OLASZ S Á N D O R
„Műfaja: önarckép"? Az autobiografikus-esszéisztikus konfesszió és Déry Tibor ítélet nincs című regénye
A konfessziónak az európai irodalomban játszott kivételes szerepéről beszél H a m v a s Béla {Regényelméleti fragmentum, 1948), amikor Szent Ágoston, Rousseau és m á s o k műveiben a regény m ű f a j egyik ősformáját fedezi föl. 1 Szubjektivizmusával, relativizmusával, önkritikusságával és pszichológiájával ez lett a „ m o d e r n műfaj". Tudjuk, a XX. századi konfesszió s e m jár együtt a u t o m a t i k u s a n a „regénylázadással" (Szerb Antal kifejezése), a f o r m a b o n t ó törekvésekkel, minthogy olyan kiváló, Bildungsroman-típusú konfessziót ismerünk, m i n t Kassák Egy ember élete (1927-1935) című m ű v e . Á m m é g a m i n d e n n a p i tapasztalat szerint verifikálható, a realista tradíciót követő m ű vek n a g y s z á m a is elgondolkodtató. (Pusztán a példa kedvért, s n e m a teljesség igényével: Veres Péter: Számadás, 1937, Az ország lítján, 1965; N a g y Lajos: A lázadó ember, 1949, A menekülő ember, 1954.) Vajon mivel m a g y a r á z ható a vallomásos m ű v e k XX. századi reneszánsza? A lehetséges okok k ö z ü l Poszler G y ö r g y véleményét idézzük: „Megkérdőjeleződtek az önmegvalósítás, önfelszabadítás, történelemalakítás, e világi ü d v ö z ü l é s nagy mítoszai. Amelyek a nevelődési regényhez megadták a történelmi távlatot, az erkölcsi d r á m á h o z a világnézeti alapot. Nincs n a g y közös mítosz. Csak kis, egyéni mítoszok v a n n a k . Nagy, közös mítosz b á z i s á n nagy, k ö z ö s érvényű elbeszélés. Kis, egyéni mítosz bázisán kis, egyéni érvényű elbeszélés." 2 Vas Istvántól F a l u d y Györgyig a háború utáni m a g y a r irodalom számtalan m ű vére is é r v é n y e s lehet e megállapítás. (Vas István önéletrajzi regényei és vallomásai: Nehéz szerelem, 1964, A félbeszakadt nyomozás, 1967, Mért vijjog a saskeselyű?, 1981, Azután, 1991; Faludy György visszaemlékezése: Pokolbéli víg napjaim, 1987.) Ugyanakkor Illyés késői önéletrajzi prózája (Beatrice apródjai, 1979, Л Szentlélek karavánja, 1987) mégiscsak egy nagy mítosz vonzásában született. A konfesszió sok-sok poétikai kérdése közül elöljáróban egyetlen, D é r y Tibor ítélet nincs (1969) c í m ű művének értelmezéséhez nélkülözhetetlen szempontot emelek ki. Non-fiction és fikció viszonya egyébként is m e g kerülhetetlen prózaelméleti probléma, a konfesszionális regényekről szólva azonban különösen nagy jelentőséggel bír. (Szávai Jánosnak az önéletrajzról és a m a g y a r emlékírókról szóló könyvei, h a ezek m é g a n n y i r a bírálhatók is,
590
„MŰFAJA: ÖNARCKÉP"?
