Mary Hooper SZIRMOK A HAMUBAN

Mary Hooper SZIRMOK A HAMUBAN

Első fejezet Az utazás ,,Egy nyergesmester, eltemetvén a pestisben meghalt gyermekeit, egyetlen megmaradt kicsiny gyermekének akarta megmenteni életét, s rávette barátját, hogy fogadja karjába a pucér kicsikét.” – Serkenj fel, Hannah – rázta meg a vállamat Sarah. – Kösd hátra a hajadat… s nem permetezhetnél-e a kulacsból néhány cseppnyi vizet az arcodra? Már úgy ne érkezzünk őladysége házába, mint holmi locsos konyhalányok! Nagy nehezen kinyitottam szememet, s nővéremre pillantottam, aki a hintóban szemközt ült, s karjában tartotta Grace-t, az alvó kisbabát. Hatalmasat ásítottam. – Ha pedig ásítasz, takard el a szádat! – szólt rám nővérem. Még utóbb modortalannak talál bennünket Lady Jane. Hanem nem én megint csak ásítottam, és lehunytam a szemem, mert igencsak megerőltető lett volna nyitva tartanom. Közel három napja döcögtünk az úton, két éjszakát töltöttünk út menti fogadókban, Grace jószerint állandóan éhes volt, sivított, akár egy kismalac, de sem a szüntelen rázkódás, sem a kemény kerekek zörgése a rögös úton, sem a lópatkók állandó dobaja nem űzhette ki az álmot a szememből. Mintha messziről hallottam volna Sarah hangját, amint

megszólítja kocsisunkat, Mr. Cartert: – Messze vagyunk-e még Dorchestertől? – a választ azonban elnyomta a zörgés, csattogás. Háromnapi útnál jócskán távolibbnak tűnt London. Máris egészen más volt a látvány. Amikor kikukucskáltam a hintó függönyének résén, nem hevertek az úton holttestek, nem állt krétával rajzolt kereszt az ajtókon, nem hallatszott a fertőzött házakba zártak sikoltozása, nem hordtak egymásra halmozott holttesteket szekérszám a pestisgödörbe. Itt csak mezőket láttunk, tanyasi állatokat, itt-ott egy falut, meg a végtelen, poros utat, amely talán a lelket is kirázza belőlünk, mire célunkhoz érünk. Igen távolinak tetszett londoni életünk, amelyet a szörnyeteg pestis fenyegetett, és vitte halálba barátainkat, szomszédainkat – mintha mindez egy másik életben történt volna. Drága Abby barátném egy londoni úriházban szolgált. Amikor azt a házat is utolérte a pestis, és negyven napra bezárták, a lakóit sorra megtámadta, majd elvitte a kór. Végül csak Abby, meg a gondjaira bízott kisded, Grace maradt életben. Ám amikor a pestis Abbyre is lesújtott, a kisbabát a mi gondjainkra bízta. Sarah nővérem meg én kiloptuk a kicsikét a házból, s az Abbynek, és úrnőjének, Mrs. Beauchurch-nek a nevére szóló egészséglevelek birtokában elindultunk Grace-szel Dorchesterbe, édesanyja nővérének, Lady Jane Cartmelnek a házához. Alighanem elnyomott az álom, mert arra riadtam, hogy Sarah rázza a karomat: – Rosszat álmodtál? Motyogtál

magadban, s forgolódtál az ülésen. Felemeltem a fejemet, és megborzongtam. Valóban álmot láttam, s nem valami kellemeset, mert Abby állott előttem, úgy, amilyennek utoljára láttam, testét a pestis sebei borítotok, s felém nyújtotta a kicsi Grace-t. Ám én mintha nem tudtam volna tartani a kicsikét, mivel, alig nyúltam érte, egyszeriben oly parányi és soványka lett, mint valami váltott gyermek, kicsúszott a kezemből, s tovalebegett; Abby és én pedig csak néztük, amint elsiklik mellettünk, és könnyeinket hullattuk mind a ketten. – Abbyről álmodtam – mondtam Sarah-nak, és megtelt könnyel a szemem. – Meg Grace-ről. Tartani próbáltam, de ő csak tovalebegett. Sarah szánakozva pillantott rám. – Grace itt van velünk, épen, egészségesen – mondta, és fanyarul elmosolyodott. – Senki sem kételkedhet ebben, aki csak hallja a bőgését. – Felém hajolt, és megsimogatta a karomat. – Abby pedig meglelte békességét, már nem férkőzhet hozzá fájdalom, se pestis. Talán most is néz bennünket odafentről, hogy meggyőződöm, gondját viseljük-e Grace-nek. Bólintottam, s visszafojtottam könnyeimet. – Aggaszt, hogy talán nem kap elegendő tejet – mondtam. Hoztunk magunkkal néhány palack szamártejet, de persze tudtuk, hogy az anyatejet nem pótolhatja. – Tán akad a háznál szoptatós dajka, aki kellően táplálhatja. – Bizonyára – bólintott Sarah. – Lady Jane alighanem felkészült a jövetelünkre. Lesz ott szoptatós dajka, komorna,

gyermekszoba, s tán még unokatestvérkék is, akikkel Grace eljátszódhat. Szegény kis báránykának ruha is kell – nincs egyebe, csak ez a lepedő, amibe bebugyoláltuk. Amikor ugyanis Grace-t leengedték a pestis sújtotta ház ablakából, megbizonyosodtunk felőle, hogy anyaszült pucér, nehogy a ragály csírái ragadjanak rá. Mi hoztunk magukkal egy puha vászonlepedőt, abba bugyoláltuk, de az út során minduntalan csíkokat hasogattunk le belőle, pelenkának, s most már a lepedőből nem sok, ha a negyede megmaradt. – Ha sokáig utazunk még, alighanem az ingünket tépkedhetjük el – mondtam. Sarah felém fordult. – Átvennéd a kicsikét egy pillanatra, Hannah, míg megigazgatom a ruhámat? Mr. Carter azt mondja, hamarosan odaérünk, szeretném magamat rendbe szedni. – Csakugyan odaérnénk végre? Sarah kinézett a hintó ablakán. – Nemsokára. Abból tudjuk majd, hogy célhoz értünk, mondta Mr.Carter, ha bekanyarodunk egy parkba, ahol szebbnél szebb, ritka fák állnak. – S ezek alighanem már azok a fák! – kiáltottam fel, mert a széles felhajtó két oldalán, ameddig a szem ellátott, arany, sárgászöld, smaragdzöld, borostyánszín és lila levelekkel borított szépséges fák álltak. Óvatosan tartottam a kis Grace-t, vigyáztam, hogy fejecskéje biztonságosan nyugodjon a kezemben. Takaros csecsemő volt, finom bőre halvány, sötét haja sűrű, szeme

kék, akár a nefelejcs. Sohasem láttam Mrs. Beauchurch-öt, az édesanyját, de Abby mindig azt mondta, a baba inkább rá hasonlít, nem Mr. Beauchurch-re, aki, szerinte, vörös képű fajankó, az orra akár a paradicsom. De immár Grace szülei mindketten megtértek az Úrhoz, emlékeztettem magamat, s a holtakról vagy jót, vagy semmit. S ha Grace, felnövekedvén, megkérdezne egyszer, milyen volt az édesapja, bizony nem átallanám azt hazudni, hogy a fenséges külsőnek, fejedelmi tartásnak minden férfiúi jó tulajdonsággal felruházott valóságos mintaképe volt. Utunk céljához közeledve azon törtem a fejemet, ugyan hogyan fogad majd bennünket Lady Jane. – Őladysége bizonyára megörül, hogy épségben elhoztuk kisded unokahúgát – mondtam Sarah-nak, amikor felemelkedett, s a hintó fogantyújába kapaszkodva igyekezett lesimítani ruhájának gyűrődéseit. – Gondolod, hogy megjutalmaz minket? – Csitt! – vetett rám megrovó pillantást Sarah. – Amit tettünk, nem jutalomért tettük. Elegendő jutalom, hogy megmenthettük Grace életét, s magunk is biztonságban kijuthattuk Londonból. – Igen, de talán ő is megjutalmazhat… – Talán – mosolyodott el halványan Sarah. – Vajon ott tart-e bennünket mint vendégeket a nagy házban? Vagy gondolod, hogy cseléd módjára kell élnünk? – Nem tudhatom – vonta meg a vállát Sarah. – Nem ismerjük a körülményeit, sem azt, hogy nagy-e a családja,

vannak-e gyermekei – még azt sem, hogy mennyi idős. – De bizonyára annyira hálás lesz nekünk, hogy családtagjainak tekint, és elegáns házában szép szobákat kapunk, mennyezetes ággyal! – Amikor odaérünk, egy hétig fogok aludni, akármilyen lesz is a szobánk – mondta Sarah, a tarkóját dörzsölgetve. – Esküszöm, csupa kék-zöld folt vagyok, annyit zötykölődtünk ebben a skatulyában! – Abby azt mesélte, nemrég épült a ház – mondtam –, és olyan szoba is van benne, amit csak fürdésre használnak, és a falból csapon át folyik a hideg, meg a meleg víz! – Igazán? – kerekedett el Sarah szeme. – Ilyenről se hallottam még soha! Elmerengtem egy darabig ezen a csudán, de a gondolataim csakhamar megint London felé fordultak. És ott természetesen Tomra, a kedvesemre. – De mit gondolsz, meddig kell Dorchesterben időznünk? Sarah vállat vont. – Míg meg nem tudjuk, hogy London megszabadult a pestistől. Mihelyt meghalljuk, hogy a király és az udvar visszatért, tudhatjuk, hogy biztonságos a város. – És akkor talán őladysége pompás hintóval küld bennünket vissza, és útba ejthetjük Chertseyben a családunkat! – De nem maradunk ott sokáig, mondtam magamban, mert addigra már majd kibújok a bőrömből, úgy várom, hogy viszontláthassam Tomot. – Imádkoznunk kell, hogy Chertseyt és a családunkat kerülje el a pestis – szólt igen komolyan Sarah. – Azt beszélik,

hogy amit London egyik esztendőben elszenved, a következőben messzire terjed onnan. Elhallgattam. Gyötört a gondolat, hátha terjed a pestis, és a családomat is utoléri… hogy anyám, apám, testvéreim is megbetegedhetnek. Éppen elég, hogy körülöttünk Londonban oly sokan haltak meg, s hogy a holttestük ott rohad az utcán, mert nincs, aki eltemesse őket. Vajon nem szenvedett-e még mindenki eleget? – A Highclear kastély! – kurjantott hirtelen Mr. Carter, és Sarah meg én az ablakhoz préselődtünk, hogy megpillanthassuk új otthonunkat. Láttára elakadt a lélegzetünk, annyira nagy és pompázatos volt a kastély, a bejáratot magas fehér márványoszlopok szegélyezték, a kapuhoz lépcső vezetett. A ház mögé kanyarodó jókora kavicsos felhajtó közepén szökőkút állt, csillogó vize az égre szökött, a ráhulló napfényben szivárvány ívelt. Tátott szájjal bámultam – soha életemben nem láttam még ilyen elegáns házat, sem olyan szépséget, mint a szökőkút fölött ívelő szivárvány. – Nem is sejtettem, hogy ilyen nagyszerű lesz! – suttogott Sarah, amikor már eleget csodálkoztunk, és megint megleltük hangunkat. – És nincs velünk más, mint ez az egy szál ruha rajtunk! – keseregem, és szabad kezemmel igyekeztem megzabolázni kócos hajamat, helyre húzkodni a főkötőmet. – Még csak nem is az ünneplőmet viselem. Bárcsak a zöld tafotaruhám volna

rajtam! A hintó megállt, Grace pedig, mintha csak tudná, hogy megérkezett új otthonába, felébredt, és nyomban azon igyekezett, hogy felüljön. Alig vártam, hogy kikerüljek a hintóból, hát előrehajoltam, hogy kinyissam az ajtót. Sarah azonban intett, maradjunk nyugton. – Majd Mr. Carter kinyitja – magyarázta. – Úgy kell viselkednünk, mint aki megszokta, hogy cselédek szolgálják ki. Vártunk hát, míg Mr. Carter lekászálódott a bakról, és megkötötte a gyeplőt, majd hátrajött, hogy kinyissa előttünk a hintó ajtaját, és leengedje a hágcsót. Sarah szállt ki elsőnek, odaadtam neki Grace-t, majd magam is kikászálódtam, és körülbámultam. Előttünk állt teljes szépségében a ház, mögötte hatalmas park terült el, és a távolban mintha tó látszott volna. Lady Jane férje, gondoltam, dúsgazdag lehet. – És most mit tegyünk? – súgtam Sarah-nak, és visszavettem tőle Grace-t. – Menjünk, és kopogjunk be az ajtón? – Nem tudom… – válaszolt gondterhelten Sarah. Megköszöntük Mr. Carter fáradságát, hogy idehozott bennünket, ő pedig elköszönt, és a hintót meg a lovakat elvezette a felhajtón, a ház mögé. A következő pillanatban nyílt a nagy ajtó, és egy fekete ruhás asszony futott le a ház lépcsőjén. – Mrs. Beauchurch! – kiáltotta örömteli hangon, de ahogy hozzánk érkezett, megtorpant. – Ó, de hiszen maga…

– Nem, csakugyan nem – mondta Sarah, én meg csak álltam félszegen, nem tudtam, kivágjak-e egy bókot az asszony előtt, vagy éppenséggel neki kellene előttem bókolnia. Vajon komorna volna, vagy pedig maga Lady Jane? Nem, aligha lehet Lady Jane, hiszen szerény öltözéket visel, fekete selyem félgyászt, csak egy sor gyöngy veszi körül a ruhája magas, fodros nyakát. – Nincs magukkal? – kukkantott be az asszony az indulófélben levő hintó ablakán. – Nem, mi ugyanis… – Sarah tehetetlenül nézett rám, de én sem tudtam, mit mondhatnék, hát úgy tettem, mintha minden igyekezetemmel Grace-t próbálnám nyugtatgatni. Erre nem gondoltunk: Dorchesterbe talán még nem jutott el a hír, hogy londoni rokonaik meghaltak, s hogy Grace-t idegenek hozzák le. – Mrs. Beauchurch nincs… nincs velünk – szólalt meg tétovázva Sarah. – De ez az ő gyermeke – mutatott Grace-re. – Mi hoztuk le Londonból. London említésére az asszony két lépést hátrált, és valami csuklás féle hagyta el a száját. – De mi egészségesek vagyunk, semmi bajunk nincs! – tettem hozzá gyorsan. – Beszélhetnénk Lady Jane-nel? – kérdezte Sarah, mire az asszony szó nélkül sarkon fordult, visszafutott a házba, minket meg ott hagyott álldogálni, mintha holmi pántlikaárus házalók volnánk. Néhány percig csak álltunk ott, és vártunk. Grace

nyugtalankodni kezdett, én meg, hogy lecsillapítsam, odavittem a szökőkúthoz. Elszórakoztatta a záporozó víz, gügyögött, kezecskéjét nyújtogatta, mintha el akarná kapni a csillogó cseppeket. – Hannah! – hallottam meg Sarah hangját, és amikor arrafelé fordultam, megláttam, hogy egy másik asszony jön ki a házból, a feketébe öltözött nővel együtt. A hölgy nem lehetett más, mint Lady Jane. Nem volt magas, de a megjelenése mégis tekintélyt parancsoló; feltornyozott szőke haját száz parányi csigába göndörítették. Divatos öltözéke a Londonban látott előkelő hölgyekére emlékeztetett: cseresznyeszín, virágos selyemruhája mélyen kivágott, derekán dús arany csipke, a szoknya felhasítva, hogy kilátszott a több rétegű habos alsószoknya. A hölgy kézében bokréta, amelyet egész idő alatt szagolgatott, míg velünk beszélt. Sarah is, én is ösztönszerűen bókoltunk, amikor a hölgy odaért hozzánk. – Kik maguk? – kérdezte éles hangon. Nem ilyen fogadtatásra vártunk, s hirtelenében nem is tudtuk, hogyan válaszoljunk. – Hol van a húgom? Hol van Mrs. Beauchurch? – tudakolta vádaskodó hangon, mint aki azt gondolja, eltávolítottuk a hölgyet, és eltulajdonítottuk a hintóját. – Nem vártak bennünket? – kérdezte Sarah. – Én a húgomat vártam! – hangzott a válasz. – Elküldtem Cartert a hintóval, s ő két hétig várta, hogy a húgom láza

alábbhagyjon, és elhozhassa Londonból. – De ő… – kezdte Sarah, én azonban közbevágtam. – A levél! – böktem oldalba. – Add oda Lady Jane-nek a levelet! Sarah rám pillantott, azután beletúrt vászon szütyőjébe. – Ezt a levelet – tartotta Lady Jane elé – a kegyed húga írta. Bizonyára felismeri a kézírását. Lady Jane meg a fekete ruhás asszony egyszerre lépett hátra. – Nem nyúlok hozzá! – jelentette ki Lady Jane. – Olvassa fel, kérem, ha képes rá! – Képes vagyok rá! – válaszolt Sarah, majd szelídebben hozzátette: – És nagyon sajnálom azért, amit kegyed hallani fog. – Ezután felolvasta a levelet, amit Abby adott át. Kedves Hannah, A Mindenható Úristenre kérlek, levelem vétele után vedd magadhoz gyermekemet, Grace-t, és a lehető legnagyobb sietséggel vidd el nővéremhez, Lady Jane-hez a dorchesteri Highclear kastélyba. Gyermekem egészséges és vidám, de ha itt marad ebben a halál sújtotta házban, minden bizonnyal elpusztul. Egészséglevelet küldök neked és nővérednek, de Abigail és jómagam neve alatt kell utaznotok. Hintó vár rátok a Gracechurch utcán, a Sas és Fiókája cégér alatt. A kocsis nővérem cselédje, utazólevél birtokosa. Dorchesterben Lady Jane gondoskodik rólad és nővéredről. Nála maradhattok, míg London megpróbáltatása véget nem ér, s akkor biztonságban visszatérhettek.

Bárcsak egy anya könyörgése meglágyítaná szívedet, és hajlanál rá, hogy teljesítsd utolsó kívánságomat és megmentenéd gyermekemet! Írtam tulajdon kezemmel, 1665. augusztus hónap 30adik napján Maria Beauchurch Mire Sarah a levél végére ért, Lady Jane arcát halálos sápadtság öntötte el, és szája legörbült. Kétszer háromszor megrázta a fejét, de egy szót sem szólt. – Én vagyok Hannah, ő pedig a nővérem, Sarah – törtem meg a hosszú csendet. – Abby… Abigail Mrs. Beauchurch komornája volt, és az én drága barátném. Ő… őt is elvitte a pestis. – Ahogyan a kegyed húgát, kevéssel azután, hogy ezt a levelet megírta – szólt szelíden Sarah. – És mivel előzőleg a férje is meghalt, mi biztonságba helyeztük Grace-t, és Mrs. Beauchurch kívánsága szerint elhoztuk kegyedhez. Lady Jane arckifejezése nem változott, de a hölgy még néhányat szippantott a bokrétájából. – Grace egyedül maradt volna a londoni házban – mondtam, – Egész biztosan meghalt volna. – Nem tudtam minderről – szólalt meg nagy sokára Lady Jane. Küldöncöt menesztettem a húgom házához, hogy hozzon híreket, de nem tért vissza. – Londont pusztítja a kór – mondta Sarah. – Az emberek hullanak, akár a legyek.

– Csak a múlt héten nyolcezren haltak meg – tettem hozzá, – Lehetséges, hogy a kegyed küldöncét is utolérte a kór. – De a kis Grace virgonc és egészséges – szólt Sarah – bár mi sajnos nem tudjuk kellőképpen táplálni, és abban reménykedünk, hogy itt akad majd szoptatós dajka. – Szoptatós dajka! – horkant fel Lady Jane. – Mit gondolnak, honnan keríthetnék szoptatós dajkát egy gyermeknek, ha mégoly rangos családban született is, aki olyan házból jön, ahol apját-anyját elragadta a pestis? – De Grace egészséges! – protestált Sarah. – Épp olyan egészséges, mint mi magunk! Tessék megnézni! Azzal a gyermeket Lady Jane elé tartotta, aki azonban izgatottan felemelte karját, és hátrált. – Nem! Hátrább innen! – De hiszen egészséglevelünk van! Maga a főpolgármester írta alá! – kiáltottam, de mindjárt rá is döbbentem, hogy micsoda butaságot mondtam. – Csakhogy az nem a maguk nevére szól! – vágta rá Lady Jane. – Az a levél a húgom és a komornája egészségét tanúsítja – és hogy mit ér, az a tény mutatja, hogy immár mindketten meghaltak! – De az ég szerelmére… – tartottam eléje Grace-t. – Hiszen ő a kegyed unokahúga, és micsoda gyönyörű gyermek! – Megremegett a hangom, hiszen már láttam: nemcsak hogy nem részesülünk olyan bőkezű fogadtatásban, amilyenben reménykedtem, de alighanem ki is utasítanak a kastélyból. – De hát csak megengedi, hogy itt maradjunk?! – kiáltottam fel. Lady Jane hallgatott néhány pillanatig, szorongva vártuk a

válaszát. Nagy sokára szólalt meg a hölgy. – Nem küldöm el magukat. Őszintén fájlalom, hogy nem tarthatom magam mellett vérrokonomat, de a házam népére is gondolnom kell. Maguk vesztegzárba kerülnek, míg meg nem győződhetem afelől, hogy nem hozták magukkal a betegséget. – De hiszen jól vagyunk… – Kérem, vegye tekintetbe… – kezdte Sarah, de a hangja elhalt, hiszen ő is érezte, akárcsak én, hogy minden tiltakozás hiábavaló. Lady Jane bizonyára hallotta hírét, milyen állapotok uralkodnak Londonban, és tudja, hogyan terjed a ragály – hisz éppen én magam adtam a tudtára, hányan haltak meg csak az elmúlt héten! – Hogyan számolhatnék el a lelkiismeretemmel, ha én hurcolnám a pestist Dorchesterbe? – tudakolta Lady Jane. – Nem, családom biztonsága érdekében hármójuknak a pestisházban kell kerülniük, elszigetelten. – Jaj, csak azt ne! – kiáltotta Sarah, hozzám húzódott, és védőn átkarolt. Éreztem, hogy a félelem könnyei szöknek a szemembe. Csak azért szenvedtük végig mindezt, hogy egy nyomorúságos, bűzös helyre küldjenek, ahol a halál angyala tartja szemmel mindegyik ágyat?! Jobb lett volna, ha nem utazunk ide, hanem Londonban nézünk szembe a sorssal! – És mi legyen Mr. Carterral? – kérdezte Lady Jane-től a fekete ruhás asszony. Ő eddig egy szót sem szólt, csak amolyan fura csuklást hallatott néha. – Ő is ott időzött a betegség sújtotta Londonban. Neki is be kell mennie a

pestisházba? – Cartert a legutóbbi járvány idején támadta meg a betegség, húsz esztendeje – mondta Lady Jane. – Felgyógyult, és újból nem kaphatja el. – De hol van olyan ház? – kérdezte Sarah. – Hová kell mennünk? – A Dorchesterbe vezető út mentén van egy pestisház, utasok részére – mondta Lady Jane. – Negyven napig kell ott tartózkodniuk, míg meg nem győződünk afelől, hogy már nem fertőznek. – De mi Grace életét akartuk azzal megóvni, hogy idehoztuk – hogyan maradhat életben egy olyan helyen? – kérdeztem. – Ott nincs tej a számára, sem ruha, vagy takaró. Nincs egyéb, csak ez a lepedő, amelybe beburkoltuk. – Utasítást adok, hogy a fejős szamarat hajtsák oda mindennap, s megkapnak minden kényelmet, amelyről gondoskodhatom! – mondta Lady Jane. – Negyven nap elteltével pedig visszatérhetnek a Highclear kastélyba. – Ha megérjük! – mondtam keserűen. – És hogyan jutunk oda? – kérdezte Sarah. Most már könny áztatta az arcát. – Gyalogszerrel? – Nem. Utasítom Cartert, hogy szállítsa oda magukat – mondta Lady Jane. A másik asszonyhoz fordult, néhány szót szólt hozzá, az pedig elsietett az istállók felé. – És most megmutatná még egyszer a kicsit? – kérdezte. Ha mertem volna, szívem szerint megtagadom a kérést. Feléje tartottam Grace-t, meglazítottam rajta a lepedőt, hogy

Lady Jane jól lássa, milyen egészséges a kicsike arcszíne, milyen erőteljesek a tagjai. – Valóságos mása drága húgomnak. – Ennyit szólt Lady Jane, nem többet, aztán hátat fordított, és a ház felé indult. – Egy árva szó köszönet sem – mondta Sarah, amint őladysége után néztünk. – És jutalmul pestisházba zárat! Mi lenne, ha elszöknénk? – kérdeztem elkeseredésemben. – Elrejtőzhetnénk valahol az erdőben, vagy eljuthatnánk egy városba. Mindent inkább, csak ne kerüljünk pestisházba! – Hogyan szökhetnénk el? – ingatta a fejét fáradtan Sarah. – Se élelmünk, se módunk menedékre. Hová mehetnénk? Van valamennyi pénzünk… – Hamarosan elfogyna. És mi lenne Grace-szel? Nem élhetünk állat módjára az erdőben egy zsenge korú gyermekkel. Meg aztán – tette hozzá Sarah –, oly fáradt vagyok, hogy a lábamat se bírom emelni. – Azt mondod hát, hogy menjünk a pestisházba, s éljünk a koldusok között? – Sajnos, nincs más választásunk – mondta Sarah. – Boldoguljunk, ahogyan tudunk.

Második fejezet A pestisház „A Kór kezdete óta e hónapban tapasztalunk első ízben csökkenést, és igencsak reménykedünk, hogy jövő hónapban tovább csökken.” Amikor kinyílt előttünk a pestisház ajtaja, érzékeinket legelőször is az onnan eredő bűz támadta meg, sűrű és undok, akár a London felett lebegő miazma. Szenny, rothadó élelem, ürülék és tisztátalan testek üzenetét hozta, s elegendő volt ahhoz, hogy a legedzettebb gyomor is felforduljon tőle. Kis híja volt, hogy Sarah is, én is elokádjuk magunkat, s menten meghátráltunk volna, ha nincs a sarkunkban a községi tisztviselő, akinek az őrizetére bíztak. Ahogy a szemünk hozzászokott a benti gyér fényhez, reszketve néztünk körül. Sarah fél karján tartotta Grace-t, s úgy szorongattuk egymás kezét, mintha mentőövbe kapaszkodnánk. A bűz után a második feltűnő jelenség a homály volt – a szinte kriptái sötétség–, azután pedig a pusztulás. A durva falat, a pókháló lepte gerendákat sem kárpit, sem függöny nem takarta, a magasban, a keskeny ablakokban nem volt üveg. A

döngölt földpadlót mindenféle mocskos tárgy borította: elhasznált, foltos flastromok, véráztatta kötések, teli éjjeli edények, koszlott rongyok. A szenny közepette vagy nyolc ágy állt, ötöt közülük betegek foglaltak el, némelyik ült, mások mocskos lepedővel, vagy durva pokróccal letakarva feküdtek. – Ez… ez iszonyatos – suttogta Sarah, kezét kivonta a kezemből, és fehér batisztkendőt emelt a szájához, hogy azon át vegyen levegőt. Majd a községi tisztviselőhöz, Mr. Beadehez fordult, aki visszataszító, ragyaverte arcú, patkányképű férfiú volt. – Húgom és jómagam tisztes házban születtünk – szólt halkan Sarah. – Nem akadna számunkra más fekhely? – Ez a gyermek Lady Jane unokahúga – mutattam Gracere. – Bizonyára nem illő ilyen helyre kerülnie. – De hisz éppen Lady Jane küldte magukat ide! – A férfiú láthatólag meglepődött, hogy akad olyan teremtett lény, aki kétségbe vonná, mennyire kívánatos az itteni élet – és fizet nekem a maguk elhelyezéséért, meg azért, hogy itt várhassák ki a vesztegzár végét. Ejnye – tette hozzá –, elrepül az idő, s Isten kegyelméből éppoly egészségesen kerülnek majd ki innét, ahogy bejöttek. Sarah-val elkeseredett pillantást váltottunk. – És ilyen takaros fehérszemélyek – maga, azzal a lángoló fürtjeivel! – sandított rám. – Két ilyen tűzrőlpattant teremtés felvidítja majd szegény betegeink lelkét! Ennek hallatán zord pillantást vetettem rá: nem állt szándékomban, hogy elszórakoztassam a többi lakost. – Legalább egymás mellett maradhatunk a nővéremmel? –

kérdeztem. Sarah is rábólintott. – És mivel kisgyermek van velünk, kaphatnánk-e egy sarkot vagy zugot, ahol őt elláthatnánk, s nem zavarnánk az itt szenvedőket? Mr. Beade – aki éppúgy bűzlött, mint a pestisháza – kétkedő pillantást vetett ránk. – Nem kívánunk különleges bánásmódot – mondtam. – A betegei kényelmére gondolunk, nemcsak a magunkéra. A kicsike gyakran felébred, mert éhes, és éppoly gyakran sír, mint minden csecsemő. Hosszas fontolgatás után, s miután egy félholtnak látszó szerencsétlen személyt felrángatott a matracáról és máshová telepítette, Mr. Beade talált Sarah-nak a sarokban egy ágyat, arra szögben pedig egyet nekem, így a két ágy által bezárt sarokban helyeztük el Grace-t. Az ő számára (kétségtelenül így óhajtotta megtartani Lady Jane jóindulatát) szerzett egy üres fiókot a szomszédos szegényházból, ahol lakott, mondván, azt telerakhatjuk, amivel akarjuk, és pompásan beválik bölcsőnek. Sarah körüljáratta tekintetét a betegeken. – Szenved-e itt valaki pestisben? – fogta suttogóra a hangját. – Ugyan már! – rázta meg a fejét Mr. Beade. – Nincsen itt pestise senkinek. Dorchestert elkerülte a járvány. – Hát akkor…? – nézett körül kérdő pillantással Sarah. – Kettejüket kiütéses láz verte le – válaszolt Mr. Beade –, egyik vérfolyásban szenved, egy másik izzadásban. Amaz pedig Londonból tért haza Dorchesterbe, s akárcsak

maguknak, ki kell várnia a negyven napot. – Azzal hátat fordított, és ment dolgára, ami jóformán csak abból állt, hogy buzdított mindenkit, serkenjen fel, ne heverésszen, ne adja át magát a nyavalyájának. – Annyi bizonyos, hogy legalább egyikük pestisben szenved, akármit mond is ez az ember – figyelmeztetett Sarah, mihelyt Mr. Beade távozott. – Amennyire lehetséges, tartsuk távol magunkat az ágyban fekvőktől. – Természetesen – bólintottam. Végignéztem az elénk táruló látványon, aztán leültem a számomra kijelölt ágyra, mert egyszeriben elhagyott az erőm, szemem tele lett könnyel, mit sem kívántam jobban, mint lefeküdni, és sírni egy sort. Sarah azonnal talpra rántott. – Az, aki előtted elfoglalta ezt az ágyat, alighanem bármelyik percben meghalhat! – dorgált. – Friss szalmát kell szereznünk, s megtömni a matracunkat, mielőtt lefeküdnénk. Felsóhajtottam. Annyira kimerültem, hogy abban a percben szemernyit sem érdekelt, miféle fertőzés érhet. S azt is éreztem, hogy az efféle kényeskedés, mint a friss szalma, mit sem ér, hiszen tudtam már, a pestis sem embert, sem óvintézkedést nem néz, úgy támad meg vagy kerül el valakit, ahogy szeszélye diktálja. Sarah azonban annyira erősködött, hogy kivittük matracunkat, s a tartalmát az ajtó mellett bűzlő, legyek rajával lepett szemétrakásra ürítettük. A bemocskolt huzatokkal nem volt mit tennünk, alaposan megráztuk őket, majd megtöltöttük száraz fűvel és hangával (mivel a pestisház a közlegelőn épült, és sok efféle növény termett rajta), csak

azután vittük be a házba. Mire végeztünk a teendőkkel, Grace úgy sírt-rítt, hogy az ördögöt is felverhette volna, s ez újabb gondot jelentett, mert már kiürült a palack tej, amelyet előző esti szállásunkon, a fogadóban szereztünk. Így tehát Mr. Beade-hez folyamodtunk, és nyomatékosan hangoztattuk, mennyire fontos Lady Jane unokahúgának az egészsége, ő pedig átküldte feleségét a közlegelő túlsó oldalára, s hamarosan (miután Sarah meg én felváltva igyekeztünk csitítani Grace-t, körbe-körbe sétáltunk vele a pestises ház körül), felbukkant egy lányka, szamarat vezetett, annak a tejét pedig egy zománcos kancsóba fejte. Ezután az Abby által alkalmazott módszerrel megitattuk Grace-t – a tejet az ujjainkra folyattuk, onnan meg a szájába csepegtettük –, a maradék tejet pedig egy árnyékos helyre állítottuk, későbbi fogyasztásra. Ezután bevittük Grace-t, kicseréltük az alsóruháját a lepedőnek egy csíkjával, s amennyire lehetett, kényelmes fészket készítettünk neki szénából a fiókban. Mivel ekkor már bennünket is marcangolt az éhség (hiszen a fogadóban fogyasztott reggelink óta egy falatot sem ettünk) Mr. Beade keresésére indultam, hogy megkérdezzem, hogyan juthatunk ennivalóhoz, és mikor szolgálnak vele. A férfiú roppant udvariatlanul hahotára fakadt. – Nem kocsma ez itt! Azt gondolják, hogy tán galambpecsenyét vagy fajdlevest rendelhetnek? – De mégis mit ehetnénk? – faggattam.

