Marker. A diktatúra megrajzolása kettős szorításban. 26. hét. Gyurcsány a páston

Marker 26. hét

A KDNP par la men ti frak ci ó já nak bel sõ kom mu ni ká ci ós ki ad vá nya

A hét témájA

Gyurcsány a páston Az után, hogy nem túl régen „mértékadó” közszereplők, a magyar szellemi élet fajsúlyos színei & virágai Gyurcsány Ferenc védelmében manifesztumot tettek közé, és a bukott miniszterelnök a tőle megszokott harcias (vakmerő?!) attitűddel közölte a nagyérdeművel, hogy csak vádolják nyugodtan, ő bizony a vádlottak padjáról fogja vádolni a választások győzteseit, szóval ezután, a hétvégén újra szükségét érezte, hogy megnyilvánuljon. most momentán a nemzeti együttműködés nyilatkozatának közintézményekben történő kifüggesztéséről intézkedő kormányhatározat szolgált neki megfelelő apropóval. Gyurcsány blogját olvasva annyit mindenképpen el kell ismerni, érdekes színfoltja a magyar közéletnek, ahogyan azt is látni kell, ugyan saját tevékenységének következményei, a magyar társadalom és a világ változása okán kénytelen volt megválni a hatalomtól, ám nem olyan fából faragták, aki mindebből levonná azt az egészen egyszerű következtetést, hogy ilyen esetekben a világ jelentős részén háttérbe szoktak húzódni a vétő politikusok. tőle ilyet várni illúzió lenne, mitöbb bizonnyal végzetes óvatlanság. A leköszönése óta tapasztalt dinamikája inkább azt mutatja, a lobbanékony, helyenként az abszurd felé hajló szenvedélyesség mögött precíz számítás tételezhető. A magunk mögött hagyott bő évben nem volt és vélhetően nem is lesz olyan pont, ahol a bukott miniszterelnök ne „köszönne” be, ha úgy véli, feladni kényszerült területet foglalhat vissza.Úgy tűnhet ez, nem olyan lényeges, ám belátható, veszélyt jelent, különösen az elkövetkező nyári csendben.

A diktatúra megrajzolása – kettős szorításban A köztársasági elnök megválasztása, a kormányzás, a médiatörvény tervezett változtatása és az Országgyűlés által elfogadott nemzeti együttműködés nyilatkozat közintézményekben történő kifüggesztéséről döntő kormányhatározat napvilágra kerülése adott alkalmat a baloldali sajtónak, hogy komplett képet rajzoljon a parlamenti többség által éppen bevezetett „diktatúrának”. Meglehetős összhangot tapasztalhatott az újságolvasó, legalábbis a tekintetben, hogy nem volt olyan momentum, amely kisebb vagy nagyobb alkotóelemként ne lett volna beilleszthető ebbe az összképbe. A jobboldali sajtó ezen a héten felvette a versenyt, sikeresebben akkor, amikor az érvelést nem esett az indulat áldozatául. A szélsőjobboldali sajtóban a baloldalival azonos intenzitású, eszközeiben és nyelvében talán súlyosabb offenzíva zajlik. Nincs abban semmi meglepő, hogy bukott, savanyúcukorként elolvadó politikai formációk mögött tudott szellemi világ és a baloldali sajtó lényegében az Országgyűlés és a kor-

mány megalakulása pillanatától meglehetős erőfeszítéseket tesz, hogy a választók akaratából hatalomra került pártszövetséget és Foly­ta­tás­a­2.­ol­da­lon

„Ha van árnyaltság, ami pedig a politikában általában hiánycikk, a Freedom House tavalyról készített jelentésében tényleg van. A Magyarországról szóló megállapításait két részre osztja. Demokráciánk állapota – írja – stabil volt, és mindezért egyes osztályzatot kaptunk, a legjobbat, kitűnőt. Jegyezzük meg, mindez 2009-ről szól, az »őskorról«, a Bajnaikormány időszakából. Amelyről még boldogult Fidesz frakcióvezetői korszakában, Navracsics Tibor, a mai »főminiszterek« egyike, a parlamentben és másutt a legbecsmérlőbben nyilatkozott. És a Fidesz-közeli lapok még ennél is pocskondiázóbban. Ami, mert nyíltan, szabadon mondhatták, cáfolta ugyan a téziseiket, de annál rosszabb a tényeknek. Hanem a Freedom House-jelentés második része! A sajtószabadságról! Kilenc hellyel hátrább sorolt bennünket a rádiófrekvenciák odaítélése és regisztrációja körül történt kalamajkák miatt. Igaza van ebben is. Annak idején szóvá tették a baloldali sajtóorgánumok is, hogy az egyezkedés a vezető pártok között, a suba alatt kötött alku nem volt sem tisztességes, sem egészséges, megisszuk majd a levét. Mostanra sajnos, elérkezett ennek az ideje. Szegény Freedom House, nem jövőbelátó papagáj, nem is ez a hivatása, mit jelent majd rólunk mához egy évre? Amikorra a »nemzeti egység rendszere«, ha taktikából két részletben is, de az idén őszre keresztülhajszolja majd parlamenti szavazó gépével az új média struktúrát, amelyben szájkosarat készül rakni a tőle távol álló, őt bíráló, tehát alapvető demokratikus jogaival élni kívánó tévék, rádiók műsoraira, »szerkeszteni« kívánja lapjait. Amikor majd kötelezően követendő leckéket ír majd elő a publikációknak, szlovák Fico- és olasz Berlusconi módra. Amikor majd féktelenül működik kétharmados, klerikális agitpropja. Szegény Franciaország! Egy párizsi redakció, igaz, egyike a legpatinásabbaknak, a Le Monde-é, fityiszt mutatott az államfőnek, elszántan visszautasította ultimátumát. Sarkozyre egyes hazai túlbuzgó baloldaliak szeretik ráragasztani az »önkényes« jelzőt. Ide nekünk egy magyar Sarkozyt! Aki konzervatív, jobboldali, de őszinte demokrata.” (Várkonyi Tibor: Mi lesz még? Népszava, 2010. július 1., csütörtök, 7. oldal)

2

marker

„mikor az én cseppfolyósságára emlékeztettünk, nem akartuk tagadni, hogy életünk hosszú időn keresztül állhat egy bizonyos akarat jegyében, és hogy ezt az ember a szabadság egy formájának érzékelheti. Azt az életet meghatározó akaratot, amelyből hiányzik a megnyomorító merevség, amelyet valamiféle fölszabadító, identitást teremtő folytonosság tüntet ki, szenvedélynek nevezhetjük. Nem a kedély mindent elsöprő föllángolására gondolunk ezzel, hanem az élet velejét alkotó kívánságok egyfajta együttállására. Amilyenre abban lelhetünk, aki szenvedélyes orvos, ügyész, gazda vagy festő. Ilyenkor akiről szó van, nemcsak szereti a munkáját, és nemcsak azt hiszi, hogy annak értéke van. Ezek túl halvány megfogalmazásai annak, ami történik vele. Valami erősebb állítható róla: azt kell akarnia, amit akar. ám éles ellentétben a kényszeressel, akit ugyanezekkel a szavakkal írhatnánk le, ő ezt a muszájt nem olyasminek érzékeli, ami átgázol rajta, mint egy belső lavina, ami ellen nem tud védekezni, hanem olyasminek, ami fölemeli őt. Ez a különbség aközött, aki átveszi az apja praxisát, és egy életen keresztül orvos, csak mert nem mert szembeszegülni apja akaratával, és aközött, aki azért veszi át a praxist, mert osztozik apjának az orvosi tevékenység iránt érzett szenvedélyében. Az előbbi orvos akarata a belső tehetetlenség értelmében szükségszerű: lehetetlen valami más akaratnak a nyomába szegődnie, noha létezik benne egy belső nézőpont - voltaképpeni kívánságainak nézőpontja –, ahonnan nézvést adódnának kívánatos alternatívák. második orvosunk akarata is szükségszerű: ő sem tehet másképp. Am itt nincs elhallgatott távolságtartás, és ezért nem lelünk tehetetlenségre sem. Ellenkezőleg: számára azon múlnak a dolgok – számára azon múlik minden –, hogy olyasvalakivé legyen, aki nem látja akaratának alternatíváit. hogy a szenvedélyes akarat, noha nincs alternatívája, azt, aki akar, szabadsággal kecsegteti, kitűnik abból, hogy az illető elkerül minden, minden belső és minden külső helyzetet, amelyben eltérülhetne akaratától. hisz Foly­ta­tás­a­3.­ol­da­lon

2010. június 28–július 4.

A diktatúra megrajzolása – kettős szorításban „Unalmas már arra emlékeztetni, hogy Orbán Viktor még ellenzéki pártvezérként, ha egyszer kormányra kerül, Horthy két pofonját ígérte meg a Jobbik Magyar Gárdájának. Unalmas, mert a helyzet változott. Orbán miniszterelnök, és a pofont úgy értelmezheti, hogy a bíróság jogerős tiltó ítéletének minden törvényes eszközzel érvényt szerez. És nem hagyja magát félrevezetni ócska trükköktől, fekete mellény és fehér ing helyett terepszínmű nadrág és fekete trikó. Ugyanaz a piti kamaszos csíny, amilyennel Vona Gábor a képviselői eskütételkor azt hitte, túljárt a Respublika eszén. A konzervatív kormánynak két alapvető oka is van arra, hogy elszántan cselekedjék. Nem a forma számít, a gúnya, hanem a tartalom. Orbán Viktor a honvédségi állománygyűlésen a törvény szellemében szólt, amikor ellentmondást nem tűrőn kifejtette: a rend fönntartása az egyedül hivatott állami szervek, a rendőrség és a honvédség feladata, minden egyéb tűrhetetlen. És olyan belügyminisztere van, aki »vaskézzel« tud tisztogatni, vaskezűnek kellene lennie tehát akkor is, amikor gúnyt akarnak űzni kormányfőjének szavaiból. Már csak azért is, hogy a helyére kerüljön a Jobbik primitív propagandája, kiderüljenek a Morvai-féle szónoklatok üres fordulatai. A Fidesz, jelesen Balog képviselő úr átvette 2006 októberéről a »rendőrterror« formulát. Most a Barikád, a neonáci hetilap azzal toboroz, hogy a tavalyi »rendőrterrorra«, a törvényes oszlatásra emlékezzenek. El kellene végre dönteni: a Morvai szótárat alkalmazzák-e, vagy az újságkommentároknak a Jobbikat ostorozó szólamai mellett tartják magukat a miniszterelnöki korrekt állásponthoz is.” (Várkonyi Tibor: Túl a pofonokon. Népszava, 2010. július 3., szombat, 7. oldal) Foly­ta­tás­a­2.­ol­da­lról

kabinetet valahogyan olyan rámával keretezze, miszerint az nem él, hanem visszaél a választóktól kapott felhatalmazással, nem döntéseket hoz, amelyek eredményeképpen átalakítja magyarországot, működővé igyek-

szik tenni azt, aminek a nemműködése napi tapasztalata a társadalomnak, hanem diktatúrát épít. Noha a meghozott döntések természetszerűleg vitákat gerjesztenek, egyesekről talán az is elmondható, hogy lehetne Foly­ta­tás­a­3.­ol­da­lon

„»Az a kérdés, hogy ki lesz a Fidesz jelöltje a házelnöki posztra, még a párt egyetlen döntéshozó fórumán sem vetődött fel« – így reagált tegnap egy sajtótájékoztatón Szijjártó Péter arra, hogy a Népszabadság információi szerint bizonytalanná vált, hogy valóban Kövér László ülhet-e fel a házelnöki pulpitusra a köztársasági elnöknek megválasztott Schmitt Pál helyére. A miniszterelnöki szóvivő azt is hozzátette: a sajtóban megjelent nevek »találgatások«. A sajtóban egyetlen név jelent meg, Kövér László, a Fidesz választmányi elnökének a neve. Kövér szembekerült Orbán Viktorral Schmitt Pál jelölése miatt, ezért vált bizonytalanná a házelnöksége. Kövér ugyanis Áder Jánost javasolta államfőnek, ezt a javaslatot viszont a Fidesz elnöke »lesöpörte az asztalról«. Forrásaink óvtak attól, hogy a kérdést úgy állítsuk be: Orbán Viktor nem akarja a korábbi forgatókönyvet. »Kövér Lászlóban tört el valami, nagyrészt rajta múlik, hogy lesz-e házelnök vagy sem« – mondta az egyik fideszes politikus. Az Országgyűlés a nyári szünet előtti utolsó ülésnapon, július 19-én választ házelnököt. A házbizottság tegnapi ülésén erről döntés is született. Balsai István, a Fidesz frakcióvezető-helyettese kérdésünkre, hogy az ülésen tettek-e személyi javaslatot a kormánypárti frakciók, elhangzott-e Kövér László neve, azt válaszolta: nem hangzott el. A Fidesz–KDNP frakciószövetség később dönt arról, kit jelöl. A hírek szerint – ha mégsem Kövér László lenne a házelnök – a nemzeti fórumos Lezsák Sándornak (a parlament egyik alelnökének) lehet esélye a házelnökségre. Ezt azonban lapunknak nem erősítették meg.” (Csuhaj Ildikó: Kövér Lászlón múlik, házelnök lesz-e. Népszabadság, 2010. július 2., péntek, 3. oldal)

2010. június 28–július 4.

A diktatúra megrajzolása – kettős szorításban

Foly­ta­tás­a­2.­ol­da­lról

„Újabb Fidesz szervezet feloszlatásáról és újjászervezéséről döntött a párt elnöksége: most Miskolcon a sor. Lapunk értesülései szerint erről hivatalos értesítést eddig nem küldtek az érintetteknek. Az elmúlt hetekben viszont feloszlatták már az újbudai szervezetet. A legtöbb helyen a polgármester-jelöltségért küzdenek; olykor a pártközpont is beleszól a harcokba, amelyeknek egy-két héten belül lehet vége.” (Belső harcok a Fideszben az őszi választások előtt. Népszava, 2010. július 3., szombat, 9. oldal) Foly­ta­tás­a­2.­ol­da­lról

„Az MSZP szerint az Orbán-kormány által tervezett brutális, több mint 300 milliárd forintos megszorítás nem a hiánycél teljesítéséhez, hanem az oligarchákat gazdagító adótervek megvalósításához kell. Burány Sándor, a párt országgyűlési képviselője csütörtöki, budapesti sajtótájékoztatóján úgy fogalmazott, hogy a kabinet eddigi gazdaságpolitikáját elsősorban a »zagyva, helyenként ostoba beszéd« jellemzi, amely kockára tette a devizahitelesek adósságainak törlesztését.” (Alkotmánybírósághoz fordulnak a közszolgák. Népszava online, 2010. július 2., péntek)

még rájuk aludni néhányat, az mindenképpen kijelenthető, a nyilvánosság baloldali szakmunkásai igen nagy gyakorlattal rendelkeznek a nemlétező diktatúra megrajzolásában, illetve eljövendő veszélyének a felfestésében. A látszat urai ők, nagyon nem lehet csodálkozni azon, hogy nem tud semmi történni, ami ne lenne része eme a nagy kirakójátéknak. ha technológiát veszszük szemügyre, azt láthatjuk, előbb volt meg a ráma, a keret (itten jobboldali diktatúra lesz), aztán már történhet bármi, minden belekerülhet ebbe, a darabok megtartják egymást. tulajdonképpen mindegy is, hogy miről van szó: köztársasági elnökválasztás, Foly­ta­tás­a­4.­ol­da­lon

„Vajon segíthet-e az új kormány belátható időn belül a svájci frankban eladósodottakon? Saághy Pál, az Equilor Zrt. deviza-üzletkötője: A Fidesz többször ígérte, hogy segít a bajbajutott devizahiteleseken. Szóba került az adósság forintra váltása. De ez sem jelentene megoldást. Nem járható út: egy bizonyos árfolyamszintig a kormány hozzájáruljon a törlesztőrészletekhez. Rövid távon a frank-adósok nem remélhetnek kormányzati támogatást. Katona Tamás volt pénzügyminisztériumi államtitkár: A kormányzó párt vezetői eddigi nyilatkozataikkal jelentősen meggyengítették a forintot, s az új vezetés napok alatt elvesztegette az ország iránti nemzetközi befektetői bizalmat. Félő: az Orbán-kabinet csak szavakban törődik az eladósodottakkal... Bebesy Dániel, a Budapest Bank portfóliómenedzsere: Szó volt róla, hogy az IMFhitelkeret terhére veszünk fel pénzt, amiből az állam felvásárolja a fizetésképtelen devizahiteladósaok ingatlanait,visszabérlésre. konkrét javaslat nincs. A szerencsétlen kormányzati kommunikáció is felelőssé tehető a forint gyengüléséért.” (Egy mondat. Népszava, 2010. június 30., szerda, 1. oldal)

3

marker

„Hiteles lesz-e az Állami Számvevőszék »pártkatonákkal« az élén? Békési László volt pénzügyminiszter: Az ÁSZ egyike azoknak a független intézményeknek, melyek megvalósítják a hatalommegosztás elvét, és ellenőrzik a kormány eljárásmódját. Ha élén éppen annak a pártnak egy elkötelezett politikusa áll, amely a végrehajtó hatalmat gyakorolja, akkor fennáll a veszélye, hogy pusztán kiszolgáló testületként működik majd. Vértes András, a GKI Gazdaság kutató Zrt. elnöke: Ha a pártkatonák nem tudják bebizonyítani, hogy nem azok, akkor nem. Ha viszont be tudják bizonyítani, hogy pártatlankatonák, akkor hiteles lesz. Kiszelly Zoltán politológus: A jelölés joga a pártoknál van. Az új vezetők munkájukkal és döntéseikkel bizonyíthatják, hogy nem pártkatonaként, hanem az intézményi logika és a törvények alapján járnak el. Ha pártkatonaként viselkednének, azzal nem csak magukat jellemeznék, hanem valóban az intézménybe vetett bizalmat is erodálnák.” (Egy mondat. Népszava, 2010. június 29., kedd, 1. oldal)

tudja: az ilyen elterülés elidegenülés, tehát szabadsághiány volna. Ebben a bizonyosságban az fogalmazódik meg, hogy akaratát elsajátított akaratnak érzékeli: tartalmában teljesen világosnak, olyan akaratnak, amely nem is csak hogy nem ad föl rejtvényeket a megértésnek, hanem éppen hogy minden megértés szilárd vonatkoztatási pontja, olyan akaratnak, melyet szenvedélyesen igenel. A szenvedély nem olyasmi, amit az ember maga vesz a nyakába. Nem abban az értelemben szabad, hogy akarattal hozták létre. Attól születik belőle szabadság, hogy ő maga a kívánságok belső gravitációs centruma. és a szenvedélyes szabadság eszméje szempontjából lényegbevágó, hogy a kívánságoknak ez a belső súlypontja nem egyszerűen olyasmi, ami meghatározza azt, aki akar, hanem olyasvalami, aminek meghatározó erejével az illető tisztában is van. A szenvedély, ahogy itt értjük, nem egyszerűen erő, hanem olyan erő, amelyik képes kontúrokat adni az énnek, mert a belső távolságtartásból adódóan elsajátított erő. A sodródónak nem lehetnek szenvedélyei. habár az megeshetik, hogy nem tépik szét őt kívánságainak kaleidoszkópszerű váltakozásai, hanem uralkodó kívánsá gok hajtják, és azok egy hosszú távra szerveződő magatartásban fejeződnek ki. De minthogy képtelen belső távolságtartásra önmagától, képtelen ezekben a kívánságokban az élete vázszerkezetére nehezedő terheket vagy éppen az ezt a szerkezetet tartó oszlopokat látni. Szenvedélymentes akkor is, ha történetesen mindig ugyanabba az irányba űzik kívánságai. Az a korábbi gondolat, hogy az időélmény mértéke az akarat szabadságának és szabadsághiányának, a szenvedélyekre is alkalmazható. Semmi sem teremt olyan intenzív jelent, mint épp a szenvedély. Az időt az, akinek szenvedélyei vannak, olyan dimenziónak érzékeli, amelyben kibontakozhatik a szabadsága. Nem lapos útszakasz a számára, mint a sodródó számára, nem is olyasmi, mint a szabadsághiány tapasztalataiban, nem olyasmi, amit Foly­ta­tás­a­4.­ol­da­lon

4 Foly­ta­tás­a­3.­ol­da­lról

kivárni, elhalasztani vagy átugrani kellene. Szenvedély – olyan organizációja ez a belső időnek, amely sajátos módon a magam idejévé teszi ezt az időt. mondhatnánk, elsajátított időt teremt. (…) megütközünk rajta, ha visszahalljuk, hogy állítólag giccsesek vagyunk. miért? mert az a vád fogalmazódik meg benne, hogy bár nem vesszük észre, nem vagyunk szabadok. Legalábbis ennek a gondolatnak szeretnék utánajárni, amikor most annak a ritkán megfogalmazódó kérdésnek eredek a nyomába, mi is az egy akaratban, ami miatt úgy gondoljuk, giccses. Azt hiszem, az ismérvek két csoportja lebeg ilyenkor a szemünk előtt. Az egyik címkéjére azt az állítást írhatnánk: akkor giccses az akarat, ha a tartalmát valamilyen klisének köszönheti. Olvastunk valamit Albert Schweitzer-ről, és most orgonálva akarunk eljutni Lambarenébe. hallottunk marié Curie-ről, és most Nobeldíjas kutatók szeretnénk lenni. Gauguin nyomában tahitire megyünk. hajnalonta újságot hordunk ki azzal az eltökéléssel, hogy valóra váltjuk az amerikai álmot. Sztárok szeretnénk lenni. hogyan lesz valamiből klisé? Úgy, hogy kioldódik abból a konkrét összefüggésből, amelyben eredetileg szerepelt, és olyasvalamiként propagáltatik, ami másokra is illik, noha azok élettörténete egész másképp fest. A klisészerű és ezáltal giccses akarat sematikus, és ebben az értelemben absztrakt akkor is, ha arra ösztökél, hogy Lambarenébe vagy tahitire menjünk. Olyan akarat, amelyik nem egy egészen sajátos, eltéveszthetetlen belső történet konzekvenciájaként adódik, és ezért nem is valódi. Utánzott, levetett akarat, amelynek kitüntető jegye egy sajátosfajta pontatlanság. Lambarenébe menni – de voltaképp mit is akarok ott? miképp változtak meg időközben ott a dolgok? miért fontosabb ott segíteni a betegeken, mint itt? Valóban az őserdőben szeretnék élni? Egyáltalában, nő még ott őserdő? A klisék konvencionális képződmények, véleménybeli és értékelésbeli szokások ülepednek le bennük.” (Peter­Bieri:­A­szabadság­keze­ munkája)

marker

2010. június 28–július 4.

A diktatúra megrajzolása – kettős szorításban „Jelentem: a forradalom kitört. Ez nem a nemzeti fajtából való, hanem amolyan parlamenti palotaforradalom. Azt ugyanis, hogy két kormánypárti képviselő önálló indítványával úgy módosítsa a költségvetést, hogy az teljesen felfordítsa hazánk második - az Alkotmány utáni - legfontosabb jogszabályát, forradalomnak nevezném. A nemzetgazdaság ellen indított orvtámadást ráadásul néhány nap leforgása alatt sikerült végrehajtani. Tudniillik az indítvány beadási dátuma június 24, múlt csütörtök volt, s június 29-én már meg is szavazták. A jeles indítvány gyakorlatilag megszüntette a pótköltségvetés igényét, a plafontörvényt, amely 2009-től szigorú keretek közé szorította a túlköltekezés lehetőségeit, az elszámolási szabályok megváltoztatásával újra lehetne trükközni az állami vállalatok gazdálkodásával. Az államadósság kordában tartása sem kötelező ezentúl. A Fidesz által olyan hőn vágyott Költségvetési Tanács nemzetközi hírű szakembere, Kopits György kimondta: nem lenne szerencsés, ha ha ilyen formában elfogadnák a javaslatot, amely sajnálatos lépés lenne hátrafelé.” (Regős Zsuzsa: Palotaforradalom. Népszava, 2010. június 30., szerda, 7. oldal)

Foly­ta­tás­a­3.­ol­da­lról

média, kormányzás, a Fideszen belüli ellentétek, Isten, mindegy is.A cél nyilvánvaló, a roncsolás lehető legmagasabb fokát elérni a nyári politikai „uborkaszezon” előtt, amikor a közbeszédben már nem lesz politikai ellenpontja a vádaknek.

Jobboldali­sajtó A jobboldali sajtó ezen a héten állta a versenyt, azokban az esetekben hatékonyabban, amilkor az érvelés nem esett a nyelv és/vagy az indulat áldozatául. Fontos megemlíteni, hogy áthúzódóan folyik a magyar hírlap kontra Rubovszky Rita, illetve hungarofest csata, ami bizonnyal nem csak eme orgánum szerkesztőinek hat furcsán, helyenként érthetetlenül..

