MÁRAI SÁNDOR
Egy polgár vallomásai
EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST A SZÓ- ÉS NÉVMAGYARÁZATOKAT ÍRTA OSZTOVITS SZABOLCS Alapkiadás: Helikon Kiadó Kft, 2000 Copyright © Márai Sándor jogutódai Vörösváry Publishing Co. (Toronto) HU ISSN 1215-4989 JEGYZET „Egy polgár vallomásai”-nak e harmadik, átdolgozott kiadása a végleges szöveget rögzíti meg. E regényes életrajz szereplői költött alakok: csak e könyv oldalain van illetőségük és személyiségük, a valóságban nem élnek és nem is éltek soha. M. S. E kiadásnak változatlan utánnyomása jelen kiadásunk. A SZERKESZTŐ
ELSŐ KÖTET [I] 1 Kétemeletes ház mindössze tucat akadt a városban: az, amelyben laktunk, a két honvédkaszárnya s még néhány középület. Később megépítették a hadtestparancsnokság palotáját, az is kétemeletes volt, s villanyos felvonó is járt benne. De ez a mi házunk, a Fő utcán, igazán nagyvárosi háznak tetszett; valóságos bérház volt, kétemeletes, széles homlokzatával, tág kapualjával, széles lépcsőivel – szélhuzat járta át ezt a lépcsőházat, a vásárosok délelőtt a lépcsőkön tanyáztak, halinaködmönükben, birkabőr sapkásan, szalonnáztak, pipáztak és köpködtek –, s minden emeletről hosszú ablaksor, tizenkét ablak bámult az utcára. Az első emeleti lakásokhoz, így a miénkhez is, keskeny erkélyt építettek, melynek vaskorlátját nyáron megraktuk földes ládákba ágyazott muskátlifüzérrel. („Csinosítsd városodat!” – ez volt a jelszó, s egyesület is alakult a nemes ötlet szorgalmazására, a Városszépítő Egyesület.) Nagyon szép, s főként tekintélyes ház volt; az első igazán „modern” ház a városban, nyers, vörös téglából épült homlokzata is, az építész teleragasztotta gipszcifraságokkal az ablakok alját, s általában beleépített mindent, amit a századvégi építész becsvágya ilyen vadonatúj bérházra ráaggathatott. Ebben a városban minden ház, még az olyan is, ahol több család lakott és bért fizettek a lakók, családi háznak tetszett. Az igazi város szinte láthatatlan volt, befelé épült, az utcasorok földszintes homlokzata mögött terült el. Ha benézett a vándor a bolthajtásos kapuk egyikén, négy-öt házat látott az udvaron, amelyet teleépítettek az unokák és ükunokák; ha egyik fiú megnősült, ragasztottak neki egy új szárnyat a meglevő épületekhez. A város elrejtőzött a házak udvarain. Az emberek féltékeny, sanda óvatossággal befele éltek, idővel minden család kis, eldugott városrészt épített össze magának, apró háztömböt, melyet hivatalosan és a világ előtt csak az utcai homlokzat képviselt. Nem csoda, hogy a ház, melyben szüleim a század elején lakást béreltek, ebben a környezetben valóságos felhőkarcolónak számított, és hamarosan híre ment az egész megyében. Igazi, szomorú bérház volt, amilyent akkor a fővárosban már százával építettek: bérház, partájokkal, rácsos, hosszú „gang” tekergett az emeleteken, mosókonyhával, központi fűtéssel és a melléklépcsőn elhelyezett cselédklozetekkel. Addig ilyesmit nem láttak még a városban. A központi fűtés korszerű újítás volt, de a cselédklozetekről is sokat beszéltek, mert – évszázadokon át, finom tapintattal – senki nem érdeklődött, hol és merre végzik a cselédek dolgukat. Ez a „modern” építész, aki a mi bérházunkat építette, újító volt azon a vidéken, mikor művében ilyen határozottan elkülönítette az urak és a cselédek együttélésének szükséghelyeit. Diákkoromban dicsekedtem is, hogy a mi házunkban a cselédek külön klozetre járnak. A valóság az volt, hogy a cselédek, különös szeméremmel és idegenkedéssel, nem látogatták az elkülönített illemhelyeket, s nem is lehet tudni, hová jártak hát. Valószínűleg ahová régebben, azelőtt is, évszázadokon át, az idők elejétől. Az építész pancsolhatott kedve szerint, nem kellett takarékoskodni a hellyel, sem az anyaggal. A lépcsőházból lakószoba méretű előszobába nyílott az ajtó, tükrös szekrény állott itt, a falon hímzett kefetartó lógott és szarvasagancs, s ez a szoba borzongatóan hideg volt télen, mert elfelejtettek fűtőtestet építeni bele; így aztán nem is fűtötték, s a vendégek bundái jegesre fagytak a fogason. Tulajdonképpen ez lett volna „főbejárat” a lépcsőházból, de itt csak a megbecsült vendégeknek nyitottak ajtót. A cselédek, a családtagok, a szülők is a folyosóról jártak be a lakásba, a konyha mellett nyílott egy kis, üveges ajtó, csengőt sem szereltek ide, kopogtatni kellett a konyhaablakon. A család barátai is erre jártak be a lakásba. A „főbejáratot”, az előszobát az agancsokkal, kétszer-háromszor használtuk csak az esztendőben, apám neve napján, meg a farsangi estéken. Egyszer, mint különös kegyet, születésnapi ajándékot kértem anyámtól, hogy egy hétköznapon, teljesen egyedül és csak a magam gyönyörűségére, bevonulhassak a lépcsőházi előszobán át a lakásba. Az udvar tégla alakú volt s rendkívüli kiterjedésű. Közepén nagyméretű poroló állott, mint valamilyen többszemélyes akasztóra s egy kerekes kút, mely villanyerővel hajtotta fel a vizet a lakásokba. A vízvezetéket akkor még nem ismerték a városban. Minden hajnalban s minden alkonyatkor megjelent a kút mellett a házmester felesége, megindította a kis villanymotort, s addig járatta, amíg a második emeleti eresz
alatt elhelyezett biztonsági csőből vékony vízsugár lövellt le az udvarra, jelezve, hogy a legfelső tartály is megtelt már ivóvízzel. Ez a rendkívüli látványosság, különösen a napszállat órájában, összegyűjtötte a ház lakói közül mindazokat, akiknek méltóságát nem sértette a bámészkodás, így elsősorban a gyermekeket és a cselédeket. A villanyvilágítás akkor már a város legtöbb hazában divatos volt; felváltva égették a villanylámpákat és az Auer-égős gázlángokat. De nagyon sok helyen világítottak még petróleummal is. Nagyanyám holta napjáig petróleummal töltött függőlámpát égetett, s mikor érettségire kiadtak szüleim koszt-kvártélyra a szomszéd városba, egy kántortanító házához, az esztendőt petróleumfény mellett tanultam és huszonegyeztem át; igaz, ezt az állapotot már magam is korszerűtlennek éreztem, és sértette önérzetemet, hogy ilyen elmaradt helyen kell tanyáznom. Gyermekkoromban a villannyal még büszkélkedtünk odahaza, de amikor csak tehettük, vacsorához, vendégek nélkül, meggyújtottuk a puha fényű, tejes színezésű gázégőket. A lakásban gyakran terjengett gázszag. Később egy elmés ember kitalált valamilyen biztonsági gázgyújtót, vékony platinalemezt, melyet az Auer-harisnya fölé szereltek. Gázömlésnél ez a platinalemez rezegni kezdett, átizzott és gépiesen felrobbantotta a gyúlékony anyagot. Apám szerette a műszaki újdonságokat, s az elsők egyike volt a városban, ki csillárait ilyen biztonsági szerkezettel szereltette fel. De világítottunk petróleummal is, így különösen a cselédek, künn a konyhában; s a házmester is petróleumot égetett a lépcsőházban. A villanyt csodálták, de nem nagyon bíztak még benne. A központi fűtés is többet zörgött és kotyogott, mint fűtött. Anyám be is állított a gyerekek tanulószobájába egy cserépkályhát, mert nem bízott ebben a gőzcsodában. Mind e század eleji varázsszerek akkoriban inkább csak megnehezítették az életet. A feltalálók a mi kárunkon tanultak. Évtized múlva már zúgott és sistergett a világ villanytól, gőztől, robbanómotortól; de éppen gyermekkoromban fúrtak-faragtak még e találmányokon felfedezőik, s meglehetősen tökéletlen és használhatatlan volt, amit a merész újítók a jámbor hívők nyakába akasztottak. A villany pislákolt, sárga, vaksi fénnyel világított csak. A gőzfűtés mindig farkasordító hidegben akadt el, vagy mértéktelen, párás, nedves hőséggel árasztotta el a szobákat, ezért betegeskedtünk is olyan sokszor. De illett „haladni a korral”. Anyám nővére például nem szívesen „haladt a korral”, fával fűtött fehér porcelánkályhákat, mi hozzá jártunk melegedni a gőzfűtés elől, s élveztük a parázsló bükkfa egyenletes, jó szagú melegét. Ezt a nagy udvart éles szél járta át, állandó zúgás-süvöltés, mert nyitva állott az északi égtáj, a várost foghíjas karéjban övező, magas, nyáron is havas hegységek felé. A kétemeletes házfrontot az udvar két oldalán egyemeletes épületsorral folytatta az építész; s az udvar végibe építettek még egy nagyon csinos, földszintes tákolmányt, afféle „kétszobás családi házat”, ez volt a házmesterlakás. Mindez messzire nyúlt és sok helyet foglalt el. Az építész, úgy látszik, maga sem bízott benne, hogy akad lakó a „bérház” minden helyiségébe, s nem is építette meg az udvarban a fölösleges emeleteket. Az egész ház az újkort hirdette, a feltörekvő és építő, vállalkozó kapitalizmus dicsőségét. Ez volt az első ház a városban, mely nem azzal a szándékkal épült, hogy lakói életük végéig ott morzsolják napjaikat a meghitt falak között – úgy tudom, nem is lakik ma senki már e házban a régiek közül, akik a század elején lakást béreltek ott. Bérház volt, partájokkal. A régi patríciuscsaládok nem szívesen vettek volna lakást ilyen házban. Le is nézték kissé a nagy ház jövevény, talajtalan lakóit.
2 Apám is úgy érezte, hogy úriember nem fizet bért és nem lakik idegen házban; s mindent elkövetett, hogy mihamar saját házba költözhessünk. De addig még eltelt jó idő, másfél évtized is. A „saját házba” én már csak látogatóba jártam le, nagy diák voltam már akkor, s nincs is jó emlékem arról a fölöslegesen tágas, csaknem fényűző épületről. Gyermekkorom a „bérház”-ban telt el. Ha ezt a szót gondolom: „otthon”, a Fő utcai ház széles udvarát látom, a hosszú, rácsos folyosókat, a nagy porolót és a villanymotoros kutat. Azt hiszem, mégiscsak sivár, idomtalan ház volt ez. Senki nem tudta, hogyan került oda, lakóit nem fűzte össze barátság, még szomszédolás is alig. Ebben a házban már kasztok éltek, osztályok, felekezetek. A régi házakban, a földszintesekben még családok éltek, ellenségek vagy barátok, de föltétlenül olyan emberek, akiknek oldhatatlan közül volt egymáshoz. Két zsidó család lakott a házban: egy „neológ”, „haladó”, világfias és polgáriasult, gazdag zsidó család, akik a második emelet egész utcai frontját bérelték, meglehetős zárkózottan és gőgösen éltek, nem keresték a házbeliek ismeretségét; s lenn a földszinten, hátul az udvarban, egy másik, „ortodox”, nagyon népes zsidó család, akik szegények voltak és egész különös módon szaporák, állandóan érkeztek újabb
rokonok, születtek gyermekek, s mind együtt éltek hátul az udvarban, három sötét szobában, mely néha, ünnepnapokon, úgy nyüzsgött a vendégek, családtagok zsivajától és sürgésétől, mintha döntő elhatározásra készülnének a gyűlés résztvevői. Ezek a „szegény zsidók” jórészt galíciai öltözetet viselték még és szigorúan megtartották a vallási parancsokat – én ugyan nem is tudom, a valóságban olyan szegények voltak-e –, s a ház keresztény lakói mindenesetre jobb szemmel nézték őket, mint a zárkózott, gazdag „neológokat”. Előfordult az is, hogy a földszint „szegény” zsidó családjából egyesek lenyesették a különös hajviseletet, mintegy civil ruhába öltöztek, eldobták a kaftánt, a rókamálas föveget, megnyiratkoztak, megberetválkoztak, módis, korabeli ruhákba öltöztek – ez a nagy változás elég gyorsan bekövetkezett legtöbbjénél. A gyermekek már polgári iskolába jártak, sőt egyesek közülük beiratkoztak a gimnáziumba is. Tíz-tizenöt év múltán nem akadt több kaftános zsidó a házban, de a városban is alig. Olyan sok gyermek élt itt, hogy nem is emlékszem már külön-külön reájuk. Ez a család mindenestől bizalmasabb és nyájasabb viszonyban élt a ház keresztény lakóival, mint a másik, az előkelő, „neológ” család. Pártfogó hangon beszéltek róluk a házban, csaknem gügyögve: ők voltak a „mi zsidaink”, akik „nagyon derék, tisztességes emberek”, s csaknem büszkén hirdettük, hogy ebben a mi nagy, modern bérházunkban zsidók laknak, igazi zsidók, ahogy ez illett is. A második emelet előkelő zsidó lakóival keveset találkoztunk. Ezek igazán nagyvilági életet éltek, sokat utaztak, gyermekeik a katolikus középiskolákban nevelkedtek, az asszony – sovány, szomorú, szívbajos asszony – nagyon szépen zongorázott és a fővárosban varratta ruháit. A ház polgári és kispolgári asszonyai persze irigykedtek rá. A jómódú hölgy ruhái szemet szúrtak és rossz vért szültek; magam is méltatlannak és illetlennek éreztem, hogy az emeleti szomszédok, akik „mégiscsak zsidók”, szélesebben és előkelőbben élnek, mint például mi, s a gazdag hölgy elegánsabban öltözködik, többet zongorázik és kocsikázik, mint az én édesanyám. „Mindennek van határa” – így gondoltam. Az ortodox családdal, a gyermekekkel is, már jobban megértettük egymást. Anélkül, hogy alázkodtak volna, zsidóságuk egyszerű beismerésével, s ahogy ragaszkodtak is hozzá, ételeikkel, ruhaviseleteikkel, különös ünnepi szokásaikkal, idegen és zagyva nyelvjárásukkal, ahogy titokzatosan keverték a német, jiddis és magyar szavakat, önként vállalt, hangsúlyozott idegenszerűségükkel inkább csak egzotikus törzsnek láttuk őket, akiket kissé szánni is lehet, s minden jótét keresztény léleknek illik pártfogolni az ilyen gyámoltalan idegeneket. Anyám befőttet küldött le néha az öregasszonynak, aki minden ősszel a gyermekágyban lábadozott, s a zsidó család húsvétkor szép, tiszta fehér kendőben maceszt küldött fel ajándékba, melyet udvariasan megköszöntünk, érdeklődve szemléltünk, de azt hiszem, nem nyúlt hozzá senki, a cselédek sem. Szántuk és elfogadtuk ezt a családot, de valahogy úgy, mint a szelídített négereket. Anyám néha társalgott is velük, persze csak az emeletről, nagytakarítás közben, lekiáltott néhány barátságos szót; s az elnyűtt, vendéghajas, örökké szoptató asszony csendesen így felelt: „Igen, nagyságos asszony.” Nem hiszem, hogy anyám a „társadalmi különbséget” akarta éreztetni a szegény zsidó asszonnyal; erre semmi szükség nem volt. A család ismerte ezt a különbséget, s a földszintieknek eszük ágában sem volt bizalmaskodni; csak sokkal később vettem észre, hogy ez a család legalább oly gondosan ügyel a maga elkülönzöttségére, mint a keresztény családok, igen, talán még féltékenyebben, s a maguk furcsa módján gőgösebben, tartózkodóbban vonultak el minden közeledési lehetőség elől, mint mi tettük azt. Nagyjából inkább pártfogolták a ház lakói a „szegény zsidókat”. Ünnepeiket, rendkívüli szokásaikat jóindulatú beleegyezéssel szemléltük. A neológok persze már nem építettek sátrat az udvaron, mikor az ünnep ezt így kívánta, templomba ritkán jártak, s apám egyszer csodálkozva, kissé méltatlankodva mesélte, hogy együtt utazott az előkelő zsidókkal, akik a vasúti kocsiban délszakon termett, vattába csomagolt, friss szőlőt ettek, március végén – egész este erről beszéltünk, elképedve és nyugtalanul, különösen anyámat izgatta fel az az „illetlenség”. A két zsidó család nem járt össze soha. A neológok szemmel láthatólag más csillagzaton éltek. A férfi gyáros volt, üveget gyártott a környéken, sokat utazott, elhízott, vastag, kopasz ember volt, elég rosszul bánt feleségével, s kasszírnőkkel csalta a korán megvénült, szomorú asszonyt; amiről persze mindenki tudott a városban. Az asszony kissé regényesen viselte balsorsát, nyitott ablakok mellett zongorázott, nagyon szépen, de feltűnően és sokáig. Erről a családról tudták a házban, hogy nem esznek „kósert”, megették a sonkát és disznózsírral főztek; valahogy ez sem tetszett a házbelieknek különösebben. Ha volt „zsidókérdés” ebben a kispolgári házban, úgy semmi esetre sem a népes ortodox család adott okot a megjegyzésekre. Valamennyien, akik a házban éltünk, rokonszenvesebbnek találtuk a földszintiek galíciai rokonait, akik kaftánban jártak és lobogó hajtincseket viseltek, mint a tökéletesen civilizált üveggyárost és családját. A neológok magasabb rendű, polgáriasult életmódját különös féltékenységgel szemléltük, valamit féltettünk tőlük, magunk sem tudtuk, mit. A szűkre szabott társadalmi érintkezésben a férfi udvarias volt és közömbös
a keresztényekkel, leereszkedő és gőgös a földszint „szegény” zsidaival szemben. Például mi soha nem hallottuk szüleinktől, hogy kerüljük az ortodox család gyermekeinek társaságát, soha nem tiltotta nekünk senki a közös játékokat e sápadt, nagy szemű süvölvényekkel, akik különös, öreges ruhájukban parányi felnőtteknek hatottak, mindig kalapban játszottak, s egyáltalán nem voltak türelmesek, a játék hevében nemegyszer „sabeszgój”-nak csúfolták a keresztény gyerekeket, amit azok annál kevésbé vettek rossz néven, mert nem is értették a kifejezést. A fél tucat ortodox gyerek vígan viháncolt a keresztény kölykökkel, akik az udvarban nevelkedtünk, de az üveggyáros-csemeték, akiket már „Fräulein” kísért az iskolába, s nevelők jártak hozzájuk, gondosan vigyáztak, hogy el ne vegyüljenek e zsidó proletárokkal. Soha nem álltak le a közös játékhoz, s ez az előkelő zárkózottság annyira sértette igazságérzetemet, hogy a legidősebb fiút, aki már harmadikos volt, egy délután lecsaltam a pincébe, a kazánfülkébe zártam, s mint aki jól végezte dolgát, hazamentem és hallgattam. Éjszaka is hallgattam, mikor már a rendőrség is kereste az elveszett gyermeket, s az üveggyárosné eszelős sikoltozása, hívó szavai felverték a házat. A fiút reggel találta meg a fűtő. A legkülönösebb az volt, hogy ez a fiú soha nem árult el. A lomha, tunya, álmos szemű kamasz fiú makacson hallgatott, mikor faggatták, később is, soha nem vetette szememre ezt a különös bosszút, s évek múltán sem beszélt erről, mikor megbarátkoztunk. Talán érezte, hogy igazam volt. A gyerekek gyorsan ítélkeznek és megfellebbezhetetlenül. A földszinti család gyermekei lassan kiöltözködtek, de a sátrat minden esztendőben megépítették az udvaron, ágytakarókból és szőnyegekből, s a családfő, ez a különös és szűkszavú törzsfőnök bevonult oda délutánra, s magányosan hosszabb időt töltött a szokatlan építményben. Fiai azt állították, hogy imádkozik ilyenkor. Egyszer meglestük az ágytakaró résein át, de csak annyit láttunk, hogy a sátor közepén ül egy széken és szomorúan néz maga elé. Valószínűleg unatkozott. Egy reggel különös izgalomra ébredt a ház, a földszintes lakásban egymásnak adták a kilincset a kaftános zsidók, benn a lakásban tucatjával sürögtek idegenek. Egyik fiú, a kilencéves Lajos, végre előmászott a tömegből s büszke és gondterhes arccal adta meg kérdésünkre a választ. – Apám meghalt éjjel. Csupa bosszúság – mondta mellékesen és utánozhatatlan fölénnyel. S egész nap gőgösen viselkedett, pöffeszkedését már nem lehetett elviselni. Ezért alkonyatkor, különösebb ok nélkül, elvertük.
3 Az első emeleten laktunk mi, s szomszédunkban lakott a bank. Az ősidőkben három hosszú, sötét szobát foglalt el a bank, a lépcsőházból nyílt az igazgató szobája, mellette a pénztárszoba, s az udvari szobában helyezték el a könyvelést. Apám dolgozószobáját s az igazgató irodáját közös fal választotta el, ebbe a falba „titkos nyílást” véstek, s ha az igazgató üzent valamit apámnak, egyszerűen kinyitotta a titkos nyílás bádogajtaját, s átnyújtotta a levelet, okmányt vagy a perlésre megérett váltót. Ez a patriarchális ügykezelés évtizedekig bevált így, s a bank virult. Két öreg kisasszony dolgozott a könyvelésben, s a pénztáros tisztét egy idő előtt nyugdíjazott huszár kapitány látta el, aki sértődött arckifejezéssel viselte változott sorsát, s a parasztokkal, akik kölcsönt vettek fel vagy kamatot fizettek, úgy ordított, mint a kaszárnyában. Ez a huszár kapitány leköszönt rangjáról, hogy feleségül vehesse szerelmét, egy szegény tanítónőt. Mikor ez a vállalkozása sikerült, nem találta többé helyét a világban, olthatatlan honvágyat érzett régi élete után, inni kezdett, káromolta az ostoba világrendet, mely huszár kapitányokat bankpénztárossá degradál, s mohón és erőteljes szavakkal óhajtotta, hogy „történjen már valami”. Boldogabb embert nem láttam soha, mint ezt a levitézlett huszár kapitányt a világháború első napján, mikor felölthette a régi egyenruhát, s kardcsörtetve bevonult a bankba, elbúcsúzott egykori feletteseitől, akik megint választékos reverenciával beszéltek vele, s ő bajuszpederve adott rövid válaszokat, mert, hál’ istennek, végre „történt valami”. Ez az ember például, mint olyan sokan mások, igazán lelkesen indult a háborúba, s már az első háborús esztendőben el is esett. De a háborúnak még füstje sem érzett, mikor a kis bank, a „mi bankunk” virult a homályos emeleti helyiségekben. A bank ügyfelei ott tanyáztak a lépcsőházban, tarisznyával vállukon, bekecsesen várták sorukat. Szegény parasztok voltak ezek jórészt, a megye északi járásaiból, ahol mindig soványan ütött ki a termés, a tízholdas gazda már középbirtokosnak számított, de a rossz földek, kopár legelők az ötszáz holdas birtokost sem tartották el nagyúri bőségben. Ezek a környékbeli szlovákok alig-alig beszéltek magyarul. Valamilyen különös, felemás tót-magyar keveréket beszéltek a cselédek is: a helybeli úri társaság társalgási
nyelve hivatalosan a magyar volt, de otthon, a családban még a bevándorolt magyarok is inkább cipszertájszólású németet beszéltek. Mindebben kevés volt a szándék. A város hangulata magyar volt, de papucsban, ingujjban, vacsora után az urak is németre fordították a szót. Gyermekkorom egyik fényes, árnytalan, dicsőséges emléke, hogy bank is van a házban, igazi bank, pénztárossal és készpénzzel, ahová csak be kell menni, alá kell írni valamit, s már adják is a pénzt. S akkoriban csakugyan ilyen felhőtlenül verőfényes, egyszerű valami volt a banküzlet. A parasztok beállítottak reggel, tarisznyájukban szalonnával, pálinkával és a telekkönyvi kivonattal, melyet a jegyző szerkesztett nekik, s várták sorukat. Minden délben tizenkét órakor volt a „cenzúra”: az igazgatósági tagok, két öreg pap, a bank igazgatója és jogtanácsosa rövid „választmányi ülésre” gyűltek össze, megszavazták a száz-, kétszáz koronás kölcsönöket, a könyvelésben kiállították a váltókat, s az ügyfelek délután már vitték is haza a kölcsönt. A pénzbőség, mely akkoriban ellepte a világot, a mi kis városunkban is kiáradt, volt még személyi hitel, s a kvietált huszárkapitánypénztáros „szívességi” és „gavallér”-váltókat is kifizetett. Ha aztán lejárt a kölcsön, a paraszt fizetett, vagy ha nem, elárvereztek a tíz holdjából ötöt, s azt is a bank vette meg. Olyan egyszerű s természetes üzletág volt ez, mint a természeti jelenségek, éppen olyan következetes és nyugalmas. A bank tele volt pénzzel, és terjeszkedett. Mi, gyermekek, akik a házban éltünk, módfelett büszkék voltunk erre a kedélyes, kedves bankra. A gyermeket a felnőttek pénztitkai legalább úgy izgatják, mint az élet nemi rejtélyei. Tudtuk mi nagyon jól, hogy a mi házunkban, a vastag és kezdetleges páncélszekrényekben őrzik azt a legbecsesebb valamit, amiről a felnőttek legtöbbet beszélnek, láttuk a kölcsönkérők alázatos arcát, hallgattuk siránkozó, panaszos előadásaikat, s ahogy „kezét csókolom”-mal köszöntek nyöszörögve mindenkinek, aki a bankhoz tartozott, még a szolgáknak is. A ház gyermekeit megnyugtatta és felemelő érzésekkel töltötte el a tudat, hogy bank is van a házban, ilyen jóindulatú, családhoz tartozó bank, úgy éreztük, nagy baj már nem történhet velünk, akik a házban élünk és a bankhoz tartozunk. Azt hiszem, szüleink is így vélekedtek. A ház a banké volt, s a bank szívesen adott bérhaladékot azoknak, akik a lakók közül reászorultak, bizonyosan kisebb kölcsönöket is. Úgy gondoltuk, hogy a bank pénze egy kissé a családé is; széles, kedélyes és gyanútlan világ volt ez, a partájok úgy jártak a bankba kölcsönért, mint valami családfőhöz, gazdag rokonhoz, s a bank adott is, mert ki gondolt volna arra, hogy az adós megszökik a házból? A gyermekek ösztönösen értenek a pénzhez. Úgy gondoltuk, hogy mi, szerencsések, akik a bank árnyékában születtünk és patronátusa alatt nevelkedtünk, minden földi jólét ősforrásánál telepedtünk meg, s később sem érhet már baj soha az életben, csak jóban kell maradni ezzel a kedves, jó kis bankkal. Ez a nem nagyon emelkedett szemlélet, groteszk érzés sokáig elkísért diákéveimben és külföldi csavargásaimon is; akkor már régen csődbe ment ez a bank, s mégis valamilyen nyugalmat és biztonságot éreztem pénzdolgokkal szemben, mintha elsőrendű, közvetlen gyermekkori kapcsolatokat ápolnék a pénzzel, mely soha nem lehet hozzám, gyermekkori játszópajtásához, embertelenül kegyetlen. A bank is virult és gyapjasodott mindenki, aki a bankhoz tartozott, még a hivatalnokok és a szolgák is. Az egyik hivatalnok énekkart alakított, a másik felcsapott írónak, s két kötetben kiadta a környékbeli várromok regéit. Mindenki ráért a műkedvelésre. A bank már nem fért el a szűk helyiségben, s mint a megtollasodott iparlovag, építkezni kezdett, tündéri üvegpalotát épített magának az udvaron. Olyan csodálatos építkezés volt ez, mint valami üvegtemplom: Németországból hozattak vastag üveglapokat, s kupolát építettek a pénztárterem fölé, amilyet később idegen földön is alig láttam. A parasztok így is nevezték az új bankpalotát: „A Betlehem”. Csodájára jártak a környékbeli falvakból, s halkan és áhítatosan beszéltek az üvegkupola alatt, mint a templomban. A feltörekvő kapitalizmus itt a világ végén valamilyen kis kápolnát épített magának, díszeset és áhítatosat – mindenki így vélekedett, aki látta, s másként nem is lehetett megmagyarázni ezt a fölöslegesen pompás és nagyzolóan fellengzős alkotást. Volt itt minden, ami igazi bankhoz kellett, páncélterem, ember vastagságú páncélajtókkal, amelyek varázsszavakra nyíltak, párnázott ajtajú tanácsteremmel, különös, új számoló- és írógépekkel; s talán még pénze is volt a banknak. Különösen izgatott bennünket, a nagy ház gyermekeit, a páncélterem, melyet a házmesterlakással szemben építettek, alapjait mélyen a földbe süllyesztették, s úgy képzeltük, kincsekkel és drágakövekkel rakták meg az acélfiókokat. Nyájas és derűs kapitalizmus volt ez, mely ilyen mesevárat varázsolt ámuló szemeink elé; csak az öreg betevőknek nem tetszett, akik, régimódi pénzemberek, szívesebben látták vagyonukat az emeleti homályos helyiségek gyatra pénzszekrényeiben, s az üvegpalota és páncélpince láttán fejcsóválva, gyanakodva mormogták: „Miből?”
4 A bankot „Endre bátyám” igazgatta, nagyon sok eréllyel és buzgalommal. Endre bátyám országos nevű családból származott, jogot végzett, mint akkoriban az egész nemzedék, amely „szabad pályán” keresett boldogulást, s nem érte be a megyei, városi szamárlétrával. A dzsentriosztálynak ezt a lateinereskedési életszakát gyermekkoromban közelről láttam, s később úgy vettem észre, hamisan emlékszik meg erről az időről és szereplőiről a kortárs irodalom. Endre bányám lelkesen szánta magát a bankpályára, amely testétől, lelkétől idegen volt, lelkiismeretesen betartotta a hivatalos órákat, s egyáltalán nem emlékeztetett arra a vidéki, vadászó, kaszinózó, uraskodó hivatalnoktípusra, aki éjféltájban fogadja el, ferbli közben, a kaszinópajtás váltóját. Az élet mindig más. Endre bátyámat nem tekintette senki közgazdasági lángésznek, de többet körmölt a bankban, mint vadászott és kártyázott, kicsit olvasott is, utazott is, mértékletesen élt, s a dzsentrijelvényekből talán nem is őrzött meg erre az életre egyebet, mint a pecsétgyűrűt. A bank döcögött, terjeszkedett önmagától, ahogy ez természetéből következett is; Endre bátyám csak arra vigyázott, hogy minden kölcsönnél szigorúan betartsák a hivatalnokok a „bankszerű feltételeket”. Úgy érzem, mi sem lenne könnyebb és hálásabb, mint megrajzolni azt a vidéki takarékpénztári igazgatót, aki gyakrabban ragaszt bankót a cigány homlokára, mint okmánybélyeget a szerződésekre, s a könnyelmű Noszty fiúnak, az „édes pajtikám”-nak derűre-borúra megszavazza a kölcsönöket. Sárosban, Zemplénben talán előfordult ilyen alak; a mi városunkban, ebben a szigorú hivatalnokvárosban nem maradhatott volna meg. Endre bátyám, a „bankigazgató”, minden reggel percre érkezett hivatalába, felhúzta a könyökvédőket, s körmölt napestig. A banknak egy nagy fővárosi pénzintézet adta a hiteleket, s a pesti igazgatók, gőgös, öreg zsidók, minden esztendőben lelátogattak ellenőrizni Endre bátyám tevékenységét; ezek az öreg zsidók vadásztak, tegeződtek, dzsentriskedtek, s mi néha mulattunk is különös szokásaikon. Endre bátyám igazában a bankigazgató íróasztalánál sem művelt egyebet, mint apja, öregapja a birtokon s a megyénél: vigyázott rá, hogy a parasztok idejében teljesítsék kötelességüket, s ahogy régen ledolgozták a robotot vagy beszállították a feles termést, úgy megfizessék most az esedékes kamatokat. Csak a formák változtak. Nagyon megsarcolták a parasztot? Nem hiszem. Csak éppen rendszeresen, mert hát „élni kellett valamiből”. S amíg a paraszttal „dolgoztak”, nem is volt semmi baj; csak később, mikor Endre bátyám bonyolult családi félreértések miatt odahagyta hivatalát, s helyét egy fővárosi pénzember foglalta el, aki úgy érkezett le hozzánk, nagyszabású reformterveivel, mint a felügyelő a gyarmatokra, következett be az első krach. Az új igazgató, nyilván jóhiszeműen, de túlságosan nagystílűen a betevők pénzéből óriási lombardhiteleket adott a lengyel borkereskedőknek, akik felvásárolták akkoriban a Hegyalja borait, s a bank sok pénzt vesztett e játékon, milliókat. Apám említette néha, hogy akkortájt különös módon mentette meg, utolsó fillérig a betevők pénzét; fölkereste annak a fővárosi pénzintézetnek elnökét, akinek kegyeltje volt az Endre bátyám utódjául kinevezett gyarmati felügyelő, s mikor a híres-részvétlen, nemzetközien ismert, dúsgazdag és hatalmas bankelnök a kínos előterjesztésre vállát vonogatta s olyasmit felelt, hogy „akkor menjenek az urak csődbe”, apám csendesen megjegyezte: „Azt megtehetjük, s amink van, odavész; de a mérlegen ott lesz Méltóságod neve is.” A híres bankelnök idegesen kapta fel a fejét; aztán csöngetett, s a belépő igazgatónak odaszólt: „Száz százalékot fizetünk.” Ez a háromszavas, gavalléros mondat sok-sok milliójába került a nagy pesti banknak. A betevők megkapták minden garas betétjüket, még a kamatokat is. Ezt a történetet sokszor hallottam mint a kapitalizmus hőskorának egyik virágregéjét.
