15. José Mielőtt szakmai tanulmányutam megkezdtem volna, számba kellett vennem, kire is bízhatnám a lakásom a hosszú távollétem alatt. Nem volt könnyű, de nagy nehezen megtaláltam a megoldást. A lehetséges jelöltek között ott volt például Liza, de őt hamar elvetettem. Valahogy az az érzésem támadt, hogy a csekkeket mindig rendesen meglocsolná, de a virágokat mindig késve fizetné be. Aztán ott volt Pandora. Ezen egy ideig elgondolkoztam, aztán függőben hagytam. Másodsorban választhatnám akár Pandorát is, tettem fel magamban, de tartottam tőle, hogy túlságosan leterhelném a feladatokkal. Még valakit keresnem kellett, hogy érdemben tudjak választani. A lista harmadik helyén Pandora állt. Hát, akkor talán megpróbálkozom Pandorával, hátha igent mond, gondoltam magamban, és utólag mondhatom, nem bántam meg. Két és fél hónapos utazásom utolsó etapja a Szingapúr - Frankfurt - Budapest járat volt. Leszálláskor még kellemes huszonöt fok fogadott, de az augusztusi nap erősen tűzött. Mire a taxi a Damjanich utcába fordult, már harmincegynehány fokos forróság perzselte a várost. Egészen kifulladtam, mire a két utazóbőröndöt felvonszoltam a bejáratig, de a lakásba lépve teljesen elfeledtem az utazás fáradalmait. A ház vastag falainak és a bukóra nyitott ablakoknak köszönhetően üde levegő, ezenkívül csillogó tisztaság és burjánzó növények fogadtak. A hűtőben friss tej, narancslé, sör, ásványvíz, sonka, sajt, szalámi, paradicsom lett betárazva. A fagyasztóban egy doboz fagyi állt rendelkezésemre, a szekrényben néhány ropogós kifli kapott helyet, a pulton pedig egy üveg vörösbor kínálta magát azonnali fogyasztásra várva. A helyiségeket végigjárva minden kellemesen idegennek hatott. Tudtam, hogy ez az otthonom, mégis, mintha új lakásba léptem volna. Jó volt elmenni, de még jobb volt megérkezni. Lerúgtam a cipőmet, hogy mezítláb süppedjek a puha szőnyegbe, hogy talpammal érezzem a parketta lakkozott felületét, a konyhakő hűvösét. Felfrissülés gyanánt hideg vízzel meglocsoltam az arcom a fürdőben, aztán persze megbontottam a bort, és a fotelban elterülve élveztem ki a megérkezés örömteli pillanatát. A bőröndök ráérnek, gondoltam magamban, és a telefon után nyúltam, hogy Pandorának hálát rebegjek a fogadtatásért. Pannek sikerült tovább fokoznia jókedvemet. A szokásos fád stílusa helyett kedvesen csacsogott, érdeklődött az utazásról, meg a lelkiállapotomról, és közölte, hogy már le is szervezett Lizával ma estére egy amolyan kis lányos kiruccanást, hogy élménybeszámolót tarthassak nekik. Feltéve, hogy nem vagyok túl fáradt. Találkozhatnánk egy étterem teraszán. Persze, hogy kedvem volt. A találkozóig még hét óra állt rendelkezésemre, elkezdtem hát kipakolni. Először a retikülömet. Dollár, euró, font ki, forint be. Útlevél ki, személyi be. Lakcímkártya, jogosítvány… Bérletet kell vennem! Beszállókártya, biztosítás, reptéri blokkok kerültek elő sorra a táskámból. Aztán honnan, honnan nem, a kezembe akadt egy papírtasak is. Már nem is emlékszem mikor tettem be. Vagy mégis? Kezdett derengeni. Aztán hirtelen egészen világossá vált mi is történt. Jaj, nem! Csak ezt ne! Szingapúrban az első dolgom volt, hogy megvettem a képeslapot a Nagyinak. Megírtam, felbélyegeztem, aztán visszatettem a tasakba. És elfelejtettem feladni. Legszívesebben a falba vertem volna a fejem. Ehelyett elkáromkodtam magam, aztán a tenyerembe temettem az arcom. „Édes Istenem!” – nyögtem ki egy reménytelen fohászt. – „Bárcsak negyvennyolc órával korábban lenne!” Töltöttem még egy pohár bort. A fejembe szállt, de megnyugtatott. Bár nem az igazi, de legyen… Holnap elviszem neki személyesen. Kinyitottam a kisebbik bőröndöt, de már elszállt a vitalitásom. Csak álltam fölötte percekig, hogy a kissé gyűrött ruháimat a fogasra akasszam, vagy a szennyestartóba dobáljam, de nem nyúltam hozzájuk. Nem tudtam jó kedvre derülni. A bőröndök várhatnak, én meg megyek a Nagyihoz, döntöttem végül. Sebtében elhagytam a lakást. A troli épp akkor tűnt föl az utca végén, mikor kiléptem a ház kapuján.
