Csery Péter – Koroncai András – Lakatos Júlia – Novák Zoltán
Mi a gond a demokráciákkal és orvosolható-e a baj? „Ami energia ma a nemzetközi rendszerben van, az az autokratikus nagyhatalmaktól származik. Ezek cselekednek, míg a demokráciák csak reagálnak” – mondta a miniszterelnök a Magyarország Barátai Alapítvány rendezvényén elhangzott beszédében. Ez a mondat robbantotta az internetet, hevesebbnél hevesebb reakciókat váltott ki, leginkább a bal- és liberális oldalon. Hiszen „a napnál is világosabb”, mert a miniszterelnök ismét saját maga mondta ki, saját szavaival ismerte el és igazolta vissza azt, amit ezen oldal szószólói már régóta mondanak: Orbán vigyázó szemeit az autokrata rezsimekre veti. Csakhogy van itt egy apróság, ami „elkerülte” ezen véleményformálók figyelmét. Éspedig az, hogy ez a már-már hírhedtté vált mondat nem Orbántól származik; ő „csak” (nevének említése nélkül) idézte – és ezt egyértelművé is tette – „a Brookings Institute egyik vezető elemzőjét”. Lebbentsük föl a fátylat: ez az „egyik vezető elemző” nem más, mint Robert Kagan, az idézett mondat pedig az ő egyik tanulmányából származik, mely a Journal of Democracy 2015. januári számában jelent meg. Abban a számban, melyben Kagan más „nagy nevekkel” együtt azt a kérdést járja körbe, vitatja meg szabadon és görcsök nélkül, aminek nálunk már csak a felvetésétől is sokakat kirázna a hideg: van-e baj a demokráciával, és ha igen, akkor micsoda? Mi most rekonstruáljuk ezt a vitát, mely a demokrácia mai helyzetéről szól. Tesszük ezt azért, mert a hazai közbeszédben általában a demokráciáról esik szó (mintha a demokrácia csakis egyféle és önmagával azonosnak maradó lenne!), no meg persze az autokráciánkról, diktatúránkról. Üdítő ezért kitekinteni, és megnézni, mit gondolnak amerikai szerzők a demokráciáról és annak jelenlegi helyzetéről. Ha azt hinnénk, hogy odavannak tőle, hát csodálkozni fogunk. Nagyon őszintén és nyíltan beszélnek mindenféle hibáiról és hiányosságaikról – ebben is utat mutatnak nekünk. Tíz szerző gyürkőzik neki a témának. A rendelkezésünkre álló terjedelmi korlátokat azonban jóval meghaladná, ha mindegyik tanulmányt össze szeretnénk foglalni. Ezért ötöt – a szerintünk legérdekesebbeket – választottuk ki a kínálatból, s azokról igyekszünk mind többet elmondani. Szeretnénk bepillantást nyerni abba, hogyan vélekednek az amerikai politikai gondolkodók, és arra is sort kerítünk, hogy megmutassuk, mit tudunk hasznosítani
-1-
szemléletükből mi, itt, a mai Magyarországon. Történetesen akkor, ha az Orbán-kormányt és -rendszert szeretnénk elhelyezni a most formálódó új nemzetközi térben. Persze már az is kérdés, új-e ez a tér. Az öt szerző véleménye is megoszlik erről. Mint ahogy arról is, hogy hanyatlásban vannak-e a demokráciák, s ha nem, akkor mi az, ami történik, és amit megélünk. Azt reméljük, tudunk újat mondani Önöknek! Demokrácia és teljesítőképesség A demokrácia globális pozícióinak változó értékelését mi sem szemlélteti jobban, mint ennek a patináns folyóiratnak, a Journal of Democracynak a tartalomtörténete, amire a tematikus szám felvezető cikkében Marc F. Plattner alapító-társszerkesztő fel is hívja a figyelmünket. Az itt bemutatásra kerülő, a demokrácia vélt vagy valós válságjelenségeiről alkotott álláspontokat összesűrítő kiadvány a folyóirat fennállásának 25. évfordulójára készült és az Is Democracy in Decline? (Hanyatlik-e a demokrácia?) címet viseli. Eme címadás már önmegában is jelzésértékű lehet, de milyen nagy a kontraszt, ha ezt a baljós hangzású címet összevetjük a 10 éves jubileumi szám fejlécével, amin Tocqueville után szabadon a következő volt olvasható: Democracy in the World (Demokrácia a világban), és amely a demokrácia horizontális (szupranacionális) és vertikális (nemzetállami szintű) elmélyülését énekelte meg. A 