5 Rövid ideig, néhány esztendeig az egyik első emeleti, háromszobás lakásban, szemközt velünk lakott keresztapám, aki öccse volt apámnak, s különösen sértődött, nyugtalan ember; a családban úgy bánt vele mindenki, apám is, mint a hímes tojással. Büszke és magányos lélek volt, mérnöknek készült, s olyan kitűnően értette a műszaki dolgokat, hogy a katonaságnál – a tüzéreknél szolgálta le önkéntesi évét – erővel ott akarták tartani, állítólag „könyörögtek neki, zupáljon be”. Legalább így mesélték később a családban. Bizonyos, hogy természete, hajlama, egész lelki alkata a katonatiszti pályára vonzották. A civil életben, különösen a kissé lenézett mérnöki pályán idegenül érezte magát, ingerlékeny volt, állandóan megaláztatást szimatolt, „affér”-jei voltak, s mindenképpen olyan ember benyomását keltette, aki nem találta meg a helyét az életben. A mérnöki, orvosi foglalkozást akkoriban amúgy is lenézték kissé; azt tartották, nem való
úriembernek; a jó családból származó fiatalember természetesen felcsaphatott jurátusnak, de klistérozni vagy tussal, cirklivel bíbelődni nem illett. Nagybátyámat „alacsonyrendűségi komplexusához” (amiről ő semmit nem tudott, de a fiatal Freud, aki akkoriban Charcot klinikáján figyelte a hisztérikus betegeket, maga sem ismerte még ezt a műszót) erősen hozzásegítette családom társadalmi helyzete a századvégi, vidéken még csaknem rendi szellemű, szenvedélyesen nacionalista magyar világban. Származásra szászok, akik a XVII. században vándoroltak be Magyarországra, hűségesen szolgálták a Habsburgokat, s II. Lipót császár nemességgel jutalmazta azt az öregapánkat, akit „bányagróf Kristóf” névvel tiszteltek a családban, s a máramarosi kincstári bányákat igazgatta. A szabadságharc idejében találta csak meg a család magyar szívét, többen harcoltak Bem hadseregében, egyik szépapámat, Zsigát le is fokozták a világosi fegyverletétel után, s egy velencei, majd milánói császári ezredbe száműzték, ahol fokozatosan visszakapta régi rangját, s mint testőr kapitány vonult nyugalomba. De a forradalom előtt családomat jó szemmel nézték Bécsben, s „megbízható elemeknek” tartották őket. Mikor öregapámat 1828-ban óbudai consiliariussá nevezték ki, fenn járt Bécsben, és Ferenc császár fogadta. „A Magyar Királyhoz vagyok szállva – írta Bécsből öccsének Máramarosra –, nagyon költséges az ittmulatás, szobáért és fűtésért öt forintot fizetek naponta. A Fejedelem kegyesen fogadott, emlékezett Atyánkra; ja, ja, mondotta, auch Sie haben gute Zeignisse bei mir.” Valószínű, hogy az a német nevű közhivatalnok, akit 1828-ban kegyesen fogadtak Bécsben, s akit a császár ebben az időben jóindulatú szavakkal tüntetett ki, labancnak számított az udvarnál. A szabadságharc idejében a család a felkelőkkel tartott, magyarosította nevét, Kossuth minisztériuma adta ki a végzést erről, meg is jelent a határozat 1848 augusztusában a Hivatalos Közlönyben. Meggyőződésre, viselkedésre mániákus magyarok voltak, így különösen apám és öccse. Az idegenből ideszármazott családoknak ez a heves, őszinte magyar hazafiassága különös tünet volt, s a régi magyar nemes családok eltűrték és szívesen látták a NagyMagyarország olvasztótégelyében magyarrá olvadt idegeneket, néha talán elismerték bizonyos átörökölt, idegen faji erényeiket – őseim szász kovácsok voltak, s azt hiszem, tőlük örököltem valamilyen különös, nekem egyáltalán nem kényelmes, alaptermészetemtől idegen, rögeszmeszerű „pflichtgefühl”-t; de maradt valami különbség, idegenség, amit az évszázados együttélés sem tudott feloldani. A család lelki jellege bonyolultan, kitapinthatóan katolikus volt, nemcsak az anyakönyv adatai szerint, hanem lényegében, szemléletében is. A protestánsokat kerültük, a társadalmi érintkezésben is, ösztönszerűen, ahogy azok is kerültek minket; de soha nem esett szó erről a köznapi életben. Apám öccse bizonytalanul, kínlódva érezte, hogy hiába „fogadják be”, hasztalan ismerik el, szász eredetével, németes nevével, osztrák nemességével mégsem tartozik egészen, feltétlenül ahhoz a nagy „család”-hoz, ami a dzsentri Magyarország volt a század végén. Ha élt a családban valaki, akin ideig-óráig észlelhetően kitörtek a magyar dzsentrinyavalyák, úgy ő volt az. Állandóan gyűjtötte a családi papírokat, címereket és koronákat rajzoltatott, megtervezte apám és anyám „egyesített nemesi címerét” (a jó ég tudja, honnan szerezte ehhez az adatokat, mert édesanyám szegény morva molnár leszármazottja volt, s gyanakszom, soha nem jutott a család nemesi előjogok birtokába; amivel különben anyám és rokonsága mit sem törődtek), s ez a dzsentriskedés végül is különös módon jutott e gőgös, ideges léleknél kifejezésre: kerülte a megyei társaságot, nem dörgölődzött hozzájuk, sokáig külföldön élt, vasutat és alagutakat épített Boszniában, majd Fiuméba költözött, ahol egy francia társaság megbízásából megépítette azt a villamos erőtelepet, mely ma is árammal látja el a dalmát tengerpartot. Közben meg is nősült; finom és csendes Nógrád megyei leányt vett el, a legnagyobb magyar klasszikus drámaíró leszármazottját, s gyermekkoromban több nyarat töltöttem az irodalomtörténeti hírű nógrádi kastélyban és parkban, ahol az ős, e nyugtalan lelkű, s férfikora alkonyán félőrült magyar zseni drámai költeményének sorait skandálta. Ez az „irodalmi rokonság” valamilyen olimposzi dicsfénnyel övezte szememben nagybátyámat. A valóságban nem sokat értett irodalomhoz. Mikor még legényember volt, s ott lakott szemközt velünk, három udvari szobában, olyan „garçon-életet” élt, mint egy francia regényhős, inast tartott, akit egy ízben megpofozott; mindezért gyermekkoromban féltem tőle, később sajnáltam. Nem találta helyét az osztályok között, keserűen és félrevonultan élte le életét a Nógrád megyei faluban, ahol éppen olyan kevéssé volt otthon, mint közöttünk vagy idegenben, pályatársai között. Ő volt az első komoly és meggyőződéses antiszemita, akit ismertem; s bizonyosan nagyon meglepődött volna, ha valaki figyelmezteti, hogy lényének alaphangja, ez a sértődött fészkelődés osztályok között, ez az „én országom nem e világból való” magatartás mennyire ösztönösen katolikus, más szóval zsidó vonás.
6 „Üzem” kettő dolgozott a házban: nappal az emeleten foglalkoztatta az ügyfeleket a bank, éjjel a földszinten kasszírnővel, malacbandával fosztogatta a könnyelmű nyárspolgárokat egy kávéháznak keresztelt lebuj. A polgári ház ezt a földszinti üzemet természetesnek találta és eltűrte. Lakói, ez erkölcsi kérdésekben oly finnyás ítéletű családok, egyáltalán nem háborodtak fel azon, hogy éjjel, mikor az erény horkol, a ház egyik földszinti helyiségében kánkánt táncolnak. A „kávéház” oly keveset törődött a kávézó és újságot olvasó nappali vendégekkel, hogy napközben ki sem nyitott. Alkonyattal húzták csak fel redőnyeit, néhány bádogasztal állott a falak mellett, s a „büfé”-ben festett hajú s a kor ízlésének megfelelő, dús idomú hölgyek készítették a knikebájnt és a csáját. (A pezsgő hallatlan fényűzésnek számított, duhaj katonatisztek is ritkán vetemedtek csak ilyen pazarlásra – a „duhaj katonatiszt” fogalma máskülönben is meglehetősen ismeretlen volt a mi városunkban, mert a huszárezred ötven kilométerrel arrébb, a szomszédos városban állomásozott, s a tüzér- és baka-tisztek, akiket hozzánk telepítettek, beérték szerényebb alkalmi ricsajokkal, knikebájnnal és kocsisborral.) Ezt az éjjeli lebujt jórészt kupecek, vásárosok, földbirtokosok s a környékről egy-egy görbe éjszakára berándult zsidó árendások látogatták. „Úriember” csak nagyon borosan mert ide beállítani, ilyenkor lehúzták a műintézet vasredőnyeit, s olyan házi mulatságot csaptak, mely felköltötte az alvókat is; de csodálatosképpen tűrték ezt a rendzavarást, s a „kávéház” sokáig, éveken át működhetett a földszinti helyiségben. A rendőrség akkor még nem avatkozott a polgárok dolgába; e negyvenezer lelket számláló városban például mindössze tizenöt rendőr ügyelt a polgári élet békéjére, tizenöt öreg, kövér Mihaszna András, kiket gyermekkoromban személy szerint ismertem és nevükön szólítottam; a rendőrségi fogda egy olaszos vonalú, árkádos bejáratú, rozoga régi házban talált otthont, de jórészt üres volt, csak a megrögzött alkoholisták aludták itt ki mámorukat, kiket egy koporsószerű, zöld viaszosvászonnal borított tolókocsiban szedtek össze reggel felé az utcasarkon a rendőrök. A prostitúciónak egyik finomabb és nyilván költségesebb válfaja volt az, amit a házunkbeli „kávéházban” éjszakáról éjszakára kimértek; megesett késelés is, egy éjjel női sikongásra ébredt fel a ház, gyermekek, felnőttek éjszakai kacabajkában kitódultak a folyosóra, s az udvaron a házmester seprővel ütlegelt egy csizmás, macskabajszos s főként vérszomjas kupecet, aki tíz körömmel kapaszkodott egy szalmasárga hajú kávéházi alkalmazott nő kényelmesen megmarkolható, lágy testrészeibe. Ez a kísérteties jelenet, az éles és hideg hajnali világításban, úgy hatott rám, mint valamilyen valószínűtlen, színpadi élmény. De a lebuj, úgy látszik, borsos bért fizetett a banknak, mert még az ilyen közbotránkozást okozó, szemérmetlen csendháborítást is eltűrték. A lebuj tulajdonosának, egy ravasz, vállalkozó szellemű cigányprímásnak, sokkal később mondtak csak fel, s akkor sem „erkölcsi okokból”, hanem mert a banknak szüksége volt a helyiségre: az éjjeli üzem jövedelmét már nélkülözni lehetett. A mindennapos, egészségügyi szükségletek céljaira két nyilvánosház is akadt a városban: egy olcsóbb és közönségesebb, a Bástya utcában s egy másik, finomabb, a „tiszti”, földszintes ház a Fegyverház utcában, ahová a magasabb rangú hivatalnokok és katonatisztek jártak. Az utcai szerelemnek e két zárt intézete között, végig az alacsony házakkal beépített Virág utcán, tucatjával működtek még magánvállalkozások, a szerelemnek afféle mozgóárusai. Kedélyes, nyájas földalatti szerelmi világ volt ez. A nőtlen aranyifjúság s persze nemritkán a nős férfiak is, a katonatisztek s néha nagy titokban, a helybeli rendház fiatalabb szerzetes tanár-növendékei is eljártak e házakba, melyek csaknem változatlanul maradtak meg a középkorból, s bevakolt ablakaikkal, örökké csukott kapuikkal, zöld és barna olajfestékkel csillogó-simára mázolt homlokzatukkal az idegennek is elárulták rendeltetésüket. Ezekbe a házakba „kávéház után” jártak a városbeli urak, a „szalon”-ban kedélyes terefere folyt éjféltájt, a lányokat gyakran váltogatták a tulajdonosok. Egyszer jártam csak szülővárosomban az egyik ilyen házban, igaz, nagyon fiatalon, tizenhárom esztendős koromban; később restelltem felkeresni odahaza e helyeket, de ez az első és egyetlen látogatás kegyetlen élességgel emlékemben maradt. Az egyik házbeli fiú vitt el, egy illatszerész vad, nyugtalan vérű kamasz fia, fényes nappal állítottunk be a Bástya utcai „olcsó” házba, fogvacogva, verőfényes és csöndes nyári délután. A kapu nyílására jelzőharang csendült meg a folyosón, a bejárattól balra egy függönyökkel és Terézia korabeli bútorokkal zsúfolt szobában, üvegablakos ajtó mögött tolószékben ült egy főkötős öregasszony, ahogy Piroska és a farkas meséjében a nagymamának öltözött farkast ábrázolták a mesekönyvek, ókuláréján át kíváncsian szemlélt minket és vigyorgott. Az udvarra siettünk, mert az illatszerész fia ismerte már itt a járást, az udvar egyik oldalát magas kőfal kerítette az utca felől, s a földszinten és az emeleten hosszú sor barnára mázolt ajtó nyílott a szobákba, mint egy fegyházban vagy kórházban. A „lányokat” nem láttuk sehol. Vágott
szárnyú, szelídített bagoly sétált az udvaron. Később kinyílt az egyik emeleti ajtó s nőalak jelent meg a folyosón, bádogkancsóból vizet öntött le az udvarra, aztán visszament szobájába és ügyet sem vetett ránk. Mozdulatlanul lapultunk a falhoz, nagyszájú barátom is elfogódottan tekingetett körül, igazán olyan csend volt itt az udvaron, mint egy fogházban. Kis idő múlva felnyílt az egyik földszinti szoba ajtaja, s egy nő, aki a függönnyel beakasztott ablak mögül régebben szemlélhetett már minket, mosolyogva hívott, lépjünk be a szobába. Barátom ment előre, s én ájulásszerű állapotban, verejtékes testtel, csaknem önkívületben követtem. A nő szlávos magyarsággal beszélt, de máskülönben nem emlékszem reá, nem tudom, fiatal volt-e, szőke vagy fekete, kövér vagy sovány? Foltos heverő állott a szobában, vetett ágy, melyből imént kelhetett fel a nő, mert a dunyhák még kuszán, meleg testi gőzben dagadtak, bádogmosdó dülöngött a fal mellett, melyről mállott a vakolat és rajzszöggel megerősített nyomtatott egészségügyi tanácsadót fedeztem fel a mosdó felett; ezt figyelmesen el is olvastam, inkább kínomban és zavaromban, mint érdeklődésből. „Könnyen elkerülheti a fertőzést” – így kezdte a Hatóság egészségügyi tanácsait. Egy pár vastag férfibakancs hevert az ágy előtt. Egy ideig ültünk itt, az ágy szélén, barátom iparkodott otthonosan és fölényesen viselkedni, de nagyon félt ő is; a nő cigarettát kért, leült közénk az ágy szélére, mosolyogva bámult ránk és hallgatott. Nem történt semmi. Barátom később három hatost adott a nőnek, s kiosontunk a házból, nem vette észre senki menekülésünket, már alkonyodott. Ez a kaland, mely felért egy May Károly-regény egzotikus idegborzongásával, hosszú időre elvette kedvemet hasonló vállalkozásoktól, annál is inkább, mert mélységesen csalódtam egykorú, „duhaj” barátomban, aki regényes hazugságokkal csapott be azelőtt, s mint észrevettem, „odabenn” éppen olyan fogvacogva viselkedett, éppen úgy félt és éppoly kevés fogalma volt a valóságról, mint nekem. Például azt mesélte, hogy a férfiak és a nők nemi érintkezése egészen más, mint mi hisszük (én akkoriban még nem hittem semmit, minden köd volt fejemben és össze nem illő fogalmak zavaros képződménye), s ami lényeges benne, hogy a férfi erősen megfogja a nőt, leszorítja karjait s aztán megharapja a nő orrát. A jó ég tudja, hol hallotta ezt? Később gyanítottam hazugságait, megvetettem és elkerültem. Élt két „kokott” is a városban, két idősebb, nem nagyon csinos nő, akik lakást béreltek az egyik mellékutcában, mindig párosan jártak, kendőzték arcukat, óriási, malomkerékszerű kalapokat viseltek, s meglehetős respektusnak örvendettek a bennfentesek körében, a város kicsapongó férfiközönségénél. Az egyik gúnyneve „Citrom” volt, a másikat így csúfolták a diákok: „Narancs”. A férfiaktól, kiket kegyeikkel kitüntettek, valószínűleg nagyobb összeget kértek, mint a Virág utca mozgó szerelmi árusnői, a cigánylányok és facér cselédek, talán ezért tüntették ki híveik a „kokott” címmel. Mindenesetre hozzátartozott a város társadalmi életéhez Citrom és Narancs. S élt a Virág utcában egy háziasan berendezett, időtlen korú, testes utcai nő, akitől nemzedékek tanulták a szerelem titkait, Lenke nevű öreg leány, aki minden kabátos embert ismert a városban, szigorú volt és keményszavú, a rendőrök is féltek tőle. Ez az öreg prostituált bizonyos családias elismerésben részesült idővel. Az élet egyik szerves alkatrésze volt, elébb-utóbb mindenki reáfanyalodott. De a „Vörös Rák” legendáját én is hallomásból ismerem, nem jártam ott soha. A múlt század végén, a nyolcvanas években a „Vörös Rák” vendéglő volt az igazi tivornyahely, a titkos, az előkelő, ahová a város legfinomabb urai jártak és elég furcsa dolgokat míveltek ott, mint egyik életvidám nagybátyámtól hallottam. Ez a titokzatos „Vörös Rák” – sokkal titokzatosabb, mint a Bástya utcai ház vagy a lebuj a mi lakóházunk földszintjén – afféle országút menti vendégfogadónak épült, néhány kilométerre a várostól, s a „jó társaság” férfitagjai, kitűnő családapák, így nagybátyám is, ide rándultak ki, ha egészen fesztelenül akarták érezni magukat. Mikor én hasonló mulatságok után kezdtem járni, a város végi mulató már düledező tanyai kocsma volt csak. A házasságon kívüli nemi élet ilyen szerény keretek között zajlott, s aki szomjas volt, efféle híg pocsolyákból oltotta szomját. A „viszony”, a férjes nő „bukása” a regények birodalmába tartozott. Egyetlenegyszer sem hallottam gyermekkoromban a felnőtteket „esett asszonyról” pletykálni, akinek „viszonya” van; még a helybeli színtársulat primadonnáit is szigorúan szemmel tartották s „bojkottálták”, akiről kitudódott, hogy félrelépett.
7 A lakás nagy volt, tágas, magas szobák, sűrű sorablakkal, s valahogy mégis úgy él emlékemben,
mintha homályos lett volna. Talán, mert gyermekkoromban testvéreimmel és a nevelővel naphosszat legtöbbször az „alkóv”-ban szorongtam, e bolthajtásos, ablaktalan helyiségben, ahol a rácsos gyermekágyak és tanulópadok teljesen kitöltötték a szobát. Ez az alkóv kötötte össze szüleim hálóját az ebédlővel; színes üvegajtó választotta el az utcai ebédlőtől, hogy véletlenül se érje a napsugár. Ebben a szobában aludtunk, itt készítettük iskolai feladatainkat, s rossz időben vagy ha „büntetésből” tilos volt elhagynunk a lakás területét, itt játszottunk is. Senkinek nem jutott eszébe, hogy gyerekszoba céljaira talán egészségesebb és megfelelőbb helyiség lenne a pompás, tágas „szalon”, ahová hónapszámra nem lépett be senki, a lakásnak ez a talán legtágasabb és világos szobája, ahol csak a vászonhuzatokba bújtatott bútorok állongtak, s hideg, polgári pompájával reám mindig úgy hatott, mintha meghalt volna benne valaki. Az „alkóv”, ez a sötét, levegőtlen, jó meleg kis ól, ez volt hát igazi otthonunk; senki nem tűnődött ezen, a „nevelők” is természetesnek találták, hogy villanyfény mellett kell tanulni, amikor a lakás egyébként még nappali világosságban úszik. Öt szoba sorakozott itt, lóugrásban, három utcai és két udvari. A gyermekszoba kivételével mindje nagy termetű volt, levegős. Ezekben a századvégi polgári lakásokban különösképpen azok a jómódú családok sem ügyeltek nagyon a gyermekszoba minőségére és elhelyezésére, akik majomszeretettel ajnározták különben a gyermeket s neveltetésre, öltözékre soha nem sajnálták a pénzt. A „higiéniáról” megoszlottak akkortájt a vélemények. A „baciluselmélet” sok háziasszonyt megtébolyított abban az időben, ismertem öreg néniket, akiken kitört a tisztaság rögeszméje, naphosszat poroltak, kesztyűben jártak fel és alá lakásukban, s tollseprűvel vadásztak a „bacilusokra”. A polgári háziasszony természetesen minden becsvágyával azon volt, hogy porszemecskét se lehessen felfedezni a politúros bútorokon, a látogató komaasszonyok kávézás közben valóságos mustrát tartottak a barátnő otthonában, s jaj volt a szerencsétlennek, kinek lakásában a hanyag szobaleány elfelejtette aznap a portörlőronggyal végigsimítani a zongorát. Anyám, a két cseléd s a „kisasszony” naphosszat takarítottak. Reggel kitakarított a cseléd, munkáját felülvizsgálta a „kisasszony”, s később megjelent anyám, mint valamilyen tábornok a szemlén, s kegyetlen vizsgát tartott, ujjait végighúzta a bútorok rejtettebb hasadékain s fél délelőtt kajtatott a porszemek után. Jelszó volt, hogy a pormentesség a „modern higiénia” első feltétele. De a gyerekszobák a legtöbb lakásban siralmasan festettek, eldugott, kamraszerű helyiségeket szántak csak e célra; s a zongora háta ragyogott ugyan, de a fürdőszobával legtöbb helyt kíméletesen bántak s csak keveset használták. Nálunk még használták a fürdőszobát, mert sok volt a gyermek, s különben is rendkívüli és egyáltalán nem korszerű elveket vallottak szüleim a testi tisztaságról. A pesztonka télen-nyáron, minden reggel és este befűtött a fürdőszoba rozzant vaskályhájába, s a kisasszony lefürdette a gyermekeket; de az általános felfogás azt tanította, hogy „a sok fürdés ártalmas”, mert a gyerekek elpuhulnak. Legtöbb helyen lomtárnak használták a fürdőszobát, ahová bejártak ugyan mosakodni a családtagok, de üggyel-bajjal mozoghattak csak a homályos helyiségben felhalmozott bőröndök, a „kismosás” után száradni aggatott ruhadarabok, a cipő- és ruhatisztító szerek között. Sok ismerősünknél a fürdőkádban porosodtak a málhák, s a kádat talán csak év végén, szilveszterkor adták át egy napra eredeti rendeltetésének. A századvégi polgárság általában csak akkor fürdött, ha beteg volt vagy ha nősült. De a fürdőszobát azért megkövetelték a lakástól; csak nem nagyon használták. Nálunk is tele volt mindenféle kacattal a homályos fürdőkamra, anyám kétségbeesett erőlködéssel iparkodott rendet tartani a törülközők, fürdőköpenyek között, mindenkinek megvolt a maga „külön fogasa”, mint egy színházi ruhatárban, úgy lógtak itt törülközők, reggeli köntösök, lipityankák, senki nem tudta soha, mi az övé, hol a helye, mikor kerül sor reá. A fürdőszoba örökös káosz volt, sértődések és izgalmak melegágya. A „spájzban” például már sokkal ünnepélyesebb rend uralkodott, mint a gyermekek szobájában vagy a fürdőszobában. Tágas, száraz, világos helyiségben gyűjtötték össze, meglehetős fölöslegesen, az élelmiszereknek óriási készleteit, mintha ostromlott várat szereltek volna fel liszttel és zsírral, vagy falusi kúria éléskamráját, ahol napi járóföldre nincs a közelben mészáros vagy fűszerüzlet. Egyáltalán, mindenből „készletek” dagadtak odahaza: anyám szekrényeiben, az almáriomok fiókjaiban végszámra sorakoztak a meg nem varrott vásznak, kötöttáruk, gombolyag pamutok, de „készletet” vásároltunk minden másból, a cipőzsinórból és törlőrongyokból is. Különös gyűjtési rögeszme volt ez, mely időnként megejtette anyánkat, aki oly diadalmasan tért haza bevásárlókörútjáról, mintha a sivatagban élnénk valahol, s átvonuló karavántól vásárolt volna ritka és becses használati cikkeket. A lisztet zsákszámra vásároltuk, a zsírt egész hordóval, sajtból malomkeréknyit szereztünk be, s dekával nem mértek odahaza semmit. Mind e nagy készletek birtokában inkább mértékletesen éltünk, mint pazarlóan. Már három gyerek sivalkodott a házban, két cseléd pusztította a kenyeret s a szakácsné hét személyre főzött minden délben, mikor anyám mindössze
száz forint „kosztpénzt” kapott egy hónapra, s abból talán meg is takarított néha valamit... Napjában kétszer ettünk húst, apám nem tűrte el az ebédről eltett, felmelegített maradékok házi rendszerét. Bőséges, zsíros, magyar konyhát vitt anyám, s hét ember tápláléka kifutotta a száz forintból. Valamilyen kánaáni bőség és olcsóság áradt el akkor a magyar világ fölött; nem az a kényszerű, koldusolcsóság, mint a háború után, mikor a pénzhiány szabta meg az árakat s a nyomorúság kínálta vetélkedő kótyavetyéléssel termékeit és portékáját; a béke olcsóságában mindenki megtalálta a maga számítását. Uras, zsíros, anyagias élet volt ez. Már a reggeli úgy festett, mint valamilyen családi ünnepség, névnap vagy lakodalom. Apám frissen beretválva, enyhe kölnivíz- és brillantinszagot árasztva érkezett a fürdőszobából a körülményesen megterített reggelizőasztalhoz, dohányszínű házikabátjában helyet foglalt az asztalfőn, kinyújtotta kezét a helyi újság után – a klerikális újságot járattuk persze, melyet a püspök pénzén szerkesztettek s a püspöki nyomdában nyomtattak, a Felvidéki Újság-ot –, s átfutotta a híreket, amíg várta, hogy a meisseni, hagymamintás kannában „húzzon még a tea”. Ünnepélyes pillanat volt ez. E pillanatokban apa orra alatt ott feszült még a bajuszkötő, melyet csak az étkezéshez vetett le, s egy kis zsebkefével szabályosan kétfelé simította brillantinos bajuszát. Anyám szemközt ült vele, s az asztal két oldalán két pár gyerek leste a reggeli ünnepélyes celebrálását. A gyerekek kávét reggeliztek vajas zsömlével s télen rántott levest; ám az apai reggelinek szemlélete kárpótolt mindenért s felemelő érzésekkel töltött el. Oly méltóságosan, finoman reggelizett apám; dohányszínű, barna selyemhajtókás reggeli kabátja, pecsétgyűrűs, nőies, kis kezének könnyű mozdulatai, nyugalma és pater familiasi jóindulata minden reggelinél elragadtak. Illatos, aranybarna teát ivott, sok rummal, sonkát és lágy tojást evett hozzá, mézet és magyar vajat (a vaj miatt sokat háborúskodott anyámmal, aki takarékossági szempontból, vagy a jó ég tudja, miért, dán vajat vásárolt néha, s emlékszem egy hajnali drámára is, amikor apám meggyanította ezt az ármányt, felkelt a reggelizőasztaltól, s a „dán vajat” a klozetba dobta!), a kenyeret külön pirították neki, s elnéztem volna ezt a válogatott étkezést, ezt a „nagyvilági allűrt” sokáig. Ez a reggeli idill polgári istentiszteletnek tetszett. Ilyen lassú, választékos mozdulatokkal csak az készülhetett a napi munkára, aki már annyira beérkezett, hogy napközben nem érhették megalázó meglepetések. A valóságban apám akkor még nem is „érkezett be” különösebben; az osztály érkezett be, amelyhez tartozott, s ennek az odatartozásnak kisugárzó öntudata avatta ilyen méltóságteljessé magatartását és mozdulatait. Aki az osztályhoz tartozott s jó volt a minősítése, meglehetős nyugalommal kezdhette a napot. Nem kellett reggeli után messzire mennie; kezdetben csak a szomszéd szobába, később, mikor az iroda megnőtt, kivettek az udvari folyosó végében három szobát, s ott rendezték be a nagyméretű irodát. A megmaradt öt szobában most már szélesebben telepesedett el a család; apám külön „férfiszobát” rendezett be vagy „dohányzót”, a szalon s az ebédlő között, ide állították be a könyvszekrényeket s egyáltalán sok új bútort rendeltek. Különös bútorok érkeztek a helybeli bútorgyárból, egészen „modern” bútorok, melyeknek csodájára jártak ismerőseink. A „szalon”-t, a lakás legfölöslegesebb szobáját, évszámra nem használták, mert a nyugati, a „szalon”-értelemben vett társas életet akkoriban nem ismerte a vidéki polgárság, a látogatók a fehér asztal körül gyűltek össze s ott „tisliztek” vacsora után, néha hajnalig is. Mégis a „szalon”-t nagy gonddal rendezték be. Mahagónifából készült garnitúra állott itt, gyöngyház berakásokkal, óriási tükör, nagy, feketelakkos asztal, ezüst névjegytartóval, színültig tetézve előkelő ismerősök és alkalmi látogatók teljes címet és rangot hirdető névjegyeivel, albummal, óriási tengeri kagylókkal, egy üvegdobozban anyám esküvőjén viselt mirtuszkoszorújával. Egy állványon bronz hableány kelt ki a hamutartóhullámból és fáklyát tartott a kezében, ki tudja, mi célból... Akadt itt még életnagyságú, bronzba öntött dakszlikutyaszobor is, a család egyik eldöglött kedvencének hű másolata s még több „tárgy” ezüstből, márványból és bronzból, s megvésett kődarab az elpusztult Messinából. Fekete, metszettüveg ablakos szekrényben sorakoztak anyám könyvei, az a néhány, amit leánykorában gyűjtött vagy apámtól kapott később ajándékba. A sok bronz és mahagóni persze ragyogott a portörléstől; mentől ritkábban használták ezt a teljesen fölösleges szobát, annál gondosabban tisztogatták. A szalon bútorai egyébként még anyai nagyapám bútorgyárában készültek, s ezért, kegyeletből, nem váltunk meg tőlük, mikor átrendeztük a lakást. A századvégi ízlés remekei voltak e bútorok, mahagóni és gyöngyház szellemes keverékei, karosszékek, dór és ion oszlopok ornamentikájával megfogalmazott széklábak, s általában minden bútordarab gondosan iparkodott leplezni rendeltetését, a szék látni valóan nem arra a célra szolgált, hogy ráüljenek, hanem éppen csak, hogy legyen. Ez volt a szalon, s meg kell vallanom, ez a mi szalonunk ízléses tartózkodásban, tompított „stílusában” még istenes volt a többi polgári szalonhoz képest, amilyeneket gyermekkoromban a szomszédok és ismerősök lakásaiban láttam. Ezek a századvégi „modern” bútorok, melyeknek rajzát és mintáját nagyapám műhelyében, mint a
többi magyar műhelyben, bécsi minták után másolták minden esztendőben, két nemzedék ízlését mérgezték meg. A „táblabíróvilág” biedermeieréből, e szelíd, humánus és jó ízlésű formákból átmenet nélkül nőtt elő az a palisander- és plüss-szörnyűség, ami a századvégi polgári bútor volt. Az „ónémet ebédlő” igazán célszerű és ízléses bútordarabokból állott össze, ha összehasonlítjuk azokkal a fortunaszelencés, cirádákkal ékített „büfékkel”, préselt szőlőfürtökkel feldíszített bőrszékekkel, tükörajtós hálószobaszekrényekkel, vörös plüssből összefércelt karosszékekkel, amilyeneket a századforduló körül kezdtek gyártani szerte a hazában. S mind e lélektelen, szemponttalan szörnyűségekhez képzeljük hozzá az elmaradhatatlan dísztárgyakat, a pálmákat a sarokban, a párnákat minden díványon és a láb alatt s a karosszékben, a kefetartót a falon, melynek gobelinje vadászjelenetet ábrázolt, az ezüstszarvast az íróasztalon, mely agancsának ágabogában tollszárakat tartott, a bronz bagoly-tintatartót, az emberi kéz mintájára formált márvány levélnyomókat, a színes gyöngyfüggönyöket, a szivargyűrűből szellemesen és festőien összeállított és üveg alá préselt kályhaellenzőket, a piszkafákat, melyeknek nikkelnyele zergepatát ábrázolt, a porcelángólyákat, melyek szárnyaik között zöld évelő növényeket őriztek, az ezüstözött öntöttvas gémeket, melyek csőrükben névjegyet tartottak s a sok plüsst, filcet, függönyanyagot, amellyel beborítottak ablakot, falat és bútort, hogy hiba ne essen, ha meg lehet valahol őrizni egy porszemet vagy el lehet sikkasztani egy tűhegynyi napsugarat... ez volt együtt a „juste milieu”, magyarul az „enteriőr”, a keret, melyben egy polgári nemzedék élt és nevelkedett. A mi lakásunkban talán megszűrte valamennyire ezt az áradást apám jó ízlése – de a korszak nagy terrorja elől mi sem menekültünk sértetlen, ép bőrrel s egy-két bronzdaru vagy bőrkeretbe foglalt hímzéses falidísz, mely a „szarvasok etetését” ábrázolta, akadt a szalonban meg az „úriszobában”. A viktoriánus idők kispolgári ízléstelenségének közép-európai értelmezése volt ez az „új lakásművészet” – s ahogy laktak, úgy öltözködtek, olvastak, társalogtak. A közelmúlt korok tiszta, szép formáit, nemes bútorait a „felvilágosult, liberális polgárság” ócska kacatnak tartotta, nagyanyák lomtárba való hagyatékának. Igaz, ekkortájt a világ hatalmasai is ezt az ízlést diktálták. Vilmos császár vagy VII. Edvárd belső, meghitt szobáinak berendezése miben sem különbözött egy berlini bőrorvos várószobájának bútorzatától. A korfui „Achilleion” császárszobájának íróasztala előtt forgatható zongoraszékre bőrnyerget szereltetett fel a magas vendég, s azon foglalt helyet, mikor dolgozott. Lehet-e csodálni, ha ugyanakkor egy magyar vidéki város egyik polgári lakásának előszobájában a kefetartó hímzése vadászjelenetet ábrázolt?