elmélyülten foglalkoznak ezzel a jelenséggel. 3 ) A z ilyen regények szerzője ugyanis kettős követelménynek próbál megfelelni, mivel - Searle tipológiája szerint - a n e m fiktív és a fiktív, a vertikális és a horizontális b e s z é d szabályai egyszerre érvényesülnek b e n n ü k : hitelesség, vagy legalábbis hitelességre törekvés, referencialitás egyfelől, belső szervezettség, fikció másfelől. Század u n k b a n a z o n b a n egyre több író érzi úgy, h o g y a hitelesség (adott esetben egy életút, sors dokumentálása) lehetetlen vállalkozás. Ha i r o d a l m i m ű születik, akkor v é g ü l is egy ö n m a g á b a zárt szféra, egy teljességgel különálló, saját törvényekkel rendelkező, s mindenfajta valóságtól k ü l ö n b ö z ő világ jön létre. Ez a Wolfgang Kaysertől a lehetséges világok elméletét kidolgozó szegedi iskoláig (Csúri Károly, Bernáth Árpád) számtalan f o r m á b a n megjelenő gondolat természetesen a m ű világának, a szövegvilágnak a z elsőbbségére épül, ám n e m zárja ki a m ű lehetséges világa és az aktuális világ közötti összefüggést. A fikcionalitás imént vázolt jelenségei - Dokumentum-irodalom című írása (1969) igazolja - Déry Tibort is foglalkoztatták: „ . . .a művészet n e m a valóság reprodukciója. N e m attól hiteles, hogy a valóság menetirányában halad..." írja. „ V é g e r e d m é n y b e n szívesebben bízom rá m a g a m egy elejétől végéig kitalált, h a z u g történetre, a m e l y megtörténhetett volna, tehát a maga k é p zeletbeli a n y a g á b a n végig egységes marad, m i n t egy sztorira, melynek részleteiért akár közjegyzőileg hitelesített o k m á n y o k szavatolnak." Déry p o n t o san látja, h o g y önéletrajz és regény különbségét sem lehet t é n y és kitalálás ellentétére visszavezetni. Legfeljebb a kitalálás módozatairól beszélhetünk. Déry regénypoétikájának Janus-arcúságát, kétféle szélsőségtől való elhatárolódását érzékeltetik a következő mondatok: „...ismerem a z t az ellenállást is, melyet a m a i lélek a mesélő, a » m i n d e n t u d ó « íróval s z e m b e n kifejt, aki alakjainak lakásában éppoly otthonosan m o z o g , mint agyvelejükben, az asztaluknál ül, betekint hálószobájukba, és orgazmusukról csakolyan tájékozottan tudósít, m i n t hajnali álmaikról. M i n d e n ü t t jelen van, egyszerre száz h e lyen, és m i n d e n t észrevesz. Megvallom, b e n n e m is egyre t ö b b a kétely, v a j o n ez a XIX. századi regénykoncepció megkapaszkodhatik-e m a m é g az olvasó érdeklődésében. De méltányolható-e például egy nouveau r o m a n - s z e r z ő n e k az a mazochista gyakorlata, h o g y csak azt írja le a világból, amit saját érzékeivel befoghat? Elsősorban a látható tárgyakat. Ritka alakjainak csak a szeme láttára történő járását-kelését, a füle hallatára kiejtett szavakat. M e g éri-e az áldozatot az a tömény unalom, mellyel az ilyen m ű v e k jutalmaznak? De miféle öncsonkítást hajtsunk végre m a g u n k o n , hogy a m e g n y e s e t t f á k h o z hasonlatosan megint d ú s a b b a n teremhessünk?" 4 Az ítélet nincs sokrétű a n y a g á b a n - e m e dilemma ellenére, de a kor irodalomszemléletétől nem függetlenül - D é r y monográfusa, Pomogáts Béla is „a valósághoz lehetőleg h ű beszámoló igazságát" keresi. 5 N e m ok nélkül,
591
OLASZ S Á N D O R
hiszen alig egy évtizeddel korábban m é g az írótól s e m állt távol a valóságanalógia igénye. Ezt bizonyítja az Új Hang 1955. 9. s z á m á b a n közölt Önéletrajz. S az ítélet nincs tényfedezetével kapcsolatban is említést é r d e m e l az a jegyzet (az általam használt kiadás 746-747. oldalán), mely a Kortársban történt folytatásos közlés után javítja - az időközben előkerült cikk n y o m á n - a leírtakat. Ez a z o n b a n a kivételek közé tartozik. Déry m ű v e az olyan reflexiókban bővelkedik, amelyek azt sugallják, h o g y a (megélt) élet az író számára valójában g y a n ú s anyag, csak óvatosan, preparált állapotban lehet fölhasználni belőle valamit. Hogy a vallomás Déry s z á m á r a gyónás, (Babits szavaival) „a lélek vetkőzése", a b b a n semmi új nincs. Az ú j s z e r ű s é g a tényekhez való viszonyban, az objektivitás látványos megkérdőjelezésében rejlik. Első feleségéről, Olgáról írja Déry: „Indulataim m é g ötven év m ú l v a , egy fél évszázad elteltével is taszítják, igyekeznek kizárni emlékezetemből, mint egyébként m ú l t a m földrajzának sok térségét, egész földrészeit