Marczali Henrik történész (historiográfus) 1856-ban, Marcaliban született és 1940-ben halt meg. Egyike volt azoknak a múlt század második felében kutatni, műveket kiadni kezdő történészeknek, akik már nem az egyházi vagy jogi pálya mellett foglalkoztak a történettudománnyal, hanem ifjúságuktól erre készültek fel. Édesapja, Morgenstern Mihály rabbi gondolkodását meghatározta a reformkor szellemisége. Országos visszhangot keltett a „Gyászbeszéd gróf Széchenyi István emlékére”, amelyet a marcali zsinagógában mondott el, magyar nyelven. A búcsúztatón Somogy megye nemességének jeles képviselői is megjelentek. Fiát, Henriket otthon tanította. A kisfiú már négyévesen írt és olvasott, öt-hat éves korában tudott héberül és németül, a játszótársaitól pedig az ízes somogyi magyar nyelvet tanulta meg. Nyolcéves korától latinul tanult, és ekkor már olvasta az első történelemkönyvét, a Magyarország történetéről szóló művet. Nem sokkal később egy német szerző világtörténeti munkáját is elolvasta. Csurgón 1865-ben vizsgázott a gimnázium első két osztályának anyagából, majd egy évvel később a harmadik és negyedik osztályból. 1867-ben, tizenegy évesen került a pápai református kollégiumba –első nyilvános iskolájába-, és ott érettségizett 1870-ben. Még ebben az évben beiratkozott a pesti bölcsészettudományi karra. Ekkoriban még inkább a természettudományok - főként a fizika és a földrajz érdekelték. Tanári vizsgát tett 1873-ban. A pesti Tanárképző Intézet gyakorló iskolájában kezdett tanítani. Bölcsészdoktori oklevelet szerzett, disszertációjának címe: „A földrajzi viszonyok befolyása Magyarország történetére.” Ám 1875-ben, 19 éves korában úgy döntött, hogy elsősorban a történettudománnyal szeretne foglalkozni. Ennek az eredménye az a kétéves ösztöndíj volt, amelyet a vallás- és közoktatási minisztérium biztosított számára. 1875 ősze és 1877 vége között beutazta Európa történettudományi szempontból legfontosabb városait, hallgatta a legkiválóbb professzorokat. Járt Berlinben, Lipcsében, majd Párizsban. Közben a család 1875-ben nevét Marczalira változtatta. Az Anonymus-kérdés 1876 őszén visszatért Berlinbe, s ott a magyar történettudománynak egy mind a mai napig fontos és vitatott témájával, az Anonymus-kérdéssel kezdett foglalkozni. A fiatal Marczali Anonymus-tanulmánya döntő hatású volt a kor történettudományában. Alaposan feltárta Anonymus forrásait, és annak ellenére, hogy ő IV. Béla jegyzőjének tekinti a Gesta szerzőjét, mindmáig ez a munkája alapvető a kérdés kutatásában. Berlinből Drezdába utazott, majd onnan 1877 augusztusában Londonba ment a British Museum könyvtárába, Oxfordban pedig egyháztörténeti előadásokat hallgatott. 1877 végén tért haza. Berlinben és Párizsban szerzett tapasztalatait megpróbálta felhasználni a magyar egyetemi oktatásban is, ahol nagy reformok folytak éppen. 1878-tól tanított az egyetemen,
próbaelőadását Jeanne d'Arcról tartotta. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta 1893-ban. Két évvel később nevezték ki egyetemi tanárrá magyar történelemből. Ekkorra már több jelentős műve látott napvilágot. Először az Árpád-házi forrásokat kezdte kutatni, ám ezt a munkát a XVIII. századi magyar történelem kutatása kedvéért egy időre abbahagyta. Tízéves kutatómunkájának az eredménye egy háromkötetes mű megjelentetése volt II. József és II. Lipót uralkodásáról. Marczali óriási forrásanyagot nézett át és dolgozott fel ebben a munkában. Ugyanebben az időben, az 1880-as években vállalkozhatott arra, hogy a készülő nyolckötetes egyetemes történeti munkában is részt vegyen; három kötetben írta meg az emberiség történetét a reformáció korától 1830-ig. Ez a munka azért volt nagy vállalkozás, mert addig nem adtak ki önálló magyar történészek által írt és szerkesztett egyetemes történeti munkákat, csak külföldi műveket fordítottak le magyarra. 1892-ben adta ki művének folytatását, az egyetemes történelem 1830 és 1880 közötti időszakának történetét. Marczali abban is elsősorban a forrásokra, illetve a legújabb történeti munkákra támaszkodott. Munkájában nagyon fontos szerepet kapott a magyar történelemnek az 1825-től történő bemutatása is, fontosnak tartotta, hogy Magyarország történetét belehelyezze az európai események menetébe. Marczali Henrik pályájának csúcsa a következő 15 év volt. A sok kitűnő, fontos munka közül kettőt mindenképp meg kell említeni. Az első az 1896-os millenniumra készülő munka, a Magyar Nemzet története címet viselte, amelynek írásában részt vett. Ő írta meg Magyarország történetét a honfoglalástól 1301-ig két kötetben. Ez a tízkötetes mű hatalmas vállalkozás volt. Szilágyi Sándor, a sorozat szerkesztője a kor legjobb történészeit próbálta megnyerni a részvételre. Köztük Marczalit is, aki az Árpád-ház két kötete után elvállalta a Magyarország 1711 és 1815 közötti történetéről szóló nyolcadik kötet megírását is.