Megnyújtottam a lépteim, és még éppen elértem a megállóban. Felpattantam, a sofőr már zárta is ajtókat, és az első, akivel szembetaláltam magam, egy ellenőr volt. Turkáltam a táskámban, hátha találok egy jegyet, de persze nem akadt. „Bocsánat – mondom neki vihogva –, csak épp most jövök külföldről. Még nem volt időm bérletet venni.” A férfi nem válaszolt, csak nézte zordan, ahogy izzadok, aztán rám mosolygott, jó utat kívánt és elköszönt. „Köszönöm” – rebegtem hálásan, de közben egyre erősödik bennem a gyanú, hogy a kolléganője nem lett volna ilyen elnéző. Igen, itthon vagyok. Ez újra a jól megszokott érzés. „Budapest te csodás, fecsegés locsogás, jól fogy a záptojás” – hangzik a fülemben a PASO nóta. Átkozott szerencsém van! – gondolom magamban, miközben végigsiklunk a hetedik kerületi utcákon, tereken. No, nem azért, mert az ellenőr elengedett. Megadatott, hogy elmenjek, és az is, hogy visszajöjjek. És láthattam fényesebbet, de ami itt várt, az végre nem idegen. Átszálltam a Keletinél, de előbb vettem egy bérletet. Nem kísértem tovább az ördögöt, ki tudja, mit tartogat még nekem. A hetes buszon a szokásos tömegnyomor, de nem zavar. London zsúfoltabb, és itt legalább magyar szót hallok. Na, persze a büdös bácsi egyedül ül a nejlonszatyrával két helyen. Fáradt arcok, hangos turisták, fülhallgatóból bömbölő tucc-tucc, egy nő magánélete ezerrel a mobilba. Nem is értem, mit szeretek ezen. Talán, hogy itthon nem vagyok idegen… Nyomom a kaputelefont, de a Nagyi nem nyit ajtót. Biztos a nagypapának vitt virágot. Egy lakó éppen kijön a kapun, a rést kihasználva besurranok a lépcsőházba, bedobom a lapot a postaládába, aztán szép komótosan hazafelé veszem az irányt. Majd este felhívom, hogy bevalljam a feledékenységemet. Visszafele inkább sétálok egy megállót a Bartók Béla út árnyas fái alatt. Aztán még egyet át a hídon, majd tovább a kiskörúton, végül a Király utcán és tovább, egészen hazáig. Szinte észre sem vettem, hogy elment az idő. A fáradtsággal mit sem törődve vettem egy gyors zuhanyt, friss fehérneműt, könnyű szerelést és nyomás az étterembe. Persze a taxit megfelelőbbnek találtam. Lehet, hogy túl hamar elegem lett a tömegközlekedésből? Pandora már messziről integet, amikor kiszállok a kocsiból. Liza is talpra szökken, nyakamba borulnak. Alig több, mint két hónapot voltam távol, mégis, mintha csak azt vizsgálnák, tényleg én vagyok-e teljes hús-vér valómban. Az üdvözléshez már kikértek három fél szilvát, csak rám kellett várniuk, hogy megigyuk az áldomást. – Isten hozott, Suzan! – mosolyog rám Pandora, miután kienged végre az öleléséből. – Hiányoztál! Na, igyunk, mielőtt még elérzékenyülök! – Fenékig! – mondom, ahogy összekoccintjuk poharainkat, aztán mindhárman felhajtjuk italainkat. – Úgy irigylem a színed, Suzan! – tett elismerő megjegyzést Liza a napbarnított bőrömre. – Most akkor dolgozni voltál, vagy nyaralni? – Ááá, csak szerencsém volt. Sikerült egy kellemes, laza hetet tölteni a spanyol délvidéken. Pedig ennek már több, mint egy hónapja – révedtem el az emlékeimben. – Vagy talán nem is csak a vak szerencsén múlott? – tűnődtem hangosan. –Végül is Timothy szervezte át a programot. – Ki az a Timothy? – nézett kaján vigyorral a szemembe Pandora. – Timothy a hatvan körüli londoni főnököm – válaszoltam legjobb barátnőmnek egy szúrós pillantás kíséretében. – Egyébként pedig talpig úriember. Rendezett családi viszonyok, szerető feleség… – Mindenesetre elég sokat tudsz róla! – húzott tovább Pan derült mosollyal a szája szegletében. – De ugye nem?! – Pandora, te semmit sem változtál! – nevettem rajta. – Eredetileg Londonból hazajöhettem volna, de a madridi látogatást előbbre hozták egy héttel. És ha már így alakult, a szabimat ott vettem ki helyben. Minekutána, az események szerencsés alakulásának jóvoltából sikerült eljutnom Andalúziába. – Timothyval? – kérdezte Liza, de ő nem hülyeségből, hanem komolyan.
