Henrik Ibsen (1828-1906)
Gyermekkora: 1828. március 20-án született a norvégiai Skienben. Gyermekévei nélkülözéssel teltek, megismerte a társadalmi lecsúszás és a szegénység átkát. 15 éves korában kenyérkereset után kellett néznie. 1844-ben gyógyszerészsegédnek állt, de festő vagy orvos szeretett volna lenni. Ifjú éveinek meghatározója volt a magány és az emberkerülő életmód. Húszévesen kezdett foglalkozni az irodalommal. Főképp gúnyverseket írt a városka pöffeszkedő és jómódú polgárairól, műveit rajzaival is illusztrálta. Indulása: Az 1848-as szabadságmozgalmakat jogosnak és szükségszerűnek tartotta. Verssel emlékezett meg a magyar szabadságharcról is (Magyarország 1849), és verssel szólította fel 1863-ban a svéd és a norvég fiatalokat a németektől szorongatott dánok megsegítésére. 1850-ben született első drámája, a Catilina. Mivel darabját nem sikerült színpadra állítania, a fővárosba, Krisztiániába (ma Osló) költözött. Barátaival 48-as szellemű ellenzéki lapot alapítottak. Itt jelentek meg Ibsen versei és drámái, itt publikálta először a modern színházról vallott nézeteit. 1850-ben itt mutatták be a Hősök siralma című verses történelmi drámáját. A norvég Nemzeti Színház rendezője: 1851-ben a Norvég Nemzeti Színházhoz hívták. 1851 és 1857 között a bergeni színház rendezője, dramaturgja és házi szerzője volt. Első drámaírói korszakának munkái főképp a norvég történelmi múltból és mondavilágból táplálkoznak. 1852-ben tanulmányutat tett Koppenhágában és Drezdában. 1858-ban megnősült. Később újra Oslóba költözött, mert elfogadta az itt alakuló Norvég Színház művészeti vezetői állását. Csekély fizetése és a rendszertelen folyósítás jelentős adósságot halmozott fel. A színház 1862-ben csődbe is ment, így Ibsen pénz és állás nélkül maradt feleségével és kisfiával. Ebben az évben készült el A szerelem komédiája című műve. Az anyagi nehézségek ellenére ezek az évek művészileg jelentős helyet foglalnak el életében. „A Norvég Színház a norvég nemzeti eszmének s a norvég köznyelvnek az irodalomban való érvényesítéséért küzdött, szemben a Krisztiániai Színházzal, amely teljesen dán hatás alatt állott” (Kúnos László). Jellemző, hogy a Hősök című darabját a Krisztiániai Színház ugyan elfogadta, de sohasem tűzte műsorára. Ibsen ebben a norvég irodalom háttérbe szorításának szándékát látta. 1891-ben hazatért Norvégiába. Ezután írt darabjaiban közvetlenül önmagával foglalkozott: Solness építőmester (1892); Ha mi, halottak, feltámadunk (1899). 1900 márciusában szélütés érte, amiből már haláláig nem épült fel. Sok más hírességhez hasonlóan a Vår Frelsers gravlund temetőben helyezték örök nyugalomra.
Jelentősebb drámai költeményei: Brand, Peer Gynt (1867) Drámái: Babaszoba (1879), A vadkacsa (1884), Solness építőmester (1892), Nóra (1879)
Drámáinak alapproblémája az egyéniség önmegvalósítása mellett az öncsaló illúziók, az élethazugságok leleplezése. Ez megfigyelhető az 1884-ben készült A vadkacsa című drámájában is. Analitikus dráma (előtörténetet fokozatosan tudjuk meg; minden feltárt eleme előreviszi a bonyodalmat). Ibsen érzékeny, problémafelvető drámaíró. Alkotói meggyőződése, irányelve, hogy feladata “kérdezni, nem pedig feleletet adni.” Moralistaként, társadalomkritikusként kegyetlen tisztánlátásáról ismert – ennek okait a norvég történelmi-társadalmi fejlődéssel, a morális hagyományokkal, ill. az Ibsen korában “már felbomlóban levő morális alappal” szokták magyarázni. A szerző alapproblémája az egyéniség önmegvalósítása és önámítása, “az ideális követelések” lehetetlensége a megválthatatlan társadalomban. A vadkacsa drámai világa lesújtó képet fest az eszmények nélküli valóságról, az önjelölt megváltókról. A múlt feltárásának fokozatai és a reagálások teremtik a feszültséget, és ezt az előre- és hátravezető motívumokkal még fokozza is a szerző. Ez a technika lehetővé teszi, hogy egy családi történetből (zárt rendszerben, kevés szereplővel) drámai szituációt teremtsen, és a feltárás folyamata állandó véleményváltozást hozzon létre (szereplőben és befogadóban egyaránt). Az