MEZİGAZDASÁGI SZEMlE. VIII. évfolyam.
HAVI F0LYÓIRAT. Magyar-Óvár, 1890 október hó.
Tizedik füzet.
Az átörökités1) I. Nem mondhatjuk, hogy az átörökitı képesség, annak törvényeinek kutatása eddig teljesen mellıztetett volna; az ilyen irányban régebben teljesitett munkálatok mind azt czélozták, hogy ezen kérdés sötét pontjaira világosság vettessék, azonban az elért siker többnyire pár észlelet – néha hibásan való közlésére szorítkozott, vagy néhány frázis hozatott forgalomba, amelyek segélyével a buvár az átörökités fölött elsiklott. A legtöbb esetben az ezen kérdéssel foglalkozó tudósok, különösen azok, akik csak bölcselkedtek fölötte, nem bontották ki az ismeretvezetı szálakat, hanem azokat összekaszálták és csak egyesek vannak, – mint Haeckel, Naegeli, Weissmann, Darwin és Seidlitz, – kik ha nem is voltak képesek az igazságot borító leplet teljesen levonni, de azt sok helyen föllebbentvén, módot nyujtottak nekünk tenyésztıknek, hogy az általuk megmutatottakból hasznos tanulságokat merítsünk. Ezen útmutatásokat, buvárlási eredményeket kivánjuk a tenyésztık számára hasznositani, s kiegészitendjük azokat a mi irányunknak és szükségleteinknek megfelelıleg tett saját tapasztalataink közlésével. Az átörökitésnek határozott törvényei vagy – mint mi fejezzük ki magunkat – megdönthetetlen szabályai nincsenek és véleményünk szerint nem is lesznek; vannak azonban sok ezer esetben tett tapasztalatok, melyek megfigyelése, mérlegelése a tenyésztéssel foglalkozók feladatát képezte, s az ezen irányban teljesitett katatások, habár az átörökités szabályokba foglalását nem tette a szakemberek kötelességévé, de megengedte, hogy ezt illetıleg egy igen szép, a tenyésztınek utat mutató elmélet állíttassák fel, melynek követése reá nézve csakis hasznothozó lehet s azért ennek közlését nemcsak hasznosnak, de szükségesnek is véljük. Meglehet, sıt igen valószinü, hogy a tisztelt olvasó gyakorlati foglalkozása közben a közlendı elmélettıl eltéréseket fog tapasztalni, de az egyes esetek nem birnak föltétlen bizonyitó erıvel. Az átörökités elméleténél csak igen nagy számösszegek vezérelhetnek, vihetnek, illetıleg képesíthetnek bennünket arra, hogy a felállitott tételeket egy vagy más irányban módosítsuk avagy megváltoztassuk. Hogy ez megvalósítható legyen, hogy az átörökités kérdése az erre behatással biró tényezık megvilágitása mindinkább lehetıvé váljék, nagy körben mozgó megfigyelésekre van tehát szükség, s ezeket nem teljesítheti egy ember, de ezen fontos kérdés tísztázásához minden szakmüveltséggel biró tenyésztı hozzájárulhat. Itt azon kérdés merül fel, hogy miként lehet a gyakorlatban mőködı, az ismeret fejlesztésével foglalkozó szakembernek ezen irányban támogatója? A fentebbi kérdésre a válasz egyszerü és rövid: ha a tenyésztı pontos törzskönyvet vezet és annak utolsó, azaz észrevétel rovatába minden az átörökitésre vonatkozó tapasztalatait bejegyzi. Ezen följegyzések alapján azután képesítve lesz, hogy az állattenyésztés e 1
Szerzı „Általános állattenyésztéstan” czimü müvének egy fejezete.