– Várj, elmondom még egyszer! – szóltam türelmesen Lizához, és szép lassan, szélesen gesztikulálva magyarázni kezdtem. Először felmutattam a jobb kezem hüvelykujját, és meglengettem Liza orra előtt. – Ez itt Timothy Londonban… Tudod, London! Az Egyesült Királyság fővárosa, általában meglehetősen változékony idő uralkodik, Timothy ballonkabátban, esernyővel a kezében éppen beszáll egy tipikus angol taxiba. – Aztán arca előtt meglóbáltam a bal kezem hüvelykujját is. – Ez meg itt én vagyok Andalúziában. Tudod, Hispánia déli vége. Alhambra, meg tengerpart, napfény, barnulás, pihenés. – Végül széttártam a két karom, vizuálisan megerősítve a távolságot. – London… Andalúzia, legalább kétezer kilométer, közötte meg a tenger. – Jól van, na! Nem tudhattam! – visszakozott most már nevetve Liza is. – Meg van bocsátva. De viccen kívül. Ha nincs az a hét, azt hiszem, megőrültem volna. – Szerencsés alkat vagy, Suzan – közölte elismeréssel a hangjában Pan. – Bejártad a fél világot, szétdolgoztad az agyad, és meg se látszik rajtad. – Azért hiányoztatok! Belekotortam a táskámba és előhúztam két kis csomagot. Liza aprólékos gondossággal kezdte bontogatni, Pan meg úgy szaggatta le róla a papírt, mint a gyerekek. Egy-egy kézzel díszített faládikó került elő a csomagolásból. Láttam a szemükön, hogy örülnek a meglepetésnek. – Ez gyönyörű! – forgatta Pan őszinte csodálattal az ékszerdobozt. – Honnan való? – Malajziából, de most már aztán kajálhatnánk, mert menten éhen döglök – tereltem el gyorsan a témát, mielőtt komolyabb hálálkodásba kezdtek volna. Kedves barátnőim persze evés közben sem tudtak nyugton maradni. A téma, mily meglepő, Pandora szava járása szerint a nadrágok körül forgott. Liza a balszerencsés kapcsolata óta nem is próbálkozott. Szerencséjére Bazi Laci eltűnt a képből, de emléke mély nyomot hagyott benne. Pandoráról viszont sejteni lehetett, hogy van valakije, de mindig csak hárított. Semmi értékelhetőt nem sikerült kihúznunk belőle. Egyszerűen csak mosolygott és bűnbánó arccal megvonta a vállát, hogy sajnos senki. Különös volt, hogy ő, akinek korábban minden ujjára jutott egy-egy pasi, immáron második hónapja facéran áll, és még csak valami gyenge próbálkozásáról sem számol be. A legfurcsábbnak viszont azt találtam, hogy Pan valószínűleg igazat beszél, de a lényeget mégis sikerül elhallgatnia. Abban a pillanatban azonban nem tudtam Pandora lelkiállapotát kellő mélységében átgondolni, mert kedvenc barátnőim, vélhetőleg facérságuk okán, olyannyira frusztráltak voltak, hogy kérdéseikkel bombázva még a pizzámat sem hagyták befejezni. Folyton csak egy téma körül köröztek. Természetesen A TÉMA körül. Ha már nekik nem sikerült az elmúlt két hónapban, legalább én adjak számukra reményt, hogy lehet. Hiszen a távolban sokkal könnyebb. Az erkölcsi gátak lebomolhatnak, szabadon flörtölhet az ember, és senki nem kéri számon a meztelen vágyak beteljesülését. Másnap elhúzol, és mindketten boldogok vagytok, hogy egy újabb név került a megvolt listára. Sajnos ki kellett ábrándítsam baráti társaságomat. Ez az út nem kalandokról szólt. Ahogy Timothy már az elején megmondta, rendkívül kimerítő utazás volt. Minden nap helytállni, minden nap új arcokkal megismerkedni. Jófejnek lenni, érdeklődőnek meg szórakoztatónak mutatkozni, és közben befogadni mindent a szélesvásznú marketing programoktól, a szuperhigiénikus gyártási technológiákon keresztül az innovatív raktározási eljárásokig. Még magyarul is