Ekdal-család életének fordulópontja – a katasztrófa – köré szerveződő cselekmény sűrítettség-érzését a kettős időtechnika, kettős motívumsor adja, ugyanis az alapszituációhoz képest nem történik lényeges változás; Hedvig halála az egyetlen új motívum. A mű cselekménye szűk térben, egy nagypolgári ház “fényűzően és kényelmesen berendezett” dolgozószobájában, az öreg Werlénél, ill. Hjarmal Ekdal (kispolgári) padlásszobai fényképészműtermében játszódik, szűk időkeretben (első nap déltől harmadnap reggelig). A környezet meghatározó a jellemábrázolásban – a részletes színiutasítás, időpontkijelölés is a miliődráma jellegzetes kelléke. A jelen síkján a hagyományos drámai szerkesztés érvényesül: Gregers megérkezése motiválja az expozíciót, a helyzet megismerését; a fordulat (egyben új, második expozíció) Gregers elhatározása és elköltözése; a bonyodalom kezdetétől már egyetlen helyszínen játszódik a mű cselekménye, melynek menetét a valóság megismerésének állomásai alkotják egészen Hjalmar összeomlásáig, a tetőpontig (IV.). Retardáló mozzanat, hogy Hedvig változtatni próbál a helyzeten; a krízis az ő öngyilkossága, a megoldás pedig a változatlanság. Az ibseni szerkesztési technika sajátossága, hogy minden múltbeli és jövőbeli tényt előbb előrejelző-sejtető motívumok vezetnek be: Gina régi kapcsolatára pl. először Werléék dialógusában történik célzás. A drámai világ alakjai apró gesztusokkal, részletesen jellemzett, kitűnően formált figurák. Ekdalék elégedetten, szűkösen, de tisztességesen élő átlagemberek; Hjalmar jellemének kisszerű és komikus figura. Ő a hierarchia csúcsa, ugyanakkor torkos, tunya semmittevő (minden tette “majd holnap” realizálódik); hullámzó kedélyállapotú, gyenge, pózoló, önáltató kispolgár – helyzetkomikum, kispolgár-paródia. Elnézőbben (humorral) ábrázolt jellem Gina; (az idegen szavak torzításával) hangsúlyozott műveletlensége mellett gyakorlatias, józan, a terheket magára vállaló (és férje előtt leplező), a két férfi “illúzióihoz” asszisztáló feleség; bűntudata nincs (tudja, hogy kölcsönösen szükségük volt erre a házasságra).
Hedvig ártatlan, érzékeny, tapintatos gyerek, az egyetlen tiszta, őszinte figura – ebből fakad tragédiája: komolyan, véglegesnek veszi, hogy Hjalmar “ellöki magától”; ezért (éppen születésnapján) feláldozza magát. (ő megérti a gregersi metaforikát is: a padlást a “tenger mélységének” érzi – magatartásformája kivételes ebben a környezetben, halála igazolja is, cáfolja is Gregers követeléseit.) Az öreg Ekdal – a Gregers emlékeiben élő, idealizált, természetközeli, híres vadász helyett – lecsúszott, megalkuvó (erdő helyett padlással “öncsaló”), hiú , illúzióiban élő, szenilis, alkoholista öregember. Vele ellentétben Werle nagykereskedőt – akinek magatartását nagyhatalmú gyáros-mivolta, társadalmi helyzete is meghatározza – bűnösségének tudatában a jóvátétel szándéka hajtja családjával és Ekdalékkal szemben is. (A két öreg párhuzamosellentétes sorsa lezárult, valamiképpen mindketten menthetetlenek már.) Az “akut tisztesség-lázban szenvedő” reformátor, Gregers Werle a mű rezonőr figurája. Erkölcsi maximalizmusának azon illúziójával, hogy az igazság felfedése, az öncsalás tisztázása után az emberek boldogok lesznek, Hjalmart akarja megmenteni. Az ő öncsalása: azt hiszi, hogy lehetősége van ideális követelésekre, morális kísérletezésre. Különc, kétbalkezes, tapintatlan alak. Vétke, hogy saját példája helyett mással próbálja meg ideáljait végrehajtatni; számára ez pusztán pótcselekvés – Hjalmarnak pedig (belső indíttatás nélküli) külső kényszer. Ibsen nem az elfogadott etikai értékeket: őszinteség, megbocsátás, becsület stb. állítja a középpontba és járatja le, hanem Gregers direkt beavatkozását, erőszakos módszereit. Hiába az eredeti nemes szándék, a pozitív eszmény, az elvi igazság, ha intrikájával szándékai ellenkezőjét éri el: előbb boldog megbocsátás helyett veszekedést talál, majd Hedvig halálával végérvényesen igazolódik kártékony hatása. Relling a mű másik rezonőr-figurája; kicsapongó, cinikus, de másokkal törődő (néha