8 Az „úri szobában” három üvegajtós szekrényben sorakoztak a könyvek. Anyám „könyvtára” már inkább csak dísztárgy volt, a szalon berendezésének egyik kelléke s emlék a múltból; a mahagóniszekrény ajtaját ritkán nyitogatták. Vagy három tucat vörös vászonba kötött „Egyetemes regénytár” adta ki a zömét anyám könyveinek; s aztán nagy csapat német regény. Kedvenc írója volt Rudolf Herzog, s kedvenc könyve ennek az írónak Das grosse Heimweh című regénye. Sárga bőrben, két kötetben, díszhelyen állott Freytag Soll und Haben-je, aztán néhány kötet Schiller. Goethét a polgári könyvtárak nem kedvelték. Úgy vélekedtek, hogy „vizenyős, klasszikus”. Schiller már inkább hozzátartozott a könyvtárhoz, különösen a Haramiák és az Ármány és szerelem kötetei, no meg A harang egyik díszes kiadása. Schillerben valahogy a liberalizmus előfutárját látták, a forradalmárt. Goethe volt a „merev forma”, a „klasszikus maradiság”, az unalom. Nem hiszem, hogy a századvégi polgár sok egyebet olvasott volna Goethétől, mint a Hermann und Dorothea néhány énekét az iskolában s később A vándor éji dalá-t. Anyám kedvelte a „modern német szerzőket”. Herzog és Freytag mellett helyet kaptak kedves könyvei között Stratz, Ompteda s egypár német humorista művei. Ítéletem nincs e könyvekről, mert gyermekkoromban, mikor a szülői könyvtárra rászabadultam, már ösztönösen irtóztam e művektől s egyiket sem bírtam elolvasni. Különös módon akadt egy kötet Lilly Braun: Memoiren einer Sozialistin is. Anyám ízlésének igazolására mondom, hogy Marlitt- vagy Courts-Mahler-féle irodalom nem gyűlt fel könyvszekrényében. Bizonyos, hogy Herzog és Freytag, a maguk érzelmes-hazafias szemléletén túl, igazibb írók voltak, mint a Dekobrák és Vicki Baumok, kiknek ponyvája ma elborítja a polgári hálószobák éjjeliszekrényeinek fedőlapjait. Verseskönyvet még véletlenül sem vásároltak ebben az időben. A költészet rossz emlék volt, lidércálom az iskolából, „memoriter” és szorgalmi feladat. Az a kedves, naiv szokás, a „nagy költők” aranyköpéseinek és halhatatlan verssorainak lemásolása az „albumba”, mely a múlt század elején polgári családokban hímzés, hárfázás és selyemrefestés mellett az úri leánykák „szellemi életének” egyik bizonyítéka volt, a század végén nem divatozott már. Ma sem értem, hogyan került anyám könyvei
közé Klopstock emésztő-unalmas klapanciája, a Messiás... Magyar könyv kevés akadt csak e női könyvszekrényben. Anyám egyik legkedvesebb magyar olvasmánya volt Werner Gyula Besztercei diákok című regénye; ezt nekem is el kellett olvasni, s nem nyugodott, míg át nem rágtam magam rajta; úgy emlékszem, érzelmes művecske volt, de mindenesetre rokonszenvesebb, érzelmességében is tapintatosabb és tartózkodóbb, mint az egykorú nőírók regényei. Karin Michaelis is akadt a fekete könyvszekrényben (azt hiszem, Ulla Fangel volt a ríkató Michaelis-történet címe) s nagy kötetben néhány évfolyam Velhagen und Klasings Monatshefte. Ezeket a német családi folyóiratokat – Über Land und Meer, Blatt der Hausfrau, Haus, Hof, Garten s ahogy sorra nevezték – milliós példányszámban olvasták a polgárok szerte a világon, s a magyar családok is gyönyörűséggel forgatták e finom papíron nyomtatott, szabásmintákkal, ételreceptekkel, háztartási tanácsokkal s nem utolsósorban a hozzávaló beszélyekkel és versekkel bőségesen megtömött folyóiratokat. Persze, az „Új Idők” méltán sorakozott e szellemi táplálékhoz. Igénytelenségében, simulékonyságában talán még „irodalmibb” volt e magyar családi folyóirat, mint például az Über Land und Meer. Semmi esetre sem rontott annyit az irodalmi ízlésen, mint német társai. Apám könyvtára tekintélyes volt, és elfoglalta az „úri szoba” leghosszabb falát. A magyar szépírók közül Mikszáthot olvasta legszívesebben. Jogi könyveit, a hasas corpus juris-köteteket, a „döntvénytárakat” és „szemelvényeket a magánjog köréből” az irodában őrizte; a lakás három magas, falba épített könyvszekrénye tele volt szépirodalommal. A városunkbeli polgárság sokat és szívesen olvasott. Ebben a városban már két évszázaddal elébb tartottak „irodalmi szalonokat”, a XVIII. század vége felé itt jurátuskodott Kazinczy Ferenc, itt lapot és folyóiratot nyomtattak, mikor a magyar Alföld városaiban, csekélyke kivétellel, a téli évad „szellemi életének” csúcspontját a disznótoros összejövetel jelentette. A Fő utca boltíves szalonjaiban évszázaddal elébb már irodalomról vitatkoztak, s a magyar könyvből, akkor is, később is, több fogyott e vegyes ajkú, de mindenkor magyar műveltségű városban, mint Pest-Budán. Négy könyvkereskedő élt, sőt gazdagodott e kicsiny, alig negyvenezer lélekkel népes városban. A könyvkereskedésekben délelőtt kaszinót tartottak a hivatalukból hazatérő városi urak, kényelmes karosszékekben elterpeszkedve lapozták a polcon felhalmozott könyvújdonságokat; az a gátat szakított szellemi áradás, mely a háború után elöntötte a könyvpiacot, ismeretlen volt még gyermekkoromban, minden újonnan megjelent könyvet megvitattak, s alig múlt el nap, hogy a négy könyvkereskedő közül valamelyik „szíves megtekintésre” ne küldött volna irodalmi újdonságokat... A könyvvel a mi házunkban áhítatosan bántak. Számon tartottunk minden egyes kötetet, volt „katalógus” is, vászonfedelű füzet, melyben följegyeztük a kölcsönadott könyvek címeit. Akkoriban, ha egy polgári sorsú asszony unatkozott, nem kártyázott, nem szaladt a moziba vagy kávéházba, hanem elővett egy könyvet és olvasott. Apám estéi is így teltek el, könyvvel a kezében. Túlzás nélkül mondhatom, hogy a mi vidékünkön a századvégi polgárság számára a könyv igazán szükséglet volt, napi kenyér. Nem múlt el nap a középosztálybeli, értelmes ember számára, hogy az esti órákban, elvalvás előtt, az ágyban néhány oldalt ne olvasott volna valamilyen új vagy egyszerűen csak kedves emlékű könyvből. Járt egy angol folyóirat is a házba, a Nature című természettudományi újság, de ezt csak ritkán forgattuk, mert az angol nyelvvel valamennyien hadilábon álltunk a családban, bár esztendőkön át beállított, minden héten háromszor az öreg, iszákos angol nyelvmester, akit néha megleptünk ebéd után, amint apámmal kettesben, az úri szoba kényelmes karosszékeiben, angolóra ürügye alatt békésen szunyókáltak. A magyar folyóiratok közül Tisza István lapja, a Magyar Figyelő járt nekünk; apám ugyan nem volt munkapárti, s „kitartott Andrássy kézfogásánál”, aki egy ideig a város képviselője volt. A napilapok közül sokáig járt a Pesti Hírlap, s két gyermekújságra is előfizettek. Az Én Újságom-ra és a Zászlónk-ra. Ezt az utóbbit kisdiák koromban izgatottan vártam és nagy élvezettel olvastam; úgy látszik, ügyesen szerkesztették, mert mindig mondott valamit, ami a fiúkat érdekelte. Áttetsző szándék nélkül, hangsúlyozott nevelő jelleg nélkül, szórakoztatott és oktatott. Rengeteg könyv gyűlt fel idővel az emeletes, szárnyas ajtajú szekrényekben. A „szíves megtekintésre” küldött könyveket legtöbbször elfelejtették visszaküldeni, a könyvszámlát év végén fizették csak a kereskedőnél, s nem sokat törődtek vele, ha néhány tucat olyan könyv árát is meg kellett téríteni, melyek olvasatlanul és felvágatlanul porosodtak a nagy szekrények alsó polcain. A „könyvtár” anyagát ketté kellett választani: nagyobb felét az ügynök adta el, s csak kisebbik részét válogatta össze szándék, hajlam és kíváncsiság. Itt sorakozott mindenekelőtt a „teljes Mikszáth” s a teljes, egészvászonba kötött Jókai. Ez a jubileumi kiadású, százkötetes Jókai lassanként elapadt, mert a Forgách utcai antikvárius, akinél iskolaév végén értékesítettük a fölöslegessé vált tankönyveket, ötven krajcárt fizetett egy kötet Jókaiért, s nem is tisztelt más egyebet a világirodalomból. A Jókai-köteteket nem léhaságból vagy prédavágyból cipeltük az
antikváriushoz – évekig vajúdtam, amíg rászántam magam A kőszívű ember fiai-nak, vagy az Egy magyar nábob-nak értékesítésére, s igazán csak a szükség parancsoló szava kényszerített rá meg az ódondász szigora, aki nagyszerűen kiismerte magát Jókai regényeinek napi árfolyamai között, melyek meglehetősen változtak. Az egyes remekművek, mint Az új földesúr vagy Az arany ember, s főként A lélekidomár, mint időtálló, fémjelzett értékek díszelegtek az ódondász árfolyamlistáján, s minden időben megadta érettük az ötven krajcárt; Rab Ráby-ért nem adott többet három hatosnál, a Politikai divatok-at két hatosra becsülte, s a Dekameron-ért nem adott semmit. Tömörkényt, Gárdonyit, Herczeget sem vásárolt szívesen, sőt csodálatosképpen Mikszáthot sem szívelte. Így aztán reáfanyalodtam szeretett Jókaim elkótyavetyélésére – a mi családunkban nagyon érzékenyen megtartották a névnapokat, születésnapokat, a családtagok sohasem feledkeztek meg ilyen alkalmakkor egymás megajándékozásáról, s mert pénzem nem volt, a szorgalmi munkákat meg nem kedveltem, kénytelen voltam születésnap vagy karácsony előtt egyes darabokat értékesíteni apám könyvtárából, hogy ne álljak aztán szégyenszemre üres kezekkel az ünneplők között. Magyarul, loptam a könyveket apám könyvtárából, hogy aztán a tolvajlott holmi árából a legkülönösebb tárgyakkal ajándékozhassam meg szeretteimet. A szándék nemessége nem változtatott a durva tényen, a Jókaiakat kétségtelenül loptuk az apai könyvtárakból, barátaimmal együtt, s az ódondász, a fekete sapkás és pátriárkaszakállas orgazda nagyon jól tudta, hogy nyolc-tíz éves gyermekek nem jutnak tisztességes úton A kőszívű ember fiai-hoz. A jubileumi Jókai-sorozat meglehetősen leapadt, mire felsőbb gimnáziumba kerültem. Bordó kötésben, aranybetűkkel, a szerzők névaláírását a kötés címlapján fakszimilében bemutató címkével, hosszú polcot foglalt el a „Magyar Remekírók” sorozata. Ami a gyűjteményből esetleg hiányzott, azt megtalálta a kutató a „Remekírók képes könyvtárá”-ban, e különösen díszes, a kötet fedőlapján a szerző aranynyomásos, domborművű arcképével ékített, ibolyalevelekkel tarkított kötésű sorozatban, amelynek lapjain a szöveget félre nem érthető illusztrációk tarkították. Ezek a rajzok az olvasó kedvét iparkodtak fokozni, s egyszerű módon fejezték ki azt, amit a költő körülírt vagy csak sejteni engedett. Különösen emlékemben maradt Reviczky Gyula „összegyűjtött műveinek” – sovány kötet volt mindössze ez az „összegyűjtött mű” – egyik illusztrációja, mely az „Éneklő koldus” című vershez készült, s csakugyan éneklő, vak koldust mutatott be, hosszú szakállas aggastyánt, aki udvaron ül, a kerti kőfal tövében és hárfázik. Mindig sírtam, mikor ezt a képet fellapoztam, s a naiv, szomorú verset elolvastam. Élesen látom a kötetek színét, a „Klasszikus Regénytár” haragoszöld kötését, Kossuth barna „Iratait az emigrációból”, Herbert Spencer világoskék műveit, Brehm sötétbarna Az állatok világá-t, valamilyen díszkötéses természettudományi sorozatot, melynek egyes kötetei Az ember, A föld és A világegyetem címet viselték – különösen e legutolsó ragadta meg figyelmem, s már akkor is merész vállalkozásnak tartottam szerző és kiadó részéről, hogy ezt a meglehetős bőségű anyagot, mely a „világegyetem” kisebb és nagyobb részletkérdéseit öleli fel, egyetlen kötetbe gyűjtötték össze. Emlékszem még egy óriási terjedelmű, valóságos ékkövekkel és fémlapokkal kirakott fedelű „díszmű”-re, mely az Árpádok honfoglalását mutatta be írásban és képben, s nagyon ügyes ügynök lehetett, aki ezt a könyvszörnyeteget lakásunkba csempészte. Tóth Béla Szájról szájra kötete és Magyar andekdotakincs-e, Herczeg és Tömörkény néhány könyve, Kemény Rajongók és Zord idő című művei, Arany, Vörösmarty és Petőfi költeményeinek néhány régebbi kiadása s egy kötet Pekár is akadt e könyvszekrényben, a szerző Dodó főhadnagy című regénye. Az első „modern” könyv, mely polgárjogot szerzett e polcokon, Móricz Sárarany-a volt. Apám akkortájt különös vonzódással és előszeretettel olvasta a klasszikus magyar szerzőket, például estéken át tudta olvasni Kölcseyt, Kazinczyt, de még Gvadányit is. Később, mikor „nyugatos” könyveket cipeltem a házba, nagy sikere volt Karinthy irodalmi gúnyképeinek; a megcsúfolt szerzőket jórészt nem ismerték – Adyt csak Rákosi ismertetésében fedezték fel, Kosztolányit, Babitsot is inkább csak irodalompolitikai veszekedések alkalmával hallották emlegetni –, de a gúnyképeket elismeréssel nézegették. „Így írnak ők” – mondogatták. S ilyen közvetett módon Karinthy híres könyve csakugyan népszerűsítette a korszerű irodalmat. Minden hétfőn beállított egy görnyedt, gajdoló ember, hátán egy bőriszákkal, melyből a Tolnai Világlapja, az Új Idők, Velhagen und Klasings Monatshefte s a belföldi és külföldi irodalmi futárok bő választékát tárta elénk. „Itt van, ő itt van” – énekelte, már a lépcsőn, lelkendezve és fájdalmasan, mintha óriási jelentőségű dolog lenne, hogy megérkezett a Blatt der Hausfrau. És csakugyan, szívdobogva vártuk. Az „Irodalmat” hozta vidéki életünkbe, a „Kultúrát”. Húsz évig nem láttam aztán ezt a heroldot. Mikor, két évtized után, megint egyszer városunkba kerültem, a gyermekkor visszajáró kísértetei között felmerült ez a kis törpe is, megállított az utcán, ismerős tekintettel mért végig, és bizalmasan, szája mellé illesztett keze mögül súgta: „Harminc évig hordtam szét a városban a kultúrát; tudja, mi lett a vége? Beleestem a
pöcegödörbe.” Legyintett és otthagyott az utcasarkon. Érdeklődtem és megtudtam, hogy szó szerint igaz ez a szomorú hír; hátán a „kultúrával” megtömött iszákkal beleesett a pöcegödörbe, és csaknem megfulladt. Otromba jelkép ez, s mégis úgy éreztem, a kispolgári kultúra e lelkes terjesztőjét nem is sújthatta másfajta végzet.
9 A cselédek a konyhában aludtak. Akármilyen tágas volt is különben a lakás, s a régi vidéki családi házakban nemritkán tíz-tizenkét szoba is állott a családtagok rendelkezésére – a szakácsné és a mindenes szobalány ott aludtak a konyhában, ahol naphosszat főztek és mosogattak. Reggel ott mosakodtak a konyha vízcsapjánál, melynek leöntőjébe a moslékot és a szennyvizet is öntötték. Következésképp áporodott bűz terjengett a legtöbb polgári konyhában, akármennyit szellőztettek is napközben. Ocsmány és érthetetlen helyzet volt ez, de senki nem törte a fejét rajta, a társadalom így rendezkedett be, az uraságok öt, nyolc vagy tíz szobában laktak, a szobákban volt zongora, bronz dísztárgyak, csipkefüggönyök, szekrények tele könyvekkel, ezüsttel és porcelánnal, s minden ragyogott a tisztaságtól, a cselédek naphosszat port törültek a lakásban és tollseprűvel űzték a „bacilusokat”, az asztalt tisztán és gonddal terítették, az étel, mely az asztalra került, ízes volt és különös műgonddal készült – de a cselédek ott főttek és aszalódtak életükhosszat a konyha ételgőzében, s testi kipárolgásuk elvegyült az ételek párájával és ízével, melyek aztán az „úri lakás” asztalára kerültek. Senki nem gondolkozott ezen. A cseléd „szociális helyzete”, a polgáriasuló, a század eleji magyar családban a legkülönösebb volt. Nem tartozott a „proletárok” közé – ezt a fogalmat akkor még csak a pártirodákban szövegezték –, nem volt „öntudatos bérmunkás” a cseléd, világi helyzetéről ugyancsak keveset tudott. Egyszerűen cseléd volt. Nagyon rosszul fizették – rosszabbul, mint akármilyen bérmunkást, gyalázatosabban, mint a napszámosokat agyondolgoztatták, s a legelső veszekedésnél kitették a szűrét, „kétheti felmondással” útilaput kötöttek a talpa alá, még ha húsz esztendőt dolgozott is elébb egy helyben. Cserébe „megvolt mindene”, mint a polgári háziasszonyok mondották, „kosztja, kvártélya”, mi kell több? A kvártély az a fiókos láda volt, mely a konyhában állott, megrakva vörös és csíkos-cihás „cselédágyneművel” – éjszakára kinyitották a láda tetejét, kihúzták az alsó fiókot, s ebben aludtak a cselédek –, a táplálék minősége persze helyenként változott, de még abban a kánaáni háború előtti magyar bőségben is „kiadtak” legtöbb helyen a cselédeknek, megjelölték a falatokat, melyeket elfogyaszthatnak a tálak maradékaiból, levágták számukra a napi karéj kenyeret, kimérték a tejet, kávét – persze csak frankosat kaptak a cselédek –, s kiszámolták hozzá a cukordarabkákat. A „spájzot” legtöbb helyen csukták. Ha a cselédet kidobták, a jó háziasszony utolsó pillanatban számba vette a távozó holmiját, valóságos testi motozást tartottak, a becsomagolt cselédmotyót apróra megvizsgálták, törülköző, ezüstkanál után kutattak, mert köztudomású volt, hogy „minden cseléd lop”. Ezt a motozást a lelkiismeretes háziasszony akkor is megejtette, ha a „szolgálatból kilépő” háztartási alkalmazott évtizedet szolgált a háznál, és keze alatt soha egy varrótű sem veszett el. A cselédek maguk sem tiltakoztak e megalázó motozások ellen, természetesnek tartották. Gyakran igaza is volt a jó háziasszonynak, mikor lopással gyanúsította e „fizetett ellenségeket” – a cselédek szívesen loptak, főként zsebkendőket, harisnyát és törülközőket. Egyáltalán, rettenetes sok baj volt e fizetett ellenségekkel. Gyermekkorom telítve van cselédtragédiák emlékeivel. A szakácsnők általában ittak, különös előszeretettel rumot ittak, érthetetlen módon meg akartak feledkezni az alkoholos bódulatban földi helyzetükről, arról, hogy „megvan mindenük, ami kell”, így elsősorban a koszt-kvártélyuk. A pesztonkák férfiak után futottak, lebetegedtek, nem lehetett számítani reájuk, különösen a szlovák cselédek voltak híresek állítólagos szabadabb erkölcseikről. A cseléd helyzete a családban mindig alárendelt volt, de a régi időkben a cseléd csakugyan egy kissé családtagnak számított, akit az uraság kihasznált, holta napjáig dolgoztatott, rosszul vagy sehogy sem fizetett, ám cserébe igazán a családhoz tartozónak tekintette, s öregkorában is ellátta. A régi uraság néha fenyítette, pofozta, büntette a cselédet, életre-halálra rendelkezett vele, de a megöregedett cselédet ott tartotta a portán, a mindenest, ha engedélyével férjhez ment, kistafírozta, esetleg férjével együtt felfogadta; egyszóval vállalta a cselédet, a család egyik távoli, alacsony rangú rokonának tekintette. A polgári családnak nem volt tagja a cseléd. A kényúri felfogásból csak a rossz bánásmódot vették át, a családias összetartozás, a szociális felelősségérzet hiányzott a cseléd és az uraság kapcsolatából. A kiöregedett, munkára képtelen cselédet legtöbbször elküldték, különösebb ok nélkül, mert „megunták”. Nem lehetett csodálni, ha a polgári háziasszonyok a cselédek „hálátlanságáról” panaszkodtak e
változott világban. A cseléd, akármily csodálatosnak tetszik is, nem „ragaszkodott” többé úrnőjéhez, nem volt hajlandó élni és halni a családért, mely kenyeret adott neki, s egyik napról a másikra kirúgta az utcára, ha elhasználta már vagy megorrolt reá valamiért. A „fizetett ellenség” élt a gyanúperrel, hogy a polgári családnál nem lesz hosszú élete, akármilyen patriarkális hangnemben bánnak is vele. Ivott tehát, férfiak után futott, lopta a kockacukrot és a törülközőket, s iparkodott ürügyet adni a háziasszonynak a rossz véleményre, amelyet az hivatalból táplált a cselédek nemzetsége iránt. A cselédet tegezték, s a fiatalabb cseléd kezet csókolt a ház urának is. Mindez hagyomány volt, a szép, kedélyes rendi világ emléke, ennek a világnak minden viszonylagos emberiessége és patrónusi felelősségérzete nélkül. Olyan polgári család, ahol megöregedett a kiszolgált cseléd, ezer között ha egy akadt. Idegen arcok szakadatlan vándorlása volt ez a cselédjárás a mi családunkban is. Ketten aludtak a konyhában, egy idősebb, kövér szakácsnő, s a felügyelete alá rendelt szobaleány; a konyha melletti kamrában aludt a kisasszony, legtöbbször egy morvaföldi vagy sziléziai „fräulein”, aki német szóra oktatta a gyermekeket. Ezek a fräuleinek persze maguk is részt vettek a háztartás munkájában, vállalták saját szobájuk takarítását, s a gyermekszoba rendben tartását, vasalásnál, varrásnál őket is munkába fogták, de máskülönben nagyon vigyáztak a társadalmi különbségre, mely a cselédektől elválasztotta őket, jóllehet legtöbbször maguk is paraszti sorból származtak. Délben és este a család asztalánál ettek, de a társalgásba nem szóltak bele, s minket is csak szemöldökrántással és néma mozdulatokkal fegyelmeztek étkezés közben, mert anyám nem szívelte, ha apám jelenlétében szóra nyitják szájukat. A gyermekek és a cselédek legtöbbször jó viszonyban éltek, valahogy a „felnőttek” s az „urak” világán kívül, kissé egymásra utalva, ugyanazon a társadalmi szinten. Anyám szigorúan megkövetelte, hogy udvariasan bánjunk a cselédekkel; megfenyített, ha feleslegesen követeltük meg szolgálataikat, s nagyon ügyelt, hogy a legcsekélyebb szívességet is udvariasan megköszönjük. Mikor apám átköltözött abba a tágasabb lakásba, saját házába, a konyha mellett nagy, boltíves szobát rendeztek be cselédszobának; de nem hiszem, hogy akadt még egy tucat háztartás a városban, ahol a cselédeket külön szobákban altatták. Szőke varkocsos., kedves pesztonkaarcok vonulnak fel gyermekkorom idejéből emlékezetemben, bocinézésű, tizenöt-tizenhét éves szlovák leányok a környékbeli falvakból, akik posztócsizmában, a szegényebbje bocskorban érkezett szolgálatba, vállukon azzal az igénytelen motyóval, egy váltás fehérneművel, imakönyvvel és szentképekkel, s úgy érkeztek és tűntek, névtelenül, szinte személytelenül, mintha mind egyetlen nagy család ikertestvérei volnának. Külön nem emlékszem már egyiknek arcára sem, de látom őket, rongyaikba bugyolálva, amint nedves, szipogó orral beállítanak télvíz idején az öles hóval borított falvak egyikéből, Kavecsánból vagy Miszlókáról, a vályogból épített parasztházakból, ahol karácsonyra már elfogyott a zabkenyér, s a lányokat beküldték szolgálatra a városba. Négy-öt forint volt egy ilyen leány havi bére, de persze csak több hónapos szolgálat után, mikor már kitanult valamennyire, s nem tört el mindent, amit a kezébe vett. A „bakázás” tilos volt, minden hónapban egyszer, legföllebb kétszer távozhatott el a lakásból a mindenes cseléd, vasárnap délután néhány órára – négyre végeztek a mosogatással, ötre felöltöztek, fél nyolcra már vissza kellett menniük. A „cseléd és a gazda közötti viszonyt szabályozó 1876-iki XIII. törvénycikkely”, mely ma is érvényes és minden cselédkönyv harmadik oldalán olvasható, meghatározza ugyan, hogy „a cseléd... szolgálatba való lépésével a gazda, illetőleg családja háznépének tagjává válik” – de a gyakorlatban különösen és tökéletlenül érvényesült csak ez az emelkedett szempont. Ez a szolgálati szabályzat előírja a gazda és a cseléd jogait és kötelességeit, melyek meglehetős aránytalanul viszonylanak; például „azon cseléd, aki... a szolgálatba, melyre szegődött, beállani vonakodik, a gazda kívánatára arra hatóságilag kényszerítendő”; aztán „a cseléd tartozik ládáját, ruháját és minden ingóságát, ha a gazda úgy kívánja, gazdája házánál tartani, s ha a gazdának alapos gyanúja támad, a cseléd holmiját, annak jelenlétében megvizsgálhatja” – s ezzel a joggal a gazdák sűrűn éltek. Ennek a szabályrendeletnek 45. paragrafusa szó szerint és keresetlen őszinteséggel kimondja, hogy: „A cseléd a gazda parancsait tisztelettel és megadással fogadni tartozik; kifejezések és cselekmények, melyek a család és háznép keretén kívül más személyek között sértőnek tekintethetnek – a gazda irányában nem támasztják a vélelmet, hogy a cselédet becsületében érinteni szándékozott volna.” Magyarul, a gazda szidhatja a cselédet, mint a bokrot, lecsepülheti a sárga földig, becsmérlései nem „tekintethetnek sértőknek”. Ilyen feltételek mellett élt a polgárság közös fedél alatt cselédeivel. A szakácsnék, a klimaktérium és az idült alkoholizmus korába jutva, néha kést fogtak a háziakra s a lázadó kedélyű pesztonkák néha kereket oldottak; általában ritka volt az olyan cseléd, aki esztendőnél hosszabb ideig kitartott egy helyben. A cselédek mellett a ház állandó vándorai voltak a mosónék, vasalónék
s a varrónék, ezek a kültelki frájlák, akik már kisasszonyosan öltözködtek s veszedelmesen hatottak a család növekedő, nyugtalankodó fiúgyermekeire. Sok polgári családban elvárták a fiatal parasztcselédektől, hogy a ház úrfiait átsegítsék a pubertás nehéz idején, s rendelkezésükre álljanak testük intimebb szolgálataival is. Gyakran hallottam polgári szülőktől, amint elégülten adták elő, hogy serdülő fiuk mellé sikerült csinos, fiatal pesztonkát szerződtetni, mert ezek „mégis egészségesebbek”, mint a nőszemélyek, kikhez a kamaszodó fiúk első szükségükben fordulni szoktak. Ha a cseléd teherbe jutott az úrfitól, kitették, s a gavallér polgári nagyapa, a snájdig kölyökapa helyett bizonyos kacér és somolygó büszkeséggel fizetgette a nyolc-tíz forint tartásdíjat. Berögzött szokás volt ez. A cselédeket rokonaimnak éreztem, hozzájuk húztam, szívesen ültem gyermekkoromban közöttük, a felmosott konyhában, a meleg tűzhely mellett, hallgattam zagyva babonáikat, értelmetlen álmodozásukat, míg anyám reám nem lelt s a belső szobába nem parancsolt. A cselédarcok nagy tömegének zűrzavarából kiemelkedik egy „Hajduné” nevű iszákos vénasszony rémképe, aki legtöbbször élesre fent késsel jelent meg nálunk, tökrészegen, óvatlan pillanatban, s meg akarta ölni a gyermekeket, anyámat, életveszélyesen hadakozott, a segítségül hívott rendőrök is alig bírták lefogni. Hajduné fényes nappal érkezett, váratlan órákban, mint a vak sors küldöttje a görög drámákban, s cselédek, nagyságák, gyermekek visongva menekültek kamrákba, pincébe és padlásra a dülöngélő asszony elől, aki éles kését villogtatva vándorolt a ház folyosóin, s mint a mesebeli boszorkány, gyermekáldozatot keresett uzsonnára. Gyermekkori neurózisom, érzékenységem egyik okozója Hajduné volt, akitől úgy féltem, mint a primitív népek az ördögtől. A cselédektől különben is sok babonát, vajákos félelmet tanultam. Hajduné addig tombolt a házban, míg egy napon „meggyulladt benne a pálinka”, s szerencsésen megszabadultunk tőle; évekbe tellett, amíg a természet rászánta magát az örvendetes megoldásra. Arra senki sem gondolt, hogy Hajduné egyszerűen beteg, delirium tremensben szenved, s tanácsos lenne elhelyezni egy menhelyen. Cselédeket nem vittek menhelyre, valószínűleg túl előkelő hely volt az számukra. A házmester olyan rangos, rámás csizmás, hegyesre pedrett bajuszú magyar hajdú volt, mintha Jankó János rajzolta volna remekbe. Hajdú volt a megyeházán, ragyogóra subickolt csizmákat viselt, zsinóros mundért, rátarti, gőgös magyar ember volt, aki semmi pénzért nem vett volna seprűt a kezébe. A házimunkát persze felesége végezte, ő dolgozott erre a nemes és nemzetes úrra s kereste a pénzt a két fiúra, kik kedves pajtásaim voltak, az egyik a gépészetit végezte s később matróznak szegődött; a másik felsőbb iskolába járt, anyja urasan öltöztette, úrnak nevelte. A házmester rangos életmódja és napi pálinkaadagja, a két fiú tanszerei, úrias ruházatuk, ez mind az öreg házmesterné keze munkájából került elő, a kapupénzfillérekből, szemétpénzekből, mosás-vasalás-bérből, mert a házmesterné mosott, mángorolt, vasalt az egész házra. A két fiút sikerrel felnevelte úrnak, elvégezték az iskolákat, s aztán elestek mindketten a háborúban. Akkor a házmesterné is inni kezdett, s a részeges házaspárt kitették a házból.
10 Ilyen volt a ház, a lakás. Az ebédlő ablakából a szemközti nagy szállodára nyílott kilátás, az országrésznek e leghatalmasabb fogadójára, ahol Ferenc József császár és király is lakott és ebédelt egyszer, mikor ezen a vidéken tartották a hadgyakorlatokat. A szálloda első emeletén, szemközt ebédlőnk ablakaival nyíltak a „királyi lakosztály” ablakai, s egyszer, mikor öcsém sarlachban megbetegedett, mi is aludtunk abban az előkelő szobában, s egész éjjel nem bírtam lehunyni szemem az izgalomtól. A fogadó vendéglőjét egy vörös hajú kocsmáros bérelte, akit a királylátogatás arra ösztönzött, hogy illetlenül borsos számlát nyújtson be a kabinetirodának; különösen a halat drágállotta Ferenc József útimarsallja, s erélyesen megrótta a pénzéhes kocsmárost, aki ilyen szégyent hozott a városra. A fogadó étterméből nyílt a hatalmas szála, ahol a hangversenyeket, felolvasásokat és megyebálokat tartották, meg a helyi tánciskolák „próbabáljait”, ezeket a kölnivízszagú, fodros, zavaros emlékű gyermekmulatságokat. Táncra és illemre a szálloda egyik emeleti, kisebb termében oktatta a város ifjúságát a sánta, öreg táncmester s hódítóan elegáns, fiatal segédje, T. úr, aki tetőtől talpig valamilyen fahéjszagú parfőmmel locsolta magát; s talán ez a nagyon erős, ellenszenves szag okozta, hogy féltem tőle, nem fogadtam meg tanácsait és nem tanultam meg táncolni soha. A teremben gázláng égett, s a kis táncosnők lobogó szalagokkal röpködtek az örökké lehangolt zongora hangjaira, „boston” volt a divatos tánc, de tanultunk különös polkákat is, például tiroli landlert. „Íme néhány mozdulat, melyre szüksége lesz az életben!” – mondotta K. úr, a sánta táncmester a boldogtalan, ballábas növendéknek. Fekete zsakettjében fürgén ugrált a „város jobb családjainak zártkörű gyermekcsoportja”
közepette, s szemléltetően mutatta be a mozdulatokat, melyekre szükségük lesz az életben. Az egyik ilyen mozdulat – K. úr eredeti kreációja – örökre emlékembe vésődött: a táncosnőt hátulról közelítette meg táncosa, lopakodó, bakkecskeugrásra emlékeztető lépéssel, s hol jobbról, hol balról pillantott előre a háromütemes lépésben ide-oda ringó és szemérmes várakozással vigyorgó partnernő arcába. Pomádészag, gyermekhajszag, fiatal testek izzadságszaga s az örökké szivárgó gázlámpák szaga keveredett el ebben a teremben T. úr fahéjparfőmjével s adta össze mindenestől azt a soha nem múló izgalomemléket, azt a gyermekszerelem-illatot, mely ma is megcsapja orromat, ha háromütemű polkahangokat hallok valahol. Az ebédlő ablakából látni lehetett a nagy, kockakövekkel kirakott teret, ahol a fuvarosok és vásárosok gyűltek össze minden reggel. Színes, rikító kép volt ez, mint valamilyen ázsiai vásár. Ennek a térnek sarkán zendült fel minden délben, ablakaink alatt, a temetési menetek „circumdederunt me”-je vagy a katonatemetések gyászindulója, melyet rezesbanda fújt. A városi halottakat idáig kísérte csak gyalog a papság, itt beszentelték a koporsót, a pap, a fáklyavivők és a gyásznép kocsira ültek, s a gyászdíszbe öltözött, fekete strucctollas paripák innen már gyors ütemben robogtak tovább a halottaskocsival a köztemető felé. Pontosan déli két órakor, gyermekkorom hosszú évtizedén át majd minden délben, mikor a szobalány behozta a tésztát, felharsant az ablak alatt a gyászinduló, hallottam a pap panaszos énekét, a latin szavakat, a katonazenekar öblös, recsegő gyászhangjait – s csaknem minden délben kétségbeesés és szomorúság facsarta meg szívemet. Ezt a kétségbeesést nem éppen a halál érthetetlen és kegyetlen titka váltotta ki belőlem, hanem anyám merev pedagógiai elvei, aki egyszer s mindenkorra kereken megtiltotta, hogy mindenféle szedett-vedett, idegen halottak kedvéért felugráljunk az asztaltól. Ha katonát temettek, másfél óra múlva megint csak elmasírozott ablakaink alatt a rezesbanda, de most már víg, ropogós dallamokat játszott, így hirdetve „az élet diadalát a halál fölött”. (Egyik nevelőm értelmezte így a temetőből visszatérő honvédzenekar jókedvét.) A katonatemetések díszes parádéja egy időben sok bakát csábított az öngyilkosságra; érzelmes parasztlegények megvallották búcsúleveleikben, hogy megirigyelték a díszesen eltemetett falubeli bajtárs tisztességét, ők sem maradhatnak el a virtusban, követik a jó pajtást a halálba, s kérik a családot, jó ismerősöket és a komaságot, ne sajnálják a fáradságot és kísérjék ki őket is a rezesbandával a temetőbe. Valóságos járvány tört ki egy időben a bakák között, akik vetélkedve lőtték agyon magukat szolgálati fegyverükkel, hogy a falubeli Borcsa láthassa a zenekaros parádét, amellyel jegyesét a temetőbe kísérik. A katonai hatóságok később megtiltották, hogy öngyilkos bakákat is zenekari és díszkísérettel temessenek. A járvány enyhült, a bakák meggondolták, érdemes-e zene nélkül temetkezni. A nagy tér egyik földszintes házában kitűnő, savanykás helmeci bort mértek „Az arany képzelődéshez” címzett kocsmában, mely naphosszat tele volt fuvarosokkal. Gyermekparadicsom volt ez a térség. Délig főztek a lacikonyhákban, báránybőr süveges, tatár pofák álldogáltak itt a vásáros szekerek mellett, birkabőr subában, ostorral kezükben, rendíthetetlen méltósággal és türelemmel; abaúji, borsodi, zempléni és gömöri fuvarosok, akik elcsászkáltak idáig szezoncikkeikkel, meg nagyvásárkor, aztán halinacsizmás, kerek kalapos, bőrtüszős szlovák szekeresek, akik fát, rizikegombát, ostyepkát, juhtúrót, édes brinzát s birkagyomorba töltött gomolyasajtot árultak. Ezen a téren ütötték fel sátraikat a vándorcirkuszok, itt építette otthonát városunkban az első „biograph”, a mozgóképszínház, mely városról városra vándorolt addig szegényes műsorával, „saját áramfejlesztő villanytelepével”, saját kikiáltójával. „Salamon király felemeli jobb kezét!” – kiáltotta a sötét biograph nézőterének egyik sarkából a kikiáltó, s csakugyan, feltűnt a reszketős képen egy homályos alak, aki kezét mozgatta. A mozgóképek nem sokat törődtek a sztárokkal, rendezővel, díszletekkel; igaz, a közönség is szerényebb volt, beértük az egyszerű csodával, lélegzetvisszafojtva szemléltük, amint a halott kép életre kel és mozog. Ez a tér, a nagy, négyszögletes tér szünetlen telítve volt izgalmas látnivalókkal. Itt vonultak fel a kóklerek, a kötéltáncosok és vándorló bűvészek, itt ütöttek sátrat a hippodromok és panoptikumok, itt lehetett látni a „magzat fejlődését” és „XII. Leó pápát a halottas ágyon, életnagyságban, agonizáló állapotban” – a halálsápadt pápa viaszkeblét szellemes szerkezet pihegtette, s a haldokló aggastyán rémképével sokáig álmodtam. Itt láttam az első menazsériát, mely rettenetesen lesújtott, itt láttam először élőlényt rabságban, rács mögött, a látvány elbírhatatlannak tűnt, sértette igazságérzetemet, s mozgalmat indítottam lakóházunk gyermekei között az „állatok megszabadítására”. Ezen a téren láttam az első osztályharcot vagy legalábbis annak valamilyen kezdetleges, öntudatlan fellobbanását: egyik vasárnap délután összeverekedtek a téren őgyelgő kubikosok a vállalkozó pallérral, aki lecsípett valamit munkabérükből, a rendőrök a szorongatott kabátos ember segítségére siettek, a téren őgyelgő, korzózó bakák a rendőrök ellen fordultak, s a csiricsáré parasztlányszoknyáktól és keményített fejkendőktől színes, fekete gubás parasztokkal és egyenruhás
bakákkal megtömött tér egyik sarkában rövid idő múlva ömlött a vér, görbe bicskák és szuronyok villantak, senki nem tudta már, miért és ki ellen támad, mintha valamilyen ősdüh lobbant volna fel, melynek nincs is szüksége ürügyre... A lakás erkélyéről néztük ezt a különös „forradalmat”, melynek a kivezényelt csendőrszázad felvonulása vetett véget; lobogó kakastollal, fehér kesztyűsen, vállukon fegyverrel és feltűzött szuronnyal, elegáns, ütemes, könnyűléptű meneteléssel közeledtek a csendőrök, s mielőtt rohamvonalba fejlődhettek volna, megürült láttukra a tér. Emlékezetes délután volt ez. Úgy rémlett, az emberek nem értik meg tökéletesen egymást, rettenetes harag dúl közöttük, melyet csak lepleznek ideig-óráig; s mindaz, amit eddig láttam, a nagy tér érdekes látnivalóival, minden, amit szép lakásunk ablakából be lehet látni, káprázat csak s azon a délutánon láttam először a világból valami „igazit”. Így éreztem.
