ezen az estén furcsán viselkedett. Miss Amick, azaz Lady Badminton többször is azon kapta, hogy úgy a levegıbe bámul, mintha ı ott sem lenne elıtte. Lord Badminton úgy átnézett rajta, mint egy röntgengép. A titokra azért derült fény rövid idın belül, mert Miss Amick, azaz Lady Badminton kíváncsi természető volt 20
ezért is lett régész −, Lord Badminton pedig nem volt képes ellenállni neki − ezért is vette feleségül. Lady Badminton gondos elméleti elıkészítés után feltette az elsı kérdést. − Valami baj van, szívem? − Nincs − rázta meg a fejét Lord Badminton. − De én látom, hogy bánt valami. − De amikor nem bánt semmi. − Én mégis látom. Lord Badminton sóhajtott egyet. − Valami… kétségkívül foglalkoztat. Csupán ennyi az egész. − Hm. És mi lenne az? − Egy… jelentéktelen apróság − legyintett Lord Badminton. − Egy semmiség. Ne is beszéljünk róla! − Azért csak megmondhatod, mi az? Lord Badminton elhatározta, hogy hallgatni fog. Nem fogja bevallani, hogy mi a problémája. Csak egyetlen szót fog mondani, mégpedig határozottan: nem. − A zikkurat − mondta aztán. Lady Badminton felhúzta a szemöldökét. − A zikkurat? Lord Badminton a bajuszába harapott. Ki a fene árulta el ennek az asszonynak, hogy a zikkurat bosszantja? − Az. − Mi van vele? Miután ezerszer átbeszélték már a zikkurattal kapcsolatos eseményeket, Lady Badminton nem tartotta valószínőnek, hogy egyszer csak úgy magától ismét a férje eszébe jutott az építmény. Olyannyira, hogy még bosz-szantsa is. Mert azt is jól látta, hogy Lord Badminton határozottan
bosszankodik valami miatt. − Valaki fel akarja építeni! − tört ki belıle az indulat. 21
Lady Badminton úgy érezte, hogy innia kellene egy dupla whiskyt. Mégpedig azonnal. Szóda nélkül. − Fel akarja… építeni? Ezt nem értem. Lord Badminton ekkor mesélni kezdett. Elmondott mindent, ami az étteremben történt. Hogy találkozott Les Crockerrel, azzal az amerikai ficsúrral, aki borsot tört az orra alá a Nagy Szarvval kapcsolatban, és hogy Mr. Les Crocker milyen ajánlatot tett neki. Még egy csinibabát is felvonultatott, hogy vonzóbbá tegye az ajánlatát, de ez sem segített. Esze ágában sem volt elvállalni a megbízást. Lady Badminton úgy érezte, hogy megnyílik felette az ég, és világosan lát mindent, ami csak odafent van. Látja Istent a trónusán, körülötte a hozsannázó angyalokat, de fıleg azokat, amelyek a harsonákat fújják. És a harsonák hangját is hallotta. Éppen a torreádorindulót játszották. − Jól tetted − mondta szárazon a férjének. Lord Badminton elégedetten felsóhajtott. − Ugye?… Mit tettem jól? − Hogy nem vállaltad el. Végül is mit kellett volna csinálnod? − Nekem kellett volna vezetnem az expedíciót. Lady Badminton a férjéhez bújt. − Nem való már ez neked… Charles. − Ugye, hogy nem? Megkönnyebbülve mondta, de azért egy kis rozsda csak rátelepedett lelke fényes acélvázára. Lady Badminton legyintett. − Csinálják csak a fiatalok. Tudod, Charles, soha nem értettem, miért van az, hogy az igazán nagy feltárásokat a fiatalok vezetik. Csak nemrég jöttem rá. Tudod, miért? Mert bennük ott tombol a töretlen elszántság, az ı szemükben és szívükben még ég a tüz, ık még akarnak valamit a világtól, van bennük elég hiúság s a többi. 22
De nekünk már mi való? Melegedni a kandalló lágy sugaraiban és emlékezni. Apropó, Charles, nem akarnád megírni az emlékirataidat? Segítek benne szívem, ha óhajtod, elvégre úgysincs semmi dolgom. Lord Badminton bólogatott, pedig csak töredékek jutottak be felesége tirádáiból az agyába. Töretlen elszántság… szemükben ég a tüz… van bennük hiúság… s a többi. Oldalra hajtotta a fejét és gondolkodni próbált. Vigye el az ördög, hát benne már nincs semmi tüz? Még csak két éve múlt, hogy hazajött onnan, és máris mi lett belıle? Egy trottyos. Egy igazi trottyos. Neki már nem ég semmi a szemében − legfeljebb a szeme ég, ha soká olvas éjszaka; a múltkor is valami szar krimi miatt reggel hatig volt fent − s hiúság sincs benne. İszintén szólva már az sem izgatja, ha baromságnak mondják a Nagy Szarvval kapcsolatos elméletét. Lám csak, lám: milyen köny-nyedén megbocsátott annak a ficsúr Les Crockernek. Nem ég már benne harci tüz… Trottyos lett, nem is vitás! Aztán itt van a felesége is: a mindig káráló és kaparó Miss Amick. Még pattanásokat is kapott azóta, hogy ı trottyos lett. Az utóbbi idıben gyakran érzi rajta a whisky szagát. Elıbb azt hitte, iszik egy-egy kortyocskát néhanapján, de aztán szegénykém fellebbentette az igazság fátylát − valamitıl pattanásokat kapott és whiskyvel kenegeti ıket, hogy gyorsabban leszáradjanak. Az apjától tanulta a módszert, aki bányász volt egy kis vidéki faluban Hampshire környékén. Lord Badminton nem vette észre, hogy Lady Badminton félig lehunyt szempillái mögül feszülten figyeli. − Nem való nekünk már az ilyesmi, Charles − sóhajtotta, és megveregette a férje kezét. − Ideje lefeküdni. Két ilyen kikopott, öreg régész jobb, ha korán fekszik. 23
Lord Badminton engedelmesen lefeküdt. Hiába: reggelig nem volt képes lehunyni a szemét. Pedig nem is olvasott lefekvés elıtt krimit.
7 Míg Lord Badminton egyfolytában azon töprengett, hogy mi lenne a legjobb orvosság trottyosság ellen, két fontos dolog is történt. Az egyik abban az étteremben, ahonnan Lord Badminton korán eltávozott. Amint eltőnt a háta a kijárati ajtó mögött, Miss Ville-fort szomorúan felsóhajtott.
− Hát ez nem ment. Les Crocker azonban egyáltalán nem volt olyan pesz-szimista. − Szerintem pedig ment. − Ezt hogy érted? − Úgy ahogy mondom. Ráharapott az öreg. − De hát nemet mondott! − Na és? Nem mindenki mond azonnal igent. − Úgy érted, hogy… már tudja, hogy igent fog mondani? Les Crocker megcsóválta a fejét. − Még nem. Még aligha tudja. De már beleültettem a bolhát a fülébe. Biztos vagyok benne, hogy vállalni fogja. De ha nem vállalná, van még egy ütılapom. − Pénz? − hitetlenkedett Miss Villefort. − A hiúság − mondta Mr. Les Crocker. − Mindkettejük hiúsága. 24
8 A másik, ami ezen az éjszakán történt, jó messze játszódott le tılük; jó néhány ezer mérföldnyire, az Atlantióceán túlsó felén. A miami hurrikánfigyelı központ munkatársa, Joe Tereza szemét a Karib-tenger bizonyos pontjára irányította, és oldalba bökte kollégáját, Pete Finchley-t. − Hé! Pete! Alszol? − Aha. Mi van? − Figyeld ezt a kis micsodát itt! − Mi van vele? − Nem úgy néz ki, mintha kezdıdne valami? − Ott? − Én is csodálkozom rajta, de… hinnem kell a szememnek. − Ott nem szoktak hurrikánok születni. − Ezt mondta a nagyapám is, amikor a szomszédunknál beütött a balhé. − A nagyapád? Mit mondott? − Hogy fehér családban nemigen szoktak fekete gyerekek születni. És mégis megtörtént. − Ez akkor is furcsa. − Az is az volt. Joe Tereza felvette a telefont. Közölte a vonal túlsó végével, hogy gyanúja szerint éppen egy hurrikán van születıben a Karib-tenger meghatározott pontján. Ott, ahol még sosem született hurrikán. És ami legalább ennyire furcsa: sem a levegı, sem a víz hımérséklete nem indokolja a születését. Utánanézett az adatoknak, és mégis ez a helyzet. A jelentés aztán ment a maga útján. Sokan megkapták, elgondolkodtak rajta, meteorológiai adatokat kértek le, figyelmeztetéseket adtak ki, majd hátradıltek a 25
székükön, hogy megtettek minden tılük telhetıt az anyagi károk elkerülése érdekében. A hurrikán azonban errıl mit sem tudott.
9 Az elemzıközpontban enyhe zavarodottság uralkodott. Nem annyira persze, hogy kapkodni kezdtek volna, csak éppen nem értették a dolgot. A hurrikánok megszületésének szigorú szabályai vannak; jó néhány feltételnek teljesülnie kell ahhoz, hogy egy ilyen szörnyeteg a világra jöjjön. Kell hozzá meleg víz − bizonyos vízhımérséklet alatt nem jön létre olyan párolgás, amely a folyamatot beindíthatná −, és kell hozzá északról áradó hideg levegı, hogy a felszálló légmozgások által irányított vízpárát megperdítse. Ezenkívül meleg vízbıl nyert energiára is szükség van, hogy a már pörgı levegıt tovább forgassa. Csakhogy ezúttal mindez hiányzott. A víz hımérséklete még nem volt elég magas, s azok a hideg hullámok, amelyek északról húzódtak lefelé, túlságosan is gyengék voltak ahhoz, hogy a felszálló légmozgásokat megpendítsék. Már ha lettek volna ilyenek. Felszálló légmozgások azonban még nem alakultak ki, hiszen ehhez még nem volt elég meleg az idı. Szóval, lett volna magyarázgatnivaló éppen elég, ha valaki vette volna magának a fáradságot, hogy magyarázgasson. Ehelyett mindenki mással volt elfoglalva. Miamiban, fıleg Key Westen már deszkázták az ablakokat; Kubában
a párt kiadta a megfelelı utasításokat; Haitiben a fosztogató bandák a markukat dörzsölték. Vihar alatt ugyanis még eredményesebben lehet fosztogatni. 26
Amint az látható, mindenki gyakorlati tevékenységet végzett. Egyedül Joe Terezát nem hagyta nyugodni az elmélet. Itt volt ez a hurrikán, és képtelen volt megmagyarázni magának, hogyan került oda. Az újságok is közzétették már az elsı híreket: ebben az évben feltőnıen korán kezdıdik a hurrikán-szezon. Joe Tereza még egyszer átnézett minden adatot, majd mindent felpakolt a számítógépére, és lefuttatta a megfelelı programot. A számítógép pontosan azt jelezte, amit az esze: a hurrikánnak nem lett volna szabad megszületnie. Tereza ekkor arra az elhíresült mondásra gondolt, amely szerint a poszméhnek a számítógépes modellje szerint nem lenne szabad repülnie. A poszméh azonban szerencsére mit sem tud errıl, és vidáman repked virágról virágra. Valahogy ilyenféle volt ez a hurrikán is. Nem lett volna szabad lennie, és mégis volt. Ezt Pete Finchley mondta neki, aki úgyszintén egyre nagyobb érdeklıdést tanúsított a neveletlen hurrikán iránt, amely egyre csak kint forgott a Karib-tengeren. Egyelıre még nem döntötte el magában, hogy merre menjen. Pete és Joe Tereza hajnali ötkor is a számítógépeik elıtt ültek, és a monitoron forgó spirált bámulták. − Már kialakult a szeme − dünnyögte Finchley. − Méghozzá jó nagy. − Szerinted ez mit jelent? − Szerintem azt, hogy nem lesz gyenge a fickó. − Szerinted merre tart? − Szerintem semerre. Egyelıre forog, mint egy indián varázsló. − Mennyi a víz hımérséklete? Összevetették az adatokat, és megdöbbentek. A víz 27
hıfoka nemhogy emelkedett volna, hanem folyamatosan csökkent. Joe Tereza megcsóválta a fejét. − Tudod, mire gondolok, Pete? − Na, mire? − kérdezte a másik a monitorra bámulva. − Hogy ezt a hurrikánt idepottyantotta valaki. − Kicsoda? − Momentán a Jóistenre gondolok. Odafent ücsörög az öregúr a trónusán, és nyilván már beleunt az angyalok énekébe. Csináljunk már odalent egy kis balhét − gondolta, és a markába fújt egy tüdınyi levegıt… − Gondolod, hogy a mennyországban van levegı? − Valaminek csak lennie kell. Nem hiszem, hogy az angyalok vákuumban ücsörögnének. Különben vákuumban énekelni sem lehet. Szóval, az öregúr megpörgette a markában a levegıt, aztán lefújta a Karib-tengerre. Azóta is ott forog. Mivel a levegı átlátszó és mivel nem is figyelt rá senki, most fogalmunk sincs róla, hogyan került oda. Pete Finchley nevetni akart, de a torkán akadt a nevetés. Megdörzsölgette a gigáját, majd felpattant, és szó nélkül eliramodott valamerre. Még az ajtót is nyitva hagyta maga mögött. − Hé! Hé! − kiáltotta utána Tereza. − Hova a fenébe mész? Öt perc múlva Finchley visszatért. Egy papírlapot hozott magával, amelyet ki tudja, honnan szerzett. − Idefigyuzz és dobd el magad! − mondta, és Tereza markába nyomta a papírt. Joe Tereza megnézte lapot. Elıbb csak kontinensek körvonalait látta rajta, aztán ide-oda repkedı nyilakat, amelyek a szélirányokat mutatták. − Mi a fene ez? 28
− A Himalája − mondta Finchley a papírra bökve. -Lejjebb India. − Aha. És mi van vele? − Onnan jött a szél. − Honnan?
− A Himalájából. Tereza még egyszer megbámulta a nyilak útját. Lehet, hogy Pete-nek igaza van? Szelek érkeztek a Himalájából, és végigszáguldottak Indián. Megtörtént ez már máskor is, és nem okozott különösebb riadalmat. Mióta a világ világ, szelek születnek a Himalájában és néha lecsapnak Indiára. − Látom − morogta. − Mi van vele? Finchley a papírra bökött. − Lucy jegyezte fel az adatokat. Akkor ügyet sem vetettem rá, azt hittem, hülyéskedik. Lucy azt mondta, hogy eltőnt egy szél. Méghozzá elég erıs szél. Errıl van szó! Tereza még egyszer megnézte a papírt, és azt a következtetést szőrte le belıle, hogy vagy Finchley buggyant meg, vagy ı, sıt arra is volt némi esély, hogy mind a ketten. − Mi tőnt el? − nyögte. − A szél. − Ez a szél…? − Ez. Nézd csak a papírt: nincs sehol. Innentıl idáig rendben van, erre kellett volna fújnia, de itt már állt a levegı. − Megállt? − Semmi nem indokolja. Erejét tekintve nem lett volna szabad megállnia. − Hm. Akkor hova lett? − Ez a kérdés. − Vagy Burma vagy Banglades felé fordult. − Vagy kiosont a tengerre. Ahogy elnézem az adatokat, megtehette. Csakhogy ezután csökkennie kellett volna a sebességének. 29
Tereza gyanakodva bámult Finchley-re. − Mi az ördögöt akarsz ezzel mondani? Finchley megvakargatta az orra hegyét. − Csak a végén mondd, hogy megırültem. Képzeld el, hogy a Himalájában keletkezik egy jó erıs légáramlat, és elindul lefelé, Indiának. Elég erıs ahhoz, hogy megtépje a pálmákat, és hogy kisebb zőröket okozzon, ahhoz azonban gyenge, hogy felkeltse a meteorológusok megkülönböztetett figyelmét. Ez a szél aztán egyszer csak eltőnik. Pedig nem lenne szabad eltőnnie. Semmi nem indokolja az eltőnését. − Hm. − Valamerre elfordul, és kirepül az Indiai-óceán fölé. Rajta is átrepül, a Csendes-óceánon is, és most itt van. İ az. A mi kis hurrikánunk. Joe Tereza felnevetett. − Ilyen nincs! A hurrikánok nem így keletkeznek. Ezt te is tudod. − Persze, hogy tudom. És ez mégis így keletkezett. − Jól van − bólintott Tereza. − Csak aztán rajtam kívül el ne mondd senkinek! Különben is… miért éppen erre tartana? − Meg akarja támadni Amerikát. − Hülye vagy? Csak nem képzeled, hogy terroristák kerítették hatalmukba, és most a nyakunkra küldik? Finchley megcsóválta a fejét. − A mai világban már semmi sem elképzelhetetlen.
10 A hurrikán mindenesetre ott táncolt az orruk elıtt, és bármennyire is nem lett volna szabad, egyre csak növeke30
dett az erıssége. A legutolsó mérések szerint majdnem kétszázötven mérföld sebességgel forgott. − Te jó isten! − nyögött fel Goodbridge admirális, mikor megkapta a meteorológiai adatokat. − Mi a szar ez? Olyan sokáig beszélt a különbözı meteorológiai állomásokkal, a fıparancsnoksággal, és mindenkivel, akit illet, hogy egészen berekedt tıle. „Szabad világ” volt a fedıneve annak a flottamanıvernek, amelyre közvetlenül a hurrikán közelében került sor. Most éppen azt játszották, hogy orosz és venezuelai hajók támadják meg ıket, némi bolíviai segítséggel. Ehhez persze fel kellett tételezniük, hogy a venezuelaiaknak és a
bolíviaiaknak is komoly tengerészeti egységeik vannak, de hát feltételezni mindent lehet. Fı, hogy a gyakorlat jól sikerüljön. Manson kapitányt kellemetlenül érintette a vihar felbukkanása. − Ó, ezek a rohadt hurrikánok! − dühöngött. − Miért mindig éppen az én levesembe köpnek bele? Három évvel ezelıtt is… − legyintett, és megpróbálta elhessegetni a kellemetlen emlékeket. Bizony, három évvel ezelıtt elkapta egy hurrikán, és csak jó kapcsolatai mentették meg, hogy nyugalomba ne küldjék. Most pedig itt egy újabb forgószél a nyakán. Manson admirális mindazonáltal igyekezett a helyzet ura maradni. − Merre tart? − kérdezte az ügyeletes meteorológust. − Egyelıre semerre, uram. − Akkor mit csinál? − Áll és forog. Manson kapitány úgy gondolta, hogy amit a hurrikán csinál, azt csinálják ık is. Állnak és forognak. Csakhogy a feltételezett venezuelai hajók nem álltak és nem forogtak. İk az elızetes tervnek megfelelıen 31
támadóan közeledtek feléjük. Manson kapitány éppen akkor kapta róluk az elsı híreket, amikor a meteorológiai részleg közölte vele, hogy a hurrikán is elindult. − Mekkora a sebessége? − kérdezte a meteorológust. − Harminc mérföld. − Naponta? − Óránként. Manson kapitány felrántotta a szemöldökét. − Kurva gyors. − És kurva erıs − mondta a meteorológus. − Ötös a rohadék. − Most akkor mit csináljak? − tette fel Manson a kérdést néhány perccel késıbb Goodbridge admirálisnak. − Tőnjenek el onnan − utasította az admirális. − A tengeralattjárókat már elzavartam. − Miért? Azok is voltak a környéken? − kérdezte a kapitány. Goodbridge admirális sóhajtott. Igaza volt annak, aki kabaréhoz hasonlította a tengeri hadgyakorlatokat. Jót lehet röhögni rajtuk − amíg csak el nem süllyed alattunk a hajó. A meteorológia röviddel ezután megadta a megváltozott irányt. Manson kapitány biccentett, és tudomásul vette. A hadgyakorlat befuccsolt ugyan, de legalább kikerülik a vihart. Kinek van kedve ötös hurrikánban a tengeren hintázni. Csak egyet nem ért. Hogyhogy azok az ökrök a Pentagonban nem vették észre idejében a vihart? És különben is, milyen vihar ez? Ötös hurrikán? Kész röhej. Hurrikánszezon elıtt? Még az öregapám sem hallott ilyet… Ahogy utasították, igyekezett elpucolni a vihar elıl. Szerencsére nem nagykiterjedéső, nem lesz nehéz kitérni az útjából. 32
Mindeközben a venezuelai hajók és a velük megütközni kész flottaegységek baráti közelségben kerestek menedéket a hurrikán elıl. Manson kapitány is békésen szemlélte a még simának tőnı tengert, amikor a meteorológia ismét jelentkezett. − Megadom az újabb koordinátákat. − Mi van? − hökkent meg a kapitány, félretolva a meteorológusát. − Itt Manson. Mi van? − Újabb koordinátákat adok, kapitány. − Mi a fenének? − A szél irányt változtatott. − Merre tart? − Éppen maguk felé. − Én felém? − A gyakorlatozó egységek felé. Pontosan olyan széles a frontja, mint az a terület, amelyen a gyakorlatozó egységek hajóznak. − Ez meg mi a franc? − ámult el a kapitány. − Új irányt adok. És a sebességét is megadom. Manson kapitány feje búbjára tolta a sapkáját.
Ennek már a fele sem tréfa. − Jól van − morogta az ismerıs meteorológusnak. -Elhúzok innen a francba. Fél óráig sem tartott az útja, amikor a meteorológia ismét jelentkezett. − Új irányt adok. Manson kapitány eltátotta a száját. − Hova újat? A meteorológus hangja kicsit riadt volt. − Most éppen a szél haladási irányában vannak. − Az imént is ott voltunk. De attól eltértünk! − Irányt változtatott a nyomorult. így történt, hogy Manson kapitány és a többi kapitányok − negyedóráról negyedórára voltak kénytelenek 33
elforgatni a hajóik orrát. Merthogy ez a hurrikán nemcsak születése miatt volt különleges, hanem a sebessége és egyéb tulajdonságai miatt is. Például rendkívül gyakran és rendkívül gyorsan változtatta az irányát és a kiterjedését. Hol összement a spirálja, hol pedig szétterült. − A büdös francba! − dühödött fel a hatodik irányváltoztatásra a kapitány. − Úgy bolyongok, mint egy részeg ló, és még mindig felém tart. Nem szórakozik maguknál valaki velem? − Szó sincs róla, uram − védekezett a meteorológus, aki már beletörıdött, hogy nem a hajó ügyeletes meteorológiai tisztjével, hanem magával Manson kapitánnyal kénytelen társalogni. − Ez már nem gyakorlat. Legalábbis asszem. Manson kapitány ismét irányt változtatott, minek következtében váratlanul megpillantotta a bolíviai hajókat. − Alaposan összetömörültünk − morogta Bold elsı tisztnek. − A szél is − mondta Bold. − Hogyhogy? − Ha a hajók eltávolodnak egymástól, szélesedik a sávja, ha összetömörülünk, ı is csökkenti a sávszélességét. − Ez valami vicc? − Nem vicc, uram. Ekkor Manson kapitány agyában felsejlett valami. Ami nem igazán tetszett neki. − Figyeljen ide, Bold − mondta az elsı tisztnek. -Szörnyő gyanúm támadt. − Éspedig, uram? − Ez a rohadék vihar… szarakodik velünk. − Erre már én is gondoltam, kapitány. − Hm. És mit gondolt még róla? 34
− Hogy nem véletlenül gyakorlatozunk itt, uram. − Azaz? − Ez a gyakorlat a venezuelai és bolíviai támadással csak… figyelemelterelés. − Hm. És mi az igazi helyzet? Az elsı tiszt nyelt egyet. − Megmondhatom, uram? − Azért kérdeztem. − Szerintem, uram − hajolt felé az elsı tiszt −, új fegyvert próbálnak ki. − Hm. És milyen fegyvert? − A hurrikán fegyvert. Úgy látszik, sikerült a tudósoknak hurrikánt csinálniuk. Úgy értem, mesterségeset. − Hát ez nagyszerő. − Én is így gondolom, uram. − Csak az nem kifejezetten az, hogy éppen rajtunk próbálják ki. − Azt hiszem, a döntı pillanatban leállítják. Most még követ bennünket, nyilván az irányítását gyakorolják, de ahogy elérne bennünket, leállítják. Manson kapitány megvakargatta a fejét, sapkája alá dugva a mutatóujját.
− És ha nem? Vagy nem sikerül nekik? Az elsı tiszt arca elszürkült. − Akkor az isten irgalmazzon nekünk, uram. Egy ötös hurrikánnal találkozni a tengeren… Hátha még azt is tudta volna, amirıl Manson kapitány is csak percekkel késıbb értesült. 35
11 Manson kapitányt ismét az elsı tiszt szakította ki borús gondolataiból. Éppen a hajóhídon állva bámulta a felcsapó hullámokat. A meteorológia percek óta hallgatott, neki pedig nem volt bátorsága újabb adatokat kérni. Szörnyő balsejtelem zúdította rá az árnyékát. Ha ez a valami találkozik velük… − Richards admirális úr óhajt beszélni önnel, kapitány! A kapitány a rádióhoz sietett. − Richards? − Én vagyok, Jeff. Hogy vagy? − Nem valami jól. Mi a helyzet? − Figyelj, Jeff. İszinte leszek. Van valami, amit nem értek, és amit senki sem ért. − A viharról van szó? − Róla. Figyelj, Jeff. Az a helyzet, hogy az nem egy normális vihar. − Akkor milyen? − Ez az, hogy senki nem tudja. Összecsıdítettünk néhány szakembert, a mieink is köztük vannak, de egyelıre csak sötétben tapogatódzunk. − Mit tudtok egyáltalán? − Hogy egy rohadt nagy vihar tombol a környéketeken, Jeff. Eddig ötös volt, de most már… − Stop! Hatos erısségő nincs is. − Eddig nem volt, Jeff. − Sebessége? − A forgási sebessége… négyszáz mérföld. − Ez lehetetlen! − És egyre növekszik. A haladási sebessége is megnıtt. És gyakran változtatja az irányát. − Ezzel tisztában vagyok. Mit mondanak, mitıl lett ilyen erıs? 36
− Fogalmuk sincs róla, Jeff. Sokan azt mondják, nem normális hurrikán. Nem úgy keletkezett, ahogy a hurrikánok keletkeznek. − Akkor hogyan? − Lehet, hogy a Föld bizonyos anomáliái hozták létre. Mint például a Föld magjának a mozgása, és az ennek következtében bekövetkezı mágneses pólusváltás. − Ez… lehetséges? − Ki tudja? De beszélnek napfoltokról is. − Azok is vannak? − Most éppen kettı is, és állítólag igen nagyok. Néhányan a globális felmelegedésre esküsznek. Mások pedig azokra a köcsög fizikusokra gyanakszanak, akik Svájcban éppen azzal szórakoznak, hogy feketelyuk-tölteléket csináljanak belılünk. Lehet, hogy már benne is vagyunk egyben. − A francba is! − szitkozódott a kapitány. − Végül is miért hívtál fel? Talán búcsúzni akarsz tılem? − Nincs kizárva − sóhajtotta Richards admirális. -Már nem tudtok kitérni elıle. Követ benneteket. Mintha csak esze vagy nyomkövetıje lenne. Amerre fordultok, arra fordul ı is, és ha szétváltok egymástól, ı is szétterül, ha tömörültök, ı is… − Végül is mi a szart akar tılünk? Richárd rövid ideig hallgatott. − Ha szerencsétek van − mondta végül −, csak megfigyel benneteket. Esetleg ijesztget. Ha nem… − Akkor mi van? − Akkor az isten irgalmazzon valamennyiünknek, Jeff. − Inkább nekem, mi? − Nekem is, Jeff. Ha ez a szörnyeteg rátok támad, nem tudom, megkíméli-e Miamit. − Uram… kapitány úr! − szólalt meg mellette egy rémült hang. − Alighanem itt van a nyakunkon. 37
Manson kapitány leejtette a rádiótelefon kagylóját, és döbbent tekintettel a felhıkarcolónyi magas vízfalat figyelte, amely feléjük közeledett. Már arra sem maradt ideje, hogy keresztet vessen.
12 Az elkövetkezı években, amelyeket az éghajlatváltozások kutatói összefoglaló néven szélkorszaknak neveztek, megbolydult a világ; mondhatni úgy is, hogy a feje tetejére állt. Ami ezúttal szó szerint értendı. Fejük tetejére álltak a hajók a tengeren; fejük tetejére álltak az autók és az autóbuszok az országutakon, a házak, sıt még néhány vonat is a feje tetejére állt Afrikában. Mindezen fejreállások oka a szél volt, amely váratlanul csapott le az említett objektumokra. De lecsapott a városokra és a falvakra is. Olyan helyeken zúdult tornádó a védtelen lakosokra, ahol emberemlékezet óta ismeretlen volt az ilyen jelenség. Sıt még azelıtt is. A meteorológusok szerint azokon a vidékeken egyáltalán nem lett volna szabad forgószélnek létrejönnie, de mégis létrejött valahogy. A változások okára természetesen sokféle magyarázat született. Magyarázták a Föld fizikájával, az addig megszokott folyamatok változásaival, földön kívüli jelenségekkel − napfoltokkal, napszéllel −, az igazság viszont az volt, hogy senki nem volt képes hiteles magyarázatot adni a történtekre. Mintha a szelek egyszerre csak tudatos lényekké változtak volna, és szándékosan rombolták volna az emberek alkotásait. Egy nagytekintélyő fizikus szerint olyan volt ez, mint korábban a rabszolgalázadások. A megnyomorítottak fellázadtak uraik ellen, és kegyetlenül kínpadra vonták ıket. 38
A kutatóintézetekben lázas munka folyt. A tudósok mértek, regisztráltak és számoltak. Felmérték a károkat, határoztak a kármentesítésrıl, az újjáépítésrıl; figyelıszolgálatokat szerveztek, tökéletesítették az elırejelzést. Egyet azonban képtelenek voltak megtenni. Képtelenek voltak rábukkanni a jelenség okára. Senki nem tudta, honnan és miért fúj a szél. Ha akadt az eseményekbıl levonható tanulság, akkor az az volt, hogy még jobban meg kell erısíteni az épületeket. A romok vizsgálatakor megállapították, hogy a régi, elkopott szerkezetek nem tudtak ellenállni a szél erejének; a traverzek meghajlottak, a szegecsek kipattantak a helyükrıl, a cserepek mérföldnyi messzeségre szálltak a háztetıkrıl. Nem sokkal az elsı események bekövetkezte után új iparágak kezdték bontogatni a szárnyaikat. A vasszerkezeteket még szilárdabbra készítették, törhetetlen cserepeket gyártottak, összeroppanthatatlan betongerendákat csináltak. Igyekeztek velük beépíteni minden szabad négyzetmétert. Igyekezetüknek meg is lett az eredményre. A szelek már képtelenek voltak leszakítani a hidakat, összetörni a cserepeket. A fúrótornyok és a szélkerekek se voltak már veszélyben. Aztán egyszerre csak leálltak a szelek. Még annyi sem fújt, mint a rendkívüli események beköszönte elıtt. Az emberek fellélegeztek. Senkit nem érdekelt − néhány tudóst kivéve −, hogy mi okozta az anomáliákat; az volt a fı, hogy rendbejött minden. A világot csak annyiban érdekelte a szélkorszak, mint az ısidık jégkorszakai. Volt, elmúlt. Remélhetıleg nem is tér vissza soha többé. Persze akadtak azért kutatók, akik azt állították, hogy a dolog korántsem ennyire egyszerő. Jégkorszak is bekövetkezhet bármikor, akárcsak a szélkorszak. Egyiknek 39
sem ismerjük a pontos okát, ez pedig annyit jelent, hogy felkészülni sem vagyunk képesek a fogadásukra. Csak akkor tehetünk valamit ellenük, ha már a nyakunkon vannak. A kutatók zöme − azért is, hogy megnyugtassa a világot − arra esküdött, hogy a szélkorszak csak múló és egyedi jelenség volt a Föld történetében, és nem köszönt ránk soha többé. Csak kevesen hirdették, hogy a csend, amely körülölelte a világot, csak idıleges, és bármikor vége szakadhat. Bármikor bekövetkezhet a szél újabb támadása. Lehet, hogy ez az idı csupán a vihar elıtti csend ideje. Az emberek elolvasták ezeket a huhogó cikkeket, szörnyülködtek rajtuk, aztán letették az
újságjaikat és a dolgukra mentek. Ez volt minden, amit tehettek.
13 A férfi érezte, hogy a lány már percek óta figyeli. Felemelte a fejét és visszanézett rá. A lány arca ködben úszott. A férfi nem tudta, hogy az elfogyasztott whiskyk okozzák-e a ködöt, vagy a ködgép, amely idınként felhıkkel árasztotta el a go-go girlöket. Ivott, mint a gödény, és arra sem emlékezett, hogy mikor került ebbe a bárba. Úgy egyébként feltőnıen aktív volt ezen a napon. Már reggel elkezdte az ivást; délben csak icipicit evett, aztán erre az icipicikére is ráivott, méghozzá nem is keveset. Most pedig itt áll ennél az ismeretlen bár pultjánál, és csak úgy dönti magába az italt. A lányt észrevette, a két fickót viszont nem. Ott ültek nem messzire tıle és az asztal lapjára lógatták a fejüket. 40
Tudták, mi a dolguk, és nem is akarták elsietni. Mindennek eljön a maga ideje. A férfi többször is távozni akart, de mindannyiszor megakadályozta benne valami. Hova a fenébe menjen? Talán haza? De hát mi a fenéért menne vissza egy üres lakásba? Aludni úgysem lenne képes, itt legalább nincs egyedül. Itt van például a lány szürke szeme. Ha lenne némi önbizalma, akár azt is hihetné, hogy megtetszett neki. De hát miért lenne önbizalma? Neki, aki már nem kell senkinek? Az ı csillaga már lehanyatlott, és azok a rohadékok tehetnek róla egyedül. Vajon miért éppen vele kellett elbánniuk? Bár azt gyanítja, hogy rövidesen elbánnak az egész világgal. Újabb italt kért. Amikor a csapos felszólította a fizetésre, biccentett és fizetett. Szerencsére pénze még van. Kap annyi járadékot, hogy ha nem is nagy lábon, de azért megélhet belıle. Akár dolgozni is elmehetne, ha akarna. De egyelıre nem akar. Nem is biztos, hogy tudna. Azóta valahogy képtelen rávenni magát a munkára. Mi értelme van egyáltalán bármit is csinálni? Hiszen elıbb-utóbb úgyis tönkremegy. És az orvos? − feleselt benne gyakran egy hang, amikor keserves gondolataival küszködve eljutott idáig. -Eszerint az orvos is felesleges munkát végez? Elvégre minden beteg elıbb-utóbb meghal. Szórakozzanak csak az orvosok a saját problémáikkal − zárta le ilyenkor a vitát. − Én is megvagyok valahogy a magaméval. De nem volt meg. Egyre többet ivott, és egyre csak halogatta az idıt, hogy újra munkába álljon. Ha kell még egyáltalán valakinek… Ismét magán érezte a szürke szemő nı tekintetét. Ez meg vajon mi az ördögöt akarhat tıle? Éppen ı tetszett meg neki? Azt még a homályon keresztül is jól látta, hogy 41
vannak a közelében sokkal különbek is. Vagy csak beképzeli magának, hogy a lány figyeli? Begyőrte maradék pénzét a zsebébe, és megitta a whisky-jét. Éppen azon töprengett, hogy igyon-e még egyet, amikor a lány tekintete ismét feléje villant. Ne igyál! − sugározta a szeme. − Ne igyál többet! A férfi még részegen is meghökkent. Mi a fene? A lány szólt hozzá? De hát hogy szólhatott volna, amikor a távolban van, valamiféle ködfelhık mögött? Húszlépésnyire is lehet tıle. És nem mozog a szája. Akkor meg hogy az ördögbe lehet, hogy hallja a hangját. Ne igyál, ne igyál! Miért ne igyak? Kifelé! − szólt rá ismét a lány − Ideje hazamenned! Gyerünk, kifelé! A férfi megrázta a fejét. A fenébe is, ez már a delírium tremens. Nıi szemek beszélnek hozzá. Még jó, hogy a fehér egereket vagy a fehér elefántokat még nem látja. Persze, ha így folytatja, annak is eljön az ideje. Méghozzá hamarosan. Kifelé! − hallotta ismét a kemény hangot. − Kifelé, Carlo! Ez még a nevemet is tudja − hökkent meg a férfi. − Vajon honnan a fenébıl ismerem? Megpróbált odainteni neki, de már nem látta a szemeket. Lehet, hogy nem is voltak sehol, csak úgy képzelte? Akkor viszont iszik még egyet. És különben is… neki ne mondja meg senki, hogy mennyit igyon. Ha úgy tartja kedve…
Felemelte a kezét, hogy intsen a csaposnak… azaz csak felemelte volna, de a karja nem engedelmeskedett az akaratának. Hiába próbálkozott, nem ment. Mintha odaragadt volna a pulthoz. Állt a pultnál, keze a bádogon, és nem volt képes felemelni. A férfi még mindig nem látta be, hogy miért ne ihatna egy búcsúwhiskyt. De hogy igyon, amikor nem képes megmozdítani a kezét? 42
Azért is megissza azt a rohadék italt. Kéz nélkül is megissza. Szól a fiúnak, hogy öntse a szájába. Furcsa kérés, de errefelé nem lepıdnek meg semmin. Kitátja a száját, a csapos meg beleönti. Csakhogy a száját sem volt képes kitátani. Arra sem volt képes, hogy figyelmeztesse a csapost szorult helyzetére. Hogy nem mőködik sem a keze, sem a szája. A lába azonban jól mőködött. Kicsit próbálta ugyan csak megmozdítani, de azonnal megmozdult. Nincs mese, le kell lépnie. Halvány aggodalom futott át rajta, hogy nem kapott-e agyvérzést, de aztán csak legyintett magában. Na és, ha azt kapott? Fércmő ı maga is, mint amilyen fércmőveket csinált eddig. És ı is összeomlott, mint ahogy azok is ösz-szeomlottak. Észre sem vette, mikor indultak el a lábai kifelé. Már majdnem kilépett az ajtón, amikor magához tért. − Jézusom! − hökkent meg. − Hova a fenébe megyek én? Nem akarok menni és mégis megyek. Mintha azok a rohadékok fújnának elıre. Ekkor döbbent rá, hogy mi is történik vele. Azok a szörnyetegek mesterkednek valamiben. Rájöttek, hol bujkál, és a nyomába eredtek. De hát miért kell nekik azok után… istenem, miért? Már kint is volt az ajtón. A furcsa, ismeretlen erı balra fordította. Fel akart kiáltani, hogy neki jobbra kellene fordulnia. Hova a fenébe megy vajon? Miért éppen ebbe a sötét, büdös sikátorba? Hamarosan azt is megtudta. Alig lépett néhányat, máris késpengét érzett a torkán. Hangot nem hallott; a pengét viszont jól érezte. Méltó befejezés − gondolta. − Éltem harminckilenc évet. Volt, amikor jól, volt, amikor még jobban. Még boldog is voltam, amíg ezek a rohadékok bele nem köptek a levesembe. 43
Érezte, hogy kizsebelik. Valaki suttogott a füle mellett, de nem értette, mit. Egy kutató kéz kirántotta a tárcáját a zsebébıl, a pénzét a másik zsebébıl, sıt még a zsebkendıjét is kirángatták. Nem tudta, hányan vannak a támadói, alig látott belılük valamit, abban azonban biztos volt, hogy a bártól követték idáig. Részeg, megmar-kecolják. Örülhet, ha nem ölik meg. Bár ki tudja? Talán jobb lenne, ha végeznének vele. A történtekre nem igazán emlékszik jól. Csupán arra, hogy a földön fekszik, valaki belerúg, majd valaki megfogja a kezét és rángatni kezdi valamerre. − Üljön a falhoz − suttogta a fülébe egy nıi hang. -Húzódjon a falhoz! A férfi lerogyott a téglafalhoz. Érezte, hogy valami gömbölyő keményre, talán egy emberfejre ült. Maga alá nyúlt és kihúzta a feneke alól. Erıs káposztaszag áradt felé. − Ez meg ki a franc? − hallott egy meghökkent hangot. − Figyeld csak… ez meg ki a franc? − Egy csaj − mondta egy másik hang. − Mi a francot akar ez itt? − Az a kérdés, hogy mi akarunk-e valamit tıle. − Ez nem is kérdés. Nézd csak, de csinos a kicsike! Hova, hova, bébi? Soha nem figyelmeztetett az anyukád, hogy éjszaka ne mászkálj egyedül sötét sikátorokban? Állj csak meg, szépségem! A férfi szeme elıtt valahogy kitisztult a világ. Már az erısen rothadó káposztafejet is jól látta maga mellett. És az asszonyt vagy lányt is látta. Vékony, hajlékony lány volt, szeme kéken villant egy ráirányzott elemlámpa fényében. Istenem, ez az a nı! A bárból! İutána jött vajon? És a pasasok? − Egyedül csatangoltál a sikátorban, ezért büntetést érdemelsz − mondta egy hang. − Igaz, Earl? 44
− Az a legkevesebb.
− Elfenekelünk, mint a rossz kislányokat szokás. Igaz, Earl? − Az a legkevesebb. − Kapd már el, Earl, és húzd le a nadrágját. A fenekelés nadrág nélkül a leghatásosabb. − Az a legkevesebb − mondta Earl. A férfi a falnál tudta, hogy segítenie kellene a nınek, de moccanni sem tudott. Lábai, úgy látszik, idáig bírták. Megpróbált felemelkedni, aztán abba is hagyta. Amit látott, még a maradék erejét is elvette. Hangosan csattant valami, majd az elemlámpa lehullott a sikátor kövére. Halvány fényénél elıbb egy kést látott megvillanni, majd három sötét alakot pillantott meg, amint egymás körül köröztek. Mint a felhık az égen. Eltávolodtak egymástól, majd ismét egymás távolságát keresték. − Jaaaaaj! − ordított fel hirtelen egy férfihang. -Jaaaaaj! Mit csináltál… Jaaaaj! Earl! Ez belém szúrt! Megszúrtak, Earl! A férfi már csak két alakot látott a sikátorban. A harmadik a kövön feküdt. − Megöllek! − fenyegetıdzött a férfi. − Megöllek! Aztán ismét egy jajveszékelı kiáltás. − Jaaaaj! Megszúrtak! Jaaaaj! Valaki elkapta a könyökét, és felrántotta a földrıl. − Jöjjön! Le kell lépnünk! Mielıtt a zsaruk ideérnének. A férfi érezte, hogy a sikátor kijárata felé vonszolják. Ekkor döbbent rá, hogy már beszélni is tud. Úgy bukkantak ki a száján a szavak; olyan nehézkesen és csikorogva, mintha rozsdásak lettek volna. − Kicsoda… maga? − Ruth − mondta a lány. 45
− Üdv, Ruth. Most hova… megyünk? − Magához − mondta a szürke szemő nı. − Tudja egyáltalán… hol lakom? − Tudom − mondta a nı.
14 A férfi késı délelıtt ébredt. Kicsit hullámzott elıtte a világ, de hamar megállapodott. Nyomban a whiskysüveget kereste az ágya mellett, de nem találta. Ki akart mászni az ágyból, ám nyílott az ajtó és álmai szıke asszonya lépett be rajta. Kezében tálcát tartott. A férfi orrát megütötte a forró kávé semmihez sem hasonlítható illata. Úgy bámulta a nıt, hogy majd kiesett a szeme. Még álmodom, mindig álmodom − gondolta. − Mindenesetre sokkal kellemesebb ez az álom, mint amikor a sikátorba álmodtam magam. Egyáltalán nem hiányzik a seggem alól a rohadt káposzta. A nı halványan elmosolyodott. − Itt a reggelije, Mr. Negroponte. Negroponte kidülledt szemmel meredt a csodára. − Maga… ismer engem? − Futólag − mondta a szürke szemő. − Én is… ismerem magát? − Nem hiszem. Sıt biztosan nem. − De neve csak… van? − Ruth. − Milyen Ruth? − Csak Ruth. Negroponte nyelt egyet. Érezte, hogy olyan száraz a szája, mint a sivatagban heverı tevegané. 46
− Hogy kerül… maga ide? − Hazahoztam az éjszaka. Csúnyán elázott. Aztán itt ragadtam. − Tudta, hogy hol lakom? − Tudtam. − Honnan? A nı ismét elmosolyodott. − Igya meg a kávéját. Jót tesz. Negroponte egyre többre emlékezett vissza az éjszakából. Egyelıre némán figyelte, amint a nı
leteszi a tálcát az ágya szélére. − Egy… sikátorra emlékszem − mondta aztán a lánynak. − Aha. − Maga ott… volt, ugye? − Aha. − Maga megvédett engem… Sajnos vagy szerencsére, részeg voltam. Nem emlékszem túl sokra. Megtámadtak… engem? A lány bólintott. − El akarták venni a pénzét. − Sikerült legalább nekik? − kérdezte savanyú mosoly-lyal Negroponte. − Nem hiszem. Bár nem kutattam ki a zsebeit. Negroponte beleszagolt a kávéjába. − Nyugodtan megihatja − mondta a lány mosolygós hangon. A hangja mosolygott ugyan, de az arcán Negroponte nem látott szemernyi mosolyt sem. − Nincs benne semmi, ami ne lenne belevaló. − Az a kérdés, mi való bele − óvatoskodott Negroponte. A nı felemelte a kezét, és Negroponte felé mutatta a tenyerét. − Nincsenek rossz szándékaim. Ha azok lennének… maga már… Tudja. 47
− Tudom − biccentett Negroponte. − Azért mégiscsak megkérdezhetem, hogy kicsoda maga? − Talán az ırangyala − mondta a szürke szemő lány. − Talán a kísértıje. Ki tudja? − És… mit óhajt tılem? − kérdezte kíváncsian az építész. − Ez a kérdés − mondta a lány. − Valamint az, hogy mit óhajt megtenni.
15 Negroponte úgy döntött, hogy megissza a kávéját. A lánynak igaza van: ha rossz szándékai lennének, bármit megtehetett volna vele, amíg öntudatlan állapotban volt. A kávé ízlett, nem érzıdött furcsa mellékíz rajta. Persze − gondolta Negroponte − vannak színtelen és szagtalan mérgek is, amelyeket még a legfinomabb vegyelemzés sem képes kimutatni. Csak éppen miért? Ki akarna eltenni láb alól egy lecsúszott építészt? Fenékig itta a kávéját, aztán a lányra nézett. − Talán kezdjük elölrıl -javasolta. − Nem sokra emlékszem az éjszakából. Remélem, nem vettem feleségül magát? − Miért? Baj lenne? − kérdezte a lány némi kacérsággal a hangjában. − Csak azért kérdezem, mert, ahogy látom, otthon érzi magát. Ne sértıdjék meg − tette aztán hozzá gyorsan. − Valóban érezze otthon magát! − Nem vett feleségül − mondta a lány. − Csupán beleesett a csapdámba. − Éspedig? − tudakolta Negroponte. − Arra azért valamelyest csak emlékszik, hogy két ember is megtámadta magát? 48
− A pénzemért. Ezt már mondta egyszer. − Akkor most mondom másodszor. Én pedig… hm… megöltem ıket. Negroponte gyomrában megfordult a kávé. − Mit csinált?! − Megöltem ıket. − Jézusom, hogyan? − Késsel. − Úristen! − csapott a homlokára Negroponte. -Eszerint mégsem álmodtam. − Félig magánál volt. − De hát… miért? − Mert, ha nem ölöm meg ıket, ık öltek volna meg bennünket. Azonkívül engem meg is erıszakoltak volna. − Jézusom, de hát miért avatkozott bele a dolgomba? Kifosztottak volna és kész! Lehet, hogy meg is vertek volna, de ez még mind nem indok arra… − Nem hagyhattam, hogy kikészítsék. − Miért, az istenért? A lány rámosolygott.
− Mert maga kell nekem, Mr. Negroponte.
16 Negroponte idegesen az ajkába harapott. Valami történik itt, de vajon mi a fene? − Nem értek semmit − csóválta meg a fejét. − Ha talán lenne szíves… A lány megfogta a karját és megszorította. − Egyelıre egyet kell felfognia. De azt minél gyorsabban. Tehát: megöltem a támadóit. Világos? − Az, de… 49
− Semmi de. Késsel öltem meg ıket. A kés ott maradt a sikátorban. − A francba! Vissza kell mennie érte, amíg nem késı! Hány óra van egyáltalán? − Már késı − legyintett a lány. − A halottakat már megtalálták. A kést még nem. Jól eldugtam. − Eldugta? Hová? − Jó helyre. − Ha megtalálják, magának vége. Leveszik az ujjlenyomatot… − Ahogy mondja. Csakhogy nem nekem lesz végem, Mr. Negroponte. − Nem magának? − nyelt egyet Negroponte. − Akkor kinek? Talán a nagynénikémnek? A lány mosolygott. − Önnek, Mr. Negroponte. − Nekem?! − bıdült el Negroponte, és akkorát ugrott, hogy a tálcáról lerepült a pirítós kenyér, és egy üres fotelbe esett. − Nekem? Ugyan miért? A lány tovább mosolygott. − Mert annak a késnek a nyelén az ön ujjlenyomatai vannak, Mr. Negroponte.
17 Carlo Negroponte nem volt ostoba ember. Gyorsan felfogta, hogy csapdába csalták. Mielıtt a lány védekezhetett volna, elkapta a karját, magához rántotta, majd járomba fogta a nyakát. − Most aztán beszélj! − sziszegte a képébe. − Ha nem nyitod ki a szádat, eltöröm a nyakad. Megtehetem, mivel… 50
− Olyan büszke a két fekete övére? − nyögte a lány. − És ki is töröm. Isten engem úgy segéljen! − Jobban tenné, ha eleresztene − nyögdécselte a lány. − Mert ha nem, akkor mi lesz? − Megbánja. − Szeretném én azt látni. Szóval, cicus, nyisd ki a szádat. Mi is a helyzet azzal a késsel? A következı pillanatban éles, semmihez nem hasonlítható fájdalom járta át minden tagját. Ráadásul valaki a fülébe ordított. Az ordítás is fájdalmas volt, mintha az ordítozó ugyanazt érezte volna, amit ı. Majd valaki kitépte a lányt a karjai közül, ıt magát pedig a sarokba vágta. Mire kinyitotta a szemét, a lány már a reggeli maradékát szedte fel a földrıl. Negroponte megrázta a fejét. A szíve összevissza kalimpált, mintha felmászott volna egy épülı felhıkarcoló legtetejére. − Mi… volt ez? − Elektrosokkoló − mondta a lány. − Nem lett volna szabad ırizetlenül hagynia a kezemet. − Hát nem − ismerte be Negroponte. − Maga aztán nem akárki. De miért ordítozott a fülembe? − Én? − hökkent meg a lány. − Hiszen maga ordított. − Jól van − dörmögte Negroponte. − Feladom. Olyan vagyok, mint a betört ló. Mióta
van a nyomomban? − Cirka két hete. − Miért nem szólított meg? − Mert nem voltam benne biztos, hagy leülne-e velem beszélgetni. − Ilyen nıvel, mint maga, mindig − bókolt az építész. − Az elmúlt két hét alatt nem errıl gyızıdtem meg. Maga inkább az üvegeket ölelgette, mint a nıket. − Hm. Ebben van valami, az kétségtelen. Hát akkor kedves… izé… 51
− Ruth. − Hát persze. Ruth. Szóval, kedves Ruth, megpróbálom összefoglalni a lényeget. Maga el akart engem kapni, és el is kapott. Csapdába csalt, méghozzá alaposan. Megölt két embert, a gyilkos fegyveren az ujjlenyomatom, s maga akkor juttatja a rendırségre, amikor csak akarja. Mindezt azért, hogy megzsaroljon. Valamit akar tılem, amirıl nem tudom, hogy mi. Jól látom a helyzetemet? − Mondja tovább. − Ha nem teszem meg, amit maga mond… néhány évtizedig nem lesz gondom az ajtócsukogatásra. Igaz? − Életfogytiglanig. − Most már csak egyetlen kérdésem volna, kedves Ruth. Mégpedig az, hogy mi a fészkes fenét akar maga tılem? Nagy szívességet tenne vele, ha megmondaná. − Jól van − biccentett a lány. − Akkor hát beszélgessünk, Mr. Negroponte.
18 Negroponte már nem volt olyan feszült, mint percekkel ezelıtt. Úgy érezte magát, mintha ledobta volna a ló a ro-deón. Maga sem értette, miért éppen lovakról szóló hasonlatok jutnak egyfolytában az eszébe, hiszen nem is kedveli különösebben ıket. A lány fürkészve az arcába nézett. − Maga nem ismer engem, mi? − Ismernem kéne? − Valaha már találkoztunk. − Igazán? Nem emlékszem rá. Pedig az ilyen elsı osztályú nıkre, mint ön, emlékezni szoktam. 52
− Megvan az oka, hogy miért nem emlékszik rám. − És miért nem? − Majd késıbb elmondom. Szóval, hogy a tárgyra térjek. Ön öt évvel ezelıtt jó nevő építész volt, igaz? − Valóban nem csengett rosszul a nevem. − Egy hatalmas völgyhidat épített Bocharocha és Mallory City környékén. Negroponte elhúzta a száját. − Maga aztán tényleg mindent tud. A lány sóhajtott. − Egyszer aztán beütött a mennykı. Indián temetıt találtak a hídja alatt. − Hát… majdnem ott. − Már ez sem volt jó jel, de ami ezután következett, az betette önnek a kaput, igaz? − Ha tudja, miért kérdezi? − Találtak egy sírt kilenc csontfarkassal. Negroponte felkapta a fejét. Istenem, mit akarhat tıle ez a nı? − Maga ezt… honnan tudja? − Tudom. Aztán megjelentek ık. A manituk. Maguk így nevezték ıket. − Az indiánok hívták így… − Az indiánok szerint a manituk mások. De maguk mégis így hívták ıket. − Jobb híján. − Azok a valakik, mondjuk manituk, rátámadtak az ön hídjára. De nem tudták ledönteni. Negroponte keserő képpel legyintett. − Csak ideig-óráig nem. Aztán ledöntötték. − A hivatalos változat szerint egy tornádó döntötte le. Az volt a legpusztítóbb tornádó, amit
valaha is megfigyeltek. Sziklákat tépett ki a hegyekbıl például. Az ön völgyhídja… a mélybe hullott, Mr. Negroponte. 53
− Miért emlegeti ezt? − nyögött fel az építész. − Mi a fenéért? Kétszázan haltak meg, mert éppen egy ünnepség volt rajta. Azt a szokást vették fel a környékbeliek, hogy ünnepségeket rendeznek a hídon. Nem nagyon örültem neki, de akkor már nem volt közöm hozzá. Átadtam, átvették, nem az enyém volt már. De valahogy mégsem néztem jó szemmel az ünnepségeket. Egy másik híd öszszeomlása kísértett bennem. − Az a híd, amit évszázadokkal korábban az indiánok építettek és összeomlott alattuk? − Pontosan. Mintha csak megsejtettem volna a jövıt. Jött az a rohadék tornádó, a híd pedig összeomlott. Kétszázan haltak meg… egy esküvı valamennyi résztvevıje. Menyasszony, vılegény, rokonság, kíváncsiskodók, zenekar, satöbbi. Mit akar még tudni? − Semmit. − Ezután kinyiffantam − folytatta Negroponte, mintha örülne neki, hogy panaszkodhat valakinek. − Bíróságról bíróságra jártam. Három év kellett hozzá, hogy megállapítsák az ártatlanságomat. Három rohadt hosszú év. A bíróság kimondta, hogy nem követtem el hibát: tökéletes volt a tervezés, a kivitelezés, minden. Az építıelemek minden tekintetben megfelelıek voltak. Arra pedig, hogy a legerısebb tornádónál ötször erısebb csap le egyszer ránk, nem lehetett számítani. Megállapították, hogy minden biztonsági szempontot figyelembe vettem, sıt még nagy ráhagyással is dolgoztam. És ez sem volt elég. − A bíróság végül is felmentette − mondta a lány. − Az igen. Csak én nem tudtam felmenteni magam. Kétszázvalahány ember gyilkosa vagyok. Mit számít az már, hogy maga is hozzá akar csapni még kettıt? − Ön nem gyilkos. − Az a fontos, hogy mit érzek. 54
− Irántuk mit érez? − Kiiránt? − A manituk iránt. Negroponte elmosolyodott. − Ez is furcsa dolog. Elıször természetesen dühöngtem, és egy kanál vízben képes lettem volna megfojtani ıket. Miért az én hidam kellett nekik, miért? − Mert két hegy közé építette − mondta a lány. − Oda kell hidat építeni, ahol szükség van rá. A völgy-hidakat általában hegyek közé építik. De visszatérve a kérdésére: győlöltem ıket. Elvégre ık tettek tönkre. És még mi mindent nem tettek a világban! Az már csak hab a tortán, hogy az Eiffel-tornyot is összedöntötték. Az az igazság, hogy kiásták ellenünk a harci bárdot. − És maga? − Ültem a seggemen, vagy éppen menekültem elılük. Én már kiszálltam a ringbıl. Veterán vagyok, kidıltem a sorból. Már csak a lelkiismeretemmel harcolok. Naponta nyakon öntöm néhány whisky vei. − És az segít? − Mikor hogy. Ha sikerül elkábítanom magam, akkor jó, ha nem, akkor rossz. így van ez. − Nekem mégis szükségem lenne önre, Mr. Negroponte. Jobban mondva… valakinek szüksége lenne önre. − Mi a fenéért? − A tapasztalatára lenne szüksége. Maga harcolt ellenük. Ott volt, amikor megjelentek Bocharocha környékén. − És? − Valaki azt szeretné, ha neki dolgozna. − És ha én nem szeretném? − Erre mit mondjak? Csak ismételném magam. Negroponte megcsóválta a fejét. − Berúghatok még utoljára?
− Csak a sikátorokat kerülje el. 55
− Apropó. Említette, hogy egyszer már találkoztunk. Hm. Mintha ismerıs lenne nekem. A lány visszakozott. − Nem fontos, Mr. Negroponte. Egyelıre nem fontos. Majd idejében meg fog tudni mindent.
19 A kissé pocakos, köpcös, nadrágtartót hordó férfi fent állt a tizenhetedik emeleten, és lenézett a városra. Közben egyfolytában a fejét törte. Uramisten! Mit csináljak, Uramisten? Ezek a fickók ki fognak nyírni. Amikor belépett a céghez, nem érdekelte semmi. Csak az, hogy rendben megkapja a pénzét. Már nem volt felelıs semmiért, csupán a saját munkájáért. Ettıl meg is könnyebbült, de le is lombozódott egy kicsit. Elızı életében megszokta, hogy a mások felelıssége az ı felelıssége is. Mint ott, azon a bizonyos helyen. A bajok már az elsı napon megkezdıdtek. Akkor, amikor Joe elvette az uzsonnáját. Felesége csomagolta be a báránybordát zsírpapírba, s amikor lecsengették a munkát, kiült egy gerendára, hogy megegye. Joe, a százkilós, szırös mellő fickó egyszerően kivette a kezébıl és a szájába tömte. Tiltakozni akart, de ekkor észrevette a többieket. Nem volt mindegyik olyan emberhegy, mint Joe, de azért nem sokkal maradtak el mögötte. Minden tagja megbénult, amikor az egyik fickó megmarkolta az inge nyakát, felemelte, és tizenhét emelet magasságból lelógatta. Tudta, ha elszakad az inge nyaka, tizenhét emeletet repül lefelé, hogy aztán ripityára zúzza magát. Azt is tudta, hogy nem számíthat senki segítségére. A banda terrorizálja az építkezést, senki nem mer ujjat 56
húzni velük. Rebesgették, hogy ez a munka tulajdonkép pen csak álca nekik, hogy a zsaruk azt higgyék, végre le higgadtak. Hogy mivel töltik a szabad idejüket, arra lettek volna tippjei, de nem akarta, hogy legyenek. Számara csak egy a lényeg: biztosítani Mabel és maga számára ;i létfeltételeket − legalább addig, amíg Mabel is nem talál munkát magának. Ott lógott ég és föld között a levegıben, csupán az inge nyaka tartotta. A fickók meg ott röhögtek körülötte. − Hogy érzed magad, haver? − kérdezte az, aki a levegıbe lógatta. − Szarul − nyögte a férfi. − Nagyon is szarul. − Halljátok? − visította a fickó. − Szarul érzi magát! Leejtsem? − Ejtsd le, Foxy − mondta valaki a bandából. − Kíváncsiak vagytok rá, hogy puffan? − Ja − mondták többen is. − Szeretnél repülni, haver? − Ne! − tiltakozott a férfi. − Nem szeretnék. Engedj el! Sok kérdés és sok felelet elhangzott azalatt, míg a levegıben volt − szerencsére a felére sem emlékezett. Arra viszont igen, hogy úgy megalázták, ahogy még soha életében. − így jár az, aki fınök volt és beosztottá vált − sóhajtotta keserő mosollyal. A megaláztatások sora azonban még csak ezután következett. Nem ejtették le a tizenhetedik emeltrıl, bár talán jobb lett volna, ha leejtik. Akkor legalább megszabadult volna mindattól, ami ezután következett. Végül is maga Joe mentette meg attól, hogy megöljék. − Hagyjátok a pasast − mordult Foxyra, mire az kelletlenül visszahúzta a betongerendára. − Nem kell feltünıs-ködni. A hadnagy úgyis meg akar harapni bennünket. − Szarok a hadnagyra! − köpött ki Foxy. − Bármikor kinyírhatom. 57
− Nem! − parancsolta Joe. − Most meg kell húznunk magunkat. Ez a fickó jó lesz csicskásnak. Leszel a csics-kásunk, fickó? A férfi habozott. Egészen addig, amíg Foxy felé nem indult. − A nadrágtartódnál fogva lógatlak ki. − Leszek − mondta gyorsan a férfi. − Tudod, ez mit jelent? − kérdezte Joe. A férfi nemet intett. − Azt, hogy minden kívánságunkat teljesíted. Ha azt parancsolom neked, hogy nyald ki
a seggem, akkor te kinyalod, oké? − Oké − biccentett. − Ha nem tetszene nekem valami… repülsz. Foxy imád embereket lehajigálni a magasból. Valahogy ez a mániája. Igaz, Foxy? − Naná! − Szóval leszel a csicskásunk? − Leszek − bólintott ismét gyorsan. Joe is bólintott. − Helyes − mondta. − Elsı parancs a csicskásnak: minden délben ebédet hozol nekünk. Majd elmondjuk, hogy ki mit szeretne. Oké? − A pénzt… kitıl kapom rá? Akkora röhögés tört ki, hogy beleremegtek a betongerendák. − Pénzt? Mi a francról beszélsz? A te dolgod, hogy honnan szerzed az ebédet. − De nekem… nincs pénzem − nyögte falfehéren. − Akkor lopjál. De kaja legyen! Különben megtanulsz repülni. A férfi nagyot nyelt. Repülni, Istenem! Látott már embereket repülni nem is egyszer. Ha csak sejtenék is ezek a szarosok, hogy miken ment ı már keresztül, talán 58
lejjebb vennék a hangerıt, bár azért nincsenek illúziói. Az ilyenfajták semmit sem tisztelnek. Egy hét alatt felélték minden magtakarított pénzüket. Mabel csak reggel evett valamit, s amit soha nem tudott volna elképzelni róla, az üdvhadsereg ingyen konyhájára járt ebédelni. Amikor elfogyott a pénz, a férfi úgy gondolta, véget vet a történetnek. Valaha kommandós volt, akkor nem félt semmitıl. A hajdani kommandós utolsó, nagy rohamra indul. Bele az ellenséges tőzbe. Az eredmény nem kétséges, de legalább felemelt fejjel hal meg. Csak Mabel nem hagyta nyugodni. Mi lesz vele, ha ı meghal. Élnie kellene, de így nem akar. Halni meg akarna, de nem teheti Mabel miatt. Akkor meg mi a fenét csináljon? Amióta kilógatták a tizenhetedik emeletrıl, jószerével másra sem gondolt, mint arra, hogy ezt Mabellel is megtehetik. Kinyomozzák, hol rejtızik a felesége, és elkapják. Ha tudnák ezek a rohadékok, hogy ki volt ı valaha… De nem tudták. A banda elvárta, hogy minden délben felszolgálja nekik az ebédet. Mert nemcsak hogy vinni kellett nekik a saját pénzén, még azt is megkövetelték tıle, hogy megterítsen nekik egy háromlábú törött asztalkán, amely a lebontott épületbıl maradt rájuk. Talán amiatt is, hogy mindent megtett nekik, egyre inkább elszemtelenedtek. A férfi látott egyszer egy filmet a Római Birodalomról, abból ugrott be neki egy római lakoma emléke. Valahogy úgy bántak vele ezek is, mint ott, az elıkelı rómaiak a rabszolgákkal. Zabá-lás közben hülye vicceket engedtek meg maguknak; csontokkal dobálták, a zsíros húscafatokat a homlokára ragasztották, egyszer Foxy még a kezét is a hajába törölte. 59
Ezen a reggelen a férfi úgy érezte, hogy nincs tovább. Bármi is lesz a következménye, meg kell szabadulnia tılük. Még este gondosan kitisztította a pisztolyát, a 45-ös magnumot, belerakta a töltényeket, és másnap reggel besétált vele a munkahelyére. A magnumot a kabátja alá rejtette, s a teherliften felliftezett a tizenhetedikre. A délelıtt minden különösebb probléma nélkül telt el. A banda egész idı alatt vitatkozott valamin. A férfi már-már arra gondolt, hogy talán nem is lesz szüksége a magnumra: kinyírják ezek egymást, és akkor végleg megszabadul tılük. Nem volt olyan szerencséje. Veszekedtek az igaz, lökdösıdtek is egy kicsit, de aztán Joe valahogy rendet csinált közöttük. Ezután még tovább morgolódtak, de a férfi erre már nem figyelt oda. Inkább a várost nézte, a napot, a feje felett úszó felhıket. Sejtette, hogy utoljára látja ıket.
Amint a nap az ég csúcsa felé közeledett, a férfi egyre inkább megnyugodott. Mabel csinos nı, bizonyára hamarosan talál magának valakit. Jobbat és fıleg szerencsésebbet, mint ı. Pedig hajdanán ı maga sem állt hadilábon a szerencsével. Csakhogy jöttek ık… Élesen harsant a csengı odalent. A vitatkozók feleszméltek, hogy itt az ebéd ideje. Joe és társai meghökkenve vették észre, hogy a férfi még mindig ott matat a közelükben. Joe értetlenül csípıre tette a kezét. Szeme összeszőkült a felháborodástól. − Hé! Te! Annyira sem tartották, hogy megtanulják a nevét. A férfi felemelte a fejét. − Hozzám szólsz? Joe szeme még jobban összeszőkült. − Naná hogy hozzád. Hol az ebéd? 60
A férfi a magnumra tette a kezét. − Ma nincs ebéd. A többiek felsorakoztak Joe mellé. Csupán egy közülük − vékony, sánta fickó − lapult le egy halom deszka mögé. − Mi van?! − hökkent meg Foxy is. − Mit beszél ez a féreg? − Azt mondja, nincs ebéd. − Mér nincs? − Mert nem hoz a köcsög. − Mér nem hoz? − Biztos elege van belılünk. − Akkor ledobjuk. − Ha ledobjuk, nem lesz ebédünk. − Akkor ne dobjuk le. − Hát mit csináljunk? − Heréljük ki. − Nem rossz ötlet. − Kiheréled, Booboo? − Ki én, Dede. De fogja már le valaki! A férfi elérkezettnek látta az idıt, hogy elıhúzza a fegyverét. − Ma nincs ebéd − mondta keményen. − És nem is lesz soha többé. − Hő, de megijesztettél − morogta Joe, aki szeme sarkából látta, hogy a vékony, bicegıs fickó a deszkák mögött a férfi felé lopakodik. A férfi felemelte a stukkert. − Valamennyien lementek és kiléptek a munkából. Azt mondjátok, új melót találtatok magatoknak. Ha még egyszer meglátlak errefelé benneteket… nem lesz könyö-rület. − Halljátok, fiúk? − emelte fel a kezét Joe. − Le kell mennünk, és ki kell lépnünk ebbıl a jól fizetı, aranyat érı melóból. Mit szóltok hozzá, fiúk? 61
A többiek is látták már, amit a férfi nem, hogy a bicegıs fickó lassan megkerüli a deszkák mögött, és pillanatok múlva már a háta mögött lesz. A harsány röhögés megijesztette a férfit. Azt hitte, a gazemberek hanyatt-homlok lemenekülnek majd a tetırıl, de ez a röhögés azt jelezte, hogy nem váltak be a tervei. Ezek bizony nem ijedtek meg tıle. − Lefelé! − próbálkozott ismét. − Ötig számolok. Egy, kettı… A banda a hasát fogta a röhögéstıl, és együtt számolt a férfival. − Három… négy… A férfi úgy gondolta, ötre mégiscsak meghúzza a ravaszt. Nem lı beléjük, eszében sincs, nem akarja, hogy Mabel egyedül maradjon, míg ı élete hátralévı részét börtönben tölti. Ha meghalna, az más. De egy börtönben csücsülı házastárs… Kimondta az ötöt, és meg akarta húzni a ravaszt. Éppen amikor meghúzta volna, valami rászakadt a feje tetejére.
Elsötétült elıtte a világ.
20 Amikor felébredt, Joe-t látta maga felett. Fogalma sem volt, mennyi ideig feküdhetett ájultan, de a nap állását figyelembe véve néhány perc múlhatott csupán el azóta, hogy leütötték. Valaki a háta mögé került és leütötte. Joe szétterpesztett lábbal állt fölötte, és sajnálkozva nézett le rá. − Mi a szarért csináltad ezt, mi? 62
Nem válaszolt. Elhatározta, hogy többé nem áll szóba ezekkel. − Jók voltunk hozzád, nem? Dolgozhattál, és még büszke is lehettél rá, hogy milyen frankó barátaid vannak. Hozhattál nekünk ebédet. Meghagytuk az életedet. Mit akartál még? Legyintett, és nem túl erısen oldalba rúgta. − Most aztán tessék! Meg kell, hogy öljelek. Beláthatod, hogy ezek után nem hagyhatlak életben. Aki nekem nemet mond, az nem élhet tovább. Kész vagy, Dede? − Kész − hallott egy hangot. Joe lenyúlt érte és felkapta. Mintha csak egy csecsemıt emelt volna magasba. Kicsit megrázta, aztán talpára állította. A férfi látta, hogy a többiek is ott csoportosulnak mellette. A fegyverével egy sántító, hosszúkás fejő, lelógó szájú fickó játszadozott. − Nem hoztál nekünk ebédet − ismételte panaszosan a hatalmas Joe. − Ezért haragudnunk kellene rád. Arról nem is beszélve, hogy fegyvert fogtál a jótevıidre. Sajnos, ezt nem bocsáthatjuk meg neked. De hogy lásd menynyire a szívünkhöz nıttél… az lesz, amit én akarok, meg Lofton, nem amit a többiek. A férfi nem egészen értette Joe-t. Azzal tisztában volt, hogy megölik. Ettıl már nem félt. Sokkal inkább attól, ami azelıtt történik vele. Úgy látszott, nem is alaptalan a félelme. − Booboo azt akarja, hogy csak úgy lehajítsunk innen, a tizenhetedikrıl. Tudod, mennyi az esélyed arra, hogy életben maradj? Pontosan annyi, mint mindenkinek, aki lezuhan a tizenhetedikrıl. − Tartott egy kis szünetet, aztán megrázta a fejét. − Foxy meg azt akarja, hogy elıtte heréljünk ki. Nem értem, minek? Minek kiherélni azt, aki utána azonnal meghal. Inkább vágjuk ki a 63
vakbeledet, mint a sógoromnak Bronxban. Neki aztán begennyesedett a vágás, és most már odafent az angyalok között dílerkedik. Szóval, ezek mindenképpen ki akarnak nyírni téged. Én meg azt mondom, adjunk neked egy esélyt. A férfiban felcsillant a remény. Bár remény-e egyáltalán, ha életben hagyják? Joe kinyújtotta a karját, és a tılük mintegy százötven méternyire emelkedı, ugyancsak építés alatt álló felhıkarcoló felé bökött. − Látod azt az épületet, ember? A férfi nem felelt. Többé nem mukkan meg ezeknek. − Hát persze hogy látod… Emlékszem rá, mennyit nézegetted. Csak nem szeretnél inkább ott dolgozni? Akkor meg miért idejöttél? Szóval, a minap vitatkoztunk egy kicsit Dedével. Tudod, mirıl? Nem fogod kitalálni. Mosolygott, és a többiek felé intett. − Dede mondott egy emeletes baromságot. Igaz, Dede? − Az nem baromság, Joe! − reszelte meg a torkát Dede. − Majd elválik. Szóval, Dede azt állította, hogy egy óriási csúzlival oda lehetne lıni innen egy embert. Te mit szólsz hozzá, he? Tanult köcsög vagy, biztos errıl is tanultál valamit. Szerinted lehetséges innen csak úgy átlıni valakit? Mert szerintem szarság. − Szerintem meg nem − ellenkezett Dede. − Szóval: mit szólsz hozzá? A férfi elfordította a fejét. − Hallgatsz, mi? Úgy is jó. Csináljuk, Dede?
− Naná, Joe, naná! − Amint mondottam, kapsz egy esélyt. Elhatároztuk, hogy kipróbáljuk, amit Dede állít. Átlövünk téged egy csúzlival. Hogy hol a csúzli? Dede már meg is csinálta. 64
Teátrális mozdulattal az egyik deszkahalom felé intett. A férfi megpillantotta a csúzlit. El kellett ismernie, hogy aki csinálta, jó munkát végzett. A csúzliszörny valóban egy olyan eszközre hasonlított, amellyel réges-régen a gyerekek lövöldöztek kaviccsal egymásra az akkor még kihalt bronxi utcákon. Cirka száz évvel ezelıtt. A csúzlinak két gerenda volt az ágasa, gumija vastag volt és fekete. Nemrég a nyílászárók réseit szigetelték ilyennel. Átfutott rajta a rémület. Istenem, hiszen ez a gumi egyáltalán nem nyúlik! Ennek annyi ereje sincs, hogy akárcsak öt métert is repüljön tıle a levegıben. Úgy fog a mélybe hullani, mint egy kıdarab. − Na mit szólsz hozzá? Még ülést is csináltak neki egy faládából. Akaratlanul is elmosolyodott. Rég találkozott ilyen hülyékkel. Még ha kisgyerekek készítették volna. Nagyjából olyan ez, mint amikor egy kis ördögfióka az apja esernyıjével kimászik az ötödik emeleti erkélyre, és leugrik vele. Csakhogy ı jóval magasabbról fog lezuhanni. − Nem szólsz semmit? Na, Dede, mennyi az annyi? − Száz − mondta Dede. − Oké. Legyen annyi. − Szóval, szerinted átér? − Szerintem át. − Szerintem meg szarrá megy. − Foxy? − Szarrá megy. − Booboo? − Szarrá megy. Nem sokan fogadtak rá. Sıt senki. Csak Dede tartotta a száz dolcsiját. Joe ismét felé fordult. − Ha átérsz, nyertél. Nem megyünk utánad. Ez az esé65
lyed, amiért etettél bennünket. Ha átérsz, megnyerted az életedet. Ezen aztán ismét csak jót röhögtek. A férfi is tisztában volt vele, hogy csak játszogatnak; senki sem veszi komolyan a fogadást, még Dede sem. Jól tudják, hogy még repülni sem kezd, máris befejezte. Az életével együtt. − Felkészültél, fickó? Mielıtt bármit is mondhatott volna, már el is kapták, s mire felocsúdott, ott ült a ládában a szörnyőséges szerkezet közepén. Két oldalról ketten tartották, nehogy menekülni próbáljon. − Erısen kapaszkodj! − figyelmeztette Joe. − Nehogy útközben kiess belıle. Ezután már minden szavuk röhögésbe fulladt. Úgy röhögtek, hogy a könnyük csorgott tıle. − Húzzátok meg, fiúk! A férfit megütötte a halál szele. Most, hogy elérkezett az utolsó pillanat, megijedt. Nem akart kiáltozni, de most mégis ordítania kellett. Nem könyörgött vagy hasonló, egyáltalán nem. Csupán ordított. Félelmét és elkeseredését akarta világgá ordítani. − Húzzátok, fiúk! Húzzátok, tesók! Az óriási csúzli csikorgott, nyikorgott, aztán egyszerre csak azt vette észre, hogy már nem ott van, ahol eddig volt. Már nincs a felhıkarcoló tizenhetedik emeletén. Már a levegıben van ég és föld között. Éppen akkor nézett le, amikor ládástól együtt lefelé kezdett bukfencezni. Alig repült öt métert, máris elfogyott a lendülete. Szédítı mélységet látott maga alatt, majd lassan fejre fordult. Isten veled, világ! 66
21 Óriási rántást érzett. Csodálkozott, hogy ilyen gyorsan leért a betonra, hiszen tizenhét emeletet kellett zuhannia, az pedig még akkor is idıbe kerül, ha meteorként hullik lefelé. Úgy látszik, megcsalta
az idıérzéke. Milyen furcsa. Mintha még úgy istenigazából el sem kezdett volna zuhanni. Valami nagyot csattant, porfelhı emelkedett fel mellette, reszelte a torkát, köhögnie kellett tıle, majd meg köpni. Szép kis dolog mondhatom − futott át az agyán. -Akárhova is kerülök, biztosan nem veszik tılem jó néven, ha azzal kezdem túlvilági létemet, hogy köpök egy nagyot. Azt talán még az ördögök sem kedvelik. Legjobb esetben is nekem, magamnak kell majd felpucolnom. Aztán a derekát is fájlalta. A fenébe is, hát ide is eljön utánunk a fájdalom? Valahol azt hallotta, hogy halálunk után már nem fáj semmi. Hát ez sem igaz. Úgy sajog a dereka, mintha beszakadt volna. − Megvan? − hallott maga felett egy nıi hangot. − Meg. Hála istennek. A férfit vad öröm töltötte el. Mit is mondott a hang? Hála istennek? Akkor csak a mennyországban lehet. Nem valószínő, hogy a pokolban az ördögök az Istennek hálálkodjanak. − Fáj a keze? − Naná hogy fáj. Akkorát rántott rajtam, hogy majd kiszakadt. Baromi mázlija volt. Meg nekünk is. − Maga aztán valóban érti a dolgát. Mit gondol, elájult? − Magánál van ez, csak nagyot esett. Pont rá a faforgácsra. A férfi kinyitotta a szemét. Aztán legszívesebben azonnal be is csukta volna. Fogalma sem volt róla, hova 67
került. Ha csak a mennyország is nem egy hatalmas építési terület, ahol az angyalok egymás után húzzák fel a toronyépületeket. Vagy a felhıkarcolókat. Az égben van elég felhı, hogy karcolhassák ıket. Arról a valakirıl, aki fölé hajolt, csak nehezen lehetett volna megmondani, hogy angyal-e vagy ördög. Angyalnak nemigen látszott − sem szárnya nem volt, sem glóriája, de még csak fehér tunikája sem. Poros, kék over-allt viselt, a képe pedig vékony volt, szeme apró és ravasz, leginkább egy ravaszkodó rókára emlékeztette a férfit. A másik, akit maga felett látott, egy világos szemő nı volt. A férfin furcsa érzés futott végig: mintha már látta volna valahol. Kissé felemelte a fejét, és szemügyre vette a világot. Nem messze tıle épülı toronyház emelkedett. Nagyon hasonlított arra a toronyházra, amely felé elindult. Feje felett betonfödém szürke fala húzódott. Tehát egy épület emeletén van valahol… de hát hogy az ördögbe került ide? A nı lejjebb hajolt, és a homlokára tette a kezét. Hővös és jó szagú volt a tenyere. Mint egy igazi angyal tenyér. Az angyal hangja is hővös volt, akárcsak az érintése. − Jól van? A férfi nagyot nyögött. − Hol vagyok? − A tizenötödiken − mondta a nı. − Mi… tizenötödik? − Emelet. − Hogy… kerültem… − Kilıtték egy csúzlival. Erre emlékezett. Nagyon is jól emlékezett. − Le… zuhantam? 68
− Két emeletet esett. − Csak… kettıt? − Örüljön neki. Ha többet is zuhant volna, most nem beszélgetnék itt magával. − Tehát… élek? − Próbáljon meg felkelni. A rókaképü segített a talpára állni. Amíg tántorogva felállt, tisztázta magában a tényeket. Eszerint nem halt meg, nem zuhant le − zuhanás közben valahogy a tizenötödik emeletre esett. Két emeletet zuhant lefelé, majd itt landolt. − Hogy kerültem… ide? A rókaképü rákacsintott. − Én kaptam el.