sok lett volna, nemhogy angolul. Erre tettek aztán még egy lapáttal a nyomulós fazonok. Már harmadik nap után hánynom kellett a tolakodásuktól. Munkaebédek kettesben, sörözés délután, kocsmatúra bele egyenesen az éjszakába, aztán feljövök-e még egy italra? Alig bírtam visszautasítani a sok szíves invitálást. – Mondjuk a legkínosabb mégis egy csaj volt – meséltem nevetve. – Hülyéskedsz! – tátotta el a száját Liza, akinek úgy látszik még nem volt ilyen esete. Pan nem lepődött meg annyira, csak száját vigyorba rándítva várta a folytatást. – A pasikban már rutinom van, azokat viszonylag könnyen le tudom építeni, de ez a spiné… Úgy kizökkentett…
– Ezt kérjük részletesen! – kaptam meg a felszólítást Pantől. – Olyan kis fiatalka csajszi volt a marketingesektől. Két bemutató között leugrottunk kávézni a földszintre, ő meg meghívott egy esti kiruccanásra, hogy megünnepeljék a barátnője szülinapját. Liza és Pandora már mindketten röhögtek, alig bírták leállítani magukat. – Beültünk egy kocsmába, ittunk egy whisky-t meg egy sört, megköszöntöttük a szülinapost. – Még akkor sem tűnt fel kivel van dolgod? – nézett rám kérdőn Liza. – Nagyon rafkós volt a kiscsaj – magyaráztam a bizonyítványom. – A szülinapos barátnőnek rendes pasija volt. Be is ugrott hozzánk, ő is ivott velünk egy korsóval, aztán elhúztak, mi meg jól magunkra maradtunk. – Tovább, tovább! – biztatott Pan és Liza együttes erővel. – Mi is útnak eredtünk, beszélgettünk erről-arról. Őt legjobban Timothy érdekelte, mint az egyik legbefolyásosabb cégvezető. Kérte, hogy meséljem már el a sztorimat. Mondom neki rendben, de semmi különös. Ő meg, hogy biztos benne, hogy nagyon érdekfeszítő a történetem és, hogy akár hozzá is felmehetünk, mert itt lakik egy sarokra a legfelső emeleten és szép a kilátás, meg amúgy is pisilnie kell. Mondtam, hogy mennék inkább a kellemes kis hotelszobámba, mert már alig állok a lábamon. Erre meg ő, hogy ittam-e már akvavitot? Az valami skandináv pálinka, és hogy neki van egy üveg eredeti egyenesen Svédországból, és hogy mindenképpen meg kell kóstolnom. A lakásban meg nyugodtan lehet bagózni, nem kell hozzá az utcán ácsorogni. És még fél nyolc sincs, és tényleg nagyon érdekli, hogyan sikerült a főnöknél pontokat gyűjtenem. – Eldobom az agyam! – csóválta a fejét Liza. – Mondtam, hogy nagyon rafinált egy csirke volt. Tényleg szép volt a kilátás, pisilt is, töltött is abból a spéci snapszból, aztán azt mondja, hogy tényleg látszik rajtam a fáradtság. – Mondom, hogy ja, egy kicsit, de ne törődjön vele, majd a pálinka feldob. Belekezdek a történetbe, beszélek vagy két percet, mikor megállít, hogy nagyon görcsösen ülök, és ez így nem lesz jó. Várjak egy picit, hoz valamit. Kiment a másik szobába és egy nagy dobozzal tért vissza. Kinyitotta, tele volt krémekkel meg fiolákkal. Aszongya, hogy egy ideig Svédországban élt és megtanult masszírozni, mert ott ennek nagy hagyománya van. Szauna után meg ilyenek, de itt senki sem ért hozzá igazán… Szörnyű… Itt Londonban meg hobbiból masszírozást vállal. El sem tudom képzelni, mennyire hálásak szoktak lenni érte a kollégák meg a barátai. Ugyan válasszak már valami illatot, ő meg kilazítja a nyakam meg a vállam. Pan a hasát fogta a röhögéstől, Liza ábrázata meg teljes döbbenetről árulkodott. – Hogy őszinte legyek, teljesen le voltam nyűgözve a készlete láttán. Sorban bontogattam ki az üvegcséket, félretettem néhányat, újra végigszagoltam őket, aztán egy világoskék