2000-es évek elején ugyanis még tartott, sőt tetőfokára hágott a szinte féktelen optimizmus, amelyet a Huntington által leírt harmadik hullám demokratizálódási folyamataiba és a „történelem vége” tézisbe vetett hitt táplált. A 2000-es évek közepén azonban valami történt. Olyasvalami, amely a demokrácia legelkötelezettebb nyugati híveit és támogatóit arra késztette, hogy újraértelmezzék a demokrácia világpolitikai helyzetét és kilátásait. Tették és teszik mindezt szabadon vitázva és mentesen attól a kockázattól, hogy a demokráciát kritikával illetve a demokratikus értékek elárulóinak bélyegzik őket. Az újraértelmezések nagyon sok mindenben különböznek egymástól, de egy valami szinte mindegyikben közös: a felismerés, hogy a demokrácia politikai és legfőképpen gazdasági teljesítőképességével kapcsolatosan felmerülő kétségek a geopolitikai értelmezési keret használata nélkül nem magyarázhatóak. Plattner egyébként önkritikus módon önmaga és szerzőtársai számára is felrója a geopolitikai faktorok figyelmen kívül hagyását. De mi történt a geopolitikai térben, ami elbizonytalaníthatta az embereket a demokratikus intézményrendszerrel kapcsolatban? Röviden és tömören: változásnak indult a világgazdasági egyensúly. Már a 2008-as gazdasági válság előtt is érzékelhető volt a
-2-
feltörekvő piac éltanulóinak azon ambíciója, hogy minél előbb utolérjék a fejlett gazdaságokat. És lássuk be, a BRIC országok dinamikus fejlődését látva ez a törekvés aligha nevezethető alaptalannak. Mindez persze önmagában a demokráciával kapcsolatos kételyeket nem magyarázza, sőt a demokrácia támogatói a fejleményeket látva azt hirdették, hogy a gazdasági fejlődés előbb vagy utóbb a demokratikus reformok táptalaja lesz ezekben az autoriter berendezkedésű országokban. Az alaptételük ugyanis az volt, hogy jól működő, tartósan prosperáló gazdaság szükségszerűen csak demokratikus államberendezkedés mellett működtethető. A kételyek először akkor mutatkoztak meg, amikor az autoriter államok a 2000-es évek közepén, rácáfolva erre a tézisre épp ellenkező utat jártak be: megakasztották a kezdődő demokratikus reformokat, de gazdasági teljesítményük továbbra sem esett vissza (gondoljunk csak Oroszország esetében Putyin autoriter „fordulatára”). A kételyek tovább erősödtek, amikor a 2008-as gazdasági világválság Amerikát „megköhögtette”, Európát ágynak döntötte, míg az autoriter feltörekvő gazdaságok szinte immunisnak bizonyultak. A finoman szólva is alacsony hatékonyságú EU-s válságmenedzsment és az elhúzódó euróválság
összekapcsolódva
az
uniós
intézményrendszerben
jelentkező
demokratikus
deficitekkel koránt sem volt jó „PR” a nyugati demokráciáknak. A válság tehát kvázi katalizátora volt a globális gazdasági erőviszonyokban tapasztalható változásoknak. Plattner ezek alapján, a levonható következtetéseket összefoglalva két lehetséges forgatókönyvet vázol fel. Az egyik szerint a BRIC országok növekedési lufija szerencsés esetben még azelőtt kipukkan, mielőtt az autoriter kormányzás a demokrácia valódi alternatívájaként jelenhetne meg a politikai döntéshozók és a közvélemény szemében. Erre persze van esély, hiszen az elsődlegesen az alacsony bérszínvonalra és a nyersanyagkitermelésre épülő „olcsó növekedés korszaka” hamarosan lejár: Kína kirobbanó növekedési üteme lassulni látszik, míg az orosz gazdaság sérülékenységét a nyersanyagárak esése miatti krízis jól tükrözte. Ebben az esetben a demokrácia megerősítheti a gazdasági legitimitását, mint a hosszú távú kiegyensúlyozott növekedés biztosítéka. A pesszimista forgatókönyv szerint azonban az autoriter államok demokratikus reformok nélkül is képesek lesznek levezényelni a gazdasági szerkezetváltást, aminek köszönhetően újfent rácáfolnak azokra, akik hitet tesznek a demokrácia kizárólagos gazdasági győzelme mellett.