– A betegeimnek a jószívű szomszédok küldenek be ennivalót – felelte. Lady Jane bizonyára küld majd valamit a maga idejében. Addig hozzáláthatnak a napi maradékhoz. Ezt tudattam Sarah-val, ő pedig a szoba egyik végében álló gyalulatlan deszkaasztalra mutatott. – Ott mintha volna valami ételmaradék. Nézd meg, mit hagytak nekünk. Odamentem, majd elborzadva tudattam Sarah-val, hogy egy darabka zöld sajt hever az asztalon, kétfalásnyi száraz kenyér, meg néhány összeaszott főtt krumpli. Sarah gyászos pillantást vetett rám. – Abból csak nem ehetünk! – néztem undorral az asztalra. – Éhen fogunk halni. – Ne aggódj – mondta Sarah. – Van még két aranyunk, ha Lady Jane nem küld ennivalót, majd megkérjük Mr. Beade-et, vegyen nekünk valamit. – Igen, de mi lesz ma…? – Ma kénytelenek leszünk megenni a krumplit meg a kenyeret – mondta Sarah. – Nem ilyenhez szoktunk, de nem fog megártani. Megint megborzongtam. – Meg kell őriznünk az erőnket és a reményt – folytatta Sarah. Leült az ágyra, két kezébe fogta a kezemet. – Vajon nem a kedvesed mondta-e, hogy a szívbéli derű éppoly hatásos gyógyszer, mint akármilyen orvosság? Akaratlanul is elmosolyodtam. Megmelengette a szívemet, hogy Tomot mint a kedvesemet emlegeti, s reménykedve idéztem fel, mit mondott Tom gazdája, da Silva doktor, a

patikárius, amikor legjobban dühöngött a pestis. Mégsem kellett azonban leerőltetnünk a torkunkon az állott kenyeret, mert ahogy visszafordultam az asztalhoz, és kiválogattam a legkevésbé undorító darabokat, női hang szólalt meg. – Ifjú hölgyek! Van nálam egy különb cipó, és szívesen megosztom magukkal! A szavak nagy megkönnyebbülésemre nem valamelyik elheverő félhalottól eredtek, hanem egy asszonytól, aki épp akkor lépett be a pestisházba. Ruhába takart cipót hozott, én meg Sarah-ra pillantottam, mert nem tudtam, elfogadjam-e vagy sem. Mielőtt azonban visszautasíthattam volna, az asszony a kezembe nyomta a kenyeret. – Itt él a családom a közelben, s míg itt leszek, bőségesen ellátnak eleséggel – mondta lágy, falusias hangon. – Ennyitől könnyen megválhatok. Sarah alighanem szívesebben tartotta volna kissé távol az asszony meg a kenyerét, de nem akarta megbántani (meg aztán igencsak mardosott is az éhség), hát őszinte köszönetet mondtam, és kértem az asszonyt, ülne le mellénk. Jótevőnk harmincas éveiben járó teremtés volt, kerek, becsületes arcú, boglyas haján gyűrött fehér fejfedő billegett. Mocskosnak látszott, foltos volt a köténye is, de ezen nem lepődtem meg, mert se mosdótálat, sem vizet nem láttam sehol, ahol megtisztálkodhatott volna. – Martha Padget a nevem – mondta –, és vagy három hete értem haza Londonból. Megmondtam én is a nevünket, meg hogy aznap érkeztünk

ide a városból. – Ennek a kisbabának pedig Grace a neve – tettem hozzá. – A maga gyermeke? – fordult kíváncsian Sarah-hoz Martha. – Nem, nem dehogy – tiltakozott Sarah. – Árva gyermek, és a közelben lakó Lady Jane Cartmel unokahúga. Martha szeme elkerekedett. – Lady Jane?! – Hallott róla? – Már hogyne hallottam volna! Nagyságos dáma, s Dorchsterben mindenki ismeri. – Akármilyen nagyságos dáma – mondtam keserűen –, bennünket nem átallt idezáratni erre a mocskos, bűzlő helyre! – Csitt! – szólt rám Sarah, majd Marthához fordult. – Azt hittük, hogy Lady Jane vendégül lát, és úgy is lesz majd, de előbb ki kell itt várnunk a negyven napot. – Akárcsak nekem – sóhajtott Martha. – De mondják csak, még most is úgy tombol a pestis Londonban? – Még annál is jobban – bólintott Sarah. – A halottszállító szekér el sem tűnik az utcáról. – Attól tartok, London elnéptelenedik – ingatta a fejét Martha. – A házunkban mindenki elpusztult: az úr, az úrnő, a gyermekek és a cselédek is. Én voltam a szakácsné – Istennek legyen hála, én megmenekedtem! Egészséglevelet kaptam, én hazautaztam Dorchesterbe. Itt születtem, s itt él a nővérem. – És hogyan boldogul itt a pestisházban? – tudakoltam. – Nem szólok senkihez – rázkódott össze Martha –, enni

csak azt eszem, amit a nővérem hoz, és távol tartom magamul azoktól, akiket elkapott a láz. Még tizenkilenc nap, mire megszabadulhatok. – Grace motyogott álmában, s Martha felkelt, hogy megnézze, és női szokás szerint, gyengéden mosolygott a szendergő gyermekre. – No és maguk? – kérdezte. Tétováztam; Sarah figyelmezető pillantást vetett rám, de persze amúgy sem mondtam volna, hogy hamis egészséglevél birtokában utaztunk. – Amikor Grace édesanyja meghalt, az én Abby barátnőm gondoskodott a kicsikéről – mondtam –, de azután ő is… ő is megkapta a kórt, és megkért, hogy hozzuk el Grace-t. Egészséglevelet szereztünk, meg egy hintót, ami elhozott, és csak ma reggel érkeztünk a Highclear kastélyba. – Szolgáltak Londonban? – tudakolta Martha. Sarah megrázta a fejét. – Kicsiny édességboltunk van, a Korona és Király terén. – Cukrozott rózsaszirmot, kandírozott gyümölcsöt árulunk. Körülnéztem. – Ugyancsak más az, mint ez az irtóztató hely! Szavaim közben öntudatlanul tördeltem a friss kenyeret, és falatonként tömtem a számba. Máskor álmomban sem jutott volna eszembe, hogy lekvár nélkül egyem a kenyeret, vagy legalábbis cukros vízbe ne mártogatnám, de annyira éhes voltam, hogy nem is hiányzott az ilyesmi. Alighanem az egészet megettem volna, ha rá nem eszmélek, hogy Sarah is ott van, és sűrű közepette gyorsan odaadtam neki a maradékot. Sarah megköszönte Marthának, hogy oly szívesen

megosztotta velünk a kenyerét, aztán suttogva megkérdezte: amikor idekerült, halt-e meg valaki a pestisházban. – Ketten – válaszolta Martha. – Egy héten belül. És a pestis vitte el őket, annyi szent. Ismerem én a jeleit, mint akárki, aki megjárta Londont. Csakhogy bejött egy vén szipirtyó, aki régebben halottfirtató volt, s azt állította: az első francia himlőben halt meg, a második vérfolyásban. – S ugyan miért állított ilyet? – firtatta Sarah. – Mert Mr. Beade így akarta – felelte Martha, de előbb még átsandított a válla fölött, nincs-e a közelben az említett személy. – Őt arra fogadták fel, hogy tartsa távol a pestist Dorchestertől, s ezt meg is teszi. Távol tartja a pestist – mivel nem engedi, hogy emlegessék. – Akkor hát, engedelmével, hogyhogy kegyed nem kapta el, tudakolta Sarah. – Hogyan? – vont vállat Martha. – Többnyire a szabadban töltöm a napot – de ha tudnám, miért kapja meg az egyik a pestist a másik meg nem, bizony palackba zárnám a tudományomat, s vagyont szereznék vele! – Mi naponta megrágcsálunk egy rozmaring-gallyat, a zsebünkben pedig talizmánt őrzünk, s míg Londonban voltunk, szíverősítőt vettünk magunkhoz – mondtam –, de azt már nem tudjuk, ezek közül melyik vált javunkra. Beszélgetés közben észrevettük, hogy Mr. Beade odakint szót vált valakivel, méghozzá igencsak nyájasan. Hamarosan szólt Sarah-nak meg nekem, s tudatta: egy kisebbfajta ládát küldött nekünk Lady Jane, azzal az üzenettel, hogy amire

nekünk nincs szükségünk, osszuk meg a pestisházban a rászorulókkal. Sarah meg én izgatottan bevittük a ládát, felemeltük a tetejét, s néhány foltozott, de tiszta és puha vászonlepedő került elő belőle, egy paplan, néhány kesztyű, három ruha (meglehetősen divatjamúlt, de a csipkéjük után ítélve őladysége hordhatta), továbbá több pamuting és alsószoknya, arctörlők, egy törölköző, meg egy kis darab szappan. Grace számára tartalmazott a láda vagy két tucat pelenkát, több hímzett, húzott ruhácskát, két kötött kendőt és néhány takaros, szalagos főkötőt. Ezek mellett egy kosár volt a ládában, benne két friss cipó, kevéske bor, egy egész, kerek sajt és némi gyümölcs: egy narancs, és jó néhány alma meg szilva. A ládához mellékelt levél így szólt: Hannah és Sarah kisasszonyok, Lady Jane megkért, küldjem el maguknak ezt a holmit, amely reményei szerint enyhít a pestisházban való tartózkodásuk kellemetlenségén. Gondoskodom róla, hogy megfelelő mennyiségű élelmet kapjanak, és kérem, forduljanak hozzám, ha bármi egyébre lenne szükségük. Maradok szorgalmas és hűséges szolgájuk, R. Black, Lady Jane Cartmel kulcsárnéja. Hallottuk ugyan, amint az imént Mr. Beade örvendezve fogadja a ládát, s bizonyosak voltunk afelől, hogy ő már

megdézsmálta, ám ez mit sem csökkentette örömünket. Azonnal átöltöztünk a tiszta alsóneműbe, ruhába (hiszen négy napig utaztunk ugyanabban a holmiban), s Mr. Beade-től mosdótálat kértünk, hogy tisztálkodhassunk és az alsóneműnket is kimoshassuk. Előbb azonban az egyik lepedőt feltűztük Sarah ágyának végére, hogy senki se lássa, amint vetkezünk. Őrizzük meg az illendőséget, mondta Sarah, majd hozzáfűzte: – Az itteniek ugyan félholtnak látszanak, de az ördög nem alszik. Míg most is gyötrelmesnek ígérkezett a pestisházban ránk váró megpróbáltatás, de sokkal jobban éreztük magunkat, hogy megkaptuk ezt a holmit, s tudtuk, rendszeresen jutunk majd élelemhez. Segít a Marthával való barátság is, hiszen ő tájékoztatással szolgálhat mind arról, hogyan viselkedjék az ember a pestisházban, mind pedig magáról Mr. Beade-ről. Az elkövetkező néhány nap során új barátnénk segítségével tisztogatni kezdtük a bűzlő helyet. Naponta megjelent ugyan ápolóasszony-féle, s megnézte, hogy vannak a fekvő betegek, mi azonban kértük, küldjenek be egy szolgálót is, aki segít tisztára seperni a padlót, s mossa ki a matracok huzatát, a tartalmukat pedig cserélje rendszeresen, hogy jobb legyen a levegő. A szemétrakást jó messzire távolítottuk a bejárat mellől, füvekkel szórtuk fel a padlót, és sok módszert alkalmaztunk, amellyel Londonban igyekeztek megakadályozni a járvány terjedését. Kértük, hogy akinek van jártányi ereje, menjen ki, és a latrinán végezze el a dolgát, mivel igencsak illetlen, ha a használt éjjeli edényt napokig az ágy alatt hagyják

– kivált mivel továbbra is meleg volt az idő. Az időjárás valóságos áldásnak bizonyult, hiszen ha esik, kénytelenek lettünk volna a bűzös levegőjű pestisházban maradni, így azonban időnk java részét a ház körüli kertben töltöttük, amelyet magas fal választott el a szomszédos tanyától. Papírt és tollat hozattunk, s azzal szórakoztattuk magunkat, hogy füveket és virágokat gyűjtöttünk, ezeket lepréseltük és elneveztük, Marthának pedig megtanítottuk az ábécé betűit, s hogy hogyan írja le nevét, mivel iskolába sohasem járt. Amennyire csak lehetett, Grace-t is kint tartottuk, s ő virult a vidéki levegőn, és szépen kigömbölyödött a szamártejtől, kivált azóta, hogy a Highclear kastélyból érkező küldemények egyike egy csőrös etetőcsészét is tartalmazott. Ebből több tejet ihatott, a maga kívánta gyorsasággal, mert hamarosan megtanulta, hogyan nyeljen a csészéből, s bizony földhöz vágta, ha újabb adagra szottyant kedve. Sarah türelmesebb volt Grace-szel, mint én, és többet időzött vele, mert, mi tagadás, ugyan szívből szerettem a kicsit, de az én három kisöcsém a maga idejében annyit sírt és böfizett, hogy nem maradt bennem túlságosan nagy odaadás a csecsemők iránt. A pestisház egyik lakója kis fabábut faragott Grace-nek, Sarah meg én pedig ruhákat, főkötőket varrtunk a bábunak a lepedő rongyaiból (ámbár Grace-t nem a babaruhák érdekelték, hanem mivel már fogzott, szívesebben rágcsálta a bábu fejét). Úgy két héttel azután, hogy a pestisházba érkeztünk, egy

dorchesteri orvos megvizsgálta és egészségesnek nyilvánította Marthát, tehát hazamehetett. Tudtuk, hogy nagyon fog hiányozni, de megfogadtuk: találkozunk majd – már alig várja, mondta, hogy meglátogathasson bennünket a Highclear kastélyban. A következő héten meghalt valaki (azt állították, kiütéses láz vitte el), és két újonnan érkező személy került vesztegzár alá: a Londonból jöttek, és azt az örvendetes hírt hozták, hogy csökken a pestis áldozatainak száma. A rettenetes, heti tízezer főnyi veszteség után a szám fokozatosan apadni kezdett. Október első hetében 3000 halottról jött hír, de további csökkenést vártak. – Írnunk kell a családunknak – szólt a hír hallatán Sarah. – Most, hogy kevesebb a halott, talán átengednek egy levelet. – Egyébként is, Dorchesterből írunk, nem Londonból – tettem hozzá –, márpedig ez nagy különbség. Jó darabig fontolgattuk, írjunk-e Abby haláláról, hiszen Abby özvegy édesanyja közel lakik chertsey-i házunkhoz, és bizonyára nem hallott még róla. Latolgattuk, rójuk-e édesanyánkra a hír továbbításának súlyos terhét. Végül eldöntöttük: nem említjük, hiszen sem anyánk, sem apánk nem tud jól olvasni, s nehéz lett volna elmagyarázni Abby halálának körülményeit, és hírül adni, hogyan vállaltuk a kicsi Grace gondját, s hoztuk el Lady Jane-hez. Eszerint tehát csupán a következőket írtuk:

Drága Anyánk és Apánk, Bízunk abban, hogy ugyancsak jó egészségnek örvendenek, akárcsak mi, hála legyen az Úrnak. Bizonnyal hallották hírét a Londonban uralkodó szerencsétlen állapotoknak, s azért írunk, hogy tudassuk drága szüleinkkel, bizonyos körülmények következtében jelenleg Dorchesterben időzünk. Visszatérve Londonba mindenképp felkeressük drága Szüleinket, s addig is üdvözletünket küldjük Johnnak, George-nak, Adamnek és Anne-nek, s maradunk kedves Szüleink szerető leányai, Sarah és Hannah. A pergament összehajtogattunk, a Mr. Beade-től kapott viasszal lepecsételtük, és elküldtük chertsey-beli templomunk papjának, Davies tiszteletes úrnak, bízván, hogy megfizeti a levél kézbesítésének csekélyke díját, a levelet pedig átadja családunk ama tagjának, aki a következő vasárnap elmegy a templomba. – Gondold csak el, milyen izgatottan fogadják majd! – mosolyodott el Sarah. – Anne majd bizonyára hazaviszi anyának… – bólintottam. – És John meg George meg a kicsi Adam összekapnak, hogy melyikük láthassa elsőnek… és megpróbálják kibetűzni a szavakat… és anya majd megmutatja nekik a nevünket a levél végén. – Aztán a fiúk megpróbálják szépen lemásolni a levél alján! Ezután jó darabig hallgattunk; igencsak elbúsultam, elfogott

a sírhatnék. Alig öt hónapja váltam el az enyéimtől, de sok minden történt velem ezalatt, és keservesen áhítoztam a mi kis chertsey-i zsúptetejű házunk biztonságába, családunk körébe. A negyven nap elteltével Mr. Beade elhívatta a helybeli orvost, aki megvizsgált bennünket, s mindhármunkat épnek és egészségesnek nyilvánított. Alighanem ugyanezzel az értesítéssel szolgált a Highclear kastélyban, mivel aznap délután a hintó, amely Londonból Dorchesterbe hozott, felbukkant a pestisháznál, és Mr. Carter hajlongva kérte, szedjük össze a holminkat, mivel Lady Jane fogadni kíván bennünket. Izgatottan öltöztettük Grace-t legszebb ruhácskájába, igazgattuk hajunkat, öltözékünket, s készültünk a kurta utazásra. Mr. Beade, akin nem fogott a pestisház tisztogatása, s bűzlött, akár a görény, egy darabig a hintó mellett futott, s láthatólag sajnálta, hogy távozunk. – El ne felejtsék tudatni Lady Jane-nel, hölgyeim, milyen különleges figyelemmel gondoskodtam kegyedékről! – szállt utánunk még az utolsó mondat.

Harmadik fejezet A Highclear kastély „Könyvárusomnál tudakozódtam egy könyv iránt, amelyet mintegy húsz esztendeje írtak, s amely megjövendölte, hogy a mostani után következő 1666-odik esztendő a Fenevad Jegyében telik majd.” Nem is lehetett volna nagyobb a különbség a Highclear kastély és a pestisház között. Napvilágnál pillantottuk meg a kastélyt, a márványoszlopok ragyogtak, az ablakok ezüstösen csillogtak, s bár esett az eső, az eget pedig oly sűrű felhők borították, akár a borsópuding, az elénk táruló látvány mégis elvette a lélegzetünket. A hatalmas, tekintélyes épület kissé emlékeztetett a Királyi Tőzsdére; annyira pompás volt, mintha nem is emberi lakhelynek épült volna. Mr. Carter a hintóval megkerülte a kastélyt, elmaradt mellettünk a kápolna, a serfőzde, a mosóház, a számos istálló és kocsiszín. Annyi épület sorjázott, hogy felértek egy kisebbfajta faluval, s ezt a képzetet erősítette, hogy milyen sokan jöttek-mentek: írnokok, szolgálók, lovászok – még két reverendás úriember is. A hintó kikövezett udvaron állt meg, s leszállva, egy súlyos tölgyfa ajtón léptünk be a házba, majd lépcsőn le a konyhába.

Ez a helyiség akkora volt, mint holmi kocsma, falát edényszekrények, polcok szegélyezték. Az egyik fal mentén óriási, ólommal borított főzőhely, fölötte két sor ragyogó rézedény, serpenyő, sütőforma. Több mély ón mosogatótál is volt a konyhában; a két tűzhelyen nyárson forgott-perzselődött a pecsenye, és a tűz fényes lángja vidáman tükröződött a rézedények során. Annyira meleg és barátságos volt a látvány, hogy néhány pillanatig csak álltunk és bámultunk. Akkora volt az ellentét a sötét és mocskos pestisházzal – ahol, minden igyekezetünk ellenére, patkányok surrantak a padlón éjszaka és bolhák, tetvek űzték el az álmunkat –, hogy alig bírtam levenni a szememet a látottakról. A karomban tartott Grace némán, tágra nyílt szemmel bámult, és a konyhában szorgoskodó fehér kötényes asszonyok barátságosan rá és ránk mosolyogtak. Örömteli meglepetésünkre az asszonyok egyike Martha volt, pestisházbeli barátnénk: Martha, hosszú, fehér kötényben, boglyas haját felfésülte, s szinte elrejtette egy vadonatúj, keményített fityula. – Vártalak benneteket! – jött elénk, és csókolt meg mindkettőnket. – Mrs. Black mondta a szakácsnénak, hogy ezen a héten valamelyik nap érékeztek. – És te mit csinálsz itt? – kérdeztem meglepetten. – A nővérem most ment férjhez, én pedig nem állhatom az urát – mesélte Martha. – Hallottam, hogy őladységének konyhalányra van szüksége, hát jelentkeztem, mivel tudtam, hogy ti is hamarosan idejöttök.

Megcirógatta Grace-t, a kisbaba felismerte és gügyögve üdvözölte. Én közben lenyűgözve bámészkodtam, hisz életemben először kerültem ilyen nagyszerű házba, kastélyba. A nyitott ajtón át a szeszfőző házba láttam, ahol nagy csokrokban lógtak a szárított virágok és füvek; egy másik ajtó az éléskamrába nyílt, ahol jókora erjesztőkádakban állt a tejszín meg a vaj. Vajon milyen lehet a ház többi része, tűnődtem. Ha a konyhától elakadt a lélegzetem, a többi láttán bizonyára megnémulok! – S nekünk mi lesz a teendőnk? – kérdeztem Marthát, mert Sarah-val gyakran beszélgettünk arról, vajon hogyan fogad majd minket Lady Jane, és mihez kezd velünk. – Mi lesz a dolgunk? – kérdezte Sarah is. – Nem tudom – rázta meg a fejét Martha. – Mi, szolgálók ugyan fülelünk minden szóbeszédre, de nemigen hallunk valamirevaló híreket. Az én felettesem a második szakácsné, az övé a szakácsné, mindannyiunké pedig a kulcsárné. Lady Jane-t még csak nem is láttam! Annyit tudok, hogy Lord Cartmelt a Parlamentbe szólítja a dolga, de most Oxfordban van, mert ott üléseznek. – Miért éppen Oxfordban? – tudakolta Sarah. – Mivel Londont még sújtja a pestis – fogta suttogóra a hangját Martha, amikor a rettegett szót kiejtette. – Azt hallottuk, kevesebb már a halottak száma – mondtam. – Valóban – bólintott Martha. – Azt hallani, javul a helyzet, most hogy hűvösebbre fordult az idő. Hála legyen Istennek –

tette hozzá. Grace elkapta és ráncigálta Martha fityuláját, mire én átültettem a másik csípőmre a kicsikét, hogy távolabb legyen a kísértéstől. – Vajon jó ebben a házban dolgozni? – kérdeztem. – Igen – nyugtatott meg Martha. – Mrs. Black szigorú, de igazságos. S ami a legkedvezőbb a cselédségre nézve: a szegény asszonyság szüntelenül szenved a… Nem folytathatta, mert épp akkor fura nesz hallatszott az ajtóból, és a következő pillanatban a fekete ruhás asszony bukkant fel, akivel negyven napja beszéltünk. Maga Mrs. Black volt az, nevéhez illően feketében, Lady Jane kulcsárnéja, a nőcselédek – szakácsnék, szolgálók, nevelőnők, varrónők, mosóasszonyok – felügyelője. A következő pillanatban már megtudtuk, mit akart Martha mondani Mrs. Blackről, mivel ahogy közeledett felénk, kétszer is csuklott, s a feje eközben hátrabillent, a lélegzete elakadt. Nagy nehezen visszafojtottam a felkívánkozó nevetést, mert Mrs. Black már Grace felé nyújtotta karját. – Végre! Szívesen látjuk magukat a Highclear kastélyban – szólalt meg, majd hozzátette: – és a kicsikét a legszívesebben! Sarah meg én bókoltunk – már amennyire én tudtam, Grace ugyanis immár dundi volt, és súlyos. Mrs. Black elvette tőlem, és Grace alighanem éppen készült, hogy sírva fakadjon, mivel idegen kézbe került – már nyílt is a szája, Mrs. Black azonban megint csuklott kettőt, mire Grace-ben benne rekedt a bőgés, és olyan döbbenten bámult Mrs. Blackre, hogy

megint csak nehezemre esett elfojtani a nevetést. – Most jöjjenek fel és tegyék tiszteletüket Lady Jane-nél – mondta Mrs. Black de el ne feledjék megköszönni, hogy szíveskedik fogadni magukat! Sarah meg én összenéztünk, s ahogy Mrs. Black vonult előttünk át a konyhán, odasúgtam nővéremnek: inkább fordítva, őladységének kellene megköszönnie nekünk, hogy megmentettük Grace-t. Sarah azonban megrázta a fejét, és hallgatásra intett. Mrs. Black, aki halkan, de folyamatosan csuklott, végigvezetett egy hosszú folyosón, ajtókon át, rövid lépcsősorokon fel és le, majd közölte: most lépünk a háznak abba a részébe, ahol Lady Jane és a családja lakik. Alig léptünk be a háznak ebbe a fertályába, azonnal szembetűnt a különbség. Az egyik pillanatban még keskeny, sötét, csupasz lépcsőn jártunk, a következőben egy másik világba kerültünk, ahol illatos labdacsoktól volt terhes a levegő, ahol vastag, puha szőnyegen jártunk, s a falat oly sűrűn borították az arcképek, tükrök, szőnyegek, hogy mögöttük jóformán nem is látszott a falikárpit. – Hacsak meghívást nem kapnak, a kastélynak ebbe a részébe nem léphetnek be – mondta Mrs. Black –, mivel a házat úgy tervezték, hogy a cselédség és a család élettere elkülönüljön. A cselédek részére ott vannak a lépcsők, a folyosók, a család nem is látja őket. Sarah is, én is meglepődtünk, hiszen ilyesmiről még sohasem hallottunk.

– Azért van ez, hogy amikor az uraságok reggel felmennek a főlépcsőn, ne találkozzanak szembe az éjszaka megtelt éjjeli edényekkel – magyarázta Mrs. Black. – És valóban van egy szoba, amelyik fürdésre szolgál – kérdeztem –, és ahol a forró víz egy fali csapból csorog? – Valóban – bólintott Mrs. Black –, csakhogy két szolgálónak négy-négyórányi munkájába kerül, míg a tartályt forró vízzel tölti meg, hát csupán egy ízben használták, méghozzá az úrnő legutóbbi lebetegedése alkalmával. Megálltunk egy aranyozott faragással díszített ajtó előtt, Mrs. Black kényelmesebben helyezte el Grace-t, letörölt a kicsike dundi orcájáról egy foltot, majd bíráló tekintettel mérte végig Sarah-t meg jómagamat. – Nem tudná egy kissé lenyugtatni a haját? – kérdezte tőlem. – Hisz olyan, akár a szélvihar. Megigazgattam a főkötőmet. – Hátul összekötöttem a hajamat – mondtam, és kissé elfordultam, hogy megmutassam. – De sajnos, megvan a maga akarata. – És micsoda szín… – motyogott Mrs. Black. – Nem találja kissé rikítónak? Természetesen magam is annak találtam, és nem egyszer igyekeztem tompítani a színét, de amióta megtudtam, hogy Nelly Gwynnek szakasztott ilyen színű és fajtájú a haja, már kissé szívesebben viseltem. A bírálat hallatán végigszántottam ujjaimmal a fürtjeimen, de ettől csak még rakoncátlanabbak lettek.

– Hannah haját sokan csodálják – szólalt meg Sarah, és elrejtette mosolyát. – Minden széptevőjének megakad rajta a szeme. – Itt nincsenek széptevők – jelentette ki Mrs. Black. Még egyszer végigmért bennünket, lesöpört egy falevelet Sarah szoknyájáról, majd halkan megkoppintotta az ajtót, és beterelt minket a szobába. Alig álltam meg, hogy fel ne kiáltsak az elém táruló látványtól. Fel sem tudtam mérni minden részletét, csak az óriási bársonykárpitokat láttam, meg a kristálycsüngőkkel ékes, számos gyertyával tűzdelt tükröket (időközben ugyanis besötétedett), s hogy az egész terem merő csillogó, gazdag ragyogás. Három aranykalitka függött a mennyezetről, bennük tarka tollú madarak. Mind e pompa közepette Lady Jane és még három hölgy kártyázott egy asztalka körül. Mind a négyen magas, fényes vendéghajat viseltek, ruhájuk a legfinomabb selyem és szatén: a Lady Jane-é arany selyem fölött arany csipke, egyik társnéjának ragyogó zöld selyemruhája ezüst bélésű, a másik két hölgyé rózsaszín: az egyiküké mélyebb színű, akár a málna, a másiké világos, mint a tearózsa. A gazdag, elegáns látvány olyan volt, mint egy festmény. A hölgyek letették a kártyát és ránk bámultak, mire Sarah is, én is kéretlenül olyan mély bókot vágtunk ki, mintha Anglia királynéjának a színe elé kerültünk volna. Lady Jane felállt az asztaltól, s ránk ügyet sem vetve egyenesen Grace felé indult, és átvette Mrs. Blacktől.

Csakhogy nagyon hirtelen kapta ki a kezéből, mert Grace azon nyomban sírva fakadt. – Csitt, te kis huncut! – szólt Lady Jane, és hasztalan próbálta lecsitítani Grace-t, mire felemelte, és meglóbálta a levegőben. – Ezt nem szereti! – fakadtam ki, és elvettem volna tőle a kicsikét, ha meg nem fékez nővérem és Mrs. Black pillantása. – Akkor kérem, Mrs. Black, vegye át! – szólt Lady Jane, és láthatólag tovább nem érdekelte a kicsi. – Gondolom, már előkészíttette a gyermekszobát. Azzal őladysége Mrs. Black karjába pottyantotta Grace-t, visszaült a kártyaasztalhoz, és bennünket egy fejmozdulattal elbocsátott (mintha bolhák lettünk volna az ágytakarón, mondtam később Sarah-nak). Mrs. Black azonban még ott időzött, és jelentőségteljesen biccentett nekünk. – Ó! Köszönjük méltóságod nagy kegyét, hogy házában fogad bennünket – mondta Sarah. Őméltósága biccentett, s amikor rám pillantott, megkérdeztem: – Mi lesz most a teendőnk? Mrs. Black újabb csuklásának és szigorú pillantásának hatására hozzáfűztem: – Milady, kérem. – Természetesen itt maradnak, míg a pestis el nem hagyja Londont – szólt Lady Jane, felvette a kártyát, és figyelmesen tanulmányozta. – Azután Carter majd visszaviszi magukat a hintón. – De honnan fogjuk megtudni, hogy már biztonságosan visszatérhetünk?

– Hetente kapunk híreket – mondta Lady Jane, és intett, mintha el akarna hessegetni. – Újságok, levelek érkeznek Londonból – tudni fogjuk, mikor biztonságos. – Azzal a figyelme végérvényesen a kezében tartott kártyára terelődött, s mivel Mrs. Black is már az ajtóban volt, és szigorúan nézett rám, én is kifelé indultam. – A magukfajta nem zavarhatja Lady Jane-t – dorgált és csuklott Mrs. Black, mihelyt kint voltunk a szobából. – Sokkal fontosabb dolgokkal kell foglalkoznia. – Azt láttuk – suttogtam, de Mrs. Black nem hallotta, mert Grace még mindig sírt. Mrs. Black, karján a bőgő kicsikével, számos folyosón vezetett végig bennünket, a gyerekszobákig, ahol, mint mondta, Lady Jane gyermekei és a cselédeik élnek, és ahol a gyermekek tanulnak. Elmagyarázta, hogy Grace-nek saját szobája lesz, és egy gyermeklány gondoskodik majd róla, s már be is léptünk egy kicsiny, meszelt falú szobába, ahol egy tizennégy éves forma leányka fújta a kandallóban a szenet, hogy lángra lobbantsa. Nyilván ez lesz Grace gyermekszobája, mert egy keskeny ágyon kívül egy jókora fabölcső állt benne, egy asztal meg egy szék, valamint egy fa hintaló, amelyiket ütött-kopott állapotából, jócskán megfogyatkozott sörényéből ítélve sokat használtak már Lady Jane gyermekei. Jöttünkre a lányka felugrott és sorra bókolt mindhármunk előtt. Nem szoktam hozzá, hogy bókoljanak előttem, s mivel nem tudtam, hogyan válaszoljak, viszonoztam a bókot, noha Sarah megrovó pillantást vetett rám.

– Ez itt Anna, ezután ő törődik Grace-szel – magyarázta Mrs. Black. – Gondos leány. Az édesanyja gyermekágyban meghalt, és Anna egyedül nevelte fel a három húgát. Anna szégyellősen mosolygott rám, és Grace-ért nyújtotta karját. A kicsike elhallgatott, amikor a szobába léptünk, de most újra rákezdte. Annát ez láthatólag nem zavarta, karjába vette Grace-t, a másik kezével pedig valamit dugott a kicsike szájába. Grace menten mohón szopogatni kezdett. – Muszlinba kötözött mazsola – magyarázta Anna. – Mindig beválik. – Ejnye! A babáját a pestisházban felejtettük! – mondtam, mert hirtelen eszembe jutott Grace fabábuja. Mrs. Black arca elkomorult. – Nem kell neki semmi mocskos holmi arról a helyről. Ezentúl sok remek játéka lesz, és majd szépen eljátszódik az unokatestvéreivel. Mire pedig meg tudja ülni Dobbint… – biccentett a hintaló felé –, megtanulja, hogyan kell igazi paripa hátán lovagolni. Grace ajka ütemesen mozgott, ahogy a muszlin cuclit szívta, de a szeme lecsukódott, mire elköszöntünk. Oly bájos, csinos látványt nyújtott, hogy lehajoltam és megcsókoltam, s elfogott a szomorúság, hiszen mintha anyja volnék, úgy gondoskodtam róla hat héten át, és ő volt az utolsó kapocs, amely Abbyhez fűzött. Éreztem, hogy könny tolul a szemembe, felzokogtam, mire Sarah is elsírta magát, úgyhogy Mrs. Black szinte gyengéden vezetett ki bennünket a gyermekszobából, és azt mondta, amikor csak tetszik, meglátogathatjuk Grace-t.

Ezután elvezetett a szobánkba, amely egészen egyszerű volt, vaságy állt benne, meg néhány polc. Mrs. Black tudatta, nem hagyhatjuk el a ház hátsó fertályát, de azon belül kedvünk szerint jöhetünk-mehetünk. Jelenlétünk csak egyeden alkalommal kötelező: a kápolnában, az Úr napján. Amikor Mrs. Black távozott, Sarah meg én annyira megkönnyebbültünk, amiért véget ért megpróbáltatásunk a pestisházban, hogy letelepedtünk az ágyunkra, és jóformán végigsírtuk a délutánt. Sírtunk a Londonban mögöttünk maradt szörnyűségek miatt, sirattuk halott barátainkat, és sírtunk megkönnyebbülésünkben, hogy épségben elhozhattuk Gracet. Én meg a magam részéről sírtam Tom miatt is, hiszen az a szörnyű félelem szorongatott, hogy talán soha többé nem látom viszont. Lassan telt az idő a Highclear kastélyban, nem volt rendszeres munkánk, s Lady Jane láthatólag megfeledkezett rólunk. Míg vártuk, mikor jön híre, hogy a pestis elhagyta Londont, a hetekből hónapok lettek, az idő hidegre, fagyosra fordult. Szobánkban kandalló állt, hetenként megkaptuk hozzá a szenet, s időnk java részében olvasással palléroztuk elménket (bár a kastély nagy könyvtárában szörnyen unalmas könyvek sorakoztak), hímezgettük a ruhánkat, vagy a szeszfőzde receptjeit próbálgattuk. Martha nagy mestere volt ezeknek, megmutatta, hogyan készül a potpourri, az illatosított mosdóvíz, az illatos labdacs. Arra is megtanított, hogy rozmaringból és ebrutából készített növényi párlattal

megzabolázhatom a hajamat (ámbár a lángvörös színe ettől sem halványodott). Grace-szel is eljátszadoztunk, meg a ház körüli kutyákkal-macskákkal, hiszen az utóbbiaknak Londonban hónapok óta színét sem láttuk, elpusztították valamennyit, nehogy terjesszék a járványt. Híre jött, hogy a pestis Londonból a dorsetshire-i Sherborn-ba vonult, most ott dühöng, valamint Southamptonban és Wight szigetén. Londonban, hála legyen az égnek, már alábbhagyott. A londoni Hírlap hetente érkezett a kastélyba, s néhány nap múltán az alagsorba is utat talált – abból értesültünk, hogy decemberben oly farkasordító hideg volt Londonban, hogy a befagyott Temze jegén vásárt tartottak, s hála a szokatlanul zord időnek, immár kevesebb áldozatot szed a pestis. A Hírlap mindamellett arról is tudósított, hogy a király, az udvar, s azok legtöbbje, akik elmenekültek, még nem bízik abban, hogy biztonságos lenne visszatérni a fővárosba. A ház cselédei eltűrték jelenlétünket, bár úgy éreztem, neheztelnek, amiért Sarah-nak meg nekem valójában nincs megszabott munkánk. Őket szüntelenül hajtotta a kötelesség, s elnézve őket – kivált a szolgálókat – amint kora reggeltől sürgölődnek, amíg feletteseiknek úgy nem tetszik, hogy végre nyugodni hagyják őket, eltökéltem, hogy sohasem fogok cselédnek szegődni. Olykor mi is segítettünk, édességet, cukorkát készítettünk Lady Jane zenei estélyeire, meg amikor bállal köszöntötték Oxfordból való hazatérése alkalmából őlordságát. Nagy

pompa közepette érkezett éppen karácsony előtt, személyi szolgáival: volt köztük lakáj, inas, lovász, fullajtár, a ruhatár őre, meg egy cipőtisztító inas, megnövelvén az alagsor lakóinak számát. A cipőtisztító inas, restellem bevallani (mivel hitvány kis csirkefogó volt), megkedvelt, s el nem maradt mellőlem a kertben, amikor – e növénynek számos jó tulajdonsága lévén – margitvirágot kerestem, vagy cukorka készítésére alkalmas növényt; be nem állt a szája és feltartóztatott abban, amit éppen műveltem volna. Mivel azonban a házban sokat hallgatózott, és valóságos pletykafészek volt, sok mindenről értesültünk tőle. Elmondta, hogy Oxfordot elkerülte a pestis, és hogy az uraságok nem vesztegetnek sok gondot a londoni szenvedőkre. – Másról sem folyik Oxfordban a szó, mint Lady Casdemaine közelgő lebetegedéséről – mesélte Bill gyerek egy délelőtt, amikor éppen télen virágzó növényeket kerestem a konyhakertben. – Azt beszélik, hogy őladysége nem a király gyermekét hordja. – Lady Castlemaine is Oxfordban van az udvarral? – csodálkoztam, mert tudtuk ugyan, hogy kik a király szeretői, s órák hosszat vitattuk különféle előnyeiket, meg azt, hogy melyikük a legszebb, ám arról nem volt tudomásom, hogy őfelsége bármelyiküket is magával vitte volna. Bill bólintott. – A király megtette Lady Casdemaine-t a királyné hálószobája őrének, így aztán mindenhová velük tart.

– Ott van hát a királyné is? – Ott van – de ügyet se vet rá senki. Lady Casdemaine kezében van a hatalom. – És szép-e vajon őladysége? – Én csak távolról láttam, de azt beszélik, szép a szeme, s a nagy boglya haja mind a sajátja; ha megjelenik valahol, minden szem őrá szegeződik. – Bill odalépett szorosan mellém. – De mondhatom, felvehetnéd vele a versenyt, szépségem – s azzal mocskos kezét a karomra tette, ám a körme oly fekete volt a csizmatisztítástól meg a sártól, hogy felsikoltottam, és elhúzódtam. – Mesélj még Oxfordról – mondtam sietősen, és szorosabbra vontam magamon a kendőt, mivel igen fújt a szél. – Csakugyan nem törődnek azokkal, akiket Londonban hagytak? – Állítólag törődnek velük – mondta a fiú –, de szerintem ez nem igaz, hisz szüntelenül báloznak meg maszkajátékokkal, szórakozással ütik el az időt. Azért, mondják, hogy ne gondoljanak folyton a szörnyű járványra. – És arról esik-e szó, hogy mikor költöznek vissza? – kezdtem, de mivel csuklást hallottunk, tudtuk, hogy Mrs. Black közeledik, mire Bill visszairamodott a házba, mert tartott Mrs. Black éles nyelvétől, meg attól, hogy a kulcsárné könyörtelenül beárulja a felettesének, mint naplopót. Újra lehajoltam, a kövek repedéseiben nőtt rozmaringot keresgéltem. – Éppen magát vagy a nővérét keresem – szólt Mrs. Black,

amikor odaért hozzám –, és Martha mondta, hogy itt találhatom. – Gyógyfüveket gyűjtögetek – mondtam. – Épp erről szeretnék beszélni magával. A… gyógynövényekről meg gyógyfüvekről. – Igen szerény a tudományom – szóltam sietősen, mert tudtam, nem bölcs dolog, ha nő létére valaki az ilyesmi tudorának vallja magát. Egy chertsey-i szomszédasszonyunkat megmarta egy veszett kutya, az asszony a helybéli javasasszonyhoz fordult, kapott tőle útifüvet, de mégis meghalt, a javasasszonyt meg perbe fogták, mint boszorkányt. Mrs. Black kettőt csuklott. – Alighanem észrevette ezt… ezt az én nyavalyámat. Komolyan bólintottam. – Kezeltettem volna, de félek orvoshoz menni, hátha azt mondja, hogy más bajom van. Valami súlyosabb. Van-e olyasmi, amit beszedhetnék? Tudna-e valami szíverősítőt készíteni nekem? – Nem tudom bizonyosan – mondtam. Sarah meg én leírtunk különféle recepteket, meg néhány gyógymódot, amelyeket da Silva doktortól, a patikáriustól kaptunk, de nem voltam bizonyos abban, hogy akad-e köztük olyan, ami a csuklásnak lenne ellenszere. – Talán megkérdezhetné a nővérét, azután tudathatná velem – mondta Mrs. Black. Még aznap délelőtt tanácskoztam Sarah-val, s arra a meggyőződésre jutottunk, hogy Mrs. Black nyavalyájának

oka: túlzott előszeretete az erősen fűszeres ételek iránt. Végigböngésztük feljegyzéseinket, s több gyógyfűre leltünk, amelyek, úgymond, javára válnak az emésztésének – csakhogy ezek sajnos nyáron virágzanak. Szerencsére azonban megőriztünk néhány szál hölgymált, amelynek több áldásos hatása ismeretes, a száraz virágot porrá törtük, majd szíverősítőbe áztattuk. Mrs. Black alig két napig iszogatta ezt a keveréket étkezések után, amikor, meglepetésünkre, elmaradt a csuklás. Annyira hálás volt nekünk, hogy újabb kanna szén jelent meg a szobánkban, megkaptuk továbbá Lady Jane öt pár levetett finom fehér glaszékesztyűjét. A cselédek azonban már nem voltak ennyire hálásak – hiszen a kulcsárné jövetelét ezentúl nem jelezte semmi. Az 1666-os esztendő előestéjét bállal ünnepelték a Highclear kastélyban: a jövendölések a három hatos szám miatt igen fontosnak jósolták az évet. Erről Lily Almanachjából értesültünk – a szakácsné szerezte be, habár az írottakból édeskeveset értett. Amikor a konyha elcsendesedett, vagy Mrs. Blacket máshová szólította a dolga, a szakácsné megkért, olvasnék fel a lapból, hogy megtudjuk, mi történik majd a jövő esztendőben, továbbá hogy elmondjam neki meg a többi cselédnek, mit jósol kinek-kinek a csillagjegye. Ezzel foglalatoskodtunk a bál éjszakáján a konyhában, a hosszú asztalnál, míg fejünk fölött zajlott a mulatság. Nagy lakomát csaptak az este az ebédlőteremben (Mrs. Black pedig visszavonult a szobájába), s mi szabadon mulathattuk

magunkat. Még néhány palack bort is kaptunk e célra, továbbá számos sült kappan, liba és galamb maradékát, amit az uraságok meghagytak, annyira elteltek az előző dús fogásokkal. Nem egészen értettem, amit az almanachból felolvastam, s nem hittem volna, hogy a többi cseléd jobban érti, annyi azonban nyilvánvaló volt, hogy a legfontosabb jóslat: hatalmas változás történik az 1666-os esztendőben. „Mivel a jelenések Könyvében írva vagyon, hogy 666 a Fenevad Száma”, olvastam. – Mit jelenthet ez? – kérdezte Martha, mi pedig megráztuk a fejünket. – "A fenevad tüzet idéz az égből, s leromboltatja a hatalmasok házát’’ – folytattam, mire mindenki nagy szemeket meresztett, mintha szörnyű félelem szorongatná. A komoly hangon felolvasott hír hatását némiképpen csökkentette, amikor megjelent Bill néhány fagyöngy-gallyal, engem elrángatott az asztaltól, és megpróbált megcsókolni. Én sikoltozva futottam át a konyhán, ő a nyomomban, mire bezárkóztam a tejes kamrába, s csak akkor jöttem elő, amikor megígérte, hogy eláll szándékától. Később mindannyian ittunk az elkövetkező esztendőre, Sarah-val megöleltük egymást, s kijelentettük, hálás a szívünk, és megkönnyebbültünk, hogy elmúlt az óesztendő. – Akármi következzék az újévben, nem lehet olyan rossz, mint az elmúlt év – mondta Sarah. Én pedig rábólintottam: – Ez már igaz.