is. Tárgyilagosságom tehát erősen kétes, b á r adataimban m e g lehet bízni, már ha az a d a t o k nem hajladoznának oly kétségbeejtően a folyamatok á r a m á b a n , s összegük azonos v o l n a a valósággal." Déry azt is fölfedezi, h o g y minél határozottabb a gyóntató, tisztázásra törő értelem, a n n á l elfogódottabb a gyónó személy. A fölidéző én, a vallomást tevő személy eleve torzít, d e torzít a nyelv, a szó is: „A vallomás hitele ellen szól az is, h o g y szavakban g o n d o l kodom, s a szó hamisít. D u p l á n is: a m i k o r a gondolat megszületik, s amikor papírra teszem. Megvallom, olykor sajnálom is m a g a m azért a v a l ó b a n keserves fáradságért, amellyel előbb a gondolatot s z ó b a öltöm, m a j d a szót levetkőztetem vagy felöltöztetem, h o g y leírva legalábbis hasonlítson az igazságra." 6 Déry m ű v é b e n nincs semmiféle u t ó l a g o s egység, a z életútban legalább visszamenőleg fölfedezhető vezérelvet h i á b a keressúk. A z ítélet nincs n e m az „elhívatás", nem a műalkotáshoz vezető ú t története. N e m körvonalazódik a tapasztalatok értelme, szükségszerűsége, n e m m u t a t k o z i k meg s e m m i f é l e rejtett értelemösszefüggés időben és t é r b e n távoli történések között. Inkább olyan én-műfajról van szó, melyben az elbeszélő n e m a maga fejlődésrajzát adja, n e m a megélt n a g y események p u s z t a tanúja v a g y krónikása. S itt talán n e m erőltetett a p á r h u z a m - A n d r é Malraux antimemoárjára g o n d o l h a tunk, m e l y n e k szerzője teoretikusan is fölveti az olyan n e m fiktív m ű f a j o k t ó l való elkülönülést, mint a memoár és a vallomás. (A memoár - m o n d j a Malraux - a nagy emberek tetteiben, a v a l l o m á s az e g y é n e k titkolt cselekedeteiben keresi az embert.) Á m mind M a l r a u x , mind D é r y „ellenemlékirataiban" - az elbeszélő rétegek keveredése miatt - kifejezetten emlékiratszerű fejezetek keverednek regényrészletekkel. A distinkció ily módon m e g l e h e tősen kétséges. 1967-ben, a még készülő könyvről nyilatkozva D é r y az önarcképet jelöli meg m ű f a j k é n t . „Eletemnek különféle eseményeiből, amelyeket m u n k á m r a
592
„MŰFAJA: ÖNARCKÉP"?
és életemre nézve jellemzőknek tartok, összeállítok egy önarcképet. N e m időrendben, hanem aszerint, h o g y milyen színekre, eseményekre van s z ü k ségem az alak, vagyis ö n m a g a m ábrázolásában. Ez az egyik építőanyaga a könyvnek. A másik: minthogy elég n a g y kort értem meg, sok halottam v a n , nevezetesebb és kevésbé nevezetes, névtelen halottaim, ezeknek életemben játszott szerepéhez kapcsolódik a történet. Végül, az egész kerete ez a f ü r e d i kert, amelyben most ülünk. Innen gondolok hátra, a m ú l t a m b a , m i n d i g visszatérve ebbe a jelenbe, ebbe a kertbe - kerten értve itt nemcsak a n ö v é nyeket és a házat, h a n e m a szomszédaimat, a környezetemet, azt az életet, amit itt folytatok. Itt próbálok összekötő vonalat húzni a mostani jelenből hátrafelé a múltba, olyképp, h o g y a rajzból kialakuljon az, amit ma m a g a m ról tartok." 7 Ezzel az írói önértelmezéssel, p o n t o s a b b a n az ö n m a g a ábrázolására való igénnyel óvatosan kell b á n n u n k . Déry valójában nem akarja az önarckép titkait, h o m á l y b a n lévő mozzanatait kutatni. Ha nem is tagadja a rejtélyek megfejthetőségét, ú g y gondolja, ezek a megfejtések s e m m i h e z sem visznek közelebb. A gyermekkori befőttlopással (az európai konfesszióirodalom visszatérő mozzanata a tolvajlás) kapcsolatban írja: „ M a g a m n a k is emlékeztetőül, neveltetésem ábrázolásaként említem meg életemnek ezt a korai balesetét, persze teljes bizonytalanságban afelől, vajon egyáltalán játszott-e szerepet s milyet, személyem további alakulásában. Bármi történt légyen, s történjék m a velem s körülöttem, ma m á r csak hozzávetőlegesen m e r e m felbecsülni jelentőségét, okát és célját, s m i n d e n r e kiterjedő fenntartásaim - egy soha n y u g o v ó r a nem jutó mérleg serpenyőjében - lehetetlenné tennének szám o m r a , hál' istennek, m i n d e n ítéletmondást. Erre húzok v a g y arra h ú z o k , de n e m foglalhatok állást." 8 Az ítélet nincs szövegét behálózzák azok a kijelentések, melyek é p p e n az (ön)arckép-festői módszer érvénytelenségére v o n a t koznak. Kétségekből, rossz megfigyelésekből, bizonytalanságból született axiómákra nincs szükség, a kételyek csak kételyeket „kölykeznek". „Önarcképeimet is azért bocsátom közre, hogy megtagadtassák." 