-3-
A geopolitika súlya Ha alaposabban megvizsgáljuk a bevezetőben megemlített Orbán által is idézett tanulmányt, sokkal árnyaltabb kép rajzolódik ki, semmint, hogy manapság az autokráciák a jók, a demokráciáknak pedig lejárt a szavatossága. Azon viszont nincs mit csodálkozni, hogy a miniszterelnök épp ezt a mondatot emelte ki beszédében. A politika, ugyanis mindig a geopolitikai változásokat követi. A különszám más szerzőivel ellentétben, Robert Kagan The Weight of Geopolitics (A geopolitika súlya) című írásában úgy látja, hogy a geopolitikai változások nem kedveznek a demokráciáknak. A „feltörekvő autokráciák és teokráciák” azok, amelyek folyamatosan nyomulnak előre, s a demokráciák kénytelenek teret engedni nekik. Egyáltalán nem meglepő ennek fényében, hogy egyes demokráciák meggyengülnek, esetenként leépülnek. A nagyhatalmak geopolitikai változásai befolyásolják a kisebb, gyengébb államok sorsát. Sehol nincs ugyanis megírva, hogy, az az ország, amely egyszer már demokratizálódott örökre demokratikus marad. Sőt! Megállíthatóak, és visszájára fordíthatóak
globális
demokratizációs
trendek.
Ha
beszélhetünk
demokratizációs
hullámokról, akkor el kell ismernünk az autokratikus hullámok létezését is. Történelmi megközelítésű írásában Kagan sorra veszi a példákat ezekre. Az
első
világháború
utáni
időszak
rámutat
arra,
hogy
nemcsak,
hogy
visszafordíthatóak a demokratizációs folyamatok, hanem egyáltalán nem törvényszerű, hogy a demokráciák kerülnek ki győztesként az ideológiák közti versenyből. Az emberek szerinte ugyanis nem csak szabadságra, függetlenségre, és elismerésre vágynak, hanem – főleg nehéz időkben – biztonságra, rendre, és legfőképpen arra az érzésre, hogy részesei legyenek valami nagyobbnak, valaminek, ami felülírja az egyén szerepét. Ezt az érzést, látszólag az autokráciák jobban meg tudják adni az embereknek, mint a demokráciák. Akárcsak napjainkban a példaként emlegetett feltörekvő gazdaságok, a 20-as, 30-as évek fasiszta kormányai erősebbnek, hatékonyabbnak tűntek, mint demokratikus alternatíváik. A Weimari
köztársaság,
valamint,
az
olasz
és
spanyol
demokráciák
gyengeségei
kiszolgáltatottá tették állampolgárait Hitler, Mussolini, és Franco uralmának, épp úgy, ahogy a 90-es évek gyenge orosz demokráciája vonzóvá tette Vlagyimir Putyint az oroszok számára. E szerint a logika szerint, ha Magyarországon visszaszorulóban a demokrácia, márpedig Robert Kagan egyértelműen negatív példaként említi hazánkat – mindez nem azért történik, mert Orbán Viktor autokráciák dicséretét zengi, hanem, mert a demokratikus visszarendeződés leginkább ott talál fogadtatásra, ahol egyfelől lehetővé teszi a nemzetközi közeg, másfelől nem kellően erős a demokratikus beágyazottság. Minden ország sorsát
-4-
mérete, regionális elhelyezkedése, valamint a mindenkori nagyhatalmi erőviszonyok állása határozza meg. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy az 50-es években újabb „visszarendeződési hullám” következett, és még az 1970-80-as években sem volt evidens a demokráciák győzelme. A 90-es évek elejéig bekövetkező harmadik demokratizációs hullámig, számos ország szinte ciklikus módon ingázott a demokráciák és autokráciák között, s egyáltalán nem az egyetemes szabadságvágy hozta el a változást. A 70-es évektől egyszerűen újra kedvezőbbé vált a nemzetközi környezet a demokráciák számára. Az azonban, hogy Amerika szabta meg a domináns értékeket, nem volt magától értődő. Ha a globális erőviszonyok másképp alakultak volna, egyáltalán nem biztos, hogy a demokráciák kerekednek felül az utóbbi 30 évben, ahogyan, korábban az 1848-as európai forradalmak sem tudtak a számukra kedvezőtlen geopolitikai közegben megerősödni. A 80-as ével liberális „ébredésének” sikere éppígy a nemzetközi közegen múlott. Ha az Egyesült Államok, akkor és ott nem olyan domináns, kevesebb demokratikus átmenet mehetett volna végbe a világban, és valószínűleg rövidebb életűek is lettek volna. Az Egyesült Államok aktív kiállása a demokráciák mellett, egy olyan konszenzust hozott létre, amely vonzóbbá tette a demokratikus kormányzati formát, mint az autokráciákat. S, hogy mindez milyen tanulságokkal szolgál? Most, hogy Amerika visszafogottabb globális szerepvállalásában, a regionális hatalmak határozzák meg az erőviszonyokat, állítja Kagan. A demokráciáknak folyamatos támogatás kell, s ebben Amerika vállán nyugszik a legnagyobb
felelősség.
Ha
nem
változtat
hozzáállásán,
a
demokráciák
további
visszaszorulása várható. Semmi garancia nincs arra, hogy nem a Putyini Oroszország, vagy Kína sajátos autoriter rendszere emelkedik ki győztesen a jövőben. Elvégre nagyobb hagyománnyal rendelkeznek, mint a nyugati demokráciák. Mint említettük, nem véletlen, hogy Orbán Viktor ebből, a demokráciák helyzetét, és a geopolitika jövőjét jóval borúsabban szemlélő írásból idézett. A hangsúlybeli különbségek azonban nem ideológiai különbségekből adódnak, nem gondolnánk, hogy a miniszterelnök az autokráciák elvakult szerelmese volna. Egyszerűen könnyebb Amerikából optimistának lenni, mint egy kicsi, erőforrások szempontjából kitett, erős demokratikus hagyományokkal nem rendelkező országnak, amely a geopolitikai törésvonal határán egyensúlyoz. Magyarország egymagában képtelen befolyásolni közegét, és az Európai Unió látszólag indifferens a kérdésben, talán maga is Amerikára vár, hogy eldöntse, milyen erővel kíván fellépni. Fontos tehát figyelembe venni a mindenkori erőviszonyokat, amikor próbáljuk
-5-
értelmezni Orbán Viktor beszédét. Ha történetesen Robert Kagannek van igaza, akkor Magyarországnak sokkal nehezebb dolga lesz a jövőben, ha a demokratikus blokk mellett teszi le a voksot. Amikor Magyarország az Unió tagjaként a feltörekvő autokráciák fejlődését idealizálja, a legjobbat reméli, és a legrosszabbra számít. Önbizalom és energia Már-már megszégyenítő a hazai politikai elemzők (és véleményformálók) számára, hogy mennyire magától értetődő a Journal of Democracy szerzőinek, így Larry Diamondnak is, hogy ha a demokrácia helyzetéről beszélnek, akkor választ adnak arra a kérdésre, hogy hogyan definiálható és mérhető a demokrácia. Míg tehát ezek a figurák teljes magától értetődőséggel használják azokat az ismereteket, amelyeket a politológia kínál arról, hogy milyen formális és tartalmi kritériumai vannak a demokráciának és a demokrácia fölszámolásának, addig a hazai politikai elemzők (és véleményformálók) megszólalásaiban (tisztelet a kivételnek!) nyomát sem lelhetjük ezeknek az ismereteknek. Nálunk általában anélkül mondogatják az elemző (és véleményformáló) urak és hölgyek, hogy „a nyugati demokrácia hanyatlik, válságban van”, „a Fidesz leépíti, fölszámolja a