Megváltozott családok, megváltozott gyermekek? Pszichológusi munkám során gyakran panaszolják pedagógus kollégák, hogy a tanulók között egyre több nehezen nevelhető, tiszteletlenül viselkedő gyermekkel és fiatallal találkoznak, akik az egymás közti konfliktusaikat egyre durvábban kezelik, egyre agresszívabbak. A felnőttekkel, de a lányokkal szembeni udvariasság is mintha „kiment volna a divatból”. Általánosan tapasztalható a tanulóknál az a tendencia, hogy a tanuláshoz való affinitásuk gyengül, a szorgalmas tanulók gyakran gúnyolódás tárgyai, „jó tanulósággal” nem lehet „menőzni”. Csodálatot inkább az ügyeskedők váltanak ki a társaikból, sajnos az efféle munkamorál dicsérete ugye nem csak gyermekeinknél tapasztalható? A pszichológusi rendelésen a kétségbeesett szülők is hasonló nevelési nehézségeikről számolnak be. Gyakori, hogy azért kérik a segítségemet, mert „nem bírnak” gyermekeikkel, és nem, vagy alig tudják „rávenni” őket az otthoni tanulásra. A gyermekek követelőzővé váltak, ám a kötelességeik teljesítése helyett inkább a tévét nézik, vagy számítógépeznek. Egyre több gyermek szülei számára szinte „megközelíthetetlenné” válik, és gyakran valamilyen szenvedélybetegség rabjaként kerül egyre reménytelenebb helyzetbe. A szülők gyakran a pedagógust, a pedagógusok gyakran a szülőket hibáztatják, ha egy gyermek iskolai vagy otthoni magatartása már tűrhetetlenné válik. A szülőket többnyire csak az első komolyabb iskolai kudarc szembesíti gyermekük problémásságával. A korábbi, az óvodapedagógusok által észlelt és jelzett aggasztó tüneteket a legtöbb szülő sajnos nem veszi komolyan, abban bízva, hogy gyermeke a problémákat „majd kinövi”. Néha az idő tényleg megold bizonyos fejlődéssel járó zökkenőket, de az érzelmi elhanyagoltság, vagy a családok diszharmonikus működéséből adódó személyiség- és viselkedészavarokat nem oldja meg. Az iskoláskorú gyermekek magatartási és beilleszkedési zavarainak „megjavítása” többnyire nem kecsegtet látványos és gyors változással, inkább időigényes, a pszichológus szaktudásán túl a gyermek vagy a serdülő környezetében élők őszinte segíteni akarását és összefogását igénylő munka. Ez időnként nem mentes az esetleges hibás nevelési módszerekkel és az elfojtott motivációikkal való konfrontálódás fájdalmas felismerésétől, de a változás sikeréhez ez a szembesülés elkerülhetetlen. Ha ez nem történik meg, a pszichológus munkája önmagában kevés lehet a gyermek fejlődésében bekövetkezett elakadások megszüntetésére. Az egymásra mutogatás helyett a megoldhatatlannak látszó problémák leküzdéséhez arra lenne szükség, hogy keressük és ismerjük fel a gyermek magatartászavarait előhívó és fenntartó okokat, majd közös erővel küzdjünk azért, hogy ezek az okok megszűnjenek vagy legalább csökkenjenek. Csak így várhatunk javulást, vagy teljes gyógyulást. Valójában mi a pedagógusok tapasztalata az iskolát kezdő gyermekekkel kapcsolatban? A pedagógusok az iskolakezdésnél joggal számítanak arra, hogy életkori sajátosságaik mellett, és azzal együtt is, az iskolát elkezdő gyermekek kellően „iskolaérettek” és szocializáltak. Megfigyeléseik szerint a tanulók jó részénél nincs meg ez az érettség, vagy hiányos. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy a gyermekek kellő testi fejlettségük – esetenként túltápláltságuk – mellett részképességeikben gyakran fejletlenek, szociálisan is gyakran éretlenek. Iskolapszichológusi felméréseim során hasonló tapasztalatokat szereztem. Vizsgálati eredményeim azt az általánosan is érzékelhető pedagógusi tapasztalatot erősítik meg, hogy az iskolát kezdő gyermekek részképességeiben egyre nagyobb számban mutatkozik meg különböző mértékű lemaradás, diszharmónia. Ez a tendencia azért is aggasztó, mivel a mozgás, az érzékelés, a beszédkészség, a fantázia, a figyelem és a tapasztalatokon alapuló gondolkodás kellő fejlettsége nélkül nehezen képzelhető el eredményes tanulás. A tanulók közül sokan nem kellően motiváltak; problémamegoldásuk és konfliktuskezelésük, valamint önkontroll funkcióik tekintetében fejlettségük elmarad az életkoruknak megfelelő
