Méregpirulája vagyok magamnak
L í r a i
g o n d o l a t o k
a j e l e n b ı l, a m ú l t b ó l
és v e r s e k
Nirvána Megkezdtem a gyakorlatot, néztem a fehér falon a fekete pontot… igyekeztem nem gondolni semmire. Izmaim ellazultak, egyenletesen, lassan lélegzem, hirtelen α-ba kerültem… Olyan tisztán láttam sorsom kudarcait, hogy már csak a sok megvalósítatlan álmom, félbeszakadt munkáim sorakoztak fel egymás után. Siker, elismerés, gazdagság, hatalom, számomra nem hozott semmit! A tudás sem hozott megnyugvást, nem voltam képes tanítani sem, untak a nebulók, kiröhögtek, dühömben beléjük rúgtam Minek járatják ezeket iskolába? Szüleik sem figyeltek rám; nahát, nincs abban semmi tanulnivaló, amit mondok? Rossz alapokra építettem az életemet? Röhej!
Budapest, 2006. május.
A fényes gondolataimból sose lett semmi! A boldogságot kerestem, kerestem a nıt… a nıi test gyönyörő ám – a leány aranyhaja, bıre illatos – édes nyál, igézı fehér fogak, nedvesen csillogó szempár; de az elme a vonagló kéj körül nem nyerı. Csak az izzadt, csatakos semmi! Az öröm meg lóti-futi, kaland; újabb kéj – hátha jı az Igazi. A keresés vadászizgalma, a múló érzelmek; ez a szerelem, de semmi tartós boldogság. Aztán az egyéb bonyodalmak, a hétköznapi csetlésekbotlások, hazudozás, csalás, végül alkohol – mindenféle félelmek a holnaptól. A kerek dombok közt nincs hol megpihenni, menekülni kell! Nyugdíjasként keresem végre az egyszerő érzelmeket, az igaz szellemi kalandot; merülj el a csillagokban, utazz együtt az asztronautákkal, Holdra, Marsra, a Nap és a Centaury közé a vákuumba. A semmibe. Keresd agyadban az élet értelmét!
Az öregfiú panasza
Már csak a szemem villan a nıkre, nem a kíváncsiság, Már csak bujaságra emlékezem, szerelmeim személytelen teste csak álmaimban csáb. Szex-hormonok sorsfordító ereje a múlté, pedig minden este az ágyban Vénusz dombja jelentette a VILÁGOT.
Elszántan, csalárdul válogatva kerestem İt, a BOLDOGSÁGOT, a Megváltó Istennıt. Hozz rám kínokat, botot.
Vágy nélkül élek, a kegyes NATURA végjátékát élem öreg koromra, – szemem csak megszokásból villan lányra, asszonyra. Szilikonmellek, csupaszpuncik inkább undorítanak; hiába szedem ám a tesztoszteront, a viagrát – de jó lesz, ha többé nem látok, nem álmodok semmit.
Budapest, 2010. október.
Csak egy Éva volt (átirat egy 1966-ban írt versbıl)
İrült tévedésem szakított el tıled, a felelıtlen, ifjú éveim. Önkéntes depresszióban éltem nélküled – emlékeiddel, és most itt vagy megint! Meghökkent jelenésed, mint a tárlaton, ha egy portré váratlanul szemével követ. Nézésed mindenhová elkísért, évekig óvtál te barna szempár, a szeretı, biztos szeme; egy pár lehettünk volna. Ma sem fogom fel, miért hittél bennem rajongva?
De most itt vagy megint, nézésed nem változott, nincs benne vád, sem hívás, csak féltı aggodalom. Ifjú életem szent múltjává avattalak. Emlékeim vannak ám! Emlékszel, amikor kézen fogva vezettél a Parnasszusig, majd a gyönyör sós vizébe zuhantunk, veszettül futva a villamos után, az üres Váci úton, örülve, hogy elértük az utolsót, és a csillagok hajnal pírjában harmatos csók hullott a szemünkre. Mond, mi értelme volt?
Most közömbös szívvel élek, agyam lehiggadt világa szünet nélkül unja a jelent, zsigeri gyomorátok gyötör, mert igazán sohasem szerettelek. Ideiglenesnek tőnı, skizofrén napjaimat éltem, s most a magányom barlanghomályából üzensz. Arcodat a lepergı évek áttetszı kristállyá építették, forró ölelések fehér kıbe vésetten, porosodnak. Már csak kísért az emlék.
**************************************************************************
Éva csak egy van!
Csak egyszer emeltek királlyá a nemek folyamatos népjátékában, minden sikerem te voltál. Utánad senki sem ígért trónt nekem, és örök szerelmet sem – Rád mindig bolond féltékeny voltam, féltettem arcodat, hogy idegen szájak nyüvik, majd – mert azt hittem boldognak csak az én szemem lát, – megismertem asszonylétedet. Maradt az emléked – ez minden. Reménytelenül várom a megváltó véget, egyszer eltőnik emlékembıl a nagy, barna szem és a könny, a szıke hajzuhatag, az arckép, az egyetlen éltetı emlék, mert nem leszek én sem, jómagam. Életem emlékdzsungelében nıi arcképek tőnnek fel naponta, és felejtıdnek végleg, szívemben más is helyet kapott idılegesen, csak a bőntudat maradt meg tisztán, az én egyetlen nagy vétkem, édes Éva, be kár, hogy elveszítettelek. Utószó: Ha valaha valamiképpen felmerült bennem, hogy értelme van földi jelenlétemnek, azért van, mert hittél a tehetségemben.
Budapest, 2006. április.
Sors, vagy ami rajtam kívül áll
Velem már ezer próbát tettél,
Élvezvén a büntetésed, rejtélyes
Izmokat, csontot sanyargattál
Szándékodért bı hányadékkal
Terpeszben állva kínom felett,
Fizettem. Te Gyomorfekélyes Sors.
Földig hajlítva gerincemet
Megtanultam: kérni tıled hiábavaló.
Szınyeget harapdáltattál. Te is megtanulod egyszer tisztelni Átkos kezeddel a csillagos éjt
Teremtı dacomat, szemben veled
A gyomromig tőrted fel,
Egyszer még nekem is lehet haladni,
Amíg álmomban nem kiáltottam:
Egyszer még egészséges belő ember leszek,
De fáj, te gyilkos szörnyeteg. Elég! Be fogom a sorsnak bizonyítani. És rám zúdítottad a nappalokat.
Te Kínokat Kegyetlen Szeszéllyel Osztó.
Budapest, 2006. november 11. (egy 1966-ban írt versem átirata)
Viharos tavaszi szél A hosszú szegényestéknek vége; a sarkon túl rángatja fagyott zubbonyát a tél. Mi már a letétbehelyezett örömökre vágyunk, drága, éledı föld és ég. Északi széllel fakadnak a rügyek; arcodon didereg a májusi mosoly. Felhık fehér fodrán tündérek ülnek. Gyere kedvesem, váltsuk ki zálogainkat!
Budapest, 1967. április.
Méregpirulája vagyok magamnak Dühös vagyok! Ne olvasd versem, mert fáj. Minek és kinek írjak? Kinek mondjam el, hogy nem várom a holnapot? Úgysem hoz vigasztalást unalmas napjaimnak senki már; méregpirulája vagyok magamnak. Felejtsd el ezt a verslapot!