− Maga… elka… pott? Hogy… − Fejjel lefele lógtam és vártam. Látott már légtornászokat? Úgy valahogy. − Maga elıre tudta… ? − Na mit gondol? − Hogyan… − Hallgatóztam. Tudja, a falnak is füle van. − Kicsoda maga? − Hogy én ki vagyok? Hívjon csak Luckynak, ha már olyan szépen összejöttünk. − Miért… − Ezt ne tılem kérdezze. Majd a kisasszony megmondja. A nı bátorítón mosolygott rá. − Mi már… ismerjük egymást, tudja? − Nem… emlékszem rá − morogta a férfi. − Pedig találkoztunk… cirka öt-hat évvel ezelıtt. − Akkor azt is tudja… én… ki… − Hogyne tudnám. Legyen üdvözölve a csapatban, Mr. Steiner! 69
22 Tovább is beszélgettek volna, ha Lucky fel nem mordul. − Jönnek. Most másznak le a lépcsın. − Akkor el kell tőnnünk. Lucky megrázta a fejét. − Nem lehet. Innen most éppen nincs lejárat. Csak a tizenhetedikrıl a lifttel, amin mi is jöttünk. − Nem tudnánk lemászni valahogy? − Én igen, de maguk aligha. A lány sóhajtott. Nem látszott rajta félelem. − Van fegyvere? − fordult Steinerhez Lucky. − Csak volt − mondta szomorúan Steiner. − Egy mag-num. De elvették tılem. − Még ez is − sóhajtotta Lucky. − Jó, hogy nem egy gépágyút adott nekik. Most pedig tőnés! Léptek koppantak a betonlépcsın. Vigye el a fene Joe-t − morgolódott magában a sánta kis ember, amint lefelé botorkált a lépcsın. − Hiszen úgy zuhant lefelé a fickó, mint a kı. − Mi a szarért okoskodik, hogy nézzem meg, mi van a tizenhatodikon meg a tizenötödiken. Mi lenne? A pasas nem, az biztos. 0 már odalent van darabokban! Megállt a legalsó lépcsıfokon, és körbekémlelt. Nincs itt senki. Mint ahogy a tizenhatodikon sem volt. De miért is lenne? Fordult volna visszafelé, ám akkor pisszegést hallott maga mögött. − Pszt! A hang felé fordult. Abban a pillanatban hamuszürkére váltott a képe a rémülettıl. A fickó az ablakban ült, a párkányon. Csupa vér volt az arca és a feje is valahogy… furcsán ült a nyakán. Úristen! A fickó nem zuhant le a mélybe. Ezek szerint 70
fennakadt valahol… De hiszen nyitva van a szeme! És pislog is vele. És ott ül a gerendán! Szentséges úristen, ez a köcsög él! − Te élsz…? − bukott ki a száján a szó. − Élsz, te köcsög? A véres arcú férfi megrázta a fejét. − Már nem… élek. A sánta elıhúzta a stukkert a zsebébıl és a másikra fogta. A véres arcú felé nyújtotta a kezét. − Az az… én… fegyverem. − Csak volt − ordította a sánta. − Csak volt! Meg akarta húzni a ravaszt, de ekkor ismét rásziszegett valaki. Nem mert megfordulni, csak a fejét fordította hátra. Igyekezett olyan pózt felvenni, hogy megpillanthassa a sziszegıt, ugyanakkor a gerendán ücsörgıt se veszítse szem elıl. Megremegett a kezében a fegyver, amikor megpillantotta a lányt. Szép, szıke hajú lány volt, csak mintha a szemei alatt húzódtak volna sötét karikák. Túlságosan is sötétek. Te jóságos isten…! − Hát te meg ki a fene vagy? − ordított rá, és fogalma sem volt róla, hogy mit kellene tennie. − Ki a szar…
A lány ekkor lassan körbeforgott. Kinyújtotta a kezét, mintha magához akarná ölelni a környezetét. − Ez az én… lakásom − nyöszörögte. − Mit keresel te itt? A sánta kezében megremegett a pisztoly. − Hogyhogy a te… lakásod? − Itt éltem − mondta a lány olyan tompa hangon, hogy a lelógó ajkú biztos volt benne: ez sem e világról való, akárcsak a másik. − Él.,.tél? − Megöltek. És feldara… boltak. A földszinten a mosókonyha alatt… ástak el! 71
A sánta kezében nagyot ugrott a fegyver. Te jó szagú úristen, ez nem lehet igaz! Biztos csak álmodom. Bevertem valamibe a fejem, vagy egyszerően csak benyakaltam egy-két adag whiskyt. Ugye hogy csak álmodom? Úgy tetszett, nem álmodik. A fickó, aki két hete velük dolgozott, lassan lekászálódott a gerendáról. Nyögött kettıt-hármat, meglapogatta a derekát, aztán elindult felé. Erre gyorsan rákapta a stukkert. − Állj! − ordította. − Ha csak egyetlen lépést is teszel felém, megöllek! A férfi felnevetett. Olyan igazán halottas volt a nevetése. Mint amikor a kísértetek a fogukat csikorgatják. − En… gem? Hiszen már meghaltam! A sánta, lepcses szájút elöntötte a vakrémület. Mi van akkor, ha ezek tényleg halottak? Mit is mondott a karikás szemő csaj? Hogy megölték a mosókonyhában… És a másik is… Dehogy akadt fenn a gerendán! Lezuhant rendesen, ki is nyiffant, aztán valahogy mégiscsak idefent termett. Lehet, hogy a teste, az igazi, odalent hever darabokban, és a zsaruk most éppen azt vizsgálják, honnan eshetett le, de a lelke az itt ücsörög egy gerendán. Lélekre pedig hiába lövöldöz. Akkor viszont mi a fenét csináljon? Azért mégiscsak rálı. Legalább egyet beléereszt. Hadd lássa, tényleg átmegy-e rajta a golyó. A fickó elég közel volt hozzá; tulajdonképpen céloznia sem kellett. Csak meghúzni a ravaszt. Éppen azt akarta tenni, amikor kinyúlt a hóna alól egy kéz, és elkapta a csuklóját. − Nem szabad! − suttogta a fülébe egy síri hang. -Ránk nem szabad lövöldözni! A sánta ekkor végleg elveszítette a fejét. Elhajította a pisztolyt, néhány bicegı ugrással a mélység peremén termett, és felnézett az égre. Aztán hatalmasat ordított, hogy meghallják odafent két emelettel feljebb. 72
− Joe! Vigyázzatok! Kísértetek… halottak… Valami megsimította az arcát. Valami hővös. Ahogy visszafordította a fejét, a kísértet-lányt látta maga elıtt. A lány szemrehányón csóválta meg a fejét. − Ezt sem szabad − suttogta. − Kiáltozni sem szabad! A lepcses szájú fittyet hányva a tiltásra, minden eddiginél hatalmasabbat ordított. Ellökte magától a lányt -közben feltőnt neki, hogy a keze nem veszik el benne, mintha ködbe nyúlt volna; éppen ellenkezıleg: nagyon is olyan volt a teste, mint az élı embereké. Erre már csak akkor gondolt, amikor fejjel elıre az utca felé zuhant. Eszerint a kísérteteknek sincs ködbıl a testük. Az övé sem lesz talán. Éppen két autó közé esett. Az autók kétségbeesett dudálását és a felcsapó rémült ordítozást már nem hallotta.
23 Joe megmerevedett, amikor meghallotta a kiáltásokat. − Ez meg mi a franc? − Benny − mondta Booboo. − Az ı hangja. − Mit ordít? Te érted? Booboo a füléhez tette a tenyerét. − Valami kísérteteket emleget. − Mi a szart? − Kísérteteket. Úgy értem. − Mi az, hogy kísértet?
− Tılem kérded? − Menj le Booboo, és nézd meg! A hórihorgas Booboo megvakarta a feje búbját. − Menjünk le együtt. 73
− Te mész és kész! Booboo úgy gondolta, hogy nem keménykedhet tovább. Joe-val nem érdemes keménykedni. Már többen megpróbálták, de mindig rossz vége lett a dolognak. Legalábbis a keménykedık szemszögébıl nézve. Nincs értelme keménykedni vele. − Jól van − sóhajtotta. − Odamegyek. − Igyekezz! És mondd meg annak a fafejőnek, hogy ha még egyszer úgy ordít, hogy nem értem meg… Booboo lecaplatott a lépcsın a tizenhatodikra. Tőzfegyvere nem volt, csak a kése. Vigye el a fene, el kellett volna kérnie Joe-tól a stukkerét. Ha odaadta volna. Csakhogy Joe kiszámíthatatlan. Néha olyan, mintha szerelmes lenne a pisztolyába. Kérdéses, hogy nekiadta volna-e. A tizenhatodikon nem látott semmi furcsát. De azért végigfutott a tartóoszlopok között, és néhányszor el is ordította magát. − Hé! Benny? Hol a francban vagy? Benny nem volt a tizenhatodikon. Booboo meghökkent. A tizenhatodikon nincs, ez rendben is lenne, de ha a tizenötödiken lenne, akkor is meg kellett volna hallania a kiáltozását, és válaszolnia is kellett volna rá. De Benny nem válaszolt. Megállt, és megvakargatta a tarkóját. Mégiscsak el kellett volna kérnie Joe-tól a stukkert. Valami nem tetszik itt neki. Miért nem válaszol Benny? Összeszedte magát, és elindult lefelé a lépcsın. A lépcsıházat már szétverték, csak a tizenhetedikrıl lehet lemenni a teherlifttel a földszintre. Bennynek ott kell lennie valahol a tizenötödiken. Markába szorította a kését. Bár jobb lenne a stukker, ez is megteszi. Ügyesen bánik vele, nincs semmi vész. Lehet, hogy az a sánta barom nekiment valaminek, vagy megcsúszott és végleg lesántult. 74
− Benny! Itt vagy? Semmi válasz. Lépett még néhányat, és máris a tizenötödik emeleten állt. − Benny! Hol vagy? Nekitámasztotta a hátát egy oszlopnak, és körbeforgatta a fejét. − Hé! Benny! Velem ne szórakozz! Nem mozdult semmi. Bennynek nem volt nyoma a környéken. Ebben a pillanatban megszólalt valaki az oszlop túlsó oldalán. − Pszt! Itt nem szabad kiabálni. Megfordult, de csak annyit ért el vele, hogy alaposan beütötte a fejét az oszlopba. − Mi a franc… − És csúnyán beszélni sem szabad. Booboo nem volt sem ijedıs, sem habozós fajta. Amint elhalt a suttogás, már szúrt is. Egyik kezével átkarolta az oszlopot, a másikkal pedig mögé szúrt. Akárki is rejtızött az oszlop, és vele együtt a háta mögött, meg kellett, hogy kapja a magáét. Érezte, hogy fájdalom nyilallik a kezébe. Amikor visz-szarántotta, elborzadva látta, hogy nincs benne a kése. Ujjairól viszont vér csepeg a padlóra. Mintha kutya harapta volna meg. − Azt a… dögölj meg, te… rohadék! − ordította, mert csak ekkor mart igazából az ujjaiba a fájdalom. − Megöllek, te… Meg is ölte volna, ha van kése. És ha tudta, volna, hogy kit kell megölnie. Amikorra viszont megtudta, már késı volt. A nı, aki eléje bukkant, ütıtávolságon kívülre került, és ı nem volt biztos benne, hogy bölcs dolog lenne-e most azonnal nekitámadni. Várjunk inkább egy kicsit. 75
− Bocsánat, asszonyom − mondta összeszedve minden lelkierejét és udvariasságát. − Booboo vagyok. A haveromat, azaz a munkatársamat keresem. Fent dolgozunk a tizenhetediken… Az asszony megszólalt.
− Te csináltad a csúzlit? Booboo meghökkent. − Milyen csúzliról beszél, asszonyom? A következı pillanatban elszörnyedt. Az a fickó állt az asszony mellett, akit csak az imént repítettek a levegıbe. Valami Cusacknek, vagy mi a szarnak hívják. Még a nevére sem emlékszik rendesen. Hogy a francba kerül ez ide? − Hogy mondta, asszonyom? − Tudod azt te jól, Booboo. − Én nem tudok semmiféle csúzliról. − Eszerint még hazudós is vagy, Booboo. Booboo belátta, hogy támadnia kell. Nincs mese, neki kell támadnia a fickónak. A nı nem látszik nagy durranásnak, a fickó sem, de azért ketten vannak. Nem is olyan régen történt, amikor megtámadták azt a köcsögöt a kertes elıvárosban; lefogták, és éppen el akarták nyiszálni a torkát, de a férfi felesége, akire eddig ügyet sem vetett senki, csak a sarokban sírdogált, egyszerre csak kipattant onnan, és egy kötıtővel vagy mi a szarral, elıbb Zsiráfnak szúrt a halántékába, aztán meg kibökte a Kopasz szemét. El is kellett húzniuk a környékrıl, különben a megvadult némber még valamennyiüket hazavágta volna. A jövı héten majd visszamennek hozzá, és kicsit elbeszélgetnek vele. Booboo támadott. Teljes erejével a férfira vetette magát. Az azonban számíthatott a támadásra, mert hátralépett, és Booboo lábai közé dugott valamit. A valami egy hosszú léc volt. Booboo annak rendje és módja szerint bele is botlott, és végigvágódott a betonpadlón. 76
Minden porcikája fájt, amikor a nı felrántotta a betonról. − Ezt nem kellett volna, Booboo − mondta neki szemrehányón. Booboo ismét csak ütni akart. A csinos kis nıci elkapta a kezét és megcsavarta. − Ezt sem kellett volna, Booboo. Booboo érezte, hogy repül, majd nagy puffanással a betonon landolt. A nı ismét csak ott volt mellette. − Tőnj el, Booboo! És mondd meg a haverjaidnak, hogy ık is tőnjenek el. Booboo felugrott, és a lépcsı felé iramodott. Mielıtt azonban rálépett volna a legalsó fokra, megfordult és visz-szaszólt. − Várjatok ti rohadékok! Öt perc múlva odalent lesztek a járdán. Egyetlen ép darab sem marad belıletek! Amikor eltőnt a szemük elıl, az asszony Steinerhez fordult. − Megvárjuk, amíg eltőnnek, aztán mi is eltőnünk. − Ezek nem tőnnek el − rázta meg a fejét Steiner. -Ki kellett volna nyírnunk, mint a másikat. − A másikat sem mi nyírtuk ki. Magától ugrott. − De, azért egy kis késztetést csak kapott tılünk. Az asszony nem válaszolt. − Most mit akar csinálni? − Várunk − mondta az asszony. − Lejönnek és megölnek bennünket. Vannak még vagy heten odafent. − Csak hatan. − Honnan tudja? − Lucky megszámolta ıket. − Tényleg. Hol van Lucky? − Itt vagyok, Mr. Steiner. 77
Lucky az ablakpárkányon ült, és lefelé bámult a mélybe. Steinernek az volt az érzése, hogy ez a fickó valóban nem élı ember. A végén még kiderül, hogy igazi kísértetek mentették meg. De vajon mi a fenéért? − Mi lesz, ha idejönnek? − tette fel ismét a kérdést. − Nem jönnek ide. − Ugyan miért? A lány felemelte az ujját. − Hallgassa csak! Gyengén, nagyon gyengén, száguldó autók távoli szirénahangját hallották. − A rendırség − mondta Steiner. − Akkor meg ık kapnak el bennünket.
− İk sem kapnak el. Lucky! − A liften − mondta Lucky. − Csak a liften mehetünk. − De hiszen itt már nincs megállója. Ahhoz fel kell jutnunk a tizenhetedikre! − nyelt egy nagyot Steiner. − Feljutunk. − İk is ott vannak. − Addigra már itt lesznek. Steiner megértett mindent. − Te jó isten! − nyögte. − Hogy képzelik? − Csak nem szédülıs, Mr. Steiner? − Dehogy vagyok az. Csak éppen nem szoktam tizenhét emelet magasában a párkányokon sétálni. − Majd Lucky vigyáz magára. − És magára? Magára ki vigyáz? − Az ırangyalom − mosolygott a lány. − Indulhatunk? 78
24 Booboo úgy roskadt le a betonra, mintha egy tizenkét menetes meccs után roskadt volna a szorító sarkába. Valamennyien meghökkenve néztek rá, még Joe tekintete is komorabb volt a kelleténél. − Mi a helyzet, Booboo? Mitıl csináltál be ennyire? Booboo levegı után kapkodva a homlokát törölgette. − Ott állt a pasas. − Hol? − A csaj mellett. − Eszerint nem zuhant le. − Azt nem tudom, Joe. − Hogyhogy nem tudod? − Olyan… furcsa volt, Joe. Meg a csaj is. − Milyen csaj? − Volt ott egy csaj is. Szürke volt az arca, meg minden, és karikák voltak a szeme alatt. Olyan volt, Joe, mintha igazi kísértet lett volna. − Micsoda?! − Kísértet. Halott ember kísértete. De az a fickó is olyan volt. Én nem tudom, mi a szar ez, Joe, de nem tetszik nekem. Joe behunyta a szemét. Neki sem tetszett. − Benny? − İt nem láttam. − Hogyhogy nem láttad? − Nem volt ott, Joe. − Akkor hol volt? − Nem tudom, Joe. Joe elkapta, és alaposan megrázta. − Térj már magadhoz, te hülye! Menekülı bivalycsordaként rohantak le a tizenötödikre. Közben meg sem hallották a közeledı rendırségi kocsik szirénázását. 79
A tizenötödiken már nem találtak senkit. Sem a kísértet kinézető férfi, sem a nı nem volt ott. Eltőntek, mint kockacukor a forró tejben.
25 Joe a fejéhez kapott, és ordítani akart, de a szirénahangoktól a torkán akadt az ordítás. − Az istenit! A jó istenit neki! − nyögdécselte. − Mi van, Joe? − Próbáljátok valahogy megállítani a liftet! Ketten itt maradtok és… próbáljátok meg lécekkel!
… A többiek, gyerünk, felfelé! − Mi a baj, Joe? − Ez a baj, te barom! A lift felbúgott, a kábelek szapora táncba kezdtek. Booboo eltátotta a száját. − Hogy mehettek fel… hiszen… − A falon, te barom. Felmásztak a falon. − De hát… hogy mászhattak fel? Joe megpróbálta megállítani odafent a liftet, de nem sikerült neki. Valaki kiverte valamennyi gombot a szekrénykébıl, így hiába nyomogatta a helyüket, a lift ügyet sem vetett rá. − Állítsátok meg! Akárhogy is, de állítsátok meg! A lift azonban nem hallgatott a fenyegetızésre. A fülke ott úszott el mellettük. Természetesen nekiestek a lécekkel, de nem sok kárt tettek benne. Sıt még az ablakán is beláttak. Hárman voltak a fülkében. Steiner, egy szürke szemő lány, és egy harmadik fickó, aki a fülke padlóján kuporgott. A lift elhúzott mellettük, és eltőnt a mélyben. 80
26 A szürke szemő nı becsukta mögöttük a szállodai szoba ajtaját, a heverıre tette a kabátját, aztán belecsüccsent egy karosszékbe. − Foglaljanak helyet − mondta mosolyogva. − Bár inkább önöknek kellene hellyel kínálniuk engem. Néhány napig most ez lesz a szobájuk. Aztán el kell tőnniük a városból. − Én is azt hiszem − bólintott Steiner. − Megtudhatok valamit a történtekbıl, vagy örök életemre hülye maradok? Mabel, a felesége szótlanul férje kezére tette a kezét. Csak nyugalom, Desmond − sugározta felé a pillantása. − Csak nyugalom. A lány tovább mosolygott. − Hát hogyne. Sokat megtudhat. Mire kíváncsi? − Mindenre − mondta Steiner. A lány biccentett. − Állok rendelkezésére. − Mindjárt az elsı kérdésem: kicsoda maga? A lány megvonta a vállát. − Sejtettem, hogy ez lesz az elsı, amit tudni akar. Sajnos, erre még nem válaszolhatok. De ez nem tart sokáig. Egyelıre elégedjék meg annyival, hogy valaha már találkoztunk. − Hát éppen ez az! − sóhajtotta Steiner. − Én is így érzem. Nincs bosszantóbb annál, mint amikor valaki érzi, hogy élete során találkozott már valakivel, de az istennek sem jut az eszébe, hogy mikor, és hogy kicsoda az illetı. Miért nem mondhatja el? − Mert még nem vagyunk túl a nehezén. − Minek a nehezén? − Amibe sikerült belekormányozni magunkat. Hogy pontos legyek, önnek sikerült belekormányoznia magát. 81
− Joe-ra és a bandájára gondol? − Persze hogy rájuk. Tudja, mit? Fordítsunk egyet a dolgon. Én elmondom, mit tudok önrıl, ön pedig hozzátehet ezt-azt. És kérdezhet is. Ön tehát Desmond Steiner, a jó hírő építész. − Csak voltam − mondta Steiner. − Ma már az anyám sem mondana jó hírőnek, ha élne szegény. − Annak idején… néhány évvel ezelıtt ön építette a szélturbinákat Bocharocha közelében. − Azon a környéken. − Maga, amilyen kiváló építész volt, kiválóan is építette fel ıket. − Igyekeztem − sóhajtotta Steiner. − Mabel volt az építésvezetıje. − Úgy látszik, mindent tud. − Addig nem is volt baj, amíg indiántemetıt nem találtak a környéken. Steiner meglepetten húzta el a száját. − Maga aztán tényleg mindent tud. − Az indiántemetı felfedezése… hm… megváltoztatott mindent, igaz?
− Vele kezdıdött a baj. S az én bukásom is. − Ott találkozott azokkal, akiket késıbb csak mani-tuknak neveztek. − Azt hittem, róluk már mindenki megfeledkezett. − Megpróbálták kideríteni, hogy kik ık, de nem jártak sikerrel. − Ez már nem az én dolgom volt. Nekem a turbinákkal kellett törıdnöm. − Amint tudom, a tárgyalások nem jártak sikerrel. − Ki tudja, hogy vajon a tárgyalások valóban tárgyalások voltak-e? Lehet egyáltalán láthatatlan fantomokkal tárgyalni, akik ráadásul nem hajlandók semmiféle kommunikációra? 82
− Vagy csak nem értjük ıket. − Maga tudja. Ismétlem: az én feladatom a turbinák megmentése volt. Egy darabig le is álltunk az építésükkel. Úgy volt, hogy elvisszük ıket máshova, és másutt építjük fel a turbinamezıt. − A két hegy miatt? − Pontosan − bólintott Steiner. − Az okosoknak az volt a meggyızıdése, hogy miattuk van minden. A két hegy miatt. Állítólag két hegy… azaz, általuk fontosnak tartott két hegy közé nem szabad építkeznünk. Fıleg magas épületeket nem… de újabban már alacsonyakat sem. Zavarja ıket. − Maga szerint is így van ez? − Honnan tudjam? − vonta meg a vállát Steiner. -Nem érdekeltek a fickók. Engem a turbinák érdekeltek. Annak idején azt mondta nekem valaki, hogy a hegyek energiát gerjesztenek, és ık abból táplálkoznak. Muris, mi? − Ahogy vesszük. Az a kérdés, kinek mi muris. Lehet, hogy másoknak, más lényeknek az a muris, hogy mi élılények egymást esszük. Sıt, nem is muris, hanem visz-szataszító. − A kannibálokra gondol? − szólt közbe Mrs. Steiner. − Nem feltétlenül. Mi itt a földön húst eszünk, azaz élılényeket. Számukra talán nincs különbség ember és hízott liba között. Egymást esszük, és kész. − Na igen − morogta Steiner. − Szóval, megtiltják nekünk, hogy bizonyos hegyek közé építkezzünk. És ezt a tudtunkra is adják. Méghozzá gabonakörök segítségével. Megüzenték nekünk, hogy baj lesz, ha nem hallgatunk rájuk. − Erre emlékszem − bólintott a lány. − Nem tudom, mire emlékszik még − sóhajtotta Steiner. − Én nagyon sokra. Mintha csak tegnap történt 83
volna. Akkor kezdıdött a szélkorszak… amelynek szerencsére ma már vége. − Mibıl gondolja? − Amilyen váratlanul ránk támadtak, olyan váratlanul el is tőntek. − Hm. Szóval, mivel kezdıdött a szélkorszak? − Rátámadtak bizonyos objektumokra. Az én felújított turbináimra is. Ross Candell szerint megtanultak fegyvert készíteni a szélbıl. − Ross Candell? − A barátom. Régész. İ kutatott a manituk után. Elıbb indián szellemeknek hitte ıket… aztán rájött, hogy másról van szó. Ezek az akármik ugyanolyan földlakók, mint mi. Valamiféle evolúció hozta létre ıket. Csak egy másfajta evolúció. − Igazán? − Egy egészen másfajta fejlıdés. Ma már mindenki tudja, hogy 52 millió évvel ezelıtt majdnem kihalt a földi élet. − Mitıl halt ki? − Ki tudja? Elmélet van bıségesen. Talán egy nagy ütközés okozta a katasztrófát. Jött egy aszteroida, aztán bumm! Csak az egysejtőek maradtak életben. Belılük lettünk mi. Bár ezt ma már többen is tagadják. Szerintük 26 millió évvel ezelıtt is volt egy nagy bumm. Mi az ezután következı fejlıdési lánc hozadékai vagyunk. Az a helyzet, hogy nem tudjuk pontosan, mi történt 52 millió meg 26 millió évekkel ezelıtt; arról pedig végképp nem tudunk semmit, hogy mi volt még elıtte. Voltak-e már ekkor élılények − fejlettebbekre gondolok −, és ha voltak, milyenek voltak? Ember nem valószínő, hogy lett volna, bár ki tudja? De lehettek értelmes lények. Az viszont egyáltalán nem biztos, hogy ugyanolyan anyagból voltak gyúrva, mint mi. 84
A lány megnyalta a szája szélét. − Ezzel ezt akarja mondani, hogy ezek a bizonyos lények, akik összerombolták az ön turbináit… a múlt maradványai? − így is lehet mondani. Mivel nincsenek annyira kitéve a fizikai hatásoknak − másképpen szólva kevésbé sérülékenyek, mint mi −, elképzelhetı, hogy túlélték a bummot. Nemcsak az egysejtőek, hanem ık is. És azóta, amióta csak létrehozott bennünket, embereket az evolúció, itt élnek körülöttünk. Lehet, hogy már több bummot is túléltek. Valószínőleg azt a bummot is túl fogják élni, amely valamikor majd ismét véget vet a földi életnek. Az egysejtőig visszamenıen. − Szép kilátások. − A mi szempontunkból kétségkívül szomorú. De mik vagyunk mi a világmindenségben? Mákszemen élı kis baktériumok. Kinek fáj, ha egy mákszem kiesik a mákos kalácsból? Senki nem sír utána, sıt észre sem veszik. − Térjünk csak vissza a maga történetéhez. A manituk szétrombolták az ön turbináit. Igaz? − Végül is igaz. De csak a többedik próbálkozásra sikerült nekik. Elıször még úgy tőnt, hogy ellenállnak a szélnek. Fıleg, hogy még meg is erısítettem ıket. Ross Candell viszont, elırelátólag, azon a véleményen volt, hogy végérvényesen abba kell hagynunk az építkezést a két hegy között, és el kell húznunk onnan. Különben ez volt Mr. Rost véleménye is. İ finanszírozott arrafelé néhány építkezést. Ismerte talán ıt is? A lány bólintott. − A szélkorszakban halt meg. Rádılt egy ház vagy micsoda. A lány hallgatott. − Az a lényeg, hogy új turbinák felépítésére kaptam megbízást. Elıbb még úgy volt, hogy elvisszük a turbina85
mezıt másfelé, de aztán minden maradt a régiben. És itt óriási hibát követtem el… Miss… − Ruth − segített a lány. − Szóval, óriási hibát követtem el. Beleegyeztem, hogy ott, ugyanazon a helyen építsem fel a lerombolt turbináimat. Tudja, miért egyeztem bele? Mert rohadtul büszke voltam. Rohadtul meg akartam mutatni nekik, hogy azért is képes vagyok olyat építeni, amit semmiféle manituk nem rombolnak le. És építettem is egy új turbinamezıt. Pedig Ross Candell ismét figyelmeztetett, hogy legyek óvatos. Szerinte a manituk nem tőntek el, nem adtak fel semmit, csak idılegesen visszavonultak és kísérleteznek. − Mivel? − A széllel, Ruth. Nekik a szél olyan, mint nekünk a repülıgép. Közlekedési eszköz és fegyver egyaránt. És ki is kísérletezték, hogyan lehet még jobban megnövelni az erejét. De ez csak késıbb jött. Szóval, felépítettem az újabb turbinamezıt, ugyanott. És akkor megkezdıdött a támadásuk. A szélkorszak. − Erre jól emlékszem. − Akkor nincs mit mondanom róla. Tudja, mi lett az én turbinamezımbıl? Por és hamu. Kevéssé vigasztalt, hogy az Eiffel-toronyból is az lett, és még számtalan felhıkarcolóból. Leomlott a Burj Dubai, a malajziai Twin Towers és a többi. − Pedig azok nem is épültek két hegy közé. − Akkor már háború folyt. Köztünk és köztük. Már nem válogattak; minden magas épületünket tönkre akarták tenni. Három évig tartott a háború. Aztán elcsendesült minden. − Ön szerint miért? − Alighanem úgy gondolják, hogy megfelelı leckét kaptunk tılük. Persze az is lehetséges, hogy egyszerően 86
képtelenek megbirkózni velünk. Idırıl-idıre odapörkölnek nekünk, aztán élvezik a zavartalan nyugalmat. Amely, azt hiszem, már nem sokáig tart. − Miért hiszi ezt? − Mert feltaláltuk a bazaltfixumot. Ez egy építıanyag. − Hallottam róla − biccentett a lány. − Gyakorlatilag törhetetlen. Nincs az a fizikai hatás, amely képes lenne megsemmisíteni. − Ezt is tudom.
− Újabban ebbıl csináljuk a házakat, az olyan történelmi emlékeket pedig, mint az újraépített Eiffel-torony, bazaltit bevonattal látjuk el. Most már ellenállnak minden ledöntési kísérletnek. És ismét építkezünk két hegy közé. İk pedig hallgatnak. − Úgy gondolja, újra a fejüket törik valamin? − Ez talán túlzás, hiszen azt sem tudjuk, van-e fejük. Mindenesetre várnak, és… kísérleteznek. Talán más úton indulnak el, mint eddig. A lány érdeklıdve hajolt elıre. − Ezt hogy érti? − Már nem az épületeinket akarják ledönteni − morogta az építész. − Már máson törik a fejüket. − Min? − kérdezte a lány. − Hogy hogyan tudnának végérvényesen megszabadulni tılünk.
27 − Talán rádöbbentek − folytatta némi habozás után az építész −, hogy nem az épületek az ok, ha úgy tetszik. Az épületek csak az okozat. Az ok mi vagyunk, emberek. Ha mi eltőnnénk, megszőnne az az ok, amely nem 87
hagyja nyugodtan élni ıket. Ezért azon morfondíroznak, hogy miképpen irtsanak ki bennünket. Bizonyára rájöttek már, hogy roppant sérülékenyek vagyunk. − Mit akar ezzel mondani? − Nekünk, embereknek minden árt. Legfıképpen mi magunk magunknak. Ember az embernek. Ezen az úton indulnak majd el. Legalábbis Ross ezt feltételezi. − Mit tud róla? − kérdezte közönyösen a lány. − Visszavonult, akárcsak én. İslényeket ás. − Valóban? − Nem foglalkozik már a manitukkal. Különben is, Károgó Varjú halála alaposan megviselte. − Károgó Varjú… meghalt? − Ismerte? − Hallottam róla − tért ki a válasz elıl a lány. − Hogyan halt meg? − Egy támadás alkalmával ráomlott egy épület. Ross is a romok alá szorult, de ıt sikerült élve kimenteni. Károgó Varjú a kórházban halt meg. Azóta Ross ki van ütve, szegény. Párszor meglátogattam, de nem tudtam dőlıre jutni vele. Nem hajlandó a múltról beszélni, csak a dínókról, amiket különben marhára utált. Ássa ıket rendületlenül; ki is ásott már egy egész állatseregletet. − Értem − bólintott a lány. − Magáról beszéljen még. − Mit beszéljek? − vonta fel az vállát az építész. -A manituk összedöntötték az újabb turbinamezıt is… benne voltam az újságokban. Amikor elcsitult a harci zaj… már nem alkalmazott senki. Tudja, miért? − Nem. − Mert… rossz ómen vagyok. Bajt hozok az építkezésekre. Valaki elterjesztette rólam, és ez rajtam is maradt. Kétszer próbálkoztam. Egyszer a Nagy Gátnál… − Emlékszem − mondta a lány. − Elvitte az árvíz. − Amirıl én nem tehettem. Ki tudta volna elıre meg88
jósolni, hogy akkora földrengés rázza meg a környéket… de minek is beszélni róla. A gát összeomlott, én voltam a kivitelezıje. Akárcsak annak a folyami hídnak… − Arra is emlékszem. − Azóta kénytelen vagyok álnéven dolgozni, és többnyire Mabel fizetésébıl élünk. Amíg esak ki nem rúg. − Ugyan már, Desmond! − mordult rá kedvetlenül Mabel. − Pedig ez az igazság. Felhıkarcolókat építek át, kisebb munkákat végzek. Ha elmondanám bárkinek is, hogy ki voltam, és mi az igazi nevem, másnap már útilaput kötnének a talpamra. Hát így állunk, Miss Ruth. − Joe és bandája? − Velük aztán jól kifogtam. Gazemberek. Már-már attól tartottam, megölnek. És meg is öltek volna, ha nem vesznek más irányt az események. Valójában fogalmam sincs róla, kicsodák. Egy biztos: soha nem dolgoztak még az építıiparban… Különben hogy bukkant rám?
− Kerestem − mondta kurtán a lány. − Szabad tudnom, miért? − Mert valakinek szüksége lenne magára. − Rám? Ki a fenének? − Ráér kicsit késıbb megtudni. − Nem értem, miért éppen én kellek bárkinek is. − Mert maga már… megtapasztalta ıket. − Kiket? − hökkent meg Steiner. − Amanitukat. Steiner kiugrott a székébıl. Úgy lökte hátra, hogy a nehéz karosszék majdnem felborult. − Na, álljon csak meg a menet! − emelte fel a kezét. − Maga azért csinálta, amit csinált, hogy megbízzon engem valaki nevében valamivel, ami kapcsolatban áll a manitukkal? − Nagyjából így van. 89
− Felejtse el − legyintett Steiner, s amikor a felesége visszahúzta, engedelmesen visszaült a székébe. − Semmi olyat nem vállalok, ami velük kapcsolatos. Akkor megesküdtem, hogy soha többé nem kerülök az útjukba. Nem akarok már mást, csupán felhıkarcolókat tatarozni. És még van egy titkos tervem. − Micsoda? − kérdezte kíváncsian a lány. − Átképzem magam szobafestıvé. Arra mindig szükség van. Biztos kenyér, hogy úgy mondjam. És semmi manituk! − Ugyan már, szívem − csillapította ismét Mabel. -Mirıl van konkrétan szó? − Fel kellene építeni valamit. Egy mőtárgyat. És hogy mondjak valami vonzót is: tudja, ki lenne a társa, ha elvállalná? − Na kicsoda? − kérdezte Steiner. − Mr. Negroponte. A maga régi ismerıse. Mr. Carlo Negroponte. Steinerbıl önkéntelenül kitört a nevetés. − Na hiszen! A másik szerencsétlen! Magának aztán van érzéke a válogatáshoz! − Megbízóm magukat gondolja megfelelınek a feladatra. − Elég rosszul teszi. − És… hol lenne az építkezés? − kérdezte Mrs. Mabel Steiner. − Egy sivatagban − felelte a lány. − És önre is számítunk, Mrs. Steiner. − Mit kellene felépíteni? − Egy… történelmi építményt. Ha megegyeztünk, többet is meg fognak tudni róla. − És ık? A manituk? − Valamikor, a történelem folyamán, közük volt ehhez a bizonyos építményhez. 90
− Értem… Ruth. Mégis… ha mondana valamit róla… A lány biccentett. Megérezte, hogy jó lóra tett. Ha valaki arra bírhatja Steinert, hogy vállalja el a feladatot, akkor csakis Mabel lehet az. − Egy zikkuratról lenne szó − mondta rövid habozás után. Steiner felkapta a fejét. − Az mi? − Lépcsıs piramis. − A fenébe is… hiszen az egyetemen tanultunk róla. Csak éppen hol van az már… Melyik államban volt nálunk zikkurat? − Egyikben sem − mondta a lány. Steiner ekkor gyanút fogott. − Akkor hol van az az izé? − Irakban − mondta a lány. − Irakban? − képedt el Steiner. − Maga azzal akar megbízni engem, hogy Irakban… na, neee! Felállt, felvette a kabátját, és intett Mabelnek. − Gyerünk, Mabel. Mabel azonban nem mozdult. A lány is felállt, és kicsit keményebben szólt Steinerre, mint
akarta volna. − Még nem fejeztem be! − Na és? − kérdezte Steiner. − Kit érdekel? Engem nem. Mit tud maga és a megbízója nyújtani, ami arra késztetne engem, hogy ismét kapcsolatba kerüljek azokkal a romboló szörnyetegekkel? Mi? − Az életét − mondta kurtán a lány. − Ha kimegy ebbıl a szobából, huszonnégy óra múlva halott. Ha csak én meg nem védem magát. Azok a fickók megtalálják a feleségével együtt. Steiner sápadtan roskadt vissza a helyére. − De miért? Miért akarnak ezek mindenáron kinyírni? 91
− Nem találja ki? Steiner kitalálta. Az ı nyakába varrják a társuk halálát. Elvégre ıt akarták átküldeni a másvilágra, helyette viszont a haverjuk került oda. − Mi a teendım? − kérdezte Steiner. A lány kinyújtotta a kezét. − Isten hozta a csapatban. Steiner habozott, hogy elfogadja-e a feléje nyújtott kezet. Önkéntelenül is Mabel arcára tévedt a tekintete. Felesége behunyta a szemét és bólintott. Steiner sóhajtott és kezet rázott a lánnyal.
28 Ross Candell éppen egy csontot méricskélt, amikor az indián bekopogott hozzá. − Szevasz, Ross. Ross felnézett és biccentett. − Szevasz, Beaver. Beaver letelepedett egy forgószékre közvetlenül néhány valószerőtlenül nagy csontdarab mellé, és figyelmesen megnézegette ıket. − Ezek meg mi a fenék? − Csontok − mondta Candell. Beaver szíve összeszorult. Szegény Ross… Legalább húsz kilót fogyott, amióta utoljára látta; hajában ısz csíkok húzódnak, a szeme tompa és zavaros. Honnan a fenébıl vegyem az erıt ahhoz, hogy megtegyem? Márpedig meg kell tennem. − Milyen csontok? − kérdezte. Candell ismét felpillantott rá. − Latin neveket akarsz? 92
− Dehogy akarok − nevetett erıltetetten Beaver. -Csak éppen megkérdeztem. − Olyan tüskéje volt az orrán, mint az orrszarvúk szarva. Beaver nyelt egyet. − Sosem szeretted a dínókat, Ross. A régész megvonta a vállát. − Megszerettem ıket. − A fınökasszonyod? − 0 meg megszeretett engem. Csupa szerelem a régészet. De mi szél hozott hozzám? Alig hiszem, hogy én vagy a dínók érdekelnének. Beaver vett egy mély lélegzetet. − Nem akarsz beszélni vele? − Kivel? − kérdezte. Beaver ismét sóhajtott. − Tudod te azt jól. Candell letette a mérıszalagot és szembenézett az indiánnal. − A halottakkal nem lehet beszélgetni, Beaver. − Mi úgy hisszük, hogy lehet. − De én nem vagyok indián. − Azért még hihetsz benne. − Hihetnék, de nem hiszek. − Márpedig… történt valami Ross, amit meg kell hallgatnod. − Mi lenne az? Beaver látta, hogy a régész minden erejét összeszedi, hogy folytatni tudja a beszélgetést. Nyakán kidagadtak az izmok a visszafojtott indulattól. − Simon az üdvözletét küldi. 0 maga nem tudott eljönni hozzád, mert az Indiánügyi Hivatalban
tárgyal, így én jöttem el. Semmi olyat nem mondok, amit ne tıle hallottam volna. 93
− Értem. Beaver ismét nekifohászkodott. − Tudod, Ross, a mi köreinkben él egy hiedelem, ha úgy tetszik. Bár szerintem inkább törvény, mint hiedelem. − Igazán? Beaver hangja kicsit megcsuklott. − Egy indián… nem mehet át úgy az örök vadászmezıkre, vagy az Örökké Zöldellı Prérikre, vagy a túlvilágra − ahogy akarod −, hogy ne búcsúzzék el a szeretteitıl. Ross komoran nézett az indiánra. − Tényleg errıl akarsz társalogni velem, Beaver? − Ha hagyod. − Szeretnéd? − Azt hiszem, igen. De csak ımiatta. Különben nem bántanálak. − Akkor beszélj. − Ismétlem: csak azt mondom, amit Simon mondott, illetve üzent neked. Nos… egy este a rezervátum felé hajtott, keresztül a 17-es úton, amikor elérte a Mindig Fekete Erdıt. − Ez valami mese? − Mi így hívjuk. − Még sosem hallottam. − Pedig ez a neve. Nos, abban az erdıben már sok minden megtörtént: a régiek szerint az erdı átjáró a másvilág és e világ között. − Nocsak − köszörülte meg a torkát Candell. Látszott az arcán, hogy Beaver egyetlen szavát sem hiszi el. − Tudom, hogy ti fehérek kételkedtek az ilyenekben, és ıszintén szólva, néha nekem is nehezemre esik, hogy higgyek benne, de ez attól még létezik. Szóval az egy átjáró… 94
− Ezt már mondtad. − …az e világ és a túlvilág között. Nos, abban az erdıben egy stoppos megállította Simont. − Egy indián kísértet? − kérdezte Ross. Nem érzıdött gúny a hangján, de Beaver tisztában volt vele, hogy Candell hazugságnak hiszi, amit mond neki. − Egy kislány. − Kislány? − Indián kislány. Eltévedt az erdıben, és haza akart menni. Valahogy megtalálta az országutat. Már a harmadik kocsi húzott el mellette, amikor Simon ment arra a kocsijával. − Kísértet kislány volt? − Nem, Ross. Madelaine volt az. − İ meg ki? − Szirtisas lánya. Ben Smithé. Simon jól ismeri az apját és a kislányt is látta már, de nem ismerte meg. Nagyon meg volt ijedve szegényke. Megijedt az erdıtıl. − Egy indián lány? − Azt hiszem, Ross, neked még mindig téves elképzeléseid vannak rólunk. De hagyjuk ezt. A kislány beszállt a kocsiba, Simon pedig továbbhajtott vele. Feltett egy-két kérdést a kislánynak − különben cirka nyolcéves lehetett −, majd hagyta, hogy a gyerek elaludjon. Simon tovább vezetett. Aztán egyszer csak megszólalt valaki a kocsiban. Simon úgy meglepıdött… vagy inkább megrémült, hogy majd nekivezette a kocsit egy fának. Ross összehúzta a szemöldökét, de nem tett megjegyzést. − A kislány… felébredt, Ross. Úgy ült a hátulsó ülésen, mintha karót nyelt volna. És… egyszerre ismét elkezdett beszélni. Csakhogy… nem a saját hangján. Simon elıbb azt hitte… rosszul van a kislány, vagy rosszat álmodik… Félig hátrafordult és ránézett. Akkor vette 95
csak észre, hogy Madelaine szemének csak a fehérje látszik és eltorzult az arca, mintha kínozná valami. És a hangja, Ross… − Mi van a hangjával? − kérdezte Candell.
− A hangja… Károgó Varjú hangja volt. Ross, kérlek, higgy nekünk! Abban az erdıben… Károgó Varjú találkozott a kislánnyal, és talán… megszállta. Candell felállt, és a kijárat felé indult. Elkapta a kilincset, lenyomta és kinyitotta az ajtót. − Menj el innen, Beaver! És ne is gyere vissza! Beaver azonban nem ment. Pokolian sajnálta Candellt, de túl akart esni a nehezén. − Nem miattad mondom ezt el, Ross. Ha csak rólad szólna a történet, elmennék. De róla van szó. İ nem tud szabadulni ettıl a világtól! Akar, de nem tud. Segítened kell neki. Ha igazán szeretted… Ebben a pillanatban egyszerre több dolog is történt. Candell hatalmas erıvel becsapta az ajtót, az indiánhoz ugrott, és a földre döntötte. Ott aztán ütötte-verte, ahogy érte. Beaver nem védekezett, csupán a tenyerét tartotta az arca elé. Némán tőrte az ütéseket. Egyszer aztán már nem érezte tovább ıket. Candell feje a vállára hullott, miközben zokogás rázta a testét. Beaver türelmesen megvárta, amíg a régész magához tér. A hóna alá nyúlt, és megpróbálta felemelni a padlóról. − Jól van, Ross, nincs semmi baj. Ross még mindig a könnyeit nyelte. De most már befelé. − Senki nem tudhatja, hogy én…, hogy én… mennyire szerettem. Ha csak fogalmad is lenne róla… Beaver már-már arra gondolt, hogy feladja, és elmenekül Ross közelébıl, de aztán mégis meggondolta magát. 96
− Csupán el akar búcsúzni tıled, Ross. Még ha nem is hiszel benne. Egy indián nem mehet el úgy, hogy elrendezetten ügye maradjon ezen a világon. Ha nem hallgatod meg… talán még sokáig ott fog bolyongani abban az erdıben. Ross Candell visszaült a helyére. Beaver látta, hogy remeg a keze. Amikor viszont megszólalt, már nem reszketett a hangja, és mintha már befelé hulló könnyei is elapadtak volna. − Mit kell… tennem? − Beszélj vele. − Beszéljek? − Madelaine útján. − Akislány… médium? − Lehet. Bár azt mondja, még sosem fordult elı hasonló vele. − Az egész család ezt szeretné? − Mindenki, Ross. Ross Candell bólintott. − Jól van, Beaver. Most és utoljára. Nem tudom, mi történik a másvilágon: azt sem tudom, hogy létezik-e másvilág, létezik-e örök vadászmezı, vagy éppen mennyország. Azt sem tudom, hogy akik elmentek innen, képesek-e, ha csak rövid idıre is, visszatérni és felvenni velünk a kapcsolatot… minden porcikám azt súgja, hogy nem létezik ez a lehetıség. De én mégis megteszem, hogy… a kedvetekért… bár nekem nagyon nehezemre esik, és nincs már hitem semmiben. Beaver megveregette a vállát. − Rendben, Ross, pihend ki magad. Majd szólok, ha eljött az idı. 97
29 Amikor Beaver bevezette a házba, csak kevesen voltak odabent. Még Simon Turnert, Károgó Varjú testvérét sem látta. Csupa ismeretlen arc nézett rá. Amint leült a helyére, amelyet egy öregasszony mutatott neki, már megbánta, hogy engedett Beaver kérésének. Ha egyszer károgó Varjú beszélni akarna vele, biztos, hogy nem ismeretlenek elıtt tenné, hanem négyszemközt. Bár az is igaz, hogy számára ezek az emberek nem ismeretlenek; ez a népe, ha úgy tetszik. A fogatlan öregasszony inni adott Candellnek. Candell tartott tıle, hogy valami kotyvalékot próbálnak majd beletuszkolni, de szerencsére tiszta víz volt a csészében. Fogalma sem volt róla, hogy mi a fenéért kell vizet innia, de nem kérdezte meg. Ha csak egy fikarcnyi esély van rá, hogy Károgó Varjú háborgó lelke megnyugszik attól, hogy vele hókuszpókuszolnak, hát áll elébe. Csak szeretett volna mielıbb túlesni az egészen.
Egy idısebb indián lépett oda hozzá, fölé hajolt, és elvette tıle a csészéjét. − Kész vagy, Ross? − Megittam a vizet − mondta Candell kitérın. − Már itt van. − Kicsoda? − kérdezte Candell. − Akire vársz. Candell elmondhatta volna neki, hogy nem vár senkire; eszébe se jutott volna kapcsolatot keresni Károgó Varjúval, ha Beaver rá nem beszéli. Annál inkább sem, mert nem hisz az egészben. Nincs túlvilág, és nincsenek hazajáró lelkek sem. − Érzem − mondta a férfi. − Biztos, hogy már itt van. Figyeled a gyertyák lángját? Candell a háttérben egy ruhásláda tetejére állított 98
gyertyákra pislantott. Meglepetten látta, hogy úgy elfekszik a lángjuk, mintha oldalról fújná valaki ıket. − Fekszik a lángjuk − mondta az indián. − Ez pedig annyit jelent, hogy lélek jár a közelünkben. Felegyenesedett, és egy másik, nála jóval idısebb, aszott képő indiánra nézett. A sovány férfi figyelmeztetın felemelte a mutatóujját. − Várjuk meg a kutyákat. Az elıbbi indián ismét Candell fölé hajolt. − Megvárjuk a kutyákat. − Az mi? − kérdezte megtörölve a homlokát Candell. − A kutyák jelezni fognak. − Mit jeleznek? − Jelzik, ha már itt van. − Az imént azt mondtad, hogy a gyertya lángja jelzi. − Mindkettı jelzi. Ebben a pillanatban felvonyított odakint a kutya. Candell önkéntelenül is visszafojtotta a lélegzetét. − Itt van − mondta a fiatalabbik indián. − Már itt van. Már a kutyák is érzik. Ebben a pillanatban megcsikordult az ajtó. Valameny-nyien arrafelé néztek. Candell érezte, hogy megáll a levegı a tüdejében. Fogalma sem volt róla, honnan veszi a szíve a dobogáshoz szükséges energiát. Az ajtó kinyílott, de nem kísértet süvített be rajta. Egy idıs asszony lépett be egy kislánnyal. A kislány azonnal Candellt kereste a szemével. Amikor észrevette, könnycsepp gördült ki a szemébıl. − 0 Madelaine − súgta a fülébe Beaver. − Az a kislány, aki… − Tudom. Az idıs indián férfi a kislányhoz lépett, és megfogta a kezét. − Gyere ide, lányom. 99
A kislány engedelmesen leült a férfi lába elé terített szınyegre, míg az asszony, aki idekísérte, felszívódott a félhomályban. A férfi a kislány homlokára tette a kezét. − Jól vagy, Madelaine? − Jól, apám − mondta a kislány. − Hallom… eltévedtél az erdıben. Igaz ez? − Igaz, apám. − Hogyhogy eltévedtél, Madelaine? − Nem tudom, apám. Eltévedtem. − Máskor is jártál már arra? − Jártam, apám. Sokszor jártam. − És még sosem tévedtél el? − Még sosem. − Miért tévedtél el, Madelaine? A kislány lesütötte a szemét. − Mert… mert − suttogta −, semmi nem olyan volt, mint máskor. − Például mi nem volt olyan, mint máskor?
− A fák… − suttogta a kislány. − Mások voltak. − Máskor milyenek voltak a fák? − Hajladoztak. − És most? − Most… másképpen hajladoztak. Néha felém hajoltak, és én… úgy láttam, hogy karjuk és kezük nıtt. Meg akartak fogni, apám. − Mást is csináltak? − Változtatták a helyüket, apám. − Ezt hogyan csinálták? − Nem tudom, apám. Csak azt láttam, hogy volt elıttem egy nagy fa, és… felém nyújtotta a kezét. Eltakartam a szemem, hogy ne lássam, aztán amikor kinyitottam… már nem volt elıttem a fa. − Hát hol volt? 100
− Messze. A többi fa háta mögött. Mintha a fák elkergették volna. Akkor jött ki közülük a medve. Candell erısen figyelte a kislányt. Megpróbálta megállapítani, hogy vajon betanult szöveget mond-e. Bár nem volt gyerekpedagógus, sıt egyáltalán nem értett a gyerekekhez, annyit azért észrevett, hogy a kislány egészen beleéli magát a meséjébe. Biztos volt benne, hogy Madelaine most ott áll az erdı közepén, és a furcsán viselkedı fáktól riadozik. − Medve? − kérdezte az indián. − Milyen medve? − Egy nagy… barna medve. Odajött hozzám és megszimatolt. − Más nem történt? − A medve… beszélt hozzám, apám. − Mit mondott? − Arra nem emlékszem. Egyetlen szavára sem emlékszem. Csak azt tudom, hogy emberi nyelven szólt hozzám. Akkor én futni kezdtem. Féltem, hogy megöl, mint Samet, amikor nagyon kicsi voltam. − Ezután mi történt, Madelaine? − Nekifutottam egy fának, és… azt hiszem, megütöttem a fejemet. Csak késıbb ébredtem fel… de akkor már a medve nem volt sehol. És a fák sem nyújtogatták felém a kezüket. Valami csattant odakint, valami dobbant, aztán kivágódott az ajtó. A medve állt odakint.
30 Candell riadtan felugrott volna, ha lett volna ereje hozzá. Amikor a medve nagy, busa feje felbukkant az ajtónyí101
lásban, legszívesebben elinalt volna. Bár a lelke mélyén tisztában volt vele, hogy a medve valamiért nem veszélyes, kezdett elege lenni az egészbıl. Mintha megcsúfolná Károgó Varjú emlékét. Ez az ostoba hókuszpókusz nem méltó ahhoz a lényhez, akit a világon mindennél jobban szeretett. A medve dörmögött, de nem jött beljebb. Az ajtónyílásban állt, a kislányra meresztve a szemét. Madelaine élesen felsikoltott, és hátravetette magát a szınyegen. Az egyik indián asszony mellé kuporodott, és az ölébe vette a fejét. − A medve! − zihálta a kislány. − Itt a medve! Itt… a medve! A fák… a medve… A fák… Ebben a pillanatban olyan tisztán, mondhatni kristálytisztán szólalt meg Károgó Varjú hangja, hogy Candell majdhogynem felordított meglepetésében. − Ross! Szívem, Ross! Candell körbepislogott a szobában, de a jelenlévıkön és az ajtóban kíváncsiskodó medvefejen kívül nem látott semmi rendkívülit. − Ross! Válaszolj, kérlek! Candell szívén vad öröm hullámzott át. Ez Károgó Varjú! Biztos, hogy ı az. Eszerint él! Lehetetlenség így utánozni a hangját. İ aztán ismeri minden apró rezdülését… Ilyen tökéletesen nem lehet utánozni… Ez az ı hangja!
Hirtelen felfedezte a hangforrást. A kislány már nem feküdt a szınyegen, hanem ült. Az öregasszony csupán annyit tett, hogy tenyerével megtámasztotta Madelaine hátát. − Károgó… Varjú? − Én vagyok… szívem. Candell nyelt egyet és nem tudta, mit mondjon. Mit lehet mondani valakinek, aki itt is van, meg nincs is itt? 102
Már nem él, de azért hallja a hangját. Tudja róla, hogy halott, és… mégis. Valamit kérdezni kellene tıle, olyasmit hogy meghaltál-e szívem, igaz hogy meghaltál? -vagy hasonlót, de ez aztán igazán ostobaság lenne. Hát persze hogy meghalt! İ maga látta… és ott volt, amikor eltemették… − Ross! Itt vagy még, szívem? Ross a kislányt nézte. A gyerek szeme fehér volt, mint a frissen esett hó. A fehérség az egész szemét betakarta: mintha menyasszonyi ruhát öltött volna. Szája remegett, s Candell megdöbbenve vette észre, hogy olyan furcsán mozog a szája, mintha nem is az övé lenne. Olyan arti-kuláltan, jól képzetten ejtette ki a szavakat, ahogy az ekkora gyerekek soha. Mintha egy idegen lélek késztette volna a kis testet arra, hogy engedelmeskedjék neki. − Itt vagyok, Varjú − mondta határozottan. − Örülök, hogy… eljöttél… beszélni velem… utoljára. − Utoljára? − nyögött fel Candell. − Csak röviden… szeretnék mondani valamit, Ross. Nem akarom… kínozni. Engem… megöltek a manituk… Azt akarom, hogy… megtaláljátok velük a hangot… a hangot… de csak te vagy képes rá, Ross. Az én kedvemért… kérlek… A gyerek rángatódzni kezdett. Candell rémülten látta, hogy nem mozdul ugyan, mégis úgy felemelkedik a levegıbe, mintha valaki felhajította volna. Aztán lezuhant a szınyegre, miközben nyál fröccsent ki a szájából. − Ó, Ross… istenem… Ross! Ross a kislányhoz ugrott. Az ismét felröppent a levegıbe, és ezúttal talán kissé hosszabban maradt odafent -jó kétlábnyival a szınyeg felett −, mint a fizika törvényei megengedték volna. Candell érezte, hogy Madelaine köny-nye olyan forró, mintha parázs hullott volna a bırére. 103
Candell felkapta a kislányt, és igyekezett kivinni a levegıre. A medve azonban útját állta. Úgy ácsorgott az ajtóban, mintha esze ágában sem lenne elmozdulni onnan. Candell oldalba taszította a medvét. − Tőnj az utamból, de gyorsan! A medve bólintott, és kiugrott az ajtón. Candell kilépett a gyerekkel a holdfénybe, és megpaskolta az arcát. Tőzforró volt, mintha súlyos beteg lett volna. Candell csak akkor nyugodott meg, amikor Made-laine kinyitotta a szemét. − Hol vagyok? − kérdezte kétségbeesetten. − Megint az erdıben… a medve… Ijedten felsikoltott, amikor észrevette a Ross mellett tébláboló állatot. Ross ismét a medvére förmedt. − Menj már innen a fenébe! A medve villámgyorsan lekapta a fejét. Az alóla elıtőnı fiatal arc zavart és félelmet tükrözött. − Én csak… Én csak… Hegyes Nyíl kért meg rá, hogy… − Húzz el a fenébe! A fiú bólintott és elhúzott. A kislány kinyitotta a szemét. Immár nem fehér volt, hanem fekete. Olyan, amilyennek egy indián gyerek szemének lennie kell. − A medve… − Már elment. − Igazi medve volt… vagy… − Nem volt igazi. − De az erdıben… igazi volt. Candell gyorsan a kislány fölé hajolt. − Tudod, ki vagyok? − Te Candell vagy. Károgó Varjú férje… voltál.
104
− Ismerted Károgó Varjút? − Ismertem − biccentett a kislány. − Tudod utánozni a hangját? A kislány meghökkent. − A hangját…? Nem, nem tudom. Én senki hangját nem tudom utánozni. − Nem is szoktad? − Nem. − De azért szoktál néha rá gondolni? A kislány határozottan nemet intett. − Nem ismertem jól. Nem szokott… az eszembe jutni. Pedig szép lány volt. Csakhogy a városban lakott… én meg gyerek vagyok. − Emlékszel, mi történt veled a szobában? A kislány meghökkent. − A szoba… ban? De én az erdıben jártam! A fák… és a medve… Tovább nem folytathatták a társalgást, mert egyszerre többen is kijöttek a ház elé. Az idısebb asszony elvette Candelltıl a gyereket. Kérdezett tıle valamit, majd megnyugtatóan megsimogatta az arcát. Aztán szó nélkül megfordultak, és eltőntek a sötétségben. Candell tudta, hogy a szomszéd házak valamelyikébe mennek. Csak odabent a szobában melegedett fel annyira, hogy össze tudja szedni a gondolatait. Odabent nem változott semmi. A gyertyák még mindig égtek a ládán − igaz, ezúttal már egyenesen a mennyezet felé állt a lángjuk hegye. Az idısebb indián fületlen csészét vitt oda Candellhez, és a kezébe nyomta. − Igyál. − Mi ez? − kérdezte Candell. − Tüzes víz − vigyorgott az indián. Candell érezte, hogy a whisky úgy égeti a torkát, mint a parázs. 105
Az indián Candell mellé ült. − Itt járt − mondta. − Hallottad a hangját? − Hallottam − bólintott Candell. − Az ı hangja volt? − Az övé. − Néha így történnek a dolgok − bólintott az indián. -Nincs szájuk, hogy beszéljenek; segítségre van szükségük, hogy kimondhassák, amit akarnak. Mint a zene. A zene is benne él a természetben. Csak te nem hallod meg. − Miért, te meghallod? Az indián szomorúan rázta meg a fejét. − Már nem mindig. Csak néha. De néha még meghallom. − Minek a zenéjét? Az indián tétova mozdulatot tett a kezével. − A fákét… a bokrokét… a szélét. Néha a hegyek is zenélnek. Aztán a puszta, a sivatag vagy az ösvények. Régen a hadiösvények bátorító dalt énekeltek a harcosoknak. İk meghallották és felbátorodtak tıle. Ma már közvetítı kell, hogy meghalljad a fák és a sziklák énekét. Valaki megjegyzi magának, és lejátssza egy sípon. Akkor te is megérted. Máshogy nem. − És az ı hangjuk? Az indián legyintett. − Régen nem így volt. Az eltávozottak itt éltek velünk, és te minden nap beszélhettél velük. Megkérdezhetted tılük, hogy vannak, mi a helyzet odaát, kell-e nekik egy kis áldozat? İk megértették a szavad, és te is megértetted az övékét. Már nem érted meg. Ezért… kell valaki, akinek a száján át beszélhetnek hozzád. − No és a medve? − Azt gondoltam, hogyha Madelaine az erdıbe képzeli magát, könnyebben átadja a testét… neki. Az élı ösz106
tönösen vonakodik tıle, hogy befogadja egy halott lelkét, ha csak rövid idıre is. Most mit akarsz csinálni, Candell? − Még nem tudom − sóhajtotta a régész. − Többé nem fogod hallani a hangját. És talán… most sem úgy hallottad, ahogy a valóságos
hangot szokás. − Ezt hogy érted? − Nem is olyan régen volt valaki… − ı sem volt miközülünk való −, aki ugyancsak egy hangot akart hallani. Valakinek a hangját, aki ugyanúgy távozott el, mint Károgó Varjú. Hozott magával egy magnetofont, hogy felvegye a hangot, amit hallani fog. Az indián elhallgatott, mintha maga elé képzelné a történteket. − És? − türelmetlenkedett Candell. − A hang meg is szólalt. − Felvette? − Azt állította. Látta, ahogy a készülék veszi a hangot. Csak amikor le akarta játszani… − Akkor mi történt? − Üres volt a szalag. Nem hallatszott más, csak sistergés. − Köszönöm a whiskyt − mondta Candell. − Én most hazamegyek. Beült a kocsijába, és hazament. Egész úton Károgó Varjú hangját hallotta a fülében csengeni. Valahogy mégsem lett öngyilkos ezen az éjszakán. Éppen ellenkezıleg: elkezdett felfelé kapaszkodni a sziklafalon. Lassan kívánni kezdte, hogy bárcsak még egyszer szembenézhetne a manitukkal.
Irakban (A félelem földjén)
1 Candell kilépett a nagysátorból és felnézett a csillagos égre. Kellemes szellı fújdogált, mintha üdvözölte volna. Candell még sosem járt ázsiai sivatagban, így idegen volt számára a környezet. Akárcsak az arab munkások éneke, akik két nagy tábortőz körül ücsörögtek, és éppen vacsoráztak. Candell gondolt egyet, odasétált hozzájuk, és leült a tüz mellé. Az arabok némiképpen az indiánokra emlékeztették, s azokra a szép napokra, amikor még Károgó Varjúval a Sziklás-hegységet járták, és esténként le-leül-tek egy-egy tábortőz mellé. Istenem, Károgó Varjú! A munkások ügyet sem vetettek rá, csak ritkán szóltak egymáshoz Candell számára értehetetlen nyelvükön. Éppen fel akart állni, hogy tovább sétáljon, ám ekkor egy kezet érzett a karján. Majdhogynem felkiáltott meglepetésében. Egy rongyos turbán alól két fehér szem nézett rá, mintha csak a vonásait vizsgálgatná. − Szalám alejkum, idegen! − Alejkum szalám − válaszolt Candell. Ekkor döbbent csak rá, hogy aki mellette ül, vak. − Erted, amit beszélünk? − kérdezte egész jó angolsággal a vak ember. − Nem én − mondta Candell. − Nem értem a nyelveteket. − Akkor miért jöttél hozzánk? Melegedni? Felnevetett; öreges, reszelıs nevetéssel. Candell is elmosolyodott. Hiszen meleg volt az este, nem volt szüksége melegítésre. 108
− Csak erre jártam − mondta. A vak nem vette le a kezét a karjáról. − A bánat hozott ide − mondta. Candell összerázkódott. − Hogy mondod? − A bánat hozott ide. Úgy nyomja a lelkedet, hogy nem kapsz tıle levegıt. Candell nem válaszolt. És a karját sem mozdította meg. − Nagyon szeretted? − kérdezte az öreg. Candell nem tudta, miért áll szóba a vak emberrel, miért válaszol neki, de válaszolt. − Nagyon. − Akik meghalnak, nem mindig halnak meg egészen − mondta a vak. − Ezt… hogy érted? − nyögte Candell. − Itt vannak velünk. A gondolatainkban, minden por-cikánkban, a bırünk alatt. Ragaszkodnak hozzá, hogy itt maradjanak. Néha nem könnyő megszabadulni tılük. És talán nem is akarunk. − Honnan tudod, hogy nekem… − Érzem − mondta az öreg. − Már akkor megéreztem, amikor ideültél mellém. Éreztem, hogy
nem egyedül jössz. Valaki ott van melletted, és nem akar elszakadni tıled. − Most is… érzed? − kérdezte Candell. − Érzem − bólintott a vak. − Hol… van? − Mindenütt. Körülötted és benned. Nincsenek határok. És ez nem jó. Candell megrázta a fejét. − Miért nem jó? A vak megvonta a vállát. − Akkor jó, ha már csak fájó emlékként élnek bennünk. Ha rájuk gondolunk ugyan, de mi döntünk a magunk dolgában. 109
− Ezt nem értem − mondta Candell. − Az rossz, ha ık döntenek helyettünk. Neked magadnak kell irányítanod az életedet. − De hiszen én irányítom! − Gyakran csak azt hisszük, ám közben az ı tanácsaikat követjük. Csakhogy ık már mások, fiam, mint korábban. − Hogyhogy mások? − Féltékenyek például. Nem akarják, hogy elhalványuljon az emlékük. Pedig így lenne rendjén. Lassan az ellenségeddé válnak. Meg kell küzdened velük. Csak ha legyızted ıket, lehetsz ismét önmagad. Ebben a pillanatban elhallgatott a beszélgetés, csupán egyetlen éneklı hang repkedett még a tőz mögött. Candell megérezte, hogy valamiféle színielıadásnak a részese… Várta, hogy táncosok vagy mutatványosok bukkanjanak elı, de nem történt semmi. A hang ott bujkált a két tőz között, majd lassan ıt is körbefonta. Furcsa volt, hogy nem tartozott hozzá élı ember. − Mi történik itt? − kérdezte az öreget. − Musztafa − mondta az öreg. − Kicsoda? − Mesemondó. Éppen mesét mond. Kár, hogy nem érted. − Hm. És mirıl mesél? − Kasszám sahról. − Az kicsoda? − Kasszám sah nagyon nagy uralkodó volt. Valaha régen élt a földön, ez a vidék is az ı hatalma alá tartozott. Volt egy kedvenc felesége, Laila… még róla sem hallottál? − Még nem − rázta meg a fejét Candell. − Kasszám sah úgy szerette a feleségét, ahogy férfi még soha nem szeretett asszonyt, amióta Allah uralkodik 110
a világ felett. És Laila sem szeretett még úgy senkit, mint Kasszamot, a szüleit és testvéreit is beleértve. Asszony még nem szeretett úgy férfit, mint ahogy Laila szerette Kasszamot. És Laila egyszer csak meghalt. Candell érezte, hogy könnyek öntik el a szemét. Nem törölte meg, nehogy az öreg észrevegye a mozgásán, hogy sír. − Kasszám sem akart többé élni − folytatta az öreg. -Elhatározta, hogy megöli magát. De egy dzsinn nem engedte. Kasszám elıbb méreggel akarta beteljesíteni a végzetét, de a dzsinn cukorrá változtatta a mérget. Kasszám ezután görbe késével akarta elvágni a torkát, ám a dzsinn puha posztóvá változtatta a kés pengéjét. Ezután Kasszám elhatározta, hogy egy hegycsúcsról a mélybe ugrik. Le is ugrott, de a dzsinn varázsszınyeget terített alá; nem hagyta, hogy halálra zúzza magát a sziklákon. Kasszám ekkor varázslóhoz fordult, hogy tudakolja meg a természetfeletti hatalmaktól, miért nem akarják átengedni a másik világba? És tudod, milyen választ kapott? Hogy azért nem, mert szükség van rá ideát. Kasszám ezen csak nevetett. Keserő volt a nevetése, de mégis nevetett. Megkérdezte a varázslótól, hogy ugyan milyen szükség lehetne rá, hiszen nem ért semmihez az uralkodáson kívül, azt pedig mérhetetlen bánatában már évek óta elhanyagolja. Ennek ellenére az ország virágzik, az alattvalók észre sem veszik, hogy lakik valaki a palotában. Minden jól megy nélküle is. Akkor miért maradjon itt?
Mivel nem kapott kielégítı választ, visszament kedvenc kertjébe. S akkor mi történt? Két nappal késıbb, messze keletrıl idegen emberek támadtak az országra. Öldökölték az alattvalókat, felgyújtották a parasztok házait, tönkretették a vetést, feldúlták a kézmővesek mőhelyeit. A katonák parancsnokai megrettentek az ellenség lll
kegyetlenségétıl és nagy számától. Megfordították lovaikat, és anélkül, hogy a legcsekélyebb ellenállást tanúsították volna, külországba menekültek. Nem volt mit tennie, magának Kasszám sahnak kellett a sereg élére állnia. Kelletlenül tette, hiszen a bánatán kívül semmi nem érdekelte. S talán azért, mert vakmerıen bátor volt, vagy mert értett a hadviselés fortélyaihoz, rövid idı alatt tönkreverte az ellenséget. A nép pedig hálás volt neki, és hosszú énekekben dicsérte a vitézségét. Egy napon aztán felkereste palotájában a varázsló. Kasszám igen megörült neki, étellelitallal köszöntötte, a legpuhább szınyegekkel borított díszhelyre ültette, és nem szőnt meg hálálkodni neki. Hogyne tette volna, amikor a gyızelem óta újjászületett. Rádöbbent, hogy mégiscsak érdemes élni. Érdemes, mert hátha valakinek szüksége lesz rád. Nem tehetsz mást, csupán Allah akaratára kell bíznod magad. Ha tervei vannak veled, beteljesíti ıket. Hát errıl énekel az énekes. Candell biccentett és felállt. Nézte még egy kicsit a tábortüzeket, majd megfordult és visszament a sátrába. Vajon merre járhat az ı varázslója?
2 Már csak néhány lépésnyire volt a sátrától, amikor észrevette, hogy valaki közeledik felé. Ahogy jobban kimeresztette a szemét, még jobban kivilágosodott elıtte a holdfényes éjszaka. Most már két embert látott maga elıtt. Az egyik alacsony, köpcös volt, a másik majd egy fejjel magasabb, s ringatódzó járásából következıen valószínőleg nı. − Mr. Candell? Ross? 112
Candell megállt. − Én vagyok. A férfi felé nyújtotta a karját. − Nem ismer meg? Ismerıs volt a hangja, az arcát azonban nem látta a kalapja vetette holdárnyéktól. − Desmond vagyok. Desmond Steiner! Candell érezte, hogy meleg hullámok suhannak át rajta. − Desmond? − Én vagyok hát. İ meg Mabel. Remélem, emlékszik még rá is? − Hát lehet Mabelt elfelejteni? − bókolt Candell. Az asszony odafutott hozzá, és cuppanós puszit nyomott a régész képére. − Hogy van Ross? És hogy került ide? − Ide szerzıdtem − mondta Candell. − Hallom… Károgó Varjú… meghalt − fordult komolyra Mabel hangja. − Istenem, Ross… − Mabel, kérlek − próbált meg közbeszólni Steiner, de Candell felemelte a kezét. − Hagyja csak, Desmond. Már… túlvagyok rajta. Úgy értem… nyugodtan beszélhetünk róla. − Csak annyit mondanék, hogy nagyon sajnálom. − Én is, Ross − csatlakozott a feleségéhez Steiner. − Köszönöm − bólintott Candell. Úgy érezte, mintha vadállatok marcangolnák a belsejét. − Már… túlvagyok rajta. Desmond Steiner nyelt egy nagyot. − Magát ki szerzıdtette? − Les Crocker − mondta Candell. − Azt hittem, ı lesz a vezetınk, nem Lord Badminton. − İszintén szólva én is. Maga sem ismerte korábbról ezt a Lord Badmintont? 113
− Csak a munkáit − bólintott Candell. − Bár nem olvastam valamennyit.
− Hm. És milyen a fickó? Candell megvonta a vállát. − Vitatott személyiség. A kollégái közül sokan nem szeretik. − Hm. És miért nem? − Például, mert sikeres. Sok mindent megtalált, amit mások is kerestek. Már ez is elég ok ahhoz, hogy ne rajongjanak érte. Azonkívül az elméletei is gyakran vitathatóak. Egy igazi, fajsúlyos tudós és Indiana Jones keveréke. − Mit gondol, Ross, ért a manitukhoz? − kérdezte Mabel. Candell megvonta a vállát. − Ki ért hozzájuk? − Mi legalább megtapasztaltuk ıket. − Az biztos. Ennek ellenére nem hiszem, hogy bárki a szakértıiknek mondhatná magát. Bár Lord Badminton sem nyeretlen kétéves ezen a téren. Tudja, hogy Negro-ponte is itt van? − Carlo? − hökkent meg Candell. − Nem látta odabent a nagysátorban? − İszintén szólva… Megvonta a vállát. Nem akarta bevallani, hogy Lord Badmintonon és Les Crockeren kívül nem látott senkit, pedig tele volt a nagysátor emberrel. İ azonban annyira a gondolataiba és a múltba süllyedt, hogy köd ült közte és a többiek között. Arra riadt, hogy Steiner belekarol. Candell behunyta a szemét, ahogy megvillant az orra elıtt Steiner nadrágtartójának a csatja. − Az az igazság, hogy nagyon mélyrıl jöttem fel, Ross. Bár talán még nem is jöttem fel igazán. 114
− Ezen kár rágódnod, drágám − simult hozzá Mabel. − Remélem, nincs igazam. De hogy mélyre süllyedtem, az igaz. A manituk kikészítettek. Tönkretettek, Ross. Candell nem szólt semmit. Pedig szólhatott volna. Steiner legalább attól nem volt kénytelen elválni, akit szeret. İ viszont elvált véglegesen. Fájdalmasan és mindörökre. − Mielıtt az a csaj a segítségemre sietett volna, már éppen a halál nézett velem farkasszemet. Egy banda ki akart készíteni. A csaj azonban megvédett tılük. Meg egy kis pasas. Nem tudom, emlékszik-e rá, még a szélkorszak idejébıl. Aki minden toronyra felmászott és nem félt az ördögtıl sem. Candell megerıltette az agyát. − Lucky? Negroponte embere? − Most, ahogy mondja… Mindig elfelejtem a nevét. − Én hoztam ki a sittrıl − mondta Candell. − Azt hitték, köze van a völgyhídon elkövetett gyilkosságokhoz. Késıbb aztán, amikor a szél mindent összedöntött, kiengedték. Igaz, legalább ötven kérvényt kellett írnom, hogy szabadlábra helyezzék. − O jött értem és egy csaj. Egy szürke szemő nı. İt sem látta? Candell szó nélkül megrázta a fejét. − Csak éppen azt nem mondták meg, hogy pontosan mit kell csinálnom. − Dehogynem mondták meg, szívem − javította ki Mabel. − Fel kell építened egy zikkuratot. Candell meghökkent. − Mit? − Egy zikkuratot. Egy lépcsıs piramist. − Önnek? − Persze hogy nekem. És Negroponténak. Ne is kérdezze: fogalmam sincs róla, miért. 115
− Valahogy… összefüggésben állhat a manitukkal -tőnıdött Mabel. Candell most tért csak igazán magához. Mintha furcsa kábulatban töltötte volna az elmúlt idıt. Emlékezett is az eltelt hónapokra, meg nem is. Beaver például rábeszélte, hogy vegyen részt egy expedícióban. Mintha valami olyasmit is magyarázott volna, hogy megtalálták a ma-nituk lakóhelyét, vagy mi a szösz, és tárgyalni kellene velük, csak éppen senki nem tudja, hogyan. Neki kellene kifundálni valamit, hogy szót értsenek egymással. Egyelıre még nem kereste meg senki, hogy megbízza valamivel.
Másnap reggel aztán Lord Badminton megkereste.
3 Lord Badminton úgy gondolta, hogy Candellt nevezi ki helyettesévé. Az elmúlt néhány hétben volt alkalma megismerkedni Candell munkásságával és azzal a tevékenységével, amelyet a szélkorszak idején folytatott. Úgy érezte, megtalálta a megfelelı embert. Candell frissen ébredt, mintha a lágy sivatagi szél átmosta volna az agyát. Lord Badmintont kissé merevnek találta ugyan, de tetszett neki a határozottsága. − Szóval, ez a helyzet, Mr. Candell − mondta Lord Badminton, miután beszámolt a régésznek a korábban általa vezetett expedíció eredményeirıl −, azt hiszem, sikerült rábukkannunk a manituk rejtekhelyére. Candell ebben nemigen hitt ugyan, ám nem akart már az elején összekülönbözni a fınökével. Lord Badminton észrevette a kételkedést a régész szemében, de nem adta jelét, hogy észrevette volna. 116
− Meg kell fejtenünk a zikkurat rejtélyét − mondta, mintegy lezárva a beszélgetést. − És ezt hogy gondolja? − kérdezte Candell. − Újra felépítjük. − Hol? − kérdezte Candell. − A helyén − felelte Lord Badminton. − Oda akarja hordani a köveket? − Hát, maguktól nem mennek oda. − És mi lenne ennek az értelme? Lord Badminton megvonta a vállát. − Fogalmam sincs róla. Nem az én ötletem volt. − Mr. Les Crockeré? Lord Badminton bólintott. − Úgy van. Az az igazság, hogy én is az ı alkalmazásában állok, akárcsak a feleségem és önök valamennyien. Amikor évekkel ezelıtt befejeztem itt a kutatásokat, azt hittem, soha nem térek vissza ide. De aztán… Les Crocker rábeszélt. − Nem veszi tolakodásnak… − Persze hogy nem veszem annak. Azt akarja kérdezni, hogy vajon mivel vett rá bennünket, mi? Nos, kedves Mr. Candell, erre könnyő is a válasz, meg nem is. Mondhatnám, hogy egyszerően csak vissza kellett jönnöm ide. Amikor elhúztunk innen, azt hittem, az életünket mentjük, és… hm… bizonyos értelemben azt is mentettük. Ahogy aztán megmenekültem és a szélkorszak véget ért, valahogy… feledésbe merült mindaz, amit itt csináltunk. Ide kellett jönnöm, hogy megnézzem, változott-e valami. És hogy tovább kutassak. A kíváncsiság hajtott vissza. − Vajon Les Crockert miért izgatja a zikkurat és a város? Lord Badminton ismét megvonta a vállát. − Mert tudós ember. Azt mondja, itt van ez a zikkurat, amellyel senki nem tud mit kezdeni. Itt állt a sivatagban, 117
aztán egyszerre csak lebontották. Talán azért, mert zavarta a manitukat. Ugyanúgy, mint ahogy mi zavarjuk ıket, ha ide telepszünk. − Valóban zavarjuk ıket? Lord Badminton sóhajtott. − Errıl mesélhetnék magának. De egy a lényeg: ezzel a zikkurattal nincs valami rendjén. − Úgy gondolja, hogy Les Crocker vele akarja idecsalogatni a manitukat? Úgy, hogy nekünk azért ne essen bajunk? − Felépítjük a zikkuratot, aztán majd meglátjuk, mi történik − bólintott Lord Badminton. − És mi lenne az én feladatom? Lord Badminton megvakarta az orra hegyét. − Nincs konkrét feladata. Nyissa ki a szemét! Bármelyik pillanatban történhet valami, amit elemeznünk kell. Nem tudjuk pontosan, mire kell felkészülnünk. Talán arra is, hogy az eddigiekkel ellentétben fel akarják venni velünk a kapcsolatot. Talán létrejön végre a harmadik típusú találkozás. Hátha akkor eszébe jut valami fontos, vagy észrevesz valamit, amit magán kívül senki nem venne észre. Ezért van ön itt, Mr. Candell. Mert jó a szeme, jók a megérzései, és van már elég tapasztalata a
manitukat illetıen. Egyéb kérdezni valója? − Nincs, uram. − Akkor hát nyissa ki a szemét. És ha közölnivalója lenne, ne legyen rest, bármikor felkereshet. − Úgy lesz, uram. Lord Badminton elbocsátotta Candellt, és fáradtan maga elé bámult. Lágy, kíváncsi szél motozott a sátrak között. 118
4 Lord Badminton életében nem látott még akkora gépparkot egy ásatáson, mint amekkora az elkövetkezı néhány napban érkezett hozzájuk. Hatalmas teherautók − kerekük a sátra csúcsáig ért −, emelık, különféle szerkezetek, kompresszorok hevertek vagy gurultak egymás mellett látszólagos összevisszaságban. Les Crocker büszkén és magabiztosan mozgott közöttük, mint aki mindegyikrıl tudja, mire való, sıt azt is, hogy hova fogja irányítani. A gépekkel együtt természetesen építımunkások is érkeztek: fıleg arabok, de volt köztük néhány európai és amerikai is. Mindezek betetızéseképpen két motoros sárkányrepülı is csatlakozott az arzenálhoz. Les Crocker ugyan inkább egy helikoptert szeretett volna, ezt az amerikai hatóságok azonban nem engedélyezték. Biztonsági elıírásokra hivatkoztak, ám Les Crocker biztos volt benne, hogy attól tartanak: az értékes és veszélyes gép az ellenség kezébe kerülhet. Alighogy megkezdıdött a felvonulás, Les Crocker magához hívatta Lady Bad-mintont. Lady Badminton ekkor már csak körvonalaiban emlékeztetetett a korábbi Lady Badmintonra. Les Crocker elégedetten pillantott végig a terepszínruhás, figyelmesen szemlélıdı asszonyon. Úgy látta, hogy Lady Badminton mindent, amit lát, az agyába vés, semmi említésre érdemes nem kerüli el a figyelmét. Les Crocker hálás volt neki, amiért a szélkorszak befejeztével rábeszélte a férjét, hogy fogadják el az ajánlatát. − Azt hallottam… Lady… akarom mondani Leontina…, hogy önt… ne sértıdjön meg érte… a társai olyan névvel illették… − Ne izguljon − intette le Leontina. − Pontosan tudom, mit akar mondani. Úgy hívtak, hogy a Tyúk. Merthogy mindig kikaparok valamit a föld alól. 119
− Éppen erre gondoltam. − Konkrétan? − Valami izgat engem − mondta Les Crocker. − Valaminek utána kellene néznie. − Éspedig? − Mit szólna egy kis repdeséshez? − A levegıben gondolja? Nem látok repülıgépet vagy helikoptert. − Van két motoros sárkányom. Jobb híján ez is megteszi. − Naná hogy megteszi. Illetve… megtenné. Csakhogy van egy bibi. Én nem tudok sárkányrepülni. − Majd én felviszem magammal. − Maga tud? − Addigra megtanulok. − Tréfál velem? − Természetesen igen − nevetett Les Crocker. − Régi motoros vagyok a szakmában. Az elsık között tanultam meg sárkányrepülni az egyetemen. Majdnem ki is rúgtak miatta. Sikerült beszakítanom egy ötszáz éves kollégium tetejét. Mindenesetre arra kérem, hogy elsısorban a zikkuratra koncentráljon. − Hogyan koncentráljak rá? − húzta össze a szemöldökét Tyúk. − Hagyatkozzon az érzéseire. Már az is nagy dolog, ha a saját szemével látja odafentrıl a világot. − Ha csak le nem esünk − sóhajtotta Lady Badminton.