A másik hatalmas munka, amelyben Marczali részt vett, értelemszerűen egy egyetemes történettel foglalkozó 12 kötetes mű volt. A Nagy Képes Világtörténet köteteit Marczali szerkesztette, s hat kötetet ő maga írt. Marczali a reformációtól a saját koráig írta meg a történeti eseményeket. Utolsó nagy monografikus igényű munkája 1907-ben jelent meg, s az 1790/1791-es országgyűlés történetét dolgozza fel. Ezután már ilyen nagy összefoglaló monográfiákat nem
készített. Azonban ettől kezdve sorra jelentek meg a magyar történelemről szóló művei külföldön, így Németországban, Angliában. Az első világháború idején már csak kisebb tanulmányokat írt, bár a Botond-mondával kapcsolatos jelentős műve a magyar katonai vitézség dicséretéről szól. Az első világháborút követő forradalmak megrázták Marczali Henriket. Ekkorra Magyarországon már új történettudományi iskola alakult ki ennek két legjelentősebb képviselője Marczali Henrik két legjobb tanítványa: Hóman Bálint és Szekfű Gyula voltak. Később Marczali Henrik teljesen kiszorult a történettudományos életből. Anyagi körülményei is egyre rosszabbodtak. Amikor 1923-ban nyugdíjazták, ő végkielégítést kért. Ez az összeg azonban az évek során elfogyott. Elviselhetetlen anyagi helyzetbe került a gazdasági világválság következtében. Ekkor gróf Apponyi Albert lépett fel az érdekében: megvették Marczali könyvtárát úgy, hogy azt haláláig használhatta. Így egy ideig havi 250 pengőt kapott. Amikor ez az összeg is elfogyott, Hóman Bálint folyósított neki 250 pengőt miniszteri alapjából egészen haláláig. Marczali Henrik az 1930-as években többször nyaralt Marcaliban, gyermekkora boldog színhelyén. Betegségekkel küszködve élte utolsó éveit, 1940. július 23án elhunyt.
CSÍK FERENC 1913. december 12-én Kaposváron született Lengvári Ferenc vármegyei aljegyző középső fiaként. Alig volt egyéves, amikor. Édesapja az első világháborúban életét vesztette. Két fiú testvérével maradtak árván, és az édesanyjuk egyedül nevelte őket. dr. vitéz Csik László, - az anyai nagybácsi - miután az orosz hadifogságból hazatért, pártfogásába vette a Lengvári fiúkat. Ferkót örökbe fogadta, 1923. május 5-én adoptálta, és ekkor felvette a Csik nevet, Lengvári Ferenc helyett Csik Ferenc lett. Kaposváron kezdett iskolába járni. 1924-ben Keszthelyre, a Balaton legrégebbi településére költöztek ahol a Csik nagyszülők éltek. Testvéreivel, Ákossal és Gyurkával a premontreiek gimnáziumába iratkoztak be. 1931ben az érettségi vizsga után beiratkozott Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetemre orvostanhallgatónak. Beiratkozott a BEAC (Budapesti Egyetemi Atlétikai Club) Sportegyesületbe, ahol mellúszóként kezdett. Tanulmányait kitűnő eredménnyel kellett végeznie, hogy ingyenes ellátást kapjon. Valósággal minden percét a tanulás és a sportolás töltötte ki, reggelente két óra úszással indult a napja. 1932-ben átigazolt Vértesy Józsefhez, aki néha a vízipólócsapatba is beállította, s gyorsúszót nevelt belőle. Úszókarrierje ettől kezdve ívelt felfelé. 1935-ben az úszásban elért eredményei elismeréséül a Signum Laudis érdemjelet - a legfelsőbb elismerés jeléül adható kitüntetést - kapta. Pályafutása alatt mindvégig a BEAC Sportegyesületben úszott. Az 1936. év az olimpiára való felkészülés jegyében zajlott. Várpalotán az újonnan épült uszoda avatásán az Abay-Nemes, Gróf, Csik, Lengyel összetételű 4x200 m-es gyorsváltóval Európa-csúcsot döntöttek. A 4x200 m-es gyorsváltó Lengyel, Székely, Kiss, Csik összetételben magyar bajnokságot nyert. Ugyanebben az évben a 100 m-es és a 200 m-es gyorsúszás, valamint a 100 m-es mellúszás magyar bajnoka lett. Pályafutásának csúcspontját Berlinben a 100 m-es gyorsúszásban nyert olimpiai aranyérem és a 4x200 m-es gyorsváltóval (Gróf, Lengyel, Abay-Nemes, Csik) a bronzérem megszerzése jelentette.
