ROZNÁRNÉ KUN CSILLA Marco Polo szórakoztató növény- és állatrajza A Milione legfőbb témáinak listáján, az ázsiai emberek és társadalmak mindennapi életén kívül, józan és élet közeli beszámolókat találunk a szerző visszaemlékezései között – úgy a különböző természeti tájakról és jelenségekről, mint a Föld felszínén vagy éppen mélyében megbújó számos természeti kincsről, terményről, és persze az utazó számára különlegesnek számító élőlényekről. A természet számos furcsasága és csodái közül – ahogy maga is hangsúlyozza –, leginkább a vadon élő emlős állatok és madarak tették őt kíváncsivá. Érdemes lenne akár rövid statisztikában kitérni a Milione lapjain szereplő állatok számára, melyeket egyébként a szerző alapvetően két csoportra oszt: négylábúakra és szárnyasokra. Mintha elfelejtette volna – többek között – a halak, a hüllők vagy a rovarok besorolását, pedig többször, több vonatkozásban is beszél róluk könyve lapjain. Az ázsiai kontinens faunájáról és flórájáról szóló híradás amúgy is fontos része Marco Polo művének, mert az őt megelőző utazók – akik valószínűleg szintén felfigyeltek a tájak és az azokat benépesítő élőlények különösségére –, mégsem tesz egyikük sem említést ezekről írásos formában. Vagyis – bátran állíthatjuk – Marco úttörőnek számít ezen a téren is. Velence lagúnáinak lakójaként nemigen volt tapasztalata hús– vér vadállatokkal, hacsak nem márványba, mészkőbe vagy épp bronzba vésett/öntött másukkal, melyekben Velence ebben az időben meglehetősen bővelkedett, akár pompás palotái belső díszeiként, akár utcai vagy épületek homlokzatát díszítő változatokban. A kor emberének általános kíváncsisága, mely amúgy is az egzotikus világ (s benne természetesen az állatvilág) felé fordította a XV. és XVI. századi Európa érdeklődését, egyébként támaszkodhatott csekély számú doktrinális irodalomra, – igaz, ezek valósághűsége és pontossága mai szemmel elég sok kívánnivalót hagy maga után. A viszonylag nagy számú zoológiai írások – az ún. bestiariumok – közül Arisztotelész Historia Animalium-ja volt talán ekkoriban a legismertebb, de mindenesetre a legkedveltebb, s mint ilyet – némi túlzással – az évszázad könyvének is nevezhetnénk e témában. De nem hagyhatjuk említés nélkül a másik, szintén európai hírű művet, a Roman de Renart-ot sem, ahol a címszereplő – egy róka – szemszögéből figyelve az eseményeket szinte fordított világba csöppenünk; vagyis az ismeretlen szerző(k?) az állatok világát költői magaslatokba emelve, szatirikusan humanizálja… (lásd csaknem kétszáz évvel később, La Fontaine híres történeteit!) E fent említett többé-kevésbé tudományos-, költői-, művészi-, erkölcsi- és tanító célzatú ismereteket nyújtó írások mellett, hamarosan sokkal
353
kézzelfoghatóbb és praktikusabb művek is napvilágot láttak: elsőként a különleges adottságokkal bíró madár, a sólyom tenyésztésével és betanításával kapcsolatosan, (hogy csak a legközismertebbek között II. Frigyes e témában írt művét említsük), vagy pl. egy másik kedvelt téma, a falkavadászat tárgykörében íródott művek. Ezeken az irodalmi előzményeken, és a század általános irodalmi tendenciáin túl két olyan tényezőt is meg kell említenünk, ami még alapvetően befolyásolta (és nem csak) Marco Polo e témában tett ázsiai megfigyeléseinek lejegyzéseit: először is az az általános pszichológiai és lelki felismerés, hogy az állatok viselkedésében emberi viselkedések és érzelmek visszatükröződését láthatjuk, másrészt pedig, hogy egyes reakcióik, illetve vegetatív viselkedésük meglehetős rokonságot mutat az emberével… S ami még érdekesebb: ezek a felismerések már a XV. századi emberek tudatában is gyökeret kellett, hogy verjenek, különben miért fordultak volna oly nagy érdeklődéssel a művészet és az irodalom e korban még különösnek számító, e témában viszonylag könnyen tetten érhető „együttélése” / szimbiózisa felé. Szintén a fenti források közé tartozik (ugyancsak ismeretlen szerző tollából) a Secretum Secretorum – vagyis a Titkok Titka – című gyűjtemény, melyet több fordításban is ismertek. Oktató célzatú állattörténetei olyannyira népszerűek voltak, hogy közülük jó néhányat híres ókori bölcsek és neves prédikátorok – Arisztotelésztől Nagy Sándorig – használták exemplumok -ként beszédeikben és írásaikban. De hát ki ne hitte volna akkoriban, hogy AZ EMBER egy személyben birtokolja az összes nemes ( és kevésbé nemes) állati tulajdonságot, hiszen bátor, mint az oroszlán, szelíd, mint a bárány, lusta, mint a medve, gyáva és makacs, mint a szamár, parázna, mint a disznó… és még folytathatnánk az erkölcsi allegóriák sorát, melyek az ókori európai és keleti bölcsességekből merítették gyökereiket, éppúgy a Nagy Makedón gesztáiból, mint a népi kozmográfiákból. Az általános érdeklődés és kíváncsiság tehát ott munkált a XV. század emberében, így az sem meglepő, hogy Marco alaposan rácsodálkozott az útja során megismert állatokra, melyekről számos keringő történetet és mesét maga is ismert, csupán élőben nem találkozott velük eddig. Az oroszlántól a tigrisig, az elefánttól a tevéig, medve, bálna, orrszarvú és griffmadár mind egy egzotikus világ élő szimbólumait jelentették a velencei utazó s vele természetesen a Milione olvasói számára. Igaz azonban az is, hogy olyan a nyugat- európai természettudósok számára eddig ismeretlen fajokkal is találkozott, mint a híres – mindmáig Marco Polo nevét viselő – Pamír hegységi juhfaj, az Ovis Polo, vagy Erginul vad bölényei, vagy Tibet vadon élő patásai, de ne feledkezzünk el a kínai Kansu tartomány pézmaszőrű gazellájáról, és szent darumadarairól sem, a színpompás papion -okról (pillangók), a különféle vadmadarakról, Fukien tartomány kopasz csirkéiről, egészen a hó fehérségű, kecses testű galambokig a többi különös állatról sem. Ez utóbbiakról később majd B. Odorico da
354
Pordenone is megemlékezik híres feljegyzéseiben, mint a dél-kínai tartományok egyik szapora de igen különleges madaráról. A velencei utazót annyira magával ragadja a fent említett zoológiai felfedezések újdonsága, hogy – az amúgy többnyire tárgyilagos és mértékletes hangot használó szerző-elbeszélő – nemegyszer örömmel kiált fel olyan állatok hatalmas változatosságának láttán is, amelyek egyébként Itáliában is közismertek : így pl. Türkménia vad lovai és Perzsia vad szamarai, Mongólia szelídített sólymai, nyugat-Kína fácánjai, a császári banditák vadászatra tanított háziállatai, és a fent említett pézsmaszőrű gazella (melyről azt tartja a legenda, hogy fejét és lábait Velencébe is magával vitte, hogy megmutathassa az otthoniaknak), stb. mindegyikükről lelkes és elfogult feljegyzések tanúskodnak a Milione lapjain. Szemelgessünk most néhány részletet magából a műből, (a fordító Vajda Endre) s csupán a használt jelzőkből máris érezhető lesz a szerző amúgy nem titkolt, de stílusában többnyire inkább visszafogott lelkesedése: Ha Ferleket elhagyjátok, Bászman királyságba juttok; szintén független ország, melynek népe saját nyelvét beszéli; az emberek azonban olyanok, mint a vadak: törvény és vallás nélkül élnek. […] Számos vad elefánt él az országban, továbbá sok egyszarvú: ezek csaknem ugyanakkorák, bivalyra emlékeztető szőrzetük van, lábuk olyan, mint az elefánté, homlokuk közepén szarv nő, mely fekete és igen vastag. De sem emberben, sem állatban nem tesznek kárt a szarvukkal, csupán nyelvükkel, mert azt egész hosszában kemény, tüskeszerű, hegyes pikkelyek borítják. És ha megvadulnak, azt, aki megsérti őket, térdük közé szorítják, és nyelvükkel ráspolyozzák. Fejük a vaddisznóéra hasonlít, és járás közben mindig a föld felé konyul. Legfőbb gyönyörűségük, ha sárban vagy pocsolyában heverhetnek. Szemre igen ocsmány állatok, és semmiben sem hasonlítanak azokra, amelyekről a mi történeteink azt mesélik, hogy szüzeket visznek a hátukon; a valóság nagyon is különbözik a hiedelmünktől.1 Mint látjuk, az egzotikus állatok leírásánál időnként érdekesen elegyíti a legendákon és meséken alapuló, szörnyekkel is alaposan benépesített középkori zoológiát saját élményeivel. Így – Szumátra orrszarvúit vizsgálgatva – nem csodálkozhatunk a fenti idézetet követő gondolaton, ahol a szerző megjegyzi, hogy ezek meglehetősen eltérnek azon állatoktól, melyeket mi unicornis-ként ismerünk. El tudjuk képzelni, mekkora lehetett Marco meglepetése, mikor a dzsungelben megpillantotta a robusztus, vastagbőrű, nem éppen tetszetős külsejű állatot, 1
Vajda Endre 1984. Marco Polo utazásai. Gondolat, Budapest, 295. o.