5 Candell röviddel a tábor átköltözése után éppen egy jókora homokkövön ücsörgött, amikor a lány odasétált hozzá. 120
Éppen azon törte a fejét, hogy nem kellene-e lelépnie. Olyan érzése támadt, hogy egyáltalán nincs is itt szükség rá; Beaver beugratta valamibe, ami nem neki való, s a többieknek talán fel sem
tőnne, ha egyszer csak itt hagyna csapot-papot. Megbánni persze azért nem bánta meg, hogy idejött. Legalább sikerült kizökkennie már-már mániákus gyászából, amely az utóbbi két évben egyszerően gúzsba kötötte. Mindeddig úgy érezte, megsértené Károgó Varjú emlékét, ha csak egyetlen perc is úgy telne el az életébıl, hogy nem gondol rá. Mostanában azonban egyre gyakrabban kapta rajta magát, hogy elkalandoznak a gondolatai a jövı felé. S ezekben a gondolatokban már nem szerepelt Károgó Varjú. A lány karcsú volt, izmos, s amennyit a napszemüvegtıl látott az arcából, nagyon szép. Candell már látta néhányszor a sátrak között; egyszer mintha még feléje is biccentet volna. Lord Badminton csupán annyit említett vele kapcsolatban, hogy a lány Les Crocker bizalmasa, és még talán valami más is, ami viszont nem tartozik rájuk. Ezenkívül biztonsági szakértı is, vagy micsoda. A lány érdeklıdve legeltette rajta a szemét. Candell hirtelen úgy érezte, mintha elektromos áram futna végig rajta. Ez meg mi a fene? − riadt meg. Nem szerette a testében futkározó elektromosságot. A manituk gerjesztettek benne utoljára ilyet. Jézusom, csak nem… A lány azonban nem nézett ki manitunak. És megszállottnak sem. S az áram is kiszaladt belıle, amikor a lány feléje nyújtotta a kezét. − Mr. Candell? − Én vagyok. − Én pedig… Miss Villefort. − Már láttam magát − bólintott Candell. − Lord Badminton szerint ön vigyáz a biztonságunkra. − Én is − mondta a lány. 121
A fenébe is − háborgott magában egyfolytában Can-dell. − Miért van olyan érzésem, hogy ismerem valahonnan ezt a nıt? Kizárt, hogy ne találkoztunk volna valahol. − Ön… katona? − kérdezte nem valami bölcsen. − Annak nézek ki? − kérdezte gúnyosan a lány. Can-dell azt az elfogódottságot érezte a lány hangjában, amit akkor érzünk, ha régi ismerısünkkel találkozunk, és nem vagyunk biztosak benne, hogy a másik is olyan szívesen emlékszik-e vissza a régi idıkre, mint mi. − Nem is tudom − próbált meg mosolyogni Candell. − Van valami katonás magában, az kétségtelen. − Pedig elsısorban régész vagyok. − Kolléga? − hökkent meg Candell. − Csak nem valamelyik konferencián találkoztunk? − Aligha − mondta a lány kellemesen lágy, finom hangján. − Egyetlen napot sem dolgoztam a szakmában. − Meg sem próbálta? − Valahogy úgy alakult a dolog, hogy nem. Mással kezdtem foglalkozni. De azért bizonyos értelemben még mindig régésznek tartom magam. Különben mi már valóban régi ismerısök vagyunk, Mr. Candell. Candell meghökkent. − Nekem is úgy tőnik, hogy ismerem magát. Árulja el, hol találkoztunk? − A világ végén − mondta a lány. − Tessék?! − Idıben és térben is a világ végén. Talán egy évezreddel ezelıtt. Legalábbis én úgy érzem, mintha ennyi idı múlt volna el azóta. − És… térben? − Csak néhány helyet említenék. Mallory City, Bocharocha, Asparagus, Cedarwood. Candell remegı szájszéllel meredt a lányra. − Kicsoda… maga? 122
A lány kinyújtotta a karját, és megsimogatta a régész arcát. − Hát nem emlékszel rám, Ross? Candellból úgy tört ki a kiáltás, mintha a lelke is kiszakadt volna vele együtt. − Lacy! Lacy Rost! A lány a karjába vetette magát. Ross Candell már nem is próbálta elrejteni a könnyeit. És Lacy sem. Úgy sírtak egymás vállán, mint az elveszett gyerekek.
6
− Istenem, Ross! − nyögte végül a lány kibontakozva Candell ölelésébıl. − Már azt hittem… sosem találkozunk többé. Candell bólintott. − Pedig sokszor gondoltam rád − folytatta Lacy. -Kezdetben nem múlt el öt perc, hogy ne gondoltam volna. Most már bevallhatom, hogy halálosan szerelmes voltam beléd, Ross. Candell nagyot nyelt. − Én… igazán… A lány a könnyein át mosolygott rá. − Tudom, Ross, te sosem bátorítottál. Számodra csak egy kislány voltam, szinte gyerek. Azt hitted, csupán gyermeki rajongás az, amit érzek irántad… és lehet, hogy az is volt. Késıbb vált szerelemmé, reménytelen szerelemmé… amikor már elváltam tıled. − Nem sokat hallottam azóta rólad − nyögte Candell. − A szélkorszak alatt jártam egyetemre. Még a cam-pusunk fı épületét is összedöntötte a vihar. Senki nem sejtette, hogy a manituk harcolnak ellenünk. Azt hitte a 123
világ, hogy a klímaváltozás miatt van. És akkor sem keresték az okokat, amikor hirtelen abbamaradt a rombolás. − A jóhoz könnyő hozzászokni. Többnyire csak a rossz dolgok okait kutatják. − Többször is felhívtam a múzeumot, de te sosem voltál benn. − Valószínőleg ástam. − Azonkívül… mit csináltál még? − Semmit. Csak ástam. Fıleg Károgó Varjú halála után. − Sajnálom, Ross. Ha nem akarod, nem kell beszélned róla. − Azt hiszem már… túlvagyok rajta, Lacy. Ide kellett jönnöm, hogy úgy érezzem… kezdek kikapaszkodni a gödörbıl. Mély gödör fenekén voltam, Lacy. Sokáig még az eget sem láttam. − Szegény… Ross. Ross Candell megrázta a fejét. − Nem akarok panaszkodni: már kimásztam belıle. Már csak arra kell vigyáznom, nehogy visszacsússzak. Mesélj most valamit magadról te! A lány megvonta a vállát. − Mit meséljek? Tudod, hogy apa is és nagyapa is meghalt? − Sajnálom, Lacy. − Apa… autószerencsétlenség áldozata lett. Nagyapa pedig… − Róla tudok. Sajnálom. − A manituk ölték meg! Vadásztak rá, Ross! Ross nem szólt semmit; a lány hátát simogatta. Maga részérıl biztos volt benne, hogy nem így történt a dolog. A manituk számára minden ember egyforma: mint ahogy számunkra is egyformák a hangyák. Honnan tudnánk 124
megmondani, hogy vajon száz tökéletesen egyforma hangya közül melyik csípett meg bennünket? − Nagyapa azon a vonaton ült, amelyet a manituk lelöktek a sínrıl, és a Delaware folyóba zuhant. − Emlékszem rá − bólintott Ross. − Azóta… egyedül vagyok. És csak… velük foglalkozom. És te? − Ások − mondta Candell. − Mit ásol? − Mindent. Fıként dínókat. − Hiszen azokat utáltad. − Mi mást áshatnék? − És az indián háborúk? − Valahogy… elment tıle a kedvem. − A… manituk? Ross megvonta a vállát. − Fantomok ellen nehéz harcolni. − De nem lehetetlen. Candell mélyet sóhajtott.
− Tudod, Lacy, amikor Károgó Varjú meghalt… ott maradt az Indiánügyi Hivatal összeomlott épülete alatt… olyan bosszúvágy öntött el, hogy minden manitut ki tudtam volna irtani a világból. Szinte ırjöngtem a fájdalomtól. Ha elém kerültek volna, foggal-körömmel téptem volna szét ıket. Nevetséges, mi? − Egyáltalán nem az − mondta a lány. − Aztán késıbb… valahogy megnyugodtam. Rájöttem, hogy hiába minden: ık az erısebbek. − Az nem annyira biztos − vetette közbe a lány. − Visszahúzódtam, és csak arra vigyáztam, hogy ha lehet, megússzam élve. Bevallom, akkor még azzal a gondolattal is kacérkodtam, hogy élére állok valamilyen mozgalomnak. Alapítványokat hozok létre, amelyek segítenek kiirtani ıket. Feltalálunk valami csodafegyvert, 125
és jól odapörkölünk vele nekik. Aztán rájöttem, hogy elkeseredésem a kisgyerek elkeseredéséhez hasonlít, akit a szülei bezártak a fáskamrába, és ezért mindenféle ostoba tervet szı ellenük. Szerencsére a támadások idıvel abbamaradtak. − Szerinted miért? Candell megvonta a vállát. − Egyelıre elérték a céljukat. Leromboltak mindent, ami zavarta ıket, és alaposan megfélemlítettek bennünket. Most már csak arra vigyáznak, nehogy ismét elszemtelenedjünk. De azért néha-néha még odacsapnak. − Komolyan mondod? − Figyeld csak az újságokat, Lacy. Itt-ott összedönt egy-egy építményt a hurrikán, lerombol egy-egy gátat a tornádó. Azt gondoljuk, hogy így van ez rendjén, máskor is történtek már ilyenek, nem tulajdonítunk különösebb jelentıséget nekik. Az viszont valóban igaz, hogy az utóbbi hónapokban jelentısen lecsökkent a tevékenységük. A lány sóhajtott. − Nemrég még olyan helyen dolgoztam, Ross, ahol… odafigyeltek a manitukra. Nem mondom, hogy minden kétséget kizáróan hittek bennük, de azért megpróbálták kideríteni, valóban léteznek-e. Mostanában azonban már nem érdeklik ıket. A veszély megszőnt; nem a múlttal, hanem a jelennel kell foglalkoznunk. Ezt mondják. − Értem. − Én azonban nem osztom ezt a nézetet, Ross. Azt hiszem… keserves napok virradnak még ránk, hacsak nem sikerül valahogy megállapodni velük. − Mibıl gondolod, hogy hamarosan ismét elıjönnek? A lány megcsóválta a fejét. − Nézd csak meg a térképet, Ross. Menj végig azokon a helyeken, amelyeket a manituk leromboltak. Mit látsz? − Mit kellene látnom? 126
− Hogy azokat az objektumokat, amelyeket a mani-tuk leromboltak… elkezdjük újjáépíteni. Méghozzá úgy, hogy senki ne rombolhassa le többé. Arra kétségkívül jó volt a manituk támadása, hogy olyan bombabiztos épületeket hozzunk létre, amilyenekrıl korábban álmodni sem mertünk. Ez pedig tudod, mit jelent, Ross? − Sejtem − bólintott Candell. − Azt jelenti − folytatta belemelegedve a lány −, hogy egyre nagyobb erıfeszítéseket kell tenniük, ha le akarják rombolni ıket. Következésképpen egyre növekszik a szél ereje. Azt hiszem… amíg mi, emberek a szilárdabbnál is szilárdabb építıanyagokat kerestük, ık a szél erejének a növelésével foglalkoztak. − Úgy beszélsz róluk, mint tudatos lényekrıl. Olyanokról, mint mi vagyunk. A lány kissé ingerültebben emelte meg a hangját, mint ahogy akarta volna. − Ugyan már, Ross, ideje volna leszámolni azzal a tévhittel, hogy mi okosak vagyunk, ık meg ostobák, csak éppen az erejük múlja felül a miénket. Én azt mondom, hogy nekik is megvan a magukhoz való eszük, csak éppen nem azon gyurmáznak, amin mi. Nem ugyanaz fontos nekik, ami nekünk. Bár… a törvény ugyanaz. − Milyen törvény? − A létfenntartás törvénye, Ross. İk is élni akarnak, mint mi. Ez a létük elsı számú parancsa. − Akkor hát mit kezdjünk velük? − Elıször is tisztában kell lennünk a természetükkel.
− Az erejükkel? − Azzal nagyjából már tisztában vagyunk. Nem lenne jó, ha fegyverkezési verseny indulna köztünk. Mi egyre szilárdabb építıanyagokat hozunk létre, ık pedig egyre inkább megnövelik a szél erejét. Rá kellene döbbennünk, hogy nem ez a helyes út. 127
− Nekem is ez a véleményem. − Tárgyalnunk kellene. Meg kellene állapodnunk bizonyos szabályokban. El kell fogadnunk, amit ık kémek tılünk, és akkor nem lesz problémánk. − Ezen már én is gondolkodtam, Lacy − sóhajtotta Candell. − Ehhez viszont az kellene, hogy mindenki elhiggye, hogy léteznek. Hiszen még ma is alig hisz bennük valaki. Mindenki a klímaváltozásban keresi a bajok okát. − Akkor hát… egy úton járunk. Candell igyekezett elhessegetni magától a manitukkal kapcsolatos további gondolatait. − Te aztán alaposan megnıttél, kislány − váltott témát. − És más a neved is. Lacy elpirult. − Gondolod? Már akkor is elég nagy voltam. − Voltál vagy tizenöt éves. − Majdnem. − De azért már nem voltál kislány. Néha meglepıdtem, hogy mennyire nem vagy az. − És fülig szerelmes voltam beléd. Tudod, mennyire utáltam szegény Károgó Varjút? Candell lehajtotta a fejét. − De azért… borzasztóan szomorú voltam, amikor értesültem róla, hogy meghalt. İt is sajnáltam, de fıleg téged, Ross. Elviselhetetlen volt számomra a gondolat, hogy mennyire szenvedhetsz. Aztán én is megtapasztaltam, hogy mi a szenvedés. − Szegénykém. − De most már minden oké − törölt ki egy könnycseppet a szeme sarkából a lány. − Már felnıttem, Ross. − Hogy kerültél a… nem is tudom, hova? − Különbözı biztonsági szolgálatoknál dolgoztam, Villefort név alatt. Tudod, ez anyám neve. Kizárólag a manitukkal foglalkoztam. Manapság azonban már senkit 128
sem érdekelnek: X-akták lettek. Hülye ufó-hívık firkál-mányai. Néhány év múlva már ismét nem lesznek azok… újra kezdıdik minden. Csak sokkal magasabb szinten, mint eddig. Azt hiszem, Ross, hogy ez akár az emberiség pusztulását is jelentheti. Hátha elhatározták, hogy végérvényesen megszabadulnak tılünk? És ehhez talán nem csak a szél erejét hívják majd segítségül… − Mire gondolsz, Lacy? − Lehet, hogy van sokkal hatásosabb fegyverük is. Én is és te is láttuk már, hogy mire képesek. − És… mi lenne ez a fegyver, Lacy? − Mi magunk, Ross.
7 A nagydarab férfi felbotorkált a dőne oldalán, lenézett a homoktengerre, majd felordított fájdalmában. − Legszívesebben rátok robbantanám a sivatagot, ti rohadékok! Leült a homokra, lerúgta a bakancsát, és nyomogatni kezdte dagadt lábát. Lábfeje majd a duplájára nıtt a két nappal ezelıtti csípés nyomán. Hiába adta be magának reggel az injekciót, csak nem akart lelohadni a duzzanat. Csak akkor riadt fel kábulatából, amikor meghallotta a homok sercegését maga mögött. Nem messze tılük a nemzetközi segélyszervezet zászlaja csüggedten lógott a rúdján, mintha átadta volna magát a teljes és totális kétségbeesésnek. A közeledı megtorpant, és feltolta a kalapját a feje búbjára. − Hogy vagy, Joe? − Szarul − mondta a dagadt lábú férfi. − Nem látod? 129
− Mindenkit megcsíptek már. − Engem nem érdekel a mindenki. Engem az érdekel, hogy most engem csíptek meg.
Legszívesebben a számba venném a lábam, és nyalogatnám. Kiosztottátok a kaját? − Öt tevével vittek el. Lassan elfogynak a zsákok. Mi lesz, ha elfogynak? − Kit érdekel? − Már megbocsáss, Joe… de azt a parancsot kaptuk, hogy a zsákok soha nem fogyhatnak ki. − Jól van, majd bemegyünk Bagdadba és… − Tegnap megint itt volt a kölyök és az öreg, Joe. Amíg te nem voltál magadnál. − Mi a francot akartak? − Egy zsák lisztet. Szamárral jöttek. Lofton egy kicsit el is szórakozott velük. Joe fájdalmai ellenére is felkapta a fejét. − Mit csinált? − Hát… kissé szórakozott velük. − Konkrétan? − Beledugott valamit a szamár seggébe. Joe lehunyta a szemét. − És? − Esküszöm, Joe, én figyelmeztettem volna, de ı… − Mit csinált a szamár? − Ordított, Joe, mi a szart tehetett volna? Egy adag csilit vagy mit tudom én mit nyomott bele Lofton. − Csak ordított? − Hát… nem csak ordított. Ledobta az öreget a hátáról, és nekiment a sivatagnak. Úgy elporzott, hogy nem láttuk többé. A kölyök meg utána futott. − Az öreg? − Ott maradt a homokon. − Meghalt? 130
Olyan fenyegetı hangon kérdezte, hogy a másik azonnal mentegetızni kezdett. − Nem, Joe, dehogy. Csak éppen leesett. − És? A másik nyelt egy nagyot majd kinyögte: − Lofton… levágta a szakállát. Joe körül megfordult a világ. − Mit csinált? − Én figyelmeztettem, Joe, hogy nem szabad, szigorúan megtiltották, de ı… csak röhögött, Joe. − És én ezt miért nem láttam? − A sátradban feküdtél, Joe. És lázas voltál. − Mi történt az öreggel? − A kissrác visszajött a szamár nélkül és eltámogatta. − Mondott valamit? − Csak sírt. Azt mondta, hogy ezt nem lett volna szabad. Inkább öltük volna meg. Én nem értem, Joe, hogy miért vannak ezek úgy oda a szakállukért. − Barom! − ordított egy nagyot Joe. − Szólj a többieknek, hogy jöjjenek ide! − Nem jönnél inkább be te a táborba, Joe? Joe mérlegelte a helyzetet. Kezdett pokoli hıség lenni a homokdőne tetején. Akkor már valóban jobb a táborban. − Gyere ide, hadd támaszkodjak rád. A másik alacsony, fekete bırő emberke odaoldalgott hozzá, és félénken nyújtotta felé a kezét. − Itt vagyok, Joe. − Ne szarj be, nem bántalak. Elmarkolta a kis fekete férfi karját, és bicegve a tábor felé indult vele. − Hova megyünk, Joe? − A sátramba. Oda.
− Oké, Joe. 131
Úgy is történt. Joe bement a sátrába, s szinte ugyanabban a pillanatban már jött is vissza. Kezében jókora pisztolyt tartott. A kis, fekete ember megpróbált elinalni, de Joe ráförmedt. − Meg ne próbáld! − Tölcsért csinált a tenyerébıl, és nagyot ordított. − Lofton! Hol vagy, Lofton? Kecskeszakállú, csupaizom fickó mászott ki a sátrából. − Itt vagyok, Joe. Joe leült a homokra, szemben Lofton sátrával. Épp csak rápillantott a kecskeszakállúra, letette a fegyverét a homokra, lehúzta a bakancsát, és nyomogatni kezdte a lábát. − Mi van, Joe? − kérdezte vigyorogva Lofton. − Még mindig fáj? − Még mindig − bólintott Joe. − Az én karom is − mondta a másik. − Már tíz napja fáj. Joe elmerülten tovább nyomogatta a lábát. − Lázas voltam egy egész nap és egy egész éjszaka, Lofton. − Tudom − bólintott a kecskeszakállú. − Hallottam, itt volt az öreg lisztért. − Itt − mondta a másik. − Azt mondják, kissé eltréfálkoztál vele? − Kell egy kis szórakozás, Joe. Különben megpenészedik a seggünk. − Levágtad a szakállát? − Le én! − Miért? − Mert idegesített, Joe. Nekem is van szakállam; nem maga a szakáll idegesít, hanem csak egy bizonyos fajta: ez a körszakáll vagy mi. És mindig simogatta az öreg. A falra tudtam volna mászni tıle, ha lenne itt valahol fal. 132
− Mintha valami olyasmit mondtam volna, Lofton, hogy jó viszonyt kell ápolnunk a lakossággal. Ezt parancsolta meg nekünk… Csupaizom megvonta a vállát. − Köpök a lakosságra. Ezek nem is lakosság, hanem barmok. Mi a francnak ezeknek liszt? Meg hagyma? Minek? − Mert mi egy jótékonysági szervezet vagyunk. Azért. A jótékonysági szervezet pedig jótékonykodik. − Hát én is jótékonykodtam − vigyorgott a kecskeszakállú. -Az öreggel jótékonykodtam. Ezután nem kell mosnia a szakállát, bár nagy a gyanúm, hogy eddig sem járt le a folyóhoz. Fıleg, hogy a sivatagban nincs is folyó. − Megszegted a parancsot, Lofton. Tudod, mi jár annak, aki megszegi a parancsomat? Lofton dühösen felugrott, és úgy elkezdett ordítani, ahogy a száján kifért. − Elegem van mindenbıl! Haza akarok menni! Tele van a… Joe szép nyugodtan felvette a homokról a pisztolyát és lıtt. Lofton felemelkedett a levegıbe, homorított, majd a hátára zuhant. Mellkasán vörös rózsa nyílt, és egyre csak növekedett. Lábai mozogtak, mintha fel akarna ugrani, és meg akarná torolni a rajta esett sérelmet. Három, mindaddig némán hallgató férfi elhőlve szemlélte a történteket. Amikor Lofton lába már megnyugodott, egyikük − ferde orrú, nagy fülő fickó − csípıre tette a kezét. − Mi volt ez, Joe? Megölted a barátodat… − Kuss! A nagy fülő a másik kettıhöz fordult. − Láttátok, mi történt? Azok azonban félrefordították a fejüket, és lesütötték a pillájukat, ezzel is jelezve, hogy nem láttak semmit, és nem is akarnak tudni semmirıl. 133
− Rohadtak! − dühöngött a ferde orrú. − Tétlenül nézitek, hogy ez a barom lemészároljon benneteket? Miért ölted meg, Joe? − Mert ha nem mi, akkor ı.
− Ezt hogy… érted? Joe ekkor ordítani kezdett. Mintha a skorpiócsípés okozta fájdalmat is ki akarta volna ordítani magából. − Hát nem értitek, barmok, hogy ha elcsesszük a bulit, valamennyien halottak vagyunk? İ nem kegyelmez. Ismertétek Vaquerót? − Hogyne ismertük volna. − Kisebb balhéért is kinyírta, mint amilyet Lofton csinált. − Nem mondod, hogy Vaquerót a Nagykutya ölette meg! − A saját kezével végzett vele. Ezért legjobb lenne, ha mostantól kezdve tényleg befognátok a pofátokat, és azt csinálnátok, amit mondok. Oké? − Oké, Joe − mondta békülékenyen a másik, aranyfülbevalós férfi. − Minden oké. − Jól van − sóhajtotta Joe. − Azt hiszitek, én nem sajnálom? Régebbrıl ismerem, mint titeket. − És mégis kinyírtad. − Éppen azért. − Most akkor mi legyen… Joe? − Minden marad a régiben. − Vele mi legyen? − Itt marad. Az arany fülbevalós felkapta a fejét. − Itt? − Itt. − De hiszen… a sakálok és a ragadozók… − Itt marad! Értve vagyok, Dede? A másik lehorgasztotta a fejét, és hallgatott. Joe tisztában volt vele, hogy ettıl a naptól kezdve hajszálon függ 134
az élete. Nemcsak tıle kell tartania, hanem a saját embereitıl is. Megrázta a fejét és ismét hatalmasat ordított. így, ordítás közben vakarta véresre a lábát. De a pisztolyát még ekkor sem tévesztette szem elıl egyetlen pillanatra sem.
8 Az arabok délután érkeztek meg. Sokan jöttek, meg sem tudták számolni ıket. Joe jól számított, amikor megparancsolta, hogy hagyják ott Lofton holttestét, ahova zuhant. Onnan, ahonnan a férfiak jöttek, nem látszott belıle semmi: eltakarta a düne teteje. Egy szakállas, megtermett férfi volt a szószólójuk. Joe nem elıször találkozott vele: az elızı héten többször is megfordult a táborban, és elvitt néhány zsákot valamilyen településnek, amelynek hírét sem hallották még, de nem is akarták hallani. Joe nem is annyira rá figyelt fel, mint inkább a tevéjére. A teve hófehér volt, gyönyörő állat. Joe sajnálta, hogy odahaza nem lehet tevét tartani, különben megszerezte volna tıle bármi áron. Ahogy odahaza a luxuskocsikat szerezte meg. Az árván maradt luxuskocsikat. A férfiak tevéken, szamáron és gyalog jöttek. Joe, amikor Foxy figyelmeztette, hogy mi az ábra, övébe dugta a stukkerját, és kimászott a sátrából. − Hol vannak? − kérdezte. − A domb mögött. − Sokan vannak? − Mint a teveszar. − Gyertek velem! Rakd le a géppisztolyt! Nem kell, hogy lássák. 135
− De ha megtámadnak bennünket? − Nem támadnak meg. − Joe… − Na mi van? − Szólni akartam, de… szóval tudod, hogy haverok vagyunk, nem azért mondom, de… nem kellene Loftont… eltemetnünk?
− Bökd már ki, mi a hézag? A másik öklendezett egyet. − A keselyük… Joe… a keselyük…! − Mi van velük? − Láttam, hogy rajta ülnek Loftonon, és az egyik a szemét… a szemét… − Jól van, ezt akár abba is hagyhatod. Majd késıbb beszélünk róla. Most rendbe kell hoznunk, amit Lofton elcseszett. A düne oldala ekkor már feketedett az emberektıl. Igaz, a ruhájuk hófehér volt, de ez csak még inkább kiemelte szakálluk feketeségét. A férfiak hallgattak. Még az a halk morgás is a semmibe veszett, amely ott bolyongott közöttük, amíg felsorakoztak a düne alatt. Az öt férfi megállt szemben velük. Felettük ott lengedezett a nemzetközi segélyszervezet zászlaja. A fából ácsolt két épület igazi gyantakönnyeket sírt a forróságban. Az arabok nem szóltak semmit, csak néztek várakozón. Joe és társai már az elsı pillanatban észrevették, hogy valamennyien állig fel vannak fegyverkezve. Ha rájuk rontanának, esélyük sem lenne a menekülésre. Joe vett egy mély lélegzetet, aztán a megtermett, szakállas férfi felé intett. − Gyertek! 136
A férfi tétovázott, majd tett néhány lépést feléjük. A tömegbıl kivált két-három szakállas fickó, és felzárkózott a megtermett mögé. − Gyertek! Az arabok nem mozdultak. A megtermett köhögött, mintha a falutól idáig megtett út szállongó porát akarta volna kiköhögni a tüdejébıl. − İ… hol van? − kérdezte, befejezve a köhögést, egészen jó angolsággal. − Gyertek! − Adjátok ki nekünk! Joe bólintott. − Megkapjátok. A férfiak ismét tettek feléjük néhány lépést. − Hol van? − Gyertek! A férfiak körülfogták ıket, csupán Joe mellé nem állt senki. Joe biccentett, és elkezdett felfelé lépkedni a düne oldalán. A megtermett szakállas követte. Joe eközben megállapította, hogy a férfi legalább olyan magas és olyan nagytestő, mint ı. Szép küzdelem lenne, ha egyszer összeakaszkodnának. Persze ami késik, nem múlik. Majd talán egyszer. Amint felért a dőne tetejére, megállt. A férfiak körbefogták és az arcát figyelték. Joe sóhajtott, és lemutatott a dőne másik oldalára. Nem szólt semmit, csak egyenesen tartotta a karját. Az arab férfiak tekintete követte mutatóujja irányát. Hamar meg is találták a halottat, aki kitárt karokkal hevert, és az eget nézte… volna. Ha lett volna szeme. Joe ilyen távolságból is jól látta, hogy nincs már meg neki egyik sem. Arca mellett két keselyő ugrált, s félrehajtott fejjel bámulta ıket. 137
A megtermett arab mély torokhangon felmordult. Két férfi indult el a halott felé. A keselyők méltatlankodva vijjogtak, majd felröppentek a levegıbe. Nem repültek messzire; ott köröztek felettük, és a zsákmányukat lestek. A két férfi lehajolt, és habozás nélkül felkapták a halottat. Egyikük a vállára vette, a másik a lábát fogta. Úgy vonultak el mellette, hogy rá sem pillantottak. A megtermett, szakállas férfi hátramaradt, így már csak ketten álltak a dőne oldalában. − Ki ölte meg? − kérdezte a férfi. − Én − felelte Joe. − Miért tetted? − Mert… megsértett benneteket. Nem voltam itt, amikor az történt. Ha itt lettem volna, nem történt volna meg. Sajnálom. A férfi bólintott. − Elfogadom. Mi lesz a halottal?
− Magatokkal vihetitek. A szakállas megrázta a fejét. − Szentségtelenné tenné a falunkat és az egész vidéket. Falják fel a keselyük! − Falják − biccentett Joe. A szakállas Joe-ra nézett. − Vihetünk élelmet? − Mint eddig is. Már nem sok maradt ugyan, de hamarosan pótoljuk. A halottat cipelı férfiak megtorpantak a többiek elıtt, majd amelyiknek a hátán feküdt, lehajította a homokra. A tömegbıl kivált egy idıs férfi, és odaballagott hozzá. Alaposan megnézte magának, mintha örökre az agyába akarná vésni a vonásait, aztán elırehajolt és leköpte. Halk, elégedett mormogás futott végig a férfiakon. Joe azt hitte, valamennyien leköpik a halottat, de a többiek 138
nem köpték le. Joe úgy gondolta, hogy az öreg a többiek nevében is leköpte. A férfiak, a tevék és a szamarak elindultak a mézgát könnyezı raktárak felé. A halott egyedül maradt. Nem sokáig. Abban a pillanatban, ahogy Booboo kinyitotta a nagyobbik raktár ajtaját, az egyik keselyő lehuppant a halott feje mellé a homokra.
9 Joe-t a következı éjszakán ismét csak megszúrta egy skorpió. Errıl viszont egyedül és kizárólag maga Joe tehetett. Olyan óvatlanul lépett le a homokra terített gyapjútakaróra, hogy egyenesen a skorpióra nehezedett. Az meg természetesen megszúrta. Joe nem volt egyedül a fájdalmával. Foxyt, Booboot, Mackyt és Dedét is megszúrta a skorpió; valamennyiük teste lángolt a láztól. Joe éppen a lábát vakargatta, amikor Dede belépett hozzá a sátorba. Joe felnézett, de szinte semmit sem látott a fájdalomtól és a vakító napfénytıl. − Foxy? − Dede vagyok, Joe. − İrülten viszket a lábam, és… alighanem visszajött a lázam. − Én is kivagyok, Joe. És a többiek is. Tracy hány, Foxy a homokon hempereg és ordít. Még szerencse, hogy az arabok nem látnak bennünket. Injekcióért jöttem, Joe. Joe keze megállt a vakaródzásban. Sóhajtott, és a szınyegre köpött. 139
− Nincs már… egy sem. Mindet elhasználtuk. − Akkor most… mi lesz? − Nem tudom − mondta Joe. Egészségesen soha nem mondott volna ilyet, most viszont beteg volt, és jószerével nem is tudta, mit beszél. Néha arra gondolt, hogy talán nem is olyan rossz Loftonnak. Neki legalább nem fáj már, bármi is történik a testével. − El kell innen mennünk, Joe. − Nem… szabad. − Ha itt maradunk, meghalunk. − Ha holnaputánig kihúzzuk… − Képtelenség, Joe. Foxy talált egy jó helyet. − Hol van az a… Dede az ajtó felé mutatott. − Arra. Néhány száz lépés csak. Ott nincsenek skorpiók. − Honnan… tudod? − Arrafelé nem láttam skorpiófészkeket. Itt meg mindenütt látom ıket. Ez az ı területük, Joe. Ha elmegyünk innen, sokkal veszélytelenebb helyre kerülünk. − Nem szabad… elmozdulnunk… − Ez most vészhelyzet, Joe. Tudod, hogy én veled vagyok, és mindenben egyetértek veled. De most azt mondom, hogy húzzunk el innen. Joe-n ismét végigszáguldott a viszketı fájdalom, amelyet ezúttal égetı hıhullám kísért. Úgy
érezte, mintha egész belseje lángolna, s csupán percek kérdése, hogy szénné ég. − Pontosan… hova…? − Kissé messzebbre. A két hegy… közé. − A sátrak… − Majd valahogy odavisszük ıket. − Majd én… én is… majd… Elveszítette az eszméletét. 140
10 Amikor kinyitotta a szemét, egy burnuszos arab férfit látott maga felett. A férfi elégedetten nyugtázta, hogy kinyitotta a szemét, és fölé hajolt. − Élsz még, Joe? Joe bólintott. Ezúttal már kevesebb fájdalmat érzett, mint korábban. Az arab egy csészét nyújtott át neki. − Idd meg, jót tesz. Joe maga sem tudta, hogy itta meg. De fenékig ürítette a csészét. Az ital keserő volt, mégis jólesett. Az arab megcsóválta a fejét. − Nem kellett volna… idejönnötök. Joe érezte, hogy az ital cseppjei, amelyek ráhullottak meztelen mellére, kellemesen hőtik a bırét. − Hova… ide? − Ide. A két hegy közé. − Két hegy… közé? − Ahol most vagyunk. Joe-nak fogalma sem volt róla, hol vannak. Az arab rázizzenhetett, hogy mi az ábra, ezért nem szólt semmit, csak a fejét csóválgatta. Elvette Joe-tól a csészét, és a bur-nusza alá dugta. − Allah legyen veled, Joe. Menni akart, de az egyre jobban magához térı Joe megállította. − Azt mondtad… nem lett volna szabad ide… Miért? Az arab megvonta a vállát. − Mert ez egy rossz hely. − Rossz… miért…? − Rossz. Mondtam a barátaidnak is, de nem értik. − Miért…? − Ez a dzsinnek tanyája. A két hegy… között. 141
Mielıtt Joe tovább kérdezısködhetett volna, meghajolt és kiment a sátorból. Joe feje visszahanyatlott a párnájára. Arra gondolt, hogy ideje lenne minél elıbb összekapnia magát. Mert a végén még majd késı lesz.
11 Az elsı meglepı felfedezést Steiner és Negroponte tette. Candell már egy nappal a felfedezés bejelentése elıtt észrevette, hogy a két férfi feltőnıen sokat mutatkozik együtt, s néha élénken gesztikulálva vitatkoznak. Candell biztos volt benne, hogy nem stimmel valahol valami, csak éppen fogalma sem volt róla, micsoda. Kérdezısködni pedig nem akart. És különben is… annyira felkavarta Lacy felbukkanása, hogy egyszerően megbénult tıle. Mintha a múlt tört volna rá. Az a régi világ, amelyrıl azt hitte, végérvényesen a semmibe veszett. Éppen akkor is magába mélyedve ácsorgott, amikor Lucky elkapta a zubbonya szélét a sátrak között. − Hello, Mr. Candell. Candell ijedten rezzent össze. − Hello, Lucky. − Önt keresem, Mr. Candell. − Itt vagyok, amint látja. Mi a helyzet? − Jöjjön Mr. Les Crocker sátrába! Egy kis értekezlet lesz, vagy mi. − Történt valami?
Lucky talányosan húzta fel a vállát. − İszintén szólva nemfom. De valami van, az biztos. 142
Candell megkereste Les Crocker sátrát, és belépett az ajtaján. Jó néhányan szorongtak a szők helyen: ott látta Negropontét, Steinert, Lady és Lord Badmintont, és ott látta Miss Susan Villefortot, azaz Lacyt is. Les Crocker arca megilletıdött volt, mintha csak nemrég értesítették volna, hogy expedíciója egy különleges, ókori civilizációt fedezett fel, annak minden tárgyi emlékével együtt; olyan gazdagot, hogy ez megváltoztatja az ókori civilizációkról alkotott egész eddigi elképzeléseinket. A fınök egy ágyára tett széken ült, hogy mindenki láthassa, és ı is láthasson mindenkit. − Bocsássanak meg, hogy nem a nagysátorba hívtam magukat, de az momentán foglalt. Mr. Candell volt szíves és két napig tartó kemény munkával telehordatta ládákkal. Candellnek fogalma sem volt róla, hogy a szabadban lerakott ládák hogy vándorolhattak be a nagysátorba, de nem érezte idevalónak a tiltakozást. Biztos volt benne, hogy sokkal fontosabb dolgokról lesz szó az elkövetkezıkben, mint egy idılegesen telepakolt sátor. − Nos, arra kérem önöket, hölgyeim és uraim, hogy hallgassák meg Mr. Negropontét és Mr. Steinert. Kérem, uraim! A két férfi eldönthette, hogy Steiner lesz a szószóló. A zömök férfi szokásához híven beakasztotta két hüvelykujját a nadrágtartójába, behúzta a pocakját és kidüllesztette a mellét. − Az a helyzet, kedves kollégák − kezdte −, hogy Mr. Negroponte és én az elmúlt két nap során megvizsgáltuk a zikkuratot. Méghozzá a levegıbıl. A sárkányok nagyon jó szolgálatot tesznek nekünk; érdemes volt idehozni ıket. Les Crocker elpirult a dicséretre. 143
− Nos − folytatta Steiner −, tegnapelıtt felszálltunk és megvizsgáltuk az elrejtett köveket. Mőszereink segítségével jól lelátunk a mélybe. Furcsa egy valami az ott a föld alatt, nem is vitás. − Mi a furcsa benne? − kérdezte Lady Badminton. − Már a kıtömbök is azok. Tudomásom szerint a zikkuratok nyers− és égetett agyagtéglákból épültek. Eszerint ez unikum a maga nemében. − Kétségkívül így van − biccentett Lady Badminton. − Ha nem találtuk volna meg a kıfejtıt, ahonnan a kockákat kibányászták, akár arra is gondolhatnánk, hogy Egyiptomból hozták ide ıket. − Lehet, hogy valóban egyiptomi hatásra készültek -vonta meg a vállát Steiner. − Hogy ıszinte legyek, nem ismerem az ókori birodalmak kapcsolatait. Elképzelhetı, hogy Egyiptom és Mezopotámia között… Les Crocker kissé türelmetlenül félbeszakította. − Talán ezt majd máskor. Steiner bólintott. − Rendben van, Mr. Les Crocker. Az a nagy helyzet, hölgyeim és uraim, hogy megvizsgáltuk a lebontott piramis helyét. A méretei… − Ezt tudjuk − legyintett Lady Badminton. − A zikkurtok-hoz képest meglehetısen terjedelmes. Száz méterszer száz méter az alapterülete. Én is megcsodáltam odafentrıl. − Tehát egy négyzet − bólintott Les Crocker. − Cirka hatvan méter lehetett a magassága. − Nem semmi − dörmögte Steiner. − És mégsem elég − mondta Negroponte. Lady Badminton megnyalta a szája szélét. − Mi nem elég? − Nem elég nagy. Lady Badminton összehúzta a szemét. − Mihez képest? 144
− A kıkockák mennyiségéhez képest. Az az igazság, hogy Candell meg volt egy kicsit zavarodva. Az elején még oda sem figyelt a társalgásra -valahogy nem tudta lázba hozni a piramis −, késıbb pedig már nem volt kedve belekapcsolódni a beszélgetésbe. Elvégre a piramisok nem az ı világa. Most azonban, ahogy Steiner határozott hangon bejelentette, hogy valami zür van a kıkockákkal, felkapta a fejét. İ maga sem értette, miért: de kezdte érdekelni a dolog.
− Ezt hogy érti? − kérdezte orrára téve a mutatóujját Lord Badminton. − Mr. Steiner! − bökött az építészre Les Crocker. Steiner beakasztotta a hüvelykjét a nadrágtartójába, megfeszítette, majd gyorsan kihúzta alóla. A nadrágtartó nagyot csattant a pocakján. − Mr. Negroponte és én kiszámítottuk, hogy mennyi kıkocka szükséges egy ekkora piramis felépítéséhez. − Mennyi? − Mondhatnék számot, de ez most nem érdekes. A kıtömbök számát illetıen van még némi vita köztem és Mr. Negroponte között. Annál is inkább, mert amint a méréseinkbıl kiderült, a kıtömbök nem egyforma méretőek, vannak köztük téglatestek is. Egyszóval még nem ismerjük a pontos számukat. − Akkor mi a probléma? Steiner ismét pattintott egyet a nadrágtartójával. − Mr. Negroponte és én… biztosak vagyunk benne, hogy jóval több kocka és téglatest van odalent, mint amennyi a piramis felépítéséhez szükséges. − Micsoda?! Lady Badminton megpróbálta felfogni, mit mondott az építész. Steiner szavakkal nem ismételte meg a kijelentését. Csupán csattintott egyet a nadrágtartójával. 145
12 Néhány másodpercig méla csend uralta a sátrat. Ezalatt megpróbálták értelmezni Steiner szavait. Lady Badminton volt az elsı, aki magához tért. − Ezt mondja még egyszer! − Micsodát? − kérdezte Steiner. − Mintha úgy értettem volna, hogy sokkal több követ találtak odalent, mint amennyi a piramis felépítéséhez szükséges. − így is van − biccentett Steiner és Negroponte egyszerre. − Biztosak benne? − Természetesen. − És… mennyivel többet? Steiner megvonta a vállát. − Erre nem egyszerő válaszolni. − Mi van akkor − emelte fel a mutatóujját Les Crocker −, ha a többlet pótkı? − Az mi? − hökkent meg Lord Badminton. − Ha egy kı eltörik szállítás közben, ezzel pótolják. Negroponte megcsóválta a fejét. − Erre már mi is gondoltunk. Nem megy. − Mi nem megy? − Az ötlet. Azaz nem jó. Ahhoz túlságosan is sok a kı. − Nem árulná már el végre, hogy mennyi az a sok? így csupán a levegıbe beszélünk. Sok, több, meg még több! Ennek így nincs semmi értelme! Candell meglepetten látta, hogy Les Crocker mennyire felhúzta magát. Barna, romantikus szemei ezúttal tőzben égtek. Talán elkapta a nagy felfedezések varázsa? − Mr. Steiner? Steiner ismét megvonta a vállát. 146
− Mr. Negroponte és én úgy gondoljuk, hogy… becsléseink szerint kétszer annyi kı van odalent, mint ameny-nyi a zikkurat felépítéséhez szükséges. − Vajon mi a fenéért rejtettek el annyi követ? A kérdés ott maradt a levegıben lebegve. És jó darabig nem is ereszkedett lejjebb.
13 Egyszer aztán minden véget ér: a kérdés is szertefoszlott a fejük felett. Les Crocker törte meg a csendet. − Hölgyeim és uraim, összefoglalom a jelenlegi helyzetet. Megtaláltuk annak a
piramisnak a helyét, amelyet több ezer évvel ezelıtt építettek fel a város mellett. A zikkuratot kıkockákból és téglatestekbıl emelték, ami ugyancsak ritka, ha nem egyedülálló a mezopotámiai zikkuratépítések történetében. Késıbb valamiért lebontották, köveit elszállították, és a homok alá rejtették. Mi megtaláltuk, és arra a furcsa eredményre jutottunk, hogy a kövekbıl, amelyek mélyen a homok alatt fekszenek, akár két piramist is fel lehetne építeni. Jól értem a dolgot, uraim? − Tökéletesen − bólintott Negroponte. − Van valami ötletük, hogy mirıl lehet itt szó? Negroponte széttárta a karját. − Kénytelenek voltunk mi is arra gondolni, hogy óvatosságból talán túlméretezték a dolgot. Amikor lebontották és elszállították a piramist… történhetett valami, ami arra késztette ıket, hogy tartalék kövekrıl is gondoskodjanak. Talán szállítás közben kettétört néhány. − Hm. És azok hol vannak? 147
− Fogalmam sincs róla. − Lehet, hogy a homok alatt törött kövek is fekszenek? − Lehetséges, csak éppen nem lenne semmi értelme. Miért rejtettek volna el használhatatlan köveket? − Akkor viszont hol vannak? Mármint a törött kövek? Steiner csattintott a nadrágtartójával és megrázta a fejét, ami annyit jelentett, hogy ı sem tudja. − Eszerint a homok alá rejtett kövek épek, csak éppen majd kétszer annyian vannak, mint amennyinek lenniük kellene? − így is lehet mondani. − Uraim, mi a fenét jelentsen mindez? Nem tudta senki.
14 Candell az elkövetkezı napok során kénytelen volt belátni, hogy alighanem Les Crocker a legokosabb valamennyiük között. Olyan világosan átlátta a problémákat, mint talán senki közülük. Ennek az is oka lehetett, hogy a többiek saját feladataikkal, vagy éppen kíváncsiságuk kielégítésével voltak elfoglalva, míg Les Crockert a nagy összefüggések izgatták. Ami Lacy Rostot, azaz Miss Villefortot illeti, többször is találkoztak − Candell úgy érezte, mágnesként vonzza a lány. Talán amiatt volt mindez, hogy egyedül csak ı ismerte a múltját, Károgó Varjút, és mindazt, ami akkor történt velük. Ez persze részben volt csak igaz, hiszen Steiner, Negroponte és Lucky is részesei voltak az eseményeknek, csakhogy ık többnyire olyanok voltak, mint 148
a mocsarak felett lebegı lidércfény: hol itt bukkantak fel, hol ott; nem állapodtak meg még annyi idıre sem, hogy szót válthatott volna velük. Egyszer ugyan összetalálkozott Steinerrel a sátrak között, de az építész csak futólag fogott kezet vele, aztán már igyekezett is tovább. Ment a kıkockái után. Candell csak nehezen tudta megemészteni, hogy ez a rendkívül csinos, magabiztos és határozott nı azonos azzal a vézna kislánnyal, akit akkor Lacy Rostnak hívtak. Ha behunyta a szemét, könnyen maga elé képzelhette, amint ott állt a hálószobájában egyetlen bugyiban, olyan ártatlansággal a szemében, amilyen csak egy angyaléban lehet. Istenem, de messze is van már az az idı! Lacy barátságos volt ugyan hozzá, szívesen elbeszélgetett vele, de volt benne bizonyos tartózkodás. Candell azt hitte, neheztel rá Károgó Varjú miatt. Lacy akkor szerelmes volt belé, és talán még most sem tudja megbocsátani… Édes istenem, de hát mit? Hogy nem vette feleségül? Elvégre a lány akkor még csak tizenöt éves volt, vagy még annyi sem. És különben is… ı akkor Károgó Varjút szerette, és ıt szereti még most is. Kint ültek a tábor szélén a homokköveken, és a felettük tomboló csillag-tőzijátékot nézték. Talán még egyikük sem látta ilyen pompásnak az égboltot. Itt még nem volt fényszennyezés: olyannak
látták a csillagokat, mint az évszázezredekkel ezelıtt élt emberek. A lány elszakította a szemét az égrıl, és kutatva a férfira nézett. − Jól vagy, Ross? − Jól − mondta Candell, pedig nem volt valami jól. Károgó Varjú emléke már kezdett megfakulni benne, de a helyén támadt ürt még nem töltötte be senki és semmi. − Alig hallottam valamit felıled, Lacy − panaszkodott a lánynak. − Fogalmam sem volt róla, mi lett belıled. 149
− Nem értél rá velem törıdni − mondta némi szemrehányással a hangjában a lány. − Ez nem így van. Lacy Rost a kezére tette a kezét. − Dehogynem, Ross. Te akkor csak Károgó Varjúval törıdtél és a boldogságotokkal. És ez így is volt normális. Én csak egy kislány voltam; gólyalábú, cingár, és fényévnyire állt a gondolkodásom a tiédtıl. Én gyerek voltam, te pedig felnıtt. Ez volt köztünk a különbség. Tudod, Ross, késıbb néha arra gondoltam, hogy le kellett volna feküdnöm veled. − Ugyan, Lacy… − Ne izgulj, nem teszek szemrehányást érte, hiszen ha megtettük volna, akár le is csukhattak volna érte. Arról nem is beszélve, hogy a nagyapám alighanem kibelezett volna téged, ha megtudja. Pedig hányszor voltam már úgy, hogy… megteszem. Álltam az ágyad szélénél amikor aludtál, és csak hajszálon múlt, hogy nem bújtam melléd. És tudod, miért nem tettem? Mert féltem, hogy visszautasítasz… azonkívül meg nem is volt semmi… tapasztalatom. A szám az nagy volt, de a valóságban… − Végül is régész lettél − igyekezett másra terelni a szót Candell. − Igen. Valóban az lettem. − Említetted, hogy nem dolgoztál régészként egy percet sem. − Amikor ránk támadtak a manituk és nagyapa meghalt, megpattant bennem valami. Nem akartam régi csontok után kotorászni. Tudom, Ross, hogy most el kellene mondanom mindent magamról, de vannak dolgok, amikrıl nem beszélhetek. Mivel a nagyanyámnak magas öszszeköttetései voltak és sok ismerıse, egyikük felkeresett, és tett nekem egy ajánlatot. Én pedig elfogadtam. Akkor még azt hittem, hogy tehetek valamit az országomért, 150
az emberiségért, aztán lassan rá kellett zizzennem, hogy annyi hülyével vagyok körülvéve, amennyi sok ennek a földgolyónak. Ezért aztán le is léptem onnan. Néhány évig dolgoztam csupán nekik, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy elegem legyen belılük. Aztán találkoztam Les Crockerrel, és jó ideje már neki dolgozom. Volt valami furcsa zönge a hangjában, amit Candell hirtelenjében nem is tudott hova tenni. A lány megsimította Candell arcát. − Szép volt, Ross, kár, hogy elmúlt. Néha még mindig az a kislány szeretnék lenni, aki annak idején az öledben kuporodott. Csakhogy annak az idınek mindörökre vége: az a kislány nincs már többé. Örökre beleveszett a múlt ködébe. Candell ekkor olyat kérdezett, ami ıt magát is megijesztette, és nem is értette igazán, hogy miért, és fıleg kitıl kényszerítve kérdezte meg. − Szereted? Lacy nem lepıdött meg a kérdésen. Arcát az égre emelte, és hosszasan a csillagokat nézte. Candell már-már azt hitte, nem is válaszol, vagy éppen megsértıdik és kikéri magának a kérdést, de a lány szelíden megcsóválta a fejét. − Nem tudom, Ross. Candell szívét acélpánt szorította össze. Eszerint Lacy és Les Crocker összetartoznak. − Hol találkoztatok? − kérdezte. − Apa ismerıse volt − mondta halkan a lány. − Csupán három évvel idısebb nálam. Amikor nagyapa meghalt, eljött hozzám és vigasztalt. Nagyanyámon kívül egyetlen rokonom sem volt, aki segített volna rajtam. Csupán nagyapa üzlettársai és az ügyvédei látogattak meg.
Még el sem temették, és én máris azon törhettem a fejem, hogy mit kezdjek az örökségemmel. O eljött 151
hozzám, és nem a pénzemért, hiszen neki még több volt, mint nekem. İ volt az ellenpélda arra, hogy a tudósok mind szegények. Semmit nem akart tılem, csupán tanácsokat adott. Aztán valahogy… közel kerültünk egymáshoz. − Akkor… miért mondtad, hogy nem tudod, hogy szereted-e? A lány megcsóválta a fejét. − Talán azért, mert… nem is tudom igazából, hogy milyen a szerelem. Akkor… régen… még azt hittem, tudom. De az már nagyon régen volt. − Felállt és leverte a homokot a nadrágjáról. − Most mennem kell, Ross. Meg kell még beszélnem vele valamit. Candell tudta, hogy ez a vele Les Crockert jelenti. Amikor a lány elment, Candell a homokra feküdt, és egyre csak a könnyeit nyelte. Úgy érezte, ı a legmagányosabb élılény a világmindenségben.
15 Candell nem volt igazán tisztában vele, hogy mit is vár tıle tulajdonképpen Les Crocker. Minden tanácskozáson részt kellett vennie, nem volt titok elıtte, mindent tudott, ami a feltárás területén történt, de soha nem kérdezett tıle semmit. Candell már-már feltételezte, hogy Lacy keze van a dologban; a lány beszélte rá, hogy valamiféle munkaterápiát alkalmazzon rajta. Egyelıre ott tartott a dolog, hogy részt vett az értekezleteken, de hallgatott, mint a csuka. És továbbra sem értette, mi az ördögöt keres itt egyáltalán. Most, hogy világossá vált elıtte, hogy Lacyt is elveszítette mindörökre, egyetlen porcikája sem kívánta az itteni téblábolást. 152
Ezen a délelıttön Lady Badminton, korábbi Miss Amick-i erényeit csillogtatva kikotort egy halom leletet a föld alól. Méghozzá nem is akármilyeneket. Ez volt aztán az, ami megindította Les Crocker agyát. A dolog úgy kezdıdött, hogy Lady Badminton addig kotort, amíg bele nem esett egy gödörbe. A gödör jó mély volt; Lady Badminton hazudott volna, ha azt állította volna, hogy jól érezte magát odalent. Sıt kifejezetten pocsékul érezte magát, s ezt hangos kiáltozással a többiek tudomására is hozta. A három arab segéderı, akik ott kotorásztak a közelében, rögvest a segítségére siettek. Mivel kötél nem volt a közelben, a köpenyüket csomózták össze, és azzal szabadították ki Lady Badmintont kényszerő fogságából. Lady Badminton nem kifejezetten úrinıként viselkedett, amikor megjelent a felszínen. Lerogyott a homokra és jókorát köpött. − Telement a szám ezzel a kurva homokkal. S hogy kijelentésének nyomatékot adjon, köpött még egyet. Az arabok lehasaltak a gödör szélére, és megpróbáltak lenézni a fenekére. Ott azonban a sötétségen kívül nem láttak semmit. Láttak viszont a homokon. Egy kis szobrocskát, amit Lady Badminton a hóna alatt szorongatott. − Az ott… micsoda? − kérdezte az egyik arab Lady Badminton oldalára bökve. − Mi a franc micsoda? − tudakolta barátságosan köpködve Lady Badminton. − Ott… a hóna alatt. − Szobor − mondta néhány pillantást vetve rá Lady Badminton. − Van odalent néhány. Az elkövetkezı órák során pontosan tizenöt szobrot sikerült kiemelniük a gödörbıl. A legnagyobb cirka 153
kétlábnyi magas volt, és nefritkıbıl készült, de volt köztük fából faragott is. Továbbá három égetett téglából, három valamilyen üvegszerő anyagból teremtetett. A segéderık azonnal értesítették Les Crockert, Lord Badmintont és Miss Villefortot. Candell éppen a sofırök között téblábolt. Les Crocker Lady Badminton gödre felé igyekeztében éppen belebotlott. − Jöjjön csak velem, Ross! − kapta el a karját. − Benézünk a város romjai közé. − Történt valami? − hökkent meg Candell.
− Lady Badminton beleesett egy gödörbe. Candell eldobta a kezében szorongatott csavarkulcsot, és Les Crocker nyomába eredt. A gödör szélénél szép kis gyülekezetet talált. A szobrokon kívül ott volt már Lord Badminton és Lacy, azaz Miss Villefort. Candell a szobrokra meresztette a szemét. Csinosak, nem is vitás. Lady Badminton úgy állt felettük csípıre tett kézzel, mintha valóban tyúkanyó lenne, és a kiscsirkéit igyekezne a szárnyai alá igazgatni. Les Crocker letérdelt a leletek mellé, majd kérdın Lady Badmintonra nézett. − Maga találta ıket? − Na mit gondol? Les Crocker megcsóválta a fejét. − Maga aztán nem akárki. Kik ezek? Lady Badminton a kiscsirkéire bökött. − Istenek. Egytıl egyig. Látja ezt a fából faragottat? Valószínőleg a homok ırizte meg ilyen jó állapotban. İ Enlil sumer viharisten. Az a terrakotta Adad. − İ is isten? − Méghozzá viharisten. Csak éppen akkád-babiloni. Az pedig Iskur. Hettita szélisten. − Na várjunk csak egy pillanatra! − emelte fel a mu154
tatóujját Les Crocker. − A kılapokon is ezek az istenek láthatók? − Pontosan. − Ez érdekes − mondta Les Crocker. − Eresszenek le a nadrágszíjamon! A három segéderı megrémült, de nem mert ellenkezni. Néhány pillanat múlva Les Crocker már el is tőnt a homok alatti feketeségben. Lady Badminton várt egy kicsit, majd lekiáltott: − Feljön, vagy kezdhetem betemetni a gödröt? − Inkább jöjjön le maga is − kiáltott fel Les Crocker. − Lehet, hogy szükségem lesz magára. − Ezen a nadrágszíjon? Soha! − Akkor ugorjon! Elkapom. Lady Badminton mindannyiuk, de fıképpen Lord Badminton ıszinte rémületére belevetette magát a gödörbe. Tompa puffanást hallottak, majd Lady Badminton felháborodott hangját. − Azt mondta, hogy elkap, nem? − Bocsánat, de nem hittem, hogy a fejemre ugrik. − Most már nyugodtan elereszthet, nem kell tapogatnia. − Esküszöm… Te jó isten, mi van itt? − Ha leszáll a lábamról, megmondom. Egy óra alatt számtalan apró szobrot húztak ki a gödörbıl. Annyit, hogy akár egy kisebb múzeumot is meg-tölthettek volna vele. Az elkövetkezı két nap során további leletek kerültek napfényre a romvárosban. Csupa-csupa szélistent ábrázoló szobor. Két nappal késıbb Lady Badminton ismét csak talált valamit. Kilenc hatalmas kıoroszlánt. 155
16 Lady Badminton elıbb csak egy betemetett gödröt fedezett fel, jóval a városon kívül, aztán rábukkant az oroszlánokra. Kilenc hatalmas kıoroszlánra. Az oroszlánok a hátukon feküdtek, lábukat az ég felé nyújtva. S még így, lábbal felfelé is olyan fenségesek voltak, hogy Tyúk beleborzongott a látványba. Aztán akkorát kiáltott, hogy még a munkagépek zúgásán át is hallani lehetett. − Ezt nézzék meg! Nézzék meg, mit találtam! Negyedóra múlva ott tolongott a gödör körül mindenki, aki csak szabaddá tudta tenni magát.
Lady Badminton derékig egy kerek lyukban szorongott, és egy kıoroszlán hasát simogatta. − Nézzék meg ezt a gyönyörőséget! Az oroszlán − akkor még csak egyetlen egy volt belıle − szomorúan nézett fel rájuk. Nem volt földes, piszkos, megtisztításra váró, mint a földbıl kiemelt tárgyak általában − egyáltalán nem! − úgy ragyogott a napon, mintha nem is évezredekkel ezelıtt került volna a homok alá. − A hátán fekszik − mondta valaki. − Ledönthették a talapzatáról. − A talapzat is megvan? A talapzat nem volt meg. Viszont volt valami mellette, ami akár egy talapzat része is lehetett volna. De nem az volt. Egy másik oroszlán hevert az elsı mellett ugyancsak a hátán, lábbal felfelé. − Emberfeje van − csodálkozott egy hang az árok felett. Valóban. Az oroszlánnak emberfeje volt, hosszú szakálla, a teste azonban oroszlántest volt. − Szfinx − bökte ki Negroponte, aki csak véletlenül keveredett a többiek közé. − Tutira, hogy ez a szfinx! 156
Mivel a második oroszlán mellett további gyanús púpocskák látszottak az árok fenekén, Lady Badminton kiszélesítette a kutatási területet. Ekkor már Candell is az árokban dolgozott, akárcsak a többi régész. Candell csak akkor vette észre, hogy Lacy ott buzgólkodik mellette, amikor a lány könyöke hozzáért. − Bocs − mentegetıdzött Lacy. − Alighanem én is találtam egy oroszlánt. Candell a gyanús dombocska fölé hajolt. A homok alól egy szakállas oroszlán feje bontakozott ki. − Itt van még egy! − kiáltotta a lány. Mire leszállt az este, kilenc oroszlánt szabadítottak ki a homok alól.
17 Az oroszlánok nagytermetőek voltak, ki tudja, hány fontot nyomhattak; ezzel együtt meg sem közelítették az egyiptomi szfinx méretét. Szerencsére a mőszakiak bıven el voltak látva technikával, így nem kellett aggódniuk, hogy az oroszlánok a homokgödrökben maradnak. Candell azóta, hogy megtalálták az emberfejü lényeket, furcsa fejfájással küszködött. Mintha a homok alól elıbukkant vendégek hozták volna rá a bajt. Pedig csak a múlt emlékei kísértették. Ám ezúttal már nem csak Károgó Varjú, hanem azok az ainuid emberek maradványait ırzı sírok is, amelyeket volt szerencséje vagy éppen szerencsétlensége feltárni. Egy hang azt súgta a lelke mélyén, hogy nem véletlen a hasonlóság az Amerikában talált sírok és e között a lelet között. Estefelé tábortüzet rakott magának. Fa volt bıven, három teherautó hozta ıket Bagdad környékérıl. Mivel a 157
billenıs kocsik egyszerően csak lebillentették a fahasábokat, Candell kihuzigált a halomból néhányat, és megpróbált tábortüzet rakni belılük. A hasábok azonban nem akartak engedelmeskedni neki. Candell arra gondolt, hogy de régen is volt már, amikor még mint cserkész, vezetıjük utasításait követve, tábortüzet rakott társaival együtt a Colorado partján. Akkor is ilyen fényesen ragyogtak felettük a csillagok. Mivel a fahasábokkal folytatott harcában végérvényesen alulmaradt, az araboktól kért segítséget. Negyedóra múlva már lángoltak a hasábok, kellemes meleggel szórva be a környéket. Candell észre sem vette, hogy a tüz úgy vonzza a régészeket, mint a fény a szúnyogokat. Mire felocsúdott gondolataiból, már többen is ott ücsörögtek a tőz körül. Candell rémülten rezzent össze. Istenem, visszaköszönt egyáltalán nekik? − Maga aztán alaposan elmélázott, Ross − mondta tréfás szemrehányással Mrs. Steiner. − Min töri a fejét? Candell önkéntelenül is végigpillantott a tőz körül üldögélıkön. Ott látta Negropontét, Steinert, sıt még Lucky is ott ücsörgött nem messze tıle, és éppen nyársat próbált faragni egy
kóróból. Némi szerencsétlenkedés után aztán dühösen elhajította a kóróját. − A leleteken gondolkodom − sóhajtotta Candell. − Azt hiszem, mindenki azon gondolkodik. − Emlékeztetnek valamire − mondta Candell. − Ugyanarra gondolunk mindannyian, Ross. − Kilenc oroszlán − dünnyögte Steiner. − Éppen ennyi csontfarkast tártak fel egy oregoni sírban. Maga akkor azt állította, Ross, hogy figyelmeztetésnek szánták ıket. Candell megrázta a fejét. − Ezek oroszlánok, azok pedig farkasok voltak. − Számít az? Amerikában nincsenek oroszlánok. 158
Hirtelen árnyékok tőntek fel a tőz mellett. Candell meglepetten látta, hogy Les Crocker, Lacy, Lady és Lord Badminton közelednek feléjük. Candell szíve összeszorult, amikor észrevette, hogy Les Crocker Lacy vállán nyugtatja a kezét. − Fogadnak vendégeket? − kérdezte Les Crocker. -Látom, kényelmesen elhelyezkedtek. Candell felállt, és odainvitálta ıket a tőzhöz. Les Crocker a zubbonya alá nyúlt, és egy whiskysüveget húzott elı. − Ne mondják, hogy üres kézzel jöttem. Ajánlatát elégedett morgás fogadta. Mivel nem volt náluk pohár, és talán rontotta volna is az este meghittségét, körbeadták az üveget. Candellnek, bár nem volt az az ivós fajta, kellemesen melegítette a torkát az ital. És mintha még a fejfájása is elmúlt volna tıle. Csak néha-néha szúrt a halántékába a fájdalom. − Az oroszlánokról beszélgettek? − kérdezte Les Crocker, amikor már kétszer is körbejárt az üveg. − Mi másról? − mosolygott Mabel, azaz Mrs. Steiner. − Nem mindennapi felfedezés. − Hát nem − bólintott Les Crocker. − Messze meghaladja minden várakozásomat. − Hol tart a kiemelés? − kérdezte Candell. − Három már kint van. A többi is kint lesz holnap. − Biztos, hogy csak kilenc van összesen? − Délután fent voltam a sárkánnyal. A mőszerek csak kilencet mutatnak. − Érdekesen ezek az oroszlánok − morogta Steiner. -Ha egyáltalán oroszlánok. Ennyi erıvel akár emberek is lehetnek. − Hogyhogy? − hökkent meg Les Crocker. − Merthogy emberfejük van. Azt mondjuk rájuk, hogy oroszlánok, de gondolatban hozzátesszük, hogy 159
emberfejő oroszlánok. így a meghatározásukban az oroszlán a domináns. − Ezt kétségtelen − bólintott Lady Badminton. − De mondhatjuk másképpen is. − Például hogyan? − Úgy, hogy oroszlántestő emberek. Ez esetben az ember a domináns. Ezen aztán valamennyien elgondolkodtak. Ennyi erıvel valóban oroszlántestő emberek szobraira is bukkanhattak. − Kimérák − mondta Lady Badminton. − Az mi? − hökkent meg Steiner. − Emberek és állatok keverékei. Meglehetıs gyakorisággal fordulnak elı a mezopotámiai mitológiákban. Keveréklények. Egyes kutatók szerint a valóságban is létezhettek. − Ezt nem mondja komolyan? − hökkent meg Negro-ponte. − Nem én mondom, hanem azok a bizonyos kutatók. Szerintük az élıvilág fejlıdésének bizonyos szakaszában elıfordulhatnak ilyen keveréklények. Nézzenek meg egy sumer vagy babiloni, esetleg akkád építészeti emlékeket ábrázoló képeskönyvet. Telis-tele vannak keveréklényekkel. Szárnyas angyalfélékkel például.
− Szerintem csupán az emberi fantázia szülöttei − ellenkezett Lady Badminton. − Soha egyetlen csontvázat sem találtak, ami a létüket bizonyítaná. − Attól még élhettek. − Kizárni semmit sem lehet. Abban viszont valóban lehet valami… hogy amiket kiástunk, talán nem ember-fejő oroszlánok, hanem oroszlántestü emberek. − Végül is mi a különbség? − Ó, nagyon is sok − mondta Lady Badminton. − Ha azt mondjuk, hogy emberfejő oroszlánok vagy kimérák, 160
nem egészen emberi lényekre gondolunk. Mit szól hozzá, Ross? Candell széttárta a karját. − Kétségkívül. Az emberfejő oroszlán nem ember. Oroszlán. De az oroszlántestő ember az ember. Érzik a különbséget? És egyáltalán nem biztos, hogy keveréklényként kell értelmeznünk ıket. − Akkor hogy? − Talán úgy, hogy ezek a lények… ennek a városnak a lakóit jelképezik. Az emberfejő, oroszlántestő lények formájában a városlakók önmagukat ábrázolták. Kifejezve vele, hogy erısek, mint az oroszlánok, és ezt a városba látogatók is jó, ha tudják. − De mi a csodáért ásták el ıket? − töprengett hangosan Les Crocker. − Mi a csodáért ásták el a zikkuratot? Vagy mi a csodáért ásták el a szobraikat? − Elmenekültek valaki elıl. − Vagy valami elıl. − Jó, jó, de mi elıl? Candellnek ismét csak azok a sírok jutottak az eszébe, amelyeket az indiántemetık környékén tártak fel. Csontfarkasok… oroszlánok… Kilenc csontfarkas… kilenc oroszlán… a farkasok koronát viselnek a fejükön… aztán ott van a halott ember ugyancsak egy oszlophoz kötözve… Mi lehet a csontvázak jelentése? Ajándék, megfélemlítés? Vagy mind a kettı? Ekkor Lucky szólalt meg. Eddig szinte észre sem vették, hogy ı is ott ül közöttük. − Volt már valamelyiküknek… kutyája? Legnagyobb megdöbbenésükre csak Lord Badmintonról derült ki, hogy ifjabb korában volt egy vadászkutyája, de soha nem vadászott vele. Mint ahogy nélküle sem. Lord Badminton nem kedvelte a vadászatot. 161
− Mire céloz ezzel? − ráncolta össze a szemöldökét Lady Badminton. − Ha egy kutya a hátára fordul… az a megadás jele. Les Crocker megvakargatta az orra hegyét. − Ezt hogy érti, Lucky? − Ha két kutya meg akarja tudni, hogy melyikük az erısebb, összeverekszenek. Az erısebb legyızi a gyengébbet. A gyengébb pedig behódol az erısebbnek. − És? − Tudja, hogy hódol be? − Elszalad. Lucky hevesen megrázta a fejét. − Ó, nem! Az nem elég. Másféleképpen is ki kell mutatnia, hogy aláveti magát a másiknak. És ezt úgy teszi meg, hogy a hátára fekszik, és a hasát mutatja a gyıztes felé. − Ugyan miért? − Mert könnyő feltépni a hasát. Ha a hasán sérül meg egy kutya, az többnyire a halálát jelenti. − Emberek! − emelte fel a mutatóujját Lady Badminton. − Most én vagyok nehézfejü, vagy Mr. Lucky beszél rejtvényekben? Lucky azonban nem zavartatta magát. − Az a helyzet, hogy ezzel a vesztes kutya azt jelzi, hogy feltétel nélkül a másik hatalmába adja magát, az pedig, ha akarja, akár meg is ölheti. Feltépheti a hasát. − Jézusom! És meg is teszi? Lucky megrázta a fejét. − Nem teszi meg. Normális kutya nem teszi meg. A kutyák nem ölnek feleslegesen.
Azzal, hogy a másik alávetette magát neki, el van intézve a dolog. Les Crocker megtörölgette a homlokát. − Jól van, ha így megy tovább, valamennyien kutyaszakértıvé képezzük ki magunkat. De mintha kissé eltávolodtunk volna az oroszlánjainktól. Velük mi a helyzet? 162
− Azért fekszenek a hátukon, amiért a kutyák − magyarázta Lucky. − Miért? − Felvették a megadás pózát. − Kinek adják meg magukat? − Hát én azt nem tudom. Bizonyára valamilyen ellenségnek. − A föld alatt? − Talán feltételezték, hogy azok, akiknek a megadás szól, a föld alá is lelátnak. − Azt mondja, a városlakók így akarták a tudomására hozni valakinek, hogy megadják magukat nekik? De miért így? Miért nem üzenték meg nekik? Van ennek valami értelme? − Hát én csak mondtam valamit − vonult vissza Lucky. − Ismerem a kutyákat… ennyi az egész. Felhúzták a térdüket, ráhajtották a fejüket, és a fahasábok pattogását hallgatták. Halk szellı susogott a fejük felett. Hővös volt, mintha távoli tájak leheletét hozta volna magával. Candell biztos volt benne, hogy Lucky közel jár az igazsághoz. De vajon mi az igazság, jóságos istenek?
18 Hosszas hallgatás után Les Crocker törte meg a csendet. − Emlékeznek a szélkorszakra? − kérdezte. − Csak nemrégiben múlt el. Senki nem tudja, mi okozta az anomáliákat. Még az idıjáráskutatók sem. Ismerek közülük 163
néhányat − nem is a legrosszabbakat −, de ık is összevissza beszélnek. A lényeg az, hogy egyszerően megbolondult az idıjárás. Soha nem élt meg az emberiség akkora viharokat, mint nemrég. Elképzelték valaha is, hogy az Eiffel-tornyot össze lehet dönteni? És mégis ösz-szedılt, mint ahogy számos épület. Vannak, akik mesés magyarázatát adják az eseményeknek. Eszerint valamilyen eddig nem ismert lények, ufók vagy micsodák lennének a felelısek a szörnyőségekért. Ez ugyebár nevetséges feltételezés? Nem válaszolt neki senki. − Aztán a szélviharok hirtelen abbamaradtak. És hála istennek, azóta sem jöttek elı. A meteorológusok és idıjárás-szakértık azóta is lázasan keresik az anomáliák okát, ám mindezidáig nem sikerült megtalálniuk. Hiába a számítógépes modellek, a geofizikai és meteorológiai kutatások, a viharok oka ismeretlen. Pedig majd három évig tartott az úgynevezett szélkorszak. Önök szerint elképzelhetı, hogy a szélkorszakok idırıl idıre megismétlıdnek? Mit gondol errıl, Mr. Candell? Candell összerezzent. Mi a fenét mondjon neki? Az igazságot úgysem hinné el. − Lehetséges − mondta aztán nyugodtan. − Minden megismétlıdhet a világon. − Ez kitérı válasz. − Nem annak szántam − sóhajtotta Candell, pedig valóban annak szánta. − Hogy a szélkorszak, amit túléltünk, nem az elsı és nem az utolsó volna az emberiség történetében? Ki tudja? Elvégre ki tudja, mi ölte meg a dinoszauruszokat? Lehet, hogy hatalmas viharok végeztek velük. Les Crocker bólintott. − Mit szólnának hozzá, hogyha azt mondanám, hogy itt, ahol vagyunk… a történelem folyamán hatalmas szelek munkálkodtak? 164
− Mibıl jutott erre a következtetésre? − hökkent meg Lady Badminton. Les Crocker felemelte a karját, és a sötétségbe mutatott. − Látták a hegyeket? A két hegyet, amelyek között a város állt? − Természetesen − bólintott Lady Badminton. Fogalma sem volt róla, mire céloz Les Crocker. − Még mielıtt idejöttem volna… megmutattam a képüket néhány jó nevő geológusnak. Tudják,
mit mondtak róluk? Olyan csend támadt, hogy szinte géppisztolysorozatnak tőnt a fahasábok pattogása. − Azt mondták, hogy a hegyek eredetileg egymástól eltérı formájúak voltak. Rendkívül erıs szél csiszolta ıket… ugyanarra az alakzatra. De még nincs kész velük. A munka, hogy úgy mondjam, még folyamatban van. − Munka? − hökkent meg Lady Badminton. − Miféle munka? − A csiszolás munkája. Lady Badminton megrázta a fejét. − Úgy beszél, mintha feltételezné, hogy a szelek tudatos munkát végeznek. Tudatosan csiszolják a hegyeket bizonyos alakzatra. − Pedig úgy néz ki a dolog. A szelek egymás tükörképére csiszolják a hegyeket. Legalábbis itt. − És… milyen formára? − kérdezte furcsa hangon Lady Badminton. Érezhetı ijedtség bujkált a hangjában. Bizonyára arra gondolt, hogy Les Crocker megbolondult. − Zikkurat formára − mondta Les Crocker. 165
19 Candell arra ébredt, hogy lökdösik a sátra ajtaját. Felkönyökölt, hallgatódzott, aztán amikor megismétlıdött a lökdösés, felült az ágyán és a revolvere után tapogatódzott. Ahogy megtalálta, az ajtóra fogta. − Van itt valaki? Koppant valami odakint, majd egy izgatottnak tőnı hangot hallott. − Persze hogy van, csak ne kiabáljon! − Ki az? − Majd odabent, jó? Candell habozott. Mi a jó fenét csináljon? Nem tőnt ismerısnek a kopogtató hangja. − Megmondaná kérem a nevét? − Majd odabent. Candell habozott. Beengedje a fickót? Ugyan miért akarna bárki is rosszat neki? Revolverrel a kezében az ajtóhoz lépett, kiakasztotta a pöcköt és kikukucskált rajta. A kint álló ebben a pillanatban úgy mellbe taszította, hogy majd hanyatt esett tıle. A következı másodpercben már be is csukódott a betolakodó mögött az ajtó. Candell az ismeretlenre emelte a stukkert, aztán le is engedte. Az erıszakoskodó magas, jóképő fiatalember volt, bár a kosz és a homok úgy rátapadt a képére, hogy csak az arca körvonalait látta. − Tegye el azt a vacakot − mondta fáradt hangon a revolver felé intve. − Nem akarom élve megnyúzni. − Ez mindenesetre megnyugtató − biccentett Candell, és letette az ágyára a stukkert. − Ki a fene maga? − A nevem Jarvis Bartholomey − mondta a másik. -Nem beszéltek még rólam? − Nekem nem. Miért kellett volna, hogy beszéljenek? 166
És fıleg kicsoda? − Mondjuk, Miss Amick. Candell kezdett arra gondolni, hogy egy sültbolondot engedett be a sátrába. − Az ki? − Most már Lady Badminton. − Vagy úgy. İ sem beszélt magáról. − Pedig kellett volna. Ön tehát dr. Ross Candell. Ilyennek is képzeltem. − Na várjunk csak, várjunk! − emelte fel a kezét Candell. − Elıször is, kicsoda maga? − Már megmondtam a nevem. − Azonkívül? − Régész vagyok, akárcsak ön. − Még sosem hallottam önrıl.