11 Fával fűtött, láda alakú kávédaráló döcögött végig szabályos időközökben a Fő utcán, a város egyik nyaralótelepe, a Csermely felé; évtizeddel a villamosvasút előtt ez a különös, idomtalan közlekedési eszköz bonyolította le a városi forgalmat, de ezt is inkább csak nyáron használták a kirándulók. Az első hó betemette az utakat, a kisvasút hónapokra lomtárba került, s csak tavasszal vijjogott fel újra a széles utcán ismerős füttye, éktelen, túlzott csöngetése. A hosszú Fő utca – tájékozott emberek „pontosan egy kilométerre” becsülték hosszát – egyik oldalán sétáltak az urak, másik oldalán a cselédek, bakák s a társadalom szerényebb tagjai. Az „úri korzó” közönsége gondosan vigyázott, hogy csak végszükségben haladjon végig az utca proletárfelén; évtizedes, kialakult gyakorlat választotta így ketté a sétáló közönséget, a cselédek maguk is ügyeltek, hogy át ne tévedjenek a túlsó, „úri” oldalra, s csakugyan, miért is „vegyültek” volna éppen az utcán, mikor az élet más területein, egyéb alkalmakkor oly egyezhetetlenül váltak szét, mint a víz és olaj? A „korzó” délben tizenkettőkor kezdődött az utca „úri oldalán”, s aztán este hat óra felé verődött újra össze. A dóm sarkán, az Orbán-torony előtti majomszigeten ácsorogtak a jogászok és katonatisztek, a lengyelbundás, fehér kamásnis megyei uracsok, mert a város aranyifjúságának öltözködésén érezni lehetett a közeli Sáros divatját. A színház előtt, a dóm és az egyik Fő utcai grófi palota előtt vonult fel a korzó népe, elegáns, városias tömeg sétált itt az esti órában, s a civil ruhák sötétjéből felvillant néha egy világos folt, a korzózó „fehér papok” krémszínű reverendája. Ezek a kitűnő nevelők mozgalmas, világias társadalmi életet éltek. Esténként feltűntek a színházban is, fekete szalonkabátban, fehér pikémellényben, s oly előkelően álltak a földszint első sorában, a zenekart a nézőtértől elválasztó párkánynak dőlve, összefont karokkal vagy fehér glaszékesztyűs kezükkel a színházi látcsövet emelgetve szemükhöz s világfias természetességgel bólogatva a páholyok ismerősei felé, mint a versailles-i színházban állonghattak a Lajosok elegáns udvari abbéi. A korzó állandóan népes volt e kedves papoktól, a rendházi élet szigorából mit sem árult el „világi” viselkedésük; s társadalmi és tudományos munkásságukat éppen úgy áthatotta ez a liberális szemlélet, ez a világias, emberséges magatartás, mint nevelési elveiket. A püspök úr is a Fő utcán lakott, finom, emeletes, barokk palotában; de őt már ritkábban látta a nép, zárkózottan élt, társaságba nem járt soha, s csak a külváros utcáin tűnt fel alkonyatkor törékeny, finom alakja, valamelyik kedves kanonokja vagy udvari papja kíséretében. Ez a püspök nagy úr volt; főhercegeket nevelt, s az udvar nem feledkezett meg róla később sem, mikor elvonult e kisvárosba. Róma és Bécs meghallgatták véleményét és respektálták tanácsait. Nagy úr volt és lelkes, szigorú, aszkéta pap; hosszú élete végéig elrejtőzött a tömeg elől, nagy ünnepeken látták csak hívei, s akkor rendkívüli egyházi pompával jelent meg. Máskülönben láthatatlanul élt, katonai vaságyban aludt, mint a császár vagy mint a szegény, szigorú rendtartásra nevelt szerzetesek. Különös szabású, főpásztori fövegben indult délutáni sétáira, valamilyen nagyon fényes, bársonyszerű, kemény filcből készített, alacsony keménykalapban, melynek karimájáról hátul kis aranybojt lógott le a püspök tarkójára; télen-nyáron kesztyűt viselt, s ha gyermekekkel találkozott, megállt és kesztyűs kezével megsimogatta arcukat. A szegények negyedeiben sétált, elhagyott utcákon, s egyszer sokáig követtem, vonzott a törékeny, előkelő jelenség, különösen kalapja és az aranybojt csábítottak követésére, mert senki más nem viselt ilyen föveget a városban. Az egyik utcasarkon észrevett, megállt, magához intett, megkérdezte nevemet, kézen fogott és hazakísért, mint egy elkalandozott bárányt. Ez a kitüntetés elmondhatatlan büszkeséggel töltött el, sokáig, lázasan meséltem mindenkinek, aki hallani akarta, hogy a püspök, egy igazi püspök kísért kézen fogva haza. Rajongásomban el is határoztam, hogy – hálából, szíves viszonzásul – pap leszek s egyik pajtásommal, egy katona báró vézna csontú fiával, ingekből és öreg szoknyákból egyházi ruhákat szabtunk, miseruhát, palástot és stólát, s titokban sokáig játszottunk
misét, bérmálást és keresztelőt; én voltam a pap s ő a ministráns, s megtanultam jórészt a latin miseszöveget is. Különös játék volt ez: az elhagyott fatartóban rendeztük be kápolnánkat, oltárt építettünk, az egyik nagyapai borospoharat szenteltük fel miseserlegnek, Ambrózy bábostól ostyát vásároltunk, s mikor ministránsom késheggyel csengetett egy pohár peremén, magasra emeltem a borral töltött serleget és borzongva éreztem szájamban az ostyát, mely az Úr Testévé változott abban a pillanatban... Nem volt éppen egészséges játék, s a püspök úrnak, ha hírét veszi, kevés öröme telt volna csak benne. A püspöki palota udvarában, az udvari traktus egyik hátsó szobájában szerkesztették a klerikális újságot. Négy napilap jelent meg a városban, a püspök újságját s még két munkapárti sajtóterméket magyar nyelven nyomtattak, a negyediket, egy zipszerföldön is elterjedt, régi napilapot németül. A lapok pártpénzekből tengették életüket, s a szerkesztők sűrűn változtak. A legtöbb vidéki szerkesztő romantikus lézengő ritter volt abban az időben, vándor bérmunkások, akik sűrűn változtatták a városokat, lapokat, és távozásukat a helyi kávéházak főpincérei siratták meg. A vidéki szerkesztő hivatásosan rajongott az irodalomért, s a kávéházban, amikor éppen nem kártyázott, a „legmodernebb szerzők” művei borították előtte a márványasztalt. Vándoroltak az országban, mint a primadonnák, munkájukat gyalázatos rosszul fizették, s a mellékjövedelemből tengették életüket, amit a kártyaasztal vagy a helyi klikkek sajtókampányai vetettek nekik. A sajtó tekintély volt még akkor és hatalom. A betű e portyázó szegénylegényei között hatalmasságnak számított a helyi szerkesztő, ez a félelmetes bennfentes, pufók és kövér ember, aki asztmatikus dohogással járta naphosszat a várost, nyakkendőcsokra lazán lobogott szalonnás tokája alatt, minden „közügy” volt számára, időnként Pestre utazott, ahol a „legmagasabb körökkel” tárgyalt országos ügyekben, mint ezt bizalmasan megsúgta később... A polgárok féltek a sajtótól. A kereskedő, a bankigazgató, a városi hivatalnok kényszeredett, tüntető meghittséggel fitogtatta a nyilvánosság előtt, hogy jó viszonyban él a sajtóval, ezek a sima, polgári életek átkozottul féltették sablonos titkaikat a nyilvánosság ellenőreitől. A „szerkesztő úr” mindig fennkölt lelkű ember volt, rajongott Adyért és a modern költőkért, de ugyanakkor gyakran látogatta a vidéki takarékok és szövetkezetek igazgatói szobáit, ahol valószínűleg más egyébről is vitatkozott, mint irodalomról és költészetről. Ezért aztán féltek a sajtó embereitől és általában megvetették őket. Mikor családom neszét vette később, hogy újságok körül forgolódom Pesten, sokáig elveszett embernek tartottak, mintha gyepmesternek vagy hóhérnak állottam volna be. Az újságíró ebben a korszakban még nem tartozott vidéken a polgári társadalomhoz, előre köszöntek neki, de nem hívták meg ebédre. A társadalmi ranglétrán valamivel a helyi színtársulat hősszerelmese előtt következett. Társadalmi és gazdasági helyzete csak a legutóbbi időkben változott meg, érdemesen és előnyösen. A „szerkesztőség” legtöbbször homályos szobácska volt a nyomda szomszédságában, s egyidejűleg itt rendezték be a raktárt, kiadóhivatalt és az elmaradhatatlan papírkereskedést is; a makulatúra savanyú, állott szaga elkeveredett a nyomdafesték és az ólompor nehéz, fojtogató páráival, a „főszerkesztő” szivarozva ült a kiadóhivatali íróasztal mellett és kormánypárti pausálékon vagy előnyös állami nyomdamunkák megszerzésén törte a fejét, a szerkesztő a pesti telefont ragasztotta le a szomszéd asztalnál, s az üvegajtón áthallatszott a nyomtatógép zúgása és a hajtogatólányok éneke. Varázsos helyiség volt ez, s aki légkörét megismerte egyszer, elveszett. A szomszéd teremben magas, a fedőlapon apró rekeszekre osztott szedőszekrényekben porosodott a Betű. Diákkoromban elfogódottan lopakodtam be az ismerős helyi nyomdák szedőszobájába, néztem a kéziszedők munkáját, míg az öreg Banekovics, a helyi szedők doyenje s a legnagyobb helyi lap mettőrje, egy napon reám szólt: „Nincs vezércikkünk, fiatalúr; írjon valamit.” Átmentem a szerkesztőségi szobába, amely éppen üres volt – a szerkesztő kártyázott valahol –, leültem az egyik asztalhoz, találtam néhány kutyanyelvet, rágni kezdtem a tollszár hegyét, s írtam egy vezércikket a kártékony és önkényes városi gazdálkodás ellen. Banekovics elolvasta a cikket, megdicsért, rögtön kiszedte, saját kezűleg betördelte, s estére meg is jelent. Izgatottan jártam a városban egész nap, úgy éreztem, valami jóvátehetetlen történt velem. Tizennégy éves voltam. A nyári hónapokban künn tanyáztak a patríciuscsaládok a „Bankó”-n vagy a „Csermely” nyári lakjaiban. A fával fűtött kávédaráló június elsejétől kidöcögött mindennap a Csermely-patak partján a „Bárányká”-hoz címzett kocsmáig; ott kezdődött a meredek szerpentinút, mely gombaszagú, alig irtott erdőségen vezetett fel a hegy tetejére, a Bankó kezdetleges fürdőtelepére. Őserdő volt ez, városi birtok, dús, félelmes, szűz terület. Az „Ottiliáról”, az erdő egyik halványzöld tisztásáról napos időben el lehetett látni az országhatár havas hegycsúcsáig. Az erdő tele volt málnával, hideg vizű forrásokkal, nemes gombafajtákkal, borókával, áfonyával. Olyan „igazi” erdő volt ez, amelynek később nem találtam mását sehol; fanyalogva szemléltem francia és angol erdőket, de mind szegényesnek látszottak, nyomába sem léphettek az
őserdőnek, ahol gyermekkorom nyarait töltöttem. Ez az erdő végtelenül terjengett, sokszázezer holdon át terült el, s a Hradova tisztásairól látni lehetett a völgyet, sárosi, szepesi falvakat – tiszta, színes, nyugodt tájkép volt ez, más volt az éghajlata, íze, illata, mint mindennek, amit az országban később megismertem. A környék kis városainak életén, a házak homlokzatán s a boltíves, apró szobák berendezésén évszázados, igazi városiasság nyomait lehetett felismerni. Igazi „haza” volt ez a néhány megye, melyet be lehetett látni az Ottiliáról s a Hradováról – talán igazibb, bensőségesebb, mint a másik, az ismeretlen, az akkor még óriás és hatalmas, melynek része volt. Fönn a hegycsúcson kezdődött a fenyves, végtelenül. Ezt a fenyvest, melynek zúgását és csendjét úgy idegzette be fülem, mint ahogy tengerparton született ember örökre hallja, nagy városban is, a hullámcsapás zörejét, a háború első napján földig tarolta a szélvihar; a gyermekkor nagy erdejét úgy fújta el ez az őrült lehelet, mint minden egyebet, ami hozzátartozott, s becses volt. Még dús, ősi díszében állott a Bankó és Hradova erdeje, mikor a városi családok egy csoportja nyári lakot épített itt vagy szobát bérelt az egérszagú, nyirokgombával vastagon benőtt falú fogadóban. Az első, díszes, vadászlakszerű villa, melyet az erdei úton közeledő városi látogató a telep házai között megpillantott, egyik öreg nagynénim tulajdona volt; a néni, aki harminc éven át betegeskedett, nem kelt fel az ágyból, de nagy gonddal intézte a dunyhák közül is a házi ügyeket s vagyona kezelését. Ide vitette ki magát minden nyár elején „jó levegőt szívni” – a nyári lak dohos szobáiból persze nem mozdult ki soha, az ablakot organtinnal ragasztotta be, s ott fulladozott a levegőtlen szobában, rékliben s főkötőben hevert a párnákkal és dunyhákkal magasra tömött ágyban, kanárijai, ibrikjei, kulcsos-kosarai és horgolásai között, s dicsérte a látogatóknak a jó levegő előnyeit. A vendég fulladozott a szobában a dohtól, betegszagtól és levegőtlenségtől, de a néni ezt sosem vette észre, s az évente megismételt „levegőváltoztatás” csakugyan jót is tett neki, mert sokáig élt. Fönn a telepen nyájas, békés fürdőélet zajlott, mert a polgárság akkor még nem utazott messzi fürdőkbe, csak ha beteg volt. Este fiakker hozta a városból a férjeket s a másnapi élelmiszert. A fogadó éttermének asztalain szélvédő óvta a gyertyalángot, este cigány játszott, s valószínűtlen béke áradt el e polgári idillen. Patríciusnemzedékek egymásrautaltsága, életmódjuk bensősége szabta meg a családok érintkezésének hangnemét; ki vágyott el innen idegen fürdőkbe, bizonytalan világba? Szüleimmel egyszer mégis külföldi fürdőre utaztunk, a Keleti-tenger mellé, s magunkkal vittük újszülött, pár hónapos öcsémet is; anyám féltette a gyermeket az utazás rázásától, s ezért függőágyat feszített ki számára a vasúti fülkében az ajtó s az ablak között. Ennek a találmánynak kellemes következménye volt, hogy az utasok elkerülték fülkénket, de kellemetlenebb, hogy öcsém a hintázó függőágyban, városunktól Berlinig agyrázkódást kapott, s Berlinből aztán nem is láttunk egyebet, csak orvosokat és egy szállodaszobát. Ezért vagy talán más okból is, nem utaztunk később külföldre nyaralni. Beértük mi is a Bankóval, villát béreltünk az erdő aljában, s az élet talán legnyugalmasabb, felhőtlen szakaszait töltöttük itt. A nap eseménye volt az esti órákban a helybeli vasgyáros érkezése, aki gépkocsit vásárolt abban az időben – a városban s talán az egész országrészben ez volt az első, egyetlen gépkocsi –, s a hupikékre lakkozott, lassan haladó, tüntetően sokat dudáló autó a nyaraló családok serdületlen gyermekeinek segítségével csigalépésben érkezett fel a Bankó meredekére, ahol a nyaralók izgatott csoportja várta. A vasgyáros gépkocsija, amely állandóan ott állt a telep fogadójának bejárata előtt, valamilyen nagyvilági színt kölcsönzött a nyaralóhelynek, s mi, gyermekek izzadva és meghatottan toltuk fel mindennap a hegyre ezt az újkori vívmányt. A hegy aljában vártuk, este hat felé. A vasgyáros elterpeszkedett az ülésen, rágyújtott, kegyesen intett, tülkölt néhány vidámat és diadalmasat, s a várakozó gyermekhadnak odakiáltotta: „Toljátok hát a haladás szekerét!” Félúton, az Ördögároknál találkoztunk aztán az öreg ügyvéddel, a város egyik legöregebb emberével, aki gyűlölte az ügyvédi mesterséget, irodájában, íróasztala felett vörös pamuttal hímzett tábla lógott, ezzel a szöveggel: „Váltót nem zsirálok!”, s naphosszat az erdőt járta és lepkéket fogott. Az öregúr, maga is gyermek már, segített tolni a haladás szekerét. Így értünk be napszállatkor a telepre, halálos fáradtan, de nagyon elégedetten. A magunk módján, ha kissé sajátságosan is, haladtunk a korral.
12 A Bankó egyik kilátópontjáról be lehetett látni a várost, tornyaival, magas háztetőivel, keskeny utcasoraival; ide látszott a két „úri temető”, a Rozália és a Kálvária, ahol sírboltokba temetkeztek a jobb családok, nem úgy, mint a Köztemető egyhangú sírparcelláiban a proletárok és a zsidók. A Rozália volt az egészen előkelőek, a patríciusok, környékbeli nagy családok, dzsentrik és arisztokraták temetője, a Kálvária kakukkfüves, rezedaszagú sírjaiban aludtak a módosabb bugris-családok. A város kis területen megfért szűk
utcáival, apró piacaival, melyeket az egykori várban és erődítésben mértek ki ilyen szűkösen; s a csúcsíves tetők fölött, a zsúfolt háztömegeknek oly pontosan a közepén, mintha körzővel szabták volna ki helyét, magasan emelkedett a dóm befejezetlen, sete-sután tető alá hozott féltornya. A hatszáz éves székesegyház magasan állt a város fölött, mint a középpontja minden életnek, gondolatnak, amely évszázadokon át áramlott körülötte: mintha időkön és korokon át tartaná a város egyensúlyát, mint a megformált Eszme, amely messze láthatóan emelkedik ki a körülötte csámcsogó, halandó köznapi zűrzavarból, a város meghitt zsivajából. Ötvenhárom méter magasan állt a város fölött a toronyőr, aki a tűzre s a város békéjére vigyázott, s ötven méter magasan ágaskodott a dóm szomszédságában a kőből épült harangláb, az Orbán-torony, mély szavú, komor hangú harangjaival, melyek már Rákóczi idejében is hirdettek ünnepet, veszedelmet és halált. Nagy, hármas hajójával, melynek pontos mását találtam meg a tours-i székesegyházban, csillogó, színes palával fedett tetőzetével, szélesen, az óriások nehézkes arányosságával terpeszkedett a dóm a kisváros fölött. Mindig borzongás fogott el, ha elmentem kapuja előtt. Benn, a félhomályban állandóan miséztek vagy ájtatoskodtak az oltárok valamelyikénél. „Milyen érzések töltenek el, ha elmegyek a dóm kapuja előtt?” – adta fel minden évben kedvenc dolgozattémáját egyik magyartanárunk, s minden évben meggyőződéssel feleltem, hogy „felemelő érzések” töltenek el a dóm kapujában. A dóm, ez a nagy és teljesen kifejezett gondolat kissé terrorizálta a várost. Sok volt és lenyűgözött, titokzatos volt, homályos és fenséges, nem lehetett megszokni és beletörődni, a város fölött élt, gőgösen és nagyszerűen. Egyik pincéjében, nagy márványkoporsóban őrizték Rákóczi hamvait. A koporsó körül babérkoszorúk és zászlók hevertek, ezzel a felírással: „Pro libertate.” Mindig megremegtem, mikor – iskolai kirándulások, kegyeletes látogatások alkalmával – a régi, foszlott zászlókon ezt a szót olvastam. Különös íze volt, harsogott, mint egy vers nagy, robbanó sora, melynek olvastára a hideg szalad végig az ember hátán. Nem tudom pontosan, mire gondoltam, mikor ezt a szót olvastam; valószínűleg nem a „hazára” és a „hazaszeretetre”, mint a szónokok emlegették, egyszerűbben csak a szó elsőrendű értelmére, a szabadságra. Ha elmentem a dóm előtt, megvillant bennem ez a szó, mint egy homályos jelszó, amelyért talán érdemes élni.
[II] 1 A legtöbb házasság mezaliansz. Az élettársak maguk sem sejtik, mi az, ami idővel két pártra állította őket. Soha nem tudják meg, hogy a lappangó gyűlölet, amely átfűti az együttélést, nemcsak a nemi érintkezés csődje, hanem, egyszerűbben, valamilyen osztálydüh. Évtizedekig vándorolnak az unalom és megszokás jégmezőin, s gyűlölik egymást, mert az egyik előkelőbb, finomabban nevelték, kecsesebben tartja a villát és kést, vagy mert elhozott magával gyermekkorából valamilyen választékos kasztszellemet. Mikor az érzelmes kapcsolat meglazul, rövidesen osztályharc tör ki két ember között, akik közös ágyban alusznak, közös tálból esznek, s legtöbbször maguk sem értik, mit gyűlölnek hát ilyen alattomosan és titokban egymáson, mikor nagyjából és szemre minden olyan szép rendben van közöttük. A másik osztályt gyűlölik, vetik meg vagy irigylik. Ha a férfi az „előkelőbb” származású, a nők persze szívesen sütkéreznek a napos oldalon, a világ előtt terpeszkedő, méltósággal és magukkelletéssel helyezkednek el férjük magasabb társadalmi rangjának emelvényén, de odahaza, ágyban és asztalnál makacs következetességgel bosszulják meg magukat valamilyen elszenvedett őssérelemért. Nagyon ritka az olyan házasság, ahol a házasfelek egyikének rangérzékét nem sérti a hitestárs öregapjának viselt hivatali méltósága, múltban elkallódott vagyona, s nem hallja időről időre az előkelőbb házasféltől, hogy „nálunk odahaza így volt, meg úgy volt”. A család mindig osztályharc is. Ez az osztályharc a mi családunkban is dúlt. Senki nem tudott róla, soha nem beszéltek erről. Anyám szülei, nagyszülei úgynevezett „egyszerű emberek” voltak; nagyapja molnár, apja asztalos, akit, mert később csakugyan bővítette üzemét, sok segéddel dolgozott, a családban „gyáros”-ként emlegették. Élete vége felé valóságosan vállalkozó volt már, ő maga nem dolgozott vésővel és gyaluval, csak fölvette a rendeléseket és kiadta a munkát. Ez a rangemelkedés nem segített rajtunk sokat. A kézimunka „gyalázata” örökké emlékén tapadt. Kifelé persze vállaltuk őt, ezt a szerény őst, aki a „maga erejéből” ilyen sokra vitte, gyáros volt, nem dolgozott, csak fölvette a rendeléseket. De apám családja, s mi, gyermekek is szívesebben láttuk volna, ha ez
a nagyapa élethosszat harmincforintos hivatalnok a városnál, diurnista vagy éhenkórász megyei fogalmazó. Gyermekkoromban mélyen szégyelltem, hogy anyai nagyapám valamikor enyvvel, fűrésszel és gyalupaddal dolgozott. Játszótársaim, iskolatársaim előtt soha nem említettem volna ezt az iparos-nagyapát. Elsüllyesztettük a múlt zűrzavarában, inkább csak szemlesütve beszéltünk róla, ha éppen kellett, a „gyárosról”. Olyan ismerősök előtt, akik emlékeztek reá, valamilyen hősies hanglejtéssel, szelíd és öntudatos önérzettel idéztük emlékét, körülbelül abban a hangnemben, mely azt hirdeti, hogy a „munka nem szégyen”. Ó, hogyne, vállaltuk ezt a nagyapát is, hiszen nem tehettünk róla. Különben is régen meghalt már, mi, gyermekek nem ismertük soha, tapintatosan eltűnt szegény a halálban, negyvenhét éves sem volt, mikor eltemették. Mégis úgy éreztem, szégyent hozott a családra, nem is tudom, kire, apám családjára, a gyermekekre, reám. Apám mindig tisztelettel és elismeréssel beszélt anyám családjáról; de a gyermekek füle érzékeny, s a tiszteletből és elismerésből valamilyen öntudatlan udvariasságot hallottunk ki, túlzott lovagiasságot. Apám valószínűleg vállalja azt is, ha anyai nagyapám kutyapecér; ugyanezzel a lovagiassággal, ahogy anyánkat mindenestől vállalta. De az osztályharc ilyen gyöngéd modorban, ilyen lovagias fegyverekkel zajlott. Mi, gyermekek már komiszabban és tudatosabban tagadtuk meg anyám családját. Egyszerűen nem beszéltünk róla. Már egyetemre jártam, mikor meggyógyultam ebből a vaksi, gyáva és hamis félelemből, s érdekelni kezdett anyám családja, sejteni kezdtem, milyen elsőrendűen van közöm hozzájuk, s mennyire anyám fia is vagyok. Az élet homályban telik el, kimondatlan szavak, mozdulatok, melyeket idejében elvetélünk, hallgatás és félelem, ennyi az élet, az igazi. A család egyensúlya törékeny valami, mint minden élet egyensúlya. Azt hiszem, nem szerettük és nem gyűlöltük egymást jobban, mint a legtöbb családban. A zsidó családoknak azt a kétségbeesett, tudatos egymásba kapaszkodását nem ismerik a keresztények. A zsidóknál elébb van a család, s aztán következnek a családtagok; a keresztény családban mindenki lehetőleg elsősorban magának él, s érzelemfölöslegéből juttat valamit, többet vagy kevesebbet, a családnak is. A zsidók a családért élnek, a keresztények a családon élnek. A kivételek nem érdekesek; nagy általánosságban így van. Persze hogy „szerettük egymást”. Szüleink gyöngédek voltak a gyermekekhez, gondosan neveltek, apánk a gyöngeségig jó volt hozzánk s minden kívánságunkat teljesítette. Mégis, két pártra szakadt idővel a család, anyám és apám pártjára. Mint a guelfek és a ghibellinek, harcoltunk egymás ellen. Miért? Valamilyen sértődöttség, izgékonyság, a mellőzöttség szenvedélyes, számonkérő izgalma hatotta át a család anyapárti tagjait, meg nem vitatott kérdések izgalmától volt villamos a család éghajlata, ruhakeféken vesztünk össze, de mindig másról volt szó. Arról a parányi forradalomról volt szó, mely minden család történelmében megesik, van július tizennegyedikéje és van thermidorja.
2 Halottak közé megyek, csöndesen kell beszélnem. Néhányan e halottak közül meghaltak számomra, mások élnek mozdulataimban, fej formámban, ahogy cigarettázom, szeretkezem, mintegy az ő megbízásukból eszem bizonyos ételeket. Sokan vannak. Az ember sokáig egyedül érzi magát az emberek között; egy napon megérkezik halottai társaságába, észreveszi állandó, tapintatos jelenlétüket. Nem sok vizet zavarnak. Anyám családjával későn kezdtem rokonságban élni, egy napon hallottam hangjukat, mikor beszéltem, láttam mozdulataikat, mikor köszöntem, fölemeltem a poharat. Az „egyéniség”, az a kevés, ami újat az ember önmagához ad, elenyésző az örökség mellett, melyet a halottak hagynak reánk. Emberek, kiket soha nem láttam, élnek, idegeskednek, alkotnak, vágyakoznak és félnek bennem tovább. Arcom anyai nagyapám mása, kezemet apám családjától örököltem, vérmérsékletem valamelyik anyai rokonomé. Bizonyos pillanatokban, ha megsértenek vagy gyorsan határoznom kell, valószínűleg szó szerint azt gondolom és mondom, amit egyik nagyapám gondolt a morvaországi malomban, hetven év előtt. Anyám apjáról kevés tárgy, mindössze csak egy fénykép és egy söröskancsó maradt reám. A söröskancsóba beleégették nagyapám arcképét. Ez és a fénykép körszakállas, magas homlokú, puha, kövér arcú férfit mutatnak, szája érzéki, duzzadt alsó ajka lebiggyed. Zsinóros magyar ruhában ül, de pantallót visel hozzá és cúgos cipőt. Jókedvű ember volt, sietett élni, kétszer nősült, hat gyermeke született. Sokat keresett, és soha nem tanulta meg a könyvelést, zsebében hordozta a számlákat, váltókat, s mikor meghalt, negyvenhét éves korában, adósság és rendetlenség maradt utána. De a nagyapai házban jókedvűen éltek. Népes volt ez a ház, itt laktak a legények és inasok is, sokszor húszan ültek délben az asztalnál. A bejárattól jobbra, a „mintaszobák”-ban halmozták föl az új bútorokat. Nagyapám bútorait a
környéken is vásárolták, az egri érsek néhány szalonját is ő rendezte be, ma is ott állanak az „R. J.” jelzésű asztalok és karosszékek az érsek fogadószobáiban. Óriási telken terült el a lakóház és a műhely. Igen, a „gyár”-ban már gépekkel is dolgoztak, bonyolult esztergapadokkal, de nagyapám mindvégig kabátzsebében könyvelt, papírdarabkákra írta plajbásszal a bevételt és a kiadást, s a papírdarabkákat időnként elvesztette. Az iparos akkor még mindig „vándorolt”, a legényévekhez hozzátartoztak a külföldi vándorévek. A lateiner-ember évtizedeken át nem mozdult ki városából, s egy kissé kalandor volt, aki már elkerült külföldre is. A világ színességéről, zűrzavaráról csak az iparos és aktív katonatiszt tudott, akit ide-oda helyeztek a Monarchia országaiban. Nagyapám vándorolt Csehországban és Németországban, s később, mikor már mester volt, sűrűn járt Bécsbe bevásárolni, s megtanulta a fejlődő mesterség új fortélyait. Mindenesetre többet tudott a világról, mint környezete, a kisvárosi lateiner-bugrisság. Szívélyes, vérmes és nyugtalan kedélyű ember volt, szerette a bőséges étkezést, sokat sörözött, s hódolt a hölgyek bájainak is. Ha a kapu előtt felhangzott a vándorlegények éneklő szava: „Ein armer Reisender...” – nagyapám kiszólt a „komptor” üvegajtaján át: „Wer arm is, der soll nich reisen”; de aztán behívta a vándort és megvendégelte. Három fiát magasabb iskolákba járatta, egyik kadétiskolába került, másik kettő a gimnáziumba; leányai már beérték a betűvetés tudományával, csak anyám végezte el később, nagyapám halála után, a felsőbb leányiskolát, a tanítónőképzőt. Ez minden, amit nagyapámról tudok; soha nem láttam őt, s meghalt húsz évvel születésem előtt. Arcképe szobámban lóg a falon, döbbenetesen hasonlítok rá. Az én arcom is élveteg, puha és kövér, érzéki szájam lebiggyed, s ha körszakállt növesztenék, hasonmása lennék az idegennek, aki a fényképről bámul reám. Vándorkedvemet is tőle örököltem, érzékenységemet, szlávos nyugtalanságomat és kételyeimet. Ez az idegen ember erősen él bennem tovább. Valószínű, hogy nemcsak testi alkatot örököl az ember őseitől; ahogy viselem száját, homlokát, szemeit, fejformáját, úgy élnek bennem mozdulatai, nevetése, buja hajlamok, valami lazaság és hányavetiség. Én is szeretném zsebeimben cipelni életem és ügyeim könyvelését. De él bennem egy másik nagyapa is, aki zordabb, komorabb és pedánsabb, ez is korán halt meg, s nem ismertem soha. Ezek az idegenek, akikkel együtt kell élnem, ritkán engednek szóhoz engem, azt a valakit, akit tapogatódzva, kínlódva faragtam magamból. Ez anyai nagyapám például kisvárosi Falstaff volt, híres, jókedvű sörkumpán és törzsasztalgavallér. Munkám módszereit is tőle örököltem. Szeretek kézművesmódra piszmogni a vállalt feladatokon, szeretem a munka testi, fizikai ütemét, szeretek fúrni és faragni mindennapos használatra szánt jelentéktelenségeken. Jó mesterember vagyok, hála neki. Néha birokra kel másik, komor nagyapámmal, s ha ő az erősebb, fél esztendeig is jókedvű vagyok, valamilyen derű és könnyűség árad el munkámon és életemen, ilyenkor kitör a vándorlás hajlama rajtam, terv és cél nélkül elutazom hónapokra is, nem érdekel, mi marad utánam odahaza és a műhelyben. Nagyanyám tizenhat éves volt, mikor feleségül ment hozzá. Ennek a nőnek alakját finom fátyol borítja. Mindössze négy évet élt nagyapámmal, megszülte anyámat, majd még egy gyermeket és meghalt gyermekágyi lázban. Senki nem beszélt róla a családban. Nevét is csak véletlenül tudtam meg, mintha anyám elszólta volna magát egyszer. Jelenffy lány volt. Gyermeke, mostohagyermekei hallgattak emlékéről. Egyetlen fényképe maradt, színes „kabinetkép”, mely szép és szomorú, egyszerű női arcot mutat, inkább leány, mint fiatalasszony arcképét. Titkát, ha volt, mélyen őrzi a család, a halottak. Mostohagyermekei vonakodva beszéltek csak róla; anyám alig emlékezett reá. Árva leány volt, egyik idősebb nőrokona nevelte. Azt hiszem, szegény volt. Nagyapám elmúlt negyven, mikor özvegyen maradt öt gyerekkel, s feleségül vette ezt a lányt, aki zavartan kallódhatott a nagy házban, mint egy fogadott, hatodik gyermek. Azt mondják, soha nem nevetett. Komoran ült a hosszú, családi asztalnál, nagyapám jobbján, idegenül élt a családban. Nagyapám jókedvű, tréfás beszédű ember volt, s történetein mindenki mulatott. Néha megnevettette ezt a szomorú asszonyt is, aki fölkelt ilyenkor az asztaltól, a kendőt szája elé kapta, s „átment a szomszéd szobába mosolyogni”. Szégyellt nevetni... Mi lehetett a titka? Anyámat, első gyermekét, rettenetesen csúnyának tartotta, szégyellte az újszülött csúnyaságát, látni sem bírta, s valahányszor szoptatta, kendővel takarta le a gyermek arcát. Anyám tudta ezt, később elmondták neki nővérei, ő mesélte nekem. Négy évig élt ez a csendes, szomorú, valószínűleg lelkibajos nő a családban. Valamit ő is adott nekem az életre. Félelmeim java részét neki köszönhetem. Valószínűleg szégyellte ez a nő hitvestársi szerepkörét a felnőtt gyermekek, a vele egykorú nagy lányok előtt, szégyellte a mamáskodást egy családban, ahol az első asszony gyermekei féltékenyen óvták a halott tekintélyét és emlékét. Valószínűleg minden hibás volt, tökéletlen és ügyefogyott, amit csinált, megfélemlítettsége hisztérikus védekezésre ösztönözte, ezért „szaladt át mosolyogni” a másik szobába, mikor nagyapám tréfákat mesélt, ezért hallgatott mindig, s ezért tartotta olyan „rendkívül rútnak”
tulajdon gyermekét, mintha ezzel a megalázkodással iparkodna engesztelni a halott asszony emlékét s a zsarnok gyermekeket. Ha az őrülettől félek, ez az asszony szólal meg bennem. Keresztnevét sem tudom; soha nem ejtette ki senki előttünk a nevét. A család csillagképében megjelent egy pillanatra, s rögtön odébb vonult a semmibe. Baljós emlék maradt a jelenés nyomában, akik ismerték, mintegy lesütött szemmel beszéltek róla. A fényképen világoskék pruszlikot visel, fehér, lányosan gyöngéd nyakában vékony fekete zsinóron ezüstkeresztet, a blúz kivágásában apró gyöngyvirágcsokrot. Szemei üresek, tiszták, szomorúak, mint az üvegszemek. Ez a két ember él bennem tovább.
3 Az egyik fiú, Jenő, anyám legidősebb bátyja, zenész akart lenni, de csak a katonazenekarba került, s kétségbeesésében agyonlőtte magát, mikor Pólában szolgált a csapatnál. A zenei hajlam, mint valamilyen átok, végigkísérte ezt a családot. Legtöbb családtag elvetélt művésztehetséget érzett magában. Egyik leány festegetett, másik énekelt. Anyám is szenvedélyesen foglalkozott zenével, s nem is egészen tehetségtelenül. A másik nővér, aki Bécsbe került, a zenei tehetséget továbbadta gyermekeinek, hat leányának, közülük az egyik világhírű táncosnő ma is, s a többi is zenéből és zenének él, komponálnak, tanítanak, előadnak. A zene volt az a magasabb rendű eleme az életnek, melybe elmenekültek, s bennünket, a kései utódokat, kegyetlenül kényszerítettek, hogy kövessük őket a fellengzős birodalomba és utánozzuk hajlamaikat. Gyermekkoromban több zenét hallottam és tanultam, mint egy hivatásos muzsikus. Talán ezért maradtam botfülű. Korán kaptam csömört a zenétől, később dacosan kerültem a hangok birodalmát, s bár néha honvággyal gondoltam arra, amit így vesztettem, sértődötten és ideges érzékenységgel zárkóztam el mindenfajta zenétől. Egyszer Párizsban egy koncertterembe tévedtem be, ahol filharmonikusok adtak elő; mikor a zene felharsant, ideges nevetőgörcs fogott el, mely nem szűnt, és végül is ki kellett vezetni a teremből... Soha nem értettem Jenőt, aki agyonlőtte magát, mert nem lehetett zenész. Számomra a zene büntetés volt, ujjgyakorlat, anyám nádpálcával ült mellettem és körmömre ütött, valahányszor hibás ujjhelyezéssel ütöttem le egy hangot. Ma is úgy hallgatom a zenét – amely után mégis vágyódom, mint a száműzött a félig elfelejtett haza után –, mintha bizonygatnám magamnak, hogy lám, nem is fáj olyan nagyon. Az egyik fiú agyonlőtte magát, mert nem lehetett zenész, a másik kimaradt a gimnáziumból, mert hivatást érzett a mészárosmesterséghez. Különös család volt ez. Jenő öccse, Dezső, már a hatodik gimnáziumi osztályt végezte, mikor megszállta ez a sugallat, nagyapám elé lépett, és bevallotta, hogy nem tehet másként, kénytelen abbahagyni a humanista tanulmányokat, mert ellenállhatatlan kényszer vonzza a mészárosi pályára. Nagyapám, mint szigorú, de igazságos ember, a különös óhaj hallatára először gondolkozási időt kért. A tűnődés és mérlegelés idejének letelte után elővette Dezsőt, hosszan lelkére beszélt, majd irtózatosan megverte. A verés akkor általánosan elfogadott pedagógiai eszköz volt, a pofonok hozzátartoztak a nap munkarendjéhez, mint az imádság vagy a szorgalmi dolgozatok. Legelőször nem is volt különösebb célja vagy jelentősége a mindennapos ütlegelésnek, a szülők és nevelők inkább csak a gyakorlat kedvéért vertek, engedelmeskedtek a hagyománynak. Verés után nagyapám kijelentette, hogy gondolkozott a dolgon, s nincs kifogása, ha Dezső pályát változtat. Tizenhat éves korában, hat gimnáziumi bizonyítvánnyal zsebében, hamarosan fel is küldték a fővárosba, mészárosinasnak. Ezzel az érdekes emberrel én csak kétszer találkoztam. A családban halkan emlegették, mint egy őrültet. Azt hiszem, makkegészséges volt, a ritka emberek egyike, aki mert és tudott hajlamai szerint élni. Rossz elképzelni is, milyen meghasonlott, nyomott kedélyű, talán veszedelmesen beteges hajlamú ember válik Dezsőből, ha a „sugallat” idejében meg nem szállja, csakugyan elvégzi a gimnázium osztályait, maturál, hivatalnok lesz, kallódik a számára idegen, ellenszenves osztályban és mesterségben! Így, amennyire megítélhettem, egyszerű, dolgos és elégedett ember maradt Dezső, idejében megnősült, üzletet nyitott, felnevelte szép leányait, s keresztényi béketűréssel, alázattal halt meg, mikor elkövetkezett órája; mindenesetre tovább élt, mint általában a család férfi tagjai. A feltörekvő, becsvágyó család persze soha nem értette meg Dezső szökését. A „gyáros” fia, akinek nyitva áll az út a felsőbb osztályba, aki titulussal és diplomával törtethet előre az urak között, megmarad iparosnak, s hozzá még ilyen gusztustalan, véres kézi munkát választ, mint a mészárosé – ki érti ezt? Dezső valószínűleg félt kissé ettől az „úri osztálytól”. Elhatározásában valamilyen örökölt iparos-gőg is sarkallta, félszegnek s idegennek érezte magát abban a másik, formásabb világban, olthatatlan kötöttség tartotta a céh, a műhely légkörében. Igaz, ha mindenáron
iparos akart maradni, átvehette volna a nagyapai asztalosműhelyt is. De a mészárosmesterséghez különös hajlamok vonzották. Ha van „hivatás”, úgy Dezső kétségtelenül mészárosnak született. Gyermekkorában „mészárosdit” játszott kisebb testvéreivel és az inasgyerekekkel: anyám előadása szerint összegyűjtötte Dezső a ház gyermekeit az udvar egyik sarkában, levetkőztette őket, sóval behintette hátukat és ülepüket, s aztán a konyhából ellopott, nagy húsvágókéssel megjátszotta, hogy kizsigereli és trancsírozza áldozatait. A gyermekek, mint riadt birkák, tűrték a furcsa játékot. Ezt minden hónapban megismételte. Mészárosmester volt már, mikor megnősült, az esküvőről elinalt, otthagyta a lakodalmas ebédet, frakkban és cilinderrel a fején, beült a fiakkerbe, kirohant a vágóhídra, nekivetkőzött, széles jókedvében levágott egy ökröt, s aztán örömtől kipirult arccal visszatért a násznép közé, pár órás felesége mellé. Gyászcéduláján természetesen így jellemezték: „Szerető, gyöngéd férj, a legjobb apa”. Csakugyan, az is volt; ösztöne idejében figyelmeztette a veszélyre s megmenekült. Gyermek voltam, mikor először jártam nála, anyám vitt fel látogatóba, s létezése ugyancsak meglepett, mert mit sem tudtam addig erről a különös bácsiról, senki nem említette, hogy van egy mészáros rokonunk Pesten. A felfedezés elragadott, a bácsi is. Dezső kissé zavartan viselkedett, mi voltunk az „előkelő” rokonok, ő is, felesége is készültek látogatásunk fogadására, a lakást aggályosan rendbe rakták, ők maguk ünnepi ruhába öltöztek, kislányaikat, három csinos arcú gyermeket, mintegy vizsgára és első áldozásra csinosították, s nem tudtak mit szólni, hová ültetni. Mellemet hevítette a büszkeség, hogy a családban mészáros is van, mégpedig ilyen kitűnő, nyilván nagy tudású, „fővárosi” mészáros, aki barátságosan kézen fogott, levezetett a műhelybe, megmutatta az óriási tönköt, a bárdokat, az állati tetemeket. Sokkal érdekesebb volt, mint az összes rokonok, akiket addig megismertem, a tanárok, jogászok, katonatisztek. Érthetetlennek tetszett, hogy eddig soha nem említették odahaza szüleim ennek a kitűnő rokonnak nevét.