Szélsőjobboldali­sajtó A jobboldali sajtóról még el kell mondani, hogy kettős nyomás nehezedik rá, hiszen a szélsőjobboldali sajtó a baloldalihoz hasonló, eszközeiben talán még súlyosabb offenzívát folytat a kormánypártok ellen. Enyhülésére várni bizonnyal botorság lenne.

„Ha van árnyaltság, ami pedig a politikában általában hiánycikk, a Freedom House tavalyról készített jelentésében tényleg van. A Magyarországról szóló megállapításait két részre osztja. Demokráciánk állapota – írja – stabil volt, és mindezért egyes osztályzatot kaptunk, a legjobbat, kitűnőt. Jegyezzük meg, mindez 2009-ről szól, az »őskorról«, a Bajnai-kormány időszakából. Amelyről még boldogult Fidesz frakcióvezetői korszakában, Navracsics Tibor, a mai »főminiszterek« egyike, a parlamentben és másutt a legbecsmérlőbben nyilatkozott. És a Fidesz-közeli lapok még ennél is pocskondiázóbban. Ami, mert nyíltan, szabadon mondhatták, cáfolta ugyan a téziseiket, de annál rosszabb a tényeknek. Hanem a Freedom House-jelentés második része! A sajtószabadságról! Kilenc hellyel hátrább sorolt bennünket a rádiófrekvenciák odaítélése és regisztrációja körül történt kalamajkák miatt. Igaza van ebben is. Annak idején szóvá tették a baloldali sajtóorgánumok is, hogy az egyezkedés a vezető pártok között, a suba alatt kötött alku nem volt sem tisztességes, sem egészséges, megisszuk majd a levét. Mostanra sajnos, elérkezett ennek az ideje. Szegény Freedom House, nem jövőbelátó papagáj, nem is ez a hivatása, mit jelent majd rólunk mához egy évre? Amikorra a »nemzeti egység rendszere«, ha taktikából két részletben is, de az idén őszre keresztülhajszolja majd parlamenti szavazó gépével az új média struktúrát, amelyben szájkosarat készül rakni a tőle távol álló, őt bíráló, tehát alapvető demokratikus jogaival élni kívánó tévék, rádiók műsoraira, »szerkeszteni« kívánja lapjait. Amikor majd kötelezően követendő leckéket ír majd elő a publikációknak, szlovák Fico- és olasz Berlusconi módra. Amikor majd féktelenül működik kétharmados, klerikális agitpropja. Szegény Franciaország! Egy párizsi redakció, igaz, egyike a legpatinásabbaknak, a Le Monde-é, fityiszt mutatott az államfőnek, elszántan visszautasította ultimátumát. Sarkozyre egyes hazai túlbuzgó baloldaliak szeretik ráragasztani az »önkényes« jelzőt. Ide nekünk egy magyar Sarkozyt! Aki konzervatív, jobboldali, de őszinte demokrata.” (Várkonyi Tibor: Mi lesz még? Népszava, 2010. július 1., csütörtök, 7. oldal)

2010. június 28–július 4.

marker

Saját időt Az elmúlt héten a baloldali sajtó a „jobboldali tornádó” pusztításait ecsetelte: kiemelve az elbocsátásokat, a villámgyorsan lezajló köztársasági elnök-választást, a törvényhozási dömpinget, az egykettőre történő átalakításokat, határozott döntéseket. A hétvégére bombaként robbant a hír: A Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatát ki kell függeszteni a közintézmények falára. mindezen „pusztítás” ellenére, a kormányzó pártok népszerűsége töretlen maradt. ha végiggondoljuk az elmúlt pár hét történéseit, olyan érzése támad az embernek, mintha valamiféle új időélményben lenne része, visszakapta volna jelenét, amely meglepően intenzívnek bizonyul. Ezt az intenzitást a baloldal óriási hibaképpen állítja be. ha fel kellene sorolnunk az elmúlt nyolc esztendő során a magyar társadalmat leginkább jellemző hangulatokat és érzéseket nagy valószínűséggel tíz emberből kilencen a következőket mondanánk: sodródás, elvesztegetett elfecsérelt, ellopott idő, új gondolatok hiánya. már-már unalomig ismételt érzések ezek ám mégis érdemes egy kicsit elidőzni felettük. mi is az, az elvesztegetett idő? miért keseregnek oly sokan idősek és fiatalabbak egyaránt az ellopott idő felett? hogyan lehet elveszíteni az időt?

„Szolgaként­olyan­akarattal­cselekszel,­amelyik­a­hátad­mögött született,­ úgy,­ hogy­ mérlegelő­ és­ döntéseket­ hozó­ lényként megfeledkeztek­rólad.­Az­idő,­míg­ennek­az­akaratnak­a­végrehajtásán­fáradozol,­bizonyos­értelemben­nem­a­te­időd.­Nem­a­te idődben­élsz,­hanem­mások­idejében,­mert­akaratod­szerzőjeként, aki­saját­idejének­szerzője­is­lehetne,­kiiktattak.” Peter­Bieri:­A­szabadság­keze­munkája

A fenti idézetet hosszan lehetne bontogatni, hosszan fűzhetnénk hozzá saját példáinkat az elmúlt nyolc esztendőből. S mivel a tapasztalat bőséges, talán elegendő csak egyet megemlíteni: Egy nemzetközi felmérés szerint a magyar nők illetve a magyar házaspárok számára a gyermek még mindig igen jelentős értékkel bír. (Azért „még mindig”, mert sajnálatos módon más nemzetek asszonyai számára a gyermekek értéke jelentősen csökkent.) ám élenjárunk a születések rohamos csökkenésében. Ennek oka, hogy országunk politikája – enyhén szólva – nem kedvez, helyesebben kedvezett a gyermekvállalás növekedésének. Vagyis a nők bizonyos értelemben nem a saját idejüket élik, hanem olyan akaratnak kénytelenek engedelmeskedni, amelyik a hátuk mögött hozta meg döntéseit. Nagyon beszédes volna, ha megkérdeznénk pár embert, hogy gondolatban menjen vissza az életében nyolc évet és mondja el, hogy hogyan képzelte el a jövőt. mit tervezett, mit gondolt, hogy mit fog elérni, megvalósítani, majd vesse össze azzal, ami valójában bekövetkezett. Ebben a „szolgai állapotban” az ember folyamatosan vár. A kényszerek, az alkalmazkodás formálják és alakítják az életét. Sokan érezhették magukat úgy is az elmúlt esztendőkben, mint az az, aszszony, aki átment sóért a szomszédba, ám mielőtt kölcsönadtak volna neki egy csipetet, befogták fát pakolni. Így főzés helyett téli tüzelőt hordott. A magyar társadalmat az elmúlt időszak „nemcsak” türelmetlenné tette – mint az autóst a dugóban, aki alig várja, hogy

5

útjából eltűnjön végre az akadály –, de sodródóvá is. Vagyis olyanná, aki nem tervezi a jövőjét, nem tud saját akaratával törődni, ő „mindig csak annyi amennyit megél”. jelenéből hiányzik a mélység, nem fűszerezik döntések, vagyis csak tölti az idejét, és amit megél, nem válik tulajdon jelenévé. Önfejűségét, vagyis a szabadságát, az ellentmondás képességét az új irányok, új megoldások keresését elfeledte. Fát pakol, pedig a boltból hamarább juthatna sóhoz.

„Minthogy­mindig­ugyanazt­gondolja,­és­ugyanazt­mondja,­és örökké­ugyanúgy,­a­szellemi­kiskorú­persze­szükségképp­unatkozik. Hisz­nem­azért­ismétli­folyvást­önmagát,­mert­cserben­hagyta­az emlékezete.­És­valóban­unatkozik­is­gondolatfoszlányokból­és­üres jelmondatokból­főzött­kásáját­kavargatva.­Valahol,­elméje­egy­hátsó zugában,­tudatának­és­figyelmének­színfalai­mögött­érzékeli­az unalmat.­Csakhogy­az­sohasem­lép­színre.­Éspedig­azért­nem,­mert egyvalamit­sohasem­érez:­meglepetést,­­olyasmit,­­ami­a­megszokottat­áttörhetné,­és­a­dolgokat­más­megvilágításban­mutatná.­Csak így­ébredhetne­tudatára,­milyen­sivár­és­ragacsos­megrágatlan gondolatainak­világa. Ami­a­jövőt­illeti,­később­is­azt­gondolja­majd,­amit­mindig­is gondolt.­Bármire­akadjon,­mindent­ugyanazzal­az­örökké­egyforma meggyőződéssel­fogad,­és­ezért­minden,­ami­új,­régiségnek­tűnik­a szemében.­ Mert­ egyvalamit­ nem­ ismer:­ hogy­ bármi­ újdonság megrázhatná­a­hitében­őt,­és­változtathatna­rajta.­Az­újnak­esélye sincs­rá,­hogy­bármit­is­korrigáljon,­hogy­fölébressze­benne­a­kritika­szellemét.­A­kiskorú­épp­a­nyitott­jövő­tapasztalatát­játssza­el­a maga­ korlátoltságával,­ amely­ persze­ kényelmes­ is,­ és­ sajátos szabadsághiánya­abból­fakad,­hogy­még­csak­érzékelni­sem­képes ezt­a­veszteséget.­(...) Képtelen­emlékezni­rá,­hogy­valaha­is­döntött­volna­valamely meggyőződése­mellett.­Gondolatainak­eredete­a­gyermeki­majmolás ködébe­vész.­Képtelen­véleményének­bármi­változására­emlékezni, képtelen­bárminemű­törést­fölfedezni­abban,­ahogy­a­világot­látja.­Az otthon­ vagy­ a­ seregben­ vagy­ a­ törzsasztalnál­ belecsepegtetett gondolatokat­fűzi­tovább,­míg­csak­világ­a­világ,­anélkül­hogy­csa­pást váltana.­Egy­homályba­vesző­múltból­cipeli­őket­az­unalmas­jövőbe. S­mindeközben,­hisz­ehhez­hiányzik­belőle­mindennemű­kritikus távolságtartás,­még­csak­nem­is­szerzője­unalmas­gondolatainak,­nem szubjektumuk,­csak­valamiféle­fogatváltó­hely,­átmenő­pályaudvar.” Peter­Bieri:­A­szabadság­keze­munkája

A baloldal szellemi kiskorúként az elmúlt nyolc évben még inkább ráerősített illetve, azóta is folyamatosan ráerősít erre a különös időélményre, amely a társadalom akaratszabadságát, a szabadságot korlátozza. Valójában a kritikai szellemet képtelen bennük felébreszteni. meggyőződésükhöz még akkor is ragaszkodnak, ha arról már százszor kiderült, hogy megbukott, és a szakadék szélére sodorja az országot. A társadalom intenzív jelenként élte meg a választásokat illetve a kormányzás kezdetét. Visszakapta végre saját idejét. Új gondolatok jelentek meg az életében, kritikák fogalmazódtak meg, s végre foglalkozni kezdett önmagával, problémaként kezdett tekinteni saját életére, visszakövetelte saját idejét. A törvényhozási dömping, a gyors döntések hatalmas akaratot, szabadságot tükröznek. Ennek az akaratnak azonban le kell

6

marker

szivárognia a társadalom rétegeibe. Az időt, amelyet a kormányzó szövetség a választások előtt meghirdetett az elkövetkezendő években is magáénak kell, hogy érezze a társadalom jelentős része. Persze ezt leírni könnyű, sokkal kényelmesebb, mint csinálni, megcsinálni, főleg akkor, ha olyan ellenféllel áll szemközt az ember, aki így, vagy úgy de folyamatosan lopni igyekszik a társadalom idejét. A hétvégén berobbant bomba miszerint A Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatát ki kell függeszteni a közintézményekre szintén kapcsolódik az időhöz a szabadság, az akarat gondolatához. Ezért ha röviden is, de érdemes megemlíteni. Az Amerikai Egyesült államok egyik legértékesebb dokumentumai közé tartozik john Adams egyik levele, „Anyámasszony katonáknak nincs helye a forradalomban. A kétkedés bűn, a bizonytalankodás árulás. Akik gúnyt űznek a Nagy Vezető gondolataiból, azok a haza ellenségei – írja blogjában Gyurcsány Ferenc. »Mi az, hogy viccet csinálnak egyesek a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatából? Naná, hogy ki kell függeszteni a Nyilat kozatot. Hogyan veszik a bátorságot megkérdőjelezni szándékunk emelkedett hazafiasságát? Most majd meglátjuk, hogy ki hűséges a forradalomhoz. Azok, akik megtagadják kérésünk teljesítését, akik késlekednek vagy vonakodnak, akik hivalkodóan, tüntetően vagy akár csak cinikus nemtörődömséggel elfordítják fejüket e szent hirdetménytől, azok nem igazi magyarok. Ők kérem árulók, akikkel szemben nincs bocsánat, nincs engedékenység. Nekik bűnhődniük kell. A forradalom szeme mindent lát és mi nem leszünk könyörületesek« – írja legfrissebb blogbejegyzé sében Gyurcsány Ferenc. A volt kormányfő szerint a forradalmi hatalom végtelen önmérsékletről tett tanúbizonyságot akkor, amikor nem tettük kötelezővé a lassan nemzeti imánkká nemesedő országgyűlési határozat kifüggesztését valamennyi lakásban. »Behunyom a szemem és látom, hogy miközben a vasárnapi ebédhez készülődik a család, egy pillanatra megáll az élet, és a rántott hús hívogató illatától kísérve minden szem a Nyilatkozatra szegeződik és a csendet betölti egy alig hallható közös fohász: Ó, add urunk, hogy legyen béke, szabadság és egyetértés! És éljen sokáig a Nagy Vezető, aki messzire lát, és akinek e percben is érezzük gondoskodó figyelmét, szeretetét« – olvasható az ex-miniszterelnök blogjában. »Mondtam nektek barátaim, ha egy kicsit is engedünk, akkor végünk lesz. Felbátorodnak az ellenforradalmárok, és kiröhögnek bennünket. Már pedig aki röhög forradalmunkon, az aláássa a forradalmi erkölcsöt, az végül életünkre tör. Mi, a forradalom katonái nem hátrálunk. Tovább megyünk a forradalmi úton. Javasoljuk, hogy akasszuk ki minden tanterembe, hivatalba, uszodába a Nagy Vezető arcképét. Rendezzünk iskolai és munkahelyi vetélkedőket e nemes Férfi életének ismeretéből. Illesszük be a történelem oktatásba a Forradalmi Párt történetét, hiszen a Párt a népünk vezető ereje, az egekbe magasodó magyar nagyszerűség esszenciája. Javasoljuk, hogy a forradalom napja, legyen nemzeti ünnep. Piros betűs. Jaj, bocsánat, a piros nem jó, az a szocik színe. Mostantól a nemzeti ünnepet narancssárgával jelöljük. Az első narancsbetűs ünnep a forradalom napja legyen!« – írja Gyurcsány, majd hozzáteszi: »polgártársak, meghülyültetek?«” (Gyurcsány: polgártársak, meghülyültetek? nol.hu, 2010. július 4., vasárnap)

2010. június 28–július 4.

amelyet feleségének, Abigélnak írt, miután aláírták a Függetlenségi Nyilatkozatot. A levél voltaképpen egy vízió arról, hogy a nap, amelyen a nyilatkozatot aláírták, talán Amerika legnagyobb ünnepe lesz, és az ország, amelyik oly sok áldozatot hozott, talán a világ legnagyobb és legboldogabb nemzetévé válik. Az alapítóatyák azokban a nehéz időkben csak remélhették, hogy álmaikat az idő igazolja majd, s a nép, a nemzet valóban ünnepnek érzi majd azt a napot. A kifüggesztésról szóló határozat mintha előre szaladt volna az időben. Ez a nyilatkozat valóban egy új korszak kezdetét jelzi, ám a korszaknak mégiscsak igazolnia kell majd ezt a nyilatkozatot. A korszaknak, amelyben megtestesült az összefogás, amelyben új alapokra, oszlopokra emelték a gazdaságot, a politika és a társadalom viszonyát, vagyis amikor mindez, amelyet a nyilatkozat meghirdet már megtörtént, az életünk részévé, alakítójává lett. Az érzelmek kinyilvánítása talán az egyik legnehezebb dolog a világon, mert könnyen túlzásokba eshetünk. nem könnyű megfogalmazni a szerelmet, a boldogságot, elszántságunkat, hitünket anélkül, hogy ne éreznénk magunkat esetlennek, idétlennek, sőt sokszor érezzük úgy, hogy valójában nem is azt és nem is úgy akartuk mondani. éppen ezért ezt megkomponálni, a ritmusát, formáját megadni – ha nem vagyunk nagy művészek, mint Csehov vagy Almodóvár – csak igazán nagy kegyelmi pillanatokban vagyunk képesek. A nyilatkozat megszületése katartikus pillanatban történt, nyilván megjelenését is indolkolni lenne szükséges. Például, hogy a kormány kormányzása idején mindig emlékezni és emlékeztetni akar arra – s a közöt szolgálóktól ugyancsak ezt várja –, hogy egy új szellemiséget ígértek a társadalomnak, egy másféle szolgálatot tűztek ki célul az elkövetkezendő esztendőkre. „Egy kicsit a Kádár-korszak első felére hasonlít ez az egész: a viszonylag fiatal politikai (párt-) vezetőség akaratát viszonylag idős emberek által vezetett, alkalmazkodó szakapparátusok hajtják végre. A második felében már tudatosan képezték a szakembereket, így lehetett például Németh Miklós harminckilenc évesen, harvardi ösztöndíjjal a háta mögött KB-titkár, majd két év múlva miniszterelnök. A szakapparátusok elöregedése teljesen érthető, ha a szélsőséges zsákmányrendszer jegyében kormányváltáskor még a futó programok felelőseit is kirúgják; ha nem létezik politikától független szakmai-államigazgatási karrier. A megcsontosodás kiváltképpen ott jár kellemetlen következményekkel, ahol a külvilág változásainak érzékeny és gyors észlelésére, netán ötletekre volna szükség: a gazdaságban és a nemzetközi politikában. Olykor a kultúrában is, ha nem elég a helyi érdekű festők bemutatkozása vagy a Páva-kör, hanem valamit a külvilágnak és a külvilágból is meg kellene mutatni. És sajnálom, de az irányító párt is elmeszesedett. Annyira le akarta váltani a pártállamot, hogy mire – hite szerint – célhoz ért, többé már nem látott ki ebből a mindig csak a tagadás által meghatározott, zérus összegű játszmából. Győzelem vagy semmi – ez volt a zászlajára hímezve. Hát most győzött. Hogy utána mi jön? A legyőzött ellenség fölötti újabb győzelmek, vagy – És az kevés.” (Széky János: Csak fiatalosan. Élet és Irodalom, 2010. július 2., péntek, 5. oldal)

2010. június 28–július 4.

marker

„Istenkirály vagyok! Istenkirály vagyok! Istenkirály vagyok! - mormolta már vagy negyed órája az Istenkirály. Határozottan kezdte úgy érezni, hogy Istenkirálynak lenni nagyon jó. Most aztán minden rajta múlik úgy az égben (Isten), mint a Földön (király). Lehet mondani, hogy ő a főnök, mindennek az ura, még esetleg a történelemé is. Tulajdonképpen már egészen kicsi gyerekkoromban is a történelem ura szerettem volna lenni – villant át az agyán, de persze akkor még nem is sejtette, hogy tessék, ide is eljut. Ugyanis az Istenkirály nagyon mélyről küzdötte föl magát, egy kőbánya legmélyéről. Ellenségei régebben úgy mesélték, törpeként alkalmazták a bányában – de manapság már nincsenek ellenségei. Egy Istenkirályt mindenki félve tisztel és még véletlenül sem beszél róla tiszteletlenül. De még csak nem is gondol vele kapcsolatban semmiféle rosszat, sértőt meg pláne nem. Egyrészt, mert nincs oka rá, hiszen az Istenkirály tökéletes. Másrészt, meg ha mégis, akkor elviszi az Istenkirály személyes őrsége az illetőt egy átnevelő táborba. És itt a hozzáértő szakemberek megtanítják a megtévedt báránykát arra, hogy még csak meg se forduljanak bűnös gondolatok a kis buta fejecskéjében. A legtöbben megértik a leckét, aki meg mégsem, annak egy picit leütik a kis buta fejecskéjét. Az Istenkirály legjobban uralkodni szeret. Ahhoz egyébként van érzéke, legalábbis ezt gondolja magáról, s a körülötte lévő al- és főpapok, főminiszterek, főtábornokok, főétekfogók és főudvari bolondok ebben rendszeresen meg is erősítik. A régi harcostársak maradéka – mert a régi harcostárs sajnos nagyon fogy, alig maradt belőle mutatóba – emígyen: Főnök, te

„Azt is megszabja a határozat, hogy »színes formátumban, méltó minőségben« kell kinyomtatni a nyilatkozatot, és »legalább 50×70 cm méretű, álló téglalap alakú keretbe kell foglalni«. Hozzáteszik, hogy a »tábla megfelelő állapotáról és szükség szerinti cseréjéről intézkedni kell«. Közölnek egy honlapcímet, ahol elérhető a nyilatkozat. A dokumentum gyakorlatilag azt foglalja, ahogy a Fidesz számára nagyarányú győzelemmel záruló választást értelmezte beszédeiben Orbán Viktor. A miniszterelnök szerint az áprilisi szavazás több volt egyszerű választásnál, és most egy új rendszer alapjait rakják le. (...) A rendelet megjelenése után közleményben tiltakozott az LMP, amely szerint »a nyilatkozat közzétételére vonatkozó kormányzati szándék a 20. századi magyar történelem legrosszabb korszakait idézi«. A párt szerint a »kormány tulajdonképpen hűségnyilatkozatot követel a független állami intézményektől«, ami szerintük »nem az együttműködés, hanem a félelemkeltés rendszere«.” (Kötelező lesz kirakni az állami intézményekben Orbán nyilatkozatát. origó, 2010. július 2., péntek)

7

nagyon jó vagy. Jogos, hogy te vagy itten a főnök. Így nyilatkoznak, de ennek ellenére hullanak, mint a legyek. A mind nagyobb számú újak meg földig hajolva, pukedlit kivágva így: Ó Istenkirály, a Föld és az egek, no meg a történelem ura, téged csak hódolat illet, nem bírálat. Néha a nép egyszerű gyermekeit is az Istenkirály színe elé engedik, és ilyenkor szép beszédek hangzanak el, a nép kisebb ajándékokat kap, a múltkor is egy szép narancsot nyomott egy szőke kisleány kezébe, ami igazán nagy kincs mostanában. Nem is eszi meg azt a kisleány, hanem pajtásainak mutogatja, dicsekszik vele, mit is kapott azon a fényes audiencián. Az ügyeket egyébként gyorsan elrendezi az Istenkirály. A Guinness rekordok könyvébe úgy került be, mint aki időegység alatt a legtöbb hivatalnokot képes kirúgni, illetve aki a legtöbb új hivatalnokot képes kinevezni. Ez utóbbiban egy különleges rekordot is tart, még Ózt, a nagy varázslót is leelőzve: Két másodperc alatt egyszer százhúsz hivatalnoknak adott szakértelmet és hozzáértést. Csak rájuk nézett, föléjük tárta a kezét és annyit mondott: barátocskáim, ti mától kezdve szakértők vagytok. És kész. Attól kezdve szakértők lettek. Az Istenkirály csak azt nem érti, hogyha ő ilyen hatalmasság, akkor mi a fenéért csípték össze a bal lábát és a jobb fülét azok a szúnyogok. Nagyon viszket. Az nem lehet, hogy a szúnyogok fölött ne legyen hatalma.” (Dési János: Istekirály szúnyogjai. Népszava – Szép Szó, 2010. július 3., szombat, 3. oldal)

„Nyilvánvalóan értelmetlen dolog lenne azt kérni Orbán Viktortól, hogy vonja vissza azt a böszmeséget, miszerint A nemzeti együttműködés nyilatkozatát ki kell függeszteni a közintézményekben - illő formában, illendőséges helyre. Hivatkozással arra, hogy az még csak megbocsátható, hogy a választási győzelem hevületében valaki marhaságokat ír, és még az is, ha ezt híveivel megszavaztatja, de az már nem, ha visszaélve hatalmával egy ilyen sületlenséget próbál oda tukmálni, ahol ilyesminek semmi helye. Orbán Viktornak nincs veszélyérzete, még mindig győzelmi mámorban tartja magát, amit még föl is pörget a hatalmi mámor ereje, és úgy látszik, csakugyan elhiszi, hogy itt valami fülkeforradalom és nemzeti együttműködés volt és lesz. Ezzel szemben rajta kívül mindenki tudja, hogy forradalom nincs, nem volt, a nemzeti együttműködésnek pedig a legkisebb jelét sem észleljük. Éppen ellenkezőleg, minden arról szól, hogy Orbán Viktor fenyegettet, és az új kormánygépezettel egyeztetések, tárgyalások, az együttműködés szándékának legcsekélyebb jele nélkül lerohan mindent. Biztos valami ősösztön, területkörbepisálás az, hogy mindehova kiaggattatja élete fő fércművét is. Nem az a baj, hogy ez Rákosira emlékeztet – hetek óta minden gesztusáról okkal érezzük ezt –, hanem az, hogy ettől kezdve bármit ránktukmálhat. Ezért aztán ellent kell állni. Közösségi portálokon már elkezdődött a népszavazás kezdeményezése. De addig is, amíg erre sor kerülhet, azt javaslom, hogy – demokratákhoz méltó módon – fejezzük ki véleményünket. A legalkalmasabb erre a bárhol vásárolható, színes, többnyire emlékeztetésre vagy családi üzenetekre alkalmazott öntapadós »post it« papírka. Ezzel nem rongáljuk meg a táblát – ki tudja, azért milyen büntetés járna – , de még a legkisebb méretűre is ráfér, hogy »marhaság«, »nincs is forradalom«, »nincs is együttműködés«. Ha pedig valami őrrel vigyázzák a vezér szavait, akkor ragasszunk a lehető legközelebb falra, ajtófélfára, bárhova. Ha a kis cetliket valami járőr letépdesi, akkor azt fényképezzük le ravasz kis telefonunkkal és tegyük föl a közösségi oldalakra. Legyen végre nemzeti együttműködés, mutassuk meg, hogy a többség vagy normális, vagy az lesz, ha kijózanodott. (Andrassew Iván: Üzenjünk Orbánnak! Népszava online, 2010. július 3., szombat)

8

marker

2010. június 28–július 4.