fiola mellett maradtam. – Különleges választás – kommentálta Lucy a döntésemet. – Az egyik kedvenc illatom, de az angolok nem szívesen használják. Szerintem kifejezetten izgalmas, de nem elég édes az ízlésükhöz. – Azt mondtad, marketinges? – nevetett Pan. – Jól csinálhatja a munkáját! – Ne is mondd! – feleltem kicsit szégyenkezve. – Bekevert belőle néhány cseppet valami olajba, aztán csak nézett rám, hogy mi lesz már. Pan már nem tudta, sírjon vagy nevessen. – Levettem a blúzom, de Lucy még mindig nem mozdult. Kezdtem magam hülyén érezni, de kénytelen voltam kikapcsolni a melltartómat is. Nem röhög, ha én mesélek! – vetettem egy szúrósnak látszó mosolyt a lányok felé. – Elvégre egy egészségesnek tűnő kis csaj társaságában voltam. A többit már hadd ne meséljem el. – Deee! – követelőzött Pan, és Lizán is látszott, hogy ez itt most nem a reklám helye. – Hát, tényleg jól masszírozott, de aztán szép lassan, alig észrevehetően átment simogatásba. Ne is akarjátok tudni! – az arcomba temettem a kezem, ahogy felidéztem azt a hülye helyzetet. – Amikor leesett végre, hogy miről is van szó, úgy ugrottam fel a fotelből, mintha forró vasalóba tenyereltem volna… És tudjátok mi a legviccesebb?
Liza és Pan persze kérdőn néztek rám. – Hogy képes volt megmagyarázni, hogy nem is leszbi, hanem biszex. Azt hittem, dobok egy hátast. Úgy húztam el, mint a vadlibák… És másnap újra találkoztunk az irodaházban, ő meg mintha mi sem történt volna érdeklődött, hogy sikerült-e kipihennem magam… Aztán meg négyszemközt bocsánatot kért, ha esetleg kellemetlen helyzetbe hozott. – Még a végén jó barátnők lettetek? – gonoszkodott egy kicsit Pan. – Képzeld, végül is igen – feleltem szégyellősen. Liza kikerekedett szemmel nézett rám. – De nem úgy! Hülye! – vágtam egy mosolygós grimaszt Liza felé. – Egészen értelmesen lehetett vele beszélgetni. És egy csomó dolgot megtudtam tőle a cégről. Londonban is vannak folyosói pletykák. Biztos törleszteni akart, hogy beavatott. – Hogy ki-kivel? – Persze, az is… Meg ki kit utál. Melyiknek hosszú a nyelve, kivel legyek óvatos, melyik az ugatós kutya, aki nem harap… Na, itt vannak mind! – és elővettem a mini notebookomat, hadd nézegessenek fotókat. A sorozat az utazásom harmadik napján kezdődött, egy szórakoztató-elektronikai kisboltban. Én vágtam rajta röhejes képet, amint próbálok magamról önarcképet készíteni. Bár a kompozíció és a portré tárgya esztétikailag hagyott kívánnivalót maga után, képminőség szempontjából meg voltam elégedve vele. Megvettem hát a gépet, és bár kicsit hűtlennek éreztem magam a régi kedvenc filmes masinámhoz, be kellett látnom, hogy jól választottam. Nem utolsó sorban azért, mert így nem kellett a nyomtatásra költenem, hogy azon frissiben tarthassak élménybeszámolót legkedvesebb barátnőimnek. Végigszaladtunk Londonon, az InCoTech irodaházán kívül-belül. Látták végre Timothyt, és belátták, hogy kicsi a valószínűsége a főnök-beosztott kapcsolatnak. Egy csoportképen megmutattam Lucyt is. Liza és Pan jót röhögtek, ami eddig nekem föl sem tűnt. Épp egy piackutató csajszival karolják egymást vállon, úgy mosolyognak a kamerába. Aztán jöttek a madridi képek, vasúti kirakodásról, kamion depóról, raktárbázisról, robotizált szállítódarukról, vonalkód-olvasó berendezésekről, automata futószalagokról, Valenciában a kikötőről. Aztán újra Madrid, de már a belváros, a Prado, a Királyi Palota, a Cibeles tér, végül egy kis kávéház terasza, ami mögött a háttérben