Csoóri Sándor: Tizenhét év óta jámboran dödögünk és lázadozunk
MÁRCIUSI CHARTA: Új, magyar szellemi front alakul „Ha a terror áldozatainak számát összevetjük a mai cinikus, üzleties intézkedések áldozatainak előre látható számával, akkor a proletárdiktatúra szelídebb korszaknak tűnik a mai dúlásokhoz képest. Aki értelmiséginek tartja magát, nem azonosulhat ezzel a kormánnyal...” – olvasható abban, a Csoóri Sándor által megfogalmazott nyilatkozatban, melyet számos kimagasló személyiség aláírásával látott el. Az 1848-as ifjak és az 1977-es cseh Charta szellemében hirdeti meg Márciusi levél című írásában Csoóri Sándor a kialakult csődhelyzetben az értelmiség új összefogását. Az író állásfoglalását teljes terjedelmében közöljük: „Akárhova lépünk, kő csikorog a lábunk alatt. Akárhova nézünk, korhadozik az ég fölöttünk, mint az üresen maradt istállók mennyezete. Meg szeretnénk határozni a helyzetünket, szélben és napsütésben, de nem tudjuk, mert a nyelv elmenekül előlünk. Úgy vagyunk foglyok és tehetetlenek ebben a szerencsétlen, kis hazában, ahogy természetesek szeretnénk lenni benne. Őrület! – mondhatnánk halálos lelki nyugalommal magunknak is, de zavarodottan már önmagunkkal sem tudnánk szóba állni. Ezt szokták egy országban válságnak vagy csődnek nevezni. Csődnek – lábunk fejétől a koponyánk magaslatáig. A kórházi ágyak ilyenkor szoktak parancsszóra útra kelni, menni egyik városból a másikba, a hegyek tetejéről kiszellőztethetetlen házak sűrűjébe, és fejetlen rohangálásukat befejezni a roncstelepen. Az iskolák, a kis posták, a vidéki vasútállomások ajtaját ilyenkor szögezik be kalapácsos lidércek, hogy a peremlakók minél előbb megtudják: semmi szükség sincs rájuk. És egy Gyurcsány Ferenc nevezetű miniszterelnöknek is ilyenkor támad kedve hanyagul rákönyökölni a Művészetek Palotájában magányosan ácsorgó, mikrofonos asztalra, és kioktatni a magyarságot arról, hogy mi is történt 1848. március 15-én. Tudomásunk szerint a Márciusi Ifjak nem a bécsi parlament és nem a pozsonyi országgyűlés magasztos termeiben töröltették el a cenzúrát, amely forradalmi tett volt, hanem az utcán. És Petőfi sem a Felsőházban szavalta el, napirendi pont előtti felszólalásaként a Nemzeti dalt. Meg a Tizenkét pontot sem a képviselők terjesztették
elő az uralkodónak. Nem, nem – sem az Uniót Erdéllyel! A miniszterelnök szerint még az is elképzelhető, hogy Március tizenötödike csak a mi beteges képzeletünk volt! Barátaim! Történészek, írók, tudósok, tanárok, filmesek, filozófusok, egyházi emberek, feltalálók, Bartók és Kodály tanítványai – hova jutottunk? Valaha voltunk valakik, és most csak bámuljuk az eseményeket, mint egy nevetséges panoptikum élethű másolatai. Tizenhét év óta jámboran dödögünk és lázadozunk, ahelyett, hogy bevallanánk: elárultuk az értelmet, de helyette nem fedeztünk fel magunkban semmiféle dacos és barbár boldogságot, amellyel segíthettünk volna népünknek. Sőt, mostanra az is kiderült, hogy elfogadtuk a diktatúrában gyökerező demokrácia minden züllöttségét és képmutatását. Sorsfordító könyvekben kellett volna már megírnunk, hogy a demokrácia épp úgy szabadított föl minket, mint a szovjet hadsereg, s ugyanúgy fosztott ki és gyalázott meg mindnyájunkat. 