elvárható szinttől. Önbizalmuk csekély, kudarctűrő képességük gyenge, gyakran érzelmileg is éretlenek. Ezekre a problémákra azért is időben oda kell figyelni, mert ha az átlagtól eltérő fejlettségű, az ún. „részképesség-zavaros,” vagy az érzelmileg elhanyagolt gyermek nem kap elég figyelmet és segítséget, ennek következményeit, hátrányát folyamatosan cipeli tovább. Ezek a megoldatlan hiányosságok egyre nagyobb kudarcokat, tanulási, majd később alkalmazkodási és magatartási zavarokat okoznak. Az elszenvedett sérülések talaján, illetve ezek következtében súlyos személyiségzavarok, szorongásos zavarok, depresszió alakulhat ki, valamint a különféle szenvedélybetegségbe történő menekülés, esetenként öngyilkosság is bekövetkezhet. Társadalmi szinten ezekkel a kérdésekkel és a problémákkal a pedagógusok szembesülnek először. Munkájuk során gyermekeink fejlettségi állapotát, annak hiányosságait ők tapasztalják meg először. Jelzéseikre oda kell figyelni, ezek akár „vészjelzésnek” is felfoghatók. Ha a gyermekek viselkedése megváltozott, mi az oka, milyen okok vannak a kétségtelenül érzékelhető negatív változások hátterében? Közhelynek számít, hogy az utóbbi néhány évtized társadalmi változásai, a felgyorsult életritmus, a teljesítményközpontúság következtében nevelési céljaink diffúzzá váltak, értékrendünkben zavar támadt, alapvető és tradicionális emberi értékek kérdőjeleződtek meg. A kétségtelenül kedvezőtlen társadalmi változásokon túl – a kialakult bajok okának kutatása során – a pszichológusok és a szociológusok figyelme egyre inkább a családok életkörülményeire és kapcsolati rendszerének vizsgálatára irányult. Annál is inkább, mivel a család, mint elsődleges szocializációs csoport, egyik legfontosabb feladata, hogy a benne nevelkedő gyermekek számára átadja az alapvető és legfontosabb ismereteket, az emberi együttélés szabályait, valamint elsajátítassa velük a legalapvetőbb társadalmi szokásokat. A családban készülnek fel a gyermekek az iskolára. A gyermekek születésüktől az iskolakezdésig többnyire saját családjukban nevelkednek. Ez az együttélési forma az utóbbi évtizedekig jól bevált, mint a társadalom legkisebb egysége. A házasságkötéssel jogilag is elismert egyik leggyakrabban választott együttélési forma évezredek óta. A legkedvezőbb hely a gyermekek személyiségfejlődése szempontjából a teljes család, ahol a gyermekek a legkedvezőbben fejlődhetnek, ahol a szülő–gyermek kapcsolatban szerzett minták, tapasztalatok alakítják és befolyásolják személyiségüket. A családterapeuták és a szociológusok szerint is világszerte ismert az a jelenség, hogy a hagyományos családok a felgyorsult gazdasági és társadalmi változásokhoz igen nagy nehézségek árán tudnak igazodni. Felmerül a kérdés, hogy a változások következtében a hagyományos, tradicionális családnak megvan-e még a létjogosultsága? Mint ahogy azt Komlósi is leírta, szerencsére nincs szükség ennek az életformának a megszüntetésére, csupán az átalakulása szükséges. Annál is inkább, mivel a teljes családon kívül nem alkalmas egyetlen szociális struktúra sem gyermekeink gondozására, nevelésére. A statisztikák szerinti lesújtó hazai mentálhigiénés állapotok, valamint az előbbiekben is leírt problémák ismeretében felmerül a kérdés, hogy ha a család legfontosabb funkciói ősidők óta nem változtak, vajon a mai családok többsége képes-e ezeket a funkciókat biztosítani? Caplan szerint a családokban a következő funkciók működése szükséges a családtagok mentális egészsége érdekében: – összegyűjti és terjeszti a világra vonatkozó információkat;