Negyedik fejezet Chertsey „S most, hogy a Pestis szinte tökéletesen alábbhagyott, családom immár két vagy három hete Londonban lévén, magam is a lehető legnagyobb sietséggel oda igyekszem.” – Közeledünk már? – kérdeztem Sarah-t. – Most már egészen közel járhatunk! Sarah kinézett a hintó ablakán, s fel az égre, hogy a nap állásából következtethessen. – Mr. Carter azt mondta, napszállatra ott leszünk – mondta. – És az még messze van. Hosszan, hangosan sóhajtottam. Soha még ennyire fárasztó utazást! Az út Londonból Dorchesterbe semmiségnek tetszett ehhez mérten, hiszen akkor velünk volt Grace, és sok munkánkba telt etetni, nyugtatgatni. – Hamarosan odaérünk, Hannah – mosolyodott el Sarah, a messzeséget kémlelve. – S gondold csak el, menynyire izgatottak lesznek a fiúk, amikor megpillantanak bennünket! – Apa meg majd morog egy kicsit, bólogat, de rajta is látszik, mennyire örül! – Anya pedig, mihelyt túl lesz az első megdöbbenésen, sírva fakad boldogságában, hogy hazaértünk!

Elégedetten bólintottam. Így lesz bizony. S ráadásul anya elszalajtja az egyik fiút, fogjon el egy csirkét, amit aztán ő megsüt vacsorára, utána pedig a saját teheneink tejével készült zabkása következik. S amikor jóllaktunk, mindannyian letelepszünk, gyertyát gyújtunk, s elmeséljük, mi minden történt: anya és Anne a bolt felől tudakozódnak, hogy milyen édesség volt a legkedveltebb, hogy milyen divatos holmit hordtak előkelő vevőink, a fiúkat meg alighanem az érdekli, hány holttestet láttunk, amikor tetőfokára hágott a pestis, s hogy láttunk-e valakin búbokat. Később pedig abban a hálókamrában hajtom álomra a fejemet, ahol megszülettem, ahol a falon kiütköző nedvesség foltja tölgyfát formáz, vén kandúrunk, Marci az ágyamon alszik, és éjjel felriaszt, amikor a szobában molylepkéket hajkurász. Addig maradtunk a kastélyban, amíg a londoni halottak jegyzékén a pestisnek már alig szerepelt áldozata, s biztonságosnak tetszett az utazás. Február végén hírét vettük, hogy a király és udvara visszatért a Whitehallba, nekünk azonban némi időnkbe telt, míg utazásunk elrendeződhetett, Lady Jane ugyanis akkorra már eltávozott Angliából, franciaországi rokonaihoz. Mrs. Black azonban (aki azt sem tudta, hogyan kedvezzen nekünk, amióta kikúráltuk a csuklásból) írt úrnőjének, és kérte, hadd vigyen el bennünket Carter a hintón Chertsey-ig. Az engedélyt megkapta, és Sarah meg én elterveztük: egy-két hetet családunkkal töltünk, csak azután indulunk valamilyen úton-módon Londonba. Elköszöntünk a kastély népétől, de igazában csak Grace-t és

kedves Martha barátnénkat sajnáltuk otthagyni. Kinyújtóztattam a hintóban görcsöt kapott lábamat, és felemeltem szoknyám szegélyét, hogy megdörzsölhessem a térdemet. – A lelket is kirázza belőlem ez a hintó – panaszkodtam. – Fogadni mernék, hogy tele vagyok kék-zöld foltokkal! Miután megdörzsölgettem fájó tagjaimat, helyére húztam a szoknyámat, és gondosan eligazgattam a hajtásait, mert nagyon kedveltem drága anyagát, élénk kék színét. A kastélyban töltött idő során Sarah meg én idővel több új öltözékre tettünk szert. Lady Jane sok levetett holmijával megajándékozott, ráadásul egy vég mélykék félgyapjú kelme érkezett külhonból, Lady Jane-nek azonban nem tetszett a színe, hát odaadta Mrs. Blacknek. Az ő, valamint a házban munkálkodó varróasszony segítségével Sarah meg én szoknyát, és hozzá illő kabátkát készítettünk az anyagból, később pedig takarosan kihímeztük. Keresztúthoz érkeztünk; kikukkantottam a hintó ablakán. Több kalodát pillantottam meg, és kettős bitófát, amelyről két felkötött útonálló holtteste himbálózott a szélben. A látvány Gentleman Jacket, a szülővárosunk környékén meg a Londonba vezető úton garázdálkodó úri útonállót idézte eszembe, a legfinomabb selyembe-bársonyba öltözött elegáns férfiút, aki csókot lopott a dámáktól, miközben megfosztotta őket gyémántgyűrűjüktől. Mit gondol, kérdeztem Sarah-t, még mindig űzi-e Gendeman Jack a mesterségét. – Nem hiszem – válaszolta. – Úgy emlékszem, Mr.

Newbery, a szomszédunk mesélte, hogy látta, amint Gendeman Jacket felakasztották Tyburnben, és a fejét karóra tűzték a London hídon. Éppen ezt a hírt forgattam elmémben, amikor kintről kiáltás hallatszott, Mr. Carter pedig elüvöltötte magát, nagyot szitkozódott, egyik lovunk felnyerített és meghőkölt, mire a hintó keresztbe fordult az úton. Felsikoltottam; azonnal tudtam, mi történt. – Útonállók! Kirabolnak bennünket! – kiáltottam Sarah-nak. Ékszerem nem volt; kis táskámat az ülés alá löktem, hogy ne legyen szem előtt. Ruháinkat, köpenyeinket a hintó tetejére szíjazott láda rejtette, az esik bizonyára elsőnek a rablók martalékául, de legalább nem pillanthatják meg a táskámat, amelybe különleges kincseimet csomagoltam: hajkeféket, rózsaszínű glaszékesztyűket, egy ezüstszelencét és két csinos legyezőt. Sarah is eldugta a táskáját, és egyetlen ékszerét (a nagyanyánktól kapott arany nyakláncot) a ruhája alá rejtette. Újabb kiáltás harsant, de nem mertünk kihajolni az ablakon, mert Gendeman Jack kivételével az útonállók többnyire erőszakos, züllött fickók, akik előbb sütik el a pisztolyukat, csak aztán látnak rabláshoz, és habozás nélkül lerántják egy hölgyről a ruháját, s ott hagyják egy szál ingben. Mi több, olyanról is hallottunk, aki egy dámának még az alsószoknyáját is elrabolta, és ott hagyta szegényt pucéran az úton. Hintónk megbillent és megállt, mi meg Sarah-val egymásba

kapaszkodtunk. Hallottuk, amint Mr. Carter kiabál valakivel, kiáltásait jócskán megtűzdelve szitokkal-átokkal. – Nyugalom, ember! – hallatszott egy kurjantás válaszul. – Nem vagyok útonálló. Éppenséggel engem fosztottak ki. – Táguljon az utamból! – Mr. Carter megint káromkodásban tört ki, és a lovak közé csapott, csakhogy (mint kiderült) a hintó egyik hátsó kereke az árokba csúszott, és egy hüvelyk nem sok, annyit sem tudtunk mozdulni. – Igaz, amit mondok, higgyen a szavamnak! – hallatszott újra a férfihang. – Külhonban voltam, és Southamptonból éppen hazafelé igyekeztem, amikor rám támadtak. Elkötötték két lovamat, elrabolták minden holmimat, csak a rajtam levő ruhát hagyták meg. – Mesélje az öreganyjának! – vágott vissza Mr. Carter. – Nem mese ez, uram. Giles Copperly vagyok, a családom Parkshotban él. Sarah megragadta a karomat. – A Copperly család… – suttogta. Meglepetten bólintottam. Parkshot falva alig egy füttyentésnyire fekszik Chertseytől, és ismertük a Copperly család nevét: gazdag fűszerkereskedők, egy festett üvegablakot adományoztak templomunknak. Sarah kidugta fejét a hintó ablakán. – Mr. Carter – szólt –, a húgom meg én ismerjük a Copperly családot. – Hogy ismerik-e? – nézett ránk gyanakodva Mr. Carter. – Egészen bizonyos, hogy ez az úr… – Sarah hallgatott egy pillanatig. – Mr. Copperly, mi a neve az édesapjának?

– Thomas, nagysád – hangzott a válasz. – Úgy van. – Sarah kinyitotta a hintó ajtaját, és Giles Copperly közelebb lépett. Huszonöt esztendős lehetett, izmos, fekete szemű, fehér fogú fiatalember. – Szolgájuk, hölgyeim – hajolt meg mélyen, s úgy éreztem, üdvözlésül, ha volna, meglendítené tollas kalpagját. Mr. Carter megköszörülte a torkát. – Hát ha bizonyosak benne, nagysád… Sarah bólintott, majd Giles Copperlyhez fordult. – Én Sarah vagyok, ő pedig a húgom, Hannah. – A fiatalember bólintott felém, én pedig mosolyogva biccentettem, ahogy az előkelő dámáktól láttam. – Chertseyben lakunk, és most hazafelé igyekszünk, a családunkhoz – folytatta Sarah. – Sajnáljuk, hogy önt ilyen kellemetlenség érte, és szívesen elvisszük Parkshotba. – Hála legyen az Úrnak! – kiáltott fel Giles Copperly, s megragadta és megcsókolta Sarah kezét. Nővérem mosolyogva nézett rá, és nagy meglepetésemre (hiszen a boltba betérő uracsok gyakran mondtak szépeket, de mi az ilyesmit semmibe vettük) vérvörösre pirult. Mr. Carter Giles segítségével helyrebillentette a hintót, majd (miközben Sarah, mint észrevettem, a haját rendezgette, s ajkát harapdálta, hogy pirosabb legyen) együttesen kirángatták az árokból, vissza az útra. Giles ezek után velünk tartott egész úton. Élénk társalgásban reménykedtem – hiszen, mint megtudtuk, Giles épp akkor tért vissza a déltengeri szigetekről –, ám javarészt ketten beszélgettek Sarah-val, és

egészen Parkshotig alig folyt egyébről a szó, mint fűszerekről és cukorfajtákról. Parkshotnál elköszöntünk úti társunktól, én magam örömmel, mivel unalmas fickónak találtam. Már csak rövid út állt előttünk hazáig. Végighajtottunk Chertsey főutcáján, s mivel arrafelé ritka látvány az efféle gyönyörű, drága, négylovas hintó, megálltak és megbámultak az emberek, mi pedig, ha ismerőst pillantottunk meg, kacagva integettünk. Út közben megkönnyebbülve láttam, hogy a városban semmi jele a pestisnek: sehol egy lezárt ház, sehol a rettegett jel az ajtókon, és a temető éppoly csendes, mint máskor, földje nem duzzadozik a temérdek eltemetett halottól, mint Londonban. Kihajoltam a hintó ablakán, és mutattam Mr. Carternak, merre kanyarodjon. Az almáskert mögött álló takaros házunkon frissen rakott zsúptető aranylott, öcséim a kerítésre kapaszkodva játszottak, s szokásuk szerint lökdösték egymást a kerítés legfelső lécéről. A közeledő elegáns úti alkalmatosság láttán azonban valósággal megdermedtek, és szemük-szájuk elkerekedett ámulatukban. Épp annyi időnk maradt, hogy megcsodáljuk a fehér virágdíszben pompázó gyönyörű gyümölcsöst, meg a fényes borostyánnal és virágzó aranyvesszővel borított színt, ahol apa munkálkodik, és már meg is állt a hintó, Mr. Carter leszállt, kinyitotta az ajtót, és leeresztette számunkra a hágcsót. Összenéztünk nővéremmel; Sarah figyelmeztetően az ajkára tette az ujját. Felemeltük szoknyánk szegélyét, kényeskedve leszálltunk, s vigyáztunk, hogy elfordítsuk

arcunkat, nehogy a fiúk meglássák, kik is vagyunk – csakhogy nem vettem számításba a hajamat, márpedig azt aztán igazán nem sikerült lepleznem. Alig léptem le a hágcsóról, Adam máris elkurjantotta magát: – Megjött Hannah és Sarah! – azzal mind a három fiú ránk vetette magát nagy sivítozás, kacagás közepette. Lármájuk hallatán Anne kirohant a házból, a sarkában anya, eltökélten, hogy megszidják a fiúkat, amiért ilyen zabolátlanul viselkednek előkelő dámákkal. Láttunkra megtorpantak, de az igazi meglepetés minket ért, mert rögtön láttuk, hogy édesanyánk várandós, sőt mi több, méretéből ítélve az esemény bármelyik percben bekövetkezhet. Amennyire tőle telt, megölelt bennünket, sírva fakadt, mi hasonlóképpen, és örültünk, hogy épségben hazaértünk. – Együtt valamennyi gyermekem – örvendezett édesanya –, betakarítva, akár a termés! Egy hét múltán Sarah meg én is a gyümölcsös kerítésének kapuján ültünk, a hulló virágok közepette. Épp hazatértünk Abbyék kunyhójából, ahol el kellett mondanunk az édesanyjának, hogyan lelte halálát Abby a pestisben. Elmeséltük, mennyire bátran viselte sorsát, s hogy a kicsi Grace igazában neki köszönheti, hogy életben maradt, de láthattuk, hogy Abby édesanyja a maga leányát szerette volna épségben viszontlátni, és mit sem törődött valaki másnak a gyermekével. Sírt amiatt is, hogy nincs csendes temető, amelyet felkereshetne, ahová elhelyezhetné virágait, hiszen Abby holtteste oly sok máséval együtt a pestisgödörbe került.

– Bárcsak hozhattunk volna valami emléket Abbytől – mondtam, miközben Sarah-val a kapun üldögélve a hallottakat fontolgattuk. – Egy hajfürtöt, vagy valami kis apróságot, de legalább egy-két szó üzenetet az édesanyjának. – Ilyesmire nem volt idő – emlékeztetett Sarah. – Azon igyekeztünk, hogy minél hamarabb elszöktethessük Grace-t. De talán nekünk magunknak kellett volna kitalálnunk valami búcsúszót, hogy vigasztaljuk vele Abby édesanyját. Sóhajtva bólintottam, mert nehéz és kényelmetlen látogatás állt mögöttünk, és mennél hamarabb el akartunk búcsúzni szegény asszonytól, és hazajönni. Néhány perc múlva már félretettem ezeket a szomorú gondolatokat, és Sarah-ra pillantva megpróbáltam kitalálni, mi jár az eszében, mivel az utóbbi néhány napban ugyancsak furcsa volt a viselkedése. – Mit gondolsz, mikor térhetünk vissza Londonba? – kérdeztem. – Nagyon sietnél, igaz? Vállat vontam. – Bizonyára te is úgy gondolod, mennél hamarabb meg kell nyitnunk újra a boltot, hogy visszatérjenek a vevőink, és… – ...viszontlássuk Tomot! – fejezte be a mondatot Sarah. Hevesen dobbant meg a szívem. – Bizony – bólintottam. Hallgattunk egy sort. – Hannah, talán nem örülsz annak, amit mondok, de úgy gondolom, itthon kellene maradnunk, míg édesanyánknak el nem jön az órája – szólalt meg végre Sarah.

– Olyan sokáig?! – protestáltam, mert édesanyánknak akármennyire megvastagodott a dereka, több mint egy hónap híja volt, hogy új kistestvérünk a világra jöjjön. – Anya már nem olyan erős, mint régebben, és egy csecsemőről gondoskodni ugyancsak megerőltető. Magunk is tapasztaltuk már, hisz nem volt könnyű Grace gondját viselni! – Anne majd segít! És a faluból is jön mindennap a szolgáló! – A szolgálónak épp elegendő a fiúkról gondoskodni, Anne pedig hebehurgya kis lustaság! Nevettem, hiszen Anne esze csakugyan máson se járt, mint játékon, módin, mulatságon. S mivel az iskolát is szívesebben kerülte, mint látogatta, jóformán a nevét sem tudta kisilabizálni vagy leírni. – Édeskeveset segít majd anyának – mondta Sarah –, s mivel én vagyok a legidősebb, itthon kell maradnom. – De meddig?! – sóhajtottam. – Úgy nyolc hétig – vagy talán tizenkettőig. Majd meglátjuk. Méltatlankodva felkiáltottam. – Hiszen az már július! – számolgattam az ujjaimon. – Addigra elveszítjük valamennyi vevőnket! Másutt vásárolják majd az édességet. – Ugyan! – legyintett Sarah. – A város nyugati negyedében alig néhány bolt árul édességet – és azok között is a mienk a legkülönb! Meglátod, mindenki visszatér. – Igen, de… – sóhajtottam megint, mert aligha tudtam

volna megmagyarázni, miért szeretnék annyira visszatérni Londonba, hiszen jóformán magam sem értettem. Távozásunkkor gyűlöltem a bűzlő várost, még a nevére sem szívesen gondoltam, de most, hogy az utcákról eltűnt a pestis, az emberek visszatérnek, a színházak, a boltok bizonyára kinyitnak, s minden éppolyan vidám lesz, mint azelőtt. Meg aztán (és éppen ettől tartottam!), ha sokáig késlekedem a visszatéréssel, Tom talán másnak adja a szívét, hiszen kettőnk között nem volt semmiféle egyezség, még csak meg sem csókoltuk egymást. – Azt hiszem, Hannah, itthon kell maradnunk egy darabig – mondta szelíden Sarah. Elromlott a kedvem. Morcosan ugrottam le a kapuról, Sarah azonban még ott maradt, és a messziségbe révedt. Szeretem az otthonomat, a családomat, de az utóbbi hónapok során eltávolodtam tőlük. Közel vagyunk ugyan korban, mégis sokkal idősebbnek érzem magamat Anne-nél, ami pedig Johnt, George-ot és Adamet illeti – nos, ők gyakran szinte az őrületbe kergetnek, ahogy a sarkamban járnak, és a hangomat utánozzák, míg a végén már majdnem sikítok ingerültségemben. Anya ugyan éppoly kedves és gyengéd, mint régen, apa azonban gyakran mogorva, elfoglalják a mestersége gondjai, és láthatólag egyáltalán nem örül, hogy új kenyérpusztító kerül a házba. Hazaérkezésünk izgalma már elült, többször is elmeséltük kalandjainkat, és Chertsey immár éppolyan unalmas fészek, mint régen. Bementem a házba, letelepedtem az ablak elé, és

végigbámultam az úton. Még tizenkét hét! Hogyan fogom elviselni? Talán írhatnék Tomnak, da Silva doktor címére, akinél inaskodik, tudathatnám, hogy nem felejtettem el, és hamarosan visszatérek. Egyszer írtam is Dorchesterből, de választ nem kaptam, és nem is tudhattam, elérte-e egyáltalán a levél, hiszen anya és apa sem kapta meg a nekik írt levelünket. Felriadtam gondolataimból: az úton mozgás támadt. A közeledő lovasban nyomban felismertem Giles Copperlyt, hiszen már előző nap, meg az azelőttin is felkeresett bennünket, s minden egyes alkalommal köszöngette, hogy hazahoztuk. Három látogatás egyetlen héten belül! Láttam, amint Giles megáll a kapun üldögélő Sarah előtt, és leugrik a ló hátáról. Sarah kezet nyújtott, Giles azonban ahelyett, hogy lesegítette volna nővéremet a kapuról, ajkához vonta Sarah kezét és megcsókolta. Azután olyan hosszasan néztek egymás szemébe, a hulldogáló virágszirmok közepette, hogy zavarba jöttem, és úgy éreztem, nem illik tovább bámulnom őket. És ekkor megvilágosodott előttem: hát persze! Ezért nem akar a nővérem visszatérni Londonba… A fiúk már lefeküdtek, a gyertyák égtek, amikor Sarah megmondta édesanyának, hogy Chertseyben marad, és segít, amíg ő gyermekágyban fekszik. Látván anya örömét ennek hallatára, elfogott a bűntudat, amiért nem akarózik otthon maradnom. De meg nem álltam, hogy el ne ejtsek egy célzást Sarah-nak, mondván, észrevettem, hogy Giles Copperly harmadízben is felkeresett

bennünket – csak nem akarja megint megköszönni a fáradságunkat? Sarah bíborvörösre pirult. – Nem; csupán megkérdezte, nem akarnám-e megnézni, milyen fajta fűszereket tartanak a parkshoti raktárukban. Jövő héten odalátogatok. Anya, Anne meg én ránéztünk. Anya csak ennyit kérdezett: – Valóban? Sarah felállt, és a kandalló körül kezdett sürgölődni. – Igen. Van náluk vanília, szerecsendió, ánizs, és néhány fahéjfajta, amiről még sohasem hallottam. Mr. Copperly úgy véli, akad köztük olyasmi, amit felhasználhatnánk az édességek készítésénél. – Giles Copperly! – kiáltott fel anya. Többet nem szólt, de a hangja sok mindent elárult. – Igen szemrevaló legény! – kottyantott közbe Anne. – Ő a kedvesed? – Sarah azonban nem válaszolt. – Úgy vegyem hát, hogy ti, leányok, itt maradtok még két hónapig, és kiesztek mindenünkből? – mordult fel Apa. – Július derekán már Londonban leszünk, igaz? – néztem Sarah-ra. – Természetesen – válaszolt. – Addigra már megszokja a környezetet a kisbaba, és anya is megerősödik. – És te talán már elegendő fahéjat láttál – tréfálkoztam, és elégedetten láttam, hogy Sarah arcát elfutja a pír. A tűzbe bámultunk; más hang nem hallatszott, csak a fahasábok sercegése a kandallóban, meg ahogy apa szívott egyet-egyet a

pipáján. – Hannah! – serkent fel egyszer csak Anne. – Ha annyira sietős, hogy visszatérj Londonba, miért nem mégy egymagad? Nagyot dobbant a szívem. Ilyen bölcsességet se hallottam még a húgocskám szájából! – Nem teheted! – szólalt meg anya. – Persze, hogy nem – kontrázott Sarah. – Hogyan is bírnál édességet készíteni, vezetni a boltot és kiszolgálni a vevőket egy szál magadban? – És akkor mi lenne – szólt Anne –, ha vele tartanék? Ketten együtt mindent győznénk. – Rimánkodó pillantást vetett mindannyiunkra. – Ha Londonba mehetnék, megfognám én is a munka végét! Meg is lennél lepve, mennyit segíthetnék! Elakadt a lélegzetem az ajánlat hallatán, de mivel a többiek nem hessegették el azonmód a húgom kínálkozását, engem is elfogott az izgalom. – Mit szólsz ehhez, apa? – kérdezte anyánk. – Nem rossz gondolat – válaszolt édesapa. – Anne kitanulhatja a mesterséget, nekünk meg két szájjal kevesebbet kell etetnünk. – De vajon Anne alkalmas lenne erre a munkára? – fordult Sarah-hoz anya. – Hogyne lenne rá alkalmas! – vágtam rá én. – Elvégezhet mindent, ami azelőtt az én munkám volt: bevásárolhat, vizet hozhat a vezetékből, megőrölheti a cukrot. Ki is szolgálhat a boltban, míg én elvégzem az igényes munkát – tettem hozzá, mert sok mindent megtanultam Sarah-tól.

– És mihez kezd majd Anne, ha te is visszatérsz Londonba? – kérdezte Sarah-tól anya. – Nos… – kezdte lassan Sarah –, ha Anne beválik Londonban, én itt maradok még egy darabig, és segítek neked, édesanyám. Legalább amíg el nem választod a kicsit. – És akkor Anne hazajöhet Chertseybe, vagy kereshetünk neki más munkát Londonban – fűztem hozzá, örvendezve, mert lelki szemeim előtt már feltűnt, amint viszontlátjuk egymást Tommal: ahogy találkozunk, csókolózunk és andalgunk a virágos réten, ahogy a balladákban meg vagyon írva. – De vajon biztonságos-e már az élet Londonban? – kérdezte aggodalmasan édesanyánk. – Hogyne lenne! – kiáltottam fel, és csókot dobtam anyának. – Biztonságosabb már nem is lehetne!

Ötödik fejezet London „Május hó elsején indultunk Westminsterbe, útközben számos fejőleányt láttam, sajtárjukon virágkoszorú, s az előttük haladó nyirettyűs hegedűszavára járták a táncot.” – Mi az az ormótlan nagy épület amott? – Odanézz! Minek képzeli magát az a puccos asszonyság?! – Hannah! Látod a ruháját?! – De csuda szép az a bárka! – Azt nézd meg! Ahogy lassan haladtunk felfelé a Temze folyón, Anne alaposan próbára tette türelmemet, balra hajolt ki a dereglye oldalán, majd jobbra, mutogatott, lelkendezett, hüledezett, s minduntalan felhívta valamire a figyelmemet. Május elseje volt, s mintha egész London kitódult volna a folyóra. Anya megkért, hogy május elsejéig maradjuk Chertseyben, s az előző este Sarah, Anne meg én kimentünk vele a gyümölcsösbe, mint az évnek ezen a napján minden esztendőben, és vászonkendőket terítettünk a fák alá. Hajnalban keltünk, kifutottunk a gyümölcsösbe (csak mi, lányok, anya persze nem futott), és a nedves kendőket az

arcunkra-karunkra borítottuk, hiszen köztudomású, hogy a szépség biztos záloga, ha az ember lánya május elsejének hajnalán gyűjtött harmattal mossa meg az arcát. Felfrissültén tértünk haza, kenyeret és tejet reggeliztünk, majd az egész család kiment a falusi közlegelőre, ahol a májusfa körül árulták a vásárosok az ón- meg porcelánedényt, gyümölcsöt, játékot; mutatványosok, szemfényvesztők, foghúzók körül sereglett a nép, és fejőlányok járták a táncot. Anne és a fiúk pompásan szórakoztak, de én bizony lefitymáltam az itteni látnivalókat a London kínálta szórakozások után – persze erről családomnak egy szót se szóltam. Könnyű szívvel búcsúztam Chertseytől, amikor a vásárban töltött délelőtt végeztével Anne meg én családunk kíséretében lementünk a révhez, és felszálltunk a Londonba tartó hajóra, amely majd négy óra alatt eljuttat utunk céljához. Anya és Sarah könnyezett, míg hajóra szálltunk, de Anne meg én nem, hiszen alig tudtuk elfojtani izgatottságunkat a ránk váró kaland előtt. Elhaladtunk Hampton Court előtt (ahol, úgy mondják, a király két szeretőt is tart, arra az esetre, ha ott éjszakázna), s elmaradt mögöttünk a richmondi nagy palota, ahol a jó Bess királynő meghalt. Minden egyes mérföldnél szaporodott a vízi alkalmatosságok száma a folyón, míg a város közelébe érve kis csónakok miriádja lepte el a vizet: kétpárevezősök, könnyű egyevezősök, ladikok, feldíszített hajócskák, és a különféle londoni céhek pompázó bárkái.

Két órája lehettünk úton, amikor Anne (aki két, apánk készítette fedeles kosarat hozott magával) azt mondta, be kell vallania valamit. Én, jó hangulatomban, megígértem, hogy megbocsátok, hiszen szép volt a nap, és olyan nagy bűnt csak nem követhetett el a húgom! Anne ekkor előhúzta a kisebbik kosarat, amellyel, mint észrevettem, egy ideje babrált már, nyitogatta, csukogatta a fedelét. – Magammal hoztam egy jó barátot – mondta, és rimánkodó tekintetet vetett rám –, mert nem tudtam megválni tőle. – Azzal felnyitotta a kosár fedelét, kivett belőle egy fehér kiscicát, és az ölembe tette. – Ugye, milyen aranyos? Nézd, milyen helyes a kis rózsaszín füle! Nem bírtam volna otthon hagyni! A kiscica azonnal felmászott a vállamra, és kis híja volt, hogy a folyóba nem vetette magát. Felemeltem, visszatettem a kosárba, és felsóhajtottam. Úgy éreztem, helyénvaló, ha sóhajtok, hiszen én vagyok az idősebb, a felelős, de mi tagadás, éppúgy szeretem a cicákat, mint a húgom. Meg aztán tudtam, Londonban még kevés az állat, és a cica – idővel meg valamennyi ivadéka – szívesen látott vendég lesz a városban. – Ugye nem haragszol nagyon? – kérdezte Anne. – A tanyán az egyik macska ötöt kölykezett, és nem tudtam mindet otthagyni. Igazában majdnem kettőt hoztam el… – Te fogsz gondoskodni róla – figyelmeztettem. – Te kerítesz neki ételmaradékot, te tisztogatsz majd utána! – Persze, persze, boldogan! – bizonykodott hevesen Anne.

– Most pedig tedd vissza a kosárba, és ki ne engedd, míg a boltba nem érünk. Némelyik nagyobb vízi alkalmatosságon zenészek is utaztak, vagy egy nyirettyűs, vagy énekes, s ezek elszórakoztatták az utasokat, akik elegáns öltözékükben a fedélzeten ettek-ittak, pihentek. Amikor Chelsea mellett haladtunk el, megelőztünk egy dereglyét, amelynek közönsége, négy meglehetősen ittas gavallér, láttunkra nógatni kezdte a hajósokat, érnének utol bennünket. Így vagy két mérföldön át „kellemdús delnőnek”, „bájos angyalkának” titulálva minket, elhalmoztak a víztükör fölött nyakatekert bókokkal, s nemcsak múlhatatlan szerelmükről biztosítottak, de mindenféle ékszert, cicomát ígérgettek, ha csatlakozunk hozzájuk. Természetesen még csak egy pillantásra sem méltattuk őket, de egymás közt jókat kuncogtunk Anne-nel, és bizony sajnáltuk, amikor hajósuk, aki láthatólag éppoly mélyen nézett a pohár fenekére, mint utasai, a királyi palota táján elveszítette nyomunkat a vízi járművek tömkelegében. És itt, a Whitehallnál részesültünk a legizgalmasabb élményben. Nem más, mint a királyi bárka hajózott el mellettünk, fedélzetén magával a királlyal! Őfelsége a hajóorrban ült cifrán faragott székben, s szakasztott olyan volt, mint a hírlapokban, kocsmacégéreken látható képe: szemrevaló, erőteljes, élettől duzzadó férfiú. Olajbarna bőre volt, vékony, fekete bajusza, hosszú fekete haja csigákban omlott a vállára, pompás öltözéke csupa szatén és csipke,

vállára vetve szőrmével szegélyezett bársonyköpenyt viselt. Mosolyogva intett a körülötte hajózóknak, megjelenésének elbűvölő kelletne magára vonzott minden tekintetet. Lába körül alighanem több spániel játszott, hallottuk a vakkantásaikat, s amikor egy irhákkal megrakott bárka haladt el, két kutya a hajófar peremére ugrott, s ott kapaszkodott, és szimatolta a levegőt – olyanok voltak, mint két parányi orrszobor. Őfelsége bárkája dús, pompásan faragott, aranyozott díszekkel volt ékes, a ponyvasátor ormán száz színben pompázó lobogók lengtek. Kifinomult látványt nyújtott a kárpitozott mennyezet alatt mozdulatlanul ülő Katalin királyné (úgy hírlett, gyermeket vár), s láttára szemünk végigvizslatta a bárka tatját, reménykedve, hogy megpillanthatjuk Barbara Castlemaine-t vagy a Királyi Hálószoba Őrei közül néhány más hölgyet, de igyekezetünket nem koronázta siker. A királyi bárka fedélzetén négy zenész muzsikált, körös-körül a vízen pedig üdvrivalgásban tört ki a nép: – Éljen soká a király! – és: – Isten óvja őfelségét! – Mi is csatlakoztunk, és mindenki másnál harsányabban kiáltoztunk: – Éljen Károly király! –, mivel majd’ eszünket vette az izgalom, hogy közvetlen közelről láthatjuk őfelségét. Kedvezőbb alkalommal nem is hajózhattunk volna a folyón, mert annyi volt a látnivaló, hogy amikor Anne éppen nem kiáltott fel a körös-körül láthatók feletti izgalmában, szavát vette az elragadtatás. Engem is lenyűgözött, bámulatba ejtett a látvány, de igyekeztem jól értesült színben feltűnni, hiszen

tizennyolc hónappal voltam idősebb a húgomnál, és éltem már Londonban is. Elhaladtunk a város rakpartját szegélyező nagy áruraktárak, tímárságok, gyertyamártó műhelyek mellett, majd dereglyénk kikötött a Hattyúlépcsőnél, közvetlenül a London híd előtt (minek láttán húgomnak kis híján eszméletét vette a bámulat, a meglepetés). Nem volt könnyű kiszállnunk, mivel a kikötőpallót vastagon borította a síkos sár meg a hulladék. Nem volt rajtunk vastag talpú facipő, hogy kiemeljen a sárból, ünneplő ruhánkhoz bőrpapucsot húztunk, és alaposan meg voltunk rakodva batyukkal, felcsavart ágyneművel, no meg kosarakkal, és a cicával. A vén révész azonban, aki idáig fuvarozott, segítségünkre sietett, előbb a poggyászunkat kapta fel, aztán minket vetett egymás után a vállára, és vitt fel a lépcső tetejére. Végre szilárd talajt éreztem a lábam alatt – kifizettem a viteldíjat, bőségesen meg is tetéztem, s miközben a cica keservesen nyávogott a kosárban, elindultunk a Király és Korona tere meg a bolt felé. Egész testem bizsergett, boldog voltam, hogy visszatérhettem, s megborzongatott a gondolat, hogy hamarosan viszontláthatom Tomot. Anne megtorpant a Hal utca torkolatánál. – Felmehetünk a hídra? – kérdezte izgatottan. – Csak épp megnézni… – Nem mehetünk! – ráztam meg a fejemet. – Ezzel a temérdek csomaggal semmiképpen. Nézz csak oda, mennyien tolonganak a hídon! Ide-oda taszigálnának bennünket, és még meg is rabolnának!

Anne ugyancsak keserves képet vágott csalódottságában. Vigasztalásképpen elmondtam, hogy ugyan mennél hamarabb a boltba kell érnünk, már csak a szegény, raboskodó kiscica miatt is, de hamarosan visszatérünk. Olyan súlyos volt a poggyászunk, hogy kísértést éreztem: ne fogadjak-e gyaloghintót, de végül eltekintettem tőle, mert még sohasem próbálkoztam ilyesmivel, és nem tudtam, hogyan is fogjak hozzá. Meg aztán, május elseje lévén, holmi agyafúrt gyaloghintó-vontató alighanem többet számítana a szokásos árnál, márpedig megígértem Sarah-nak, ügyelek a tőle kapott pénzre, élére állítom a garast, és vigyázok, nehogy megkopasszanak. Örökkévalóságnak tetszett, mire átverekedtük magunkat a tömegen, mivel, a kiscica szüntelen nyávogása ellenére, Anne minden sarkon megtorpant, szájtátva bámulta az utcákat, boltokat, járókelőket. Be más is most London, gondoltam, mint amikor utoljára láttam! A víg tömeg, a zsúfolt boltok, a lármás kocsmák, meg a számtalan, kurjongató utcai árus láttán nehéz volt elképzelni a sivár és néma várost, amely felett a halál dögletes levegője lebegett. Úgy éreztem, az a másik, pestis sújtotta város álom volt csupán. – Sose hittem volna, hogy ennyi nép van a világon – bámult Anne, ahogy megálltunk Cheapside-nál, és végignéztünk a széles, macskaköves utcán, a lovas kocsik, hintók, ünneplőbe öltözött emberek tömegén. – És micsoda áruk! – futott egy drága selymeket, szaténgallérokat, vállkendőket fitogtató kirakathoz. – Megfogadom, addig nem nyugszom, míg sorra

nem jártam valamennyi londoni boltot! – Akkor bizony le se hajthatod a fejedet! – vágtam vissza. Közeledtünk a belvároshoz; ahogy végigmentünk az utcákon, sikátorokon, elmaradt mögöttünk a tömeg. Itt már láttam az előző év nyomait, még zárva volt több bolt, a redőnyök lehúzva, és a tavaly lezárt házak is viselték a rájuk pingált vörös kereszt nyomát, néhol az ajtókon is ott volt még a rúd. Némelyikükben egész családok haltak meg, és azóta senki sem költözött a helyükbe. Temető mellett haladtunk el. Anne megtorpant, és kíváncsian nézett be a kerítésen. – Miért olyan magas a föld az ösvény két oldalán? – tudakolta. – Vagy hatlábnyival emelkedik fölé! Elszorult a szívem. Egy pillanatra megálltam, hallgattam, mivel itt, a Szent Domonkos temetőben fogadta be a föld a járvány kezdetén négy szomszéd kisgyermeknek és az édesanyjuknak a holttestét. – Mivel oly sokan haltak meg a pestisben, nem volt elegendő hely, hogy mindenkit tisztességesen eltemessenek – magyaráztam húgomnak. – Csak egymásra halmozták a holttesteket, míg több már el sem fért, és amikor megtelt valamennyi temető, a holttesteket a pestisgödrökbe hányták. – Egymásra hányták a holttesteket…?! – hüledezett Anne. – Azt mondják, százezer embert vitt el a pestis. Anne elképedt. – Százezer! Nem is ismerem ezt a számot. – Jobb is, ha nem ismered – mondtam erre én.