demokráciát”, hogy közönségük tudhatná: miről is beszélnek tulajdonképpen, és milyen alapon is mondják azt, amit mondanak. Most nem feladatunk, hogy elmerüljünk a demokrácia definíciójának és mérésének kérdésében, és még csak az sem, hogy rekonstruáljuk Diamond erre adott válaszát. De két dolgot azért szeretnénk kiemelni abból, amit Diamond ezzel kapcsolatban Facing Up to the Democratic Recession (Szembenézés a demokratikus recesszióval) című tanulmányában megfogalmaz. Az egyik az, hogy Diamond úgy véli, nem lehetséges egy egyszer s mindenkorra rögzített, egyértelmű és világosan meghatározott kritériumok alapján egymástól kategorikusan megkülönböztethetni és osztályozni a politikai rendszereket, és ennek alapján egyértelműen és kategorikusan demokráciának vagy nem demokráciának nyilvánítani a létező rezsimeket. A másik pedig ez: a szerző szerint nem megfelelő az olyan kritériumrendszer, amelyik a demokráciák osztályából kizárja a valódi, de illiberális demokráciákat. Diamond tehát – a hazai baloldaliak és liberálisok többségének megrökönyödésére – voltaképpen azt állítja: a demokrácia nem csak egyféle és nem csak liberális lehet. Diamond elméletileg és empirikusan egyaránt megalapozott (Steven Levitsky és Lucan Way szerzőpáros tézisével polemizáló) tézise a következő: 2006 óta a demokrácia és
-6-
a szabadság globális helyzetét illetően egyfajta hanyatlást, egy enyhe, de elhúzódó demokratikus recessziót regisztrálhatunk. Most nem követjük nyomon Diamond számos példával is illusztrált érvelését, hanem kiemeljük belőle azt, ami a mi politikai közösségünk számára (is) a leginkább figyelemre méltó: a demokratikus recesszió talán legjobban aggasztó dimenziója, írja Diamond, a nyugati demokráciák hatóerejének, energiáinak és önbizalmának a csökkenése. Hogy a demokratikus recesszió elmélyül-e, vagy ellenkezőleg, a demokrácia hanyatlásának hulláma megtörik és visszájára fordul, az Diamond szerint részben éppen azon múlik, hogy a demokráciák az autokratikus rezsimek politikai és gazdasági teljesítőképességét
látván,
ne
veszítsék
el
önbizalmukat:
abbéli
hitüket
és
meggyőződésüket, hogy demokráciaként az eszmék jobb készletével rendelkeznek, és ne kezdjenek követendő példaként tekinteni és hivatkozni az autoriter rezsimekre. Részben pedig azon, hogy az Egyesült Államok és Európa magára vállalja-e a demokrácia promotálását, mindenekelőtt a demokratizálódás harmadik hullámában létrejött (többnyire illiberális
és
instabil)
demokráciák
megreformálásának
és
megszilárdításának
az
elősegítését. Hogy ezt konkrétan hogyan is képzeli el, azt Diamond itt nem fejti ki. Ám annyit azért megállapíthatunk: ha szerinte egy rezsim stabilitásának egyetlen megbízható forrása a legitimitás, akkor ez azt implikálja, hogy a demokrácia megújítása és megszilárdítása és ezeknek az elősegítése nem nélkülözheti a demokrácia társadalmi alapjainak megteremtését és stabilizálását. Diamond tanulmányának végső következtése és a mi politikai közösségünk számára is releváns üzenete az, hogy ha a demokratikus recesszió bénító depresszióba torkollik, akkor ez azért történhet meg, mert a demokráciák lettek saját maguk legádázabb ellenségei. Hogy ez ne így legyen, ahhoz mindenekelőtt az szükséges, hogy a demokráciák nézzenek szembe a demokratikus recesszióval, és az ebből való kiutat ne az autoriter rezsimek