4 Egy nyári napon megérkezett Ernő, méltóságteljesen lépdelt fel a lépcsőkön, szűkszavúan üdvözölte a meglepett családot, senkit nem csókolt meg, körülményesen helyet foglalt az egyik karosszékben, tulaezüst tárcájából hosszú szopókás „Hölgy” cigarettát keresett elő, s olyan alaposan, elmerülten kezdett cigarettázni, mintha semmi más dolga nem lenne itt, csak éppen bemutatja a dohányzás módszerét, melyet ő talált fel. Senkit nem láttam addig ilyen bonyolult ünnepélyességgel, ilyen áhítatos odaadással dohányozni. Mielőtt rágyújtott, néhányszor odaütögette a cigaretta szopókáját a tulaezüst tárca fedeléhez, hunyorítva, fél szemmel belenézett a cigarettába, mint a csillagász a távcsőbe, belefújt a szopókába, aztán megnedvesítette nyelvével ajkát, két ujjal végigtapogatta a cigarettát, a kitüremlő dohányból lecsípett valamit, csücsörített, szájába illesztette a cigarettát, de nem engedte el, két ujjal támogatta, s bal kezével gyakorlottan kereste meg mellényzsebében az öngyújtót, fél kézzel rágyújtott, a füstöt mélyen leszívta – arca besüppedt ilyenkor kétoldalt, mint a halottaké –, s aztán sokáig zsugorgatta a füstöt tüdejében, fél perc is eltelt, míg a megrágott, megemésztett füstöt kéjes, kérődző lassúsággal visszaadta. Orrán és száján át gomolygott a híg füstfelhő, s Ernő nehezen lélegzett közben, mint az atléta valamilyen nagy ügyességgel végrehajtott erőpróba után... A család sikoltozva ült körülötte, s bámulták. Megérkezésének első percei kizárólag ezzel a rágyújtással teltek el, mintha készült volna erre a művészi teljesítményre s bámulatba akarná ejteni a családot. Aztán sokáig nem szólt egy szót sem. Lódenkabátja mellette hevert a széken. Nagyon magas volt – száznyolcvanhat centiméter –, s nagyon kövér; olyan bajuszt viselt, mint Vilmos császár. Tizenhat évi távollét után érkezett meg így, ilyen szűkszavú ünnepélyességgel s szemmel láthatólag csak abból a célból, hogy bemutassa, mint kell szakértően és nagy élvezettel cigarettázni. A nikotin kéjence volt. Napi nyolcvanat szívott halála napjáig, negyvenöt éves korában halt meg, a szívbaj „angina pectoris” nevű változatában, melyet a mértéktelen nikotinfogyasztás idézett elő és siettetett. Tizenhat évig nem írt a távolból egyetlen képeslapot sem. Senki nem látta e másfél évtizedben, közvetett híreket sem kaptunk felőle, egyszer elterjedt a családban a rémhír, hogy Ernő tábornok a japán hadseregben; ezt valahogy, Isten tudja, miért, szégyelltük; de a hír, szerencsére, hamis volt. Lomhán, testesen terpeszkedett a karosszékben, közönyös kérdéseket intézett anyámhoz, akit tizenhat esztendeje nem látott s mindenképpen úgy viselkedett, mint aki tegnap ment el hazulról s nem is érdekli különösebben, mi történt közben az otthon maradottakkal. E másfél évtizedben, míg Ernő ilyen titokzatos távolban élt, sokan meghaltak a családból, született egy csapat gyermek, kiket Ernő soha nem látott, a család életformája megváltozott, de Ernő arról adott elő, hogy az állami cigaretták sokkal ízesebbek és megbízhatóbbak, mint a németországi magáncégek
cigarettái. Zavarban volt. Sápadtan ült és nehezen lélegzett. Magatartása tiltakozást fejezett ki, aggodalmas védekezést. Nem kérdett semmit és némán visszautasította a kérdéseket, melyekkel a család az elmúlt másfél évtized titkát feszegetni óhajtotta. Rövidesen meg is állapodtunk, hogy Ernőnek „titka van”. Talán csakugyan hadvezér volt valahol, talán csak megalázó életkörülmények között élt; gyanítottuk a „lebenslügé”-t Ernő hallgatása mögött – A vadkacsa akkortájt volt divatos a magyar színpadokon –, s tiszteltük sértődött, aggodalmas hallgatását. Így kezdett élni közöttünk, mintha idegen földrészről érkezett volna, „titkával”, tulaezüst cigarettatárcájával, mely állandóan tele volt, kevés ruhájával, fehérneműjével és sovány erszényével, különös szokásaival. Gőgös és érzelmes lélek volt Ernő, anyám legfiatalabb bátyja – már a mód és a körülmények, ahogyan eltűnt tizenhat év előtt, növelték a titokzatosságot testes és lomha alakja körül. Ernő aktív katonatisztnek indult, a „család szeme fénye” volt, az a valaki, akire minden családtag büszkén tekintett. A kadétiskolában alapítványi helyet kapott, s nagyapám halála után is megmaradhatott a hadseregben, mert a család támogatta szeme fényét, a fiatal tisztet. A kisvárosi garnizonéletet élte, sokat ivott, kártyázott, jól-rosszul ellátta a szolgálatot, a társaságban kedvelték, mert kellemesen és szívesen zongorázott, fojtogatták az uzsorások, udvarolt a kasszírnőknek és az átutazó színésznőknek, s lassan elmerült abban az ernyedt állapotban, alkoholizált semmittevésben, amiből kevés békebeli aktív tiszt menekült meg a vidéki garnizonokban. Ernő forradalmár vérmérséklet volt, zárkózott és magát emésztő, érdeklődő és nyugtalan, vándorhajlamú lélek, s az első napon, mikor tudatosította a hivatása iránt érzett ellenszenvet, levelet írt a hadügyminiszternek, leköszönt rangjáról s fillér nélkül, egyetlen szál civil ruhájában, búcsúlevelek hátrahagyása nélkül külföldre utazott. Nem, a család férfi tagjai nem kedvelték az élet szamárlétráját. Egyik öngyilkos lett, mert nem lehetett muzsikus, másik hűtlenül elhagyta a humanista műveltséget és elment mészárosnak, Ernő eldobta a kardbojtot, hogy „titkának” élhessen, valahol a gyanús és ellenőrizhetetlen külföldön. Csendesen élt közöttünk, óvatosan. Poggyásza néhány matematikai és fizikai szakkönyv volt csak, s nagyon. sok hangjegyfüzet. A matematika szenvedélyesen érdekelte. Tőle hallottam először Einstein nevét – Ernő olvasta a tudós dolgozatait szaklapokban, évtizeddel a relativitás teóriájának sajtónépszerűsége előtt tudott már erről az elméletről –, ő mesélt nekem először atomelméletről, Planckról, atomrobbantásról. Naphosszat elült a veranda egyik sarkában, kezében cigarettával és egy fizikai szakkönyvvel vagy folyóirattal, sápadtan, tömpe orrán a vastag üveges csíptetővel, szerényen és szomorúan. Időbe tellett, amíg elmondta „titkát”, mely persze banális volt, mint a legtöbb nagy, igazi „élettitok”. Pénz nélkül, különösebb képességek és végzettség nélkül mit is kezdhetett Németországban, ahová „szökése” után utazott? Aprópénzre váltotta fel zenei tehetségét, azt a műkedvelő zongorázást, mellyel odahaza a garnizonban tiszttársait szórakoztatta. Vidéki német városok kávéházaiban és éttermeiben játszott; később zenekart alakított és városról városra vándorolt. Egyre kevésbé bízott benne, hogy valaha kiszabadul még az éjszakai kávéházak, sivár német szórakozóhelyek tömlöcéből, ahol évtizedeken át hasogatta a zongorát, éjjelezett, ivott és dohányzott hajnalig s negyvenéves korára gyógyíthatatlanul megbetegedett. Tudta, hogy nem élhet már soká, s kétségbeesetten olvasott mindent, amihez hozzájutott – a szépirodalmat nem szerette, de különösen vonzották természettudományos, fizikai s főként matematikai tanulmányok –, s igazán az adomabeli halálraítélthez hasonlított így, aki gyorsan meg akar tanulni kivégzése előtt angolul. Ernő is „pótolni akarta mulasztásait”. Katonaéletére ellenérzéssel emlékezett csak. Műkedvelő módon s mégis sokat tudott, kamasz éveim legszebb emlékei a hosszú viták és beszélgetések Ernővel csillagászatról, geológiáról, atomrobbantásról; s csodálatosképpen én, aki a középiskolában mindig elbuktam matematikából, bonyolult integrálszámításokat is megértettem, ha Ernő magyarázta el. Ő tanított meg módszeresen gondolkodni matematikai kérdésekről, néhány odavetett mondatából egyszerre megértettem, hogy a matematika nem valamilyen bűvös abrakadabra, hanem tiszta és egyszerű gondolatsor. A zongorához persze nem ült le soha. A háborúba is így indult, ilyen szótlanul, lomposan, zsebeit megtömte cigarettával és csokoládéval, mintha kirándulásra menne. „Also” – mondta, s megállt az ajtóban, mikor búcsúzni kezdtünk, zavartan mosolygott, tétován nyújtotta kezét, mintha csak ide készülne a szomszédba, szóra sem érdemes, s nem is érti, miért vagyunk ilyen izgatottak, hiszen csak ide megy egy kicsit, a háborúba. Leginkább attól félt, hogy megcsókolja valaki, anyám vagy a gyermekek; gyűlölte az érzelmes családi jeleneteket, a cuppanós búcsúcsókokat, arca iszonyatot árult el, láthatóan ez hatott reá legkínosabban a háborúból, ez a búcsújelenet. Ijedten álltunk körülötte, a gyermekek érezték Ernő szemérmét, s megrendülten, szótlanul kísértük a lépcsőig, mert időközben történt valami, amire senki nem számított, Ernő legkevésbé: megszerettük ezt a
kövér, szomorú, beteg és lompos embert. Ez a szeretet váratlanul tört reánk; nincs is ritkább tünemény a családban. Vonzódtunk hozzá, ahogy senkihez, talán egymáshoz sem húztunk. Ernő lassú, cammogó lépésekkel ment a háborúba, a kapuból sokáig utánanéztünk, s fogadni mertünk volna, hogyha beszakad az ég, akkor sem fordítja vissza fejét a sarokról... hogyisne, majd éppen ő, a szökevény, integet a sarokról, mikor a háborúba indul, majd éppen ő adja át magát ilyen „gefühlsduselei”-nek! Nem fordította vissza fejét s álltunk a kapuban, sírtunk és bosszúsan nevettünk, s megállapítottuk, hogy egészen gyerek még ez a negyvenéves Ernő. Tessék, most elmegy a háborúba, megtömött zsebekkel, felpakolva érmelegítőkkel, csokoládéval, hőmérővel, tábori látcsővel, dugóhúzós zsebkéssel s ami még elkerülhetetlenül kell a háborúhoz – mert a Németországban töltött évek kissé pedáns embert neveltek belőle –, s nem nézne vissza reánk a világért sem, mert szégyelli magát! De tudjuk, hogy ő is szeret minket – az Isten tudja, mint fordult ez, valahogy nagyon jóba lettünk Ernővel mindannyian, még a cselédek is. Különben is ő volt az egyetlen a családban, aki értett valamit a matematikához; most aztán ott maradtunk a háborúban Ernő nélkül, és nem akadt senki, aki vacsora után előadást tartson atomrobbantásról. De ahogy elment, ugyanilyen lomposan és cammogva, csak még sokkal sápadtabban s szürkére őszült fejjel, egy napon vissza is érkezett. „Also” – mondta, s ledobta hátizsákját és bőrkabátját, sorban kezet fogott mindenkivel, legkisebb öcsémmel is, aki mindössze hétéves volt akkor – melegen, de óvatosan kezet rázott valamennyiünkkel, s zavartan pislogott szemüvege mögött, mert szemmel láthatóan tartott tőle, hogy valaki átöleli és megcsókolja. Éreztük, hogy tisztelni tartozunk a háborúból hazatérő hős előítéleteit, s amennyire lehetett, fékeztük indulatkitöréseinket. A háborút különben is önállóan fejezte be Ernő; mikor úgy vette észre, hogy nincs már semmi célja közreműködésének, egyszerűen leszerelt és hazajött. Mindenben ilyen módszeresen és önkényesen járt el. Most, hogy megelégelte a háborút, Svájcba készült, s természetesen megint zenekart óhajtott alakítani. A legnagyobb felfordulásban oly nyugodtan intézte dolgait, mintha államhatalom, felborult világrend miben sem módosíthatnák egy ember szándékait, aki határozottan és öntudatosan elszánta magát valamire. A zűrzavarban Ernő céltudatosan cselekedett, s egy napon elutazott Svájcba, megszervezte zenekarát, és az egyik St. Moritz-i hotelből írt csak meleg hangú, üdvözlő sorokat. A történelem korlátain belül is iparkodott önállóan cselekedni. Azt tartotta, a felsőbbrendű embernek joga van ehhez. A történelmi végzettel valahogy megbirkózott Ernő, de azzal a másik, kisebb végzettel, amely a magánélet történelmét szövi, nem sikerült békét kötnie. Halála napjáig kávéházakban zongorázott, svájci és német zengerájokban szórakoztatta a bugrisokat, akiket kiszolgált és megvetett. A St. Moritz-i fogadóba minden télen visszatért, s ebben a fogadóban éltem meg életem egyik különös, visszás, nyugtalanító megalázását, melyet idő és távolság ma sem tudtak egészen feloldani bennem. Akkor már a béke ziláltzavaros éveit írtuk, s a frankfurti egyetemen tanultam. Egy napon Ernő meghívott magához St. Moritzba. Reggel kaptam levelét, délben már utaztam is. Soha nem jártam még Svájcban. Legjobb ruhámat öltöttem fel az útra, új nyakkendőt vásároltam, életem első pizsamáját akkor szereztem be, mert a „nagyvilágba” készültem s röstelltem volna, ha a finom St. Moritz-i szállodában szégyent vall velem Ernő. Lámpalázam volt. Svájc is olyan színházszerűen hatott, valószínűtlenül. Délután hatkor érkeztem meg, Ernő a pályaudvaron várt, födetlen fővel, esőköpenyben, melynek lazán összegombolt szárnyai alól kitetszett estélyi ruhájának fehér plasztronja s a fehér frakknyakkendő. Sápadt volt és zavartan mosolygott; lehet, megint félt, hogy meg akarom csókolni. De engem meghökkentett Ernő ünnepélyes viselete, a frakking és csokornyakkendő; ebben a pillanatban jutott csak eszembe, hogy Ernő itt St. Moritzban alkalmazott, a finom szállodában, ahová készültünk, Ernő amolyan pincérféle, aki nappal is kénytelen egyenruhában járni. A meghívás pillanatában megfeledkeztem Ernő életkörülményeiről, útközben sem törődtem vele sokat; de most egyszerre látnom kellett, hogy Ernő nem az a polgári nagybácsi, aki St. Moritzban tölti a téli hónapokat s jókedvében meghívja néhány hétre a közeli egyetemi városban tanuló öccsét, hanem szegény proletár, aki a nagy és előkelő fogadóban a cselédlépcsőn jár, a pincérekkel eszik s borravalókból él... Minden rettenetesen fájt, mert szerettem Ernőt. Iparkodtam elfogulatlanul, kedvesen viselkedni; de Ernő finom hallását nem lehetett megcsalni. Ő is érezte, hogy hibát követett el; egyikét a névtelen, megmagyarázhatatlan hibáknak, melyeket nem lehet menteni. Három kínos nap következett. Ernő és zenekarának tagjai a szálloda legfelső emeletén laktak, a padlásszobákban. Itt kaptam én is szállást. Délben és este az étteremben étkeztünk ugyan, de másfél órával a vendégek közös étkezése előtt. A ragyogó étterem egyik kuckójában terítenek nekünk, s bőségesen elláttak minden jóval, amint ez nagy hotelekben szokás is, a „személyzet”, hála a konyhafőnök szolidaritásának,
talán ízesebben étkezett, mint az előkelő vendégek... Valószínűleg a „primeur”-t kaptuk mindenből, a legfinomabb falatokat. Mégis „külön” ettünk, mint a bélpoklosok, s a pincér valamilyen kollegiális jóindulattal és bizalmassággal szolgált fel, külön jó falatokat rakott tányéromra, melyeket kedvem lett volna tányérostul fejéhez vágni. Mindez más volt e három napban, mint ahogy megszoktam addig. Az út, mely a világból önmagunkhoz vezet, hosszú és bonyolult, s tele van ilyen kínos kitérőkkel, melyeknek értelmét, jelentőségét sokára ismerjük csak fel. Ez a három nap a svájci fogadóban, mikor Ernőnek, a legfinomabb s legnemesebb emberek egyikének, akivel életemben találkoztam, vendége voltam, döntő maradt életemre. Akkor tudtam meg közvetlen tapasztalásból, hogy két világ van, első és második osztály. A kulisszák mögött álltam, láttam az élet szerkezetét. Engem „úr”-nak neveltek; Ernő a „személyzet”-hez tartozott, s most kézen fogott és néhány napra elvitt magával abba a másik világba. A három nap pokol volt. Délután öttől éjfélig „dolgozott” Ernő az étteremben és a kávéházban. Az étteremben persze nem volt semmi keresnivalóm az órákban, mikor az előkelőek ott vacsoráztak, de a kávéház egyik sarkában meghúzódva hallgathattam a német operaegyvelegeket, melyeket Ernő zenekara fásult kötelességtudással adott elő. Rühösnek, tisztátalannak éreztem magam. Gyűlöltem Ernőt, aki „lerántott” magával ebbe az alacsonyabb világba, gyötrődve éreztem, hogy szolidárisnak kell maradnom Ernővel, így kívánja ezt valamilyen felsőbb törvény, s mégsem bírom el ezt a megalázó szolidaritást, nem merek emberek közé menni, s mi lesz velem a másik, szebb világban, ahová tartozom, ha kiderül egyszer, hogy a cselédek között aludtam egy nagy svájci szálloda padlásszobájában?... Ernő meghívása két hétre szólott. A negyedik napon megszöktem. Zavartan és pirulva hazudtam valamit Ernőnek, aki lehajtott fejjel hallgatott, hümmögött, nem nézett szemembe. Egyedül mentem az állomásra, Ernő nem kísért ki. Szakítottunk, szavak nélkül, soha nem láttuk többé egymást, levelet sem írt nekem. Úgy látszik, megmért és könnyűnek talált. Ez a seb sokára gyógyult csak, álmodtam e svájci napokról, fogaimat csikorgattam álmomban és a pincér fejéhez vágtam a finom falatokkal megrakott tányért. Ernő kínos és fájdalmas betegségében meghalt néhány esztendő múlva. St. Moritzba soha nem utaztam többé. Néha fordult úgy, hogy a közelében jártam, Engadin apró helységeiben; St. Moritzot mindig elkerültem. Az ilyesmi erősebb, mint értelem, szándék, belátás. Azt hiszem, féltem, hogy valamelyik pincér megismer.
5 Az összes rokonok felett élt, láthatatlanul és megközelíthetetlenül, a dalai láma módjára, akinek minden közvetett szava kinyilatkoztatás, Mátyás bácsi, a gazdag rokon. Ennek a bácsinak elképzelhetetlenül sok pénze volt, senki sem tudta biztosan, mennyi, de a pesszimisták is úgy vélekedtek, hogy van neki vagy százezer forintja. S ami a legkülönösebb, ez a gazdag rokon soha nem foglalkozott üzletekkel, s pénzét elvont filozófiai tanulmányokkal és pedagógiai szolgálatokkal kereste. Évtizedeken át nevelője, később jogtanácsosa volt egy romantikus magyar nagyúrnak, a krasznahorkai Andrássy grófnak. Egy napon összevesztek, a bácsi visszatért Bécsbe, tanítani kezdett a Theresianumban. Jogot adott elő, amint ő mondta: „jogfilozófiát”. Andrássy levélben küldte utána végkielégítését, hatvanezer forintot, hatvan darab ezresbankót; a pénzt annyira sem becsülte, hogy ajánlott levélben küldje, s nem írt az ezresekhez egyetlen szót sem. A bácsi eltette az ezreseket, Bécsben élt, a Theresianumban lakott, két kis szobában, s a magyar és osztrák mágnások nemzedékeit nevelte. Korán megőszült, s fehér körszakállt viselt, mint a jó Isten. Szemérmes, érzelmes és előkelő gondolkozású ember volt. Mint neves jogtanár, a Theresianum előadója, magyar grófok jogtanácsosa és bizalmasa, az elsők egyike volt Ausztriában, aki, évtizedekkel Adler Viktor előtt, nyilvános előadásokban a szocializmus hívének vallotta magát. Ez a szemlélet tiszta volt, pártpolitikai érdekek nem fertőzték meg. Előadásokat tartott az iparosoknak és a munkásoknak a szocializmusról, Marxról és Lassalle-ról. Ő alapította az első osztrák munkáskooperatívát, s tízezer forintot adott az első munkásjóléti egylet céljaira. Jóindulatával, hiszékenységével visszaéltek, pénzét elfogadták, s a „keresztényszocialistát” – akkor még ismeretlen volt ez a fogalom – kinevették a hivatásos mozgalomvezetők, profiforradalmárok. A bácsi nem csüggedt. Röpiratokat adott ki, a kereszténység „szociális tartalmát” hirdette. Egyik ilyen röpiratát a kilencvenes években kivonatosan felolvasták az angol alsóházban, mint az „ideális szocializmus” fennkölt példáját. A pártok soha nem fogadták be, magános jelenség maradt élete végéig, romantikus elméleti szocialistának tartották, aki karitatív eszközökkel akarja
megoldani a szociális kérdést. Igaz, élt valamilyen különös gőg ebben a műkedvelő szocialistában – nemcsak lényében, hanem írásaiban is –, a szellemi ember gőgje, aki nem tud elhelyezkedni semmiféle kollektivitásban. Pénzét jórészt odaadta munkásmozgalmi célokra, mert meggyőződése késztette erre, de nem állt le közéjük. Élete-hosszat a Theresianum tanára, később rektora maradt. Ez az ember, életvidám és rendetlen nagyapám bátyja, anyám legidősebb nagybátyja volt. Morva származású, mint az egész család anyai ágon, de Ausztriában nevelkedett, s testtel-lélekkel osztráknak érezte magát. Ő volt az egyetlen ember talán, aki önzetlenül és jóságosan viselkedett anyámmal. Egy ízben magával vitte Morvaországba a süldő leányt, s megmutatta neki a nagyapai malmot. Anyám szegényes és mostoha gyermekkorának talán egyetlen boldog emléke maradt ez a kirándulás, a híres, gazdag bácsival töltött hetek. Először Iglauba utaztak, s meglátogatták a rokonokat szép, emeletes házukban, az iglaui főtéren. A bácsi egyik öccse lakott itt, jómódú ember, megmaradt morvának, nagy házat vitt, s tekintélyes polgárnak számított a gazdag városban. Anyám önérzetének hízelgett ez az utazás, alacsonyrendűségi félelmeit, melyek a gyermekkor poklában fejlődtek ki, valamennyire enyhítette a tapasztalás, hogy a családhoz idegenben is megbecsült, tisztelt emberek tartoznak, amilyenek a tudós Mátyás bácsi Bécsben, s a jómódú, főtéri házban tanyázó iglaui rokonok. Hajnalban indultak a morva városból, gyalogszerrel baktattak a hegyen át, melynek egyik tisztásán állott a nagyapai malom. A bácsi ünnepélyes fekete „gehrock”-ban vezette húgát az erdei úton, gyermekkoráról mesélt, mikor ő és testvérei, köztük nagyapám, minden hajnalban gyalog járták meg a több kilométeres erdei utat, mely a malomtól a városi iskolához vezetett. Ami az életben megmarad nagy ajándéknak, amiből hitünk és jóindulatunk tartalékjait gyűjtjük, legtöbbször csak ilyen váratlan, jelentéktelen ajándék, mint amilyen anyám számára ez a hajnali séta volt, a morva erdőn keresztül, a nagyapai malom felé. A bácsi is felengedett, s ez a szakállas tekintély emberi hangokat hallatott. Anyám sokszor elmesélte e hajnali vándorlást az idegen erdőben, ezt a hirtelen kerekedett boldogságérzést, hogy családja van és tartozik valahová. A malomban már idegenek éltek, de estig maradtak mégis, a bácsi megmutatta anyámnak a gyermekkor titkos tájait, s kitárta előtte azt a különös geográfiát, amely a család elsüllyedt birodalmának rejtett országhatárait mutatta. Később meghívta egyszer Bécsbe is anyámat. Az agglegény odúiban esetlen gyöngédséggel gondoskodott a fiatal leányról – Mátyás bácsi aszkétaéletet élt, s az ilyen jelenség számomra mindig gyanús; de soha nem tudott róla senki gáláns vagy érzelmes históriákat –, múzeumokba cipelte, s a maga ügyetlen, sete-suta módján mindent elkövetett, hogy egy inkább csak sejtett, mint tudott gyermektragédiát enyhítsen. Amit a gyermekkor nem roncsolt teljesen össze anyámban, s amit még menteni lehetett, azt Mátyás bácsi iparkodott menteni. Jó pedagógus volt és jó ember. S mert mérhetetlenül gazdag is volt, a család várakozással és tisztelettel pillantott feléje. Zavarni sem mertük leveleinkkel, sem látogatásainkkal. Egyszer kerestük csak fel Bécsben, s ez a bonyolult látogatás úgy maradt emlékemben, mintha az óriások birodalmába rándultunk volna ki. Már a bácsi fogalma is gigantikus képzeteket keltett, szokatlan és aránytalan méretekben élt felettünk ez a félisteni teremtmény: a bácsi „nagyon” jó volt, a bácsi „rendkívül” gazdag volt, a bácsi „európai hírű” jogász és pedagógus volt, a bácsi „minden nyelven” beszélt, s termetre is „óriási” volt. Röviden, a család emberfeletti embere, akihez csak a vallásos áhítat egy nemével lehetett közeledni. Ilyen érzésekkel kerestük fel a Theresianumban, ünneplőruháinkba öltözve, remegő térdekkel. A bácsi reggelinél ült, s csakugyan rendkívül testes és nagy volt. Hálóköntösben ült az asztal előtt, s a rendesnél sokkal öblösebb méretű findzsából reggelizett kávét, leveseskanállal kavargatta a bödönszerű csészében a cukrot, s minden más használati tárgy is ilyen különösen szabott, mértéktelenül túlzott méretekben terpeszkedett körülötte, ahogy ez a család óriásához illett is. Ezenfelül süket volt, s ordítozva társalogtunk; süketsége akkor természetesnek tetszett, gyermeki zavaromban magától értetődőnek találtam, hogy a bácsi nem hall, mint a legtöbb rendes ember, hanem ordítozni kell, ha azt akarjuk, hogy közléseink eljussanak fülébe. Dermedten ültünk körülötte, s figyeltük az óriás reggelijét. Később sokáig azt hittem, hogy csak a gyermekkor törpe állapotának mesterséges, nagyító szemléletében tűntek akkor a bácsi használati tárgyai ilyen túlméretezetten szokatlannak; de halála után, mikor a család megosztozott a hagyatékon, az egyik ilyen Altwien-findzsa hozzánk került, s megcsodálhattuk kézzelfogható méreteit. A findzsa öblös volt és mély, mint egy levestányér. Biztos, hogy rendkívüli ember volt a bácsi, s másféle méretekkel ítélt jót és rosszat, társadalmat és családot, pénzt és használati tárgyakat, mint kortársai általában, másféle méretekkel élt, s életberendezésében, gondolkozásában, erkölcsében és ítéleteiben sajátosan egyéniség tudott maradni. A kor kedvezett az ilyen különc bölényeknek; az egyéni kezdeményezés, az individualista világszemlélet aranykora volt ez. A bácsi, a
szocializmus egyik műkedvelő előfutára, bizonyára nem volt „kollektív” ember. Testi és lelki arányait szabadon kifejleszthette, s rendkívüli külső és belső struktúrájában is erkölcsösen és kellemesen arányos, fegyelmezett ember tudott maradni. Soha nem tudtam megfejteni a titkot, miért használta fel ezt a bécsi látogatást arra, hogy engem, a gyermeket, megismertessen egy osztrák favágótelep műszaki berendezésével. Úgy látszik, gyógyíthatatlan pedagógus volt, és szükségesnek tartotta, hogy én, legfiatalabb öccse, „praktikus ismeretek”-kel gazdagodva távozzam Bécsből. A reggelinél sokáig összevont szemöldökkel nézegetett, a kora délutáni órákban kézen fogott, villamosra szálltunk, s Bécs egyik külvárosába utaztunk, sivár és szennyes utcákon át gyalogosan egy gőzfűrésztelep kapuja elé vonultunk. Az irodában körülményesen bemutatkozott, elmondta összes címeit, s a kissé meglepett, de tiszteletteljesen érdeklődő igazgató tudtára adta, hogy távoli vidékről érkezett unokaöccsét óhajtja megismertetni a gőzfűrészipar módszereivel. Az igazgató szemmel láthatóan csodálkozott. Nagyon féltem. A bácsi nem engedte el a hosszú úton kezemet, mintha tartott volna tőle, hogy megszököm; s már a körülmény, hogy a hatalmas ember társaságában kell töltenem a délutánt, lesújtott és baljós érzésekkel töltött el. Az előhívott művezető elvezetett a fűrésztelepre, ahol pontosan annyi látnivaló akadt, amennyit egy fűrésztelep általában nyújtani tud; sem több, sem kevesebb. A gőzfűrész fütyült és hasogatta a fatörzseket; kellemesebb, elfogulatlanabb és kevésbé ünnepies körülmények között valószínűleg lekötötte volna ez a látnivaló figyelmemet, de így, a bácsi vasmancsának szorításában vergődve, szót sem értettem a művezető előadásából, s nagyon rosszul éreztem magam. Egyszerűen nem lehetett ésszel felfogni, miért hozott a bácsi ide, mikor Bécsben múzeumok, állatkert s más egyéb látnivalók is akadnak – miért kell meghallgatnunk a művezető előadását, aki a gőzfűrész sivítását túlordítva iparkodott szakszerű megállapításait a bácsi süket füleibe bömbölni? Az ordítozó ember, a bácsi, aki tenyerével tölcsért csinált füle mögött, s különösen elégedett arckifejezéssel hallgatta a magyarázatot, a visító és vijjogó gőzfűrész, a nagy, általános lárma és zűrzavar, mely itt Bécsben váratlanul eláradt körülöttem, ájulásszerű érzéseket váltott ki belőlem. A bácsit, a gőzfűrészt, az életet, úgy, ahogy van, nem lehet megérteni! ... – gondoltam kétségbeesve. „Ez tehát a gőzfűrész?” – kérdezte ordítva a bácsi, és tenyérrel füle mögött, aggályosan hajolt előre, hogy a művezető felvilágosításainak egyetlen szavát se veszítse el. „Nos, ez a gőzfűrész!” – fordult aztán, a javíthatatlan pedagógus oktató hangján, kinyilatkoztatásszerű hanglejtéssel felém. Így jártuk körbe a telepet, ordítozva és tájékozatlanul. Aztán hazavitt a villamossal a Theresianumba, s nem árulta el soha, milyen pedagógiai becsvágyát elégítette ki ezzel a kirándulással. Más egyebet nem is láttam akkor Bécsből, csak a bácsi lakását s a külvárosi fűrésztelepet. Vagyonát még életében szétosztotta rokonai között. Anyám húszezer forintot kapott, s ebből vettük a „saját házat”. Húszezer forintot kapott anyám Bécsbe férjezett nővére is; de míg apám pontosan fizette az előlegezett örökség után a bácsinak évtizedeken át a kamatokat, a bécsi rokonok kamatmentesen, ajándékba kapták ezt a hatalmas pénzösszeget. A háború harmadik esztendejében halt meg a bácsi, s szó szerint éhen halt; a bécsi rokonok mesélték, hogy élete utolsó hónapjaiban elajándékozta a szegényeknek mindenét, még élelmiszerjegyeit is.