− Ez is csak azt bizonyítja, hogy a világ régészei nem mind ismerik egymást. Én viszont jól ismerem az ön munkásságát − azt hiszem, valamennyi cikkét olvastam. Bár, hogy ıszinte legyek, Amerika története nem az én területem. − És mi az ön területe? − Mezopotámia. Candell összehúzta a szemöldökét. − Ezt értsem úgy, hogy esetleg… ön is ehhez az expedícióhoz tartozik? − Ma reggeltıl igen. − Üdvözlöm a csapatban, Mr. Bartholomey. Örülök, hogy éppen az én sátramat szúrta ki, de a végleges helye aligha itt lesz… Reggelig természetesen… − Nem akarom bevenni magam a sátrába, ne izguljon -nyugtatta meg a másik. − Beszélni szeretnék önnel, amilyen gyorsan csak lehet. Nem fözne nekem egy teát, kérem? Candell habozott, hogy kolléga ide vagy oda, ne rúgja-e ki a hívatlan vendéget, de aztán végigpillantott 167
homokkal borított ruháján, elcsigázott arcán, fáradt tekintetén, sóhajtott és kinyitotta a gázpalack csapját. − Üljön arra a székre − mutatott a sátor egyetlen ülıalkalmatosságára. − Nem éhes? − Inkább csak innék. Mindaddig hallgattak, amíg Candell meg nem fızte a teát. A férfi úgy esett neki, mintha évek óta nem teázott volna. Candellnek volt ideje elmélázni rajta, hogy hogy a fenébe képesek egyesek csak úgy leereszteni a torkukon a forró italt. Pedig nem is angol az illetı. Jarvis Bartholomey letette a csészéjét a széke mellé. − Elnézést az éjszakai zavarásért − mentegetıdzött elégedetten. − Ez egy életmentı tea volt. − Örülök, hogy segíthettem − biccentett Candell. A másik kifújta a tüdejébıl a levegıt, mintha a légcsövére rakódott homoktól próbálna megszabadulni. − Lerobbant a kocsink − magyarázta. − Éppen hat órája vágtam neki a sivatagnak. Hat órát gyalogoltam ebben a pokolban. − Miért nem értesített bennünket? − Elveszítettem a telefonomat. Pech pech hátán. − Hogy találta meg a sátramat? − kérdezte Candell. Még mindig volt benne némi bizalmatlanság a férfi iránt. − Egy arabtól kérdeztem meg. − Megmondta? A másik elmosolyodott. − Ismer. Candell meghökkent. − Miért nem a saját sátrába ment? − Mert amilyen gyorsan csak lehet, beszélni akartam önnel. − Hát akkor… állok rendelkezésére. Jarvis megköszörülte a torkát. 168
− Az a helyzet, hogy néhány évvel ezelıtt is itt dolgoztam… nagyjából ezen a helyen. Bizonyára hallott már a Lord Badminton vezette expedícióról? − Természetesen. − Ennek voltam én a tagja, egészen pontosan Lord Badminton helyettese. Candell nem értette, miért nem említette neki Lord Badminton, aztán meg arra gondolt, hogy miért is említette volna? Lord Badminton egyébként is keveset beszélt az expedíciójáról. Mintha nem járt volna nagy sikerrel. Jarvis Bartholomey megköszörülte a torkát. − Nem akarom húzni az idıt, Mr. Candell. Olvastam az indiántemetıkrıl írott cikkeit és… azt is tudom, milyen munkát végzett a szélkorszakban. − Semmilyen munkát nem végeztem − mondta Candell. − Dehogynem. Megpróbált mindent, hogy felvegye velük a kapcsolatot. Candell megnyalta a szája szélét.
− Kikkel? − Amanitukkal. − Azok kik? Bartholomey a karjára tette a kezét. − Nem kell titkolóznia, Mr. Candell. Ha van fél órája, hallgasson meg. Jarvis Bartholomey beszélni kezdett. Mindent elmondott Candellnek, amit a Lord Badminton vezette expedíció során csak tapasztalt. Nem hagyott ki semmit, a legkisebb részletre is kitért. így aztán csak jó óra múlva fejezte be az elbeszélését. Amikor befejezte, csend borult a sátorra. Odakint már hajnalodott; álomittas kiáltások hasítottak a csendbe. Valahol messze felberregett egy teherautó, amelyet egy teve harsány, méltatlankodó bıgése követett. 169
− Úgy gondoltam, hogy minderrıl tudnia kell, Mr. Candell. Az ön viselt dolgait tanulmányozva rájöttem, hogy alighanem ön ismeri a legjobban ıket. Candell legyintett egyet. − İket senki sem ismeri. Végül is ön hogy került most ide? Úgy értem, közénk. − Mr. Les Crocker megkeresett. Elıször nem vállaltam, aztán mégiscsak elvállaltam. Fıleg, amikor megtudtam, hogy ön is itt lesz. − Miért vagyok én olyan fontos magának? − Mert úgy érzem, hogy mi ketten… ön és én… talán képesek lennénk jobb belátásra bírni ıket. Candell elgondolkodva bámult maga elé. Sok mindent nem értett a történtekbıl. Többek között azt sem, hogy mi a fenéért van itt. Tényleg annyira fel akarja venni velük a kapcsolatot? Jarvis Bartholomey elnyomott egy enyhe kis ásítást. − Figyeljen ide, Mr. Candell − mondta aztán megnyomkodva a szemét. − Ez a Les Crocker egy atombomba tetején ül, és a detonátort piszkálgatja, ha az atombombának egyáltalán van detonátora. Fogalma sincs róla, hogy a tőzzel játszik. İ csak a zikkuratot akarja felépíteni, és a várost konzerválni. És nem hisz a manituk-ban. Annak ellenére sem, hogy mindenki elıtt nyilvánvaló: a szélkorszak rombolásai az ı mővük! − Azt hiszem, túloz, Jarvis − tiltakozott Candell. -Senki nem hisz a manitukban. Mindenki meg van gyızıdve róla, hogy a szélkorszakot idıjárási anomáliák okozták. Hiszen többször is elıfordultak már az emberiség történetében tragikus idıszakok, a Föld történetében meg pláne. Les Crocker nem keres földöntúli magyarázatot az eseményekre, amíg földi magyarázattal is szolgálhat. − Azért ön hisz bennük? 170
− Persze hogy hiszek − bólintott Candell. − Nos, hát ezért vagyok itt − bólintott Jarvis Bartho-lomey.
20 Jarvis Bartholomey megérkezése csupán Lady és Lord Badminton számára okozott meglepetést. − Istenem, Jarvis! − tárta ki a karját Lady Badminton, amikor megpillantotta. − Már alig vártam, hogy láthassalak. Hogy vagy? − Én jól − bólintott Jarvis. − Hát te? − Én is jól. Bizonyára hallottad, hogy… Charles és én… − Les Crocker mesélte. Gratulálok, Leontina. Azért még szólíthatlak igy? Lady Badminton jól hátba ütötte a jövevényt. − Ne ostobáskodj már, Jarvis. Jarvis körbepislogott, aztán közelebb hajolt az asz-szonyhoz. − Te miért jöttél vissza, Leontina? Az asszony megvonta a vállát. − Mert ez a dolgom. Nem az. − Nem az? Mi az az az? − Nem az a dolgom, hogy otthon üljek és a falat nézzem. Az a dolgom, hogy ássak. Ezért
vagyok. Jarvis bólintott. − Értem. Mi a helyzet velük? − A dzsinnjeinkkel? Egyelıre semmi. Csend van a környéken. Talán elköltöztek innen. − Ezt komolyan gondolod? − Nem tudom, Jarvis. 171
− Les Crocker? Leontina megvonta a vállát. − Nehéz eligazodni rajta. Szimpatikus férfi, az kétségtelen. Igazi mecénás típus, emellett jó nevő kutató. Fejébe vette, hogy felépíti a zikkuratot, és fel is fogja építeni. És a várossal is kezdeni fog valamit. Egyelıre ásunk, majd a romokat konzerváljuk. − Mit tud a dzsinnekrıl? Lady Badminton bizonytalan képet vágott. − Nem tudom, Jarvis. Mintha nem akarna tudomást venni róluk. Pedig sok mindennel tisztában kell, hogy legyen. − Mi mindennel? − Mindennel, ami velünk történt. Jarvis megköszörülte a torkát. − Szerinted mi következik ezután, Leontina? Az asszony mélyet sóhajtott. − Két lehetıség áll elıttünk, Jarvis. Az egyik, hogy nem történik semmi. Vagy belenyugszanak abba, hogy itt sertepertélünk a környéken, vagy pedig már nem is léteznek. − Ezt hogy érted? − Hátha tévedünk, Jarvis. − Éppen te mondod ezt? Aki itt voltál, amikor… Az asszony megrázta a fejét. − Ennek ellenére tévedhetünk. A tudományban mindig elıfordulhat, hogy téves következtetéseket vonunk le bizonyos ismétlıdı jelenségekbıl. − Ezt magad sem hiszed. Az asszony azonban nem zavartatta magát. − A másik lehetıség, hogy léteznek, és most a sebeiket nyalogatják. − Konkrétan? − Belátták, hogy az elsı menetet elveszítették. Bár a 172
legerısebb szeleket vetették be ellenünk, nem sikerült kiirtani bennünket, sıt megerısödtünk. Olyan építıanyagokat kísérleteztünk ki, amelyeket a legkegyetlenebb vihar sem képes megsemmisíteni. így most újabb fegyverek után néznek. Akkor pedig az isten irgalmazzon nekünk. Nem biztos, hogy a következı támadásukat túlélné az emberiség. − Tanulság? − Ha léteznek, meg kell próbálnunk szót érteni velük. Meg kell tudnunk, mit akarnak tılünk, azonkívül, hogy ne építkezzünk a szent hegyeik közé. Vajon miért ne? Van-e valami más megoldás? Ezért örülök, hogy itt vagy, Jarvis. Jarvis Bartholomey szótlanul megszorította az asszony kezét. Úgy érezte, hazaérkezett.
21 Az elkövetkezı napok hoztak néhány újabb meglepetést. Ezek zöme ezúttal is Lady Badmintonhoz főzıdött. Bár úgy látszott, hogy az oroszlánokon kívül egyéb meglepetéssel már nem szolgálhat a munkagödör, a hajdani Miss Amick mégiscsak talált valamit. Igaz, egy másik gödörben, amelyet közvetlenül az oroszlánokat rejtı gödör mellé ástak. Ahogy az ásó beleszaladt a nedves, agyagszerüen ösz-szeálló homokba, Lady Badminton nagyot kiáltott. − Vigyázzanak! Itt a másik! Azt hiszem, megszaporodnak az oroszlánjaink! Ez volt a hajdani Miss Amick elsı komolyabb tévedése. A gödörbıl ugyanis egy kıoszlop vége bukkant elı. 173
Ekkor már legalább tízen tolongtak a gödör körül, köztük Les Crocker is. − Újabb oroszlánok? Lady Badminton felnézett rá. Piszkos volt a képe, mintha az utolsó órákat
kéménysepréssel töltötte volna. − Azok aligha. − Akkor micsoda? − Talán valami sztélé. Kıoszlop. − Ha szerencsénk van, írást is találunk rajta. Nem volt szerencséjük. A kıoszlop igazából egy felállított korúd volt, amelyre nem fért volna rá semmiféle írás. Ha csak körbe nem vésték volna a rudat. − Nincs rajta semmi − erısítette meg Lady Badminton. − Akkor mi a fene ez? − Ez a kérdés. Két órával azután, hogy rábukkantak a kettes számú gödörre vagy sírra, megtalálták azt is, ami az oszlophoz tartozott. Egy ember csontvázát, fején aranynak látszó koronával. Valószínőleg egy király csontjait. A felfedezés futótőzként terjedt el a munkások között. A gépkezelık, szállítók és restaurátorok csoportokba győlve tárgyalták az eseményeket. Lehet, hogy egy új Tutanhamon felfedezésének a részesei lesznek? Napnyugtára sikerült óvatosan kiásniuk a gödröt, amelynek most már joggal adhatták a sír elnevezést. Valóban annak tőnt. Egy király sírjának. Lady Badminton, bár örült a felfedezésnek, csalódottságot is érzett. Az aranykoronán kívül alig talált valamit, ami a leletanyagukat gazdagította volna. Kivéve egy bronzpántot és egy bronzból készült láncot. Akárhogy is, de Tutanhamon sírjával nem vetekedhetett, az biztos. 174
Candell a gödör szélén bámészkodott, és jelentıségteljes pillantásokat váltott Lacy Rosttal. Aztán mindketten felálltak és tovább sétáltak. − Ugyanaz? − kérdezte halkan Lacy. − Ugyanaz. − Szerinted ez mit jelent? − Fogalmam sincs róla. − Lehet, hogy kapcsolat van a két leletcsoport között? − Ez nem is vitás, Lacy. Candell toporgott még egy kicsit, aztán Lacyre pislogott. − Kérdezhetek valamit, Lacy? − Hát persze − mosolygott a lány. Candell megpróbálta maga elé idézni a néhány évvel ezelıtti Lacy mosolyát, de egyelıre nem akart sikerülni. − Mennyit mondtál el neki? A lány elpirult. − Kinek és mibıl… Ross? − Válaszolj, kérlek, egyenesen. Lacy lesütötte a szemét. − Hát… meséltem neki, Ross. − Az indiánsírokról is? − Hát persze. Elvégre nem volt titok. A nagyapám is tudott róluk. − És ı… Mr. Les Crocker mit mondott? − Tulajdonképpen semmit. Nem hisz a manitukban. − Még most sem? − Nem hisz, Ross. − Szereted, Lacy? A lány dacosan felkapta a fejét. − Ki vagy te nekem, hogy az érzelmeimrıl… amihez… semmi közöd… Candell látta, hogy könnyek csillognak a lány szemében. 175
− Csak meg akarlak óvni a csalódástól. Lacy felcsattant. − Ó, ti férfiak! Ti mindent jobban tudtok, mint mi. Mást sem akartok, csak megmenteni bennünket a csalódástól, miközben ti okozzátok a legnagyobb csalódást nekünk. Megfordult és eltőnt a közeledı este homályában. Candell úgy döntött, hogy felkeresi Jarvis Bartholomeyt.
22 Jarvis éppen teát fızött, amikor Candell belépett hozzá a sátrába. − Vissza akarom adni a látogatását − mondta. Jarvis sóhajtott. − Órák óta a fejemet töröm. Legalább együtt törjük. Akar egy teát? − Okosabb kérdése nincs? − Elfelejtettem poharakat szerezni − mentegetıdzött Jarvis. − Csak papírpoharaim vannak. Megfelelnek a kényes ízlésének? − Majd csak kibírom valahogy. − Vigyázzon az ujjára, mert megégeti. Teáztak vagy öt percig, majd amikor elfogyott a tea, Jarvis Candellre nézett. − Bökje ki, mi a helyzet. − Maga is észrevette, mi? − Lehet azt nem észrevenni? − És van valami magyarázata rá? Ha van, hadd hallj am! Jarvis felállt, és mászkálni kezdett a sátorban. Közben úgy összevissza hajtogatta a kezében szorongatott papírpoharat, mintha haragudna rá. 176
− A két komplexum között feltőnı a hasonlóság. − A sírt nevezi komplexumnak? − Minek nevezzem? Egyáltalán nem biztos, hogy sírról van szó. − Akkor mirıl? − Nézzük elıbb a tényeket. Találtunk kilenc kıorosz-lánt. A hátukon fekszenek. Ez Mr. Lucky szerint a megadás jele. Tételezzük fel, hogy azok az emberek, akik a városban éltek, talán a várost alapították, egyszer csak szembetalálkoztak egy olyan hatalommal, amelynek a létezését addig még csak egyáltalán nem is sejtették. − A szél-lényekkel. − Nevezhetjük így is ıket, de másként is. Egy a lényeg: váratlanul törtek rájuk, és bizonyára komoly károkat okoztak nekik. − Azt akarták, hogy az emberek takarodjanak el innen. İk azonban nagyon is jól érezték magukat itt, vagy egyszerően nem mehettek vissza oda, ahonnan eljöttek. Talán erısebb népcsoportok őzték ide ıket. Vissza nem fordulhattak, elıttük pedig nem volt más, csak a terméketlen sivatag. Ne feledje, hogy ez itt az utolsó földdarab, ahol még mezıgazdasági termelést lehetett folytatni. Erre még voltak oázisok, legelık, falvak. Ezek táplálhatták a városlakókat is… A városlakók belátták tehát, hogy olyan hatalommal állnak szemben, amely ellen tehetetlenek. Ezért felajánlották nekik, hogy alávetik magukat az akaratuknak. Errıl különben értesítést is küldhettek az angyaloknak. − Értesítést? − Figyeljen ide − fogta meg Candell kezét Jarvis. -Az angyalok idınként megpróbálnak szót érteni velünk, emberekkel. Üzennek nekünk. − A gabonakörökre gondol? − Rájuk. Itt is megtörténhetett, hogy üzentek a városlakóknak. 177
− Gondolja, hogy itt is gabonaköröket készítettek? Voltak egyáltalán errefelé akkora gabonatáblák? − Én másra gondolok. Candellben felötlött egy furcsa gondolat. − A homok? Jarvis arcán elégedett mosoly terült szét. − Úgy van. Homokba rajzolták az üzenetüket. − Rendben van − intett Candell. − Tegyük fel, hogy a manituk üzentek a városlakóknak.
Mégpedig homokba rajzolt ábrákkal. A városlakók megértették az üzenetet. És? − Visszaüzentek nekik − mondta Jarvis. − Hogyan? − Homokkörökkel és a kıoroszlánokkal. Az emberek megfigyelték az állatok viselkedését. Megfigyelték, hogy a gyengébb kutya úgy hódol meg az erısebb elıtt, hogy a hátára fekszik, és védtelen hasát mutatja felé. Ez egyértelmően a behódolás jele. − Mibıl gondolták, hogy az ismeretlen hatalom megérti ıket? − Fogalmam sincs róla. Valószínőleg azt hitték, hogy az istenek − mert ık azoknak tartották az angyalokat − vannak olyan okosak, hogy megértik a felajánlkozásukat. − De miért éppen… oroszlánokat fordítottak a hátukra? − Mert oroszlánoknak tartották magukat. Oroszlánok leszármazottainak. − Hát… én nem is tudom… − bizonytalankodott Candell. − Hogy jön ide a koronás férfi, akit lánccal a kıoszlophoz kötöttek? − No igen − morogta Jarvis. − Erre is van magyarázat. Azt akarták kifejezni vele, hogy még a király is meghódol a szél-lények elıtt. Azonkívül ez a sír vagy micsoda, területhatárt is jelöl. Ne menj tovább, mert veszély fenyeget! − Ön szerint a városlakók elköltöztek innen? 178
− Nagyon úgy néz ki a dolog. − Rendben van − bólintott Candell. − De ha úgyis elmentek, miért csinálták ezt az egész cirkuszt? A kı-oroszlánok felforgatására gondolok. − Ó, a költözés vagy menekülés csak jóval késıbb történt. − Ön szerint mikor? − Miután elbontották és eltemették a zikkuratot -mondta Jarvis.
23 Rövid teaszünet után folytatták csak a beszélgetést. − Lebontották a zikkuratot − folytatta Jarvis. − Aztán eltemették a homok alá. − Lehet, hogy a manituk utasították ıket erre. Mint ahogy nekünk is megüzenték, hogy bontsuk le a hidat, ami az útjukban állt. − Ott is hagyhatták volna a helyén. A manituk elintézték volna. Jarvis megcsóválta a fejét. − Valamiért nem akarták otthagyni a zikkuratot. − Jól van − intett Candell. − Mindez, amirıl szót ejtettünk, itt történt Mezopotámiában három− vagy négyezer évvel ezelıtt. És ugyanez megtörtént Amerikában is. Ugyanezt a sírt találtuk meg számos alkalommal… bizonyos különbségeket leszámítva. − Nézzük hát a különbségeket! − Az elsı mindjárt az, hogy Amerikában oroszlánok helyett csontfarkasokat találtunk. − Ez rendben is lenne. Amerikában nincsenek oroszlánok és Columbus elıtt nem is igen ábrázolhatták volna ıket. Farkasok viszont voltak és vannak. 179
− Csakhogy nem a hátukon fekszenek. − Viszont le vannak láncolva. Ez akár a megadás itteni jelét is helyettesítheti. Azt jelenti, hogy leláncoljuk magunkat elıttetek, az alattvalóitok vagyunk, nem állunk ellent nektek. Mi, a farkasok népe. − A töviskoronák a farkasok fején? − Itt a férfi fején van a korona és a királyt jelképezi. Akik Amerikában készítették az emléket… a farkas fejére, azaz népük fejére tették. Minden dicsı harcos fejére. Candell hitetlenkedve rázogatta a fejét. − Figyeljen ide, Jarvis, és jól gondolja meg, mit beszél. Találtunk valamit, ami négyezer évvel ezelıtt keletkezett Mezopotámiában. Aztán ugyanezt a valamit, kisebb változtatásokkal, megtaláltuk Amerikában. A kettı egy tırıl ered, nem is vitás. Ez pedig, tudja, mit feltételez? − Tudom − bólintott Jarvis. − Hogy valamikor az emberi történelem folyamán, évezredekkel megelızve Amerika felfedezését, intenzív kapcsolat volt Mezopotámia és Amerika között.
− Atlantisz? − kérdezte Candell. − Ugyan már! − tiltakozott Jarvis. − Én tudós vagyok, nem hóbortos amatır. Fogalmam sincs róla, létezett-e Atlantisz, de nem is érdekel. Én csupán azt feltételezem, hogy valamilyen kapcsolatnak lennie kellett a két kultúra között. Figyelmébe ajánlanám, hogy zikkuratok Amerikában is találhatók. Nézze meg az inka piramisokat. Zikkuratok azok is, ha nem tévedek. Candell továbbra is a fejét csóválgatta. − Tudja, mit nem értek még? Hogy a mi gödrünkben kilenc oroszlán van eltemetve. Az amerikai sírok vagy áldozati gödrök, vagy mittudomén miknek a belsejében pedig kilenc farkas. Kilenc csontfarkas. Vajon mi a csodát akar jelenteni ez a kilences szám? 180
Jarvis széttárta a karját. − Fogalmam sincs róla. A megfejtés még jó ideig váratott magára.
24 Candell és Jarvis ismét éppen a csontfarkasokról vitatkoztak, amikor egy arab fiú bukkant fel a látómezejükben. Már messzirıl feléjük kiáltozott valamit, amikor pedig közvetlen közelükbe ért, elkapta Jarvis karját, és maga után akarta húzni. − Hé! Hé! Állj csak meg, fiam! − igyekezett megszabadulni tıle a régész. − Mi a csoda ütött beléd? − A lady azt parancsolta, hogy azonnal vigyelek oda hozzá! − Melyik lady? − Lord Badminton felesége. − Most éppen hol van? − Egy gödör mellett, miszter. − Hm. És mit csinál ott? − Táncol − mondta a fiú. − Nagyon táncol. − Egyedül? A fiú megrázta a fejét. − Nem egyedül. Candell összenézett Jarvisszel. − Kivel táncol? − Egy… kılappal, miszter. − Kılappal? Honnan… − A gödörben találta, miszter. Candell és Jarvis egymás sarkát taposva rohantak oda, ahol Lady Badmintont sejtették. Nem is futottak hiába. 181
Lady Badminton valóban táncolt, és valóban egy kılappal. Olyan óvatosan fogta át, mintha egy hın szeretett lénnyel tangózna és minden igyekezetével azon lenne, nehogy a lábára lépjen. Jarvis Bartholomey és Candell tisztes távolságban az asszonytól megálltak. Kidülledt szemmel bámulták a táncát. Ezután nem kevésbé kidülledt szemüket a kılapra vetették. Csak akkor mertek megmukkanni, amikor Lady Badminton abbahagyta a táncot. Összegörnyedt, melléhez szorította a vékony, aktatáskányi kılapot, és lihegve rájuk nevetett. − Csodálkoznak… mi? Jarvis megcsóválta a fejét. − Én már semmin sem csodálkozom. Hát maga, Ross? − A manituk elfújták a csodálkozásomat. Az asszony feléjük nyújtotta a kılapot. − Pedig csodálkozhatnának. Ekkor vették csak maguknak a bátorságot, hogy közelebb lépjenek hozzá. − Mi ez? − kérdezte Jarvis. − Nem látod? − Kılap? − Na mit gondolsz? Candell ezalatt már azt nézegette, hogy nincs-e rajta valamiféle faragás vagy véset. A nap olyan éles sugarakat szórt rájuk, hogy a villódzó fényben csak a csillogó kıfelületet látta. Jarvis nyelt egyet.
− Van rajta valami? Az asszony a férfi kezébe nyomta a követ. − Itt van. Nézd meg magad! A kılap nem volt nehéz. Kıbıl készült az igaz, érzékelte is a súlyát, de valahogy nehezebbnek képzelte. 182
Valószínőleg a korábban talált, szélisteneket ábrázoló kılapok tetemes súlya miatt gondolta nehéznek. Candell szorosan Jarvis mellé állt, és ı is a kılapot vizsgálgatta. Jarvis váratlanul nagyot köpött. Egyenesen rá a kılapra. Aztán elıkapta a zsebkendıjét, és tisztítani kezdte vele a követ. Candellben megdermedt a vér. − Istenem, mit csinál, Jarvis? − tört ki belıle a rémület. − Megtisztítom a családi ezüstöt − vigyorgott a másik. Lady Badminton nem szólt semmit. Átdugta a fejét Jarvis válla felett, és a leletben gyönyörködött. Nem kellett soká várniuk, hogy felszáradjon a köpés nyoma. Pillanatokon belül olyan tiszta lett a poros és kissé homokos kılap, mintha a szélistenek pucolták volna ragyogóra. Egyszerre kiáltottak fel, amikor megpillantották a kıbe vésett vonalakat. A vonalak vékonyak voltak, és mégis jól láthatóak. Látszott rajtuk, hogy aki a kıbe karcolta ıket, értette a dolgát. Olyan szépen kirajzolta a két hegy körvonalait, hogy Jarvis úgy érezte, azon sem csodálkozna, ha a hegyek lelépnének a kırıl, és eliramodnának a valódi hegyek felé. − A két… hegy − nyögte Candell. − A két hegy! − bólintott Lady Badminton. − És két piramis… Úgy volt, ahogy Jarvis mondta. A két hegytıl távol két lépcsıs piramis, azaz zikkurat állt, dacolva az ıket körülvevı fütengerrel. 183
25 Les Crocker izgatottan vakargatta a füle tövét, és egyfolytában a kılapot bámulta. − Két hegy… két piramis… Mi a fenét akar ez jelenteni? És ezek a karcok itt körülötte? − Feltehetıen fő. − Nem homokdőnék? − Inkább fő. És itt egy fa is. − Ha fa… − Nézze a koronáját. Ez egy pálmafa! − Lehet, hogy nem is ezt a vidéket ábrázolja? − kérdezte Les Crocker. − Dehogynem − legyintett Lady Badminton. − Csak akkor − bármilyen hihetetlennek is tőnik − így nézett ki. − Jól van − sóhajtotta Les Crocker. − Menjünk sorjában. Ez itt fő, az ott fa… és az ott micsoda? − Hol? − A hegyek körül. Néhány hosszú másodpercnyi szünet következett. Senki nem tudta megmondani, hogy mik azok a vízszintes vonalak, amelyek egyenesen a hegycsúcsoknak rontanak, majd lepattannak róluk és kirepülnek a kılapról. − Nyílvesszık? − töprengett Lord Badminton. − Ki lıtte ki ıket? − Az talán nincs a képen. − Nem talán, hanem biztosan. − Ki a fene lövöldöz nyílvesszıket hegycsúcsokra? − Hátha a csúcsokon bujkál az ellenség. − Kinek az ellensége?
− Könnyebbet kérdezzen. Valamennyi szem a hegycsúcsokat nézte. − Ezek a mi hegyeink lennének? − kételkedett Lady Badminton. − Biztosan azok? 184
− Nem hasonlítanak? − Hát én… nem is tudom. Mintha a valóságban meredekebbek lennének. Les Crocker remegı kézzel a piramisokra mutatott. − Látják a hasonlóságot? − Mi hasonlítana mihez? − A hegyek a piramisokhoz. − Ugyanaz a mőfaj. A zikkurat nem más, mint mesterséges hegy. − Ezen túl is van valami hasonlóság. Candell is a piramisokra bökött. − Azt hiszem, Mr. Les Crockernak igaza van. A hegyek feltőnıen hasonlítanak a zikkuratokra. Most, hogy visszagondolok… − megremegett a hangja, és az arca is elsápadt egy kicsit. − Hé! Mi van magával? − ütötte hátba Lady Bad-minton. − Rosszul ne legyen itt nekem! Candell gyorsan magához tért. Jarvisre pillantott. Az alig észrevehetıen megrázta a fejét. Candell ezért nem is említette meg, hogy az Amerikában, a manitukkal kapcsolatba hozott hegyek pontos hasonmásai az itteni két hegynek. Jó úton vannak afelé, hogy zikkurat váljék belılük. − Szél! − mondta ekkor hirtelen Miss Villefort. Minden szem felé fordult. − Micsoda? Lacy a korábban nyílvesszıknek gondolt vonalkákra mutatott. − Ezek. A szelet ábrázolják. − És? − Fújja a hegyeket. − Minden szél a hegyeket is fújja. − Csakhogy ennek bizonyára speciális jelentése van. Les Crocker a lányra villantotta a szemét. 185
− Mibıl gondolod? − Különben miért vésték volna kıbe? − Hátha csupán egy mővészi alkotás. − Mit csinál a szél? − vágott közbe hirtelen Jarvis. − Hogyhogy mit csinál? Fúj. − Szerintem a hegyeket csiszolja. Les Crocker meghökkent. − És? − Zikkuratot csiszol belılük. Eltátották a szájukat és csak bámultak Jarvisre, mintha csodát látnának. − Zikkuratot… csiszol? − Ez a kép egy folyamatot ábrázol. Azt a folyamatot, amelynek során a szél zikkurat formájúra csiszol két hegyet. Ezt a két hegyet. A mi két hegyünket. − Miért éppen két hegyet és két piramist ábrázolnak a kövön? Miért nem egyet vagy hármat? Erre senki nem tudott válaszolni.
26 Pedig a válasz magától adódott volna. Csak akkor éppen nem gondoltak rá. Candell kivételével. A megbeszélés végén, amikor a többiek már tisztes távolságban jártak, Candell odasündörgött Les Crockerhoz. − Válthatnánk néhány szót, Mr. Les Crocker? − Mondtam már, hogy magának Ben. − Oké, Ben. − Szóval? Mi a problémája? Halljam! − Fel szeretnék szállni a levegıbe. Les Crocker felkapta a fejét. − Úgy érti, a sárkánnyal? 186
− Természetesen. Les Crocker megvonta a vállát. − Hát szálljon. Tud vele repülni? − Nem − mondta Candell. − Épp ez a baj. Les Crocker összeráncolta a homlokát. − Nem olyan nagy baj. Mikor akar felszállni? − Minél elıbb. − Van valami különleges oka rá, vagy csak repdesni akar? − Körül akarok nézni. Les Crocker bólintott. − Jöjjön. Felmegyünk. − Nem akarom önt terhelni vele, Ben. − Ugyan már, Ross. Azért vannak a sárkányok, hogy repüljenek velük. Ha nem gondolta meg magát, indulás! Fél óra múlva fent voltak a levegıben.
27 Candell még soha nem repült sárkányon, ezért kissé tartott is tıle, és jó erısen megszorongatta az elsı keze ügyébe kerülı fémrudat, amikor felemelkedtek. Késıbb aztán elszállt az aggodalma. Részben, mert gyönyörő volt odafentrıl a világ, részben pedig, mert belefeledkezett a munkájába. Odafentrıl, madártávlatból hihetetlenül izgalmasnak tőnt a tábor. Jól megfigyelte a sátrakat, a gépeket, a közöttük hangyaként nyüzsgı embereket, és csak ekkor döbbent rá igazán, hogy mekkora apparátust is mozgósított Les Crocker a munkálatokhoz. − Mit szól hozzá? − fordította felé a fejét Les Crocker. − Lenyőgözı. 187
− Ugye, hogy az? Miért nem tanul meg sárkányrepülni? − ígérem, hogy megtanulok. − Akkor már volt értelme, hogy feljöttünk. Csak irányítson, hogy merre forduljak. Candell mondta, hogy merre. Jó fél órát kanyarogtak odafent látszólag céltalan összevisszaságban. Egyszer aztán Candell fészkelıdni kezdett. Les Crocker megérezte, hogy a régész felfedezett valamit, mert ismét felé fordította az arcát. − Lát valamit? Candell lemutatott a homokra. − Látja a piramis helyét? Les Crockernek meg kellett erıltetnie a szemét, hogy lássa. − Látom − kiáltotta, amikor megtalálta. − Most arra forduljon! Les Crocker szó nélkül követte Candell utasításait. Jó két perc múlva Candell ismét nagyot kiáltott. − Látja? Látja? − Jézusom, ne ugráljon annyira! Mit kellene látnom? − Azt a négyzetet ott, ni! A talajon. − Már látom. Mi lenne az? Akkor Candell akkorát ordított, hogy Les Crocker megdermedt tıle. − Egy második piramis, ember! Egy második zikkurat helye! Köröztek még egy kicsit felette, Candell készített róla néhány felvételt, majd leszálltak. A probléma még bonyolultabbá vált. 188
28 Az expedíció vezérkara ismét csak a nagysátorban ülésezett. Candell beszámolója alatt Negroponte a körmét piszkálgatta, Steiner pedig idırıl idıre csattantott egyet a nadrágtartójával. − Szóval, megtaláltuk a másik zikkurat helyét is. − Eszerint nem egy, hanem két zikkuratot emeltek a városlakók. − Ez magyarázatot adna arra, hogy miért két zikku-ratra való kı van eltemetve a homok alá. − Hihetetlen! − tárta szét a karját Lady Badminton. -Két zikkurat! Hogy is lehettem olyan ostoba, hogy erre nem gondoltam.
− Ráadásul jóval a városon kívül. − Nézzék csak! Pont kettejük közé esik a sír, amelyet feltártunk. Az oszloppal és a hátukon fekvı oroszlánokkal. − Díszkapu − találgatta Negroponte. − A két zikkurat a kapu két pillére. Kozmikus mérető díszkapu. Biztos valaminek a jelképe. − És az oroszlánok? − Talán a kapuhoz vezetı utat ırizték. − Grandiózus felvonulási terület − próbálkozott egy másik magyarázattal Steiner. − Itt tartották a díszszemléket. Les Crocker magába mélyedve hallgatott. Lacy aggódva pislogott rá. Les Crocker megérezte a lány aggodalmát, mert felkapta a fejét és rámosolygott. − Hát ez bizonyos mértékig megváltoztathatja a terveimet, az kétségtelen − sóhajtotta. − Nem is tudom, hirtelenjében mit csináljak. Azzal a szándékkal jöttem ide, hogy felépítek egy zikkuratot, konzerválom a romvárost, és most tessék: itt van egy másik zikkurat is! 189
− Jelent ez valami problémát? − kérdezte megcsattintva a nadrágtartóját Steiner. Les Crocker elvigyorodott. − Úgy érti, van-e elég pénzem hozzá? − Nem feltétlenül erre gondoltam. − Ne nyugtalankodjék, van. És szándékomban áll ezt is felépíteni. Csak éppen… nem biztos, hogy olyan egyszerő a dolog. − Mi akadályozza meg benne? − tudakolta Steiner. − Elsısorban a bürokrácia. Fogalmuk sincs róla, menynyi erıfeszítésembe került, hogy megkaphassam a zik-kurat újrafelépítéséhez a megfelelı engedélyeket. Elvégre háború folyik ebben az országban. És ha most elıjövök azzal az igénnyel, hogy még egy zikkuratot akarok építeni a másik mellé… Már így is szálka vagyok sokak szemében. − Ugyan miért? − Mert szerintük másra is költhetném a pénzem. Például útépítésre vagy segélyezésre, esetleg taposóaknákat vehetnék rajta a hadsereg számára. De hát mit tegyek, ha engem ez érdekel? Nem akarok kérkedni vele, de nem kis összegekkel támogatom az ilyen-olyan Irakot segélyezı programokat. Fegyvert azonban nem veszek, és nem is fogok. Ross észrevette, hogy Lacy ragyogó pillantást vet Les Crockerre. Istenem, ez a lány tényleg szerelmes a fickóba! A fenébe is, csak nem vagyok féltékeny. Én Károgó Varjút szerettem, szeretem… csak éppen egyedül vagyok, nagyon egyedül… − Az a probléma, hogy amíg meg nem kapom a második számú zikkuratra az engedélyeket… ezt is le kell állítanom. Bagdadba kell futkosnom… Steiner csattantott egyet a nadrágtartójával. − Ne futkosson Bagdadba. 190
− Akkor hova futkossak? − Sehova. − Ezt hogy érti? − Ne kösse az orrukra, hogy a másik zikkuratot is fel akarja építeni. Úgysem dugja ide senki Bagdadból az orrát. Akkor meg már mit tehetnek, ha kész? Az a fontos, hogy magának okozzon gyönyörőséget a munka. Les Crocker felcsillanó szemmel szorította meg Steiner kezét. − így gondolja, Mr. Steiner?
− ígyen. − Mások is így gondolják? A többiek is így gondolták. Ezért aztán nem is kötötték senki orrára, hogy mit tesznek. Két zikkuratot építenek fel egy helyett.
29 Két héttel az elsı kıkockák letétele után kezdıdött valami, amirıl késıbb Jarvis
Bartholomey és Ross Candell úgy beszéltek, mint a kezdetrıl. Azon az éjszakán erıs szél fújt a tábor felett. Váratlanul jött, elıbb csak meglebbentette a sátrak ponyváit, felkapta a kifeszített köteleken száradó ruhákat, és kirepítette ıket a sivatagba. Jarvis éppen Candell sátrában ült Lacy, Lord Badminton és Lady Badminton társaságában. Arról társalogtak, hogy mit tegyenek a közvetlen közeli jövıben. − Hol tartanak a piramissal? − kérdezte Candell, aki napok óta mást sem tett, csupán sárkányrepülni tanult. Már ott tartott, hogy egyedül is felszállhatott, és tett is 191
néhány kört a tábor felett. A repülés tudománya olyany-nyira lefoglalta, hogy nem ért rá semmi mással törıdni. − Cirka egy tizede már a felszínre került − mondta Lady Badminton. − Maguk el sem tudják képzelni, milyen látvány. Az enyhe szemrehányás Candellnek és Jarvisnek szólt, akik még ki sem dugták az orrukat a kövekhez, pedig már két hete dolgozott rajtuk éjjel-nappal négy daru. Candell és Jarvis lesütötték a szemüket. − Eh! − legyintett mérgesen Lady Badminton. − Mit is beszélek maguknak? Nos, ki vele gyorsan, mi a fenét akarnak tılünk? − Meg kellene beszélnünk, hogy mi legyen a továbbiakban − mondta Jarvis Bartholomey. − Komolyan beszélnünk kellene Les Crockerrel. − Mivel kapcsolatban? − Ugyan már, Leontina, ne tégy úgy, mintha nem tudnád. Elvégre te is tudod, mi történt itt évekkel ezelıtt. Úgy hullottak a kollégák, mint az ıszi legyek. És azt is tudod, mi volt az oka. Lady Badminton komoran nézett rá. − De most nem hullanak, Jarvis. Nem hullik senki. − Azért mégiscsak beszélnünk kellene vele. − És mit mondanál neki? − Hogy egy fortyogó vulkánon ülünk. Lady Badminton Lord Badmintonra pislantott, majd széttárta a karját. − Meg akarjátok ijeszteni? − Csak óvatosságra inteni, Leontina. Lady Badminton indulatosan toppantott egyet. − Akkor másképpen kérdezem: el akarjátok ijeszteni? − Most nem errıl van szó, Leontina. Lady Badminton összetette mindkét kezét, mintha jámbor imát akarna Jarvishez küldeni. 192
− Hát nem érted, Jarvis? Nem fogod fel, hogy milyen következménye lehet, ha sokat ugrálunk? − Én inkább arra gondolok, hogy annak milyen következménye lehet, ha nem mondjuk el neki az igazságot. − De hiszen tudja! − kiáltott közbe Lacy. − Honnan tudja? − hökkent meg Lady Badminton. − Én mondtam el neki. − És maga… maga honnan tudja, kincsem? Lacy Candellre pislantott, aki beleegyezın bólintott. − Részt vettem a manituk elleni… harcban. Lady Badminton a homlokához kapta a kezét. − Hagyja ezt az ostoba manituzást, mert kiborulok tıle! Vegye úgy és mások is, hogy ezek a természet vak erıi, amelyek ellen tudunk védekezni. Jarvis megdermedt. Istenem! Hogy változhatott meg ennyire ilyen rövid idı alatt Leontina? Látta, hogy még Lord Badminton is megretten tıle. Szólni persze nem mert, csupán az arcán látszott, hogy nem ért egyet a feleségével. Leontina Amick tovább toporzékolt. − Maguk nem értenek semmit! Az égvilágon semmit! Itt van elıttünk ez a ragyogó lehetıség, és mi hajlandók lennénk elszalasztani. Ki tudja, mi rejtızhet még a város alatt? Mindent meg akarok találni, ami csak odalent van! Értik? Mindent! És nem hagyom, hogy bármiféle hisztéria megakadályozzon benne! − De hát, Leontina… − próbálkozott tovább rábeszélı hangon Jarvis. − Te is tudod, hogy mit
éltünk át itt együtt. Emlékezz csak Murrayre, Guzmanre, Robinsonra… − Nem akarok emlékezni senkire és semmire! Én elıre akarok nézni. És elıre is fogok. 193
− De hát életveszélyben vagyunk! − dühödött meg Jarvis. − És nemcsak mi, hanem itt mindenki… Ha még csak rólunk lenne szó, de van itt rajtunk kívül majd száz ember, akiknek fogalmuk sincs róla, mi várhat rájuk. Nem tehetünk úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. − De hiszen úgy van! − Szavazzunk! − javasolta Jarvis. − Ki szavaz amellett, hogy értesítsük Mr… − Nem kell szavazniuk, Mr. Bartholomey. Les Crocker állt az ajtóban szigorú tekintetét rájuk szegezve. Lady Badminton hangosan felsóhajtott. Candell diadalkiáltásnak hallotta a sóhajtását.
30 Les Crocker ülıhelyet keresett magának, de mivel nem talált, a sátorponyvának támaszkodott. Sorban végignézett rajtuk, aztán megcsóválta a fejét. − Maguk valóban azt hitték, hogy mielıtt összetoboroztam ezt az expedíciót, ne szereztem volna tudomást arról, hogy mi történt itt korábban? Ne feledjék, kiváló összeköttetésekkel rendelkezem. Ne higgyék, hogy nyeretlen kétéves vagyok. Ismerem az önök jelentését, Mr. Jarvis. És azt is tudom, mi történt itt valójában. Jarvis megkönnyebbülve felsóhajtott. − Azonkívül Lacy is beszámolt a titokzatos vagy annak tőnı eseményekrıl. Lacy, azaz Miss Villefort korábban részt vett itt egy feltáró kutatásban… Candell felkapta a fejét. Hogyan? Lacy már járt itt? Nem is említette neki a lány. 194
− Az volt a feladata, hogy bizonyos szervezetek utasítására felderítımunkát végezzen a környéken − folytatta Les Crocker. − Az Egyesült Államok kormányának a figyelmét ugyanis felkeltették bizonyos szállongó híresztelések, amelyek arról szóltak, hogy a szélkorszakot -amelynek remélhetıleg már csak a hátát látjuk − holmi értelmes földöntúli erıknek köszönhetjük. Ezért ideküldött néhány tapasztalt embert, hogy ha valóban ufók vagy micsodák nyomaira bukkannának, azonnal jelentsék. Én akkor már természetesen ismertem Miss Rostot vagy Villefortot, s fokozott figyelemmel kísértem csoportja tevékenységét. İszintén szólva elborzasztott, amikor… hm… tudomásomra jutott, hogy valóban, mintha titokzatos, nehezen megmagyarázható jelenségekkel találkoztak volna. Candell egyfolytában Lacyt nézte. A lány lehajtotta a fejét − mintha menekült volna a tekintete elıl. − Lacy jelentését természetesen nincs módomban ismertetni önökkel, azt azonban készséggel elmondhatom, hogy néhány igencsak hozzáértı szakértı vizsgálta meg. − Mihez hozzáértı? − vágott közbe Candell. Les Crocker elmosolyodott. − Önök nem is sejtik, hányféle bizottság tevékenykedik a minisztériumok környékén. Még olyan is akad köztük, amely egy közeljövıben várható ufótámadással számol. A bizottságok arra a megállapításra jutottak, hogy mindazok az anomáliák, amelyek errefelé elıfordultak… az itteni éghajlati, meteorológiai, s a többi viszonyokkal jól megmagyarázhatók. − A halálesetek is? − kérdezte Candell. − Ó, hogyne − bólintott Les Crocker −, természetesen azok is. És ne higgyék, hogy érzéketlen vagyok és nem tartom értéknek az emberi életet − dehogyisnem tartom annak! −, csak éppen az a véleményem, hogy felesleges 195
farkast kiáltani ott, ahol nincs farkas. Sıt még nyúl sincs. Ha megrettenünk a saját árnyékunktól, soha nem állíthatjuk helyre azt a csodát, amely valaha itt gyönyörködtetett ezen a helyen, s amelyet képesek vagyunk a mi modern eszközeinkkel ismét megjeleníteni. Ha engedünk a génjeinkben rejtızködı félelmeinknek… akkor valóban jobb, ha összecsomagolunk és elhúzunk a környékrıl. Különben hálás vagyok önnek, Mr. Candell, és önnek is Mr. Jarvis, hogy megtették az észrevételeiket. − Igazán? − kérdezte nem leplezett gúnnyal a hangjában Jarvis. Les Crocker elmosolyodott. − Pedig így van, ha hiszik, ha nem. Mit gondolnak, miért hoztam önöket magammal? Nos, hölgyeim és uraim, amikor erre a feladatra vállalkoztam, alaposan végiggondoltam mindent. Bár
mindig is valószínőtlennek tartottam, hogy természetfeletti erık avatkoztak volna be a történelmünkbe, azért adtam ennek is egy esélyt. Hátha. A háthaval mindig számolnunk kell. − Nem is vitás − bólintott Jarvis. − Ezért utánanéztem, hogy kik voltak azok a kutatók, akik az utóbbi idıben a természetfeletti megjelenése mellett kardoskodtak. így bukkantam az ön nevére, Mr. Candell. Bár ön indiánszakértı, és semmi köze Mezopotámiához, mégis fontos volt nekem. Elvégre ön sok mindent átélt a szélkorszak kezdetének idején − a szél áldásos tevékenységére gondolok −, és a szél rombolását tudatos cselekvésnek tulajdonította. Annak ellenére, hogy ön tudós ember, Mr. Candell. Arra gondoltam, hogyha egyes képzett tudósok is emellett kardoskodnak, akkor azért annyit mindenképpen illik tennem, hogy utánanézek a dolognak, még akkor is, ha ösztöneim eleve elutasítanak minden, nem e világi magyarázatot. − De hiszen a manituk e világiak! 196
− Kérdezzen csak meg valakit az evolúció kutatói közül. Finoman fogalmazva sem lelkesednének az ön elméletéért. − Csakhogy ık egy másfajta evolúció termékei! A mi evolúciónk elıtt jöttek létre, és… Les Crocker felemelte a karját. − Hadd mondjam végig, Mr. Candell, aztán majd vitatkozhatunk. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy szükségem lesz önre. És Mr. Jarvisre is. − Igazán? − Önök lesznek az én két Luciferem. − Tessék?! − Remélem, tudják, hogy ki volt Lucifer? − Hogyne, de… − Többek között a kételkedés angyala. Mindent megkérdıjelezett, amit az Úr tett és állított. Ilyen Lucifereknek szántam önöket. − Kösz − mondta savanyúan Candell. − Önöknek az a dolguk, hogy figyeljenek, és más szemmel nézzék az eseményeket, mint amilyennel mi nézzük. − Kik azok ami? − Akik nem hisznek a természetfeletti lényekben. Akik csak a világ vastörvényeiben hisznek. Néha talán kissé vaskalaposan is − ezt el kell ismernem. − Jól van − mondta határozottan Candell. − Akkor most eljött az idı, hogy elıjöjjünk a kétségeinkkel. Az a helyzet, Mr. Les Crocker, hogy… tulajdonképpen egy fortyogó vulkán tetején ülünk. − Igazán? − kérdezte Les Crocker. Meg sem rezzent az arca, nem mutatta, hogy nem venné komolyan Candell kijelentését. − Mire alapozza ezt a feltételezését? − Hát… arra, amit találtunk. − Miért? Mit találtunk? 197
− A kıtáblát a két piramissal. Bizonyítékot arra, hogy az angyalok jelen vannak… − Hol van például erre a bizonyíték? − A táblán látható. A hegycsúcsok körül… Les Crocker megcsóválta a fejét. − Az csak egy kıtábla, uraim. Azt sem tudjuk pontosan, mit ábrázol. De akármit is ábrázoljon, látta vagy érzékelte önök közül bárki, hogy ezek a feltételezett lények a közelünkben lennének és meg akarnának támadni bennünket? − Még nem, de megtehetik! Les Crockeren látszott, hogy le akarja zárni a céltalan vitát. Megsimogatta göndör haját, és Lacyre villantotta barátságos pillantását. Mintha azt üzente volna a tekintete, hogy látod, kislány, ilyenek az aggodalmaskodó tudósok. Korábban én magam is ilyen aggodalmaskodó tudós lehettem. − Akceptálom az aggodalmaikat, uraim. Megígérem, hogy még az eddigieknél is jobban odafigyelek, hogy rendben menjenek a dolgok. Ha csak a legkisebb jelét is látom annak, hogy rendkívüli események közelednek, amelyeket úgynevezett természetfeletti erık létének vagy tevékenységének tulajdoníthatunk… esküszöm, hogy azonnal befejezettnek nyilvánítom az expedíció munkáját, és eltőnünk innen. így már megfelelı?
Mivel senki nem válaszolt, folytatta. − Arra kérem önöket, hogy folytassák tovább a munkájukat. Nem látom okát, hogy abba kellene hagynunk. Mr. Jarvis és Mr. Candell pedig nyissák ki a szemüket! De azért arra is felhívnám a figyelmüket, uraim, hogy… az aggodalom mellett ne feledkezzenek meg az örömrıl sem. Élvezzék a pillanatokat, amikor egymásra kerülnek a zikkuratok kövei. Olyasmit látnak, amit négyezer éve nem látott ember. 198
− Éppen emiatt aggódom − dünnyögte Candell. − Adják át magukat az öröm érzésének, hiszen nagy dolgot hajtunk végre: újraálmodjuk a múltat, és hozzásegítjük sok-sok földlakótársunkat ahhoz, hogy ık is újraálmodhassák. Miért érdemes pénzt áldozni, ha nem ezért? Végezetül megismétlem: ha bármit látnak, ami arra utalna… Blabla, blabla, blabla − gondolta Candell. De azért valahogy mégis megnyugodott. Ha Les Crocker tud arról, ami ıt nyugtalanítja, ez annyit jelent, hogy megoszthatja valakivel a felelısséget. Sóhajtott, és nem is szólalt meg egészen addig, amíg Les Crocker és Lacy el nem hagyták a sátrat.
31 − Megnyugodtak végre? − kérdezte Lady Badminton, amint Lacy és Les Crocker mögött összezárult a ponyvaajtó. − Les Crocker mindenrıl tud. Nem olyan ı, hogy ne tudna. Jarvis? − Mi a hézag? − Ne légy elkeseredve, elvégre te is dolgozni akarsz, nem? Vagy inkább sárkányrepülni tanulnál, mint Mr. Candell? Csak aztán vigyázz, odafent is találkozhatsz a szél-lényeiddel! Meg sem várva a választ, kiviharzott az ajtón. Lord Badminton utána indult, de megtorpant. Bajuszát húzogatva bizonytalanul nézett rájuk. Látszott rajta, hogy csak nehezen tudja kinyögni, amit ki szeretne. − Bocsássanak meg neki − nyögte végül. − Maga, Jarvis, jól ismeri Leontinát. Nehezen lelkesedik be, de ha egyszer elkapja a gépszíj… nem könnyő leállítani. 199
− Ismerem − biccentett Jarvis. − Én magam sem értem… egészen. Szóval, ne vegyék a szívükre, hogy ennyire… − És ön, Lord Badminton? − szegezte neki a kérdést Jarvis. − Ön mit gondol? Amikor eltőntünk innen… még osztotta az aggodalmainkat. − Hát… az már régen volt. − Nem is olyan régen. − Ez azért… relatív. Biccentett, és kisétált az ajtón. − Nos? − kérdezte Les Crocker Lacyt, már messze a sátortól. − Mi a véleményed? Átkarolta a lányt, és magához húzta. − Én nem is tudom, Ben − sóhajtotta a lány, miközben hozzásimult. − Akkor, amikor még Villefort voltam, és Valera hadnaggyal meg a többiekkel… − Errıl ne is beszélj, mert vörös köd száll a szemem elé a féltékenységtıl! Lacy még szorosabban bújt Les Crockerhez. − Erre semmi okod, szívem. − Tudom. És mégis. − Én csak a tiéd vagyok. − Fordítva is így áll a helyzet. − Drága vagy! Les Crocker megállt a sátrak között, eleresztette Lacyt, széttárta a karját, és a csillagos ég felé fordította az arcát. − Hol vagytok, manituk? − kiáltotta. − Hol jártok, angyalok? Les Crocker vagyok, akié a világ legszebb, legcsodálatraméltóbb asszonya, és a szemetekbe akar nézni! Ha halljátok, figyeljetek rám! Nem akarok nektek rosszat, de ha mégis forraltok valamit kettınk ellen, megbánjátok! Ha óhajtotok valamit, gyertek ide, hadd beszéljek a fejetekkel! 200
Tréfásnak szánta a szavait, de Lacy valahogy nem tartotta annak. Furcsa, bizsergetı aggodalom kerítette a hatalmába. Olyasmit érzett, mint amikor még egyetemista korában a kukkoló figyelte. Valahányszor csak levetkızött és belecsobbant a kádba, megmagyarázhatatlan nyugtalanság járta át.
Úgy érezte, mintha idegen, kíváncsi, mohó tekintetek fürkésznék. Többször meg is próbált meggyızıdni róla, vajon nem leskelıdik-e valaki, de soha nem látott semmi gyanúsat. Aztán egyszer csak elkapták a kukkolót. Beigazolódott, hogy nem csalták meg az érzései: valóban mohó pillantásokat érzett a testén. Ezúttal is úgy érezte, mintha ugyanazok a pillantások vizsgálgatnák, levetkıztetnék és darabjaira szednék. Érezte, hogy ég az arca, kiüti a verejték, ajka kicserepe-sedik. Gyorsan Les Crocker karjára tette a tenyerét. − Hagyd ezt abba, kérlek! − Mit? − kérdezte Les Crocker. − A kiáltozást. − Persze, persze − tért magához Les Crocker. − A végén még lejáratom magam. Nem jó, ha hülyének nézik a fınököt. − Nem néz hülyének senki, csak egy kicsit… nyugtalan vagyok, szívem. − Csak nem a manituk vagy micsodák nyugtalanítanak? − Én láttam, amit láttam, Ben. Kislány voltam még, az igaz, de minden kristálytisztán megmaradt az emlékezetemben. És nem vagyok egyedül ezzel. Candell, Neg-roponte, Steiner… Valamennyien ott voltunk. Eh, a fenébe is… − Parancsolsz, szívem? A lány átkarolta. − Aggályoskodás helyett inkább ágyba bújnék veled. 201
− Ennek nincs semmi akadálya − mosolygott Les Crocker. − Ez az a pillanat, amikor két akaratból egy lesz. Néhány órával késıbb Lacy szomorúan a sátorba belopakodó holdsugarakra bámult. Még a szerelem sem tudta előzni az aggodalmait.
32 Ezen az éjszakán Lord Badminton sem tudott aludni. Megpróbált harcolni az álmatlanság ellen, néha már-már úgy érezte, hogy megnyerte a csatát és azonnal elalszik, de aztán ismét csak felébredt. Óvatosan kimászott az ágyból, és a kancsóhoz ment, hogy vizet öntsön magának. − Nem tudsz aludni, Charles? − hallotta hirtelen a felesége hangját. Lord Badminton megdermedt. Éppen azon töprengett, hogy mintha a felesége valahogy megváltozott volna az elmúlt napok során. − Csak megszomjaztam − mondta megnyugtató hangon. − Én sem tudok elaludni − panaszkodott az asszony. − Rendesen feldühítettek. Lord Badmintonnak nem kellett megkérdeznie, ki dühítette fel, anélkül is tudta. − Már attól tartottam, ez a hülye Les Crocker abbahagyja a kutatásokat, amikor pedig már itt állunk a nagy felfedezések elıtt. − Nagy felfedezések? − hökkent meg Lord Badminton. − Mirıl beszélsz? − Végre feláshatom az egész várost. Ki tudja, mit találok még? Láttad azt a gödröt? Telis-tele volt négyezer éves szobrocskákkal. És mi minden vár még rám…! 202
− Azért csak légy óvatos, Leontina − figyelmeztette Lord Badminton. − Egyszer már majdnem itt hagytuk a fogunkat. Akkor nagyon is hittél benne, hogy nem Ádám leszármazottai azok a lények, akik… − Tévedtünk, Charles. − Miben tévedtünk? − Nem volt itt rajtunk kívül senki. − Na és az álmokat, a titáni erıket, amik ránk törtek, amik a zikkurat köveit emelgették, a haláleseteket mivel magyarázod? − Mindennek megvan a természetes oka, Charles. − Igazán? Akkor nem úgy láttad. − Most meg úgy látom. És nem fogom hagyni, hogy néhány ostoba mitugrász megfosszon attól a lehetıségtıl, hogy legalább még egy gödröt találjak. Apropó, nem vetted még észre, hogy ezek az emberek, akik itt éltek, imádtak gödröket ásni? Mennyi szobrocskát találtam, te jó isten, telerakom a világ múzeumait négyezer éves istenszobrokkal. Most pedig próbáljunk meg aludni. Holnap megpiszkálok egy gyanús helyet…
Lord Badminton azonban még azután sem tudott elaludni, hogy a felesége egyenletes szuszogását hallgatta. Egyre a bajuszát csavargatta és a hold elé úszó felhıcskék árnyékát nézegette a sátra falán. Aztán olyat tett, amire gyerekkora óta nem volt példa. Megpróbált imádkozni.
33 Ezen az estén Candell elhatározta, hogy végre kialussza magát. Megkísértette a gondolat, hogy bevegyen egy szem altatót − amikor Károgó Varjú meghalt, gyakran és 203
folyamatosan élt vele, ahogy aztán tompult a fájdalma, abbahagyta a szedését. Már-már utána nyúlt volna, de aztán visszahúzta a kezét. Nem akar ismét függıségbe kerülni tıle. Vissza akar zökkenni a réges-régi kerékvágásba. Amikor még fiatal volt, Lacy gyerek volt, és… Istenem, Lacy! Elbóbiskolt, és talán el is aludt volna, ha valami vissza nem rántja az ébrenlétbe. Félhomály volt a sátrában, a hold belopakodott sugarai vékony csíkokat húztak a szınyegre, a sátor falára, a sátorba rakott ládák tetejére. Nem tudta, mire ébredt fel: talán valami zajra vagy mozgásra? Hirtelen úgy érezte, hogy megmozdul alatta az ágy. Kissé felemelkedett, majd hintázni kezdett, mint csónak a hullámokon. Felkiáltott rémületében, és az ágy szélébe kapaszkodott. A könnyő vaságy immár jó méternyire lebegett a szınyeg felett. Te jóságos isten! Repülıszınyegen ülök! − állt belé a rémület. − Le kell ugranom róla, mielıtt még őrhajóst csinálna belılem. Át akarta vetni magát az ágy pereme felett, de mire megtehette volna, az ágy már a földön állt. Olyan finoman landolt, mintha tündérek mozgatták volna. Lehet, hogy álmodom? − tőnıdött Candell. − Hát persze. Végre sikerült elaludnom. Mondtam én, hogy felesleges az altató… Az ágy ismét felemelkedett vele. Immár valamivel magasabbra. Aztán a földhöz csapódott. Keményen, türelmetlenül. Azt akarják, hogy szálljak ki az ágyból − villant Candell fejébe. − De hát kik akarhatják? A manituk? Miért akarnák, hogy másszak ki az ágyamból? Eh, ez nem lehet valóság! De bizony, hogy az volt. Erre akkor döbbent rá végér204
vényesen, amikor harmadszorra már úgy vágódott az ágy a szınyegre, mint egy felhajított és lezuhanó beton-tuskó. Candell agya beleremegett a földet érésbe. Te jó isten! Ezek megölnek! Úgy ugrott ki az ágyból, mintha kilıtték volna belıle. Az ágy ugrálása tüstént abbamaradt. A fenébe is! − nyelt egyet, összeszedve minden bátorságát. − A fenébe is… mit akartok hát tılem? Holdfény vágott a szemébe. Villámgyorsan az ajtó felé fordult. Az ajtónyílást takaró ponyva félrelibbent, és úgy is maradt. Candellnek fogalma sem volt róla, hogy fogja-e valaki odakint, vagy egyszerően csak odaragadt az éjszakához. − Ki az? − kérdezte hangsúlyozottan nyugodt hangon, miközben érezte, hogy elönti a vakrémület. − Ki az? − Én vagyok… Ross. Karcsú alak bukkant fel az ajtónyílásban. Az arcát nem látta, csak a körvonalait. Csupán a hangját hallotta jól. − Én vagyok, Ross. Én vagyok… Károgó Varjú. Candell úgy csuklott össze, mintha szíven lıtték volna. Pillanatok múlva már a földön térdelt, kezét a jelenés felé nyújtva. − Istenem… Varjú… − Ross… Candell tudta, hogy Károgó Varjú hangját hallja, de valahogy mégsem azt hallotta. A hang kétségkívül a feleségéé, ugyanakkor hiányzott belıle valami, ami annyira jellegzetessé és kedvessé tette Károgó Varjú beszédét. − Mit akarsz… Varjú? − nyögte. − Hogy… kerültél ide… szerelmem?
− Ross… drágám. A hang furcsán vibrált. Candellnek az volt az érzése, mintha valaki egy keverıpult elıtt ülne, s egy tekerı205
gombbal megpróbálná beállítani a felesége hangját. Még nem tiszta, még nem tökéletes, még hiányzik belıle valami az eredetihez képest; még egy kis igazítás, még egy kis finomítás… De a hang még mindig nem volt tökéletes. − A levegıbe… Ross… a levegıbe… − Mi van a levegıben? − nyögte Candell a szınyegen térdelve. Észre sem vette, hogy csak térdel, és a kezét nyújtogatja a jelenés felé, de nem próbál meg közelebb kerülni hozzá. Talán az erıs holdfény riaszthatta? − Fel a… levegıbe! − mondta határozottan a lány. -Fel… − Én menjek fel a levegıbe? − Fel a levegıbe… Holnap, gyorsan… fel… Candell végre felállt, és tett két gyors lépést az ajtónyílás és Károgó Varjú felé. És a harmadikat is megtette volna, ha tudta volna. Csakhogy nem tudta. Amint felemelte a lábát, úgy vágta mellbe valami, hogy hátrarepült tıle, s alaposan beleverte a fejét a vaságy lábába. Úgy is maradt, mozdulatlanul az ágya mellett hajnalig.
34 Arra ébredt, hogy fázik. Kinyitotta a szemét. A sátor mennyezetét látta maga felett. Ágya ott volt közvetlenül mellette; szerencsére nem lebegett a levegıben. Nagyot nyögött, és megtapogatta a fejét. Csak úgy feketedtek az ujjai az alvadt vértıl. Nem akart orvoshoz fordulni − jószerével még nem is látta a doktort −, inkább saját maga vette kezelésbe magát. Elıkotorta a táskájából a tükrét, és megnézte magát 206
benne. Jókora, véres felületet látott a halántéka környékén. Fél órájába került, amíg megtisztította, fertıtlenítette, végül pedig leragasztotta. Csupán egy vékony, fehér csík maradt az éjszakai kalandból. Nem akart gondolkodni, mert úgy érezte, ha soká töri ”a fejét, megbolondul. Egyszerően tudomásul vette a tényt, hogy az éjszaka itt járt nála Károgó Varjú, és azt parancsolta neki, hogy szálljon fel a levegıbe. Csak úgy ukkmukkfukk! − mintha szárnyai lettek volna. Igyekeznie kellett, ha még idejében el akarta kapni Jarvist. Tudta, hogy Jarvis korán megy reggelizni az étkezısátorba − még az elıtt beszélni akart vele, hogy Jarvist elnyeli a nappal. Mindenképpen szüksége volt a tanácsaira. Jarvis szerencsére éppen akkor lépett ki a sátra ajtaján, amikor kopogtatni akart rajta. Jarvis meghökkent, amikor megpillantotta, s tett is egy óvatos lépést hátrafelé. − Candell? − Szia Jarvis! − tegezte le akaratlanul is a kollégáját. − Jézusom, hogy nézel ki? − Hogy… nézek ki? − Mint aki dorbézolt egész éjszaka. − Hát… majdnem ez történt velem. − Akkora karikák vannak a szemed alatt, hogy függönyt akaszthatnál rájuk. És ez a ragtapasz… Csak nem estél neki valaminek? − Látogatóm volt az éjszaka, Jarvis! − Kicsoda? − sápadt el Jarvis. − Károgó Varjú, a halott feleségem. Jarvis elkapta Candell karját és nagyot rántott rajta. − Gyere be gyorsan! Candell eltőnt Jarvis sátrában. 207
35 − Mi történt veled, Ross? Hogyan történt? Candell megtapogatta a halántékát. − Belevertem a fejem az ágy lábába. Valaki meglökött. − A feleséged?
− Azt akarja, hogy repüljek a levegıben. − Ki akarja? − hökkent meg Jarvis. − Károgó Varjú. Megparancsolta, hogy menjek fel ma a… levegıbe. − De hát… hogyan? − Én is ezen törtem a fejem. Aztán arra gondoltam: azt akarhatja, hogy a sárkányrepülıvel szálljak fel. − De te nem is tudsz sárkányrepülni! − Már… tudok. Megtanultam. Jarvis nagyot nyelt. − Jézusom, ezek már ezt is tudják! − Úgy döntöttem, hogy felmegyek, Jarvis. − Jézusom! − Mi mást tehetnék? − És ha megölnek? − Nem hiszem. Ha meg akarnának ölni… már megölhettek volna. Másképp is megtehették volna. − Pedig nem is a két hegy között vagyunk. − Tessék?! − Eddig azt hittem, csak akkor szórakoznak velünk, ha az ı területükre merészkedünk. − Valamiért fontos nekik, hogy felmenjek a levegıbe. Annyira az, hogy nem érdekli ıket, hol vagyunk éppen. − Felmész? − Fel én. − Akarod, hogy veled menjek? − Hogy jönnél, Jarvis? Hiszen te aztán igazán nem értesz hozzá. 208
− Nem vinnél fel magaddal? − Sajnos még csak egyedül tudok repülni a sárkánnyal. − Nem kellene szólni Les Crockernek? − Hátha csak engem akarnak. Engem már régóta ismernek. − Jelent ez valamit? − Talán engem már megszoktak, vagy jobban bíznak bennem. Jarvis megveregette Candell vállát. − Jól van, Ross. Én mindenesetre idelent várlak. És ha van valami… ha valamit tapasztalsz… Candell bólintott. − Oké, Jarvis. Elsietett, hogy meglovagolja Les Crocker egyik sárkányát.
36 Candell árgus szemekkel figyelte az alatta elsuhanó tájat. Látta a sátrakat, az embereket, a gépeket, a romvárost. Ahogy kissé oldalra kanyarodott, Negroponte egységét is megpillantotta, amint a zikkurat köveivel bajlódott. A daruk szinte meghajoltak a hatalmas kıtömbök súlya alatt. Amerre csak ellátott a szeme, a kıtömbök végtelen pusztaságán csillogott a nap fénye. Uramisten, mennyi kıkocka fér bele két zikkuratba! Innen felülrıl úgy látszik, mintha egész hegyeket aprítottak volna fel. Vajon miért? Mi késztethette a kor emberét, hogy ilyen heroikus munkát végezzen? Csupán a természetfelettibe vetett hit? Tett egy nagy kanyart, majd észrevette a távolabbi domb oldalában felállított sátrakat. Ezek meg kik lehetnek? Odébb egy falu, aztán még odébb még egy falu, ez 209
rendben is lenne… de ezek? Kissé elfordult, és végigrepült az ismeretlen tábor felett. Kíváncsian belenézett a távcsövébe. Itt egy furcsa zászló… valamilyen segélyszervezet zászlaja. Nem is tudta, hogy errefelé is folyik segélyezés. Egészen közel táboroznak a manituk földjéhez. Figyelmeztetni kellene ıket, hogy vigyázzanak. De hát hogy az ördögbe figyelmeztessék ıket? Mondják nekik, hogy ne távolodjanak el a táboruktól, mert attól délre a dzsinnek földje kezdıdik? Feltehetıen hülyének néznék ıket.
Éppen azon gondolkodott, hogy leszáll, és délután majd újra megismétli a repülését. Akárhogy is meregeti a szemét, semmi olyat nem lát odalent, ami meghökkentené. Odafent meg még kevésbé. Hamarosan le kell szállnia, hiszen a nap olyan erıvel tüz, hogy meggárgyul tıle. Tesz még egy kört és vége. Ekkor fedezte fel a furcsa vonalakat.
37 A vonalak ott húzódtak mélyen alatta a homokba karcolva. Elıször azt hitte, vízelvezetı csatornák, s talán az ókorból maradtak itt, amikor még termékenyebb volt erre a vidék, és víz is akadt bıségesen. Ahogy azonban jobban megvizsgálta a távolba futó vonalakat, észrevette, hogy ezek bizony nem csatornák. Nem is a homokban vannak, hanem rajta. Nem a homokba ásták ıket, hanem rápúpozták. Fogalma sem volt róla, honnan vehették készítıik a plusz homokot, hiszen közel s távolban nem látta ásás nyomát. Mintha a Nazca-fennsík felett repült volna. Elıbb csak egy homokvonal futott alatta ismeretlen célja felé, aztán 210
még egy. A vonalak nyílegyenesek voltak, és itt-ott keresztezték egymást. Addig-addig forgott odafent, amíg rá nem jött, hogy kissé magasabbra kell emelkednie. Nem volt nehéz, hiszen a felfelé áramló meleg levegı akkor is felfelé hajtotta volna, ha nincs motorja. Magasabbra emelkedett, és lenézett a homokra. Amit látott, megdöbbentette. Rajzok! Óriási rajzok szövevénye bontakozott ki alatta. Mintha gabonakörök felett repült volna. Úristen! − gondolta. − Ezek tényleg gabonakörök. Jobban mondva, homokkörök. Jézusom, hiszen ez… hiszen ez…! Remegı kézzel nyúlt a fényképezıgépe után, aztán egyfolytában csak a gombját nyomogatta. Jó óra múlva landolt a homokon, miközben majd szétvetette az izgalom. Talált valamit, amirıl pontosan tudta, hogy micsoda, és mégsem tudta. Meg kell keresnie Jarvist, méghozzá olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet.
38 Délután a nagysátorban már valamivel bölcsebbek voltak, mint amikor a földre ereszkedett. Candell részletesen felsorolta, amit odafentrıl látott. Hamar túlesett rajta, hiszen legtöbben nem is figyeltek rá. Lopva a kezükben tartott fényképeket nézegették. − Köszönöm, Ross! − mondta Les Crocker, amikor Candell elhallgatott és látszott rajta, hogy nem is akar újra megszólalni. − Ennyi? 211
− Ennyi. − Lady Badminton? Az asszony széttárta a karját. − Ugyanaz. − Biztos benne? − Nézze meg maga is. − Már megnéztem. − Semmi különbséget nem látok a kıtábla és a felvételek között. − Én azért látok − szólt közbe Lacy. − Például… Les Crocker felemelte a kezét, és ezzel mintegy bele is fojtotta a szót. − Errıl egy kicsit késıbb. Tehát megállapíthatjuk, hogy a Ross által készített felvételeken ugyanaz az ábra látható, mint amelyik a Lady Badminton által kiásott kılapon. Mr. Negroponte, kérem, megnézte alaposan a homokot… illetve az ábrákat? − Természetesen, uram − bólogatott Negroponte. − És mire jött rá? Negroponte savanyú képet vágott. − Tulajdonképpen semmire. İszintén szólva, nem tudom, hogyan készítették. − Valami ötlete csak van? − Hogy is magyarázzam? − vakargatta meg az állát Negroponte. − Megpróbálom megmagyarázni. Mondjuk úgy készülhetett volna, hogy jön egy mesebeli óriás, kezében egy hatalmas
vödörrel. A vödörben homok. Az óriás kiönti a homokot a vödörbıl, rá a már ott lévı homokra. Csakhogy nem csak úgy egyszerően kiborítja, hanem csíkban önti, minek következtében a talajszinttıl eltérı… − Csíkban felpúpozza a homokot? − Nem tudom, mi a helyes kifejezése. Az a lényeg, hogy dombormővet épít a homokra. 212
− Valamennyien el tudják képzelni? − Nem vagyunk hülyék − morogta Lady Badminton. − Ki volt az óriás? − És honnan vette a homokot? − Hogyhogy honnan? Más sincs erre, csak homok. − Egész délután azt a helyet kerestük − erısítette meg Mabel, azaz Mrs. Steiner. − Néhány kilométeren belül biztosan nincs ilyen hely. − Akkor honnan a fenébıl szerezték? Idefújta esetleg valami… vagy valaki? − Talán a szél. Az mesterkedte össze az ábrákat. − A szél?! − Akkor hát abban megegyezhetünk − igyekezett lezárni a vitát Les Crocker −, hogy egyelıre meg nem magyarázható módon idekerült egy csomó homok, s ennek a segítségével valakik ábrákat rajzoltak a talajra. Ugyanazt az ábracsoportot, amely azon a négyezer éves kılapon látható, amelyet Lady Badminton talált néhány nappal ezelıtt. Maguk is így gondolják? Nem szólt senki, csak nézett maga elé mereven. Les Crocker megköszörülgette a torkát. − Ön szerint mit ábrázolhat ez a titokzatos rajz, Mr. Steiner? Steiner megvonta a vállát. − Ezt, ami itt van körülöttünk. Két hegyet látok rajta, közöttük a puszta földjét. Érdekes, hogy épületek rajza nem látható, sem a kıvéseten, sem pedig a fényképen. Azonkívül itt a két zikkurat − kettı! −, valamint egy kör jelzi azt a helyet, ahol az oroszlánokat megtaláltuk. A két kép ugyanazt ábrázolja, nem is vitás. − Miss Villefort… azaz Lacy? − Én azért látok némi különbséget. − Micsodát? − A hegyeket nézze. 213
− Nézem. − Nem látja? − Nem én! − A kılapon ábrázolt hegyek nem olyan meredek ol-dalúak, és… nem hasonlítanak annyira egy zikkuratra. − Hm. Szerinted van ennek valami jelentısége? − kérdezte Les Crocker. − Nem ugyanazt az állapotot ábrázolják. A köveset korában még nem csiszolódtak le annyira a hegyoldalak. − A fenébe is − morogta Steiner. − Igaza lehet Miss Lacynek. Csak azt nem értem, mit jelentsen az, hogy nem csiszolódtak le a hegyoldalak? Úgy néz ki a dolog, mintha a természet mást sem csinálna errefelé, mint ezekkel a hegyekkel bíbelıdne. − A természet? − Akarom mondani, a szelek. Steiner meg is hökkent, amikor kimondta. Körbeforgatta a szemét, majd Lady Badmintonon állapodott meg a tekintete. − Maga is úgy gondolja? − hökkent meg Lady Bad-minton. − Hiszen ez ırültség! Ennek nincs semmi értelme! Kizárt dolog, hogy a szelek… elıre eltervezett mintára alakítanák a hegyeket. Steiner megtörölgette az orrát a zsebkendıjével. − Én csupán egyet tudok, azt, hogy minél hamarabb meg kellene fejtenünk a képrejtvényt, mert kifutunk az idıbıl. Valamit üzennek nekünk, amit nem értünk. Pedig meg kell értenünk. Különben… − Különben? − visszhangozta Les Crocker. − Különben nagyon könnyen elszabadulhat a pokol. 214
39 Egy kisebb pokol mindjárt el is szabadult. Akkora zsibongás tört ki, hogy Les Crocker alig gyızött rendet teremteni. − Kérem, hölgyeim… kérem, uraim! − ismételgette vajmi kevés sikerrel. − Ez csak egy elképzelés! − próbált magyarázatot adni az elhangzottakra. − Mr. Steiner elképzelése. Meglepetten tapasztalta, hogy a hangos kiáltozás ellenére senki nem akadt, aki ellentmondott volna Mr. Stei-nernek. Csupán a megrökönyödés ragadtatta hangos kiáltozásra ıket. Ross kissé sápadt volt, amikor felállt. És nem a fáradtság festette sápadtra az arcát. − Az a helyzet, hogy… rájöttem valamire. És kissé zavarban vagyok… − Mire jött rá? − türelmetlenkedett valaki. − Feltőnt, hogy a két hegy… formája, illetve az az állapot, amelyben vannak… emlékeztet valamire. Elıször nem tudtam mire, aztán… rájöttem. Ezek a hegyek… azoknak a hegyeknek a szakasztott másai, amelyek közé Mr. Negroponte hidat akart építeni, továbbá azoknak a hegyeknek is a másai, amelyek közé Mr. Steiner turbinamezıt óhajtott telepíteni. Azok a hegyek is átmenetet képeznek a hegy és a zikkuratok között. Már korábban fel akartam hívni erre a figyelmet, csak… Les Crocker összeráncolta a homlokát. − Kissé lassabban, ha lehet… Ekkor viszont Lord Badminton kiáltott közbe. Nem volt hangos a kiáltása, valahogy mégis valamennyien meghallották. − Mr. Candell azt akarja a tudtunkra adni, valamennyi hegy, amelyek között a manituk felségterülete található, 215
átmeneti formát képez a hegy és a zikkurat között. Másképpen szólva: a manituk évezredek vagy évtízezredek óta zikkuratokat csiszolnak bizonyos hegyekbıl. − Elég lassan megy nekik. − Nincsenek szerszámaik, amelyekkel meggyorsíthatnák a munkát. Egyedüli eszközük a szél. Az pedig jó ideig eltart, amíg egy hegyet a szél formára csiszol. Les Crocker megcsóválta a fejét. − Vajon csak én érzem úgy, hogy inkább elmegyógyintézetben lenne a helyünk, mint a komoly kutatók társadalmában? Feltételezzük, hogy élnek olyan lények, számunkra láthatatlanul −, akik bizonyos hegyekbıl zikkuratot szeretnének készíteni. S mivel nincs hozzá más eszközük, a szelet használják. Vele helyettesítik a légkalapácsot és a csiszolókorongot. Évezredekkel ezelıtt kezdték el, és ki tudja, meddig tart még… − Abban bíznak, hogy már nem sokáig − mondta Lord Badminton. Les Crocker felemelte az ujját. − Hogy mondta? Lord Badminton sóhajtott. − Vegye úgy, hogy én is az elmegyógyintézetbıl jöttem. Nos, én azt hiszem, hogy bennünk bíznak, illetve ránk számítanak. Les Crocker körbemutatott a sátorban. − Úgy érti… ránk? − Inkább azt mondanám, hogy az emberiségre. Az emberekre. Látják, hogy mi mire vagyunk képesek. Napok alatt képesek vagyunk elvégezni azt a munkát, ami nekik tízezer évig tartana. − Azt akarják, hogy csiszoljuk le zikkuratformára a hegyeiket? − csóválgatta a fejét Les Crocker. Lord Badminton megrázta a fejét. − Ó, nem. Nem hiszem. Már nem. 216
− Akkor mit akarnak? Lord Badminton mélyet sóhajtott. − Hogy építsünk nekik zikkuratokat.
40 Néhány mérföldnyire tılük Joe Mallamier ordítva vakarta a lába szárát. Hiába volt minden menekülési kísérlete, ismét megmarta valami az éjszaka. Nem ébredt fel rá, de most annál jobban
viszketett. Legszívesebben elıkapta volna a kését, és megnyúzta volna magát vele. Az csak fáj, de nem viszket. Ordítására Dede dugta be a fejét a sátrába. − Mi van, Joe? Mi a szar van veled? − Megszúrt egy skorpió. − Már megint? − Úgy látszik, imádnak a dögök. − Mutasd, Joe. Joe Mallamier kinyújtotta a lábát. − Ez nem skorpió, Joe. − Akkor mi a szar? − Sivatagi bolha. Vagy homoki légy. Mindegyik úgy viszket, hogy azt hiszed, belebolondulsz. − Melyik viszket jobban? − Talán a bolha. − Akkor engem az csípett meg. − Várj, hozok rá kenıcsöt. Addig meg gondolkodj el azon, Joe, hogy mit csináljunk. − Mivel kapcsolatban? − tudakolta Joe vad kéjjel vakarva véresre a lábát. − A betöréssel kapcsolatban. Joe keze megállt a lába szárán. 217
− Milyen betöréssel? − Nemrég vettük észre. Még nem tudsz róla? − Hogy a francba tudnék? − Azt hittem, szólt róla Foxy. − Ma még nem is láttam. − Betörtek az éjszaka a raktárba. A másikba Joe, nem az élelmiszerraktárba. Joe felhördült. − Mit vittek el? − Egy lézerágyút, Joe! Joe Mallamier a homokra vetette magát dühében. − Ez nem lehet igaz! − Azért nem olyan nagy a vész, Joe − vigasztalta Dede. − A lábnyomokból ítélve egyetlen fickó csinálta. Nem voltak társai. − Vajon miért éppen azt vitte el? − Mert azt hitte, valódi ágyú vagy gépfegyver. Az egész ládát felrakta egy szamárra. Még nem járhatnak messze. − Akkor meg mit állsz itt? − Mi legyen vele, Joe? − Intézzétek el!