magaslik a város négy felhőkarcolója, és ahol egy fiatal házaspár és két fagylaltozó csemetéjük mosolyog az objektívbe. Ezzel kezdődött az utazásom legjobb része. A képen szereplő anyuka ugyanis középiskolai osztálytársam, Icu volt. Majd lehidaltam, amikor Madrid főterén egymásba botlottunk. Nem hittem a szememnek. Úgy nyolc éve az érettségi találkozón láttam utoljára, de semmit sem változott. Ámuldozva nézett rám, hogy jól lát-e, de igen. Ha nem is voltunk a legjobb barátnők, kijöttünk egymással, idegenben pedig határozottan jólesett a találkozás. Megbeszéltük, hogy este összeröffenünk. A férjét és a gyerekeit másnap este ismertem meg, a hétvégére pedig meghívtak magukkal Andalúziába. A férje, Miguel délről származott, és bár a fővárosban dolgozott, családjával havontakéthavonta meglátogatta a szüleit. A következő képeken már Miguel családja és a falubeliek voltak a főszereplők. Córdoba mellett éltek, és végtelen vendégszeretettel fogadtak. Nem unatkoztam, mindenkinek be lettem mutatva, majd kipurcantam a kajától, de rendkívül jól éreztem magam. – Aztán Icu és Miguel hazautaztak, én pedig úgy döntöttem, hogy maradok, és megnézem a környéket – meséltem tovább Pannek és Lizának, akik most irigykedő ábrázattal bámulták a fotóimat. Córdoba, Sevilla, Granada és Malaga. Pompázatos paloták, templomok, szűk utcácskák, festői falvak a föléjük tornyosuló erődökkel, kies olajligetek és szőlőültetvények, hasadékok szabdalta kopár sziklák, rajtuk átívelő függőhidak és viaduktok, népviseletbe öltözött nők és férfiak, flamenco táncosok, nemes andalúz lovak, az Alhambra, az Alcazár, a Mezqita és a történelem hihetetlenül gazdag hagyatéka sorakozott fel a laptopom képernyőjén. Bár a lányok is láttak már egysmást a világból, elismeréssel nézegették a felvételeimet. A tengerparti képektől pedig egyenesen el voltak ragadtatva.
– Egyszerűen képtelenség egy hét alatt mindent befogadni erről a vidékről – folytattam a bemutatót. – Három napom maradt csak a tengerpartra, de az elég volt, hogy végre kipihenjem magam. A szingapúri képeken már csak átfutottunk. Tele volt az is munkahelyi fotókkal, meg a hivatalos turistalátványosságokkal. Egy napos dzsungeltúra, egy hajókázás az InCoTech-es csapattal, piac, toronyházak. Érdekes volt, de már nem tudott bennem mély nyomot hagyni. Alig vártam, hogy hazajöhessek végre. Liza köszönte az élménybeszámolómat, de mennie kellett, úgyhogy Pandorával kettesben szürcsölgettük tovább a vörösbort, amit kikértünk magunknak vacsi után. – Jól néztél ki a Napos Parton, te kis hamis! – sandított felém kedvesen Pandora egy félmosoly kíséretében. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy dicséret vagy inkább szemrehányás van-e a mondatában. Értetlenül néztem rá. Gondoltam, kifejti bővebben, mit akart ezzel, de a szája nem szólt semmit. Csak a szeme mosolygott, az is egyre kajánabbul. Összefontam magam előtt a karom, jelezve, hogy ülhetünk így tovább némán, de a megjegyzésért tartozik némi magyarázattal. Erre már elnevette magát. – Tudtam! – felelte felhőtlen örömmel. – Nem tudsz becsapni! – Mit tudsz? – kérdeztem értetlenül. – Tudod te azt! – vetett rám egy szelíden megértő mosolyt. – Titkolózol, de nem baj… Biztos meg van rá az okod. – Ugyan, Pan, mit titkolnék?! – Azt nem tudom… a Te titkod – mondta kicsit komolyabban, de már némi szemrehányást is felfedeztem a hangjában. – Őszintén szólva nem is nagyon érdekel, csak majd szétvet a kíváncsiság – folytatta