355
mely egyáltalán nem hasonlított a középkori illusztrációkról ismert csodás paripára! Igaz, az orrszarvú is tulajdonképpen egyszarvú, még ha az a bizonyos egyetlen szarva, nem is a mitológiából ismert, kecses, tüzes ló orrára nőtt is… Az „orrszarvú-problematika” boncolgatásánál eszünkbe juthat egy másik század, másik neves alkotója is: Umberto Eco, aki Kant és a kacsacsőrű emlős c. művének egyik szemiotikai okfejtésében példaként említi a velencei utazót 2. Marco-t, aki eladdig még sohasem találkozott igazi orrszarvúval, az egyetlen orron viselt szarv látványa rögtön annak a felismerésére ösztönözte, hogy az illető „rettenetes lény” csakis a mitológiai változat valamely rokon faja lehet. Igaz, később belátja tévedését, sőt – mintegy bocsánatkérésként – aprólékosan kitér minden a két állat közötti látható (és vélt!) eltérésre. Megmarad azonban a kérdés: miután Marco Polo felismerte tévedését, megváltoztak-e nézetei az unicornisokról és családfájukról, – amennyiben elfogadjuk, hogy léteznek fekete, nagy és nehéztestű változataik is –, avagy a téves állat-meghatározást azonképpen igyekezett orvosolni, hogy új, másik nevet keresett az illető élőlény számára… ( A „megszakított abdukció” témakörében lásd bővebben Eco: Kant e l’ ornitorinco3 c. munkáját) A mongol határhoz közeli, kínai Lambri tartománybeli tartózkodása alkalmat adott a Milione szerzőjének, hogy említést tegyen a legendás farokkal ellátott emberekről, melyek szinte egyetlen középkori Keletet ábrázoló illusztrációról sem hiányoznak. Marco Indonézia tárgyalásakor tér ki rájuk részletesebben, de itt már nem téved a biológiai besorolásnál: maga is emberszabású majmokként említi a fenti „embereket”. Ugyanitt tesz említést az Andamane sziget dzsungelében lakó vad páviánokról, s hogy azért a mesés/legendás elemek se maradjanak ki, néhány lappal odébb, a griffmadarak történetével színesíti a trópusi Afrika szigetein és északi partjain élő nagy ragadozó saskeselyűk bemutatását, akik hatalmas karmaikkal őrült súlyokat képesek a magasba emelni, akár még egy elefántot is… Nézzünk most egy másik részletet a Vajda Endre fordításból, egy sokkal apróbb termetű, de annál különlegesebb varázserővel bíró állatról, vagy inkább a róla szóló hiedelem cáfolatáról: És tudnotok kell, hogy ugyanebben a hegyben van egy másik kőzet is, ebből készítik a szalamandert, amely nem ég el a tűzben; jobb fajta sehol a világon nem található. Mert az az igazság, hogy a szalamander nem állat vagy kígyó, miként mifelénk tartják, hanem anyag, melyet a földben találnak. Beszélek is róla tüstént. Mindenkinek tudnia kell, hogy természeténél fogva semmilyen állat vagy féreg nem élhet tűzben, mivelhogy minden állat négy elemből 2 3
ld. Eco, Umberto1999. Kant és a kacsacsőrű emlős. Európa, Budapest, 125. o. Eco, Umberto 1981. Kant e l’ ornitorinco. Bompiani, Milano
356
van szerkesztve, tudniillik tűzből, levegőből, földből és vízből; ilyenformán minden állatban megtalálható a hő, a nedvesség, a hideg és a szárazság; lehetetlen hát, hogy a négy elemből egybeszerkesztett állat a tűzben éljen. Mivel pedig az emberek nem tudják bizonyosan, mi is a szalamander, azt állítják egyre-másra, hogy állat; ám ez nem igaz. Én azonban elmondom, mi a szalamander, és hogyan csinálják. Nekem, Marco Polonak, volt egy török kereskedő ismerősöm, aki igen okos és szavahihető fickó volt. Ez a török elmondta […] hogy hogyan élt három évet Csingintalasz