Mennybemenetel 2009. május 21.
Különös búcsúzás Textus: Lukács 24,(44−49)50–53 1. Amit a textusról tudni kell – exegetikai/kortörténeti megértés Lukács kétszer tudósít Jézus mennybemenetelérıl: ebben a perikópában és az ApCsel 1,1-11-ben. A két tudósítás látszólag ellentmond egymásnak: míg a Lk 24-ben a mennybemenetelre a feltámadás napjának estéjén, Bethániában kerül sor, addig az ApCsel 1 szerint csak 40 nap múlva, az Olajfák hegyérıl. Egyes exegéták a 24,50−53 verseket utólagos betoldásnak vélik1, mások viszont tudatos szerkesztıi szándéknak vagy a Lukácsra jellemzı idı- és történelemszemléletnek tudják be a mennybemenetelrıl való ismétlıdı – látszólag ellentmondásos – beszámolókat: itt Lukács tudatosan zárja le a mennybemenetellel a földi Jézus történetét ill. megjelenéseit, míg az ApCsel-ben az egyház idejérıl, mint újabb üdvtörténeti korszakról beszél, amely mégis csak a feltámadott mennybemenetelével kezdıdik.2 Viszont az sem mellékes, amit Walter Grundmann állapít meg, amikor arra hívja fel a figyelmet, hogy Lukács még a szerkesztés által is a teológiai mondanivalóját erısíti: nem véletlen, hogy Lukács evangéliuma templomi jelenettel kezdıdik (Lk 1,5kk.), és a tanítványok templomban való tartózkodásával zárul.3 Ennek értelmében a feltámadott Jézus tanítványaitól való búcsúzása és „végakaratának” meghagyása (44.v.) egyszerre jelenti egy történet végét, és valami újnak a kezdetét. A 44–49. versek feltétlenül a perikópához tartoznak. Innen érthetı meg Jézus távozásának lényege és az, hogy a tanítványok nem a búcsúzás szomorúságával, hanem örömmel (52.v.) térnek vissza Jeruzsálembe. A Lukácsra jellemzı gyakori fordulat (ei\pen de; pro;" aujtouv")4 nemcsak Jézus utolsó szavait, mintegy „testamentumát”5 vezeti be, hanem a földi ideje alatt tanítványokkal közölt beszédeire is emlékeztet. E szavak az Írás beteljesedésének tényére utalnak. De itt nem arról van többé szó, hogy amirıl a törvény, a próféták és a zsoltárok jövendöltek, majd egykor beteljesednek – hanem a feltámadott Jézusban már minden beteljesedett. Jézus 1
H. Conzelmann: Die Mitte der Zeit. Tübingen 1960, 86. V.ö.: L. Goppelt: Az Újszövetség teológiája. Budapest, 1992. 232. 3 W. Grundmann: Das Evangelium nach Lukas. Theologischer Handkommentar zum Neuen Testament Bd. 3, Berlin, 1964. 454. 4 Bár a Jézus szavaira való emlékezés és emlékeztetés a keresztyén gyülekezet életének lényeges, egyházat formáló eleme, mégsem teljesen veszélytelen. A 2. századtól ugyanis az „ezt mondtam nektek” fordulat, illetve a feltámadott Jézus szavaira való utalás kedvenc hivatkozási formulává vált pl. a gnosztikus tanok legitimálása érdekében. A felsıbb tekintélyre való hivatkozás gyakorlata a késıbbiekben sem és ma sem ismeretlen újszerő teológiai meggyızıdés vagy vallásos eszme érvényesítése érdekében. Lásd ehhez: K. Engelhardt: Himmelfahrt – Lukas 24, (44–49)50–53. In: Göttinger Predigtmeditationen 33. Jhrg. 1979. 232. – V.ö.: Ph. Vielhauer: Geschichte der urchristlichen Literatur. Berlin, 1975. 384. 5 W. Wiefel: Das Evangelium nach Lukas. Theologischer Handkommentar zum Neuen Testament Bd. 3, Berlin, 1987. 416. 2
215
Mennybemenetel