9 Az önéletrajz mint arcrongálás - olvashatjuk Paul d e M a n egyik tanulm á n y á n a k címében. 1 0 Vajon n e m erről a gesztusról van-e szó itt is, a m e l y e t de M a n egyrészt az arc felismerhetetlenné, másrészt az írás kiolvashatatlanná tételével/válásával jellemez? Hiszen az arcvesztés, arctalanítás folyam a t á b a n a megírással már n e m a referens határozza m e g a figurát, n e m az élet h o z z a létre az önéletrajzot, h a n e m fordítva. Déry Tibor mint e m p i r i k u s író tehát aligha ismerhető meg az ítélet nincs bői, s a kétségek nemcsak az önarcképre, h a n e m a modellek portréira is vonatkoztathatók. „Megvallom, m é g s e m megnyugtatók s z á m o m r a azok a válaszok, melyeket eddigi arcképvázlataimban a d t a m m a g a m n a k , modelleimet vizsgálva. Igazságos voltam-e v a g y szerényebben: jószemű? Elég körültekintő-e, amikor megtalálni véltem személyiségük kulcsát? N e m siettem-e el a választ a m e g f o g a l m a z á s
593
OLASZ S Á N D O R
izgalmában? A z ítélet indoklásában s z á m t a l a n részletet elhagytam, jóval többről t u d o m á s o m sem volt. Életük általam megtalált töredékei csak töredékek, az egészet fejezik-e ki? S nemcsak ők változhattak meg, én is változtam. Tele v a g y o k kétségekkel." 1 1 A Déry-irodalom a m ű v e l kapcsolatban valamiféle leleplező önfeltárást emleget. Kérdés, hogy a viszonyítási p o n t o k szüntelen elmozdulásakor mennyiben lehet leleplező p é l d á u l egy ironikus kijelentés. Hiszen a tamáshegyi kertből visszapillantó Déry számára ekkor már saját sorsa is olyan élet, melyet n e m t u d vagy n e m akar valóságként megélni. E m e távolságtartás miatt következésképpen a gyónás személyes érdekeltsége is roppant kétséges lehet olykor. Déry iróniájában nagy h a n g s ú l y t kap a megkettőződésnek az a gondolata, melyet Paul d e Man - Baudelaire esztétikai írásaira visszavezetve - olyan m o z z a n a t k é n t értelmez, „ a m i elkülöníti a reflektív tevékenységet annak az embernek a tevékenységétől, aki a m i n d e n n a p i élet foglya". 1 2 Déry valóban kíméletlen őszinteséggel sorolja például hazugságait, ravaszkodásait a m i n d e n n a p i életben. A reflexiók rétegében - a „Déry Tibor" n e v ű szerző s z ó l a m á b a n - viszont (a „ferdeség", „a lélek gyanús, kénszagú" mélysége ellenére) különösebb g o n d nélkül k i m o n d h a t ó a kissé meghökkentő közlés: „Moralista vagyok, m á r többször említettem." Nyilvánvalóan a gátlástalan h a z u d o z ó szerepe ö n m a g á b a n éppoly megtévesztő, m i n t a moralistáé. De hát a szavak kétélűek, m i n t h o g y az óvatos mérlegelő semmitől sem iszonyodik jobban, mint a s o m m á s ítéletektől. Korábban sokan ú g y gondolták, h o g y Déry könyvében már csak politikai okokból sincs ítélet, s ezt a föltételezést a m ű n é h á n y mondata is igazolja. 13 A Rajk-per időszakát például az események zsúfoltsága és „a t ú l n y o m ó a n rossz emlékek" miatt tudja csak h i á n y o s a n fölidézni. Az 1960-as évek végén kétségtelenül lehettek ilyen s z e m p o n t o k is. Ám az öncenzúránál mélyebb szemléleti, poétikai okokat kell keresnünk. Az ítélet nincs ellipsziseit a személyiség megjelenési f o r m á i n a k olyan változásai magyarázzák, amelyek már a század első évtizedeiben föltűntek. Egri Péter vette észre, hogy Proust, aki Déry elbeszélő m ű v é s z e t é t már A befejezetlen mondatban (1933-1938 a megírás ideje) k i m u t a t h a t ó a n inspirálta, valójában az emberi tulajdonságok teljes viszonylagosságának elvét követte Az eltűnt idő nyomában írásakor. „Proust módszerére jellemző - írja Egri - , hogy alakjait m i n d i g m á s - m á s szögből láttatja, apró rejtett tükrök egy-egy vonást elővillantó részlet-képében ábrázolja." 1 4 Egyként jellemzi ez a m ó d szer a szövegbeli („reális") és a szöveget alkotó („szerzői") ént. Azonosság és különbség libikókájában az önéletrajz, az önarckép is elveszti mimetikus jellegét. Ám elveszti a kitalált jelleg egyértelműségét is. A z t m o n d h a t n á n k , é p p e n az én-pozíciók végzetes összefonódása, szétválaszthatatlansága teszi izgalmassá a szöveget. Bár az ítélet nincs viszonylag jól ellátott az önéletrajziságnak, a szerzői én körülhatárolhatóságának eszközeivel, az önéletrajzi
594
„MŰFAJA: ÖNARCKÉP"?