fejezetével foglalkozó szakembernek teljesen megbízható adatokat szolgáltatván, módot nyujt az átörökités tanának helyesebb és szabatosabb megállapitására. Ezek elırebocsátása után foglalkozzunk elıször is egy kissé az átörökités fogalmával. Az átörökités a szerves lények azon képessége, hogy alakjukat és tulajdonságaikat – mondjuk jellegüket – a nemzéskor és fogamzáskor utódjaikra átviszik. 2) Az átörökités a párzás után bekövetkezı termékenyitéskor történik, még pedig a legnagyobb valószinüséggel úgy, hogy a párzók csiratermékei azon képességet birtokolják, hogy fejlesztıik, arányaiban növekedni, számtalan mennyiségre szaporodni, alakulni és módosulni, egyesülni vagy pedig elválni tudnának, így képezvén a különbözı testi szöveteket és ezek által az új életképes egységet – egyént, vagyis annak megalkotó szerveit, amelyek az új lény életreébredése után az ébrényállapot kezdetekor megalapitott módon és irányban az állat kifejlıdéseig növekednek, mely növekvés csak akkor szenved változást, ha külbefolyások arra zavarólag hatnak; ha péld. a növekvésre szükséges anyagok nem a kívánt minıségben vagy a szükségelt mennyiségben szolgáltatnak az áthasonitásra, esetleg: hogy az égalji viszonyok nem kedveznek a kivánt irányban való testi fejlıdésnek. Példa erre többek közt a ló, mely egyes helyeken – ha oda telepíttetik – ugyan nem pusztul el, hanem jellegében megváltozik. A Falkland szigeteken péld. a gyökeres változás (melyet a tenyésztı hanyatlónak mondana) már a második nemzedéken teljesen bekövetkezett. Ilyen gyors átalakulások azonban ritkák, rögtöni átalakulások az ezen kérdéssel foglalkozó természetbuvárok állitása szerint a fejlıdés alatt sohasem fordulnának elı. Nekünk tenyésztıknek nem egészen ez a véleményünk, mi a határozott iránybani fejlıdéstıl való eltérést vagy mondjuk átalakulásnak elı nem fordulását csakis az életreébredés idıszakától véljük kizártnak, s ekkor csupán az elcsenevészés elıfordulását concedáljuk. Azon vagyis olyan átalakulások, melyek az állat alcapallcatckt változtatják, de még az ezen változásra való hajlandóság is, a csirából, azaz a mi jelenlegi esetünkben a termékenyitett petébıl indul ki és az életföltételek mikénti betöltése által fejlesztetik; de az is megtörténhetik, hogy a kifejlıdés ezek behatása folytán meg lesz akadályozva. Ha csakis az átalakulásra való hajlam létesül az ébrényi korszakban, ez esetben a felállított elmélettank, azaz a protoplasma continuitása folytán az így létesült kifejlıdött és ivaréretté lett állaton a csirasejtek elemei már inkább – módosulnak és a változás az utódban már határozottabb alakot nyerhet. De véleményünk szerint a mesterségesen (tenyésztési eljárások által) létesitett változások az állat alapszervezetével – fejezzük ki magunkat, mint tenyésztık, primaer (elsıdleges vagy ısi) 2
Haeckel az átörökitést „az egyénnek saját méretén felül való növekedısének” nevezi. („Natürliche Schöpfungsgeschichte.” 167. l.) Weissmann következıen jellegzi: „az egyén folytonossága, melynek (különvált) tömege folyton-folyvást áthasonitás által gyarapszik”. Darwin mint ideiglenes hypothesist a következıt állitotta fel: „véghetetlen aprósága részleteltet – Gemmulae-ket – adnak a test minden sejtjei, melyek (mind a két nembeli állatban) a csirasejtekben ısszegyülvén, abban rendezkednek s így vitetnek át a csirára, mely késıbb ébrénynyé lesz”. W. K. Brooks elmélete hasonlít Darwinéhoz, azt mondhatjuk erre: „még reá igér” – szerinte a Gemmulaek elmélete helyes és a hím ondó szálacsainak több Gemmulaei lennének, mint a nıi petének, s azért a hím a progressiv, a nı pedig a conservativ átörökitı lenne.
