Mennybemenetel 2008. május 1.
A Kozmosz Ura és az Egyház Feje Textus: Efézus 1,20b-23 1. Amit a textusról tudni kell – exegetikai / kortörténeti megértés Szövegkritika. Egyedül a 20. vers elsı szava kérdéses: lehet enérgésen (aor ~ munkálkodik) vagy enérgéken (perf ~ munkálkodott), valószínőleg a perf alak volt a korábbi, és ez módosult aor-ra. Forma és struktúra. a) Schubert és O'Brian szerint az 1,15-ben kezdıdı hálaadás a 1719. versekben végzıdik egy közbenjáró imádsággal és a 20. vers (nem egyértelmő elválasztással) egy másik egység. b) Sanders szerint a hálaadás egy eszkatológiai csúcsban teljesedik ki, amely a 20-23-ban jelenik meg, és tovább folytatódik (2,10-ig, vagy akár a 3,21-ig). Sanders azt javasolja, hogy tekintsük az 1,3-3,21 részt egy bevezetı hálaadásnak, amelyben van két elkülöníthetı rész: 1,3-14 egy berakah (áldás), az 1,15-23 pedig hálaadás. Mindenesetre egy berakah befejezéséhez illik egy hálaadó imádság. A 20-23. vers olyan liturgikus nyelvezető szövegrész, amelynek az eredete vita tárgya. a) 20-23. lehet Krisztus-himnusz része, de ezt elég nehéz rekonstruálni, mert egy ısegyházi himnusz rendszerint Krisztus inkarnációjával kezdıdik, nem a feltámadással, így Fischer szerint, ha ez egy himnusz része, akkor is csupán töredéke lehet az egésznek. b) Sanders és Deichgraher viszont a szövegbıl kiindulva elıáll egy himnusz hipotézissel: egeiras auton ek nekrón / kai kathasias en dexia autu / kai panta ypetaxen ypo tus podas autu / kai auton edóken kefalén yper panta. Feltámadván a halálból / És jobbjára ülvén / És mindent lábai alá vetett / És mindenek felett való fıvé tette. Ez parallelismus membrorum: az elsı két sorban participiumokkal, a második két sorban indicativusokkal ismétli és erısíti meg a mondanivalót (a kai kezdet és a sor elején lévı igék is egy himnusz szerkezetére utalnak). Viszont ugyanúgy lehet ez a rész egy himnikus hangvételő személyes hitvallás is (Gnilka, Barth, Lindemann, Schnakenburg), hasonlóan a Kol 2,12b-hez. Megjegyzések - 20. vers: „munkálkodik a Krisztusban, miután feltámasztotta ıt a halálból”, az enérgéken (munkálkodik) visszautal az elızı vers tén energeian kifejezésére, ti. hogy a hívık számára jelen van Isten ama hatalmas ereje, amellyel Krisztust feltámasztotta a halálból. A feltámadásra több helyen is az energeia szerepel (1Kor 6,14; Róm 1,4; Fil 3,10; Kol 2,12). Így érthetjük meg, hogy mit jelent az a következı részben, hogy „minket is… életre keltett a Krisztussal együtt” (2,5). „Krisztusban”: a kifejezés többször megjelenik a levélben, abban az összefüggésben, hogy Izrael és a pogányok Krisztusban egységben vannak (1,4; 2,13; 3,11). „Jobbjára ültette a mennyekben”, az Úsz általában két aspektusát emeli ki Krisztus gyızelmének: a feltámadást (1Thessz 1,10; Gal 1,1; 1Kor 15,3; Róm 1,4) és a felmagasztalást (Fil 2,9), illetve mindkettıt egyszerre (Róm 8,34; Kol 3,1; ApCsel 2,32-33), mint ahogyan itt is. A „jobbjára ültette” visszautal a Zsolt 110,1re, amely valószínőleg egy koronázási szertartás elemeit használja fel. A közel-keleti 28