aggódó) “diagnosztizáló”. Csak a tüneti kezelések eredményességében hisz; a fennmaradás feltételének az illúziót tartja. Alaptétele, hogy “az átlagember boldogtalanná válik, ha öncsalásából kizökkentjük”. Relling kiábrándult állásfoglalása látszólag egyezik Nietzsche gondolataival: “Szükségünk van a hazugságokra, hogy győzedelmeskedjünk a valóság felett, ezen ,igazság’ felett, szükségünk van a hazugságokra, hogy élhessünk. Hogy a hazugság az élet szükségszerűsége, az maga is része a lét elborzasztó és kérdéses jellegének” Ibsen nem veti el a hagyományos értékeket, csak beismeri azok korlátozott érvényesíthetőségét. Az író eltávolít, elidegenít hőseitől: Hjalmar komikus jellem, értéktelensége lelepleződik; Gregers ambivalens magatartása fokozza a komikumot, de módszereivel egyeztethetetlen célja ugyanakkor tragikumot eredményez – a majdnem-komédia tragikomédiába csap át. A komikum csúcsa, hogy – paradox módon – épp Werle nagykereskedőék, a sokat tapasztalt, gátlástalan figurák valósíthatják meg az őszinteségen alapuló “ideális házasságot”. Az egyetlen rokonszenves szereplő tragikus halála kétségtelen értékpusztulás, de Hedvig – apja iránti szeretetének bizonyítására elkövetett – áldozata nem katartikus hatású a környezetre, csak megerősíti az alapkoncepciót: a valóság egyeztethetetlen az eszményekkel. Halála pusztán újabb öncsalásokat eredményez (Hjalmar pózolását Gregers fennköltnek találja, Relling cinikusan leleplezi). Az ibseni dikció drámatörténeti vívmánya a reális, hétköznapi nyelv; nincs “félreszólás”, monológ, minden szó, gesztus fontos; a dialógustechnika a közvetlen jellemzést szolgálja. A vadkacsa dramaturgiai újítása a középponti, többértelmű szimbólum alkalmazása úgy, hogy a vadkacsa egyszerre része a drámai világ valóságának (így szorosan kapcsolódik a cselekményhez; a szereplők életéhez); másrészt önmagán túlmutató, összefoglaló-helyettesítő jelkép (az illúzióvilág központja), hangulati tényező, a hazugságok megjelenített vezérmotívuma – úgy hatja át az egész művet, hogy kép és jelkép volta állandóan
változik. A sebesült, sánta, bezárt madár egyszerre a hazugságok, illúziók, öncsalás, ugyanakkor a szépség, a tisztaság szimbóluma is. Az egész műre jellemző az irónia, mert feloldatlanok az értékellentétek: a látszat szembesül a valósággal; a jellemek ambivalensek; szélsőséges vélemények ütköznek, az elégikus atmoszférát komikus dialógusok robbantják szét. Műfaj a “modern tragikomédia”: a komikus helyzetek nem komédiát eredményeznek, a tragikum katartikus hatás nélküli (az ártatlan bűnhődik, a bűnösök új életet kezdenek), nincs ok-okozatiság bűn és bűnhődés között – a műben a tragikomikum, a költői szimbólumalkotás és az analitikus társadalomkritika együtt hat. Ez az új műfaj, az ábrázolt magatartástípusok, minőségek, a váltakozó hangnemek (szentimentalizmus, pátosz, irónia, komikum stb.), az értékváltások sora, az összetett értékábrázolás az író világnézeti (át)formálódását, ifjúkori reményeinek, illúzióinak összeomlását is tükrözi. Babaszoba (vagy magyar megjelenése: Nóra) 1879 szereplői polgárok. A család problémája általában összekapcsolódik Ibsennél a társadalmi problémákkal (jelen esetben a polgári létmód belső ellentmondásai). A család egy olyan szereteten alapuló közösség, amely elfogadja és természetesnek veszi az apa irányítását. Ugyanakkor lehetőséget biztosít az egyének önmegvalósítására. A család menedék is, védelmi funkciója van, segít megőrizni a személyiség egységét, épségét. Azonban a XIX. sz.