1956 tizenkét napját kivéve, a kétségbeesés lett a mi hagyományunk! Ma bárhol járunk az országban, mindenki panaszkodik, hogy a Politika holtversenyében kell leélnünk az életünket. Az eldöntetlenség sorvasztó léthelyzetében. A döntetlen jelző helyett használjuk inkább a rosszul, sőt a bűnösen döntő helyzetek fogalomkörét. A rendszerváltás pillanatában azt hittük, hogy a szabadság megigazulása és megváltása jön el. De nem az jött el! Az első szabad választáson a vérbírók éppen úgy szavazhattak, mint az agyonlőtt vagy a fölakasztott vértanúk hozzátartozói. Akik 1956. október 25-én, az Országház téren tömeggyilkosságot rendeztek, szabadon járulhattak az urnákhoz. Elmaradt a törvényes, bírósági leszámolás azokkal szemben is, akik zsarolással lelkeket pusztítottak el, s akiknek vér tapadt a kezükhöz. Az ő bőrük megmentésével elvettük megtévedt százezrek megtérésének lehetőségét, s ott hagytuk őket meghasonlásukban: és így növelték, s növelik a tegnapi bűnösök szavazótáborát. A diktatúra minden szennye és szörnyűsége így ömlött át zavartalanul a demokráciába, különösképpen felerősödve az utóbbi öt esztendőben. Mindenféle válság és tudathasadás ennek a következménye. A magyar értelmiségiek nagyobbik része ugyanis pontosan tudja, hogy ez az eredendő bűn, ez a válság mára elérte az élet minden területét. Ott csikorog az ország gazdasági teljesítményében, az államháztartás hiányában, az államigazgatás és a közösségi szolgáltatások állapotában, a romló nemzetközi kapcsolatokban, a közösségi és az egyéni
züllésekben, a kormány által gerjesztett és megtűrt korrupcióban, az idegrendszert sújtó betegségek egyre növekvő számában. A hatalmat gyakorló kormány már nem is nagyon rejtegeti azt a szándékát, hogy a magyar lakosság becsapásával elért választási győzelmét legönzőbb módon saját anyagi gyarapodására használja föl. Eközben parlamenti többségét kérkedve és kéjjel mozgósítja kiszolgáltatott népe ellen. Az egészségügy, a kórházak barbár szétdúlása a ma emberét az 1919-es proletárdiktatúra gaztetteire emlékezteti. Ha a terror áldozatainak számát összevetjük a mai cinikus, üzleties intézkedések áldozatainak előre látható számával, akkor a proletárdiktatúra szelídebb korszaknak tűnik a mai dúlásokhoz képest. Ennek a pusztításnak a mértékét nemcsak az egészségügy szétverése adja, hanem a mai kormány minden intézkedése, amelynek nyomán romlik a nemzet többségének életminősége. A felemelkedés helyett milliók kerülnek a lecsúszás pályájára, és sok ezren pedig inkább az önpusztítást választják. Mit tudunk hazánk megmentésére kiverítékezni magunkból? Csak olyasmit, ami nekünk van. Bátorságot, konok hajthatatlanságot, félresöpörhetetlen érveket. Ehhez azonban kellene egy, a prágai chartásokra emlékeztető értelmiségi csapat, amely Németh László gondolatát követi szigorúan: A szellem embere az, akiben ott feszeng a szellemiség örök ösztöne... A szellem: rendező nyugtalanság, amely nem tud beletörődni az elszórt tények halmazába, mindig az összefüggéseket keresi. Ma Magyarországon a legnyilvánvalóbb igazság az, hogy aki értelmiségi, és nem vakítja el a félelem, önző érdek vagy valamiféle téveszme, az magában leszámol ezzel a kormánnyal. Úgy is mondhatnánk, hogy aki értelmiséginek tartja magát, nem azonosulhat ezzel a kormánnyal, hanem megtesz mindent annak érdekében, hogy azok a megtévesztett jóhiszeműek, akik még e kormányban hisznek, hasonló következtetésre juthassanak, hisz valójában az ő kezükben van a döntés. Ehhez pedig közgazdászok, tudósok, írók, filmesek, filozófusok, jogászok, tanárok, szociográfusok, tisztességes pénzemberek szükségesek, valamint hitben és képzeletben nagyra nőtt emberek. Ne feledjük: 1848. március tizenötödike azért lehetett máig is legnagyobb erőt sugárzó ünnepünk, mert történelmünkben ez volt az első – de úgy is mondhatnám, hogy az egyetlen – olyan esemény, az egyedüli csoda, amelyben népünk elsősorban a szellem embereire hallgatott. A létrehozandó autonóm személyiségekből álló testületnek úgy kellene majd működnie, mint egy – jelképesen szólva – szellemi és morális felsőháznak, amelyben rangot az erkölcs, az értelem, a rokonszenv, a nemzeti érdekek egységes védelme ad.