az, aki a tanítványok számára az Írás értelmét felnyitja, nyilvánvalóvá teszi, hogy miként is kell helyesen értelmezni az írott igét; 45.v. Jézus szava megnyitja a tanítványok értelmét (nou'"), s így számukra érthetı lesz az Írás. Ez által világos lesz: Krisztus egyháza az Írott Igét a húsvéti események fényében értelmezheti, mert a kereszt és a feltámadás felülírt minden emberi elgondolást és minden eddigi messiási váradalmat. Krisztus kereszthalála és feltámadása felıl nyeri el igazi értelmét az Írás, a Feltámadott az Írás megértésének kulcsa – az Írás értelemét pedig egyedül İ világosíthatja meg. Ezzel magyarázható a tanítványok öröme. A 47. vers a missziói paranccsal folytatódik, és Lukács idıszemléletét bizonyítja: e szerint Izrael története az ígéret története, Jézus ideje a történelem közepe, az egyház ideje pedig, a misszió és bizonyságtétel jegyében, a harmadik üdvtörténeti periódus. A misszió ügye és az Írás értelmezése a legszorosabban összefügg: Jézus halála és feltámadása megnyitja az utat a pogány népek irányába (eij" pavnta ta; e[qnh), a megígért üdvösség a misszió által jut el az emberekhez. Jézus helyett, de az ı nevében és az ı felhatalmazásával a tanítványok hirdetik a megtérést és a bőnbocsánatot – azt, amit ık maguk is megéltek Jézus közelében, vagyis a régi életformától való elfordulást (elhívás) és a Jézussal való közösség helyreállítását (24,36–43). A tanítványok tehát tanúk (mavrture"). Csak azt mondhatják és azt hirdethetik, amit ık maguk is láttak, megértettek és megtapasztaltak (48.v.): a kereszthalált, a feltámadást valamint a feltámadottal való találkozást. A tanú kezes is azért, amit hirdet: nemcsak azért mert szavai mögött ott van a megtapasztalás, a hiteles forrás, hanem azért is, mert egész életét ráteszi erre a vállalásra. Erre a feladatra a tanúkat nemcsak elküldi, de fel is vértezi a küldı (49.v.). A Lélek elküldése (v.ö.: ApCsel 2,33) a mennyei erı (duvnami" ejx u{you") felruházásaként (ejnduvshsqe) kerül itt leírásra. A terminológia mögött az antik világ öltözet körüli misztikája6 köszön vissza, amely szerint az öltözet messzirıl elárulta viselıjének társadalmi helyzetét és rangját. Ennek analógiájára, ha valaki a Lélek ruháját ölti magára, nemcsak érzületében és lelkiségében változik meg, de nem is egyszerően külsıleg fest másként, hanem a változás teljes személyiségét érinti: az új ruha által valóban új emberré is lesz. Egyébként a lélekkel való felruházás nem ismeretlen az Ószövetségben (Bír 6,34), Pál apostol pedig a Krisztusban való új életet írja le hasonlóképpen (Gal 3,27). Ezt követıen kerül sor a tanítványok megáldására és a mennybemenetelre (50−51.v.). A kézfelemeléssel történı áldás által Jézus a fıpap szerepében mutatkozik meg; az Ószövetségben a fıpap (3Móz 9,22) szintén kézfelemeléssel áldotta meg a népet, a JézSir 50,20kk. szerint pedig ez zárta le az áldozat bemutatásának szertartását, miközben a nép leborulva könyörgött. A feltámadott Krisztus, mint messiási fıpap önmagába egyesíti a prófétai, királyi és fıpapi tisztet7, s eközben felvitetik a mennybe. S bár Krisztus fizikailag végérvényesen elszakad tanítványaitól, az áldás által magához és Istenhez kapcsolja ıket; a tanítványok most már mesterüket Istennél, magukat pedig – az áldás által – Istenhez tartozónak tudhatják. Akárcsak az áldozat bemutatása után Izrael, most ık is leborulnak és imádják İt (52.v.). Az „imádni” 6 7
U.o. 417. W. Grundmann: Das Evangelium nach Lukas. i.m. 453.