-ra a család eszményített szerepe egyre kevésbé felelt meg a valóságnak. Drámai alaphelyzet: 3 nap (dec. 24. kora délután-dec. 26. éjszaka) helyszín: Helmerék polgári lakásának nappalija Karácsonykor játszódik, a béke és a szeretet ünnepén – jelképessé válik, hiszen Nóra ekkor lép ki a házasságából, az őt „védő” családból. A Helmer családban mindenki szerepet játszik. A férfi jelentőségteljes ügyvéd, jóságos családfő, szerető férj. Nóra és Torvald viszonya is olyan mint a szerető, védelmező apa és lánya kapcsolata. Nóra feladata az otthonteremtés, a férj testi-lélek kényelmének biztosítása, gyereknevelés. Komoly dolgok nem tartoznak rá. A szerepkörökből nem lehet kilépni. Lindénének (elvált nő-előrevetíti a Nóra sorsát) tesz vallomást. (Nóra takarékoskodása, hogy egy régebben felvett kölcsönt visszafizessen. A kölcsönt a beteg férjének ápolásának költségei miatt vette föl.) Nórát ez elégedetté és büszkévé teszi. Ő is tett valami jelentőset a családért. Krogstad (az erkölcstelen, elvek nélküli, becstelen figura; Torvald elítéli) adott neki kölcsön. K. színrelépése rávilágít Nóra áldozatának bűnös oldalára: apja aláírását aláhamisította a váltón). K. zsarolása billenti ki a család egységét, a harmonikus drámai alaphelyzetet. K. múltja is kiderül, hasonló szituációba keveredett, mint Nóra, de őt kivetette a polgári világ. analitikus dráma: a dráma szerkezetét a múltbeli események mozgatják. A jelen eseményei miatt előjönnek a múltbéli események, amelynek következményei a jelenben lesznek érzékelhetőek. – ez adja a drámai feszültségét A fokozatosság érezhető a dráma cselekményének kibontakozásánál (Nóra tette fokozatosan derül ki a befogadó és a férj számára is, Lindéné és Krogstad története). Nóráról kialakított képünk folyamatosan átalakul, így Torvaldról és Krogstadról kialakított képünk is. Nincs igazi konfliktus a drámában, mégis folyamatosan fokozódik a feszültség. analitikus dráma: a szereplők által a cselekmény jelenében fölidézett múltbéli események
elemző föltárása. A szereplők jelleme, kapcsolataik a dialógusok nyomán fokozatosan feltárul. Rank doktor szerepe: hűséges barát, kívülről szemléli a család sorsát, azonban vallomása megváltoztatja Rand doktorról alkotott véleményünket. (szerelmet vall Nórának) Ennek a funkciója az, hogy árnyalja Nóra jellemét. Késleltetés: a drámai végkifejlet retardációja A drámai végkifejletet elindító mozzanat: Nóra átöltözik, leveti jelmezét. A férj elolvassa a levelet. Nóra „csodája” azaz férje megértése elmarad. Szembesülnek életük és házasságuk hazugságai, ingatag alapja. A férj a társadalmi elvárások szerint és a látszat szerint ítél. Az igazi konfliktus azonban nem a férj és a feleség között, hanem saját magában zajlik. A férjéről felépített kép összeomlik. Tisztáznia kell a férjéhez, gyermekeihez és önmagához való viszonyát. A rákényszerített szerepek nem feleltek meg egyéniségének, belső igényeinek. Az élethazugságok a személyiség torzulásához és a kapcsolatok széteséséhez vezettek. Nórának az önazonosságát kell megtalálnia. Összhangban kell állnia személyiségével, hogy hitelesen tölthesse be szerepeit. Ezzel a drámai végkifejlettel azonban nem jön létre újabb nyugalmi állapot, nem is történik tragikus értékpusztulás A klasszikus modernség költészete A modern élet szimbolikus tere a nagyváros, társadalmi szintere a polgárság, környezete a modern technika, a gépek, gyárak, újabbnál újabb találmányok. A társadalmi rétegek folyamatosan távolodtak egymástól, a gazdagság mellett ott volt a nyomor, lehetőségek és kilátástalanság, elidegenedett társadalom. Az emberkép is megváltozott: megrendült a bizalom a felvilágosodás által táplált fejlődés gondolatában. Az egységes világmagyarázatok válsága. Azonban hittek abban, hogy a különleges személyiség képes az önmegvalósításra a széttöredezett világban. A művészetek egyik fő feladat az ember megértése, a személyiségre való reflexió vagy önreflexió. Mindez a tapasztalaton alapult, nem önmagában történő megragadása. A pozitivizmussal (lemondott a világ átfogó értelmezéséről, hitt a világ ésszerű, intuitív megismerésében) szemben megjelentek az életfilozófiák. Schopenhauer: német filozófus, A világ mint akarat és képzet (1819) A világ megismerhetetlen, a megismerés nem függetleníthető a megismerő szubjektumtól. (tárgy-alany) Az akarat az örökös hiány tapasztalatából fakad, a kielégített vágy újabb vágyat szül. Az ember boldogsága attól függ, hogy meg tud-e szabadulni vágyai fogságától. A kivételes emberek képesek egyedül erre. Kierkegaard: filozófiája az egzisztencializmus megalapozója. A hegeli filozófiát