159
SZEMLE
Az első kötet végén részletes összefoglalás ismerteti magyar és angol nyelven a szintézis fő eredményeit. Feltétlenül érdemes a második kötet antropológiai és archeozoológiai fejezeteit fellapoznunk, ugyanis a táblázatok számszerű adatain túl olyan interdiszciplináris módszerek lehetőségeivel ismerkedhetünk meg, amelyek a székelyföldi régészet számára is tartogatnak új mondanivalót. Az irodalomjegyzék magában foglalja a Székelyföld középkori régészeti bibliográfiájának jelentős részét, fontos magyar, román, szász és
nemzetközi tanulmányokkal, forráskiadványokkal együtt. A középkori Székelyföld szintézise mérföldkő a kutatásban, hatalmas régészeti ismeretanyaggal és több téma tekintetében jól dokumentált és kidolgozott részletekkel. Módszere és gondolatmenete irányvonal és követendő példa lehet sokak számára. A székely történetírás és a középkori régészet kézikönyvét nemcsak a szakma, hanem a nagyközönség figyelmébe is feltétlenül ajánlom! Sófalvi András
Margarita poetica „Margarita poetica.” A humanista alapműveltség olvasmányai a Kárpát-medencében 1526-ig. Antológia. Összeállította Ekler Péter, Országos Széchényi Könyvtár – Gondolat Kiadó, Bp. 2011. (Nemzeti Téka) – 220 [2] oldal
Egykoron a matematika és a csillagászat a humanista műveltség kiszakíthatatlan részeként helyet követelt magának az egyetemi oktatásban, a bibliofil könyvgyűjtők polcain, s művelőik a respublica litteraria vezető egyéniségei voltak filológus, teológus kortársaik mellett. Hasonló hiányérzet feletti szomorúság hatja át Szörényi László bevezető sorait is a most bemutatásra kerülő kötetben, mikor a latin nyelv huszonegyedik századi sorsát állítja párhuzamba a Mohács utáni Magyarország írástudóinak magatartásával: „ha nem lett volna latinul elfogadhatóan beszélő és író értelmisége, akkor mindenestül eltűnt volna a történelem süllyesztőjében.” Természetesen a Nemzeti Téka sorozatában, az Országos Széchényi Könyvtár és a Gondolat Kiadó példamutató együttműködésének köszönhetően megjelenő új kötet egy kis túlélőkészletet biztosít az eljövendő komor időszakra. Ekler Péter nemcsak klasszikus filológusként, hanem a régi nyomtatványok szakértőjeként is válogatta és rendezte sajtó alá a kézbe illő, olvasásra termett, szépen kiállított kis könyvet. Munkája
jól beleilleszthető az utóbbi évtizedekben megjelent, az egyetemi oktatásban is kiválóan hasznosítható szöveggyűjtemények sorába, gondoljunk itt a nemrég elhunyt Kulcsár Péter utat kijelölő Humanista történetírók című művére (1977), vagy a Klaniczay Tibor által válogatott Janus Pannonius – Magyarországi humanisták (1982) kötetére, illetve a legutóbb megjelent, Ács Pál, Jankovics József és Kőszeghy Péter által szerkesztett régi magyar irodalmi szövegkiadásra (1998). Ekler válogatása célzottan szubjektív, „drága gyöngyszemek”, filozófusok, történetírók, szónokok, költők és más kiváló emberek gondolatai, melyek segítenek „a helyes beszéd művészetének elsajátításában és a derekas életvitelben”. Albrecht von Eyb 15. századi tankönyvének címét (Margarita poetica) kölcsönözve a kötet szerkesztője olyan szöveggyűjteményt kíván a kezünkbe adni, amelyben olyan dokumentumokat olvashatunk, amelyeket a Mohács előtti Magyarországon is forgathattak. Rendezőelve az előszóban is kiemelt studia
Farkas Gábor Farkas (1966) – tudományos kutató, PhD, Országos Széchényi Könyvtár, Budapest,
[email protected]