216
Lukács 24,(44−49)50−53
(proskunevw) fogalom Lukácsnál elsı ízben itt fordul elı, míg a többi evangélista már a földi Jézus esetén is használja (Mt 2,11). Valószínő Lukács ezzel is azt akarja érzékeltetni, hogy a mennybemenetellel Jézus oda tér vissza, ahonnan származik, elfoglalja helyét az Atya jobbján, és felölti újból isteni méltóságát. Tehát nem egyszerő búcsúzásról van szó ebben a jelenetben; búcsúzáshoz ugyanis nem szükségszerő sem a kézfelemeléssel történı áldás, sem a leborulás, még kevésbe az imádat. Ezután (53.v.) a tanítványok visszatérnek Jeruzsálembe, és a templomban betöltik azt, amire Izrael fiainak a nagy áldás után (JézSir 50,22−29) elhívása volt: áldották az Istent. Lukács itt újból a misszió irányát és perspektíváját húzza alá: Jeruzsálembıl indul, és minden nép felé irányul. A templom pedig a kontinuitás helyszíne a régi és az új Isten népe, valamint Jézus földi mőködése és az ı követıinek jövendıje között. A gyülekezet élete tehát elkezdıdik.
2. A perikópa megértése – teológiai összefüggések feltárása 2.1. Egyházi gyakorlatunkban a mennybemenetel ünnepe eltörpül a húsvét és a pünkösd jelentısége mellett. Mind a húsvétnak, mind pedig a pünkösdnek megvan a maga teológiai tartalma, liturgiai hagyománya. Népi vallásosság elemei vagy néphagyományok tehetik emlékezetessé mindkét ünnepet. Ezt erısítik a teológiai interpretációk is. A mennybemenetel a János evangéliumában például teljesen integrálva van a húsvéti eseményekbe, a feltámadott Jézus megjelenik a tanítványuknak, rájuk lehel és részelteti ıket a megígért Szentlélekben. Ezt követın János nem tér ki Jézus felemeltetésének körülményeire. Másfelıl viszont úgy tőnik, mintha a mennybemenetel a pünkösdnek lenne közvetlen elızménye, jelentısége is a Szentlélek kitöltése felıl nyer értelmet: Jézusnak el kell távoznia, ahhoz hogy a Lélek valóban elküldésre és kitöltetésre kerüljön. Ezek összefüggésében a mennybemenetel úgy tőnik, mintha vagy függelék lenne a húsvéti eseményekhez, vagy a pünkösd szükségszerő elızménye. Vajon van a mennybemenetelnek önálló teológiai tartalma és üzenete? Éppen a jelenlegi perikópa tartalmát tekintve hangsúlyozni kell: a mennybemenetelnek is megvan a sajátos teológiai profilja. Ez a tanítványok kiküldése a missziói szolgálatra, amelyet Jézus utolsó szavai és felemeltetése elıznek meg. A mennybemenetel ezt jelenti: Jézus felemeltetik az Atya jobbjára, újból felölti isteni dicsıségét. Mivel újból övé lett minden hatalom, embereket hívhat el és állíthat be az ı szolgálatába. Ezt a szempontot erısíti, ha nem csak úgymond „alulról”, a tanítványok szemszögébıl, hanem a Jel 5 mennyei perspektívájából szemléljük az eseményeket; a mennyei trónterembe belépı Bárány átveszi a hatalmat az Atya kezébıl, de éppen a Bárány megjelenése bizonyítja, hogy ezt a színteret nem lehet elválasztani a szenvedés és a húsvét eseményeitıl. A gyızelmes Bárány nem más, mint aki feláldoztatott! Ez a perspektíva tulajdonképpen meghaladja azokat az emberi találgatásokat és felületes spekulációkat, amelyek a mennybemenetel ünnepét kísérik, nevezetesen, hogy hova távozik Jézus, és mi van a horizont, illetve a felhı mögött?… A tanítványok sem ezzel foglalkoztak, hanem örömmel mentek vissza Jeruzsálembe. 2.2. Megkerülhetetlen a kérdés: miért jelenthet örömet a missziói igehirdetés vagy a mennybemenetel tanújának bizonyságtétele? A perikópa összefüggésében elmondható: öröm ott van, ahol a bőn megbocsátásra kerül, vagy legalábbis a bőnök bocsánata 217