bírálta. A ténylegesen megragadható egyest, létező embert helyezte gondolatrendszerébe, nem az általánost. Önmagát tudatos választások során megvalósítani képes egyén az eszményi emberképe. Az esztétikai létet választó ember műalkotássá formálja életét, mint Don Juan. Az etikai életet választó ember az általános erkölcsi normákhoz igazodik, mint Agamemnón. A vallás beövezte élet a legmagasabb rendű, mert az emberi normák fölött álló isteni elvek vezetik az embert, mint Ábrahám. Nietzche: A tragédia születése (1872) ókori tragédia: dionüszoszi (mámor, ösztönösség) + apollóni (harmónia, szépség, kultúra alapelve) N. a művészetekben az ösztönösséget tartotta elsődlegesnek. A vallásos, erkölcsös gondolkodás elnyomja az ösztönösséget, az esztétikai érzékelést. „Isten meghalt!”: az ember önteremtése Im-igyen szóla Zarathustrának (1885): emberfölötti ember, az übermensch gondolata. A jó és
a rossz erkölcsi dilemmán képes felülemelkedni, megvalósítja önmagán. Nyelvszemlélete: biblikus képhasználat, szimbolikus-allegorikus William James: pragmatizmus: elveti a szükségletektől és érdekektől mentes igazságot. Minden gondolat egy személyes tudat része, a gondolat állandó és folyamatosan változik. A tudatelbeszélésre, a tudatlírára gyakorolt jelentős hatást. (Henry James, James Joyce) Bergson: a fejlődést kiszámíthatatlannak, ugyanakkor teremtő folyamatnak tartotta. Elválasztotta a belső, szubjektív időt elkülönítette a fizikailag mérhető, külső (objektív) időtől. (leguruló hólabda) A belső idő tudatáramlás, ami intuitív. Bergson hatása: a modern irodalom központi témája lett az idő és az emlékezet nyelvi megragadhatósága. Freud: mélylélektan, bécsi pszichiáter, aki az emberi lelket vizsgálta. Az ember önazonosságát képező tudatos én-t a társadalom különböző normái alakítják. A személyiség másik részét az ösztön én-t a tudattalan, tudat alatti alakítja. ösztön én-örömelv, tudatos én-az erkölcs. Az örömelv folytonos elfojtása, amelyet a felettes én kontrolál. A művészet elveti a mindennapiságot és az esztétikum világában alkotja meg önmagát. areferencialitás: latin, referencia-tájékoztatás a lírai alkotás szándéka, önértelmezése szerint nem vonatkoztatható önmagán túli konkrét világra, mert ezt a szimbolikus szerkezet megakadályozza. Tehát a szimbolista verset nem lehet a valóság ábrázolásaként felfogni. Jellemző a műalkotás öntörvényűsége, a teremtőelvűség. Jelentős szerepe lesz az intertextualitásnak, mely másfajta olvasásmódot tett szükségessé, a befogadó aktív közreműködését kívánja meg. Az idő folytonossága helyett a megszakítottság, töredezettsége lesz jellemző. A nyelvfilozófia, a nyelvről való gondolkodás, a nyelv jelentősége az irodalmi alkotásokban meghatározó lesz. Jellemző lesz még a merész képalkotás, a mondatszerkezet fellazítása, másodlagos jelentések, szimbólumalkotás szerepe. A szimbolizmussal kezdődő folyamatot klasszikus modernségnek nevezi az irodalomtudomány. Szimbolizmus: XIX. sz. második felében a francia irodalomból ered. A szimbólum (görög, ismertetőjel) képzőművészetben, de leginkább az irodalmon és azon belül is költészeti irányzatot jelöl. Baudelaire A Romlás virágai című verseskötetének a megjelenésétől, 1857 számítjuk a szimbolizmust. Olyan poétikai jelhasználatra vonatkozik, amely a jelkép és szöveg központi alkotóelemévé vált. A szimbolista vers kiaknázza a nyelvi elemek másodlagos értelmezési lehetőségeit. Így nem rendelhető hozzá egy jelhez egy meghatározott jelentés. A szimbolista vers sejtet, sugalmaz. XIX. században Fro.-ban létrejön an parnasszisták költői mozgalma. Alkotói szenvtelen, távolságtartó hangnemben szólaltak meg. Epikus részletezettség, gondos szerkesztés jellemzi. 1850-es ével l’art pour l’art:tagadja a művészet hasznosságát, tanító-nevelő célzatát. A szépséget az öncélúság, az esztétikai érték vezető szerepét hirdető poétikák, költői magatartásformák. Charles Baudlaire (1821-1867) 1821 Párizs, polgárcsalád 1841 Indiába utazott volna, de Mauritius melletti kisebb faluban maradt és visszautazott Párizsba. Szakított családjával.