160 humanitatis tudományterülete: a grammatika, a retorika, a história, a poétika és az erkölcsfilozófia. Ez természetszerűleg nem mindig problémamentes. Az antológia szerkesztésekor nehéz volt néha meghúzni a határt a grammatikai és a retorikai művek között. A válogatás – s ebben megkülönböztethetünk személyi és tárgyi hungarikumokat is – legfontosabb szempontjai a következők voltak: a szerző magyarországi személy, illetve életútjának meghatározó szakasza e területhez kötődik, vagy a külföldi szerző magyarországi személynek ajánlotta a művét, s végül, bár sem a szöveg nem tartalmaz magyar vonatkozást, s szerzője sem köthető semmiféle formában Magyarországhoz, műve mégis népszerű, gyakran forgatott s tanított mű volt (vagy lehetett?) a Kárpát-medencében. Tanulságos volt olvasni, hogy az itt közölt művek milyen eltérő motivációból íródhattak. Volt olyan, aki új és jobb könyvet kívánt írni az elődei tankönyveihez képest, volt, aki követésre méltó példákat kívánt adni a tanítványainak, volt, aki pedagógiai célból írt erkölcsi tanulságokat tartalmazó művet, s volt, aki egy város vagy egy állam vezetésére, illetve igazgatására felkészítendőnek adott szellemi útravalót. A szövegeket Reneszánsz humanizmus, studia humanitatis címmel egy feszesre szabott, tízoldalas bevezető tanulmány indítja el, melyben a kötet szerkesztője végigveszi a legfontosabb helyszíneket, szereplőket, műfajokat, szó esik az első Magyarországon nyomtatott könyv, a Budai krónika sorsáról, Mátyás udvarában rendezett szimpóziumokról, a humanista pedagógiai értekezések (különösképpen Guarino és Piccolomini) hatásáról. Az egyes fejezeteket rövid eligazítások vezetik be, ahol olvashatunk az ott tárgyalt műfajok legfontosabb ismérveiről s a szerzők életéről, munkáiról. Látszik, hogy Ekler a hozzá közel álló műfajokból válogatott szívesebben, a kötet legkidolgozottabb részei kétségtelenül a grammatika és a retorika tárgykörébe tartozó művek fejezetei lettek. A névsor impozáns, a már
SZEMLE
említett Guarino mellett Georgius Trapezuntius, Lorenzo Valla, Angelo Poliziano és a kora újkori könyvjegyzékek lemaradhatatlan szereplője, Niccolò Perotti bőségszaruja, illetve Rudimenta grammatices című műve hoz érdekesebbnél érdekesebb példákat a kortárs nyelvtanokból. Tanulságosak az odavetett zárójeles mondatok is: Janus Pannonius 1458-ban találkozott Perottival Rómában, s egy epigrammával köszöntötte az ünnepelt tudóst. Néha kifejezetten szórakoztató betéteket is olvashatunk a fordítók jóvoltából. Itt van például a tevepárducról írt szöveg. Ennek előzménye az volt, hogy a szultánnak köszönhetően egy élő zsiráfot figyelhettek meg Firenze utcáin a kíváncsiak 1486-ban, s a „camelopardalis” megmozgatta Poliziano fantáziáját is. Óhatatlanul felfigyel a csillagászattörténetben valamelyest járatos olvasó Augustinus Moravus Olomucensisre vagy ahogyan jobban ismert, Olmützi Ágoston cseh alkancellárra, aki jó barátságot ápolt a budai tudós körrel. 1496-tól II. Ulászló udvarában, a kancellárián is dolgozott. A halálának 500. évfordulóját idén ősszel nemzetközi konferenciával ünneplő kötetszerkesztő bizonyára újabb eredményekkel gazdagítja majd a Moravus-kutatást. A história rész kicsit soványabb lett a vártnál, de ilyenkor erősítheti meg a recenzens, hogy érdemes lesz egy újabb margaritával gyarapítani a sorozatot. Egy új részlet található magyarul (Ransanus, Bonfini és Tubero szövegét már olvashattuk fordításban). Ekler Jodocus Clichtoveus II. Lajos magyar királyhoz írt A király kötelességéről című királytükréből (az Estienne-féle 1519-es kiadásból) a történetírás hasznáról szóló részt válogatta be a kötetbe. Az utolsó két fejezet a poétika és az erkölcsfilozófia tárgyköréből szemelget. A humanisták a költészetet tekintették a legfontosabb területnek működésük szempontjából. Talán nem véletlenül, hiszen a kapcsolattartás (a levél mellett) egyik legfontosabb formája lett a tárgyalt időszakban. Az utóbbi évek egyik legkomolyabb filológiai felfedezése