Természetes, hogy a tagjai között éppúgy helyük van a környező országokban s a világ bármely táján élő magyaroknak, mint az itthoniaknak. A természetvédők mintájára legyenek a politikai élet védelmezői; amikor pedig ez kezelhetetlenné válik számukra, akkor magát a politikai életet kell megreformálniuk. Jelmondatunk szerény, de irányt mutató: Egy nemzet boldogsága inkább függ az emberek jellemétől, mint a kormányzás formájától.” Csoóri Sándor A Magyar Nemzetben és a Magyar Hírlapban megjelent nyílt levélhez csatlakozók névsora: Albert Gábor író, Alexa Károly irodalomkritikus, Andrásfalvy Bertalan egyetemi tanár, Balás Béla kaposvári római katolikus püspök, Balogh Ferenc hegedűművész, Barlay Ö. Szabolcs paptanár, művelődéstörténész, Balázs Csaba orvosprofesszor, Bába Iván kisebbségkutató, volt nagykövet, Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti római katolikus érsek, Bánkövi Gyula zeneszerző, Bárdi László Ázsia-kutató, Beke Pál művelődéstörténész, Berecz András népművész, Bíró László kalocsa-kecskeméti római katolikus segédpüspök, Bíró Zoltán egyetemi tanár, Bogár László közgazdász, Czakó Gábor Csaba író, Csath Magdolna egyetemi tanár, Császár Angela színművésznő, Cseh Tamás zenész, Csete Ildikó textilművész, Csete György építész, Csomós József tiszáninneni református püspök, Csókay András idegsebész, Csóti György villamosmérnök, volt nagykövet, Eperjes Károly színművész,
Döbrentei Kornél költő, Dudás Károly író, lapszerkesztő, Szabadka, Duray Miklós, az MKP alelnöke, Pozsony, Dux László orvosprofesszor, Fabiny Tamás evangélikus püspök, Fasang Árpád zongoraművész, volt UNESCO-nagykövet, Fekete Gyula író, Fekete György orvosprofesszor, Fekete György belsőépítész, Ferenczes István költő, lapszerkesztő, Csíkszereda, Für Lajos egyetemi tanár, Fábry Sándor humorista, Finta József építész, Freund Tamás orvosprofesszor, Fricz Tamás politológus, Garay Mária nyugalmazott legfelsőbb bírósági bíró, Gazsó Ferenc társadalomtudós, Gábor S. Pál pszichiáter, Gergely István csíksomlyói római katolikus plébános, Granasztói György történész, volt nagykövet, Gyurkovics Tibor költő, Hankiss Ágnes író, pszichológus, Hegyi Sándor református lelkipásztor, Székelyudvarhely, Herczegh Géza akadémikus, Hódi Sándor pszichológus, Zenta, Illyés Mária művészettörténész, Jankovics Marcell író, filmrendező, Járai Zsigmond közgazdász, a MNB volt elnöke, Jókai Anna író, Kalász Márton költő, Karátson Gábor festőművész, író, Karsai Béla, a Karsai Művek elnöke, Kellermayer Miklós orvosprofesszor, Kisida Elek orvosprofesszor, Kiss-Rigó László szeged-csanádi római katolikus püspök, Klinghammer István egyetemi tanár, Kodolányi Gyula költő, lapszerkesztő, Kopp Mária orvosprofesszor,