– visszajelentő, útmutató rendszerként működik; – a világról alkotott kép, „életfilozófia” forrása; – a problémák megoldásában eligazít, közbenjár; – gyakorlati és konkrét segítségforrás; – a pihenés és a regenerálódás helye; – referencia- és kontrollcsoportként hat; – az identitás forrása; – az érzelmi teherbírást fokozza. Sajnálatos, de a családok nagy részében ezek a támogató funkciók nem, vagy csak nagyon hiányosan működnek. Elég például, ha a világra vonatkozó információk szerzésével kapcsolatosan vizsgálódunk. A gyermekek világhoz történő jobb alkalmazkodását aligha segítik elő a napjainkban eluralkodó, a média által nyújtott szennyműsorok, amelyekkel vagy túl korán, vagy túl egyoldalúan találkoznak a gyermekek. Gyakran megdöbbenek kis vagy kissé nagyobb klienseimmel történő beszélgetéseim során, amikor elmesélik, hogy este nyolc óra után milyen filmeket néznek otthonaikban. Nem ritkán horror- vagy szexfilmeket, esetenként pornográf csatornákat fedeznek fel saját gyermekszobai tv-készülékükön. Ugyanis egy magára valamit is adó „gondos” szülő a saját tévét is biztosítja gyermekének. Gyakran szüleik tudtával, vagy kellő kontroll hiányában, amíg szüleik az igazak álmát alusszák. Sajnálatos jelenség, hogy a sorozatokat és a kibeszélő show-kat a munkából hazaérkező szülők általában gyermekeikkel együtt nézik, ezért az iskolában történtek meghallgatására már nem marad idő. A családtagok ügyes-bajos dolgainak és a napi szinten felmerülő problémáknak a megbeszélése helyett is inkább a „kék doboz” által sugárzott reklámok és az akciófilmek tartják bűvkörükben az elfáradt családtagokat. Ily módon nem működik a család második támogató funkciója, a visszajelentés funkciója sem. Az anya vagy az apa meseolvasása helyett is általában a tévé mondja, ill. a magnó meséli a mesét. Élő beszéd hiányában gyermekeink pedig nem tanulnak meg szépen beszélni, helyesen artikulálni. Ez kommunikációs nehézségekhez vezet, aminek következményei az iskolai szóbeli számonkérés során kifejezési nehézségekben nyilvánulnak meg. Ha otthonaikban a gyermekek egy részénél a szülői felelősség és a kellő kontroll hiánya miatt szenvednek el a gyermekek olyan traumás és feldolgozhatatlan élményeket, ismereteket, szenvednek el hiányosságokat, amelyek kis gondossággal megelőzhetők lennének, addig még a szülők felvilágosítása, felelősségérzetük felkeltése társadalmi méretekben is szükséges lenne. Ilyen célokra kellene felhasználni a médiát, különös tekintettel a pszichológiai kultúra terjesztésére. Az életfilozófia forrásaként szolgáló stabil értékek és attitűdök átadása is zavart szenved a zavaros életritmussal élő értékrendi zavarokkal küzdő szülők és nagyszülők családjában. Ha a szülő nem kongruens, ha nem mutat gyermekének példát, a nevelői hatás visszájára fordul, a szülői tekintély alapjaiban rendül meg. Sajnos a kialakult véleményt a gyermekek a többi felnőttre is hajlamosak átvinni, ezáltal a pedagógusok hatékonyságát is csökkentik. A csalódott serdülő nyíltan is lázad, a szülők keltette indulatokat gyakran az iskolában a tanárain, az iskolán kívül más felnőtteken próbálja megtorolni. Ha ott is csupán retorzió a reagálás, és nem látjuk meg a figyelemfelkeltő, zavaró magatartás mögött a segélykérő gyermeket, akkor nem érjük el célunkat, a büntetések eredménytelenek lesznek. Fontos támogató funkciója a családnak a nyugodt pihenés és a regenerálódás biztosítása, ahol a családtagok igazán elengedhetik magukat, a biztonságérzet és egymás kölcsönös tekintetbevételének miliőjében. Ha a szülők diszharmonikus házasságban, meg nem értésben, egymással állandó veszekedésben élnek, a gyermekek e támogatástól is elesve feszültek,