„Tacitus írta: »Túléltük Tiberiust, Caligulát, Nérót, de közben eltelt az egész életünk.« Orbán Viktor csak három évvel idősebb, mint Kádár János volt a hatalomra kerülésekor. Amivel nem politikai párhuzamot kívánunk vonni, csupán életkorit: a következő emberöltőt meghatározó politikus lehet, ha nem rontja el a most előtte kínálkozó lehetőséget. Kádár több mint harminc évig kormányzott úgy, hogy az idő zömében abszolút tekintélynek számított. A pártkongresszusok előtt kihúzta zsebéből az új politikai bizottság előző este a konyhaasztalon kockás papírra összeírt névsorát, és az került be, illetve ki, akit ő akart. Nem volt testület, amely leszavazta volna. Mindenki tudta, hogy az országban az ügyek az ő döntésén múlnak. Neki, pontosabban a titkárságának írták az emberek a helyi vezetők elleni panaszos leveleket. Ha jól érezték magukat a magyarok, Kádár népszerűsége emelkedett. Amikor a 80-as évek elejétől kezdve egyre rosszabbul, akkor az ő nimbusza indult hanyatlásnak. Ez a rendszer lényegéből fakadt: egy párt, egy vezető, osztatlan felelősség mindenért. A végét tudjuk. A világban az elmúlt évszázad a demokrácia diadalútja volt. A parlamenti váltógazdaságon (és a piacgazdaságon) alapuló rendszerek biztosították az embereknek a legjobb életet, és kínáltak biztosítékot a legrosszabbal, a rendszerszerű önkénnyel szemben, ezért egyre több társadalom választotta ezt az utat. Két többékevésbé demokráciának tekintett ország volt a szabályt erősítő

kivétel, Mexikó, ahol az Intézményes Forradalmi Párt 1929-től 1997ig 68 éven át őrizte meg a hatalmát, illetve Japán, ahol a Liberális Demokrata Párt 1955 és 2009 között egyetlen, egyéves megszakítással 54 esztendeig volt parlamenti többségben. Van tehát példa arra, hogy demokráciában gyakorlati egypártrendszer jöjjön létre és választásról választásra hosszú évtizedekig, akár nemzedékeken át fennmaradjon, ám a modell nem terjedt el, alighanem azért, mert elég speciális körülmények kellenek hozzá. Demokráciában a hatalom koncentrációjának van egy egészséges szintje, amelyet nem érdemes túllépni. A választások rendszeresen mérik a népszerűséget, olyan pedig nincs, hogy egy országban mindig egyre jobb, sosincs visszaesés. A lakosságnak és a politikai elitnek is érdeke, hogy bizonyos dolgok ne a választási eredményektől függjenek, a feszültségeket le lehessen vezetni, újra és újra visszatérhessen a haladásba vetett remény. Magyarország ma nem ebbe az irányba halad. A jobboldal kísérletet tesz hatalma évtizedekre való bebetonozására. Nagyon óvatosan kell azonban eljárnia. Az elfojtott feszültség robbanással tud csak felszínre törni. Továbbá, ha minden szál egyetlen ember kezében összpontosul, akkor ő lesz a felelős mindenért, a svájci frank árfolyamától kezdve a benzin drágulásán át a helyi vezetők által elkövetett esetleges hibákig.” (Horváth Gábor: Orbán felelőssége. Népszabadság, 2010. július 1., csütörtök 3. oldal)

„Azt állítja a Magyar Nemzetben Seszták Ágnes, hogy »zokszó nélkül csinálta végig a jobboldali média ezt a nyolc évet«. Ezzel szemben a tény az, hogy (a jobboldali média csendes és finom zokszavait ezúttal nem ismertetve) magának Seszták Ágnesnek is volt néhány, a médiával kapcsolatos zokszava. Például 2007ben: »A nyilvánosság megszállva toleráns médiaharcosokkal, akik nem válogatnak módszerekben, legyén hazugság, feltételezés, általánosítás, túlzás, egyoldalúság vagy más technikás trükk, egy a lényeg: nagyot szóljon, nagyon fájjon, nagyot üssön.« Vagy 2008-ból: »Amellett, hogy a kormány képtelen a kormányzásra, sem programja, sem akarata, ugyanakkor mindenfajta ellenzéki hangot igyekszik elnémítani. Az elnémítani nem jó szó, elrémiszteni. Nemhiába szólnak mostanában a betelefonálós műsorok az ávós módszerekről... Itt tartunk, aki visszaszól, beszól, kritizál, vagy Veres Jánossal nem ért egyet, vagy csak rossznak tartja a kormányzást, Gyurcsány felelősségét és lemondását feszegeti, azoknak finoman: be kell tömni a száját, vulgárisan: kuss!« Sesztáki zokszónak legyen elég ennyi. De kitartó régészeti munkával valószínűleg néhány egyéb zokszót is föl lehetne tárni. Ha emlékeim nem csalnak, a jobboldali média jellemzője soha nem a zokszófukarság volt. Azt állítja Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter a Világgazdaságban, hogy a kormány polgári konzervatív forradalmat indított el a gazdaságban, a politikai fordulat után megindult a gazdaságpolitikai fordulat, amelyben egyszerre fontos a növekedés és az egyensúly. Ennek szellemében a társasági adó csökkentésének 70 milliárd forintos, a megszűnő kis adók 15 milliárd forintnyi kieső tételét az a 100 milliárdos többletbevétel ellensúlyozza majd, amely a mínusz 0,4 százalékos GDP-növekedés helyett plusz 0,5 százalékos növekedésből származik. Ezzel szemben a tény az, hogy már régóta senki nem számolt 0,4 százalékos visszaeséssel, és a várható növekedés sem az Orbán-féle akcióterv és a gazdaságpolitikai fordulat következmé-

nye. A Bajnai-kormány például már januárban is csak 0,2 százalékos visszaesést jósolt, májusban pedig 0,5 százalékos növekedést, tekintve, hogy az akkor publikált adatok szerint az első negyedévben nemcsak az előző negyedévhez, hanem a múlt év hasonló időszakához képest is nőtt a magyar gazdaság. A Magyar Nemzeti Bank ennek nyomán május végén már 0,9 százalékos növekedést valószínűsített erre az évre. Ha ehhez képest a mostani gazdaságpolitikai fordulat csak félszázalékos növekedést hoz, akkor vagy nincs fordulat, vagy van, csak nem a jó irányba. Azt állítja Szijjártó Péter, a miniszterelnök szóvivője, hogy Magyarország ismét élen jár a változásokban, hiszen az uniós Európai Tanács a napokban éppen olyan intézkedéseket határozott el, amelyeket a gazdasági akcióterv keretében Orbán Viktor bejelentett. Szijjártó egy konkrét példát említett, a bankadót. Ezzel szemben a tény az, hogy ezek szerint Magyarország már az első Gyurcsány-kormány idején élen járt a változásokban, ugyanis 2005-től vezette be a bankadót, amelyet akkor 32 milliárd forintra terveztek a mostani 200 milliárddal szemben. Lehet, persze, hogy ezúttal a méret a lényeg, mindenesetre az Európai Bankszövetség elnöke Orbán Viktorhoz intézett levelében kérte a tervezett magyar adó »mélyreható módosítását«, ennek mértéke ugyanis más országokkal összehasonlítva a leginkább büntető jellegű, több pénzintézetet veszteségessé tesz, és végeredményben gátolja a gazdasági növekedést. Annak idején egyébként, amikor Gyurcsány állt elő a sokszorosan kisebb elvonás tervével, Csányi Sándor, az OTP vezére kilátásba helyezte, hogy a bank külföldre telepíti legnagyobb nyereséget hozó tevékenységeit, a várható nyereségcsökkenés egy részét pedig átterheli az ügyfelekre. Holott az akkori adó a bankszektor profitjának kevesebb mint tíz százalékát vitte el, a mostani viszont akár ötvenet is. Tehát az élen járunk, kétségtelenül, csak merrefelé megyünk?” (Bolgár György: Hogy mi van? 168 Óra, 2010. július 1., csütörtök, 22-23. oldal)

2010. június 28–július 4.

marker

9

„A parlamenti választások második fordulóját követően hallhattuk Orbán Viktortól, hogy ami történt, az nem egyszerűen pártja elsöprő, a kétharmados mandátumarányt meghaladó győzelme volt, hanem egyenesen forradalom zajlott le a szavazófülkékben. Először azt hihettük, hogy a leendő miniszterelnök a győzelem mámorában ragadtatta magát e kissé túlzó kifejezésre, s ezzel mindössze annyit akart érzékeltetni, hogy az új, jobboldali kormánytöbbség – a sajátos magyar alaptörvénynek köszönhetően – szinte korlátlan fölhatalmazással rendelkezik majd. Azonban hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy nem erről van szó: a forradalom szó újra és újra fölbukkant nemcsak Orbán Viktor, de más Fidesz-vezetők megnyilatkozásaiban is. (...)? Egyrészt azért, mert a forradalom szónak a magyar fül számára kifejezetten pozitív a töltete. Nemcsak, hogy büszkék vagyunk – amúgy egytől-egyig elbukott – forradalmainkra és szabadságharcainkra, de ezek az események nemzeti identitásunk kialakulására is döntő hatással voltak. A Fidesz számára kifizetődőnek látszhat a választási győzelmet valamiképpen e sorba illeszteni, s ezáltal a pártot 1848 és 1956 eszmei és politikai örököseként és letéteményeseként föltüntetni, amely a nemzeti függetlenség ügyét mintegy »a maga természetességével képviseli«. Ha pedig ez sikerül, akkor ebből az is következik, hogy az ellenzéki pártok nem csupán és nem elsősorban a Fidesszel, hanem a 48-as és 56-os ideálokkal szembenállóknak tüntethetők föl. Orbán Viktor korábban már kifejtette, hogy a bal-jobb szembenállást meghaladottnak tartja, s való igaz, hogy a Fidesz – legalábbis retorikájában a szocialistáknál is baloldalibbnak, »népbarátabbnak« igyekezett mutatkozni. A hagyományosan a baloldalhoz kapcsolódó forradalom szó lenyúlása e folyamatba illeszkedik. (Valószínűleg az sem véletlen, hogy Kövér László éppen a szociáldemokrata Kéthly Anna szobrát álmodja a Károlyi Mihályé helyére.) Mindemellett jól látható, hogy a »forradalmazás« nem csak hoszszú-, de rövidtávú és közvetlen hatalmi-politikai célokat is szolgál. Az

elmúlt hetek kormánydöntései és a parlamenti fejlemények egyértelműen arra utalnak, hogy a Fidesz lényegében a rendszerváltáskor kialakított alapvető közjogi szerkezet radikális átalakítására tör. Bár a jog betűje szerint ehhez a kétharmados többség elegendő, a húszéves magyar demokrácia szellemével szöges ellentétben áll, hogy egyetlen párt (mert a KDNP-t legfeljebb a Fidesz keresztény-tagozatának tekinthetjük) kénye-kedve szerint forgassa föl az alkotmányos berendezkedést. Ha azonban nem egyszerűen egy választási győzelemnek, lett légyen az ilyen nagyarányú is, voltunk tanúi, hanem forradalmat tetszettünk csinálni, akkor ez megteremtheti a totális átalakítás, a fékek és ellensúlyok fölszámolásának legitimációját is. A »forradalmi« kormánynak nincs oka, hogy tekintettel legyen a »régi rend« szellemiségére és szokásjogára: új rendszert teremt (ez az a bizonyos Nemzeti Együttműködés Rendszere); minden kulcspozícióba, még az elvileg független intézmények élére is, saját kádereit vagy megbízható társutasait ülteti; a »régi rend« vezetőit pedig annak rendje és módja szerint elszámoltatja, vagy leszámol velük. A Fidesz vezetői láthatóan tudatában vannak annak, hogy bizonyos szavaknak, kifejezéseknek, fordulatoknak komoly fölhajtó ereje lehet, s ezek használatával is igyekeznek még magasabbra jutni. Mindazonáltal a forradalom szóval, s más hangzatos kifejezések (»nemzeti egység«, »új rend«) folytonos ismételgetésével én a helyükben óvatosabb lennék. Azt bejelenti, ugyanis, hogy itt kérem forradalom történt, egyszerű dolog volt, de hogyan s mikor ér véget e »deklarált forradalom«? Az új alkotmány létrehozásával? A »felelősök« megbüntetésével? S hogyan ér majd véget? Orbán Viktor bejelenti, hogy kész, ennyi volt? S azok, akik nem látnak lényeges változást életkörülményeikben, nem érzik-e majd becsapottnak magukat? S vajon nem fogják-e számon kérni a forradalmi retorikát?” (Rózsa Péter György: Bűvészkedés a szavakkal. Népszava, 2010. június 29., kedd, 7. oldal)

„– Tiltakozásukban azt is írták: a negyvenes évek végén a politikai rivális likvidálásával indult a demokrácia felszámolása. És most hasonló a célja a Fidesznek is. – Átéltem az 1948-as »fordulatot«, amelyet koholt politikai perek követtek, az ellenfélnek a közéletből való erőszakos eltávolítása. Szellemi terrorhoz, rémálomhoz, diktatúrához vezetett. Tiltakozásunk így sokkal inkább a magyar demokrácia védőbeszéde. De azért fontosnak tartom megjegyezni: amikor Orbán Viktor megnyerte a választásokat, én minden esélyt megadtam neki magamban. Reméltem, hogy bizonyítja: ő az én miniszterelnököm is lehet – dacára az eszmekülönbségeknek. – Noha Orbán már előzőleg elég világosan kijelölte a jövőt egy »centrális politikai erőtérben«, amely – miként mondta – a »maga természetességében« képviseli a nemzeti ügyeket, vita nélkül. – Hát épp ez az: alighogy hatalomra került a Fidesz, mindjárt meg is mutatta a »maga természetességét«. Demagógia-nagyüzemük futószalagon szállítja a populista paneleket. Például: győzelmükkel Magyarország – két évtized után – »végre viszszanyerte az önrendelkezés jogát«, ráadásul »forradalommal«. Mi ez, ha nem a demokrácia kifordítása? A baj az, hogy a hamis sugalmazásaikra napok alatt új rendszert építettek. »Centrális hatalmukat« körülbástyázták szimbolikus és valóságos intézkedésekkel. Akár az önkormányzati választás jogszabályainak, az alkotmánybírák jelölésének, a médiának az egypártos átalakításával.

– Hivatkoznak a választók kétharmados akaratára. – Én pedig azt gondolom: ha az, akinek a parlamentben többsége van, nem vesz tudomást azokról, akik nem rá szavaztak, akkor az egypárti uralom. Ezt nevezzük diktatúrának. Márpedig a Fidesz rapid módon erőmonopóliumot teremtett – kiiktatva a társadalmi diskurzust, a demokrácia ellensúlyait és fékeit. Pártkatonáit léptette elő a jogállam kontrollintézményeinek vezetőivé is. Ha pedig nincs valódi kontroll, nincs demokrácia sem. És tegyük hozzá: közjogi szerepet, a parlament elnöki székét kaphatja az a Kövér László, aki a baloldalt »antidemokratikusnak« tartja. Vajon mit fog tenni a pulpituson? Lecsengeti a szólásra emelkedő szocialistákat? – Múlt héten Szijjártó Péter közleményt adott ki, amelyben azt írta: »Továbbra is harcolni kell a Gyurcsány-korszak ellen, mert az újra és újra vissza akar térni.« Ön ezt miként értelmezi? – Cinikusan úgy: mégsem sikerült a »forradalmuk«. Komolyra fordítva: ugyan a miniszterelnök akkor épp nyaralt, a személyes szóvivője mindig az ő szószólója. Vagyis a »harc« – kormányhadüzenet. A Fidesz már nem is leplezi: nincs programja azon túl, hogy az ellenfelet meg kell semmisíteni. – Alig százan írták alá a tiltakozó levelüket. Nem kevés ez a véderő? – Azóta is egyre többen csatlakoztak a tiltakozáshoz. És ez nem pusztán értelmiségi kiállás, tágabb annál: civil felelősség.” (Indul a gőzhenger. Karácsony Ágnes interjúja Bitó Lászlóval 168 Óra, 2010. július 1., csütörtök, 10-11. oldal)

10

marker

„Magyarországon általában és így mostanság is, sok szó esik a magyar nemzeti létről. A parlamentben a köztársaság elnöke – színvonalasan – értekezik a politikai és kultúrnemzeti fogalom különbözőségéről; a trianoni béke időpontját emléknappá teszik; a kettős állampolgárság lehetősége törvénnyé válik. A politikát láthatóan és érzékelhetően mindaz foglalkoztatja, ami a nemzeti tartalomból közvetlenül politikává tehető. Mond hatnám: ez így természetes. De mindemellett más típusú nemzeti megközelítés is lehetne magától értetődő. A magyarok ugyanis nemcsak nemzet, hanem civilizáció is. A civilizáció alatt itt most azoknak az értékeknek, életformáknak, kulturálisan rögzült reakcióknak és magatartásoknak az összességét értem, amely az európai kultúrán belül a magyarokat jellemzi. Ezekről általában nem beszélnek a parlamentben, s úgy tűnik, nincs olyan politikai erő, amely súlyának megfelelően kezelné a problémát. Mert a magyar civilizáció nagyon is problematikus, s ez jó né hány adatban, öszszefüggésben megjelenik. Itt van rögtön a zsidó-keresztény kultúra legfontosabb értéke, az élet. A bővítés előtti Európai Unió 15 tagországához képest –2007-es adatok szerint – a magyar férfiak több mint nyolc, a magyar nők több mint öt évvel kevesebbet élnek. Ha 1830-ban Széchenyi a Hitelben azt írhatta, hogy a magyar birtokos szegényebb, mint birtokához képest lennie kellene, akkor ma azt lehet mondani: a magyar – s k ülönösen a magya r férfi – hamarabb hal meg, mint ahogy azt a vég elkerülhetetlenségének logikája diktálná. (A visegrádi országokhoz – Lengyelországhoz, a Cseh Köztársasághoz és Szlovákiához – képest is roszszabbak a ma gyar mutatók. Közvetlen szomszédaink is két esztendővel többet élnek.) Az idő előtti halálnak okai vannak. Így például – a fent említett összehasonlítás koordinátái mentén, százezer lakosra vetítve – a magyar férfiak több mint kétszer anynyian, a nők pedig hatvan százalékkal többen lesznek rákosak, mint európai társaik. S ez bizonyosan nem azért ilyen rossz arány, mert a magyarok genetikailag úgymond »silányabb« anyagból lennének. Azért halnak korábban, mert a magyar civilizáció működése ezt eredményezi. Egészen hihetetlen, de honfitársaink nagyjából egynegyede gondolja úgy, hogy egyáltalán semmit sem tehet saját egészségéért, életkilátása növeléséért. Lehet, hogy ők azok, akik Istent tartják a történelem, a történések urának. Az elemzés igénye nélk ül tovább is boncolgatható a civilizációs vetület. A dohányzáshoz köthető halandóság a ma gyarok esetében két és félszerese az uniós tizenötök átlagának, az alkoholfogyasztáshoz köthető halandóság pedig a férfiak esetében mutat hasonló értéket. Életünk és halálunk tehát rajtunk múlik. Úgy tűnik, nemzeti tragédiánk, az élet idő előtti elvesztésének okai sokkal inkább civilizációnkban, azaz önmagunkban, mintsem Trianonban keresendők. A civilizációs politikai diskurzus hiánya miatt ennek tudatos átgondolása egyáltalán nem történik meg, pedig a

2010. június 28–július 4.

gondolkodásnak itt igazi tétje lenne. Jól mutatja a civilizációs tudatosság hiányát, hogy míg a dohányzást térben korlátozni kívánják (lásd: legutóbb a dohányzás betiltását a tömegközlekedés megállóiban), reklámozását tiltják, addig az alkohollal teljesen más politikát folytatnak. Az alkohol reklámja csak részben korlátozott, s legújabban még a pálinkafőzés tekintetében is minden törvényes nehézséget megszüntettek. Vajon mitől lenne civilizációsan átgondolt egy ilyen politika? Természetesen én is látom, hogy a következetlen magatartás mögött olyan nem kellően átbeszélt és tudatosított civilizációs dilemmák rejlenek, amelyek az európai kultúra egészét jellemzik. A judeo-keresztény kultúrkörből leszármaztatott normák általában stigmatizálják a szenvedélyeket – miközben a szenvedély az ember lényegéhez tartozik. (A világirodalom bizonyos értelemben nem más, mint a megírt szenvedélyek története.) A hét fő bűn egészében éppúgy a szenvedély ellenében fogalmazódik meg, mint ahogy a különféle szenvedélyeket tiltó vagy korlátozó állami jogszabályok. A kultúra szabályozni és limitálni kívánja a szenvedélyeket, miközben ezek valahol-valahogyan utat törve, éppúgy a kultúra részeivé válnak, mint adott esetben megbélyegzésük, üldözésük. Itt vélhetően a civilizációs különbségek az arányokban mutatkoznak meg. Úgy tűnik, hogy az élethossz szempontjából a magyarok Európa sok országához k épest nem igazán jó arányokat alakítottak ki, s a politika csak leképezi ezt a társadalmi-civilizációs diszharmóniát, következetlenséget. A magyar civilizáció problematikusságát nem csak az élettartam hossza felől lehet észlelni.Máshonnan máshogy is látszik, láthatóvá tehető. A »World Value Survey« 2009-es nemzetközi értékvizsgálata keretében az derült ki, hogy Magyarország a világ kulturális értéktérképén egyértelműen az ortodox keresztény kultúrkörhöz áll közel; helye valahol Bulgária és Moldova között lelhető fel. Ez annyit tesz, hogy a magyarok kevésbé bíznak másokban; az önmegvalósítási értékek kevésbé fontosak számukra; nemigen tolerálják a másságot; kismértékű a mindennapi aktív politikai szerepvállalásuk, mert a civil és politikai szabadságjogokat nem is tartják annyira fontosnak. Mindez arról szól, hogy a magyar civilizáció sok ponton különbözik attól az Európától, ahol az emberek tovább élnek. Meglát ásom szerint a magyar politikai diskurzusból és a nálunk csak kevéssé létező közéletből (merthogy a magyarok a polgári és politikai jogokat nem ítélik olyan fontosna k), hiányzik a civilizációs vonulat. Burjánzik a nemzeti léthez kötődő beszédmód, de nincs szó arról, hogy miként lehetne más az, aminek másnak kellene lennie. Széchenyi 1830-ban azt írta: »A Magyar nem bírja magát olly jól, mint körülményei engednék.« Száznyolcvan év után eljutottunk oda, hogy a magyar már nem is beszél erről.” (Gerő András: Hiány. Népszabadság – Hétvége, 2010. július 3., szombat, 1. oldal)

2010. június 28–július 4.