6 A bécsi rokonok naphosszat muzsikáltak. A hat leány váltakozva hegedült, zongorázott, sőt gordonkáztak és klarinétoztak is. Ami kevés idejük maradt a zene mellett, azt táncolással töltötték. A hietzingi földszintes ház zsongott a zenétől, a lányok visításától és énekétől. A ház düledezett, és tízen éltek három szobájában, a hat leány, a szülők – Franzl, az egyetlen fiú elesett a háborúban – s Marie, az öreg cseléd, aki már harminc esztendő előtt is öreg volt, lábait fájlalta s csoszogva főzött a családra lenn a pincében, a nedves és homályos konyhában. A ház mögött terült el a hosszú és keskeny kert, dús termésű ringlófájával, két öreg diófájával, melyek már csak korcs, apró szemű diókat teremtek, málnabokraival s egy harsányszagos bodzafával a kert hátsó szögletében. A diófa körül padot, asztalt állítottak, s tavasztól késő őszig itt tanyázott a népes család. Itt állott naphosszat az apa, Franz, a festő, lobogó hajával, nyakában művésznyakkendővel, paprikajancsiszerű, hosszú és vörös orrán a pápaszemmel, kezében ecsetekkel és palettával, gondterhesen szemlélte a festőállványon a megkezdett vásznat, s közben a gyermekszoba nyitott ablakain átszűrődő hegedű-, vagy zongorajátékot is figyelte... „Falsch, grundfalsch! – ordította az öreg Franz, ha Trude vagy Márta melléfogott. Egyidejűleg nevelte a hat leányt, festette képeit s veszekedett Marie-val, a cseléddel és Rózával, feleségével, aki lenn szöszmötölt a konyhában. Így telt el a tavasz, a nyár a hietzingi
házban; így telt el az élet. Ez az élet pénz nélkül telt el; inkább csak ötletszerűen foglalkoztak a hietzingi házban a pénzzel. Az apró, mellékes kiadások, hét gyermek öltöztetésének, nevelésének, táplálásának költségei, a bácsi festéktubusainak, ecsetjeinek és vásznainak ára, s amire még szükség volt az életben, orvos és orvosság, ruhák és könyvek, házbér és nyaralás, mind véletlenül, a jó sors kegyéből hullott csak a család ölébe. A zenétől és a „művészettől” nem értek reá pénzt keresni. A bácsi rengeteget festett. Lefestette hat lányát és feleségét minden életkorban, lefestette a házat és a kertet, aztán sor került Bécs középületeire, lainzi és mödlingi kapukra és ablakokra, lefestette a rokonokat, fénykép után is, lefestette az évszakokat, lefestett minden tetszetősebb virágcsokrot, mely szeme elé került, a pincét és a padlást. Képein mindent meg lehetett találni, amit a nagy mesterek megörökítenek vásznaikon, a bácsi finoman rajzolt, könnyű kézzel bánt a színekkel, jól látott fényt és árnyat, arányosan csoportosította a tárgyakat és a figurákat, s első pillantásra úgy tetszett, hibátlanok ezek a képek és egy nagy mester kézjegyét viselik. Csak tüzetesebb vizsgálat után, s mikor már a bácsi több mesterművét látta az ember, tűnt fel, hogy valami hiányzik e képekből. Éppen csak ő hiányzott e képekből, a bácsi. Oly szerény volt, oly finom, hogy nem mert soha képein megszólalni. Művész volt, de az utolsó szót nem mondta ki soha. Igazán úgy éltek, mint a madarak. Hihetetlen szerényen éltek. A hietzingi lakásban csivogtak s várták a jószerencsét. Néha kirepült egyik vagy másik a leányok közül, szerencsét próbált a világban, férjhez ment, vagy – valcerlépésben – elkeringőzött valamilyen hirtelen kerekedett szenvedély ütemén egy időre. Aztán, ha vége volt a házasságnak vagy a valcernek, hazatértek megint Hietzingbe. Marie, aki már időtlenül öreg volt, mint a Biblia nőalakjai, beállított a zongoraszobába vagy a csukott verandára egy felhúzós ágyat, a szökevény elfoglalta helyét a családi ház rozoga fedele alatt, s a lányok zenéltek és a bácsi festett ernyedetlenül. Ami Bécsben könnyű és tejszínhabos, ami illatos és arányos, ami zene és mértéktartás ennek a városnak ütemében, az élt bennük, azt fejezték ki maradéktalanul énekükkel, képekkel, dallammal, szemlélettel és mozdulatokkal. Így együtt ez a család, a festőállvánnyal, a lehangolt zongorával, a felhúzós ágyakkal, üde és elegáns szegénységükkel, lebegő életmódjukkal, körülbelül a legjobb volt, amit Bécs adni tudott. Az öreg Franz és a hat leány legalább úgy és annyira Bécs voltak, mint a Szent István-templom vagy a „Stock im Eisen”. Nem lehet nélkülük elképzelni Bécset. Schnitzler és Hoffmannsthal jártak ki hozzájuk a hietzingi kertbe, a lányokhoz Altenberg írt szerelmes leveleket, melyeket aztán gondosan visszakért, eladott a lapoknak és közzétett könyveiben. Három leány a baletthez került, majd kitáncoltak a világba, természetesen valcerlépésben, melyet soha nem vétettek el. Ők voltak a bécsi valcer, ez a három fiatal leány, lépésük és nevetésük, amelytől andalodott a világ Pétervártól New Yorkig, ők voltak az exportált Bécs, a testet öltött érzelmes és dallamos háromnegyed ütem. Az öreg állt a kertben festőállványa előtt, festette a maradék modelleket, s veszekedett anyám idősebb nővérével, a lányok anyjával, Rózával. Ötven évet veszekedtek át, az ezüstlakodalom és az aranylakodalom ünnepélyén egy-egy pillanatra lélegzet után kapkodtak, s aztán veszekedtek tovább. A lányok hazaérkeztek, mert lejárt szerződésük vagy elváltak férjüktől, s egészen természetes volt, hogy a világhírű táncosnő, aki különben metropolisok fényűző szállodáinak lakosztályaiban lakott, szerényen befeküdt este testvérei mellé a felhúzós ágyba... A festő néha kirándulásokra indult Bécsbe, s ilyenkor aggodalmat keltő zsákmánnyal tért haza; például megvásárolta egy csődbe jutott operettszínház aranyozott szalonbútorkészletét, vagy jutányosan szert tett a Dorotheumban néhány tétel halványlila színű, hosszú női kesztyűre. Ezek a kirándulások a család életében elemi csapásokra emlékeztettek. A színpadi bútorokat kénytelen-kelletlen beállították a nagy szobába, s a halványlila színű kesztyűket esztendőkön át viselték a leányok. De néha titkosabb utakra is indult Franz, a művész, mert lobogó képzeletét a családi idill természetesen nem elégíthette ki teljesen. A házias modellek mellett időnként szükségét érezte profán élményeknek is. Bécs népes, belvárosi kerületeiben műtermeket keresett fel, ahol a női szépség festői eszményének családi ellenőrzés nélkül hódolhatott. A lányok tudtak e szépségekre szomjas művészlélek csapongásairól, ők fizették a titkos műtermet, a modellt, s mindenképpen „falaztak” apjuknak. Már jócskán elmúlt hetvenéves az öreg festő, mikor még mindig útnak eredt néha délután, sötétkék ünnepi öltönyében, nyakában fehér selyem csokornyakkendővel, s kezében egy csokor újságpapírba csomagolt vadvirággal... Róza a konyhaablakból nézett utána, olthatatlan keserűséggel, melyet ötven esztendő házastársi tapasztalatai sem enyhítettek. „Ist halt a’ Künstler!” – mondta ilyenkor bölcsen Marie, a cseléd, aki úrnője mellett állott s együtt néztek a konyhaablakból a távozó után. A lakás valamelyik zugából közben állandóan áradt a zene, elapadhatatlan tartalékokból. Ebben a házban nem ültek le külön zongorázni vagy hegedülni; az volt a rendkívüli, ha az ernyedetlen gyakorlást,
ismétlést, oktatást percekre megszakította valamilyen melódiátlan, prózai hangzavar. Az egyik sarokban Grete balettet komponált, melyet később be is mutattak a bécsi Operában, a zongoránál Trude oktatta a Konzervatórium valamelyik tanárjelöltjét, az előszobában Hilda és Márta hegedültek. Ebben a soha nem szűnő áradásban az öreg festő néha eldobta az ecsetet, maga is hangszert ragadott – föltétlen hallása volt és kitűnően gordonkázott, de különben is értett minden hangszerhez – vagy nyugodtan leült a hangzavarban az aranyozott lábú operettasztalhoz, tollat, tintát és pergamenpapírt keresett elő, s ötfelvonásos történelmi tragédiái valamelyikének kéziratát csiszolgatta. Mintegy negyven drámát írt hetven év alatt, jambusokban és trocheusokban, feldolgozta a Habsburgok történetét, Hofer Andrást s az osztrák múlt több jeles alakjának élettörténetét. Az idegen szemlélő bajosan értette csak meg a család lelkiállapotát. A kifejezés olyan szüksége nyugtalanította e család tagjait, melynek megadták magukat, a művészi eljegyzettség magasztos rögeszméje hatotta át eszméletüket és idegrendszerüket, ecset, toll és vonó, mindez csak eszköz volt, s mind egyformán alkalmas, kifejezni és ünnepelni azt a magasabb harmóniát, amelynek szolgálatára felesküdtek, a „művészetet”. Műkedvelő, a szó magasabb és bonyolult értelmében, tulajdonképpen csak az öreg festő volt közöttük, aki szép képeket festett, kitűnően gordonkázott, tetszetős jambusokat faragott, állandóan ünnepelte az életet és a művészetet, vaskos, élvező orrával, melynek hegyén kémlelve ült a pápaszem, szimatolva járkált a világban, s egyformán tudott örülni egy adag illatos gulyásnak, Grete balettjének az Operában, Schumann zenéjének s azoknak a profán élményeknek a belvárosi műtermekben, melyekhez időnként leányai megértő jóindulata segítette... Szerények voltak, s a maguk módján előkelőek; a család állandóan „alkotott”; s a zene túlemelte őket mindenfajta földi lármán. Zenéltek, ha nem volt pénzük, s zenéltek, ha szerelmesek voltak, vagy ha csalódtak szerelmeikben; ebben az esetben szomorú dallamokat zenéltek. Már a kapuban zenét hallott a látogató. „Márta válni készül!” – állapította meg a kertajtóban a család barátja, aki ismerte e házban a viszonyokat, mert Márta napokon át Cesar Franck „A-major szonátá”ját játszotta, ha csalódott szerelmében. Márta gyakran vált. Cesar Franck szonátája lassan népszerű lett Hietzingben. Róza, ez a komor ősanya, zsörtölve élt e lázas, művészi világban. Állandóan úton volt a konyha és a lakás között, szüntelenül főzte a virágos karlsbadi edényben a kávét s kente a vajas kenyereket, mert valaki a leányok között mindegyre óráról jött vagy órára ment, s takarította azt a gubancos, kócos rendetlenséget, mely múlhatatlanul felgyűlik ott, ahol hat leány foglalkozik zenével és szerelemmel. A maga módján kétségtelenül részt vett az általános, viharos termékenységben ő is, megszülte a hét gyermeket, s meglehetősen feleslegesnek tartotta férje alkotásait, a drámákat s az olyan képeket, melyekért nem fizettek a műértők. Róza dühösen gyűjtött mindent, amit a család elhullatott, pénzt, ruhadarabokat, de gyűjtötte férje üres festékdobozait is, az elkopott ecseteket, mindent, ami hulladék... Ebben a zenélő, harsogó, önkívületben alkotó családban ő volt az óvatos, a szerző és a gyűjtő, a család kicsinyes és aggodalmas, földi lelkiismerete. S mikor a család, a vacsora órájában, a zenei önkívületből réveteg szemekkel visszatért a földre, Róza és Marie megjelentek az ajtóban, vajas kenyérrel, híg kávéval és hideg felvágottal megrakott tálcákat helyeztek az operettasztalra, s mint a tragikus kórus, darálni kezdték piaci híreiket. Így éltek; még most is élnek, ha meg nem haltak.
7 Apám német neve s az ősök faluja, mely ma is áll még Szászországban, tanúsítják, hogy a család a szász választófejedelem szolgálatában állott s az állami pénzverdében dolgoztak; a szász garasokat kovácsolták évszázadokon át, Groschen-Schmiedok voltak, garas-kovácsok. Később a Habsburgok napszámába szegődtek, s rövid időre meggazdagodtak. Dédapám a Bácskába került le, ahová – különösen Torontálba és Bács-Bodrog megyébe – a Habsburgok szívesen telepítettek megbízható idegeneket. Kincstári tanácsos volt, gazdag ember, a királyi uradalmak igazgatója. Zomborban lakott, s ott is temették el, a zombori templom kriptájában. Gyászjelentése, mely hírül adja „hazánk szerencsétlen viszonyai által elősegített bélgyengülésben történt gyászos elhunytát”, már a magyar predikátumot is feltünteti; 1849-ben halt meg, s a Habsburgok alkalmazottja a forradalomban szívvel-lélekkel a magyar ügy mellé állott. Fiai egy ideig nem is használták a család régi, német nevét: A dédapai vagyon az örökösök kezén nyomtalanul úszott el a bácskai életben. Ez a bácskai ág hamarosan kihalt. Fenn Máramarosban élt a másik ág, a bányahivatalnokok, szegény beamterek. Ezek az én közvetlen őseim. Apai dédanyám Országh lány volt, s a család évszázadokon át magyar családokkal házasodott. Mind
hivatalnokok voltak, jogászok, köztisztviselők, katonatisztek. Az egyik, Zsiga, a testőrségnél szolgált; szép, fehér köpenyes, magyar bajuszú ember volt; ilyennek mutatja a dagerrotípia, mely megmaradt róla. Ami lágyság, nyugtalanság szállott reám anyám családjából, azt ellensúlyozza apai őseim hivatalnokfegyelme, beidegzett tekintélytisztelete. Apám családjából nem szökött meg senki a katonaságtól, gimnazisták nem hagytak fel a humanista tanulmányaikkal, hogy mészárosinasnak álljanak, s a szocializmussal sem foglalkozott senki soha, még olyan ideális és óvatos módon sem, mint Mátyás bácsi. Zárkózott, csendes és különc emberek voltak az apai ősök; mind kissé elvonultan élt, lehetőleg nem vettek részt az osztályukbeli társaság életében sem, nem törtettek karrier után, otthon éltek és erős érzékkel ragaszkodtak a családhoz. Rátarti emberek voltak. Zsiga, a testőr egyszer útnak eredt, s postakocsival végigutazta az országot, meglátogatta a család elszórtan élő tagjait, s apró betűs, rendkívül részletes naplójában nem is katonatiszthez, inkább hivatalnokhoz illő aprólékossággal jegyezte fel benyomásait. Járt a Bácskában, Budán, Temesvárott, Kassán, Máramarosszigeten az atyafiaknál. Kíváncsi ember lehetett Zsiga, mindenbe beleütötte orrát, s naplójában számot adott e csendes életek minden sajátságáról; szerelmeket szimatolt, s aki keres, az talál. Zsiga naplóját olvasva, néha úgy tetszik, hogy ezek a „hivatalnokok” a maguk elvonult, óvatos módján érzelmes életet éltek; mindegyiknek volt valamilyen szentimentális titka, amelyet Zsiga kifürkészett és elnéző szavakkal örökített meg feljegyzéseiben. A család a Habsburgoktól kapott címet és vagyont; de a levelek, melyek reám maradtak, dokumentálják a különös hangulatot, mely negyvennyolcban a bevándorolt, idegen családokat is megejtette, s a magyar ügy pártjára állította. Egyik öregapám, Antal, 1849. szeptember 6-án így ír öccsének Tarcalról: „Görgelji Artur fő Tábornok le tévén fegyverét és meg adván magát Világos Várnál a Muszka hadseregnek a Fiam Sándor is több honvédekkel borzadván a fogságtu hazakerült valóban szánakozásra méltó állapotban... Tóni fiam a Ferdinánd Huszároknál az Ispitályba megholt nagy bánatomra – Pepi fiamnak is holt hürét hallom. Ezen szomorú körülmények között magam is a legszerényebb állapotban élek. Ha hirtelen meghalnék, el se tudnának temetni... Semmi bajom se volna, ha a tavaji boraimat a német tábornok rablásai miatt megtarthattam volna... a kozákok és Muszkák mindennap húzódnak keresztül, és ami kevés még megmaradt a vagyonunkból, azt meg is emésztik úgy, hogy az idei jövedelemre már régen keresztet vetettünk...” Mintha az „új földesúr” írná ezt a levelet; ez az egy Antal három fiút adott a magyar szabadságharcnak és minden vagyonát. Már 1800 körül magyarul vagy deákul leveleztek egymással ezek a labancok; soha németül. 1807-ben azt írja Gábor bátyjának, Jánosnak Pestről Szigetre: „Ami a Dietalis környülállásokat illeti, azt meg fogja az öreg Neked írni, valamint a Királynénak is e hó 13.-án reggel hat órakor Bécsben történt halálát. A luxus itten elképzelhetétlen, a mágnások huszárjainak ruhái színe nem is látszik az arany és ezüstről különössen különbözteti magát a Papi rend.” 1834-ben, tehát évtizeddel a szabadságharc előtt, mikor a családnak még nem lehetett „érdeke”, hogy a családtagok egymás között magyarul levelezgessenek, ezt írja Sándor Óbudáról anyjának, Országh Borbálának: „...május 26-án elindultam Váradról és 28-ban estve Ó-Budára érkeztem, éppen aznap tartatott a Magyar Kamarának Összveülése, és így kénytelen voltam a jövő Consiliumot, melly a mai nap tartatott megvárni és ma regvel a hitet le is tettem, mintegy 20 ezüst forintomba kerültek a Discretiok. Kotsit is vettem, még pedig igen szépet, de ám az ára is borsos mert bele került közel 1060 forintba, több féle ruhát is csináltattam, az ut maga is igen sokba van, de semmi, tsak hogy én már Inspektor vagyok...” Ezek az inspektorok, consiliáriusok, prefektusok, kincstári uradalom- és bányaigazgatók a múlt század elején már magyarul leveleztek – a magyar úri családok, különösen a mágnások, akkor még szívesebben írtak németül vagy latinul! –, ez a „bevándorolt” nemzetség magyarul beszélt és érzett; annál csodálatosabb ez, mert a család minden kiváltságát, állásait is a „császár”-nak köszönhette, s alig száz esztendő előtt kerültek el Szászországból! A „Bácska” című „megyei közérdekű politikai közlöny” így parentálja el Gábort, a „labancot”: „Elhunyt jelesünk... született 1813-ban Szigeten, jogi tanulmányait Pesten végezte s 1837-ben már Bács megye aljegyzői állását foglalta el... a 40-es években táblabíró, 1848/49-ben a megyei újoncozási biztosként működött a verbászi táborban, 1850-54-ig külföldön tartózkodott, 1855-60-ig törvényszéki bíró volt, 1861-ben főispáni helytartósági titkár, 1862-68-ig megyei törvényszéki ülnök, 1869-71-ig Bács megye úrbéri alispánja... Bár a szépirodalom terén is tett egyes kísérleteket, irodalmi dolgozatai mindazonáltal a tudományos irányt képviselik. Első műve „XIV. Lajos és Larouchefoucold” címen jelent meg, ezt követte egy német műve »Österreich Ungarn und die Vojvodina«, mely politikai tartalmánál fogva széles körben keltett feltűnést. Újabb művei jobbára a helytörténetre vonatkoznak, ú. m. »Magyarország népesedésének története«, »Az utolsó Kray báró és a szerbek« és »Mohácstól Martinovicsig«.” – Ez a pályafutás tipikus. A család legtöbbjének élettörténete hasonló. Különös erők hatottak e régi magyar világban, ahol egy „bevándorolt” család tagja Szigetről Bácskába kerül, s mint magyar úrbéri alispán hunyja le a szemét... Ezek az apai hivatalnok-ősök erős kötöttséget éreztek a magyar földdel, s a Habsburgok bizonyosan nem a legrosszabb emberanyagot
importálták Magyarországra, mikor, Mária Terézia idejében, meghívták őket magyarországi vagyonuk kezelésére. A család szemérmesen, áhítatosan összetartott. Valamilyen öntudatlan veszélyérzet, történelmi óvatosság tartotta együtt ezeket a régi szász családokat. Kifelé tekintélyesen éltek, odahaza végtelen szerényen gazdálkodtak. Dédapám Óbudán lakott, a Fő tér akkor egyetlen emeletes, erkélyes házában – a ház ma is áll még –, s fiait kétlovas kocsival küldte minden reggel a pesti egyetemre; így illett a „consiliarius”-hoz... De fiaival folytatott levélváltásából kitűnik, milyen krajcáros beosztással éltek otthon, alaposan megtárgyalták azt is, ha új inget illett vásárolni valamelyik fiúnak, s egy új rend ruha rendeléséhez már a családi tanács ült össze. Az úrhatnám magyar világban ezek a régi, idegenből idekerült polgári családok valamilyen megrettent, áhítatos szerénységgel éltek. Nem is lehetett idegen aggyal megérteni ezt a külsőségeiben, kedves gondatlanságában oly vonzó, úrias tetszelgésében mértéktelen, üggyel-bajjal polgáriasuló magyar világot, ahol a fiskális úgy élt, mint a nagybirtokos, a felcser hintón járt s a földmérő mérnök virtusból ezresekbe ferblizett este az urasággal, kinek birtokán napidíjért dolgozott... Az „állam” inkább eszme volt még csak, mint patrónus és fejőstehén. Fél század múltán már millió karral csimpajkodott a magyar középosztály az etető-itató, nyugdíjjal altató állam testén; de a kiegyezésig a hivatal magyar ember számára „nobile officium” volt, melyre ráköltötte vagyona egy részét, az alispán gazdagon érkezett a vármegyeházára s szegényen ment el onnan... Nagyapám pénzügyi tanácsos volt a városban, ahol születtem. Korán halt el, nem érte meg az ötvenet sem. Adósság és csekély nyugdíj maradt utána. Ezt az adósságot a két fiú vállalta, s diákkoruktól törlesztették, azokból a hatosokból és forintokból, melyeket instruktorkodással kerestek. Apám még jogász korában is fizetgette ezt a családi adósságot. Patvarista volt, gazdag fiúkat oktatott, így készült az életre s törlesztette közben nagyapám adósságát. Erről a nagyapáról, aki ily fiatalon halt meg, kevés emlék maradt a családban. Apám sem emlékezett rá élesen. Szerette a zenét és jól olvasott latinul; ez minden, amit tudok róla. Hosszú szárú, bajuszos, sötétbarnára szívott tajtékpipák maradtak utána s egy szépen faragott pipatórium. Fényképe sem maradt, csak egy tökéletlen, ovális olajfestmény, kontár festő műve. Élete, lénye valahogy nyomtalanul múlt el a családból. Markáns és szigorú nagyanyám emlékén át jut neki is egy bágyadt visszfény a családi halhatatlanságból. Ez az erős asszony, R. Klementine, három gyerekkel, párforintos nyugdíjjal maradt egyedül, s elszántan ment neki az életnek, a régi asszonyok konok szövő-fonó, krajcárokkal bűvészkedő, az élet minden apró-cseprő nyersanyagát kegyetlen-áhítatosan megbecsülő, hősies kicsinyességével tartotta a kis család egyensúlyát. Szigorú, aszkétaarcú asszony volt, kemény keresztény, aki tudta, hogy az élet kötelesség. Nem voltak „komplexusai”. Dolga volt itt a földön, elvégezte.
8 Az egyik apai nagybácsi Pesten élt, és jogot tanított az egyetemen. Azt tartották róla, hogy az eredeti koponyákban gazdag magyar századvég egyik legkülönösebb észjárású embere. Micsoda gazdagság volt ez az elmúlt magyar század, milyen tüneményes kiállítása tehetségeknek s egyéniségeknek! Arany, Petőfi, Vörösmarty, Kemény, Gyulai, Eötvös, Semmelweis – s milyen elfogódott büszkeséggel tudtam csak gyermekkoromban a pesti nagybácsira gondolni, kinek nevét egyszerre emlegették a század magyar zsenijeinek tündöklő neveivel! Magánjogot tanított közel fél századon át, és – jogászok mondják így – forradalmasította a magyar jogi gondolkodást, ő fogalmazta meg hosszú időre a magyar magánjogot. Nyugtalanító észjárású ember volt. Pedagógiával nem sokat törődött, az enyém-tied határkérdései érdekelték csak, az emberek együttélésének az a végtelenül bonyolult, inkább erkölcsi, mint jogi kérdésekből összeálló problémacsoportja, ami a „magánjog”, ami az élet... Gondolkozási képessége – valamilyen különös szellemi elfogulatlanság, az ítélet megvesztegethetetlen bátorsága és a meghatározás készségének spontán bősége – hallgatóiban és kortársaiban a „zseni” képzetét keltették. Munkásságában, lényében, fellépésében érezni kellett azt az egyszeri, személyhez kötött, nevezhetetlen erőt, a kifejezés és definiálás lehetőségének ehhez az egy emberhez rögzített sajátosságát, ami a „zseni”. Különös tanár volt, nem sokat törődött tanítványai buzgalmával, gyűlölte a magolókat s hamarább és szívesebben átbocsátott a vizsgán egy értelmes embert, ha nem is tudott választ adni a vizsgakérdésre, mint egy biflázó jelöltet, aki hadarta a tételt, mint a vízfolyás... Óriási testével nehézkesen eltelepesedett a dobogón, mintegy ráfeküdt az asztalra s féloldalt dőlve, kényelmesen és rendíthetetlen nyugalommal, néha órákon át szótlanul hallgatta a vergődő és izzadó jogászt. „Nem szól a tárgyhoz, de úgy látom, intelligens” –
mondta néha révedezve. Magyar jogászok ezrei hallgatták, s aki egyszer rájött az ízére e különös észjárásnak, nehezen szabadult hatása alól. Nem lehetett tudni, hová kanyarodik és hol áll meg, ha egyszer megragadott egy problémakört. Kifejezésmódja, irálya is csak az övé volt: bonyolult, sűrű mondatai – egyik hallgatója „gutaütéses, érvágásra szoruló” körmondatait kifogásolta – meglepő szóképei, váratlan képzettársításai, nehezen követhető hasonlatai, nyelvének bővérű, súlyos áradása, az a rejtélyes „egyéniség”, mely a kötőszavak alkalmazásában is megmutatkozik s elárulja az „írót”, más szóval a kifejezőt, ez mind „zsenigyanús” volt, s bizonyosan nem volt ok nélkül az! Választott tárgykörének nemcsak mestere volt, hanem alkotója, felfedezője. Mintha előtte senki soha nem foglalkozott volna magánjoggal, s mintha utána felesleges lenne lényegesen bolygatni megállapításait: ezt a hatást váltották ki írásai az olvasóból. Ez a két jogász, Mátyás bácsi, a bécsi romantikus s a pesti nagybácsi, országos hírével, nyugtalanító presztízsével, valamilyen céhszerűen, szakmabelien jogászi jelleget bélyegzett a családra. Apám fiskális volt, s egészen természetesnek tetszett, hogy én is az leszek. A pesti nagybácsit minden esztendőben meglátogattuk; ő maga is különös gondossággal ápolta a családi összetartozást, persze, a maga sajátos módján: aggályos gonddal számon tartotta a családtagokat, de lehetőleg nem érintkezett közülük senkivel. Budán lakott, majd később az egyik Pest környéki nyaralóhelyen; onnan járt be az egyetemre s óriás alakját jól ismerték a Belváros utcáin, idegenek is megálltak és utánabámultak. Különc módon öltözködött, zsakettje szárnya kilógott a rövid felsőkabát alól, s mint az egészen nagy urak, pénzt nem hordott magánál; soha életében nem törődött a pénzzel, s ez a magatartása nemcsak nyafka szó volt nála, lényéből természetesen következett. Testre is őslény volt, hatalmas, súlyos ember. Mint a gondolkodásban, az életben is külön mértéke volt, étkezése, szórakozásai, életmódja, apró szokásai, mindez eltéveszthetetlenül hirdette. Egyszer megkínálták az igazságügy-miniszteri tárcával, de nem fogadta el; sokkal később azt mondta, hogy aki független tanár, ne akarjon miniszter lenni, mert a „minister” szolga, akit az urak kedvük szerint elküldhetnek... Korlátlan ember volt, a maga belső törvényei szerint élt, a maga módján fegyelmezetten, de a társadalmi megegyezésektől szabadon és függetlenül... Mindenhová gyalog járt, közlekedési eszközöket csak végszükségben használt. Személyi emlékeim homályosak erről a különös emberről, elfogódottan tudtam csak beszélgetni vele, mint a legtöbb családtagot, mint gyermekeit is, engem is lenyűgözött lényének kivételessége, terhes terebélyessége. Abban az esztendőben, mikor beiratkoztam az első szemeszterre, ő volt a rektor a pesti egyetemen. Egyik délelőtt jelentkeztem nála. A díszes rektori teremben fogadott; valamilyen faragott íróasztalnál ült, kövéren és hatalmasan, és – nem tudom, miért? – úgy hatott reám, mint VIII. Henrik angol király, a Holbein festette képen. A rektori lánc lógott a nyakában, s egy asztalkendő, melyet lazán mellénye nyílásába tűzött, eltakarta tekintélyes hasát. Kezével, melyben a villát tartotta, kegyesen intett, hogy jöjjek közelébb; éppen pörköltet tízóraizott, a rektori asztalon ott állott előtte az ízes-szagos zónapörkölt és egy pohár sör; gondosan, jóízűen táplálkozott, s szemmel láthatóan nem sokat törődött a díszes, hivatalos terem méltóságával. Áhítattal néztem, s vártam, míg a hatalmas ember végez az utolsó falattal. Aztán karon fogott s barátságosan vezetett a teremben, mutogatta a képeket, melyeket ő maga sem ismert. A fakultások méltóságát jelképező buzogányok előtt megálltunk s tűnődve bámultuk e furcsaságokat. „Mi ez, Béni bácsi? – kérdeztem tőle. – „Fogalmam sincs” – mondta, és vállat vont. Hálásan néztem reá s megszerettem ezért a vállvonásért. Első indexemet ő írta alá mint „rector magnificus”, gömbölyű, kövér betűkkel; az ajtóhoz kísért, s mosolyogva mondta, hogy ő most jog szerint „nagyságos úr”, mert a régi világban ez a cím csak az erdélyi fejedelmet s az egyetem rektorát illette meg; barátságosan beszélt velem, családunkról kérdezett; de aztán, mintha elfelejtett volna, visszament az asztalhoz, megitta a maradék sört, s kézmozdulattal elbocsátott. Néhány előadását magánszorgalomból hallgattam, mert az első év végén meguntam a jogot, s átmentem a bölcsészeti karra; az első esztendőben nem hallgathattam még óráit, s később elkerültem erről az egyetemről, és külföldön végeztem szemesztereimet. Aztán nem is láttam évtizeden át. A törvényes korhatárt betöltötte már, mikor nyugalomba vonult; a Duna mellett élt, egyik nyaralóhelyen, hajnalban kelt, nyolcvanévesen a Dunában fürdött, s napestig dolgozott szobájában, nekikönyökölve az álló íróasztal támlájának. Művét kiadták tanítványai és tisztelői, s nyolcvanadik születésnapján nagy ünnepséget rendeztek tiszteletére a pesti Vigadóban. Eljöttek tanártársai, volt tanítványai, az ország neves ügyvédei és bírái, eljöttek vagy kétezren, s beállított ünnepelni a miniszter is. A megjelölt órában hasztalan várták: Levelet küldött a miniszternek, megköszönte az ünneplést, s elnézést kért, hogy nem jöhet el, de „nem engedi életét ilyesmivel megrövidíteni”. Az élethez szenvedélyesen ragaszkodott, s abból a nagy erőtartalékból, mellyel dolgozott, az
átlagosnál tekintélyesen hosszabb élettartamra futotta neki. Minden ilyen ősiesen elhasználatlan, bőséges volt körülötte; óriási készletekből költött ez az élet. Ez az emberfajta kétségtelenül más, szívósabb és keményebb anyagból készült, mint az átlagos. Az anyag, amit tőlük kaptam útravalóul, jó volt; amit szívósságban, ellenállásban örököltem, az az ő részük; s jórészt ebből élek.
9 Minden második vasárnap eljött értem a budai nevelőintézetbe Zsüli néni, s elmentünk a Szigetre ebédelni. Zsüli néni regényeket írt és kitűnően beszélt franciául. Sokáig élt Párizsban, majd a Loire mellett egy kastélyban; öltözködése, modora, ismeretségei, minden elmondhatatlanul nagyvilági volt körülötte. Apja az utolsó magyar septemvirek egyike volt, s anyja, a nagyon finom, mindig főkötős Louise néni, testvére apai nagyapámnak. Zsüli néni román emberhez ment feleségül; de ezt az embert senki nem ismerte a családban. Egy ideig Bukarestben éltek, bejáratosak voltak az udvarhoz is. Zsüli néni örökké mesélt; született elbeszélő volt. „Kelet Párizsáról” mesélt, a regényes életű, műkedvelő román királynéról, Párizsról és az irodalomról. Epedve vártam e vasárnapokat, mert Zsüli jó viszonyban élt az irodalommal, személyesen ismerte Hoitsy Pált, Pekár Gyulát, s elbeszélései megjelentek a napilapokban. Férje korán meghalt, rövid ideig éltek csak együtt. Zsüli néni nem értett a „gyermekneveléshez”, tehát ösztönösen megütötte a helyes hangot, úgy beszélt velem az életről és az irodalomról, mint egy felnőttel. A vasárnapi kirándulások idegen világba vezettek. Ezek az együttlétek valószínűleg untatták Zsüli nénit, aki nagyvilági életet élt, híres írókat ismert személyesen, állandóan „készen volt a fejében” néhány regény, melyeket már „csak le kell írni”, többször beszélgetett a román királynéval is, s mindenképpen a másik világhoz tartozott, nemcsak a felnőttek, hanem a szellem és születés kiváltságosainak világához. Divatosan öltözködött, terebélyes kalapokat viselt, suhogó selyemruhákat, mintha bálba menne; így vonultunk a Szigetre, onnan hajóval a Boráros térig, Zsüli néni Mester utcai lakásába, ahol minden „emlék” volt. Ragaszkodott a családhoz, tele volt fényképekkel, régi levelekkel, százéves családi emléktárgyakkal. Engem is úgy ápolt, mint egy családi kegyszert, mint valami családhoz tartozó tárgyat. Zsüli volt a család titkainak őrzője, írónő és egy kissé regényhősnő, családtag, s mégis oly utánozhatatlanul idegen... Két kis szobában élt, egy bérház második emeletén, meglehetősen szűkös körülmények között; s mégis oly előkelőnek tetszett körülötte minden, olyan válogatottan egyéni volt minden holmija, ruhái, bútorai, kesztyűje és kalapja, s ahogy, oktató célzattal, minduntalan francia mondatokat kevert a beszédbe! ... Mindegyre úton volt, terveket főzött, írta regényeit és elbeszéléseit, estélyeken jelent meg, Párizsba készült – káprázatos jelenség volt számomra! S ezenfelül volt benne valami elpusztíthatatlan, valami elemien sugárzó, melyet később idő, nyomorúság, magány és csalódások sem tudtak meghamisítani. Zsüli néni igazi nő volt, a „fin de siècle” remekműve, ritka tünemény. Ezzel a nőfajtával az én kortársnőim között később soha nem találkoztam. Ha Zsülire gondolok, el kell hinnem, hogy csakugyan másfajta volt ez a múlt századbeli nő – én már csak görlöket ismertem. Kedves, tehetséges, üres vagy tartalmas, jóindulatú vagy kis, gonosztevő görlöket, akik néha vegytant tanultak, néha szültek és szoptattak, néha flörtöltek és néha szerettek, valószínűleg „egészségesebben” is éltek, mint a múlt század asszonyai, de mindenestül lényükben mégiscsak görlök voltak; nem azok a „nőféle nők”, mint néha, kínomban és hiányérzetemben neveztem azt a másik fajtát, s mint amilyen például Zsüli volt. Zsüli lényében éreztem még valamit abból a csendes, öntudatlan, egyáltalán nem romantikus női hősiességből, amelyet a háború utáni nőben mindig nélkülöztem. Mozgalmas és „nagy” életét a legegyszerűbb és legbecsületesebb eszközökkel valósította meg. Írónőnek is tisztességesebb és lelkiismeretesebb volt, mint azok a „tárcás hölgyek”, akik háború után jártak rá a szerkesztőségekre. Valamilyen százötven esztendő előtti nyelvezeten, mely tele volt „ah”-okkal, „valá”-val és „delnők”-kel, egyszerű és tiszta történeteket rögzített papírra, „az életből ellesve”, ami ugyan mindig kevés – de legalább tisztességes szándékkal és mulatságos meseszövéssel adta elő megfigyeléseit. Ő tanított meg szeretni a franciákat – szándék nélkül, öntudatlanul vezetett a latin világosság felé, kezdtem sejteni, hogy van egy logikusabb, egyszerűbb és elfogulatlanabb kultúra is, mint amelynek szövevényében nevelődtem. Ő mutatott be az első eleven írónak. Ez az író Paulini Béla volt, a kitűnő humorista, aki a „Fidibusz” című pajzán lapot szerkesztette akkoriban. A Körúton mentünk, Paulini fröccsöt ivott az egyik vendéglő hordóba ágyalt babérfái mögött, otthagyta asztalát, elénk jött és hódolattal üdvözölte Zsülit. El sem tudom képzelni, mi beszélnivalója lehetett e két világból való embernek, s kevéssé valószínű, hogy a „Fidibusz”
számára kért volna kéziratot Paulini szerkesztő úr a szigorú erkölcsű Zsüli nénitől... Mindenesetre ő volt az első író, akit megismertem, s kopasz fejét, gunyoros pillantású, papos arcát örökre eltettem emlékbe. „Ilyen egy író!” – gondoltam. Néha, kötelességszerűen, múzeumokba vezetett Zsüli, de a kitömött állatokat és az ősmagyar harci szerszámokat egyformán untuk mind a ketten, legalább úgy, mint az Uránia népművelő, vetített képekkel illusztrált előadásait; néhány ilyen fájdalmasan unalmas kísérlet után inkább cukrászdába mentünk vasárnap délután vagy az Operába. Egyszer elvitt a „Pesti Hírlap” szerkesztőségébe, végigmentünk az üres szobákon, szomjasan szagolgattam a savanyú papír- és nyomdafestékszagot, s büszkén tekintettem Zsülire, nagyszerű nagynénémre, aki bejáratos ilyen magasztos helyekre, mint egy napilap szerkesztősége... Állandóan dolgozott regényein, melyeknek témáját „az élet és a fantázia” elemeiből keverte össze. Írt egy színdarabot is, a kéziratot elküldte címemre Németországba, azzal az inkább sejtetett, mint bevallott kéréssel, hogy helyezzem el a német színpadokon. De a dráma kéziratát, kamaszos felelőtlenséggel, vándorlás közben elvesztettem valahol. Soha nem kérte számon, beletörődött a változhatatlanba; másoktól hallottam aztán, hogy drámája vesztét súlyos csapásnak fogta fel, afféle sorscsapásnak, amely egy élet lehetőségeit semmisítette meg. Sokat fordított, és krajcárokat keresett. Később lassan elmaradt neve a lapok tárcarovatából. „Kikoptam” – mondta rezignáltan. De otthon, titokban, tovább írta regényeit. Kedves, kedves Zsüli! Mindig „grande dame” volt, fillérekből ragyogott és sleppesen úszott az életen át; a sors mostohán bánt vele, egyedül élte le özvegysége hosszú évtizedeit, és soha nem panaszkodott, soha nem esett senki terhére, s mindig nagy gavallér volt, hetvenhat éves korában sem érkezett üres kezekkel rokoni látogatóba, a múlt apró kincseit osztogatta, egy finom porcelánt, régi fényképet vagy valami kézimunkát – mindig adott, a semmiből, készséges és tiszta szíve áradó bőségéből. Ha néha megkérdeztem, miért nem ment hát másodszor is férjhez, zavartan elmosolyodott, aztán gőgösen fölvetette fejét, s utánozhatatlan hangsúllyal mondta: „Többre becsültem függetlenségemet, tu sais, mon cher...” A nagy, családi rejtélyek egyike, hogyan élt meg Zsüli irodalmi munkásságából és franciaóráiból – valamelyik fővárosi leányiskolában adott „kisegítő órákat” – közel nyolc évtizeden át, mindig elegánsan, mindig sleppesen és nagy kalapban, mindig tele ajándékokkal, miből adott lakásában teákat a családnak és előkelő barátainak?... Már elmúlt hetvenéves, mikor még mindig fekete hajjal, sudáran és délcegen, divatosan és lelkesen jelent meg a családi összejöveteleken, ahol ő volt talán az egyetlen a sok fiatal között, aki igazán „lépést tartott a korral”, olvasta az új francia könyveket, s még mindig tervbe vett egy-egy újabb, nagyobb munkát. Hetvenhét éves korában komolyan megsértődött, mikor érdeklődni mertem egyszer, ki idősebb hát, a bécsi nagybácsi, a festő vagy ő. „Mindig az úr idősebb!” – mondta, villámló szemekkel pillantott körbe és szívből haragudott. Hetvenhét éves korában éppen úgy „társadalmi életet” élt, mint negyven évvel azelőtt, szabónőgondjai voltak, divatproblémákról vitatkozott húszesztendős kölyökasszonyokkal, s nem volt lusta másfél órát utazni a villamossal, hogy elkérjen kölcsönbe egy új francia könyvet... Ilyen fajta volt Zsüli. Hetvenhét éves korában párizsi társasutazásra készült, mert látni akarta még egyszer Párizst; de aztán megijedt, félt az idegen, változott világtól, félt, hogy elveszít valamilyen kedves emléket, s itthon maradt. „Párizsi barátaim jórészt meghaltak már!” – mondta elgondolkozva. – „Tout passe, tout casse... Hiába, kikoptam.”