1844-ben gyámság alá helyezték. A polgári életet elutasította, tudatosan lázadt ellene. Bohém, nagyvilági életet élt, extravagáns volt öltözködése, kábítószereket fogyasztott, egyszerre volt az érzéki, szabad szerelem és a tisztán szellemi szerelem hirdetője, költészetében is megjelenik hit és hitetlenség ellentéte. Sokat szenvedett művész volt. Magánéleti problémái (anyagi gondok, anyjával, mostohaapjával való ellentétei) mellett támadások érték, kritizálták (bár például Victor Hugo nagy lelkesedéssel üdvözölte kötetét). A Romlás virágai miatt – erkölcstelenség vádjával – perbe fogták, el is ítélték. Öngyilkosságot is megkísérelt, élete végén pedig még távol-keleti útján szerzett vérbaja miatt megbénult. 1864-től Brüsszelben élt. Párizsban halt meg, 1867ben. Művei : Alkotói tevékenységét bohémsága, a külsőségekben szándékos botránykeltés mellett a kemény, tudatos munka, a pontosság, alaposság jellemzi. Bár életműve nem nagy, tanulmányai, kritikái s nem utolsó sorban kötetei (A Romlás virágai,1857; A fájó Párizs–Kis költemények prózában, 1869) nagy műgonddal, jelentős ismeretapparátussal és szerkesztettséggel készített alkotások. A költészetben és az elméletben az ő írásai indítják el a változási folyamatokat, a legtöbb francia impresszionista-szimbolista költő példaképként tekintett rá. Ami az impresszionista költészet lényege, s amely alapján élesen elhatárolható a romantikus lírától, annak gyökerei – látomásosság, asszociativitás, jelképiség, a lírai én megalkotottsága, „szerepbe helyezése” – az ő költészetében jelentek meg. Spleen: Jelentős hatást tett az utókorra életidegenségének, a kiábrándultság összetett érzésének (spleen) megfogalmazása. Az érzelmi-gondolati ambivalenciák, a bizonytalan és pesszimisztikus jövőkép, a személyes drámaiságát is jelző dekadencia nem szerep, hanem a modern ember bizonytalansága. Baudelaire számára a dekadencia nem póz és nem is cinikusszkeptikus életfilozófia, hanem a világ és az én megélt-átélt ellentmondásos viszonyainak, személyes csalódásainak művészi kifejezése. spleen: (ang.); a XIX. században jelentkező, a romantikára jellemző világfelfogás; az élet értelmében és értékében való kételkedés, a boldogság elérhetetlenségének érzése, kiábrándulás, lemondás, pesszimista szemlélet jellemzi. Legjelentősebb képviselői: Byron, Puskin, Musset, a magyar költészetben: Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor (a Felhők-korszak dalaiban), Vajda János.
Kapcsolatok Templom a természet: élő oszlopai időnkint szavakat mormolnak összesúgva; Jelképek erdején át visz az ember útja s a vendéget szemük barátként figyeli.
Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak valami titkos és mély egység tengerén, mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény, egymásba csendül a szín és a hang s az illat.
Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok,
oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák, – s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok,
melyek a végtelen kapuit nyitogatják, mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé: test s lélek mámora zeng bennük ég felé.
1857, programvers, a szimbolizmus poétikai alapvetése szonett 1. strófa-természet szimbolikusan értelmezi. A természet és az épített emberi környezet. A templom a transzcendens megjelenése, a szent szféra 2. strófa-a dolgok összefüggése a mélyben, az egyetemesség összefüggés gondolata (az eredeti cím is a megfelelése, összeolvadást jelenti) A természet rejtett harmóniájának beszéde nem érthető, csak megsejthető a különböző érzékszervek összekapcsolása által. az első tercina az egyetemes összefüggések gondolata, szinesztéziás képek a záró sor az érzékek és a szellem elragadtatottságát himnikus hangon ünnepli. a lírai megszólalás beszédhelyzet kifejtetlen, a lírai én újfajta megalkotottsága. Nincs meghatározható önazonossága, a megszólalás személytelenebb. a költői kifejezés áttételes Az univerzum megismerése csak részleges lehet. szigorú nyelvi megalkotottság jut érvényre.
Az albatrosz Olykor matrózi nép, kit ily csíny kedvre hangol, albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát, mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol, míg sós örvényeken lomhán suhannak át. Alig teszik le a fedélzet padlatára, a kéklő lég ura esetlen, bús, beteg, leejti kétfelé fehér szárnyát az árva, s mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg. Szárnyán kalandra szállt, most sántít suta félsszel, még tegnap szép csoda, ma rút röhejre készt, csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel, másik majmolja a tört szárnyú bicegést.