marker

11

„A fülke-forradalom gazdasági része befulladt, Orbán vereséget szenvedett. Bár ez az átlag-választók körében sokáig nem lesz nyilvánvaló, addig is jön a második forradalom, a kulturális. Kenyér nem lesz, lesz cirkusz. Ez kevesebbe kerül, viszont látványos. A diktatúrának expanzió kell: ha a nagy osztogatást befagyasztja a világgazdasági realitás, ha nem lehet visszafoglalni a Fölvidéket és Erdélyt, akkor a kultúrfronton kell rohamra vezényelni a tömeget, és győzelemre vinni a nemzeti-keresztény magyar szupremáciát, hogy meg ne törjön a fülke-forradalmárok lendülete, és észre ne vegyék, hogy üres a zsebük. De nem a meggyőzés eszközével, az túl időigényes. Hatalmi eszközökkel. A diktatúra helyreállításával, a kultúra szabadságának, a vélemény-, a szólás- és a sajtó szabadságának az eltörlésével. Az államvallás visszaállításával, vallásszabadság megnyirbálásával. Én még emlékszem: ha a katonai erőegyensúly megbillent, ha a szovjethatalom a kapitalista világgazdasággal egyezkedésre kényszerült, jött Szuszlov elvtárs és bekeményített a kultúrában. A Szovjetunióban az ideológiát, a kultúrát és a tudományt, mint Bizáncban a vallást, az állami hatalom ellenőrizte. Ez a struktúra alakult újra a »béketábor«, valamennyi országában. A »párt-állam« még a kádári puha diktatúrában is a cezaropapizmust jelentette: trón és oltár összefonódását. A trón és az oltár hatalmi harca Európában már a középkor alkonyán eldőlt: a megoldás a szigorú szekularizáció volt, az állami és egyházi hatalom elkülönítése. Az új, »forradalmi« hatalom ezt az összefonódást akarja visszaállítani, félezer évet visszamenni a történelemben azáltal, hogy Isten nevét, fogalmát beemeli az alkotmányba. Istennel semmi baj nincs azon kívül, hogy nem egzakt. Nem konkrét. Hinni kell benne. (...) Hittétel mindenekelőtt az is, van-e isten. A létezése nem bizonyítható, nemléte pedig nem szorul bizonyításra; jogban még csak nem is járatos, az egyszerű, józan, paraszti ésszel rendelkező

ember is tudja: azt, hogy valami nincs, nem lehet és nem is kell bizonyítani. Azt nem kell bizonyítani, hogy a gyanúsított ártatlan. Ha a bűnössége nem bizonyítható, eleve ártatlan. Tehát azt nem kell bizonyítani, hogy nincs Isten. Miért lenne? Azt kell bebizonyítani, hogy van. De mivel Isten léte hit kérdése, eleve nem bizonyítható racionálisan, tudományosan. Vagy hiszem, vagy nem. Bonyolult, mi?! Ha föltételezzük, hogy van Isten, kettőt gondolhatunk. Egy: Isten megteremtette a világot, az Univerzumot, a Kozmoszt, a galaktikákat, a matematika, a fizika, a kémia, a biológia, az evolúció, az atomfizika, a kvantummechanika összes törvényeivel együtt. Minden Istentől származik. Más dolgunk nincs, mint kifürkészni, megismerni, rendszerbe foglalni és az emberiség boldogulására fölhasználni Isten törvényeit. Így gondolkodik az euro-amerikai kultúrában, civilizációban élő istenfélő, de haladó emberek igen nagy hányada. Kettő: Isten megteremtette ugyan a világot, de olyan tökéletlenül, hogy azóta állandóan bele kell szóljon a világ összes piszlicsáré ügyébe. És döntéseit a pápák és püspökök, a bíborosok és más egyházi méltóságok, világi papok és szerzetesek, szentek és együgyűek, vallásfilozófusok és klerikális pártpolitikusok közvetítik. Ez se rossz, ebben is lehet hinni, sőt hinni is kell, mert ellenőrizhetetlen. Azt nem tudhatom, mi Isten szándéka, akarata. Csak azt, hogy mit mond Isten a püspök úr őeminenciája, vagy a keresztény párt politikusa szerint. A baj ott kezdődik, amikor ezt a hitet a politikai elnyomó hatalom az erőszak-szervei által rá akarja kényszeríteni az emberek közösségére. Amikor minden embernyomorító erőszakra ráfogja: ez Isten akarata. Amikor a megkaparintott hatalomról azt hiszi, és azt akarja elhitetni: Istentől való. Amikor azt állítja: ő bármit is tesz, sőt bármit megtehet, mert Isten akarata szerint cselekszik.” (Kertész Ákos: Mindenki mondja a magáét. Népszava, 2010. július 1., csütörtök, 7. oldal)

„A trón és az oltár tervezett új szövetségének belpolitikai következményei – gondolom – egyértelműek. De érdemes elgondolkodni a külpolitikai következményeken. Még akkor is, ha a zemberek nagyobb része még mindig azt hiszi, hogy ami nálunk történik, arról a Lajtán túl nem vesznek tudomást, vagy ha tudják is, nincs visszacsatolás. Nehéz ma eldönteni, hogy az Isten fogalom manipulálásának, a királyi korona »közjog«-ba emelésének lesz-e olyan számszerűsíthető »hozadéka«, mint a nyugati tőzsdéknek küldött üzeneteknek. Annyi azonban bizonyos, hogy az országkép javításával megbízott diplomaták dolgát nem egyszerűsíti. Egy ország, melynek képviselőháza történetfilozófiával, hovatovább teológiával, kegytárgyak jogi státusával foglalkozik, a jelen kihívásaitól elfordulva a múlt felhőin ül, nem tűnik se érdekfeszítőnek, se kívánatosnak. Haragudni nem lehet rá, jóindulatú emberek se haragszanak a kissé ütődött gyerekekre, alkalmasint még adományokat is odadugnak – ha illemtudóan helyükön maradnak. De távol tartják őket a helyektől, ahol igazán fontos dolgok történnek. (...) Történetírás és történet-bölcselet elég korán elvált egymástól. A történészek már a középkorban is gyakran írták krónikáikat anélkül, hogy az eseményeket elvont szempontból

értelmezték volna. Tudomásom szerint muzulmán történész, Ibn Khaldun volt az első, aki az eltérő fejlődést az éghajlattal és a földrajzi viszonyokkal magyarázta. Most sem tartunk sokkal előbbre. A történelmi materializmusnak nevezett katyvasz sokat ártott az egyébként ésszerű és döntően fontos szemléletnek, amely az anyagi világ és a társadalmi szerkezet alakulásából vezeti le a történelmi fordulatokat. Groteszkké főleg az tette, hogy az egyéniség szerepét akkor tagadta, amikor két bajuszos egyén éppen maga alá gyűrte a világ egyötödét. (...) Természetesen többes számban is lehet beszélni a történelem urairól, de nem biztos, hogy ettől okosabbak leszünk. Sok a paraméter, ha valakinek sikerülne kiválasztani az összes együtthatót – és csak ezeket – akkor nem csupán a múlt, de a jövő urának is tekinthetné magát. Erre viszont épeszű ember nem vállalkozik. Ha az ellenkezőjét állítjuk, hogy a történelemnek nincs ura, nincs rendje, tetemek millióin átgázolva halad a maga kiszámíthatatlan útján, akkor az emberiség magárahagyottságának érzését fokozzuk, teológia helyett antiteológiát művelünk. A történelem urának léte metafizikai kérdés. A választ ugyan nem ismerjük, de ettől még nyugodtan alszunk. (Márton László: A történelem urai. Népszava – Szép Szó, 2010. július 3., szombat, 3. oldal)

12

marker

2010. június 28–július 4.

„Talán azt gondolták az urak, hogy a magyar sajtó könnyedén megfélemlíthető: a Népszabadság kivásárolható, a 137 éves Népszava tönkretehető, az ÉS oknyomozó riportjai betilthatok, bravúros publicisztikái megszelídíthetek. Úgy képzelték, hogy a Narancs gerezdekbe vágható, esetleg Nemzeti Vérnarancs címmel újraindítható. A Klubrádió vagy elhallgat, vagy mozgósítják az egykori Közakarat Egyesületet, amelynek központilag felpiszkált aktivistái foglalják majd le a délutáni beszélgetőműsor telefonvonalait. A Fidesz médiapolitikusainak álmában az ATV Újságíró-klubja úgy működik majd, mint egy rendpárti úri kaszinó, netán egy direktívákkal bőségesen ellátott polgári kör. A Fásy-mulató maradhat, de például a felkészült, élénk, egyenes beszédű feminát lecserélik egy hírolvasó guminőre, akinek súgógép kell még a tátogáshoz is. (...) Az új médiaszabályozás persze nemcsak az újságírókat nyomta volna orrba, hanem a tömegkommunikációban gyakorta megszólaló véleménymondókat is. Ezért hát egy-két dolgot eleve feltételezniük kellett az új törvény kiagyalóinak. Például: az eddig bátor, liberáliskonzervatív közíró elgyávul, mert rájön, hogy egy persorozattal kiteríthetik, tehát inkább tisztességtelen lesz, és haptákba vágja magát. A szabad szellemű, világpolgár tudósasszony nemzetközi hírnevét a magyarországi főpárt és a restauráció szolgálatába állítja. A néhai miniszterelnök által lemikiegerezett politológus odakuporodik majd a mai miniszterelnök lábaihoz, és belefog az új húrok pengetésibe: »Egy húron pendülünk, felséges tigris király.« A halk szavú jogszociológus és a gyorstüzelő módon hadaró alkotmányjogász arról értekezik, hogy bár kétségkívül Isten a történelem ura,a magyar alkotmányos jogrendben ezentúl a kétharmad a Mindenható. És tovább: a hittudománnyal foglalkozó vallásszakértő börtönpasztorációt szervez, amelyen részt vesz majd egy Gyurcsány nevű elítélt is. A zöldbaloldali filozófus Károlyi Mihály szobrának ledöntésére készül, helyébe vitéz nagybányai Horthy Miklósnak emeltetne valami gigantikusát. A közéleti és gazdasági folyamatokat könyvekben, újságcikkekben, rádió- és tévéműsorokban elemző házaspár ezentúl gyermekmesékkel szórakoztatja a felnőtt-társadalmat. A szabadszájú bloggerek kezes bárányként viselkednek, a szabad lelkű internetezők jámbor birkaként kóborolnak a világhálón, a nyájat a Nemzeti Média Hivatal pásztorleánykája terelgeti, ők meg szófogadóan azt bégetik, amit kell. Csakhogy. Él még itt egy-két nemzedék, amely nem csupán arra emlékszik, hogy miként működött a pártállami sajtóirányítás, hanem arra is, hogyan lehetett kijátszani és nevetségessé tenni.

Például leparancsolhatták az embert a képernyőről egy üres szék mutogatása miatt, de ha az illető hiánya jobban feltűnt, mint korábban a jelenléte, akkor fél év után kénytelenkelletlen nemcsak felfüggesztették a szilenciumot, de még magyarázkodniuk is kellett: »Nem arról van szó, hogy a műsorvezető le volt tiltva, csupán arról, hogy nem volt fölkérve.« Ezen aztán – szegény Hofi jóvoltából – a fél ország röhögött, a hatalom meg tűrte, mi mást tehetett? Emlékszünk a rendszerváltás utáni médiaháború első nagy csatáira, a Pető-Kónya-vitára, Csurka ostorpattog-tatására, a nagy rádiós kirúgásra is. Arra például, hogy a szolidaritás kék szalagjával tömeg tüntetett a Pollack Mihály téren, hogy ismeretlen és nagyon ismert emberek – köztük a Fidesz mai vezetői (!) – nyílt levelekben álltak ki az eltávolított médiamunkások mellett. Emlékszünk arra is, hogy a magyar szellemi élet jelesei fölháborodásukban letiltották minden rádiós munkájuk műsorra tűzését, hallgatással kívántak tiltakozni, a 168 Óra pedig első oldalon hozta nevüket, azzal a címsorral: »Kedves hallgatóink.« Az elhallgattatott beszélő újság nyomtatott változata így jelent meg: »Ezt a lapot az újságírói szolidaritás működteti.« (...) »A médiát érintő tervezett tartalmi változtatásokra – a válaszadás jogától a tájékoztatás kötelezettségéig – kellene még néhányat aludni: a szerkesztői szabadság ilyen korlátozása rossz, nagyon rossz.« Erre a következtetésre jutott az Európai Újságírók Szövetsége is. A szervezet főtitkára úgy nyilatkozott, hogy az Országgyűlés elé került javaslat »korlátozó jellegű«, »keretek közé szorítja a véleménynyilvánítás jogát és így a szólásszabadságot is«. A magyar kormányt fölszólították a javaslat visszavonására, továbbá arra, hogy indítson nyilvános vitát a témáról. Ezt követően a parlament kulturális bizottsága sebtiben meghívta a média képviselőit, és meghallgatta szakmai szervezeteinek állásfoglalását a készülő sajtótörvényről. Vita után – a tudósítás szerint – »Rogán jelezte, a kritikákat meghallgatva csak a ténybeli valótlanságokra terjed majd ki a válaszadás joga, vagyis ha valaki becsületsértőnek talál egy cikket, nem jár neki majd a mostaninál nagyobb lehetőség. Nem lehetne a véleményekre sem válaszolni, csak ténybeli valótlanság esetén, ahogy erre eddig is lehetőség volt«. A vita folytatódik. Ha engem kérdeznének, mindössze annyit mondanék: minden médiaháborúban a média győz. Sohasem a hatalom. ” (Mester Ákos: Ha botrányt akarnak az urak. 168 Óra, 2010. július 1., csütörtök, 12-13. oldal)

„A londoni székhelyű Article 19 a szabadságjogok egyik rangos nemzetközi szervezete. Jogi szakértője, Boyko Boev úgy véli: kimondottan aggályos a magyar kormánypárt médiatörvénytervezete, ugyanis a cenzúra korszakát idézi. – A Fidesz javaslata a magyar sajtószabályozást – húsz évvel a keleteurópai rendszerváltások után –»visszatereli« a pártállami időkbe. Érthetetlen, hogy Magyarország miért akar a demokratikus európai elvektől eltérő szabályozást bevezetni. A tervezet kiterjed az internet szabályozására is. Az eredeti változat szerint az összes tartalomszolgáltató köteles regisztrálni magát a médiahatóságnál. Vagyis: még a blogok szerzői is. Anthony Mills, a Nemzetközi Újságíró Szövetség sajtószabadságért felelős munkatársa úgy véli: – Csak a harmadik világban szokás, hogy minden netezőt regisztráltatnak. A magyar kormány a regisztrációs kötelezettséggel

adatbázist építhet. Nyilván oka van annak, hogy tudni akarja: kik és mit írnak a világhálón. Bohus Péter, a stop.hu, Weyer Balázs, az origo.hu főszerkesztője, illetve Gerényi Gábor, az index.hu társalapítója egyetértenek abban: nem azzal van baj, hogy a kormány szabályozni akarja az internetet. – Az a probléma, hogy a tervezet egyes pontjai kivitelezhetetlenek. Például az internet állandó megfigyelése. Ki és hogyan akar milliós forgalmú honlapokat ellenőrizni? Persze »rá lehetne állítani« a netre egy közintézményt vagy egy rendőrségi osztályt, de lehetetlen a folyamatos felügyelethez elegendő emberi erőforrást biztosítani – mondja Bohus Péter.” (Herskovits Eszter: Véleménykorlátozás. 168 Óra, 2010. július 1., csütörtök, 14-15. oldal)

2010. június 28–július 4.

marker

13

„Az Orbán-kormány hivatalba lépése óta elképesztő vehemenciával építi ki háromharmados hatalmát, azzal az indoklással, hogy a nagy győzelem mindenre feljogosítja. A hatalom gyakorlásának nem állhatja útját semmi – érvelnek többen is –, elvégre a nép azt akarja, hogy a kormány tegye a dolgát, ne állíthassa meg ebben semmi és senki. Sem a köztársasági elnök, sem az Alkotmánybíróság, sem az Alkotmány, sem az ellenzék, sem a szakszervezetek, sem a média, sem az ilyen-olyan civilek. A hatalom korlátai csupán felesleges akadályok, az értelmes és hatékony cselekvést gátolják, el kell tehát őket távolítani. Egyszer kell győznünk, de akkor nagyon, mondta volt Orbán Viktor, és az élet megint azt bizonyítja, hogy nem a levegőbe beszél. Ahogy a forradalom emlegetése sem retorikai fogás, úgy a nagyon győzni egyértelműen kifejezett igénye és célja sem csupán a lelkesítés volt, hanem annak a nagyon is konkrét és gyakorlati feltétele, hogy a Fidesz a demokrácia formális keretei között megszerezhesse a hatalmi hegemóniát. Nem a teljes monopóliumot – ezt a mai Európában valószínűleg nem tűrnék el –, de azt a hegemóniát, amely lényegében lehetetlenné teszi más erő- és érdekcsoportok érvényesülését, vagy akár még a megszólalását is. Holott a választók nem a hatalmi hegemónia megszerzésére hatalmazták fel a Fideszt, hanem csak az értelmes és határozott cselekvésre. Elsősorban arra, hogy gazdasági fordulatot hajtson végre, gyorsítsa a növekedést, csökkentse a terheket, ennek nyomán pedig érezhetően emelje az életszínvonalat. Csakhogy ami a gazdasági célokat illeti, a Fidesz ellenzékben gyakorolt, majd kormányon is folytatott hazugsága már az első napokban kipukkadt, még ha ezt a magyar választók egyelőre nem képesek és nem is hajlandók észrevenni. Nem volt azonnali, radikális adócsökkentés, az ominózus Kósa- és Szijjártó-nyilatkozatok után pedig megrendült a forint, majd átmeneti javulás után megint súlyos romlásnak indult, aminek most

már milliók kezdik érezni a rendkívül súlyos törlesztési következményeit. A forint megrendülésével együtt ráadásul az Orbán-kormány és az ország hitele is megrendült (kontárnak és kalandornak minősítik őket a nyugati sajtóban), és bár a 29 pontos megszorítási csomag (mert az!) segített valamit a külföldi megítélésben, a Fideszben még mindig nem vonták le azt a tanulságot, hogy egyenesen, tisztességesen és átláthatóan kell politizálni. Annyira nem, hogy egy törvénymódosítással újabb kísérletet tesznek a költségvetés ködösítésére, amit persze a nyugati gazdasági hírügynökségek azonnal észrevettek, és a kormány szemére is hánytak. Erre persze a magyar választó idegesen legyinthet, hogy lám, Európa meg a világ megint ellenünk van, mint mindig, és majd Orbánék megmutatják, hogy mi mégsem függünk tőlük. Valószínűleg a demokrácia állapotával is így van a Fidesz-párti választók többsége. Ha egyszer demokratikusan, óriási többséggel megválasztottuk őket, akkor minden demokratikus, amit csinálnak, nem? Hát nem egészen. Vajon egy normális demokráciában minden területen érvényesítheti-e saját politikáját, elképzeléseit és érdekeit egy kétharmados többségben lévő párt, csak azért, mert megteheti, vagy éppen saját magának kellene biztosítékokat beépítenie a saját túlhatalma ellen? A magyar közgondolkodásban nyilván egyértelműen elutasítanák az utóbbi lehetőséget. Holott a felhatalmazás ugyan demokratikus, a hatalommal való korlátok nélküli élés azonban csakis visszaélés lehet. Egyszerűen nem történhet másképp, és ennek már látjuk a jeleit, hiszen a választási szabályok is úgy változnak, hogy a legnagyobb párt még nagyobb lehessen, a kisebbek pedig még kisebbek, vagyis már a négyévenkénti választás sem lehetne igazi korlát.” (Bolgár György: Én szóltam. Népszava, 2010. július 2., péntek, 7. oldal)

„A magyar újságírás a reformkor óta abban a hitben élt, hogy a sajtó szabadsága nélkül semmilyen más szabadság nem érvényesülhet. Ezt a hitet a mindenkori kormányok nem osztották maradéktalanul, és a hozzá tartozó teljes szabadságot csak a történelem ritka, ihletett pillanataiban engedték érvényesülni. 1989–90 e tekintetben kétértelmű volt. Megszűnt rengeteg korlátozás, ugyanakkor a rendszerváltó elit sokkal több energiát szentelt a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom demokratizálására, mint a negyedik hatalmi ágnak nevezett sajtóéra. A fordulatot nálunk – egyedüliként a régióban – a megörökölt, 1986-os sajtótörvénnyel sikerült átvészelni. Az azóta bekövetkezett egyetlen érdemi reformot – szűk évtizeddel később a kereskedelmi televíziózás elindítását, illetve a médiatörvény megalkotását – az akkori kormányoldal és ellenzék teljes egyetértésével sikerült úgy kicsontozni, hogy a legfontosabból, az információs szabadság növeléséből nem sok maradt benne. Azóta a törvényhozók tovább szűkítették az újságírók jogosítványait: ma már egy politikusi megnyilatkozás szöveghű idézéséért is bíróság elé lehet vinni a sajtó munkatársát, és »becsületsérté sért« akkor is meg lehet hurcolni, ha igazat írt egy hatalmasságról, de negatív színben tüntette fel. Mifelénk a kormányzat mindig tart a sajtótól, és nyíltan vagy burkoltan elvitatja tőle azt a hatalomkorlátozó és ellenőrző szerepet, amit a demokráciák a médiának szánnak. Pedig be is lehet bizonyítani, hogy a magyar politikai osztály téved, mert nem a

gyenge, elfogult és kiszolgáltatott sajtó a jó kormányzás és a jobb élet záloga. Ha megnézzük a Freedom House legutóbbi sajtószabadságjelentését, és összevetjük a nemzetközi népmozgások adataival, azonnal kiderül, hogy az emberek a szabadabb sajtóviszonyokat biztosító országok felé vágynak. Nyilván nem a szabad sajtóért, hanem azért, amit az újságírás szabadsága tükröz életminőségben, jogokban. Afrikában Ghánában legszabadabb a sajtó, és ez a tény – meglepő módon – sokkal többet mond arról, hogy a kontinensen hol kívánnak a legtöbben élni, mint a GDP, ami Nigériában vagy DélAfrikában sokkal magasabb. A szabad sajtó önmagában nem garantálja a társadalom jó működését, de azt igen, hogy időben tudomást lehet szerezni a bajokról, így védekezhetünk is ellenük. Ha csupán a törvény és a jog hivatalos őreire lenne bízva, ma sem tudnánk a Kaya Ibrahim–Tocsik–VIP és egyéb ügyekről. Ezekre, és a hozzájuk kapcsolódó hatalmi anomáliákra az újságírók hívták fel a figyelmet. Nekik, a szakma egészének – bármilyen jogszabályok szülessenek – ezután sem lesz megtiltva, hogy észrevegyék a kormány túlkapásait, és az sem, hogy a volt kormánypártot a hibáira emlékeztessék. A sajtó hatalma azon mérhető, hogy az újságírók menynyit tesznek hozzá a szabadsághoz. A sajtóéhoz – és ezzel az országéhoz.” (Hargitai Miklós: Sajtó, szabadság. Népszabadság, 2010. július 2., péntek, 3. oldal)

14

marker

2010. június 28–július 4.