41 A tizenöt év körüli legényke már messzirıl észrevette a terepjárót. Megpróbálta néhány botütéssel sebesebb haladásra ösztökélni a szamarát, de aztán feladta. A szamár már induláskor sánta volt, a megtett út csak tovább rontott az állapotán. Amint meggyızıdött róla, hogy a segélymunkások egyre közelebb kerülnek hozzá, leoldotta a ládát az állat hátáról, és megcsapkodta a fenekét. 218
− Igyekezz, mert megdöglesz! 0 maga is igyekezett. Hátra sem fordult, úgy törtetett elıre. Egészen addig, amíg a visszaforduló kocsi el nem torlaszolta az útját. Megállt, és bevárta a terepszín ruhás férfiakat. Tisztában volt vele, hogy nem eshet baja, hiszen a segélyszervezetek emberei nem szoktak gyerekeket verni. Legfeljebb alaposan leszidják ıket. Még valami halvány kis mosolyt is sikerült az arcára csalnia, amikor körülfogták. Addigra a láda visszakerült jogos tulajdonosaihoz, a szamár pedig ott ácsorgott egy hegyes csúcsú dőne mellett. Egyikük, egy hosszúra nıtt, langaléta fickó, eléállt és lenézett rá.
− Szalám, fiam. − Szalám − bólintott a kis fickó. − Látom, nálunk jártál? Erre nem szólt semmit. Mit is mondhatott volna? Inkább tovább vigyorgott. − Ha kellett valami, miért nem a kapun jöttél be, és miért nem kértél? A legény csak a vállát vonogatta. − Hogy mentél be a raktárba, fiam? − kérdezte a másik, egy aranyfülbevalós férfi. − Az ablakon át − mondta. − Mit akartál elvinni? Mit kerestél? − Semmi különöset − mosolygott a fiú. Erıs akcentussal beszélt angolul, de azért érthetıen. − Semmit? Akkor miért törtél be? A fiú hallgatott. − Tudod, mi van a ládában? A ládán különben látszott, hogy felfeszítették a tetejét, majd ismét a helyére nyomták. A fiú bólintott. 219
− Micsoda? − Ágyú − mondta a fiú. − Milyen ágyú? − Azt nem tudom. − Hm. És mit akartál vele csinálni? A fiú megvonta a vállát. − El akartam adni. − Kinek? − Aki megveszi. A langaléta ekkor elıvett a zsebébıl egy zöld bankjegyet és meglengette a fiú orra elıtt. − Tudod, mi ez? − Pénz. − Sok pénz. Ha elárulsz nekem valamit, megkapod. − Mit… áruljak el? − csillant fel a fiú szeme. − Ki küldött? Ki bízott meg, hogy lopd el ezt a ládát? − Senki. Magamtól jöttem. − Biztos ez? − Miért hazudnék? Igen − gondolta Dede. − Miért is hazudna? − Megkapom a pénzt? − Csak ha igazat mondasz. − De hiszen az igazat mondom. Nem küldött senki. Én terveltem ki, hogy amit el tudok vinni tıletek, azt eladom a piacon. − Miért éppen ezt a ládát hoztad el? − Mert… belenéztem. Fegyvert nem nehéz eladni. Ez meg ágyú. Sokat kaptam volna érte. − Sokat is kapsz − bólintott a langaléta. − Majd meglátod. Azt hiszem, tiszta a srác. A saját szakállára dolgozott. − Most mi legyen? − Intézzétek el! − Majd én − mondta a langaléta. − Vigyétek vissza a ládát. Rakjátok a kocsira, addig én elbeszélgetek vele. Na 220
gyere, fiam! − Hova? − kérdezte a fiú. − A domb mögé. Kapsz tılem valamit. Ott van a domb mögött a bundás télikabátom. A másik kettı éppen a ládát tette fel a kocsira, amikor meghallották a lövéseket. Tompák voltak, inkább puffa-násnak tőntek. − Ennek vége − mondta az egyik. − Tracy imádja, ha kinyírhat valakit. Azért nem tettek megjegyzést, amikor Tracy visszaérkezett hozzájuk. − Menjetek és lapátoljatok rá egy adag homokot! Bár a sakálok úgyis kiássák.
Azért csak elmentek lapátolni.
42 Joe-nak már nem viszketett annyira a lába, amikor a másik arab fiú feltőnt a láthatáron. Ez már úgy beszélt angolul, mint a vízfolyás. És szépen is. Sokkal szebben, mint ık. − Nagyfınök üzenetét hozom − kezdte az ismerkedést. − Honnan ismered te a Nagyfınököt? − kérdezte a stukkerját tapogatva Joe. A másik elvigyorodott. − A fogadott fia vagyok. Manapság ez a divat az Államokban. Fekete vagy barna kölyköket fogadnak örökbe. Látom, vakaródzol, tesóm. Nem bírtok a skorpiókkal, mi? − Szóval? Mi az ábra, tesóm? − közelítette meg Mallamier a srácot. 221
− Odébb kell mennetek. − Hova odébb? − Arra. − Aha. És mi a francot csináljunk ott? − Ott verjétek fel a sátrakat. − És a raktárak? − Azok itt maradnak. − Más? − Engedjétek fel a galambokat. Joe megnyugodott. Aki tisztában van vele, hogy léteznek a „galambok”, az valóban Nagyfınök nevében beszél. − Hányat engedjünk fel? − Legalább tízet. − És ha ez megvan? − Várjatok. − Mire? − Arra, hogy visszajöjjek. Én hozom a következı parancsot is. − És ha valakinek… nem tetszik a dolog? − Kergessétek el. − Meglesz. A srác felemelte a kezét. − Nagyfınök azt üzeni, semmi meggondolatlanság. Csak azt tegyétek, amire parancsot kaptok. − Befejezted, tesó? − Be − bólintott a srác. − Akkor hát sok szerencsét. Biccentett, megfordult és elment. − Lıjem hátba? − készségeskedett Tracy. − Meg ne próbáld! − vakkantott rá Joe. − Inkább tedd, amit kell! Amint kissé enyhült a hıség, mőködésbe hozták a gázfúvószerkezeteket. 222
43 A zikkurat gyorsabban épült, mint gondolták. Három daru napi huszonnégy órában dolgozott, így remény volt rá, hogy jó egy hónap alatt elkészül az elsı. Candell odafentrıl nézegette az egyre magasabbra törı építményt, amikor hirtelen megakadt valamin a szeme. Kinyújtotta a nyakát, és azt hitte, rosszul lát. Egy felhıkarcolót látott a messzeségben imbolyogni. A szeméhez kapott és megdörzsölte. Dörzsölhette akármeddig, a felhıkarcoló akkor sem tőnt el a szeme elıl. Jézusom! − hökkent meg. − Csak nem akar egy marha milliárdos új Dubait építeni? És éppen a manituk földjén! Gondolt egyet, és a felhıkarcoló felé kanyarodott. Csak akkor fordult vissza, amikor hallotta, hogy odalent felfelé kiáltoznak valamit. Kissé meghökkent, amikor úgy látta, hogy megcsillan valami a lent hangoskodók között. A fenébe is, puskacsı! − rémüldözött. -A végén még kilyukasztják a bıröm ezek a hülyék.
Megbillentette a sárkányt, jelezve, hogy üdvözli ıket, aztán eltakarodott. Jó negyedóra múlva már a homokon állt a gondolataiba merülve. Éppen a sárkányt húzta volna be a hangárba, amikor Lacy tőnt fel a közelében. A lány terepszínő ruhájában, sildes sapkájában igencsak vonzó kinézető kommandós lánynak tőnt. Candell, ahogy megpillantotta, zavarba jött, mint az utóbbi idıben mindannyiszor, ha találkoztak. Kénytelen volt beletörıdni, hogy Lacy már nem hozzá tartozik; rég elmúltak azok az idık, amikor közel álltak egymáshoz. Lacy felnıtt, társa van, már nem osztja meg vele a problémáit, mint annak idején. De hát így is van ez rendjén. 223
Az évek múlnak, mi pedig megváltozunk. İ sem ugyanaz már, mint akkor volt. Lacy rácsodálkozott a sárkányra, aztán Candellre emelte a pillantását. − Pár napja tudom csak, hogy szenvedélyes sárkányrepülı lettél. − Itt tanultam − dicsekedett Candell. − Nem vetted észre? − Ne sértıdj meg, de nem feltételeztem volna rólad, hogy… − Hogy képes vagyok sárkányrepülni? − Akkor valahogy… nem érdekelt az ilyesmi. − Most is csak a szükség kényszerítette rám. És a felismerés. − Milyen felismerés? − Hogy egy régésznek néha jól jön a sárkányrepülı. Most is mit láttam vele… Elmesélte Lacynek, hogy mit látott néhány kilométerrel odébb. Mesélés közben ide-oda futkosott a pillantása, így észre sem vette, hogy a lány arca hogyan változik meg a történet hatására. Mire végre ránézett, Lacy arcán már feszült figyelem ült. Candell olyannyira meghökkent, hogy tett egy lépést a lány felé. − Valami baj van? − Semmi − mondta Lacy. − Csak ez a hıség. Szóval… azt mondod, hogy felhıkarcolót láttál néhány kilométernyire innen? − Nevess ki, de tényleg azt. − Komolyan mondod? − A legkomolyabban. És még egyéb épületek is állnak ott összevissza egymás mellett. Nem is értem, mi a fenék lehetnek. Meg akartam közelíteni ıket, de valami azt súgta, hogy jobb, ha eltakarodom onnan. Nem mindenki kedveli a hívatlan látogatókat. 224
Lacy megcsóválta a fejét. − Nem lenne szabad senkinek ott tartózkodnia. − Mégis ott vannak. − Kik a fenék lehetnek? − Ezt kérdezem én is. Odafent valahogy az jutott az eszembe, hogy talán katonák. Azok pedig nem sokat lacafacáznak. Nem szerettem volna, ha lepuffantanak. A lány mintha meg sem hallotta volna a szavait. − A homokdombokon egy segélyszervezet munkatársai építették fel a bázisukat. Talán ık voltak. − Ugyan Lacy, csak nem gondolod, hogy a segélyszervezetek emeletes házakat építenek a rókáknak a sivatagban? Ráadásul ilyen rövid idı alatt? Néhány nappal ezelıtt még nem volt ott semmi, csak a barakkok. Már azt sem értem, hogy egy segélyszervezet mi a csodáért oda telepszik, ahol nincs semmi, csupán homok. Lacy összeráncolt homlokkal maga elé bámult. Amikor felemelte a tekintetét, Candell elszántságot látott a szemében. − Velem jössz? − kérdezte megfogva Candell karját. − Hova? − kérdezte a régész. − Megnézzük közelebbrıl is, amit messzirıl láttál. − Úgy érted, repülünk egyet? − Kocsival megyünk. − Oké. Mikor? − Most. Candell megvakargatta a feje búbját.
− Szólni kellene valakinek. − Ugyan miért? − Hiszen elviszünk egy kocsit. − Van egy külön terepjáróm. − Azért… jó, ha tudnak rólunk. − Les Crocker nincs a közelben − mondta a lány. -Kint van a zikkuratnál. A többiek meg el vannak foglalva saját magukkal. Nos, jössz? 225
− Megyek − bólintott. − Maradj itt, idehozom a kocsit. Néhány perc múlva úton voltak a segélyszervezet tábora felé.
44 Foxy fedezte fel ıket elsıként. Fekete képe verejtékben fürdött, ezért éppen a szemét törölgette, amikor észrevette a mozgó pontot. Felkapta a távcsövét, és nagyot kiáltott. − Vigyázat, emberek, látogatókat kapunk! Joe Mallamier kikászálódott a sátrából, és Foxyhoz lépkedett. − Mi van, Foxy? − Idegenek, Joe. Terepjáróval jönnek. Két pasast látok rajta. Terepszínő ruhában. − Katonák? − sziszegte Dede. − Győlölöm a katonákat. − Ez most kit érdekel? − Csak úgy mondtam. − Kilövöm ıket − készségeskedett Tracy. − Hozok egy aknavetıt, és nyomuk sem marad. − Éppen az, hogy maradna. − Eltakarítjuk. − Azt sem tudjuk még, hogy pontosan kicsodák, te barom. − Bahamai nagyanyám szerint, ha katonák furikáznak feléd egy terepjárón, az soha nem jelent jót. − Nem fognátok be végre a szátokat? − dühödött meg Joe. − Éppen az hiányzik, hogy nyakunkra hozzátok a hadsereget. Beszólnak a fickók valahová, és öt perc múlva hamburger lesz belılünk. Ezt akarjátok? − Felállt és 226
leporolgatta a ruháját. − A galambok miatt jönnek. Úgy kell viselkednünk, mint egy segélyszervezet. Fegyvereket elrakni, és erıltessétek meg magatokat. − Jól van − bólintott Tracy. − Csak egyet kérek tıled, Joe. − Mondd, de gyorsan. − Ha mégis úgy alakulna, hogy ki kellene nyírnunk ıket… ugye én nyírhatom ki mindkettıt? − Tünés a francba! Majd ha elérkezik az ideje… − Kösz, Joe. Mire a terepjáró a közelükbe ért, már egy szorgalmasan munkálkodó segélyszervezet szolid munkatársainak látszottak. Úgy néztek az érkezettekre, mintha soha életükben nem láttak volna még terepjárót.
45 A látszattal ellentétben azonban nem a terepjárót nézték, hanem a kocsiból kikászálódó lányt. Merthogy csak ekkor vették észre, hogy a másik terepszínruhás nem férfi, hanem nı. Erre valahogy nem is gondoltak addig. Amikor aztán eléjük toppant, szinte pánik kapta el ıket. Istenem, végre egy nı! Joe Mallamiert is megrázta a lány látványa, de gyorsan igyekezett úrrá lenni a meglepetésén. Amikor a kocsi megállt és kiszálltak belıle, odasétált hozzájuk. − Isten hozta magukat! − Jó napot, uram! Candell meglepetésére a lány tisztelgett; méghozzá olyan élethően, hogy Candell fejébe
beleállt a fájás. Ilyen feszesen csak igazi katonák tisztelegnek. Joe csípıre tette a kezét. 227
− Csak nem legyızhetetlen hadseregünk dicsı tagjai tiszteltek meg látogatásukkal? − Majdnem − mondta a lány. − Különben Villefort hadnagy vagyok. Ez az úr itt Mr. Candell. Régész, és a közelükben folyó munkálatokat irányítja. A hadsereg felügyelete alatt, természetesen. − Örvendek − bólintott Mallamier. − Már gondoltunk is rá, hogy meglátogatjuk magukat… csakhogy sok a munkánk. De hamarosan sort keríthetünk rá. A raktáraink ugyanis üresek. − Hogyhogy? − hökkent meg a lány. − Kifogytunk. Az utánpótlás meg akadozik. A környékbeliek persze bennünket hibáztatnak, így aztán van bajunk elég. Villefort hadnagy megcsóválta a fejét, és a közelben himbálódzó hatalmas valamikre mutatott. − Azok… micsodák? Hılégballonok? Joe megvakarta a feje búbját. − Kérdezzen könnyebbet, hadnagy. A lány csodálkozva pillantott rá. − Hogy mondta? − Mondhattam volna úgy is, hogy fogalmam sincs róla, mik. Joe Mallamier katona arcán ritkán látott akkora meglepetést, mint a hadnagyén. − Nem tudja, micsodák? − Fogalmam sincs róla. − Akkor mi a fenéért… hozták ide ıket? Joe Mallamier tovább vakargatta a fejét. − Hát éppen ez az, hogy nem mi hoztuk ide ıket. − Hát ki? − Fogalmam sincs róla. Nem a maguk cucca véletlenül? A hadnagy megcsóválta a fejét. 228
− Biztos, hogy nem a miénk. Joe megvonta a vállát. − Gızünk sincs róla, micsodák. Tegnapelıtt reggel arra ébredtünk, hogy itt vannak. És nem örülünk nekik, asszo… akarom mondani, hadnagy. Egyáltalán nem örülünk nekik. Elıször azt hittük, a szél fújta ide ıket. Candell egyfolytában az óriásokat nézegette. Az, amelyiket felhıkarcolónak hitt, különösen imponáló méretekkel rendelkezett. Cirka négyemeletes lehetett, és tényleg házat formázott: ablakokkal, erkélyekkel, ajtókkal. A mellette forgolódó hatalmas híd volt, hozzátapadva egy szélturbina lebegett. Candell úgy érezte, hogy egy tréfás hılégballonverseny közepébe keveredett. − Maga szerint, mégis mi a csodák lehetnek ezek, Mr… − Crawford. − Örvendek, Mr. Crawford. Szóval… mik lehetnek ezek? Crawford-Joe tanácstalanul legyintett. − Hát, ha engem kérdez, átmenetet képeznek a hılégballonok és a szilárd épületek között. − Megnézték ıket közelebbrıl is? − Természetesen. Ugye, fiúk? A „fiúk” egyáltalán nem tetszettek Lacynek. Túlságosan is szedett-vedetteknek tőntek ahhoz, hogy egy segélyszervezet munkatársai legyenek. És ahogy rábámultak, uramisten! Látta a szemükben a mohó vágyat. Ha ezek elkapnának, uramisten… A segélyszervezet munkatársai azonban nem mutatták, hogy el akarnák kapni. Csak néztek rá, mohón, és szinte csorgott a nyáluk a vágytól. Szegény fiúk − gondolta Lacy. − Látszik rajtuk, hogy már régóta itt dekkolnak a sivatagban. − Megnéztük − bólintott Joe. − Ahogy megpillantottuk ıket, lementünk hozzájuk és megnéztük, mi az ördö229
gök lehetnek. Megmondom ıszintén, hadnagy, telement a gatyám tılük. − Annyira azért nem félelmetesek. − Arra gondoltam, hogy talán célpontok lehetnek. − Minek a célpontjai? − A légierıé például. Nem szerettem volna arra ébredni, hogy egy gyakorlótér közepében fekszem. Ez persze még így is benne van a pakliban. − Biztosan nincs − ellenkezett a lány.
− Mitıl olyan biztos benne? − A hadsereg tudja, hogy önök itt dolgoznak. Ez itt különben sem hadmőveleti terület. Bár nem itt kellene állni a sátraiknak, hanem jóval odébb. Ahol a raktáraik vannak. − Kénytelenek voltunk elköltözni onnan − magyarázta Joe. − Legalábbis éjszakára. Az a hely ott telis-tele van skorpiófészekkel. Szúrta már meg magát skorpió? − Megesett − mondta a lány. − Akkor tudja, mirıl beszélek. Ide kellett jönnünk. − Megnézhetem a ballonokat? − Felılem. Ha meg tudná magyarázni, micsodák és milyen célt szolgálnak, hálás lennék érte. Különben nem kíváncsi a papírjainkra? − Nem − mondta a lány. − Azokra az izékre viszont annál kíváncsibb lennék. − Akkor menjenek oda, és nézzék meg ıket! Odamentek és megnézték. 230
46 Amikor már eléggé eltávolodtak tılük, Tracy felsóhajtott. − Én mindjárt rosszul leszek, fınök. − Valamennyien − tette hozzá Booboo. − Belegondoltam, hogy ha lehúzhatnám a nadrágját, abugyikáját… Joe Mallamier nagyot ordított. − Kuss! Ha valaki elszúrja a dolgot, saját kezemmel tépem darabokra. Az a nı nem nı! Értettétek? − Én nagyon is annak nézem. − Nem nı, hanem katona! Ha baja esnék, fél órán belül nyakunkon lenne az egész amerikai hadsereg. Azt akarod? − Én csak a bugyikáját akarnám, Joe… − Még egy szó és kinyírlak! − Kussolok, Joe. Mi van, ha rájönnek valamire? − Mire jöhetnének rá? − Hogy mi eresztettük fel a galambokat. − Mibıl jöhetnének rá? − Például az ujjlenyomatainkból. − Gondolod, hogy ezek itt az ujjlenyomatainkra vadásznak? Szerintem biztosak benne, hogy az Al-Khaida vagy más iszlám turbánosok csinálják nekik a mősort. Mindazonáltal nyissátok ki a szemeteket. − Én le sem tudom venni a csajról. − Csak úgy közömbösen nézd! − Mit jelent az, hogy „közömbös”? − Nézd, Joe, ott turkálnak a rögzítı köteleknél! − Hadd turkáljanak. − Legalább a fickót kellene lelınünk. Az nem is katona! − Mit gondolsz, micsoda? − Régész, vagy mi. − És te ezt beveszed? 231
− Akkor mi? − Szimatoló. Körülnéz, hogy mi a pálya. Az ilyenek még a seggükkel is látnak. Könnyő szellı suhant át felettük. Megsimogatta az arcukat, felkapott egy kis homokot, és aprócska tölcsért csinált belıle. Aztán újabb és újabb szelecskék érkeztek. Újabb és újabb örvényeket kavarva a homokból. − Vihar készülıdik, Joe − mondta valamelyikük. -Azt mondják, nagyon szarok errefelé a homokviharok. − Majd meglátjuk − dünnyögte rá sem figyelve Joe. -Az a lényeg, hogy ne fogjanak gyanút. A két hívatlan vendég sokáig vizsgálgatta a furcsa építményeket. A szél közben újabb és újabb homoktölcséreket kavart a „segélyszervezet munkatársai”
közelében. Mintha csak bemutatót tartott volna nekik.
47 − Mi a fene lehet ez, Lacy? − kérdezte Candell, ahogy megállapodtak a házat ábrázoló monstrum alatt. − Ballon − mondta a lány. − Nincs jobb neve. − Hılégballon? − Csak ballon. Ezzel nem lehet repülni. Gáz van benne, nem meleg levegı. Azonkívül gondolája sincs. − Hm. És mire jó egy ilyen ballon? A lány önkéntelenül is a segélyszervezet emberei felé kapta a szemét. − Amire a fickó mondta. Célpontnak például. − Jézusom, Lacy, lehet, hogy rövidesen bombázni fognak bennünket? 232
− Kizártnak tartom. Ben napi kapcsolatban áll a hadvezetéssel. Tábornoki szinten. − Ilyen jó összeköttetései vannak? − Igen sok pénzt ad kutatásfejlesztésre. A lány lehajolt, és a monstrum alját kezdte vizsgálgatni. − Látod ezt a kábelt? − Látom. − Még sosem találkoztam ilyennel. Valami új fejlesztés lehet. És ez a betontömb is, amihez rögzítették. Próbáld csak megemelni. Candell megpróbálta; ennyi erıvel akár egy emeletes házat is megpróbálhatott volna. − Nem megy, Lacy. − Pedig elég kicsinek látszik. − Pokolian nehéz. − És a ballon anyaga? Kedvem lenne belelıni. − Gondolod, hogy ez jó ötlet? − Nem tudom, de nem próbálom meg. Nem szeretnék ezek elıtt a fickók elıtt lövöldözni. A végén még azt hinnék, megijedtem valamitıl. Megtennél valamit, Ross? − Éspedig? − Meg szeretnék vizsgálni valamit. Ott, az elsı ablak alatt, látod? Candell szeme még egyszer végigfutott a ballonon. Innen lentrıl valóban úgy látszott, mintha az égig érne. Ahogy megérintette, úgy érezte, hogy több ujjnyi is lehet a vastagsága. Az oldalára festett ház képe csúfondárosan ringatódzott felette. Mintha egy igazi vízre épült ház lett volna. Óriási lufi − gondolta Candell. − Ház formájú lufi. Mintha Disneylandben lennék. Nem onnan csórta el ıket valaki? Az elsı emelet körülbelül két és fél méter magasan helyezkedhetett el felettük. Candell szemügyre vette az elsı ablak párkányát, és felsóhajtott. 233
− Jó magasan van. − Meg szeretnék nézni valamit. − Hogy gondolod? − Elıbb a nyakadba ülök, aztán a válladra állok. Mit gondolsz, meg tudsz tartani? Candell már-már rávágta, hogy igen, hiszen a vékonyka kis Lacy Rost jelent meg lelki szemei elıtt, de aztán gyorsan visszazökkent a valóságba. Ez a Lacy sem hústorony ugyan, de azért már nem is az a soványka kislány. Azonkívül, meg hogy venné ki magát, ha a nyakába ülne? Nem, ez elképzelhetetlen. Aztán csak azt érezte, hogy megtaszítják, s mire felocsúdott, a lány már a nyakában ült. − Oké, Ross? − Oké… csak éppen… − Vigyázz, hanyatt ne ess! Most a válladra állok. Candell várakozása ellenére Lacy nem volt olyan nehéz, mint gondolta. − Itt kell lennie valahol − hallgatta a lány dünnyögé-sét. − Itt kell lennie. Azoknál is itt volt. − Mit… mondasz? − nyögte. A lány meg sem hallotta a kérdését.
− Itt valahol… már itt is van. Most vigyázz, Ross, egy kicsit mozogni fogok! Candell érezte, hogy a lány valóban megmozdul a vállán. Aztán egyszerre csak megszabadult a terhétıl: Lacy leugrott a homokra. − Végeztünk, Ross − mondta mély sóhajtás kíséretében. − Mit csináltál… odafent? Jézusom, ezzel meg mit akarsz? Úgy meredt a lány kezében tartott késre, mintha attól tartott volna, hogy a lány beléböki. Lacy a zsebébe rejtette a kést. − Mit csináltál vele? 234
− Kapargattam egy kicsit. Lacy nem mondta el még neki sem, hogy miben mesterkedett. Amikor még mint a cég alkalmazottja Valera hadnagy és néhány embere társaságában a szellemlényeket tesztelte, hasonló ballonokkal dolgozott. A ballonokat egy kizárólag a hadsereg számára dolgozó üzem készítette, amelynek az emblémája a ballon oldalán volt látható egy kis fityegı lapocska képében. Ezt a fityegıt találta meg Lacy Villefort-Rost a „felhıkarcoló” oldalán. Már csak az volt a kérdés, vajon ki lehet a ballon tulajdonosa?
48 − Figyeled ıket, Dede? − kérdezte idegesen Joe Malla-mier. − Figyelem, Joe. − Mit csinálnak? − A csaj felmászott a ballonra. − Felmászott?! − A hapsi hátán. Kés van a kezében. Valamit piszkálgat vele. − Ki akarja szúrni? − Késsel nem fogja, az tuti. − Leszedjem, Joe? − Meg ne próbáld! − Joe, ezt látnod kell. − Mi a fene az? − A csaj segge, Joe. Életemben nem láttam még ilyet. Szinte dalol, Joe! Az ilyen seggekért a világ végére is el235
mennék. Maradj még így, cicám, egy kicsit, kérlek, ma radj még. De nem marad… − Mit csinál, Dede? − Lemászott. Ott ült a pasas nyakában. Jézusom, ha egyszer az én nyakamban ülne! Joe Mallamier egyfolytában a fejét törte. Értesítenie kellene Nagyfınököt, de hogyan? Kifejezetten megtiltotta neki, hogy felvegye vele a kapcsolatot. Azt mondta, majd mindig ide küld egy embert, ha szükségesnek látja. Csakhogy most történt valami, amirıl alighanem tudnia kell. Nincs mese, magának kell elmennie hozzá! Mégpedig amilyen gyorsan csak lehet.
49 Amint visszatértek a táborba, Lacy berontott Les Crocker sátrába, amely tulajdonképpen a közös sátruk volt. A látszat kedvéért volt ugyan egy külön sátra is, de ebben csak ritkán tartózkodott. Valamiért ódzkodott tıle, hogy feladja függetlenségének utolsó maradékát is. Nem mintha Ben a terhére lett volna, vagy ilyesmi, dehogyis, szerette Les Crockert teljes szívébıl, de valami az utolsó pillanatban mindig megálljt parancsolt neki. Ben Les Crocker tábori asztala elıtt ücsörgött, és egy kiterített térképet tanulmányozott. Amint Lacy elhúzta a bejárati ponyvát, felemelte a fejét, és mosolyogva üdvözölte. − Csakhogy megjöttél, drágám! Merre jártál? Negro-ponte már keresett, azt mondta, megbeszéltetek valamit ma délutánra. Lacy mint mindig, ha Les Crocker közelébe került, furcsa ízt érzett a szájában. Édes volt, mint
azok a kerek indián sütemények Miamiban. Alighanem a szeminol 236
indiánok kínálták nekik ıket. Még el is magyarázták az összetételét; agavéból nyert sziruppal édesítik, vagy mi. Talán a szerelem édességét érzi? − tette fel magának ilyenkor a kérdést. De hiszen ilyen csak a mesében van. Les Crocker mosolygott, megfogta a kezét és az ölébe húzta a lányt. Lacy érezte, hogy vad kívánság ömlik el rajta − ha Ben Les Crocker azt kívánta volna, letépi magáról a ruhát, és azonnal ágyba bújik vele. Les Crocker ezúttal megelégedett azzal, hogy megfogdossa. Mintha meg akart volna bizonyosodni róla, hogy mindene a helyén van-e még. Lacy mosolyogva tőrte a tapogatást, pedig ha valamit utált, akkor ez volt az. Ilyenkor úgy érezte, hogy Les Crocker különben simogató keze mérımőszerré alakul át, amely azt méregeti, hogy még mindig kívánatosak-e a mellei, kerek-e a feneke, és így tovább. Lacy utálta, ha gusztálják. Még ha a szerelme teszi ezt, akkor is. Amikor Les Crocker csókolni kezdte, hátrahanyatlott a férfi ölében, és nem érdekelte a csókokon kívül semmi. Ha Ben akarta volna, bármit megtehetett volna vele. İ azonban szelíden a talpára segítette. − Majd délután − mondta sóhajtva. − Bárki bejöhet. Lacy mondta volna, hogy ha kívánja, akár be is varrja a sátornyílást, de aztán mégsem mondott semmit. Ebben a pillanatban, mintha éles fénysugár érte volna, belehasított a fejébe a gondolat, hogy vajon mit szólna hozzá Candell, ha így látná? Amint magáról megfeledkezve Les Crockert csókolja. Dühösen elhúzta a száját. Mi a fene köze van Candellnek ahhoz, hogy kivel mit csinál? Valaha szerelmes volt belé, az igaz, csakhogy ı akkor még csitri volt, és bár nagy volt a szája, olyan ártatlan volt, mint a ma született bárány. Azóta kissé megváltozott a világ. Candellnek már nincs helye az életében, legfeljebb, mint jó ismerısnek a távoli múltból. Nem érez 237
iránta mást, mint amit kedves tanára iránt érez az öregdiák. Hálát és szeretetet. Semmi egyebet. Megrázta a fejét. Erezte, hogy Les Crocker rajta tartja aggódó szemét. − Valami baj van, Lacy? Lacy kijózanodott. Eltőnt az édes íz a szájából, és a lába sem remegett már. − Mondanék valamit… Ben. Les Crocker megigazgatta a ruháját. − Mirıl van szó, szívem? − Candell látott valamit odafentrıl. Les Crocker meghökkent. − Honnan fentrıl? − Felment a sárkánnyal. − Nem is dicsekedtem még el vele, hogy sárkányoktató lettem. Megtanítottam a fickót repülni. Szóval, felment, mi? És mit látott? − Hát éppen ez az, Ben! Les Crocker értetlenül nézett rá. − Mirıl van szó? − Hatalmas ballonokról. Les Crocker eltátotta a száját. − Mikrıl? − Ballonokról. Képzelj el egy lufit, amely akkora, mint egy négyemeletes ház. − Hát így elsıre nem könnyő. − Gondolj egy hılégballonra, csak éppen kétszer akkora. Minimum. Az egyik házat formáz… − Több is van belılük? − Néhány. Valamennyi óriási. Van köztük ház formájú, híd, szélturbina… s a többi. Les Crocker furcsa tekintetet vetett a lányra. Lacy biztos volt benne, hogy Ben azt kutatja, nem ivott-e valakivel néhány pohárka whiskyt, vagy nem szívott-e el egykét jointot. 238
− És… hol láttad ıket? − A két hegy közötti területen, Ben. Les Crocker arca elfelhısödött. − Mi az ördögöt keres ott bárki is? Ki a fene engedte fel azokat a ballonokat?
− Ezt akartuk kideríteni mi is. Én és Candell. Ezért aztán terepjáróba ültünk, és odamentünk. Les Crocker felpattant. Lacy érezte a haragot a hangjában. − Odamentetek? Anélkül, hogy engem értesítettetek volna? Hiszen bajod is történhetett volna, Lacy! Ez az ország, sajnos, egyáltalán nem biztonságos. Kérlek, ezt meg ne tedd még egyszer! − Egy segélyszervezet emberei dolgoznak ott. Kissé távolabb attól a területtıl, de azért már a két hegy között. − Jézusom, Lacy! Beszéltél velük? A lány bólintott. − Mit mondtak… miért eresztették fel a ballonokat? Lacy megrázta a fejét. − Nem ık eresztették fel, Ben. − Nem? Akkor kik? − Ezt ık sem tudják. Les Crocker megfogta Lacy kezét. − Figyelj rám, kicsim − mondta aggódó hangon. -Fogalmad sincs róla, milyen veszélynek tetted ki magad, és az az ırült Candell is. Majd kap tılem, amiért belerángatott ebbe az ostoba… − Én rángattam bele ıt, Ben! − Neki azért több eszének kellett volna lennie! Lacyt furcsa ingerültség öntötte el. − Te tudod, ki voltam, Ben. − Persze hogy tudom, de most egyedül voltál. Candell nem számít. 0 csak egy tudós. Jól van, hagyjuk a fenébe az egészet. Csupán arra szeretnélek figyelmeztetni, hogy 239
a segélyszervezetek nem minden embere isten katonája. Vannak köztük kemény fickók, akik évtizedeket töltenek a világ legforróbb pontjain, miközben észre sem veszik, hogy a bırük ezalatt vízilóbırré változott, a szívük pedig olyan rücskös lett, mint a paratölgyek kérge. Nem csoda, ha néha kiakadnak. Néha még a szentek is kiakadnak, Lacy. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy ezek a fickók sem veszélytelenek. Mi történt, amikor odamentetek hozzájuk? − Nem volt semmi vész, Ben. Fogalmuk sincs róla, ki eresztette fel a ballonokat. És éppen a két hegy közötti terület közepén. − Te mit mondtál, ki vagy? − Azt, hogy katona. Villefort hadnagy. − Elhitték? − Kénytelenek voltak. Én megnéztem azokat a ballonokat, Ben. − Hm. És mit láttál rajtuk? A lány arca elfelhısödött, ahogy visszaemlékezett a furcsa lufikra. − Olyan kábellel rögzítették ıket egy betontuskóhoz, amilyet még sosem láttam. − Hm. És milyen következtetést vontál le ebbıl, Lacy? − Valami új fejlesztés lehet. Akárcsak a betontuskó. Elég kicsi, de pokolian nehéz. Egy viszonylag kis tuskó is képes egy hatalmas ballont megtartani. − A hadseregre gondolsz? − Figyelj, Ben! Ezután Candell nyakába ültem, és közelebbrıl is megvizsgáltam a ballont. Emlékeztem rá, hogy annak idején a mi ballonjaink oldalán ott volt a készítı márkajele. Egy kis lifegı. − És? − Megnéztem, hogy ezeken a ballonokon van-e. − És? 240
− Van, Ben. Csupán az egyikre sikerült felkapaszkodnom, de észrevettem a ballonzászlócskát. − És? Lacy a zsebébe nyúlt. − Itt van, Ben. Les Crocker felvette az asztalra hajított kis ballonról származó lapocskát, és megszemlélte. Csupán két betőt látott rajta: egy nagy A, és egy nagy B betőt. − Mond ez neked valamit? − Nekem igen, Ben. − Hm. És micsodát? − Akkoriban, amikor még nekik dolgoztam, ugyanilyen ballonokat eresztettünk fel − mondanom sem kell, hogy felsıbb utasításra. Ugyanilyen márkajel volt azokon is. A és B. Márpedig ez
nem egy nyilvános cég, Ben. Ha a hadseregnek dolgozik, akkor csak nekik készít ilyen ballonokat. Ez pedig tudod, mit jelent? Les Crocker a földre bámult. − Hogy azok az emberek akkor voltak segélymunkások, amikor én a pápai testırség fıkapitánya. Azok katonák, Ben! Les Crocker hallgatott. Lacy vele hallgatott. Majd amikor már nem bírta tovább, a férfira nézett. − Ben? Mit szólsz hozzá? Ébren vagy egyáltalán? Ben Les Crocker megcsóválta a fejét. Lacy mintha jókora adag bizonytalanságot látott volna a szemében. − Mit mondjak erre, Lacy? Olyan váratlanul ért a dolog, mint derült égbıl a gumibot. − De hát tennünk kell valamit, Ben! Jól tudod, hogy én akkor mit csináltam. Az ı utasításukra teszteltem a szellemlényeket, másképpen szólva, provokáltam ıket. És most ugyanezt csinálja valaki. Akkor tudod, hogy mi lett a következménye… Isten irgalmazzon nekünk, ha megdühödnek ránk. 241
Ben Les Crocker szelíden megsimogatta a lány arcát. − Azok az izék nem léteznek, Lacy. − Ezt már ezerszer megbeszéltük, Ben! − Akkor meg nem értelek, miért… − Mert én már találkoztam velük, Ben, te meg még nem. És ez óriási különbség. Valaki szándékosan tette oda azokat a ballonokat. Meg fogják támadni ıket és… bennünket is, Ben. Ben Les Crocker megcsóválta a fejét. − Mi a fenét tehetnék, Lacy? Ha azok az emberek tényleg katonák, és tényleg a hadsereg keze van a dologban… − Jó összeköttetéseid vannak, Ben. − Hogyne lennének, Lacy, csakhogy ha ez egy titkos akció, akkor az én kapcsolataim mit sem érnek. Bármit teszünk ellenük, mi húzzuk a rövidebbet. Kíméletlenül eltakarítanak innen bennünket. Valami átlátszó ürüggyel visszavonják az engedélyünket; ezek a szerencsétlen zikkuratok pedig itt maradnak félben-szerben. − Hátha tudnál beszélni a fejükkel. Les Crocker meg sem hallotta a lány kérését. Felállt, és járkálni kezdett a sátorban. − Ez az életem álma, Lacy. Hogy felépítsem a zikku-ratokat, és ezzel is tegyek valamit az egyetemes emberi kultúráért. Most itt a lehetıség elıttem, és nem akarom elszalasztani. Nem kockáztathatok, kislány. − Akkor legalább húzd el onnan azokat az átkozott ballonokat! − Gondolod, hogy hagynák? Azok az emberek habozás nélkül megölnek bennünket. Különben is figyelj rám, kislány… − Tudod, hogy utálom, ha kislánynak szólítasz. − Bocs, drágám. Csak a félelem beszél belılem. − El tudod képzelni, hogy mi lesz abból, ha a manituk ránk támadnak…? 242
Ben Les Crocker ismét a lány keze után nyúlt. − Figyelj rám, Lacy! Hidd el nekem, hogy azok a lények nem léteznek. Fantomok csupán, mesehısök. Nincsenek és kész. Csak szél van. Viharok vannak, hurrikánok vannak, méghozzá nagyobbak, mint bármikor. És még nagyobbak is lesznek. Az ókori ember, ha vihar tépázta a házát, isteneket látott a rombolás mögött. Mi még mindig ókori emberek vagyunk, Lacy − legalábbis a génjeinkben. A globális felmelegedés hatására egyre nagyobbak lesznek a viharok, és mi, mint az ókori ember, ismét természetfeletti erıket gyanítunk mögöttük. Nem lennék meglepve, ha a Vatikánban kitalálná valaki, hogy a szentlélek is viharisten. Mint ahogy egykoron Jahve vagy Jehova is az volt. ígérem Lacy, nem lesz semmi baj. Különben is, éppen a zikkuratokat építjük. Ha mégiscsak léteznének, akkor nekik. Miért bántanák azt, aki segíteni akar rajtuk. Nem lesz baj, kincsem, meglátod. Pedig lett.
50 Lacy Les Crocker kérésére megkereste Candellt. Candell az épülı zikkurat kövei között
bóklászott, amikor rátalált. − Állj csak meg, Ross! − kiáltott rá. Candell megtorpant. Idegesen pislogott jobbra-balra, s csak akkor nyugodott meg, amikor észrevette a lányt. − Mi újság, Lacy? A lány odabotladozott hozzá, és belékarolt. − Figyelj rám, Ross. Most beszéltem Les Crockerrel. Elmondtam neki mindent, amit a ballonokkal kapcsolat243
ban tapasztaltunk. Arra kér bennünket, hogy fogjuk be a szánkat, és ne szóljunk egyelıre senkinek róla. Candell megvakargatta a feje búbját. − Már késı, Lacy. − Hogyhogy késı? − hökkent meg a lány. − Már… szóltam többeknek is. − Kinek? − sápadt el Lacy. − Hát például Negroponténak, Steinernek, Mabelnek, Lady és Lord Badmintonnak… − De hát miért kellett fecsegned? − tört ki a lány száján önkéntelenül is a szemrehányás. Candell úgy érezte, mintha mellbe ütötték volna. − Én nem fecsegtem − utasította vissza sértıdötten. -Én csak elmondtam nekik, régi ismerıseimnek, hogy feltehetıen veszély fenyeget bennünket. Lacy, azok az izék éppen a két hegy között állnak. A manituk azt fogják hinni, hogy ott is építkezünk. − Les Crocker szerint nem is léteznek. − De szerinted léteznek. Vagy már te sem hiszel bennük? − Dehogyisnem, Ross − intett idegesen a lány. − Hiszen ott voltam… én is láttam mindent Mallory City környékén, és késıbb is… Les Crocker attól fél, hogy ha felhívod a figyelmet a ballonokra, kitör a pánik. − A barátaim nem kifejezetten fecsegık. − Mondtad nekik, hogy ne adják tovább a hírt? − İszintén szólva… nem tudtam, hogy mondanom kellene. − Eszerint már… bárki értesülhetett róla. Candell megszemlélte a mozgó daruk és a szorgosan ügyködı munkások sorát. − Nem úgy néz ki, mintha félelmükben abba akarnák hagyni a munkát. − Jézusom, Ross! − Nem lehetne eltávolítani a ballonokat? 244
Lacy ekkor már olyan ingerült volt, hogy csak egyetlen ordításra futotta az erejébıl. − Nem! Candell addig nézett utána, amíg Lacy el nem tőnt a kıtömbök között. Nekidılt egy óriási kınek, és behunyta a szemét. Miért van az, istenem, hogy elıbb-utóbb mindent elveszítünk, amit szeretünk? A kıtömbök hallgattak.
51 A férfi öltözékét illetıen arabnak tőnt. Ahogy feljött a hold, megbújt a sátrak árnyékában, és türelmesen várakozott. Tudta, mit kell tennie, hogy fel ne fedezzék. Ásott magának a homokba egy kis teknıt, belefeküdt, majd magára húzta a burnuszát. Ha valaki errefelé sétált volna, joggal hihette volna, hogy fehérnemőt fújt le a szárítókötélrıl a szél. Sokáig várt: a hold már régóta ott evezett az égi vizeken, amikor kikukucskálva a burnusz alól, gyanús árnyékot pillantott meg a közelben. Lehajtotta a fejét, és két ujját a szájába kapva füttyentett egyet. Éppen úgy, mint a sivatagi mormoták, ha megriasztják ıket. Az árnyék megtorpant, majd megállt a burnusz mellett. − Ki vagy? A burnusz meglebbent, és a férfi kimászott alóla. − Joe. − Nem megmondtam, hogy nem jöhetsz ide? − ripakodott rá a másik. − Hogy merészeltél… − Baj van − mondta Joe. − Nemrég nálunk járt…
− Tudok róla − mondta a férfi. − Ahírek gyorsan járnak. − Utasítást kérek, uram. 245
− Csitt! Nem akarok nevet hallani. El kell intéznünk a dolgot. − Szedjük le a ballonokat? − A ballonok maradnak. − Értem. Akkor… mi legyen? − Ketten voltak odaát. Igaz? − Ketten, uram. − Miss Villefort és egy Candell nevő régész. − A nı azt mondta, hogy katona. − Hazudott. − A kurva! Akkor kicsoda? A férfi megfogta Joe kezét. − Meg kell szabadulnunk tılük. − Mindkettıtıl? − Úgy van. − Hogy képzeli, uram? − Vágják el a torkukat. De ne itt a táborban. A táboron kívül kapjátok el ıket. Megértetted? − Mennyi idınk van rá? − Igyekezzetek. Holnap estére eredményt akarok látni! − Meglesz, uram. Egyéb? − Igyekezzetek! A férfi köszönés nélkül távozott. A burnuszos magára öltötte a burnuszát, és a levegıbe szimatolt. Nem érzett semmi különöset, de mintha a könnyő szél a fülébe susogott volna valamit. Megvonta a vállát, és kilopódzott a táborból. Még nem tudta, hogy holnap ki fog gyilkolni. İ-e, vagy valaki más a csapatából. 246
52 Nyomott volt a hangulatuk ezen az estén. Miss Amick, azaz Lady Badminton szótlanul tett-vett a sátorban, Lord Badminton a szivarjait igazgatta. Idebent nem gyújthatott rá, ahhoz meg, hogy a sátor elıtt szobrozzon, nem volt sok kedve. Ahogy azonban a szivarokat simogatta, legyızhetetlen vágy kelt benne, hogy beleslukkoljon egy kis füstbe. Nem is annyira a nikotin hiányzott neki, mint a füst. Ahogy szépen felfelé bodorodik az égre… Uramisten, én mindjárt megırülök, ha nem gyújthatok rá! Lady Badminton a hóna alól figyelte férje vergıdését. Legszívesebben rákiáltott volna, hogy gyújtson csak rá nyugodtan, legfeljebb majd kiszellıztetik a sátrat, de az egyezségük, amelyet mindketten igyekeztek kıkeményen betartani, megakadályozta benne. Még egybekelésük elıtt elkészítették a maguk kis listáját, hogy mit várnak el a másiktól a házasságban, és ehhez vaskövetkezetességgel ragaszkodtak is. Tudták, ha egyszer engedékenynek mutatkoznának egy-egy kérdésben, akkor a megállapodásuk szövete lassan bomlásnak indulna, s egyszer csak azon vennék észre magukat, hogy már nem is létezik semmilyen megállapodás közöttük, azaz felütötte a fejét az anarchia. Márpedig az együttélés anarchiáját az érzelmek anarchiája követi. Ezt viszont mindketten el óhajtották kerülni. így történt, hogy Lord Badminton majd megırült, hogy rágyújthasson egy szivarra, Lady Badmintont a rosszullét környékezte, amiért nem engedhette meg neki, de a szabály az szabály. Amit egyszer megfogadtak egymásnak és ágyba bújással szentesítették, azt minden körülmények között be kell tartani. Lady Badminton kotorászott egy kicsit a sátorban, aztán a férjéhez fordult. 247
− Charles! − Igen, szívem? − Leporolom a nagyládát. Lord Badminton hallotta is, meg nem is a felesége bejelentését. Nem különösebben érdekelte,
hogy a nagyláda teteje poros-e vagy sem. Éppen a legvastagabb és legillatosabb kubai szivarját szagolgatta. Uramisten, rosz-szul tetted volna, ha szivar nélkül teremted meg a világot! Akarom mondani, igen jól tetted, hogy rávezetted az embereket a szivarkészítés mikéntjére. Ez az emberiség egyik legnagyobb felfedezése, nem is vitás! − Jó lenne, ha kimennél egy kicsit a sátorból, szívem. Lord Badminton érezte, hogy melegedni kezd a füle töve. − Miért menjek ki, drágám? − Mert poros leszel, drágám. Lord Badminton megkérdezhette volna ugyan, hogy mi a fészkes fenéért kell leporolni egy ládát, amelyik reggelre ismét poros lesz, de mint harci mén fülét a trombitaszó, az ı lelkét is megbizsergette a nagy lehetıség ígérete. Hátha… − Csak úgy… menjek ki? − Hát, ha azt akarod, kiviszlek ölben. − Á, nem úgy értettem − motyogta Lord Badminton zavartan. − Csak éppen… − Kifelé! Vihetsz magaddal egy szivart is, hogy ne unatkozzál! így történt, hogy Lord Badminton a sátra mellé húzódott szivarozni. 248
53 Lord Badminton sok mindenre gondolt, amíg a sátra árnyékában szivarozott, ámbár késıbb egyetlen egy dologra sem tudott visszaemlékezni. Pedig akkor csak úgy zakatoltak a fejében a gondolatok. Gondolkodás közben persze azért a szivarozást is élvezte. A vastag kubai szivar egy kisebb autó féklámpájaként vörösödött a sötétségben. Aztán egyszerre csak furcsa érzése támadt. Mintha valaki a lába szára körül nyúlkált volna. Lord Badminton villámgyorsan lepislantott a lábára. Természetesen rövidnadrág volt rajta, és természetesen könnyő szandál. Mintha az imént azt érezte volna, hogy egy hideg kéz elkapja és megszorongatja a lábát. Érezte, hogy jeges félelem kúszik fel a mellkasán egészen a torkáig. − Jézusom! − gondolta. − Ezek itt vannak! Ugyanúgy, mint korábban, évekkel ezelıtt. Akkor is ilyen hideg, békalábszerő kezeket érzett a bırén. És éppen ilyen jeges volt a simogatásuk. Mielıtt elülhetett volna a félelem a szívében, valaki kihúzta a szivarját a szájából. Persze megtehette volna, hogy összeszorítja az ajkát, és nem engedi kihúzni, esetleg a fogaival is besegít, de hát annak sem lett volna jó vége. A kubai szivar kettétörött volna; ez pedig merénylet lett volna a világ rendje, és az egész emberiség ellen. Sok szörnyőséget tapasztalt már, és még többet hallott életében, azt azonban még soha, hogy egy elsı osztályú kubai szivart csak úgy, feltámadó dacból kettétört volna valaki. Ennél jóval kisebb vétségért is végeztek már ki embereket a történelem folyamán. Ezért aztán nem is próbálta meg a szájában tartani, hanem elengedte. A szivar kiesett a fogai közül, s ettıl kezdve nem tartotta magát a földi fizika törvényeihez. 249
Ahelyett, hogy leesett volna a homokra, ott lebegett az orra elıtt a levegıben. Lord Badminton száját nyüszítésszerü hangok hagyták el. A panasz és a fájdalom hangjai. Mint a kiskutyáé, aki meghökkenve tapasztalja, hogy az anyja feláll és elfut tıle, ahelyett, hogy szopni hagyná. A szivar ott lebegett elıtte a levegıben. Lord Badminton abbahagyta a nyüszítést, és felnyögött. − A sziva… rom! A kubai sziva… rom! − Szóltál, darling? − kérdezte odabentrıl Lady Badminton. − A sziva… rom! − Csak szívd nyugodtan − biztatta jóságosan Lady Badminton. − Sok a homok a ládán. Egy kicsit még törölgetem. Lord Badminton kidülledt szemekkel bámulta a szivart. A kubai csoda ekkor szembefordult vele − parázsló végét mutatta felé −, s Lord Badminton rémülten látta, hogy a
szivar vége felizzik, majd jókora bodor füstfelhı emelkedik belıle a levegıbe. Lord Badminton ajkát rémült kiáltás hagyta el. − A jó kurva anyját! Valaki szívja a szivaromat! − Szóltál, drágám? − kérdezte ismét Lady Badminton. Lord Badminton nem válaszolt. De nem is válaszolhatott. A szivar hirtelen meglendült és visszacsúszott a szájába. Az égı végével befelé. Lord Badminton úgy érezte, hogy parazsat nyelt. És tulajdonképpen ez is történt. A szivar parazsa megégette a nyelvét és a szájpadlását. Lord Badminton fuldoklott, és megpróbálta kiköpni a szivart a szájából. Már éppen megfulladt volna, amikor rádöbbent, hogy már nincs is benne. Ismét szárnya nıtt, és kirepült belıle. Ordítani akart, de belefagyott a szó a torkába. Rémülten látta, hogy forogni kezd elıtte a levegı, mintha megolvadt volna. Aztán a kavargás lassan formát öltött. Egy 250
emberszerü lény bontakozott ki Lord Badminton rémült szemei elıtt a kocsonyából. A lénynek mintha lett volna feje, lába és keze is, bár ezeket csak nagyon kontúrtalannak látta. Mintha egy óriási amıba próbált volna emberformát ölteni. A szájában pedig ott füstölgött a szivar. Az ı drága, kubai szivarja, bár abban azért nem volt egészen biztos, hogy a lény a szájában tartja-e. Mint ahogy abban sem volt biztos, hogy van-e neki szája. Tıle akár a seggében is tarthatta. A szivar felizzott. Lord Badminton ebben a pillanatban vette észre a szárnyait. A kocsonyából kibontakozott lénynek szárnyai voltak, nem is vitás. Angyal! − döbbent rá Lord Badminton. − Egy angyal! Visszajöttek az angyalok. Itt vannak, mint ahogy korábban is itt voltak. Visszajöttek, ha elmentek egyáltalán. És most sem barátságosabbak velük, mint akkor voltak. Az angyal meglengette a szárnyát és telibe találta vele Lord Badmintont. Lord Badminton nekiesett egy sátortartó rúdnak. Érezte, hogy éles fájdalom fut át az arcán, és mintha még a látása is elhomályosult volna. Az angyal egészen bevadult: úgy csépelte Lord Badmintont, mintha ki akarná verni belıle a lelket. Könnyen meglehet, hogy ezt is akarta. Ki tud egy angyal gondolkodásán eligazodni? Lord Badminton meg csak ingadozott-hajladozott, mint nádszál a szélben, miközben folyamatosan kapta a pofonokat. Egyszer azonban mindennek vége szakad, az angyal is becsukta a pofonos láda tetejét. Lord Badminton kinyitotta a szemét. Az angyalt már nem látta maga elıtt, a szivar viszont még ott lebegett a levegıben. Lord Badminton ki akarta nyújtani utána a kezét, de nem volt ereje hozzá. Még mindig hajladozott-ingado-zott, pedig már nem is verte senki. 251
A szivar megállt az orra elıtt, és fel-felizzott a parazsa. Lord Badminton legszívesebben odalihegte volna az immár ismét láthatatlan angyalnak, hogy vigye a szivart, ha annyira kell neki, de aztán mégsem tette meg. Épesző ember nem adja oda a kubai szivarját másnak. Nincs olyan hatalom, amely erre kényszeríthetné! Barbár! − gondolta ehelyett. − Úgy pöfékel, mint egy gyerek! Cumisüveg való ennek, nem szivar! Ebben a pillanatban éles fény csapott a szemébe, és jókora durranást hallott. A szivar egyszerően felrobbant az arca elıtt. Égett szagot érzett; arca tüzelt, mintha magas láza lett volna. Szeme káprázott az éles fénytıl. Amikor betántorgott a sátorba, mindjárt térdre is esett. Lady Badminton kétségbeesetten felsikoltott. − Jézusom, Charles, mi történt veled? Lord Badminton kormos és égett képpel, borzas hajjal felé nyújtotta a kezét. − Leontina… kérlek… Lady Badminton felvisított, mintha nyúznák. − Mi történt veled, Charles? Istenem, mi történt veled? − Teszek… neked egy igére… tet.
− Az istenért, Charles… mirıl beszélsz? Lord Badmintonból gátat szakított folyóként ömlöttek a szavak. − Soha… de soha többé… nem szívok szivart. Ezt akár… készpénznek is veheted… Leontina. Ezután elveszítette az eszméletét. 252
54 Steiner elhatározta, hogy éjszakára átalakítja egy kicsit a sátrát. Utálta a skorpiókat és az éjszakai sivatagi csúszómászókat. Néhány napja alaposan körül is szórta az ágyát rovarirtóval, ennek ellenére nem volt nyugodt. Az volt a tapasztalata, hogy a skorpiók köpnek a rovarirtóra. A minap kettıt is talált a rovarirtó körön belül. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a fickók kimondottan ırá pályáznak. Olvasta valahol, hogy a vérszívók már messzirıl analizálják jövendı áldozataik vérét − anélkül persze, hogy megszúrnák −, és csak azt szúrják meg, amelyiknek a vére megfelel kényes ízlésüknek. Sajnos az ı vére minden vérszívó kényes ízlésének megfelelt, talán még a vámpírokénak is. Ha csak egyetlen szúnyog repdesett egy akkora teremben, mint a Yan-kee-stadion, és ha, mondjuk, százezren voltak odabent, ez az egyetlen kicseszett szúnyog éppen ıt csípte meg a százezer közül, az tuti. Nem egyszer elıfordult, hogy mások esküdöztek, hogy nem is láttak szúnyogokat, ebben az idényben még elı sem fordultak, ı viszont már tele volt a csípéseikkel. A skorpiókkal kapcsolatban már kevesebb volt a rossz tapasztalata, de azért jobb az óvatosság. Igaz, ık nem szívnak vért, de valamiért mégis megszúrják az embereket. Ki a fene képes megérteni egy skorpió indítékait? Ezért úgy gondolta, hogy emel a sátra körül egy kis sáncot. Olyan négyujjnyi magasat. Ezen csak nem másznak keresztül a skorpiók. Nem mintha nem lennének képesek rá, de hát miért tennék, amikor mások sátrába e nélkül is könnyedén bejuthatnak. Tartotta olyan racionális lénynek ıket, hogy két út közül a könnyebbet válaszszák. Ha csak nem kifejezetten rá pályáznak. 253
Elıkereste a rövidnyelü lapátját és kisétált a sátorból. Odafent vakító fényben ragyogtak a csillagok, a hold pedig óriási töklámpásként világított az égen. Öröm ilyenkor borsot törni a skorpiók orra alá. Csak Mabel fel ne ébredjen. Az utóbbi idıben valahogy nehezen alszik el szegény. Mintha nyomná a mellét valami. Amint hazaérnek, el kell vinnie az orvoshoz. Kezében a rövidnyelü ásóval körülnézett, hogy honnan tudna homokot szerezni a kis sánchoz, amikor rádöbbent, hogy akárhonnan. Elvégre egy homoksivatagban van, még akkor is, ha a homokot néha kemény talaj váltja fel. Lehajolt, és lapátolni kezdett. Ki tudja, már a hányadik méternél tartott, amikor csattant valami, és enyhe csípést érzett az oldalán. Rémülten elhajította a lapátot, és vakaródzni kezdett. A francba, ez egy repülı skorpió! Némi vakaródzás után aztán rájött, hogy kár pánikba esnie, nem skorpiókkal van dolga. Az történhetett, hogy beleakadt valamibe a nadrágtartója, kinyúlt, majd visszacsapódott. Valószínőleg a lapát nyelébe akadt bele, vagy a nadrágjába. Annyira utálja a skorpiókat, hogy már rémeket lát. Lehajolt, ám ekkor ismét hallotta a csattanást, és érezte a csípést az oldalán. Hátranézett. Nem látott maga mögött senkit. Steiner felemelte a lapátját és várt. Nem történt semmi. Sóhajtott és tovább lapátolt. Csattanás, csípés. Villámsebesen visszafordult. Csak a szomszéd sátor állt mögötte. Steiner agyát elöntötte a düh. Vajon ki a franc szórakozik vele? Immár kétsége sem volt afelıl, hogy valaki ott lapul a szomszéd sátor mögött − alighanem Negroponte sátra az −, és onnan lesi ıt. Amikor hátat fordít neki, kidugja az ujját a sátor mögül, elkapja a nadrágtartóját és meghúzza. Azután meg elengedi. Elég hülye vicc, de hát 254
annyi hülye van a környéken. Az emberiség nagyobb része hülyékbıl áll. Csak még a hülye fogalmának a meghatározása vitatott. Amint a szomszédos sátor felé nézett, önkéntelenül is találgatni kezdte, ki szórakozhat vele. Nem valószínő, hogy Negroponte lenne. Carlo komoly ember, jó kollégája, kiváló szakember, nehezen képzeli el róla, hogy ilyen ostoba módon tréfálkozzék. Mabel sem lehet,
rá sem jellemzı az ilyesmi. Egyáltalán nincsenek is olyan barátai, akik megengedhetnék maguknak ezt a gyerekes csínyt. Akkor meg ki az ördög idétlenkedik? Lehajolt és tovább lapátolt. Egészen addig, amíg ismét csak nem csattant valami. Akkor aztán keményen, határozottan visszavágott a lapátjával. A lapát majdnem magával rántotta. Nem volt senki mögötte, aki megállíthatta volna. Steiner nem veszítette el a fejét. − Ügyesebb vagy, mint gondoltam, barátocskám − dünnyögte, és csak akkor fordult hátra, amikor a már jól ismert csattanás után belecsípett a bırébe a nadrágtartó. Kezében a lapáttal megkerülte a szomszéd sátrat. És jól is tette, hogy megkerülte. Ahogy lepillantott a homokra, lopakodó árnyékot látott a sátor mögül kioldalogni. Steiner elvigyorodott. Egy csapásra elszállt a mérge. Akárki is legyen a tréfálkozó, elég ostoba. El is határozta, hogy nem üt nagyot. Csak egy kicsit legyinti meg a lapáttal, hogy elmenjen a kedve a tréfálkozástól. Ismét megkerülte a sátrat, csak éppen ellenkezı irányban. Hirtelen felbukkant elıtte a lopakodó alak. Steiner rikkantott egyet, és szelíden képen törölte a lapáttal. − Most megvagy, fickó! A lapát diszkréten csattant, a lopakodó fájdalmas hangon felkiáltott és hátratántorodott. Ingadozott egy kicsit, majd térdre esett. 255
Steiner odaugrott hozzá, és az arcába bámult. Nem kis meglepetésére Carlo Negroponte volt az áldozat, akirıl el sem tudta volna képzelni, hogy ilyen hülye viccei legyenek. − Maga az, Carlo? − kérdezte meglepetten. − Miért… ki lennék? − Maga szórakozott velem? Negroponte megrázta a fejét, majd a két tenyere közé kapta. − Mi a szentség történt… velem? − Ahogy aztán a szeme a Steiner kezében lévı lapátra tévedt, felhördült. -Maga ütött… meg? − Én − mondta Steiner. − Nem akartam ekkorát. − Mi a francért… verekszik? − Maga kezdte, nem? − mordult rá ingerülten Steiner. − Maga szórakozott a nadrágtartómmal. − Én? − képedt el Negroponte. − Mivel szórakoztam én? − A… nadrágtartómmal − ismételte bizonytalanul Steiner. − Maga nem normális, az biztos. Szerencséje, hogy erısebb nálam, mert szétrúgnám a seggét! Steinert valami nagy-nagy bizonytalanság öntötte el. Elkapta Negroponte vállát és megpróbálta felemelni, az azonban ingerülten ellökte magától. − Hagyjon, maga félesző! Steiner ekkor letérdelt mellé. − Nem maga volt, Carlo? − Mi az ördögrıl beszél egyáltalán? Ebben a pillanatban, mintha megolvadt volna, forogni kezdett körülöttük a levegı. Steiner érezte, hogy kitépik a kezébıl a lapátot és hanyatt lökik. A levegıbe kapaszkodott, miközben a szerszám kirepült a kezébıl. − Jaaaj! − hallotta Negroponte ordítását. Steiner felkapta a fejét. Ott látta Negropontét maga felett a sátor 256
csúcsának a magasságában. Mellette a lapát lebegett, mintha üldözné. − Jaaaj! − ordított Negroponte. − Jaaaaj! Szedjen le innen, Desmond! Steiner elszántan felugrott, hogy elkapja Negroponte lábát. Az azonban meglendült, és úgy homlokon rúgta, hogy ismét csak elterült a homokon. A következı pillanatban Negroponte eltőnt a szeme elıl, és Mabel került a helyére. Mabel a sátor ajtaján rohant ki − arca csupa homok volt, szeme tele rémülettel. − Segíts, Desmond! Ez a barom meg akar erıszakolni! − Kicsoda? − ordította Steiner. − Egy angyal? − Lószart angyal! − visította Mabel. − Carlo Negroponte!
Steiner berontott a sátrába. Tüstént észrevette, hogy a sátornak hiányzik az egyik fele; Mabel ágya összedúlva, s Negroponte ezekben a pillanatokban kászálódik ki belıle. Steiner ordított egy nagyot, és elkapta Negroponte karját. − Mi a szart keres maga a feleségem ágyában? − Ezt kérdezem én is. Steiner felemelte a kezét, de azonnal le is eresztette, amint szembetalálta magát a saját lapátjával. − Ha közelebb jön hozzám, olyan laposra verem a képét, hogy jelentkezhet Mongóliába nagykánnak! − fenyegette meg Negroponte. − Elegem van magából! És magából is! − rivallt az ajtón beoldalgó Mabelre. Mabel szeme majdhogynem kocsányon lógott. Szája mozgott, mintha mondani akarna valamit. Steiner ekkor vette csak észre, hogy Mabel nem egyedül áll az ajtóban. Egy kocsonyatestő angyal áll mögötte; csápjai körbefonták az asszonyt. − Az angyal! − nyögte Negroponte rémülten. − Az… angyal! 257
Steiner kikapta Negroponte kezébıl a lapátját, és már ütött is. Ezúttal nem Negroponte volt a cél, hanem az angyal. A lapát telibe találta a földöntúli lényt. Negroponte behunyta a szemét. Attól tartott, rövidesen gazdagabb lesz a táboruk egy halott angyallal. Amikor kinyitotta, nem hitt a szemének. Az angyal nem volt sehol, Steiner kezében pedig lángolt a lapát, mintha óriási fáklyát szorongatott volna benne. − Mabel! − nyögte aztán elkeseredett hangon. − Hol vagy… Mabel? A két építész egymás sarkát tapodva rohant ki a sátorajtón.
55 Lucky az ágyán heverészett, és a sátor falán mászkáló nagy, barna bogarat nézegette. Esze ágában sem volt undorodni tıle, vagy éppen bántani: Lucky, bár nem volt entomológus, szerette a bogarakat. Pedig valamikor nem szerette ıket. Gyerekkorában kifejezetten félt tılük, egy cserebogárral ki lehetett volna kergetni a világból. Talán csak a katicabogaraktól nem félt, bár azért azokat sem engedte, hogy rámásszanak a kezére. A suszter maradjon a kaptafánál − gondolta −, a bogarak maradjanak csak a természet lágy ölén, nincs az emberek közelében semmi keresnivalójuk. A sors azonban szeszélyes karmester: nem mindig úgy vezényeli életünk szimfóniáját, ahogy elvárható lenne tıle. Történt egyszer, hogy Lucky, a sors hatalmától vezérelve felmászott egy ereszcsatornán, bizonyos bélyeggyőjtemény megszerzése céljából. Az ereszcsatorna jól mőködött, sajnos ugyanez volt elmondható a riasztóbe258
rendezésrıl is. így aztán Lucky rövid úton a rendırségi fogdában találta magát. Onnan pedig ugyancsak rövid úton egy börtönben. Mi sem bizonyítja jobban az élet és az igazságszolgáltatás bonyolultságát, mint hogy Luckynak olyan bőnökért is felelnie kellett, amelyeket nem ı követett el. Másképpen szólva, a haverjai, akikkel csak nemrég került össze, piszokul csıbe húzták; rávertek néhány olyan balhét, amelyeket igazság szerint nekik kellett volna elvinniük. így történt, hogy Lucky hosszabb idıre parkolópályára került. A cella, amelyben a pihenését töltötte, nem volt éppen nyaraló a Riviérán, de azért el lehetett lenni benne. Fıleg, hogy lakótársa, egy Ügyes Billy nevő fickó a betörés mestere volt, s mivel korlátlan idıvel rendelkezett, emellett nem kevés pedagógiai készséggel is meg volt áldva, folyamatos továbbképzésben részesítette Luckyt, aki addig a szerencsétlen bélyeg-afférig artistaként kereste a kenyerét. így törtét, hogy amikor Ügyes Billy szabadult, Lucky már szakképzett betörınek számított. Ügyes Billy egy reggelen szedte a cókmókját, és távozott. Lucky késıbb megtudta, hogy a szabadulás nem hozott neki szerencsét: egy korábbra visszanyúló, anyagi természető vita következményeképpen hajdani társai lyukat varázsoltak a homloka közepére. És nem filctollal. Arról azonban nem tudott senki, hogy Ügyes Billy távozása elıtt minden kincsét Luckyra hagyományozta. Ez a minden kincs több évtizedes tapasztalatán kívül két kifejlett svábbogár volt. Ügyes Billy egy másik börtönbıl mentette át ide ıket; állítólag rá is egy szabaduló rab hagyományozta. Ráhagyta hát ıket Luckyra azzal a figyelmeztetéssel, hogy tartsa jól a bogarait, etesse, itassa ıket, játszadozzon velük, és ha majd eljön az idı, ı is bízza mások gondjára ıket. 259
Lucky köszönte szépen az ajándékot, és azon nyomban elhatározta, hogy a legelsı alkalommal eltapossa mind a kettıt. Csak a döglött svábbogár a jó svábbogár. Rémlett neki, hogy ezt már hallotta valakitıl, csak nem éppen a svábbogarakkal kapcsolatban. A svábbogarak, mintha csak megsejtették volna, mire készül új gazdájuk, jó darabig nem mutatkoztak. Az is lehet, hogy Ügyes Billy távozását gyászolták. Vizesre sírták a párnájukat utána a cella sarkába ásott lyukaikban. Lucky mindig is olyan élesen emlékezett vissza arra a napra, amikor a bogarak elıkerültek, mintha csak a megelızı napon történt volna. Éppen az ágyán heverészett, és azon töprengett, hogy hét vagy nyolc hónap van-e hátra a büntetésébıl, amikor egyszerre csak az ágya szélére esett a pillantása. Ahogy odaesett, meghőlt az ereiben a vér. Két bogarat pillantott meg, amint két hátulsó lábukra állva összekapaszkodtak és táncoltak. Luckynak leesett az álla. A svábbogarak tényleg táncoltak. Összekapaszkodva lépegettek jobbra-balra, mint az igazi táncosok. Lucky késıbb nem tudta volna megmagyarázni, hogy ı, aki az életükre akart törni, miért kezdett el fütyülni. De elkezdett. Valami sittes nótát fütyült, laposra vert kegyetlen börtönırökrıl. Aztán majd kiugrott a szeme az üregébıl, amikor felfedezte, hogy a svábbogarak követik a zene ritmusát. A bogarak a sittes nótára táncoltak. Ettıl kezdve érzelmi és egyéb okok miatt is elválaszthatatlanok lettek egymástól. Lucky felvállalta a táplálásukat, azok pedig megosztották vele a magányát. Mert magányos volt ı akkor is, amikor új társat tettek be mellé. A társ igazi gazember volt, Lucky pedig nem szívelte a gazembereket. İ csak megtévedt artista volt, a másik pedig profi csirkefogó. Lucky féltette is egy kicsit tıle a bogarait, de aztán a gazember is megbarátkozott velük. 260
Olyannyira, hogy bizonyos idı után már a tenyerébıl ettek. Végül is jó kis kompániát alkottak ık ott négyen: Lucky, a megtévedt artista, az igazi csirkefogó és a két svábbogár. Lucky még manapság is megilletıdötten emlékszik vissza a szép, sittes napokra. Egy szónak is száz a vége: a svábbogarak kapcsán Lucky a világ összes bogarát megszerette. Ha nem lett volna fıállásban artista, mellékállásban pedig peches betörı, akár rovarkutató is lehetett volna. A bátorsága mindenesetre megvolt hozzá. Lucky azonban ehelyett magasépítı lett. Már légtor-nászsága idején kiderült, hogy egyáltalán nem szédül, és félelmet sem érez a magasban. Amikor aztán végre kikerült a sittrıl − bogarait a gazemberre hagyva −, álláskeresésre indult. Úgy gondolta, talál valahol egy cirkuszt, ahova elszegıdhet légtornásznak, és talán egy csinoska artistalányt is, akivel összeköthetné az életét. A sors azonban felülbírálta az elhatározását. A cirkuszipart akkortájt éppen dekonjunktúra sújtotta − a hivatalos megfogalmazás szerint −, s még azok a légtornászok is állás nélkül maradtak, akik szorgalmasan dolgoztak, amíg ı a sitten a bogarakkal játszadozott. A véletlen viszont váratlanul a segítségére sietett. Egy eldobott újságban apróhirdetésre bukkant: egy építıipari cég magasépítéshez nem szédülı, merész fickókat keresett, vállalva szakmunkássá történı kiképzésüket is. Néhány szorgalmas tanulással eltöltött hónap után Lucky pár oklevéllel a zsebében Negroponte építkezésén találta magát. Ott ismerkedett meg többek között a manitukkal is, hogy a franc vinné el ıket. Majdnem otthagyta a fogát egy hídpillér tetején Candellel és Negropontéval együtt. Hiába, arra nem képezték ki, hogy miképpen kell viselkednie, ha száz méterrel a föld felszíne felett kocsonyás angyalok támadnak rá. 261
Azóta Negroponte embere lett, követi, mint az árnyék, így került Irakba is. Ezúttal nem kifejezetten magaslati munkára, bár a zikkurat is van vagy hatvan méter magas. Akárhogy is legyen: szívesen dolgozik Negropontéval. Az építész nem egyszer a hóna alá nyúlt, és segített rajta. Akkor is, amikor a régi haverok megkörnyékezték. Negroponte segített eltakarítani ıket a környékrıl. Lucky az ágyán feküdt, és a barna bogarat nézegette. Vajon svábbogár-e? És ha az, vajon meg lehetne-e tanítani táncolni? Próbaképpen mindjárt el is fütyült neki egy dalt. A svábbogár azonban nem moccant. Vagy süket volt, vagy egyszerően csak utált táncolni. Lucky éppen azon töprengett, hogy dobja-e ki, vagy próbáljon mégis profi táncost faragni belıle, amikor megkaparászták a sátra ajtaját. Felkönyökölt, és az ajtó felé nézett. − Ki vagy, haver?
Nem válaszolt senki, csupán a kaparászás folytatódott. − Bújj be, haver! Csak a kaparászás, semmi más. Lucky lecsusszant az ágyról, és az ajtó felé lesett. Ez meg ki a franc lehet? Csak nem egy eltévedt sivatagi róka akar vacsorához jutni nála? Sóhajtott, és kinyitotta az ajtót. A következı pillanatban úgy érezte, hogy jéggé válik az ereiben a vér, és minden egyéb testrésze is jéggé dermed. Olyan szilárd jéggé, amelyet még a globális felmelegedés sem olvaszthat fel. Az ajtóban egy hatalmas svábbogár állt. Nagyjából akkora, mint egy teve. A bogár, mintha kezet akarna fogni vele, feléje nyújtotta a csápját. 262
56 Lucky nem volt különösebben gyáva lélek, és mint tudjuk, a bogarakat is kedvelte, most azonban ordított egy nagyot. A következı pillanatban már fent is volt a sátor mennyezetén, közvetlenül a halvány fényt árasztó villanykörte mellett. A hatalmas bogár eközben megpróbálta bepréselni magát az ajtón. Mivel nem ment, kitörte az ajtó fakeretét. És egyfolytában mozgatta a csápjait, mintha keresne valakit. A legjobban azonban nem ez rémítette meg Luckyt. Sokkal inkább az, hogy a rovar hátán látott valakit. Egy emberi lényt. Félmeztelen volt, s úgy ült a bogáron, mint Tarzan félmeztelen felesége az elefánton. Lucky csak intenzív bámulás után jött rá, hogy a svábbogár lovasa nem más, mint Mrs. Steiner. A bogár szüntelenül jobbra-balra forgatta a fejét. Istenem, add, hogy hülye legyen, vagy vak! − fohászkodott Lucky. -Add, hogy ne vegyen észre! A hatalmas bogár ott toporgott a sátor kitört ajtaján, mintha nem tudná eldönteni, mit csináljon. Lucky majdnem leesett a plafonról rémületében, amikor Mrs. Steiner élesen felsikoltott. − Jézusom, hol vagyok? Lucky még szorult helyzetében is kénytelen volt megállapítani, hogy Mrs. Steiner egészen jó csaj. Nem tinédzser már, de azért olyanok a mellei, hogy sok tinédzser megirigyelhetné. S ahogy a haja a hátára omlik! Tényleg, a fene vigye el, nem valami vicc vagy filmfelvétel ez? Ekkor Mrs. Steiner ismét felsikoltott. − Jézusom, hol vagyok? Felnézett a plafonra, és mindjárt fel is fedezte odafent Luckyt. 263
− Maga az… Mr. Lucky? − Én − nyögte Lucky, miközben azért imádkozott, nehogy a szörnyeteg rájöjjön, hol rejtızik. Te jó ég, ez tényleg éppen olyan, mint a filmekben! Vajon mit szólt volna a haver, ha egy ilyen bukkant volna fel a cellánkban? − Jézusom… − sírta Mrs. Steiner. − Hol vagyok… kérem? − Hát… − kezdte volna Lucky, de aztán gyorsan abba is hagyta. Nem feltétlenül bölcs dolog elmagyarázni egy nınek, hogy félmeztelenül egy óriási svábbogár hátán ücsörög. Hátha nem tetszik majd neki a magyarázat. − Mi ez itt… alattam? Lucky nyelt egyet, aztán végül mégiscsak kinyögte. − Alighanem egy… óriási svábbogár! Máig sem tudja, mitıl esett le a mennyezetrıl, Mrs. Steiner felcsapó sikoltása, a rovar idegborzoló ciripelése sodorta-e le, vagy egyszerően csak elfáradt a keze. Úgy esett le, mint a hulló alma. Éppen a rovar lábai elé. Ez a vég − gondolta Lucky. -Agyon fog taposni, vagy ami még rosszabb, egészben lenyel. Vajon mit szólnának a régi ismerıseim, ha megtudnák, hogy egy tevényi svábbogár gyomrában végeztem? Duzzadtra sírnák a szemüket a röhögéstıl. Ki tudja, mi történt volna, ha nem tőnik fel a rovar mögött valaki. Lucky csak félig merte kinyitni a szemét. Aztán legszívesebben azonnal be is csukta volna. A rovar mellett az ajtónyílásban Don Fresca állt, a Santa Mo-nica-i börtön leghírhedtebb fegyıre. 264
57 Ami ezután következett, azt nem érte fel józan ésszel. Az események innentıl kezdve minden rendszeresség nélkül követték egymást. Luckynak fogalma sem volt róla, hogy ébren van-e egyáltalán, vagy álmodik. Vagy mi a franc történik vele? Már-már felkészült a végre, amikor egyszerre csak ráesett valaki. Lucky önkéntelenül is megpróbálta ellökni magától. Ekkor döbbent csak rá, hogy egy meztelen nıi test fekszik a karjai között, valószínőleg Mrs. Steiner. Hogy megbizonyosodjék róla, mindjárt meg is kérdezte tıle: − Maga az, Mrs. Steiner? Kérdésére válaszként olyan éles visítást kapott, hogy beleremegett a dobhártyája. A visításra ordítás válaszolt. Don Fresca, a ki tudja, honnan idekerült börtönır ordított… vagy talán csak a száját tátogatta. Nem tudta elkülöníteni az ordítását egy másik ordítóétól, aki viszont Mr. Steiner volt. Lucky ekkor már semmin sem csodálkozott. Azon sem, hogy Mr. Steiner égı lapátot tart a kezében és nekiesik Don Frescának. Don Fresca megrázkódott, majd forogni kezdett a levegıben. Nem vicc; úgy forgott, mint a pörgettyő, ha viharba kerül. Pár pillanat múlva már nem is látott belıle mást, csupán két szárnyat. Két óriási szárnyat. Lucky már mindent értett. A manituk! Hát persze hogy ık! Megszagolták, hogy itt vannak néhányan a régi csapatból Irakban − Candell, Steiner, Negroponte, ı maga, és Lacy is, a kiscsaj, akibıl mára igazi dáma lett −, és utánuk jöttek. Úgy látszik, nem adják fel a fickók. Akkor nem tudták elpusztítani ıket, hát most ismét megpróbálják. 265
A következı pillanatban elérte Don Fresca szárnya. Erezte, hogy Mrs. Steiner lehullik róla, ı maga kirepül az ajtón és a sátra elıtt a homokra esik. Amikor feltérdelt, már lényegesen egyszerőbbnek tőnt a világ. Sátrának hiányzott ugyan az ajtaja, de különben épnek látszott. Éppen ebben a másodpercben tántorgott ki belıle Mrs. Steiner az ágytakarójába burkolózva. Mögötte Mr. Steiner lépkedett égı lapáttal a kezében. Utoljára a fınöke, Negroponte botladozott ki a sátorból fejét tapogatva. − Jól van, Mr. Negroponte? − kérdezte Lucky részvevı hangon. Negroponte végignézett rajta, majd biccentett. − Úgy, mint maga. Lucky nyelt egy nagyot. − Miért… én hogy vagyok? − Szarul − mondta Negroponte. Lucky ismét nyelt egyet. − Mi történik itt… Mr. Negroponte? Negroponte sóhajtott, és megveregette Lucky fájós vállát. − Hát, ha szerencsénk van Lucky, csak a harmadik világháború tört ki.