kicsit békülékenyebben. – Azt sem tudom, miről beszélsz. – Dehogynem! – felelte igazának biztos tudatában. – Az andalúziai nyaralásodról kábé annyi képet mutattál, mint Londonról. A spanyol képeknek legalább a felét kitörölted. Figyeltem a számozását. – Persze, hogy töröltem – mondtam nem túl meggyőzően. –, minek tartsam meg a rossz képeket. – Aha! Egyedül végigutaztad Andalúziát… Sehol nem volt egyetlen személyes fénykép sem. Az egy szem tengerparti kép kivételével egyetlen fotón sem szerepeltél! És az utazás kellékei sem. Se busz, se autó. Nem gondolod, hogy különös? – Miért lenne különös? – kérdeztem vissza felháborodottan. – Hogy fényképezzem le saját magam? – Cöcö, de kamu duma! – vigyorgott tele szájjal. – Különben is, zavarba jöttél, amikor kis hamisnak neveztelek… Figyeltelek. Megvakartad az orrod. – Biztos viszketett… – mondtam szégyenlősen csak azért, hogy mondjak valamit, de éreztem, hogy ezt a csatát elveszítettem. Kortyoltam egyet a poharamból, aztán komótosan magam elé vettem a laptopomat és egy másik könyvtárat nyitottam meg. – Tessék… – fordítottam Pan felé a monitort. – Ez itt José…, ha már a személyes fényképeket hiányoltad. – Yes, Yess, Yesss! – csapkodta a térdét örömében, hogy kiugrasztotta a nyulat a bokorból. – Ez tök jó! Mit kell ezen titkolni? – Csak nem akartam kedvetek szegni. Ha mutogatom, akkor le nem szálltok rólam, hogy: „Na, mi volt?” – magyarázkodtam Pan előtt. – És mi volt? – Volt egy kellemes útitársam és kész. Semmi több. – De úgy értetted, hogy több, mint semmi! – nevetett tovább arcátlanul. – Tudtam, hogy ez lesz – mondtam tettetett bosszúsággal, mert valahol elismeréssel adóztam Pandora leleplezési képességei előtt. – És mégis, mit szeretnél tudni? – Szerinted?
Hogy miért van ez? Az ember a messzi távolban azt hiszi, hogy van magánélete, végül kénytelen ráébredni, hogy a barátnője előtt nyílt titok minden rezdülése. De hát ilyen egy jó barátnő… – gondoltam magamban. – Belelát a fejembe. Ha tetszik, ha nem. Kénytelenkelletlen kiegészítettem hát nyaralásom történetét Joséval. – Akár hiszed, akár nem, Joséval csak együtt lógtunk. Ő volt Icu férjének, Miguelnek a legjobb gyerekkori barátja. Tudod, Icu egy viszonylag jómódú családba házasodott be. Egy takaros kis kúriában élnek, gazdaságot vezetnek, vannak alkalmazottaik, meg minden. Amikor meglátogattuk Miguel szüleit, kisebbfajta fogadást rendeztek számunkra. Nagyon megkedvelték Icut, és a kedvében akartak járni, amikor megtudták, hogy én is velük megyek. Ott volt a teljes família meg a fél falu. Nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, barátok. A keresztszülők. Még a helyi plébánost is elhívták. Annyi kaját készítettek, mint nálunk egy esküvőn. De az egész társaságból csak José tudott angolul. Ica fordított a család felé spanyolul, de beszélgetni igazából csak Joséval tudtam. – Aztán? – Hát aztán! José felajánlotta, hogy elvisz Córdobába. Igent mondtam, mert nem akartam, hogy a család egész hétvégén csak körülöttem forgolódjon. Aztán a córdobai kiruccanás olyan jól sikerült, hogy megállapodtunk a folytatásban is. Icuék visszamentek Madridba, mi meg végigjártuk az egész délvidéket. Josénak mindenhol voltak barátai. Örömmel fogadtak, szállást adtak, másnap meg mentünk tovább. – Ha jól értem, akkor ez egy igazi plátói szerelem volt? – gonoszkodott egy kicsit Pandora. – Te nem érted ezt az egészet! – replikáztam. – A spanyol délvidéken ez máshogy van. Egyszerűen még