Efézus 1,20b-23
szokások szerint a király trónja gyakran volt az oltalmazó istenség ábrázolásától jobbra. A jobb oldali helyet elfoglaló uralkodó az istenség hatalmával élhetett, nevében cselekedhetett. Az Ósz-ben Isten jobbja jelenti a pártfogást (Zsolt 80,18; Jer 22,24), a gyızelmet (Zsolt 20,6; 44,3; 48,10; Ézs 41,10), és a hatalmat (2Móz 15,6; Zsolt 89,13; Ézs 48,13). Megoszlanak a vélemények (Hay, Loader) arról, hogy vajon a keresztyének-e az elsık, akik a Messiással kapcsolatban alkalmazzák az „Isten jobbján ülés” képét, vagy ez korábban is jellemzı volt. 21. vers: „feljebb minden méltóságnál és hatalmasságnál, minden erınél és uralomnál”: nem veszi fel a valentinianus gnózis fogalmait, és nem úgy beszél a kozmikus lényekrıl mint aiónokról, hanem a korai héber felfogást tükrözi az angyali erıkrıl (2Énók 20-22). Vö. Kol 1,16 ahol szintén négy fogalom jelenik meg, „ebben a felsorolásban Pál nem objektív valóságok leírására törekszik, hanem csak szubjektív meggyızıdésének ismétlésére szorítkozik.” (Lightfoot). „Sıt minden névnél is, amelyet segítségül hívnak”, mert bármi is legyen még a négyen kívül, minden fölött való, amely megnevezhetı. 22-23.v. A legvitatottabb szakasz az egész levélben (szemantikailag és szintaktikailag egyaránt). Hogyan viszonyul egymáshoz az a két állítás, hogy Krisztus alá vettetett minden, és az, hogy İ az egyház feje? a) edóken= adta (vö. Ef 3,2.7; 4,7-11). Isten Krisztus lábai alá vetett mindent, és az egyháznak adta İt, mint mindenek fejét. Azaz, Krisztus itt nem feje az egyháznak, hanem inkább mint egy hatalmas ajándék jelenik meg az egyház számára (Roberts, Lincoln). b) edóken= kinevezte (heb). Krisztust az egyház fejévé nevezte ki (akár ajándékként) (Barth). A 22b-23. vers az egyházra teszi a hangsúlyt, amely a b) variációt támogatja, de nem szabad figyelmen kívül hagyni az egész szakasz személyes jellegét. Vagy esetleg az egész rész végére került a csattanó? Krisztus elsıbbsége világos az egyházban, de vajon tekintélye csak így fejezıdik ki, vagy az egyház feletti uralkodása párhuzamos, esetleg alá is támasztott az İ kozmikus erejével? (Barth)
2. A perikópa megértése - teológiai összefüggések feltárása A szövegben nem nyeli el az ekkléziológia a krisztológiát (mint ahogyan ez egyébként sokszor elıfordul). Azaz, amikor Pál Krisztusról beszél, nem egy közösség tapasztalatából merít, hanem az egyházról szóló beszédet megelızi a Krisztus kozmosz feletti hatalmáról szóló leírás. A szövegbıl egyértelmően magas krisztológia tükrözıdik, Krisztus isteni természetére, a kozmosz feletti uralmára, a feltámadásra és a mennybemenetelre kerülnek a fıbb hangsúlyok. A Heidelbergi Káté vonatkozó része (49. KF) az alábbi kérdést teszi fel: „mit használ nekünk Krisztus mennybemenetele?” Maga a kérdés is a mennybemenetelhez viszonyítja a mi emberi környezetünket, ti. a mennybemenetel valóságos attól függetlenül is, hogy