„Ha már egyszer a konszenzuskényszer nálunk nem üzemképes, elfogadom, hogy a mindenkori kormánypárt viseljen felelősséget a közmédiumok működéséért (annak ellenére, hogy ez ellentmond a vonatkozó alkotmánybírósági határozatnak). A csomagban szereplő megoldás azonban még efféle empatikus alapállásból nézve is elfogadhatatlan. Egyrészt mert nem az »azé a jog és a felelősség, aki kormányoz« elve érvényesül. Ehhez ugyanis arra lenne szükség, hogy a mandátumok csak a választási ciklus idejéig tartsanak, ne tovább – ezzel szemben a közmédiumok irányító szervezeteiben két és egynegyed ciklusra megváltoztathatatlanok maradnak a mai erőviszonyok. Másrészt azért elfogadhatatlan – s ez szerintem még súlyosabb aggály –, mert kétharmados körben hagyja a médiatörvényt, valamint a különböző médiaintézmények vezetőinek és testületeinek megválasztását. Már most látható, hogy a Fidesz egy csupán egyszerű, teszem azt 65 százalékos többséggel rendelkező új parlamenti erő közmédiumokbeli tevékenységét ugyanúgy képes lesz blokkolni és megbénítani, mint ahogy tette azt az utóbbi években, amikor például csak saját sajtófőnöke apukáját volt képes MTV-elnöknek elképzelni. Gondoljuk meg: mivel a javaslatcsomag a Médiatanács és a kuratórium megválasztását kétharmadhoz köti, egy esetleges majdani választási vereségnek csak akkor lesz következménye a médiumokra, ha a nemzeti ügyek kormányát alkotó pártszövetség mandátumaránya egyharmad alá csökken! Mivel még előtte vagyunk a választójogi törvény nyilván a »centrális erőtér« megteremtését szolgáló módosításának, ennek valószínűségét nem tudjuk eléggé alulbecsülni. Ha pedig még ez sem lenne elég biztosíték, ott a közmédiumok közszolgálati kötelezettségeit meghatározó Közszolgálati kódex szabályait megalkotó és megtartását ellenőrző 14 tagú Közszolgálati Testület. Ez a szerv hivatott biztosítani a közmédiumok társadalmi felügyeletét. Kis ízelítő a tagokat jelölő szervezetekből: a négy történelmi egyház, az MTA, a Magyar Olimpiai Bizottság, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, a családok érdekeit képviselő szervezetek és a fogyatékos személyek érdekeit képviselő szervezetek. És ez a mai civil kuratóriumok utódaként létrehozandó grémium nemcsak a közmédiumok tartalmi tevékenységében kap megmagyarázhatatlanul erős jogosítványokat, de rossz magaviselet esetén (nem tartja be a Közszolgálati kódexet) kezdemé-

nyezheti a közmédiumok egyébként minimális autonómiával rendelkező vezetője munkaviszonyának megszüntetését is. Semmi okunk sincs azt feltételezni, hogy a Közszolgálati Testület szakszerűbben és a valóságos társadalmi igényeket hívebben közvetítve működne, mint elődje, a pártjelöltekből álló mostani elnökségeknél is átpolitizáltabb civil kuratórium. A törvénycsomag tehát nem oldja meg a közmédiumok finanszírozását, sőt súlyosbítja azt; megoldja ugyan a kuratóriumi paritás okozta döntésképtelenséget, de konzerválja a jelenlegi erőviszonyokat, politikai változás esetére pedig meghagyja a blokkolás lehetőségét; erős jogosítványokkal ruház fel egy olyan grémiumot, amely kérdéses mértékben reprezentál szakszerűséget, társadalmi tagoltságot, vagy önmagán kívül bármi mást. Martonyi János külügyminiszter tehát vélhetően nem volt naprakész, amikor a minap Washingtonban az EBESZ sajtószabadság-képviselőjének aggodalmaira reagálva azt mondta: a törvény célja, hogy lehetőleg depolitizálja a média felügyeletét. Nem, a törvény célja nem a média felügyeletének depolitizálása, nem is a médiaszabályozás más hiányosságainak javítása. A törvénycsomag azt szolgálja, hogy a közmédiumok az intézményrendszer átalakítása után könnyen, biztonságosan és beláthatatlanul hosszú ideig kézben tarthatók legyenek, és így meg lehessen akadályozni, hogy a köztársaság polgárai a szabad politikai versenyben való eligazodáshoz szükséges információkhoz juthassanak a közmédiumokból. Slussz. Gondoljunk bele, hogy mit nem láttunk az MTV képernyőjén. A köztévé egyetlen perc vitaműsor sugárzása nélkül tudta le a választási kampányt (ilyen 1985-ben volt utoljára). Kósa Lajost és Szijjártó Pétert szárnyra kapta a világhír, minden komolyabb lapról ők tekintettek az olvasóra, a világ tévétársaságainak híradásai napokig velük kezdődtek, a CNBC stábot küldött miattuk a Kossuth térre, ezzel szemben az MTV annyi hírt adott a világraszóló magyarok sztorijáról, mint 1986-ban Csernobilről. Egyszerűen eltűntek a közéleti műsorok: A szólás szabadsága szünetel, nincs Kassza se, Az este késő éjszaka kerül adásba. Ha Martonyi János így értette a depolitizálást, igaza van.” (Kozák Márton: A betonszarkofág. Magyar Narancs, 2010. július 1., csütörtök, 20-21. oldal)

„Közép- és Kelet-Európa, minden súlyos nehézség és nélkülözés ellenére, ugyanezen időszakban átlépte a történelmi Rubicont, és iparosodott, urbanizált világgá vált. Valóságos társadalmi forradalom modernizálta a súlyosan polarizált társadalmakat. 1973 után az addigi gyors növekedés megszűnt, a stagnációt és az inflációt a majdnem teljes foglalkoztatás után súlyos munkanélküliség követte. Kelet-Európa ráadásul még súlyosan el is adósodott. A térség elindult az öszszeomláshoz vezető úton. A kommunizmus és a Szovjetunió megroppanása azután önmagában is szakaszhatárnak tekinthető az európai, sőt a világtörténelemben. – Ha nem az olajválság, akkor mégis mi hozott fordulatot? – A prosperitás vége mélyebb átalakulások megjelenésére utalt. Az úgynevezett kommunikációs forradalom hatalmas, csak az angol ipari forradalomhoz mérhető technikai átalakulásának megindulása egy csapásra aláásta a korábbi vezető szektorok jelentőségét és exportjuk lehetőségeit. A szén-, vas- és textilipar visszaesésével párhuzamosan új, úgynevezett »high-tech« iparok törtek fel. Az új energiarendszer, a komputer és mobiltelefon vilá-

ga nemcsak átalakította az életet, de velük új vezető ágazatok születtek. A személyi számítógép megjelenése 1974-ben akár szimbolikusan is jelzi egy új korszak beköszöntét. Közben nem csupán a mezőgazdaságból, hanem az iparból élők száma is rohamosan csökkent, míg valóságos szolgáltatási forradalom játszódott le, a munkaerő 70–75 százalékát csoportosítva át ebbe a szektorba. Tektonikus erők alakították át a gazdaság szerkezetét. A változás olyan strukturális krízissel járt, amely hosszú stagnáláshoz vezetett. – Miért? Az emberek a nyolcvanas években nem éreztek stagnálást. Átsegítette volna a krízisen a világot egy másik új jelenség, a globalizáció? – A krízis, illetve stagnáció a nyolcvanas évek közepére valóban véget ért. És ebben valóban szerepet játszott a globalizáció. Az 1970-80-as évek strukturális válsága és az új technikai korszak megnyílása tette uralkodóvá a globalizációnak nevezett világgazdasági folyamatokat. Nyugat-Európa meghatározó szerepet játszott ebben. Helyét éppen azzal erősítette meg, hogy az európai Foly­ta­tás­a­15.­ol­da­lon

2010. június 28–július 4.

marker

Foly­ta­tás­a­14.­ol­da­lról

gazdaság ezer szállal integrálódott, és kereskedelme, illetve tőkebefektetései erőteljesen egymáshoz kapcsolták a kontinens országait. Az Európai Unió nagymérvű kiterjedése, a mediterrán és a közép- és kelet-európai országok felvétele az unióba olyan »hátsó udvart« biztosított Nyugat-Európának, ahol olcsó munkabérekkel foglalkoztatott képzett munkaerő pár száz kilométeres távolságban a fejlett központtól, alaposan csökkentette a termelés költségeit. A globalizáció kihívása lendítette az Európai Uniót az egységes piac, a szabad munkaerő- és tőkeáramlás, végül pedig a közös valuta integráló útjára, és ösztönözte, hogy az alapító hatok éppen 1973-ban vegyék fel az első csatlakozókat, kilencre növelve a tagországok számát. Ezt gyorsan követte további három ország a nyolcvanas években, újabb három a kilencvenes évek során, majd a szovjet blokk összeomlása után tizenkettő csatlakozását fogadták el. A hatok a két válság közepette bővültek huszonhetekké. – Sokan lettek. Többen, mint kellene? – Bizonyos értelemben igen, hiszen számos ország felvétele nagyon is korai volt. Ugyanakkor azonban a gyors terjeszkedés jól szolgálta-szolgálja az európai békét, és nem kevésbé az európai perifériák felzárkózását a fejlett Nyugathoz. Felesleges hangsúlyozni a folyamat jelentőségét az átalakuló volt szovjet blokk számára. Természetesen jócskán hozzájárult a kiterjeszkedés az európai fellendüléshez, a Nyugat versenyképességének növekedéséhez is. Mindezek mélyreható politikai és kulturális-ideológiai átalakulásokat is kiváltottak. A politikai játéktér alaposan átalakult az ezredforduló körül. Az osztály- és ideológiai bázisú pártok jórészt eltűntek vagy átalakultak. A szociáldemokrata pártok megszűntek osztálypártként működni, középre sodródtak és össznemzeti jelleget nyertek. A regionalitás pártformáló erővé vált. Autonómia vagy nemzeti önállóság követelésének zászlaja alatt számos új politikai alakzat lépett fel Olaszországtól Belgiumon át Skóciáig. Az integráció védernyője alatt sajátos deintegrálódás játszódott le, ami a közép- és kelet-európai térségben a korábbi nyolc ország helyett huszonhét önálló állam létrehozásához vezetett. Belgium gyakorlatilag két országgá lett, Spanyolországban pedig tömegessé vált a regionális autonómia. Az új formációk egyik legjellegzetesebb jelenségeként, előre törtek a populista pártok, melyek rugalmas elvekkel, össznemzeti képviseletre tartva igényt, nemzeti jelszavakkal és gyakorta kisebbség- és idegenellenes politikával hódítottak és hódítanak meg tömegeket. – Az ideológiai váltás fogalma alatt a baloldaliság térvesztését és konzervatív irányváltását érti? – Négy évtized keynesi közgazdasági teóriája a szabályozott piacgazdaság gyakorlatával együtt letűnt, és átadta helyét az önszabályozó piacgazdaságnak a hetvenes évek végétől. Mint Soros György fogalmazta, ez a váltás a pénzügyi tőkét ültette a vezetőülésbe. Polányi Károly hat évtizeddel ezelőtt megfogalmazott gondolatrendszerét idézve, az önszabályozó piac alárendeli a társadalmat a gazdaságnak. A neoliberális elmélet támadást intézett minden állami szabályozás ellen, beleértve a jóléti állam újraelosztó rendszereit. Ennek jegyében számolták fel néhány év alatt a nyugati prosperitás negyedszázadában meghatározó szerepet játszó állami szektorokat és követeltek meg, a fokozatosságot elutasítva, azonnali privatizációt az átalakuló országokban. – A neoliberális gazdaságpolitika tehát valamiféle konzervatív forradalom nyitányának is tekinthető? – A neokonzervativizmus előretörésével párhuzamosan erősödött meg a vallás és család, a rend és jog programja. Mi több, két-

15

száz év után először, a felvilágosodás meghatározó európai értékei ellen is fordultak. Tagadták az igazság megismerhetőségét és a tudás alapján a társadalom jobbításának eszméit is, melyet legtisztább formában a posztmodern filozófia és dekonstruktivizmus képviselt. Az ideológiai fordulat egyik legjellegzetesebb megnyilvánulása Francis Fukuyama A történelem vége című esszéje volt, mely 1989-ben deklarálta a minden világok legjobbikának beköszöntét, az emberiség ideológiai fejlődésének végpontját és kormányzati rendjének ideális és végleges formáját, amit az immár versenytárs nélkül maradt Nyugat testesített meg. – A prófécia mögötti szemléletmód előre jelezte a második – azaz a jelen – válságot? – A 2008–10 közötti nemzetközi pénzügyi krízis és következményei, megítélésem szerint, sok szempontból lezárták az átalakulási időszakot. Európa visszatért a keynesi válságmenedzselés politikájához, és ami ennél sokkal fontosabb, a szabályozott piacgazdaság gondolatához és gyakorlatához. Ez a recesszió világossá tette, hogy a dereguláció minden rövid távú előnye ellenére, a társadalom alárendelése a gazdaságnak végül is nem szolgálja jól sem a társadalom, sem a gazdaság hosszú távú érdekeit. Ugyanez a válság az Európai Unió integrációs folyamatainak továbbfejlesztését is megköveteli. Ha idéztem, hogy a történészt a jelen megértése érdekli, akkor ehhez hozzátenném: a jövő előrejelzése semmiképpen sem tartozhat feladatai közé. – Ön többször hivatkozik az úgynevezett Kondratyev-ciklus elméletére, amely szerint léteznek ötven-hatvan éves ciklusok – 20–25 éves felívelő, majd ugyanilyen időtartamú leszálló ággal –, és ezek a vezető iparágak technológiai elévüléséből származnak. Mindaddig stagnáció következik, amíg meg nem találják az új korszak vezető iparágát, és oda nem vándorolnak az erőforrások. Mi következik ebből a 2008–2010-es válságra nézve? – Előre bocsátom, hogy a hosszú ciklusok teóriája erősen vitatott, bár Kondratyev statisztikai megfigyelését és erre alapozott hipotézisét a XX. század egyik legjelentősebb közgazdásza, Joseph Schumpeter dolgozta ki. Kondratyev 1922-ben írott munkája felvázolta a XIX. század ciklusait és jelezte, hogy az 1920-as évekkel megindult a harmadik hosszú ciklus lefelé menő 20–25 éves ága, amire valóban sor is került 1914–20 és 1936–40 között. A hosszú ciklusok ezt követően is eléggé pontosan folytatódtak: a negyedik Kondratyev-ciklus felívelő negyedszázados szakasza az 1936–40 és az 1966–71 közötti időszakra volt jellemző, míg e ciklus lefelé tartó ága 1966–71 és 1980–85 között okozott hosszas stagnációt. Az ötödik teljes ciklus első, emelkedő szakasza 1980–85-től 2000–2007-ig tartott, s – ha a ciklusteória igaz – 2000–2007 és 2015–20 között már a leszálló ág válik jellemzővé, vagyis ismét hosszabb stagnáló, lassú növekedésű periódus elé nézünk. Hangsúlyozom azonban, hogy sokan nem látják bizonyítottnak e teóriát. – Ön most mégis hivatkozik rá. Elfogadva, hogy a jövő előrejelzése nem a történész feladata, a ciklusok görbéje akár némi defetizmust is sugall – történjék, aminek történnie kell. Mit tehet a világ, Európa és akár szűkebb térségünk is a kilábalás érdekében? És mit lát? Azt teszi, amit tennie kéne? – Lehet, hogy a ciklusteória közgazdaságilag vitatható, én gazdaságtörténeti szempontból a XIX. és XX. század egész menetére bizonyítottnak tartom. Nem hiszem, hogy ez defetizmust von maga után.” (Merész, de gyógyító operációk kellenek! Fejes Eszter interjúja Berend T. Ivánnal. Népszabadság – Hétvége, 2010. július 3., szombat, 4. oldal)

16

marker

2010. június 28–július 4.

„Magunk itthon ugyanazt élhetjük át, mint Dél-Afrikában a közönség, amelynek a nagy kivetítőn megmutatták, hogy nem volt az gól, aminek annyira örültek a pályán az argentinok. Mi is látjuk, hogy Orbán csapata – és nem csak az argentin, amit a miniszterelnök nyilvánvaló érzületazonosság miatt annyira kedvel –, el kell ismerni, igen erős, de éppen ezért is nehéz elviselni, ha javukra szóló jogtalan hátratételek sorozatát kell szemlélnünk a nagy kivetítőn. Csak tegnap: Matolcsy György miniszter magához rendelte az APEH elnökét és azonali hatállyal felmentette. Egy olyan Malévinkasszó megfékezése miatt, amit később befizettek, ahol kára az államnak nem keletkezett, csak haszna, amennyiben nem zuhant le a légitársaság, megeshet, hogy egy hibás döntés után. Éppen az APEH lenne az a hatóság, ahol csak az nyugtatná meg a kétharmadnál is sokkal nagyobb civil sokaságot, ha minden akkurátusan, egyben méltányosan történne. A vezetőváltásnál azonban nem ez volt a vezető szempont. Van még ilyen fontos szervezet: a rendőrség. Onnan is mennie kell az első embernek – és az ő takarásában még sokaknak –, s ezt megelőzően ott is megkezdődött a szisztematikus sárpermetezés. Így aztán úgy néz ki, mintha jó oka és nem csak hatalmi haszna volna a távoztatásnak. Miért vagyunk annyira megrendülve, ha a futballban sérül az igazság? Azért, mert ha ott is, hát hol nem. A közéletben ugyanilyen érzékeny pálya az APEH-é és a rendőrségé. Ha ott ez történhet, máshol, másokkal bármi.

Az is kérdés itt és most, hogy mi jelenik meg mindebből a nagy kivetítőn. Félő, hogy egyre kevesebb. Az ötös médiacsomag egy jelentős részét – amely izmos nemzetközi felzúdulást váltott ki – hajlandó a parlamenti többség tovább tárgyalni, csakhogy ezek a nagy nézettségre számító, de kevésbé meghatározó ügyek, mint például a válaszadás joga. Ami hatalmi szempontból fontos, a kuratóriumi rendszer politikai kézbe vétele. Arról nincs vita. Csak technikai okokból nem szavaztak tegnap. Ahogy immár arról sem vitáznak, hogy a Fidesz a saját emberére bízta az Állami Számvevőszék vezetését. Ráadásként nem hagyják tovább Brüsszelben az Európai Bíróság – a Fidesz felől nézve – az átkosban delegált magyar tagját, Czúcz Ottót. Rajtunk kívül a tizenötből összesen csak négy ország tett így. Őt annak idején az MSZP delegálta alkotmánybírónak. Ilyesmi egy jó ideig nem fordulhat elő. Újraírják az alkotmánybírák jelölésének szabályait, egyakaratos döntéssé teszik. Akire a Fidesz mondja, az lehet a bíró. Ettől még ítélkezhet pártatlanul, bizonnyal fog is, de erkölcsi hátránnyal indul. Pedig a fél világ arról beszél, hogy garantáltan tiszta bíráskodás nélkül elvész a játék értelme. Győztes van, de örömtelen a diadala. Az a megoldás azonban még senkinek eszébe nem jutott, hogy az esélyesebb, az erősebb csapat vigye a bírót, és segítségképpen szabályokat is írjon neki.” (Nagy N. Péter: Előttünk a vízözön. Népszabadság, 2010. június 29., kedd 3. oldal)

„Nem igaz, hogy az európai szociális chartával összhangban lehet ezentúl indoklás nélkül elbocsátani a közszolgákat; a kormány politikusai ugyan kitalálták, hogy az angol »worker« szó magyar jelentése ebben a viszonylatban csak a privátszféra munkavállalóit foglalja magában, de ez merő blöff. Európában minden alkalmazott kivétel nélkül elvárhatja elbocsátása indoklását – és ezt a jogát a közszférában különösen tiszteletben tartják. Ami pedig a végkielégítések két hónapon felüli összegének 98 százalékos megadóztatását illeti, ennek törvénybeiktatása már egyenesen az abszurditás kategóriájába tartozik. Mindaz, amit az indoklás nélküli elbocsátással, valamint a végkielégítés gyakorlati eltörlésével kapcsolatban a kormánypropaganda előad, hamis hivatkozás: semmi más értelme és célja nincs, mint megteremteni a közszolgálatban foglalkoztatottak minél gyorsabb és olcsóbb eltávolításának lehetőségét. Ez a pragmatikus törekvés politikailag érthető ugyan, de méltánytalan, igazságtalan és embertelen. Alapjában sérti a munkavállalók egzisztenciális biztonságát, és természetesen a jogállam normáit. Hiszen egyfelől munkáltatói önkénnyel fenyegeti a közszolgálat embereit, másfelől megfosztja őket attól az anyagi tartaléktól, amivel az álláskeresés bizonytalan ideig tartó időszakát átvészelhetnék. Amikor a kormány kommunikációja azzal áll elő, hogy rendelkezéseivel a tűrhetetlen mértékű, százmilliárdos nagyságrendű végkielégítéseknek akar gátat szabni, akkor egyszerűen rájátszik arra az amorf közhangulatra, amit főként a BKV berkeiben feltárt visszaélések gerjesztettek. Csakhogy egy dolog a minden józan mértéket vesztett, egyéni menedzser-szerződésben kikötött, valóban arcpirító végkielégítés, és megint más a közös megegyezéssel távozó munkavállaló szabályszerűen járó, reális juttatása, amelyet az általa betöltött pozíció és a letöltött szolgálati évek száma határoz meg. A képtelen és job-

bára korrupciógyanús esetek kiszűréséhez nem szükséges elvonni a tisztességgel megszolgált végkielégítéseket – ezeket a kategóriákat olcsó demagógia összemosni. Ez azonban csupán a probléma gyakorlati, bár természetesen sokak számára a legfontosabb vonatkozása. Más szempontból is komolyan aggályos a két hónapon felüli végkielégítésekre kirótt 98 százalékos adómérték. Mégpedig azért, mert nyilvánvaló, hogy ha valamely jövedelmet közel száz százalékkal adóztatnak, az már nem adónak, hanem lényegében az adóalap teljes elvonásának tekinthető. Ami viszont felveti azt az immár minden bizonnyal alkotmányjogi kérdést, hogy hol húzódik az állam adóztatási monopóliumának még elfogadható határa. Belátható, hogy az olyan mértékű adókivetés, amelyről most törvényt fogadtatott el a Fidesz-kormány, nem azt a célt szolgálja, hogy adott jövedelem bizonyos, méltányosan megállapított százaléka hozzájáruljon a közkiadások finanszírozásához, hanem mintegy büntetővámként funkcionál: szerződésszerűen esedékes, sőt, már ki is fizetett járandóságokat valójában elvesz jogos tulajdonosaiktól. És épp itt van a kutya elásva. Miután olyan törvényi szabályozás nem lehetséges, amely a már korábban kötött polgárjogi szerződéseket egyoldalúan megváltoztatná, a kormány minden gátlás nélkül visszaél az adóhatóság jogosítványaival, és nem elég, hogy adónak titulálja egy adott összeg teljes elvonását, de azt ráadásául visszamenőleges hatállyal is érvényesíti. Mindkét »megoldás« falmelléki. Amellett, hogy az effajta módszerek nem méltók egy jogállamhoz, egyértelműen veszélyeztetik az állam érintett polgárainak egzisztenciális biztonságát. Nem utolsó sorban a jogbiztonságot általában.” (Mészáros Tamás: A közszolgák megtámadása. Népszava, 2010. július 3., szombat, 7. oldal)

2010. június 28–július 4.

marker

17

„A kormánytisztviselőkről szóló, jövő hétfőn hatályba lépő törvény megsemmisítését kérik az Alkotmánybíróságtól a közszolgálati dolgozók szakszervezetei és az MSZP is. Az érdekképviseletek az új szabályozásban különösen elfogadhatatlannak tartják az indoklás nélküli felmondásra, illetve a két hónapos felmondási időre vonatkozó rendelkezéseket, melyek több tízezer köztisztviselőt érinthetnek hátrányosan. Varga László, a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának (SZEF) elnöke tegnap, a köztisztviselők napján úgy fogalmazott: példa nélküli, hogy az érdekképviseleteket mellőzve visz a kormány végig ilyesmit. A törvény a közszolgálatra jellemző közös európai alapelveknek – stabilitás, kiszámíthatóság, szakmaiság, felelősség, karrier, lojalitás – semmilyen tekintetben nem felel meg, de a hazai alkotmányosság próbáját sem állja ki – mondta Fehér József, a Magyar Köztisztviselők, Közalkalmazottak és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezetének főtitkára. Kifejtette: az érdekképviseletek nem a változatlanság mellett állnak ki, sőt sürgetik az állam funkcióinak meghatározására épülő feladatés hatásköri felülvizsgálatot, hogy aztán ehhez alakítsanak ki racionálisan működő, hatékony szervezeti rendszert, a sorrend azonban szerinte nem felcserélhető. Az érintett munkavállalók, mintegy 60 ezer, minisztériumokban, illetve államigazgatási intézményekben dolgozó

ember idén utoljára tarthatott köztisztviselők napját. A kormánytisztviselőkről szóló jogszabályt Sólyom László köztársasági elnök hétfőn írta alá, miután a korábban általa viszszaküldött törvényt ismét elfogadta az Országgyűlés. A Ház egy módosítással a törvény hatálya alá vonta a közigazgatási államtitkárokat és a helyettes államtitkárokat, azaz a szakmai vezetőket, de nem változtatott az államfő által kifogásolt – az indoklás nélküli felmondást lehetővé tevő – passzuson. A kormánytisztviselői törvény új rendelkezéseit korábban a parlamenti ellenzék is élesen bírálta. Az MSZP-s Gúr Nándor bejelentette: az új törvény miatt a munkavállalók még kiszolgáltatottabbak lettek, ezért ők is a taláros testülethez fordulnak. Munkajogászok szerint bár eddig is volt példa az indoklás nélküli elbocsátásra a közszférában, a jövőben ez még könynyebb lesz. Ez pedig veszélyezteti a közigazgatás semleges és szakmai szempontokat szem előtt tartó működését, hiszen akár a felettese utasítását szakmai megfontolások alapján vitató kormánytisztviselő is bármikor tarthat az elbocsátásától. A kormánytisztviselő ráadásul az indoklás nélküli kitétel miatt még munkaügyi bírósághoz sem fordulhat, vagyis jelentős mértékben csorbul a munkavállalók jogbiztonsága.” (Alkotmánybírósághoz fordulnak a közszolgák. Népszava, 2010. július 2., péntek, 8. oldal)