Ballagtunk tovább. Már közeledtünk a bolthoz, és elfogott a nyugtalanság, vajon mit találunk. Elpusztult-e valamennyi szomszédunk? Kifosztották-e a boltot a maradék vagyonkánkból? Holmi részeges házaló nem vette-e be magát az üres boltba? Hová fordulhatok segítségért szükség esetén? – Ott a cégérünk! – mutattam Anne-nek a boltok sorára, amely felett magasan lengett, nyikorgott boltunk cégére. – Látod a cukrozott szilvát? Odaértünk. Megálltunk, felfele bámultunk. Az emeletet annak idején egy kötélverő bérelte, aki ott tárolta az anyagokat, de nem tudtam, túlélte-e a pestist vagy sem. – Ez volna az? – Anne hangja csalódottságról árulkodott, s eszembe jutott, hogy amikor egy esztendeje én értem ide, én is kiábrándultam a bolt láttán. – Milyen kicsi… – Valóban – bólintottam. – Nem fogható a hídon vagy a Cornhillen, Cheapside-on látott boltokhoz. Talán többet vártál? – Azt hittem, nagyobb. Hogy szép tarkára van festve. Hogy üvegből van a kirakata. – Nos, ha szorgalmasan dolgozunk, és valamicskét megszedjük magunkat, olyasmire is szert tehetünk. Talán még a Királyi Tőzsdén is lehet egy kis boltunk! – Letettem a batyukat, előhúztam a kulcsot (amit Sarah a biztonság kedvéért hosszú szalaggal a nyakamba akasztott), és kinyitottam a bolt ajtaját. Nyirkos sötétség fogadott, és ki kellett volna nyitnunk a redőnyt, hogy bármit láthassunk. Csakhogy a redőnyt peckek és csavarok rögzítették, és a

nedves télen mind úgy bedagadt, hogy mozdítani sem bírtam. Hosszas vesződség után feladtam, és átmentem a szomszédba, ahol Mr. Newbery annak idején a Papír és Lúdtoll cégére alatt pergament és finom írópapírt árult. Kissé aggodalmasan nyitottam be a boltba, Mr. Newberyt utoljára a pestis tetőfokán láttam, amikor körülöttünk úgy hullottak az emberek, akár a legyek. Aznap, amikor Sarah meg én elhagytuk Londont, Mr. Newbery azt mondta, bezárja a boltját, és inkább a Három Galambban fog iddogálni. Most azonban ott találtuk a boltjában: az alacsony, zömök emberke a pult fölé hajolva silabizálta a Híradó-t, túlméretezett parókája a tarkójára tolva. Láttamra ugyancsak meglepődött. – Hannah leányzó! Hogy van? Hát nem vitte el a kór? – Nem bizony! – válaszoltam, és magamban elmosolyodtam, mert emlékeztem, mennyire szívesen sző baljós témákat a beszélgetésbe Mr. Newbery. – Visszajöttem, és ki akarom nyitni a boltot. – Sarah nővére is visszajött? – Nem; Sarah… – Meghalt? Elnevettem magam. – Nem, nem; Sarah jól van. A húgom jött velem – Sarah odahaza maradt, hogy segítsen édesanyánknak, míg gyermekágyban fekszik. – Gyermekágyban… – bólogatott Mr. Newbery. – Veszedelmes dolog. A bábaasszonyok kezén több újszülött hal meg, mint ahányat sikerül megmenteniük.

– Nos, édesanyánknak ez lesz a hetedik gyermeke, és bizonyára bábaasszony nélkül hozza a világra. No de én a segítségét kérem, Mr. Newbery. A redőnyünk beragadt, férfikéz kell, hogy kiszabadítsa. – Hát nekifog megint a kereskedésnek? – Az a szándékom. Mr. Newbery sóhajtva ingatta a fejét. – A boltjuk alighanem szörnyű állapotban van – bizonyára mindent megrágtak a patkányok. Vagy a hónapokig tartó esőzés áztatta el. S manapság itt időzni Londonban… tán nem hallotta, micsoda rossz előjelekkel indult ez az esztendő? A Szent Pálban egy prédikátor a pokol tüzéről szónokol: Isten hamarosan szörnyű büntetést mér a bűnös városra… – De maga mégsem hagyott fel a kereskedéssel – vetettem közbe. – Egyelőre… – morgott az öreg, előre húzta a parókáját, és megigazgatta fürtjeit. Pultja alól elővett egy kis kalapácsot meg egy zsámolyt, aztán kijött velem. Bemutattam a húgomat, Mr. Newbery pedig alaposan ráijesztett: elmesélte, hogy egy röpirat egy látnok vízióját ismerted a véges-végig lángban álló városról. Majd felállt a zsámolyra, és a kis kalapáccsal addig ütögette a pecket, míg a redőny ki nem szabadult. Amikor a bolt nyitva áll, a redőny kettéválik, a felső része ernyőt formál, az alsó pedig nyitott pultot – erről árulhatjuk az édességet. – Ahogy gondoltam: csupa mocsok meg törmelék – ingatta a fejét elégedetten Mr. Newbery, ahogy a helyiségbe

pillantott. Visszatért a boltjába, s Anne meg én szemügyre vettük a miénket – nagy kár nem esett benne. A salétrom lepte falat majd alaposan le kell sikálnunk; a padlóra szórt füvek megfeketedtek, és kellemeden, nyirkos szagot árasztottak. A kandalló azonban ép és takaros, a tűzszerszám mind a helyén, fölötte függnek a serpenyők, és ott áll a cukros víz melegítésére szolgáló kicsiny forraló is. A szoba egyik fala mentén, a márványborítású munkaasztalon üresen, porosán tátongnak a különféle méretű fadobozok, de mihelyt megjárjuk a piacot, megtelnek cukorral, fűszerekkel, gyümölcsökkel, füvekkel – munkánk megannyi kellékével. – Jó kis bolt, és ha megfogjuk a munka végét, sikerre is visszük, Sarah kedvéért – mondtam húgomnak. – De mennyire! – Anne kivette a kosarából Kittyt (mert így neveztük el a cicát), körbejárta vele a boltot, majd betért a bolt mögötti lakószobába, s közben elmondta Kittynek, hogy ez lesz az új otthona, nem szabad elcsavarognia, maradjon mindig velünk, és legyen aranyos, játékos cica. – Figyelsz rám, Anne? – kérdeztem. – Hogyne figyelnék! Azt mondtad, keményen kell dolgoznunk. – Letette a cicát, és felém fordult. Zavar tükröződött az arcán. – De miről beszélt a szomszédunk – hogy lángban áll a város? – Sose törődj vele – legyintettem. – Mr. Newbery szívesen ijesztgeti az embert. És ha Isten szörnyű büntetést akart mérni a városra,

gondoltam, az bizonyára már megtörtént az elmúlt esztendőben. A pestis. Annál cudarabb csapás nem érhet. A londoni háziasszony, mint tudjuk, amire csak szüksége van, mindent megvehet, jóformán a házából sem kell kilépnie. Ezt a mi példánk is bizonyította: úgy hoztuk rendbe a boltunkat, hogy a szükséges holmiért nem kellett messzire mennünk. Két nap alatt kimeszeltük a falat – a boltban is, a szobánkban is –, a padlót felsúroltuk szódával, és friss füvekkel szórtuk le, valamint új vizes csöbröt és néhány zománckancsót vásároltunk. Új viaszgyertya került a tartókba, két fénylő cukorsüveg várta, hogy felhasználjuk. Az előkészületek befejeztével már nem maradt egyéb teendőnk, mint elmenni a Covent Garden piacra, virágot és gyümölcsöt vásárolni, hogy nekifoghassunk az édességek készítésének. Mielőtt elhagytam volna Chertseyt, Sarah meg én megbeszéltük, mit készítsünk legelőször, és cukrozott rózsaszirom, narancs- és citromcukorka meg gyógyfüveket tartalmazó édességek mellett döntöttünk. Ezt egyszerű elkészíteni, Anne is segíthet, és tudtam, hogy mind igen kapósak. Mihelyt raktáron lesz néhány szokásos édesség, nekikezdhetünk az időigényesebb áruk: marcipángyümölcs, kandírozott ibolya és cukrozott szilva készítésének. Mire mindent előkészítettünk, igencsak elégedett voltam magammal. Csak egyvalamit nem tettem még, és ez szüntelenül nyomta a lelkemet. Nem mentem még el da Silva doktor boltjába, hogy Tommal beszélhessek.

Tele a kezünk munkával, mondogattam magamnak, mindent rendbe kell hozni, és Anne-t sem hagyhatom magára, hiszen még nem igazodik el a dolgainkban. Ilyen mentségekkel áltattam magam, holott valójában az a gondolat késleltetett, hogy a távozásunk óta eltelt nyolc hónap alatt Tom talán elfelejtett – mert az inasok hűtlensége közismert, és miért is várna Tom egy lányra, aki talán sohasem tér vissza? Méghozzá olyan lányra, akit még csak meg sem csókolt soha. És amíg nem indulok a keresésére, azzal áltathatom magamat, hogy kettőnk között minden a régi. Harmadnap alkonyattájra azonban mindent elvégeztünk a boltban, s énemnek az a fele, amelyik látni akarta Tomot, legyőzte a félénk másikat. Hirtelen elhatározással levetettem munkaruhámat, és felöltöttem legszebb zöld tafota öltözékemet, amelyet valamikor régen viseltem, mikor Tommal Chelsea-be mentünk ibolyát szedni. A hajamat kontyba csavartam – ez a divat járta Londonban –, és néhány mélykék rozmaringszálat tűztem fürtjeimbe. A rozmaring az emlékezés virága, gondoltam, és fohászkodtam magamban: bárcsak ne felejtett volna el Tom. Mielőtt elindultam volna, körbejártam a boltot, szoknyámat lendítve, hogy kilátsszék a sötétebb zöld bélés meg a fodros alsószoknya. – Szép vagyok? – kérdeztem húgomat. – Mit gondolsz, Tom elámul, ha meglát? Anne kacagva bólintott. – Csak a mellénykédet húzd kicsit lejjebb, hogy olyasmi is látsszék, amin a férfiak szívesen legeltetik a szemüket!

– Miket tanultál a falunkbeli dévaj leányzóktól! – kiáltottam tettetett felháborodással. Anne elpirult, én pedig hozzátettem: – Köszönöm alássan, de úgy vélem, enélkül is bízhatom Tom jó véleményében. – (Bár igaz, ami igaz: bementem a szobánkba, és kissé szorosabbra fűztem a pruszlikomat, s ezzel többékevésbé ugyanazt a hatást értem el.) Da Silva doktor boltja felé közeledve egyre izgatottabb, idegesebb lettem. Nem fogok úgy viselkedni, gondoltam, mintha szerelemről is esett volna közöttünk szó, hanem mint aki most tért vissza vidékről, és meglátogatja egy régi barátját. Ahogy befordultam a sarkon, megláttam a patikárius cégérét, a fénylő ezüst földgömböt, és a szívem egyszeriben a torkomban dobogott. Az elmúlt hónapok során hányszor, de hányszor álmodtam arról, hogy visszatérek ide, megpillantom Tomot, ő pedig felnéz, meglátja, hogy ott állok, aztán kijön hozzám, és megfogja a kezemet… Csakhogy… amikor a bolthoz értem, láttam, hogy minden ablak zárva, az ajtót két keresztbe fektetett palló torlaszolja el, és – ó, szörnyűség! – fakult vörös kereszt éktelenkedik rajta. Pestis! A szívem oly hangosan vert, hogy a környék zaja ellenére is hallottam. Néhány pillanatig csak álltam, amíg csillapodott a heves szívdobogás, aztán elindultam, hogy megkerüljem a boltot. Szemügyre vettem a redőnnyel fedett ablakokat, hátha akad egy rés, amelyen beláthatok. Hiába. Visszaértem az ajtóhoz, megálltam előtte, és kezemet a fatáblára szorítottam, hátha kicsalhatnám a titkát. Lehunytam a szememet, és magam

elé képzeltem a boltot, amilyen elmúlt szeptemberben volt: a kirakat tele a pestist megelőző szerekkel, odakint várakozók hosszú sora, némelyikük a pestis jeleit viseli, másokon felfakadt bubók, és mind da Silva doktorra várnak, meg a kezelésre, hiszen sok orvos már elhagyta a várost, és a szegényebbeknek nincs kihez fordulniuk. Nem érhetett meglepetésként, hogy a doktor is, Tom is a kór áldozatául esett. Miért is gondoltam, hogy ők sértetlenséget élveznek? Hátam mögött utcai árus hangja harsant: – Hat penny a rőzsenyaláb! Ötöt hatér’! – de nem fordultam arra. – Patikáriust keres, kedveském? Kinyitottam a szemem. Egy öregasszony nézett fel rám, összegörnyedt a nyakába kötözött tálca súlya alatt, amelyen rőzsenyalábokat cipelt. Megráztam a fejem. – Nem keresek patikáriust – illetve, mégis, de csakis ezt itt. – Da Silva doktort? Szegény ember, itt maradt, hogy segítsen bennünket. Ő is elment, mind mindannyian, akik itt maradtak. Ő is, meg az inasa is. – Mind… mind a ketten megkapták a pestist? – Meg bizony – bólintott az öregasszony. – Már-már azt hittük, elmúlt felőlünk a járvány, mikor ők megbetegedtek. Karácsony táján esett. – És… és emlékszik arra, mi történt? – Mi történt volna? – vont vállat az öregasszony. – Csak a szokásos: egyik nap még itt volt, másnap leverte a lábáról a kór, a harmadikon elvitte.

– Tehát… tehát meghaltak, mind a ketten? – Meg ám. Mind a ketten. Meghaltak, s a gödörben végezték. Én magam amíg csak lehetett, ki nem tettem a lábamat a házból. Három hónapig. Kis híja, hogy éhen nem haltam. – Gyanakvó pillantást vetett rám. – De mért keres maga patikáriust? Tán csak nem a láz bántja? Szótlanul ráztam meg a fejem. – Mivel azt mondják, ha nem vigyázunk, visszatérhet a pestis. Erre sem szóltam. – Valahányszor kimegyek rozsét árulni, három pókot teszek a zsebembe. Hát maga mit csinál? De erre már nem tudtam válaszolni. Torkomat fojtogatták a könnyek, úgy éreztem, menten megfulladok. Az öregasszony egyre csak gyanakodva nézett rám, aztán fogta magát, és tovább indult. – Ötöt hatér’! Hat penny a rőzsenyaláb! – kiáltozott, miközben távolodott az utcán. Néhány percig a boltnak támaszkodtam, arcomat könny áztatta, foltot hagyott a zöld tafotán. Aztán kivettem a hajamból a rozmaringszálakat, és a földre hullattam, hiszen nincs itt senki, aki emlékezne rám.

Hatodik fejezet Nelly Gwyn „Megpillantottam a szép Nellyt: a Drury Lane-en állt, lakása ajtajában, ingben, ingvállban – igen szemrevaló teremtés.” Anne nem talált élvezetes társaságnak azokban a napokban, miután értesültem Tom haláláról, mert bánattal eltelve bizony zord munkáltatónak bizonyultam. Mivel került az álom, már pitymallatkor felkeltem, dolgoztam egész álló nap, tovább munkálkodtam éjjel gyertyafénynél, s elvártam volna, hogy húgom is hasonlóképpen tegyen. Nehezen hittem el, hogy örökre elveszítettem Tomot. Abby barátnémnál láttam, amint napról napra gyengül, hanyatlik, ahogyan egyre keményebben markába szorította a pestis. Nála elkerülhetetlennek látszott a vég. De Tom… Amikor utoljára láttam, erős volt, egészséges és merész, csókot dobott nekem, amikor hintónk elhagyta Londont. Hogyan lehetséges, hogy már nem él? Éjjel, míg Anne békésen aludt mellettem, én álmatlanul hevertem, és azon töprengtem, vajon Tomot hogyan érhette a

halál. Úgy hallottam, a pestis sokféle formát öltött: volt, akit oly gyorsan, hevesen ragadott el, hogy a szenvedő meghalt, mielőtt tudatára ébredt volna, hogy utolérte a kór; volt, akit hosszú, keserves időszakon át gyötört a fájdalom, hogy mármár azt hitte, felépülhet; avagy oly hosszadalmas és őrjítő volt hevességében, hogy az áldozat inkább falnak ment és kiloccsantotta agyvelejét, hogy végre békességre leljen. Vajon melyiket szenvedhette el Tom? És ismét átéltem a bánatot, hogy nincs sír, amelyet felkereshetnék. Amikor nagyanyánk elhunyt Chertseyben, évente többször vittünk virágot a temetőbe, születésének évfordulóján pedig kivágott képekkel, fekete szalagokkal díszítettük a sírját. Nagy vigaszt nyernék, ha látogathatnám Tom sírját, papírszíveket, virágot vihetnék, s letelepedve elmesélném, mi rejlik a szívemben. De nem mehettem sehová, nem volt füves sírhalom, amely mellett elüldögélhetnék, s habár tudakozódtam a plébániatemplomban, ott arról értesültem, hogy amikor Tomot és da Silva doktort utolérte a kór, mindkettejüket egy másik egyházközség pestisházába vitték. Ott járván azt tudtam meg, hogy mindketten meghaltak, és holttestüket pestisgödörbe vetették. Még csak azt sem tudták, hol az a gödör, csak annyit, hogy mindenképpen kívül a városfalon. Kétheti szüntelen búslakodás után komor hangulatomból felriasztott Anne bejelentése, hogy haza kíván menni Chertseybe. Épp bezártuk aznapra a boltot, s Anne-t megbíztam, törjön

cukrot a másnapi édességekhez. Észre sem vettem, hogy fáradt és boldogtalan. – Hannah – szólalt meg hirtelen. – Te már nem az a testvér vagy, aki voltál. Komor vagy, boldogtalan, és én haza akarok menni. Nem hittem a fülemnek. – Mit beszélsz?! – Tudom, hogy elveszítetted a kedvesedet, s én befogtam a számat, gondoltam, előbb-utóbb csak úrrá leszel a rosszkedveden, de te egyre boldogtalanabb vagy – mondta Anne dacosan. – Azt hittem, éljük majd világunkat Londonban, élvezzük egymás társaságát, vásárokra, színházba járunk, meg minden, de mást se teszek, mint éjjel-nappal töröm a cukrot – és még meg is szidnak, mert nem csinálom elég jól! Döbbenten bámultam húgomra, hiszen ez a szónoklat annyira nem illett Anne-hez. Bizonyára napokig gyakorolgatta magában, mielőtt előállt vele. – Ha ideadod a béremet, ami a mai napig jár, fogom Kittyt, és elindulok haza – folytatta –, mert szívesebben őrzöm Chertseyben a birkákat, mint hogy itt maradjak Londonban egy boszorkával! Elállt a lélegzetem. – Nahát. Most kimondtam, és örülök, hogy nem hallgattam el. Elnéztem a húgomat, ahogy ott áll, durcásan. Szívembe hasított a mondókája – rá kellett döbbennem, hogy sok

igazság van abban, amit mond. – Még hogy boszorka… – Nem gondoltam komolyan. – De igenis komolyan gondoltad! – Hát… egy kicsit. Hosszan hallgattunk mind a ketten. – Csakugyan annyira komisz volnék? – szólaltam meg nagy sokára. Anne bólintott. – Sose lehet veled beszélni. Mindig búslakodsz. Állsz, és figyeled, akármit csinálok, és mindig csak hibát találsz benne. – Anne szája megremegett. – Nem érzem itt jól magam! Az utóbbi szavak hallatán annyira elszégyelltem magamat, hogy odaléptem Anne-hez, és átöleltem. – Igazán sajnálom. Csak magamra gondoltam, és rémes voltam. Elviselhetetlen. – Te mondtad! – Nagyon kérlek, ne menj haza – kérleltem, és magamhoz szorítottam. – Meg sem tudnék lenni nélküled. – Hát nem is tudom… – sóhajtott Anne. – Ígérd meg, hogy kedvesebb leszel, akkor talán itt maradok. Szent volt hát a béke. Magamban megfogadtam, hogy igyekszem kevesebbet gondolni Tomra, hiszen tudtam, hogy mindenki elveszített valakit a járványban: szülőt, munkaadót, barátot, férjet, gyermeket… és ha mindannyiunk gondolatai csak a bánatunkon időznének, ugyancsak elviselhetetlenné válna a világ.

Az idő jártával Anne-nek egészen új oldalát ismertem meg: gyors és ügyes munkás lett belőle, és cseppet sem volt lusta vagy hanyag. Ahogy teltek-múltak a hetek, és városszerte megnyílt a piac, megengedtem, hogy reggelente egyedül menjen megvásárolni a munkánkhoz szükséges gyümölcsöt és virágot. Ügyes volt, keményen alkudozott az árusokkal, és – nem úgy, mint én – képes volt visszamenni, ha úgy találta, hogy valamelyik virág hibás, vagy kukacos a gyümölcs. Azt azonban nem engedtem, hogy pénzzel is bánjon, mert a két alkalommal, amikor teli erszényt vitt az alsószoknyája alatt, egy ízben mindenéből kifosztotta egy jövendőmondó, máskor pedig Kitty szórakoztatására egy madarat ábrázoló fasípot vett, ami alig egy óra múltán már használhatatlanná vált. Ezek után csak vásárló jeggyel mertem elküldeni egyik állandó árusunkhoz, akinél számlára vásárolhattunk. Gyakran emlegettük családunkat: vajon Sarah és Giles szeretik-e egymást, édesanyánk épségben átesett-e a szülésen, és vajon kisöcsénk vagy kishúgunk született-e. Az emberek attól tartottak, hogy a jó idő beálltával visszatér a járvány, ám noha a halálozások jegyzéke még mindig felsorolta a pestis néhány áldozatát, a számuk, hála legyen az égnek, nem növekedett. Tódult a nép Londonba – vagy a régi munkájukhoz, vagy az elhalálozottak helyébe –, míg végül éppolyan zsúfolt, forró és forgalmas volt a város, mint az előző esztendőben. A visszatérésünk utáni néhány napon még nemigen tértek be vevők, de nem bántuk, hiszen akkoriban nem készítettünk

sok édességet. Júniusra azonban már legtöbb régi vevőnk ráébredt, hogy kinyitottuk a boltot, és egyre többen látogattak. Örültem, hogy édességet árulunk, bár az ilyesmi csak múló és mindennapi portéka, de a vevőink úgy érezték, jobban érzik magukat tőle, és vidámabb lesz a napjuk. Egy úri dáma éppenséggel azt mondta, ha megkíván valami finomságot és telik is rá az erszényéből, bizony nem tagadja meg magától, hiszen úgyis rövid az élet. Egyik nap elmentünk megnézni a London hídon sorakozó boltokat. Egy teljes órába telt, mire átverekedtük magunkat egészen Southwarke-ig, mivel a hídon negyven bolt is volt, s ugyanannyi bódé, és ugyancsak tülekedett a nép, gyalog, lóháton, hintón vagy hordozószéken. Vettünk magunknak kétkét pár finom, illatos kesztyűt, egy új szakácsboltban pedig egy diótörő-készletet, mivel egyik legnépszerűbb portékánk a kicsi marcipángyümölcs volt – ennek az elkészítéséhez pedig két-három este is törhettük a rengeteg mandulát kalapáccsal, a diótörő pedig jócskán megkönnyíti ezt a munkát. Elhagytuk a hidat, kerülgettük a Tower környékén a rengeteg kis boltot, amikor is szörnyű ordítást hallottunk a királyi menazséria felől. Nagyot ugrottam rémületemben, Anne pedig elsikította magát. Egy fokhagymaárus tudatta velünk, hogy itt a királyi oroszlánok és tigrisek etetésének ideje, s ennek hallatán megígértem Anne-nek: hamarosan meglátogatjuk a menazsériát, hogy a magunk szemével lássuk az oroszlánokat. Akármennyire nagyok és félelmetesek, mégiscsak rokonai a mi kis Kittynknek – amiben bizony

erősen kételkedtem. Egy másik alkalommal néhány pergamencsíkot vásároltunk Mr. Newberytől (aki megtudakolta, vajon a végrendeletemet akarom-e megírni, mert ha igen, bizony bölcsen cselekszem), s felírtam boltunk valamennyi készítményét, hogy közzétegyem áruink listáját. íme, a jegyzék: Kandírozott rózsaszirom Cukrozott ibolya Cukrozott szilva Gyógyfüves cukorka Kandírozott angyélika Cukrozott cseresznye Cukrozott narancshéj Citrom- és narancscukorka Ibolyasütemény Ezeken kívül persze marcipángyümölcsöt is árultunk, de mivel az elkészítése irgalmatlanul sokáig tartott, nem volt mindig készletünk belőle. Nagyon gondosan róttam a pergamenre áruink jegyzékét, még ha sok vevőnk nemigen volt is jártas a betűvetésben; majd vettem Mr. Newberytől többféle színes tintát, és az írástudatlanok kedvéért odarajzoltam mindegyik édesség képét a neve mellé. Két példányt készítettem, az egyiket a redőnyre szegeztem, hogy mindenki lássa, amikor nyitva a bolt, a másikat pedig odabent, a bolt falára. Illatos labdacsot is készítettünk – a fortélyát még Martha

nénénktől tanultuk –, mivel a Rakpart utca egyik raktárában egy hordóban olcsó szegfűszeget pillantottam meg, és nagy merészen megvásároltam az egészet. A narancs drága holmi, de nekünk nincs szükségünk a legjobb minőségre, beérjük olyannal is, ami nem a legfrissebb, hát abból ötöt-hatot vásároltunk egyszerre, bőségesen megtűzdeltük szegfűszeggel, aztán szalaggal-csipkével díszítettük. Anne igen ügyeskedett ebben, s felkutatta a rongypiacot tarkabarka zsinór- meg csipkedarabkákért. A labdacsokat felakasztottuk a boltban, de hamarosan elkeltek, mert az előkelő vevők igen kedvelték az efféle csinos holmit. Szerettem volna, ha Sarah látja, milyen sikeresen munkálkodunk, s alig vártam, hogy visszatérjen: anyánkról is vártam a híreket – ám annyira szerettem a munkámat, hogy nem szívesen váltam volna meg boltosi állásomtól! Tudtam azt is, hogy Anne most már nem szeretne hazatérni, hát eltöprengtem, vajon tudunk-e majd hármasban dolgozni, ha Sarah visszajön. Kicsi a bolt, kicsi a szobánk, de Anne-nek szerezhetnénk pótágyat, amelyet a nagyágy alatt tarthatnánk, onnan lehetne este kihúzni, s talán valami raktárfélét eszkábálhatnánk a bolt mögött, az árnyékszék mellett. Anne meg én köztem hamarosan helyreállt a barátság, hiszen kicsi volt a korkülönbség, s gyermekkorunkban sokat játszottunk együtt. A meghittség megint a régi volt; békésen teltek napjaink, s ha nem veszítettem volna el Tomot, maradéktalanul boldog lettem volna. Noha már nem emlegettem, az emléke ott élt a szívemben. Vajon lesz-e másik

kedvesem, s ha igen, mikor, és ugyan milyen is lesz? Ha ábrándoztam is erről a titokzatos személyről, gondolataimban mindig Tom arcát öltötte fel. Talán nem is lesz új udvarlóm, gondoltam, s csókolatlan halok meg, mint elszáradt öregkisasszony. Egy délelőtt, nagy meglepetésemre, szép, aranyozott hintó állt meg a bolt előtt. Két fehér ló vontatta, a sörényükbe, farkukba piros és arany szalagot fűztek. Bársonykabátos lakáj ugrott le, hódolatteljesen kinyitotta a hintó ajtaját, és leengedte a hágcsót. Az ajtóhoz siettem, hogy üdvözöljem az előkelő vásárlót, amikor is a hintó belsejéből kacarászást hallottam (úgy látszik, férfi is ülhetett benne), majd egy fiatal hölgy lépett ki, akinek szakasztott olyan vörös volt a haja, mint az enyém. Lesöpörtem kötényemről a morzsákat, s még épp annyi időm volt, hogy előszólítsam Anne-t a hátsó szobából. – Siess! – kiáltottam izgatottam, mert sohasem felejtettem el, hogy ez a hölgy egyszer a boltunkba látogatott. – Nelly Gwyn az! A színésznél Anne lélekszakadva futott ki, s mindketten bókoltunk Nelly előtt, habár – mint Mr. Newbery mondta később – nem más ő, mint holmi lotyó, csak éppen igen csinos. Gyönyörű volt az öltözéke: a legfinomabb ezüstkelméből készült, s a ruhája fölé ezüstös szőrmével bélelt kis fekete bársony körgallért vetett. – Örömmel látom, hogy végre megnyitották a boltot! – szólt Nelly. – Mindig kedveltem az édességeiket! – Köszönöm, nagysád – bókoltam. – Csak nemrégiben

tértünk vissza vidékről. – S mindannyian egészségben túlélték a megpróbáltatást? – A hátsó szoba felé pillantott. – Hova lett a nővére? – Odahaza van, a családunknál, nagysád – válaszoltam. – De helyette itt van a húgom. Nelly felkacagott; kivillant fogainak tökéletes gyöngysora. – Nagyszerű! Mindig van raktáron egy-egy húgocska! Ez a maguk boltja valóságos oázis – jártatta körül a pillantását. – London odakint ordít, akár az oroszlán, de idebent minden hűvös és békességes. – Köszönöm, nagysád – bókoltam újra, és arra gondoltam, mindjárt meg is írom Sarah-nak ezt az érdekes eseményt. – Most pedig kérek a maguk cukrozott ibolyáiból, mert szavamra mondom, semmi úgy fel nem üdít előadás után! Azon nyomban mardosni kezdett az önvád, mivel az elmúlt héten nem találtunk a virágpiacon friss ibolyát, így hát nem készíthettünk ilyen édességet. Buzgón mentegetőztem, megígértem, hogy a következő hét közepére már lesz cukrozott ibolyánk, és rábeszéltem Nellyt, hogy addig is próbáljon meg citromos cukorkánktól felfrissülni. Bele is számoltam ebből tízet egy nagy papírzacskóba. – Fellép-e mostanában, nagysád? – kérdeztem, mert láttam Anne arcán, hogy valósággal megbénult bámulatában, és többet is szeretne tudni látogatónkról. Nelly bólintott. – Lady Tehetős szerepét osztották rám Az angol úr-ban. Én – mint nagyúri dáma! A hallatára felbolydult az egész

főnemesség! Anne is, én is elnevettük magunkat. Kitty bukkant elő a hátsó szobából, Nelly lehajolt, felemelte, megcsókolta. – Épp ilyen színű karmantyúm van! – Kitty sértődötten felnyávogott, nem szerette, ha becézik, és Nelly mindjárt le is tette. – Nicsak! Azok ott narancsok? – kiáltott fel, és a boltban felfüggesztett két labdacsra mutatott. Megmagyaráztuk, hogy az ilyen labdacsokat a ruhás szekrénybe szokták akasztani, mire Nelly elmondta, hogy nemrégiben még a természetes alakjában árulta a narancsot a színházi szünetekben (amit persze tudtam, de erről hallgattam), és most megveszi mind a két labdacsot, mert nagyon megnyerték a tetszését. – De voltak-e már maguk ketten a színházban? – kérdezte. – Még nem – válaszoltam. – Mindig is vágyódtam a színházba! – bökte ki Anne. – Hamarosan teljesül a vágyuk! – Nelly az ujja köré csavarta egy vörös fürtjét. – Amikor eljövök az ibolyáért, hozok maguknak jegyet a jövő heti előadásra. Azt sem tudtuk, hogyan hálálkodjuk. Buzgón hajbókoltunk, fel-le járt a fejünk, akár a hullámokon dobált tengeri hajók vitorlája. Ekkor már kisebbfajta tömeg verődött össze a boltunk előtt, mert Nelly igen népszerű volt, hiszen alacsony sorból emelkedett fel, lett belőle színész- és táncosnő. Mi több, az a szóbeszéd járta a kávéházakban (ahogy Mr. Newberytől értesültünk), hogy a király ráunt Barbara

Casdemaine-re, s talán Nellyt választja szeretőjéül, hiszen őfelségét nem egy alkalommal látják a színházban, amikor Nelly szerepel. Nelly állta a szavát: a következő héten eljött az ibolyáért, nekünk pedig színházjegyet hozott. Anne meg én ugyancsak izgatottak voltunk a gondolatra, hogy elmehetünk, bármennyire hajtogatta is Mr. Newbery, hogy ő ugyan a világ minden kincséért be nem tenné a lábát a színházba. – Rusnya, mocskos, zsúfolt hely, mindenféle kórnak a melegágya – hajtogatta. – Hát a csapszék vajon nem az? – tudakoltam jámborul, hiszen Mr. Newbery ugyancsak nagy barátja volt a kocsmáknak, s gyakran hozta haza vállára vetve az éjjeli őr. Erre már Mr. Newbery sem tudott válaszolni. Az előadás napján délben bezártuk a boltot, és két órára már a színházban voltunk. Az előadás ugyan csak háromkor kezdődik, de mi meg akartunk nézni minden látnivalót. Ünneplőnket vettük fel – én a szilvakék pamutszövet öltözéket, amelyet magam varrtam és szépen kihímeztem, Anne pedig az én előző évi kék vászonruhámat, s mindketten frissen keményített csipkefőkötőt és illatos kesztyűt húztunk. A Király Színháza a Lovasok Udvarán állt, a Drury Laneen, ugyancsak messze a boltunktól, a város túloldalán, a falakon kívül. Az útról nézve épp olyan volt, mint valami kissé roskatag közönséges épület, de odabent üvegtető fedte a kerek udvart, körben egymás fölött páholysorok emelkedtek.

A mi helyünk az emeleten volt, alattunk a földszint, fölöttünk galéria húzódott, ez utóbbin zsúfolódtak az inasok. A páholyokban padokon ültek a jól öltözött ifjak, a színpad mellett pedig csinos narancs- és citromárusok kínálgatták az úri közönségnek a portékájukat, s észrevettem, hogy eközben kacér pillantásokat vetnek a fiatalurakra. Anne meg én leültünk, sóvár pillantásokkal méregettük a közönséget, ide-oda kapkodtuk a fejünket, és nem győztünk csodálkozni. Korán jöttünk, de a színház máris megtelt, kacagástól, csevegéstől volt hangos. Többen járkáltak fel-alá, cserélgették a helyüket, üdvözölték barátaikat, süteményt eszegettek, és némelyek igencsak vadultak; a kép inkább kocsmára, mint színházra emlékeztetett. A színpadon rövid jelenetek szórakoztatták a közönséget, mielőtt maga a darab elkezdődött volna: táncoló medve, bűvész, egy táncot járó pikulás. Jóformán ügyet sem vetett rájuk senki. A magasban az inasok kántálni kezdtek – Nel-ly! Nel-ly! –, rivalgásukat mások is átvették, úgyhogy mi a fülünkre tapasztottuk a tenyerünket, míg el nem halt az ordítozás. Anne felhívta figyelmemet a páholysorra: tucatnyi hölgy ült ott, gavallérjaik társaságában. De micsoda nők! A szivárvány minden színében pompáztak, kacérkodtak, kuncogtak, egyik férfitól a másikhoz szegődtek, némelyikük pálcára szerelt csillogó maszkot tartott az arca elé, másokét annyi szépségtapasz és csillogó szemcse borította, hogy az arcbőrükből jóformán semmi sem látszott. Drága kelméből

készült, gyönyörű színű ruhájuk alighanem akkor készült, amikor még soványabbak voltak, mert kis híja volt, hogy a keblük ki nem pottyant a ruhaderekukból. – Azok ott lotyók – súgtam Anne fülébe. – A prédájukat keresik. Húgomnak elakadt a lélegzete. Lenyűgözve bámultuk a szégyentelen perszónákat, akik nemhogy restelkedtek volna, hanem olyan fensőbbségesen bántak az urakkal, mintha ők legalábbis hercegnők volnának, nem közönséges kéjhölgyek. – Chertseyben ugyan meg nem élnének! – suttogta Anne, és alig bírtuk elfojtani a kacagásunkat. Ekkor azonban, épp mielőtt elkezdődött volna a darab, egy fekete ruhás férfiú jelent meg a színpadon: kerekekre szerelt fekete ládát gördített be, és a keskenyebbik végére állította. Túlkiabálta a hangzavart, sajátos kiejtéssel tudatta, hogy ő a Ha’Laál gróf nevezetű varázsló és holtidéző, és magával hozta titokzatos szekrényét. A nézőközönség elcsendesült: mindenki szívesen hallott mágiáról, varázslatról (mi több, Anne meg én már tervezgettük, hogy felkeressük a London hídon Madame le Strange-et, a jövendőmondót, aki, úgy hírlett, megjósolta a pestist, sőt még a kór áldozatainak a pontos számát is). Ha’Laál gróf szembenézett a közönséggel, megpödörte bajszát, és bejelentette: ha a nézők közül bárki eltűnni óhajtana, akár a felesége, akár a hitelezői elől, nincs más dolga, mint belépni a ládába, és soha többé nem látja senki. – S ugyan hová kerül, Maestro? – kérdezte fentről valaki,

mire a gróf azt válaszolta, hogy a szekrény azonnal továbbítja az illetőt egy tengerentúli országba, ahol nagy gazdagságban, jólétben folytathatja életét. – S vele együtt a gondjai is eltűnnek, ő maga pedig mindörökre meleg ég alatt élheti fényűző életét! – Akárcsak én, ha legurítottam fél pint sert a kocsmában! – rikkantotta egy ékelődő uracs. Ha’Laál gróf mintha meg sem hallotta volna. Ügyet sem vetett arra, hogy a színházba egyre érkeztek az újabb nézők, a hölgyek ölebecskéi fel-felugattak, a galérián verekedés támadt, s az egyik páholyból megint felhangzott a kiáltás: – Nelly! – Mennyibe kerül az utazás? – tudakolta valaki. A gróf felemelte két karját. – Pénz nem cserél gazdát – közölte. Majd kis hallgatás után hozzátette: – Az ár csupán az utazó lelke. Csend támadt. A közönség soraiban sokan keresztet vetettek. Még a lotyók is felhagytak a csevegéssel. – Akad-e vállalkozó? – tudakolta Ha'Laál gróf, de természetesen nem jelentkezett senki – hiszen évkönyveket bújni, jövendőmondókat látogatni egészen más, mint lelkünket eladni az ördögnek. A gróf megismételte a kérdést, ecsetelte, mennyire megváltozik majd az utazó élete, királyi pompában élhet a maga dúsgazdag szigetén, élete végéig. S ekkor a padsorokból előrelépett egy fiatalember, s felszökkent a színpad lépcsőjén.

Magas volt, karcsú, csipkével díszített selyemöltözéke gavallérra vallott. – Én elmegyek! – jelentette ki, lekapta tollas kalpagját, és előkelő mozdulattal meglendítette. A közönség sorain riadt suttogás futott végig, sokan rémülten felkiáltottak, majd előre hajoltak, hogy jobban lássanak. A leghangosabban én szisszentem fel – sőt egy kis kiáltás szakadt ki a torkomból –, mivel amikor a fiatalember a közönség felé fordult, megláttam, hogy a merész vállalkozó nem más, mint – Tom.