A költő is ilyen, e légi herceg párja, kinek tréfa a nyíl, s a vihar dühe szép, de itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja, s megbotlik óriás két szárnyában, ha lép. programadó, a kötet elejére helyezett vers, 1859 életképpel kezd, a tengeri madár helyzetét ellentétpárokkal írja le. égi-földi szféra ellentéte, levegő-örvény, szabadság-rabság, szépség-rútság, szárnyalás-lépés, fenséges-komikus a madár előfordulása hármas: föld, víz, levegő: a földi létmód a legkedvezőtlenebb számára. A szimbólumból allegória lesz a 4. vrszk miatt. A költősors jelképévé válik a vers. A költő akkor szabad ha a képzelet, művészet, alkotás világában élhet. A hétköznapok a rabságot és a kiszolgáltatottságot adják. Sokszor a meg nem értettség tárgya. Az utazás Maxime du Camp-nak 1 A kisdiák mereng mappán és tarka képen s a Mindenség neki, mint lelke éhe, tág. Óh, mily nagy is a föld a lámpák fénykörében, s ha már emlékezünk, mily kicsiny a világ! Egy reggel indulunk és velőnk teli tűzzel, és fájó dac dagaszt s keserü vágy izen, megyünk s a kósza kedv táncos habokra űz el, ringatva végtelen lelkünk véges vizen. Van, akit futni készt megútált hona szennye, van, kit bölcsője zord titka űz s van olyan, ki csillagot figyelt s behúllt egy női szembe, s most vészes illatú Circéjétől rohan; hogy ne bűvölje őt állattá a boszorkány, fut és teret iszik, fényt és égi parázst, húsába jég harap s a réz nap, rája-forrván, lassan lemossa majd arcán a csókmarást. De igaz utazók azok csupán, kik mennek, hogy menjenek s szivük mint léggömb ring odább, kik bolygó végzetük sodrától nem pihennek, s ezt hajtják egyre csak, nem tudva mért: Tovább!
kikben száz alakot, mint a felhők szeszélye, ölt a vágy s mint ujonc harcost ágyúk heve, vonz új és változó, titkos kéjek veszélye, miknek még emberi nyelven nem volt neve! 2 S mi csak forgunk, iszony! és ugrunk, meggyötörve, mint pörgettyűk s golyók, – álmunkban is igáz a vad Kiváncsiság, mint zord Angyal, ki körbe a vágtató Napok csóváival csigáz. Furcsa sors a miénk: a Cél, míg űzzük, illan, s mindegy, hová libeg, hisz úgy sincsen sehol! De az Ember elé remény reményre csillan s pihenést úgy keres, hogy őrültként lohol. Nagy, három-árbocos lelkünk Ikáriába vágyik s fedélzetén hang zendül: „Part!” – s a hírt a kosárból a hang bolond hévvel kiáltja: „Üdv! hírnév! szerelem!” – s fúj, poklok! itt a szirt! Mert minden part, melyet jelent az őr, ki fent űl, ma még Arany-Sziget, jósors-igérte táj, felé a képzelet dús orgiákra lendűl, de csak zátonyra lát, ha pirkad a homály. Óh, tündéri hazák szegény, bús őr-hajósa! Verjük bilincsbe őt, vagy vessük vízbe tán? Csak sír, Amérikák hibbant mámoru jósa, és sósabb ár tolong a délibáb nyomán. Így a vén vándor is, míg lába szennybe bágyad, még légbe szimatol és szeme hályoga Édent sejt arra is és csábos Cápuákat, hol rossz gyertyán dereng vak viskók vályoga. 3 Ti csodás utasok! hadd olvasunk ma drága meséket szemetek tengermélyeiben! Nyíljon emléketek kincsesládája tágra,
hol csupa éther- és csillag-ékszer pihen. Bár gőz s vitorla nincs, utatok láza rázzon! Rablelkünket tovább ne búsítsa retesz, dús rajzot fessetek s lelkünk feszűl, mint vászon, mit emlékeitek látköre keretez. Mi mindent láttatok? 4 „Láttunk csillagvilágot, hullámokat, sivó homok síkságait, s bár váratlan veszély sokszor vad szirtre vágott, úntuk gyakran magunk, úntuk, akárcsak itt. A nap dicső tüze a lila óceánon, s dicsőült városok a húnyó nap tüzén, felgyújtották szivünk, hogy elmerűlni vágyjon vad láza, hol felé hívón zendűl a fény. Láttunk dús tájakat, városok gazdag ormát, de nem vonzottak úgy, olyan rejtelmesen, mint azok, miket a felhők szeszélye formált. És vágyunk egyre nőtt, tovább, sejtelmesen! – A kéj nyomán a vágy csak kínzóbb és erősebb. Óh, Vágy, vénhedt fa, te, csak trágyád a gyönyör, s míg egyre vastagabb kérgű lesz ősi törzsed, ágad a nap felé még közelebbre tör! Meddig nőssz, szörnyü fa? sudárod buja kedve ciprusnál szökkenőbb? – De mégis, gyűlt a kép, sok gondos rajz, mohó, nagy képeskönyvetekbe, fivérek, akiket vonz minden messzi szép! Köszöntöttünk ezer ormányosan iromba bálványt és trónt, amely ékszertömbként ragyog, sok remek palotát, hol a tündéri pompa bús vággyal rontaná minden bankárotok; ruhákat, melyeket látni is mámorító, nőket, kiknek fogán s körmén kármin a lakk,