tartományban, s hogyan ástak a hegyekben, míg a keresett kőzetre nem találtak. A kőzetet kibányászták és törni kezdték, amitől úgy hasadt, mintha gyapjúszálakból volna; majd száradni tették. Megszárítva a szálakat nagy rézmozsárba dobták, aztán mosni kezdték, hogy minden földszerű anyag, ami semmit sem ér, a vízbe merüljön, és csupán a gyapjúszálhoz hasonló anyag maradjon meg. Majd ezeket a szálakat könnyűszerrel összefonták, és terítőt szőttek belőlük. A terítők először nem voltak valami fehérek, de tűzben hevítve olyanná lettek, mint a hó. És ha beszennyeződnek, minden alkalommal a tűzbe kell őket vetni, de csak egy kis időre, nehogy megégjenek, s úgy megfehérednek, mint a hó. Nos hát ez és nem más az igazság a szalamanderekről, és az ország népe is egyértelműen így vallja. Minden egyéb dolog mesébe illő képtelenség.4 És folytatódnak a leírások, mint például Karadzsan (Mongólia) tartományról, ahol …olyan hatalmas kígyók tenyésznek, hogy megrémül, aki látja őket, és megborzad, aki hall róluk. Elmesélem, milyen hosszúak, és milyen nagyok. Állítom, hogy némelyik tíz lépés hosszúra is megnő; egyik nagyobb, másik kisebb. Hordónyi vastagok, mert a nagyobbak kerülete 10 tenyér is megvan. Fejüknél két talpuk nő, de nincs ujjas lábuk, csupán karmaik, egy nagyobb és két kisebb, mint a sólyomnak vagy az oroszlánnak. A fejük igen nagy a szemük pedig világít, és nagyobb, mint egy jókora cipó. A szájuk olyan széles, hogy egészben le tudnak nyelni egy embert, és tele van hegyes fogakkal. Röviden: olyan rémítőek és szörnyen csúnyák, hogy ember és állat félelmében megdermed előttük. Vannak kisebbek is, körülbelül nyolc vagy öt, vagy csak négy lépés hosszak. 4
Vajda Endre 1984. Marco Polo utazásai. Gondolat. Budapest, 106.o
357
A következő módon ejtik foglyul őket. Tudnotok kell, hogy napközben a föld alatt élnek a nagy hőség miatt, és csak éjjel járnak ki táplálkozni, amikoris minden állatot felfalnak, amit csak elkaphatnak: oroszlánt, farkast, akármit. Folyókhoz, tavakhoz és forrásokhoz járnak inni. Olyan súlyosak, hogy valahányszor étel vagy ital után kutatnak, mint ahogy éjjelente teszik, farkuk barázdát vés a talajba, mintha egy egész hordó bort vontattak volna arra. A vadászok tehát, akik nyomukat kutatják, egy bizonyos tőr segítségével fogják meg őket, amelyet arra a barázdára fektetnek rá, amelyet a kígyó maga után hagyott, tudva azt, hogy ugyanazon az úton tér vissza. Egy cölöpöt vernek mélyen a földbe, ahol éppen lejteni kezd a talaj, s tetejére élesre fent acélpengét erősítenek, mely tenyérnyire áll ki és olyan, mint egy borotva vagy lándzsahegy. Aztán az egészet beborítják homokkal hogy a kígyó ne láthassa. Persze a vadász több ilyen cölöpöt ver le a nyomba. Mikor az állat odaér, nekimegy az acélpengének, mégpedig a lejtő miatt olyan erővel, hogy felhasítja mellét egészen a köldökéig, amitől azonnal megdöglik; a varjak, látva, hogy az állat már nem él károgni kezdenek, amiből a vadász tudja, hogy a kígyó már elpusztult, és keresésére indul; e nélkül a jel nélkül meg sem kockáztatná az indulást …5 A krokodilvadászat aprólékos – és meglehetősen praktikus! – leírása után, végezetül lássunk egy kis ízelítőt a Marco Polo féle növényrajzból is: Lindzsu és Pindzu6 városában, rengeteg bőségben találunk értékes élelmiszereket, italokat pedig szintén fölösen termelnek. Országszerte rengeteg jujuba nő, ezt hol cserje, hol fa formában nevelik, húsos termésük ehető, így ebből készítik kenyerüket is.7 Tudnotok kell, hogy a nagy Csamba8 nevű országban rengeteg elefánt van, de a növényei még érdekesebbek. Úgyszintén él itt áloéfa is. Hatalmas bónuszfákból (ébenfa) álló erdők nőnek itt; igen nemes és fekete fa ez, amelyből sakkfigurákat és íróeszközöket készítenek.9