161
SZEMLE
Szentmártoni Szabó Gézának – no meg az internetnek – köszönhető. Az addig töredékesen ismert Janus Pannonius Renatus-panegyricusa kiegészült a felfedezésnek köszönhetően, így a maga teljességében élvezhető a harci cselekményeket több mint 1000 sorban elbeszélő szöveg, melyből Ekler rövid részletet is közöl a felfedező fordításában. Először olvasható ugyanakkor magyarul Konrad Celtis olvasmányokat ajánló szövege csakúgy, mint Valentin Eck és Raphael Regius munkája. Ez utóbbi Csulai Móré Fülöphöz szóló ajánlás, melyet egy Regius Velencében megjelent (1513) Ovidius-kiadásához csatolt. A tehetséges, Bolognában tanult Csulai ezekben az években diplomáciai szolgálatban tartózkodott a lagúnák városában, sorsa tragikus véget ért, ott maradt a mohácsi csatatéren. Végezetül az erkölcsfilozófiai fejezet zárja a kötetet, ahol morálfilozófiai traktátusok mellett, fejedelmi tükröt és viselkedési kézikönyvet is találunk. Ilyesféle Diomede Carafa Tanítás az életvezetés szabályairól című műve is, amit a szerző 1476-ban adott át Aragóniai Beatrixnak új
hazájába, Magyarországra indulásakor. Az utolsó szubjektív kiemelése a recenzesnek a legutolsó fordítás, Szent Nilus szentenciáinak a szövege. A keresztény Epiktétosznak is hívott ókeresztény író utóéletének magyar vonatkozása ismert: a szöveg első latin fordítása abból a görög kódexből készült, amit egykoron a budai királyi bibliotékában őriztek. Végezetül a kötetet egy alapos bibliográfia zárja, majd a fordítások alapját képező művek lelőhelyeinek listája található. Érdemes még megemlíteni, hogy a filológus Eklert jól kiegészíti a könyvtáros Péter, mivel szebbnél szebb reprodukciókra bukkanhatunk a könyv lapozgatása közepette: a lefotózandó régi nyomtatványokat – melyek többsége a jelzetek tanúsága szerint Apponyi Sándor bibliofil ízlését dicséri – maga az őrzője válogatta ki az olvasók számára. S ki ne ismerné jobban a régi latin és görög nyelvű könyveket, ha nem a mindennapjait velük töltő könyvtáros? Talán mégsem lesznek elveszve ezek a drága gyöngyszemek. Farkas Gábor Farkas
Régi könyvek, új csillagok Farkas Gábor Farkas: Régi könyvek, új csillagok. (Humanizmus és Reformáció, 32. kötet). Balassi Kiadó – MTA Irodalomtudományi Intézete – Országos Széchényi Könyvtár. Bp. 2011. 282 oldal
A modern kor fényszennyezéssel (is) sújtott, „fogyasztó” átlagemberének fogalma sincs arról, hogy a nappali derült ég és a tiszta, csillagos éjszakai égbolt mennyire fontos tájékozódási forrás volt az átlagemberek számára – még nem is olyan régen. A nap járása, a csillagok állása és egyéb légköri, illetve csillagászati jelenségek, egész pontosan mindezeknek a követése, ismerete nemcsak a hétköznapi élet és munka szervezésében játszottak fontos szerepet,
hanem önmagukon túlmutató jelentéssel is bírhattak. A természetet jobban ismerő és azzal (nagyobb) összhangban élő emberek számára a váratlan, kiemelkedő égi, légköri, illetve csillagászati jelenségek egyrészt a politikai, gazdasági, családi események utólagos magyarázatában, értelmezésében, másrészt leendő, várt, óhajtott történések elővételezésében, ideológiai előkészítésében is kulcsfontosságúak lehettek.