58 Jarvis Bartholomey és Candell éppen Candell sátrában ücsörögtek, amikor forogni kezdett odabent a levegı. Candell éppen néhány csepp whiskyt öntött a poharába, amikor Jarvis halkan, figyelmeztetın megszólalt. − Vigyázz, Ross! Candell felkapta a fejét. 266
− Mi van? − Itt egy angyal! Valóban ott volt. Mintha megolvadt volna a levegı a sátorban. Kontúrjai szétfolytak; Candell rémületében az asztal szélébe kapaszkodott. − Jézusom, csak át ne rántsanak egy másik dimenzióba! − Csak nyugi! Maradj nyugodtan! − De hiszen ezek… életveszélyesek. − Várjuk meg, mit akar. A plazmává vált anyag ott olvadozott és forgott körülöttük, különben nem érezték, hogy bármi is megváltó zott volna odabent. Nem lett melegebb, nem lett nehezebb a levegı, nem szédültek és nem köhögtek tıle. Egyetlenegyszer érezték csupán, hogy mintha megemel kedne alattuk a szék, de aztán az is visszazökkent a helyére.
− Csak nyugalom, Ross, úgyis fel akartuk venni velük a kapcsolatot. A következı pillanatban megállt a forgás, s mire egyet is pislanthattak volna, ott állt elıttük valaki. Ezúttal nem szárnyas angyal, nem is szörnylény, hanem egy szép, kissé vágott szemő, éjfekete hajú lány. Károgó Varjú. Candell fel akart ugrani, de Jarvis ezúttal is visszatartotta. − Nyugalom, Ross. Nyugalom. − De hiszen ez… − Kicsoda, Ross? − Károgó Varjú. A feleségem. − Biztos? − kérdezte Jarvis. − Na hallod, hiszen… Jarvis keményen megszorította a kezét. − Ez nem ı, Ross! Ezt csak ık csinálják. Újrateremtik olvadt levegıbıl vagy kocsonyából… Candell tudta, hogy hallgatnia kellene Jarvisre, de nem volt ereje hozzá. Valami arra késztette, hogy tárja ki a karját, és ölelje át Károgó Varjút. 267
Késıbb már nem emlékezett rá, hogy miket mondott neki − becézı szavakat-e, vagy sem −, a fájdalmas ütés mindenesetre magához térítette. A másodiktól pedig a földre zuhant. Pedig már-már elérte volna Károgó Varjút. − Ne érj hozzá Ross, ne érj hozzá! Nem szabad hozzáérned! Candell érezte, hogy megfogják a karját, felemelik, és a székére ültetik. − Maradj nyugodtan, Ross! Candell összegörnyedt. Úgy zsibbadt az egyik karja, mintha áramütés érte volna. − Jól vagy, Ross? − Jól… va… gyök − nyögte. − Ez … Károgó Varjú… ez… − Szólj hozzá, Ross. − Mit szóljak? − Kérdezd meg tıle… − Te vagy az, Varjú? Candell ekkor meghallotta a felesége hangját. Kétségkívül az övé volt, és mégsem az övé. Mintha egy többszólamban éneklı kórus rejtezett volna a torkában. − Én… vagyok… Ross. − Mit akarsz… tılem… Varjú? És… hogy kerülsz ide? Károgó Varjú megmozdult, és az asztal felé suhant. Anélkül, hogy használta volna a lábát. Candell észrevette, hogy olyan összevissza vannak rajta a ruhái, ahogy Károgó Varjú sosem viselte volna ıket. Károgó Varjú megtorpant az asztal mellett, alig néhány hüvelyknyire tılük. Jarvis szemében rémület csillogott: azt hitte, rájuk akar támadni. Károgó Varjú azonban nem támadt rájuk. − A zikku… rat! − mondta azon a furcsa, kórusszerü hangján. − A zikkurat! 268
− Mi van vele… Varjú? − Két… zikkurat… kell! − Mondd meg neki, hogy felépítjük mind a kettıt -súgta a fülébe Jarvis. Candell engedelmesen megismételte, amit Jarvistól hallott. − Két… zikkurat… két… hegy… nem… kell. − Nem kell két hegy? Ez mit jelent? − Épület… ballon… elvinni! Zavar. Ha nem elvinni… baj. Nagy baj. Elvinni. − Meglesz a két zikkurat − mondta a lassan magához térı Candell. − Nem lesz szükségetek a… hegyekre. A ballonokat elvisszük. Mit akartok még? − Két zikkurat… jó. Sok-sok két zikkurat… nagyon jó. Két zikkuratot… akar. Ad idı. Ballon elvinni… − El kell távolítanunk a ballonokat? De hiszen nem is a mieink! Károgó Varjú erre már nem válaszolt. Forogni kezdett a levegıben, majd egyszerően elolvadt. Cseppekre hullott szét s a kocsonyás cseppek beleolvadtak a nagy semmibe. − Varjú! − kiáltotta kétségbeesetten Candell. − Károgó Varjú!
A levegı azonban hallgatott. Már nem Károgó Varjú volt. Csupán levegı, semmi más.
59 Les Crocker gondolataiba merülve ücsörgött az asztala mellett, és a semmibe bámult. Lacy az ágy szélén kuporgott, és a férfi elgondolkodó, csinos arcát figyelte. Les 269
Crocker szája idınként megmozdult, mintha imádkozna vagy számolna valamit. Néha, amikor felriadt a gondolataiból, Lacyre mosolygott. Ez a mosoly azonban üres volt: nem érzıdött mögötte tartalom. A legközelebbi üres mosoly után Lacy felállt, Les Crockerhez lépett, és hátulról átkarolta a nyakát. − Valami baj van, szívem? Les Crocker felriadt, és megsimogatta a lány kezét. − Nem komoly. − Nem mondhatod el nekem? Les Crocker megvonta a vállát. − Semmi olyan nincs az életemben, amit ne mondhatnék el neked. És semmi konkrét oka nincs, hogy így magamba roskadtam. Csak elgondolkodtam a dolgokon. Az a helyzet, hogy szeretnék megkettızıdni! − Micsoda? − hökkent meg a lány. − Nehogy megijedj! − nevetett fel Les Crocker. -Nem skizofréniára, de még csak nem is valami fantasztikus megkettızıdésre gondoltam. Csak éppen az lenne a jó, ha két Les Crocker lenne a világon. Az egyik itt téblábolna Irakban veled, a másik pedig otthon, és az üzleti ügyeket intézné, valamint cikkeket írna a szaklapokba. − Hiányzol odaát? − Az a helyzet, hogy néha nem mernek dönteni helyettem. Én meg nem biztos, hogy világosan látom innen az eseményeket. Az üzlet állandó jelenlétet követel. De ennyi elég is a gondokból, drágám. − Pedig itt is akad bıven − mondta a lány. − Hát igen − bólintott Les Crocker. − Ha a terveim szerint történik minden, hamarosan végzünk is. Negroponte és Steiner azt ígérik, hogy egy hónap múlva kész mind a két zikkurat. − Akkor mi lesz? Les Crocker megütıdve nézett rá. 270
− Mikor mi lesz? − Hát ha már készen lesznek. − Akkor készen lesznek − mondta Les Crocker. − Gondoltál már arra, hogy mi történik majd velük, ha… elkészültek? − Tulajdonképpen még nem. De nem is igazán érdekel. Én megtettem a magam dolgát. − Ennyi elég neked? Les Crocker csak a vállát vonogatta. − Nem egészen értem, mire célzói. Rendezzek fényes hangjátékokat a tövükben, mint a gizai piramisoknál? Csináljak belılük üzleti vállalkozást? Van nekem vállalkozásom tengernyi. Arról nem is beszélve, hogy kit hoznék ide, ahol még mindig háború folyik? Én csak felépítem a zikkuratokat. − Gondoltál már arra, Ben, hogy miért építed fel ıket? − Mert megvan minden darabjuk, és csak szeretı kezekre várnak. − Az sem érdekel, hogy késıbb esetleg… szétrombolják az alkotásodat? Les Crocker kelletlen grimaszt vágott. − Hogy tudnám megakadályozni, Lacy? Nem állíthatok ırséget melléjük. Bár nem olyan könnyő szétrombolni ıket. A gízai piramisokat sem sikerült, pedig Napóleon katonái alaposan nekik estek. Majd ha hazatértünk, szerzek valamilyen UNESCO-védettséget. − Összeszámoltad egyáltalán, mennyi pénzt költöttéi rájuk? − Nagyjából tudom. − Megérte? Les Crocker a lányra nézett. Lacy örömmel látta, hogy némi elérzékenyülés csillog a szemében. − Az lesz életem második legszebb pillanata. 271
− És az elsı? Amikor megszülettél? Les Crocker magához vonta a lány. − Amikor megismertelek, édes. Ezután hosszú-hosszú csend borult a sátorra.
60 Egészen addig tartott a csend, amíg Lacy ki nem nyitotta a szemét. Les Crocker mellette feküdt csukott szemmel. Ütemes lélegzése arról árulkodott, hogy alszik. Óvatosan kibújt a férfi ölelésébıl, és fel akart kelni, hogy vizet öntsön magának a palackból. Ekkor pillantotta meg a keselyőt. Ott ült Les Crocker székének a karfáján, és ıt bámulta. A lány halkan felsikkantott. A madár félrehajtotta a fejét, és nagy, kerek, sárga szemeivel Les Crockert vette célba. Lacy a ruhái után tapogatódzott. Közben azért körül is nézett a sátorban. Az ajtó bezárva, a ponyva sértetlen, vajon hogyan juthatott be a madár? Csakis valahol alul, a ponyva alatt. A madár kitátotta a csırét, mintha rikkantani akarna, hang azonban nem jött ki a torkán. Lacy felrántotta a nadrágját, a blúzát, és a fegyverét is a kezébe vette. Ott volt az ágya alatt minden eshetıségre készen. − Te meg mi a fenét akarsz itt? − kérdezte halkan. -A szemünkre pályázol? A madár mintha bólintott volna. − Úgy van, ahogy mondod, te lány. A szemetekre pályázom. Mind a kettıtökére, ha lehet. De inkább mégiscsak a tiédre! Lacy összerázkódott. 272
Hülye vagyok − gondolta. − A végén még én kettızı-döm meg Ben helyett. Az egyik énem felesel a másikkal. Az egyik énem keselyő, a másik Lacy Rost-Villefort. Szép kis csapat lennénk, igaze, te madár? Sóhajtott, és az ajtóhoz indult, hogy kinyissa és kiengedje a madarat. Azaz csak indult volna. Rémülten tapasztalta, hogy nem mozdul a lába. Mintha megbénult volna. Az elıbb még mozgott, hiszen kimászott az ágyból, most azonban már nem mozdul. Istenem, csak nem bénultam meg? Ilyen fiatal korban még nem szoktak megbénulni az emberek. A keze azonban nem volt béna. Erıteljesen rázni kezdte vele Les Crocker vállát. − Ben! Ébredj, Ben! Les Crocker teste megrándult, morgott valamit, de nem nyitotta ki a szemét. − Ben! Kérlek, Ben! Ebben a pillanatban kinyílt Les Crocker szeme. Néhány másodpercig mintha nem tudta volna, hol van, aztán hirtelen felkönyökölt. − Lacy? − Baj van, Ben! − suttogta a lány. Les Crocker morgott valamit, majd megrázta a fejét. − Mondd még egyszer! − Baj van, Ben! − Mi a… baj? Lacy attól tartott, hogy Les Crocker ismét behunyja a szemét és tovább alszik, ezért olyan határozottan rázta meg, hogy még a stukkerja is kiesett a szınyegre. − Ébredj, Ben! Les Crocker erre felébredt. Amikor Lacyre nézett, már tiszta volt a tekintete. − Mi történt, Lacy? − Bent van egy madár a sátrunkban. 273
Les Crocker nagyot nyögött. − Milyen madár? − Egy keselyő, Ben. − Hol van? − Ott ül a széked karfáján. Les Crocker felemelte a fejét. Felemelte, aztán vissza is ejtette. − Hogyan jött be? − Nem tudom, Ben. Beszíjaztam az ajtót… és sérülés sincs a ponyván. − Talán még… akkor keveredett ide, amikor nem voltunk itthon, csak nem figyeltünk fel rá.
Ez is egy lehetséges megoldás volt. Csakhogy hova bújhatott volna el egy ekkora állat úgy, hogy ne vegyék észre? Ráadásul a madarak nem szoktak hosszú ideig csendben maradni. Kivéve a kitömött madarakat. − Csak nem félsz tıle, Lacy? − Nem szeretek egy keselyővel együtt aludni, Ben. Ben Les Crocker keservesen felsóhajtott. − Te katona voltál, Lacy, és nem is akármilyen… Fogj egy seprőt, és hajtsd ki vele! Elıbb persze nyisd ki az ajtót. Most jön a neheze − gondolta Lacy, miközben érezte, hogy jéggé fagy a szíve. − Most jön a neheze. − Nem tudom, Ben. Nem vagyok képes rá. Les Crocker ismét kinyitotta becsukott szemét, és értetlenül bámult a lányra. − Nem… vagy rá képes? Csak nem félsz tıle mégis, bébi? − Nem, Ben. − Akkor meg mi a hézag? − Nem tudom megmozdítani a lábam. − Micsoda?! − Képtelen vagyok… megmozdítani a lábam. Nem tudok mozdulni, Ben. 274
Les Crocker arcán vakrémület hullámzott át. Felkönyökölt, és Lacyre bámult. − Nem tudod… a lábad…? − Nem, Ben. Kérlek, menj, és… kergesd ki a sátorból, aztán… majd… A keselyő kárörvendın nézett rájuk. Lacy biztos volt benne, hogy az állat érti minden szavukat, és ki is élvezi a helyzetet. − Akkor is az enyém lesz a szemetek, akkor is az enyém lesz…! − A francba is! − szitkozódott Les Crocker. − Hol vagy, te szemétláda? Ki akart ugrani az ágyból, de ahogy lendületet vett, már vissza is zuhant. Úgy is maradt mozdulatlanul, mintha hirtelen mozdulata közben valahogy elveszítette volna a bátorságát. − Lacy…? − nyögte a lány felé. − Lacy…! − Mi van… drágám? − Én sem… Lacy… én sem. − Mi történt, Ben? − szakadt ki a lány száján a sikoltás. − Mi történt veled? − Én sem tudom… megmozdítani a lábam! − Jóságos isten, Ben, mit csinált ez velünk? Mindketten a keselyőre néztek. A madár a szék karfáján tollászkodott és néha-néha kitátotta a csırét, hogy rikkantson vele, de aztán valahogy mégsem rikkantott. Lacy megragadta Les Crocker karját. − Ez ı… Ben! − Kicsoda… szívem? − Egy manitu. Vagy szellemlény. Biztosan ı. Les Crocker hitetlenkedve csóválgatta a fejét. − Jézusom… Mit akarhat ez tılünk? − Nem tudom, Ben. − Gondolod, hogy csupán kíváncsi ránk? − Nem tudom, szívem. 275
A keselyő ekkor villámsebesen forogni kezdett a szemük elıtt. Mintha megbuggyant volna, úgy bukfencezett a levegıben. Forgása egyre gyorsult, majd hirtelen eltőnt elılük. Les Crocker érezte, hogy száraz a torka, mint a tapló. Mit nem adott volna egy pohár vízért. − El.,.ment? − Ott van, Ben! − Hol… szívem? − Itt… a… Les Crocker oldalra fordította a fejét. Aztán akkorát ordított, hogy majd kiszakadt tıle a torka. − Istenem! Istenem, segíts! A madár a szınyegen tollászkodott, közvetlenül az ágy mellett. Ha feléjük csíp a csırével, akár ki is téphetett volna egy húsdarabot belılük. És a szemüket is könnyedén elérhette volna. A legfélelmetesebb azonban nem ez volt benne. Sokkal megrendítıbb volt, hogy a madár − az
alatt az idı alatt, amíg eltőnt a szemük elıl, hogy az ágyuk mellett bukkanjon fel − a többszörösére növekedett. Egy embernagyságú keselyő ült szemben velük. És ismét kitátotta a csırét. Ekkor már a hangját is hallották. Mintha egy ismeretlen nı beszélt volna belıle. − Két… zikkurat − mondta a hang. − Ez jó… nem baj. Ballonok… baj. Elvinni… zikkurat gyorsan! Talán még tovább is beszélt volna, ha nem történik egy váratlan esemény. Legalábbis Lacy számára az. Les Crocker a párnája alá nyúlt, és kirántott alóla egy pisztolyt. A keselyőre fogta, és meghúzta a ravaszt. Lacy várta a dörrenést, és éppen Ben fülébe akarta ordítani, hogy ezek ellen a lıfegyver annyi, mintha egy elefántot vízipisztollyal akarna legyızni, de legnagyobb megdöbbenésére a fegyver néma maradt. Csupán egy éles 276
villanást látott, majd furcsa, semmihez nem hasonlítható szagot érzett. A keselyő megrázkódott, ahogy a fény a testét érte. Nem vijjogott fel fájdalmasan, nem is kiáltozott emberi hangon − némán tőrte, hogy a sugarak elérjék és átfúródjanak rajta. A következı pillanatban aztán egyszerően szétpukkadt a levegıben. Csak a furcsa, semmihez sem hasonlítható, átható szag maradt utána.
61 Lacy csak annyit látott, hogy Les Crocker kiveti magát az ágyból, és odarohan, ahol néhány másodperccel ezelıtt még a fantommadár emberi hangon beszélt. − A lábad… Ben… a lábad? Gyorsan megmozdította a sajátját. Megmozdult. Be is hajlott. Úgy érezte, minden rendben van vele. Les Crocker eközben lehajolt a szınyegre, majd felnézett Lacyre, és megrázta a fejét. − Semmi. Nincs nyoma. Még mindig a kezében szorongatta a pisztolyát. Lacy leült a szınyeg szélére, és az ágyra hajtotta a fejét. − A lábad… Ben? − Rendben van, bébi. − Azt akarod mondani, hogy nem is…? − Dehogynem, kicsim. Olyan érzéketlen volt, mint egy fadarab. − Gondolod, hogy ı… a keselyő csinálta? − Ki más? − És ez itt… mi? − Les Crocker pisztolyára mutatott. Les Crocker ezalatt annyi erıt győjtött, hogy már nevetni is tudott. 277
− Stukker, szívem. − Milyen stukker? − Lézer. Új fejlesztés. A biztonság kedvéért hoztam magammal. − De hiszen azt mondtad… hogy nem hiszel a létezésükben. Les Crocker megsimogatta a lány haját. − Egy kis bizonytalanság azért volt bennem. Lacy megcsóválta a fejét. − Nem lett volna szabad, Ben. − Hagytam volna, hogy megöljön bennünket? Hiszen már meg is bénított. Ha nem lövök rá, talán már a szemünket zabálná. Lacy elırehajolva öklendezett. − Most mi… lesz? − Elkergettük. Legalább tudom, hogy a lézer hatásos fegyver ellenük. − Nem akart… bántani bennünket. Beszélni akart csupán velünk. Talán a békérıl. − Békérıl? Betör a sátrunkba, megbénít bennünket, és te még békérıl beszélsz? Meg kellett mutatni neki, hogy mi sem vagyunk akárkik. − Lehet, hogy megölted. − Bárcsak úgy lenne. Ne feledd Lacy, harcban állunk, és az emberiség léte a tét. Lacy Rost érezte, hogy a félelem, a csalódottság és a megrendülés hullámai úgy csapnak át rajta,
mint a cu-nami a házakon. − Én csak mindenre fel akartam készülni, kicsim -mentegetıdzött Les Crocker. − És meg is lett az eredménye. Látod, hogy eltőnt. Lacy úgy érezte, mintha elpattant volna benne valami. Még nem tudta, mi az, de fájt neki, nagyon fájt. − Mást is hoztál magaddal? 278
Les Crocker megnyalta a szája szélét. − Mire gondolsz, szívem? − Fegyverre. Les Crocker szívére szorította a kezét. − Hova gondolsz, Lacy? Különben sejtelmem sem volt róla, hogy ennyire feldúl a dolog. Te katona voltál, elit egységben szolgáltál, azt hittem… A lány visszafeküdt az ágyba. Egészen az ágy szélére húzódott, hogy a férfi kényelmesen elférhessen mellette. − Aludjunk, Ben. Ránk fér. Reggelig nem értek egymáshoz. Pedig ébren voltak mind a ketten.
62 Úgy ültek a nagysátorban, mint a verebek a villanydróton egy viharos éjszaka után. Fáradtak voltak, kimerültek, riadtak és bizonytalanok. − Tehát itt vannak − mondta Lord Badminton megsimogatva félig leégett bajuszát. − Felrobbantották a szivaromat − tette aztán hozzá panaszosan. Hallgattak egy kicsit, eztán Lord Badminton Candellre bökött. − Magukkal beszéltek is, igaz? − Hát, ha ezt egyáltalán beszédnek lehet nevezni. − Ismételje el, kérem, mit mondtak? Candell megvonta a vállát. − Nagyjából azt, hogy építsünk két zikkuratot a meglévı kövekbıl. − De hiszen éppen azt tesszük! − Lehet, hogy biztosra akartak menni. Azt üzenték, ha felépítjük a zikkuratokat, az jó lesz. 279
− Kinek lesz jó? Nekik? − Minden bizonnyal. − És nekünk? − Hát… ezt nem tudom − mondta Candell. − Feltételezem, hogy ez békeajánlatként értendı. − Mintha fenyegetésrıl is értesültem volna. − No igen. Azt mondták, ha nem tüntetjük el a ballonokat, akkor baj lesz. − Mi a fene bajuk lehet azokkal a ballonokkal? − Bizonyára zavarja ıket. − Le kell szerelnünk valamennyit. − Csupán az a probléma − morogta Negroponte −, hogy gızünk sincs róla, kié. Valami segélyszervezet embereié, vagy mi. − Hátha csak fenyegetıztek. Ha készen lesznek a zikkuratok, elszáll minden bánatuk. − A ballonokat akkor is el kell vinnünk onnan. − Hogy képzelik? És ha a hadsereg tulajdona? Vagy azoké a fickóké, csak letagadják? − Lehet, hogy nem is segélyszervezeti emberek? − Akkor kik? − Kivel beszéltek még ezek az… izék? − Például velem − mondta Les Crocker. − És Lacyvel. Egy embernagyságú keselyő bukkant fel a sátrunkban… Nagyjából ugyanazt mondta nekünk is, mint Mr. Candell-nek az ı kísértete. Építsük fel a zikkuratot, akkor nem lesz baj. Lord Badminton biccentett, és Les Crocker felé intett. − Öné a döntés. Les Crocker sóhajtott egy nagyot. − Nem hiszem, hogy változtatnunk kellene a terveinken. Tovább építjük a zikkuratokat. Mr. Steiner szerint cirka egy hónap múlva készen lesz mind a kettı. Addig ki kell húznunk valahogy. 280
Amikor szétszéledtek, Lacy Les Crockerhez fordult. − Miért nem beszéltél nekik a lézerrıl? − Lett volna értelme? − Joguk van megtudni, hogyan állunk velük. − Hogyan állunk velük? − Nem hiszem, hogy a manituk barátságos közeledésnek vették. Les Crocker hangja ingerülten csattant. − Ugyan, Lacy, hiszen azt sem tudjuk, hogy ezek az akármik igazán értelmes lények-e. Erejük az van, kétségtelen, de vajon eszük van-e? Az erıs, de esztelen lényekre semmi más nem hat, csupán a nyers erı. Ha az erı pozíciójából tárgyalunk… Lacy ettıl a pillanattól kezdve már nem is hallotta Les Crocker szavait. Csupán arra gondolt, hogy jó lenne elmenni innen messzire. Nagyon-nagyon messzire.
63 Tracy addig erısködött, amíg Joe bele nem egyezett, hogy ı menjen. Az az igazság, hogy nem is nagyon akadt más jelentkezı: talán még Dede ment volna, de amikor megtudta, hogy Tracy mennyire rajta van a dolgon, csendben visszalépett. Dede alapjában véve konfliktuskerülı fajta volt; nem akart összeakaszkodni a haverokkal senki miatt. Az a két csaj, akiket utoljára gyilkolt meg, nem kellett senkinek. Amikor félénk hangon bejelentette, hogy ı elintézné ıket, nem jelentkezett senki, hogy átvenné tıle a nemes feladatot. így aztán Dede csendben és minden különösebb hallelújázás nélkül elvégezte, 281
amivel megbízták. Igaz, arról nem volt szó, hogy megerıszakolja ıket − egyiket a másik után −, de nem is tiltották meg neki. İ meg úgy gondolta, hogy összeköti a kellemest a hasznossal. És össze is kötötte ıket. Tracyvel azonban más volt a helyzet. Tracy imádta, ha ki kell nyírnia valakit. Szívesen és kedélyesen gyilkolt. Elıtte még el is tréfálkozott az áldozatával. Megígérte neki például, hogy szabadon engedi, és el is engedte. Megvárta, míg az áldozat megkönnyebbülten fellélegzik, akkor aztán ismét elkapta. Tracy olvasta valahol, hogy a macska azért játszik az egérrel, mert ettıl az egér vére ízletesebb lesz. Megédesedik, vagy mifene. Biztos volt benne, hogy ı is hasonlót érez ilyenkor. Ha nem is édességet, de valami bizsergetı illatot, ami nem annyira az orrát birizgálja meg, sokkal inkább a lelkét. Imádta a rettegés illatát. − Késsel csináld − intette Joe. − Kizárólag késsel. − Miért éppen késsel? − tudakolta Tracy. − Mert így parancsolták. − És ha kitöröm a nyakát? − Megmondtam, hogy késsel és kész! − Jól van − vonta meg a vállát Tracy. − Akkor kés lesz. Egyéb? − Igyekezz vissza. − És a másik? A régész? − Azt majd azután. Úgysem megy egyszerre a kettı. − Ha véletlenül mégis… − Ma csak a nı! Megértetted? Ne kelljen kétszer mondanom! Nem kellett. Tracy bólintott. Ha egy, hát egy. Egy is több a semminél. Orrcimpái kitágultak, szíve hevesebben dobogott, mint a focistának a nagy meccs elıtt. Istenem, az a kis ringyó még nem is sejti, hogy meg vannak számlálva az órái. De mennyire hogy meg vannak! 282
64 Lacy úgy érezte, hogy ki kell szabadulnia a sátor fogságából, és egy kicsit Les Crockertıl is el kell távolodnia. Nem mintha kevésbé szerette volna; egyáltalán nem errıl volt szó. Jól tudta, hogy minden kapcsolatnak megvannak a maga hullámhegyei és hullámvölgyei: hol eufórikus magasságokban jár bennük a lélek, hol pedig letargikus mélységekbe zuhan. Az a lényeg, hogy ott ne
ragadjon egyik helyen sem. Az idı megoldja a problémákat. A magassági mámor elmúlik, és bekövetkezik a kijózanodás, a mélységbıl pedig hamar kikászálódik az ember. Aztán minden megy tovább, ahogy eddig: az aranyközép-úton. Les Crocker ezen az estén is komoly volt és elgondolkodó. Lacy tudta, hogy van min elgondolkodnia. Elvégre ı sem tesz egyebet, csupán az agya kerekeit forgatja. Olyan erıvel kellene egyességre jutniuk, amellyel csak igen nehezen folyik a kommunikáció, vagy éppen sehogy. Azzal is tisztában volt, hogy Benben egy világ omlott össze. Eddig nem hitt a manitukban, ezután már nem teheti meg, hogy ne higgyen bennük. Vannak az életben dolgok, amelyekre nincs magyarázat. És talán jó is, hogy nincs. Ezek a megmagyarázhatatlan jelenségek adják a lét savát-borsát. Nem lehet borzalmasabb dolog, mint a mindentudás. Les Crocker csak akkor emelte fel a fejét, amikor Lacy már az ajtónál állt. − Hova mész, kicsim? − kérdezte fáradt, törıdött hangon. Lacy megsajnálta a férfit. Ha csak egyetlen szóval is arra kéri, hogy maradjon vele, vele marad. Pedig pokolianjólesne neki egy kis magányos töprengés. A manituktól nem kell tartania: valószínőleg a fenekükön maradnak, amíg fel nem épülnek a zikkuratok. Hogy aztán mi lesz, 283
ki tudja? Lehet, hogy az emberiség piramisépítı lénnyé válik a jövıben? Vagy elég lesz néhány nekik? − Járok egyet, Ben − mondta Lacy. A férfi elnyomott egy könnyő kis ásítást. − Veled menjek? − Inkább egyedül mennék, Ben. − De én tényleg szívesen elkísérlek. Ismét elnyomott kis ásítás következett. − Jobb lenne, ha lefeküdnél. − Hiszen még korai az idı. − Pihenj egy kicsit! Megfordult, és csókot dobott Les Crockernek. − Mindjárt visszajövök, Ben. De nem tért vissza soha többé.
65 Lacy nem távolodott el messze a tábortól. Nem azért, mintha félt volna vagy hasonló; nem volt ı anyámasz-szony katonája, csupán nem lett volna semmi értelme a sivatagban csatangolnia, amikor a sátortábor szélén ugyanolyan fényesek a csillagok, és ugyanolyan kellemesen simogató az esti szellı. Minden este kiül a kıre, ha csak Ben arra nem kéri, hogy maradjon. Néha elıfordul, hogy Ben is vele jön; ilyenkor még a megszokottnál is meghittebb közöttük a hangulat. Ilyenkor úgy érzi, hogy Ben az egyetlen fogódzópont abban a végtelen minden-ségben, amely körülveszi. Megkereste a homokkıtömböt, és rácsüccsent. Alig néhány méternyire tıle esti életét élte a tábor. Lacy azért sem szeretett messzire eltávolodni tıle, mert így, a végtelen éjszaka és a tábor határán, még kellemesebben 284
érezte magát. Lelke egyik felét vonzotta a megismerhetetlen természet, másik felét pedig a civilizált társadalom. Jó százméternyire tıle tábortőz lobogott, kicsit távolabb még egy. Az egyik mellett arabok ültek, a másik mellett fehérek. Az arabok tüze felıl halk, vontatott énekszó hallatszott. − Jó lenne, ha meg tudnám különböztetni egymástól a dalaikat − töprengett. − Sajnos az én fülemnek az egyik olyan, mint a másik. Mint kezdetben az indiánok énekei. Több év kellett hozzá, hogy kinyíljon a fülem a befogadásukra. Nem vette észre, hogy mögötte megmozdul a homok és folyni kezd, mintha a környék hirtelen futóhomokká változott volna. Azt sem észlelte, hogy a homok alól egy fehér burnuszt viselı férfi bújik elı. A férfi kést tartott a kezében és mosolygott. Aztán rápisszegett a lányra. − Pszt! Pszt! Lacy villámsebesen megfordult. Egy férfit látott magával szemben. Kissé távol ahhoz, hogy elérhesse. Tapasztalt szeme azonnal észrevette, hogy kés van a kezében. A fenébe is, csak nem akarja valamelyik arab kirabolni? − Ki az? − kérdezte csendesen. − Jó barát − mondta a másik.
− Mit akar tılem? Tracy ekkor olyat tett, hogy Joe Mallamiernek a bıre is borsódzott volna tıle, ha ott van a közelben. − Meg akarlak ölni, kincsem. Lacy felkészült a támadásra. Ha egyedül van a fickó, nem olyan vészes a dolog. Az egy-azegyben jól megy neki. Lacy azonban nem tudott valamit, amit pedig fontos lett volna tudnia. Nem azt, hogy Tracy profi gyilkos − ettıl még nem remegett volna meg a térde. Sokkal inkább aggasztotta volna, hogy a férfi olyan információkat kapott valakitıl, amelyek jelentıs elınyt 285
biztosítottak számára. Valaki leadta neki a drótot Lacy szokásaival kapcsolatban. Hogy a lány esténként merre sétál, sıt még azt a homokkövet is megjelölte, amelyen üldögélni szokott. így történhetett, hogy Tracy elıkészítette a talajt. Méghozzá szó szerint. Kicsit kipreparálta a környéket, nehogy gondja legyen. Lacy természetesen minderrıl mit sem tudott. Lehajtotta a fejét, és felkészült a támadásra. Gyere csak fickó, gyere! A férfi már egészen a közelében járt, amikor Lacy rádöbbent, hogy a kés talán csapda. Mi van, ha elıránt egy hangtompítós revolvert, és rálı? Lacy úgy tett, ahogy a helyzet megkívánta. Felvette a megfelelı pozíciót, és várta a támadást. Látta, hogy a férfi lehajol, és belefúrja a kezét a homokba. Átsuhant az agyán, hogy a pasas talán fegyvert rejtett el valahol, és vissza is húzódott egy kicsit, de nem eléggé. Tracy valóban fegyvereket rejtett a homok alá. Csakhogy nem tőzfegyvereket, esetleg szúró vagy vágó eszközöket − egyáltalán nem. Az ı fegyvere két fehér burnusz volt, amelyeket leterített, majd homokot szórt rájuk. Elégedetten nyugtázta, hogy áldozata tettre készen ugyan, de pontosan a humuszokon áll. Lehajolt, és nagyot rántott rajtuk. A két összekötözött ruhadarab kicsúszott Lacy lába alól. Lacy felkiáltott, és a levegıbe markolt. Erıs ütést érzett a homlokán, majd a homokra zuhant. Mire felocsúdott, egy férfi ült a mellén − kedvesen az arcába vigyorogva. − Ne félj, Lacy − nyugtatta meg. − Ugye így hívnak? Lacy nem válaszolt. A férfi mosolygott, és a késével kicsit belevágott a lány nyakába. Lacy meleget érzett. Tudta, hogy közvet286
lenül a nyaki ütıere közelében sértette fel a kés éle a bırét. − Hogy hívnak, édes? − Lacy − suttogta a lány. − Örülök, hogy megismerkedtünk. Sajnos az ismeretségünk felettébb rövid lesz, Lacy. Apropó. Nem akarsz segítségért kiáltozni? Lacy megrázta a fejét. − Miért nem? − csodálkozott Tracy. − Ne okozz csalódást nekem, szépségem! − Mi… ért? − kérdezte Lacy, miközben kétségbeesetten forogtak a fejében a gondolatok. − Hogyan tudnám lerázni magamról, hogy ne vágja el a torkom, istenem? Hogy lehettem ennyire ostoba… − Hogy miért? − kérdezte Tracy. − Azt kérdezed, miért? Mert megbíztak vele, kincsem. És egyébként is tetszik nekem a dolog. Hadd nézzek a szemedbe, így ni! Kicsit irigyellek is érte, ami következik. Öt perc múlva már egy másik világban leszel, amelyrıl én el sem tudom képzelni, hogy milyen. De azért nem sietek oda. Jó lenne, ha meg tudnánk beszélni, hogy mondjuk holnap ilyenkor visszatérsz valahogy, megkeresel, és elmondod, hogy milyen odaát. Lehet, hogy olyan frankó, hogy áldasz majd, amiért idı elıtt átsegítettelek. − Ki… csoda? Tracy elmosolyodott. − Hogy ki a megbízó? Eláruljam? − Ké… rem… − Jól van − bólintott Tracy. − Elvégre miért ne árulnám el? Figyelj csak! Lacy füléhez hajolt, és belesuttogott valamit. Talán egy nevet. Lacy szeme csodálkozva kikerekedett.
− Mi… ért? 287
− Hát én ezt nem tudom − tárta szét a karját Tracy. -Valamiért nem akarja, hogy élj. De ez végül is nem rám tartozik. Nem akarod becsukni a szemed? − Kérem, én… Tracy mosolygott, és elvágta a lány torkát.
66 Les Crocker éjféltájban kezdte keresni Lacyt. Még soha nem fordult elı, hogy ennyi ideig elmaradt volna. Várta még egy kicsit, majd felöltözött, és kisétált a sátorból. Alig lépett néhányat, Candellbe botlott. − Maga az, Ross? − Én vagyok, Ben. − Nem látta véletlenül Lacyt? − Nem én! Les Crocker nyugtalan mozdulatot tett. − Már itt kellene lennie… akarom mondani vissza kellett volna térnie. − Visszatérni? Honnan? − Sétálni ment. Candell kissé idegesnek látszott. És ez fel is tőnt Les Crockernek. − Merre szokott sétálni? − kérdezte némi szünet után Candell. − Nem messze innen van egy jókora homokkı, azon szokott üldögélni, illetve szoktunk, ha ketten vagyunk. De ma egyedül ment oda. − Megnézzük? − kérdezte Candell. − Majd én odamegyek, hagyja csak. − Szívesen magával tartok − erısködött Candell. − Jól van, Ross. Jöjjön akkor velem! 288
Útközben megpróbált témát váltani, de Candell nem is felelt a szavaira. Makacsul összeszorította a száját. Les Crocker érezte a férfi lelkében dúló vihart. Vajon mi az ördög izgathatta fel ennyire? − tőnıdött. − Lacy eltőnése? Az, hogy Lacy nem ment vissza idıben a sátrukba? − Aztán egyszerre csak világosság támadt a fejében. Hiszen Lacy mesélte neki, hogy tinédzserkorában mennyire szerelmes volt Ross Candellbe. Lehet, hogy Candell is az volt a lányba, csak nem vallhatta be neki? Lehet, hogy a szerelem ismét fellángolt benne, amikor megpillantotta? − Hol az a kı? − kérdezte rekedt hangon Candell. − Még pár lépés, és ott vagyunk. Tényleg ott voltak. Candell látta már a követ, és az azt körülvevı homokot is, amelyet simára fújt az éjszakai szellı. − Itt nincs − csóválta meg a fejét Les Crocker. Candell nem szólt semmit, letérdelt a kı mellé és a homokba dugta a kezét. − Mit csinál? − hökkent meg Les Crocker. − Mi az ördögöt csinál? A régész nem válaszolt. Úgy lapátolta a földet, mintha elrejtett kincset keresne. Hirtelen kirántotta a kezét a homokból és megszagolta. Les Crocker meghökkenve látta, hogy nedves homok tapad a régész kézfejére. − Vér! − mondta földöntúli hangon Candell. − Vér! Les Crocker nagyot ordított. − Micsoda? − Vér, vér, vér! Les Crocker olyan erıvel taszította félre a régészt, hogy az végigzuhant a homokon. Térdre vetette magát, és túrni kezdte a buckát. − Hol van? Hol van? Hol? 289
Aztán ı is megnézte a kezét. Az ı tenyere is vörös lett a nedves homokszemektıl. − Lacy! − ordította Les Crocker, miközben úgy rázta a kezét, mintha skorpió szúrta volna meg. − Hol vagy, Lacy? Nem érkezett válasz a kiáltásaira.
67 Lord Badminton csak valamivel éjfél után érkezett visz-sza a sátrába. Lady Badminton felriadt, és az órájára pislantott. − Te vagy az, Charles? Hol voltál idáig? − Sétáltam − felelte röviden Lord Badminton. − Sétáltál? De hiszen… te nem szoktál sétálni! − Most sétáltam. − És mit láttál… odakint? − kérdezte elnyomva egy ásítást az asszony. − Semmit − mondta Lord Badminton. Lady Badminton kerekre nyitotta a szemét. − Mi a fene van veled, Charles? Volt is oka rá, hogy megkérdezze. Lord Badminton nem nézett ki valami fényesen ezen az éjszakán. Bajusza lefelé konyult, keze piszkos volt, mintha frissiben kiásott leleteket tisztogatott volna. − Hogy nézel ki, Charles? − kapta a szája elé a kezét az asszony. − Hogy nézek ki? − kérdezte Lord Badminton. − Nézz inkább a tükörbe! − Nem érdekel a tükör. Lady Badminton gyanakodva bámult Lord Badminton kezére. − Neked véres a kezed, Charles! 290
− Ez nem vér − tiltakozott Lord Badminton. − Akkor micsoda? − Harmat − mondta Lord Badminton. − Éjfélkor? Lord Badminton dühösen toppantott egyet. − Jól van, ha vér, akkor vér. Valóban vér, csak nem akartam elárulni. − Elvágtad a kezed? − nyugtalankodott az asszony. − Valaki lelıtt egy sakált − mondta Lord Badminton. − Lelıtt egy sakált? Ettıl miért lett véres a te kezed? − Mert hozzányúltam − mondta Lord Badminton. − Miért nyúltál hozzá? Lord Badminton erre hisztériás rohamban tört ki. − Miért? Miért vagyok én köteles beszámolni minden lépésemrıl? Lady Badminton érezte, hogy baj van, nagy baj. − Jól vagy, Charles? − Igenis jól vagyok. Azaz… nem vagyok jól. Most pedig meg akarom mosni a kezem, és aludni akarok! Megmosta a kezét, lefeküdt, és a sátor fala felé fordult. Reggelig azonban le sem hunyta a szemét. Mint ahogy a felesége sem.
68 A munkavezetı, Iszkandar reggel nyolc körül érkezett vissza. Egyenesen bement a nagysátorba, ahol már többen is ücsörögtek. Kialvatlanok voltak, fáradtak, törıdöttek. Iszkandar bólintott, és leült egy szınyegre. Les Crocker megtörölgette verejtékezı homlokát. − Talált… valamit? Az arab bólintott. 291
− Csak… vérnyomokat. − Hol? − Cirka ötven méternyire innen. − Lábnyomokat nem talált? − Nem − rázta meg a fejét Iszkandar. − Akkor… mi történhetett? Az arab együtt érzın simogatta meg a szakállát. − Én csak azt mondhatom, amit láttam, uram. Valami elvonszolta a testet. A nyomokat homokkal fedte be a szél. Sokat kellett kotornom, hogy valami elıbukkanjon.
− Beszélj már, Iszkandar! − kiáltott rá türelmetlenül Lucky. − Valami elvonszolhatta a… testet − ismételte Iszkandar Les Crockerra pislogva. − Talán… egy állat. − Neeeem! − ordított fel az asztalra támaszkodva Les Crocker. -Neeem! Senki nem mert hozzáérni, senki nem merte csitítani. − És? − kérdezte Lady Badminton szigorú hangon. − Hát… elvitte. − Úgy érti, hogy… Les Crocker nagyot nyögött. − Nem akarom… hallani! Egész nap keresték Lacy holttestét. Csupán vérnyomokat találtak. Száraz vérnyomokat a homokon. A sivatagban néha csupán ennyi marad egy emberbıl.
69 Negroponte elkapta Lucky nyakán a trikót, és behúzta a sátrába. − Hogy vagy, Lucky? − kérdezte tıle. 292
Lucky idegesen nyelt egy nagyot. − Én jól, Mr. Negroponte. Már amennyire a körülmények… ugye… Negroponte lenyomta egy székre, és fölé tornyosult. − Ismersz engem, Lucky, ugye? − Hogyne ismerném, Mr. Negroponte − nyögte Lucky. − Apád helyett apád voltam és vagyok, igaz? Lucky bólintott. − Ez már igaz, Mr. Negroponte. Sokat köszönhetek magának. Amikor nagy szarban voltam, a hónom alá nyúlt. − Akkor most segítened kell nekem, Lucky − mondta Negroponte. − Te valaha régebben… néha véletlenül itt-ott betévedtél mások lakásába, igaz? − Elıfordult − vigyorgott Lucky. − Vannak helyek, ahol olyan egyformák a házak, hogy az embernek fogalma sincs róla, kinek a kéglijében kotorászik éppen. A sajátjában-e vagy másokéban. − Olyan ügyesen tettél-vettél, hogy a tulajdonos észre sem vette, hogy ott jártál. Pedig tövirılhegyire átkutattál mindent. − Megjegyeztem, mi hol volt − magyarázta Lucky. -És ugyanoda tettem vissza, ahonnan elvettem. Közben persze az ujjaimhoz ragadt ez az. De már nem teszek ilyet. − Helyes, Lucky. Kíváncsi lennék rá, mennyire jöttél ki a gyakorlatból. − Miért kérdi, Mr. Negroponte? − Majd megmondom. Egyelıre az a kérdés, hogyha bemész valahova, mondjuk itt egy sátorba, és alaposan átkutatod, észreveszi-e a sátor gazdája, hogy ott jártál? − Aligha − vigyorgott Lucky. − Néha olyan helyre is betévedtem, ahol a tulaj legalább húsz csapdát helyezett 293
el. Cigarettapapírt, hajszálat, gyufaszálat. Mindet észrevettem. A zsaruk gratuláltak, de azért persze lesitteltek. − Jól van − dörzsölte össze a kezét Negroponte. -Azt is mondják, hogy hacker is voltál. − Csak belekóstoltam − szerénykedett Lucky. − Még a Pentagonba is betörtél. − Az véletlen volt. Máshova akartam. De ha már ott jártam, körülnéztem egy kicsit. − Akkoriban úgy hírlett, hogy negyven másodperc alatt törted fel a kódokat. − Mert tele voltam kiütéssel − panaszkodott Lucky −, és közben vakaródznom is kellett. Ha nincsenek rajtam a pattanások, harminc is elég lett volna. − Jól van, fiam − veregette meg a vállát Negroponte. − Mit kell tennem, uram? − óvatoskodott Lucky. − Körülnézel valaki sátrában. Úgy, hogy ne jöjjön rá, hogy ott jártál. Oké? − Nem nagy ügy − legyintett Lucky. − Feltöröd a számítógépén a kódjait. Majd megmondom, mit keress. − Még kisebb ügy − biggyesztette le a száját Lucky.
− Akkor hát légy készen, fiam. − Készen állok, Mr. Negroponte.
70 Tracy megállt, amikor Joe Mallamier ráfüttyentett. Biccentett, és odasétált hozzá. − Itt vagyok, Joe. − Nem jöttél be hozzám az éjszaka. − Nem akartalak zavarni, Joe. − Zavarhattál volna. Ideges voltam, hogy mi az ábra. 294
− Felesleges volt, Joe − mondta magabiztosan Tracy. − Ha én egyszer azt mondom, hogy el lesz intézve valami, akkor arra mérget vehetsz. − Mesélj. Tracy elvigyorodott. − Ahogy megbeszéltük, Joe. Elkaptam és elintéztem. Joe Mallamier gyanakodva nézett végig rajta. − Csak azt csináltad vele, amivel megbíztalak? Tracy bólintott. − Csak azt, Joe. − Semmi hetyegés? − Ugyan már, Joe. − Helyes. − Elvágtam a torkát. Véletlenül a szarabb késemet vittem magammal, és… − Nem vagyok kíváncsi a részletekre. Elıtte beszéltél vele? − Beszéltem, Joe. Adott egy-két tippet. Sokáig kellett várnom, de én vártam türelmesen. − Mesélj, mi történt aztán. − Ahogy megbeszéltük. Ráhúztam egy kis homokot. − Akkor már megtalálták a holttestét. − Képzelem, milyen állapotban lehet − vigyorodott el Tracy. − A franc se tudja, milyen állatok járnak erre éjszaka, de sakálok meg rókák azok biztosan. Azonkívül ott vannak a keselyők is. Kikotorják a homok alól, és kész. Igaz is, Joe, mi lesz a másikkal? − Mire való a ma éjszaka, Tracy? Tracy elvigyorodott, és olyan kézmozdulatokat tett, mint a nagykalapos márkik verekedés elıtt, kedvenc kosztümös kalandfilmjeiben. − Állok rendelkezésedre, Joe. 295
71 Délután felbukkant a sátortáborban az arab, és ezzel meg is változott a dolgok menete. A pasas legyezgette egy kicsit magát fehér-fekete kockás kendıjével, aztán Jóéra nézett. − Biztos, hogy minden rendben ment? − kérdezte a szakállát simogatva. − Miért? Történt valami? − idegeskedett Joe Mal-lamier. − Nincs meg a holtteste. Joe elképedt. − Nincs? Hogyhogy nincs? − Nincs. Mallamier felállt, kirohant a sátorból, tölcsért csinált a tenyerébıl, és nagyot ordított. − Tracy! Amikor Tracy felbukkant, elkapta a ruhája ujját, és behúzta a sátorba. Odalökte az arab elé, és csípıre tette a kezét. − Ismételd el, amit nekem mondtál. Az arab bólintott, és elismételte, hogy nincs meg a lány holtteste, akinek állítólag Tracy elvágta a torkát az éjszaka. Tracy mintha leheletnyit elsápadt volna. − Ott kell annak lennie. − Csak vérnyomok vannak − mondta az arab. − Nahát − könnyebbült meg Tracy. − A vérnyom az nem holttest.
− Ott kell lennie a homok alatt. Magam kapartam rá. − Nincs ott − mondta az arab. − Akkor elvitték a ragadozók. − Nyomtalanul nem tőntethették el. Valaminek maradnia kellett volna belıle. 296
− Ó mit üzen? − kérdezte nyugtalanul Joe Mallamier. − Amíg nincs meg a holttest, az akció leáll. − A régész életben marad? − Csak amíg a holttest elı nem kerül. − Mit csináljunk addig? − Várjátok az újabb üzenetet. És osszatok segélyt a rászorulóknak. Megsimogatta a szakállát, majd felszállt a tevéjére, és elporoszkált. Joe Mallamier úgy érezte, mintha hideg kéz szorongatná meg a torkát. Valaki beleköpött a levesünkbe − gondolta. − Csak még azt nem tudom, hogy ki és miért. Hanyatt esett volna a meghökkenéstıl, ha egy dzsinn arra repül, és a fülébe súgja a válaszokat.
72 Lady Badminton, a hajdani Miss Amick, úgy érezte, egy egész világ omlott össze benne. Akkor kezdıdött a dolog, amikor felébredt, és nem találta maga mellett a férjét. Egyetlen pillanat alatt visszazökkent a valóságba. Tehát nem álmodta, amit álomnak gondolt. Lord Badminton zavartan viselkedett, amikor az éjszaka megérkezett valahonnan − állítólag sétált −, véres volt a keze, koszos az arca. Egy félig döglött sakált talált, az vérezte össze. Vajon mi a fenéért kellett egy sebesült, kimúlni készülı sakált taperolnia? Kicsúszott az ágyból, és a lavórhoz ugrott. Azt hitte, megtalálja benne a szennyes vizet, amelyben a férje kezet mosott, de a lavór tiszta volt, mintha öt perccel ezelıtt vásárolta volna egy áruházban. Lord Badminton 297
kiöntötte a vizet, pedig soha nem szokta. Volt is néha vitájuk emiatt. Lord Badminton csak hallgatott, ha rápirított, és megfogadta, hogy eztán mindig kiönti a lavórból a koszos vizet. De soha nem öntötte ki. Ezúttal viszont kiöntötte, sıt még fényesre is sikálta a lavór oldalát. Vajon miért? Ekkor olyasmi történt, ami elıször mélységes szégyennel töltötte el. Eszébe jutott valami, ami talán soha nem bukkant volna fel benne, ha nincs elıtte a lavór. Egyszer, amikor már közel kerültek egymáshoz, Lord Badminton beszélt neki a múltjáról. Gyerekkoráról, egyetemi éveirıl és a feleségeirıl is. Akkor említette meg, hogy a kettes számút, bizonyos Giselát tragikus körülmények között veszítette el. Egy sorozatgyilkos végzett vele. Akkoriban az egész országot megrázta a tragédia. Gisela jótékonysági bazárból igyekezett hazafelé, amikor a gyilkos elkapta, és… elvágta a torkát. A fickó ezzel aztán abba is hagyta a gyilkolászást, soha többé nem bukkant elı. Gisela tekintélyes vagyona Lord Badmintonra szállt. Lord Badminton nevetve mesélte neki, hogy valamelyik ırült rokona még magándetektívet is fogadott, aki hónapokon át követte. Azt hitte a szerencsétlen, hogy köze lehet a felesége halálához. Egy másik családtag pedig a végrendeletet támadta meg, csakhogy mellényúlt. Semmi ok nem volt rá, hogy ne ı örököljön. Lady Badminton nyelt egyet. Most is elıtte van a férje arca, amint a korabeli újságokat mutogatja. Akkor nem tőnt fel neki, de mintha úgy mutogatta volna ıket, mint egy sikeres üzletember sikeresen nyélbeütött üzletének dokumentumát. Jézusom, csak nem…? Nem, az lehetetlen. Ostobaság. İrültség. Jaj, istenem, de hát mi történik itt? Délután háromkor Lord Badminton megtalálta Lacy Rost-Villefort holttestét. 298
73 A holttest szömyü állapotban volt. Amikor Steiner jelentette Les Crockernek, hogy megvan a holttest, Les Crocker felugrott az ágyáról, és a helyszínre akart rohanni, de Steiner visszatartotta. − Azt javasolnám, hogy maradjon itt egy kicsit, uram. Néhány szót kellene váltanunk. − Mi az… ördögrıl? − nyögte Les Crocker belekapaszkodva Steiner nadrágtartójába. − Engedjen, mert… Steiner azonban nem hagyta magát. Erısen, de mégis gyengéden visszanyomta az ágyra.
− Igyon valamit, Mr. Les Crocker! − Ki akarok… menni… Oda akarok… − Igyon valamit! Kérem! Les Crocker visszahanyatlott az ágyára. Behunyta a szemét, majd tompa hangon csak egyetlen szót nyögött: − Whiskyt. − Hol van? − Azon a ládán. Maga is… iszik… velem? − Hát hogyne − mondta Steiner. − Egy nyeletet feltétlenül. Les Crocker hatalmas adagot eresztett le a torkán, Steiner már sokkal óvatosabb volt. − Iszik még? − Elég… volt − köhögte Les Crocker. − Jól van. Most már kimehetünk. De elıtte mondanom kell valamit… A halott… Miss Lacy… nagyon csúnya állapotban van. − Istenem… én… − Iszik még egyet? − Adjon! − Szóval… nem ajánlanám, hogy megnézze. − Megnézem. Meg kell néznem. 299
− Biztos benne, hogy ezt akarja? − Meg kell néznem… Ki találta meg? − Lord Badminton − mondta Steiner. − Ho… gyan? − Lord Badminton sétált egyet az éjszaka, és… belebotlott. − Hogyhogy mi nem… vettük észre? − Mert nem ott volt, ahol kerestük. A ragadozók magukkal hurcolták, és… − Nem akarom… hallani. Azonnal oda akarok… − Kapaszkodjon belém. Jöjjön, uram. Steiner résen volt, hogy ha Les Crocker össze találna esni, elkaphassa. Addig nem is volt baj, amíg észre nem vette a csıdületet. A holttest mellett látta Negropontét, Mabelt, Candell is ott volt; Jarvis Bartholomey és még néhányan. Amikor a közelükbe ért, Candell úgy helyezkedett, hogy Les Crocker ne láthassa a halott lányt. − Engedjen oda… − kapaszkodott Les Crocker Steiner karjába. − Oda kell… Candell hirtelen oldalra lépett. Les Crockerbıl iszonyú hördülés szakadt fel. − Lacy! Istenem… Lacy! Öklendezni kezdett, miközben pillanatra sem vette le a szemét a gyászos maradványokról. Látta a fehér csontokat, amelyeken csak mutatóban lógtak húscafatok, látta a bordák ívét, a köztük vörösödı, csırök és fogak marta húst. Aztán nem látott semmit. Steiner a vállán cipelte vissza a sátrába. 300
74 Lady Badminton óriási önuralommal tartotta vissza a torkából kikívánkozó sikolyt, amikor Lord Badminton visszaérkezett a sátrukba. Közben meglepetten tapasztalta, hogy Lord Badminton ismét visszaváltozott azzá a Lord Badmintonná, akit szeretett. Mintha történt volna vele valami, ami megnyugtatta. Még mindig érzıdött rajta ugyan némi idegesség, de Lady Badminton rémületére egyszer csak fütyörészni kezdett. − Hol voltál… Charles? − kérdezte tıle csak úgy mellékesen. Lord Badminton felkapta a fejét, és elmosolyodott. − Ó, már mondani is akartam… Volt egy kis tennivalóm odakint. − Valóban? És… mi volt az? Lord Badminton megvonta a vállát. − Gondolkodtam. − És a kezed? − Mi van a kezemmel?
− Már nem véres. − Ó, hát lemostam róla. Egy róka vére nem olyan nagy dolog. − Az éjszaka sakált mondtál, szívem. − Már nem emlékszem. Róka, sakál, egyfene. Ki tudja megkülönböztetni ıket? − Ki lıtte meg azt az izét? − Mr. Steiner. − Van egyáltalán puskája? − Hogy? Hogy van-e puskája? Gızöm sincs róla. Lehet, hogy Mr. Negroponte lıtte meg? Már nem is tudom. Lehet, hogy egyikük sem lıtte meg. Fogalmam sincs róla, mibıl gondoltam, hogy ık lıtték meg. Remegı kézzel kotort elı valahonnan egy szivart. 301
Lady Badminton ekkor döbbent csak rá, hogy Lord Bad-minton még mindig nagyon ideges. − Kimegyek, és elszívok egy… izét. − Charles, kérlek… − Igen… szívem? − Giselával álmodtam az éjszaka. − Kifenével? − A volt feleségeddel. − Ja vagy úgy. De hiszen… nem is ismerted. − Megmutattad a fényképét. − Igazán? − Tudod… azokkal az újságcikkekkel együtt, amelyek arról írtak, hogy egy sorozatgyilkos… Lord Badminton egyre idegesebben forgatta a szivart az ujjai között. − Az nem… Gisela volt. − Akkor ki? − Mary. − Nem ıt ölte meg egy… sorozat… − Nem. Giselát egy autó ütötte el. − Tudod, ki volt a fickó? − Nem − mondta lakonikusan Lord Badminton, gyanakvó pillantást vetve az asszonyra. − Soha nem találták meg a tettest. Pedig még rám is gyanakodtak; mint Mary esetében. De most megyek és… elszívok egy szivart. Lady Badminton azt hitte, menten meghal. Mert ha magától nem teszi, rövidesen hozzásegíti valaki. Aki Lacyt is megölte. 302
75 Kora délután Candell felszállt a sárkánnyal, hogy körülnézzen a segélymunkások tábora környékén. Alig fordult kettıt a ballonok felett, halk pukkanást hallott, és elsüvített valami a feje mellett. Önkéntelenül is keresni kezdte a tettest. Egy nagydarab fickót látott odalent puskával a kezében. Candell ordítani kezdett, ahogy a torkán kifért. − Ne lıjön! Ne lıjön! Régész vagyok, és… Azt akarta még lekiabálni, hogy terepfelmérést végez; azt figyeli, nem látszanak-e valahol falmaradványok nyomai, de mielıtt belekezdhetett volna, a lenti férfi felemelte a fegyverét, és ismét lıtt. Candell gyorsan megfordította a sárkányt, és elhúzott a ballonok környékérıl. A férfi odalent elégedetten bólintott. Feladta hát a rohadék. Candell azonban nem adta fel. Délután két óra tájban jelentették Joe Mallamiernek, hogy terepjáró közeledik a régészek tábora felıl. Mire a kocsi a sátrak közelébe ért, már négy állig felfegyverzett fickó állta el az útját. Candell kiugrott a kocsiból. Oda akart menni a fegyveresekhez, de egyikük − nem látta az arcát a hatalmas napszemüvegtıl − rákiáltott.
− Maradjon ott, ahol van! − A fınökükkel akarok beszélni − mondta Candell. − Lehetetlen − rázta meg a fejét a napszemüveges. -Forduljanak vissza, különben kénytelenek leszünk magukra lıni. − Azt nem tehetik meg. Négyen vagyunk a kocsiban: ı Mr. Steiner, ı… − Tőzparancsot kaptunk − figyelmeztette ıket a nap303
szemüveges. − Ha valaki megközelíti a táborunkat, lınünk kell rá. − Ki adta ki a parancsot? − A központunk. − Pontosabban? − Nincs pontosabban. − A ballonokról akarok tárgyalni. − Már egyszer megmondtuk, hogy nem a miénk. Az ellenállók hamarosan frontális támadást indítanak ebben a térségben is. Jól tennék, ha eltőnnének innen. Ez a világ most nem régészeknek való. − Lemennénk a táborukba, és… − Ettıl a pillanattól kezdve nincs tárgyalnivalónk egymással. Candell csak úgy próbaképpen tett néhány lépést elıre. Abban a pillanatban géppisztolysorozat verte fel a homokot, nem is olyan messze a bakancsa orrától. Aztán a kocsi jobb oldalánál megemelkedett a homok. Gránát robbant, mély homoktölcsért vájva. Candell megfordult, és a kocsihoz futott. − Gyerünk! − ordította. − Ezek megölnek bennünket! A napszemüvegesek elégedetten látták, hogy a terepjáró megfordul, és eltőnik a homokbuckák között. − Ezeket elijesztettük − mondta Joe Mallamier vigyorogva. − Inukba szállt a bátorságuk a nyomorultaknak. Ebben viszont nagyot tévedett.
76 A táborban a mély gyász nyomta rá a bélyegét a munkálatokra. A zikkuratok építése rendben folyt, mégis vala304
mennyien − arabok, nem arabok, egyszerő munkások és a régészek is az orrukat lógatták. A szörnyő halál hírére mindannyian elvesztettek valamit, ami eddig munkára sarkallta ıket. Ekkor döbbentek csak rá, hogy van, ami sokkal, de sokkal fontosabb a piramisoknál: a saját, egyszeri, megismételhetetlen életük. Les Crocker csak nehezen dolgozta fel a veszteséget. Az elsı napokban szinte nem is mutatkozott a többiek elıtt, azokat pedig, akik kapcsolatot akartak teremteni vele, megkérte, hogy legyenek egy kis türelemmel. Steiner csak annyit látott, hogy éjjel-nappal gyertyafény ég a sátrában. Ha lett volna bátorsága hozzá, megleste volna, hogy mit csinál Les Crocker. Lehet, hogy egy kis házi oltárt készített Lacy képével, és elıtte imádkozik? Amikor néhány nap elmúltával Les Crocker végre kijött a sátrából, igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy már túl van a nehezén. A hangja határozott volt, de azért érzıdött rajta egy kis remegés, ami arról árulkodott, hogy a nyugodtnak tőnı felszín alatt iszonyú viharok dúlnak. Néhány nappal Lacy holttestének megtalálása után Les Crocker magához kérette Lord Badmintont, Steinert, Neg-ropontét, Candellt és Jarvist. Les Crocker nyugodt volt; arcáról eltőntek a fájdalom mély ráncai, keze sem remegett, sıt a hangja sem. Ismét határozottnak látszott, mint a gyilkosság elıtt. Megvárta, amíg valamennyien helyet találnak maguknak, akkor eléjük állt, és megköszörülte a torkát. − Bocsássanak meg, hogy idekérettem magukat, de azt hiszem, beszélnünk kell egymással. Önök a restaurációs munkálatok motorja, hogy így mondjam, tudniuk kell, mire számítsanak a jövıben. Nos, néhány napnyi töprengés után úgy döntöttem, hogy folytatjuk a munkát. Úgy gondolom… Lacy is így akarná. 305
Icipicit megrebbent a hangja, de csak icipicit.
− Elıfordul, hogy elveszítjük egy-egy szerettünket, ám ez nem jogosít fel bennünket arra, hogy emiatt hátat fordítsunk a világnak. Nem akarok nagy szavakat használni, de ha valaki tud valamit tenni az emberiségért, akkor tegye meg. Nincs joga önös fájdalmára hivatkozva feladni a céljait. így gondolom én. Mindannyian hallgattak. Valószínőleg nem is várt mást tılük, mert folytatta. − Lacy meghalt. Sejtik, mit jelentett nekem, bár ennek a súlyával csupán én vagyok tisztában. Igyekszem tárgyilagosan viselkedni, és… bizonyos értelemben szenvtelenül is… mert, ha nem így tennék… Mindannyian lehajtották a fejüket. Nem szerették volna sírni látni Les Crockert. − Természetesen fel kell tennünk a kérdést, hogy ki ölte meg és… miért? Tudom, hogy nehéz ezekre válaszolni, de meg kell próbálnunk. Önök mit gondolnak? − A manituk − mondta Steiner. Les Crocker bólintott. − Ez is egy lehetıség. Csak éppen nehezen hihetı. A manituk nem ölnek késsel. Bizonyára meglepıdnek, hogy én, aki eddig nemigen hittem bennük, most úgy beszélek róluk, mint holmi élılényekrıl, de az utóbbi idıkben meggyızıdhettem a létezésükrıl. Egy biztos: aligha rántanak kést, és vágják el valaki nyakát. Erre talán nem is képesek. − De sugallhatják másoknak, hogy tegyék meg helyettük − mondta Negroponte. − Ez valóban elképzelhetı. Csakhogy az a kérdés, hogy miért éppen… Lacyt… Miért? − Talán, mert rájöttek, hogy közel áll önhöz. Úgy gondolhatták, hogy ha ıt, már bocsásson meg a kifejezésért, kiiktatják a játékból, olyan csapást mérnek önre, 306
hogy ön feladja a tervét… − Akkor mért nem engem öltek meg? − Passsz − mondta Negroponte. − Bármelyikünket megölhették volna − legyintett Jarvis. − Csakhogy nem lett volna értelme. És most sincs értelme − tiltakozott Candell. − Azt üzenték, hogy szükségük van a zikkuratokra. Márpedig ha szükségük van rájuk, ahhoz főzıdik érdekük, hogy felépüljenek. Ez esetben inkább azt kellett volna megölniük, aki nem akarja, hogy a zikkuratok munkálatai folytatódjanak. − Biztos, hogy így gondolkodnak? − Hogy gondolkodhatnának másképpen? Les Crocker felemelte a kezét. − Magam sem hiszem, hogy ık tették volna. Inkább arra gyanakszom, hogy… valaki, akit soha nem fogunk elkapni. Ne feledjék, Irakban háború folyik; ki tudná megmondani, hány millió ember mozog az országban talpig fegyverben? Ki tudja, hány százezer képes közülük minden ceremónia nélkül megölni egy embert? İk valamennyien megtehették. − Ez annyit jelent, hogy ön… nem óhajtja kerestetni a gyilkost? Les Crocker vett egy mély lélegzetet. − Hogyne akarnám. Csak éppen nem tudom, mit tehetnék. Mindenesetre jelentem az iraki és az amerikai hatóságoknak is, ámbár… bocsássanak meg, talán furcsán hangzik éppen az én számból, ha sokat ugrálok, hazakergetnek bennünket. Márpedig, ha fel akarjuk építeni a zikkuratokat, nem szabad feltőnést keltenünk. Ezért azt javaslom, hogy csak akkor jelentsük be Miss Lacy Rost halálát… amikor már elkészültek a zikkuratok, és úgyis hazafelé tartunk. Van valakinek ellenvetése? Nem volt. Csupán Negroponte tartotta fel a kezét. 307
− Elnézést az okvetetlenkedésért, Mr. Les Crocker, de ahhoz a kérdéshez, hogy ki lehetett Miss Rost-Villefort gyilkosa, lenne egy megjegyzésem. − Hallgatom, Mr. Negroponte. − Miért ne lehetnének azok a fickók, akik a ballonokat eregetik fel? − A segélyszervezet emberei? − Ha azok. − Miért akarták volna megölni… Lacyt? − El akarnak kergetni bennünket innen. − Miért akarnának? − Ezt nem tudom pontosan. De esküdni mernék rá, hogy a ballonok az övéik. − Hm. És milyen célt szolgálnának?
− Feltehetıen katonai célokat. − Úgy érti, hogy álruhás katonák? − Például. Les Crocker megrázta a fejét. − Nem hinném. Ha amerikai katonák lennének, és el akarnának tüntetni bennünket innen, másképpen csinálnák. Egyszerően elkergetnének. Miért ölnének meg bárkit is? Ismét hallgatás következett. Les Crocker felemelte a fejét. − Ki talált rá… Lacyre? − Én − mondta komoran Lord Badminton. − És… hogyan? − Véletlenül. Sétáltam egyet, és amikor… ahhoz a helyhez értem, láttam, hogy foltok sötétlenek a homokon. − A homok alatt volt? − Csak részben. Egy vadállat rejthette el, miután… hm… miután… Ekkor viszont Steiner tartotta fel a kezét. − Uram… 308
− Mr. Steiner? − Mégiscsak beszélnie kellene a fickókkal. − Mr. Candell már megpróbálta. − Hátha önre jobban hallgatnak. − Ugyan miért? Nekem sem behízelgıbb a hangom, mint Mr. Candellé. − Sóhajtott, és Lord Badmintonra nézett. − Most… hol van? − Ideiglenesen eltemettük − morogta Lord Bad-minton. − Nem gondolják, hogy… − Kemény deszkából ácsoltattam a koporsót − nyugtatta meg Negroponte. − Nem férnek hozzá a vadállatok. − Köszönöm… uraim. Akkor hát… munkára fel! Mintha… mintha… mi sem történt volna. Gyorsan elfordult, és vissza sem fordult mindaddig, amíg valamennyien el nem hagyták a sátrát. Akkor aztán gyufát keresett, és gyertyát gyújtott Lacy fekete keretes fényképe elıtt.
77 Negroponte ismét csak elkapta Luckyt és behúzta a sátrába. − Még nem volt rá idım, uram, és módom sem, hiszen egyre csak… − Nyugalom, Lucky − csitította Negroponte. Nem akarok szemrehányást tenni neked. Pontosan tudom, mirıl van szó. Azt hiszem, ez gyorsan megváltozik, és hozzáférhetsz ahhoz, amiben megállapodtunk. Most azonban másról lenne szó. − Éspedig, uram? − Egy kis kirándulásról. Benne vagy? Lucky gyanakodva bámult Negropontéra. 309
− Konkrétan, uram? − Te nem félsz a magasban, mi? − Nem én − öntötte el a büszkeség Luckyt −, errıl már nem is egyszer meggyızıdhetett, uram. − Jól van − bólintott Negroponte. − Rövidesen teszel egy kis kirándulást. − Hova, Mr. Negroponte? − Kis túlzással a csillagok közé, fiam.
78 Lucky gyanakodva méregette a sárkányrepülıt. Jobb szerette, ha odafent − bármilyen magas legyen is az az odafent − a saját karjára és a lábára hagyatkozhat. Tudta, hogy azok nem hagyják cserben, amit nem mondhatott el egy sárkányrepülırıl. Valahogy bizonytalannak találta az egész szerkezetet. − Nem kicsi ez, Mr. Candell? − kérdezte, miközben megpróbálta leküzdeni a szorongását. − Mihez képest? − kérdezte Candell. − Egy Herkulesszállítógéphez képest valóban az. − Kicsit törékenynek is látom. − Te sem tőnsz óriásnak. Itt van minden cuccod?
− Itt az oldal táskámban. Nem kellene egy-egy ejtıernyıt is magunkkal vinnünk? − Gyerünk, foglald el a helyed. − Hát… maga tudja − sóhajtotta Lucky. − Nem bánja, ha egy darabig csukva tartom a szemem? − Csak le ne ragadjanak. Lucky úgy tett, ahogy mondta. Csak akkor nyitotta ki, amikor már odafent jártak a csillagok között. Akkor aztán nagyot kiáltott. 310
− Hát ez frankó, Mr. Candell! Kár, hogy éjszaka van. − Öt perc! − kiáltotta Candell a fülébe. − Még öt perc! Lucky bólintott, és felhúzta magára a talpakat. Nem volt könnyő, de azért megtalálta valahogy a lábát. A sárkány illegett-billegett. Lucky nem akart arra gondolni, hogy akár a darabjaira is széteshet. − Ahogy megbeszéltük! − kiáltotta ismét Candell. -Ha valami gubanc lenne, lefelé igyekezz! − És ha elkapnak? − Hivatkozz a genfi egyezményekre! − A francba! Néhány percnyi csend után Candell nagyot ordított. − Most! Lucky vett egy mély lélegzetet, aztán rálépett az alatta ringó felületre. Az egyik ballon tetejére.
79 Szerencséje volt, hogy felhúzta a tapadókorongokat, mert abban a pillanatban, ahogy egyedül maradt a ballon tetején, már csúszni is kezdett lefelé. Nekifeszítette a lábát a ballon oldalának. A korongok abban a pillanatban megfogták. Eddig oké! − gondolta Lucky. − Eddig minden oké! Akkor hát lássuk a medvét! Óvatosan kapaszkodva belekukucskált a szerszámos zsákjába. Itt kell lennie valahol a késemnek. Hopp, már itt is van! Isten nevében elıre! Megpróbálta belenyomni a kést a ballonba. Természetesen nem ment. Egész súlyával nyomta, mégsem ment. Lucky biztos volt benne, hogyha egy elefánt nyomná, sem menne sokra. 311
Ezután a fúró következett. Ráhelyezte a fúrót a ballon felületére, ráragasztotta, majd megpróbált belefúrni az anyagba. Két percnyi kísérletezés után rádöbbent, hogy ez sem megy. Sóhajtott, és úgy gondolta, hogy nekikezd a harmadik felvonásnak. Lehet, hogy ez lesz az utolsó. Lehet, hogy fél óra múlva már majd szakértıkkel konzultál odafent a mennyországban, akik elmagyarázzák neki, hogy mi a francot is cseszett el. Odaerısítette a kis bombát a ballonhoz, majd amikor meggyızıdött róla, hogy hozzátapadt, igyekezett átmászni a szomszédos ballonra. Nem lett volna Lucky, ha nem sikerül neki. Néhány perc múlva már amazon kucorgott. Egy kivételével sikerült valamennyi ballonra rászerelnie a kis szerkezetet. Amikor kész lett a munkával, szájába vette az ujját, és füttyentett. A sárkány tüstént melléje kanyarodott. − Egyet nem érek el közülük! − ordította maga fölé. Candell válaszát elnyelte az éjszaka. Csupán annyit látott, hogy a régész lefelé mutogat a csillagfényben. − A francba! − szitkozódott Lucky. − Átvert a csirkefogó! Azt ígérte, visszavisz, ehelyett itt hagy a pácban. De sebaj. Ha mázlim van, nem vesznek észre. Hirtelen lövéseket hallott, éles fénycsóva hasított az éjbe. Olyan hatalmas területet világított be, hogy biztos volt benne, felfedezték. Szorosan a ballon oldalához lapult. − Istenem add, hogy ne vegyenek észre! Egyetlen pillanatra megpillantotta Candellt és a sárkányát. A fényszóró pászmája éppen befogta. Lucky hallotta, hogy záporoznak rá a sorozatok. A francba is! Jó, hogy nem mentem vele. Elkezdett lefelé ereszkedni a ballon rögzítıkötelén. 312
80 Néhány másodperc alatt leért a homokra. Nem látott senkit a közelben, ezért úgy gondolta, jobb,
ha azonnal cselekszik. Aztán majd meglép a zőrzavarban. Majd összerogyott rémületében, amikor meghallotta a hangot. Mintha valaki a fülébe kiabált volna. Jézusom, hiszen ez a fickó itt bujkál mellettem! Óvatosan, nehogy a mozgása feltőnjön valakinek, leült a homokra, majd végigfeküdt rajta. Jézusom, csak rám ne lépjenek! − Eltaláltátok? − kiáltotta a hang. − Tracyt kérdezd. − Hol van Tracy? − A golyószórót kezeli. − Az a balfácán? Az csak a késhez ért. − Szerintem leszedte. − Biztos? − Nem hallom a sárkány hangját. − Megkeressük a fickót? − Felesleges. Kinyiffan magától is. − És ha nem? − Hol találod meg a sötétben? Ahhoz a csillagfény nem elég. Lucky azt hitte, felkelt a nap. A reflektorfényhez egy újabb fénypászma csatlakozott. − Foxy is dolgozik − hallotta az örömteli hangot. -Hé, Foxy, hogy megy a meló? − Inkább azt nézd meg, nem lóg-e a ballonokon valaki. − Én nem látok senkit. − Én sem. − Akkor mit akarhatott a fickó? − Csak bámulta. Nem tudja, hogy mi az. − Miért, te talán tudod? 313
− Engem nem is érdekel. Léptek surrantak a homokon, majd elhaltak a semmiben. Lucky várt egy kicsit, aztán felemelkedett és körülnézett. Nem látott senkit a közelben. Az egyik fénypászma kihunyt, majd néhány másodperc múlva a másik is követte. Már csak a hold és a csillagok világítottak felettük. Lucky megvakarta az állát. Merre is van a menekülés útja? Meghatározta az irányt, aztán összedörzsölte a tenyerét. − Akkor hát jöjjön a tőzijáték, barátaim. Egymás után többször is megnyomta a detonátor gombját. Akkora dördüléseket hallott a feje felett, mintha zivatar tört volna a környékre. Még villámok is cikáztak a fellángoló, majd gyorsan elhamvadó ballonok között. Két óra múlva ért a táborba. Candell a sátra elıtt várta, s amikor megpillantotta, hozzáugrott, és átölelte a vállát. − Csakhogy itt vagy, ember! Sikerült? − Naná − vigyorgott Lucky. − Amibe én belekezdek, az tuti, hogy sikerül. Késıbb, amikor már a sátrában volt, szégyellte, hogy olyan barátságos volt Candellel. Nem akart az lenni hozzá, és erre meg is volt minden oka.
81 Azon a bizonyos éjszakán, amikor Lacy meghalt, Lucky találkozott Candellel. Azon az éjszakán Luckyval az történt, ami csak igen ritkán szokott megtörténni vele − nem 314
tudott elaludni. Ezért arra gondolt, hogy jár egyet. Nos, ezen az éjszakán pillantotta meg Candellt. De elıtte még Lacy Rostot látta. A lány a tábor széle felé lépkedett, majd eltőnt a szeme elıl. Lucky biztos volt benne, hogy megszokott kövéhez megy, és elücsörög rajta egy kicsit. Már régebben kifigyelte, hogy a lány odajár, ha különösen szépek az éjszakák. Néha elıfordult, hogy Mr. Les Crocker is vele ment… ilyenkor Lucky hamar lelépett a környékrıl. Nem volt kukkoló típus, utált meglesni másokat. Ezen az éjszakán Lacy eltőnt a szeme elıl, ı pedig éppen vissza akart térni a sátrába, amikor
észrevette Candellt. Feldúlt arccal arrafelé futott, ahol Lacy üldögélt. Nem sokkal Candell feltőnése után felbukkant Lord Badminton is, és ı is arrafelé futott. Te jó ég, mi a francot futkosnak ezek, mint a hangyák? Várt egy kicsit, hátha még történik valami. Hát történt is. Elıbb Lord Badminton jött vissza véres kézzel, aztán Mr. Candell. Ezt aztán Lucky már nem tudta hova tenni. Mi a franctól lettek ezek véresek? Még a holdfényben is látja, hogy csak úgy vöröslik a kezük. Hogy a fenébe is van ez? Szóljon nekik vagy ne szóljon? Aztán úgy döntött, hogy nem szól. Egy volt sittes ne avatkozzon olyan dolgokba, amelyek nem tartoznak rá, mert rövidesen ismét a rács mögött találhatja magát. Csak akkor döbbent rá, hogy minek volt a szemtanúja, amikor kiderült, hogy Miss Lacyt meggyilkolták. De ki az ördög gyilkolhatta meg, és miért? Elhatározta, hogy elsı adandó alkalommal megkérdezi Mr. Candelltıl. De aztán valahogy mégsem kérdezte meg. Mi van akkor, ha olyasmibe üti az orrát, aminek súlyos következményei lesznek? Nem, inkább hallgat. Hallgatott, ám kegyetlenül fúrta az oldalát a dolog. Tegyük fel, hogy akkoriban, amikor még Miss Lacy olyan 315
vézna kislány volt, és ez a Candell is jóval fiatalabb, történt valami köztük, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Egy kis etyepetye, miegymás. Természetesen titokban tartották, hiszen abban a korban, amiben a kiscsaj járt, még nem szabadna bugyigumin aluli dolgokkal foglalkozni. Ha meg mégis megtörténik, kussolni kell róla. İk kussoltak is, aztán múltak az évek, és a szerelmesek elváltak egymástól. Mindegyik ment a maga útján. Csakhogy Mr. Candell nem tudott elfelejtkezni a kiscsaj-ról. Leveleket írogatott neki, miegymás, a kiscsaj viszont felnıtt, és többé már nem érdekelte Mr. Candell. Van ez így, errıl ı is tudna mesélni. Mr. Candell nem nyugodott bele, hogy elveszítse a kiscsajt, s amikor ismét találkoztak itt, Irakban, megpróbálta visszaédesgetni magához, mivel a kiscsaj akkor már ennek a Les Crockernek a nıje volt. Ez is megesik; ilyenrıl is tudna mesélni, ha akarna. A kiscsaj meg kiadta Mr. Candell útját, mondván, hogy ami elmúlt, elmúlt, ami régen volt, régen volt, földet rá, ı már új életet kezdett, mifene. A Candell gyerek erre annyira begızölt a visszautasítástól, hogy úgy gondolta, ha a kiscsaj nem lehet az övé, ne legyen másé se. Inkább elvágja a torkát, és annyi. Ezért aztán kileste, amint a kiscsaj egy este kiült a kedvenc homokkövére, hogy az éjszakát figyuzza, ott termett elıtte, és nekiszegezte a kérdést, hogy hogy s mint legyen a jövıben. Az még a kisebbik baj lett volna, hogy nekiszegezte a kérdést, a nagyobbik az volt, hogy a kését is nekiszegezte, majd amikor a kiscsaj azt mondta neki, hogy lapát, szépen, kedélyesen elvágta a torkát. Ettıl lett véres a keze. Ezután lelépett, majd jött Lord Badminton, és megtalálta a kiscsajt. Illetve nem találta meg, csak a nyomaira bukkant rá, a hulláját csak késıbb találta meg. Akkor viszont, hogy lehet az, hogy mégiscsak véres volt a keze? 316
Lucky töprengett még egy kicsit, aztán megvonta a vállát. Elvégre nem Sherlock Holmes ı, hogy kinyomozza, mi történt, és különben is ez a Candell kifejezetten szimpatikus neki, kedves fickó − úgy látszik, a kedves fickók kezében is megszalad idınként a kés. Lehet, hogy el kellett volna intéznie odafent a dolgot? Akkor könnyen megtehette volna. Ledekkol a ballon tetején, Candellt meg megküldi néhány jól eltalált rúgással. Az ítéletet végrehajtották, ámen. Igen ám, de mi van akkor, ha Candell mégiscsak ártatlan? He? Lucky morgott, majd úgy döntött, hogy jobb, ha azzal foglalkozik, ami rá tartozik. De azért ezt a Candell gyereket − ha mégis ı a gyilkos, csak le kellett volna löknie a magasból. Valahogy könnyebb lenne tıle a lelke.