Hetedik fejezet A varázsló „Hitvesem és jómagam a színházba mentünk, ott ült a Király, Madame Castlemaine, a Herceg s a Hercegné, és hitvesem nagy megelégedésére színről színre láthatta mindnyájukat.” Hihetek a szememnek? Ahogy a fiatalember megfordult és a színpadon át a fekete szekrény felé indult, egy pár furakodott el mellettünk, s fel kellett állnunk. Amikor megint leültünk, egy másik pár jött arra, és kacagva szólított meg bennünket. – Ez ám a remek darab! – mondta a férfi. – Tegnap is láttam. – S maguk látták-e már? – fordult hozzám az asszony. Nem válaszoltam, elfojtottam egy kiáltást, és jóformán félretaszítottam őket az útból, hogy kilássak az asszony szalagos főkötője mögül. Odébb álltak, kíváncsi pillantást vetettek rám, motyogtak valamit a gorombaságomról, de akkor már késő volt – a fiatalember már bent volt a szekrényben, arcát elnyelte a sötétség. – Mi ütött beléd? – suttogta Anne, mikor a pár tovább ment. – Tán ez az asszony is kéjhölgy? Azért nem álltál szóba

vele? Megráztam a fejem, de egy szót sem tudtam kinyögni, mert lenyűgözve, lélegzetemet visszafojtva bámultam a színpadot. Ha’Laál gróf meghajolt. A színpad mellett álló zenészek fanfárt fújtak. – Ha valaki megvizsgálni kívánná a bűvös szekrényt, semmiféle nyílást, álcázott ajtót nem talál, sem titkos folyosót, ahol bárki elrejtőzhetne! – Hát akkor hová lesz az az ember? – kiáltotta valaki. – Eltűnik… léggé, árnyékká válik… szellemlénnyé lesz, ki óriás földrészek fölött utazik, míg meg nem érkezik az ígéret földjére. Csak ott nyeri vissza való alakját, s lesz újra emberré! Ennek hallatára nagy izgés-mozgás támadt a közönség soraiban. Ha’Laál gróf meglendítette köpenyét, félig elrejtve arcát. – Járatos vagyok a fekete mágiában, démonoktól tanultam a művészetét! Csak általam jöhet létre a varázslat! – Hallgatott egy sort. – És csupán egy lélek áráért! – tette hozzá. Ennek hallatára megint felszisszentek sokan, majd két uracs lépett a színpadra, hogy szemügyre vegye a bűvös szekrényt. Vizsgálatuk végeztével kijelentették, hogy nem találtak benne semmi különöset, azután újra fanfár zendült, majd a láda elé fekete függönyt húztak, mely teljesen elrejtette a fiatalembert. A gróf különös mozdulatokat végzett a láda fölött, harangszó csendült, füstfelleg szállt fel, s a gróf elhúzta a ládát takaró függönyt. A bűvös szekrény üres volt. A fiatalember – akárki volt is –

eltűnt. A közönség néhány tagjából a meglepetés kiáltása tört ki. A két uracs ismét megvizsgálta a szekrényt, s zavart ábrázattal kijelentették, hogy a fiatalember eltűnt, nem tudják, hová. Ha’Laál gróf megvető pillantással mérte végig a közönséget, majd meghajolt, megint a rövidebbik oldalára borította a bűvös szekrényt, és szótlanul kigördítette a színről. Anne is tátott szájjal bámult a színpadra. – Igazi varázsló! – suttogta. – Valódi mágus! – Úgy látszik – bólintottam. – Sose láttam még igazi varázslatot… Heves szívdobogásom csendesült. Nem lehetett Tom – hogyan is lehetett volna? Ez a fiatalember magasabb volt, soványabb, a feje formája is egészen más. Tom meghalt, mondtam magamban kérlelhetetlenül. Semmiféle varázslat, mágia nem keltheti életre. És mégis… és mégis… Újabb szórakoztató műsorszám következett – egy férfi játszott dudán. Majd tíz perc múlva elkezdődött maga a darab, bár a közönségre ez semmiféle hatást nem tett. Továbbra is járkáltak, beszélgettek, bókokkal vagy éppenséggel gúnyos megjegyzésekkel illették a színészeket, színésznőket. A darab cselekményéből semmit sem értettem, mivel még akkor is Ha’Laál gróf mutatványának hatása alatt álltam – de ez mit sem rontotta el örömömet, hogy ott lehetek. Mihelyt Nelly jelent meg a színpadon, a közönség valósággal megvadult. Nelly csak nekik játszott, ki-kiszólt a színpadról,

integetett, egy ízben még meg is szólított valakit a nézőtéren. Egy jelenetben fiúruhát viselt (a kurta térdnadrágban jól látszott a karcsú, formás lába szára), minek láttán az egész közönség talpra ugrott, és tapsviharban tört ki. A szünetben megint körüljártak a narancsárus lányok, és kínálgatták a portékájukat. Egyikük édességet is árult; vettünk két citromos cukorkát, és örömmel tapasztaltuk, hogy ragacsos, állott, s nem ér fel a miénkkel. Megkóstoltuk, és megállapítottuk, hogy nem is ízletes – bizonyára nem áztatták, forralták hat napon át cukros vízben, mint mi, hanem gyorsabb, silányabb módon állították elő. Ballada- és röpirat-árusok járták a közönség sorait, táblát mutogattak, amely a következő heti előadást hirdette, s a színpadon újabb mutatványosok jelentek meg, de Ha’Laál gróf nem mutatkozott többé. Alig néhány perce folytatódott az előadás, amikor fejünk fölött, a királyi páholyban zaj támadt, és ugatás hallatszott, a színházon pedig a várakozás izgatott sustorgása futott végig. Az ugatás, suttogták, spánielektől ered, és arra vall, hogy megérkezett a király. Anne is, magam is szörnyen izgatottak lettünk. – Megint láthatjuk a királyt! – suttogta Anne. Gyakran emlegettük, ahogy őfelségét láttuk a királyi bárkán, s hogy sem anyánk, sem apánk, sem az öcséink még nem részesültek ebben a látványban, és valószínűleg nem is fognak soha. – Ez életem legszebb napja! – folytatta Anne, és megragadta a kezemet. – Annyira izgatott vagyok, éjszaka biztosan nem is

jön álom a szememre! Most már senki sem nézte a színpadot, minden szem a királyi páholyra szegeződött, s még Nelly is a második helyre szorult őfelsége mögött. Hamarosan végigfutott a közönségen a hír, hogy mit visel a király, milyen kedvében van, melyik szeretője kíséri, és Anne meg én szinte kiestünk a helyünkről, úgy nyújtogattuk a nyakunkat, hogy a tulajdon szemünkkel tájékozódjunk mindenről. Sajnos azonban a királyi páholyban tömegestől zsúfolódtak a dámák meg az udvaroncok, hízelgéssel vették körül őfelségét, eltakarták előlünk, s mi csak imitt-amott vethettünk egy-egy pillantást hajfürtökre, színes öltözékekre, rebbenő tollas legyezőkre. Még csak azt sem láthattuk, aznap melyik szeretőjét tünteti ki kegyével az uralkodó, bár előttünk valaki azt suttogta, hogy nem Barbara Casdemaine az, hanem egy Mail Davis nevű, alig tizenhat esztendős leány. Véget ért a darab, a király eltávozott, s Anne mindenáron szeretett volna hátra kerülni, a színpad ajtajához, hogy elvegyüljön a gavallérok, talpnyalók seregében, akik ott gyülekeztek, hogy egy pillantást vethessenek Nellyre. Beleegyeztem, hogy vele tartok, de csak azért, mert szerettem volna szót váltani Ha’Laál gróffal. A színpad ajtajánál tolakodó tömeg éppen zajosan követelte Nellyt, amikor előbukkant a gróf, és megpróbált átfurakodni közöttük. A színpadon viselt fekete köpeny volt rajta most is, bíborvörössel bélelt fekete bársony csuklyával. – Ha’Laál gróf! – kiáltottam, s amikor felém fordult,

gyorsan megkérdeztem: – Megmondaná, hová lett az a fiatalember, aki belépett a bűvös szekrénybe? Elszűkült szemmel pillantott rám. – Nem hallotta, amit mondtam, mademoiselle? Új életbe távozott. Jobb életbe. – És elmehetek oda én is? – tört ki belőlem, mire Anne döbbenten nézett rám, még a lélegzete is elakadt. – Csak be kell lépnie a szekrénybe. Jöjjön el a Bertalanvásárra! – szólt a gróf, majd elnyelte a tömeg. – Ezt meg miért mondtad? – Húgomnak meglepetésében elkerekedett a szeme. – Mi járt az eszedben? – Nem gondoltam komolyan. Épp csak mondani akartam valamit. Csak tréfáltam. Persze hogy tréfáltam. A színpadon különben sem Tom volt az, akit a varázslat máshová repített. Akármilyen nagy mágus Ha’Laál gróf, a holtakat nem tudja életre kelteni. De azért én csak tovább ábrándoztam, s aznap este, félálmomban az járt a fejemben, de szörnyű is lenne, ha Tom csak azért élte volna túl valahogyan a pestist, hogy a Ha’Laál gróf bűvös szekrénye elragadja tőlem, Tomtól pedig a lelkét… – Ezt meg hol szerezted? – tört ki belőlem a kacagás Anne láttán. Vízért küldtem a vezetékhez, és éktelenül sokáig elidőzött. Hazatérve, tele volt ragasztva az arca fekete meg csillogó tapaszokkal: a homlokán egy szív díszelgett, az orcáján pikkek és treffek, az állán katicabogár. – Tetszik? – kérdezte Anne. Felkapott egy tükröt, és

tetszelegve bámulta magát. – Hölgynek látszom? – Kéj hölgynek! – vágtam rá. – Mindenki ilyeneket visel! – De nem a boltos lányok! – csóváltam a fejemet. – Menynyit fizettél értük? – Egy illatos labdacsot adtam cserébe egy asszonynak, aki a Cornhillen árul. – Felkapta Kittyt, a cica meglepetten bámult rá, aztán Anne arca felé kapott – bizonyára csótánynak nézte a fekete foltokat. – Neked is hoztam egyet – tudatta Anne. – Pici fogatot ábrázol, a homlokodra ragaszthatod. Az árus asszony azt mondta, épp előzőleg adott el ugyanilyet egy grófnénak! – Köszönöm, akkor inkább a szeplőim! – mondtam. Anne azonban igen szépnek vélte a tapaszokat, viselte is valamennyit egész nap – sőt másnap is, én meg már azt gondoltam, álmában kell őket lehámoznom róla. Addig viselte, míg Mr. Newbery be nem állított valami friss botrányról szóló hírrel, s megpillantván Anne arcát, riadtan hőkölt meg. – Csak nem a himlőt kapta el, kisasszony? – Ugyan már! – méltatlankodott Anne. – Mivelhogy az efféle flastromokat viselő asszonyságok többnyire vén boszorkák, s ilyesmivel próbálják rejtegetni a ragyákat meg a himlőhelyeket! – tudatta Mr. Newbery. Ez egyszer örültem a huhogásának, mert még el sem hagyták a száját a szavak, Anne már hámozni kezdte magáról a tapaszokat. M r . Newbery továbbá azzal a pletykával traktált

bennünket, hogy a király új szeretője, Mail Davis, színésznő, s Nelly Gwynt annyira emészti a féltékenység, hogy gúnydalt íratott a vetélytársnéja kövér lábáról, ami nem vetekedhet az ő elegáns lábszárával. Kacagva bizonygattuk, hogy mi Nelly pártján állunk, s Mr. Newbery már éppen távozóban volt, amikor eszembe jutott valami. – Mi az a Bertalan-vásár? – kérdeztem. – S mikor tartják? – A Bertalan vására? – kapargatta meg tar koponyáját a parókája alatt Mr. Newbery. – Az bizony egy irdatlan nagy vásár, a Smithfield mezején tartják, a Szent Bertalan ispotály mellett. Minden esztendőben augusztus utolsó két hetében. Anne eddig már bement a hátsó szobánkba. Nehezen kapargatta az arcáról az odatapadt foltokat, s fel-felkiáltott, ahogy megpróbálta leszedegetni. – S vannak-e bűvészek meg varázslók azon a vásáron? – fogtam halkabbra a hangomat, mert nem akartam, hogy Anne meghallja, amint kérdezősködöm. – Van ott minden! – bólogatott Mr. Newbery. – Komédiások, szemfényvesztők, csepűrágók, betanított majmok, kötélen rángatott bábok, táncoló lovak! Oda gyűlik az egész világ. – Akkor nekünk is ott a helyünk! – kiáltottam izgatottan. – Csak el ne messék a torkukat – vonta össze a szemöldökét Mr. Newbery. – Annyi ott a haramia, mint égen a csillag! Sehol még annyi zsivány, rabló, zsebmetsző! Akaratlanul is elnevettem magamat. – Csoda, hogy még élünk itt London városában!

Köszönöm a figyelmeztetést, de mindenesetre szerencsét próbálunk. Annyira érdekes képet festett a vásárról, hogy el nem mulasztanánk a világért sem!

Nyolcadik fejezet A Bertalan vására „Hintán vittem el hitvesemet a Bertalan vásárára, s megmutattam neki a kötélen táncoló majmokat. Volt ott egy ló is, a patája oly hajlott volt, akár a kos szarva, továbbá egy négy láb nagyságú lúd meg egy háromlábnyi kakas. Majd különleges óraműveket néztünk, továbbá több bibliai történetet, ám mindenekfölött a tenger látványát Neptunusszal, Vénusszal, hableányokkal meg a háborgó habokkal.” Mihelyt a smithfieldi piacra érkeztünk, elfogott a félelem, hogy elveszítem Anne-t: ahogy megpillantotta a teret, s a minden irányba nyúló derűs látványt, izgatott kiáltások törtek ki belőle, idefutott, odafutott, szertelenül rohangált, s én azt kívántam, bárcsak pórázon vezethetném, mint holmi engedetlen gyermeket. Mr. Newberynek igaza volt: csakugyan óriási nagy ez a vásár, napokba telne, hogy mindent megnézzünk. Smithfieldnél negyven disznót is sütöttek nyárson, s a hentesek harsányan kínálgatták portékájukat. ínycsiklandó illat szállt a levegőben, sercegett a szalonna, szállongott a füst. –

Finom, zsenge malachús! Ropogós sertéssült! – kiáltoztak. – Itt a finom házikolbász! – Főtt birkaláb! – Porhanyós bélszín! – Malac lába, körme, farka! Megálltam, beleszimatoltam a levegőbe – egyszeriben megéheztem. – Mit kívánnak, szép hölgyeim? Mivel szolgálhatok? Két házaló torpant meg előttünk, tálcájukon zsinórok, bojtok, szalagok, selyemvirágok zsúfolódtak. – De szép színek! – markolt Anne egy csomó tarka motringba. – Szép a szalag, takaros a tűpárna, vidám a virág – mit vennének, hölgyek? – Most éppen semmit – vágtam oda, és elkaptam Anne kezét. – Alig értünk ide, előbb megnézünk mindent, csak aztán jöhet a vásárfia. – De mivel elkövettük azt a hibát, hogy megálltunk és nézelődtünk, addigra már tucatnyi házaló tódult körénk. – Érett a körte! – rikkantott az egyik. – Édes gyömbérkalács! – Balladák, vadonatúj balladák! – Itt a hal! Friss a hal! – Gyönyörű dalos madarak! – Itt a tinta, hét penny pintje! Finom, színes tinta! – Érett az eper! Cseresznye! Spárga! – Bolhaport vegyenek! Valóságos tömeg vett körül bennünket, mintha aznap

London valamennyi házalója, utcai árusa a Bertalan vásárán akarna szabadulni a portékájától. Megragadtam Anne kezét. – Fussunk! – kiáltottam rá. Átverekedtük magunkat az árusok tömkelegén, s a füvön a nagyobb bódék felé iramodtunk, ahol tarka lobogók, színes szalagok ékesítették a csíkos sátrakat, vászonernyőket. Egy bábjátékos sátornál megálltunk. – Ne mutasd, hogy bármiféle áru érdekelne! – intettem a húgomat. – Különben még el se indultunk, már elköltőd valamennyi pénzedet! Maradj végig mellettem, ne kószálj el. És a kezed legyen állandóan a zsebedben, mert épp eleget hallottunk a zsebmetszőkről, ami meg Mr. Newberyt illeti, szerinte szerencsések leszünk, ha épségben hazakerülünk! – De mikor minden annyira izgalmas! – pihegte a húgom. – Soha életemben még ilyen csudás látványban nem volt részem! És ekkora sokadalmat se láttam még soha! Akaratlanul is elmosolyodtam. – Én sem. De éppen azért kell nagyon vigyáznunk! Kart karba fűzve ballagtunk a sátrak, bódék között, bámészkodtunk, fel-felkiáltottunk, elképedtünk, nem tudtuk, milyen csuda kerül a szemünk elé a következő pillanatban. Se szeri, se száma nem volt az elképesztő újdonságoknak, s a vásári látványosságokkal vetekedett a látogatók öltözéke, megjelenése – akadtak közöttük úri népek csakúgy, mint koldusfélék. A hölgyek mind a legszebb ruhájukat viselték, de bizony igencsak vegyes látványt nyújtottak: némelyiken tornyos paróka pompázott, volt, aki maszkot öltött, mások

tollas kalapot, a vidéki asszonyságok divatjamúlt gyapjúruhát szalmakalappal, egyik-másik takaros lovaglóöltözékben feszített, s akadt olyan is nem egy, aki mintha az udvari bálra készült volna. Egy százszorszépnek és a mellett álló picinyke alaknak a képével díszített sátornál felfrissítettük magunkat egy pohár borókavízzel. – Nézzük meg odabent a mutatványosokat? – kérdezte Anne. – Mit ígér az írás? Felolvastam a nagybetűs hirdetményt: „Odabent látható egy tizenhat esztendős leány, akinek a magassága alig kétarasznyi. Olvas, ír, s a fülnek kellemetesen énekel és fütyül. E csodás teremtmény megtekintése mindössze két penny!” – Jaj, menjünk be! – rimánkodott Anne. Megráztam a fejemet. – Bizonyára van valami fortélya – mondtam, és megpróbáltam bekukucskálni a függöny hasadékán: vajon mi van odabent. – Nem lehet valóságos személy. A kikiáltó észrevette, hogy kíváncsian nézzük a sátrat.– Élő, eleven leány! – kurjantotta. – Tessék, tessék, fáradjanak beljebb! S a hölgyek, csakis a hölgyek láthatják az ingre vetkezett leányt. Anne azonban már a szomszédos bódét nézte: vászonfalát olyanra festették, hogy istállót ábrázoljon, s valóban: egy élő, eleven ló kukucskált ki az ajtót takaró lebeny szélén. – Vajon mi lehet odabent? – tűnődött Anne. – „Pénzt számláló paripa", olvastam a feliratot. „Tessék,

tessék befáradni, itt látható az emberi elmével felérő ló! Számlál, tanácsot ad a tisztelt közönségnek, hová fektesse be a pénzét, nem fukarkodik a tudományával!” – Képtelenség! – álmélkodott Anne. – Bizony az! – nevettem. – Tessék, tessék fáradjanak beljebb! – invitált a kikiáltó. – Itt látható a bölcsesség valódi forrása! Mi azonban tovább ballagtunk, és Anne még közelebb húzódott hozzám, mert három láncra vert tébolyult közeledett, habzott a szájuk, és együtt botladoztak a lábán vasbilincset viselő táncoló medvével. Kísérőjük táblát hordozott: a felirat hirdette, hogy a szerencsétleneket aznapra engedték ki a Betlehem Ispotályból (ami nem egyéb, mint az őrültek háza), és most bérbe vehetők, hogy csekélyke fizetségért elszórakoztassák az uraságokat. Továbbmentünk, nézelődtünk, bekukkantottam minden résbe, elnéztem az emberek feje fölött, kerestem-kutattam azt az egyeden látványosságot, amelyre igazában kíváncsi voltam: vajon Ha’Laál gróf csakugyan itt van a vásárban? Egy férfi hat vagy hét majmot cipelt, egy másik holmi szörnyű fenevad fejét húzta magára, s a táblája mindenkit felszólított: szánja-bánja bűneit, mivel ez a fenevad esztendeje, és közeleg a végítélet. Anne egy nagy sátor ajtaján díszelgő táblára mutatott. – „L...legjobb lát...látványos...ság”betűzgette. Tanítgattam a betűvetésre, és napról napra javult írásbanolvasásban.

– … a vásárban – folytattam. – Valóságos csuda! Egyfejű, két-testű ember; mindkettő férfitest, most érkezett Mongolföldről, s vele együtt látható bátyja, kinek térdéig ér a haja. ” – Nemigen szeretném megnézni – vélte Anne. – Szívesebben látnám azt a picike teremtményt, aki nem nagyobb egy százszorszépnél. – No és ehhez mit szólsz? – olvastam a következő bódé hirdetményét. – „Egyenesen Oroszországból érkeztek e csudamód fennmaradt emberek, kik elvarázsoltan létednek élet és halál köpött. Tessék, tessék, meg lehet őket érinteni, s külön fizetség nélkül szemügyre venni!” – De szeretném látni őket! – lelkendezett Anne. A többi bódé is mindenféle érdekességet kínált: volt ott táncoló majom, doboló kutya, egy két ökörnél is nagyobb férfi, mórtáncot járó nyúl, szakállas nő. A grófot vagy a varázsszekrényét azonban sehol sem láttam. Hosszas fontolgatás után végül beléptünk az Oroszországból származó látványosság sátrába, mivel ott, mondta Anne, egyszeri árért több személyt is láthatunk. Kifizettük a belépd díjat, bementünk a függöny mögé, és különös kép tárult a szemünk elé. Annyira megdöbbentett, hogy menten vissza akartam fordulni, mert azt hittem, eltévesztettük a helyet, és véletlenül valami úri hölgynek a szalonjába tévedtünk. A sátorban hosszú, kárpitozott hencser állt, ezen hárman ültek, két nő és egy férfi. Pompás selyem-bársony öltözékben

voltak; az egyik éppen teázott, a másik ajkához emelte a csészét, a harmadik finom mozdulattal a csészealj felé közelítette. Egymagában ez még nem lett volna sajátságos – igazában az lepett meg, hogy a három személy egyike sem mozdult, szinte mintha megdermedt volna mozdulat közben, a teáscsésze sem az ajkukat nem érte, sem a csészealjat. És ami még különösebb – végtére is élő ember játszhat szobrot, de állat aligha – az egyik hölgy ölében aranyos szőrű ölebecske csücsült, rózsaszín nyelve kilógott, fejét játékosan félrebillentette. – Ó! – lehelte Anne. Egy darabig csak álltunk, bámultunk, a mozdulatlan hármas pedig visszabámult ránk, majd óvatosan megkerültük hármójukat, és alaposan szemügyre vettük őket. – Nem lélegeznek – suttogta félősen Anne. – Élnek vajon? – Még csak nem is pislognak! – húztam végig a kezemet a férfi szeme előtt. Majd nagy merészen megérintettem a hölgy kezét. Sima volt és hűvös, szinte olyan, mint a bőr, de mégsem egészen. – Bőrnek látszik – mondtam, és olyan közel hajoltam az arcához, ahogyan csak mertem, mert olyasmit gondoltam, hogy talán elvarázsolták őket, de menten elszáll róluk a varázslat, és megrónak bennünket az illetlenségünkért. Lábujjhegyen körüljártuk őket, megnéztük a hajukat, a ruhájukat, cipőjüket. Minden porcikájuk valóságos volt. Az egyik hölgy lábán papucs volt, láttam a lábujja hegyét, a körme rózsaszínre festve, a másik hölgy ezüstfonalból horgolt

tarsolyában látszott az ajakírja meg a szépségflastromos dobozkája. – Nem lehet, hogy valamelyikük az alvó hercegnő, akit a gonosz boszorka varázsolt el? – suttogta Anne. Megráztam a fejemet. – Nem tudom… – tűnődtem –, de igencsak különösek! Ekkor valaki félrehúzta a bejáratot fedő függönyt, és két elegáns hölgy lépett a sátorba. A bent ülők láttán éppúgy meghőköltek, mint az imént mi ketten. Aztán egyikük elnevette magát. – Sose félj! Hiszen ezek viaszfigurák! – szólt társnéjához. – Hasonlót láttam a southwarke-i vásáron! – De olyan… valóságosak! – suttogta a másik. – Alighanem sírszobrokat készítő ügyes mester munkája. – Hátborzongató! – rázkódott össze a másik hölgy. – Olyan… olyan életszernek! – Én inkább halálszerűnek mondanám! – helyesbített a másik, miközben kimentek a sátorból. Kissé csalódottan szemléltük a viaszszobrokat. – Mégsem elvarázsolt hercegnők – állapította meg Anne. – Alig hinném, hogy sok minden akad ezen a vásáron, ami az, aminek látszik – véltem. Megéheztünk; elmentünk hát a Pástétomsarokra, és meleg pástétomot ettünk meg egy tányér borsót, utána hímes gyömbéres kalácsot, és felhajtottunk egy korsó vajas-fűszeres sört. Minden nagyon ízletes volt. Megnéztük a kopogóst járó Toby kutyát, meg Jacob Hallt – akiről az a hír járta, hogy több

rangos delnőnek a szeretője –, amint a magasban kifeszített kötélen egyensúlyozott, táncolt, bukfencezett, hogy a láttára rettegve sikoltoztak a nézők. Dudásokat, pikulásokat, trombitásokat, dobosokat, nyirettyűsöket hallgattunk, és láttunk még sok mindent, köztük a nagy tudományú majmot, amelyről Mr. Newbery mesélt. Anne egy cigányasszonyra bukkant, aki azt állította, ha ezüstpénzzel béleljük a tenyerét, megmondja, ki lesz a férjünk, s hány gyermeket hozunk a világra – megígérte továbbá, hogy ha nem válik valóra a jóslat, visszaadja a pénzt. – Jaj, Hannah, engedd meg, hogy megkérdezzem! – rimánkodott Anne. – Azt mondja, hogy látja, amint a szellemek járnak, a tündérek táncolnak – és annyira, de annyira szeretném tudni, ki lesz a férjem! – Csakhogy egy ezüst a jövendölés ára! – mondtam. – És hogyan kapod vissza a pénzedet, ha a jóslat nem válik valóra? – De hiszen ez az asszony cigány hercegnő! – nézett rám méltatlankodva a húgom. – A jövőbe lát! Hogyne válna valóra a jóslata?! Talán engedtem volna, s magam is kérdőre fogtam volna a cigányasszonyt, hiszen persze én is igencsak kíváncsi voltam, ki lesz a férjem – csakhogy ekkor, végre-valahára a mező peremén megláttam egy hirdetőtáblát, s rajta a szöveget: „Ha’Laál gróf és Bűvös Szekrénye”. Menten elrángattam Anne-t a cigányasszony közeléből. – Majd később – mondtam. – De most keressük meg végre azt az embert, akit látni szeretnék!

A gróf kis emelvényfélén állt a sátra előtt; maga a sátor tojásdad volt, és akkora, hogy akár százan is elférhettek volna benne. A magas, fekete hajú, idegenes kinézetű férfi pálcájával a hirdetőtáblára mutatott. Felolvastam Anne-nek a szöveget: „Oly hatékony varázslat, hogy léggé változtat egy embert! Megtekinthető, amint valaki belép bűvös szekrényembe, hegyen-völgyön átvitetik, és soha vissza sem tér!” – Csak nem akarsz belépni abba a szekrénybe? – rémüldözött Anne, és átfogta a derekamat. – Nem engedlek! – Dehogyis lépek be! Csak látni akarom megint, hogyan működik a varázslat, és talán váltanék néhány szót a gróffal. A hirdetőtábla tudatta továbbá, hogy óránként történik a bemutató, pontosan óraütéskor. Megfizettük a fejenkénti három penny belépd díjat, bementünk a sátorba, s mivel húsz perc híja volt még a három órának, felkészültünk a várakozásra. Ha’Laál grófot bizonyára megelőzte a híre, mert a lócákon már sokan ültek és várták az óraütést. A hátsó sorok egyikében foglaltunk helyet, a napközben látottakról beszélgettünk, és örültünk, hogy megpihenhetünk a hűvös sátor sötétjében. A sátrat ugyanis fekete anyag bélelte, és csak néhány fáklya világította meg. Folyvást gyarapodott a közönség, s amikor végre három óra lett, maga Ha’Laál gróf is belépett, és felhágott a fából ácsolt kis színpadra, ahol már ott állott a bűvös szekrény. Mint a múltkori alkalommal, most is előadta mondókáját – megkérdezte, akad-e, aki menekülne a felesége vagy a hitelezői elől, mert ha igen, csak lépjen be a bűvös szekrénybe,

és máris tovavitetik. S mint a múltkori alkalommal – most sem akadt jelentkező. Ha’Laál gróf megismételte a kérést. – És az ár – tette hozzá – csupán a jelentkező lelke. Néhányan felszisszentek, majd kísérteties csönd támadt, mintha mindenki visszafojtaná a lélegzetét. Pillantásomat végigfuttattam az első sorokon. Hiába. Senki sincs, aki Tomhoz hasonlítana. Ám ekkor valaki felpattant. – Én megyek! – szólt egy férfi. – Elhagyom a rettegés és a pestis e földjét, s ha az ára a lelkem – ám legyen! A megszólaló szerzetes volt, durva barna csuhában, dereka körül kötéllel, a fejére húzott csuklya pedig félig elrejtette az arcát. Öltözéke láttán moraj futott végig a közönségen. – Egy szent ember, aki veszni hagyja a lelkét! – suttogta döbbenten Anne, mert valóban szörnyűnek látszott, hogy Isten embere az ördög művébe ártsa magát. Ha’Laál gróf apróra elmagyarázta a szerzetesnek, mikor kérik majd a tervbe vett utazás árát, s hogy a különös alkut nem lehet megmásítani, én pedig mindezek hallatán lenyűgözve figyeltem, szinte lélegzetet se mertem venni, nehogy akár egyetlen szó, egyetlen mozdulat is elkerülje a figyelmemet. Annyi bizonyos: az az ember egyenesen a pokolra kerül! Mennyire megunhatta az életét! A közönség soraiból két férfi apróra megvizsgálta a szekrényt, kopogtatták elöl, kopogtatták hátul, majd a szerzetes némán megfordult, és belépett. És ekkor állt el a

szívverésem – mivel megláttam, hogy akinek az arcát félig elfedi a csuklya, bizony nem más, mint – maga Tom! Hogyan lehetséges ez?! Elképedésemben, hitetlenségemben kis híja volt, hogy fel nem kiáltottam, de nem jött ki hang a számon, mert úgy megdermedtem, szinte kővé váltam, akárcsak azok a viaszemberek. A függönyt összehúzták, a szerzetes eltűnt a szemünk elől. Ha’Laál gróf idegen nyelven motyogott valamit, eltelt egy pillanat, a függönyt széthúzták – a szerzetes eltűnt. A közönség soraiban néhány nő felsikoltott, az előttünk ülő férfi felnyögött. – Hová tűnhetett? – suttogta Anne. Ha’Laál gróf mereven meghajolt, a nézők felálltak, kifelé szállingóztak, de az arcok továbbra is kételyt, bámulatot tükröztek. – Valóságos csoda! – ingatta a fejét Anne. – Vagy szerinted talán ez sem volt varázslat? Nem mozdultam. Zavaros gondolatok kavarogtak a fejemben, sehogy sem tudtam rajtuk eligazodni. Először is: Tom meghalt. Aztán a tulajdon szememmel láttam, amint a színházban belépett a bűvös szekrénybe, és eltűnt. Majd felbukkan, mint szerzetes – és újra eltűnik. Csakugyan meghalt? Valóban szerzetes lett? Eladta volna a lelkét? – Gyerünk már! – nógatott Anne. – Sok még a látnivaló, és nemsokára besötétedik!

Megráztam a fejemet. – Meg kell tennem valamit. Azt hiszem… Azt hiszem, ismerem azt az embert, aki belépett a bűvös szekrénybe. – Micsoda? – bámult rám Anne. – Honnan ismersz egy szerzetest? – Talán nem is szerzetes. – Megint megráztam a fejemet, jó alaposan, hogy kitisztuljanak a gondolataim. – Várj meg itt, Anne. Meg kell keresnem Ha’Laál grófot. Kifutottam, de a gróf még nem tért vissza az emelvényre, hogy a következő előadásra toborozzon közönséget, hát megkerültem a sátrat. Itt egy kisebb sátorra leltem, négyszegletes volt, embermagasságú, bejáratán kötél rögzítette a lebenyt. Annyi biztos, hogy volt valaki odabent, mert a sátor vászna úgy mozgott, mintha bent vetkőzne valaki. – Ha’Laál gróf? – szólaltam meg. Aztán, bátortalanul: – Tom…? A mozgás abbamaradt. – Tom? – ismételtem. – Te vagy az? – És egyszeriben eltöltött a boldog bizonyosság. – Hannah vagyok! A sátor vászonlapját félrelökték, és Tom bámult rám hitetlenül: sovány volt, sápadt, a haját lenyírták – de nem halott! És nem is szerzetes. És nem vált levegővé, és nem vitetett át a tengeren is túl. – Tom! – tört ki belőlem a zokogás. – Hát igazán te vagy az! Azt hittem, meghaltál! – Én meg azt hittem, te haltál meg!

Félre az illendőséggel! Átöleltem vézna alakját, mintha soha többé el sem akarnám engedni. Mellettünk felszisszent valaki. – Mi történik itt? Ki ez? – hallottam Anne hangját. De egyikünk sem válaszolt, és a következő pillanatban Anne hangja is megváltozott: élénken, vidáman kérdezte: – Ó, Hannah, csak nem ő a kedvesed?! Nem eresztettem el Tomot, épp csak bólintani tudtam. – De igen, Anne. Igen, ez maga Tom!

Kilencedik fejezet Szeptember másodika „Szolgálónk hajnali három óra tájban azzal riasztott fel bennünket, hogy nagy tüzet láttak a város közepén. Felkeltem hát és az ablakhoz léptem… de kellően messzinek találtam, hát visszatértem az ágyba és tovább aludtam.” Másnap a várakozás lázában égtem, hiszen alig mertem elhinni, hogy Tom valóban eljön. Amikor aznap reggel felébredtem, úgy tűnt, mintha az egészet csak elképzeltem volna, álmodtam csupán, hogy a vásáron rátaláltam Tomra, hiszen holtnak vélt személlyel találkozni különös és hihetetlen – s még annál is fantasztikusabb az illetőre egy varázsló bűvös szekrényében rálelni! Alig nyitottam ki a szememet, Anne menten megrohant a kérdezősködéssel, s csak ekkor bizonyosodtam meg róla, hogy nemcsak álmodtam a történteket – mindez valóban megtörtént. – De mégis mit gondolsz, mit csinál ott Tom? – faggatott a húgom. Felkönyökölt az ágyban, és kérdőn pillantott rám. Megráztam a fejemet. Magam sem igazodtam el jobban a dolgon.

– Csakugyan szerzetes volna? Hát nem lépett be abba a bűvös szekrénybe? Hogyan lehetséges, hogy eltűnt, és mégis ott volt? – Nem tudom, nem tudom, nem tudom! – hajtogattam. – Valóban eljön ma? – Megígérte… Felkeltem, és észrevettem, hogy kevés a vizünk. Kendőt vetettem hálóruhám fölé, és lementem az utca végére a kúthoz. Visszafele jövet vidáman lóbáltam a teli vödröket, s legszívesebben dalra fakadtam volna. Tom él! Rátaláltam! Nem halt meg a pestisben! Előző délután, amikor végre abbahagytam a sírást, Tom gyengéden lefejtette magáról a karomat, és kért, menjek ki a sátor elé, mielőtt Ha’Laál gróf visszatérne és rajtakapna bennünket beszélgetés közben. – Holnap mindent megmagyarázok – ígérte Tom. – Visszaköltöztetek a boltba? Bólintottam. – De igazán eljössz? Megígéred? – Szavamra! Vasárnap van, a vásár bezár. Holnap szabadnapot kaphatok a gróftól. – De hogyan sikerült… – Hosszú történet – mondta Tom. – Holnap majd mindent elmesélek. De most menj, mert különben elveszítem a munkámat! És most, ahogy bevittem a vizet, Mr. Newbery éppen

kilépett a boltjából. Nem volt rajta paróka, álomittasnak látszott, könnyben úszó szeme véreres. Jó reggelt kívántam, de ő mogorván pillantott rám, fogta a fejét, s úgy véltem, előző este a kelleténél mélyebben nézett a pohár fenekére. Ám alig vártam, hogy valakinek tudtára adjam a jó hírt. – Anne meg én nagyon jól éreztük magunkat a Bertalan vásárán, Mr. Newbery! – újságoltam. – És tudja-e, mi volt a legkülönösebb meglepetés, a legnagyobb öröm? Emlékszik Tom barátomra, aki ott az utca végében, da Silva doktor patikájában dolgozott? – A patikáriust elvitte a pestis – mondta mogorván az öreg. – Meg az inasát is. – Őt bizony nem! Mivelhogy rátaláltam a vásáron! Tomra, a kedvesemre! – Aztán nagyon megnyomorította, elrútította-e a kór? –Jóformán semmit se változott! – Akkor hát a belsejét emészti a nyavalya – bólogatott mindentudó szomszédunk. – Alighanem eszét vesztette. Felkacagtam. – Nagyon is helyén van az esze! Épp olyan épeszű, mint maga vagy én, és ma eljön hozzánk! Mr. Newbery azonban válaszul csak mordult egyet, és tovacsoszogott. Mire azonban a harangozó elkondította a két órát, már elfogott a nyugtalanság. Anne meg én egész délelőtt buzgón készítettük a cukrozott szirmokat, meg az ibolyasüteményt a

vásárban vett virágokból, délre azonban patyolat tiszta volt a bolt, és én is elkészültem – többször is, mert minduntalan átöltöztem. Legjobban a zöld tafotaruhámat kedveltem, de eszembe jutott, hogy Tom ezt látta már, amikor az előző esztendőben sétálni mentünk, hát úgy gondoltam, jobb lesz, ha a babos selyemruhát öltöm fel. De aztán mégis alkalmasabbnak véltem a kék vászonruhát, hiszen megint igen meleg nap virradt ránk, csakhogy amikor felöltöttem, több foltot láttam rajta – mivel Anne is viselte már –, így aztán mégis visszabújtam a zöld tafotába. Anne mindezt nagy érdeklődéssel szemlélte, majd felkínált néhány szépségflastromot, meg a hajamra pomádét, én azonban köszönettel elutasítottam az ajánlatot. De azért meghintettem narancsvízzel a fülem tövét, az ajkamra pedig egy kis rózsaolajat tettem, mivel ezt nem tartottam túlságosan kihívónak. – Biztos, hogy eljön? – faggatott Anne, miközben én végérvényesen a zöld ruha mellett döntöttem, a többit felakasztottam, és megfogadtam, hogy ezután már nem öltözöm át. – Sehogy sem megy a fejembe, hiszen levegővé vált, és elvitetett túl minden országon, minden tengeren… – Én sem értem – mondtam, aztán megint a redőnyhöz léptem, és kikukkantottam. – De bízom benne, hogy eljön. Mire a harangozó elkondította a három órát, kis híja volt, hogy eszemet nem vesztettem, de hamarosan megkoppintotta valaki az ajtót. Anne már ugrott is, hogy kinyissa, mielőtt én megfelelően elhelyezkedhettem volna, ugyanis illedelmesen

szándékoztam ülni, ölemben Kittyvel, ehelyett azonban épp a földön kuporogtam, hogy lekaparjak valamit a cipőmről. Tom az ajtóban állt, levette kalpagját és meghajolt, én gyorsan felálltam és bókoltam, mely cselekedet igen szertartásosnak és különösnek tetszett azután, hogy előző délután még percekig zokogtam Tom karjában. Ő azonban hozzám lépett, arcon csókolt, megfogta a kezemet, és együtt üldögéltünk a boltban a lócán, Anne meg kissé távolabb egy széken, és onnan szemlélt kettőnket nagy érdeklődéssel. – Sajnálom, hogy később jöttem, mint szándékoztam – mentegetőzött Tom. – A gróf megbízott valamivel, s útközben elakadtam a folyónál, mert igen nagy ott a kavarodás. – Ugyan miért? – tudakolta Anne. – Azt beszélik, hogy tűz ütött ki a rakodóparton. – Ott gyakran támad tűz – mondtam. – A múlt héten porig égett egy gyertyamártó műhelye. – Nagy a tűz? – kérdezte Anne. – Nem láttam. De éjjel valaki felriasztotta a főpolgármestert, jelentette a tüzet, s kérte, hogy hozzák elő a fecskendőket, őlordsága azonban körülnézett, azt mondta, semmi az egész, ha levizeli egy asszony, az is eloltaná. Anne meg én nevettünk, Tom azonban zavartan pillantott ránk. – Nézzétek el, hogy így beszélek. Hónapok óta nem voltam hölgytársaságban, s megfeledkeztem az illendőségről. – Hát csakugyan szerzetes vagy? – firtatta Anne. – Nem, dehogy.