Mennybemenetel
kilátásba helyeztetik. Ennek a mélysége és magassága akkor tárul fel igazán, ha tudatosításra kerül: a bőn nem egyszerően morális tévelygés. A bőn magába fordulóvá, magányossá, elszigeteltté teszi az embert (Luther: homo incurvatus in se ipsum). A bőn kiszakít a közösségbıl, egyedül akar lenni az emberrel, és minél mélyebb ez a befele fordulás, annál reménytelenebb a szabadulás. A bőn az önmagától szabadulni képtelen emberi állapot, amelyen hatalmat vesz az önigazolás kényszere, a kilátástalanság pedig sötét árnyékot vet az Istennel és az emberrel való kapcsolatra. A szabadítás ilyen helyzetben valóban csak kívülrıl érkezhet. A tanítványok az Ószövetség ígéreteinek összefüggéseiben és saját egzisztenciális tapasztalatuk által (Krisztussal helyreállított kapcsolat) ennek a szabadulásnak a forrását ismerték meg. Megértették, hogy ott, ahol az Isten erejével Krisztus messiási hatalma és az errıl szóló bizonyságtétel célhoz ér, ott valóban lehetséges a szabadulás ebbıl az állapotból. A feltámadott Krisztus a szabadító – a róla szóló bizonyságtétel (az İ nevében és erejével) pedig másokat is megszabadíthat. Ezért érkeznek vissza Jeruzsálembe örömmel és nem a búcsúzás emberi szomorúságával. Ha a missziói igehirdetés valóban oda tud kapcsolódni az ember egzisztenciális félelmeihez és szabadulás utáni vágyához, ha fel tudja mutatni az új élet lehetıségét, visszavezet Krisztus és az emberekkel való közösségbe, és elvezet az Isten iránti hálaadáshoz, elérte célját! 2.3. Összehasonlítva a perikópát a Mt 28 szerinti missziói paranccsal, feltőnik, hogy itt az imperatívuszok visszafogottabbak. Egyetlen felszólítás van: „ti pedig maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok mennyei erıvel” (49b.v.). Itt a parancs a városban való maradásra és nem a missziói elindulásra irányul. Nem kevésbé jelentıs itt a minden népek perspektívája, de Lukács már szem elıtt tartja az 1. század tapasztalatait is; azzal a nagy ívő, egész (akkor ismert) világot megcélzó, Krisztus ügyébıl átfogó programot csináló missziói lendülettel szemben int fokozottabb józanságra, amely saját kezébe akarja venni az eredmény biztosítását, s már-már szem elıl téveszti a közvetlen közelben élı felebarátot, kortársat, Krisztus irgalmára rászoruló embert. Ma sem életidegen Lukács visszafogottsága. A felfokozott egyházi aktivitás és komplex missziói tevékenység korszakában nagyon sok gyülekezeti tag és keresı ember érezheti úgy, hogy amit a templomok szószékeirıl hall, meghaladja az ı erejét. Elıbb arra lenne szükség, hogy önmagát összeszedje, ı maga bizonyosságra jusson, hogy felruházza magát ismerettel és a lélek erejével… Ahhoz, hogy a keresztyén egyház kompetens módon tudja betölteni missziói küldetését, elengedhetetlen, hogy idırıl idıre tudjon a „városban maradni” és csendesen várni – várni az Isten igéjére és figyelni az Írás értelmére, tartalmára, összefüggéseire. Nem passzív várakozás ez, hiszen az 53. vers szerint a tanítványok állandóan a templomban voltak és dicsıítették az Istent, valamint vártak a Lélek kitöltésére. Majd eljött az idı az elindulásra. Az elindulás és a nyitás viszont mindig belülrıl halad kifelé: a Krisztus szabadításának Ige és sákramentumok által közvetített megtapasztalásától, a közvetlen környezeten keresztül a világ perifériái felé – idınként visszatérve a forráshoz, rendezni a sorokat és újra „felöltözni” a Krisztust.