82 Joe Mallamier az arcát mosta, amikor Booboo bejött hozzá. − Bejöhetek, Joe? − Gyere, Booboo. Booboo bejött, és lecsüccsent egy székre. − Mondani akarok valamit, Joe. − Ki vele! − dörmögte Joe. Ismerte az embereit, tudta, hogy mit akarnak tıle. Azt is tudta, hogy Booboo a követük; ık küldték, hogy dumálja meg vele a dolgot. Hát akkor dumáljuk meg! − Mi az ábra, Booboo? − kérdezte megtörölgetve az arcát. − A fiúk kicsit kivannak, Joe.
− Kivannak? Mitıl? − Hát attól, ami az éjszaka volt, Joe! 317
− Mi volt az éjszaka? − Tudod te azt, Joe. − Felrobbant két-három ballon? Hát aztán? − A fiúk szerint azok nagyon fífikásak, Joe. − Kik azok az azok? − A piramisépítık, Joe. A fiúk szerint le kellene lépnünk innen. Azok most rohadtul berágtak ránk. Legközelebb igazi repülıgépeket küldenek ide. Akkor aztán szarrá bombáznak bennünket. − Szóval? − A fiúk inkább hazamennének. Joe Mallamier szeme nevetett, ahogy a verejtékben fürdı Booboot nézte. − Te is, Booboo? − Az az igazság, Joe, hogy nekem is tele van az izém ezzel az országgal − nyögte Booboo. − Ennyi homokot még életemben nem láttam, és a skorpiók is lyukasra szurkálnak. Lassan már elfogy az ellenszérumunk, vagy micsoda. Le kéne innen lépnünk, Joe. Joe bólintott. − Tényleg le kellene. A másik szeme kikerekedett az örömtıl. − Akkor hát mire várunk még, Joe? Ebben a pillanatban Tracy dugta be a fejét a sátorba. − Itt van az arab hapsi, Joe. Joe Booboora pislantott. − Rá vártunk, Booboo.
83 Az arab nem jött be a sátorba, inkább kint maradt. Joe nem tudta, hogy óvatosságból nem jön-e be, vagy mert 318
nem óhajt belépni egy hitetlen lakóhelyére. Odakint ült a homokon, amikor Joe kiment hozzá. − Szalám alejkum − mondta Joe. − Alejkum szalám. Joe is leült vele szemben. Szeme sarkából látta, hogy a többiek mind köréjük győlnek. − Látom, nehéz éjszakátok volt − mondta az arab. Joe Mallamier mintha kárörvendı hangsúlyt fedezett volna fel a hangjában. − Nehéz − bólintott. − Sárkányrepülıvel jöttek ide. − Kicsoda? − Két fickó. A Candell nevő régész és egy kis csibész. Bizonyos Lucky. − Ha megöltük volna Candellt, nem jött volna ide -mondta szemrehányón Joe. − İ nem akarja. İ tudja, mit csinál. − Néha nem vagyok biztos benne. − Pedig biztos lehetsz. Azt üzente, hogy lássatok munkához. Joe a többiekre pislantott. − Ez mit jelent? − A maradék ballonokat is ki kell helyeznetek. − Az összesét? − Mind a tízet. − És ha felrobbantják ıket? − Nem fogják. − Biztos vagy benne? Az arab szó nélkül széttárta a karját. Joe bólintott. − És fel kell építenetek az épületeket. A faépületeket is. − Pontosan hol? − A ballonok mellett. Valamennyit. − Nehéz munka.
319
− Ezért vagytok itt. Joe mélyen az arab szemébe nézett. Csak ı vette észre, hogy a férfi szemöldöke kicsit feljebb húzódik. − És vigyázzatok − mondta az arab. Felemelte a mutatóujját, és a többiek felé intett. − Ne menjetek messze a táborotoktól. Errefelé kóborolnak a hajnal oroszlánjai. Joe megdörzsölte az orra hegyét. − Kik? − A hajnal oroszlánjai. Sosem hallottál még róluk? − Nem én. Joe Mallamier érezte, hogy megáll körülöttük a levegı. − A hajnal oroszlánjai valaha az iszlám engedelmes hívei voltak, de aztán jött egy sejk, a nevét nem ejtem ki, mert összepiszkolja a számat, szóval, választottak egy sejket, egy elöljárót, aki fittyet hányva szent törvényeinkre, új törvényt hozott. Ez úgy hangzik, hogy minden közéjük tartozó férfinak évente néhány hajnalon meg kell ölnie az elsı idegent, akit megpillant. Még a saját élete árán is. − A francba! − szitkozódott Joe. − Miért meséled ezt nekünk? Az arab megsimogatta a szakállát. − Merthogy erre járnak. Az amerikaiak elıl menekültek el. Persze menekülhettek volna mások elıl is, hiszen a síiták, a szunniták és a kurdok egyaránt az ellenségeik. És persze a keresztények is. Valahol errefelé vertek tábort. − És? − Csak azt mondom, hogy ne kószáljatok el messzire. Majd ha teljesítettétek, amit ı elvár tıletek, kivisz benneteket innen. Ha elkóboroltok, magatokra vessetek. Elvágják a torkotokat, és megnyúznak. Joe nyelt egyet. − Megnyúznak? 320
− Ezek meg, hogy dögöljenek meg valamennyien. Aztán kitömnek, és kiszárítanak a napon. Hát így valahogy. Joe szomorúan csóválta meg a fejét. − Pedig az embereimnek mehetnékjük van. Neki akarnak vágni a sivatagnak. Elegük van a homokból, és abból, hogy nincsenek lányok a közelben. Az arab szomorú bólogatásba fogott. − Értem én, hogyne érteném. Csak vigyázzanak! Azok a fickók úgy elrejtıznek a sivatagban, hogy még a legóvatosabb állat, a róka sem érzékeli a jelenlétüket. Állítólag bebújnak a homok alá és várnak. Ha kell, napokig is várnak. Nem esznek, nem isznak, csak várnak. Aztán ha valaki arra téved… nyissz! − Pedig az én embereimnek nagy a mehetnékjük. Az arab újra széttárta a karját. − Allah adjon nekik békét és nyugalmat. Tracy szólalt meg elıször. − Az még… nem is olyan biztos, Joe. − Micsoda? − emelte fel a fejét Mallamier. − Hát hogy… el akarnánk menni. − Booboo mintha azt mondta volna. − Tudod, Joe, hogy Booboonak sokat jár a szája. Akkor is nyitogatja a pofáját, ha nem kellene. Mallamier végigjártatta a szemét a csapatán. − És ti, fiúk? A fiúk lehajtották a fejüket, és hallgattak. Majd végül Booboo szólalt meg. − Maradunk, Joe. És felfújjuk a ballonokat. − A házakat pedig felépítjük − csatlakozott hozzá Foxy. Joe felállt és bólintott. − Lássatok neki. Nekiláttak. 321
84 Les Crocker lemondóan legyintett, amikor Candell beszámolt neki az éjszakai kalandról. − Ezzel, azt hiszem, el is intézett bennünket, Ross. Nem volt felháborodott a hangja, mérges
sem volt, inkább szomorú. − Elintéztem magunkat? Hogyhogy? − kérdezte meghökkenve Candell. − Ha azok katonák, nem hagyják annyiban. − És ha nem azok? − Bárkik legyenek is, nekünk esnek. Újabban egyre biztosabb vagyok benne, hogy katonák. Azóta már jelentették a központjuknak az éjszakai támadást. Ebbıl pedig az következik, hogy ha a parancsnokság úgy dönt, rövidesen szarrá bombáznak bennünket. Vagy ideküldenek egy rakétát. − Mikor? − Bármikor. Az elıl pedig nincs menekvés. Kérem, Ross, miért nem szólt nekem, mielıtt erre a kétes kalandra vállalkozott? Lehet, hogy ezzel be is tett a zikku-ratoknak. Pedig még három nap, és készen lesz mind a kettı. − Gondolja, hogy ıket is megbombáznák? − Ismeri ön a katonákat, Ross? − Nemigen. − Akkor elárulom magának, hogy a katona számára nincs tábor, nincs templom, nincs zikkurat, érti? − Akkor mi van, Ben? Les Crocker felemelte a mutatóujját. − Célpont. Semmi más, csak célpont. És ez a célpont jelen esetben mi vagyunk. − Nem próbálna meg kapcsolatba lépni velük? Les Crocker megcsóválta a fejét. 322
− Ez itt hadmőveleti terület, Ross. Itt más törvények uralkodnak. Itt még a washingtoni barátaim is tehetetlenek. − Akkor… mit csináljunk? Les Crocker megvonta a vállát. − Várjunk. És imádkozzunk. Ez a kettı, amit tehetünk.
85 Akárki is adta ki a parancsokat, nem tarthatta fontosnak a tábor bombázását, mert sem rakéták, sem repülıgépek nem érkeztek. Candell ezt úgy értelmezte, hogy nyitott a légtér, ezért délután ismét felrepült a sárkánnyal. Amint megpillantotta a zikkuratokat, majdhogynem eleresztette a kormányt gyönyörőségében. A két zikkurat úgy állt tisztes távolságban egymástól, mintha egy hatalmas kapu két piramis formájú oszlopa lenne. Mintha a közöttük húzódó homokos sáv egy másik dimenzióba vezetett volna. − Csillagkapu! − rikkantott fel önkéntelenül is. − Mint a csillagkapu! Ezen aztán rövid ideig el is mélázott. Mi van akkor, ha a két piramis ténylegesen csillagkapuként mőködik? Mint a filmsorozatban. A manituk nem ebben a világban élnek, hanem egy másikban, s csillagkapukon és féregjáratokon át néha átruccannak ide az univerzum más részeibıl. Ki tudja? Egy azonban kétségtelen: valamiért nagyon kell nekik a két zikkurat. Ezután a segélyszervezeti munkások felé vette az irányt. De mielıtt még hozzájuk indult volna, visszapillantott a zikkuratokra. Istenem, de gyönyörőek! Mintha 323
nem is emberkéz alkotta volna ıket. Pedig az alkotta. Sok-sok ember keze. Hat hónap kellett hozzá. Lenézett, és újra jól meg kellett kapaszkodnia. Ez meg mi a fene?! Ismét itt vannak a ballonok. Még több, és még hatalmasabbak, mint az éjszaka. Hát azok ott? Faházak, vagy mi a szösz. Most ácsolják ıket. Mi a csodát akarnak ezek velük? Valóban katonák lennének? Óvatosan körözött felettük, s különösebben meg sem lepıdött, amikor ismét fütyülni kezdtek körülötte a golyók. Behúzta a nyakát, aztán igyekezett kereket oldani. Ha mázlija van, nem találják el. Mázlija volt.
86 Les Crocker tenyerébe hajtott fejjel ücsörgött, amikor Candell benyitott hozzá. − Bejöhetek, Ben?
− Jöjjön, Ross. Candell belépett a sátorba, és csípıre tette a kezét. − Odafent voltam, Ben. Les Crocker meghökkenve nézett rá. − Hol odafent? − Hát a levegıben. Les Crocker lassan felemelkedett a sámliról, amelyen eddig ült. − A levegı… ben? − Újra felszálltam, és körülnéztem egy kicsit. Les Crocker elsápadt a méregtıl. − Maga képes volt… és felszállt? − Arra való a sárkány, nem? Les Crocker megpróbálta visszafojtani a haragját. 324
− Mondja, miért csinálja? − Szeretek repkedni. Les Crocker sóhajtott, aztán Candellhez lépett. Can-dell erıs ütést érzett az állán, majd padlót fogott. Igaz, a padlót ezúttal egy kézi csomózású szınyeg helyettesítette, de azért megütötte az oldalát, ahogy elesett. Nem veszítette el az eszméletét, így pontosan tudta, mi történik vele. Les Crockertıl kapott egy maflást; most pedig a szınyegén heverészik. Teljes egészében akkor tért csak magához, amikor Les Crocker lehajolt hozzá, és a ruháját kezdte porolgatni. − Bocsásson meg, Ross − mentegetıdzött remegı hangon. − Nincsenek rendben az idegeim. − Nem tesz semmit, Ben − nyugtatta meg Candell. -Nincs semmi baj. Les Crocker visszaült a sámlijára. − Nem szoktam elveszíteni a fejem − lihegte. − Egyszerően nem értem… azok után, ami történt, miért ment a közelükbe? − Kíváncsi voltam rá, mi történik ott. − És mi történik? − Újabb ballonokat eresztettek fel. Les Crocker úgy meghökkent, hogy ismét felugrani készült. − Tessék?! − Tíz ballont eresztettek fel. És faházakat ácsolnak. Úgy látszik, mintha hosszabb idıre le akarnának telepedni. Les Crocker megrázta a fejét. − Katonák. Most már biztos, hogy katonák. Észrevették magát? − Észre − bólintott rövid habozás után Candell. − Le is akartak puffantani. Szerencsére elkerültek a golyók. − Tudja, mit jelent ez, Ross? − kérdezte Les Crocker. − Hogy minden pillanatban eltörölhet bennünket egy 325
rakéta a föld színérıl. És a zikkuratjaimat is. Isten kezében vagyunk, Ross. Ha ott voltak, biztos helyen voltak. Továbbra sem érkezett sem bomba, sem rakéta. Már csak az utolsó kövek hiányoztak a két zikkuratból.
87 Ezen az estén Tracy találkozott Loftonnal. Ez még nem lett volna olyan nagy baj, ha Lofton élt volna. De Lofton már nem élt. Loftont Joe saját kezőleg nyírta ki, amikor az arabok panaszt tettek nála. Tracy elıször azt hitte, rosszul lát, de hamarosan bebizonyosodott, hogy Lofton az. Nagy, kerek feje és bikanyaka miatt el sem lehetett volna téveszteni. Tracy meghökkent, amikor megpillantotta. Merthogy Loftonnak megvolt ugyan a kerek feje és a bikanyaka is, de milyen állapotban, te jóságos isten! Mintha abban az anatómia atlaszban pillantotta volna meg, amelybe gyerekkorában szeretett bizonyos képek miatt belelapozgatni. Benne látott nyúzott emberi testrészeket. Hát éppen egy ilyen ábrához hasonlított Lofton feje és nyaka.
Lofton csak állt vele szemben, és zümmögött. Zümmögött, mint a méhek. Tracynek fogalma sem volt róla, honnan került ilyen hirtelen elé. Még el sem kezdett pisilni, máris ott állt elıtte. Tracy nagyot ordított, amikor már annyira magához tért, hogy legalább ordítani tudott. Zombi! Egy zombi! Loftonból zombi lett! És valóban. Lofton fél fejérıl hiányzott a bır. Lofton valóban zombi lett. 326
Megfordult, és futni próbált. Lábai azonban nem engedelmeskedtek az akaratának. Mint amikor álmában próbál menekülni a zsaruk elıl. Lofton odalépegetett, vagy inkább odasuhant hozzá, és megfogta a kezét. Tracy érezte, hogy Lofton keze olyan hideg, amilyen hideget talán még életében nem érzett. Még akkor sem, amikor azt a bizonyos munkát végezték Izlandon. Hát ott aztán majd belefagyott a lélek, az biztos. Hiába magyarázták neki korábban, hogy nem kell tartania a hidegtıl, arrafelé folyik a Golf-áramlat, vagy mi a szösz, ı mégis majd megfagyott. Golf-áramlat ide vagy oda, olyan hideg volt, hogy megdermedt az arcán a bır. De még ott sem érzett olyan hideget, mint amikor Lofton megfogta a kezét. Bár halottakkal nem szokás társalogni, mégis megpróbált szóba elegyedni Loftonnal. Hátha Lofton felismeri, és nem harapja meg. Elvégre mindig jóban voltak. Igaz, hogy Lofton kiszámíthatatlan pasas volt, de azért mégis haver. A haverokkal pedig kesztyős kézzel kell bánni. Hát Lofton nem bánt vele kesztyős kézzel, az biztos! Nem válaszolt az semmit, csak nézett rá kerek, kifejezéstelen szemekkel. És a formája, Jézusom! Hiszen Lofton nem is igazi ember! De még zombinak sem zombi! Mi a fene itt elıtte ez a kocsonya? Azt még jól látta, hogy Lofton forogni kezd elıtte, majd zombiból angyallá változott. Elıbb valami furcsa nıtt a vállai közé, ami fej is lehetett, de mégsem volt az, majd mintha szárnyak nıttek volna a karjai helyén. Jóságos isten, hiszen ez egy angyal! Lofton angyallá változott! Tracynek az utolsó, ami átfutott az agyán, lekicsinylı kritika volt a mennyországot illetıen: elvégre milyen hely lehet az, ahol még a Lofton-félékbıl is angyalok lesznek. Ez esetben neki nincs félnivalója a túlvilágtól. Kegyetlen 327
hideget érzett: a gondolatok kiröppentek a fejébıl, és fagyott madarakként a homokra hullottak. És nem is olvadtak fel soha többé.
88 Foxy talált rá Tracyre. Utolsó ellenırzését végezte az állványok elıtt, amikor Tracyre esett a pillantása. Tracy két állvány között állt, és valahova a messzeségbe bámult, mintha felfedezett volna valamit. − Mit látsz, Tracy? − kérdezte tıle barátságosan. Tracy azonban nem válaszolt. Sem barátságosan, sem barátságtalanul. Tracy sehogysem válaszolt. Csak nézte azt a valamit mozdulatlanul. − Hé! Kérdeztem valamit. Tracy még erre sem válaszolt. Ez aztán kicsit fel is dühítette Foxyt. Utálta, ha kérdez valakitıl valamit, az meg nem válaszol rá. A nevelıapja volt ilyen kuka. Naphosszat elvolt úgy, hogy egyetlen kumma szót sem szólt hozzá. Csak ült a szobájában, és vakerált valamit. Nevelıapja mindig vakerált valamit; kulcsokat reszelt, meg hasonló. Foxy csak késıbb tudta meg, hogy nevelıapja igazi nagymenı volt a szakmájában. Úgy értett a zárakhoz és a kulcsokhoz, mint soha senki még a földön. Ez is lett aztán a veszte. Valakinek készített egy kulcsot, az meg eldumálta, kitıl kapta, amikor a zsaruk udvariasan − néhány pofon kíséretében − feltettek neki egypár kérdést. Nevelıapja sittre került, ahonnan nem is jött ki soha többé. Egy börtönlázadásban vágták el a nyakát. Mexikóban, ahol minden napra esik legalább egy börtönlázadás, és minden lázadásra tíz elvágott nyak. 328
Szóval, Foxy utálta, ha nem válaszolnak a kérdésére. Márpedig Tracy nem válaszolt. Csak állt, és azt a kicseszett micsodát bámulta a sivatagban. Talán még ennél is jobban dühítette, hogy ı meg nem lát semmit. Hiába is bámul, nem látja. Akkor meg hogy a francba látja Tracy? − Szólj már valamit, te köcsög! Tracy nem szólt. Tracy csak nézett.
Foxy ekkor vette csak észre, hogy Tracynek olyan üvegesek a szemei, mintha karácsonyfadíszre cserélte volna az igaziakat. Te jó ég, ez befüvezett vagy mi! Foxy erre kicsit ideges lett. Nem kedvelte a narkóso-kat. A narkósok kiszámíthatatlanok. Haverok, ha fel vannak töltve, de ha kimegy belılük az anyag hatása, kiszámíthatatlanokká válnak. Képesek hátulról beléd vágni egy kést, hogy megnézhessék a pénztárcádat, hátha lapul benne néhány cent. A narkósok veszélyesek. Csakhogy tudomása szerint Tracy nem igazi narkós. Néha füvezik, de hát ki nem füvezik? A főtıl nem lehet megbolondulni. Azt sem értette, hol szerezhette Tracy a narkót. Indulás elıtt megmondták nekik, hogy akinél egy porszemet is találnak, annak vége. Sittre kerül, és ott cirka három napja marad, hogy gondolatban elbúcsúzzék a szeretteitıl. Az egész akciót veszélyeztette volna, ha valaki narkózik. Akkor meg, hogy a fészkes francba narkózhatott be Tracy? Elfogta az indulat. A francba Tracy vei! Hogy végezzék el a munkát, ha ilyen megbízhatatlan állatok vannak köztük? Indulatosan megrántotta Tracy kezét, miközben dühösen ráordított. − Mi történt veled, Tracy? Nem megmondták… Kiáltozás közben jól megrázta Tracy vállát. Majd hanyatt esett rémületében, amikor Tracy válla megreccsent, 329
mintha eltörött volna a csontja. Utána kellett kapnia, nehogy a letörött kar a homokra essen. Mire felocsúdott, Tracy karja − az egész karja! − levált a válláról, és a kezében maradt. Foxy csak állt bénán, szélütötten, mint Tracy, és a fickóra bámult. Tracy nem ordított, nem nézett rá; egyáltalán nem látszott rajta, hogy fájna neki, amiért elveszítette a karját. És vért sem látott. A seb, amely Tracy vállán látszott, nem vérzett. Mintha egy kirakati próbababa karját szakították volna le. Foxy ekkor hatalmasat ordított. Meglendítette a karját, és elhajította Tracy ét. Pechjére rossz helyre. A leszakadt kar Tracy jobb lábának vágódott. Ismét a reccsenés, amely ezúttal fémes pendüléssel elegyedett. Foxy látta, ahogy leválik Tracy lába szára, és végigdıl a homokon. Tracy megbillent, mintha el akarna esni, de fél lábon is állva maradt. Foxy érezte, hogy jeges hideg forog körülötte. Szellemek! − zihált benne a félelem. − Dzsinnek, vagy mi a szarok. Itt vannak körülöttünk… Itt vannak körülöttünk! Futott, ahogy a lába bírta, s egyfolytában ordított. Még akkor is ordított, amikor Dede gáncsot vetett neki. Késıbb érezte, hogy valaki beleszúr valamit, akkor aztán nagy-nagy nyugalom hullott rá. Utolsó gondolata az volt, hogy valószínőleg ez a halál.
89 Foxy a sátrában hánykolódott, miközben a többiek Tracy homokra hullott darabjai körül toporogtak. Már a felsıteste is a homokon hevert; úgy dılt el, mintha fejbe lıtték volna, amikor Joe icipicit hozzáért. 330
− Ez… meghalt − morogta Booboo. − Mi a franc történt vele, Joe? − Megfagyott − mondta Dede. − Már láttam ilyet. − Hol láttál? − Alaszkában. Láttam megfagyott fickókat. Az egyik pisilés közben fagyott meg. Kezében szorongatta a… − Eszednél vagy? − Már hogyne lennék. − Akkor tudod, hogy ez itt nem Alaszka. Tudod vagy nem tudod? Szerinted, amilyen rohadt meleg itt van, ez Alaszka? − Nem Alaszka − mondta engedékenyen Dede. − Akkor meg mirıl fecsegsz? − Joe, mondhatok valamit? − Mondjál Booboo − biztatta Joe. − Ezt… azok csinálták! − Kik? − Tudod jól. A földönkívüliek. Fogd csak meg Tracy lábát. Hideg, mint a jég. Itt meg forró minden. Ez nem normális dolog, Joe! Biztos, hogy nem ölnek meg bennünket? − Van rá esélyünk.
− És Tracy? − Olyat csinálhatott, amiért megdühödtek rá. − Honnan tudhatjuk, Joe, hogy mi az, amitıl megdühödnek? − Te csak tedd a dolgod. Még egy-két nap, és otthon vagyunk. Elkapjuk ıket, és akkor mindennek vége lesz. − Mi legyen Tracyvel? − Hagyjuk itt. Mit kezdenénk vele? Tracy egyedül maradt a homokon. Fagyott teste csak órák múlva kezdett felengedni. 331
90 Este volt, amikor Lucky besétált Negroponte sátrába. Negroponte az ágyán heverészett. Ahogy Lucky felbukkant, felkönyökölt, és várakozón nézett rá. Lucky vigyorgott, és megcsóválta a fejét. − Nagy franc maga, fınök. − Én? Miért? − hökkent meg Negroponte. − Mert tudta, hol kell keresgélni. Negroponte villámgyorsan felült az ágyon. − Na, mire mentél? − Jó orra volt, Mr. Negroponte. − Halljam, mi újság! Lucky ekkor hosszas magyarázatba fogott. Magyarázatában szó volt betörésrıl, számítógéprıl, és a számítógép kódjainak feltörésérıl is. Aztán szó volt még bizonyos közgazdasági és pénzügyi ismeretekrıl. Valameny-nyi Lucky szájából hangzott el. Negroponte csak ámult-bámult, és egyre nagyobb csodálattal nézett Luckyra. − Honnan a fenébıl tudod te mindezt? Lucky megvonta a vállát. − Amikor egyszer leestem a trapézról, azt hitték, örökre megnyomorodtam, és beírattak egy könyvelıi tanfolyamra. Ott állítólag olyan kiváló eredményt értem el -pedig rá sem bagóztam az egészre −, hogy egy felsıfokú micsodára is beírattak. Három évig tanfolyamról tanfolyamra jártam, és ha nem vigyázok, ma már én lennék a legnagyobb bank elnöke. − Miért, az baj lenne? − Persze hogy az. Ülni naphosszat egy íróasztal mellett, amikor én a magasban szeretek mászkálni? Amikor Lucky befejezte a fejtágítót, Negroponte elfelejtette becsukni a száját. Lucky meg csak ült közönyö332
sen, mint aki már rég elfelejtette az egészet. − Most mi a teendım, fınök? − kérdezte végül. − Egyelıre fogd be a szádat, annyi. Lucky vigyorgott. Imádta, ha nincs egyéb dolga, mint befogni a száját.
91 Úgy tervezték, hogy másnap egy kis ünnepséget tartanak, ahol Les Crocker megemlékezik majd az építkezés történetérıl, és mindenkinek megköszöni a munkáját. Minden építkezésen így történt volna. Ez az építkezés azonban különbözött minden egyéb építkezéstıl. İk ugyanis nem embereknek építkeztek. Vagy nem csak azoknak. A segélymunkások táborában ezalatt igazán komolyra fordultak a dolgok. Éjféltájban Foxy arra ébredt, hogy valaki lefelé húzza róla a takarót. Visszarántotta, mert félálomban azt hitte, hogy otthon fekszik, és valamelyik csaja szórakozik vele. Megpróbálta visszahúzni, de nem ment. Hirtelen kiröppent az álom a szemébıl, és a másik ágyon szundikáló Dedére kiáltott. − Te szórakozol velem, hé?! Dede ágyára pislogott, de nem látta rajta Dedét. Takarója a szınyegen hevert, mintha róla is lerántotta volna valaki. − Dede! − ordított egy nagyot. − Hol vagy, Dede? Aztán megpillantotta. Dede megvolt, és éppen a sátor közepén tartózkodott. Csakhogy nem a szınyegen állt vagy feküdt, vagy micsoda, hanem a levegıben lebegett. Méghozzá fejjel lefelé. Úgy lebegett a sátor közepén, mint egy ember formájú csillár.
333
Foxy nem kiáltott többé Dedére. Igyekezett amilyen gyorsan csak lehet, kiiszkolni a sátorból. Már az ajtónál járt, amikor valaki kihúzta a lába alól a talajt. Mire felocsúdott, valahogy furcsán látta a sátor belsejét. Ekkor jött rá, hogy ı is a levegıben lebeg, méghozzá fejjel lefelé. Ekkor már lett volna kedve ordítani, csakhogy nem tudott. Érezte, hogy hozzácsapódik valami; Dede vágta oldalba, de rendesen. Majd ı repült neki Dedének. − Úristen! − suhant át a fején. − Itt fogunk meghalni mind a ketten! Hirtelen egy angyalt pillantott meg a levegıben. Jézusom, de hát miféle angyal ez?! Olyan rémségesen rémes volt a feje, ha egyáltalán az volt, amit fejnek gondolt, mint a démonoké. Azoké a démonoké, akiket különbözı ázsiai országokban a bazárokban látott. Szárnyai is voltak, kezei is; hosszú ujjakkal, hosszú körmökkel. A démon kocsonyás szemét a szemébe fúrta, majd bıgni kezdett. Foxynak fogalma sem volt róla, hogy az ordítását ı hallja egyedül, senki más. Még egyszer hozzácsapódott Dede teste, aztán már nem érzett semmit.
92 Booboo arra ébredt, hogy pokoli vihar rázza a sátrát. Felült az ágyán, majd villámgyorsan eltőnt alatta. Lerántotta az árokról a furnérlemezfedıt, belefeküdt, majd visszahúzta a fedıt a helyére. Ha szerencséje van, megússza élve. Odafent, a föld színén elszabadult a pokol. Booboo hálát rebegett Joe-nak, amiért elırelátóan gondoskodott 334
róla. İ figyelmeztette ugyanis a jövendı veszélyre. Ugyanakkor azt is tudomására hozta, hogyan védekezhet ellene. Ásson az ágya alá árkot, és ha gáz lenne, feküdjön bele. Meg ne moccanjon mindaddig, amíg meg nem nyugszanak odafent a kedélyek. Booboo nem tudhatta, hogy Joe-nak esze ágában sem volt figyelmeztetni a többieket. Éppen ellenkezıleg: mintha kisebbíteni igyekezett volna az ıket fenyegetı veszély nagyságát. Azt sem tudhatta, hogy Joe-nak még szüksége lesz rá, jobban, mint a többiek közül bárkire. Booboo ugyanis értett valamihez, amihez a többiek nem. Booboo egyelıre az árokban feküdt, és az életéért reszketett. Csak órákkal az elsı szélrohamok támadása után mert kimászni a fedezékébıl. Amit látott, ıszintén megdöbbentette. Amikor eltolta a fedlapot, és kimászott az árokból, a csillagos eget találta maga felett. A hold éppen akkor kelt fel, nappali fénynyel világítva meg a környéket. Booboo néhány pillanatig arra gondolt, hogy a szél felkapta, és amíg félig öntudatlan állapotban volt, elrepítette valahová a táboron kívülre, és lehajította a homokra. Merthogy nem látott sátrat maga körül. Látott viszont ládadarabokat, ruhacafatokat, és számos egyebet, ami korábban a táborhoz tartozott. Egyetlen sátor árválkodott csak félig összedılve, messze, több száz méternyire. Néhány perc múlva döbbent rá, hogy a sátormaradványok korábban Foxy és Dede sátrának a részei voltak. Hirtelen emberi alakot pillantott meg felé botladozni. Ráfogta volna a stukkerját, ha nem hagyta volna el valahol. Olyan fegyvertelen volt, mintha rátört volna az általános és teljes leszerelés. − Booboo! − hallott egy ismerıs hangot. − Hol vagy, Booboo? 335
Booboo csendben lapított, majd amikor meggyızıdött róla, hogy valóban Joe keresi, feltérdelt, és a közeledıre kiáltott. − Itt vagyok, Joe! Joe odalépegetett hozzá, és gyanakodva végignézett rajta. − Hogy vagy, Booboo? − Azt hiszem… jól − rebegte Booboo. − Meghúztam magam a gödörben. − Jól tetted. A többiek? − Ott a sátruk… maradéka, Joe. Joe biccentet. − Gyerünk! Nézzük meg! Megnézték. Booboo késıbb arra gondolt, hogy talán mégsem kellett volna megnéznie. Annak ellenére sem, hogy nem volt ı kényes fiú, kevés olyat tudtak volna mutatni neki, ami megrendítette
volna. Az, amit a sátorban látott, mégis idegesítıen hatott rá. Olyannyira, hogy még a gyomrát is megfeküdte. Rá is szorította a kezét, és megpróbált szabályosan lélegezni. Booboo még sohasem látott ember nagyságú hamburgert. Hát most láthatott. Méghozzá nem is egyet, hanem kettıt. Nem is tudta volna megmondani, micsodák, ha a darált hús közé ragadva meg nem pillantja Dede alsónadrágját. − Jézusom, Joe… ez szörnyő. Joe benézett a sátordarabok közé, aztán már fordult is vissza. − Ez az − mondta röviden. − İk… csinálták? − Ki más? − Lelépünk, Joe? − Hát persze − biccentet Mallamier. − Csak elıbb megcsináljuk, amiért idejöttünk. 336
− És mi lenne az… Joe? Joe Mallamier a markába köpött. − Elkapjuk ıket, Booboo! El a rohadékokat!
93 Reggel megjött az arab. Éppen akkor érkezett, amikor Joe és Booboo egy sebtében összetákolt tőz mellett ücsörögtek, és teát fıztek maguknak. Tapasztalt szeme azonnal észrevette a pusztítást. Biccentett, majd leborult a homokra, és imádkozott. Amikor felemelte a fejét, a másik kettı már megitta a teáját, és ıt bámulták. Felállt, leporolta a ruháját, és odaballagott hozzájuk. − Látom, itt jártak az éjszaka − mondta, nem sokat bajlódva a köszönéssel. − Szerencsétek volt, hogy megúsztatok. Joe nem felelt. Komor volt, mintha egeret vagy skorpiót talált volna a teájában. − Mi van a ballonokkal? − kérdezte az arab. Felesleges volt kérdeznie, hiszen ı maga is látta ıket. Az éjszakai vihar ellenére valamennyi sértetlennek tőnt. − Még megvannak − mondta Joe. − És a faházak?í” − Azok is. − Akkor csak titeket próbálgattak. Várnak egy napot, azt hiszem. Aztán a ballonok és a faházak következnek. − Mikor? − kérdezte Joe. − Talán már holnap. Lehet, hogy nem éjszaka jönnek, hanem nappal. Talán meg sem tudják különböztetni a kettıt egymástól. Azt kérdezi, minden rendben van-e? − Rendben − mondta Joe. − A lézerágyúkat használjátok csak. És a hálóvetıt. 337
− Azikkuratok? − Csaknem készek. Ti is készüljetek fel. − Ésı? − Itt lesz, ha kell. Minden a terv szerint halad. − A lány után egy fickót is meg kellett volna ölnünk. Egy régészt. Vele mi lesz? − Feledkezzetek meg róla. Már nem érdekes. Ne lepıdjetek meg semmin. − Ezt hogy érted? − 0 üzeni. Ha bármi furcsát láttok vagy tapasztaltok, a szemetek se rebbenjen. És fıleg: ne ismerjétek fel ıt, amíg ö nem akarja. Majd ı megteszi a megfelelı lépéseket, oké? − Rendben − bólintott kissé idegesen Mallamier. -Bár attól tartok, nem értek mindent. Az arab gıgösen nézett rá. − Nem is a te dolgod, hogy mindent megérts. Az a lényeg, hogy tartsd be az utasításokat. És ha olyasmit tapasztalsz, ami felnyomja a vérnyomásodat, szívj el egy jointot. − Nem élek narkóval − mondta hidegen Joe, aki kezdte belátni, hogy ö és az arab aligha lesznek igazi jó barátok. − A többiek? − kérdezte búcsúzóul körbepillantva az arab.
− Odavesztek − mondta Joe. − Eszerint már odalent vannak − morogta az arab. -A gyehennában. − Az mi? − kérdezte sötét arccal Booboo. − Ti pokolnak hívjátok. Joe érezte, hogy felmegy benne a pumpa. − Honnan tudod, te szakállas, hogy nem a mennyországbajutottak? − fakadt ki dühösen. Az arab lekicsinylı pillantást vetett rájuk. 338
− Oda hitetlenek nem juthatnak. Nektek a pokol dukál. Megfordult, és felült a tevéjére. Ha pillantással ölni lehetett volna, holtan bukott volna le róla.
94 Közvetlen befejezés elıtt állt a két zikkurat, amikor utoljára kisétáltak hozzájuk, hogy még egyszer alaposan megcsodálják ıket. Candell úgy érezte, hogy soha életében nem látott még ilyen fenséges épületeket, mint ez a kettı. A két zikkurat monumentális tömbje két pihenı tevéhez hasonlított. Mindannyiuknak el kellett ismerniük, hogy Negroponte, Steiner és csapatuk hatalmas munkát végzett. Fél év alatt felépítették azt, ami néhány ezer évvel ezelıtt hosszú évtizedekig tartott. Már csak az utolsó kockákat kellett beilleszteniük a zikkuratok hatalmas tömbjébe. Les Crocker könnycseppeket morzsolgatott szét a szeme sarkában. Lord Badminton maga is érzett némi elérzékenyülést, ezért elıvette a zsebkendıjét, és beletrombitált. Lady Badminton ideges pillantást vetett rá, de nem szólt semmit. − Akkor hát elérkeztünk az utunk végére − mondta nagy sóhajtások közepette Les Crocker. − Már csak az utolsó két tömb hiányzik. − Indulhatnak a gépek? − türelmetlenkedett Negroponte. Les Crocker inteni akart, hogy igen, de Candell megfogta a karját. − Talán várnunk kellene még, Ben. − Mire? − hökkent meg Les Crocker. 339
− Nem tudom − rázta meg a fejét Candell. − Valami azt súgja, hogy vámunk kellene. − Jó, jó, de mire? − Hadd ismerkedjenek meg vele. − Kicsodák? − Amanituk. Les Crocker arca elfelhısödött. − Vigye el az ördög, róluk egészen megfeledkeztem. A nyomorult gyilkosok! Mire gondol, Ross? − Arra, hogy ha felrakjuk az utolsó köveket, befejezıdik valami… és ezt ık is tudják. Mi viszont nem tudhatjuk, hogy mit forgatnak a fejükben. Nem ismerjük ıket. Lehet, hogy az a fogalom, hogy hála, náluk tökéletesen ismeretlen. − Konkrétan mit tanácsol? − Várjunk egy kicsit, aztán majd… Idáig jutott, amikor érezte, hogy valaki mellbe löki. Elıször azt hitte, hogy Les Crocker, de aztán ahogy körülnézett, látta, hogy a többiek is hasonló cipıben járnak. Negroponte a földön hevert, és kétségbeesetten nyújtogatta az ég felé a kezét, de csak Steinerét sikerült elkapnia, aki azonnal le is rántotta maga mellé. Lucky Lady Badminton nyakába keveredett valahogy, és ugyancsak kétségbeesett képpel próbált lekecmeregni róla. Lady Badminton közben szemmel alig követhetı gyorsasággal, Luckyval a hátán elkezdett a sivatag felé vágtatni. Lord Badminton felemelkedett a levegıbe, és utánuk indult. Rövid üldözés után csalódottan megfordult, és az ellenkezı irányba röppent. Candell igyekezett olyan kicsire zsugorodni, mint egy homokszem. Félelmében akár egy sivatagi róka lyukába is bebújt volna. Mégis majdhogynem elnevette magát, amikor észrevette, hogy Negroponte és Steiner ösz-szekapaszkodnak, és bucskázni kezdenek a homokon. 340
Olyan gyorsan forogtak, mint a vihar által hajtott ördögszekér. Les Crocker felemelt kezekkel kiáltott valamit. Candell nem értette egyetlen szavát sem − a szél, ahogy kimondta, már el is ragadta ıket −, abban azonban biztos volt, hogy átkozódik. Kétség sem
fért hozzá, hogy a manitukat átkozza. Egészen addig tartott az átkozódása, amíg csak fel nem döntötte ıt is a szél.
95 Candell arra ébredt, hogy valaki a vállát rázza. Kinyitotta a szemét: Steinert látta maga elıtt. − Hol… vagyok? − kérdezte nagyot nyelve. − Ha megmondanám, összecsinálná magát − mondta Steiner. − A… túlvilágon? − Majdnem − biccentett Steiner. − Azt ajánlom, gondolja meg, mielıtt körülnéz. Candell azonban nem gondolt meg semmit. Felemelte a fejét, és egy kicsit felemelkedett. Aztán rémülten felkiáltott. Amerre a szeme ellátott, apró, hangyányi emberek feküdtek, vagy éppen szaladgáltak a homokon, közöttük felfordult játékgépek − markolók, teherautók, daruk − hevertek. Candell csak hosszú másodpercek múlva döbbent rá, hogy madártávlatból látja a világot; a kis, ember formájú valamik valóban emberek, a játékok pedig igazi munkagépek; Steiner és Negroponte gépei. A zikkurat legtetején voltak. A lapos teraszon, amelyre majd valamikor talán templomot emel valaki, mint az évezredekkel ezelıtti idıben. − Hogy kerültünk… ide? − nyögte Candell. 341
− Na mit gondol? − A szél…? − Na ja. Már megint. Candell arra gondolt, hogy a szél, illetve a manituk alaposan megröptetik. Egyszer odahaza repült át az Államokból Kanadába, most meg itt találja magát hatvan méterrel a föld színe felett egy zikkurat tetején. − A többiek? − Fogalmam sincs róla. Mabel mindenesetre él és virul. − Honnan tudja? − Látom. Ezer között is észrevenném. − Hogy jutunk le… innen? − nyögte Candell, óvatosan fészkelıdve a köveken. − A belsı lépcsın − mondta Steiner. − Még szerencse, hogy ez á zseniális Les Crocker gondolt rá. Gyerünk, Ross! Ijedezni majd ráérünk odalent. Fél órába került, amíg elérték a talajszintet.
96 A nagysátorban csend uralkodott. Csupán akkor változott halk zsibongássá, amikor Les Crocker is megjelent Lord Badminton kíséretében. Lord Badminton fehér kötést viselt a homlokán, amelyen vékonyan átütött a vér. − Minden oké, Lord Badminton? − tudakolta remegı hangon Lucky. − Hát úgy nagyjából − mondta Lord Badminton. -Nem volt egyenlı erık küzdelme. − Mármint… micsoda? − nyögte Lucky. − Belefejeltem a piramisba. İ gyızött. Lucky nagyot nyelt. − Én csak azt szeretném… 342
Lord Badminton szemében vidám szikrák csillogtak, mintha mégiscsak ı gyızött volna, és sikerült volna legalább száz méterrel odébb tolnia a zikkuratot. − Maga meglovagolta a feleségemet, Lucky! Lucky kétségbeesve kapta maga elé a kezét. − Esküszöm, nem tehetek róla, Lord Badminton. Nem is tudom, hogy kerültem oda… Mindenesetre Lady Badminton lerázott magáról. Lord Badminton biccentett. − Elfogadom a bocsánatkérését, Lucky. Te is drágám? Lady Badminton úgy festett, mint egy virágoskert felhıszakadás után. Haja gondozatlanul lógott a fejérıl a vállára, ruhája sáros és homokos volt, keze tele horzsolással és kék-zöld folttal. − Eredj a fenébe! − mondta határozott hangon. − Mindenki menjen a fenébe! − Úgy nézünk ki, mint egy hadikórház ütközet után -sóhajtotta elismerın Les Crocker. − Jó, hogy élve megúsztuk. A gépek azonban már nem voltak olyan tartósak, mint mi. Ha tovább tartana az
építkezés, valószínőleg új masinákat kellene hozatnom. Szerencsére már csak két kockát kell beemelnünk. Van valakinek törése vagy ficama? Senkinek sem volt. Kisebb-nagyobb sérülésekkel -elsısorban horzsolásokkal − megúszták a manituk újabb támadását. Les Crocker megköszörülte a torkát, majd ismét végignézett vert seregén. − A fenébe is… ünnepelnünk kellene, örömujjongani, vagy mi a fene, ehelyett a sebeinket nyalogatjuk. Meg tudná mondani valaki, mi az ördög történt velünk? − Életveszélyben voltunk − dünnyögte Lord Badminton. − Méghozzá nem is kicsiben. Én például fennakadtam egy daru karján. Ott lógtam a levegıben, amíg csak le nem szedtek róla. 343
− Én szedtem le − bólintott Les Crocker. Negroponte a fejét tapogatta. − Összeütköztem Mr. Jarvisszel. Mintha szántszándékkal taszítottak volna egymásnak bennünket. − Szóval? − ismételte meg Les Crocker. − Mi az ördög történik itt? − Az angyalok − mondta a lassan tökéletesen magához térı Candell. − İk szórakoztak velünk. − De hát… miért? Candell megvonta a vállát. − Talán örömükben, hogy kész a zikkurat. − Szép kis öröm. Közben majdnem kinyírtak bennünket. − İk így örülnek. − Nem éreznek hálát, hogy elkészítettük, amire vágytak? − Talán nem ismerik a hála érzését. − Attól még nem kellett volna megtámadniuk bennünket. − Sejtettem, hogy valami hasonló történik − sóhajtotta Candell. − Most, hogy elkészültünk a zikkuratokkal, jobb lenne magukra hagyni ıket. − De hát az utolsó köveket még a helyükre kell tennünk! − kerekedett ki Steiner szeme. − Jó lenne gyorsan túlesni rajta, és elhúzni innen. − Gondolják, hogy ismét megtámadnak bennünket? − Kitudja? A kérdés a levegıben maradt. Még akkor is ott volt, amikor elhagyták a sátrat. Les Crocker pontban tizenkét órakor óhajtotta felrakni az utolsó két követ a zikkura-tokra. Csakhogy addig még történt egy s más. 344
97 Például az, hogy Lord Badminton arra ébredt: valami kapargálja a torkát. Csupán öt percre pihent le, és lám, mi lett belıle. Pedig nem akart elaludni. Az épségben maradt daruk már készen állnak, hogy helyükre emeljék a maradék köveket. Lüktetett a feje, száraz volt a szája, mintha napok óta nem ivott volna. Kissé émelygett is, és mintha görcs csavargatta volna a gyomrát. Amikor kinyitotta a szemét, hogy megnézze, mi a csoda csiklandozza a nyakát, csupán feketeséget látott maga felett. Csak lassan bontakozott ki belıle egy fekete emberi arc. Aztán arra is rázizzent, hogy a csiklandozó valami egy kés hegye. − Csak nyugalom, ember − figyelmeztette egy hang. − Csak nyugalom. Lord Badminton felesége ágya felé pislantott, de hang nem jött ki a torkán. Döbbenten látta, hogy felesége az ágyán ül, mellette egy ugyancsak feketeképő fickó kuporog. − Díjaznám, ha nem csapnának balhét − mondta az egyik férfi. − És lehetıleg ne kérdezgessék, kik vagyunk. Vagyunk, akik vagyunk. Mint a Bibliában. Most pedig szépen velünk jönnek. Kisétálunk az ajtón és felülünk egy terepjáróra. Ön szabadon mozoghat, Lord Badminton. Lady Badminton torkán viszont végig ott lesz a kés. Ha bármivel próbálkozna… Lord Badminton hevesen megrázta a fejét. 0 bizony semmivel nem próbálkozik. Terepjárón hagyták el a tábort. A kocsiban Mabel és Steiner várt rájuk. Mindketten ájultan, és mindketten összekötözve. Lord Badmintonnak ezernyi menekülési lehetıség forgott a fejében − még az is, hogy a manituk esetleg a 345
segítségükre siethetnek − ám minden reménye szappanbuboréknak bizonyult. Fıleg,
hogy amint elindult a kocsi, ismét ködfoltok jelentek meg a szeme elıtt, és elrejtették elıle a tájat. Sıt nemcsak a tájat, hanem a többiek arcát is. Ismét éjszaka borult rá.
98 Amikor kinyitotta a szemét, csendes beszélgetést hallott maga mellett. Oldalra fordult, és ezúttal Candellt pillantotta meg. A férfi éppen Negropontéval társalgott. Negro-pontét csak nehezen ismerte fel, mivel telis-tele volt ragasztva a képe tapasszal. Lord Badminton felkönyökölt a szınyegen, amin feküdt, és a feleségét kereste a szeme. Leontina azonnal ott termett mellette, amint észrevette, hogy ébredezik. − Jól vagy, Charles? − Mondjuk − bólintott Lord Badminton. − Attól a kellemetlen érzéstıl eltekintve, hogy mindjárt kidobom a taccsot. − Nem tudnád valahogy visszatartani, kedves? − Az bizony jó lenne, Lord Badminton − helyeselt mellette Lucky is. − Jó lenne, ha spórolna az erejével. Lord Badminton ekkor vette csak észre, hogy mindannyian ott vannak a vezérkarból. De vajon hol? − Hol… vagyunk? − kérdezte nagyokat nyelve. − Jó kérdés − sóhajtotta Jarvis. − Mindenesetre egy fabarakkban. − Fabarakkban? De hiszen nekünk nincsenek is fabarakkjaink! − Nekünk nincsenek − helyeselt Candell. − De nekik vannak. 346
− Kiknek? − Azoknak, akik segélymunkásoknak adják ki magukat. Lord Badminton elégedetten nyugtázta, hogy lassan elmúlik a hányingere. − De hát mi történt velünk? − Elraboltak bennünket − mondta Negroponte. − Elra… boltak? Hogy a fenébe… − Elkábítottak. Amint elhagytuk Mr. Les Crocker sátrát… valamennyien kiterültünk. − Akárcsak én − mondta Les Crocker. − Valamit beletettek a teánkba. Ereztem az ízén. Pedig én magam saját kezőleg öntettem tele vízzel a kannát, én tettem bele a teafüvet is… − Lehet, hogy már eleve a kannában volt − legyintett Steiner. − Lehetetlen − tiltakozott Les Crocker. − Elıtte jól kiöblítettem. − Akkor csak közülünk tehette valaki − szegezte le Negroponte. − Olyannyira el voltunk foglalva a sebeinkkel, hogy nem figyeltünk a kannára. De hát miért is figyeltünk volna? − Én láttam valakit mellette − mondta ekkor Mrs. Steiner. − Én láttam valakit. Lucky felé fordult, aki hirtelen berántotta a nyakát a vállai közé. Minden szem Luckyt vette tőz alá. A kis ember rémülten magyarázni kezdett. − Én csak… én… csak… leesett a fedele. A kanna fedele… Steiner Lucky elé állt. − Hogyhogy leesett? − Valaki bejött a sátorba, és én… helyet akartam adni neki. Oldalra húzódtam, miközben… meglöktem a 347
kannát, amelynek leesett a fedele. Lehajoltam és felvettem. Negroponte összevonta a szemöldökét. − Tettél bele valamit, Lucky? Lucky összetette a két kezét. − Mindenre esküszöm, Mr. Negroponte, amire csak akarja, hogy nem tettem bele semmit. Csupán felvettem a fedelet a földrıl, és visszaraktam a helyére. Les Crocker fenyegetın felemelte az öklét. − Biztos ez, Lucky? Talán meg is ütötte volna, ha Negroponte el nem rántja elıle. − Nem Lucky volt, Mr. Les Crocker. Ismerem, mint a tenyeremet: ı nem tenne ilyet. − Hát akkor ki? Úgy kiütöttek bennünket, mint Frisco Denist a harmadik menetben.
Kivágódott az ajtó, és az egyik feketeképü ember lépett be rajta. Kezében karcsú sorozatlövıt tartott. − Melyikük az a Les Crocker? − Én vagyok − mondta Les Crocker. − Maga építette fel ezeket a micsodákat, mi? Na jöjjön velem, ember! − Meg… ölnek? − tudakolta Les Crocker remegı hangon. − Talán jobb is… legfeljebb Lacy után megyek. − Ki akarja megölni? − kérdezte felhúzva a szemöldökét a férfi. − Nem öljük meg magukat… miért is ölnénk? Nem? − mosolyodott el Lucky. − Mi meg már azt hittük… − Magukat a manituk ölik meg − mondta a férfi, és kilökdöste az ajtón Les Crockert. 34K
99 Lord Badminton az ajtóhoz ugrott, és többször is lenyomta a kilincsét. Még rántott is rajta egy nagyot: az azonban meg sem moccant. − Nem nyílik? − kérdezte Jarvis. Lord Badminton reményvesztetten legyintett. A hajdani Miss Amick belekarolt a férjébe. − Kivágjuk magunkat, Charles. − Ugyan hogyan, Leontina? − Mi lenne, ha megpróbálnánk alagutat ásni? − túráztatta az agyát Lucky. − Ahhoz elıbb vakonddá kellene változnunk − morogta Steiner. − Szerszám nélkül bele se kezdjünk. − Ráadásul sietnünk kellene − sóhajtotta Negroponte. − Ezek nem véletlenül zártak be bennünket. − És nem véletlenül ide − tette hozzá Candell. − Ezt hogy érti? − érdeklıdött Steiner. − Mondja, Carlo, mikor emelik be az utolsó kockákat a zikkuratokba? − kérdezte Candell Negropontét. − Amint utasítást adok rá − felelte az építész. − Hát ez az! − csapott az öklével a tenyerébe Candell. − Éppen ez az! − Micsoda? − értetlenkedett Negroponte. − Hogy maga nem tud parancsot adni rá. Mert itt van. − Segítsen már ki valaki − tette össze a kezét Negroponte −, és fejtse meg, amit ez a fickó beszél. Candell felemelte a mutatóujját. − Azt hiszem, rájöttem valamire. − És az jó nekünk vagy rossz? − tudakolta Lord Badminton. − Még nem tudom − vonta fel a vállát Candell. − Nem valami jó, az biztos. − Akkor akár el se mondja. 349
− Azért csak mondja el − biztatta Candellt Negro-ponte. − Szóval, mi a rossz abban, hogy én itt vagyok? Candell a zsebébe nyúlt; elıhúzott belıle egy papírt és egy golyóstollat. − Még jó, hogy nem vették el tılem − zsörtölıdött. -Akkor aztán sosem értenék meg, hogy miért dobják fel a talpukat. − Egész jól meglennék anélkül is − nyelt egy nagyot Lady Badminton. − Beszéljen már, ember! − rivallt rá Steiner is. Candell felrajzolta a két zikkuratot a papírra. − Itt vannak a zikkuratok. Látják? − Nem vagyok vak − mondta Steiner. − És a hegyek hol vannak? − Azok egyelıre nem érdekesek − legyintett Candell. − A zikkuratok átvették, vagy inkább átvennék a szerepüket. − Mikor? − kérdezte Negroponte. − Várjanak egy kicsit − intette türelemre ıket Candell. − Itt van tehát a két zikkurat. Mi pedig most feltehetıen itt vagyunk. A két hegy között. Látják?
A segélymunkások vagy kicsodák táborában. A faházakban. Világos? − Eddig igen − morogta Lord Badminton. − És tovább? − Képzelje bele magát a manituk helyébe, Lord Badminton! − Képzeljem bele magam? − hökkent meg Lord Badminton. − Mi a fenét jelentsen ez? − Meg kell próbálnunk megérteni ıket. A manituknak szükségük volt a két hegyre. Hogy miért, arról már sokat beszéltünk, és valószínőleg beszélni is fogunk. Bár igazából nem is hegyekre van szükségük, hanem zikkuratokra. Kiválasztanak két megfelelı hegyet a világ valamely pontján és a szél segítségével zikkurat formájúra csiszolják ıket. Amint tudjuk és tapasztaltuk, ez jó darabig 350
eltart. Akár évtízezredekig vagy százezredekig is. Ha kész van… − Akkor mi van? − bökte közbe Negroponte. − Akkor történik valami, amit még nem értünk -mondta Candell. − És lehet, hogy nem is fogjuk megérteni soha. − Biztató kilátások − morogta Mrs. Steiner. − Itt is így volt ez, ki tudja, mióta. Aztán jöttek a babilóniaiak vagy kicsodák, és zikkuratokat emeltek az isteneik tiszteletére. A manituk ekkor rádöbbentek, hogy az emberek sokkal gyorsabban el tudják végezni azt a munkát, ami nekik, a mi szemünkkel nézve szinte a végtelenségig tart. Ezért közölték az emberekkel − az eltemetett város lakóival −, hogy mit szeretnének és hova. Mert nem mindegy, hogy hol állnak a zikkuratok. − Maga feltételezi, hogy a manituk csak úgy beszédbe elegyedtek a babilóniaiakkal? − Csak úgy biztosan nem − mondta Candell. − Azt hiszem, a manituk a homokba rajzolták a kívánságaikat. Ahogy másutt a gabonába. − És a babilóniaiak megértették? − rázta meg kétségét kifejezve a fejét Lord Badminton. − Meg − bólintott Candell. − Mibıl gondolja ezt? − Abból, hogy immár a megfelelı helyen ismét felépítették a két piramist. − De szét is szedték! Maga szerint miért? − Erre a kérdésre nem tudok válaszolni − mondta Candell. − Bár… talán mégis tudok. − Akkor meg mire vár? − Ellenség tört rájuk. − Ezt meg honnan veszi? − Csak találgatok. Eszerint ellenség tört a városra, és fel is dúlta rendesen. A lakosok azonban akkorra már elmenekültek elılük. De a két zikkuratot és a városukat 351
megmentették. A zikkuratokat elásták, a városukat homok alá temették. İk maguk eltőntek a történelem süllyesztıjében. Egy biztos: nem jöttek vissza soha többé. Akik utánuk jöttek, azok a manituk számára túl primitívek voltak. Hiába próbáltak kapcsolatba kerülni velük, nem sikerült. Ezért inkább elkergették vagy megölték ıket. A manituk csalódottan tovább csiszolták a hegyeiket, mindaddig, amíg nem jött ön, Lord Badminton, és neki nem látott a város kiásásának. Akkor a manitukban ismét felcsillant a remény. − Megpróbáltak kommunikálni velünk − bólintott Lord Badminton. − Csakhogy sokkal nehezebben ment a dolog, mint a babilóniaiakkal − sóhajtotta Candell. − Na ne mondja! − hökkent meg Negroponte. − Mi azért valamivel fejlettebb színvonalon állunk, mint ötezer évvel ezelıtt! − Technikailag. Másképpen viszont egyáltalán nem. − Hm. És mi az a másképpen? − Az érzékeink területén, például. Az akkori idık embere sokkal közelebb állt a természethez, sokkal jobban megértette, mint manapság. Márpedig a manituk is a természet része. Belılünk már hiányzik valami, ami az ókor emberében még megvolt. Szóval, megpróbáltak kapcsolatot kiépíteni Lord Badmintonékkal: meglehetısen siralmas eredménnyel. Akkor pedig rettenetesen feldühödtek, amikor rázizzentek, hogy maguk nemhogy a piramisokat nem építik újjá, hanem még a hegyeiket is tönkreteszik. Közéjük telepednek, és megakadályozzák, hogy energiához, vagyis élelemhez jussanak. Kétségbeesett kísérleteket tettek hát, hogy felhívják magukra a figyelmet.
− Szép kis kísérletek voltak − sóhajtotta Lord Badminton. 352
− Megpróbálták hatalmukba keríteni az önök agyát, kielemezni, mi van benne, és rájönni, mivel késztethetnék önöket a zikkuratok felépítésére. − De hiszen akkor még meg sem találtuk ıket! − Valószínőleg ık vezettek bennünket a nyomukra. Egy a lényeg: valahogy mégiscsak megértettük, hogy mit akarnak tılünk. Ismét közel járnak ahhoz, hogy hozzájussanak a kívánt energiához. − Ez eddig a múlt volt − szegezte le Lord Badminton. − Mi a helyzet a jövıvel? − Inkább a jelennel − javította ki Candell. − Jelenleg ott tartunk, hogy akár az ı utasításukra − amit nem érzékeltünk −, akár magunktól rájöttünk, hogy mi kell nekik. Elolvastuk, és meg is értettük a homokba írt üzenetüket. Felépítettük a két zikkuratot, már majdnem kész is van. Csupán néhány kıtömb hiányzik a mőködıképességükhöz. − Honnan tudja? − Feltételezés − mondta Candell. − Csupán feltételezés. Feltételezem, hogy a zikkuratok nem mőködnek másként, csak úgy, hogyha valamennyi kockájuk a helyén van. Ezért a manituknak az az érdekük, és azt is kívánják tılünk, hogy mielıbb fejezzük végre be a zikkurat építést! − Befejeznénk, ha tudnánk − mondta Negroponte. − Hát ez az! − sóhajtotta Candell. − Ez a dolog lényege!
100 Lord Badminton megsimogatta a homlokát, majd összehúzta a szemöldökét. − Ha ezt bıvebben is kifejtené… − Azon vagyok − bólintott Candell. − A zikkuratok majdnem elkészültek, és el is készültek volna, ha nem ra353
bolnak el bennünket a segélymunkások. − Akkor voltak azok, amikor én római pápa. − Teljesen mindegy, hogy hívjuk ıket. A lényeg az, hogy Mr. Negroponte és Mr. Steiner emberei addig nem teszik fel a hiányzó köveket a zikkuratokra, amíg parancsot nem kapnak rá. − Ez így is van. − Parancsot pedig nem kapnak, mivel önök ide vannak bezárva. − Ez is igaz. − Ebbıl pedig az következik, hogy a manituk vágya nem teljesül. − Nagyon úgy néz ki a dolog. − Mit tehetnek hát a manituk? − Szerintem több dolgot is − mondta Lord Badmin-ton. − Például megpróbálhatnak kiszabadítani bennünket. − Ettıl félek én is − bólintott Candell. − Hogyhogy fél? Mitıl fél? − Hogy itt hagyjuk a fogunkat, másképpen szólva belehalunk a szabadítási kísérletbe. A manituk úgy mozognak az ember közelében, mint elefánt a porcelánboltban. Talán nem is sejtik, hogy mit bírunk ki. Esetleg azt hiszik, hogy szándékosan nem akarjuk befejezni a zikkuratot. Talán ıket szívatjuk. Attól tartok, hogy ránk támadnak, és akkor aztán az isten irgalmazzon nekünk! A túszok kiszabadultak ugyan a túszejtık fogságából, de nem élték túl a túszszabadítást. − Akkor mi a fenét csináljunk? − morogta Lord Bad-minton. − Még nincs vége − figyelmeztette ıket Candell. -A manituk hegyeikhez sem térhetnek vissza, hiszen…
− Te jó isten! − nyögte szája elé kapva a kezét Lady Badminton. − Te jó isten! − Mi most pontosan a két hegy között vagyunk. A segélymunkások ide építették a barakkjaikat. Ez pedig 354
annyit jelent, hogy a manituk elıbb-utóbb ránk fognak támadni. − De hiszen mi a szövetségeseik vagyunk! − háborgott Negroponte. − Képzelje magát a helyükbe. Sem a zikkuratok nem mőködnek rendesen, sem a hegyek. A zikkuratok nincsenek befejezve, a hegyek között pedig itt vagyunk mi. İk pedig éhesek. − Micsoda?! − hökkent meg Lady Badminton. − Ha igaz, hogy a hegyek vagy a zikkuratok biztosítanak nekik energiát, azaz élelmet, most mind a két forrásuk bedugult, és ık valóban éhesek. És talán kétségbeesettek is. Ezért kétségbeesésükben számunkra igencsak kellemetlen lépésekhez folyamodhatnak. − Mi a fenét csináljunk? − rémüldözött Negroponte. -Figyeljen ide, Candell, maga úgy bámul a levegıbe, mintha lenne valami a tarsolyában. Igaz? − Hát van is valami − vigyorodott el Candell. − Gondolja, hogy ütılap? − Csak reménykedhetek benne − sóhajtotta Candell.
101 − Ki kell jutnunk valahogy innen! − morogta sokadszorra a régész a falakat tapogatva. − Sajnos jó vastag falapokból készültek. Nincs valakinél egy zsebkés? Természetesen nem volt. Míg ájultan feküdtek, elrablóik kizsebelték ıket. − Pedig valahogy ki kellene jutnunk innen − dühöngött Negroponte. − Nincs valami ötlete valakinek? Lucky a tetıre pislogott, majd felemelte a kezét. − Nekem van, Mr. Negroponte. 355
Negroponte megkönnyebbülten felsóhajtott. − Mi a helyzet, Lucky? Mire lenne szükséged? Lucky végignézett rajtuk, majd Steinerre bökött. − Hát… Mr. Steinerre. Steiner szemöldöke felszaladt a homlokára. − Rám? És mit kellene csinálnom? − Ön lenne az unterman. − Az meg mi a fene? − İ tartja a gúlát. A legerısebb ember. − Gúlát? A zikkuratra gondol? Azt azért remélem, nem feltételezi rólam, Lucky, hogy elbírok egy zikkura-tot. Szép, szép, hogy bízik bennem… − Önnek csak Mr. Candellt kell elbírnia. Steiner Candellre pislantott. − Vele még csak megbirkózom valahogy. Mit kell tennem? − Álljon ide a szoba közepére. Steiner odaállt. − És most…? − Mr. Candell, kérem, lépjen fel Mr. Steiner vállára, így kell bakot tartani… belelép a tenyerébe, és óvatosan feláll… rá a vállára… eléri a tetıt? Candell odafent imbolygott Steiner vállán; kockáztatva, hogy bármelyik pillanatban leeshet róla. Halált megvetı bátorsággal kinyújtózott, de a tetıt még így sem érte el. − Sajnos, nem megy. − Akkor majd én − rikkantotta Lucky. A következı pillanatban csodát láttak. Lucky mint apró, karcsútestő ragadozók az esıcsatornán, úgy futott fel a két férfin. Mire egyet pislanthattak volna, már az egyik tetıgerendán kuporgott. − A pókember! − ámult el Lady Badminton. − Esküszöm, a pókember! − Kösz, asszonyom − integetett le a magasból Lucky. 356
− Leugorhatok Mr. Steiner válláról? − kérdezte Candell. -Attól tartok összecsinálja magát
szegény. − Már késı − nyögte Steiner. − Már megtörtént. Lucky nem válaszolt. Eltőnt a gerendák között.
102 Miután Lucky felszívódott, ismét csak a bizonytalanság percei köszöntöttek rájuk. Fıleg, hogy a Candelltól megszabadult Steiner újra csak felhozta a kábító hatású teát. − Valaki megitatott bennünket − mondta mogorván körbepislogva. − Hátha mégiscsak az a kis fickó volt. − Luckyra gondol? − kérdezte Jarvis. − Ráhat. − Kizárt dolog! − tiltakozott Negroponte. − Pedig lelépett − mondta fejcsóválva Lady Badminton. − Ennek semmi értelme − legyintett Mrs. Steiner. -Ha hozzájuk tartozna, nem játszotta volna végig ezt a komédiát. − Hátha valami célja volt vele? − Ugyan mi lehetne? − Azért mégiscsak áruló van köztünk − erısködött Lord Badminton. − Ha nem Lucky, akkor más. − Kire gondol? − dühödött meg Negroponte. − Csak nem képzeli, hogy bármelyikünk is… Mielıtt befejezhette volna, odakint megkapirgálták az ajtót. Candell kilesett a kulcslyukon. − Lucky! Maga az? Ebben a pillanatban több lövés is eldördült odakint. − Megölték! − kiáltott fel rémülten Mrs. Steiner. -Luckyt megölték! 357
− Az átkozottak! − dühöngött Negroponte. − Istenem, megölték Luckyt! Ismét megkaparták odakint az ajtót. Candell csendre intette a többieket, és kilesett az üres kulcslyukon. − Lucky? − Én vagyok, Mr. Candell. Megkérhetném magukat, hogy húzódjanak hátra? Amennyire csak tudnak, húzódjanak el az ajtótól. − Mi a csodát akarsz, Lucky? − Húzódjanak el, de gyorsan! Candell erıteljes figyelmeztetésére valamennyien az ajtótól legtávolabbra esı sarkokba húzódtak. − Mi a fenét akar a fickó? − idegeskedett Lord Bad-minton. − Azt bízza csak rá − dörzsölte össze a két tenyerét Negroponte. − Luckynak annyi az esze… Az ajtó megemelkedett, majd jókora durranás kíséretében bedılt. Por, füst, homok és faszilánkok potyogtak rájuk. Lucky átszelve a füstöt és a szállongó homokot, beugrott a szobába. − Itt vagyok, Mr. Negroponte! Jól van, fınök? És a hölgyek is jól vannak? − Mi volt ez, Lucky? − tudakolta Negroponte. − Egy kis plasztik − vigyorgott Lucky. − Honnan a pokolból… − Van odébb egy raktár. Ehhez mit szól, fınök? Hátat fordított, majd kirohant az ajtón. Mire ismét felbukkant, már néhány rövid csövő géppisztoly lógott a nyakában, egyet pedig a kezében szorongatott. − Bár megfogadtam a börtönlelkésznek, hogy sosem veszek fegyvert a kezembe, akkor még nem tudtam a manitukról. − Ezt is a raktárból szerezted? 358
− Ezt is, fınök.
− Mintha az imént lövéseket hallottunk volna − figyelmeztette Negroponte. − Nem láttál valakit odakint… Lucky megrázta a fejét. − Nem láttam embert. A segélymunkások a sátraikban lapulhatnak. Talán meg sem hallották, hogy kirobbantottam az ajtót. Ami a lövéseket illeti… azt hiszem, szegény Mr. Les Crocker az áldozat. − Mégiscsak láttál valamit? − Megtaláltam az egyik cipıjét. − Hol? − Odakint… a homokon. És… véres volt a cipı. Azt hiszem, megverték és… megölték. Candell elvett Luckytól egy géppisztolyt, és a többiekre fogta. − Mielıtt bármit is csinálnánk, tisztáznunk kellene, hogy ki tette a teánkba az altatót, másképpen szólva, hogy ki árult el bennünket. Valaki közülünk a segélymunkások embere. Addig nem megyünk el innen, amíg… De elmentek. Méghozzá igen gyorsan.
103 Candell még feltartóztatta volna ugyan ıket, hogy kiszedje belılük: ki tehette az altatót vagy kábítószert a teájukba, de valami megakadályozta benne. A háztetı. A faház teteje, amely megreccsent, majd egyszerően elszállt. Mintha a faház megemelte volna a kalapját, és elfelejtette volna visszatenni a fejére. Mire felocsúdtak, már csak a párás levegıben küszködı nap nézett le rájuk. 359
− Ez meg mi a fene… − kezdte volna Candell a csodálkozást, de Steiner, nem törıdve a géppisztollyal, elkapta a karját. − Húzzunk innen a fenébe! − De hiszen… Steiner nem tétovázott, maga után vonszolta Candellt. Candell egy kicsit ellenkezett, majd megadta magát. Behúzta a nyakát, és ı is kifelé igyekezett a házból. − A… fegyverek! − kiáltozta Lucky a szélverte porfelhık mögül. − Mindenki vegyen fel egy géppisztolyt! Nem tréfából hoztam el ıket a raktárból! A szél, amely lekapta a faház tetejét, még mindig erısen fújt, de szerencsére úgy kavarta a homokot, hogy inkább elfújta elılük, semmint szembefújta volna velük, így aztán jól látták egymást is, és a sátrakat is, amelyek között mintha sötét árnyak mozogtak volna. − Állj! − kiáltotta megszabadulva Steinertıl Candell. − Hé! Álljanak már meg! Lassan elmúlt az ijedtségük. Ekkor már állni látszott körülöttük a levegı; a szél csak a faházak maradéka és a ballonok körül fújt, ott viszont viharos erıvel. Megtorpantak és Candellre néztek. Aztán egymásra. Szükség is volt rá, hogy alaposan szemügyre vegyék egymást. Azok az emberek, akik géppisztollyal a nyakukban a párás köd közepében gyülekeztek, alig-alig hasonlítottak szolid régészekre, építészekre. És egyáltalán nem az elınyükre történt a változás. Mindannyian úgy néztek ki, mintha a pokolból engedték volna fel ıket az ördögök 24 órás eltávozásra. A széltıl felkavart homok beleragadt a testüket elöntı verejtékbe, igazi varacskos disznóvá változtatva ıket. E megállapítást különben Lucky tette, s bár találó volt és pontos, valamiért mégsem kapott dicséretet érte. − Mi a fene… történik itt? − lihegte Negroponte, géppisztolyát igazgatva. 360
− A szél elvitte emlékbe a tetıt − morogta Steiner. − Most aztán mit csináljunk? − Elıször is tartsunk népszámlálást, hogy megvagyunk-e valamennyien. A népszámlálás megtörtént: valamennyien megvoltak. − Még egyszer felteszem a kérdést − nyögött egy nagyot Steiner. − Mi a következı lépés?
Minden szem Candellre meredt. Valamiért tıle várták a választ. İ azonban egyelıre csak a ballonokat nézegette elkomorult tekintettel. A szél ereje közben lecsökkent; a ballonok alig ingadoztak a kábelek végén. − Megmentettek bennünket a manituk − nyögte Lady Badminton. − Kedvem lenne leborulni, és megköszönni nekik. − Ez egyáltalán nem biztos − morogta Candell. − Mármint micsoda? − Az, hogy megmentettek bennünket. − Akkor hogy vagyunk itt? − Talán csak az erejüket próbálgatták. Ahogy ismerem ıket, hamarosan visszatérnek. − Csakhogy akkor már mi nem leszünk itt. Candell megrázta a fejét. − Itt leszünk. − Hol itt? Candell a sátrakra mutatott. − Ott. Oda megyünk. − Maga megbolondult, Ross! − tiltakozott Lady Badminton. − Ott azok az emberek vannak! Örüljön, hogy megszabadultunk tılük. Induljunk vissza a táborunkba, és… Candell igen határozottan megrázta a fejét. − Ha ezt tennénk, a biztos halálba mennénk. − Honnan veszi ezt az ırültséget? Candell egyfolytában a ballonokra pislogott. 361
− Rövidesen tombolni fognak. És nem tesznek különbséget ember és ember között. − De hiszen kiszabadítottak minket! − Dehogy szabadítottak! − csattant fel Candell. -Véletlen mőve csupán, hogy abban a házban mi voltunk. − Azt hiszem, Ross, hogy ön túlságosan is leegyszerősíti a dolgot… Ebben a pillanatban felbıgött valami, mintha hajókürt szólalt volna meg. Többen is ijedten kapták fel a fejüket. − Ez meg mi a fene? Candell szólni akart, de Steiner nagyot ordított. − Jönnek! − kiáltotta, és elkapta a felesége karját. -Gyerünk, húzzunk innét, Mabel! Emlékszel Amerikára? Ugyanígy kezdıdött. − Várjanak! − ordította Lord Badminton. − Legalább azt mondják meg, hogy hova a fenébe bújjunk? Mivel nem kapott választ a kérdésére, hagyta, hogy Leontina magával vonszolja.
104 A sátrakban és a környékükön tökéletes volt a zőrzavar. A lassan ismét megerısödı szél ládadarabokat kapott fel, vágott egymáshoz és a sátrak oldalához. − Kezdıdik − sóhajtotta Joe Mallamier. − Azt hiszem, kezdıdik. − Micsoda, Joe? − tudakolta Booboo. − Az utolsó felvonás, haver. Az kezdıdik. − Ez mit jelent, Joe? − Ez pontosan azt jelenti, tesóm, hogy ha nem vigyázunk, kinyomja a belünket a szél. A keselyők meg ki362
kaparják a szemünket és megeszik uzsonnára. Ezt jelenti, tesóm. − Én máris be vagyok csinálva, Joe. − Szedd össze inkább a bátorságodat. − İ hol van, Joe? − A másik sátorban. − Az egy szar sátor, Joe. Ha összedıl, agyonnyomja. Joe elvigyorodott. − Mindenki vigyázzon magára. Ez most vészhelyzet, haver. − Jó, jó, de ki mondja meg, mit kellene csinálnunk? Már senki nem él hármunkon kívül, Joe. És
attól félek… − Egyelıre ne félj semmitıl! Csak azt tedd, amit mondok! Szóval: kimész az ágyúkhoz. Booboo azonnal tiltakozni kezdett. − Én? Miért menjek az ágyúkhoz? Jó lenne, ha többet is elmondanál, Joe. − Nem tanultad meg még, tesóm, hogy minél kevesebbet tudsz, annál kevesebbet kell elfelejtened? − Ezt nem értem, Joe. − Nem is fontos. Várj egy kicsit. A sátor megrebbent, majd akkora lökést kapott oldalról, hogy csak úgy recsegtek a tartókötelek. − Jézusom, Joe, elszáll a sátrunk! Joe elvigyorodott. − Ez ugyan nem. − Miért nem, Joe? − Hallottál már az új fejlesztéső kötelekrıl? − Az meg mi a szar, Joe? − Nincs az az erı, amely el tudná szakítani ıket. És a sátor is ilyen anyagból készült. Ó mindenre gondolt, és a pénze is megvolt hozzá, hogy beszerezze a legtutibb cuccokat. A sátor felıl ne aggódj, haver. Most pedig belenézek a periszkópba. 363
Odalépett a sátor közepén elhelyezett periszkóphoz. A periszkóp csöve kéményként emelkedett ki a sátor tetejébıl. Joe pompásan látta volna rajta a kinti világot, ha a porfelhık idırıl idıre el nem takarják elıle. − Elvitte a faházakat a szél − mondta csak úgy magának, de azért Booboo is meghallotta. − A francba − morogta Booboo. − Akkor tényleg nagy ereje lehet. Mit gondolsz, Joe, velük mi történt? − Te mit gondolsz? − Hát, ha rájuk döntötte a szél a faházat, akkor biztos kinyiffantak. − Úgy legyen, Booboo! − Gondolod, hogy túlélhették? Joe ismét végigvizslatta az összevissza repkedı homokfelhıket, és megrázta a fejét. − Biztosan nem. Akarsz imádkozni értük, Booboo? − Ne izélj már, Joe! Ebben a pillanatban hatalmasat csattant valami. Joe szeme szinte odanıtt a periszkóp csutorájához. Mozdulatlanná dermedve bámulta a kinti ítéletidıt. − Igazi hurrikán! − csóválta meg elismerın a fejét. -Megkezdıdött! El kell kapnunk ıket, Booboo! Kifelé az ágyúkhoz! − Én ebbe a viharba semmi pénzért bele nem megyek, Joe! Joe Mallamier a bejárat felé intett. − Az alagútban menj, te hülye! Mit gondolsz, miért ástuk? − És ha rám dıl, Joe? − Menj már, és csináld, amit ezerszer megbeszéltünk! Azonnal megyek én is utánad… Booboo kinyitotta a sátorajtót, és be akart ugrani a bejáratnál kezdıdı fedett alagútba. Legnagyobb meglepetésére azonban megakadályozta benne valaki. Elıbb 364
azt hitte, hogy egy angyal, aztán ahogy jobban kimeresztette a szemét, rájött, hogy amit szárnyaknak hitt, nem azok, hanem a közeledı szélfutta köpenye. A fickó géppisztolyt tartott a kezében, és visszalökdöste vele Boo-boot a sátorba. Booboo nem ismerte fel, kicsoda; még mindig azt hitte, hogy a természetfeletti lények közül valaki. Oldalra pislogott, hogy segítséget kérjen Joe-tól, de Mallamier se látott, se hallott. A periszkópba bámult, és úgy remegett a teste, mintha láz rázná. − Hát ez… egyszerően csodálatos. Már a sátor sem ugrál. Érzed, Booboo? Elmentek innen a fickók; úgy látszik, békén hagynak bennünket. Nem hiába húztuk fel a ballonokat, azokat akarják eltüntetni. Már nem figyelnek ránk, Booboo! − Joe, kérlek… − De most aztán már indulj! Biztonság kedvéért maradj az árokban, bár aligha fognak bántani
bennünket. Mi nem vagyunk az útjukban, csak a faházak voltak és a ballonok. Mi a fene, itt vagy még? Joe elszakította a szemét a periszkóptól, és felnézett. Aztán a stukkerja után kapott, de mielıtt elérhette volna, Lord Badminton szava megállította. − Kezeket fel, ember! Ha nem akar lyukas sajttá változni, szépen felrakja a kezét a levegıbe! Joe szitkot morzsolt szét a fogai között, és engedelmeskedett. − Ezt még megbánják − fenyegetıdzött. − Ezért még szíjat hasítok a hátukból! − Ha tud − mosolygott gúnyosan Lady Badminton. -Különben mi a fene baja van magának velünk? És egyáltalán: kicsodák maguk? − Ez egy periszkóp − mordult fel Steiner, közelebb lépve a szerkezethez. − Lucky! 365
− Fınök? − Fegyverezd le ıket! − A szent szart, Joe! − jajdult fel Booboo. − Ezek megölnek bennünket. Meg kellett volna bizonyosodnunk róla, hogy meghaltak-e. Ezek megúszták valahogy, Joe! Joe Mallamier hallgatott. Steiner belenézett a periszkópba, majd füttyentett egyet. − Ez ám a szép elıadás! Hogy mi van odaát, emberek! Nem hinném, ha nem látnám. Ahhoz képest, hogy itt a dombon levél sem mozdulna, ha lenne… Odalent maga a pokol tombol… Olyan, mintha megolvadt volna a levegı… Istenem, angyalok! Jarvis nem bírt a kíváncsiságával, és az ajtóhoz ugrott. Elrántotta elıle a ponyvát, és kibámult a sivatagba. A nap mintha eltőnt volna az égrıl: csak halvány derengés maradt a fényébıl. A levegıben homokfelhık úsztak, mintha az égi felhık közvetlenül a sivatagi homok fölé ereszkedtek volna. Jarvis érezte, hogy a levegı telis-tele van elektromossággal: minden szál szır vigyáz-ban áll a bırén. Aztán meg úgy érezte, mintha folyamatosan simogatná valaki. Talán egy hővös kéz? A ballonok hatalmas, gömbölyő gombafejekként emelkedtek ki a homokfelhık közül. A fejek között furcsa, sokágú villámok cikáztak. Jarvis hirtelen forróságot érzett, és másodpercek alatt kiverte a veríték. Az olvadt levegıkarikák ott keringtek-forogtak a ballonok között: megpróbálták letépni ıket a rögzítıkábelekrıl. A karikákból néha mintha kezek és szárnyak váltak volna ki. És fejek…, és talán szemek is. Angyalok, biztosan az angyalok! − Mi van, Jarvis? − mordult rá Candell. − Mit látsz? − İket, Ross! − válaszolta Jarvis remegı hangon. -Az angyalokat! 366
− Húzd be a ponyvát, és gyere el az ajtótól! − Gondolod, hogy… nem tetszünk nekik? − Hátha azt hiszik, hogy mi is az ellenségeik vagyunk. − Ezek a fickók azok? − Nagy a gyanúm, hogy igen. Hé, barátom! A kérdés Joe-nak szólt, aki Lady Badminton és Mabel felügyelete alatt, Booboo társaságában a sátor mellett üldögélt egy szınyegen. Joe felemelte a fejét, de nem szólt semmit. − Kérdeznék valamit. Joe lebiggyesztette az ajkát. − Hol van Mr. Les Crocker? Az az ember, akit magukkal hurcoltak. Joe gúnyosan felnevetett. − Utálok halottakról társalogni. Candell szeme elhomályosult. − Meghalt? Joe bólintott. − Megölték? Joe megvonta a vállát. − Menekülni próbált. Én pedig nem kedvelem, ha valaki az engedélyem nélkül akar búcsút venni tılem.