Kovács István költő, polonista, Kubinyi Anna textilművész, Kukán Ferenc főorvos, Kun Miklós egyetemi tanár, Lányi András filozófus, Lászlóffy Aladár költő, Kolozsvár, Lentner Csaba közgazdász, Martonyi János egyetemi tanár, Maróth Miklós egyetemi tanár, Mádl Ferenc akadémikus, volt köztársasági elnök, Márfi Gyula veszprémi római katolikus érsek, Mellár Tamás közgazdász, Melocco Miklós szobrászművész, Mezei Katalin költő, könyvkiadó, Morvai Krisztina büntetőjogász, Náray-Szabó Gábor egyetemi professzor, Ódor László iskolaigazgató, volt nagykövet, Orosz János festőművész, Oláh János költő, lapszerkesztő, Papp Lajos orvosprofesszor, Pápai Lajos győri római katolikus püspök, Pitti Katalin operaénekesnő, Pozsgay Imre egyetemi tanár, Réthelyi Miklós orvosprofesszor, Sára Sándor filmrendező, Schöpflin György egyetemi tanár, Schubert Éva színművésznő, Schulek Ágoston egyetemi tanár, Skrabski Árpád szociológus, főiskolai tanár, Sótonyi Péter orvosprofesszor, Spányi Antal székesfehérvári római katolikus püspök, Stumpf István egyetemi docens, a Századvég Alapítvány elnöke, Sunyovszky Szilvia színművésznő, Sylvester Lajos lapszerkesztő, Sepsiszentgyörgy, Szabó István dunamelléki református püspök, Szász Károly közgazdász, Szász Jenő polgármester, Székelyudvarhely, Szekeres Ferenc, a Madrigálkórus alapító karnagya,
Szerdahelyi Csongor újságíró, Széles Gábor nagyvállalkozó, Szokolay Sándor zeneszerző, Szőcs Géza költő, Szűrös Mátyás diplomata, volt köztársasági elnök, Takács Klára operaénekesnő, Tóth Erzsébet költő, Tóth Gábor Sándor fogszakorvos, Tornai József költő, Töröcskei István vezérigazgató, Tőkéczki László történész, Tőkés László királyhágó-melléki református püspök, Tringer László orvosprofesszor, Veres András szombathelyi római katolikus püspök, Vida Gábor egyetemi tanár, Vukovics Gabriella jogász, demográfus. A Charta megalakulásával kapcsolatos nyilatkozatok: Egyetlen politikai és kulturális célom volt, hogy a magyar értelmiségiek közül, akiket én becsülök, szeretek, lássak sok embert együtt. Azért, mert – ahogyan mondani szokták – egy nemzet személyigazolványa a szellemi élete, a kultúrája, és azt látom, hogy éppen ez az, ami valahogyan elveszett – vélekedik Csoóri Sándor. A charta alapító dokumentumát számos közéleti személyiség írta alá, köztük a jegybank korábbi elnöke. Járai Zsigmond szerint a magyar gazdaság számára ez még nem a mélypont, de 2006 első negyedévében 600 milliárd forinttal növekedett az államháztartás hiánya, és ezzel rövid idő alatt tönkrement a magyar gazdaság. Hozzátette: „...nagyjából a 2002 óta folytatott rossz gazdaságpolitika vitt bennünket ide. Olyanok kaparintották meg az államkassza kulcsát, akik nem a gazdaság, a társadalom felemelésére, hanem saját hatalmuk megőrzésére használták fel azt a hihetetlen mennyiségű pénzt, ami évente összegyűlik az államkasszában.” Pozsgay Imre az alakuló gyűlésen rámutatott: az a kormány nem lehet baloldali, amely különböző trükkök segítségével megkopasztja az országot. Úgy vélte: jelenleg az ország sorsára, az ország jövőjére nézve a legnagyobb kockázatot a most uralkodó politikai csoport jelenti. ( Hír TV )
A Magyar Nemzet Online írása alapján – 2007. május 5.