keretet a z o n b a n n e m m i n d i g tölti m e g konvencionálisan ideillő tartalommal. Hogy az én egységessége, homogenitása meglehetősen kérdéses, azt a felidézett é n különféle időbeli pozíciói m á r ö n m a g u k b a n bizonyítják. A személyiség legföljebb h a n g o k sokasága, s n e m jellemezhető egyetlen átfogó stratégiával. Az életrajziság szüntelen megtörése, az időviszonyok változása, a múlttal és jelennel való állandó reflexiós kapcsolat miatt a diszkontinuitás válik formateremtő elvvé. Mivel a szöveg n e m m u t a t föl egységes, kikristályosodott személyiséget, s az én n e m folyamatában éli meg életét, a m ű is mozaikos, f r a g m e n t u m o s szerkezetűvé válik. A z ítélet nincs n e m haladhat időrendben, n e m alkotja meg az élet és az elbeszélő életének logikáját. Már csak ezért sem érthetünk egyet Réz Pál véleményével. Jóllehet a m ű töredékes szerkezetét ő is érzékeli, a magyarázatot a z o n b a n rossz helyen keresi: „ H a a könyvet ú g y írta volna meg, mint Kassák Lajos az Egy ember életéi vagy Vas István az önéletrajzát, akkor abból valóban e g y ember gondolati és életfejlődése bontakozott volna ki. Az ítélet nincs n e m azért van így megírva, mert Tibor modernebb volt, hanem avégett, hogy kikerülje azt, amit gyakorlati okokból nem akart megírni. Például 1956-ot. Cikcakkos szerkezetet talált ki, amit m o d e r n n e k nevezett de ez valójában megalkuvás. Emlékiratot n e m szabad úgy írni, mint regényt..." 1 5 Pedig a m i t Déry megvalósított, az v a l ó b a n m o d e r n volt, sokáig nem véletlenül emlegették a m e g ú j u l ó magyar p r ó z a nyitányaként. Déry kitalált egy mozgó, összerakható-szétszedhető, folytatható-abbahagyható szerkezetet, mely é p p a folyamatosság- és folytonossághiányt reprezentálja, így nemcsak az egységes személyiség, h a n e m a cselekmény folytonosságának az illúziója is eltűnik. Déry belátta, hogy az emberi élet folyamatos b e m u t a t á s a lehetetlen, csak nem folyamatos részképek bizonyos mennyisége képzelhető el. (A folyamatosság p e r s z e a klasszikus regényekben is csak illúzió volt. Az írók az élet nagy pillanataira koncentráltak, a csomópontok közötti hézagokat töltötték ki, s ezeknek a csomópontoknak volt előre- és hátrafelé hosszú kifutásuk.) Az ítélet nincs fejezetei, novellisztikus epizódjai gondolati-tematikai középpontok k ö r ü l helyeződnek el. Ezek az epizódok bővelkednek apró eseményekben. (Füst Milán dohánycsempészeti akciója, Tóth Á r p á d „elvesztése" egy köztéri zöld házikó táján, Karinthyné gáláns kalandjai, Szántó Juditnak és József Attilának a Barkochba című Kosztolányi novellában is megírt története - a sort hosszan folytathatnánk.) A szövegalkotásban azonban az elbeszélésnél és dialogizálásnál is nagyobb hangsúlyt kap a leírás és az elemzés. „Az emlékek rajzanak, mint látjuk. Hogy mi v o n z z a őket e g y m á s karjaiba?... Időbeli közelség?... Térbeli egyezés?... Alkati rokonság?... Vagy mind e kapcsolatokból kiemelve őket, az erőszakos e m b e r i logika, mely a m ú z s a alakjába öltözve egy történetet akar világra hozni?" 1 6 A kérdésben b e n n e a válasz, hiszen d u r v a , mesterséges beavatkozással megformált történetről
595
OLASZ SÁNDOR