használ-e ez nekünk. A „haszon” itt nem az utilitarizmus kifejezése (ahogyan a HK-ban máshol sem), hanem éppen ennek a prioritásnak a megfogalmazása. Elsısorban azt, hogy İ a mi Közbenjárónk a mennyben az Atya színe elıtt. Amikor arról beszélünk, hogy Krisztus a „mennyekben” (20.v.) van, akkor nem csupán a mennyországról beszélünk, amelyrıl sokféle elképzelésünk lehet. Az az állítás, hogy Krisztus ül valahol és van valahol, ellentmond minden olyan arianista elképzelésnek, 29
Mennybemenetel
amely a Jézus-történetet befejezi a kereszten. Ezzel azt hangsúlyozzuk, hogy Krisztus nem csupán egy közösség, vagy egy személy által lerajzolt vagy kivetített Krisztus-kép, hanem emberi kontextustól függetlenül létezı Úr, akinek a létéhez definitív hely (menny), állapot (jobbon ül), és funkció (közbenjárás) társul. A mennybemenetel utáni Krisztus valóságos, interpretációtól mentesen is. Másodszor, hogy a mi testünk, melyet İ magára vett, biztos zálogunk arra, hogy İ, aki a Fej: minket, az İ tagjait, szintén felvisz magához. A feltámadásunk és örök életünk reménysége két oldalról fogalmazódik meg. Egyrészt, Jézus magára vette a mi testünket, ezzel a lehetı legerısebb kapcsolódási pont jön létre Isten és ember között: Isten emberré lesz. Abban a világban, ahol az ember él, ott élt Isten is. Másrészt, a reménységünk az inkarnációból az, hogy ahol Isten él, ott ember is élhet, azaz a mennyekben lévı Krisztus a mi mennyei jelenünk és jövınk biztosítéka. „Most az apostol azt a mővészetet mutatja, mint a hegedővirtuóz, amikor saját maga kíséri a dallamot, két hangon játszik s az egyik a kíséret. Egyrészt leírja a Krisztus dicsıségét, amint az az üdvtörténet nagy tényeiben végbemegy, másodszor azt a lelki folyamatot, amely megjelenik, nı és elhatalmasodik azzal, hogy az ember a Krisztus-történés objektív tényeit egyre jobban megismeri.” (Ravasz L.) Harmadszor, hogy İ viszont zálogul lelkét küldi nekünk, kinek ereje által az odafenn valókat keressük, ahol Krisztus van, ülvén Istennek jobbján, nem pedig a földieket. A keresztyén embernek megadatott az a lét, amely a jelenvaló világ történéseit képes egy másik valódi dimenzió tükrében szemlélni. Ez a lét azért egzisztencia, mert a szó értelmébıl adódóan (ex-istere) képes kiállni az abszolút nemlétbıl, miközben tudatában van a nemlét fenyegetettségének. Tehát a lét itt nem az önmagába fordult, elnyomott állapot (depresszió), és nem is az önmagából kilépett állapot (extázis), hanem a lét a nemlétbıl való dinamikus kiállás. A textus és a HK válasza pontosan arra ad választ, hogy Krisztus mennybemenetele teszi lehetıvé ezt az állapotot. A kalcedoni feszültség, Krisztus kettıs természete, a földi és a mennyei világ elegyíthetetlen és elválaszthatatlan együttese miatt tud a keresztyén ember derővel tekinteni a jelenvaló világ önmagában kilátástalan és tehetetlen állapotaira. Ez a kettıs feszültség megjelenik a magyar nyelvben is: a „magasság” mély hangrendő, a „mélység” magas hangrendő szó.