„Pár nappal ezelőtt Hende Csaba honvédelmi miniszter a HM kommunikációs cége igazgatójának nevezte ki Gubcsi Lajost. Gubcsi a KISZ KB tagja, az MSZMP KB osztályvezető-helyettese és a Magyar Ifjúság, a KISZ központi lapja főszerkesztője is volt. Most egy állami tulajdonú cég ügyvezető igazgatója. Hetekkel a »szavazófülk ékben lezajlott forradalom« utá n. Időközben esetleg kitört az ellenforradalom? Nehéz ugyanis elképzelni, hogy a változást, vagy ha úgy jobban tetszik, forradalmat óhajtó emberek tömegei azért rohamozták meg élesre fent szavazócédulákkal az urnákat, hogy egyes prominens KISZ KB-tagok élete annyi hányattatás után végre egyenesbe forduljon. Nem vagyok Árgus, nem figyelem száz szemmel a magyar közéletet, tehát tév edhetek, de nem emlékszem arra , hogy Gubcsi Lajos nevével találkoztam volna a z elmúlt évek politikai hánytorgásai során. Csak úgy jött, és kineveződött. Ha csak azt nem vesszük ide, hogy évekig meglehetős gyakorisággal írt leveleket Orbán Viktornak, majd ezek egy részét kiadta könyv formá jában is. Ez utóbbi momentum, mármint a levelek közzététele, egyébként jelzi, hogy Gubcsi Lajos nyilvánvalóan nem normális, legalábbis a szó közhasználatú értelmében biztosan nem az." Most megvicceltem a tisztelt olvasót! Ami e sorok fölött áll – tudniillik, hogy Hende ütődött káderpolitikája avasan bolsevik, Gubcsi pedig mérsékelten épeszű –, azt nem én írtam, hanem a közismertem Fidesz-elkötelezett Magyar Nemzet. De menjünk tovább a tréfálkozásban: »Ha eldöntött tény volt, hogy Schmittet államfőnek hívják haza, miért kellett előtte országgyűlési elnökké emelni, úgy tenni, mintha

Sólyomnak is lehetne esélye a folytatásra, és azt üzenni a külvilágnak, hogy nyílt verseny következik, egyenlő pályákkal? ...Mert a hitelesség könnyen kopik. Azt pedig bizonyosan tudjuk, hogy nélküle a kormány alkalmatlanná válik feladatára.« Ez sem a »bolsevik pártsajtó« közleménye, hanem az exkormányszóvivő Borókai Gábor Heti válaszáé. Nem tudom, hogy e zajos kormányostorozás a forradalmi ka landjáték része – azaz felülről irányított alulról jövő kritika-é –, avagy a valóban kiütött biztosítékok sercegése. Ami tény: a polgári körös Hende páncélporcelán a papírelefánt-boltban. Ahogyan Schmitt sem lesz soha nevezője sehányharmadnak – legfeljebb osztója. (Bárha az államfőválasztás ezúttal vakondokok helyett eukaliptuszmámorban fetrengő koalamackókkal történt is.) Mondjuk, kevéssé szenilis sajtómunkásként emlékszem rá, hogy Gubcsi a '80-as években még a párt KB előtt is botránytéma volt. El akarták zavarni, de aztán mégsem. Bűne az volt, hogy minden addig regnáló elvtársénál hatalmasabb villát építtetett. Se akkor, se később nem tudta meg senki, mibül. És azt se, hogy végül miért nyert bocsánatot. Gubcsi és Schmitt. Magyar Nemzet és Heti válasz. Vajon mit gondol az egyszerű Fidesz-szavazó, ha ezeket olvassa? Homok került a nagyszerű forradalom szelének fogaskerekei közé? - hogy schmitti magasságú képzavarokkal éljek. Most akkor kié valójában a sajátjai által implicite lehülyézett Hende, kié a szófiai sajtcédula Schmittje? És akié, az valójában ki? Vajon ezt is megfejti nekünk a jobbant sajtó vagy a végső értelmezés már az épeszűekre nehezedik?” (Veress Jenő: Homok a (forradalmi) szélben? Népszava, 2010. július 3., szombat, 7. oldal)

18

marker

„Azt mindig is tudtam, hogy Pelczné Gáll Ildikó kivonulása a hazai politikai életből nem jár majd tartós vákuummal, nem lehetett kétséges, hogy a mögötte támadt súlyos űrt előbb-utóbb kitölti valaki, de hogy ilyen gyorsan, azt nem gondoltam volna. Márpedig péntek délben jelentették a hírt, hogy a kormány kereszténydemokrata oktatási államtitkár asszonya helyreigazítást kért a hircsarda.hu internetes viccportáltól, amely álhír keretében azt találta írni, hogy »Hoffmann Rózsa focipályán is engedne buktatni«. Erre tetette közzé a következő helyreigazítást Dobi Ágnes sajtóreferens, aki még sokra fogja vinni: »A hircsarda.hu Hoffman Rózsa a focipályán is engedne buktatni címmel megjelentetett írásában megtévesztő módon, szó szerinti idézetként adott közre egy, az államtitkár által soha el nem mondott szöveget. A jogsértő anyag eltávolításán túl, elnézést kérünk a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium oktatásért felelős államtitkárától.« Mármost ilyen helyreigazítást akkor szokott kérni az ember, ha vagy érdekeltsége van az internetes portálban, s szeretne nagy reklámot csapni neki, vagy ha a jó sora kereszténydemokrata államtitkárrá emelte, ennélfogva a futballpályán egyáltalán nem engedné az ellenfél buktatását, minthogy az egyáltalán nem kedvére való az Úrnak, nem leli örömét benne. Magam még az Antall-kormány alatt keveredtem vitába kereszténydemokrata politikus asszonyokkal, amikor az egészségügyi minisztérium kért helyreigazítást azért, mert egy orvos az ÉS szilveszteri számában a csúnya és ifjúságot rontó p...a szót használta rövid cikkében, amellyel »nem vetett jó fényt az orvostársadalomra«. Ez a mostani ehhez képest emelt szint. A helyreigazítás először is erősen feltételezi, hogy az államtitkárság szerint létezik ebben az országban olyan olvasói réteg, amelyik készpénznek fogadja el, hogy az oktatási államtitkár asszony híve a csatárok felrúgásának, s tán még a szándékos kezezést se torolná meg. Megjegyzem, ez a feltételezés nem áll távol a magyar lakosság tényleges szellemi állapotától; az államtitkárság helyreigazítását a

2010. június 28–július 4.

szavazópolgárok legalább kétharmada nyilván ugyanazzal az áhítattal olvasta és fogadta be zsigereibe, mint teszem azt új köztársasági elnökének azt a megállapítását, hogy a korszerű, új magyar alkotmánynak méltónak kell lennie a vérszerződéshez. Vagy a kőbaltához, teszem hozzá, mert azért ne felejtsük el, hogy minden szép és jó ezzel az eszközzel kezdődött. Ez tény. Ám ha azt írom, hogy Schmitt Pál szerint olyan közgazdasági berendezkedésre van szükség Magyarországon, ami méltó a Szvatoplukkal kötött fehér ló-magyar föld adásvételhez, akkor az még nem feltétlenül sajtóvétség, csakis abban az esetben az, ha nem jelzem a mondat fölött, hogy kérem, a következő mondat viccnek van szánva; ha ugyanis kiírom, hogy figyelem, vicc következik, nincs helyreigazítás. Ez nem tréfa, az államtitkárság ugyanis azt nehezményezte leginkább, hogy a viccportál nem jelezte egyértelműen, hogy viccel; ezek után kíváncsi vagyok, hogy akad-e karikaturista, aki le meri majd rajzolni őket, hacsak oda nem írja alájuk, hogy ez itt nem fénykép, hanem vicces rajz. Most vagy az lehet, hogy a kereszténydemokraták a hatalomba kerülve nagyjából így szocializálják egymást, vagy pedig tényleg akkora elánnal tört ki a forradalom a szavazófülkékben, hogy összekeveredett a vicc és a valóság. Mert csakugyan: ha a posta elnöke egyszersmind az adóhivatal alelnöke is lehet, akkor miért elképzelhetetlen, hogy az oktatási államtitkár asszony Puhl Sándor funkcióját is átveszi a sportcsatornán. Figyeljük meg a helyreigazítás utolsó mondatát: Nemzeti Fejlesztési Minisztériumot írnak, holott az oktatásügy nem oda tartozik, hanem a Nemzeti Erőforrás Minisztériumhoz (amit értelemszerűen egy hetvenéves anatómus vezet), következésképp az oktatási államtitkárságon azt se tudják, hogy kicsodák-micsodák, hol vannak és milyen okból kifolyólag. Pelczné ilyen hibát sohase követett volna el.” (Megyesi Gusztáv: Helyre van igazítva. Népszabadság, 2010. július 3., szombat, 5. oldal)

„Új, elővigyázatossági hitelmegállapodást kötne 2011-re a kormány a Nemzetközi Valutaalappal (IMF), a régit, az októberig tartót pedig ez év decemberéig meghosszabbítaná - nyilatkozta tegnap Szapáry György, a miniszterelnök főtanácsadója. Kijelentette: nem az IMF diktál, akkor is hozzálátnának a reformokhoz, ha nem adna hitelt a nemzetközi szervezet. Szapáry Györgyöt, aki 1967-től a rendszerváltásig az IMF-nél dolgozott Washingtonban, komoly, hiteles szakembernek tartják. Nyilván nem véletlenül választotta maga mellé főtanácsadónak Orbán Viktor kormányfő. Ha ő mondja, hogy megújítja a Valutalappal kötött hitelkeretről szóló megállapodást az ország, akkor mindenki elhiszi neki. Ám vigyáznia kellene a szakembernek a saját arcára, ha meg akarja azt őrizni. Hiszen tegnap kijelentette: »Nagyon fontos elmondani, mert gyakran félreértik az emberek, hogy nem az IMF diktál, mert ha nem lenne megállapodás, akkor is meg kell tenni ugyanezeket (a szerkezeti átalakító reform) lépéseket ahhoz, hogy az ország fenntartható növekedési pályára álljon«. Nem is a kijelentéssel van a baj, annak minden szava igaz. Csak hát: nem teljesen hülyék az emberek, akik kétharmados többséggel a Fideszre szavaztak. Ezt azért tették, mert, mint emlékezetes, a hatalmas fölényre szert tett kormány mögötti politikai erők csírájában fojtották el elődjük valamennyi reformkezdeményezését. Méregzsákként fújtatták igazságukat, hogy Magyarországnak az IMF diktál, kiszolgáltatott, azért kell neki a hitel. A Fidesz szerint Gyurcsány Ferenc miniszterelnök szégyenpadra ültette országot az IMF-től kért hitellel, a megszorításokkal pedig »brutális támadást« intéz nyugdíjasok és a közszférában dolgozók ellen – mondta Szijjártó Péter, az ellenzéki párt szóvivője 2008 október 29-én. Tetszik emlékezni: Szijjártó volt, aki Kósa Lajos debreceni »vészjelentését« megerősítve küldte padlóra a forintot 2010 június első napjaiban.” (A nap embere. Népszava, 2010. július 1., csütörtök, 16. oldal)

„Az alpesi deviza korábban soha nem látott magasságokban jár. Valahol a hágón, a Kósa-kőnél elhagytuk a 206-os szintet is, pedig a politikus eszement megnyilvánulása utáni napokban azon az árfolyamon is szörnyülködtünk. Kósáék persze verhetnék az asztalt, hogy vajon most is miattuk jár-e a fellegekben az árfolyam, magasabban, mint valaha. Ha ezt tennék, a válaszom az lenne: részben, mert hozzátették a magukét, amikor két nyilatkozattal néhány nap alatt 193 forintról 206-ra sikerült feltornászniuk az árfolyamot – ezzel együtt a hitelrészleteket. A svájci frank magasabb értéken talált egyensúlyi pontot, ahonnan az újabb, ezúttal kívülről jövő impulzusok lökték tovább a tegnapi csúcsra.” (Baka F. Zoltán: Svájci bicska. Népszabadság, 2010. június 30., szerda 3. oldal)

2010. június 28–július 4.

marker

„Az elmúlt kormányzati ciklusban akadt egy terület, ahol többször is példás együttműködés valósult meg a kormánypárt és a legnagyobb ellenzéki erő között. A Fidesz és az MSZP nagy egyetértésben, vita nélkül szavazott meg – olykor a kormánnyal is szembemenve – olyan jogszabályokat, amelyek meghatározhatják a magyar energiapiac jövőjét. Az elmúlt négy esztendőben talán semmi sem működött olyan olajozottan a politikában, mint a hasonló kooperációkat összehangoló Fónagy–Podolák-tengely. A történetből egy olyan »pártfüggetlen« energiapolitika rajzolódik ki, amelynek logikáján várhatóan az új kormány sem akar (vagy tud) változtatni. (...) Podolák György a szocialista nagyipar egyik fellegvárában, Csepelen szocializálódott. A Csepel Művekben kezdett esztergályosként, majd a cégcsoport kerékpárokat gyártó vállalatánál lépegetett egyre feljebb a ranglétrán, miközben érettségit és iparpolitikusi diplomát is szerzett. A nyolcvanas évek végén már vezérigazgató volt, ő alapította meg az első, vegyes vállalati formában működő amerikai-magyar termelőcéget, a Schwinn-Csepel Kerékpárgyárat. 1998 óta MSZP-s képviselő, a gazdasági bizottság elnöke volt, és az energetikai albizottságot is vezette. Céltudatos, de kompromisszumkész politikusnak tartják (azaz minden olyan kompromisszumra hajlandó, ami az általa képviselt politikai célokat nem veszélyezteti). Amíg Podolák Csepelen, kollégája, Fónagy János a nehézipar másik bölcsőjében, Ózdon szívta magába azt a mentalitást, amit a legpontosabban a GM egyik korábbi vezérigazgatója fogalmazott meg: »Ami jó a General Motorsnak, az jó az országnak is.« (Aki a szocializmus évtizedeiben valamelyik acélvárosban dolgozott, köny-

19

nyen hihette azt, hogy ami jó Csepelnek, Ózdnak, Diósgyőrnek, Dunaújvárosnak, az jó az országnak is – erre a hiedelemre épült az egész rendszer.) Fónagy János szintén mélyről indult, legalább is erre utal, hogy egyetemi évei alatt is fizikai munkából tartotta fent magát. 1966-ban szerzett jogi doktorátust az ELTE-n. Volt vezető jogtanácsos, gazdasági vezérigazgató-helyettes és marketingigazgató is az Ózdi Kohászati Művekben, miközben természetesen a pártnak is tagja volt. A rendszerváltás után az egyik utódcéget ügyvezette, egészen 1998-ig, fideszes politikai pályája felíveléséig. (...) Az energialobbi érdekérvényesítő képességének változatlanságát jól jelzi a legfrissebb fejlemény, a szélenergia-tender megfúrása: az előző kormányzat által kiírt, az új szélerőművek építését átlátható feltételek mellett lehetővé tevő pályázat kritériumait – napokkal az eredményhirdetés előtt – a nemzeti fejlesztési miniszter megváltoztatta (a volt kormánypárt hallgatása mellett), független szakértők szerint azért, hogy a tendert a túljelentkezés ellenére könnyebb legyen eredménytelennek nyilvánítani. A módosítással a »hagyományos« energiaszektor nyer, hiszen nem kell új szereplőkkel osztozni a piacon és a KÁT-kasszán. Apró dolgok talán változnak – mostanában az ellátásbiztonság a kormányzati szlengben már nemcsak új gázvezetékek építését jelentheti, hanem akár az energiahatékonyság növelését vagy a megújulók fokozottabb alkalmazását is –, de az energiapolitikát változatlanul távol tartják a demokrácia játszótereitől. Itt garantált a jogfolytonosság: a legfontosabb energetikai döntések továbbra sem a parlamenti ülésteremben születnek.” (Hargitai Miklós: Gentlemanusok. Népszabadság

„A köztársaság leendő elnöke annyira igyekezett hangsúlyozni lelkes elkötelezettségét, hogy kissé bele is zavarodott feltétlen lojalitásának megfogalmazásába. Nem alkotmányos ellensúlya lesz a kormányzásnak, mondta büszkén, hanem kiegyensúlyozója. Az elmésnek szánt distinkció érzékelhetően tetszést aratott a jelenlévők körében, noha értelmetlen; ugyanis bármiféle kiegyensúlyozáshoz ellensúlyra van szükség. De hát Schmitt Pál végtére legalább őszinte volt. Tőle ugyan ne várja senki, hogy alkotmányjogi akadékoskodással töltse az idejét, viszont reméli, hogy ahol majdan a legfőbb méltóság képében megjelenik, az emberek már ettől is boldogok lesznek. Ha pedig a »First Lady« oldalán emeli valamely esemény fényét, még annál is boldogabbak. Ne fitymáljuk le ezt a programot –s ha választ keresünk arra a kérdésre, hogy a megválasztását méltán befejezett tényként kezelő Schmitt miért beszélt ebben a tónusban, akkor látnunk kell az elnöki célmegjelölés valódi címzettjeit. Mert azok nem a Fidesz-frakció tagjai voltak, hanem a médiafogyasztók. Mindenekelőtt az ország választópolgárainak az a kétharmados többsége, amelyről a győztesek azt feltételezik, hogy épp ilyennek szeretné látni a köztársaság elnökét.. (...) A Fidesz forradalmárai voluntaristák; azt akarják, hogy amit ők várnak el Schmitt-től, úgyszintén azt várja tőle a »romba döntött« ország népe. Mert ez is hozzátartozik a politikai szuggesztióhoz: ha mi mondjuk meg nektek, mire van szükségetek – márpedig mi mondjuk meg –, akkor jobb tudnotok, hogy egy reprezentatív Bólogató Jánosra van szükségetek, olyan államfőre, aki deklaráltan nem zavar vizet az új alkotmányozás körül. És Schmitt, megbízatása részeként, készségesen magára vállalta, hogy erről maga értesíti a közvéleményt. A Fidesz húszas-harmincas évekből kiónozott államfelfogása azonban menthetetlen anakronizmus.” (Mészáros Tamás: Zsákutca. 168 Óra, 2010. július 1., csütörtök, 5. oldal)

„Ma kétségkívül Orbán kedvenc embere: nem akar semmit, ami keresztezné a pártelnök-miniszterelnök útját, ha úgy hozza, pocsolyába fekszik, hogy ne legyen sáros a főnök lába. Tökéletes politikai alkat. Nem érzi, ha méltatlan helyzetbe kerül, sőt, ilyenkor is folyton mosolyog. Többnyire papírból beszél, de a leírt szöveget általában képtelen folyamatosan fölolvasni. Viszont jó svádával képes társalkodni, ez esetben azonban beszéde üres és semmitmondó. Jókat derül saját poénjain (»én nem a kétharmad elnöke szeretnék lenni, hanem a háromharmadé, sőt, többen azt javasolták, mondd azt, hogy a négyharmadé, így benne vannak a határon túliak is« – ez különösen tetszett neki). Nem mindig érti, mi folyik körülötte, erre persze nincs is szüksége, hiszen döntési helyzetbe újabban nem is engedik. Elnökünk, sajnos, néha kihagy. A szocialista frakció meghallgatásán a kormánytisztviselők indokolatlan elbocsátásáról szóló törvénnyel kapcsolatban kifejtette, »maximálisan egyetértek azzal, hogy ezt a törvényt köztársasági elnök úr visszaküldte. Végigolvastam a háromoldalas indoklását. Én ezt komolyan veszem, és abban bízom, hogy akik ezt előterjesztették, a bizottságokban, megfontolják az elnök indoklását, és olyan végső törvénytervezet alakul, ami elfogadható lesz...« Apró hiba, hogy a törvényt másodszorra is elfogadta a parlament, és Schmitt maga is megszavazta. »Ha viszont így van, látják, milyen nehéz helyzetben van a köztársasági elnök...« – reagált Schmitt Pál, mintha mi sem történt volna.” (Kovács Zoltán: Januárra belenő. Élet és Irodalom, 2010. július 2., péntek, 1. oldal)

20

marker

„Nem is az tán a főbaj Schmitt Pál államfői kinevezésével (a választás intézménye ugye négy évig most szünetel), hogy ő oly nevetségesen könnyűsúlyú figura. Mert hát csakugyan az, a feltörekvő egykori sportfiú, igyekvőn öltözködő, nyelveket beszélő, remek egy gyerek, fidélis cimbora, le a kalappal a páston elért eredményei előtt, egy párbajtőr champion, de csinált valami olyat is, amiért most az ország legfőbb közjogi méltósága lehet? Azonkívül mondjuk, hogy jókor, jó helyen bólintott? Persze, nem. De ez, mint jeleztük, csak egy kisebb, egészen kicsi – noha ugyancsak jellemző – probléma. Az már tán egy fokkal nagyobb baj – vele és kinevezőivel is –, ahogy jelen polcára került. Mondja nekünk valaki – aki komolyan is gondolja –, hogy a Fidesz (ami az adott esetben feltétlenül egy személyben Orbán Viktor jelenti) nem számolt volna már a nyerésre álló választás előtt avval a lehetőséggel, hogy államfőt cserél: Sólyomot Schmittre. A cserében már akkor teljesen biztos lehetett Orbán, amikor a kétharmadban még nem, hisz' a harmadik körben az államelnökséghez is elég az egyszerű többség (így lett elnök a Fidesz eddigi összes jelöltje). Ha pedig biztos volt, akkor miért kellett ez a másfél hónapos cirkusz, amíg Schmitt parlamenti elnök volt? Mi járhat annak a fejében, aki kinevezi a magyar parlament elnökét úgy, hogy tudja, csak pár napra adok neki mandátumot, aztán majd odébb lépek vele? Mit gondol Orbán Viktor a parlamenti elnökről, az egyik legfőbb magyar közjogi méltóságról? Az valami mellékszerep egy tájoló nyári színházban, az egyik faluban ez játssza, a másikban meg az? Ma a Pali, holnap a Mari? A történtekből nyilvánvalóan következik, hogy csakis valami ilyesmit. Ez már tényleg elég nagy baj, de még messze nem a legnagyobb. Mint ahogy tán az sem a legnagyobb, hogy ezt a cserét azért hajtotta végre Orbán Viktor, mert Schmitt esetében tutira ment,

„A Szövetség a Jövőért Mozgalom elvi döntést hozott arról, hogy részt vesz az őszi önkormányzati választásokon, de ezt nem azzal a szándékkal tette, hogy az MSZP ellenében induljon – nyilatkozta Szili Katalin, a mozgalom vezetője csütörtökön az MTI-nek. A szocialista országgyűlési képviselő ezt annak kapcsán mondta, hogy az Index azt írt, a mozgalom közgyűlése kedden úgy döntött, hogy saját jelölteket állít az önkormányzati választásokon, Lendvai Ildikó pártelnök a hír kapcsán pedig a Népszabadságnak azt mondta, automatikusan megszűnik azoknak a párttagsági viszonya, akik szocialista jelölttel szemben indulnak. Szili Katalin szerint ilyen ellentéteket generálni csak azoknak állhat érdekében, akik a júniusi kongresszus előtt is azt jelezték előre, hogy szakadni fog a szocialista párt és folyamatosan marginalizálják a népi-nemzeti oldalt képviselőket. A Szövetség a Jövőért Mozgalom szövetségeseket keresve szeretné megjeleníteni a társadalmi baloldalt a helyi politika terében – érzékeltette, kiemelve, hogy a mozgalom eddig sem az MSZP-vel szemben végezte a tevékenységét.” (Nem az MSZP ellen indul Szili mozgalma.