fáradékonyak és dekoncentráltak lesznek. Az ilyen családban élő gyermekek örökös stresszt élnek meg, aminek hátrányai iskolai teljesítményromlásukon lemérhetők. Fontos, hogy a feszült családi háttérben élő gyermekeknek, vagy akár a szülőknek is, segítséget, ha szükséges szakember segítségét ajánljuk fel. Tapasztalataim szerint a szülők elfoglaltságainak növekedésével egyre kevesebb idő jut a közös játékokra, közös programokra. Pedig ez a külön tévénél és a mobiltelefonnál is fontosabb lenne a gyermekek személyiségfejlődése szempontjából. A nemi szerepek elsajátításában is nehézségei támadhatnak a gyermekeknek, ha csupán egy menedzser típusú anyaképpel, vagy egy munkahelyét, tekintélyét vesztett apaképpel azonosulhat. A támogató funkcióknak a működése feltételezi a család stabilitását. A család stabilitása gyakran instabillá válik, mint azt a válási statisztikák is mutatják. Ilyenkor a biztonságérzetükben megrendült, válófélben lévő szüleik által gyakran eszközként használt gyermekek esetében nem lehet csodálkozni, ha labilisakká, alulmotiváltakká válnak, tanulmányi eredményeik romlása mellett viselkedésük megváltozik. Figyeljünk jobban rájuk! Az új házasságok, élettársi közösségek létrejöttével az új családtagokhoz történő, szüleik által gyakran türelmetlenül elvárt alkalmazkodás gyakran pszichés erőiket meghaladó mértékben veszi őket igénybe. Ilyenkor a fokozott figyelem, a türelmes, szeretetteljes, empátiás, megengedő légkör sokat segíthet a gyermek pszichés stabilitásának visszaállítása szempontjából, az új családi közösség működését és stabilizálódását ezzel elősegítve. Nem túl ritka, és a gyermeknek nagyon megterhelő, ha a diszharmonikus családban az egyik szülő a gyermekkel szövetkezik házastársával szemben. Mint egy „koalíció” kapcsolódnak, a gyermeket eszközül használva. Előfordul, hogy a gyermek pszichoszomatikus betegsége segíti a szülők házasságát összetartani. Ilyenkor fontos, hogy megfelelő családterápiás képzettségű szakember segítségével oldják meg az igazi házastársi problémákat, ezzel válik a gyermek betegsége feleslegessé. A családok egy részében a gyermekek a gyakorlati és konkrét segítséget sem kapják meg szüleiktől. Pedig egyes nehéz életszakaszokban a gyermekek is fokozottan szorulnának rá szüleik feltétel nélküli szeretetére, elfogadására, baj esetén a segítségükre. Az iskolakezdés a gyermekek számára nagy próbatétel, a szülők számára is sok stresszel jár. Tény, hogy a legtöbb szülő gyermeke teljesítményét, beilleszkedésének sikerét ill. kudarcát saját kudarc- vagy sikerélményeként éli meg, s ez sok feszültség forrása. Mivel köztudottan az iskolák zömében az életkori sajátosságokra egyáltalán nincsenek tekintettel, a kisiskolások jó részének a mai értelmetlenül felgyorsított tanulási tempó miatt az iskolai követelmények teljesítése gyakran túlzott megterhelést okoz. A részképességeikben egyenetlenebbül fejlődő, egyébként okos és értelmes gyermekek szorongását csökkentené, ha a tanulási zavar megállapítása után a család és pedagógusai is méltányosabbak lennének teljesítménye értékelése során, kellő türelemmel és empátiával segítenék az egyébként is nehéz, és a társaihoz képest hátrányosabb helyzetű gyermekeket. Ezzel sokat tennének a tanulási zavart mutató gyermekek pszichés stabilitásának megőrzéséért. Sajnálatos, hogy a részképességzavart mutató kisgyermekek szülei közül néhányan a szakember segítő szándékát személyes sértésként megélve, gyermekük érdekeit is figyelmen kívül hagyva visszautasítják a felkínált segítséget, gyermekük vizsgálatát, terápiáját. Ezek a gyermekek segítség nélkül maradva gyakran kerülnek peremhelyzetbe, kilátásuk sem marad a hátrányos helyzetükből történő kilábalásra. Gyakori, hogy másodlagos magatartászavarokat mutatva deviáns irányba fejlődik tovább személyiségük, gyakrabban válnak szenvedélybeteggé.