Ekler Péter (1980) – kutató, PhD, Országos Széchényi Könyvtár, Budapest,
[email protected]
162 Farkas Gábor Farkas könyve a 16. századi emberek, elsősorban a tudósok és politikai döntéshozók szemszögéből, a korszakban tevékenykedő csillagászok, matematikusok, történetírók műveinek elemzésével mutatja be, hogy a 16. század két legfontosabb csillagászati/csillagászattörténeti momentuma mekkora hatást gyakorolt a korabeli emberek életére, gondolkodására, világnézetére és a tudomány fejlődésére. Kopernikusz napközpontú művének 1543. évi megjelenése és az 1572. évi szupernóva paradigmaváltó jelentőségűek voltak, mivel támadást, kihívást jelentettek a középkorban uralkodó arisztotelészi-ptolemaioszi világkép számára. A kortársakra gyakorolt közvetlen hatás tekintetében a szupernóva jelentősebb volt, mint Kopernikusz műve, amely csak a későbbiekben vált „forradalmivá”. Farkas könyvének két gyújtópontjában tehát Kopernikusz tudományos és tudománytörténeti mérföldkőnek minősülő, az égi pályák körforgásáról szóló művének első, 1543. évi megjelenése és az 1572-ben feltűnt és hosszú hónapokon át mindenki számára látható szupernóva áll. Farkas kutatásai eredményei kiterjedt forrásanyagot megmozgatva, alapos olvasástörténeti vizsgálattal a két említett esemény hatását dokumentálják és elemzik. A források vizsgálata alapján megismerjük a valós vagy elképzelt csillagászati eseményekre adott reakciókat, és megtudjuk, hogy milyen tudományos elméletek, hiedelmek és propagandisztikus célok foglalkoztatták és motiválták a kora újkor emberét. Farkas a Bevezetésben ismerteti az eddigi nemzetközi és hazai kutatások történetét, eredményeit. Bár erre összesen csak egy lap terjedelmet használ, mégis nagyon hasznosan jár el, két szempontból is: 1. a korszakkal foglalkozó hazai történészek, művelődéstörténészek és régi könyvesek számára ismertté
SZEMLE
teszi a különösen is szigorú publikálási és referálási szabályok szerint dolgozó nemzetközi csillagászati és csillagászattörténeti szakmának a témában elért eredményeit, 2. a nemzetközi és hazai szakirodalomban elhelyezi saját (illetve Zsoldos Endrével közösen írt) korábbi, magyar és angol nyelvű tanulmányait, valamint jelzi a könyvében elvégzett hiánypótló vizsgálat helyét a csillagászat- és művelődéstörténeti kutatások között. Farkas Gábor Farkas könyve a szerző summa cum laude minősítésű PhDértekezésének javított és bővített változata. Az értekezés témavezetője Ötvös Péter volt, és nyilvános vitájára 2008-ban a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán került sor. A vizsgálat kiindulási pontját az ELTE Egyetemi Könyvtárában őrzött, régi nyomtatványokat tartalmazó kolligátum végéhez kötött, asztronómiai-teológiai témájú, az 1572. évi szupernóvát említő kézirat képezte. Farkas az értekezés írásakor az Egyetemi Könyvtár munkatársa volt. Rendes napi feldolgozómunkája közben kiváló alkalma nyílt arra, hogy a felbecsülhetetlen tudományos értékű, és szakszerű szerzeményezéssel gyarapított muzeális állomány katalogizálásakor a feldolgozandó régi nyomtatványokat saját kutatási témájának „lencséjén” keresztül is alaposan szemügyre vegye. A könyvében idézett imponáló nagyságú és tematikusan sokszínű forrásanyag öt év szisztematikus forráskutatás és -feldolgozás gyümölcse. Farkas bőven idézi a forrásokat. Ezek elsősorban latin, német, magyar nyelvűek; tudományos művekből vagy történetírói munkákból, illetve korabeli nyomtatott tudósításokból (Neue Zeitung) vagy kéziratos naplókból, levelekből származnak. Farkas elsősorban régi könyves kolléga és történész, mindazonáltal filológiai kérdésekben is világosan és pontosan dolgozik,
SZEMLE