3. Prédikációvázlat Kérdések az inkubációs idıszakhoz: Miért ünnepeljük meg jobban Jézus Krisztus belépését a földi világba (karácsony), mint kilépését onnan (mennybemenetel)? Csütörtök?! Hogyan beszélhetünk komolyan Jézus Krisztusról úgy, mint Aki egyszerre van „a szívünkben” és ugyanakkor „a mennyekben”? Az egyházban lévı kísértések és bukások megélése során mit jelent az, hogy az Egyház Feje a Kozmosz Ura? A világban megjelenı szorongattatások és reménytelen helyzetek megélése során mit jelent az, hogy a Kozmosz Ura az Egyház Feje? Vázlat lehetıség
Bevezetés A bevezetésben javaslom, hogy hívjuk fel a figyelmet arra, hogy a Mennybemenetel fontosabb ünnep, mint amennyi figyelmet fordítunk rá. Pl. Svájcban a 30
Efézus 1,20b-23
mennybemenetel hivatalos ünnep. Már a Mennybemenetel ünnepe elıtti szerdán rövidített nyitvatartási renddel vannak nyitva a hivatalok, és hamarabb bezárnak az oktatási intézmények is. Mi hogyan éljük meg ezt az ünnepet? A tagoláshoz alkalmas lehet az exegetikai részben bemutatott Krisztus-himnusz hipotézis. 1. „Feltámadván a halálból” A prédikációnk a feltámadástól kezdıdik. Arról beszélünk tehát, Aki legyızte a halált. Tiltakozni szeretnénk a halál ellen az élet nevében, ha a halál tiltakozása életünk ellen nem lenne sokkal tiszteletreméltóbb és sokkal jelentısebb. Megpróbáljuk felszínre hozni a nem láthatót: a sejtelmeket és fenntartásokat, amelyek minden általunk gyártott törhetetlen állítást kísérnek, és megpróbáljuk óvni szemeinket annak a végsı tagadásnak nyomasztó fényétıl, amely egészen körülfogja egészségünket, minden alkotásunkat és pozitív cselekedetünket, - egy végsı tagadás, amely mögött egy egész sereg megelızı tagadás áll. Azonban képtelenek vagyunk végig kitartani próbálkozásunkban; mert az nagyon is magától értetıdı, hogy a nyomasztó fény nem a mi szeszélyünkbıl fakad, hanem annak elemi eredete van. Körülfogja teljes életünket (Róm 1,10), mert nincs oly élettel teli és alkotó emberi cselekedet, amely nem fájdalomban, forradalomban és halálban születik. Tehetetlenek vagyunk; vesztesek vagyunk. A halál a legfıbb törvénye életünknek. Nem mondhatunk mást, csak azt: ha van megváltás, annak a halálból való megváltásnak kell lennie; ha van „Igen”, annak olyan „Igen”-nek kell lenni, amely megsemmisíti ezt az utolsó és végsı „Nem”-et; ha van menekülési út, annak át kell törnie ezen a rettenetes akadályon, amellyel szembesülünk. (Barth: Römerbrief V.2) A feltámadt Krisztus ez az „Igen”, aki reménységet ad életünkben. 2. „És jobbjára ülvén” Ebben az fejezıdik ki, hogy az Atya és a Fiú egy, a Fiú az Atya nevében cselekszik. A „jobbon ülésre” példákat hozhatunk l. exegézis, vagy diplomácia (király és követ), vagy házasságkötés (a menyasszony a vılegény jobbján). Fontos, hogy ez a kifejezés Krisztus valóságos létezését állítja. Évszázadokon át odaszánt élető hívı emberek, bizonyságtevık, mártírok éltek és cselekedtek úgy a földön, hogy tudatában voltak annak, hogy a Fiú az Atya jobbján ül a mennyekben. Ez a tudat egészen más hozzáállást és magatartást von maga után. 3. „És mindent lábai alá vetett” Számos olyan erı van felettünk, amelyrıl el sem tudjuk képzelni, hogy megváltoztatható. Vannak olyan hatalmak, amelyrıl álmodni sem merünk, hogy leomolhatnak. A történelemben pedig nagyon sok példát láthatunk arra, hogy megdönthetetlennek hitt birodalmak összeomlottak. Ezen felül mindennapi életünkben érezhetünk olyan akadályokat, amelyeknek az eredetérıl sejtelmünk sincs, meg sem tudjuk nevezni ıket. Az Atya mindent a Fiú lábai alá vetett, Krisztus feljebb való „minden méltóságnál és hatalmasságnál, minden erınél és uralomnál”. „Feljebb minden méltóságnál” - mondja. Milyen hatalmas a távolság az ember és Isten természete között! Mégis, Isten ebbıl az alacsonyrendő állapotból magas méltóságba emelte İt. Nem fokról fokra emelte fel, nem elsı, második és harmadik 31