v é g k é p p n e m beszélhetünk. Az emlékek felidézésekor - megfigyelhető ez már a Szemtől szembe (1932) című kisregényben és A befejezetlen mondatban Déry valójában a bergsoni teremtő idő, a prousti n e m akaratlagos emlékezés elvét követi. 17 Az emlékező és a felidézett én kettős játéka, a m ú l t n a k a jelenbe való betorkollása (reflux du passé dans le présent, miként Bergson mondja) Déry m ó d s z e r é n e k is lényeges eleme. „Az emlékezet sem független az ítélkező értelemtől. Bármilyen becsületesen igyekeznék is, n e m tudja kivonni m a g á t annak osztályozó, rendszerező önkényéből, azt tartja m e g , s azt ejti el, amit mai ítéletünk jóváhagy v a g y elvet. Pontosabban: amivel úgy-ahogy biztosítani tudja életünk billenő egyensúlyát. Arra emlékezünk, ami ma igazol b e n n ü n k e t . E jegyzet során igyekszem tisztességgel beszámolni emlékeimről, a lehetőséghez képest elfogulatlanul m a g a m iránt, jót-rosszat vegyesen, ahogy jellemem és sorsom kihányta, d e a kétely állandóan a sarkamban. N e m hallgatom el ballépéseimet, de vajon ezeket is n e m m a i értelemben válogatja-e ki a múlt sötét tömkelegéből... Megalakultam életem során, sokféle változatból azzá, ami ma vagyok, de vajon ez a változat érvényesebb-e a többinél azért, mert történetesen az utolsó?" 1 8 Tamás Attila figyelte meg a Niki című novellában, hogy az író gyakran él a pillanat végtelenbe tágításának lehetőségével. Ennek az eljárásnak az a funkciója, h o g y „az idő - és b e n n e a dolgok - szüntelen változásairól, a jelenségeknek hangsúlyosan n e m stabil jellegéről ad jelzést, n é h o l az egyedi élmények alapján épülő belső világok bizonytalan talajáról, belső és külső kapcsolatának részleges önkényességéből is érzékeltetve valamit." 1 9 Az elbeszélés zenei-reális ideje - T h o m a s M a n n beszél erről egy helyen - egy képzeletbeli, imaginárius, vagyis tartalmi-perspektivikus időbe csap át. Á m maga az idő is az elbeszélés tárgyává válhat, s az ítélet nincs erre is sok példát ad. Miért v a n az, h o g y a görögországi utazásból az Akropolisz helyett egy rózsaszínű macska jut az eszébe? A múlt apró eseményei miért a k a s z k o d n a k „tartósabb h o r g o k k a l " az emlékezetbe? „Milyen kiszámíthatatlan, helytől, időtől független térfogattal helyezkednek el az emlékek idegzetünkben..."? A kérdés persze n e m új keletű, hiszen már Szent Ágoston vallomásaiban találkozunk vele. Álomszerű látásmód, látomás köti össze Déry Tibor m ű v é b e n a múltat és a jelent. Amilyen rendben a holtak fölvonulnak a füredi kert kerítésénél, az a tudattalan, n e m akaratlagos emlékezés szerint történik. Ám n e m m o n d h a t juk, h o g y az ítélet nincsben csak a tudattalannak, az oksági, racionális tér- és időbeli, objektív burkából kifejtett lelki b e n y o m á s n a k van szerepe, hiszen a m ű referenciális jellege is számottevő. A narratív folyamatot, az eseménylogikát és történetszerkezetet a vízió, látomás vagy látványsorozat rendje szabályozza. Az egymásra következés és a temporális kifejtés, a m ú l t és a jelen idősíkjainak a váltakozása ehhez igazodik. 2 0 A látomásosságban rejlő alkotói lehetőségek azonban m i n d e n k é p p e n szembeállíthatók a logikai meg-
596
„MŰFAJA: ÖNARCKÉP"?