2010. június 28–július 4.

hogy ő aztán egy szalmaszálat sem fog keresztbe tenni neki, egy árva, huncut törvényjavaslatot sem fog visszadobni, vele nem lesz semmi vesződség. Ja, van úgyis gond elég. Nos, megítélésünk szerint az a legnagyobb baj, hogy ez az egész vircsaft olyan hangosan jött. Hogy ordított jó előre, meszsziről, szinte, bűzlött. A Schmitt lesz, a Schmitt lesz! Figyelem, Schmitt Pálról már hosszú hetek óta pontosan tudja az egész ország, hogy ő lesz az elnök – megírta a Népszabadság, a Népszava, még tán a Dörmögő Dömötör is, szóval a fél sajtó, hogy vigyázat, parlamenti elnöksége alkalmasint csak szemfényvesztés, mindjárt úgyis ő lesz az államfő. S íme, itt van. Mindez persze a sajtó meg a jól értesültek dumája volt, nem is éppen a baráti sajtóé, hanem az ellenzékié, Orbán politikai ellenfelei kajabálták Schmitt nevét április óta, Orbán sajtója hallgatott a dologról, ameddig bírt. Biztos, hogy ez a fő baj, ez a mérhetetlen kiszámíthatóság. Hogy mindig az lesz az igaz a Fidesz (Orbán Viktor) dolgaiból, ami a legtalajmentibb várakozás, ami a legrosszabb feltételezés. Amire egy jobb érzésű Fidesz-szavazó is azt mondja, hogy oh, ezt azért tán mégsem lépi meg. Dehogynem, pont azt fogja lépni – mindig, tévedhetetlenül. Egy az egyben tölti ki azt a képet, amit ellenfelei – akár merő antipátiából – festenek róla. És ez egyet jelent: a földhözragadt kicsinyességet, íme az ember, aki nem képes túllépni a saját árnyékán. Schmitt Pál így lett most Orbán Viktor kicsinyességének élő szobra, s ez a szobor most öt évig a Sándor-palotában lesz kiállítva. Megnézhetjük őkicsinységét (és benne a sajátunkat) mindennap. És ez tényleg elég baj.” (Salve Incitatus! Magyar Narancs – A Szerk., 2010. július 1., csütörtök, 3. oldal)

„Mi 2006-ban ezt választottuk. Az őszödi beszédnek ez volt az igazi tartalma. Az osztogató demokratúra politikája ugyanis hazugságra épült és épül ma is. Mi nem csupán a magunk hazugságával szakítottunk, hanem az egész politikai osztály hazugságával. Utána azonban külső és belső okok miatt nem tudtuk ezt a politikát kibontakoztatni. Nem néztünk eléggé szembe a feladattal, nem értékeltük elég szigorúan a múltat, a saját múltunkat sem. Sajnos történelmi múltja van a szembenézés elmaradásának. Sokat lehetne beszélni minden politikai mozgalom és minden kormány vétkéről, de maradjunk a magunkénál. 1992-ben Békesi László kidolgozta a modernizációs reformok programját, olyan körültekintően és átfogóan, hogy ha 1994-ben hozzáfogtunk volna, ma máshol tartana az ország – és mi is. Belső problémák miatt azonban erre nem került sor. Békesit 1995-ben eltávolították a vezetésből, a kormányból és a pártból. Emiatt későn fogtunk a programhoz Bokros Lajossal, de neki sem maradt ideje a végigviteléhez, mert neki is mennie kellett. Ezt – és még sok minden mást – sohasem értékeltük a maga igazi súlyával, inkább a feledés rózsaszín Maja-fátylával fedtük le. Túl mentünk a határon a 2002-es száznapos programmal is. És ez akkor vált bűnné, amikor ezt felismertük (már 2005 tavaszán), de nem tudtuk megtenni, amit kellett volna. Most annak van az ideje, hogy az eddigiek értelmében tudatosítsuk a baloldal mai szerepét. A kongresszuson is hallottuk például ennek a fordítottját, miszerint a hiba abban volt, hogy a Gyurcsány-kormány nem a baloldal, hanem a liberálisok politikáját követte. Akik ezt mondják, súlyosan tévednek, mert a jóléti állam által keltett új viszonyban ez nem a liberális, hanem éppen a szociáldemokrata politika lényege. Amit viszont mások nemzeti politikának hirdetnek, az Nyugaton már maga az ókonzervativizmus.” (Vitányi Iván: A baloldal ma. Népszabadság, 2010. június 29., kedd 14. oldal)

2010. június 28–július 4.

marker

21

„Van abban valami elbűvölő, ahogyan a romokban álló magyar baloldal a szellemi függetlenséget elképzeli. Ahogyan például a szocialisták kínjukban olyan, közösnek szánt »független« főpolgármester-jelölteket dobnak be az LMP-nek, mint Vágó István, Bárándy Péter vagy maga Kuncze Gábor. A kvízmester Vágót hadd ne kommentáljam – ám az utóbbi két férfiú miniszteri rangban is szolgálta a leváltott koalíciót. De ide tartozik Sólyom László kifakadása is, aki azt nehezményezte, hogy olyanok tűzték most az ő személyét – államelnöki továbbszolgálásáért szót emelve – a zászlajukra, akik korábban kígyót-békát szórtak rája, s akikkel amúgy nem szívesen árulna egy gyékényen. Mindez azonban »üzemi balesetnek« tekinthető a politika világában: a szimbolikus terepen olykor olyasmivel is megpróbálkoznak a résztvevők, aminek egy kétharmados parlamenti többség esetén csekély a gyakorlati hozadéka. A professzionista politikán kívül eső mezőben viszont – ott, ahol elvileg az alkotó értelmiség is letáborozott – a szimbolikus gesztusok adják a fő csapásirányt. Itt is fontos a »függetlenség« mítosza – főként, ha száz-akárhány értelmiségi minősíti politikai leszámolásnak Gyurcsány Ferenc törvényes elszámoltatását. Hogy persze mennyire független ez az aláíró értelmiségi kör, az több, mint kétséges. Sokat elmond az elfogulatlanságukról az az idézet is, ami a júniusi Mozgó Világból való. Maga Gyurcsány tesz vallomást Pikó Andrásnak az őszödi beszéd utóéletéről: »Sok értelmiségi, köztük Nádas, Esterházy, Konrád kiállt mellettem… a Népszabadság is, ti a Klubrádióban, Friderikusz… de világos, hogy ez akkor működött volna, ha a párt nagyon beleáll.« Nos, a párt nem nagyon állt bele, az említettek ellenben kissé benne maradtak. Esterházy és Nádas mentségére legyen mondva: ebből a mostani kínos névsorolvasásból már kimaradtak. Annál inkább aktivizálta, exponálta magát a gyurcsányista népfrontban Konrád György; pedig már úgy látszott, visszavonul összegző Dávid-regényébe, lírai önéletírásában pedig még az SZDSZ-es politizálását sem nevesítette. Most viszont megint publicisztikát ír és interjút ad – szemlátomást július második felére sandítva, amikor a parlament nyári szünetre vonul, s egy bő hónapos szellemi terep nyílik annak sulykolására: ami itt van, az nem demokrácia, hanem diktatúra. Pontosabban »demokratúra«, ami fából vaskarika ugyan, de alkalmas a lelkek mételyezésére, a demokratikus választás eredményének jelképes felülírására. A »demokratúra« még nincs itt, de lépést tettünk feléje, mivel »nem történt forradalom, csak mintha szűkült volna a polgári szabadság köre«. (Értsd: mellékes, hogy Gyurcsány lemond-e a mentelmi jogáról, ha a kétharmad másként akarja.) Konrád jól érzi: mindez még nem volna gátja a nemzeti együttműködés orbáni rendszerének. »A Sarkozy-kormánynak, amire Orbán Viktor oly szívesen hivatkozik, viszont van egy tulaj-

donsága: a kormányfő például meghívta felelős pozícióba a szocialista párt két legokosabb politikusát, nem zárta ki őket a kormányzásból, sem az ország ügyeinek intézéséből.« Most hagyjuk, ki lehet az MSZP-kormányok két legokosabb politikusa (Kuncze? Bárándy?) – de mit kapnának az övéiktől abból kiindulva, hogy Pozsgaytól Warvasovszkyig ki mindenki le lett már árulózva? Konrád reménye Budapestben van – hiába, ősszel önkormányzati választások jönnek. »Budapesten az emberek tájékozottabbak. A Fidesz – de különösen a Jobbik – ráadásul Budapest-ellenes hangulatot kelt, ahogy korábban Torgyánék is. Budapest a »romlott város«. Pedig a főváros nem romlott, sőt, Budapest termeli a nemzeti jövedelem nagy részét. Emellett pedig a legérdekesebb európai város, úgyhogy érdemes volna jóban lenni vele.« Írónk mintha lemaradt volna egy brosúrával: áprilisban két választókörzet kivételével ez az érdekes város – amit természetesen Tarlósék soha nem »romlottaztak« le, csupán kormányozni szeretnék a túl hosszúra nyúlt Demszky-éra után – szintén narancsba borult. Ez a »romlott város« motívum éppoly ásatag, mint »pronácizni« a magyar tisztviselői kart a hat és fél évtizede történtek miatt. (A »pronáci« ugyanolyan nyelvi torzszülött, mint a »proaktív«. Szépírótól halmozott sérelem.) De nézzük csak, a Gyurcsány felé rebegett klientúrahálán túl mi indokolja a chartaszerű fellépést az egy hónapos orbáni hatalommal szemben? »A történelmi tapasztalatok szerint az egységesítés, a homogenizáció rendkívül gyorsan végbe tud menni a kulturális élet területén, hónapok alatt szolganépet lehetett csinálni az addig demokráciában élő értelmiségből.« Vagyis az értelmiség nem elég jó és éber – kivéve egy elitet, amely áll a vártán és fölemeli a szavát. »Nézzük meg, miért nincsenek reprezentatív, neves, megbecsült értelmiségiek nagy számban a Fidesz oldalán.« Nagy számban – vagyis a mennyiségi szempont felülírja a minőségit. Érzi Konrád is, hogy ez így sántít. »Ők ezzel vitatkoznának. Szerintük mellettük a nemzet java, s megbecsült értelmiségiek sora.« Tehát mi a gond? »Nem látom a szűkebb szakmámban, az irodalom világában, hogy jelentős jobboldali alakok tűntek volna föl. Azt sem látom, hogy érdekes társadalomtudományi munkák születtek volna jobboldali tollakból.« Vagyis a baloldal a baloldali szürkeállomány ellenére vitte csődbe az országot? »A baloldal se jó, nem erről van szó. Nem szeretem a baloldalt, se a jobboldalt, én a demokráciát szeretem. Az ütés-visszaütés, a leszámolás a lealjasodás legbiztosabb útja.« Aha. A demokráciának ezek szerint nem velejárója a törvényesség, a bűn és bűnhődés. A demokratúrából így lesz demokreatúra. Csak csatlakozni tudok Konrád Györgyhöz: »Imbolyognak már a lépteink, most kell megállni.«” (Csontos János: Demokreatúra. Nagyítás, 2010. június 30., szerda, 3. oldal)

„Mester Ákos afféle áruló, aki azt a szerepet kapta a Kádár-rendszer utolsó évtizedében, hogy objektivitást és szólásszabadságot imitálva, gondosan pártellenőrzött keretek között leeressze a gőzt. Ezek az alakok nem sokkal később, a rendszerváltóknak kijáró legitimitást és népszerűséget felhasználva, Magyarország első demokratikusan választott kormánya ellen hergelték a tömegeket. Nem is sikertelenül, hiszen röpke négy év elteltével újra hatalomba segítették a diktatúra káderhálózatát. Erről szólt az úgynevezett médiaháború, amelyben csak ürügyül szolgált a sajtószabadság, a valódi cél a nemzeti politika padlóra küldése és a kádári pártelit

legitimitásának visszaadása volt. Ha jobban belegondolunk, nem is volt ebben semmi meglepő, hiszen Mester Ákost és a médiaháború többi gumigerincű, középtehetségű hangadóját a késő Kádár-kor pragmatikus reformkommunistái emelték a magasba. A médiaháborús rohamcsapatokban aztán mindenki demokrácialovaggá nemesült, Aczél elvtárs kegyeltjei, a Biszku-félék dúsgazdag kölykei és a piti III/III-as spionok egyaránt. És most azt képzelik, hogy mindezt elölről kezdhetik. Hogy a jogvédő harc ürügyén ismét megmenthetik a hálózat kegyeltjeit. Foly­ta­tás­a­22.­ol­da­lon

22

marker

Foly­ta­tás­a­21.­ol­da­lról

Alig telt el pár hét, és a Gyurcsány–Bajnai-himnuszokat zengő talpnyalásból máris átállították magukat háborús üzemmódba. Csak a nevezett 168 Óránál (jobb emlékezetűeknek: a VIP-hitelesek klubjánál), azaz Mester Ákos lapjánál maradva, majd kicsordul a friss lapszámból a jajveszékelés. »Fidesz-gőzhenger, kirúgások, visszaélés, leszámolás« – sopánkodnak. Csakhogy a daliás médiaháborús évek óta eltelt majdnem két évtized. Sőt a legutóbbi nemzeti kormány megbuktatása óta is már nyolc nyomorúságos esztendő. És a hangsúly a nyomorúságoson van, ezt ugyanis – kedves VIP-Ákos! – Magyarország nem fogja egyhamar elfelejteni Önöknek. Önöknek, akik szerint Gyurcsány igazságbeszédet mondott Őszödön… Úgyhogy fölösleges álmodozni, ebben az országban a magukféléknek már senki sem hisz. Mester Ákos a háborús fenyegetést úgymond jó tanácsnak szánta. Ezért engedje meg nekünk is, hogy tanácsot adjunk: ha jót akar magának – hogy egy Ön által is módfelett kedvelt klasszikusnál maradjunk –, vegye észre, ez a ló megdöglött, és szálljon le róla. Mi, a többség éppen arra szavaztunk, hogy ezután ne Önök vigyék a vadászpuskát, és hogy az Önök sok évtizeden át szőtt hálózata ne betegítse többé a nemzetet! Ezt a hálózatot le kell fejteni az államigazgatás testéről, a csúcsról és a piramis aljáról egyaránt. Aki a törvény ellen fordult, azt bíróság elé kell vetni, aki cin-

2010. június 28–július 4.

kos volt, azt utcára kell tenni, aki pedig csak szánalmas megalkuvóvá züllött, azt le kell fokozni. Öt évtized mocskát kell most végleg eltakarítani, amihez bátorság, elszántság, bölcsesség és erkölcsi fölény szükségeltetik. A hét elején a gazdaság és az állam felügyeleti szerveitől távoztak a levitézlettek. Tegnap a rend- és a katasztrófavédelem vezetői kapták meg a selyemzsinórt. És a gőzhenger szüntelenül dübörög, reméljük, nem is fékezik meg egyhamar. Csak egyetlenegy érvet mondjon, Tisztelt Mester Ákos, a kirúgottak mellett! Miért kellene egyetlen percig is pozícióban tartani a fosztogatók cinkosait? Miért maradjon például hivatalban az a tisztviselő, aki aláírta az Óbudai-sziget eladását? Vagy az, aki jóváhagyta, hogy kilencven évre egy külföldi pénzügyi csoporté legyen a budai királyi palota fél udvara, s amely most angolosan távozott az országból, miután a félbehagyott építkezésbe csaknem belerokkantak a várfalak? Vagy, hogy a haveroknál maradjunk, miért ne repülne, aki engedélyezte, hogy a Sorstalanság forgatására szánt állami százmilliókat – miután ellopták – még egyszer kifizessék? A gőzhenger sofőrjétől pedig azt kérjük: figyeljen a kaméleonokra is! Például arra a tisztviselőre, aki nemrég még a Gyurcsányklán köreihez passzolta az állami százmilliókat, ma pedig a nemzet nagyasszonyaként kéri ki magának a kritikát…” (Huth Gergely: Hadat üzentek. Magyar Hírlap, 2010. július 2., péntek, 3. oldal)

„Mielőtt az olvasó egy szavukat is elhinné – ami az elmúlt húsz év liberális hazugságai és azok következményei ismeretében végzetes hiba volna –, emlékeztetnénk a liberálisok klasszikus trükkjére: bár a társadalom többsége demokratikus választásokon előbb vagy utóbb érvényesíteni képes az akaratát, ez a népakarat gond nélkül felülírható és megváltoztatható az alapvetően antidemokratikus és tekintélyelvű média és a bankrendszer segítségével. A tömegmédiumok az agymosás, a bankok a pénzügyi zsarolás eszközeivel hatékonyan képesek a tömegen uralkodni. Ezért kulcsfontosságú számukra, hogy a győztes többség semmiképpen se érvényesíthesse akaratát e két szektorban. Ha mégis megtenné, akkor kolompolni kell, hogy veszélyben a sajtószabadság... és így tovább. Hogy ezek mekkorát hazudnak, ahhoz talán vegyünk egy egyszerű, de annál szemléletesebb példát. Ma az egyszerű néző nem nézheti azt a csatornát, amelyiket akarja. Miért? Azért mert a szolgáltató maga dönti el, mit szolgáltat, ráadásul csomagban árulja a csatornákat. Ki dönti el, mi van egy alapcsomagban? Hát a kábelszolgáltató. Az kicsoda? Egy magánvállalkozás. Mi köze ennek a népakarathoz? Semmi. És ez a lényeg. Akié a kábelszolgáltató, az uralja a nyilvánosságot. Amikor a magyar állampolgár bemegy egy tetszőleges élelmiszerboltba, maga dönti el, hogy mit tesz a kosarába: kenyeret, vajat, kolbászt, mosóport és így tovább. A televíziók és rádiók műsorai között azonban nem válogathat kedvére, holott ennek semmiféle technikai akadálya nincs. Ezt egy ravaszul megszerkesztett médiatörvény kényszeríti rá. Amit a kétharmados felhatalmazással bíró többség most végre meg akar szüntetni, hogy itt is szabad választás legyen. Nem nehéz kiszámolni, hogy a kétharmados akarat természetes módon tükröződne vissza például a televíziós csatornák nézettségében is. Ha tehetné, az ország kétharmada nyilvánvalóan szívesen nézné a Hír és az Echó televíziók adásait. Ugyan kinek van joga ezt kétségbe vonni? Ugyan kinek van joga mondjuk a »választás szabadságára« hivatkozva kikötni, hogy csak az vehet tejet, aki krumplit, hajsampont, vasalót és cipőkrémet vesz. Merthogy ezek vannak egy csomagban. Es aki a tej mellé kenyeret is szeretne, annak egy második csomagot is meg kell vennie, amiben patkányirtó, albán pálinka, golyós dezodor és antik pufajka van. Képtelenség? Így néz ki a mai médiaszolgáltatás, ezt védelmezi foggal és körömmel a levitézlett EBESZ. Az időben azonban visszafelé nem vezet út. A régi rend kádereinek menniük kell, hogy átadják helyüket az új rend lovagjainak. Éljen a szabadság!” (Bencsik András: Jönnek és mennek. Demokrata, 2010. július 1., csütörtök, 3. oldal)

„Összeomlik a bankrendszer. A bankok kivonulnak. Oda a szabad vállalkozás mindenekfelettisége. Sőt, a nyugati életformának is annyi, pár perc, s itt a világvége. Se bank, se McDonald’s, és a szappanoperákat sem finanszírozza már senki. Nem ismétlik Isaurát, Bettyt, a csúnya lányt se viszi lambadás légyottra a délceg bróker, nem bővül a Berényi-klán, Magdi anyus feltámadásának meg végképp annyi. S tán még fekete elnöke sem lesz több Amerikának. A nap se kel fel többet, no. Nem világ az ilyen, no. Aki ma a banki különadó ellen ágál, ezt a rémképet festi fel. Hogy a bank ezt teszi, érthető. Kinek az érdekeit nézze, ha nem a sajátját? A kiemelt ügyfelét is értjük, ha ő ezért agitál, a zsebe miatt teszi. Ha politikus, ha celeb, megfizeti a VIP-hitelt. Kamatosan a kedvezményes kamatért. Ő is pont annyira érti a Bubort, mint a sarki boltos. Akinek a banki szakkifejezés mindenhatóságát ugyanúgy bebeszélték, mint a belvárosi értelmiségnek, hogy oda a demokrácia, ha nincs SZDSZ. (...) A magyarországi bankrendszer két évtizeden keresztül profitált a demokráciából. Ne szépítsünk: extra, már-már pofátlan haszonra tett szert azzal, hogy finanszírozta az erre nyitott kormánypártokat. Támogatását busásan kapta vissza.” (Máté T. Gyula: Nem szent a tehén. Magyar Hírlap, 2010. július 3.,

2010. június 28–július 4.

marker

„A polgári-jobboldali kultúra olyan régen volt koherens egész, azt a jelenbe applikálni elképzelhetetlen. Bokázó kávéházi vendégek? Historizáló filmek és elitista múltba révedés? Minőségmentes tömegkultúrán nőtt fel a középgeneráció, a fiatalok az interneten anglicizálódva távolodnak azoktól a valós vagy vélt kulturális gyökerektől, amelyeket a jobboldal magáénak gondol. Kultúraváltáshoz két szegmens szükséges: életstílusban és attitűdben még (!) mobilizálható célcsoportok. Stratégiai kérdés tehát a médiafelület, modern tartalom és XXI. századi forma. A kádári melós-kispolgári világ, alacsonyabb-rendűség, proletáresztétika, félreértelmezett kassáki lakótelep-kockológia, XX. századi ideológiai viharokban inflálódott nemzeti attribútumok helyettesítése materialista életcéllal, majd az ezredforduló tömegcikk-fetisizmusa olyan gödröt ásott a századfordulón virágzó és a Kárpát-medencében mintaként szolgáló pesti kulturális élet és a jelen közé, hogy a polgári kultúrában megszakadt a folytonosság. Nem kitalálni kell azonban a jobboldal kultúráját, historizáló ötletekkel diznifikált papírmasé témaparkká egyszerűsíteni, hanem az alapértékei mentén megtalálni a jelenben. Stratégiai kérdés tehát az értékek megtalálása. Segítségül azokat a konzervatív berendezkedésű, de nyitott európai régiókat hívhatjuk, amelyek az angolszász euroatlanti kulturális és médiahegemónia mellett önálló kulturális nemzeti identitást és modern kultúrát teremtettek: Skandinávia, Hollandia, Svájc, Katalónia, Észak-Olaszország. Elsősorban európaiságuk, másodsorban regionalitásuk, és csak harmadsorban nemzeti karakterisztikájuk a szűkítő elv kulturális aktivitásukban. De a legfontosabb, hogy bármit csinálnak, minden szupermodern: innovációalapú. A versenyben ez az egy eszköz jelent hosszú távú előnyszerzést, így lett a kultúra fővárosa New York már az 1930-as évektől Párizs rovására. Holland építészet? Dán filmipar és a protestantizmus minimaiizmusából szárba szökkenő Dogma-filmek? Svéd dizájn? Olasz nárcizmusból született divat? Katalán építészet és gasztronómia? Svájci innováció? Ezek nemzeti karakterisztikából adódó kulturális jegyek. Feladat tehát a világ közép-európai (északi szláv, román, délszláv, délnémet, északolasz és magyar)

23

megértése, a Kárpát-medence regionális, és csak aztán magyar nézőpontú értelmezése. A Monarchia korában Budapesten érhető tetten a nemzetközi minőségű nemzeti kultúra: integrálja, felhasználja, vonzza a Kárpátmedencét. Elég ellátogatni Pestre, és máris bejártuk a régiót, megértettük a közép-európai életérzést: Rácz-fürdő, Bosnyák tér, Gozsdu udvar, majd a Bauhaus, klubok, kaszinók. Budapestet precíz szlovák kőfaragók építették osztrák és magyar építészek tervei alapján, Bécs mintájára, olasz kávéházi hagyományokat átemelve. A Monarchia közép-európai gazdasági és kulturális logikáját olvasztotta magába Budapest: magyar ízzel. Így vált a kultúra büszke nemzeti központjává. A nyitott magabiztosság és (akkor még) integráló nemzeti pozitivizmus, a fény és gazdagság mágnesként vonzott mindenkit, aki boldogulni akart – a piramis csúcsára állítva a nemzeti kultúrát: zenét, építészetet, irodalmat, képzőművészetet, gasztronómiát. Ezt teszi ma Koppenhága Skandináviában. Stratégiai eszköz tehát az integrálás, innováció. Ez épít pozíciót, regionális csoport élményét adja, sikerességével magnetizál kulturálisan és nemzetileg. Stratégiai lépések: kulturális hatások feltérképezése, regionális értékek megtalálása és nemzeti értékek megkülönböztetése. Konzultáció és visszacsatolás beépítése. Az alapértékek mentén a kitörési pontok felépítése. Regionális kultúra integrálása: középeurópai (többnyelvű) sztárok és képernyőképes ikonok felépítése, többnyelvű médiareprezentáció és hálózat felépítése szórakoztató formában. Hierarchia létrehozása díjakkal és regionális eseményekkel, ösztöndíjakkal. A gondolkodó regionális elit számára dialógusfelületek építése, a visszacsatolás integrációja. Kulturális kereskedelemben az »áru« felértékelése: közép-európai együttműködések becsatornázása a térség országainak kulturális életébe, és globális marketing. Nemzetközileg elismert nemzeti kultúrelit létrehozása, turnéztatása, menedzselése. Alapkérdés tehát, hogy kié a közép-európai kultúra. Így válik Budapest és Magyarország a régió kulturális központjává, a közép-európaiságról szólva, mely a nemzeti kultúra motorja.” (Fabricius Gábor: XXI. századi nemzeti kultúra. Heti Válasz, 2010. július 1., csütörtök, 64. oldal)

„Merengve nézem az örökké vidám Szekeres Imrét a királyi tévében, sokakkal együtt ő képviseli a folytonosságot az MSZMP és az MSZP között. A Magyar Televízió is ezt a folytonosságot mutatja, csődből csődbe, új székházban az ismétlésekből él, mert »örök érték – önök kérték«. Szekeres örül az ellenzéki szerepnek, mivel most majd többet törődhetnek a társadalom gondjaival, és elképzelhetik, milyen Magyarországot is akarnak. Mi meg éppen ettől félünk. A felröppent hír szerint a baloldal most egy új tévécsatornát akar önmaga számára létrehozni, ott nonstop lehet majd Sopánka nénit és a folyamatosan megújuló MSZP idős vezetőit látni és hallani. Talán a királyi tévéből is sokan oda igazolnak át, hiszen eddig annyira közszolgálatiak voltak, hogy majdnem beleszakadtak az igyekezetbe. A Népszabadságban Vitányi Iván terjedelmes cikkben elemzi a kialakult helyzetet (A baloldal ma). Zsákutcás fejlődésünket siratja, hiszen »a jóléti államnak is csak egy koraszülött, mucsai formája valósult meg a Kádár-rendszerben« – elmaradt a »szerves fejlődés«, a modernizáció. »Vagy a nyugati vagy a mucsai stílus.« Mintha csak az SZDSZ-es kultúrinkvizítorok hangját hallanánk. (...) Nos, bennünket éppen ez a »másképpen« zavar, nehéz is követni, bár ezt a hallatlan változékonyságot senki sem akarja elvenni sem Vitányitól, sem Szekerestől. Mint Marosán György önéletírásának címe is kimondta: az úton végig kell menni. Menjenek csak, fogalmazzák meg a baloldal egységét, higygyenek abban, hogy »csak ez vezethet a magyar társadalom, gazdaság és kultúra egészséges és tartós fejlődéséhez«. Mi, mucsaiak meg itt maradunk a magyar ugaron, lángelmék nélkül, betegen.” (Szentmihályi Szabó Péter: Sarkosan fogalmazva. Magyar Hírlap, 2010. július 1., csütörtök, 11. oldal)