– Ó! És nem is bújtál a bűvös szekrénybe, s nem váltál levegővé? Tom mosolyogva rázta meg a fejét. – Nem bizony. De egy léleknek el ne áruljátok, hogy nem igaz! – Egy szó sem igaz? – kérdeztük egyszerre a húgommal. – Egy árva szó sem. – Nincs semmi varázslat? – kérdezte csalódottan Anne. – Szép sorjában mindent elmesélek – ígérte Tom. – De előbb hadd kérdezzem meg, hol van Sarah nővéretek, és mi történt veletek, miután elhagytátok Londont? Mély lélegzetet vettem. – Nagy a sora annak. – Igyekeztem lehetőleg mennél rövidebbre fogni (hiszen alig vártam, hogy meghallgathassam az ő történetét), mi történt velünk Dorchesterben, a pestisházban, majd a Highclear kastélyban, s hogyan utaztunk haza, amikor is Sarah találkozott Giles Copperleyvel, majd hogyan jöttünk a húgom meg én Londonba. – És amikor ideértünk, azt hallottam, hogy te is, da Silva doktor is megkaptátok a pestist, és meghaltatok! – fejeztem be mondókámat. Tom hallgatott egy darabig. – Da Silva doktor csakugyan meghalt, nyugodjék békében – szólalt meg. – Engem is holtnak hittek, sőt meg is kocsikáztattak a halotti kordén. Elakadt a lélegzetem, és Anne is eltátotta a száját. – Feltettek a halotti kordéra? Tom bólintott.

– A doktor már meghalt, én eszméletlen voltam, amikor más halottakkal együtt minket is felnyaláboltak, hogy a gödörbe vessenek – mesélte. – Ám szerencsémre a hónom alján felfakadtak a bubók, a méreg lassan elszivárgott belőlem, s mire a kordé a gödörhöz ért, már kellően magamhoz tértem, hogy felüljek, és galambpástétomot követeljek! Igyekeztem én is vele nevetni, de sehogy sem sikerült, hiszen a halódását nem találtam valami mulatságosnak. – Néhány hétig ispotályban feküdtem, míg annyira meg nem erősödtem, hogy talpra álljak, aztán nekiláthattam, hogy munkát keressek. Egy munkástoborzó piacon hallottam, hogy Ha’Laál gróf sovány, de erős legénykét keres, hát folyamodtam az állásért. – Kinyújtotta a karját. – Nagyon megváltoztam volna? – Nagyon – bólintottam. – Sokkal soványabb vagy, és meg is nőttél – a hajadat meg úgyszólván elvesztetted. – A betegség vitte el – magyarázta Tom. – Mostanában kezd újra nőni. De a munkámat igazában a kórnak köszönhetem, hiszen csak nagyon sovány személy fér el a bűvös szekrény végében, azon a keskeny helyen, és ezen áll vagy bukik az egész varázslat! – Vagyis épp csak a szekrény végében bújsz el? – kérdezte szinte sértődötten a húgom. – És nincs benne semmi varázslat? – Sajnos nincs – rázta meg a fejét Tom. Anne nagyot sóhajtott. – Szomorú, hogy kiveszett a varázslat a világból!

– Hogy veszett volna ki? – nézett rám Tom. A pillantásunk találkozott. – Csak szerencse kell hozzá. Nem pedig holmi bűvös szekrények, meg eltűnő szerzetesek. Sétálni indultunk Tommal. Visszavágyódtam Chelsea-be, ahol tavaly vadvirágot szedtünk, de már aláereszkedett az égen a nap, és órákba telt volna, mire odaérünk. Ezért inkább Ludgate-nél hagytuk el a belvárost, elmentünk a börtön mellett, s átkeltünk a Fleet folyón (szörnyen bűzlött a forró nyár után), onnan pedig a Strandre, ahol megcsodáltuk az uraságok újonnan épült házait. Whitehallnál a királyi palota közelébe értünk, s elmeséltem Tomnak, hogy amikor május elsején visszatértünk Londonba, láttuk a királyi bárkát, és magát őfelségét. – Május elsején? – vonta össze a szemöldökét Tom, ahogy visszaidézte azt a napot. – Akkor épp Bath-ban voltam, az ottani majálison léptem fel. – Ha’Laál gróffal? – kérdeztem. Tom bólintott. – Már hat hónapja állok a szolgálatában. –Jó ember? Tom megemelintette a szemöldökét. – A macska az csak macska marad. Ezzel vajon mit akar mondani, vetettem rá kérdő pillantást. – Amennyire kuruzslóféle jó lehet, annyira jó ő is, csak éppen nem valódi gróf, és még csak nem is francia. – Tom elmosolyodott. – Amikor éppen nem Ha’Laál gróf, akkor

Tsuda doktor. Hallottál már Tsuda doktor csodálatos orvosszeréről? Felnevettem. – Nem én! – Tsuda doktor orvosszere mindent meggyógyít, csonttöréstől kanyaróig, fogfájástól epekőig – tudatta ünnepélyes ábrázattal Tom. – Három palack a szerből egy életre elegendő, s gyógyír minden nyavalyára, ami csak meglepheti élete során az embert. – Gyógyítja a pestist is? – Mindent! – jelentette ki Tom. De a szeme sarkában mosoly villant. – És mit tartalmaz az a csodaszer? – Csalánvizet. – Az meg micsoda? – Néhány csalánlevél, vízbe áztatva. S hozzá egy levél petrezselyem, ráadásul. Elnevettem magam. – Hiszen az senkit meg nem gyógyít! – De meg sem öl senkit. S ha hiszed, hogy használ, talán úgy is lesz. A kuruzslóknak mindenesetre – folytatta Tom –, hiszen száz meg száz különféle kúrát ajánlottak pestis ellen, és sokan meggazdagodtak rajtuk! – De miért nem álltái be inasnak egy másik patikáriushoz? – kérdeztem. – Mert senki nem akadt, akitől fizetséget kaphattam volna. Amikor felépültem a pestisből, hazautaztam, de nem találtam

apámat és mostohaanyámat. Azt mondták a szomszédok, hogy máshová költöztek. – Kissé elcsuklott a hangja, én pedig megszorítottam a kezét, és gyengéd pillantást vetettem rá – láttam, úgy érzi, hogy egyedül áll az egész világon. – De Ha’Laál gróffal jól megvagyok – folytatta kissé derűsebben és a munka is felvidít, mert amikor éppen nem csalánvizet készítek, akkor színészkedem. – Tehát mindig te vagy az, aki felbukkan, aztán belép a bűvös szekrénybe? Tom bólintott. – Néha szerzetes vagyok, máskor gazda, sőt egyszeregyszer még nő is! Hatféle arcom van, és jól megjegyzem, mikor és hol milyen álcában jelenek meg, mert egy-egy helyen sosem léphetek fel kétszer ugyanabban az alakban! – Láttalak a színházban, mint elegáns uracsot – meséltem. – Legalábbis valakit, aki nagyon hasonlított hozzád. Ezért is jöttünk el a Bertalan vásárára, hogy megint megnézhessem a mutatványt. – Örülök, hogy eljöttél – mosolygott Tom. Tétováztam egy pillanatig. – Csak azt az egyet nem értem – mondtam lassan –, hogy ha már életben maradtál, miért nem jöttél el hozzám a boltba. – Elmentem én! – mondta Tom. – Amikor épp Londonban jártunk, az év elején – februárban vagy márciusban. – Ó… akkor még Dorsetben voltunk… – Odarohantam, szerzetesi csuhában, beszéltem is a szomszédoddal, azzal a torzonborz vénemberrel, a Pergamen

és Toll cégére alatt. – Mr. Newberyvel. – Ő mondta, hogy biztosan meghaltál, és ha más nem igényli, átvenné a boltodat. Meghőköltem. – Az átokfajzat! – Aztán a szempilláim alól Tomra sandítottam. – No, és te csak egyetlenegyszer tudakozódtál felőlem? – kérdeztem, mert ezt nem éreztem elegendőnek. Elmosolyodott; félrebillentette a fejét. – Hát te meg csak egyetlenegyszer tudakozódtál felőlem? – vágott vissza. – Ugyan, dehogy! – méltatlankodtam. – Láttam, hogy da Silva doktor boltját redőny fedi, és kérdezősködtem egy öregasszonynál. Tőle tudtam meg, hogy téged a pestisházba vittek, és meghaltál, aztán a pestisházban is tudakozódtam, és tulajdon szememmel láttam a feljegyzést, hogy elvitt benneteket a halottas kordé! – Hallgattam egy sort. – És te hányszor kérdezősködtél felőlem? – Hat hétig lebegtem élet és halál között – hát megbocsáthatod, hogy akkor nem kérdezősködtem – mosolyodott el Tom. – Azután pedig bejártam egész Angliát, Bath-tól Warminsterig, meg Canterburyig, megfordultunk valamennyi vásáron, és színházban, ahová csak Ha’Laál gróf eljutott. Londonban kétszer voltunk, és én mind a két alkalommal tudakozódtam felőled – első ízben a szomszédodnál, aztán aznap estefelé, miután a Király Színházában léptünk fel. Megdöngettem az ajtódat, mert

hétköznap volt, mégis zárva volt a bolt, még a redőnyt is leeresztették, hát attól tartottam, hogy csakugyan meghaltál. – Azért zártam be a boltot, azért eresztettem le a redőnyt, mert a színházba mentem, hogy megnézzelek! – vágtam vissza. – Nelly Gwyn járt a boltban, tőle kaptuk a jegyeket, éppen arra a napra! Haragosan meredtünk egymásra, de menten el is nevettük magunkat, azután mindjárt könnybe is lábadt a szemünk, hiszen kis híja volt, hogy el nem veszítettük egymást, és csak a szerencsés véletlennek köszönhető, hogy ismét egymásra találtunk. Ujjaimmal törölgettem a szememet, Tom pedig előhúzott a zsebéből egy vászonkendőt, s azzal együtt egy fényes zöld selyempántlikát. – Nekem hoztad? – álmélkodtam. – Milyen szép! – Nem, ez a legújabb álruhám kelléke…– kezdte Tom, de aztán elhallgatott, megemelte az államat, mert látta, hogy elkámpicsorodtam. – Ugyan, dehogy! Csak ugrattalak, tegnap vettem a vásáron. És jár a pántlikához ezüstmedál is, amit a nyakadban viselhetsz. – Ó… – Ennél többet nem bírtam kinyögni, még csak meg sem tudtam köszönni az ajándékot, mert szavamat vette az öröm, a boldogság. – És örülök, hogy ezt a zöld ruhát viseled, mert éppen ehhez vásároltam a pántlikát! Ekkor már jó messzire kerültünk a belvárostól, szép ösvényen ballagtunk a Temze partján, ahol bokrokban nőtt a

kék, lila és fehér őszirózsa. Egy ledőlt tölgyfát páfrány és borostyán lepett – ide telepedtünk le, Tom óvatosan felfűzte a medált a szalagra, és a nyakamra kötötte. A keze ezután az arcomra vándorolt, egy ujjával az orcámat rajzolta körül, egy másik az ajkamon remegett. Arcomat az arcához emeltem; a nap eközben bíborvörösre festette az eget, s fényfoltokat vetett a folyóra, amikor pedig lehunytam a szememet, Tom szája lágyan az ajkamhoz ért. Az első csók olyan volt, amilyennek álmodtam, s még kettő követte, majd Tom mélyet lélegzett, és azt mondta, indulnunk kell visszafelé. – Én is úgy gondolom – mondtam gyorsan, bár ez nem felelt meg az igazságnak, de nem akartam, hogy olyan lánynak nézzen, aki a férfi egy szavára megemeli a szoknyáját. – Hamarosan találkozunk – mondta Tom. Megtapogattam a nyakamban a medált, ujjaimat végigfuttattam hűvös, sima felületén – alig vártam, hogy hazaérve alaposan szemügyre vehessem, hiszen jóformán meg se nézhettem, mielőtt Tom a nyakamba akasztotta. – Igazán? – kérdeztem. – De hiszen folyton úton leszel Ha’Laál gróffal! – Nos, ezen a héten még a Bertalan vásárán lépünk fel, utána átkelünk a folyón, Southwarke-ba, onnan pedig Richmondba megyünk – de mindenünnen eljöhetek hozzád! – De mi lesz azután? – firtattam, mert úgy éreztem, nem ereszthetem el Tomot. – Azután…? – vont vállat Tom. – Nem tudom. Jön a tél; a

gróf talán megállapodik valahol tavaszig. Londonban lehet pénzt keresni; megeshet, hogy itt maradunk. Felsóhajtottam. – De mi lesz, ha… Tom egy újabb csókkal szakított félbe; ezúttal az orrom hegyére nyomott egyet. – Várjunk; majd meglátjuk. Ha elmegyek, minden egyes szeplődre kapsz egy csókot, ez kitart, amíg viszontláthatjuk egymást. És ezzel be kellett érnem. Ballagtunk még egy darabig a folyó mentén, s kikötőhelyhez érkeztünk, ahol több révész kínálgatta, hogy átviszi az utasokat a túlsó partra. Tom meg is egyezett egy fiatal révésszel, hogy elvisz bennünket egészen a London híd Hattyúlépcsőjéig. Kellemesnek ígérkezett a hajókázás, mert a nap már kis híján alá-szállt, de még meleg volt, enyhe szellő fújdogált, és finom pára lebegett a folyó felett. Számos vízi alkalmatosságot láttunk: családok hajóztak cselédeikkel, egymás szemébe mélyedő szerelmespárok, és vígan kurjongató fiatalemberek. Amikor azonban a belváros előtt a Temze utolsó éles kanyarulatához értünk, már láttuk, hogy nincs minden rendjén. A vízi alkalmatosságok nem a szórakozást szolgálták; némelyiküket erőteljes evezőcsapások lendítették valamilyen cél felé, a túlsó partra vagy felfelé, a folyás ellenében. S ahogy megkerültük a folyó kanyarulatát, különös zajokra figyeltünk fel: félrevert harangok kongására, s valami különös sistergő,

sercegő hangra, amelyet meg-megszakított a tűzijáték éles csattanására emlékeztető robaj. Révészünk odakurjantott egy másiknak: ugyan mi a baj, mivel ő még csak most állt munkába. – Tűz van! – ordított vissza a másik. – Ég néhány rakodópart, a Hattyúlépcsőnél nem tudsz kikötni! Révészünk sűrű szitkok közepette kijelentette: kitesz bennünket, ahol tud, ördög vigye a további utat. Azzal máris a part felé evezett. A kanyaron túl már láttuk is a tüzet, mivel füstoszlopok szálltak végig a folyó mentén a Fekete Hattyú utcától, ahová néha cukorért mentem, a Hideg Kikötő mellett, egészen a London hídig. Negyed mérföld hosszan is lángolhatott a tűz. – Nyilván erről a tűzről hallottam reggel! – szólalt meg Tom, ahogy elrettenve néztük a partot. – Nem is sejtettem, hogy ilyen nagy a baj! Én is elborzadva bámultam. – Sose láttam még ekkora tüzet! A révész egyfolytában szitkozódott, mert evezett ugyan teljes erejéből, erre is, arra is, de a folyóra szállók, menekülők zsúfolódó tömegében sehol sem lelt kikötőhelyet. – Kétszeres lesz a viteldíj! – kiáltotta Tomnak, aki kénytelen volt állni az alkut. Fel-alá eveztünk a folyón, de egy tenyérnyi kikötőhelyet sem találtunk. A révész már azzal fenyegetőzött, hogy kitesz bennünket a southwarke-i oldalon, ha nem fizetünk egy shilling hat penny viteldíjat. Tom ebbe is beleegyezett, mert a híd

északi oldala már lángban állt, parázsló deszkái sercegve hullottak a vízbe, és tudtuk, sehogy sem tudnánk átjutni, ha a southwarke-i oldalon tennének partra. Ahogy a parthoz közeledtünk, láttuk, hogy sokan rohannak a Haldomb oldalán és a Temze utcán, némelyikük bútorokat tol taligán, vagy széket cipel a fején. Két-három templom is tüzet fogott, csúcsos boszorkánysüveg formájú fekete tornyukat nyaldosták a lángok, s még a Kelmefestő Céh háza is égett, narancs- és aranyszín lángjai az égre törtek. Míg döbbenten, rettegve bámultam az óriási épületet, a tető egyszer csak nagy robajjal beomlott, s hatalmas porfelhő és aranyló szikraözön szállt fel. Lángját egy szélroham a Fekete Holló utca házsora felé terelte, szemem láttára fogtak tüzet a zsúptetők, majd egy férfi rohant végig az utcán, lángolt rajta a ruha. Szorosan markoltam Tom karját, rettenetesen féltem, hogy sohasem tudunk kikötni. Pár perc múlva azonban a révész partra tett bennünket valamivel lejjebb, a Köves Rakodópart lépcsőjén, s a csónakját azonnal megragadta két férfi, aki minden áron menekülni akart, mindegy, hogy hová. Hallottam, amint a révész öt shillinget kér tőlük, s kétségtelenül meg is fogja kapni, gondoltam, hiszen amazoknak láthatólag eszét vette a rettegés. Felmentünk a lépcsőn, s visszanéztem a folyóra. Sűrű füst lebegett a Temze fölött, akár a köd; szikrák, égő fa szilánkjai, kelmefoszlányok hullottak sziszegve-sercegve a vízbe. A felkelő hold fényénél egy családot pillantottam meg: a folyó

partján állva mindenüket egy ladikba hajigálták: asztalt, székeket, ruhákat, ágyneműt. A hold bíborszínt öltött és a következő pillanatban eltűnt a gomolygó füstfelhőkben, a családot pedig elnyelte a sötétség, nem láthattam hát, mi történt velük. Tom meg én némán álltunk, nem tudtuk, mitévők legyünk, merre induljunk. A folyó menti utcákon óriási volt a zűrzavar, a lárma, a bűz – ezen a parton állt az enyvfőzők műhelye, s irtózatos szagot árasztott az égő csont és faggyú. Jobbra mindenütt tüzek lángoltak fel, ablakok törtek szilánkokká, hordók robbantak fel, zuhogott a házakról a törmelék. Az utcán hétrét görnyedt emberek menekültek, hátukon cipelték javaikat, vagy bútorral megrakott taligákat toltak. Egy beteg ember hordozóágyon feküdt, nagyokat nyögött, miközben vitték, egy vagy tíztagú család egy szekéren kuporgott, a gyermekek sikoltoztak, sírtak félelmükben. Egy öregasszony a háza ajtajában állt és bámészkodott, Tom pedig megállt, és megszólította. – Mi történik itt? – kérdezte. – Oltja-e valaki a tüzet? – Ó, hogyne – bólogatott az öregasszony. – Maga a király jön leküzdeni a tüzet, meg az öccse, a herceg. Elrendelték, hogy a tűz útjában rontsák le az összes házat. – Félrebillentette a fejét. – Ha jól figyelnek, meghallhatják a fejszecsapásokat. – De hol ütött ki a tűz? – Amarra keletnek – a Pudingsoron. Egy pékműhelyben, azt beszélik.

– El kell menekülnie! – sürgettem az öregasszonyt. – A szél éppen erre fújja a tüzet! – Megyek én, mihelyt megláttam a királyt, és szót váltottam vele! – bólogatott a nénike. – De talán nem jut rá ideje, hogy mindenkivel szót váltson! Meneküljön, asszonyság, míg megteheti! – Ej, ráérünk arra még – legyintett a néne. – Hisz még kétutcányira van a tűz! Hasztalan volt vitatkoztunk vele, és Tom megrángatta a kezemet. – Gyere, Hannah. Vissza kell érnünk, megnézni, veszedelem fenyegeti-e a boltodat. Meg Anne-t. Jócskán kimerültünk, mire visszaértünk a boltba, mert a folyó közeli utcákon tolongott a nép, a taligák, a lovak, mindenki menekülni igyekezett, és ugyancsak nehezen tudtuk átverekedni magunkat a sokaságon. Sajátos módon, mihelyt elmaradt mögöttünk a folyó, alábbhagyott a füst, a zaj, a bűz, akárcsak a félrevert harangok zúgása, s mire elértük a Korona és Király terét, és megpillantottam drága kis boltunk cégérét, mindenütt béke és csend honolt, semmi sem vallott arra, hogy a városban másutt tombol a tűz. Megdöngettem a bolt ajtaját. – Jól vagy? – kérdeztem, mihelyt Anne ajtót nyitott. – Nincs semmi baj? – Mi volna? – kérdezte, és láttam, hogy a pillantása azonnal az ezüstmedálra esik, és elkerekedik a szeme. – Miért kérded? – Hát a tűz!

– Miféle tűz? – Látod? – nevetett Tom. – Minden rendben. Estére alighanem eloltják, holnap nekiállnak az újjáépítésnek. Mint mindig. Megfogta a kezemet és megcsókolta. Szívesebben vettem volna, ha szájon csókol, de Anne vigyázó szeme előtt ennyivel is be kellett érnem. – De mikor találkozunk? – kérdeztem. – Holnap eljövök. Majd este, amikor bezár a vásár – mondta Tom, csókot dobott, és eliramodott. Utána néztem. – Smithfieldnek a jó oldalán marad – mondtam Anne-nek, kissé aggodalmasan. – Jócskán kívül esik a városfalon, hát biztonságban lesz. – Már miért ne lenne? – Hát nem hallod? Hiszen tombol a tűz! – De hiszen hallottad, mit mondott… – Azzal Anne pillantása megint a medálra vándorolt, és az érdeklődés szikrája villant benne. – Hadd nézzem meg ezt az ezüst szívet, te pedig mondd el szóról szóra, mit mondott, amikor neked adta, és hogy szerelmet vallott-e, mert megesz a kíváncsiság!

Tizedik fejezet Elharapózik a tűz „Találkoztam a Főpolgármester őlordságával a Canning Streeten, s ő elaléló asszony módjára kiáltozott: Uramisten, mit tehetek? Végem van! Senki sem hallgat a szavamra! Házakat rontattam le, de a tűz megelőz bennünket!” Másnap reggel nem keltett bennünket kikiáltó, de így is felébredtem. Alig pitymallott, s én azon töprengtem, ég-e még a tűz, és ha igen, vajon merre tart. A mi boltunk a belváros nyugati sarkában áll, jó messze onnan, ahol még lángokat láttam, de mostanáig bármi történhetett. Tom azonban láthatólag bizonyos volt benne, hogy az éjszaka folyamán elfojtják a tüzet, s én fohászkodtam magamban, hogy bárcsak így történt volna. Tom. Megtapogattam nyakamban a medált, szorongattam, s közben azt kívántam, bárcsak Tomot ne érné semmiféle bántalom. Tomra gondolva a csókjain merengtem, s éppen kezdtem magamban pillanatról pillanatra felidézni a történteket, amikor megkopogtatták – nem is: megdöngették – a bolt

ajtaját. Anne még aludt; gyorsan kicsusszantam az ágyból, kendőt kerítettem a vállamra, és siettem ajtót nyitni. Mr. Newbery állt ott, talpig ünneplőben: pántlikával szegett térdnadrágban, mellényben, kabátban, parókája tetejére biggyesztett tollas kalpagban. – Tűz van! – jelentette komoran. – Felettébb nagy tűz. Bólintottam. – Láttam tegnap este a folyóparton. – Ahonnan északra terjed, s minden bizonnyal mindannyiunkat elemészt! – Ilyen messzire bizonyára nem terjed – mondtam. – Hiszen maga a király is részt vesz az oltásban! – A király! – mondta gúnyos hangon Mr. Newbery. – Hiszen a tűz épp annak az embernek a büntetése! Régóta mondják, hogy ez az esztendő a Fenevad számát viseli, s ítélet esik benne a királyon és elvetemült udvarán! Erre nem szóltam semmit, csak figyelmes képet öltöttem, mivel tudtam, hogy szónoklat következik. – Az udvar nem javított magatartásán, így tehát az Úr pestist támasztott. És most tüzet bocsát alá, hogy megtisztítsa bűnös lelkűket. – Mr. Newbery elhallgatott, majd hamarosan a hétköznapi hangján folytatta. – Mi több, a király elismert egy újabb királyi fattyút. Immár hátukról van tudomásunk! Kiléptem a macskakövekre, hogy felpillantsak az égre: fehér és fátyolos volt, a nap elhalványult, sugarai nem hatoltak át a füstködön. Erős égésszag terjengett a levegőben, s ahogy ott álltam, megperzselt szélű, égett papírdarabok hullottak az

égből. – Tehát még lángol a tűz! – szólaltam meg. – Hisz éppen ezt mondom! – jelentette ki diadalmasan Mr. Newbery. – S fel kell riasztanom valamennyi szomszédot, aki még nem vette hírét! Két legényke futott el mellettünk Ludgate felé. Mr. Newbery utánuk kurjantott, megkérdezte, hová tartanak. – Whitehallba! – kiáltott vissza az egyik. – Küldöttség indul őfelségéhez, hogy hatásosabban igyekezzen megmenteni a népet a tűztől. – Ő ugyan mit tehet? – kérdezte gúnyosan Mr. Newbery. – Hisz ő is csak egyeden ember. – Ő a koronás király! – válaszoltak, mintha ez elegendő volna mindnyájunk megóvására. – S elsősorban az ő bűne, hogy lesújt ránk a tűz! – morogta Mr. Newbery, míg a legénykék folytatták útjukat. Ekkor már Anne is felserkent, s kijött mellém az ajtóba. – Ó! Milyen nagy a tűz? – nézett fel az égre. – Kinyitjuk azért ma a boltot? Vállat vontam, és Mr. Newberyre pillantottam, tanácsért. – Nem tudom. – Enni még most is kell – mondta az öreg. – De hogy édességre fáj-e a foguk, azt nem tudom. Magam a piacra indulok, veszek jó sajtot, meg néhány pástétomot, ha az árusok holnap már nem nyitnának ki. Aztán összepakolom a ruháimat, és minden egyebet, ha netán menekülni kell. – Akkor nekünk is ezt kell tennünk – mondtam a

húgomnak. Mr. Newbery megnyalta az ujját, és a magasba tartotta. – Változik a szél – jelentette. – Most már a város nyugati oldala felé fúj. – Merre van nyugat? – tudakolta Anne. – Itt, ahol állunk, gyermekem! – De hiszen még messze van, igaz? – kérdeztem. – Még megfékezhetik, vagy talán megint megfordul a szél! – Vagy nem – mondta Mr. Newbery. Tehetetlenül néztem rá. – Hát semmi mód nincs, hogy megmeneküljünk a tűzvésztől? Vállat vont. – Ha volna tűzoltófecskendőnk, lelocsolhatnánk a házakat – csakhogy itt nincs ilyesmi. – Mást nem tehetünk? – A Szent Pál környéki könyvárusok, papírkereskedők a készletüket berakták a kriptába – mondta –, a népek meg az értékes holmijukat elássák a kertben, hogy ha odáig ér a tűz, áthaladjon fölötte. Tegnap éppenséggel azt láttam, hogy egy ember egy parmezán sajtot ás el a kertjében! Magam az értékesebb holmit a Szent Domonkosba viszem, ott talán biztonságban megőrzik a falak. – De én láttam, amint a templomok is tűzbe borultak… – szólaltam meg lassan, mert eszembe jutott, hogy ha ez a tűz Isten büntetése, vajon miért égeti fel a tulajdon templomait? Mr. Newbery vállat vont. – A szorosan felrakott portéka

nagyobb biztonságban van ott, mint a mi gyenge kis boltjainkban – mondta, aztán útnak indult, hogy figyelmeztesse és riogassa a többi szomszédot is. És talán valóban igaza volt. Anne meg én sebtében felöltöztünk, mosakodással nem is igen vesződtünk, hisz olyan füstös, kormos volt a levegő, hogy ezzel csak az időt pocsékoltuk volna. Felvettem a régi szürke vászonruhámat, mert azt szerettem legkevésbé, a többit meg gondosan összehajtogattam, ha netán menekülőben vinném őket magammal. Anne-t is ugyanerre biztattam. Ezután ládába csomagoltuk néhány értékes holminkat: a konyhai eszközöket, a parázstartó üstöt, serpenyőket, tálakat. Vászon utazótáskáinkba pakoltuk kincseinket: fésűket, legyezőket, kedvenc kesztyűinket, illatszereinket, meg a lányszívnek kedves többi apróságot. Elindultam, hogy eleséget szerezzek be (láttam már, hogy alig néhány pék és tejeslány jár az utcán). S úgy határoztam, a Zöld tér felé indulunk, a belvárostól északra, közvetlenül a fal tövében, ahelyett, hogy a folyó felé mennénk, ahol a legkomiszabbnak látszott a tűz. Alig egy óra telt el a Mr. Newberyvel folytatott beszélgetés óta, ám odakint már sűrűbb volt a levegő. Az emberek nemigen tudták, mit tegyenek, hová menjenek. Több szomszédunk kint csoportosult, beszélgetett, minduntalan a belváros felé pillantottak, ahonnan néha a félrevert harangok zúgása hallatszott, vagy jókora puskapor-robbanás, amikor egy házat a levegőbe röpítettek, hogy így próbálják útját állni a tűznek.

Alig tettünk meg néhány lépést, amikor eszembe jutott, hogy Kitty még ott alszik egy fiókban! – Vigyük magunkkal kosárban? – kérdezte izgatottan Anne. Megráztam a fejemet. – Becsukjuk a hátsó ajtót, hogy Kitty bent maradjon. Nem kockáztathatjuk meg, hogy elkóboroljon. Anne visszament, hogy biztonságba helyezze a cicát, s e pillanatban egy csapat férfi futott felénk – tízen-tizenketten is lehettek –, kezükben dorong vagy furkósbot. – A francia! – kiáltotta az egyik. – Hol bujkál? Vissza akartam surranni a boltba, mert láttam, hogy veszedelmes a szándékuk, de egy nagydarab férfi meglátott. – Hol lakik a francia? – kiáltott rám. – Nem tudok róla, hogy itt bármiféle francia lakna – feleltem, és igyekeztem hátrahúzódni. – Nincs itt semmiféle idegen! – kurjantott oda egyik szomszédunk, Mr. Gilbert. – De bizony van! Maurice-nak hívják! – válaszolt dühödten a nagydarab férfi. Megint megráztam a fejem, és igyekeztem visszalépni a boltba, de a férfi megragadta a karomat. – Ha meglátod, megmondhatod neki, hogy ezért lógni fog! – Magunk fogjuk felkötni! – ordította egy másik. – És ráadásul kerékbe törjük és felnégyeljük! – Mit követett el? – tudakolta Mr. Gilbert. – Felgyújtotta a várost! Csóvát vetett egy ablakba, és

lángra lobbantotta egész Londont! Ennek hallatára szomszédaink morgolódni kezdtek. – Van egy fogadó a sarkon. Amott a kalapos műhelynél – mondta valaki. – Talán ott rejtőzik. Ahogy a férfiak elrohantak, Mr. Gilbert odaszólt nekem: nem biztonságos mostanában a külföldieknek Londonban, bandák járják az utcákat, keresnek minden franciát meg hollandust, és azzal vádolják őket, hogy ők támasztották a tüzet. – Még egy tálján mosóasszonyt is elfogtak, és a folyóba hajították! – tette hozzá. Anne meg én hamarosan végeztünk a bevásárlással, mivel a falusi asszonyok a veteményesük termékeit, a házi kenyeret a Zöld térre hordták – aznap a szokásosnál is többen, mert nemigen merészkedtek beljebb a városba. Ott időztünk egy darabig, hallgattuk a szóbeszédet, mert némelyeket már kiűzött a házukból a tűz, és sok volt a mesélnivalójuk, másoknak pedig a háza, a boltja éppen a tűz útjába esett, s ezek már kifelé igyekeztek a városból. Akárcsak a pestis idején, most is a szegények szenvedtek leginkább, hiszen nem volt hintójuk, kocsijuk, amivel a holmijukat meg magukat menthetnék, nem is volt hová menniük, ezek a hajléktalanná vált emberek tehát a Mórmezőre vagy a London Mezejére igyekeztek, hogy ott hevered jenek le, míg a tüzet meg nem fékezik. Kis csoport támadt egy asszony körül, aki elmesélte, a tulajdon szemével látta magát a királyt a lángok közepette. –

Ingre vetkezett! – mesélte. – Kézről kézre adták a vizesvödröket a folyótól, úgy próbálták oltani a tüzet a Patikáriusok Csarnokában. Őfelsége öccse, a herceg is mellette buzgólkodott, a férfiúi erő szobrát lehetett volna kettejükről megmintázni! – Honnan tudja, hogy csakugyan a király volt az? – kérdezte valaki. – Tán korona volt a fején? – Vagy egy színésznő szorgoskodott mellette, s kenegette őfelsége égési sebeit? Kacagás harsant, majd az asszony méltóságteljesen közölte, hogy igenis tudja, hogy a király volt az, hiszen egy szép fekete paripa állt mellette, lovász fogta a kötőfékét, s a ló nyergén, takaróján a királyi címer díszelgett! Egy másik asszonyság arról mesélt, micsoda fosztogatás folyik a céhcsarnokokban. A Kelmefestők céhében, mihelyt alábbhagyott a tűz, fosztogatók taposták a hamut, s vitték a megolvadt aranyat-ezüstöt, amennyit csak elbírtak belőle! – Magam is ezt hallottam! – szólt közbe egy másik. – Valaki pedig látta, amint tizenkét páncélt úsztatnak egy bárkán lefelé a folyón! – Én pedig azt láttam, hogy egy férfit megöltek egy kordéért folytatott kézitusában! – hallatta a hangját valaki. – Két férfi ajánlott a gazdájának öt shillinget… tíz shillinget… aztán már egy fontot, s többet, egyre többet, míg tíz fontig nem értek! Az álmélkodás moraja futott végig a tömegen. – A gazdája odaadta az egyik embernek a kordét, s elvette

a pénzt – folytatta a mesemondó –, mire a másik kést vett elő, leszúrta, és elmenekült a kordéval! – Becsületes munkával is lehet jó pénzt keresni! – tudatta a néppel egy bódénál álló férfi. – Tűzőröket állítottak odalent a városban, bőségesen ellátják őket sörrel, kenyérrel, s a király napi egy shillinget ad minden szorgos férfinak, aki segít legyőzni a tüzet. – Csak azért, mert kileli a hideg félelmében, hogy a tűz az ő palotáját is eléri – vetette oda fanyarul valaki. – Odáig ugyan el nem ér – mondta a bódé gazdája –, mivel most a tűz útjában egész házsorokat romboltak le bontóvassal! – Csakhogy a tűznek megvan a maga akarata, s átcsap a hasadékokon! – szólalt meg egy asszony. – Ezzel a két szememmel láttam, amint két házsor maradt épségben, s a tűz egészen másutt lángolt fel! – Én pedig azt hallottam, hogy egy család eltévedt a sötétben – tódította valaki. – A rakodóparton tüzet fogott egy szénrakás, sűrű füst borított mindent, amazok pedig a kordájukkal zsákutcába tévedtek, ahol fosztogató banda támadt rájuk. Elrabolták a bútorukat, minden holmijukat! Anne meg én visszafojtott lélegzettel hallgattuk ezeket a történeteket, nem tudtuk, mit higgyünk, mit nem, mi bennük a túlzás. Anne úgy gondolta, egy szó sem lehet igaz, én azonban láttam Londont a pestis markában, láttam én még ennél nagyobb szörnyűségeket is, és hajlottam rá, hogy hitelt adjak minden szavuknak. Bevásárlásunk végeztével nyughatatlanság vett rajtunk erőt,

nem kívánkoztunk vissza a boltba, hiszen nem tudtuk volna folytatni szokott tevékenységünket, s édességeket készíteni, egy ilyen napon. Inkább úgy döntöttünk, elmegyünk a belváros északi részébe, megnézzük, fel tudnánk-e hágni a városfalra, onnan nézni a tüzet, s így megtudni, továbbterjedt-e, és ha igen, vajon közeledik-e mihozzánk. A füst immár mint valami felhő gomolygott felettünk, s a levegőben távoli mennydörgés hallatszott. Menet közben pillanatról pillanatra melegebb lett, s ahogy magasabbra emelkedett a nap, már nem volt halvány az arca, hanem különös és félelmetes vörös koronggá változott. Anne felpillantott rá. – Nem tetszik nekem ez a nap – mondta, és megborzongott. – Nem látszik természetesnek. Mintha elérkezett volna az ítélet napja: a világ vége, amelyet néha a papok emlegetnek a templomban. Igyekeztem megnyugtatni, de hiányzott a szavaimból a meggyőződés, hiszen ugyanez motoszkált az én fejemben is. Megpróbáltam felidézni, mit olvastam a Highclear kastélyban, az évkönyvben az 1666-os esztendőről: hogy ez a Fenevad éve, amikor lezúdul reánk a tisztítótűz. S felidéztem magamban, amit anyánknak mondtam: hogy Londonban az élet biztonságosabb nem is lehetne… Noha szándékunkban állt felhágni a városfalra, úgy találtuk, hogy a fal mentén véges-végig, kivált az utak kezdetén meg a kapuknál tolong a rengeteg kordé, hintó, hordszék – az emberek lóháton vagy gyalogszerrel, bútorral megrakodva,

lökdösődve, taszigálódva igyekeznek kijutni, mi tehát nemigen boldogultunk. Az sem segített, hogy kívülről is sokan igyekeztek behatolni: akik a családjukat keresték, vagy a házukból próbálták kimenteni a holmit, nemkülönben a teherhordók, munkások, fuvarosok – akinek csak volt kerekekkel ellátott alkalmatossága, jócskán megtollasodhatott, ha bútor és egyéb javak szállítására vállalkozott. A Rokkantak kapujánál nagy volt a zűrzavar, egymást taposták az emberek, sokan ökölre mentek, s nem volt különb a helyzet a Mórkapunál, vagy a Püspökkapunál sem, s végül (miután láttuk, amint egy családnak a lova elesik és lábát töri egy rakás elhagyott bútoron, meg ahogy egy szegény kis macska próbálja menteni az életét, miközben lángban áll a szőre) úgy határoztunk, elmegyünk a Mindenszentek templomába, s ott hágunk fel a toronyba. Időnként elborítottak mindent a füstfelhők, de az újból elénk táruló látvány az eddiginél is szörnyűségesebb volt, mivel már látszott, hogy a Temze egész északi partja lángban áll, balra a hídon is túl, jobbra egészen a Baynard kastély tömbjéig. A borzalmas látvány hatására könnybe lábadt a szemem – döbbenetes volt nézni a rakodópartot, az utcákat, sikátorokat, a lángban álló házakat, vagy a törmelékké, hamuvá vált épületeket, és elgondolni, micsoda kétségbeesés és rémület költözhetett azoknak a szívébe, akik ott laknak, ott dolgoznak! Anne meg én szorosan összekapaszkodtunk, szavunkat vette a rettenet. Szavakkal ki sem tudtam volna fejezni, milyen

borzasztó mindez, hiszen ahogy Anne mondta: valóban mintha közeledne a világ vége. Mihelyt tekintetemet eltéptem a Temze partjáról, rádöbbentem, csak azért látunk el odáig, mivel igen kevés nagyobb épület maradt köztünk és a folyó között. Templomok égtek le vagy álltak lángban, számos céhcsarnokot törölt el a föld színéről a tűz, valamint a Cornhill sok gyönyörű épületét, sőt – és ekkor sikoltás tört ki belőlem – a pompás Királyi Tőzsde is áldozatul esett, hiszen tudtam, hol volt, és immár nyomát sem leltem! Eszembe jutott, amikor Abbyvel odalátogattunk: az óriási márványépület, a fenséges márványoszlopok, a gyönyörű szobrok, az udvaron csevegő, tarkabarka öltözetű uracsok, előkelő dámák, a finom és ritka portékát kínáló elegáns kis boltok – mindez semmivé lett! Ám még ezt a tudatot is elhomályosította, amikor Anne hirtelen felsikoltott, vállamba temette arcát, s reszkető kézzel a tűz középpontja felé mutatott, ahol most valóságos lángfal emelkedett, mintegy- ötvenlábnyi magasra, és szélsebesen mozgott a házsorok mentén keletnek, is, nyugatnak is. Rémülettől dermedten néztem, ahogy útjában minden épület fellángol, s mint megannyi kis tűzhányó küld szikrazáport az égre. A kőépületek lassabban fogtak tüzet, mások – aszerint, mit raktároztak odabent – őrült sebességgel égtek porig. A tűz rohanó áradatát csak a Fleet partján épült Bridewell börtön szürke tömege fékezte meg, s parancsolt megálljt a lángoknak. A tűz ekkor, mint holmi szörnyű élőlény, megfordult, és lassan északnak vonult, a hő és a zaj valóságos örvényeként.