tudós bűvészt, kihez hizelgőn kúsz a kígyó…” 5 S tovább, mit még? tovább! 6 „Óh, gyermeki agyak! Hogy ne feledjük el a legfontosabb dolgot, mely keresetlen is mindig szemünkbe tűnt, míg lábunk a komor lépcsőn fel és le bolygott, láttuk az örökös, únott látványt, – a Bűnt: a nőt, hogy buta és silány rabszolga-gőggel mint imádja magát, gúny- és csömörtelen, s a férfit, hogy vad és falánk kényúr a nőkkel, bár rabok rabja és a szenny közt förtelem; hóhért, ki édeleg, mártírt, ki könnyet ont és ünnepet, melyet a vér szaga fűszerez; zsarnokot, kit kiélt ronccsá hatalma ront és népet, melynek gyönyört szégyenkorbács szerez; láttunk nem egy hitet, hasonlót a miénkhez, egekre kúszni bús ostromra; szenteket, kik, mint puhúlt inyenc, ha dunnás ágyat élvez, kéjűl keresik a szőr-övet és szeget; láttuk, hogyan fecseg az ész ittas bolondja, az Emberfaj, amely máig sem változott, duhaj, agóniás dühhel Istenre rontva: – »Én másom, mesterem, óh, légy megátkozott!« S láttunk bölcsebbeket, Téboly merész csapatját, kik futják ezt a nyájt, hol Végzet a karám, s maguk az Ópium roppant ölébe adják! – Ez az örök körút a földgömb szűk porán…” 7 Hej, fanyar lecke ez, leckéje az utaknak! Ma, tegnap, holnap és örökre a világ egyhangú, kicsi hely, rossz ketrecet mutat csak,
únalom-sivatag fájó oázisát! Menni, maradni jobb? Maradj, ha tudsz te tűrni, menj, ha kell. Van, ki fut és van, ki sutba űl, s az éber és gonosz ellent le tudja gyűrni, az Időt! Jaj, de hány lohol szünetlenűl: bolygó zsidó gyanánt, apostolként rohannak, nekik már se vasút, se hajó nem elég az átkos Bajvivó elől elfutni! s vannak kik ott vívnak, ahol bölcsőjük a vidék. Ám ha nyakunkra hág végül a Gladiátor, megint remélhetünk, kiáltva: Vár az út! S mint mikor kínai vizekre vont a bátor vágy s néztük a habot s a szél hajunkba fútt, megyünk majd: vár reánk az Árnyak Óceánja, s mint ifjú utasé, szivünk friss lesz s vidám. Hallga! figyeljetek az édes, bús danára, ezt zengi: „Erre mind, aki enni kiván lótuszt, mely illatos! Csodák gyümölcsszüretje, amelyre szívetek éhes, itt vár csupán, jertek, halk s különös mámorral a szivekre csak itt vár a soha nem szűnő délután!” S a kísérteti hang mind ismerősebb s hívebb, holt Pyladeseink karja tárúl ki ránk, „Elektrádhoz evezz! itt megfrissűl a szíved!” zengi a nő, kinek térdét csókolta szánk. 8 Halál! vén kapitány! horgonyt fel! itt az óra, óh, untat ez a táj! Halál! Fel! Útra már! Bár várjon tintaszín ég s víz az utazóra, tudod, hogy a szivünk mégis csupa sugár! Töltsd bőven italod, üdítsen drága mérge! Így akarunk, amíg agyunk perzselve gyúl, örvénybe szállani, mindegy: Pokolba, Égbe,
csak az Ismeretlen ölén várjon az Új!
1859, 8 számozott egységből áll, a második kiadás kötetzáró darabja. a szakaszokat összekötik az irodalmi toposzok. Az utazás a lélek, az emberi életet és változását, személyiség fejlődését szimbolizálja. A hajó is szintén az emberi sors jelképe, hazatérés motívuma. Baudlaire versében azonban nem ér partot a hajó. A part itt a vágyat, lehetőséget, a pozitív értékekeket jelent. A megérkezés itt az elszürkülés, kiábrándulást jelöli, amely új vágyat szül, így tovább kell indulnia, így maga az utazás, a tapasztalás lesz a cél. A tapasztalás és a megismerés ironikussá válik. A léten túli lét válik egyedül értékké a világ sivársága, nyugtalanságával szemben. Baudlaire új értelmezést adott a hajó toposznak.