utánzásában lássák, hanem önmaguk megújulásában, megújításában keressék. Az államépítés kudarca Több, mint 20 évvel a történelem végéről szóló legendás cikke után, Francis Fukuyama legalább olyan határozott véleménnyel rendelkezik a demokrácia globális állapotáról, mint akkor. Hasonlóan a Journal of Democracy hagyományaihoz, Fukuyama írását is két szemléleti alapvetés dominálja. Az egyik a történelem szerepének kihangsúlyozása és a történelmi példák bemutatása, mint érvelésének sarokkövei, amit az
-7-
események okainak és magyarázatainak nemzetközi összehasonlításával ötvöz. Ezzel az eszköztárral igyekszik megválaszolni az írása címét: Why Is Democracy Performing So Poorly? (Miért teljesít a demokrácia ilyen gyengén?). Magyarázatának középpontjában a „modern állam” fogalma áll, illetve egész pontosan az állami modernizációk kudarca. A jól teljesítő modern államhoz a szerző szerint három egyszerű, már-már magától értetődő dologra van szükség, amelyek egymással kölcsönhatásban garantálják a „jó kormányzást”. Egyrészt az állam teljesen legitim módon birtokolja és használja a kényszerítés jogának monopóliumát, szükség esetén erőt alkalmazva, abból a célból, hogy garantálja a közjó érvényesülését. Másrészt a közérdekre épített jog uralma ugyanolyan módon terjedjen ki az egyszerű állampolgárra, mint a vezető elitre, mert így megakadályozható az előbb említett állami monopóliummal való visszaélés. Végül, de nem utolsó sorban, a szabad és fair választások és a demokratikus elszámoltathatóság procedúrái működjenek megfelelően, ösztönözve a hatalmon lévőket, hogy saját parciális érdekeik helyett a társadalom javát szolgálják. Ez a három faktor együttes létezése megteremti a modern állam „személytelenségét”, ahol lényegében az egymást korlátozó intézmények „uralkodnak”, vagyis az „infrastrukturális hatalom” van jelen. Ez pedig minőségi különbség a Fukuyama által neopatrimoniálisnak nevezett kormányzás és a modernizált állam között. A neopatrimoniális államban ugyanis a demokratikus kezdemények és a hatalmon lévők privát érdekei párhuzamosan léteznek. A rendszert ebben az esetben a széleskörű patronázs és a klientúraépítés csatornáin keresztül megvalósuló, az állami erőforrásokat a politikai támogatókkal megosztó hálózatok tartják fenn. Mindennek alapján Fukuyama az elmúlt 25 év legfontosabb tanulságának azt látja, hogy az harmadik
hullámban
megindult
demokratizálódási
folyamatok
a
modern
államépítésben vallottak kudarcot, és ez termelte ki az új demokráciák gyenge teljesítményét. Csakhogy eme „államépítési deficitet” nagyon nehéz lesz ledolgozni, mivel a történelmi példák azt mutatják, hogy hiába lenne javítható az állami működés színvonala a korrupció csökkentésével, hiába jutnának az állampolgárok több információhoz a kormányzat esetlegesen hibás működéséről a javuló transzparenciának köszönhetően, ez akkor sem vezetne el a modern államhoz. A múltban ugyanis azok az államok, amelyek Fukuyama szerint jelenleg viszonylag jól működő kormányzati rendszerrel bírnak (pl.: Kína, Japán, Dánia, Franciaország, Németország) bizony nem demokratikus körülmények, hanem autoriter uralom alatt építették ki saját modern weberiánus apparátusukat, sokkal inkább az
-8-