Az álomból valóság lett, olimpiai győzelme után a világ legboldogabb embereként tért haza. Fogadtatása itthon szűnni nem akaró ünnepléssel járt. A sport területén szerzett érdemeinek elismeréseként a kormányzó által alapított Toldi Miklós Érdemérem arany fokozatával tüntették ki. Édesanyjával együtt vett részt a Kaposváron és Keszthelyen megtartott köszöntéseken. A népszerűség nem érintette meg a jellemét, továbbra is ugyanaz a szerény és csendes Csik Ferkó maradt. Befejezte tanulmányait, - még hiányzott az utolsó éve - és megvédte diplomáját. 1937. november 27-én doktorrá avatták. 1938-tól a Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem II. sz. Belklinikáján díjtalan gyakornokként dolgozott, és ezzel párhuzamosan a MÁV Betegbiztosítónál kezdő fizetéssel járó állást vállalt. Sokan nem értették, hogyan is érhette be ennyivel, szemben a felajánlott bemutató úszásokért járó igen magas honoráriummal. Nem szegődött el profinak, azt nem tartotta etikusnak és tanulmányai folytatását sem tette volna lehetővé. Célkitűzéseiben teljességre törekvő férfi volt. Orvosnak készült, hivatását éppolyan komolyan vette, mint minden mást az életben. 1938-ban visszavonult a versenysporttól. 1939 áprilisától a Magyar Úszószövetségben az úszókapitányi tisztségét elvállalta, a magyar válogatott edzője lett. 1939. május 31-én feléleszti a Képes Sport hetilapot, melynek szerkesztője is egyúttal. 1943-ban a Testnevelési Főiskola első éves hallgatóinak anatómiát oktatott, és az Orvosi Közlemények felelős kiadója volt. Tanársegédi kinevezését 1944. október 1-jén vette kézhez. Tudományos és orvosi munkássága elismeréséül Pro patria scientia et sanitate (A hazáért, a tudományért és az egészségért) plakettet kapott. A háború közbeszólt, 1944. októberében a szolnoki hadtesthez, a csapatkórházba katonaorvosi szolgálatra hívták be, majd a soproni kórházban katonaorvosi szolgálatot teljesített és 1945. március 29-én légitámadás során vesztette életét. A légitámadás áldozataival együtt ideiglenesen egy közös sírba temették el az egykori Patak utcában, Sopronban. 1947-ben Sopron városa értesítette az özvegyét a közös sír rendezéséről, illetve férje hamvainak végleges elhelyezése felől kérdezték. Ebben a kérdésben az Olimpiai Bizottsággal együtt úgy döntöttek, hogy Keszthelyen helyezik örök nyugalomra. Sopronban 1947. április 23-án exhumálták, majd a Szentháromság téren ravatalozták fel. A beszentelési szertartást és a búcsúztatást követően földi maradványait Keszthelyre szállították. Keszthelyen, a város által ajándékozott díszsírhelyen temették el. A végső búcsún dr. Hajós Alfréd, az újkori olimpia (1896) első magyar gyorsúszóbajnoka, a Magyar Úszó Szövetség és a magyar olimpikonok nevében vett búcsút dr. Csik Ferenctől, az úszótól, a bajtárstól és a legjobb baráttól.
Sporteredményei
olimpiai bajnok (1936: 100 m gyors) olimpiai 3. helyezett (1936: 4×200 m gyorsváltó) kétszeres Európa-bajnok (1934: 100 m gyors, 4×200 m gyorsváltó) hétszeres főiskolai világbajnok (1935: 100 m gyors, 4×200 m gyorsváltó, 3×100 m vegyesváltó ; 1937: 100 m gyors, 200 m mell, 4×200 m gyorsváltó, 3×100 m vegyesváltó) főiskolai világbajnoki 2. helyezett (1933: 100 m gyors) főiskolai világbajnoki 2. helyezett (1933: 50 m gyors) a párizsi Grand Prix győztese (1934: 100 m gyors) tizennyolcszoros magyar bajnok