ismeréssel. Az én-elbeszélő az „emlékezés éjszakájában" „ijedt Alighierik é n t " tér vissza. Holtakkal kommunikál, s olykor m á r ö n m a g á t is csontvázn a k érzi. A z ítélet nincs látomásainak alakzattanát o l y a n motivikus elemek kifejtése/kombinációja alkotja, mint a halál, haláltánc, a testi-biológiai p u s z tulás. Már az első oldalakon - a Kosztolányi-napló s o k a t idézett soraival is termékeny szövegközi kapcsolatba l é p v e - ezt írja: „ . . . a m i ó t a e s z e m e t tud o m , m i n d az életben, m i n d a m ű v é s z e t b e n egy m o t í v u m foglalkoztatta behatóan eszméletemet, idegeimet, indulataimat: a b ú c s ú mozdulata, a z a z a készülődés a halálra." 2 1 Különösen időszerű ez - m o n d j a Déry a h a t v a n a s években! - a reklám- és videoklip-bölcsességek korában. A halál k é p r e n d szerében - s itt kétségtelen rokonság v a n Illyés Gyula Kháron ladikján (1969) című m u n k á j á v a l - m é g az axiomatikus kijelentésektől (a korosodók „szeressék m e g magukat roncsaikban is, simább lesz találkozásuk a halállal") vagy a létfilozófiai meditációktól (hányféle halál van?) s e m riad vissza. Ifjúsága, d e talán egész élete metaforájaként Déry Tibor a kertet és az országutat nevezte meg. Világmodell mindkettő. A t a m á s h e g y i kert is menedék a külvilág zaklatásai elől. Sziget, oázis, védett intimitás, mely a természettel való eleven kapcsolat terepe. Virágok v a n n a k benne, m e l y e k a m u l a n d ó szépségre, születés és p u s z t u l á s folytonosságára figyelmeztetnek. Déry kertje is élet-halál szimbolizáció. Á m Voltaire-asszociációkat is elindít: a világ fortéimét megismerő Candide is kertben talál m e g n y u g v á s r a . A kert a „ n a g y s z á j ú " , rendetlen természetnek is ellentéte: „ A kertben a z o n b a n h o g y a véges emberi értelem t u d j o n miben m e g k a p a s z k o d n i - legyen rend..." 2 2 Reménytelen szerelem az élet iránt, olthatatlan iszony a haláltól e kettősség a legapróbb látványleírásokban is jelen v a n . Például a kis pusztuló aranyeső képében: „ . . . s ü t a nap az aranyesőre. H a l á l n a p s ü t é s b e n . " Az emlékező m o n d j a a hajó formájú kertről: „A hajó h a l a d , halad. Ó, jaj, meg kell halni, m e g kell halni!" Ezekben a m o n d a t o k b a n n e m c s a k az az érdekes, h o g y az Ősz és tavasz között című Babits-vers refrénje b u k k a n föl. Kivételesen szép indítás ez, mert az irodalom egyik legősibb jelképét, az elutazást, s ennek talán legköltőibb szimbólumát, a hajót használja föl. Mégpedig úgy, h o g y egyfelől valóban a haláltánc drámaisága, az elkerülhetetlennel való szembenézés feszültsége, másfelől az életet gyönyörű k a l a n d n a k tekintő e m b e r derűje, kíváncsisága is jelen van benne. Miközben az egész jelképes jelenet a lehető legtermészetesebb és legmindennapibb. A kert m i n t kronotoposz az emlékezés helye és ideje. Ez az idő tehát külön is megjelenik, nem integrálódik teljesen a felidézett időbe. Ám az elbeszélő kettős szerepe (emlékező és felidézett én) következtében mindkét perspektíva jelen v a n minden fázisban, hiszen a fölidézett én ú t j á n a k bizonyos állomásai n e m egyenes vonalú történetbe ágyazódnak, h a n e m az emlékezés perspektívájában jelennek m e g . U g y a n a n n a k az időnek két aspektusa tárul így föl: az elbeszélő felől n é z v e befejezett, Jauß szavaival „tartammá vált", a
597
OLASZ SÁNDOR