alkalom sem volt rá. Sosem kerültünk olyan helyzetbe. – Semmi szex? – Jaj, olyan indiszkrét vagy! – feleltem szégyenlősen. – Jaj de nehéz belőled kihúzni bármit is! – Jól van, na! Úgy sem hagysz békén, amíg nem hallod, amit hallani akarsz! – feleltem szemrehányón. Végül is jó volt visszagondolni arra az utolsó estére. A tengerpartra, a pálmafákkal szegélyezett sétányra, José gitárjára, a kis étteremre, a virágárus lánykára… – Tudod, Josénak sikerült nagyon is romantikussá tenni az utazásunk utolsó estéjét. Én pedig hálás voltam érte. – Mennyire hálás? – Csak annyira, hogy jólessen. Neki is és nekem is – feleltem mosolyogva, és már nem bántott, hogy Pandorával meg kellett osztanom utazásom egyetlen erotikus megnyilvánulását. Miután Pan minden részletre fényt derített, elbúcsúztunk, és újra taxit hívtam. Azt hiszem, a sofőr átvághatott, mert majdnem háromezret kért a fuvarért. Nem csináltam belőle ügyet magamnak. Az az igazság, hogy csak a lépcsőházban jöttem rá, hogy túl magas volt a számla. Biztos észrevette, hogy nem figyelek. Fáradt is voltam, és mélyen elgondolkoztam a hazafelé vezető úton. Rólunk, barátnőkről. Hármunkról. Mintha valami megváltozott volna köztünk, de nem tudtam megfogalmazni, hogy pontosan mi is az. Először is mindhárman egyedül voltunk. Ilyen még nem volt, mióta összejártunk. Aztán Liza hamarabb lelépett. Ez sem fordult még elő vele. Talán még mindig a Bazi Lacis ügy nyomja a szívét. Hiba volt annyit szívatni. Kicsit eltávolodott tőlünk. Legkevésbé mégis Pandorát tudtam fogni. Ugyanolyan felszabadult volt, mint máskor, fel is tudott vidítani, mint korábban, de mintha nem ugyanaz a valaki volna. A legfurcsább az, hogy saját bevallása szerint már hónapok óta nincs pasija, ami emlékezetem szerint még sosem fordult elő vele. Ráadásul gyanúsan kiegyensúlyozott volt, a magánéletének pedig minden részletét hermetikusan elzárta előlünk. Mintha fényes elszigeteltségben élne. Nem engedett magához közel, de ő sem trappolt bele bakanccsal a mi életünkbe. Persze nem lett volna Pandora, ha nem deríti ki ezt a kis kalandom Joséval, de ezt is olyan finoman csinálta, ahogy korábban soha. Nem cikizett, nem játszotta a sértődöttet, nem volt bántó, nem volt érdes. Sőt kifejezetten kedves volt.
Igen! Végig kedves és érdeklődő volt. Öröm volt vele beszélgetni. Igazság szerint Pandorát mindig inkább a fekete humora, mintsem a kedvessége miatt szerettük. Nagyon furcsa, gondoltam magamban a taxi hátsó ülésén, ahogy visszaidéztem a beszélgetésünk egyes részleteit. Egyetlen cinikus frázis sem hagyta el az ajkát; egy fanyar szájhúzás nélkül megúsztuk az estét. Nyoma sem volt benne a törvénytelen röhögésnek, amit már oly jól ismertünk és meg is szoktunk. Mindvégig mosolygott, vagy ha nem, akkor felszabadultan kacagott. És ahogy újra magam elé idéztem, új felismerés ötlött fel bennem. – ÚRISTEN! – mondtam ki a meglepettségtől akaratlanul is hangosan. A taxis ijedtében hirtelen fékezett, majdnem lefejeltem az első ülést. – Valami baj van, kisasszony? – Nem, szerencsére nem – motyogtam. – Bocsánat, csak elgondolkoztam. Azt hiszem, a sofőr ekkor döntötte el, hogy felturbózza a számlát. Azt sem tudtam, milyen útvonalon megyünk, mennyi idő telt el, mióta beszálltam a kocsiba. Lerítt rólam, hogy egészen máshol járnak a gondolataim. Ugyanaz a kép ugrott be, többször. Hogy lehetséges, hogy ez elkerülte a figyelmem? Igen! Nem lehet tévedés. Pandora nem fekete, hanem keki színű pólót viselt.