Tapasztalataim szerint a családokban a gyermekek viselkedésének kontrollja, a jutalmazó, valamint a büntető funkciók is gyakran hibásak, ezáltal nem érik el céljukat. Gyakran valami félreértelmezett szülői jóságból, kíméletből a túlzott engedékenység, a követelmények hiánya, vagy a következetlenség jellemző, ami a gyermekek fejlődésében nagy károkat okoz. Önbizalomhiányt, önállótlanságot, visszahúzódást alakítanak ki ezzel gyermekeikben. Később a szülők maguk szenvednek az elért „nevelési eredményeiktől”, gyermekeik lustaságára és követelőző életmódjára panaszkodva. Az aránytalanul súlyos, gyakran fizikai bántalmazásban vagy lelki terrorban megnyilvánuló bántalmazások súlyos és maradandó károsító hatásai a gyermek személyiségére közismertek, de még mindig sajnálatosan gyakran fordulnak elő. A pedagógus vagy a gyermek környezetében élő felnőttnek, amennyiben az arra utaló jeleket felismeri, kötelessége, hogy segítsen, megfelelő intézkedések megtételével, melyre a gyermek védelme érdekében szükség van. A magára hagyott, bántalmazott, megalázott gyermek nem tud az iskolai követelményeknek képességei szerint megfelelni, nehéz helyzetében minden segítséget meg kell adni neki. Itt szeretném a pedagógusok figyelmét felhívni, hogy az iskolában kiközösített gyermekek segítését – az osztály bevonása nélkül – meg kell tenni, ezzel sokat segíthetnek a „mobbingáldozatok” lelki egészségének visszaállításáért. A pszichológusi terápiás órákon gyakran felmerül az önértékelési zavaros gyermekek problémái kapcsán a testvérféltékenység problémája. Sajnos a szülők nagy része ezekben a konfliktushelyzetekben helytelen megoldást talál, a szülők egy része nem kellően tájékozott. A gyakran igazságtalanul elmarasztalt gyermek önbizalmában sérül, önértékelése csorbát szenved, a frusztrációra agresszióval, vagy ha ezt letörik, később önmaga felé fordított agresszióval válaszol. Ilyenkor is sokat segíthet a kellő időben történő felismerés és a szakember segítsége. Az egyik, ha nem a legfontosabb a család védőfunkciói közül az érzelmi teherbírás fokozása, elősegítése. A kritikus, krízisként megélt helyzetek a gyermekek, a fiatalok életében nagy energiákat vonnak el a tanulástól. Fontos, hogy a család erősítse a gyermeket, hogy „énerejét” erősítve tudjon harcolni negatív érzelmei, szorongásai, bűntudata, depressziója ellen. Ha a család kellően szolidáris a krízisben lévő családtaggal, akkor annak frusztrációtűrését növelve érettebb módon tud megküzdeni a krízissel. Nagyon nehéz helyzetbe kerül az a gyermek, akinek a családja ezt a védelmet nem biztosítja, szeretetével és együttérzésével nem erősíti meg. Megemlítendő még, hogy azok a gyermekek és fiatalok, akiknek családjában a szülők értékrendje nagyon eltér a külső társadalmi környezettől, például deviáns felnőtt van a családban, ott a gyermekeknek mindig konfrontálódni kell szülei értékrendjével, hogy környezetük befogadja őket. Természetesen ezt a család általában nem jól viseli, megvonhatja a támogatását, és ezzel a konfliktushelyzettel veszélyezteti a gyermek belső biztonságát. Ha ezeket a tényezőket figyelembe vesszük belátható, hogy a gyermekek „megváltozása” következményként kezelhető. A társadalmi környezet, a családok, a szülők elveinek és életmódbeli változásának köszönhetően a gyermekek pszichés, mentális, fizikális állapotában is észlelhetők változások. Ilyenformán a keletkezett nehézségek leküzdéséhez is hasonlóképpen a családokban és a társadalmi környezetben kell és szükséges jó irányú változásokat, konszenzusokat elérni.
Nincsenek az úgynevezett „megváltozott gyermekek” könnyű helyzetben. Meggyőződésem, hogy a gyermekek az iskolában, környezetükben és a családban is érzékelhetően hálásan fognak reagálni arra, ha egyre nagyobb figyelmet, segítő gondoskodást, szeretetet és biztonságot, stabilabb értékrendet, valamint példamutatást tapasztalnak. Buda Lászlóné klinikai gyermekpszichológus Felhasznált irodalom: Komlósi Piroska: A család támogató és károsító hatásai a családtagok lelki egészségére. A család helyzete a társadalomban. In: Közösségi mentálhigiéné. Szerk.: Gerevich J. 2. kiadás. Bp., Animula, 1997