fölidézett szempontjából befejezetlen, „a m a g a tartamában v e t t " idő. 23 Dorrit C o h n csoportositási szempontjait alkalmazva az ítélet nincs a tudatfolyamatok ábrázolásának azt a m ó d j á t követi, melyet (monologikus előadású, akronologikus) emlékmonológnak nevezhetünk. Ugyancsak D o r r i t Cohn beszél arról, hogy a retrospektív elbeszélőt igen g y a k r a n jellemzi „egyfajta tiltott elkalandozás". 2 4 Bár a digresszió nem oly m é r t é k b e n jellemző, mint például Vas István memoárjaira, mégis többször érzékelhető, hogy az elbeszélő olyan terület felé kalandozik, amely n e m tartozik a szigorúan vett elbeszéléshez. Meditációkat, esszébetéteket k a p u n k a barátságról, a szemlélődő életformáról; olykor írói m u n k á s s á g á t értékeli. (Értékeli - sokszor önironikusan - , de n e m értelmezi.) Az esszébe kívánkozó gondolatok jelentős része m a g á v a l az írással, a fölidézés gondjaival, az író helyével, szerepével foglalkozik. A z ítélet nincs ily m ó d o n a legteljesebb mértékben önreflexiós regénynek is nevezhető. A m e g írás tétje: „fog-e m é g h e t v e n h á r o m éves tollam", vagyis sikerül-e teljes írói fegyverzetben szembeszegülni a pusztulással. „Csak az írás elégít ki, s n é h a rövid időre egy nekem való szép táj ajándékai: coitus i n t e r r u p t u s , ha öröm ö m e t n e m t u d o m füzetembe átlényegíteni." Máskor az írás olyan, mint a kártyázás. „Narkolepsziás r o h a m " , melyben az író - miként a kártya m u n k a szüneteiben - megszűnik kérdéseket feltenni életére, életünkre. S mégis, e m e szent öncélúság ellenére, a m ű v é s z Déry felfogásában olyan, mint a pap és a varázsló: „erőt merít és oszt". „ M i n d h á r m a n a halál ellen szállnak síkra." 2 5 A k ü z d e l e m vége persze n e m kétséges. „A sötétség lassanként kiterjeszti uralmát a földrészen, melyen élek, az országban, mely s o r s o m , választott kertünkben, s e jegyzetekben is, melyek p e d i g k ö r ö m s z a k a d t á i g meg szeretnék védeni tisztes világosságukat." Sötétedés előtt - akár a regény címe is lehetne. 2 6
1 HAMVAS Béla, Regényelméleti fragmentum, Literatura, 1985, 3-4. sz., 251-252. 2 POSZLER György, Önéletrajzok kora. Történeti-poétikai kísérlet = Uő, Vonzások és taszítások, Bp., 1994, 32-33. 3 SZÁVAI János, Az önéletírás, Bp., 1978; Uő, Magyar emlékírók, Bp., 1988. 4 DÉRY Tibor, Dokumentum-irodalom = Botladozás, 1. köt., Bp., 1978, 524-528. 5 POMOGÁTS Béla, Déry Tibor, Bp., 1974, 172. 6 DÉRY Tibor, Válogatott versek, kisregények, novellák. ítélet nincs, Bp., 1990, 530., 767. 7 Huszonöt kérdés Déry Tiborhoz. Beszélgetés Hornyik Miklóssal = Botladozás, 2. köt., Bp., 1978, 575.
8 DÉRY Tibor, i. т., 520. 9 DÉRY Tibor, i. т., 638. 10 Paul de MAN, Az önéletrajz mint arcrongálás, Pompeji, 1997, 2-3. sz., 93-107. 11 DÉRY Tibor, i. т., 655-656. 12 d e M A N , A temporalitás retorikája = Az irodalom elméletei, I, szerk. THOMKA Beáta, Pécs, 1997, 37. 13 P é l d á u l ALBERT Pál, Alkalmak, Bp., 1997, 203. 14 EGRI Péter, Kafka- és Proust-indítások Déry művészetében. Déry modernsége, Bp., 1970, 62.
15 Kortársak Déry Tiborról, szerk. és az interjúkat készítette BÖTKA Ferenc, Bp., 1994,118. 16 DÉRY Tibor, /'. т . , 532.
598
„MŰFAJA: Ö N A R C K É P " ?
17 Részletesen szól erről BOTKA Ferenc is: Déry Tibor és Berlin. A Szemtől szembe és forrásvidéke, Bp., 1994. Igaz, kételyeit is megfogalmazza: vajon ,,»prousti«-e minden, ami annak látszik..."? 18 DÉRY Tibor, i. т., 908. 19 TAMÁS Attila, Egy kis remekműről. Déry Tibor: Niki = Irodalom és emberi teljesség, Bp., 1973,177. 20 Lásd erről: THOMKA Beáta, A látomás alakzattana, Pompeji, 1996, 3-4. sz. 7-19. Az újabb európai regényirodalom álom- és látomásábrázolásának művészi szerepéről: EGRI Péter, Alom, látomás, valóság. Bp., 1969. 21 Vö. KOSZTOLÁNYI Dezső, Napló 19331934, Bp., 1985, 36-38. „Engem mindig csak
egy dolog érdekelt: a halál. Más nem. [... ] Nek e m az egyetlen mondanivalóm, b á r m i l y kis tárgyat is sikerül megragadnom, az, hogy meghalok." 22 DÉRY Tibor, i. т., 972. 23 Hans Robert JAUSS, Idő és emlékezés Marcel Proust Az eltűnt idő n y o m á b a n című regényében = Az irodalom elméletei, II, szerk. THOMKA Beáta, Pécs, 1996,19-20. 24 Dorrit C O H N , Áttetsző tudatok = Az irodalom elméletei, III, szerk. THOMKA Beáta, Pécs, 1996,154. 25 DÉRY Tibor, i. т., 568., 588. és 692. 26 DÉRY Tibor, i. т., 973.
599