tesz megállapításokat. Az eseményeket leíró, illetve elemző részek gondolatmenete követhető; az az elv, ami alapján az idézett forrásanyag a főszövegben, illetve lábjegyzetben lett elhelyezve, jól érzékelhető és indokolt; a könyv gondolatmenete követhető, stílusa „olvasmányos”. A kötet felépítése világos, a fejezetek önmagukban is kerek és lezárt tanulmányoknak minősülnek. Tanácsos lett volna, ha a szerző az érthetőség és követhezőség érdekében a fejezeteket kisebb, de számozással is jelzett alegységekre bontotta volna. Így egyrészt az eseménytörténeti leírások, azok elemzése, másrészt a csillagászati paradigmaváltások (Arisztotelész, Ptolemaiosz, Kopernikusz, Brahe, Kepler) ismertetése is könnyebben követhető lett volna. Különösen indokolt lett volna ez az eljárás a „Csodajel és propaganda. Báthory Zsigmond és az 1595-ös csillag” című hosszú, 45 lapnyi terjedelmű fejezetben, amely az említett erdélyi fejedelem Szinán nagyvezér elleni 1595. évi őszi hadjáratáról, az észlelt csodajelekről és azoknak a politikai eseményekkel való kapcsolatáról és mindezeknek a régi nyomtatványokban található ábrázolásairól szól. Farkas a téma jellegéből fakadóan gyakran kényszerül arra, hogy a művelt átlagember számára nehezen elképzelhető csillagászati jelenségekről írjon. Világosan és egyszerűen fogalmaz, ezért olvasója nem érzi magát idegenül asztronómai kérdesek elemzésekor. A régi könyvek kedvelőinek különösen kedves lehet a könyv utolsó fejezete, amely Kopernikusz, Tycho Brahe és Kepler magyarországi recepcióját vizsgálja; megmutatja, hogy milyen mértékben terjedtek Európában e három szerző könyvei, és leírja a Magyarországon fellelhető vagy egykor megvolt példányokat. Több, komoly és szisztematikus munkával létrehozott melléklet segíti a leírtak áttekintését, megértését. Ezek az adathalmazok
163 általában a tanulmányokban leírt, elemzett vizsgálatok kiindulási pontjai, forrásai; mindazonáltal a könyv végén, listaszerű, adathalmaz állapotukban is érdekesek és külön figyelmet érdemelnek. Az 1–3. táblázat az utolsó fejezet alapját képezi: Kopernikusz, Brahe és Kepler műveinek újkori magyarországi meglétét tükrözi. A 4. táblázat 19 tételben a 16. században feltűnt üstökösöket sorolja fel, utalva arra, hogy szerepelnek-e magyarországi forrásokban, s ha igen, ki említi. Az 5. táblázat 46 (!) tételben 16. századi kétséges égi és légköri jelenségek listáját tartalmazza, szintén említve az azokat leíró magyarországi forrásokat. Utóbbi két táblázat elsősorban az 5. és 6. fejezetben leírt üstökösök, (kétséges) égi és légköri jelenségek áttekintését könnyíti meg. Az 5. mellékletben az eseményről szóló források nagy száma miatt kiemelkedik a 38. tétel, vagyis az 1595-ben feltűnt „új csillag”. A listán a Báthory Zsigmond politikai propagandájában fontos alkotóelemnek minősülő, tévesen csillagnak tulajdonított halo-jelenségről tudósító, azt megörökítő, ábrázoló 12 forrás szerepel. Farkas Gábor a harmadik fejezetben foglalkozik az új csillagról szóló magyar forrásokkal. Hiányoljuk, hogy a kötet egyik fókuszát képező 1572. évi szupernóvára (vagyis csillagra) vonatkozó forrásokat Farkas Gábor nem szerepelteti a kötet végén mellékletként, táblázatban is, mivel listaszerű felsorolásuk segítené a leírtak megértését. A fent megfogalmazott kritikák semmit nem vonnak le a kötet értékéből. A könyv figyelmes és többszöri elolvasása, a bőven idézett forrásanyag alapos tanulmányozása arról győzi meg olvasóját, hogy Farkas Gábor jól felépített, érthető, izgalmas és elgondolkodtató könyvvel ajándékozta meg a történelem, a csillagászat(történet) és a művelődéstörténet iránt érdeklődőket. Ekler Péter