„A köztársaságért örökösen aggódó balliberálisok a totális szervilizmust, a kétharmad birodalmán belül élők pedig a legszerethetőbb »emberek emberét« látják az új elnökben, s fitytyet hánynak a »Miként fogja Schmitt az alkotmányosságot őrizni?« kérdésre. Pedig mind a túlzottan aggódóknak, mind a negligenseknek tudniuk kell, attól még, hogy Schmitt Pál kerül a köztársasági elnöki székbe, az elnök Alkotmányt védő feladata nem került ki az Alkotmányból.” (Zárug Péter Farkas: Törvénygyári tájfun és államfőválasztás. Demokrata, 2010. július 1.,csütörtök, 40-41. oldal)

24

marker

„Két köztársaságielnök-jelölt tartott bemutatkozó beszédet a parlament tegnapi ülésén, az MSZP által javasolt Balogh András és a polgári erőket képviselő Schmitt Pál. Nemcsak állításaik, hanem egy apró kis elszólás is jelezte a kettejük közti markáns különbséget. Balogh András azt találta mondani, »állandó feladatomnak tekintem a nemzet egységének megteremtését«. Így, jelen időben. Mintha már meg is választották volna. Schmitt Pál viszont nem felejtette el hangsúlyozni: »megválasztásom esetén«. Noha neki volt behozhatatlan előnye. Nem állíthatjuk, hogy az eredmény, Schmitt Pál győzelme meglepetés volt. Mégis jó, hogy egymás után hallhattuk beszélni a két jelöltet. Balogh András a múlt embere, frázisokba bonyolódott, s a vesztesekkel való szolidaritás igencsak furcsán hangzott a szájából, lévén annak az MSZP-nek a jelöltje, amely párt a rendszerváltozás óta a legmélyebbre hagyta hullani az egzisztenciális gondokkal küszködőket, a perifériára sodródottakat. Schmitt Pál beszéde hallatán az az érzés erősödött meg bennünk, hogy egy közvetlen, a társadalmi hierarchiában a legalacsonyabban és a legmagasabban lévőkkel egyaránt könynyen szót értő, korrekt személyiség kerül az államfői székbe. A sportszerűség a politikában nagyon is hiánycikk. A küzdő ember idejében megtanulja tisztelni az ellenfelet akkor is, ha legyőzte, és akkor is, ha legyőzetett általa. Nem elég, ha az öltönyünk elegáns. Gesztusainknak is annak kell lenniük. Schmitt minden köztársaságielnök-elődjéről tudott néhány szóban olyan méltatást adni, amely fölstilizálás nélkül megemelte őket, a jót hangsúlyozta még abban az elnökben is, aki a nemzet nagyapójának hálás szerepkörében leplezetlenül a baloldali pártok érdekeinek szolgálatába szegődött. Ismerjük el, Sólyom László köztársasági elnöki tevékenységének öt esztendeje alatt több megnyilvánulásával is magasra tette a mércét. Egy MSZP–SZDSZ-kormány idején, az őszödi beszéd kiszivárgása után mégiscsak kimondta: morális válságba sodródott az ország. Kapott is érte hideget-meleget attól a balliberális oldaltól, amelynek most ő egyszerre nagyon kedves lett, hiszen ezzel támadni lehetett Schmitt személyét. Mindenkinek a saját személyiségéből kell kiindulnia ahhoz, hogy a legjobbat tudja kihozni magából. Schmittől ne azt várjuk el, hogy jogi útvesztőkben bolyongva keresi a nagyobb igazságot, tegyük hozzá, ha erre lesz szükség, meglesz neki ehhez is a háttércsapata. Schmitt más típusú személyiség, a közvetlenség, a diplomáciai érzék, és annak a kormánynak, amellyel azonos értékeket vall, hathatós segítése – ezek fogják jellemezni működését. A Nézőpont Intézet legújabb elemzéséből kiderül, hogy a huszonhét uniós tagállam húsz köztársaságában a köztársasági elnök személye közvetlenül vagy közvetve valamely politikai párthoz kötődik. Fontos információ ez, és arra int, hogy ne gyártsunk előítéleteket a pártsemlegességről. Nyilvánvaló, hogy egy köztársasági elnöknek első számú feladata, és jogkörét is ez jelöli ki, hogy tevékenysége ne a megosztást, hanem a nemzet egységét szolgálja. Schmitt Pál összesen 263 szavazatot kapott, és ezzel fölényesen győzött. Ha az augusztusban hivatalba lépő új köztársasági elnök a Szent István-i Intelmekből vett idézet (»semmi sem emel fel, csak az alázat«) jegyében szolgálja hazája érdekeit, akkor sem értékelvűségét, sem értékpreferenciáit nem kell félretennie ahhoz, hogy döntései, állásfoglalásai egy relatív függetlenség jegyében az ország felemelkedéséért, s a világban élő összmagyarság érzelmi együvé tartozásáért szülessenek meg.” (Körmendy Zsuzsanna: Győzelem első körben. Magyar Nemzet, 2010. június 30., szerda, 7. oldal)

2010. június 28–július 4.

„Kevés izgalomra adott okot – legalábbis a politikai élet eseményei iránt fogékony közönség körében – a tegnapi parlamenti ülés, ahol új köztársasági elnököt kapott az ország. Lezsák Sándor hirdette ki az eredményt, s ahogy ez várható volt, a Fidesz–KDNP jelöltje kapta a voksok túlnyomó többségét. Azt most nem érdemes részletezni, milyen módon tálalta, tálalja az eseményt az ellenzék, ugyanúgy kitalálható, miként a végeredmény. Mindenféle szellemi-politikai teljesítmény nélkül acsarogtak Schmitt Pálra, olyan erővel, ahogyan ajnározták annak idején a szabad demokraták és a szocialisták Árpi bácsit, s alig néhányan emlékeznek már rá, hogy miféle alkuk révén lett a szabad madarak derűs műfordítójából, drámaírójából köztársasági elnök. Árpi bácsi keményen szembemenetelt néhai Antall József miniszterelnökkel, lágyan enyelgett Horn Gyulával, a szocialisták és a szabad demokraták kormányfőjével. De hát, tudjuk, az alku megköttetett. Tíz éven át épp elég borsot tört a jobboldali választók orra alá Göncz Árpád, elég most a taxisblokádban vitt kétes szerepére utalni, s hiábavaló volt Antall József minden igyekezete, hogy megtörje az Aczél György köpenyéből kibújt médiamogulok teljhatalmát, Árpi bácsi tiszta erővel őrizte azt. Pedig ez már nem volt benne az alkuban, gondolom, bár nem voltam ott, amikor megköttetett.” (Apáti Miklós: Nincs alku! Magyar Hírlap, 2010. június 30., szerda, 3. oldal)

„Miközben Sólyom László elmúlt öt évét nagyra értékeljük, és letettük voksunkat az elnök mandátumának meghosszabbítása mellett, egyáltalán nem estünk kétségbe attól, hogy a kétharmados kormányerő Schmitt Pállal képzeli el a jövőt. Az új közjogi méltóság ugyanis nemhogy nem méltatlan a posztra, de cseppet sem lóg ki a rendszerváltás utáni elnökök és kandidálók sorából. Feltéve persze, hogy az életút teljesítményeket, a diplomáciai felkészültséget, a nyelvismeretet, a kapcsolatteremtő képességet vetjük össze. Schmitt akármelyik elődjével felveszi a versenyt, mi több, Göncz Árpádénál vagy Szili Katalinénál markánsan attraktívabb az életútja. Személyisége integratív, a nemzeti egység szimbolizálására a baloldaliak jelentős többsége is alkalmasnak találja, még úgy is, hogy 2002 óta feladta függetlenségét, és a Fidesz színeiben politizál. Épp ez utóbbi momentum miatt szokásos pártkatonaként, Orbán Viktor meghosszabbított karjaként említeni őt, mintha a már nevesített politikusok dicsekedhettek volna a függetlenség képességével. (...) Amit mégis érdemes szóvá tenni, az a jelölési procedúra. A kommunikációs játék, amely valamennyi szereplőt leértékelte, ráadásul megkérdőjelezte a Fidesz új kormányzási módszertanának, a nemzeti együttműködésnek az őszinteségét. Mert ha eldöntött tény volt, hogy Schmittet államfőnek hívják haza, miért kellett előtte országgyűlési elnökké emelni, úgy tenni, mintha Sólyomnak is lehetne esélye a folytatásra, és azt üzenni a külvilágnak, hogy nyílt verseny következik, egyenlő pályákkal? A kamarillapolitikára épülő oligarchikus kormányzás után Magyarországnak szüksége van a Fidesz fő üzenetére, a nemzeti együttműködésre, hogy a politikai elit és a választók ismét egymásra találjanak. Épp ezért kellene tartózkodni a teatralitástól, a darabok túljátszásától. Mert a hitelesség könnyen kopik. Azt pedig bizonyosan tudjuk, hogy nélküle a kormány alkalmatlanná válik feladatára.” (Túljátszott elnökválasztás. Heti Válasz, 2010. július 1., csütörtök, 3. oldal)

2010. június 28–július 4.

marker

25

„Kevés olyan államfőjelöltje volt a Fidesznek, aki Schmitt Pálnál több vitát váltott volna ki a narancsfrakción belül. A sajtóba kiszivárgott Kövér-féle ellenérzésen túl azt azért az államfőválasztás előtt is érzékelni lehetett, hogy a Fidesz és a KDNP frakciói nem örülnek osztatlanul Pali bá' jelölésének és megválasztásának. Mi állhat hát Schmitt, és főleg az orbáni döntés mögött? Az amúgy elfogult és emiatt általában téves helyzetértékeléseket közzétevő politikai elemzők körében egy valamiben nagyjából egyetértés van: Schmitt Pál a végtelenségig hűséges Orbán Viktorhoz. Ezt a jellemvonását egyébként több fideszes képviselő is megemlítette a sajtó képviselőinek, de mit is takar ez a lojalitás valójában? Nos, Orbánnak semmiféleképp nem kellett egy »erőskezű« államfő. Az erőskezű alatt csak annyit kell érteni, hogy a kormányfő nem szeretett volna olyan köztársasági elnököt, aki a nullánál több alkalommal él jogával, és a kétharmados többség révén Orbán által kézivezérelt parlament döntéseit visszaküldi a tisztelt háznak. Ez kommunikációs szempontból is zavart okozhat, hisz' egy ilyen többséggel már illene tökéletes törvényalkotási munkát végezni. Természetesen a kommunikációs ok csak az egyik, nem is a legfontosabb az érvek közül, sokkal inkább az, hogy az új alkotmányt megalapozó törvényeknek ne legyen kontrollja. Azaz, 100%-ig biztos lehessen Orbán, hogy elképzelései törvényerőre emelkednek. Adott a kérdés: Sólyom erre nem lett volna alkalmas? Nos, minden bizonnyal a madárnevű államfő nem tartozik szorosan a Fidesz-maghoz, a 2006-os politikai válság idején tanúsított magatartása pedig arra enged következtetni, hogy a szocialista lobbi is könnyen talál utat hozzá. Ezen felül persze miért is kellett volna Viktoréknak bevállalnia egy kockázatot, akármilyen csekélyet is Sólyom miatt, amikor könnyen megtehetik, hogy saját emberüket ültetik be az államfői székbe, akit viszont biztosan bábként tudnak mozgatni.

A másik alaptézis, amikor egy kinevezést elemzünk az az, hogy nemcsak azt kell nézni, merre megy Schmitt Pál, hanem azt is, hogy honnan. Pali bá' köztársasági elnökké történő megválasztásával a házelnöki szék üresen maradt, ami egy újabb fegyver Viktor kezében. Bár tudjuk, hogy minden valószínűség szerint Kövér László kerül az országgyűlés elnöki székébe, a hírek mögé belelátók előtt azonban nem kétséges, hogy különböző lobbicsoportok küzdelme folyik most a színfalak mögött, és Kövér Lacán kívül is van alkalmas személy, akit jelölhet a Fidesz. Végezetül: miért kellett egy »gyenge« államfőt ráerőltetni az országra? A kormány szerkezetéből és a sajtóba kiszivárgott, közvélemény-puhítónak is felfogható hírek szerint a két év múlva érvénybe lépő új Alkotmány hazánkat félelnöki rendszerré változtatja, amit mindenképp egy államfőválasztásnak kell követnie. Schmitt pedig jó fiú lesz, és nem fog Orbán útjába állni, szépen visszavonul majd, hogy Viktor lehessen a félelnöki rendszerbe belépő Magyarország első államfője. Kérdés, hogy mindez jó-e nekünk, magyaroknak? Nos, az államfői jogkör megerősítése, főleg ha a köztársasági elnököt - a félprezidenciális rendszerekben megszokott módon - a nép fogja választani, nem biztos, hogy rosszat hoz nekünk. Az, hogy Orbán Viktor lesz az államfő, nem túl kecsegtető, azonban ne feledjük, a rendszer még könnyen fordulhat ellenük is. Márpedig egy hazájához hű magyar államfői székbe juttatása olyan fegyvertény lehet, ami a parlamentet – bármilyen jellegű összetétele is legyen neki – képes blokkolni. A Jobbiknak van most a legkönnyebb dolga: kényelmesen hátra kell dőlni, és végignézni, ahogy a különböző lobbicsoportok új rendszerre való felkészülésük során szépen semlegesítik egymást. És akkor jöhet Morvai Krisztina vagy Dr. Gaudi-Nagy Tamás államfőjelöltsége, vagy miért is ne? – Vona Gáboré. Florian Geyer: Schmitt, Kövér és a politika rögös útjai. kuruc.info, 2010. július 1., csütörtök)

„A jelenkori, dekadens Európában a hivatalos politika a gyávaság és a konfliktusok elöli kitérés apoteózisát zengi, s különösen érvényes ez a Kárpát-haza államainak a magyar kisebbséggel kapcsolatos »nemzetpolitikájára.« Unos-untalan visszaköszönő közhely a napi hivatalosság részéről, mind Magyarországon (ld. a minapi, ex-III/II-es Martonyi nyilatkozatát), mind a Versailles-ban kreált utódállamokban, hogy a trianoni, illetve az 1947. évi második párizsi békediktátum rendelkezéseit - legalábbis, ami hazánk államhatárait, valamint a Kárpát-medencei magyarság szétdaraboltságát és jövőjét illeti örök érvényűeknek kell elismernünk. Vagyis e gondolatmenet alapján felvidéki, erdélyi, kárpátaljai, délvidéki nemzettársainknak tétlenül, impotens, sehová nem vezető határon inneni és túli parlamenti és kormányzati szócséplések passzív meghallgatásával kell várnia a csodát: egyszer majd csak kegyeskednek az idegen, elnyomó államok vezetői a területükön élő magyaroknak kollektív nemzetiségi jogokat s autonómiát adni. Teszik ezt akkor, amikor a 21. század eleji európai nemzeti reneszánsz idején a skótok, walesiek, flamandok, katalánok, baszkok egyre erőteljesebben küzdenek önrendelkezési jogaikért, sőt, nemzeti függetlenségükért. A másik, nagy karriert befutott politikai klisének pedig az számít manapság, hogy gyarmatosítóinknak feltétel nélküli, szolgai engedelmességgel tartozunk, s a ránk kényszerített kamatrabszolgaság igáját vígan, könnyed eleganciával kell húznunk mindhalálig. Ezen gondolatok különös időszerűségét az adja, hogy 404 esztendeje, 1606. június 23-án írták alá az első sikeres Habsburg- és

abszolutizmusellenes, Bocskai István vezette szabadságharcunkat lezáró bécsi békét. (...) Bocskai István elévülhetetlen történelmi érdeme, hogy a hadseregének meghatározó erejét, bázisát alkotó hajdúkat Szabolcs megyei birtokain letelepítette. Azzal, hogy e törvényen kívül álló társadalmi réteget az erdélyi székelyek tisztes, katonáskodó életformája felé irányította, s kollektív nemesi jogállásban részesítette, megakadályozta jobbágysorba süllyedésüket, szétszóródásukat vagy éppen kiirtásukat. Nagyon fontos hangsúlyoznunk, hogy a hajdúk állandó otthonhoz juttatásával Bocskai hajtotta végre a magyar történelemben az egyetlen olyan tervszerű telepítést, melynek során a háború alatt elnéptelenedett területekre tudatosan és nagy létszámban magyar etnikum került! A fejedelem bölcs politikusi előrelátása és emberi megértése maradandót alkotott: az ország szívében letelepített magyarság utódai ma is ott élnek a róluk elnevezett vidéken, a Hajdúságban. Bocskai István életpályája azt is jól példázza, hogy egy kiélezett, a nemzetet pusztulással fenyegető vészterhes történelmi időszakban nincsen helye az elvtelen verbális alkudozásoknak, valamint semmitmondó politikai nyilatkozatok közzétételének, hanem csak és kizárólag a kemény, elszánt, férfias, ha kell, fegyveres küzdelem vállalása hozhat eredményt. Sajnálatos, egyúttal tragikus is, hogy manapság Bocskai emberi-államférfiúi kvalitásait még csak távolról megközelítő formátumú egyénisége sincsen a hazai politikai életnek. (Lipusz Zsolt: Modellértékű történelmi út, azaz a fegyveres nemzeti érdekérvényesítés. kuruc.info, 2010. július 3., szombat)

26

marker

„A Fidesz feloszlatta az újbudai és a miskolci szervezetét, Orbán Viktor hat képviselőt figyelmeztetett, mert több fontos szavazásról maradtak le, illetve már az sem biztos, hogy Kövér László lesz-e házelnök. A köztársaságielnök-választásnál ugyanis üres volt Kövér helye. A hírek szerint nem volt szíve szerint való Schmitt Pál, nem találta elég fajsúlyos politikusnak - írja az atv.hu. Nemcsak az államfő-választás alkalmával, hanem más fontos döntésekkor is foghíjas volt a Fidesz-KDNP frakció. Orbán Viktor ezt akkor elégelte meg, amikor az ÁSZ elnökének és alelnökének megválasztását veszélyeztették a távolmaradók. Lapinformációk szerint erőteljes hangnemben figyelmeztette a renitenseket, hogy többet ilyen nem fordulhat elő. Orbán, korábban kiadta képviselőinek, hogy a sok parlamenti munka miatt csak augusztusra tervezzenek szabadságot, majd családjával elment Bulgáriába nyaralni - kb. három hétre. »Itt hagyott csapot, papot, úgymint Merkel német köztársasági elnököt, akivel találkozója volt lefixálva, Schmitt Pált, akit illett volna személyesen bemutatnia, mint köztárságielnök-jelöltet, meg a parlamentet, az árvizet, a gazdasági helyzetet, ahol egy miniszterelnöknek azért lenne tennivalója« - olvasható a NOL cikkében. (Orbán végre befenyítette távolmaradó képviselőit – miután nyaralt egyet... barikád.hu. 2010. július 3., szombat)

„Furcsa ez a kormányrúd. Úgy tűnik aki megkaparintja, az elveszíti az önkontrollt és elfelejti azokat a kitűzött célokat, amelyekről még a választási kampányban beszélt. Elszámoltatás, egymillió munkahely, sikeres gazdaság. Mindegyik szépe hangzik, ám a gyakorlatban ezeknek kezdőlépéseiből sem láttunk még semmit. Tényleges elszámoltatás helyett csak gyenge szóbeli riogatás zajlik, az egymillió munkahely és a sikeres gazdaság pedig még igencsak várat magára. A Magyar Nemzeti Gárda tegnapi fogadalomtétele és megemlékező rendezvénye után, pedig a változás illúziója is elveszett. A helyszínre bemasírozó rohamrendőrök, múltidéző könnygázhasználat, vegzálás, hetvennégy gárdista előállítása jellemezte az eseményt. A szolgálók és védők, akik ezen a rendezvényen egyértelműen csak szolgálók voltak, a gárdistákról már a zöld pólót is le akarták vetetni, mondván betiltott szervezet egyenruhája. Úgy tűnik mindegy, hogy nyomokban sem hasonlít a korábbi gárdaegyenruhára. Jelszó: A hatalom a miénk a törvényeket kedvünk szerint értelmezzük. Tapasztaltuk már ugyanezt az előző szocialista kormányok részéről is. Az árvízi védekezésnél a gárdisták valahogy nem kerültek ennyire központba, az Országgyűlésben is kizárólag a Jobbik mondott köszönetet munkájukért. Állítólag sokan rettegnek tőlük. Ezt mondjuk a gátakon készült képek és beszámolók alapján nem lehetett érzékelni, ugyanis míg a rettegőkért fennen szónoklók a tévében nézték, hogy viszi el a fél országot az áradat, addig ezeknek az embereknek tele volt a kezük homokzsákkal. Most pedig ne jöjjön senki a cigány nem cigány klisével, ugyanis sok helyen együtt dolgoztak a gátakon ezzel is, azzal is. Akkor kik is aggódnak tőlük? A bűnözők? Azok aggódjanak is. Egy boldog országban a bűnözőknek aggódnia kell, a tisztességes emberek pedig nyugodtan élhetnek. Mindehhez hozzáteendő, hogy a gárda erőszakos cselekményekben soha

2010. június 28–július 4.

„A Jobbik felháborodással vegyes megdöbbenéssel értesült arról, hogy a Fidesz ismét egy volt kommunista funkcionáriust juttatott fontos pozícióhoz. Hende Csaba honvédelmi miniszter ugyanis a tárcájához tartozó HM Zrínyi Kommunikációs Kft. ügyvezető igazgatójává Gubcsi Lajost, az MSZMP KB volt osztályvezető-helyettesét nevezte ki - hívja fel a figyelmet a párt pénteki közleménye. Gubcsi a Kádár-érában a KISZ központi lapja, a Magyar Ifjúság főszerkesztőjeként, majd a Magyar Televízió külpolitikai szerkesztőjeként főállásban dolgozott a szólásszabadság csorbításán és a szocialista rendszer propagandáján - mutat rá Volner János jobbikos képviselő. Vajon a komoly cenzori gyakorlatot szerzett Lendvai Ildi kónak szán-e hasonlóan zsíros fizetéssel járó állást a narancsos »forradalmat« végrehajtó kormány - teszi fel a kérdést a Jobbik.” (Nemzeti együttműködés és „forradalom” – a KISZ KB-val. barikád.hu, 2010. július 2., péntek)

nem vett részt. Ha felvonult, azért tette, hogy jelezze a hatalomnak, a közbiztonság helyetti közbizonytalanság nem tartható tovább. Orbán Viktor és pártja épp a közbiztonság ígértével nyert többek között választást. Ám ahelyett, hogy a kormány a megoldandó problémákra koncentrálna törvényjavaslataival, inkább harcba kezdett. Pintér Sándor belügyminiszter jegyezte, a kormány támogatását élvező törvényjavaslat elzárással fenyegeti és 150 ezer forintos pénzbírságra emeli a büntetését azoknak, akik betiltott szervezet tevékenységét végzik, illetve akik nyilvános rendezvényen betiltott szervezet egyenruháját, formaruháját vagy ahhoz hasonlót(!) viselnek. Tökéletes. Draskovics Tibor álmait is felülmúlja az új szabályozás-tervezet. Néhány gárdista elzárása megteremti majd az ígért egymillió munkahelyet? A lefújt, őrizetbe vett gárdistáktól az agrárszakemberek szerint is pirosabb lesz a magyar paradicsom és elhárul a peronoszpóra veszély? Az urak kit akarnak elszámoltatni? A gárdistákat? Biszku Béla, Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon valamint a hozzájuk hasonló országrontók helyett? Ha ez így megy tovább, akkor a már most morcosan néző Jobbik, Magyar Nemzeti Gárda valamint családtagjaik szavazóik és szimpatizánsaik mellé a Fidesz szavazóbázisának jó része is odaáll. Önök mondták a választások előtt, vége az ígérgetések politikájának. Ne a közintézményekben függesszék ki a vállalásaikat, visszaidézve az ötvenes évek személyi kultuszának idejét. Ehelyett kezdődjön el végre valami abból, amit beígértek. Higgyék el sokkal népszerűbb lesz, mint egy társadalmi szervezet üldözése. Ám ha nem fognak hozzá mindehhez, annak beláthatatlan következményei lesznek, amelyekért felelősséget kell vállalniuk, az önök által is rendszeresen hangoztatott nagy betűs Nemzet előtt. (Viktoriánus korszak: Kinek jár a két pofon? barikád.hu, 2010. július 5., hétfő)