Egy raktárházban – amelyben alkalmasint fűszereket tároltak – hirtelen kisebb robbanás támadt, majd kék, lila, zöld színek valóságos áradata tört fel, különös, pokoli szépséggel, hogy Anne is, én is felkiáltottunk csodálatunkban. A következő percben fűszeres illat töltötte el a levegőt, s egy pillanatig még a kén és a puskapor bűzét is elfojtotta. Vagy két óra hosszat álltunk ott, míg a tűzvész arcvonala már egy mérföldnyire távolodott, és a Temze mindkét partját tűz borította, ameddig a szem ellátott. Azért időztünk olyan sokáig, mivel a látvány ugyan szörnyű volt, de a maga szörnyűségében lenyűgöző. Mint valami nyilvános kivégzés: a látványosság és a dráma borzadállyal, rettegéssel elegyedett. Tovább is maradtunk volna, de aggódtam, mi várhat ránk a boltban. Amikor a szél iránya valamelyest megváltozott, sűrű, kénes füstöt fújt felénk és megköhögtetett, úgy határoztunk, leereszkedünk a toronyból. Eközben két még égő szárnyú galamb hullott le mellettünk. – Túl sokáig maradtak a galambházban, és tüzet fogtak – jegyezte meg egy férfi, majd kijelentette: hazaviszi őket vacsorára.

Tizenegyedik fejezet A tomboló fenevad „Reggeli négy órakor Lady Batten kocsit küldött hoznám, hogy elvihessem minden pénzemet, ezüstömet és holmim javát… s ezt meg is tettem, magam hálóruhában telepedvén a kocsira, és uramfia, láttam, amint az utcákon, országutakon tolong a nép, futkosnak, gyalogszerrel, lóháton, szekereken igyekeznek menteni javaikat…” Mellettem, a templomi padban, Anne mocorgott és nyöszörgőd: álmában. Fülledt meleg volt a zsúfolt kis templomban, s az én szememre nem jött álom, mert folyvást azon töprengtem, mi lesz velünk ezután. Előző este erősen fújt a szél, éppen mifelénk, és azon tipródtunk szomszédainkkal a Korona és Király terén, vajon a kissé még távolabbi tűz elér-e hozzánk. Mr. Newbery szerint elér, s közölte, hogy ő bizony elmegy a Mórmezőre, lefekszik egy bokor tövébe, s ott biztonságban lesz; mások szerint azonban a tüzet minden bizonnyal megfékezik, mielőtt elérne hozzánk, meg aztán tűzgátakat is emeltek a Lombard utcán, s

azokon nem hatolhat át. Szomszédaink tétováztak, egyszer az egyik véleményre hajlottak, másszor a másikra, majd egy öregasszony kijelentette: ha úgy tetszik a tűznek, ám eméssze el, őt a pestis sem űzte el az otthonából, a tűz sem fogja. Végül mégis csupán néhányan maradtak a házukban, legtöbben a Szent Domonkos templomban kerestek menedéket, gondolván, hogy egységben az erő, és így könnyebben riaszthatjuk egymást veszedelem esetén. Ide húzódtunk, legbecsesebb javainkkal (amiben Kitty is bennfoglaltatott), s igyekeztünk a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni a kemény padokban. Eleségünkön testvériesen megosztoztunk, régi dalok éneklésével próbáltuk felvidítani magunkat, a férfiak pedig éjszakánként tűzőrséget álltak. Előző este Tom nem adott hírt magáról, de valamelyest megvigasztalódtam, amikor egyik szomszéd elmesélte, hogy a tűz miatt a Bertalan vására szombat óta nem nyitott ki, és a vásárosok java már újabb helyre költözött. Szívemben éreztem: szerelmünk (mivel ha szavakba nem foglaltuk is, én annak éreztem) azt jelenti, hogy megint találkozunk – hiszen csak nem hiába veszítettük el és leltük meg ismét egymást? Mozgolódtam a padban, elgémberedett nyakamat dörzsölgettem, amikor Kitty kosarában, a lábamnál, nyivákolás, kaparászás támadt. Szuroksötét volt, senki sem gyújtott gyertyát, s nem mertem eloldozni a kosáron a madzagot, mert a cica még utóbb kiszökik, elbújik a templom valamelyik sötét zugában, és soha többé nem találjuk meg. Hajnaltájban megint elnyomhatott az álom, amikor azonban

arra ébredtem, hogy valaki elkiáltja a nyolc órát, még mindig sötét volt, annyira sűrű füst vett körül bennünket. Egy pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok, de mindjárt fel is serkentem, és észrevettem, hogy Anne ébren van, és egy bögre tejjel itatja Kittyt. Friss kenyeret is hoztak, mivel a király elrendelte, hogy ahány pék még dolgozik, süsse a kenyeret a földönfutóvá vált népeknek. Miközben ettünk, a járókelőknek hála, híre terjedt, hogy a boltokban sokhelyütt verekedés, fosztogatás tört ki; megtudtuk azt is, meddig terjedt a tűz, mi égett le, mi menekült meg. Előző nap Anne meg én láttuk, amint a lángok Bridewellig érnek, s ha a börtön tömör fala még nem omlott is be, immár véges-végig lángolt. És sajnos a tűz átszökött a belváros magas falán, s most nyugat felé száguld a Fleet Streeten, felemésztve a kereskedők szép házait, amelyeket csak előző vasárnap csodáltunk meg Tommal. A szél egyre hevesebben űzte a tüzet a belváros északi és nyugati fertálya felé, keletnek azonban alig kétutcányira hatolt a Pudingsortól, ahol eredetileg kiütött (nem tudhattuk, hogy egy pék nem oltotta-e el rendesen a kemencéje tüzét, vagy valami külföldi vetett-e csóvát valahová). Egyetlen jó hír érkezett csupán: a London híd még áll, a tűz alig négy támasztógerendát emésztett el, s nem hatolt tovább a házak közötti résnél. A part mentén azonban végig lángol a tűz, s már a londoni Towert is veszélyezteti. – Ördögi ordítozást csapnak a királyi menazséria vadállatai! – újságolta lihegve a templomba lépő kormos arcú,

megperzselt hajú fiatalember. – Senki nem mer a közelükbe menni – s nincs is hová vinni őket! – Nem kaphatnának valami altató füvet vagy főzetet? – tudakolta valaki. A fiatalember megrázta a fejét. – Köröskörül tombol a tűz, és iszonyú a forróság a ketrecekben – még ha valaki a közelükbe merészkedne is, a forróságot nem viselné el. A vadállatok fel-alá száguldoznak, és szörnyű helyzetükben minduntalan a ketrecük rácsára vetik magukat. – De mi lesz, ha a tűz felégeti a ketreceket, és a vadak elszabadulnak? – kérdezte riadtan egy asszony. – Óriásmajmok meg tigrisek dúlhatják az utcákat! – Addigra halálra ég valamennyi – rázta meg a fejét a fiatalember. – Talán már meg is fojtotta őket a füst. – Bárcsak gyors és fájdalommentes véget érnének a szegény vadak – mondta az asszony –, hiszen az érteden állatok alighanem megtébolyodnak félelmükben. Ennek hallatán Anne meg én felkaptuk Kittyt és gyorsan visszadugtuk a kosarába. Miu cicánk elveszett a pestisjárványban, nem akartam, hogy Kittyt meg a tűz vigye el. Ahogy szomszédaink sorra elszállingóztak a templomból – volt, aki hazament, mások biztonságosabb helyet kerestek –, azon töprengtünk, mitévők legyünk. Nem hoztunk el mindent a boltból; vajon próbáljunk-e kordét keríteni, hogy felrakjuk az ágyunkat meg néhány bútorunkat, s helyezzük-e biztonságba a templomban? Mihelyt azonban kinéztünk, már láttuk, hogy

semmiféle szállító alkalmasságot nem találnánk, mert ami csak kerekeken gördül, már mind szolgálatba állt, s nagy zűrzavarban torlaszolja el körülöttünk az utcákat. – Gondolod, hogy anya hírét vette a tűznek? – kérdezte Anne. – Bizonyára – feleltem. – Azt mondják, London füstje ötvenmérföldnyire is ellátszik. – Hogy’ aggódhatnak… Némán bólintottam. Nem is remélhettük, hogy tudathatjuk az otthoniakkal: nem esett bajunk, hiszen az éjjel a tűz a Postahivatalt is felemésztette. Odakint hangzavar támadt. – Figyelj! – ragadtam meg Anne kezét. – Hallasz valamit? – Húgom vállat vont. – A tűz! – szóltam. – Eddig nem hallottuk, de most már igen! Anne félrebillentette fejét, szemét lehunyta. – Igen! – szólalt meg. – Úgy dübörög, mint apa kemencéje, és hallani a leomló falak robaját is! Nagyot nyeltem. – És ropog a fa, és sikoltoznak az emberek! – Kezdtem összeszedni a motyónkat. – Rohamosan közeledik. Mennünk kell! – Nyugalmat erőltettem a hangomra, bár a szívem majd’ kiugrott a helyéből. – Mindenki megrohanja majd a városkapukat, oda kell jutnunk. – És mi lesz a többi holmival, ami a boltban maradt? – kérdezte Anne. – Mi lesz az ágyunkkal? – Azzal most ne törődj!

Kint kiáltozás harsant, s egy izzadt férfi rontott a templomba – megperzselt arcát égési sebek borították. – Cheapside-ot elérte a tűz! – kiáltotta néhányunknak, akik még bent maradtunk. – Cheapside-nak vége! Ennek hallatán nagy jajveszékelés támadt, Anne pedig kérdő pillantást vetett rám. – Az vezet az Újkaputól a belvárosba – magyaráztam. – Az a széles út, amelyiken a királyi menet halad, ahol a gazdag aranykovácsok, ötvösök műhelye áll. – De miért nem próbálták megmenteni? – kérdezte valaki. – Befogod a szádat, átkozott kutya! – fakadt ki az égett ember. – Egész éjjel dolgoztunk, tűzgátat emeltünk, de a déli oldal lángban állt, az összeomló házak tüzes csóvákat vetettek a gáton át, hogy az északi oldal is tüzet fogott! – Hangja elcsuklott, szinte zokogásba fulladt. – A festett cégtáblák összezúzódtak, az ablakok ezer darabra törtek, a kövek megrepedtek, a gerendatetők beomlottak, az eget is megvilágította a tűz! London legnagyszerűbb utcája porig égett, és soha többé fel nem támad! Nem vártunk tovább. Fogtuk a batyukat, dobozokat, kosarakat, és sietve elhagytuk a templomot. Odakint a füst, mint holmi vastag takaró borult az utcára, üggyel-bajjal botladoztunk az elhajigált bútordarabok, batyuk között. Minduntalan belénk ütközött valaki, aki bútort cipelt a hátán, vagy közeledő kordé elől kellett kitérnünk. Az égből szikraeső hullott, levegőt is alig kaptunk, fulladoztunk a fojtogató füsttől.

Először a távolodó tömeg nyomába szegődtünk, de aztán megálltam, és elgondolkodtam, mi lenne a legalkalmasabb útirány. Tudtuk, hogy a tűz Ludgate mellett hatolt át a falon, s most a Cornhillen az Újkapu felé tart, azt tartottam hát a legokosabbnak, ha a Mórkapu felé indulunk, onnan pedig a biztonságos Mórmezőre. Be is fordultunk a sarkon, de alig haladtunk néhány lépést, rádöbbentünk (akárcsak az előttünk járók), hogy a magunkkal cipelt holmi igencsak akadályoz. Kitty kosarát természetesen nem hagyhattuk ott, és nem szívesen váltam volna meg a zöld tafotaruhámtól meg a vászontáskámtól, de úgy döntöttünk, a kevesebbet érő konyhai eszközöket tartalmazó két dobozt nélkülözhetjük, hiszen ezek könnyen pótolhatóak. Ekkor egy asszonyt pillantottunk meg, sikoltozva rohant az utcán, hosszú haja lángra kapott az égő törmeléktől, mire én hátrakötöttem a fürtjeimet, Anne-re pedig ráparancsoltam, hogy borítson kendőt a fejére, mivel a vörös hajat ugyan nem kedvelem, de még az is jobb, mint a tar koponya. A konyhai eszközöket egy másik templomban hagytuk, és most már valamivel könnyebb volt az utunk. A tűz azonban folyvást dübörgött mögöttünk, szikraeső, hulló törmelék borított el, és minduntalan felharsant a kiáltás: „Nincs több víz a belvárosban!”, vagy „A Fleet árkában felforr a víz!” „Lángtengerré vált a Guildhall!”, és minden egyes kiáltás hallatán növekedett bennünk a rémület. A Mórmező felé közeledve a mellékutcákból özönlött a nép, s attól tartottam, nem sikerül átvergődnünk a kapun.

– Egy hintó beszorult a kapuba, s a kordék nem bírnak átjutni mellette! – tudatta egy asszony. – Egy órája vesztegelünk, meg se moccan a tömeg! Nagy sóhaj szakadt ki belőlem. Felelősnek éreztem magam a húgomért. – Sajnos, nem jó kaput választottunk – mondtam Annenek. – Bárcsak a Rokkantak kapuja felé indultunk volna. – Ott is óriási a dulakodás – mondta az asszony. – Azt hallottam, két embert leszúrtak egy doboznyi aranypénzért. – A Püspökkapunál annyian igyekeznek bejutni, és menteni a javakat, hogy… – kezdte valaki, de a többit nem hallottuk, mert hirtelen nagy ordítás támadt, valami engedhetett a kapunál, mert meglódult a sokaság, és Anne kezét kitépték a kezemből. – Vigyázz Kitty kosarára! – kiáltottam utána. – A többivel ne törődj. Eredj a Mórmezőre, maradj a fal mentén, meg foglak keresni! Anne átjuthatott, gondoltam, mert ahogy az emberáradat kettéhasadt – egyik fele erre, a másik amarra indult – , hátranéztem, és láttam, amint húgomat magával ragadja a tömeg. Magamban fohászkodtam, bárcsak biztonságba kerülne, de nem tudtam, vajon Isten meghallgatja-e még az imáinkat. S ezután még rosszabb következett: a kitóduló tömeg levert a lábamról, kiszorította belőlem a levegőt, hogy fel sem tudtam sikoltani, lélegzetű is alig, magukkal sodortak, taszigáltak, feldöntöttek, megtapostak. Nemcsak én jártam így, másoknak

is hasonlóban volt része, de tudtam: nem szándékosan művelik az emberek, a vakrémület uralkodott el mindenkin, és a leggyengébbek adták meg az árát. Mihelyt valamelyest gyérült a tömeg, ott hevertem, ahová sodortak, megtapogattam sajgó tagjaimat, s megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy nem tört csontom, csak horzsolások, kékzöld foltok borítanak. Zöld tafotaruhámnak azonban nyoma veszett, vászontáskámat sem találtam, a vállamra borított kendő is eltűnt, meg az egyik cipőm, azonban – kezem a nyakamra szökkent, és boldogan felsóhajtottam – az ezüstmedál épségben volt, és a pénzem is megmaradt az alsószoknyám alá erősített tasakban. Ahogy megpróbáltam agyongyötört testemet felemelni a kövezetről, egy fiatal nő közeledett: haja csimbókos volt, arca csupa korom, s amikor leült mellém, sírva fakadt. – Mindenem odaveszett! A kis házam… a férjem… mindent felemésztett a dühöngő tűz, mintha a pokol tátotta volna ki a száját! Nem tudtam válaszolni, mert valóságos bénaság ereszkedett rám – halálosan kimerültem. – Biztonságban hittük magunkat, aztán úgy csapott ránk a tűz, akár a lángoló kard az égből! A férjem ott maradt, hogy küzdjön ellene, és a szemem láttára emésztették el a lángok. – Én… én nagyon sajnálom… – rebegtem, és igyekeztem felegyenesedni. – A ruhája, a haja, az arca, minden lángban állt! – Az asszony közelebb hajolt, és édesdeden elmosolyodott. – Isten

angyalául választotta, és fellobbantotta körülötte a tisztítótüzet! Most már nagyon igyekeztem talpra vergődni, mert tudtam, hogy ez az asszony megtébolyodott, és szerettem volna távol tartani magamat tőle. Egyeden gondolatom az volt, hogy kikerüljek a belvárosból, és megtaláljam Anne-t. Nagy keservesen felálltam, bizonytalan léptekkel elindultam, a síró asszonyt ott hagytam az út mentén, s tovább mentem – szerencsére néhány lépésnyire megleltem a másik cipőmet. Valamelyest távolabb kerültem a Mórkaputól, és úgy véltem, a legokosabb, ha a belvárostól keletre nyíló kapuk egyikénél próbálkozom, ahová még – legalábbis tudomásom szerint – nem ért el a tűzvész. Ha a Püspökkapunál kijutok, onnan talán elkerülhetek a Mórmezőre. Nem volt könnyű dolgom. A mindent ellepő sűrű füstben kétlépésnyire sem láttam, nem ismertem fel az utcákat (ritkán jártam errefelé), nem láttam a napot, hát képtelen voltam megállapítani, melyik a helyes irány. Találomra elindultam valamelyik utcán, de csakhamar észrevettem, hogy elzárta egy csapat férfi, akik azért jöttek ide, hogy megszolgálják a király shillingjét, másutt pedig az elhajigált holmi meg a törmelék rekesztette el az utat. Bokámat megrándítottam, éles kövek összevagdalták a lábamat, aztán csúnya horzsolást szenvedtem, amikor túlságosan közel robogott el mellettem egy elszabadult ló vontatta szekér, amely a következő percben fel is fordult. Szememet kegyetlenül szúrta a füst, s minduntalan kénytelen voltam megállni, hogy kirázzam a szoknyámat, amikor a szikraeső azzal fenyegetett, hogy menten lángra

lobbant. Útjelző táblát hiába kerestem – legtöbbje eltűnt, s amikor a Lothburybe vezető országút elejénél álló kocsmát kerestem, mivel ez az út egyenesen a Püspökkapuhoz vezet, az egykori épület helyén romhalmazt leltem: a házakat bontóvassal lerombolták. Meg akartam tudakolni, valóban a Lothburybe vezető úthoz kerültem-e, de az embereknek szinte eszét vette a maguk gondja, ügyet sem vetettek rám, s két ízben kaptam ugyan útbaigazítást, de mindegyik tévesnek bizonyult – az út végén valóságos tűzfalba ütköztem. Forgott körülöttem a világ, szédültem, elepedtem egy korty vízért. Megállítottam egy kulacsot hordozó asszonyt, és rimánkodtam, adna egy kortyot, ő azonban megtagadta, s ráadásul könnyelmű cafkának nevezett, hogy még vizet sem hoztam magammal, márpedig ő egyeden cseppet sem nélkülözhet. Sötétedett, dühöngött a szél, mint valami elszabadult fenevad, odafent percről percre sűrűsödött a füst. Fogalmam sem volt, hol vagyok, hány órára járhat, és eluralkodott rajtam a félelem. Néhány összeomlott bolthoz közeledve meleg hamuban tapostam, s egyszeriben a Szent Pál közelében találtam magamat. Megkönnyebbültem: a hatalmas templom körül ugyan minden romokban hevert, s a többi épület falát lángok nyaldosták, a dombtetőre épült Szent Pál azonban bevehetetlennek látszott, mint valami hatalmas vár. Bebotladoztam a nyitott ajtón, és több tucatnyi emberre bukkantam, akik szintén itt kerestek menedéket. Sokan az

állataikat, a javaikat is magukkal hozták, egy disznót, néhány kutyát meg egy majmot láttam a padsorokban. Leroskadtam, elgyengültem a megkönnyebbüléstől, s egy asszonytól kaptam egy bögre savanyú bort meg egy darab száraz kenyeret, amit máskor gőgösen elutasítottam volna, most azonban ez is, az is nagyon jól esett. Egy csöndes sarokba húzódtam, lehunytam a szemem, és igyekeztem csitítani hevesen dobogó szívemet, mivel sokáig vonszoltam magam az utcákon, és kimerültem, akár az űzött vad. Akármilyen zaj volt odakint és idebent, néhány percre elnyomott az álom, s arra riadtam, hogy ugyanaz a nő keményen ráz, és szólongat: azonnal szedjem össze magam, és meneküljek. – Eszemben sincs! – mormogtam, és a szemem megint lecsukódott. – Itt biztonságban vagyunk. – Ha nem mozdulsz, elevenen megégsz! – rángatott az asszony. – Égő csóva hullott a tetőre, s már az Isten háza sem ad oltalmat! Erre már felserkentem, s néhányad magammal az ajtó felé indultam. Kinézve megláttam, hogy lánggyűrű vesz bennünket körül, mert még a szemre már kiégett házak is új hévvel lángoltak fel. Annyi épület dőlt romba a Szent Pál meg a folyó közötti területen, hogy amikor a szél valamelyest elkergette a füstöt, a lángokat, különös és ijesztő módon elláthattam egészen Southwarke rakpartjáig. A templomba húzódók közül sokan elmenekültek, nem törődve a veszéllyel áttörtek a lángokon, hogy biztonságra

leljenek, s tudtam, magam is csak ezt tehetem, ha életben akarok maradni. Az ádáz hőség ellenére is végigfutott a hátamon a hideg, amikor körülnéztem. Ahogy körülöttünk tombolt a tűz, egyre sűrűsödött a füstfelhő, immár úgy kavargóit, akár a forró fekete olaj. Mélyéről hirtelen villám tört elő, csapkodott, s a nyomában támadó mennydörgést szinte elfojtotta a lángok iszonyú robaja és az üvöltő szél. Csakhogy az égből nem eső hullott alá, hanem arany szikrák zuhataga. Akármi volt is az, ami a Szent Pál tetejére zuhant, most nyilván hirtelen fellángolt, mert egy távoli embercsoportból üvöltés tört fel, mintegy parancsszóra mind megfordultak, és visszanéztek az óriási épületre, amely az imént még menedéket adott – a tetőre mutogattak, és rémülten kiáltoztak. Tudtam: futnom kell, ha kedves az életem, ám a lángok köröskörül mindent felégettek, s én rettegtem, mert nem is láttam, hová futok, rémüldöztem, hogy egy villám sújt menten halálra. Hármat léptem előre, kettőt vissza, majd más irányban kísérleteztem, de minduntalan visszarettentem, képtelen voltam elhatározni magamat. Néhány lépés… aztán ugyanannyi vissza, és tehetetlenségemben, elkeseredésemben felsikoltottam. Nem tudtam, mitévő legyek. Könny záporozott a szememből, úgy éreztem, itt halok meg a templomban, és sohasem láthatom viszont Tomot és a családomat. És e halálra szánt pillanatomban hallottam meg a hangot, amely a megmentőm lett.

– Kisasszony! – kiáltott valaki. – Hannah! Letöröltem könnyeimet, és megláttam, hogy a tomboló lángok körülölelik egy legényke körvonalait: megrakott kis taligát tolt. – Ki az? – kérdeztem fennhangon. – Én vagyok az, Hannah, Bill! De még így sem tudtam, ki lehet, és nem is láttam a hang gazdáját, mivel a lángok úgy fényeskedtek, mintha a nap tűzne a szemembe. – Bill vagyok! Lord Cartmel cipőtisztító inasa! – kiáltotta. – Ugorj a taligámra, Hannah! Zavaromban sehogy sem értettem, ki az, aki megszólított, meginogtam, s le is estem volna a parázsló fűre, ha a legényke el nem engedi a taligája nyelét, s oda nem fut hozzám. Hóna alá kapott, a taligához vonszolt, onnan lerúgott egy rakás könyvet, s minden teketória nélkül engem dobott a helyükbe. Kapaszkodtam, ahogy csak bírtam, ő pedig tolni kezdett a köveken, a törmeléken, távolodva a Szent Páltól, mind gyorsabban, míg rá nem kiáltottam, állna már meg, mert lélegzethez sem jutok. De még ez sem fékezhette meg – meg sem állt, míg biztonságos távolba nem kerültünk a lángoktól. Itt aztán szótlanul a Szent Pálra mutatott, s közben egyre ingatta a fejét, én meg felültem a taligán, s láttam, hogy lángok emelkednek az óriási tető peremén, innen pedig tovaterjednek, minden irányban, más-más színnel, aszerint, mi kapott éppen lángra: vörös, narancsszín, sárga, fehér és arany lángok ágaskodtak a tűzvihar sűrű fellegei felé. Alig néhány perc telt

el, mire a tető jókora darabja, kő és égő gerendaváz, beomlott, és az egész székesegyház egyeden tomboló tűzfészekké vált. Belénk szakadt a szó, ahogy az őrjöngő lángörvényben megolvadt a katedrális ólomteteje, ezüstös folyókban szikrázva, villózva özönlött alá, s útjában számtalan lángcsóva szökött az égre. Hirtelen, mint megannyi pisztolylövés, szilánkokra freccsentek az óriási ablakok, és áttörtek a lángok. A tűz heve és fénye olyannyira fokozódott, hogy akármennyire eltávolodtunk is, odébb kellett állnunk, ha nem akartuk, hogy megperzselődjön a bőrünk. Nagy sokára kimerültén megálltunk egy keresztútnál, ahol már nem érhetett el a tűz heve, és én láthattam, hogy megmentőm valóban nem más, mint Bill, Lord Cartmel csizmatisztító inasa. Zokogva öleltem át, és hálálkodtam, amiért megmentett, hiszen tudtam: sosem lettem volna képes összeszedni a bátorságomat, hogy átrohanva a lángok gyűrűjén mentsem az életemet. – De hát hogy kerültél ide? – kérdeztem, amikor valamelyest lecsillapodtam. – És mit keresel itt? – Szép pénzt! – jelentette Bill. – Teherhordónak álltam, bérbe vehető a taligám, s az uraságoknak két fontot számítottam egy rakomány bútorért, kincsért, hogy biztonságba vigyem a belvárosból. – Kormos képe vigyorba szaladt. – Csinos vagyonra tettem szert az utóbbi két napban! – De hol van a gazdád? – Ó, az uraság alighogy megneszelte a veszélyt, szedte a

lábát, Dorchesterbe, s rám meg két inasra bízta, hogy hordjuk ki a házból a holmit. – Megdörzsölte a kezét. – Mondhatom, Hannah kisasszony, szépen megtollasodtam! Két nap alatt annyit kerestem, hogy megházasodhatok, és életem végéig úri módban élhetek! Rám kacsintott, s tudtam, mi motoszkál a fejében. Igyekeztem más irányba terelni a gondolatait. – Bill – rimánkodtam kérhetek tőled még valamit? Segítenél megkeresni a húgomat? Azt mondtam neki, hogy a Mór mező falánál találkozunk, de nem tudom, hogyan juthatnék oda. – Mi sem könnyebb annál! – hetvenkedett Bill. – A fejemben van a város térképe, mert ha ötvenszer nem tettem meg az utat, egyszer sem! De most nem a Mórkapunál megyünk át, hanem kelet felé, a Régi kapunál. Lassabban vágtunk neki – magam a taligán trónoltam, mint holmi vásárra vitt koca, mivel Bili nem engedett gyalogolni –, s utunk során már csak egyszer álltunk meg: amikor hirtelen iszonyú zaj támadt nyugat felől, s a következő pillanatban az egész belvárost a delelőjére ért nap fényével vetekedő világosság árasztotta el. – A Szent Pál kriptája – mondta borúsan Bill. – A könyvárusok telepakolták a drága irataikkal, könyveikkel, s most odáig ért a tűz, és minden lángra lobbant. Elnéztük a robajló, lángoló képet: a romhalmaz, a hamu dombjai, a megperzselődött kő, s a közelében óriási templomi gerendák izzottak, akár a szén. Majd tovább kocogtunk a Mórmező felé – Bill alighanem igyekezett engem mielőbb

biztonságba helyezni, hogy maga tovább haladhasson a tollasodás útján.

Tizenkettedik fejezet A Mórmező "A tűkhöz közeledve úgy találom, hogy hátaknak felrobbantásával, s a királyi udvar munkásainak nagy segítségével, sikerül megfékezni…” Másnap reggel a Mórmezőn arra ébredtem, hogy Anne mellettem ül, és aggódó tekintettel méreget. – Órákig aludtál! – szólalt meg. – Összegömbölyödtél, mint valami macska, és sajnáltalak felébreszteni. Kábán néztem rá, pillanatokig nem is tudtam, hol vagyok, és hogyan kerültem oda. – És ha macska vagy, ugyancsak koszos macska vagy! – folytatta Anne. – Mocskos a szoknyád, a hajad összetapadt, megperzselődött. A képed akár egy kéményseprőé, a szagod túltesz az enyvfőzőkén! Felegyenesedtem ültömben, körülnéztem, s már emlékeztem, hol vagyok – azon a gidres-gödrös, bozótos réten, ahol a városi mosóasszonyok száradni teregetik a bokrokra a lepedőket. Csakhogy most lepedőt nem láttam, mert a helyüket száz meg száz – vagy talán sok ezer – ember foglalta el: ültek, hevertek, álltak, körülöttük bútorok, batyuk,

kosarak, könyvek és állatok, olyan zsúfoltságban, hogy tenyérnyi szabad hely nem akadt sehol. – Hogyan találtál rám? – kérdeztem meglepetten Anne-től. – Könnyen! – mosolygott a húgom. – Tegnap este a McGibbon családhoz sodródtam, s ma reggel, alig pitymallott, megmondtam a hat gyereküknek, milyen ruha van rajtad – bár arra nem gondoltam, hogy ennyire elkoszolódott a rajtad levő –, s megígértem, kap egy zacskó cukorkát, aki rád talál. Körülnéztem, hol lehetnek McGibbonék, akiknek az a kis pástétomboltjuk van tőlünk néhány háznyira a Korona és Király terén, de a tömegben nem sikerült őket megpillantanom. – A gyerkőcök nyomban felkerekedtek, mindent végigkutattak a falak mentén, és fél óra sem kellett, hogy rád találjanak! – Anne szomorkásán megrázta a fejét. – Csak azt nem tudom, mikor adhatom meg nekik azt az ígért cukorkát… Elakadt a lélegzetem. – Csak nem érte el a tűz a boltunkat? Anne komolyan bólintott. – McGibbonnétól tudom, hogy a tűz tegnap alkonyattájban elérte a Korona és Király terét. Egy csapat férfi bontóvasakkal lerombolta a mögöttünk álló házakat, hogy a mi sorunkat megmentsék, de a lángok átcsaptak a hasadékon, és… – Elhallgatott, mert látta, hogy könnyel telik meg a szemem. – De senki nem esett áldozatul! – folytatta néhány pillanat múlva. – És figyelj, Hannah! – Megemelte a szoknyája sarkát, és alatta ott volt Kitty, békésen aludt a füvön, nyaka körül szalag, annak a vége pedig Anne csuklójára volt kötve.