3. Prédikációvázlat A pályaudvar és a temetı a búcsúzás színtere. Egyik helyszínen sem örömteli az elválás. Mégis micsoda különbség van a kettı között: az elsı esetben számol az 218
Lukács 24,(44−49)50−53
ember egy újabb találkozással, visszavárja szeretteit, ezért a búcsúzás csak ideiglenes. A második esetben végleg lezárul egy életszakasz, megszőnik a kapcsolat, be kell rendezkedni a veszteség elhordozására, a fájdalom feldolgozására. A mennybemenetel eseménye egészen másfajta búcsúzást jelent: az elválás nem is ideiglenes és nem is végleges, a búcsú pillanata nem szomorúsággal, hanem örömmel tölti el az érintetteket. Az egyházi év során arról hallottunk, hogy van karácsonyi öröm és van húsvét reggeli öröm. Öröm a megváltó születése felett (Lk 2,10) – és olyan öröm, amelyet félelem elızött meg, a félelem pedig a sírkertben változott örömmé (Mt 28,8). Azt gondolnánk, hogy Jézus távozása szorongással kellene, hogy eltöltse a tanítványokat: igaz hogy a mester feltámadott, de többé nem lesz velünk. E helyett viszont azt olvassuk, hogy nagy örömmel tértek vissza Jeruzsálembe (52.v.). Miért különös ez az elválás, ez a búcsúzás? Azért, mert a mennybemenetel… 1. Imádat emlékezés helyett Amikor emberek távoznak el szeretteik körébıl, akár ideiglenesen akár véglegesen, utánuk az emlékezés marad. Az emlékek szépek, értékesek, fontosak – ezért ápolni kell ıket. Az emlékek újból élıvé teszik a múltat, s ez által elviselhetıbbé a jelent. Az emlékezésben tudatosul, hogy kik voltunk, merrıl jöttünk és kik vagyunk. A francia gondolkodó, Paul Ricoeur nyomán elmondható, hogy az emlékezés adja meg az egyén személyes identitásának kritériumát – és tegyük hozzá, a közösség önértelmezését is. De az emlékezés elhalványul, mint ahogyan megfakulnak, megbarnulnak az albumból elıkeresett régi fényképek. Egy idı után az emlékezés is szelektív lesz: egyes elemeket elıhozunk a múltból, másokat átengedünk a feledés homályának. Ki-ki mást és mást! De az emlékezı – még ha társai is vannak az emlékezésben – mindig egyedül van, mert emlékezésének tárgya hiányzik. A feltámadott és a mennyei dicsıségébe visszatérı Jézus nem elégszik meg azzal, hogy tanítványai „csak” emlékezzenek rá! Ezért, mielıtt felmegy a mennybe, megnyitja értelmüket, még egyszer nyilvánvalóvá teszi számunkra, hogy ami történt, az az Írás beteljesedése. Mindaz, ami meg volt írva, amit eddig vártak, az ı feltámadásának fényében nyer értelmet. Ugyanakkor félreérthetetlen gesztust tesz: fıpapi mozdulattal is elárulja, kicsoda ı voltaképpen. Az ószövetségi gyülekezetben, az áldozat bemutatása után a fıpap felemelte a kezét és megáldotta a népet, amely leborulva imádta az Istent. Jézust itt egyszerre látják a tanítványok és látjuk mi is úgy, mint fıpap (aki az áldozatot bemutatta), próféta (aki beteljesíti az Írást) és király (aki felvitetik a mennybe, és ez által úr földön és égen, életen és halálon). Az imádatban is van emlékezés: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”(Lk 22,19) – mondta Jézus, amikor az utolsó vacsorán megtörte a kenyeret és tanítványainak nyújtotta a poharat, utalva saját szenvedésére és halálára, ugyanakkor ennek az áldozatnak az értelmére. Éppen az úrvacsora az az alkalom, ahol nemcsak emlékezünk Krisztus áldozatára – hanem ı maga személyesen is jelen van! Jézus mennybemenetele azért különös távozás, mert az övéit el akarja vezetni az emlékezéstıl az imádatig, az Isten dicsıítéséig – s bár eltávozik, a tanítványok mégsem maradnak egyedül emlékeikkel, mert áldásával magához kapcsolja ıket!