alapalakjával – a legszorosabb összefüggésbe nem jutnak, s így ha a fejlesztı befolyások – táplálás, elhelyezés, használat – vagy a tartózkodás a primaer ısökével ismét megegyezıvé lesz, akkor ezen utóbbi már átörökíthetıvé tett átalakulások, vagyis a tenyésztés által fixirozott, az emberre nézve nagybecsü tulajdonságok elenyésznek, és ismét elıtőnik az elsıdleges vagy egy ezt megközelítı alkat. Az utóbbinak – a tenyésztı szemében „retrogad menetét” az elvadult állatok mutatják; azért, ha az utóbbit a tenyésztı ki akarja kerülni, folyton résen legyen s a hosszu idın, költséggel, nagy fáradsággal állataiban kifejlesztett és reá nézve hasznos átalakulásokat (tenyésztett sajátságokat) a pározandó állatok helyes kiválasztása, továbbá ezek utódjainál az életföltételek okszerü, czéljának megfelelı betöltése által is biztosítani törekedjék, mert az értékes átalakulás a tenyésztendı állatok kiválasztása által tétetik jellegzıvé, ami egy nehéz és nem mindig sikerülı munka, de ezen becses átalakulás – mely egyrészt élettani sajátság is lehet – megtartása csak a fentebbi és az életföltételeknek megkövetelt betartása utján lehetséges. Megjegyezzük ez alkalommal, hogy az életföltételek közt elsı helyen a táplálás mikéntje értendı, amelynél úgy a mennyiség, valamint a táplálék minısége is tekintetbe jön. Az utóbbi megfigyelése kiválóan fontos és bizonyos czélok elérése a megfelelı minıséget a kellı mennyiség mellett megköveteli; péld. a szilárd, tehetıs szervezetü, nagy és gyors mozgásra használt ló a zabot, mint olyan anyagot, amelynek behatása alatt az izomzat ilyenné fejlıdik, megkívánja. Ezek elırebocsátását szükségesnek véltük; elıadtuk, mit értünk az átörökités alatt, és röviden közöltük azon véleményeket – elméletek alakjában, melyek ezen képességet némikép megvilágítják, s ezen elmondottakat is alapúl véve, most már a tett tapasztalatokat is megfigyelvén, belebocsátkozhatunk ezen képesség osztályozásába. Az osztályozást illetıleg az elsı kérdés az, hogy lehet-e ezt cselekednünk? Erre pedig a felelet, hogy a tett tapasztalatok alapján az osztályozás lehetséges, de nemcsak lehetséges, hanem a tenyésztı és állatorvos érdekét tekintve, igen szükséges. Az alábbiakban rendszerbe iparkodunk tehát szedni az egyes, már régebben közölt elméleteket, részben azon tapasztalatokból alkotottakat, melyeket összegyüjtöttünk, hogy ezáltal jobb tájékoztatást nyujtsunk az ezen szakra készülı olvasónak, da azért is, hogy tapasztalt és gondolkodó szaktársainkat ezen általunk is véglegesnek nem vélt rendszer kiegészitésére, javitására, esetleg idıvel ennek megczáfolására vagy módositására képesítsük. Végleges megoldásra ennélfogva még nem jutottunk, de már világosabban látunk az átörökités kérdésének a tenyésztı és állatorvos által hasznosítható részletei tekintetében s az elmondott, az élettani események alapján álló tünemények csoportositása, az eredmények ismertetése a tenyésztınek az ı eljárásában kalauzát képezheti. Mint mondánk, az átörökités kérdésével több nagy természetbuvár, de tenyésztık is, – mint Stephens, Settegast, Nathusius stb. – behatóan foglalkoztak, sıt az osztályozása ezen képességnek is megkisóreltetett, de véleményünk szerint a tenyésztési tapasztalatok által igazolva csakis Haeckel járt a helyes irányban; ı a legjobb kifejezıje a valónak, így a tenyésztı és az állatorvos czéljához ı jár legközelebb, ezért az ı beosztását fıbb vonásaiban elfogadván, a mi szükségletünknek megfelelıen némikép módosítva és tények közlése által kiegészítve: ezt a következıkben kivánjuk, a gyakorlati életbıl vett igen számos példa összefoglalt eredményeivel megvilágítva, a tisztelt olvasó tudomására juttatni. Az átörökitést tehát következıen osztályozzuk, van: rendes átörökités (mely egyenes átörökitésnek is neveztetett); a vérszilárdság; egyéni átörökités, – mint Settegast nevezte, – melyet mi a haladó átörökités