Elmosolyodtam – de igencsak kényszeredettre sikerült az a mosoly. Mindent elvesztettünk – nem maradt egyebünk, csak Kitty, no meg a rajtunk lévő ruha, s még az is csupa rongy. Kezem megint a nyakamhoz szökött, és valamelyest felderültem, mert a becses medál most is ott függött – mi több, tudtam, hogy a zsebem még ott lapul a szoknyám alatt, mert ki tudtam tapogatni a csípőmön a pénzünket rejtő kis dudort. – De a boltunk, a mi kedves kis boltunk! – sóhajtottam. Magam előtt láttam a takaros cégért, a faredőnyt, a fehérre meszelt falat. – A boltunk hamuvá vált… Mit szól majd Sarah? Rám bízta, hogy vigyázzak mindenre! – Hannah! – kiáltott fel Anne. – Sarah boldog lesz, hogy mind a ketten megmenekültünk. És hogyan menthettük volna meg a mi kis boltunkat, mikor a város legnagyobb épületei is tüzet fogtak? Felsóhajtottam. – Láttam, hogyan ég a Szent Pál – bólintottam. – Micsoda látvány volt, Anne… Valóságos tűzoszlop világította meg az eget, mintha nappali világosság lett volna. És az a forróság! Ezernyi pulykát is meg lehetett volna vele sütni. – Azt beszélik, minden nagyobb épület és ezer meg ezer kisebb ház lett oda. Még a börtönök is – és hagyták odaveszni azokat a szegény, láncra vert tébolyultakat! Megborzongtam, elfordítottam a fejemet. – Ne is mondd! – No de hadd halljam, hogyan kerültél ide? – kérdezte Anne. – Ahogyan megmondtad, szorosan a fal mellett

maradtam, és a szememet is kinéztem, úgy figyeltem, ki jön át a kapun, míg be nem sötétedett – ámbár egészen sötét nem lett a lángok miatt –, de téged sehol sem láttalak. – Majd elmesélem – most még nem tudok róla beszélni. Viszont farkaséhes vagyok! Lehet valahol ennivalót kapni? – Van még egy kis tengerész kétszersült – mondta Anne –, csak nagyon sós, és kőkemény. De később jönnek falusi népek, gyümölcsöt, sört, tejet árulnak, és a király megígérte, hogy senki sem marad éhen. – Igazán? Hogyan ígérhetett ilyet? – kérdeztem, és végignéztem a mezőn: ameddig a szem ellátott, tömegestül zsúfolódott a nép a hevenyészett táborban. – Ami biztonságos hely csak van a városon kívül, minden tele menekültekkel. Hogyan lakathat jól mindenkit? – Nem tudom – vont vállat Anne. – De végtére is ő a király. Sokáig üldögéltünk ott. Kimerültem, zavarosan kavarogtak a gondolataim – s egyáltalán hová is mehettünk volna? Hírek szállingóztak: mi kapott lángra, mi égett le, hol szegték útját a tűznek. Füst szállt a fal felől, kerengett körülöttünk, alászállt, korom és pernye lepett mindent. A fal túloldaláról hallottuk a tűz robaját, ahogy a szél kergette, meg mindenünnen a robajt, a reccsenéseket, ahol puskaporral repítettek a levegőbe házakat, s a robbanásokat a leomló törmelék zaja követte. Délutánra azonban – szerdai nap volt –, észrevettük, hogy

alábbhagyott a szél. Később pedig azt hallottuk, hogy a legtöbb helyen eloltották a tüzet, vagy ahol még ég, nem engedik tovább terjedni. A hír végigszáguldott a Mórmezőn, elért a legtávolabbi zugokba is, de senki sem örvendezett zajosan, mert mindannyian szörnyen fáradtak és éhesek voltunk, és nem tudtuk, mihez kezdjünk, hiszen legtöbbünk elveszítette otthonát, mindenét. A hírnek örültünk, de az érzéseinket belepte a hamu. Csak akkor rezzentek fel néhányan, amikor egyik-másik polgár, holmi rémhír hallatára, igyekezett felrázni tompultságukból a szomszédait, elkiáltva magát: – Fegyverbe! Fegyverbe! –, és tudatva, hogy a tüzet egy francia okozta, vagy egy hollandus, vagy bármilyen fajta idegen. A nap folyamán sok efféle mendemondát hallottunk, meg azt is, hogy láttak egy embert, aki tüzes csóvát vetett egy boltba, mire a tömeg ott helyben felkoncolta, meg hogy azt az asszonyt, aki megjövendölte a tűzvészt, megölték, mint boszorkányt – én azonban nem tudtam, hogy hihetek-e az ilyesféle szóbeszédnek. – Mihez kezdjünk? – kérdezgette Anne. – Mi lesz velünk? Valahányszor megkérdezte, megráztam a fejemet, mert a választ magam sem tudtam. Ereztem, hogy sem alkalmas nem vagyok, sem kellően idős, hogy az efféle kérdésekkel megbirkózzam. Bárcsak itt volna Sarah, gondoltam sóváran, hogy ne én legyek az egyeden, akinek a sorsunk felől határoznia kell! Anne kócos volt, de más módon nemigen különbözött a

szokásos köznapi önmagától, az én megjelenésem azonban láthatólag mulattatta. Ennek láttára kölcsönkértem egy szomszédos családtól egy tükröt, és elrettentem, amikor megláttam, mivé lettem. – Ütött-kopott, kormos, mocskos koldus lett belőlem! – szóltam a tükörképem láttán, amint erre-arra fordítgattam a tükröt. – Mi tagadás! – kuncogott Anne. – Még a kedvesed sem ismerne rád! – Van nálad valami… egy kendő, egy rongy… amivel letörölgethetném magamat? – kérdeztem. Anne megrázta a fejét. – Sem egy fésű, hogy kibogozhasd a hajadat, se szappan, hogy megtisztálkodj, se virágvíz, hogy elnyomja a korom szagát. – Méltatlankodva felsóhajtottam, mire húgom hozzátette: – De mindenki ugyanígy fest, Hannah. Nem tűnsz ki a többiek közül. Tom említése azonban tettre sarkallt, és végül, mivel más kelmét nem találtam, az alsószoknyámról téptem le egy csíkot, megkerültem a mezőt, és az anyagot megáztattam egy patakban. Anne irányított, hol a legvastagabb a kosz, és amennyire tudtam, megtisztogattam magamat. Megperzselt szemöldökömön nem segíthettem, sem az orcámon éktelenkedő kék folton, sem a hajamon, amely, nagy bánatomra, hatalmas vörös felhővé borzolódott, de sikerült letörölgetnem a piszkot az arcomról, és mindjárt jobban éreztem magam – bár valójában így sem festettem sokkal

jobban. Idővel néhányan tálcán hoztak élelmet a tengerészeti raktárból, és mindenki megéljenezte őket, csakhogy a tálcákon semmi egyéb nem volt, mint kemény tengerész kétszersült, ami senkinek sem ízlett. Anne meg én mégis vettünk belőle, elrágcsáltunk néhány falatot, a maradékot összezúztuk Kittynek, ő pedig szívesen elfogyasztotta. Mások a mezőn a kutyájuknak vetették a kétszersültet, McGibbonék pedig a magukkal hozott három csirkéjüket etették vele, és abban reménykedtek, hogy naponta friss tojással táplálhatják a gyermekeiket. Később hírét vettük, hogy a király elrendelte: a környező megyék elöljárói, helytartói gondoskodjanak róla, hogy minden nélkülözhető élelmet, kivált kenyeret, azonnal küldjenek Londonba, és hogy ezt ideiglenes piacok árulják a kiégett területek határán, Smithfieldben, a Püspökkapunál és a Tower dombon. Egyidejűleg elrendeltetett, hogy minden városbeli pék, akinek a műhelyét nem égette fel a tűz, éjjelnappal süsse a kenyeret, s e célra külön gabonát bocsátottak a rendelkezésükre. A cipókat később kihozták a Mórmezőre, és sikerült egy kis sörre és tejre is szert tennünk, így megéltünk valahogyan. Gyakran járt az eszemben a boltban hagyott sok édesség, cukorka, s azt kívántam, bárcsak dugtam volna belőle valamennyit a zsebembe. Más boltosok persze értékesebb holmit hagytak ott: a Szent Mihály napi vásárra felhalmozott selymeket végszámra, ritka könyveket, sok doboz illatos kesztyűt Perzsiából, aranyérméket (amelyek,

mint később hallottuk, a tűzben megolvadtak, összeforrtak) vagy hasonló sorsra jutott ezüstlemezeket – így hát szerencsésnek mondhattuk magunkat, hogy mi csak kandírozott rózsaszirmokat és cukrozott szilvát veszítettünk. Estére megnyugtattak, hogy a tűz ugyan még ég némelyik pincében és raktárban, de tovább már nem terjed. Mindamellett igyekeztek rábírni, hogy maradjunk a Mór mezőn, míg egészen biztonságosan nem mehetünk vissza. Nem bántam, hiszen még mindig igen fáradt voltam, és nehezen tudtam volna felcihelődni. Nem volt egyéb vágyam, csak hogy ott ülhessek továbbra is a füvön, biztonságban, s ne is gondoljak arra, mit hozhat a jövő. Leszállt az est. Furcsa érzés volt elaludni (vagy alvással próbálkozni) ilyen nagy tömegben, ilyen különös körülmények között. Ameddig a szem ellátott, sűrű sorokban, fejtől-lábtól hevertek az emberek, ki ült, ki feküdt, maguk köré gyömöszölve, amit sikerült megmenteniük: batyuba tömött ruhákat, egy széket, egy mosdóállványt, élelmet rejtő zsákot, a család disznaját, vagy holmi dédelgetett kis kincseket. Néhányuknak sikerült gyertyát vagy mécsest hozniuk, s ahogy sötétség ereszkedett a mezőre, a libegő lángok megvilágították az emberek arcát, és minden képzeletet meghaladó végtelen, kísérteties tájjá varázsolták a mezőt. Szörnyű kimerültségünkben is alig tudtuk lehunyni a szemünket, annyira riasztó volt a kiáltozás, jajgatás, a síró-rívó gyermekek, ugató kutyák lármája, s a fal túloldaláról minduntalan odahallatszó távoli robaj, valahányszor egy kiégett

ház összeomlott, és a zaj sikoltásokkal vegyült. Néhol szikrazápor tört az égre, ahogy hirtelen tüzet fogott egy zsúptető. Ahogy sötétedett, egyre hidegebb lett, s Anne meg én bármily szorosan húzódtunk egymáshoz, bizony vacogtunk, mivel a földről felszállt a nyirkos pára. A hidegen kívül is veszedelmek fenyegettek, mivel a várost sújtó iszonyat sem változtatta meg némelyik gonosztevő természetét, aljas szándékú alakok kószáltak fel-alá, s őrizetlen javakra vadásztak. Egy ízben épp meglepett az álom, amikor arra riadtam, hogy egy kéz matat a szoknyám alatt, a zsebem felé. Nyomban felültem, ráförmedtem a fickóra, s az elfutott a sötétben. Így töltöttük az éjt, álom és ébrenlét között, s nem tudtuk, mit hoz a másnap. Reggel izgalom és élénkség támadt, amikor maga a király jött el, hogy szózatot intézzen hozzánk. Harsonaszó tudatta érkezését, majd szétvált a tömeg, s őfelsége, néhány úr kíséretében, elegáns lovaglóöltözékben szép fekete lova hátán, a várost sújtó csapásról intézett hozzánk szózatot. – A Londont sújtó ítélet egyenesen az Úr kezétől származik, mert legyetek meggyőződve, hogy sem franciának, sem hollandusnak, sem pápistának nem volt része a benneteket ért szerencsétlenségben – szólott tiszta, határozott hangon. – Biztosítalak benneteket, nincs okom gyanítani, hogy bárki bűnös lenne a város felgyújtásában, és az a kívánságom, hogy immár távozzon szívetekből a félelem. Az Úr

kegyelméből én, a királyotok, veletek élek és halok, és különös gondom lesz mindnyájatokra. Beszéde mindannyiunk szívéhez szólt, s ahogy őfelsége tovább ment, hogy másik csoporthoz intézzen szózatot, sokan megkönnyeztük nyájas szavait és lovagias szándékait (és bizonyára senki sem gondolt őfelsége eltévelyedéseire és fattyú gyermekeire). Különösen Anne-re gyakorolt nagy hatást, csodálattal emlegette a király fenséges modorát, külsejét, délceg megjelenését, mondván: szerinte nincs nála nemesebb férfiú a föld kerekén. Aznap délután hírét vettük: megakadályozandó, hogy a még itt-ott lángoló kisebb tüzek elharapózzanak, kétszáz katonából álló különítmény közeleg Hertfordshire-ból, csákányokkal, ásókkal, vödrökkel megrakott szekerekkel. A Mórmezőn mindenki megörült, mert már mindannyian kimerültünk, és eluralkodott rajtunk a tehetetlenség. Mit sem áhítottam jobban, mint hogy ismét Chertseyben legyek, a kis hálókamrámban, tiszta ruhában, s anya ápolgatná horzsolásaimat és készítene enyhet adó kamillaitalt. Ez a szívmelengető kép azonban éppoly távolinak és lehetetlennek tetszett, mint amit Ha’Laál gróf ígért a bűvös szekrénybe lépőknek.

Tizenharmadik fejezet Az elpusztult város „Vízi úton a Szent Vál rakpartra. Onnan gyalogszerrel, s láttam, hogy az egész város leégett, valamint a Szent Pál templomának kétségbeejtő látványát: teteje beszakadt, tornya leomlott…” Pénteken és szombaton megindult a vándorlás vissza a városba, a mindenkit sújtó levertség valamelyest felengedett, s immár legtöbbünket hajtott az aggodalom, látni kívántuk, mi maradt meg Londonból most, hogy megfékezték a tüzet, és hogy van-e még otthonunk. A városba visszatérőket éberségre intették: figyeljenek minden gyanús jelre, ha izzó zsarátnokot látnak, tapossák el, nehogy lángra kapjon. Indulásra készülődve némelyek úgy döntöttek, nem mennek vissza a városba: nem bírnak szembenézni, úgymond, az otthonukat, javaikat ért pusztulással. Ezek az emberek gyalogszerrel indultak, ahová csak tudtak, ahol rokonaik vagy barátaik éltek, s ahol, úgy vélték, új életet kezdhetnek; határozatba vétetett ugyanis, hogy nagyobb és kisebb városok mindenütt fogadják, méghozzá szívesen, London

sorsüldözöttjeit és engedjék meg, hogy ott űzzék iparukat. Nem tudtam elhatározni, mitévő legyek. Vágyódtam haza, de nem akartam anélkül elhagyni Londont, hogy üzenjek Tomnak, s tudassam vele, hová mentem. Meg aztán aligha remélhettük, hogy valaki is felvesz kocsijára vagy szekerére, s nem tudtuk rászánni magunkat, hogy gyalogszerrel tegyük meg a fáradságos utat Chertseybe. Elcsigázottak voltunk, a mezőn a körülöttünk levők szüntelen lármája, mozgása elűzte az álmot, hasonlóképpen a vészkiáltozás, valahányszor a szél, égő csóvát fújt át a falon. Amikor mégis elszenderedtem, szörnyű lidérces álmok gyötörtek: megint ott álltam a Szent Pál kapujában, a lángok gyűrűjében, s rettegtem, hogy mindjárt tűzhalált szenvedek. Anne minduntalan felrázott azzal, hogy sírtam álmomban, és örültem is, hogy felébreszt, mivel az a gyerekes babona kerített hatalmába, hogy ha elalszom, és azt álmodom, hogy meghaltam, akkor soha többé fel sem fogok ébredni. Idővel (mivel Anne-nek ez volt a szíve vágya) úgy határoztam, visszamegyünk a Korona és Király terére, és megnézzük, mi maradt meg a boltunkból. Mihelyt meglátjuk, elhatározhatjuk, hogy ott maradunk-e és mindent elölről kezdünk – azt hallottuk ugyanis, hogy többen már hevenyészett bódékat, sátrakat állítottak hajdani otthonuk romjain, hamuján, némelyek pedig máris kereskedésbe fogtak a máshonnan szerzett eleséggel. Amikor hát Kittyt visszatelepítettük biztonságos kosarába, nekivágtunk a Mórmezőnek, ahol két megtermett őr vigyázott, nehogy

tolvajok garázdálkodjanak. Tudtuk, hogy a városban rablás, fosztogatás folyik, a gonosztevők könnyen hozzáférhetnek a pincékbe rejtett, kertekben elásott kincsekhez, különösen abban a néhány házban, amelyet megkímélt a tűzvész. Városszerte is őrök álltak, hogy elfojtsanak minden zavargást a polgárok meg az idegenek között, ugyanis a király szavainak ellenére még most sem tudta biztosan senki, hogyan tört ki a tűz, és az emberek bűnbakot kerestek. A Mórkapun át megpillanthattuk a pusztulást, de ez sem készített fel a falon belül elénk táruló üres tér látványára. Mert az volt: üres tér. Ameddig a szem ellátott, a városfaltól egészen a Temzéig minden elpusztult, más sem látszott, csak törmelék- és kőhalmok a hamuréteg alatt. Sem füves terek, sem kanyargó, macskaköves utcák, sem sötét sikátorok… A gyönyörű város szép házai, nagyszerű épületei, ódon templomai mind, mind megsemmisültek. Anne meg én csak néztük; a szívem úgy elnehezült, hogy szólni sem bírtam, mert ilyen pusztulást nem láttam még soha, és fel sem fogtam, hogyan lehetséges, hogy ilyesmi történt, s hogy egy ilyen hatalmas város semmivé lett. – És most… hová? – szólalt meg végre Anne, én azonban némán ráztam a fejemet, mert minden útjelző eltűnt, s lehetetlen volt kinyomoznunk, hol is állt egykor a boltunk. Elindultunk egy templom romjai felé. Az erős kőépületből megmaradt valami, a teteje és az ablakai ugyan eltűntek (a földön látszott még a kék és vörös festett üveg összeolvadt nyoma), de a torony maradványa és a falnak is egy része még

állt. – Melyik templom ez? – kérdezte Anne. – Talán a Szent Alphage… – mondtam tétován. – De ezt az egyházközséget nem ismerem. Továbbmentünk. – És ha valóban az… – mutattam két nagy füstölgő romhalmazra –, akkor itt állt a Szövőmunkások Csarnoka… amott pedig a Serfőzőké. Megint elhallgattunk, gondolatainkba mélyedtünk. Körülöttünk itt-ott vékony füstoszlopok emelkedtek. Távolabb mintha sűrű, szürke köd lepne mindent, s mögötte magunk-fajta tépett emberi alakok botladoztak a hamuban, mint megannyi szürke kísértet. Minden mozdulatunkra felkavarodott és köhögésre ingerelt a puha hamu, s a falak csonkja körül piszok és por kavargott. Az égett gerendák fekete korma a romok köveinek szürke, a téglák vörös és sárga porával elegyedett, a szélrohamok odahordta törmelék több hüvelyknyi magasan tornyosult. Elnéztem, és úgy éreztem, Londont soha többé nem lehet megtisztítani. Anne kezét a kezembe csúsztatta. – Szörnyű… – suttogta. – Menjünk haza, anyához? Megszorítottam a kezét. – Ha tudunk. De először próbáljuk megkeresni a Korona és Király terét. Hátha… Hátha… Nem is tudom, mire számítottam. Hátha ott éppen alábbhagyott a tűz, vagy átugrotta a boltok sorát, és azok épségben maradtak. Hátha néhány ügyes ember

tűzfecskendőre tett szert, a mi boltunkra irányította, és megmentette. Hiszen történnek néha csodák. A Szent Alphage felől átvergődtünk a romokon, abba az irányba, amerre a boltunkat sejtettük. Útközben itt-ott a megújult élet jeleit láttuk: egy férfi asztalt eszkábált két deszkából, és sört árult, egy másik vitorlavászon darabokból sátorfélét állított lakhelyül, egykori háza romjain. Egy család láthatólag hajdani háza pincéjébe telepedett, mert nyitva állt a csapóajtó, odalentről hangok hallatszottak, kint pedig egy gyermek játszadozott egy salakhalmon. Egy férfi szólított meg bennünket: a király rendeletére, mondta, a város keled részében valamennyi templom, kápolna és más nyilvános hely nyitva áll minden holmi fogadására, amelyet a lakosok biztonságba akarnak helyezni. Megköszöntük az ajánlatot. – Csakhogy – mondtam Anne-nek, amikor továbbmentünk – nekünk semmink sincs, amit ott hagyhatnánk. – Nincs egyebünk, csak Kitty – mondta a húgom. Sokan a házuk romjai közt álldogáltak, zavarodottan, mintha eltévedtek volna. Kevesen könnyeztek – annál sokkal nagyobb volt az emberek megrázkódtatása. Néhányan, akik egykori otthonukra leltek, egy darab papírt szegeztek egy megfeketedett gerendamaradványra, vagy egy kőrakáson hagytak üzenetet, tudatva, milyen bolt volt itt azelőtt, vagy egy kelmedarabkát vagy valamilyen tárgyat akasztottak ki (láttam egy írótollat, másutt egy söröskancsót), jelezve, mi állt itt valamikor.

Továbbmentünk, templomok vagy céhcsarnokok nyomait követve, és a belváros maradványain át végül eljutottunk a Korona és Király terének egykori helyére. Szemügyre vettük a néhai kis boltok helyét, és én tudtam már, hogy nem történt csoda – szomorú szívvel kellett tudomásul vennem, hogy a mi kis boltunk is elpusztult, akár a többi. Ráleltünk azonban Mr. Newberyre. Gerendacsonkon üldögélt hajdani boltja helyén, kezében söröskancsóval. Se parókája nem volt, sem tisztességes öltözéke, egy régi, laza indiai köntös volt rajta, olyasmi, amilyet az urak viselnek otthonukban. Csakhogy ez a ruhadarab rongyos volt és mocskos, kiégett lyukak borították, mintha a gazdája szikraesőn hatolt volna át. Mr. Newbery felállt, s bizonytalanul meghajolt. – Hát visszataláltak! – szólalt meg oly könnyedén, mintha szalonjában fogadna bennünket. Biccentettem, és rábámultam (akárcsak Anne), mivel tar koponyáját koromfoltok borították, az arcát pedig mintha szürke hamu rizsporozta volna. – Nagy sokára sikerült idetalálnom, mivel valamennyi csapszék elpusztult, s nem tudtam, merre járok. – Szomszédaink mind életben maradtak? Látott valakit? – tudakoltam. – Ó, a többieket is – válaszolta. – Kevesen haltak meg. – Majd szokásos modorában hozzáfűzte: – Ámbár hallottam, hogy Bridewellnél oly elviselhetetlen forrósággal tomboltak a lángok, hogy még a holtak is elégtek a sírjukban! – Én pedig

magamban akaratlanul is elmosolyodtam szavai hallatán. – Itt akar maradni, Mr. Newbery? – kérdezte Anne. Az öreg bólintott. – Sikerült megóvnom ruháimat, és a portékám egy részét is, mert idejében elvittem egy barátomhoz, a Püspökkapuhoz. Ő ládába tette mindet és elásta a kertjében, és szerencsére a tűz nem terjedt odáig. – De hol fog lakni? – kérdeztem. – Katonák hevenyészett sátrakat állítanak az embereknek, elhozom hát a portékámat, és mihelyt lehetséges, megint kereskedni fogok. Itt akarok lenni, hogy felügyelhessem a boltom újjáépítését. – Értem – bólintottam, majd elköszöntem, hozzáfűzve, hogy nagyon szeretnénk már körülnézni a magunk háza táján. – Ó, abból semmi sem maradt! – kurjantott utánunk Mr. Newbery. Az ő boltja meg a miénk között csak két gyatra kis lak állt, de ezek is megsemmisültek, és a mi küszöbünkből sem maradt egyéb, mint egy csonka tölgyfadarab. Ez is elszenesedett, de legalább láthattuk, hol volt a boltunk bejárata. A törmelék között botladozva (igen óvatosan, mivel itt-ott még forró volt a hamu) felfedeztük a padló nyomát, meg a hátsó szobát elválasztó falét; és sajátos módon az udvarunkban álló dús rozmaringbokor megégett tövét. Szavakkal le nem írható, milyen érzés volt ott állni a boltunkban – amely mégsem volt a boltunk, hiszen a tetőnek és az emeletnek a romjai töltötték meg, és mennyezet helyett

az ég látszott a fejünk fölött. Jobb felé elláttunk oda, ahol Mr. Newbery iszogatott a korsójából, balra pedig a házak romjain át megpillantottuk templomunk csonka tornyát és romjait. Kitty máskor csendben lapult a kosarában, de most hirtelen nyávogásban tört ki, mintha tudná, hogy hazaért, ám természetesen nem mertük kiengedni. – Nézd csak! – kiáltott fel hirtelen Anne. – Itt egy papír, egy fadarabra tűzve! – Igazán?! – Gyorsan odaléptem, szoknyám nyomán felkavarodott a por. – Hadd nézzem! A pergamendarabkát egy elszenesedett gerendacsonkhoz szegezték. Óvatosan levettem, s közben hevesen vert a szívem, mert már láttam, hogy a pergamen Sarah gondosan formált betűit viseli. Felolvastam: Hallottunk a szörnyű tűzről, és eljöttünk Londonba, s most Giles Copperlyvel várunk, hogy hazavigyünk benneteket Chertseybe. A kocsival nem jöhettünk be a városba, mivel minden utat eltorlaszol a törmelék, a southwarke-i oldalon maradunk, ameddig ide nem értek hoznánk. Adná Isten, hogy biztonságban legyetek. Sarah nővéretek. Szemembe könny szökött a gondolatra, hogy nővérem a folyó túlpartján vár bennünket, s aggodalmasan lesi a híreket. Elfordultam, és a szoknyám sarkával megtöröltem a szememet. Anne nagyot sóhajtott, majd megrángatta a ruhám ujját. – Indulhatnánk már? – rimánkodott. A következő

pillanatban pedig hozzátette: – Giles Copperly kocsija! Mit gondolsz, eljegyezték egymást Sarah-val? – Nem tudhatom – ráztam meg a fejemet. – Semmi sem tart itt bennünket! – sürgetett a húgom. – Rettenetes minden, gyűlölöm, és itt úgysem készíthetünk többé édességet! Ajkamba haraptam. – Tudom. – Én is szerettem volna hazamenni, de előbb mindenképpen értesíteni akartam Tomot. Sarah üzenetét nézve eszembe jutott, mit tehetek – ugyanilyen módon hagyhatok néhány sort, ha Tom netán idejönne. Tollam persze nem volt, s Mr. Newbery tői szándékoztam kölcsönkérni egyet, ő azonban tudatta: valamennyi portékája a ládában nyugszik, barátja kertjének mélyén. – Akkor a Sarah levelét tűzöm a falra – mondtam az öregnek –, hogy tudassuk, Chertseybe mentünk. Ha valaki keresne, kérem, hívja fel a figyelmét a levélre. – Készséggel! – válaszolt Mr. Newbery nagyvonalúan, csak éppen egy kissé kásás hangon. Eltűnődtem: vajon hány korsónak nézett aznap a fenekére? – Remélem, hogy hamarosan viszontláthatjuk, Mr. Newbery – mondtam. – Csak azt nem tudom, mikor. Meglendítette a sörös korsót. – Nyugodjon meg, ha megint érdeklődik magácska után holmi ifjúember, megmondom, hová mentek. Már éppen elfordultam, amikor az iménti mondat utat talált zavaros gondolataimba: ha megint érdeklődik holmi

ifjúember… – Tehát már tudakozódott felőlem valaki? – Egy legény járt itt a minap. De ugyancsak csúf látványt nyújtott! – Mr. Newbery kortyolt egyet a söréből. – Alighanem verekedésbe keveredett! – És mit akart? – Hevesen vert a szívem, de igyekeztem leküzdeni izgatottságomat. Vajon Tom volt-e az – vagy csak Bill? Aznap éjjel a Szent Pálnál megmondtam-e neki, hol van a boltunk? Mr. Newbery vállat vont. – Csak épp magácska felől tudakozódott, én pedig megmondtam, hogy nem láttam, se élve, se holtan. – De hová ment? Merre? – nógattam az öreget. Mr. Newbery meglendítette a korsót, hogy kifreccsent belőle a sör. – Ki tudja. Romok felé. – Önelégülten elmosolyodott. – Hisz akármerre ment, romokat és pusztulást talált. Faképnél hagytam. Odakiáltottam Anne-nek: néhány perc múlva jövök, majd végigsiettem az utcán (már amennyire tudtam a romhalmazok között) a sarok felé, ahol egykor da Silva doktor boltja állt. Ha csakugyan Tom tudakozódott felőlem, s ha nem volt hová mennie, talán a patikárius boltjába indult, hisz régebben ott lakott. Könnyen odataláltam, mivel a bolt több utca találkozásánál állt, s ezeknek a körvonala még látszott valamelyest. A bolt vélt maradványaihoz érve már tudtam, hogy jó helyen járok, mert láttam a súlyos vasláncok és lakatok roncsát, amelyek a

pestis idején lezárták a házat. A forróságban megolvadt vas maradványa a földön hevert egy halomban. Köveken átvergődve végre Tomra találtam: a törmelék között kuporgott, a téglafal romjainak támaszkodva. Térdét felhúzta, fejét lehorgasztotta, és semmi jelét nem adta, hogy hallaná közeledtemet. Rémülten felszisszentem a láttán, mert nemcsak szenny és hamu borította: tépett és véres ingén át láttam, hogy a vállát sötét foltok, hátát pedig jókora horzsolások lepik. – Tom! – kiáltottam. Felemelte fejét, és halványan elmosolyodott, de mindjárt le is hunyta a szemét. – Bocsáss meg, Hannah, hogy nem állok fel. – Mi történt veled? – Megérintettem a vállát, de összerezzent. – Leestél valami kocsiról, vagy… vagy verekedésbe keveredtél? Megrázta a fejét, és törődötten sóhajtott. – Csúf história. – Hallgatott egy sort. – Megkövezett a tömeg. – Felsikoltottam. – Ha’Laál gróffal együtt, bár nem ez az igazi neve – és éppen ebből támadt a baj. Szívem szerint átöleltem volna, annyira törődöttnek látszott, de féltem, hogy fájdalmat okoznék. – Megköveztek?! Bólintott, majd rekedten folytatta. – A Bertalan vásáráról néhányad magunkkal az islingtoni közlegelőre hurcolkodtunk. Az ottaniak hírét vették, hogy Ha’Laál gróf is ott van, franciának vélték, megkeresték, és fel

akarták kötni, mivel, úgymond, ő meg a honfitársai keltették a tüzet. Elhallgatott, lassan, óvatosan vett néhány lélegzetet, majd folytatta. – Egy katona közbelépett; nem bizonyítható, mondta, hogy bárki is okozta volna a tüzet, de ezzel csak annyit ért el, hogy velünk együtt őt is kövekkel kergették ki a faluból. – Megint elhallgatott, én pedig gyengéden megsimogattam az arcát, mert egy aprócska hely épségben maradt rajta. – A gróf lóra pattant és elvágtatott, a tömeg utána, én meg igyekeztem kikerülni az útjukból, és ide botorkáltam. Nem tudtam, hova mehetnék máshová. – Haza kell jönnöd velünk! – vágtam rá. – Sarah Southwarke-nál vár ránk kocsival, és hazamegyünk Chertseybe. – Nem tehetem… – próbált ellenkezni Tom. – Muszáj! – kiáltottam rá. – Tom, ebből nem engedek! – Gondolataim sebesen kergették egymást. – Szállást is találhatsz a falunkban, később meg munkát is, ha úgy akarod. Nem szólt semmit, de olyan megkönnyebbülésre vallott a tekintete, hogy szánalmamban teleszaladt könnyel a szemem. – Gyere – szóltam, és kezemet a karja alá csúsztattam, hogy felsegítsem. – Úri módon, kocsin megyünk haza, és… Tom felkiáltott, és megmarkolta a könyökét. – Sajnos, egyhamar nem bírok dolgozni a törött karommal! – Összeforr! – erőltettem vidámságot a hangomba. Amikor feltápászkodott, igyekeztem leplezni elszörnyedésemet, olyan szánalmas, nyomorult látványt nyújtott. Karja tehetetlenül

csüngött, nyílt sebeibe hamu tapadt, bőre csupa kék-zöld folt volt. – Nadálytő gyökerével-levelével gyógyítjuk majd a törött csontot, a sebeket, horzsolásokat pedig ebnyelvfűvel és csomborméntával. Hisz jobban ismered a gyógyfüveket, mint én! Mosolyogni próbált, és kis híján sikerült is. Nagy lassan, az ép karját a vállam köré fűzve, elbotladoztunk a Korona és Király teréig. Az út közben látott polgárok kábák, égettek, mocskosak vagy zavarodottak voltak – vagy mindez együtt –, de senki sem szólt, jóformán ránk se nézett, hiszen mindenkit a maga baja, a maga fájdalma foglalt el. Ezúttal nem láttuk Mr. Newberyt a Korona és Király terén, Anne azonban ott állt, és az arca aggodalmat tükrözött. Tom állapota láttán elképedt. – Utolért a tűz? – kérdezte riadtan. – Mi történt? – Útközben majd elmeséljük – mondtam. – Tomot hazavisszük magunkkal. Anne rábólintott – látszott, hogy egyetért velem. – Nincs hová mennie, és munkája sincs – magyaráztam. – Talán beállhat segédnek apa mellé – vélte Anne. – Hisz mindig panaszolja, mennyi a dolga. – Talán – bólintottam. Anne meg akarta fogni Tom másik, törött karját, de megráztam a fejemet. – Gondoskodj Kittyről, Tomot pedig bízd rám. Magunk mögött hagytuk, ami megmaradt a boltunkból, és

nekivágtunk a városnak. Lassan ballagtunk, elhagytunk ugyancsak csigalassúsággal haladó embereket, akik zavarodottan tekingettek maguk köré. A hamutól fátyolos világosságban, mint megannyi szürke kísértet vonultunk a romok, a törmelék sivatagában. Kétszer is bukkantunk izzó szénre, és kértük az arra járó katonákat, tipornák el a tüzet. A Szent Domonkos maradványaihoz érve megláttuk, hogy a torony leomlott, a hatalmas ólomharangok megolvadtak, és sajátos tömbbé olvadtak a kövekkel. Fáradságos utunk során Tom meg-megingott, s kis híja volt, hogy el nem álélt. Le kellett ülnünk a földre, míg össze nem szedte magát, de hamarosan megpillantottuk a hidat, és tudtam, ott vége lesz a megpróbáltatásnak. Míg várakoztunk, hogy feljuthassunk a hídra a törött, megégett bútorok és a házak romjai között vágott keskeny hasadékon át, Anne benyúlt Kitty kosarába, és kihúzott valamit. – Míg vártam rád, körülnéztem a boltban, és ezt találtam. Elvettem, amit odanyújtott, és meglepetten felkiáltottam. Az a valami egy darabkája volt a nemrég még boltunk fölött függő cégérnek. Nem sok maradt belőle, és a maradékot is megolvasztotta, meggörbítette a nagy forróság, de még jól látszott a cukrozott szilva rózsaszín zománcú képe. Néztem; felfogtam, hogy ez maradt meg a boltból, és nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. – Hogy ennyi maradt meg mindenből! – sóhajtottam. Anne vállat vont. Úgy gondolta, szívesen megtartanám,

mondta, Tom pedig részvétteljes pillantást vetett rám. – London felépül, és vele a boltod – mondta gyengéden. – És ha áll már, festek neked új cégért. Rámosolyogtam – meg is csókoltam volna, ha szegény, sebes képén találok egy pici helyet –, mert tudtam, amit Londonról mond, igaz. Éreztem, hogy a sorsom közös lesz Tommal, de Londonnal is, egy szép napon visszatérünk, lesz új boltunk, és munkálkodhatunk megint a cukrozott szilva cégére alatt, az édességek kicsiny boltjában… Most azonban áthaladunk a London hídon, megkeressük Sarah-t, és hazamegyünk…

Jegyzetek a londoni tűzvészről A nagy londoni tűzvész 1666. szeptember 2-án, vasárnap kezdődött a Pudingsoron, és szeptember 5-én, szerdán alkonyaikor fékezték meg (egyesek szerint a Pástétomsarkon). A Fenevad esztendeje A bibliában a 666 a Fenevad száma, azé a fenevadé, amely képes tüzet idézni az égből. Az 1666-os esztendőről a pokol tüzét jövendölő prédikátorok és puritánok rég megjósolták, hogy ekkor sújt le a bűnös Londonra Isten büntetése. Sámuel Pepys A fejezetek élén álló idézetek, valamint némelyik szereplő története Pepys Naplójából valók. Pepys volt a tűvésznek talán a leghíresebb megfigyelője, szívhez szólóan írt róla (és ő volt az, aki egy egész parmezán sajtot elásott a kertjében). Az általam felhasznált másik két könyv: W. G. Bell pontos részleteket tartalmazó műve: The Great Fire of London (A nagy londoni tűzvész első kiadás 1923) és Liza Picard Restoration London (London a Restauráció korában) című könyve, háttéranyagok szórakoztató és felbecsülhetetlen forrása. Nelly Gwyn tizenhat esztendős volt 1666-ban, és egy éve játszott a Királyi Színházban. 1668-ban lett a király szeretője, és két év múlva gyermeket szült tőle. A bámulatosan vonzó és

minden tréfára hajlandó Nelly sosem titkolta egyszerű származását, és ezért rajongtak érte az emberek. Bertalan vására Az említett mutatványosok és árusok (másokkal együtt) valóban szerepeltek a vásáron, amely két hétig tartott augusztus végén. A tényeken csak annyiban változtattam, hogy az 1666-os esztendőben nem tartották meg a Bertalan vásárát, mert féltek, hogy visszatér a pestis. Az áldozatok száma A korabeli számadás szerint mindössze maroknyi ember pusztult el a tűzben, ma azonban feltételezik, hogy több százan halhattak meg, mert annyira megzavarodott a mindennapi élet, hogy a tűzvészt követő három hétben nem tették közzé a halálozások jegyzékét, tehát nem lehet megállapítani, pontosan hányan pusztultak el a szörnyű, végzetes forróságban. A leégett házak száma Feltételezések szerint mintegy 15 000 ház és céhcsarnok égett le, köztük néhány magasztos és gyönyörű városi épület, és körülbelül nyolcvan templom, köztük a Szent Pál székesegyház is. Tűzkárbiztosítás nem létezett, és semmiféle kárpótlás nem történt az elveszített javakért. Újjáépítés Hosszú évek teltek el, mire az élet visszatért a rendes kerékvágásba (a Szent Pál székesegyház építése 1711-re fejeződött be), és néhány éven át a törmelékre bódék és sörözők épültek a London újjáépítésében részt vevő

munkások ellátására. Többé nem engedélyezték kiugró ereszek, sem faszerkezetek építését. Szélesebb utcákat alakítottak ki, hogy a tűz ne csaphasson át egyik oldalról a másikra. Pestis Az egyik legelterjedtebb vélemény szerint a tűz „végzett” az előző év pestisjárványával. Valójában 1666 szeptemberére többé-kevésbé megszűnt a pestis Londonban, a tűz azonban felégette a leghitványabbját a mocskos, egészségtelen és iszonyatosan túlzsúfolt épületeknek, amelyek némelyikében szobánként tíz ember is lakott, így a pestis ezután nehezebben vethette meg a lábát. Ki okozta a tüzet? 1666 októberében egy Robert Hubert nevű francia azt vallotta, hogy ő keltette a tüzet, s ezért felakasztották, de már akkoriban is gyanították, hogy nem épeszű, vagy hogy valójában a mondott időben nem is volt Angliában. Sokan Thomas Farriner pudingsori pékmestert tartották felelősnek, mivel nem vigyázott kellően a kemencéje tüzére. Mások szerint hollandusok, spanyolok – sőt katolikusok egy csoportja – voltak a bűnösök. London népe elkeseredésében bárkit hibáztatott, a vallási és faji türelmetlenség nem új keletű.

Receptek a füves konyhából

A legtöbb nagyúri házban volt „füveskonyha”, ahol a háztartásbeli asszonyok illatszereket, balzsamokat, szagos vizeket készítettek és virágokat pároltak az olajeszenciák értékes cseppjeinek elnyeréséhez. Rózsavíz Gyűjtsük össze a szirmokat három-négy rózsáról, amelyeket nem kezeltek rovarirtóval. Helyezzük fél liter vízbe. Pároljuk lassú tűzön, míg a szirmok átlátszóvá nem válnak, de ne forraljuk. Hűtsük le a keveréket, majd szitán szűrjük kancsóba, és nyomogassuk kézzel a szirmokat, hogy mennél több folyadékot nyerjünk. A keveréket tartsuk hűtőszekrényben (körülbelül egy hétig eláll), és használjuk az arc vagy a test hűsítésére. Potpourri (illatszer-keverék) Szedjünk szét több nagy rózsát és szárítsuk papírtörülközőn meleg helyen. Időnként forgassuk meg. Adjunk hozzá szárított majoránnát, kakukkfüvet, rozmaringot és levendulát, vagy bármilyen más erős illatú fűszernövényt, valamint egy narancs és egy citrom szárított, apróra vágott héját. Adjunk hozzá néhány szárított babérlevelet, szegfűszeget és egy kávéskanál fahéjat. Vegyítsük el alaposan; néha keverjük meg. Hajöblítő fűszernövényekből Hajmosás után fűszernövényekből készült főzettel öblítsük le a hajunkat, hogy fényes és illatos legyen. Egy liter lobogva forró vízbe szórjunk egy evőkanál szárított fűszernövényt, letakarva hűtsük, majd

szűrjük le és öntsük üvegbe. Hajmosás és öblítés után egy-két pohárnyi főzettel többször öblítsük át a hajunkat. Milyen fűszernövényeket használjunk? A kamilla és a szárított körömvirág fényt ad a világos hajnak; sötét hajnak igen jót tesz a szágó. Korpa ellen hatásos a csalán és a szárított bodzavirág. Ebrutát (más néven istenfát) még mostanában is találni falusi kertekben vagy gyógynövényboltokban; a tizenhetedik században arra használták, hogy a haj sűrűbb legyen, és gyorsabban nőjön. Illatos fürdővíz Fél liter vízhez adjunk nyolc evőkanál szárított fűszernövényt, vagy friss növényből kétszer ennyit. Tegyük lábasba és főzzük lassú tűzön tíz percig, majd hűtsük le és szűrjük át. A leveleket alaposan nyomkodjuk ki, hogy minden folyadékot kipréseljünk belőlük. A keverék egynegyedével illatosítsuk a fürdővizet, és a hatás kedvéért szórjunk a vízre néhány friss szirmot. A rózsa és a lestyán tisztít és illatosít; a rozmaring és az izsóp felfrissít; a citromfajták virága és a levendula elernyeszt; a kamilla és a citrombalzsam megnyugtat. Illatos labdacs Bármilyen citrus fajtából készíthető. Osszuk negyedrészekre, és a negyedek jelzésére tűzzünk rá szalagot. Az egészet tűzdeljük meg szegfűszeggel (előbb kötőtűvel szúrjuk ki a lyukakat), majd tegyük fahéjat tartalmazó papírzacskóba a gyümölcsöt, fedjük le és rázzuk össze. Vegyük ki és szárítsuk meg levegős (lyukas falú)

dobozban, majd díszítsük még szalagokkal és akasszuk fel. A gyümölcs száradás közben összetöpörödik, tehát a negyedeket jelölő szalagokat ehhez kell igazítani.