10 De egy napon végül mégis férjhez ment Gizella. Szürke ruhát viselt az esküvőn, hosszú, földig érő, derékban karcsúra szabott szürke selyemruhát, s mindenki nagyon örült a családban az örvendetes fordulatnak. Akkor már elmúlt negyvenéves Gizella, s a családban nem is remélte senki többé, hogy akad még vállalkozó, aki oltárhoz vezeti ezt a szomorú hajadont. Nem volt szép, vagyontalan volt, s ott nevelkedett a Mária-udvarban, Mari néni kezei alatt. A Mária-udvarban asszonyregiment uralkodott, és Mari néni parancsolt. Szigorú törzsfőnök volt Mari néni, aki lassan maga köré gyűjtötte a család reménytelen hajadonait, magához vette elvált leányát és unokáját, közelébe vette Gizellát és később Bertát is, aki postamesternő volt Selyében, de lassan haladt csak előre pályáján, hatvanéves korában még mindig nem véglegesítették... Mari néni körül lassan összegyűlt a család női reménytelensége. Ebben a szigorú matriarchátusban férfi nem bírta ki sokáig: Mari néni leányának férje, a daliás és macskabajuszos Kázmér bácsi hamarosan eltávozott innen, s aztán csak névnapokon járt el a Mária-udvarba, ahol ürmössel itatták s fél tucat nő olvasta fejére bűneit. Soha nem tudtam egészen pontosan, milyen rokonságfokozat fűzött össze a Mária-udvar asszonyaival. A főnöknő, Mari néni, testvére volt apai nagyanyámnak; de Gizella, Berta,
Mariska, Margit már csak „nénik” voltak nagy általánosságban, akik ápolták az ágyban heverő, párnák között zsarnokoskodó Mari nénit, az üvegszekrényből vaníliás süteményt és édes ürmöst hoztak elő, ha látogató érkezett, s tele voltak panasszal. Levelet sem írhattak, melyet Mari néni nem olvasott elébb, mert az ősz zsarnok nem adott különben bélyegre pénzt, a városba sem járhattak ki Mari néni engedélye nélkül, s az Orsolya-zárda apácáit nem tartották szigorúbban, mint Mari néni tartotta leányait és húgait. Érthető, ha Gizella elvágyott ebből a világi zárdából, ahol csendesen pácolódtak és savanyodtak az asszonyok és a leányok, s ahová férfiember közeledni sem mert. A folyamőr, aki megkérte Gizella kezét, özvegyember volt, csendes és szomorú hivatalnok, mindennel leszámolt már az életben, s éppen Gizella kellett neki, Mari néni sem bírta eltéríteni szándékától! Ezért egy napon megvarratták a Mária-udvar női bennlakói Gizellának a darázsderekú, szürke selyem menyasszonyi ruhát, a folyamőr fekete szalonkabátban, ijedt arccal állott a szalonban a sürgölődő és izgatott asszonyok között, Kázmér bácsi már korán reggel beállított, sok szamorodni bort ivott, kétértelmű szavakkal biztatta a folyamőrt, s a nagy sürgésből, izgatott lármából kitetszett, hogy senki nem érti, miért veszi el Gizellát a folyamőr. A menyasszony maga sem értette, szegényke. Az asszonyok frufrukat sütöttek homlokára, s Gizella sápadtan állt a folyamőr mellett és tanácstalan tekintettel nézett körül, mint aki valószínűtlennek tartja, hogy most az egyszer róla esik szó, ő a fontos személy, vele is történik valami... A folyamőr a Tisza mellett lakott egy faluban; volt háza, kertje, disznótartása, s szép, nyugalmas állása, mert még a békevilágban is kevés nyugalmasabb állami hivatal akadt, mint felügyelni a Tiszára... Mindenki hangoztatta, hogy nagy szerencse érte ezt a „derék, jó Gizát”, váratlan és ritka szerencse! A folyamőr hallgatott, az ebéden szótlanul evett és sokat ivott, aztán karon fogta Gizellát, tempósan kisétált vele a pályaudvarra, s elutaztak a Tisza mellé. A családban még sokáig emlegették Giza nagy szerencséjét, mint valami különösen kegyes végzet valószínűtlen tréfáját. „Hiába, ez a Giza mindig szerencsés volt!” – mondták irigyen a nénik és húgok, akik ott maradtak Mari néni kemény keze alatt. Mari néninek szőlője volt Tokajban, s a szőlőből élt a sok nőrokon is. Szüretkor kivonult a család a tokaji házba, csak Mari néni maradt odahaza, s küldöncökkel, bonyolult stafétaszolgálattal, ágyából irányította a szüretelést. A szőlőre minden évben ráfizettek, s azonfelül, rejtélyes módon, tisztességesen megéltek belőle. Mária-napkor minden évben „teát” adott a rokonságnak és barátainak Mari néni: a Máriaudvari lakás szobáiból kihordták a bútorokat, Kázmér bácsi beállított egy napra vendégszerepelni, bort fejtett és hangolta a zongorát. E családi „teákon” persze mindent ittak, csak teát nem; délután hatkor érkeztek a garnizon tisztjei – Mari néni unokája katonatiszthez ment feleségül –, Kázmér bácsi barátai a pénzügytől, a lakásban a zongora, a kölcsönkért asztalok roskadoztak a hideg húsokkal megrakott tálak alatt, a tisztek felváltva ültek a zongorához, s valamilyen komor evés-ivás tartott reggelig, nekikeseredett táplálkozás, mintha torra gyűltek volna össze éhező és nekibúsult emberek... Reggelre megettek mindent, aztán esztendeig megint nem tévedt férfi a Mária utcai lakásba. Félelmes híre volt Mari néninek. S Gizella helyét rövidesen elfoglalta Berta, a selyebi kisegítő postamesternő, mert Mari néni szerette, ha sokan élnek körülötte. Ez a világi zárda, ez a szívós, kis női köztársaság volt az „igazi” család: mint valamilyen hivatalos központba, ide futottak össze a hírek a család különböző szárnyairól, a híradásokat itt tartották számon, mintegy iktatták, széljegyzetekkel látták el, s időnként bőséges szövegű bulletinekben tájékoztatták a családi eseményekről a nyilvánosságot. A nénik ott ültek a befőtt- és naftalinszagú szobákban, s őrizték a család szellemét. Vér és emlékek, tragédiák és érzelmes kacat, pletykák és érdekek fonalából szőtték a család örökké változó, végeszakadatlan mítoszát. Mindig meghalt valaki, s természetesen „idő előtt halt meg”, mert valószínűleg tovább élhetett volna, ha „jobban vigyáz magára”, vagy „ha az orvos idejében felismeri a betegséget” – de a család élt tovább, ez a titokzatos test, a család még együtt volt és összetartott, s talán mégis a család élete volt az elsőbbrendű, nem Dezső vagy Menci „idő előtti” tragédiája... Mari néni és a vénasszonyok, akiket maga köré gyűjtött, gyanították, hogy az egyén halála mindig „idő előtti”; idejében talán nem is lehet meghalni... De a család mítosza élt, s ez a misztikus öntudat adott életerőt valamennyiünknek, akik cselekedeteinkkel a család meséjét színeztük. S korszakokban, mikor az emberiség nagy, közös mítosz nélkül kénytelen élni, különösen jelentős élményforrás a család miniatűr világtörténelme. Van Olümposza a családnak és van Hadésze; Mari néni, ágyban és párnák között, gondosan osztályozta a családtagokat, s megszabta, ki hová tartozik. Egy napon ő is elköltözött, nem szívesen és idő előtt, s minden valószínűség szerint a Hadészbe került, ahol évtizede vitatkozik a rokonokkal... De lám, Gizella sokáig és boldogan élt a folyamőrrel. Mindig
mondták a Mária-udvarban, hogy a szerencse kényeztetett gyermeke Gizella.
11 Egy volt a család; de csakugyan ilyen és ennyi volt csak? Nevek maradtak meg belőle, fényképek, egy száj, egy szempár, kézmozdulatok, néhány bútordarab, s néha, az idegek útvesztőjében valamilyen zavar és tétovaság, hogy az ember nincsen teljesen egyedül, s köze van anyaghoz és erőhöz, melyet személy szerint kapott ajándékba és személyesen köteles továbbadni egy emberben vagy cselekedetben... Nem volt „egyszerű” család, mert ilyen talán nincs is; összetett család volt, harag, szenvedély, érdekek kötöztek össze különféle vérű, hajlamú embereket; idővel jól összeállott családnak ez a sok idegen, s meg tudott maradni zord időkben és osztályokat elmosó, viharos áradásban is valamilyen osztályfeletti, erős kis közösségnek. Bonyolult család volt, tele haraggal és önfeláldozással, lelki szegényekkel és önfejű egyéniségekkel, polgárok voltak, s mikor én közöttük kezdtem élni, már eljutottak a polgári állapotnak veszedelmes, válságos életszakaszába. Mindent nekik köszönhetek; s nagyon nehéz volt elfelejteni és megsemmisíteni magamban azt, amit tőlük kaptam. Egészen talán nem is sikerült.
[III] 1 A rendház templomában télen-nyáron reggel hét órakor mentünk misére. Az alsóbb osztályok növendékei, a gyermekek állva hallgatták a csendes misét; ötödiktől fölfelé engedték csak meg tanáraink, hogy beüljünk a templompadokba. A templomot nem fűtötték, s nyirkos, ködös téli reggeleken borzongva topogtunk a hideg kőpadlón, a harmincperces csendes mise, a térdeplés, a katonás álldogálás kegyetlenül elfárasztottak, s legtöbbször főfájással, idegesen érkeztem az első tanórára. Ötödiktől már pihenés volt a mise, a homályos templom széles padjaiban kedvére szunyókálhatott, aki akart, esetleg mélységes áhítatot játszott meg az álmos diák, s összekulcsolt kezekkel borult a pulpitusra, arcát kezeiben rejtette el, s kényelmesen pótolta, amit a hajnali kamaszálomból elmulasztott. A vasárnapi énekes misék eltartottak másfél órát is; sokszor megtörtént, hogy a vérszegény, idegesebb kisdiákok elszédültek az álldogálástól, a tömjénfüsttől, hívőkkel zsúfolt templom fülledt levegőtlenségében a felnőttek is kelletlenül bírták csak másfél órán keresztül az álldogálást. Vasárnap az osztályokban gyülekeztünk, s díszmenetben vonultunk át a rendház templomába. Az énekes misét hitszónoklat követte. Dél felé járt, mikor elhagytuk a templomot. A vasárnap délelőttnek már csak roncsai maradtak. A templomlátogatást nevelőink szigorúan számon tartották, a felügyelők névsort olvastak, s az elmulasztott istentiszteletet igazolni kellett, mint a mulasztott tanórákat. Akármilyen fáradságosak voltak e hajnali misék, negyedikig kedvvel jártam templomba, buzgón ministráltam, s mindenképpen otthon éreztem az oltár közelében magam. Szerettem a templom szagát is, különösen tavasszal, mikor az oltárokat virágokkal és zöld fenyőgallyakkal díszítették, s a virágok illata elvegyült a gyertyák fanyar-savanykás szagával. Csak a tömjénfüstöt nem bírtam, s mind az ördög, szöktem előle. Sárgultam és zöldültem, ha megéreztem a tömjén fojtogató szagát, kitámolyogtam a templomból, gyomrom felémelyedett és hánytam. A köznapi csendes miséken nem fenyegetett ez a veszély. Egy-egy május reggeli mise ma is üde és szelíd színekkel világít emlékezetemben. A templom másfél méteres ablakmélyedéseiben, a vaskosaras ablakon át, vastag aranycsíkokban csurog be a nap, az oltárt frissen keményített, csipkével szegélyezett, hófehér vászonkendővel takarták le, két szál gyertya ég csak az oltár két oldalán, az evangélium könyvtartói mögött, a pap violaszínű vagy fehér-arany miseruhában, kényelmesen tesz-vesz, s halk szavakkal utasít engem, aki karingben, vörös ministránsi szoknyában csetlek-botlok az oltár lépcsőin, segítek lapozni a misekönyvet, csurgatom a kehelybe a savanyú misebort s a pap kezére a vizet... „Introibo ad altarem dei...” – mormolom meggyőződéssel, mikor a sekrestyéből érkezve, az oltár lépcsői elé lépünk, s büszkén rázom úrfelmutatáskor a csengőt, melynek üde-ezüst zenéje elárad a templomban. Olyan édes ízű, napsugaras, szagos csönd ez, a miséző pap mormogása oly álmosító, hogy kedvem lenne leülni az oltár lépcsőjére, s kucorogva elaludni ebben a halk zsongásban, ebben a kegyes és jó szagú hangulatban. „Et
cum spiritu tuo...” – darálom felriadva, mikor a pap jelt ad. S az első tanórákra elkísér még a templom virágés gyertyaszagának emléke, a latin szavak zsongása, a szelíd misztérium engesztelő, mindennel kibékítő hangulata. De a ministrálás kegy és jutalom, melyet jeles magaviselettel kell kiérdemelni. A lanyhák és közönyösek ott térdelnek a nyájban, a padló kőpadjain, s irigyen szemlélik a kiválasztott gyermeket, aki ilyen beavatott, személyes közelségbe kerül minden reggel az isteni titokkal. A tanítványok valláserkölcsi minősítését a kongregáció dönti el. Ez a kongregáció a Szent Szűz nevét viseli, s hízásra hajlamos, halk beszédű, hátrafésült hajú, nagyon finom, nőies kezű, középkorú pap vezeti. Ez a pap az intézet spiritus rectora. Egyénileg foglalkozik a fiúkkal, meglátogatja a növendékek családjait, ami persze nagy tisztesség a kitüntetett család számára, a kongregáció délutáni „szabad óráin” ő vezeti a játékot, a szlöjdöt, ő tartja rendben az intézet könyvtárát, a fiúk minden panasszal és kétellyel hozzá futnak, a Szeplőtlen Fogantatás ünnepén rendezett intézeti színielőadásra ő írta a színdarabot, ő rendez és tanít be minden iskolai ünnepélyt, ő a praeses, ő vezeti a „hitbuzgalmi szakosztályt” és a „hitvédelmi szakosztályt”, ő az intézet hitszónoka, ő gyóntat a kongregációban... minden titkok tudója, az ifjúság gyöngéd lelkiatyja. A mindig halkan beszélő, mindig simogató kezű pap engem is gyöngéden ápol és „egyénileg” foglalkozik velem. Az első években lelkesen pillantok fel reá, futok utána, mint egy kiskutya. Ő a nagy eszménykép, a jóságos és derűs lelkű nevelő. Harmadikban kerülni kezdem. Nincs ürügyem erre, senkivel nem beszélhetek erről, igazában okom sincs erre a vonakodásra. Május a Szent Szűz hónapja, a növendékek ilyenkor virággal díszítik a kis házi kápolnát, a harmóniumon, mely a lelkész magántulajdona, egyik diák, a prímus játszik régi magyar Máriadalokat. Mennyi zavar, az összetartozásnak, kapcsolatoknak milyen összefonódott, érthetetlen szövevénye ez a május! Alázatosan vallásos vagyok még, sűrűn járok gyónni és áldozni, természetesen a kongregáció lelkésze a gyóntatóm, bár a diákok szabadon választhatnak gyóntatóatyát a kanonokok közül; de úgy érzem, megbántanám őt, ha apró titkaimmal és bűneimmel mást keresnék fel... Oly atyai, néha karon fogva sétál velünk, kiválasztott kedvenceivel. Egy napon félni kezdek tőle; ez a félelem rögtön átcsap indokolatlan, sötét izzású ellenérzésbe. Mintha kiderült volna valami... De a szavak bénák, tökéletlenek, kevesek a fogalmazáshoz. Mi történt? Megéreztem egy lélek titkait? Soha nem tudtam meg rosszat felőle, buzgó és serény pap volt, jeles tanár; s mégis félek tőle és kerülni kezdem. Azonnal felneszel e hideg hullámokra; finom szerkezet ez az ember, magányos élete különös érzékenységet fejlesztett ki benne, szavaknál, tekintetnél és mozdulatnál is jelentéktelenebb jelekre figyel föl, ösztönösen megérzi azt a másik, belső magatartást, egy alakuló, belülről még oly laza körvonalú ember ingadozását, figyelni kezd, mintegy különválaszt a többiektől, láthatatlan karanténbe helyez. Ez az állapot végletekig ingerel. Mi van veled? – kérdi aranykeretes szemüvege mögött óvatos pillantása. Hetekig tart a néma küzdelem. Egy napon elveszíti türelmét, s délutánra magához rendel, külön kihallgatásra, lakásába. Nagy kegy ez és nagy veszély. Az intézet harmadik emeletéről vasajtó vezet át a rendházba, a boltíves folyosókon tétova léptekkel haladok végig, valami felfoghatatlan vár reám, most először kell farkasszemet néznem minden következménnyel, azzal a valamivel, ami egy ember... Erősebbnek kell lennem, nem szabad engednem, ki kell próbálnom őt, különben én buktam el. Izgalmas kaland ez, izgalmasabb, mint a férfiak és nők titka; egyszerűen, ez az emberek titka. Ehhez a lélekhez közöm van, kapcsolatunk van, s nem hiszek neki, be kell bizonyítanom magam. Mikor szobájának alacsony ajtaja előtt állok, érzem, hogy az ajtó mögött egy ember vár, aki erősebb, tapasztaltabb, mit sem tehetek ellene. Mérhetetlen ellenérzés önt el. Valamilyen bonyolult ellenérzésről lehet csak szó, hiszen „nem történt semmi”; meg kell győznöm ezt a lelket, hogy nem adtam meg magam, lázadó vagyok, s nem számíthat reám. A lakás – két boltíves szoba, tele nőies bútorokkal, kanapéval, horgolásokkal, szentképekkel, fényképekkel – oly más, mint amit vártam, s mégis ismerős; „itt él” – gondolom ijedten, ezekben a szekrényekben fehérneműt tart, s mindenféle bizalmas tárgyakat, ez a reverendás, örökké jelmezben vándorló ember ezekben a szobákban valóságos testi életet él; s az elképzelés felháborít. Leültet, hosszan, némán néz reám. Végtelen, súlyos percek ezek. Ő is nyugtalan, elfordul, az ablakhoz áll, kibámul a Fő térre, a Mária-szoborra, s a vállán át kérdi, most végre szavakkal is: – Mi van veled? Egy lélekről van szó mindössze, mely rebbenő, ijedt szárnycsapással készül elszárnyalni kezei közül. Úgy látszik, tudja, hogy nincs más, fontosabb és értékesebb ajándék az életben, mint egy-egy emberi lélek. Féltékeny óvatossággal néz reám szemüvege mögül, s én mohón, szűkölve veszek tudomásul a szobában minden tárgyat, bizonyítékot keresek, a szoba szagát szimatolom, a világítás is, mely e pillanatban a csipkefüggönyös ablakon át az íróasztalra esik, fontos, adatszerű. Összefont karokkal ül előttem, finom
kezeit elrejtette reverendája bő ujjaiba, oly korrekt és felöltözött most délután, a szieszta órájában is, mintha dobogón ülne az osztályban vagy a sekrestyében gyóntatna. Egy ideig üres szavakat váltogatunk, mint a bokszolók, tétova ütésekkel próbálgatjuk egymás erejét. Aztán ezt felelem: – A lányokhoz is járok – mondom, és merev pillantással nézek szemébe. Néhány héttel elébb múltam tizenhárom éves. Szemérmetlenül hazudok; a lányoknál csakugyan voltam egyszer az illatszerész fiával, de a látogatás után nem lettem sokkal okosabb. Látom, hogy az ütés talált, a lelkészben megrendül valami; mintha álarcok foszlanának erről a fegyelmezett arcról, vékony, selyem álarcok, megdöbbenten, féltékenyen, ijedten, baráti-gyöngéden, a pedagógus sértődött csődjével, a lelkiatya felháborodásával, a kijátszott barát kárörömével bámul reám... Csaknem suttogva kérdezi a részleteket, mintha gyóntatna; sápadt is; fel és alá jár a szobában, megáll, vállamra teszi kezét, szemembe néz. Merészen, folyamatosan hazudok tovább, részleteket, melyeket talán csak álmodtam. Az igazság, hogy még szűz vagyok és nővel soha nem volt dolgom. Másnap gyónásra rendel, kirója a penitenciát, feloldoz. A kongregációnak tagja maradok, de nem sétálunk többé kar-karban. Szakítottunk.
2 Négyszer az esztendőben kötelező a Szent Gyónás; karácsony, húsvét és pünkösd előtt, s az esztendőt is gyónással és áldozással kezdjük, a Veni sanctét megelőző napon megvalljuk pásztorainknak a szünidőben elkövetett bűnöket. A gyónáshoz délután három órakor sereglünk össze a rend templomában; már délelőtt bezárkózom a szalonba vagy apám szobájába, s ebédig előkészülök a szent gyónásra, összeírom bűneimet, az intézeti könyvből hangosan olvasok fel bizonyos imákat. Így könyörög a gyónásra készülő a Szent Lélekhez, hogy tisztítsa meg lelkét, világítsa meg elméjét, segítse felismerni a bűnöket, s szánni és bánni azokat... Az imakönyvben gyakorlati tanácsok állanak a gyónni szándékozók rendelkezésére. A bűnök hosszú és bonyolult listáját is közli az imakönyv, könnyítésül, mintegy válogatás céljából. A bűnök válfajait gondosan szemlélem, s a tetszetősebbeket vállalom és feljegyzem egy cédulára: „Vétkeztem gondolatban, szóval, cselekedettel... felebarátomnak kárát kívántam... rest voltam a jóra...” Ezenfelül ki kell tölteni egy igazolójegyet, melyet gyónás után elkér a lelkiatya, s ilyen hivatalos ellenőrzéssel bizonyosodik meg, hogy csakugyan gyóntam. „Elvégeztem a Szent Gyónást ekkor és ekkor” – így szól e különös igazolólapnak szövege. Órákat töltök ilyen kegyes félrevonultságban, siralmas földi helyzetemen elmélkedem, elrettentő bűneimet szemlélem, s képtelen vagyok a legcsekélyebb bűnbánatot érezni. Ebéd után kezet csókolok szüleimnek, s bocsánatot kérek, ha „gondolatban, szóval vagy cselekedettel” vétkeztem ellenük. Ez a nyilvános penitencia, melyet a gyónás rendtartása ír elő, keservesen megszégyenít. Bocsánatot kell kérnem testvéreimről, sőt a cselédektől is. Így távozom aztán a rendház templomába, kezemben az imakönyvvel, az igazolólappal és bűneim lajstromával, mely meglehetősen változatos. Négyszázan gyónunk egy időben, gépiesen morogjuk bűneinket a pap fülébe, a lelkiatya legtöbbször egykedvű gyakorlattal hallgat és általánosságban adja az absolutiót. Gyónás után hazatérünk, s kínos és aggályos figyelemmel kerüljük a bűnre csábító alkalmakat, nehogy a reggeli áldozásig beszennyezzük frissen mosott lelkünket. Ez a vállalkozás meglehetősen reménytelen; s aki megállja, hogy ne vétkezzen hajnalig „szóval és cselekedettel”, az alighanem bűnbe esik „gondolattal”, mert csodálatosképpen soha nem merül föl a lélekben olyan sok, oly változatosan bűnös gondolat, mint a gyónás és az áldozás között eltelő időtartam rövid óráiban. Választékos illetlenségekre kell gondolnom ezekben a kínos órákban, sápadtan térek nyugovóra, az ördög sugallatát álmomban sem bírom elhessegetni, mert a bűnnel úgy vagyunk, mint az aranycsináló a fehér elefánttal, lehetetlen nem gondolni reá... Ilyen kétesen tiszta lelkiállapotban járulok aztán reggel az oltár elé, éhomra magamhoz veszem az Úr Testét, s a szentáldozás után napokig ingerlékeny vagyok, bűntudatos és szomorú... Vallásosak vagyunk odahaza? Bizonyosan meglepődne mindenki a családban, ha váratlanul e kérdést intéznék hozzá. Az ünnepeket megtartjuk, minden szertartással, böjtnapokon soványat eszünk, húsvétkor a cselédek elviszik a templomba „megszentelni” a sonkát és a kalácsot, az ágy fölött feszület függ és rózsafüzér, Isten nevét köznapi társalgásban is nagybetűvel ejtjük ki, nagy ünnepeken szüleink is elmennek a templomba, de valamilyen különös ájtatos hajlamot soha nem észleltünk odahaza, gyónni, áldozni inkább csak megszokásból járnak a gyermekek, amíg iskolások... Persze hogy vallásosak vagyunk; a vallást elismertük, az élet egyik nagy, fegyelmező princípiuma, amelyet tisztelünk, körülbelül úgy, mint a polgári
törvénykönyv szabályait. De hiszünk-e?... Az iskola, a vallásos nevelés lassan elfojtja bennünk az eredendő vágyat a misztérium iránt. Amíg kongregációba nem kerülök, mélyen, nyugtalanul vallásos vagyok, lelkiismeretesen mormogom este az imákat, melyekre dajkám és nevelőnőim tanítottak, a katekizmus mítosza, melyet az elemiben egy jókedvű, pajtáskodó, kövér öreg tiszteletes tár fel előttem, nyájasan foglalkoztatja képzeletemet, a „csodát” természetesnek találom, a „titkot” nem akarom megfejteni... A kongregáció vallásgyakorlata elfáraszt, a vallásos képzeleteket valahogy közhellyé merevíti, túl sokat és gyakran buzgólkodunk vallásos gyakorlatokon, az ima szavainak ősi üdeségét nem érzem, csak hajtogatom nap mint nap, mint a Buddha-hívő az imamalmot. A „hitbuzgalomtól” nem jutok el a hithez. Ez a folyamat ösztönös, nincs szándék benne, senki nem „világosít fel”, s odahaza nem hallok kételyt, de nem látok különösebb vallásos rajongást sem. A templomba úgy járunk, mint valamilyen lelki fertőtlenítő intézetbe. A vallás életünk egyik alkatrésze, a nagy alapgondolatok egyike, mint a haza vagy a magántulajdon elve. Hogy ennek a vallástiszteletnek, ennek az erényes, de gépies engedelmességnek semmi köze az igazi hithez, nem is gyanítjuk. Negyedikben fölkel egy hamis próféta a padok közt, izgatottan és sápadtan vitatkozik, s végül megállapítja, hogy nincs Isten. Ezt a megdöbbentő felfedezést egy könyvben olvasta, melyet latinul írtak, s orvos bátyja lefordította neki a bizonyító részeket. A próféta bejelentése izgalmat kelt. Heteken át vitatkozunk, a lelkipásztor nem érti a nyáj nyugtalanságát, a legjámborabb birkákon is türelmetlenség és kétely jeleit észleli, az osztály kételkedik... A kérdés bonyolultabb, mint első hallásra tetszik. Isten létezése mellett bizonyítanak a vallás tanításai, az apostolok hitvallása, a világ létezése, s más, nyomós érvek. Isten tagadása mellett bizonyítanak a próféta, egy latin könyv, melyet egyikünk sem olvasott, s az a különös fogékonyság és hajlam, mellyel az osztály a vitaanyagot fogadta. A kétely egy szikrája, íme, örökké parázslik bennünk, s nem kell más hozzá, csak egy nyugtalan lélek forró lehelete, hogy a gyehenna lángjai fellobogjanak... A hitvita heteken át tart, és tanáraink fülébe is eljut a híre. A főkolomposokat kihallgatják. Egy fiatal tanár megjátszott bizalommal faggat, együtt korcsolyázunk a jégen, s körözés közben bevallom neki, hogy hitem megrendült, nem hiszek többé „föltétlenül” Istenben. Ez a tanár hűtlenül elárul, vallomásomat rosszindulatúan adja elő a tanári konferencián, szó van arról, hogy „consilium abeundi”-t kapok, s csak apám tekintélye hárítja el fejem felől e megaláztatást. Az osztály egy napon szavazásra ül össze e főbenjáró kérdésben. A zsinat eredménye meglepő. Fél évvel később a próféta csendesen eltűnik az osztályból.
3 Még egyszer összecsapok lelkiatyámmal, s akkor már ő az erősebb. Az intézet minden évben kétszer „ifjúsági díszelőadást” rendez, a Szeplőtlen Fogantatás napján s március tizenötödikén. A Szeplőtlen Fogantatás ünnepére az alkalmi színdarabot természetesen a Szent Szűz nevét viselő kongregáció praesese írja, s a kongreganisták festik a díszleteket, ácsolják a színpadot, ők színészkednek és az ifjúsági zenekar is kongreganistákból áll össze. Lelkiatyánk alkalmi színdarabjai mélyek és misztikusak. Egyszer már játszottam a kongregáció együttesében, én voltam Gábor arkangyal egy misztériumban, vállamra omló szőke parókát viseltem, apám egyik átalakított, hosszú hálóingét, s tekintélyes arkangyalszárnyakat. Kezemben, nem tudom, miért, pálmaágat tartok s izgalomtól elcsukló, gikszeres hangon szavalom: „Én az örök pálma ágát lobogtattam meg felettük, Hogy az élet bajai közt ne lankadjon soha kedvük.” Ez még „bűnbeesésem” előtt történik, a pap kegye elárad rajtam, úgyszólván szólista és primadonna vagyok az együttesben, s Gábor arkangyalomnak zajos sikere emlékezetes marad. Esztendővel később már kerüljük egymás közelségét, ő sértődött, hideg udvariassággal bánik velem, úgyszólván csak hivatalosan érintkezünk. De az intézet Szent Margit ünnepére készül, s a lelkipásztor újabb, nagyszabású misztériumot költött, ez alkalommal az intézet énektanárjának társaságában, aki jó hírű, vallásos egyházi zeneszerző. Valóságos kis operát írtak, melynek a Nyulak Szigete a címe, az intézeti zenekar heteken át gyakorolja a tornateremben a dalmű partitúráját, s az eredeti szereposztásban én játszom Szent Margit szerepét. A főszerep hízeleg hiúságomnak, a hangjegyfüzettel büszkén térek haza, anyámmal rögtön a zongorához ülünk és gyakorolni kezdünk. Mindjárt az első jelenetben van egy „belépőm”, amely színészi szempontból nagyon hálás, s hangját, dallamát soha nem felejtem el. Így megy: Szent Margit (a szín elejére jön és énekel):
Hol a Duna hótiszta habjai Ölelnek át egy kisded szigetet, Ott telnek életemnek napjai, Nyulak szigete őriz engemet. Hangom tiszta, éles szoprán; én legalább úgy hiszem. Az első próba után az énektanár, kinek más a véleménye, komoran hümmög torzonborz szakállába, a tornaterem egyik sarkába húzza a lelkipásztort és hosszan magyaráz. A főtisztelendő, szokása szerint, három ujja hegyével fogja hegyes állát és fejét csóválja. A szerepet elveszik tőlem, mert hangom mutál. A szégyent nehéz túlélni; riválisaim, az ellenprimadonnák kárörvendő vigyorgása kísér, mikor lehajtott fejjel elhagyom a dobogót, s beállok a karba, amelynek egyik szélső csücskén, a második sorban jelöl ki számomra az énektanár helyet. Egyszerű, névtelen apáca leszek a darabban, feltűnés nélkül szolgálom majd Szent Margitot, és a szerepet egyik vetélytársam veszi át; a mellőzés így kettőzötten fáj. Egy sértett, nagy színésznő fájdalmas, eltorzult mosolyával állok a karban, a lebukott csillag szenvedő önérzetével, akit aljas színházi intrikák raboltak meg a nagy szereptől. Mindenesetre be akarom bizonyítani, hogy tudok énekelni, mint a karban senki más; s mikor az énektanár beinti a karéneket, torkomszakadtából kiengedem fiatal és csakugyan mutáló hangomat. Valamilyen vérfagyasztó, vihar előtti szamárordításra emlékeztető, elkeseredett és fájdalmas hang nyomul elő torkomból. Társaim a karban, az énektanár és a lelkiatya is riadtan bámulnak felém. Próba végén az énektanár megtiltja, hogy az előadáson hangosan énekeljek; csak mozgassam hangtalanul szájamat, mondja, s általában viselkedjek lehetőleg némán. Kétségbeesetten térek haza. A családot felháborítja ez a szigorú ítélet. Apám fogadkozik, hogy nem hagyja a sérelmet annyiban, nem enged „elnyomni”, a család általában kikéri magának a megalázó bírálatot, már az is ármány és rosszindulat, hogy Szent Margit szerepét – melyet, anyám szerint, „mintha rám írták volna” – elvették tőlem; de a rágalom, mintha fiatal hangom tönkretenné az intézeti karének összhangját, valahogy már a család becsületét is sérti... Apám végre is előkelő szerepet játszik a város társadalmi életében, s megkövetelheti az iskolától, hogy fia legalább az énekkarban kiengedje hangját. Valami olyat mond első izgalmában, hogy „majd ő megmutatja”: Maga sem tudja, szegény, mit akar megmutatni – hangom erejét és csengését, vagy inkább csak apai szolidaritását?... A Szeplőtlen Fogantatás ünnepén vetélytársam énekli Szent Margit szerepét, anyám szerint „erőtlenül és hamisan”. A karban állok, hátul a második sorban, kifestve, s a szárazra vetett hal kétségbeesett, tátogó szájmozdulataival, némán mímelem az éneklést. Elsőből a legutolsó lettem. A lelkiatya előadás után karon fogja vetélytársamat, s hosszasan sétál vele az intézet folyosóján, mint a szerző szokott premier után a primadonnával... Zűrzavar és ármány vesz körül. Következő héten „kilépek a kongregációból”; s a lelkipásztor nem tartóztat. Az iskolán belül rövidesen egy másik párthoz sodor végzetem: párthoz vagy világnézethez, melyről eddig mit sem tudtam, észre kell vennem, hogy a „növendékek”, társaim, ez a négyszáz fiú, élesen elhatárolt, gyakran ellenséges táborokban él egymás mellett, tartozni kell valahová, s én már nem tartozom a nagy, közös, jámbor nyájhoz, valamilyen kisebbség tagjává szegődtem. Egy sors formát kapott, egy ember kissé helyére került, a nagy közösségből kirekesztett végzetem, s ezentúl a magam útján járok. De ezt csak sokkal később tudom meg. Színházi élményeim ebben az időben nem merülnek ki teljesen a Szeplőtelen Fogantatás napján és a március tizenötödikén rendezett iskolai ünnepségekkel. Minden esztendőben kétszer, valamelyik szombat délután, „ifjúsági előadást” rendez az intézet növendékei részére a helyi társulat. Bemutatják Ocskay brigadéros-t, természetesen ifjúsági átdolgozásban, Jókai Aranyember-ét, s egy operettet, melynek Tündérszerelem volt eredeti címe, s zenéjét Kacsóh Pongrác írta. A praeses és lelkiatya aggályosnak találta a daljáték frivol címét, suhogó, krémszínű reverendában, fején keménykalappal, teljes spiritus rectori díszben felkeresi a színtársulat igazgatóját, s látogatásának eredménye, hogy a daljátékot Tündérszeretet címmel mutatják be a serdületlen ifjúságnak. De a szerzetes tanárok között ritka az ilyen elfogult, aggályos lélek. A magyar irodalom fiatal poétatanára, egy lelkes és nyugtalan fiatal pap, a másodemeleti színészpáholyból, színészek és művésznők társaságában hallgatja legtöbbször az előadásokat, s negyediktől, kedves szüleink társaságában, előzetes osztályfőnöki engedély mellett, mi is látogathatjuk a hazafias szellemű darabok premierjeit. Hogy melyik színdarabnak hazafias a szelleme, azt az osztályfőnök dönti el, nem a szülők. Így aztán idejében megláthatom az Elnémult harangok-at, de évtizedes késéssel látom csak az akkor divatos Szép Helená-t, s vágyaim és elképzelésem betetőzését, a Gésák-at.