fogalmával jobban kifejezve látunk; az ivari átörökités; átörökitése a fejlıdésnek – és a félbenhagyó átörökités. A rendes átörökités. Az egyfajtáju, de különivaru, nemzıképes állatok egyesitése azon czélból, hogy ezek kellı kiválasztása által oly utód nyeressék, mely alakja és képességei folytán szükségleteinknek lehetıleg megfelel, a párositás eljárását képezi. A természetes állapotban eredményes párzásból, a tenyésztésben az illetı tenyésztı által eszközölt okszerü kiválasztás után végrehajtott párosításból származik az utód s a szülıknek átörökitése akkor mondatik rendesnek vagy egyenesnek, ha befolyásuk erre egyenlı. Az átörökités alapos megítélhetése a különjellegü állatok párzásából származó utódnál nem könnyü, mert a két jellegnek vegyítve való átadása ezt complikálttá teszi. Az alap- vagy ısalkat minden sikeres párzás vagy párositás alkalmával bizonyosan átörökíttetik, s ennél úgy az apának, valamint az anyának egyenlı befolyása van. A tenyésztés ideje alatt létesült és helyes eljárás által állandósitott alakulások és tulajdonságok átörökitése, ha az anyaállatnál a fogamzástól vagy megtermékenyüléstıl kezdve, az utódnál pedig a világra jövetel (megelletés) után, az elsı esetben a képzés kivánalmainak, az utóbbiban a fejlıdhetés föltételeinek elég tétetik, szintén bekövetkezik. Ismételvén, azaz összefoglalván a fentebbieket, elmondhatjuk, hogy az átörökités tehát akkor rendes, ha úgy az apa, valamint az anya az utódra egyenlı mérvben gyakorolt befolyást, – ha ezen szülık testalakja és tulajdonságai összhangzatosan úgy jutnak az utód osztályrészeül, hogy rajta vagy benne életfolyamának különbözı szakaszaiban a szülık fölismerhetık, s így az átörökités eredménye a szakértı áltál, ki ebbıl az okra is következtetni képes, megitélhetö. Az elmondottat a tenyésztık már régen tudták, sıt szabályt is alkottak, mely szabálynak értelme a következıen hangzott: egyjellegő állatok utódjának jellege a szülıkével megegyezı; de ez, habár így értelmeztetett, régebben nem igy hangzott, hanem úgy fejeztetett ki, hogy: „egyenlı egyenlıvel ad egyenlıt” s ebben az egyenlı kifejezés támadtatott meg, mely azonban ezen sorokban, ha ezt az utóbbi fogalmazást használtuk volna is, elırebocsátott értelmezésünk után már kifogásolható nem lenne. A párositandó állatok egyjellegüségénél menjünk tovább, mondjuk; azok egyöntetüsége esetén is lesznek közöttük különbségek, s ezek között elsı helyen találandjuk azokat, melyek az ivarban alapulnak és amelyekrıl késıbb még meg fogunk emlékezni. Ezen különbségek csökkentése és az utódoknak testalak, a testrészek összhangja és tehetısség (Leistungsfähigkeit) tekintetében való kiegyenlitése vagy conformabbá tétele képezi minden tenyésztı czélját, melyet lehetıleg megközeliteni törekszik, s ezt a tenyészteni való állatok kellı összeválasztása esetén az átörökités – mely, mint Darwin mondja, az utódok egyenlıségét létesiti – eredményezendi. Tehát egyjellegő állatcsoportban sem teljesen egyenlık az állatok s épp ennek megközelitésén fáradozik a tenyésztı s ezen, testalakjuk és tulajdonaikban nem teljesen egyenlı állatok szakavatott, a tehetısségnek kiváló tekintetbe vételével való összeválasztása és párositása által az utódok kiegyenlitését törekszik lehetıleg elérni. A régibb német tenyésztık az iméntibıl is szabályt készitettek, mely igy hangzott: „nem egyenlı nem egyenlıvel párosítva kiegyenlitést ad” s ez hibás, mert magában véve az egyént, az „nem egyenlı” nem lehet; ha azt mondták volna, hogy egyjellegü, de nem egyenlı állatok