5
ibidem, 216.o A mai Kínában található helységek. 7 ibidem 293.o 8 A mai Vietnamban található helység. 9 ibidem 293.o 6
358
A Kis-Jáva10 szigetéhez közel található a Pentam nevezetű sziget, mely igen kietlen, de számos erdejében csupa értékes illatos fa található. Legfontosabb ezek közül a kámfor, melyből rengeteg nő, és a berzsenyfa (szappanfa), melyet az ottaniak brazilnak neveznek. Ez egy illatos fa, melyet ajándékként becsülnek, különböző követek viszik nehéz megbízásokkor uralkodói ajándéknak. Vörös festéket vonnak ki belőle és orvosságként is használják.11 Mindezekből láthatjuk, hogy Marco lelkes és alapos megfigyelője a bejárt tájak állat és növényvilágának, igaz, néha téved az egyes fajok megnevezésénél vagy leírásánál, de ezt igazán nem vethetjük a szemére, hiszen csupán meglevő ismereteire, saját kultúrája sémáira támaszkodhatott az új jelenségek besorolásakor, megnevezésekor. Ugyanakkor az egyes növényekhez illetve állatokhoz kapcsolódó hiedelmek leírásával nemcsak színesíti leírásait, de számos ponton meg is cáfolja egyik-másik legendát. A szerző nem titkolt szándéka ugyanis kétségtelenül az, hogy ne csak szórakoztassa olvasóit, hanem leszámoljon a csupán mítoszokból kialakult nem ritkán kedvezőtlen, vagy éppen túlságosan kedvező mesevilággal, mely korában a Kelet mítoszát alkotta. Az már nem Marco hibája, hogy a számára már többé-kevésbé reális kép, annál inkább varázslatossá válik az olvasó számára, minél több apró, első hallásra talán nem is olyan fontosnak tűnő részletet tár az igazi Ázsia megismerésére vágyó közönség szeme elé. A szalamandra mítosz kapcsán – mely a korabeli hiedelmek szerint képes legyőzni a tűz perzselő erejét – megismerjük az azbesztet; az unicornisz kapcsán – akiről az a legenda kering, hogy szépséges leányok látványa képes csak megszelídíteni – megtudhatjuk, hogy milyen is valójában egy orrszarvú, a griffmadarakról pedig – akik a mese szerint félig madarak, félig pedig oroszlánok – kiderül, hogy valójában tényleg hatalmas saskeselyűk. Igaz azonban, hogy ez utóbbiak a velencei utazó által csak hallomásból ismert terültek lakói, így Marco kissé naivan elhiszi és lelkesen tovább szövi a nekik tulajdonított fantasztikus képességek meséjét (t.i.: nem is egy, hanem három elefántot képesek a levegőbe emelni: kettőt a karmaikban, a harmadikat pedig a csőrükben). S végül, – de nem utolsó sorban – az „apró farokkal ellátott emberek”-ről kiderül, hogy valójában egyszerű majmok. Az ismeretek így vagy úgy, de egyre csak gyűlnek, s XV. századi ember megint jó néhány lépéssel közelebb jutott a Föld valódi arcának megismeréséhez. 10
A mai Szumátrán található helység. ibidem 294.o. Erről a fáról kapta nevét Brazilia is, ahol sok ilyen festékfát találtak. 11
359
Bibliográfia Barberi, Alessandro 2003. Inviati speciali ai confini del mondo, in „Medioevo” 7/73. Eco, Umberto 1981. Kant e l’ ornitorinco. Bompiani. Milano Eco, Umberto 1999. Kant és a kacsacsőrű emlős. Európa. Budapest Tardiola, Giovanni 1990. Atlante fantastico del Medioevo. De Rubeis. Roma Vajda Endre 1984. Marco Polo utazásai. Gondolat. Budapest.
360