− Kik az ördögök maguk? Joe ismét megvonta a vállát. − Nem mindegy az magának? így is, úgy is megütik a bokájukat. Már régóta szemmel tartják magukat. Ha a hajunk szála is meggörbül, maguk még azt is megbánják, hogy erre a világra születtek. − A többiek hol vannak? − tudakolta Candell. − Milyen többiek? − Ne mondja, hogy csak ketten jöttek ide. − Csak ketten maradtunk. − A többiek? 367
− Meggyőlt a bajunk valami ismeretlen micsodákkal. Mióta csak itt vagyunk, kísértetek járnak körülöttünk. Fogalmunk sincs róla, kicsodák. İk nyírták ki a társainkat. − Hazudik − mondta Candell. − Akkor talán jobb lesz, ha befogom a pofám. Hogy fel ne izgassam a hazugságaimmal. Steiner és Negroponte közben ki-kinézegettek az ajtón. − Pokoli dolgok történnek odaát − közvetített Steiner. − Érdemes lenne megnézniük. Ezek a fickók elıbb-utóbb leszedik a kábelekrıl a ballonokat! A nap idırıl idıre kibukkant a homok− és párafelhık mögül. A ballonok szinte a földig hajoltak. Közöttük villámokat szórva ott keringtek-forogtak a megolvadt levegıbıl ki-kibukkanó angyalok. Mabel félretolta Jarvist, és géppisztolyával a nyakában kilépett a sátor elé. İ is érezte a kellemes borzongást, amelyet korábban Jarvis is érzett. − Jöjjön vissza, Mabel! − kiáltott rá Jarvis. − Azonnal jöjjön vissza! Mabel azonban meg sem hallotta a szavát. Szájtátva bámulta a csodálatos jelenséget. − A titánok harca! − suttogta maga elé. − A titánok harca! A következı pillanatban felbukkant elıtte valaki. Hirtelen azt hitte, egy angyal, és a fegyvere után kapott, de aztán kibontakozott elıtte a közeledı arca. Les Crocker volt. Mabel nagyot kiáltott, és a férfihoz ugrott. − Jézusom! Maga az, Ben? Azt hittük, meghalt. Les Crocker elvigyorodott. − Csak majdnem. Egyesek ugyan megtettek mindent, hogy kihúzzanak a leltárból. Hol vannak a többiek? − Bent a sátorban − mondta Mabel. 368
− A segélymunkások? − Csak ketten vannak. − Fegyvereik? − Lefegyvereztük ıket. Maga hogy szabadult meg? − Majd késıbb elmesélem. Adja ide a géppisztolyát, Mabel! − De hiszen lefegyvereztük ıket… − Maga nem ismeri ezeket a fickókat, Mabel. És a többiek sem. Apropó, mindannyian megvannak? − Valamennyien. − Adja már a géppisztolyt! − Oda ne adja neki, Mabel! Mabel nem tudta, mit csináljon. A sátor ajtajában Candell állt, ugyancsak elıreszegezett fegyverrel. Mielıtt Mabel eldönthette volna, kinek a szavára hallgasson, Les Crocker keze meglendült. Mabel jókora ütést érzett az arcán. Amíg tántorgott, Les Crocker kiakasztotta a nyakából a géppisztolyt, és az asszony oldalának szorította. − Csak nyugalom, Ross! Tegye le szépen a fegyverét. Vagy inkább hozza ide… Ha nem hozza ide, agyonlövöm Mabelt. − Mit csinál… Ben… mit csinál? − ébredezett Mabel. − Ide, Ross, de gyorsan! − Figyeljen ide, Ben…
Lövés csattant. Mabel teste megrándult, s fájdalmas grimasz futott végig az arcán. − Jézusom, ez… meglıtt! − Nos, Candell? Candell elhajította a fegyverét. A lövés zajára elıbb Lord Badminton, majd Steiner bukkant fel az ajtónyílásban. Amikor Steiner észrevette a feleségét Les Crocker karjában, nagyot ordított. − Mit csinált vele, Ben? 369
Gondolkodás nélkül elırevetette magát. Már majdnem elérte Les Crockert, amikor ismét lövés csattant. Steiner futása megtört, mintha valaki visszarántotta volna. Fájdalmas sziszegés tört ki belıle, és a hasára szorította a kezét. − Vigyázz, Mabel, ne hagyd… Leroskadt a homokra, és széttárta a karját. Úgy is maradt mozdulatlanul. − Le a fegyvereket a földre! − vezényelt Les Crocker, majd bekiáltott a sátorba. − Joe, Booboo! Joe felállt, és bocsánatkérı mosollyal félrehajtotta Lucky feléje irányuló fegyverének a csövét. − Mennem kell, kis ember, különben meghal mindenki odakint. Ugye, megbocsátasz? Félrelökte Luckyt, majd elvette tıle a fegyvert. − Bölcsebb, ha odaadod. Nem ismered Les Crockert. Képes, és még vérfürdıt csinál köztetek. Öt perccel késıbb a csapat lefegyverezve ücsörgött a sátor fala mellett, ott, ahol eddig Booboo és Joe ültek. Arcukon kétségbeeséssel kevert értetlenség hullámzott. − Istenem, de hát mi történik itt? − nyögte Lady Bad-minton. − Te tudsz valamit, Charles? Lord Badminton vállai közé húzta a fejét. − Charles, kérdeztem valamit! Lord Badminton a többiekre pislogott. Valamennyien a földre sütötték a szemüket. − Charles! − hasított a csendbe Lady Badminton hangja. Immár egészen Miss Amickes volt: türelmetlen és veszekedésre kész, mint amikor még a város romjait kutatták, és nem talált valamit, amit pedig nagyon keresett. Lord Badminton megadón emelte fel a fejét. − Igen, drágám? − Mi folyik itt, Charles? 370
− Ezt hogy érted, kincsem? − Ki ez a Les Crocker? Lord Badminton nyelt egyet. − Hogy kicsoda? Az az igazság, hogy… − Egy rohadt gazember! − szegezte le Negroponte. − Az. − Hogyhogy… gazember? − Nem az, akinek maga hiszi. − Hát kicsoda? − Az a gyanúnk, hogy… illegális üzletekbıl szerezte a vagyonát. − Illegális üzletekbıl? − képedt el Lady Badminton. -Az meg mi a kutyaszar? − Fegyverkereskedelem − mondta Negroponte mogorván. Lady Badminton eltátotta a száját. − Fegyver… kereskedelem? − Valószínő, hogy kábítószer is. − És ezt a hatóságok… nem tudják? − Nyilván ügyesen csinálja. Akit meg kellett, azt megkente. Lady Badminton hitetlenkedve csóválta meg a fejét. − Az az érzésem, hogy tévednek. Les Crocker nem az a típus… − Bizonyítékaink vannak, asszonyom. − Igazán? És hol szerezték ıket?
− Hát a… számítógépébıl. − Ki szerezte? Lord Badminton Luckyra bökött. − İ. − Úgy van. İ − csatlakozott hozzá Negroponte. Lady Badminton most Luckyt vette szemügyre. − Maga? − Én − vigyorgott szégyenlısen Lucky. Vigyorgott, de csipetnyi vidámság sem volt a vigyorában. 371
− Hogy az ördögbe? Végül is kicsoda maga? Az adóhivatal vagy az FBI? − Egyik sem − morogta Lucky. − Csupán egyszerő artista vagyok. Azaz voltam. Egy kisegér. − Mit akar ezzel mondani? − Minden lyukba beleférek. Bemásztam Mr. Les Crocker sátrába, és belenéztem a számítógépébe. − Maga? − vetett rá fitymáló tekintetet Lady Bad-minton. − Maga? Lucky nyelt egyet. − Az az igazság, Lady Badminton, hogy valamikor… korábban… csak úgy tréfából… izé… hacker is voltam. Lady Badminton elismerın húzta el a száját. − Mit meg nem tud az ember! Szóval belenézett Les Crocker titkaiba. És mit talált? − Bizonyítékokat − vette át a szót Luckytól Negro-ponte. − Maguk tehát tudták, hogy Les Crocker bőnözı? − Finoman fogalmazva is, gyanítottuk. Lady Badminton a férjéhez fordult. − Te is tudtad, Charles? Lord Badminton kínos mosollyal az arcán egészen a sátor falához préselıdött. − Az a helyzet… Leontina, hogy… tudtam. − És én miért nem tudtam? − Mert nem akartuk nagydobra verni − mondta Neg-roponte. − Eszerint én lennék a nagydob? Negroponte nem tehetett okosabbat, minthogy befogta a száját. Lady Badminton azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Ismét csak a férjét vette célba. − Te tudtál minderrıl, Charles? − Hát… Leontina… 372
− Nyilván azt is tudod, hogy mit akar tılünk a fickó? − Már semmit − mondta Lord Badminton. Maga sem értette miért, de hirtelen ıszinteségi roham tört rá. − Már csak meg akar ölni bennünket. Lady Badminton nyelt egyet. − Gratulálok. Végre egy jó hír. És miért? − Mert már nem kellünk neki, Leontina. − Eddig mire kellettünk neki? − Hogy a segítségünkkel felépíthesse a két zikku-ratot. − Ezzel akarta növelni a világhírét? Lord Badminton megrázta a fejét. − Nem azért, Leontina − Akkor miért? − A manituk miatt, Leontina. Lady Badminton elgondolkodott. − Ez nem egészen világos elıttem, Charles. Mit értesz azalatt, hogy a manituk miatt? − El akarja kapni ıket, Leontina. − Amanitukat? − Csakis, szívem. − De hát… mi az ördögért? Lady Badminton arcára kiült az elképedés. Eddig el sem tudta volna képzelni, hogy valaki csak úgy megpróbálja elkapni az angyalokat. Lord Badminton válaszolni akart, de Negroponte megelızte. − Mert fegyverkereskedı.
− És? Negroponte vett egy mély lélegzetet. − Az a helyzet, asszonyom, hogy jelenleg nem tudok elképzelni veszélyesebb fegyvert a világon, mint a manituk. Ha valaki képes lenne magzabolázni ıket, a világ ura lehetne. És ez nem tréfa. 373
Lady Badminton széttárta a karját. − És ezt… hogy akarja csinálni? − Attól tartok, hamarosan meglátjuk, asszonyom.
105 Negroponte jó prófétának bizonyult. Alighogy befejezte a mondatát, félrelebbent a ponyva, és Les Crocker lépett be a sátorba. Némi zavar tükrözıdött az arcán, miközben végigjártatta rajtuk a tekintetét. − Nem is tudom, mit mondjak − kezdte sóhajtva. -Tudom, hogy nagyon kellemetlen a helyzetük, de higgyék el, az enyém sem kellemes. Önök közül többen is, hogy úgy mondjam, a szívemhez nıttek. Kínos szimpatikus embereket elpusztítani. Az a szörnyő az életben, hogy a nagy célok gyakran súlyos áldozatokat követelnek. Néha olyanokat is meg kell ölnünk, akik nem szolgáltak rá az erıszakos halálra. − Mi ilyenek vagyunk? − kérdezte látszólag könnyedén Candell. − Attól tartok, igen − biccentett Les Crocker. − De hát miért állunk az útjában? − tudakolta Candell-hez csatlakozva Jarvis Bartholomey. − Mi a fenét vétettünk magának? − Tulajdonképpen semmit − mondta Les Crocker. Úgy állt elıttük szégyenkezve, kelletlen képpel, mint a kisdiák a tanára elıtt, aki számon kéri rajta elkövetett disznóságait. − Éppen ellenkezıleg, önök nagy feladatot teljesítettek. Idecsalogatták a manitukat, vagy akárhogy is nevezzük ıket. Rájöttek, hogy a zikkuratok kellenek nekik. Erre különben jómagam is rájöttem, amikor Miss Lacy-Villefort aktáit tanulmányoztam. Azok a hülye 374
katonák nem vették észre, mit tartanak a kezükben. A világ legfélelmetesebb fegyverét. És amilyen ostobák, ki is eresztették belıle. De én nem fogom, nem én! Elkapom ıket! Akkor aztán azt teszek, amit akarok. Ha a szél úgy táncol, ahogy én fütyülök, érett almaként hullik kezembe a világ. Ahogy beszélt, egyre inkább kigyulladt az arca, mint Halloweenkor a töklámpások. Szemében szikrák pattogtak. İrült! − gondolta Candell. − Hatalommániás. Miért van az, hogy ha valakinek hatalmat ad az Isten, egyre többet akar még hozzá? Ez a féreg is… − Mi történt Miss Lacyvel? − tört ki Lady Badminton. − Maga ölte meg, aljas szemét? − El kellett innen tüntetnem − sajnálkozott Les Crocker. − Sajnos meg kellett tennem. − Miért,maga… Les Crocker megvonta a vállát. − Veszélyessé vált számomra. Találtam nála valamit, ami elvezethette volna hozzám. − Mit? Les Crocker elvigyorodott. Immár diadalittas volt a vigyora. − Hát, ha ennyire kíváncsiak… Hogy is magyarázzam csak, hogy megértsék…? Amikor még Miss Lacy a szélviharok okait kutatva a hadsereg megbízásából tevékenykedett a környéken, ugyanilyen ballonokat használt, mint én. Ez önmagába még persze nem adott volna okot a gyanúra, csakhogy a cég, amelyik gyártotta, azonosító címkéket helyezett el a ballonokon. Egy ilyen címke jutott Lacy birtokába. Ha Lacy kapcsolatba lép a gyártó céggel, könnyen megtudhatja tılük, hogy én is rendeltem jó néhányat belılük. Azokat, amelyek itt lengedeznek az orrunk elıtt. Normális esetben. Most ugyan nem lenge375
deznek, hiszen a manituk le akarják tépni ıket a tartókábelekrıl. Szóval, meg kellett ölnöm Lacyt. − Maga? A saját kezével? Amikor az a lány szerette magát? − Dehogyis a saját kezemmel! − tiltakozott Les Crocker. − Erre aligha lettem volna képes. Más végezte el helyettem a piszkos munkát. Nem érdekes, hogy ki, hiszen már nincs az élık sorában. De végül is egyre megy. Én adtam ki a parancsot, az kétségtelen. Szóval, attól tartottam, hogy rájönnek, mit akarok, ezért ki kellett iktatnom a játékból Lacyt. − És velünk mi lesz? Les Crocker szomorúan nézett rájuk. Szép, férfias arca szinte sírt a fájdalomtól. − Bármennyire is sajnálom… nem szabad nyomot hagynom. Majd a manituk… az angyalok… − Nem kell részleteznie! − csattant fel Candell. − Hol van Mr. Steiner, és… − Odakint − bökött a bejárati ajtóra Les Crocker. -Velük kapcsolatban már nem lesz szükségem a mani-tukra, ha értik, mire gondolok. Most pedig… jöjjenek velem, kérem. Nem tudom, mi történik, ha elkapom a manitukat. Lehet, hogy az önök bölcs tanácsaira szorulok. Akár egyességet is köthetünk. Valamennyien tisztában voltak vele, hogy ez amolyan mézesmadzag csupán. Nem menekülhetnek élve. Les Crocker nem kockáztathatja meg, hogy szemtanúi maradjanak az eseményeknek. − Jöjjenek utánam a lövészárokba. Én csak így hívom. Az ajtónál van a lejárat. Elıre megyek, és mutatom az utat. Arra kérem önöket, hogy ne csináljanak ostobaságot. Ha bármiben is törnék a fejüket, pórul járnak. Ismerik Nemo kapitányt a Verne-regényekbıl? Vegyék úgy, hogy ez a sátor és környéke a Nautilus. El van látva 376
mindenféle technikai trükkel, amelyek kellemetlen meglepetéseket okozhatnak önöknek. Mindenki tud járni? Kérem, jöjjenek! − Csak egy pillanat még! − emelte fel a kezét Jarvis. − Igen? − Megtaláltuk odakint az ön véres cipıjét. Azt hittük, meghalt. Hogy került az a cipı… Les Crocker elvigyorodott. − Eldobtam. Feltörte a lábam. Még valami? Nem volt.
106 A lövészárok, ahogy Les Crocker nevezte, a dombtetıre kanyarodott fel. Oldalait falemezek borították, hogy megóvják a beomlástól. Elég széles volt ahhoz, hogy egymás nyomában kényelmesen elférjenek benne. Les Crocker gondtalanul fecsegett, mint aki fel sem tételezi, hogy követıi forralnának ellene valamit. Pedig forraltak. A felettük terpeszkedı hamuszürke égbolt, a bukdácsoló nap, a távoli pattogás és a süvöltı zajok arra figyelmeztették ıket, hogy igyekezniük kell. Ha a manituk haragja a ballonok helyett ellenük fordul… Candell megszorította Negroponte karját. Az építész bólintott, majd se szó, se beszéd Les Crockerre vetette magát. Candell is megragadta Les Crockert, és Neg-ropontéval együtt a lövészárok falához próbálta szorítani. Alighogy Les Crocker a falhoz vágódott, Candell olyan pokoli fájdalmat érzett, hogy üvölteni kezdett, és eleresztette az áldozatát. Szeme sarkából látta, hogy Negroponte is ugyanezt teszi. Ezután viszont már a 377
görcsökkel kellett harcolnia. Úgy összerántották kezétlábát, hogy a lövészárok homokjára zuhant. A görcsök szerencsére csak másodpercekig tartottak. Amikor elmúltak, Les Crockert látta maga felett. A férfi értetlenül csóválgatta a fejét.
− Figyelmeztettem magukat. Miért nem hallgatnak rám? Nincs esélyük ellenem. Ha ismét hozzám érnek, még nagyobb ütést kapnak. Lehet, hogy az már halálos is lesz. Kérem, ne ostobáskodjanak! Egy ügyes mütyür-ke van a ruhámba varrva, amelytıl támadás esetén óriási elektromos sokkolóvá változom. Vert seregként vonultak be abba az üvegfalú házikóba, amely a raktárak árnyékában bújt meg. Les Crocker elégedetten nézett végig rajtuk, miközben becsukta a ház ajtaját. − Igazán hálásak lehetnek nekem − mosolygott. -Ember még nem látott olyan vadászatot, amelynek hamarosan maguk is a részesei lesznek. Akkor hát… lássunk is neki. Ja és még valamit. Ne próbálkozzanak semmivel! Most pedig indul az akció. − Rátenyerelt egy kis készülékre, amely a ballonokra nézı üvegfalhoz tolt asztalon állt, majd belekiáltott a mikrofonba. − Gyerünk, emberek, indulás! Az akció elindult.
107 Candell és a többiek úgy érezték, mintha egy lézerszínház vezérlıpultjánál állnának, ahonnan a technikus a világítást és a hangeffektusokat irányítja. Az építész és a régészek kimeredt szemekkel bámulták a földre hajló ballonokat. Úgy tépték a láncaikat, mint a középkor ırültjei. Fekete felhık borították be a homokot, közöttük ott 378
forgott az olvadt levegı, amelybıl kezek, szárnyak bukkantak elı. − Minden rendben? − szólt bele Les Crocker ismét a mikrofonba. − Rendben, uram-jött a válasz. − Jól látnak mindent? − Jól, uram. − Kész az ágyú? − Lövésre kész, uram. − Lézerágyú − magyarázta félig hátrafordulva Les Crocker. − Lézerágyú? − hökkent meg Lord Badminton. -Honnan veszi, hogy ettıl megijednének? − Tapasztaltam − magyarázta Les Crocker. − Mit tapasztalt? − Az erıs lézersugár megöli ıket. − Mesebeszéd! − Majd meglátja. Tehát: indul az akció. Adja rájuk a kakaót, Joe! Éles, vöröses villanást láttak, majd mintha lézershow zajlott volna elıttük, vörös fények kezdtek futkározni a ballonok között. A fények elıbb összevissza pásztázták a ballonok oldalát, aztán valamennyiük meghökkenésére mintha börtönráccsá alakultak volna át. − Jézusom! − nyögte Lady Badminton. − Mit… csinál velük maga… maga… aljas gazember…? − Elkapom ıket − vigyorgott Les Crocker. − El én. Rácsot fonok köréjük. Ami ezután következett, rémülettel töltötte el ıket. A szellemlények vagy angyalok egyre inkább láthatóvá váltak, mintha a lézerfény katalizátorként mőködött volna. Kimeredt szemekkel bámulták, ahogy a ballonok közé zsúfolódott lények egymáshoz csapódva keringtek-forogtak a megolvadt levegıben. 379
− Sikerült! − kiáltotta a hang a hangszóróban. − Azt hiszem, elkaptam ıket! Néhány pillanatig ık is ezt hitték. Úgy gondolták, hogy az angyalok végleg beszorultak a lézersugarak közé, s ettıl a pillanattól kezdve Les Crocker azt tesz velük, amit csak akar. − Megvannak, fınök, megvannak! − ujjongott Joe. -Meg… Ebben a másodpercben felvillant valami odalent. Az egyik ballon tüzet fogott, amely átterjedt a másikra is. Az angyalok az égı ballonok között köröztek. − Valami baj van, fınök − mondta az immár megszeppent hang. − Kigyulladt két ballon.
− Nincs azzal semmi baj − csillapította Les Crocker. − így lett kitalálva. − Az mit jelent? − A többi nem gyúlékony. Ismét villant valami. Candell megdöbbenve látta, hogy a ballonok közül nedves levegı csepeg a homokra. A manituk − gondolta. − Halott manituk. Talán a lézersugár valóban megöli ıket. Hirtelen eltőntek a vörös csíkok. Les Crocker belekiáltott a mikrofonba. − Ezzel a mérettel nem megy. Kibújnak belıle. Candell el nem tudta képzelni, hogyan tudja megállapítani a fickó, hogy a manituk nem maradnak a börtönrácsok által határolt területen belül, hanem kibújnak a rácsok között. − A legsőrőbb hálót, Booboo! − parancsolta Les Crocker. − Hátha ebben megmaradnak. Ismét felvillantak a rıt csíkok. Candell úgy látta, hogy egy vörös, aprólyukú háló borul a manitukra. A manituk ettıl új erıre kaptak. A cseppfolyós levegıkarikák forgása felgyorsult, mintha a manituk sza380
porább tevékenységre sarkallták volna magukat. Candell úgy gondolta, hogy a fogságba esett lények minden erejüket összeszedve megpróbálják széttépni a lézerhálót. Maga sem értette, miért, de megsajnálta ıket. A fenébe is, akármennyi zőrt is csináltak, mégiscsak a természet, az élıvilág részei. És ha meg tudnának békülni velük, miért ne élhetnének együtt a Földön? Elvégre nekik ugyanannyi joguk van hozzá, mint nekünk. Az elefántoknak is joguk van élni, pedig összetapossák az indiaiak termıföldjeit, a tigrisek pedig megeszik a kecskéiket. Mégis élniük kell, hiszen a Föld az övék is! − Megvan, fınök! − hallották a mikrofonban Booboo örömujjongását. − Nem bírnak vele. Ott vannak a hálón belül. Nagyon be lehetnek szarva a rohadékok! Mit csináljak, fınök? − Rögzítsd az ágyút! Biztos vagy benne, hogy nem esik szét a háló? − Most már biztos. − Helyes. Ha kész vagy, gyertek át! − Jövünk, fınök. Ekkor kezdett csak felengedni bennük a feszültség. Ráébredtek, hogy olyasvalamit láttak, ami, ki tudja, milyen utakat nyithat meg az emberiség elıtt. Olyan ez, mint az atomenergia felfedezése. Nyílott az ajtó, Joe és Booboo robbant be rajta. Csak úgy ragyogott a képükön az öröm. Amint beugrottak a szobába, felemelték a karjukat, és haditáncot lejtettek a szoba közepén. Nem törıdtek vele, hogy a foglyaik mit szólnak a mulatságukhoz. − Megvan, fınök! Sikerült, fınök! − kiáltozták táncolva és ugrándozva. − Gyıztünk, fınök! Les Crocker bólintott. − Gratulálok, fiúk. Isten legyen irgalmas hozzátok! 381
Elıhúzta a revolverét, és néhány lövéssel végzett mind a kettıvel. A halál némasága borította be a házat.
108 Nem sokáig. A rémület csendjét sikoltozás és szitkozódás verte fel. Többen is Les Crockerre akarták vetni magukat. − Vissza! − ordította Les Crocker, ahogy a torkán kifért. − Vissza! Ne kényszerítsenek rá, hogy magukba lıjek! Lord Badminton és Candell együttes erıvel próbálták megakadályozni, hogy Jarvis, Negroponte és Lucky meg ne próbálják elvenni Les Crockertıl a fegyverét. A dulakodásnak végül egy rövidke sorozat vetett véget. A golyók a mennyezetbe fúródtak, faszilánkokat záporoztatva a fejükre. − A fenébe is! − dühöngött Les Crocker. − Maradjanak már veszteg, hé! Most mit vannak úgy oda? Annyira szerették ıket? − Maga gyilkos… gyilkos szörnyeteg! − zihálta Lady Badminton, egyre csak a halottakon jártatva a szemét. − Istenem… ez még él. Még talán meg lehetne menteni! Lord Badminton átkarolta, és megkísérelte eltakarni elıle a látványt. − Ne nézz oda, kedvesem! Lady Badminton azonban dühösen ellökte magától férje óvó kezét.
− Igenis odanézek! Igenis oda akarok nézni! Azt akarom, hogy soha ne felejtsem el ezt a látványt! Candell nem tett ugyan hasonló ígéretet, mégis biztos volt benne, hogy ı sem felejti el soha a látottakat. 382
Örökre belerögzült az emlékezetébe Booboo rángatódzó lába, semmibe kapkodó keze, a Joe mellén terpeszkedı polipforma vérfolt, lassan megüvegesedı szeme, s a falra ragadt vércsomók. − Maradjanak csak itt egy kupacban − terelte ıket egybe Les Crocker. − Szépen, nyugodtan megbeszéljük a dolgokat! − Magával nincs semmi… megbeszélni valónk! -csuklott fel Lady Badminton. − Egy szörnyeteggel… − Ugyan már, miért lennék szörnyeteg? − kérdezte kedvetlenül Les Crocker. − Mert kinyírtam néhány gazembert? Minden jelentısebb városban naponta nyírnak ki ennyit, ha nem többet. − Csakhogy ez… ez… törvénytelen. − Ugyan, mi a különbség törvényes meg törvénytelen kinyírás között? Annak, aki meghalt, édes mindegy, hogy milyen címkét ragasztanak a kivégzésére. Candell összeszedte magát, és Les Crockerre bökött. − Végül is… kicsoda maga? Les Crocker megvonta a vállát. − Ki lennék? Les Crocker. Ne féljenek, nem bújtam más bırébe. Születésem óta az vagyok. Azonkívül pedig tudós és üzletember. − Szép kis üzletember. És még szebb tudós. Les Crocker elmosolyodott. − Kezdem azt hinni, hogy a jelenlévı hölgynek és az uraknak fogalmuk sincs az üzleti életrıl. − Azt akarja mondani, hogy az üzletemberek mást sem tesznek, csupán gyilkolnak? − Ha az érdekeik úgy kívánják: igen. Természetesen nem feltétlenül géppisztollyal vagy kézigránáttal. Biztos hallotta már a közmondást, hogy a nagy halak megeszik a kis halakat. Tegyük fel, hogy lelövök valakit és meghal − mint most itt ez a két nyomorult féreg −, akkor az 383
gyilkosság. Ha viszont üzletileg teszek tönkre valakit − az illetı hazamegy és fejbe lövi magát −, az csupán a szabad verseny eredménye. Én nem látok ordító különbséget a kettı között. − Ez csak filozófia. A maga filozófiája, hogy csökkentse a bőntettei súlyát. − Eszem ágában sincs − tiltakozott Les Crocker. -Nem akarok én csökkenteni semmit. A világ leggazdagabb és legbefolyásosabb embere szeretnék lenni. S erre a manituk megadják nekem a lehetıséget. Az ı segítségükkel jutok fel a csúcsra. Ha sikerül megszelídítenem ıket, államfık járulnak hozzám kézcsókra. Ezt természetesen csak jelképesen értem. − És ez annyira jó magának? − kérdezte döbbenten Lady Badminton. − Ez az egyedüli jó a világon − mosolygott Les Crocker. − Minden más másodlagos. Csak a hatalom nyújthat igazi gyönyört. − Maga ırült! − Éppen ellenkezıleg − tiltakozott Les Crocker. − Én vagyok a legtisztább elme a földön. Felismertem az igaz utat, míg mások csak ködben tapogatóznak. Rájöttem, mi az élet értelme. − Igazán? És mi az? − A másokon való uralkodás − mondta Les Crocker. -Az ember erre születik. Csak aztán valahogy félresiklik az egész. Mire észhez tér, már rajta uralkodnak. Más emberek, gazdasági törvények, éghajlati változások, mifene. De én megszabadítom az emberiséget minden tehertıl: egyedül engem kell majd elviselniük. Ez azért még mindig jobb, mintha a káosz köszöntene ránk, amely pedig már itt kopogtat az ajtónk elıtt. A demokráciának vége; új diktátorra lesz szükségünk, aki megmondja, mi a teendı. 384
− És aki másképpen gondolja?
− Azzal majd megértetjük, hogy rossz úton jár. − így? − bökött a két halottra Lady Badminton. − Például. − Igaz, hogy maga… kábítószerrel és fegyverkereskedelemmel is foglalkozott? Les Crocker meghökkent. − Ki mondta ezt maguknak? − A verebek csiripelték − vágott közbe gyorsan Candell. − Ó, azok a kedves verebek! Mindig is imádtam ıket. Különben miért ne tettem volna meg? Több ösvény is vezet a csúcsra. Aki megveszi a kábítószert, magára vessen. Nemigen szoktak senkit rákényszeríteni, hogy lıje be magát. Szabad választás kérdése. Én csak kiszolgáltam az igényeket. Ámbár ıszintén meg kell mondanom, csak pályám kezdetén foglalkoztam narkóval. A narkó meleg dolog. Nem akartam börtönben tölteni az életem. − Áttért a fegyverbizniszre, mi? − Ahogy mondja. A fegyver sokkal biztonságosabb. És legalább annyit hoz, mint a narkó. De lassan ideje elgondolkodnunk rajta, hogy mi legyen a következı lépés. Pillanatnyilag az a helyzet − lehet, hogy ezért is fecsegek annyit −, hogy meg vagyok egy kicsit rémülve. Úgy állok a hálóba zárt manituk elıtt, mint az ısember, ha egy géppisztolyt talált volna, és tisztában lett volna a jelentıségével. Arra felkészültem, hogy megszerzem magamnak, ettıl kezdve azonban nem tudom, mit tegyek. A manituk itt vannak, hálóba zárva, én pedig a háló elıtt toporgok, kétségeim hálójában vergıdve. Nincs valami ötletük, hogy mit kellene tennem? − Legbölcsebben akkor tenné, ha szabadon eresztené ıket − mondta Lord Badminton. − Ez már nem megy − legyintett Les Crocker. − Nem azért tettem, amit tettem, hogy futni hagyjam ıket. Mit 385
gondolnak, az emberiség okulására építettem fel a zikku-ratokat? Meggyızıdésem, hogy az emberiség úgysem okul semmibıl. Akkor meg minek? El akartam kapni a fickókat, és el is kaptam. Csak éppen most a körmömet rágom, és nem tudom, mitévı legyek. Kérem, segítsenek nekem! − Nem gondolja, hogy kissé szokatlan a kérése? -hökkent meg Negroponte. − A foglyai vagyunk, bármikor megölhet bennünket, és mégis arra kér, hogy lássuk el tanácsokkal? Les Crocker bólintott. − Üzletember vagyok. Kössünk üzletet. − Mire gondol? − Ha épkézláb ötletük támadna azzal kapcsolatban, hogy a manituk a hatalmamban maradhassanak, és lézerháló nélkül is engem szolgáljanak, nem ölöm meg magukat. Sıt az alkalmazottaim lesznek. Minden jóban részesülnek, amit én adok a világnak. Negroponte megcsóválta a fejét, és a két halottra bökött. − Nem biztos, hogy szívesen lennék az ön alkalmazottja. Lady Badminton nem törıdve a szomorú jövıvel, felcsattant. − Meddig akarja még a hálóban tartani ıket?! İk is élılények, és nincs joga… Ebben a pillanatban furcsa dolog történt. Halk puffanás hallatszott, majd szemmel láthatóan meggyengült a lézerfény. A börtönrácsra emlékeztetı háló még mindig körülfonta ugyan a manitukat, de már halványabbnak látszott a fénye. − A fenébe is! − szisszent fel Les Crocker. − A lézerágyú! − Mi van vele? − kárörvendett Lord Badminton, kibámulva az üvegfalon át a szabadba. 386
− Valaki szórakozik a lézerágyúval! Újabb puffanás, és ismét gyengült valamelyest a lézerfény. − Kikapcsolta! − dühöngött Les Crocker. − Valaki kikapcsolta a lézerágyút. Az egyiket a három közül. − Kicsoda? − kérdezte Jarvis. Les Crocker felkapta a géppisztolyát, és az üvegfalra tapadt vele.
− Nem látok semmit − motyogta. − Nem látok senkit. − Villámgyorsan visszafordult, és a régészekre fogta a fegyverét. − Ne gondolják, hogy ez a kis malır szemernyit is változtathat a helyzetükön. Lehet, hogy magától kapcsolt ki a rendszer. Talán csak egy kis hiba az automatikában. Lehet, hogy tovább már nem csökken a fényerı. De csökkent. Méghozzá abban a pillanatban, ahogy elhallgatott. A manituk, mintha megérezték volna, hogy gyengült a fényrácsok ereje, egyre gyorsabban forogtak a börtönükben. Candell úgy gondolta, hogy bár nem látják, a lézerrácsokat tépik, és megpróbálnak kiszabadulni szorult helyzetükbıl. − Az egyik ágyú felmondta a szolgálatot − mondta Les Crocker, és mosolyogni próbált. − Nem tesz semmit, fel voltunk készülve rá. Ami elromolhat, az el is romlik, nem igaz? Bár… az ágyúkhoz csak megfelelı kóddal lehet hozzáférni… A hiba feltehetıen felülírja a kódot. Más lenne a helyzet, ha a másik ágyú is bedöglene. Az már nem lenne véletlen. Szerencsére ennek semmi nyoma. Az is szerencse, hogy két ágyú is elegendı a fog-vatartásukhoz. Most pedig… Halk puffanás, és ismét csökkent a lézerfény. Les Crocker hatalmasat ordított. − A második ágyú… Ez már nem… ez már nem… -megrázta a fejét, és igyekezett lecsillapítni keze remegését. − Valaki van odakint − mondta aztán szárazon. 387
− Talán valóban véletlen − igyekezett megnyugtatni Candell. − Ez már nem lehet véletlen. Valaki sorban töri fel a kódokat. Méghozzá szakember. Azokat a kódokat senki nem törheti fel, csak az, aki élı zseni. Jézusom! − fohászkodott magában Candell. − Nehogy az legyen a vége, hogy azonnal megöl bennünket! Amikor az ágyú ismét puffant egyet, Les Crocker dühösen a levegıbe ütött. − Van ott valaki! Meg kell néznem, kicsoda! Rájuk emelte a fegyverét. Most! − gondolta Candell. − Most húzza meg a ravaszt. Ahogy körbenézett látta, hogy mindannyiuk arcáról folyik a verejték, s meredt tekintettel bámulják a fegyvert Les Crocker kezében. Most, most húzza meg a ravaszt… − Steiner! − kiáltotta váratlanul Negroponte. Les Crocker kezében megremegett a fegyver. Látszott, hogy épp az utolsó pillanatban fékezte le az ujját Negroponte hangja. − Mit beszél? − Steiner az. − Steiner halott. − Úgy látszik, túlélte. − Steiner építész. Mit ért a kódfejtéshez? − Ért hozzá − magyarázta Negroponte. − İ maga mesélte, hogy informatikai tanfolyamokat végzett. Katona volt, és… Les Crocker úgy vicsorgott, ahogy Candell a veszett kutyát elképzelte. − A rohadék! Túlélte a szemét! − Negropontéhoz ugrott, és kirántotta a többiek közül. − Ha megmoccan, megölöm! − Jól van, nem mocorgók − nyögte Negroponte. 388
− Beszéljen vele. − Hogy beszéljek? − Itt a mikrofon. Beszéljen bele. Most már hallani fogja! Negroponte a mikrofonhoz lépett. Megköszörülte a torkát, és beledünnyögött. − Desmond? A válasz olyan hangon érkezett, hogy Negroponte beleborzongott. − Ki.,.keres? − Ön az, Desmond? − Igen is, meg nem is − suttogta a furcsa hang. − Tessék?! − Én is vagyok, és nem is.
− Mi a szar ez? − hökkent meg Les Crocker. − Mondja meg neki, hogy egyenes választ kérek! Mondja meg neki, hogy beszélni akarok vele! Eh! − félrelökte Negro-pontét, és beleszólt a mikrofonba. − Steiner? Itt Les Crocker beszél. Maga az? − Én is vagyok, és nem is − ismételte meg a hang a furcsa mondatot. − Ez mit jelent? − Én sem… tudom. Azt hiszem… meghaltam. − Tévedés volt − hazudta Les Crocker..− Véletlen baleset. Tárgyalnunk kellene egymással. Pillanatnyilag hol van? − A sátra elıtt… nem messze… Les Crocker megpróbálta az üvegen át megkeresni Steinert, és végül meg is találta. Ott feküdt a sátor elıtt széttárt karokkal, holtan. − Maga halott, Steiner! − bömbölte Les Crocker a mikrofonba. − Maga nem is Steiner! Látom magát a sátor elıtt. − Az csak a régi… testem. − A régi… teste? Ezt nem értem. 389
− Most új testem van. − Hazudik! − Megfejtettem a kódot. Csökkentenem… kell a lézererejét… Halk puffanás. A fények ismét halványabbak lettek. − Mit csinál? − ordította Les Crocker. − Ne merjen hozzányúlni az ágyúhoz! − Hozzá kell… nyúlnom. Ki kell szabadítanom ıket. − Miért kellene? − İk… parancsolják. − Kicsodák? − Hát ık. Az… angyalok. − A rohadt életbe! − bömbölte Les Crocker. − Ez a barom szabadon engedi… Minden eddigi igyekezetem kárba vész! Ki tudja, képes leszek-e még egyszer csapdába csalni ıket? Halk puffanás. Egyre halványultak a lézerfények. − Várjon! − ordította Les Crocker. − Akárki is legyen maga, odamegyek és megbeszéljük. Addig maradjon veszteg! Bármit megadok magának, amit csak kér! − Azt úgysem tudja − mondta a hang. − Azt talán már… soha nem tudja senki. Les Crocker kikapcsolta a mikrofont, és a foglyai felé fordult. − Én most elmegyek − mondta. − Meg szerettem volna menteni magukat, de nem tehetem. Nincs szükségem immár magukra. Most pedig… − Nem mész sehova, Ben! Senki nem vette észre, hogy amíg Les Crocker a kivégzésükre készült, lassan kinyílt a faház ajtaja. Annak ellenére, hogy Les Crocker számzáras szerkezettel zárta le. Mindannyian felkapták a fejüket, és az ajtó felé néztek. Az ajtórésen át por, köd és furcsa szagok áradtak be a szobába. 390
Az ajtóban egy terepszín ruhás árnyék állt. Nyakát vastag, korábban fehér kötés fogta át, amely már szürkére változott a szállongó homoktól. Les Crocker eltátotta a száját. − Úristen, ez… Lacy! Az ajtóban valóban Lacy Rost-Villefort tőnt fel. İ, aki egyszer már meghalt, a keselyők és sakálok kibeleztek, és most mégis itt állt velük szemben. − Hogy vagy, Ben? − kérdezte furcsán sziszegı és bugyborékoló hangon. − Hogy kerülsz te ide? − nyögte Les Crocker. − Hiszen te meghaltál! − Érted jöttem, Ben. Les Crocker felkapta a fegyverét. − Hát, ha idáig nem haltál volna meg, most meghalsz, kicsim! Már nem volt ideje meghúzni a ravaszt. Ismét felhangzott a puffanás, és a lézerfények kialudtak. Candell látta, hogy a börtönrács eltőnik a manituk környékérıl.
− Ki kapcsolta… ki a… lézert? − nyögte Les Crocker. − Mégiscsak Steiner? − Autó… mata − nyögte Lacy a nyakát tapogatva. -Én telepítettem… Ami ezután következett, arra Candell csak hézagosan volt képes késıbb visszaemlékezni. Abban a pillanatban, ahogy kialudtak a lézerfények és eltőnt a háló, a manituk a ballonokra vetették magukat. Addig tépték-szaggatták a kábeleket, amíg csak el nem pattantak. Candell tudta, hogy csodát lát: a kábeleknek nem lett volna szabad elpattanniuk. A ballonok lassan felemelkedtek a levegıbe, és tovaszálltak. − Istenem, istenem − hallotta Les Crocker jajgatását. − Meglépnek a rohadékok! Mindennek vége! Candell is így gondolta. Abban a pillanatban, ahogy fülsiketítı durranással berobbantak az üvegfalak és 391
milliónyi üvegszilánk hullott rájuk, Lacyhez ugrott és magához szorította. − Gyere, szívem… Érezte, hogy Lacyvel együtt felkapja valami, s felemeli a levegıbe. Az elszaggatott kábelek között ért földet. Ekkor már csend ülte meg a sivatagot. A manituk hazamentek.
109 Egész éjszaka égett a villany a nagysátorban. Negroponte többször is megfordult a sátor és Les Crocker bandájának fıhadiszállása között. Legelıször Mabelt hozta be. Szerencsére hamar kiderült, hogy nem komoly a sérülése. Inkább csak a megrázkódtatástól ájult el. Steiner már súlyosabb esetnek bizonyult; órákig dolgozott rajta ez egyik arab orvos, amíg sikerült lelket vernie belé. Lacyt is kezelésbe akarta venni, de a lány elhárította. − Én már… jól vagyok. Csak a kötésemet kellene kicserélni. De az is ráér késıbb. Negroponte megkereste Les Crockert is. A férfi akkor már nem élt. Negroponte megállapította, hogy pokoli fájdalmak között halhatott meg: a szétrobbanó üvegszilánkok mintha egyedül ıt keresték volna − keresztül-kasul szurkálták a testét. A három arab doktor hajnalig buzgólkodott, amíg valamennyiük sérülésére kötés került. Amikor az orvosok elhagyták a sátrat, Lady Bad-minton megcsóválta a fejét, és Lacyre nézett. − Istenem, Lacy, nem is okozhattál volna nagyobb örömet, minthogy feltámadtál. Hogy csináltad, szívem? 392
− Úgy, hogy nem haltam meg − próbált meg mosolyogni Lacy. − Bár igencsak közel álltam hozzá. Ha Candell és Lord Badminton nem mentenek meg… Lady Badminton Lord Badmintonra rivallt. − Te is tudtál róla, Charles? − Naná, hogy tudtam − vigyorgott Lord Badminton. − Ezért még számolunk. Hogy voltál képes elhallgatni elılem? − Ha sokan tudnak valamirıl, nem titok a titok. − De hát én a feleséged vagyok! − Éppen azért. − És én még azt hittem, hogy te… illetve te is… − Hogy nekem is közöm van Miss Lacy halálához? − Csupa vér voltál, amikor Lacy meggyilkolása után belopóztál a sátorba. − Candell tanácsára levágtunk egy birkát. Annak a belsı részeit mutattuk meg Les Crockernek. Rádobáltuk ıket Lacy testére… elég undorító volt, mit ne mondjak. Lady Badminton felállt, a férjéhez lépett, és szó nélkül cuppanós csókot nyomott a homlokára. − Ejnye, no − morogta zavartan Lord Badminton. -Ez már mégiscsak izé…
− Mr. Candell… honnan sejtette, hogy Mr. Les Crocker más, mint akinek elıadja magát? Candell tanácstalanul felvonta a vállát. − Nem tudom. Nem tetszett nekem a fickó − ennyi az egész. − Én tudom − suttogta Lady Badminton fülébe valaki. Az aszszony a suttogóra pislantott. Luckyt látta maga mellett. − Igazán? Mit tud maga? − suttogta vissza neki. − Azt hiszem… Mr. Candell felettébb kedveli Miss Lacyt. − Na ne mondja! 393
Lucky vigyorgott, és az orra hegyére ütött. − Olyan szimatom van, hogy egy vadászkutya is megirigyelhetné. Lady Badmintonnak fogalma sem volt róla, hogy a vadászkutyák valóban irigyelnék-e Lucky szimatoló képességét, ha egyáltalán tudnának Luckyról, de azon azért elgondolkodott, amit a hajdani artistától hallott. Késıbb aztán már nem volt ideje tovább gondolkodni Ross Candell és Miss Lacy RostVillefort sorsán, mert az elkövetkezı események lekötötték minden figyelmét.
110 Az utolsó köveket is beemelték a zikkuratokba, és vártak. Mást nem is tehettek volna, hiszen a manituk nem óhajtották felvenni velük a kapcsolatot. Candellnek az járt az eszében, hogy a manituk bizonyára tanácskoznak valahol, és értékelik az újonnan elıállt helyzetet. Annak az éjszakának az estéjén ott ültek valamennyien a nagysátorban, és Lord Badminton szavait hallgatták. − Az akció sikeresen befejezıdött − szegezte le a lord. − Nincs más dolgunk, mint hazamenni. A technikai személyzet már elment, nem maradt utánuk csupán néhány tonna szemét. − Az is eltőnik hamarosan − mondta Jarvis. − Az arabok beássák a homokba. − Ilyen a mi civilizációnk − sóhajtotta Lady Badminton. − Ha valamitıl meg akarunk szabadulni, beássuk a homokba, és nem törıdünk tovább vele. Hátha az utánunk következıknek nem tetszik majd a módszerünk? Hallgattak egy sort, majd Candell tette fel a legtöbb fejtörést okozó kérdést. 394
− Mi lesz a manitukkal? Jarvis megvonta a vállát. − Feltehetıen megnyugodtak. Megelégedtek azzal, hogy elkészültek a zikkuratok. − Biztos vagy benne? − Mi mást tehetnék? Beszélni nem tudunk velük, meg nem támadnak bennünket… Csak feltételezhetjük, hogy elégedettek. − Azért mégiscsak tehetnének felénk valamilyen gesztust. − Mire gondol? − kérdezte Negroponte. − Rajzoljanak apró szívecskéket a homokba? − Talán igen. Sajnos, fogalmunk sincs róla, miben törik a fejüket. − Hátha nem is törik semmiben? Élik a maguk életét: idırıl idıre feltöltik magukat energiával a zikkuratokból. Candell megrázta a fejét. − Nem tetszik ez nekem. Hiányérzetem van. − Azt hiszi, hálából hátba döfnek bennünket? − Nem tudom. Ebben talán én sem hiszek. Ámbár a természet szereti a befejezett dolgokat. − Ki mondta ezt? − Egy filozófus. Már nem emlékszem a nevére. − Mire céloz vele?
− Hogy ez az ügy még távolról sincs lezárva. De nincs ám! − Ha ezt bıvebben is kifejtené… Lord Badminton ekkor nagyot ásított. − Ma már nem fejtünk ki semmit. És egyáltalán… ha csak itt ülünk és találgatunk, nem megyünk semmire. Hólyagosra beszéljük a szánkat, miközben fogalmunk sincs róla, hogy a manituk mire gondolnak. Ha gondolkodnak egyáltalán. − Mi a terve, Lord Badminton? − kérdezte kíváncsian a felbátorodott Lucky. 395
Lord Badminton megsimogatta kis szakállát, és megvonta a vállát. − Hogy mi a tervem? İszintén szólva fogalmam sincs róla. Valószínőleg nincs is tervem. Felépítettünk két zik-kuratot, ezzel is hozzájárulva az emberiség kultúrkin-cseinek a megırzéséhez, mellesleg a manitukon is segítettünk. Bár ezt lehetıleg ne hangoztassák, mert hülyének néznek érte bennünket. Mostantól kezdve két lehetıséggel számolhatunk. Az egyik, hogy a manituk megelégszenek ezzel a két zikkurattal, és ide járnak a világ minden részébıl energiát tankolni. − És a másik? − kíváncsiskodott Lucky. − A másik, Lucky? Nos, hát a másik az, hogy nem elégszenek meg a két zikkurattal, hanem megpróbálnak rábírni bennünket arra, hogy építsünk további piramisokat. − További… piramisokat? − hökkent meg Steiner. -Hol? Mennyit? Lord Badminton tanácstalanul tárta szét a karját. − Azt csak a jó isten tudja. Lehet, hogy még kettıt szeretnének, de az is lehet, hogy több százat. − Ki a fene fogja ezeket felépíteni? − A több százat? Mondjuk ön. − Én? − tágult kerekre Steiner szeme. − Ki finanszírozná ezt a töméntelen munkát? − Ez a kérdés − mondta Lord Badminton, miközben menni készült. − Hogy mit lépnek a manituk. Ha ismét elkezdenek rombolni, az isten irgalmazzon nekünk. Akkor újabb szélkorszak elé nézünk. − A fenébe is! − dühöngött Candell. − Miért nem beszélnek hát velünk? A manituk nem jelentkeztek, ık pedig kétségeik közepette nyugovóra tértek. 3%
111 Éjszaka Candell arra ébredt, hogy hívja valaki. Máskor is elıfordult már vele, hogy a saját nevére riadt. Ismeretlen hang hívta − mintha egy bajbajutott ember kérte volna a segítségét. Ilyenkor felült az ágyán, és belefülelt az éjszakába. A hívás azonban nem ismétlıdött meg; másnap pedig már nem tulajdonított jelentıséget neki. Az éjszakai hívás is az álom tartományába tartozik. Feltehetıen az agyunk ad le valamiféle jeleket, amelyeknek nem ismerjük sem a lényegét, sem a mechanizmusát. Candell a másik oldalára fordult, de amikor ismét meghallotta a hívó hangot, kinyitotta a szemét, és újra felült az ágyán. A harmadik híváskor már éber volt, mint a nyitott szemmel alvó vadak a sivatagban. Jól hallotta a hangot: odakintrıl szólt, a sátron kívülrıl. És azt is tudta, hogy kicsoda a gazdája. Kicsit reszketett a térde, ahogy kilépett a sátor elé. Ezüstös holdfény öntötte el a sivatagot, mintha valahol egy ékszerkovács mőhelyében kiborult volna a folyékony ezüstöt tartalmazó üst, és rádılt volna Irakra. A holdfényben Károgó Varjút látta, azzal a tarka kendıvel a vállán, amelyet valamikor ı vett neki. A lány feléje fordult, és halkan tovább szólongatta. − Candell…! Ross Candell! Candell érezte, hogy a lány hangja hamisan szól. Olyan volt a zöngéje, amilyen az életében soha. Mintha többen is beszéltek volna benne egyszerre; mintha egy több tagú kórus énekelt volna a torkában. − Candell!… Ross Candell! Candell sóhajtott, és tett néhány lépést Károgó Varjú felé. − Itt vagyok − mondta. Szándékosan nem nevezte meg a lányt, hiszen tisztában volt vele, hogy
nem ı az. 397
Bármennyire is annak látszott, nem ı. Nem Károgó Varjú hívta. A lány felemelte a fejét. Candell döbbenten látta, hogy az arc, amely felé fordult, Károgó Varjú arca is meg nem is. Egyes vonásai Varjúéra emlékeztettek, egészében véve azonban ismeretlen arc nézett rá. Enyhén vöröses szemei is ismeretlenek voltak. Hát csak ennyi maradt meg belıle az emlékezetében? Candell biztos volt benne, hogy ık az agyából kotorták ki Károgó Varjú vonásait, csakhogy azok a vonások már egyre halványultak. Jézusom, ha így megy tovább, néhány év múlva már nem is leszek képes magam elé idézni életem egyetlen szerelmét? − A zikkuratok… kész − mondta ekkor Károgó Varjú. − Kész − bólintott Candell, és észre sem vette, hogy folynak a könnyei. − Ez… jó − mondta Varjú. − Örülök neki… kedvesem. Károgó Varjú ekkor összerázkódott. Mintha undor vagy harag rázta volna össze. − Ez jó… de nem elég! − Nem… elég? − hökkent meg Candell. − Hogyhogy nem elég? − Több… sok… zikkurat kell! − Több zikkurat? Hova? Károgó Varjú egyetlen pillanat alatt mellette termett. Olyan közel állt immár hozzá, hogy akár meg is érinthette volna. − Elveszik… tılünk. − A zikkuratot…? − nyögte Candell. − Elve… szik. − Kik veszik el? − Mások − mondta Varjú. − Harc… harc… harc… Építs… sok… zikkurat… 398
Candell megrázta a fejét. − Én régész vagyok. Nem építhetek semmit. És a többiek sem. Ha akarjátok, csiszoljátok csak a hegyeket. És hagyjatok nekünk békét! Károgó Varjú szemeiben éles, vörös fények villantak. Candell hátrébb akart lépni tıle, de döbbenten tapasztalta, hogy meg sem moccannak a lábai. − Ha háború… ti is meghaltok. Háború… a kevés zikkuratért. Ha sok zikkurat… nincs háború! Candell Varjú szemébe nézett. A következı pillanatban hatalmas ütést érzett a homlokán, és végigterült a homokon. Amikor kinyitotta a szemét, Károgó Varjút látta maga felett lebegni. A lány kinyújtotta a kezét, és a messzi távolba mutatott. − Hegyek… lassú. Zikkurat gyors. Ha nincs enni… meghalunk. De ti is… meghaltok. Menj, és legyen… zikkurat! Mire Candell ismét kinyitotta a szemét, már nem látta Károgó Varjút. Biztos volt benne, hogy nem is látja soha többé. Még egy-két év, és már nem lesznek olyan emlékei, amelyekbıl bármilyen erı is újrateremthetné. És ez így is van jól. A halottak nyugodjanak békességben.
112 Lord Badminton csak a vállát vonogatta, amikor Candell beszámolt neki az éjszakai kalandról. − Utálom a zombikat − mondta végül. − Bocsásson meg, nem akartam megsérteni a felesége emlékét. − Ugyan már − legyintett Candell. 399
− Mi a fenét tehetnék? − sóhajtotta Lord Badminton. − Végül is ön mit szőrt ki a szavaiból? − Hogy két zikkurat nem elég nekik. − Én is ettıl féltem − bólintott a lord. − Ha jól értettem az üzenetüket… háborútól tartanak.
− İk? − hökkent meg Lord Badminton. − Akkor mit szóljunk mi? − Ha jól sejtem − folytatta Candell −, ık maguk fognak háborúzni az erıforrásokért, azaz a zikkuratokért. Ezért a kettıért. − Ezt hogy értsem? − Úgy, hogy talán ık is megosztottak, mint mi. Erre még nem is gondoltunk idáig. Hátha ık is több családra, törzsre, vagy akár országra oszlanak. És versenyeznek az erıforrásokért. Akinek van, az elégedett, akinek nincs, az szerezni akar magának. így aztán, ha nem építünk több zikkuratot, háború indul meg köztük, amelynek mi is az áldozataivá válhatunk. Hajói értelmezem a szavait, akkor ezt üzenték nekünk. − És mi a fenét tehetnék én? − kérdezte Lord Badminton. − Les Crocker meghalt, nekem pedig nincs any-nyi pénzem, hogy teleépítsem a földet zikkurattal. − De az államoknak van! − Ugyan már, Candell − legyintett Lord Badminton. -Ha van lázmérıje, vegye be a szájába és szopogassa. Csak nem képzeli, hogy bárki is hallgatna ránk? Ha kiállnak egy nemzetközi fórum elé, és elkezdenék a mani-tukról, a zikkuratokról mint energiaforrásokról beszélni, kényszerzubbonyban távoznék. És alighanem maga is. Meg kell várnunk, hogy ismét történjék valami. − Egy újabb szélkorszak? Lord Badminton megvonta a vállát. − Tudja, kedves Ross, az ember, bár az élıvilág része, valamelyest mégis különbözik tıle. Az élılények 400
általában okulnak abból, ha valami kellemetlenség éri ıket, az ember azonban nem. Ha megúszta a bajt, továbbra sem tér le arról az útról, amely a baj felé vezette. így aztán ismét csak bajba jut. Erre mondják, hogy a történelem megismétli önmagát. − Akkor hát… mi a fenét csináljunk? − Hazamegyünk − mondta Lord Badminton. − És várunk. Aztán majd meglátjuk. − És ha akkor már késı lesz? − Nincs más lehetıségünk, Candell. Különben vigasztalja, hogy akármilyen hatalmasak is, nem képesek építeni, csupán rombolni. Mindenképpen szükségük lesz ránk. Három nap múlva már csak a két zikkurat árválkodott a sivatagban a romváros szomszédságában. A homoknak és a köveknek nem volt fülük, hogy meghallhassák a felettük vágtató szél hol elégedett, hol csalódott sziszegését.
113 A folyó lágy hullámai vitorlás csónakokat ringattak a vörös napkorong elıtt. A halászok ekkor kötöttek ki, és nekiláttak, hogy a partra rakják a zsákmányukat. A lány a férfi vállára hajtotta a fejét. A férfi átkarolta a derekát. A lány még túl gyenge volt a hosszabb ideig tartó ácsorgáshoz. − Nem fázol, Lacy? − kérdezte a férfi szorosabban vonva magához a lányt. − Nem… Ross. Azon gondolkodom… hogy mi lesz velünk. − Az emberiségre gondolsz? − kérdezte halvány mosollyal a férfi. 401
− Inkább ránk… kettınkre. − Te mit gondolsz, Lacy? A lány mélyet sóhajtott. − Nem akarom a nyakadba varrni magam. − Pedig jó lenne. Éppen egy folt hiányzik róla. − Nem tudom, meddig tart, amíg összeszedem magam. Nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. Úgy érzem magam, mint egy üres palack, amelybıl kifogyott, ami benne volt. Vagy egy kiégett ház. Ezen kívül van még néhány kifejezı hasonlatom. − Idı kérdése, Lacy. − Tudod, Ross, hogy valaha nagyon szerelmes voltam beléd… − És most, Lacy? − kérdezte reménykedve a férfi. A lány megrázta a fejét.
− Nem tudom, Ross. Mondhatnám, hogy igen, de… nem szeretnélek becsapni. Nem lenne méltó hozzánk. Azt hiszem, várnunk kell. Még olyan zavaros bennem minden. Úgy látszik, nem szoktam meg, hogy a szerelmeim gyilkosokat küldenek rám. Ross… kérlek… − Igen, Lacy? − Annyira romantikus itt minden… hogy azt hiszem… egy kicsit azért megcsókolhatsz. − Biztos vagy benne, hogy… − Próba szerencse. A nap vörösen ragyogott, az egyik hajón egy halász énekelt. Talán egy halrajról, amely meglépett elıle. Vagy egy lányról, aki nem várta meg a parton. Egyik nap hazatért, és üresen találta a házát. A halászok gyakran járnak így. Csoda romantikus volt minden, az istenek az ilyen alkonyatokat kifejezetten a szerelemre teremtik. Ross Lacy ajkához érintette az ajkát. 402
A lány ajka hideg volt, mintha nem is folyna benne vér. Ross sóhajtott, és nem próbálkozott többé. Talán majd máskor. Késıbb. Néhány nap múlva. A Tigris ezüstös felszínét lágyan fodrozta a szél. Részlet Lord Badmintonnak az Elnökhöz írott második levelébıl. Tisztelt Elnök Úr! Ezennel van szerencsém elküldeni Önnek azokat a kiegészítéseket, amelyeket kért tılem. Remélem, elégedett lesz a válaszaimmal, bár én magam közel sem vagyok elégedett velük. Jó néhány esetben kénytelen voltam csupán a saját és mások megérzéseire, elképzeléseire támaszkodni, ezek pedig nem egyebek puszta hipotézisnél. Szolgáljon mentségemül, hogy a jól felépített hipotézisek néha azért elıreviszik a tudományt. Mindezek elırebocsátásával sorra veszem a problémákat. A manituk vagy angyalok keletkezésével, születésével kapcsolatban semmivel sem tudok többet, mint amennyit az elızı levelemben már megírtam. Kollégáim és jómagam úgy gondoljuk, hogy a manituk egy másfajta evolúció termékei, mint az ember. Az élıvilág a Föld története során már több alkalommal is csaknem teljesen kipusztult; így történt ez 52 millió, majd késıbb 26 millió évvel ezelıtt is. Hogy a kipusztulásoknak mik lehettek az okai, ezt korábban már megírtam önnek. Talán egyszer majd biztos választ kaphatunk erre a kérdésre is. Véleményem szerint az angyalokat egy ilyen kipusztulás utáni periódus hozta létre. Ok már akkor is itt éltek a Földön, amikor az ember még csak vázlatként létezett a Teremtı rajzasztalán. Elképzelhetı, hogy több kipusztulási periódust is túléltek már: alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez, és gyakorlatilag halhatatlanokká váltak. Mindent túlélnek, amit egyéb élılények nem − ezáltal elpusztíthatatlanok. 404
Említettem már, de megismétlem: a manituk vagy a földbıl, vagy a világmindenségbıl táplálkoznak. A zikkurat mint mértani test győjti be számukra azt az energiát, amelyet akár az élelmüknek is nevezhetünk. Úgy járnak a zikkuratokhoz táplálkozni, mint mi a vendéglıkbe. Sajnos, nem tudok válaszolni rá, hogy miért éppen ez a mértani forma alkalmas rá, hogy megcsapolja számukra a világmindenséget − de úgy látszik, megcsapolja. Arra sem tudok válaszolni, hogy miért éppen azt a bizonyos energiát fogyasztják, amit fogyasztanak. És hogy jöttek rá, hogy azt kell fogyasztaniuk. Mi hogy jöttünk rá, hogy az állatok húsát kell ennünk, mondjuk zöldbabkörettel? Rájöttünk, és kész. A manituk hosszú életük során rádöbbentek ugyan a zikkurat-forma jelentıségére, zikkuratot azonban nem tudnak készíteni. És egyebet sem. Plazma vagy gáznemő formában léteznek, nem képesek a szilárd tárgyakra fizikai hatást gyakorolni. Úgy élnek, mint a régi világban a rabszolgatartók. Ok maguk nem dolgoznak, erre valók a rabszolgák. Nos, az ı rabszolgáik a szél, vagyis a szelek. Valamikor, hosszú történelmük során rájöttek, hogy a szelet kitőnıen fel tudják használni. Mint ahogy mi a gépeket és egyes élılényeket. Megtanulták uralni a levegı mozgását. A manituk nem azonosak a széllel, csupán együtt élnek vele. Utaznak rajta, fegyverként használják. Mint például mi a biciklit. Ha felpattanunk rá, és elkerekezünk vele innen oda, akkor helyváltoztatási, azaz közlekedési eszköz, de ha felkapjuk és az ellenségeink fejéhez vágjuk, akkor fegyver. így vannak ık a széllel. És velünk is. Ha nem vigyázunk, könnyen mi is az eszközeikké válhatunk. Bár közlekedni nemigen tudnak rajtunk − ahhoz túl lassúak vagyunk−, harcolni viszont
405
tudunk. Fıleg egymás ellen. Ezzel sajnos már tisztában vannak, és azt hiszem, létezik valahol egy dossziéjuk, amelybe az van beleírva, hogy ember az embernekfarkasa. Hát van annál szebb dolog, mint amikor ellenségeink egymást irtják ki? Nincs bizony. Mint már említettem, az angyalok rabszolgáikkal, a szelekkel csiszoltának a hegyeket, hogy azokzikkura-tokat készítsenek nekik belılük. Gondolhatja, Elnök Úr, hogy ez eléggé babra munka. Ok azonban türelmesek − volt, azaz van idejük bıven. Aztán egyszer, valamikor, az emberi történelem folyamán rájöttek, hogy egy újfajta evolúciós termék, az ember, sokkal gyorsabban el tudja végezni ezt a munkát, mint a szél, a régi rabszolga. Sıt nem is kell neki hegyeket csiszolgatnia: anélkül is képes létrehozni az annyira vágyott zikkura-tokat. Ekkor kezdıdött az emberek és a szellemlények − közkedvelt indián nevükön, manituk − együttmőködése. Érdekes lenne megtudnunk, hogy a manituk vajon hogy figyeltek fel az ember megjelenésére. Kezdetben alighanem rá sem bagóztak. Az egyik majom ilyen, a másik meg olyan. Aztán egyszer csak rá kellett zizzenniük, hogy ez a majom képes kellemetlenségeket okozni nekik. Ne kérdezze, Elnök Úr, hogy miért zavarja a két hegy közé telepedett ember az angyalok táplálkozását, de zavarja. Márpedig az embernek már a korai idıkben az volt a tulajdonsága, hogy szívesen letelepedett valahova, és onnan nem is mozdult ki egykönnyen. Betelepedett bizony két hegy közé is, és ezzel belerondított a manituk ételébe. Ami persze csak áttételesen értendı. Az angyalok egyszer csak azt vették észre, hogy nem élvezhetik zavartalanul energiafelvételüket, well406
ness-hétvégéiket, valaki ott szemtelenkedik a közelükben. Ezért megpróbálták kisöpörni az embert onnan, ahova betolakodott. 0 azonban nem hagyta magát. Már csak azért sem, mert fogalma sem volt róla, hogy bizonyos hegyek között nincs keresnivalója. Aztán egyszer csak rájött. És arra is rádöbbent, hogy olyan erık munkálkodnak körülötte, amelyekrıl eddig fogalma sem volt. Ismerte a mamutot, a kardfogú tigrist, az ıstulkot, az ısszarvast − a manitukat viszont nem ismerte. Hát most megismerte. Hogy miképpen történt ez az ismeretség, nem tudhatjuk. De feltételezhetjük. És itt, Elnök Úr, meg kell, hogy álljak egy pillanatra. Ami ezután következik, az még az eddigieknél is hipotetikusabb. Jómagam és munkatársaim szőrtük le bizonyos leletekbıl és eseményekbıl, amelyek azonban semmifele bizonyítási eljárásban nem állnak meg a helyüket. De azért lehetséges, hogy minden úgy történt, ahogy elmondom. Köztudott, hogy a kıkorszak embere közösségekben élt, s egy-egy közösség egy állatıstıl származtatta magát. Úgy hitték, hogy ıseik félelmetes vadállatok voltak, ezért róluk nevezték el magukat. Ok voltak a sasok népe, a bölények népe, a farkasok népe. Tételezzük fel, hogy élt Ázsiában egy népcsoport, amely a farkasok népének nevezte magát. Mivel kilenc csoportra oszlott − kilenc családra? −, ık voltak a kilenc farkas népe. Elképzelésem szerint ık jöttek rá elıször a manituk létezésére és erejére. Valószínőleg arra is rájöttek, amire mi, hogy tudniillik a szél és az angyalok nem ugyanazok. Az egyik a bicikli, a másik a biciklista. Elképzelésem szerint a farkasok népe kellemetlen tapasztalatok során döbbent rá a manituk létére, és arra, hogy a manituk földjére tilos betolakodniuk. 407
Gyorsan eltakarodtak hát onnan, biztosították a mani-tukat arról, hogy engedelmeskednek az akaratuknak. Alávetik magukat nekik. Csupán az volt a kérdés, hogy ezt miképpen tették. Nincs szándékomban gúnyolódni, de hát azt mégsem tehették meg, hogy írnak vagy rajzolnak egy levelet, és feladják postán. Ezért más eszközökhöz folyamodtak. Mivel ık voltak a kilenc farkas népe, megöltek kilenc farkast, majd a dögöket uralkodói jelekkel ékesítették fel. Friss faágakból fonott koronával például. Ez volt hivatott az angyalok értésére adni, hogy a kilencfarkas népe meghunyászkodik elıttük. Ettıl kezdve békés együttélés alakult ki az emberek és a manituk között. Természetesen felteheti a kérdést, Elnök Úr, hogy mindez hol történt, a világ mely pontján; erre sajnos csak bizonytalan válasz adható. Szerintem valahol Ázsiában, talán Szibériában, vagy a nagy eu-rázsiai pusztákon. Azt is megkérdezheti, Elnök Úr, hogy akkor afar-kasos sírok hogy kerültek Amerikába az indiánok közé? Minden bizonnyal azok az emberek készítették ıket, akik az amerikai kontinenst
elsıként benépesítették. Hogy hogyan történt ez és mikor? A tudomány mai állása szerint Amerika benépesülése több tízezer évvel ezelıtt kezdıdött, és a Bering-szoroson át történt. Kıkori vándorok érkeztek ekkor Ázsiából, létrehozva elsı telepeiket. És itt álljunk meg egy pillanatra! Mivel a probléma roppantul kényes, csak feltételes módban beszélhetek. Az a kérdés, hogy ezek a vándorok − köztük bizonyos ainuid típusú emberek − vajon a mai Amerika földjén élı indiánok ıseinek tekinthetık-e? Jómagam ezúttal adós maradok a találgatással. A további archeológiai kutatások talán fényt derítenek rá − ha egyál408
talán azt akarjuk, hogy így legyen. Nem mindig jó, ha múltunk minden ténye kristálytisztán ragyog elıttünk, elvégre a társadalmi béke mindennél fontosabb. Az Ázsiából érkezı kıkori emberek Amerika földjén is találkoztak angyalokkal; elvégre számukra nem jelent problémát a kontinensek közötti közlekedés. A szabályok itt is ugyanazok voltak, mint Ázsiában: a vándorok nem telepedhettek le két meghatározott hegy közé. Ezt a manituk Amerika elsı lakosainak a tudomására is hozták. A maguk módján, határozottan. Az Ázsiából érkezettek itt sem építkeztek hát a tilalmi zónába. Felépítették a zóna határán az áldozati oltáraikat, s kilenc farkas csontját rejtették a belsejükbe. A jövı zenéje még, hogy a feltárt sírok minden egyes részletét külön-külön elemezzük és megállapítsuk, melyik milyen jelentést hordoz. Egészen pontosan mit jelent a kilenc csontfarkas jómagam biztos vagyok benne hogy azt, amirıl fentebb már szót ejtettem −, mit jelent a kıoszlophoz bilincselt ember − szerintem ez is az alávetettség kifejezése −, mit jelentenek egyéb, az oltárra helyezett tárgyak. Úgy gondolom, hogy az oltárnak létezett föld alatti és fold feletti része. Utóbbi az embereket figyelmeztette; a fold alatti pedig a ma-nitukat biztosította arról, hogy megtartják a parancsaikat. Úgy hitték, hogy a manituk lelátnak a fold alá, és így szemrevételezhetik a csontfarkasokat. Errıl eny-nyit, Elnök Úr. Ön arra kért engem, hogy foglaljam össze röviden ama bizonyos dombra épült ókori város történetét, és mindazokat az eseményeket, amelyek akkor estek meg, amikor a manituk és az ókori emberek között valamijele szövetség köttetett. íme a véleményem. Elsısorban tisztában kell lennünk azzal, hogy a kıkor és az ókor nem ugyanaz. A köztük lévı különb409
ségekkel nem óhajtom rabolni az idejét; ez bármelyik tankönyvben megtalálható. Míg a farkasok népe még valószínőleg hordákban élt, kezdetleges körülmények között, addig az ókorban már városokban lakott az ember, kıházakban, létét törvények szabályozták és a meleg víz. Ekkorra már feltalálta a higiéniát: mosakodott és csinosan öltözködött, nem úgy, mint immár távoli ısei. Nos, egy ékírásos, régi, legendás leírás szerint valamikor idıszámításunk kezdete elıtt kétezer körül egy babiloni nyelvet beszélı közösség telepedett le az ismert vidéken, és várost épített a két hegy közé. Akkoriban termékeny volt ott a föld, csak késıbb sivatagosodon el. A város építése meglehetısen gyorsan folyt, hiszen a manituknak nem volt idejük megakadályozni a létrejöttét. Vagy talán nem is akarták? Egy kétségtelen: a városlakóknak fogalmuk sem volt róla, hogy valamikor réges-régen, a kilenc farkas népe egyezséget kötött a manitukkal. Sıt a manituk létezésérıl sem tudtak. Ez a nép kemény volt és rátarti. Nagyravágyó és erıs. Nem hiába hívták magukat az oroszlánok népének. Mai szemmel nézve nem voltak különösebben rokonszenvesek, pedig nem tettek egyebet, csupán azt, amit az akkori erkölcsök megengedtek nekik. Intri-káltak, imádták a szexet, embert öltek és ölettek, épületeket emeltek, paráználkodtak, és néha bizony kegyetlenkedtek is. Egyszóval élték az életüket. Mindezt két hegy között. A között a két hegy között, amelyet a manituk kiszemeltek maguknak, s amelyet már igy-úgy lecsiszoltattak a széllel. Ide jártak energiaért, mint mi a büfékbe sonkás szendvicsért. Aztán az történt, ami történni szokott: az emberek zavarni kezdték a köreiket. Az oroszlánok népe 410
vadul építkezett és sokasodott. Háborúkat viselt és gyarapodott. Ügyet sem vetve a mellettük emelkedı hegyekre. A manituk egyszer csak érezni kezdték, hogy nehezebben kapják az energiát. Nem kellett hozzá sok ész, hogy rájöjjenek: ismét az emberekkel győlt meg a bajuk. Ezek az emberek nem vetették alá
magukat nekik, mint a kilenc farkas népe, nem biztosították ıket engedelmességükrıl, nem emeltek nekik oltárokat, ügyet sem vetettek rájuk. A manituk ekkor elhatározták, hogy megleckéztetik ıket. A várost hatalmas viharok sújtották; akkorák, amekkorákról a városlakók korábban még csak nem is álmodtak. A manituk megpróbálták eltüntetni ıket a föld színérıl. A városlakók pedig mindent megtettek, hogy elhárítsák a bajt. Elsıször is tisztelni kezdték az összes viharistent, akit csak ismertek. Nemcsak a sajátjukat, hanem a környezı népekét is. Olyanokét is, akiket már rég elfújt a történelem szele, de az isteneik neve fennmaradt. Képeiket kıtáblákra vésték, oltárokat emeltek nekik, a kıtáblákat kihelyezték a városkapuk elé, hogy óvják meg a várost a szelektıl. Úgy tőnik, nem lehetett hatásos a dolog, mert még mágiával is megpróbálkoztak. A város átkutatásakor egy hatalmas üvegpalackot találtunk mágikus pecséttel a nyakán. Feltehetıen egy helyi varázsló próbálta meg üvegdutyiba zárni az ártó szeleket. Mondjam-e, hogy kevés sikerrel. Az angyalok gyaníthatták, hogy a városlakók nem tudnak semmit róluk − nem úgy, mint a farkasok népe −, ezért igyekeztek kapcsolatba kerülni velük. Ábrákat rajzoltak a gabonatábláikba − akkor még voltak ott ilyenek, de ábrákat rajzolhattak az akkor már elırelopakodó sivatag homokjába is. Az ábrák figyelmeztetést, sıt fenyegetést tartalmaztak. Ekkortájt történın hetett, hogy a városi népek a falakon túl zikkuratokat kezdtek építeni. Talán isteneik tiszteletére, hogy állítsák meg a dühöngı szeleket. S ekkor megtörtént a csoda. A manituk rádöbbentek, hogy a zikkuratok körzetében sokkal tökéletesebb az energiafelvételük, azaz a táplálkozásuk, mintha a hegyekre hagyatkoznak. Fogalmam sincs róla, hogy történt, de végül ember és angyal megértette egymást. Az ember ráébredt a manituk létezésére, a manituk pedig arra, hogy az ember segítheti ıket az energiafelvételükben. Ezt hívják tökéletes szimbiózisnak, nemdebár? Végül is irigylésre méltó szimbiotikus közösség alakult ki: az emberek immár nyugodtan építkezhettek a két hegy közötti területen, hiszen a manituknak már nem volt szükségük erre. A városlakók építettek számukra két zikkuratot, és biztosították ıket arról, hogy az alattvalóiknak tartják magukat. És itt ismét csak meg kell állnom egy pillanatra. Kérdés, hogy van-e összefüggés a csontfarkasok és az oroszlánok között? Nagyon úgy néz ki a dolog, mintha a farkasos oltárok emléke nem veszett volna ki az emberek tudatából, hanem végigélte az évezredeket. Ki tudja? A városlakók mindenesetre hátukra fektették az oroszlánjaikat, ezzel is elismerve az angyalok hatalmát. És éltek békében sokáig, egymás mellett. Aztán egyszer csak megváltozott minden. Új, primitív harcos népek bukkantak ki a történelem ködébıl, és a városhoz közeledtek. A manituk nem tudták megakadályozni a közeledésüket. A városlakók menekülésre fogták a dolgot. Azt hitték, rövid idıre kell csupán elhagyniuk a városukat; a vészek elmúltával visszatérnek. A zikkuratokat lebontották és a fold alá rejtették, hogy visszatértük után ne kelljen újat készíti
teniük. Talán féltek az angyaloktól, hogy a jövevényekkel szőrik majd össze a levet. Végül is soha nem tértek vissza. A zikkuratok kövei pedig ott hevertek a homok alatt, amíg mi meg nem találtuk ıket. Ön a jövırıl is kérdezett, Elnök Úr. Nos, a manituk megüzenték nekünk − a módszert már ismeri, Elnök Úr -hogy sok-sok zikkuratot akarnak. Annyian vannak, hogy egy-két pár nem elég nekik. Háború tör ki majd közöttük, s ennek mi, emberek is áldozatai leszünk. Hogy végül is milyen tanácsot adhatok önnek, Elnök Úr? Nos, a feladat kijelöltetett, csupán az a kérdés, hogy van-e elég erı és elszántság a megvalósításához? A politikusok dolga, hogy eldöntsék. Egy kétségtelen: elıbb-utóbb fel kell építenünk a zikkuratokat, mert elpusztulunk. Párizsban már felépítettek egy piramist -ha nem is zikkuratot − a Louvre mellett. Ha nem akarunk lemaradni, nekünk is csipkednünk kellene magunkat. Végül azzal kapcsolatban, hogy szükség esetén számíthat-e ránk. Természetesen, Elnök Úr, én és kis csapatom a rendelkezésére áll. Olyan kiváló emberekkel dolgoztam együtt, mint az ön által is ismert Ross Candell, Miss Lacy Rost, Jarvis Bartholomey, a feleségem, Carlo Negroponte és neje, Mr. Steiner, Mr. Lucky, hogy csak néhányukat említsem. Mi mindig készen állunk segíteni Önnek.
Most pedig be kell fejeznem a levelemet, Elnök Úr. Úgy látszik, vihar készülıdik, méghozzá a felhıkbıl ítélve, jó nagy. Be kell csuknom az ablaktáblákat. Híve: Lord Charles Badminton. Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. − 290486 Felelıs vezetı: Pogány Zoltán igazgató A két kötet 23 (A/5) ív terjedelemben készült, Times New Román betővel szedve.