elitek nyomására, mintsem alulról jövő állampolgári kezdeményezések hatására. Fukuyama ezzel az érvelésével tulajdonképpen szembemegy azzal a nemzetközi konszenzussal, amely főképpen az alulról érkező állampolgári nyomásra történő korrupciócsökkentésben és a működési transzparencia megteremtésében látja „jó kormányzás” zálogát. A történelmi tanulságokon túlmenve a szerző a modernkori nemzetközi politika világából vett számos példával támasztja alá, hogy a „jó kormányzás” megvalósulása legnagyobb mértékben az államépítés sikerességének függvénye. Azt láthatjuk ugyanis, hogy például Irakban és Afganisztánban az Egyesült Államok hathatós közreműködésével megindult ugyan a demokratikus intézmények kiépítése, de a hatékony kormányzás feltételrendszere ezzel nem teremtődött meg, vagyis a modern állam fentebb említett három tartópilléréből csak az egyik jött létre. A joguralom és az kényszerítés jogának állami monopóliumának hiánya (pl.: az állampolgárok biztonságát szavatoló ütőképes hadsereg) miatt a valódi kormányzás már a választások napján bukásra ítéltetett. Fukuyama persze hangsúlyozza, hogy a történelmi példákból és a jelenkori államépítés kudarcaiból egyáltalán nem következik az, hogy szükségszerűen csak autoriter hatalmi feltételek esetén van reális esély a jól teljesítő modern állam létrehozására. Ugyanakkor a demokrácia híveinek világszerte nagyobb figyelmet kellene fordítania az államépítés feladatára, ahelyett hogy hátradőlnek, amikor egy-egy autoriter rezsim megbukik. Mítoszok és hullámok Világ demokratái egyesüljetek! Ahogyan arra már korábban utaltunk, ez lehetne a mottója annak a korszellemnek, ami akkor uralkodott, amikor a Journal of Democracy első száma megjelent 1990-ben. Az elmúlt huszonöt évben azonban nagyot változott a demokrácia jelenének és jövőjének kutatói horizontja, és ennek okait firtatja Levitsky és Way közös tanulmánya is. A szerzőpáros már a címválasztással is elégé egyértelművé teszi (The Myth of Democratic Recession), saját pozícióját ebben a vitában, miszerint mítosznak tekinti a demokrácia világszintű hanyatlását, visszaszorulását. Ezt az álláspontot természetesen empirikusan is alátámasztják, ugyanis sorra veszik a demokráciák minőségét kutató intézetek adatsorait az elmúlt huszonöt évből, és arra jutnak, hogy ebben az időszakban a demokrácia globális pozíciói nem hogy nem romlottak, hanem szignifikánsan javultak 1990 óta. Nemcsak az egyes államok indexált adatainak összesítéséből, hanem a demokráciának minősülő országok abszolút számából is az olvasható ki, hogy az előző évtized közepéig a demokrácia tendenciózus térnyerése volt jellemző, tíz évvel ezelőtt ez a trend megrekedt, és
-9-
azóta is stagnál. Az adatok alapján maximum a demokratizáció megtorpanásáról beszélhetünk, de a demokrácia globális vereségéről, visszaszorulásáról viszont aligha. Az már persze elemzői szemlélet, és előzetes elvárás-szint kérdése, hogy mindezek tükrében az elmúlt tíz év viszonylagos mozdulatlanságát stabilitásként vagy stagnálásként (válságjelenségként) azonosítjuk. A szerzőpáros nem áll meg azon a ponton, hogy egyértelművé teszi álláspontját, és azt tételesen igazolja, hanem arra is magyarázatot keres, mi lehet az oka annak, hogy az elemzők és gondolkodók sötétebben látják a helyzetet, mint amilyen az valójában. Az egyik ok, amire visszavezetik a globális demokratikus válságérzetet, hogy a 90-es években az egypólusú világrend kialakulása magával hozott egy szélsőséges optimizmust, melynek révén mindenki azt várta, hogy a demokrácia végigsöpör a világon, és tartósan egyeduralkodóvá válik. Ez természetesen nem így történt, ráadásul tovább erősítette a válságérzetet,