219
Mennybemenetel
2. Öröm szomorúság helyett Mi volt az oka annak, hogy a tanítványok a búcsúzás percei után nem szomorúsággal, hanem örömmel tértek vissza? Az, hogy a Jézustól való elválás perceiben megértették: a mennybemenetellel bekövetkezett a világtörténelem nagy fordulata. Olyan ez a mi emberi szemeink elıtt, mint amikor elszakad a filmszalag: Jézus felvitetik a mennybe – és emberi perspektívából nézve nem tudjuk, hogy mi következik azután. Spekulálni lehet, hogy hova ment, mi is az a menny, mi található a horizont mögött, vagy a felhı mögött, amely eltakarta ıt a tanítványok szeme elıl (ApCsel 1,9)? De e találgatások nem visznek elıre. Viszont a történet folytatódik, méghozzá más helyszínen. A mennybemenetellel megtörtént az, amit a Jelenések könyve 5. fejezete oly meggyızıen szemünk elénk tár: a megöletett Bárány átvette a hatalmat, s immár a folytatás nem kétséges. Ez az, amit ebben a pillanatban a tanítványok megértettek, ezért tértek vissza örömmel. Örömük másik oka, hogy Jézus helyreállította a közte és a tanítványok közötti kapcsolatot – azt a kapcsolatot, amelyet ideiglenesen megzavartak a nagycsütörtökinagypénteki események, a tanítványok rémülete, menekülése vagy tagadása. Most viszont megtapasztalják Jézus irgalmát – s ezt a kegyelmet már nemcsak megélik, hanem hirdetniük is kell. Megkapják a parancsot: hirdetni kell az ı nevében a megtérést és a bőnbocsánatot. Ez a missziói parancs – Lukács evangéliuma szerint. Nincs itt másról szó, mint Máténál. „Tanítvánnyá tenni” (Mt 28,19) azt jelenti: részeltetni az embert a Krisztus kegyelmében (megtérés, bőnbocsánat) és bekapcsolni a vele való közösségbe (keresztség). Öröm ott van, ahol a bőn megbocsátásra kerül, és helyreáll a közösség Isten és ember, ember és ember között (lásd: 2.2. pont). A mennybemenetellel megteremtıdött ennek feltétele. A tanítványok is keresik a közösséget (mindig a templomban voltak, 53.v.) – nem visszahúzódnak, mint ahogy az a szomorú búcsúzások után lenni szokott, amikor az ember inkább a magányra vágyik. Keresik a közösséget és közösségben élnek, s közben dicsıítik az Istent. A Krisztus irgalmát megtapasztaló és a bőnbocsánat reményében élı ember nem visszavonul – korunkban divatos – „maga módján vallásos” privát kegyességébe, hanem keresi a gyülekezet közösségét, ugyanakkor értékeli is azt. Hiszen egyedül ez az a hely, ahol hirdettetik az ige, és meghallásra is kerülhet ez az örömhír. Mindez viszont változást hozhat nemcsak az ember személyes életében, közvetlen környezetében, de a közéletben is (Példa: Genf reformációja – 4.2.pont). 3. Kezdet a vég helyett Az ember azt várná, s a színpadi vagy filmdramaturgia is ezt részesítené elınyben, hogy a tanítványok és a mester közötti búcsúzással lezárul egy tanulságos történet, a Názáreti Jézus életútja. Mégsem ez történik. Jézus a mennybemenetellel ugyan eltávozik – hogy másként és új módon legyen jelen („elküldöm nektek, akit Atyám ígért” 49.v. – V.ö.: Jn 16,16–23). Éppen az ellenkezıje történik annak, mint amit az ember várna; igazán most kezdıdik el Jézus Krisztus története a földön: most kezdıdik az egyház ideje, a misszió története. Ebben nagy szerep vár a tanítványokra, de a folyamat ıket személy szerint sem hagyja érintetlenül: felruháztatnak mennyei erıvel. (Lásd: terminológia értelme az antik világban – 1. pont, 49. vers magyarázata). Végül egy parancsot 220
Lukács 24,(44−49)50−53
kapnak a tanítványok: maradjanak a városban, míg meg nem kapják a mennyei erıt. Miért maradjanak? A misszió nem elindulást jelent? Ez az örömhír nem minden népre tartozik? De igen, azonban ehhez elıbb szükség van a helyben maradásra, a várakozásra, az elcsendesedésre (Lásd: 2.3. pont). Amelyik gyülekezet nem tudja összegyőjteni tagjait, nem képes közösséggé válni, és képtelen újból és újból az Ige mértéke alá állítani önmagát, annak minden missziói lendülete kétes aktivitás lesz (Révész idézet: 4.1.pontban). A mennybemenetel búcsúzás – és megérkezés! Búcsúzás a földi, történelmi Jézustól, elbúcsúztatása minden az értelem és az ú.n. felvilágosult elme számára „szalonképes” Krisztus-értelmezésektıl. A mennybemenetel ugyanakkor megérkezés – ma is Jézus (akirıl az Írás szól, aki megáldoztatott és feltámadott) érkezik közénk, közösséggel ajándékoz meg és feladatot bíz ránk, hogy örömünk teljes legyen, és ebben az örömben másokat is részeltessünk.