összeválasztása és párositása kiegyenlitést eredményez: akkor közel járnak ahhoz, amit mi fentebb szabályul felállitottunk. Ez az összeválasztása és párositása az állatoknak a tenyésztı legfontosabb feladatát képezi s errıl késıbb még tüzetesebben meg fogunk emlékezni. A fentebbivel kapcsolatban még egy régi és sokszor megtámadott elmélettel kell foglalkoznunk s ennek tisztázását is szükségesnek tartjuk. A kérdéses elmélet így hangzik: „ellentétes állatok párositása kerülendı”. Azon szakember, ki ezen elméletet felállitotta, ennek taglalásába nem bocsátkozván, ezáltal késıbb ellenmondásokra bı alkalmat adott. Mi ezen tételnek nagy fontosságot nem tulajdonitunk, s azt hiszszük, hogy más fogalmazásban az minden józanul gondolkodó, tapasztalt tenyésztı által elfogadtatott volna, és pedig, ha az mondatik: „ellentétes szervezettel biró állatok tulajdonságai és ezek tehetıssége az ezek párositásából eredı utódban nem összpontosíthatók”. Az iménti valószinüleg azt fejezi ki, amit a régibb irók az általuk felállitott tételben mondani kivántak s ezért ajánlották az ilyen párositások mellızését, mert azok rendesen hasznothozók vagy czélravezetık nem lesznek. Jónak véljük, hogy az iméntit, azaz az ellentétes szervezettel biró állatok párzásáról mondottakat, még pár vonással kiegészítstük: Voltak, kik az elmondott meghatározást egy idıben nem tartották elég ségesnek, azt állítván, hogy az eltérı alakulás és testnagyságnak fölvétele és taglalása lett volna, ezért a mi általunk felállitott elv nem elégséges. Mindamellett, hogy ezen birálóinknak bizonyos határig igazságuk van, mégsem felelünk meg kivánságuknak addig, míg azon határt meg nem jelölik, amelynél az utóbbiakat illetıleg az ellentétesség kezdetét veszi. Tenyésztı, de csak józanul gondolkodó ember sem fog egy tacskót egy agárral párositani, mert ez nem tenyésztési cselekmény, hanem egy rosz tréfának volna mondható, de a nagy vérebnek a spanullal való pároztatása – pedig ez sem esik messzire a fentjelzett határtól – tréfának már távolról sem mondható, mert a legértékesebb egyik ebfajta ebbıl eredt. A nagyságot ide venni szintén igen nehéz; vannak állatok, melyek nagyobb apát elbirnak, mások nem. A kisebb apák használása szóba alig jöhet, ez egy tulajdon megszerzése végett lett esetleg foganatosítva, de az eltörpitése valamely tenyészetnek czélt alig képezhet. A nagyság lehet egy házi állatfajta csoportjaiban igen eltérı s így az apaállatoknak a nagyság mellett igen is számba veendı súlyát is mérlegelni kell, s olyan apát, mely az anyát súlyánál fogva veszélyezteti, t. i. hogy letüri, használni nem szabad. Az eltérı nagyság tekintetében, de egyáltalán a párositandó állatok nagyságát illetıleg, melyet nem szabad okszerüen az ellentétek közé sorolni, véleményünk a következı: Nem szabad pároztatni olyan eltérı nagyságu állatokat, amelyeknél a testnagyság a természetes vagy szabad állapotbani való párzás kivitelét megakadályozza, különbözı csoportokból való állatok párzásánál pedig a hím állat rendesen ne legyen nagyobb, mint aminı nagysági különbség van az anyaállat fajtájában a nagyobb hím és az ugyanezen fajtabeli középnagyságu nıi állatok között. Az állattenyésztésnek két igen nevezetes fejezetéhez értünk, mely sok vita indokául szolgált, mely annak idején a tenyésztıket két táborba osztotta, melyekrıl kötetek irattak s az ezekben foglalt látszólagos merev eltéréseket egyrészt a tudományos buvárlat, másrészt – és itt azt
mondhatjuk: inkább a tenyésztık helyes érzéke – a gyakorlati tapasztalatok, különösen pedig a megvilágitott esetek nagy száma tisztázta olyannyira, hogy az ezelıtt ezen kérdéseknél használt szenvedélyes hang teljesen mellızhetı; nem szükséges éles fegyverekkel menni a sorompókba, hanem nyugodtan tárgyalható azon két kérdés: vérszilárdság és egyéni képesség, melyet mi – hogy a régi elnevezés izgatottságot ne szüljön, de azért is, hogy eddigi és az ezután követendı eljárásunk irányában következetesek maradjunk: a) állandósitó átörökitésnek – és b) haladó átörökítésnek nevezünk. Tormay Béla.