hogy
a
kétezres
évek
közepétől
elindult
egy
lassú
világhatalmi
decentralizáció, és az évtized végére olyan nem demokratikus államok erősödtek meg, amelyek, gazdasági vagy energetikai súlyuknál fogva, komoly geopolitikai akciórádiusszal rendelkeznek. Így tehát nemcsak azzal az illúzióval kellett leszámolnunk az elmúlt tíz évben, hogy az egypólusú világrend kialakulása együtt jár a liberális demokrácia visszafordíthatatlan diadalával, és mindez mintakövetésre ösztökéli a világ országait, hanem az egypólusú világrend halványodásával párhuzamosan megjelent az a félelem, hogy a feltörekvő államkapitalizmus válhat mintaadó modellé. A szerzők Magyarországot a sikeres és sikertelen demokratizálódási kísérletek közötti határesetnek tekintik, de sokkal érdekesebb, hazai szempontból is, az az elgondolás, amit a harmadik demokratizálódási hullám (ebbe tartozik Magyarország is) kapcsán fejtenek ki. Eszerint a harmadik hullám legfőbb hátulütője, hogy azt nem az ellenzéki mozgalmak megerősödése, illetőleg a társadalom szerves szabadságvágya váltotta ki, hanem a létező diktatúrák csődje és összeomlása. Ugyanakkor, ha elfogadjuk ezt a tételt, akkor újra kell értelmeznünk a harmadik demokratizálódási hullám lényegét, mi több, nem is nevezhetjük demokratizálódási hullámnak a jövőben, hiszen csak annyi történt, hogy a diktatúrák összeomlottak, és azok romjain létrejött valami más; egy olyan társadalmi alapzat nélküli rezsim, amely csak formai kritériumok szintjén feleltethető meg a liberális demokráciának. A nemzetépítés (ezt a fogalmat érdemes megjegyezni, mert ez lesz az egyik kulcsfogalma a demokráciáról
folytatott
diskurzusnak,
amely
jelentéstartalmilag
eltér
Fukuyama
„államépítés” fogalmától) elmaradása miatt a nyugati típusú demokráciákra jellemző morális,
- 10 -
gazdasági, civil, szociális és kulturális pillérek nem erősödtek meg, nem voltak demokratikus hagyományok sem, amikhez vissza lehetett volna nyúlni, ezáltal a létrejövő rendszerek eleve szilárd legitimációs alapzat nélkül indultak. A hazai közgondolkodás eszerint nemcsak azzal maradt adós, hogy megalapozottan körvonalazza és értelmezze a NER természetét, hanem már azzal is, hogy definiálja és azonosítsa a ’90-ben kialakuló rendszert, merthogy az nem piacgazdasággal megtámogatott, nyugati típusú liberális demokrácia volt, az bizonyos. Ebből a szempontból az Orbán-rezsim értelmezhető úgy is, mint egy kísérlet a nemzet-újraépítésre, amit az előző rendszer erős legitimációs vákuuma hívott elő. Csakhogy ugyanaz a lépcső marad ki – ezúttal is – ami a ’90-es években, a morális, gazdasági, civil, szociális és kulturális pillérek megerősítése. Ehelyett egy egyszerű struktúraváltás logikája érvényesült: a létező struktúrák lebontása, elsöprése és kiszorítása, majd új struktúrák felépítése és ráemelése a meglévő társadalmi alapzatra. Ez a megoldás – már első ránézésre – sem tűnik túlzottan célravezetőnek, már csak az a kérdés mi történik, ha nyilvánvalóvá válik, hogy ez a kísérlet is kudarcra van ítélve. Mi jön majd azután? A szerzők a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársai
- 11 -