4. További szempontok az istentisztelet alakításához Lekció: Jel 5. Énekek: RÉ 359; 416; 434; 490:8. 4.1. A magyar református egyház háború utáni megújulás-keresésében, a miszszió értelmezések vitájában valamint az egyház és a közösségek kapcsolatának tisztázására váró feszültségében írja Révész Imre püspök 1947-ben: a feladat az, hogy a „tömegegyház” életében élı közösségek alakuljanak az élı Jézus Krisztus körül, amelyek azt a munkát végzik a nagy tömegegyház testében, mint az emberi testben a szív: „az egyik pillanatban összezárkóznak, és magukhoz vonják a test legértékesebb életnedvét, de a másik pillanatban már megtisztítva és felerısítve lökik azt vissza az egész test szolgálatára.” Majd: „maga az egyház váljék a maga konkrét helyi és idıi megjelenésében zárt közösséggé, amelyet elsısorban a hitvallás és az úrasztali fegyelem tesz azzá, de amelynek zártsága megint csak nem öncél, hanem az életnedv missziói kilökését, a választottak seregének emberi részrıl való szaporítását és megteljesítését szolgálja[…] Egyház, gyülekezet, közösség: egy feladat három ága, s ha elrontjuk, egy tragédia három felvonása.”8 4.2. Mennybemenetel ünnepe 2009-ben május 21-re esik. Ezen a napon, 1536. május 21-én vezette be Genf városa, mint önálló köztársaság, a reformációt. A város polgársága népszavazáson döntött a köztársasági forma mellett, s ezzel a püspök hatalmából a városi magisztrátus kormányzása alá került a város. Bevezették a kötelezı iskolai oktatást, a kolostort kórházzá alakították, további rendelkezéseket hoztak a közerkölcs fenntartására. Páratlan módon talált egymásra ekkor a polgári öntudatra ébredés és a hitbeli, egyházi megújulás. Ez azt jelentette, hogy „mindenki egyetértésben ígérte és esküvéssel megfogadta, hogy Isten segítségével e szerint a szent, evangéliumi törvény szerint és Isten igéje szerint akar élni, ahogyan az hirdettetik is.”9 Mindez egy hónappal Kálvin Genfbe érkezése elıtt történt. A reformáció genfi emlékmővének falán, a nyugati oldalon ezt tábla jelzi.
8 9
Révész Imre: Egyház, gyülekezet, közösség. Debreceni Protestáns Lap, 1947. október 15. W.v. Spijker: Kálvin élete és teológiája, Kálvin Kiadó, Budapest 2003. 44.
221
Mennybemenetel
4.3. Sok gyülekezet a mennybemeneteli istentiszteletet úrvacsoraosztással ünnepli. Az úrvacsora sákramentumának kiszolgálása jó lehetıség arra, hogy a textus üzenete ily módon is nyomatékot kapjon: a mennybemenetel azt jelenti, hogy a feltámadott Krisztus helyreállítja a közösséget választottaival.
5. Ajánlott irodalom H. Conzelmann: Die Mitte der Zeit. Tübingen, 1960. L. Goppelt: Az Újszövetség teológiája. Budapest, 1992. K. Engelhardt: Himmelfahrt – Lukas 24, (44–49)50–53. In: Göttinger Predigtmeditationen 33. Jhrg. 1979, 230–235. W. Grundmann: Das Evangelium nach Lukas. Theologischer Handkommentar zum Neuen Testament Bd. 3, Berlin, 1964. W.v. Spijker: Kálvin élete és teológiája. Budapest, 2003, Kálvin Kiadó. Ph. Vielhauer: Geschichte der urchristlichen Literatur. Berlin, 1975. W. Wiefel: Das Evangelium nach Lukas. Theologischer Handkommentar zum Neuen Testament Bd. 3, Berlin, 1987. Révész Imre: Egyház, gyülekezet, közösség. Debreceni Protestáns Lap, 1947. október 15.
Dr. Fazakas Sándor (Hosszúpályi)
222