Mennybemenetel
lépéssel! Csodálatos! Nem csupán azt mondja: „fel”, hanem „feljebb”, mert Isten feljebb van minden erınél, amely fenn van. Oda emeli fel İt is; İt, aki egy közülünk, akit a legmélyebb pontról mindenek fölött való méltóságra helyezett, amely után nincs semmilyen méltóság. (Részlet Aranyszájú Szent János, az Efézusi leveléhez írt 3. homíliájából.) 4. „És mindenek felett való fıvé tette” Nem csak lábai alá vetett mindent, hanem mindenek felett való fıvé tette. Ez azt jelenti, hogy a Fiú továbbra is törıdik a világgal, a mi életünkkel. Nem csak uralkodik a kozmoszon, hanem annak részese is azzal, hogy ı mindenek feje. Ebben a pontban fontos, hogy a feltámadott és mennybe ment Krisztus embervilághoz való kötıdését emeljük ki (pl. a HK 49. idézésével). Az egyház reménysége is az, hogy minden egyházi folyamatot, az egyház világban betöltött küldetését átjárja az, hogy az Egyház Feje és a Kozmosz Ura ugyanaz. Befejezés Valóban mérhetetlen rejtélyek és titkok részesévé tett bennünket. Ezek pedig nem érthetıek számunkra anélkül, hogy mi magunk részesévé ne lennénk a Szentléleknek, és ne fogadnánk el gazdag kegyelmét. (Részlet Aranyszájú Szent János, az Efézusi leveléhez írt 3. homíliájából.)
4. Példák, képek, szemelvények William Blake: Áldozócsütörtök Egy szentcsütörtökön volt: ártatlan kicsikék Ballagtak kettesével - csupa piros, csupa zöld, csupa kék Elöl fehér botokkal két szürkülı egyházfi ballagott S Pál katedrálisába folytak be, mint a temzei habok. Micsoda tömeg volt az, ezer londoni virág! Ott ültek csapatokban, csupa ragyogás, csupa láng! Tömeg zsongása-zümje, de csak csöpp bariké; Fiú- és lyánykezek ártatlan erdeje nyúlt az Ég felé. S most felszállott a hangjuk, akár az orkán ereje, Felszállott, mint a mennybolt harmonikus döreje. Ott ültek köztük a szegények istápjai, pár szelid agg; Légy irgalmas, sohase őzd el ajtódtól az angyalokat. (Kardos László)
5. További szempontok az istentisztelet alakításához Lekció javaslat: Zsolt 110 Használjuk ki a textus liturgikus hangvételét, és tükrözzük vissza imádságunkban! Ki alkotta a törvényt, törvény alá került. // Ki teremtette a világot, teremtménnyé lett. // Kit az egek egei sem tudtak befogadni, egy anyaméhbe került. // Kinek szavára vizek váltak ketté, vizet kért egy idegen asszonytól. // Ki hegyeket formált, hegyeken lépdelt. // Ki maga a jóság és szépség, szenvedett és meghalt. // De feltámadván a halálból, nem maradt közöttünk. // Felment a mennybe. // Mégis közöttünk van, az Atya jobbján ül. // Megaláztatásában az ı ítélete elvétetett, és 32
Efézus 1,20b-23
mindent lábai alá vetett. // Feje fölé szögelték kárhoztatásának okát, és mindenek felett való fıvé tette. // Ámen. Az istentiszteleten próbáljuk megjeleníteni a magas perspektívát. Pl. ha lehet, énekeljünk a karzatról, vagy a toronyból!
6. Ajánlott irodalom HAY, D. M.: Glory at the Right Hand: Psalm 110 in Early Christianity. Nashville, Abingdon 1973. LOADER, W. R. G.: „Christ at the Right Hand—Ps. cx.1 in the New Testament” NTS 24, 1978. MOUTON, E. : Exegesis and Proclamation. Preaching from the Lectionary: Ascension. in: Journal of Theology for Southern Africa. http://www.textweek.com/pauline/eph1b.htm Dr. Kodácsy Tamás (Budapest)
33