4 Négy éven át, hatéves koromtól tizedik életévemig minden délelőtt elmegyek Emma nénihez, s betűvetést, a számtan alapelemeit és hazánk földrajzát tanulom tőle. Emma néni tanítónő, s magánórákat ad a módosabb családok gyermekeinek; fél szemére rosszul lát, negyven éven át tanította az elemi iskolában az ábécét, s negyvenesztendei tanítóskodása tapasztalataival és gyakorlatával is gyermek tudott maradni. Egyike azoknak a csaknem sterilen tiszta életeknek, amelyek talán csak gyermekek előtt tudnak valamennyire kinyílni, s talán ezért találkozik későbbi életében oly ritkán az ember ezzel a fajtával. Emma néni ötvenéves korában is egy elemista izgalmát érzi, mikor kezemet vezeti és megtanít a betűk formáira, minden tanítványával újra megtanul írni, ezerszer elmondott példázatokon ő lepődik meg elsőnek, a világ fölfedezésének élménye megújul számára minden gyermekben, akit kezei alá adnak, Emma néni soha nem unatkozik az órákon, s „szigora” inkább csak valamilyen őszintén kétségbeesett sopánkodás. Színes papiroscsíkokból együtt fonjuk a szlöjd-szőtteseket, s Emma néni legalább olyan buzgalommal játszik, mint én magam. Néhány hónap alatt felborítom az órák rendjét, rettegésben tartom Emma nénit, aki már inkább csak könyörög, mint harcol a tekintélyért, s nem is bánja olyan nagyon, ha küzdelme meddő marad. Az első esztendő végén már cinkosok vagyunk és közös elhatározással rejtegetjük a felsőbb hatalmak, szülők, ellenőrző pedagógusok előtt a szomorú tényt, hogy nem tudunk semmit, s inkább csak átjátszottuk az esztendőt... Délelőtt megyek hozzá, négy hosszú, felhőtlenül fényes, boldog gyermekesztendőn át mindennap, izgatottan, mint valamilyen groteszk légyottra – Emma néni pontosan tízszer idősebb, mint én vagyok –, a naftalin- és almaszagú lakásban az ablak mellé ülünk, mert az utca mindig érdekesebb, mint a könyvek, az ébenfa asztal egyik sarkában letakart tányéron vár az óra jutalma és meglepetése: madártej piskótával, vaníliaszelet, cseresznyepálinkával gyengén illatosított befőtt vagy néhány szem mogyoró, datolya és füge a „koldustarisznyából”... Az esztendő végére nagy kínnal valahogy mégis megtanulok írni! De a számok rejtélye felett éveken át törjük fejünket tanítónőmmel, különösen az osztás okoz sok gondot Emma néninek, aki néha alázatosan könyörgő, reszkető hangon szeretne jobb belátásra bírni. „Micsoda írás, gyermekem! – mondja őszintén kétségbeesett sóhajjal, s jobb kezével idegesen igazgatja fekete blúzán a fekete zománc melltűt. – Soha nem tanulsz meg szépen írni...” Harminc esztendő telik el felettünk, mire újból találkozom Emma nénivel, rövid látogatásra szülővárosomba kerülök, s felkeresem a nyolcvanéves tanítónőt. Emma néni félvakon tengeti életét valamilyen „úrinők otthoná”-ban, magyarul szegényházban. A kis szobában olyan kínos „tisztaszag” terjeng, mint harminc év előtt, a régi díványon ülünk, mert Emma néni az úrinők otthonába is elhozta hajdani bútorait, s nem tartozik a divathölgyek közé, akik sűrűn cserélik a bútorzatot, az ajtóra felírta krétával a plébános Gáspár, Menyhért, Boldizsár nevének kezdőbetűit, a szekrény peremén befőttesüvegek sorakoznak, s önkéntelenül körülnézek, nem pillantom-e meg a régi ébenfa asztal szélén a tányérral letakart madártejet és piskótát. Emma nénitől most is kapok ajándékokat, mert így szokta meg; különös ajándékokat nyújt át, például Jókainé Laborfalvy Róza egyik jelmezes fényképét, mert „a színésznők engem biztosan érdekelnek...” Köszönöm, Emma néni. Mikor búcsúzom, a társalgóba vezet, az úrinők otthonának vendégkönyvét helyezi elém, s biztat, írjam be nevemet. Lámpalázzal veszem kezembe a tollat, oly rég volt, mikor Emma néni utoljára biztatott szépírásra, időközben sűrűn és mohón visszaéltem a betűvetés tudományával, a régi „diktandó” vezényszavait hallom: „úr, ír, kicsit föl, kicsit le...” – gondosan rajzolom a betűket. Még egyszer, utolszor az életben, kézírásom fölé hajol, vaksin betűzi a szavakat, fejét rázza, s elfogódott, sopánkodó hangon mondja: „Az írásod, istenem, mennyire elromlott az írásod...” És sírni kezd, mert nagyon öreg már, s minden alkalommal sír, mikor régi tanítványai meglátogatják. Ma sem tudom, miért nem írattak elemiben nyilvános iskolába, s miért oktatott négy éven át magánórákon Emma néni. Állítólag egészségemet féltették, a nyilvános iskolákban időről időre dúltak a járványok, s a polgári családok féltve őrzött csemetéit lehetőleg a Kovács utcai „úri elemibe” járatták; a másik, Hunyadi utcai iskolába inkább csak a proligyermekek jártak. De a magánóra egészen finom dolog volt, magánúton csak az előkelő családok gyermekei végezték az elemit, s a vizsgára házhoz jöttek a tanfelügyelő és az elemi iskola igazgatója; talán ezért... A vizsga napján Emma néni korán megjelent nálunk, a szokottnál is feketébb selyemblúzban, mellén és fülében valamennyi zománc ékszerével, a fehér kendővel leterített asztalon feszületet állítottunk fel, mint a siralomházban, rendbe raktuk tankönyveimet, irkáimat, szlöjd kézimunkáimat s agyagból gyúrt, lakkal színezett, „kézügyességemről” tanúskodó alma-, körte- és
sárgarépa-modelljeimet, s vártuk a tanügyi előkelőségeket. Kékbársony matrózruhába öltöztettek a vizsga napján, s nagy, fehér selyem csokornyakkendőt kötöttek nyakamba. Egy másik asztalon hideg húsokkal és pogácsával megrakott tálak sorakoztak, s Mari néni saját kezűleg pecsételt, karcsú nyakú üvegekben tokaji bort küldött erre a napra. Az exámen afféle serenissimus-vizsgákra emlékeztetett; az igazgató s a tanfelügyelő kérdeztek, s Emma néni iparkodott helyettem is felelni. Húsz darab aranyat nyújtottam át borítékban minden vizsga elején Emma néninek; apám mindig aranyban adta a tiszteletdíjat, mert úgy illett.
5 Hattól nyolcéves koromig kétségbeesetten iparkodtam „jó gyermek” lenni. Kétéves voltam, mikor újszülött leánytestvéremet kiejtette a pólyából a dajka; a gyermek fejére esett és szerencsére meghalt. A tragédia után, egészen húgom születéséig, négy éven át anyám betegesen kényeztetett. Feltűnő ruhákban járatott, a családi ünnepeken elhalmozott játékokkal, már hatéves voltam, s még mindig ott állott rácsos ágyam az ő fekhelye közelében. Fáradhatatlanul eszelt ki számomra játékokat, csodálatos leleménnyel tudott kosztümöket varrni, melyekben parádézhattam, a házbeli gyermekek nem kis irigységére, ötéves koromban huszárruhát varratott nekem és miniatűr csizmát csináltatott hozzá a cipésznél, az asztalosnál játékszereket rendelt, melyeket ő tervezett, s ezek az anyai játékszerek csakugyan mulatságosabbak és eredetibbek voltak, mint a játékkonfekció, melyet a boltokban árulnak. Anyám pedagógusnak készült, leánykorában elvégezte a felsőbb leányiskolai tanítónőképzőt, néhány évig tanított is, míg férjhez ment, s csakugyan elsőrangú nevelő veszett el, pontosabban romlott el benne. Rendkívüli eszmetársításai, utánozhatatlan humora, a léleknek valamilyen üdesége, csaknem zseniális-gyermekessége, melyet élete hosszat megőrzött, rokonszenvet és bizalmat ébresztettek a gyermekekben; éreztük, hogy anyánk nem amolyan felnőtt, aki „leül a gyermekekkel játszani”, hanem igazán játszik velünk, a mi játékigényünk bensősége hatja át őt is, s lélekben soha nem lépett ki egészen a gyermekszobából... Csodálatosan tudott családi ünnepeket rendezni, a karácsony valamilyen ősmisztériummá változott kezei alatt, a lakás telítve volt titokzatos várakozással, farsang végén valóságos álarcosbált rendezett odahaza, nem sajnálta a fáradságot, hetekig varrt a szobalánnyal s a nevelőnővel, bonyolult jelmezeket tervezett erre a napra, s végül mind felöltöztünk kéményseprőnek; pojácának, tündérnek és vasorrú bábának, anyám a zongorához ült és – vendégek nélkül, szűk családi körben – kosztümösen felvonultunk a szalonban. A cselédeket is jelmezbe öltöztette. Igen, ő tudott játszani, anyám! S olyan különösen tudott embereket látni, a történetek, melyeket utcáról, társaságból hazahozott, úgy hatottak az ő előadásában, mintha könyvben olvasta volna az ember. Hatéves koromig tartott ez az idill. Akkor húgom foglalta el rangomat és helyemet – lehet, hogy csak én éreztem így, de valami megváltozott körülöttem, nem voltam többé első személy, különös és visszás száműzetésbe kerültem. „A lány!” – mondták elragadtatott lovagiassággal a családtagok, s anyám is azt mondta: „A lány!” Iparkodtam „jó gyermek” lenni, valahogy visszakerülni az elvesztett paradicsomba. Anyám születésnapjára pénzt gyűjtöttem – valamennyi kétségbeesett kísérletem között erre emlékezem legtisztábban –, s elhatároztam, hogy csodálatos ajándékokkal lepem meg. Korán reggel elszöktem hazulról, harminc krajcárral zsebemben órákon át jártam a várost, s végül egy csinos formába kiöntött, kocsonyába fagyasztott borjúmájpástétomot vittem haza, s átnyújtottam anyámnak. Zavaros idő volt ez, életem éghajlata elborult. Minden család történelme beszámol ilyen válságidőszakról, amikor nem „történik” semmi kitapintható, s mégis évtizedekre, néha az élet tartamára megrögződik valamilyen érzelmi hőfokon a családtagok egymáshoz való viszonya. Hatéves koromtól egyszerre magamra maradtam. Erről nem tudott senki, anyám se. Sértődött és tanácstalan magányban éltem, a család, ez a meleg fészek, valahogy kifordult alólam, s én nem tudtam többé oda visszatalálni. „A lány” – később is, évtizedeken át, valamilyen mesterséges, elhatározott és szándékos rajongást éreztem szüleimnél „a lány” iránt; s mellőzöttségemet sértett félreállással iparkodtam tudtukra adni. A családi hierarchia finnyás, bonyolult és érzékeny. Később, mikor – válságos időszakokban – neurózisomat munka és kábítószerek sem tudták már egészen csillapítani, s kényszerűségből figyelni kezdtem az én kórképemmel megegyező jellemek családi viszonyait, szabályos ismétlődéseket és azonos következményeket vettem észre másoknál is. Egy elmélet azt tanítja, hogy az elsőszülöttnek ez a későbbi mellőzöttség-sérülése, ez a honvágy az „elvesztett paradicsom” után nem következik be, ha a második gyermek – lehet fiú vagy leány, mindegy – legkésőbb két évvel az első születése után állít be a családba; a másfél-kétéves gyermek még öntudatlanul fogadja az új ellenséget, s könnyebb szívvel tud békét kötni vele. Két öcsém, akik húgom születése után sok esztendővel – a kisebbik csaknem
évtizeddel később – köszöntöttek be a családba, valahogy mindenből a „kinőtt holmit” kapták már; kinőtt ruhákat, naftalinba eltett érzéseket... Ezek az elméletek annyit érnek, mint minden elmélet. Az élet néha igazodik hozzájuk, s gyakrabban fütyül az összes elméletekre. Hebehurgya vállalkozás, egy élet kórképét egyetlen sérülésből vezetni le, mint valamilyen fertőző gócból, s bizonygatni, hogy abból sarjadt ki minden nyavalya. Húgom születése és trónbitorlása valószínűleg egyik oka vagy talán csak ürügye volt az én „sérülésem”-nek; biztos az, hogy ebben az időben váltam el a családtól, új közösségeket kerestem, s a magam útjain kezdtem járni. Abban a népes, hangos, meleg sokaságban, ami a család, magamra maradtam. A magány állapotát néha elbírtam, rövid ideig, majd később elviselhetetlennek találtam, kitörtem e légüres állapotból kortársaim közé, barátot kerestem, s mikor nem találtam, néha tolakodva, néha alázatosan, szinte könyörögve iparkodtam elhelyezkedni valamilyen családot pótoló együttesben: így kerültem a „bandák” világába. Ezek a „bandák” – egykorú s hasonló lelkialkatú fiúgyermekek szövetkezése, a felnőttek társadalmán kívül alig tudatos lázadásban állottak össze, a felnőttek törvényeinek és életszabályainak megcsúfolására – mihamar anarchikus állapotba sodortak. Anyám, nevelőim mit sem vettek észre ebből; apánkat csak ebédnél és vacsoránál láttuk hosszasabban. A „bandá”-t persze minden esetben egy-egy erős és szenvedélyes egyéniség vezette, egy különösen sérült, társadalmi vagy egyéni körülményeit elviselni képtelen fiú, aki időről időre maga köré gyűjtötte szabadcsapatát, s a csapat tagjainak idejével, képességeivel s néha még életével is korlátlanul rendelkezett. Gyermekkoromban két ilyen bandába sodródtam. Életem nyolcadik-tizedik esztendeinek szakára esik az első ilyen anarchikus szövetkezés, melyben részt vettem; s aztán később, a háborúban, tizenhét esztendős koromban szegődtem el abba a másikba, amely már nagyban „játszott”, s egyik társunk életével is fizetett e különös játékokért. „Egészséges”, társas hajlamú gyermekek, kiket a családon belül valamilyen mellőzöttség, sérülés ér, szervezett és szociális közösségekbe menekülnek csalódottságuk és a magány elől: például megférnek a kongregációban, szociális becsvágyaikat kiélik az önképzőkörökben, diákegyesületeket alapítanak. A cserkész intézményt gyermekkoromban még nem ismerték. Úgy látszik, nem voltam „egészséges” hajlamú gyermek; a társadalomnak mintegy hatóságilag engedélyezett, családpótló közösségeiben, az iskola hivatalos keretei között, törvényes ellenőrzés mellett kialakuló ifjúsági káderekben nem bírtam elhelyezkedni, lelki alkatom a „bandák”, e vadóc és kegyetlen szabadcsapatok felé vonzott! Milyen gyakran megismétlődött később ez a folyamat életemben! Ugyanaz a sérülés más és más ürügyeken újult ki házasságomban, pályámon, s a sértődött magány időszakai után szomjasan és éhesen kutattam emberi közösségek után, ahol szövetségeseket találok; iparkodtam elhelyezkedni a pártokban, melyeket eszme, érdekcsoportokban, melyeket világnézet, megegyezésszerű lelki magatartás tartott össze; s végül mindig a „bandá”-knál találtam ideig-óráig menedéket, valahol a társadalom peremén, valamilyen bizonytalan, lazán ellenőrzött társadalmi területen kötöttem rokonságot emberekkel, kiket talán nem is tartott más össze, csak a közös élmény cinkossága... S ahogy gyermekkoromban leültem tisztán mosott kézzel, fegyelmezett tartózkodással a családi asztalhoz, s anyám vizsgaszeme sem látta meg rajtam, hogy már csak vendég vagyok közöttük, aki a másik világból, valamilyen furcsa szövetkezésből járok vissza a családba. Életemnek ezt a törékeny kettősségét iparkodom egyensúlyban tartani; ennyi az élet.
6 A „bandá”-t, ahová nyolcéves koromban a családból elmenekültem, hogy aztán később soha ne találjam meg az utat haza, nyurga, inas, fekete kölyök vezette, kinek arcára, tüdővészes fényű szemeire, láztól fekélyes-cserepes szájára, sebhelyes kezeire, rekedt hanghordozására, egyszóval minden testi sajátosságára nagyon jól emlékszem; csak nevét felejtettem el visszahozhatatlanul; valószínűleg, mert ez volt a legkevésbé fontos rajta. Természetesen „proli” gyerek volt; s ez a született kis forradalmár soha nem mulasztotta el éreztetni velem, hogy „burzsuj” gyerek vagyok. Vad láng lobogott ebben a mozgékony kis testben; úgy esett közénk, mint a parázs, s megperzselt mindent maga körül, amihez hozzáért. Tudom még, hogy nem tartozott abba a pajtási körbe, ahonnan bennünket, bandájának tagjait kiválogatta; valahol a „husták”-on lakott, a városnak e proletárnegyedében, ahol a cigányok tanyáztak; nem emlékszem biztosan, de most a messzeségből nem valószínűtlen az sem, hogy cigány volt. Egy napon besompolygott a házba, s egy másik napon átvette az uralmat a nagy bérházban emberek, állatok és a lelketlen tárgyak fölött is. Soha nem lehetett tudni, mikor érkezik; borzongató, parancsoló, kegyetlen, hívó füttye a nap különböző óráiban vijjogott ablakaink alatt, s a ház különböző lakásaiból engedelmesen másztunk elő e füttyjelre, otthagytuk
játékainkat, félbehagytuk az iskolai leckét, elszöktünk anyánk keze alól és nevelőink mellől, s melléklépcsőkön rohantunk zihálva a fütty irányába. A bandavezér a pince, a padlás, a mosókonyha valamelyik zegzugos kanyarodójában várt reánk; a rongyos, mezítlábas fiú alakja, beteges, szép vonású, sötét arca, mozdulatainak elegáns fölénye, cselekedeteinek kiszámíthatatlansága megbabonázták a nagy bérház gyermekeit. Nem is keresek más szót, három évtized múlva is úgy érzem, elvarázsolt állapotban, nyomasztó igézetben éltem akkor. Az igézet ebből a törékeny s mégis szívós és ellenállással telített fiútestből áradt felém. Tiltakozás nélkül megadtam magam e perzselő, természeti erőkkel rokonságot tartó, erősebb akaratnak. Mint a hamelni patkányfogó sípjának szavára, úgy inaltunk a vészesen borzongató füttyjelre zsarnokunkhoz. A szökés nem volt könnyű, reám sokan s a nap minden órájában ügyeltek odahaza: anyám, a kisasszony, a nevelő, a gyermekszobában asztalom fölött rondírással papírra vetett „órarend” függött, mely a nyolcéves gyermek számára minden félórát nevén nevezett: fölkelés, imádság, fürdő, reggeli, séta és szórakozás, tízórai és játék: minden percnek neve és előírott tartalma volt napestig. Anyám akarta így, ki ernyedetlenül gyakorolta rajtunk egykori pedagógiai elméleteit. Kiszökni a lakásból, megszentségteleníteni az „órarendet”, s egyáltalán, önkényes módon megsérteni azt az állandó fegyelmi bűvkört, amelyet anyánk vont meg körülöttünk, veszedelmes vállalkozás volt hát... Ha a bűvös fütty elhangzott, mégis rohantunk – nemcsak én, a második emeletről az üveggyáros fia is, akit ugyancsak szigorúan tartottak, a földszinti partájok proletárgyermekei, mind, akik e titkos és izgatott kis szövetséghez tartoztunk a nagy házban –, néha csak néhány percre futottunk össze, mint az alélt szerelmesek, csak meghallgattuk parancsait, végigszáguldottunk vele birodalmunkon, a pincén, a padláson vagy az üvegkupolás „betlehem” homályos folyosóin, átadtuk ajándékainkat, melyeket megkövetelt – néha kirótta reánk a sarcot –, megbeszéltük az új találkát, s aztán ziháló tüdővel inaltunk vissza a gyerekszobába, „szórakozni” vagy tanulni, s nemritkán elviselni az érthetetlen, magyarázhatatlan távollét büntetését. A nap minden órájában rendelkezésére kellett állanunk; testünk-lelkünk fölött rendelkezett; vak engedelmességgel igazodtunk szavához. Nem volt különösebben értelmes ez a mi zsarnokunk; néha olyasmiről beszéltünk előtte, ami kívül esett ismeretkörén, s mamlasz arckifejezéssel bámult reánk, a fény kialudt kíváncsi szemeiben, rosszindulatú, csaknem gyáva, ellenséges vonás jelent meg nyers, érzéki gyermekszája körül. Módfelett izgatta a mi „másik életünk”, a lakásban, a szép szobákban, ahol cselédek szolgálnak ki bennünket; különösen az üveggyáros fiát s engem kényszerített időnként, valamilyen önkínzó érdeklődéssel, részletes számadásra. El kellett mesélnünk, mit ettünk ebédre, hány ruhája van apánknak s mennyi pénzt keres – a pénz különösen izgatta képzeletét, s időnként megbízott, lopakodjak be irodazárás után apám munkaszobájába, s nézzem meg az ügyvédi főkönyvben, mennyit vett be aznap... Ez a „főkönyv”, ez a termetes, bőrbe kötött szent könyv állandóan nyitva hevert egy álló íróasztalon, s ide vezették be az irodakisasszonyok s az ügyvédjelöltek a napi ügyek feljegyzéseit. A „főkönyv” adatai engem is nyugtalanítottak. A család tekintélyének, jómódjának jeleit érzékeltem e feljegyzésekben, s boldog voltam, ha alkalomadtán négytagú számjegyek nyomát is találtam... „Levél: 2 korona, tanácskozás: 10 korona” – így sorakoztak, néha apám szálkás, egyenletes keze vonásával is, a főkönyv lapjain az iroda napi tevékenységének pénzben kifejezett eredményei. „Ma száz koronát kerestünk!” – jelentettem zsarnokomnak, aki rosszindulatú pillantással s mégis valamilyen önkéntelen-kéjes mosollyal hallgatta, szürcsölte e számok mámorát. Nem volt okos, de szüntelenül áradt belőle az egyéniség rögeszméjének titokzatos áttételekkel ható árama; egyszerűen „hatott reánk”, akik talán okosabbak, műveltebbek voltunk, könnyen letorkolhattuk volna ismereteinkkel s testi fölényünkkel is. De ki gondolt lázadásra?... Boldogan álltuk körül, amikor végre eljött – senki nem tudta, hol él, kiknél tanyázik az órákban, mikor eltűnik a házból –, loptunk részére élelmiszert, anyánk varrókosarából szép gombokat, nekiadtuk legszebb üveggolyóinkat, általában mindegyre trafikált, bambán-kegyetlen mosollyal ösztökélt bennünket engedetlenségre, a fennálló törvények megsértésére; s ha néha makacskodtunk is, gyávaságból vagy menekülésvágyból megtagadtuk valamelyik veszélyes óhajának teljesítését, végül mégis elhoztuk neki, amit kívánt. Milyen sokszor találkoztam később, a felnőttek világában, a „mozgalmi élet”-ben, az úgynevezett politikában ezzel a mitikus ismeretlenségből felbukkanó, legtöbbször nem is különösebben értelmes, művelt vagy tájékozott garabonciással, akinek a különbek, a fegyelmezettek és tájékozottak végül mégis ellenállás nélkül, kéjes és szomorú beletörődéssel engedelmeskednek! Mennyi – és van-e egyáltalán? – a szexuális alkatrész az „akarat”-ban, melyet az ilyen jelenség közvetlen híveire kisugároz? Nem tudom. Az irányirodalom gyakran és szívesen mutat be ilyen
semmiből érkező, semmibe távozó alakokat, akik egy öntudatlanul elégedetlen közösségben egyszerre váratlanul feltűnnek, elvetik a forradalom vagy néha csak egy mozgalom nyugtalanságát, kételyt csiholnak a szívekben, öntudatosítanak lappangó viszályokat és megindítják a kristályképződés folyamatát, hogy egy napon aztán ködsapkát húzzanak fejükbe, nyomtalanul odébbálljanak, s a vérpadon vagy a legendában fejezzék be szereplésüket. E politikai mítoszok személyi anyagát mindig gyanakvással szemléltem. De kicsiben, egy kis, „rendezett” társadalomban, a mi bérházunkban, gyermekkoromban és gyermekpajtásaim között, megéltem valami hasonlót. Nevét, úgy tetszik, el akartam később felejteni, mert túlságos hatással volt ez a kószáló, mocskos, szomorú és vadóc, bamba, de villanyosan bizseregtető hatású, szemérmesen közénk és polgári légkörünk után vágyakozó, s éppen ezért fogcsikorgatóan kegyetlen kis „mozgalmi” vezér és néptribun... De szeme hunyorítását nem sikerült elfelejtenem; néha felkapta fejét, s félig lehunyt szemhéja mögül villant felénk szeme sugara, olyan éberséggel, kegyetlenséggel és éhséggel, hogy a hideg borzongás szaladt végig rajtam. Nem lehetett semmit csinálni, ő volt a vezér. Együttléteink ürügye a játék volt. Akár a banális métát, kikopogóst vagy a bújócskát játszottuk – a nagy ház minden zuga búvóhelynek számított, a gőzfűtés kazánja nyáron, a rossz hírű kávéház büféasztala, a padlás szárítókötelekkel keresztül-kasul guzsalyozott fülkéi, de a magánlakások is, hová ablakon át zuhantunk be egymás keresésére, átsurrantunk a sötét, idegen szobákon alkonyatkor, mint a denevérek, a gyanútlan cselédek és szegény, zongoránál andalgó üveggyárosné nem kis rémületére – a játék ürügye mögött minden résztvevő szívdobogva érezte, hogy az együttlét értelme nem a longaméta, hanem valami más, titkolnivalóbb, kimondatlan és személyhez kötött magánügy. Sokáig ámítottuk magunkat, hogy a közös játék tartja a „bandát” össze. Egy napon meg kellett tudnunk, hogy valami más tart össze; játék, igen, de egészen különös, ijesztő, borzalmasan jó és egész életünkre elhatározó játék. Nem tudom, hogyan történt, ki kezdte, ki volt a sugalmazója az új játéknak – nem merem azt sem állítani, hogy ez a közénk csöppent jövevény, ez a nyugtalanító cinkossággal közöttünk kallódó kis csavargó adta az új játék ötletét. A hajlam élt valamennyiünkben, a banda tagjai közül senki nem volt idősebb tízesztendősnél, felnőttől nem kaptuk az ötletet... Egy napon azon vettük észre magunkat, hogy másként játszunk, mint addig. A megszokott, mindennapos játékokat egy napon elhanyagoltuk, s fontosabb lett a kimondatlan magánügy, mely együtt tartott minket, mint az ürügy, melynek jogcímén egymás társaságát kerestük. Az idegen fiú „új játékokat” ajánlott. Emlékszem, egy ideig cirkuszt játszottunk. Vándorcirkusz járt nemrégen a városban, segítettünk építeni a ponyvasátort, meglestük a cirkusz műhelytitkait, az udvar közepén kirajzoltuk a manézst, felhintettük homokkal a szabályos kört, összehordtuk a lakásokban nélkülözhető takarókat és vasalódeszkákat, vezérünk egy napon valóságos ostorral jelent meg, melyet minden valószínűség szerint a szemközti nagy téren várakozó fuvarosok valamelyikének szekeréről lophatott, s „idomítani” kezdett minket. A manézs közepén állt mint cirkuszigazgató, ostorát csattogtatta, félelmes vezényszavakat hallatott, s mi váltakozva siettünk rendelkezésére, állatot és akrobatát alakítottunk a cirkuszban, morogtunk, mint az oroszlánok s az idomító korbácsa után kaptunk mancsainkkal, fájdalmasan felhorkantunk, ha a korbács hegye bőrünket érte – az igazgató nem takarékoskodott az ütlegekkel, s a hosszú ostor csípős suhintásaival –, s változatos műsorral szolgáltunk közönségünknek, a cselédeknek, akik óraszámra elnézték az emeleti konyhák ablakaiból ezt a potya mulatságot. Ez a cirkuszi játék ártatlan szórakozásnak tetszett, s szüleink sem találtak tilalmasat benne. De szándéka és értelme, melyet magunk sem ismertünk, nem volt egészen ártatlan: egyszerűen arról volt szó, hogy különös kis zsarnokunk alaposan ütlegelt minket, s mi tűrtük. Így kezdődött. A cirkusz-játék nagy zajjal járt, a bankban panaszkodtak a hivatalnokok a pokoli lárma miatt, s ezért, szomorú szívvel, felhagytunk vele. Az üveggyáros fia különben is belebetegedett, mert ő alakította a zebrát, anyjának egy lipityankájában, s az igazgató lucskosra hajkurászta ostorával a manézsben ezt a ritka fenevadat. A banda felhagyott a cirkusszal és unatkozott... Oly élesen emlékszem ezekre a napokra vagy hetekre; ősz eleje volt, a szomszéd kertben a diót verték arról a százéves, terebélyes diófáról, melynek lombkoronája hűdéses tartással áthajolt a mi udvarunkra; a délutánok világítására emlékezem, egyes órák fénytörésére, mikor az udvarban állongtunk, a porolóra könyököltünk, s „unatkoztunk”... Az üveggyáros fia nemsokára meggyógyult, s az általános kedvetlenséget, a fanyalgó várakozás időszakát új izgalom hatotta át. Az idegen fiú kitalálta az új játékot... Sokáig játszottunk így! Nincs időemlékem erről az élményről. Talán csak kétszer-háromszor voltunk így együtt, de lehet, hogy sorozatosan és heteken át. Az emlék részletei feloldódtak az élmény lobogásában,
mely úgy csapott fel káprázó szemeink előtt, mint a pokol tüze, s minden elégett benne, jó és rossz, nevelés és tilalmak. Ebből az infernóból jártam haza a családba, s ebéd és vacsora után összetett kezekkel mondtam, ahogy kívánták: „Aki ételt, italt adott...” – s máskülönben is ösztönösen kifogástalanul viselkedtem, mint aki tudja, hogy most már nagy dolgokban vesz részt; a paradicsomot elvesztettem, de kaptam helyette egy poklot; álmélkodva sejtettem, hogy az is valami, s nem is olyan utolsó kárpótlás... De az idegen fiú eltűnt egy napon, soha nem hallott felőle többé senki, csak álmaimban látom néha állatian nyers, s mégis oly édesen vonzó, bűnös és kéjtől tikkadt pillantású, sebhelyes szájú, gonosz, érzéki gyermekarcát. Nagy zavarban maradtunk magunkra. A banda keserves, fájdalmas bűntudattal lézengett, hiányzott a vezér, kinek elemi szenvedélye nem ismert kételyt, szemérmet és bűntudatot; a nagy macskajaj ideje kezdődött, nem mertünk egymás szemébe nézni, s egyikünk-másikunk talán mindmáig sem heverte ki e játék bűntudatát. Én biztosan nem.
7 Elemér volt a plátói szerelem, a tiszta vágy, melyet nem szennyez be testi érintés; csakugyan ritka szép fiú volt, igazi ephebosz. Kék szemekkel bámult a világba, arcának csontsárga teint-je árnyalattal különbözött csak haja szőkeségétől, kellemes, arányos teste, mozdulatainak könnyed és természetes előkelősége, magatartásának öntudatlan fesztelensége, az az „il-ne-sait-quoi”, amely mégis kiütközött pillantásából, vagy ha fölemelte kezét, emésztő vágyakozással töltöttek el iránta. Igazán, talán csak lovakban és nemes fenevadakban láttam később ezt a minőségű „fajta-eleganciát”, a testnek ezt a kéjes, nyújtózkodó magabiztosságát, a célszerű szépség gazdaságosságát... Szerelmem egyoldalú volt és reménytelen; szívós és alázatos udvarlásom nem hatotta meg ezt a bálványt – igaz, kissé elkapatott bálványt, mert Elemér szépségének hatása alól sok iskolatársam s tanáraim némelyike sem bírta kivonni magát – és soha nem felejtem el önkénytelen-gőgös, leereszkedő s kissé megvető mosolyát, mellyel néha hozzám fordult. Mit akartam tőle? Szeretni. Együtt járni vele, karon fogni, elmondani neki olvasmányaim tartalmát, együtt nevetünk majd a többieken, felfedezzük a világot, összetartunk jóban és rosszban, mindenemet neki adom, hazakísérem délben és reggel érte megyek, délután együtt tanulunk, feljön hozzám, s megmutatom neki apám könyvtárában az ember származását, a világegyetem érdekesebb titkait, szólok Juliskának, a kisasszonynak, készítsen finom uzsonnát, befőttel és kaláccsal... Soha nem jött el, s hányszor hívtam! Az igazság, hogy Elemér nem szeretett engem, nem tudott szeretni, én voltam a másik fajta, az idegen, gyanús és ellenséges emberfajta, kinek útjából kitért, s néha egy zavart, megvető mosoly volt minden, melyet felém dobott, vagy kelletlenül és elutasító arckifejezéssel nyugtázta udvarlásomat. De ezt a mosolyt is megköszöntem s eltettem emlékbe. Csodálatosan tudott elpirulni, ha valaki hozzá intézte a szót, a kevéssé öntudatos lélek, mely ezt a ritka testet átvilágította, bátortalanul derengett, mikor színt kellett vallania... Ahogy fölvetette szemét, elpirult, kínai sárga, törékeny kezével zavartan homlokához kapott, hogy egy hajfürtöt elsimítson onnan, s aztán vértől duzzadt ajkait bámészan nyitva felejtette, s ocsúdó-kábult pillantással nézett a kérdezőre, mintha örök szendergésből ébredne, Csipkerózsika módjára, egy-egy pillanatra – ilyenkor én is zavartan elfordítottam fejem, mert szégyelltem magam ennyi szépség előtt. Elemér nem szerethetett engem, mert tömzsi voltam, tömpe kezű, szász- és morvaparaszt őseim széles csontú tramplisága ütközött ki arcomban és alakomban; Elemér természetesen Tihamért szerette. Mindketten előkelő családból származtak. Tihamér leckefüzeteire is odaírta családneve mellé nemesi előnevét – s az sem véletlen, hogy szüleik ilyen operettbe való mágnás keresztneveket választottak számukra. Elemér és Tihamér együvé tartoztak, semmi nem volt természetesebb. Tihamér családja pazarlóan élt, villát építettek a város központjában, minden nyáron külföldre utaztak, s ilyenkor a szeplős, puha tejfehér bőrű Tihamért is magukkal vitték. Ez a sok nagyszerűség szomorú véget ért, mikor Tihamér apja egy napon agyonlőtte magát. Nagy fiúk voltunk már akkor, harmadikosak. Tihamért különösen kedvelte egyik szerzetes tanárunk, az apa tragédiáját követő időben ez a tanár vette magához a fiút, s rajongó, féltékeny kényeztetéssel övezte. Valakit szeretni kell, s tájékozatlan zavaromban honnan tudtam volna a nagy titkot, hogy nem elég szeretni? – alázatosan kell szeretni, ha nem akarunk túlságosan szenvedni érzéseinktől... Elemér úgy szerette Tihamért, mint egy nő a vetélytársnőt, kivel férfiak között összesodorta végzete; féltékeny volt sikereire, s valamilyen nőies cinkossággal mégis hozzá húzódott, mindig együtt jártak. Elemér szőke volt, Tihamér barna. Elemért angol szövetekbe öltöztették, Tihamért fekete bársonyba. Elemér hideg volt és szenvtelen,
Tihamér érzéki és kacér. Úgy éltek közöttünk, mint két leány a fiúk között; ha Tihamér megejtette a szíveket öltözékével vagy hajviseletével, Elemér másnap új játékszerekkel, drága és ritka ceruzákkal, újonnan szerzett bélyegritkaságokkal keltett feltűnést. Gyermekkorom mítoszának peremén úgy vonulnak fel, szépségük arányaiban lebegve, mint afféle egzotikus élőlények, ragyogó madarak, se hal-, se hús-valakik, zűrzavaros érzések első gomolygásának káprázatalakjai. Ez a zűrzavaros érzés a szerelem volt. De Elemér ezt nem tudta.
8 Hosszú és változatos diákpályámon talán száz tanár keze alatt nevelődtem a különféle iskolákban; de akadt-e köztük, aki igazi nevelő volt, aki formát tudott vagy akart adni hajlamaimnak, s akiről erős, emberi emlékem maradt? Zavartan válogatok tanáraim dús arcképcsarnokában. Volt egy közöttük, családom barátja, legkisebb gyermekkoromtól ismert és figyelt, ő hintette reám a keresztvizet, látott csecsemőnek, serdülő fiúnak s később lázadó ifjúnak, közelről szemlélte nevelésem körülményeit, húsz esztendőn át minden második este megjelent a családi körben, ismerte a család lappangó ellentéteit és bonyodalmait. Jó szándékú ember volt, tiszta lélek. Húsz éven át minden második nap megjelent házunkban, este tíz órakor; óraütésre érkezett, elfoglalta helyét apám dolgozószobájában, egy velencei karosszékben, télen-nyáron meleg limonádét ivott, nem dohányzott és nem élt szesszel, mert sokat szenvedett neurózisától és – jórészt képzelt – betegségeitől; de ebben az intimitásban is oly tartózkodó és közönyös tudott maradni, oly udvariasan-távoli és idegen, mintha nem is egy család meghittségébe, hanem „társaságba”, szalonba rándult volna ki minden második este... A tanárok között ritkán akadt hivatásos nevelő; de az iskola szelleme jó volt. Ebben a „katolikus” iskolában a szerzetes tanárok szabadságra és igazságérzetre neveltek. Felekezeti kérdésekben türelmesek voltak és nagylelkűek. Nem hallottam soha, hogy a reformátusokra, ez „eretnek pogányok”-ra acsarkodnak; más, világi jellegű, de „katolikus” cégérű középiskolában később nemegyszer észrevettem ilyen ellentéteket. Az iskola szelleme liberális volt, a szónak Deák- és Eötvös-féle értelmezésében. A tanárok túlnyomó többsége szerzetes, csak a tornát tanította egy „világi” öregúr, aki maga is inkább csak afféle röpke szünidőnek és játékalkalomnak tekintette ezt a lyukas órát, s kedvünkre bízta, mivel töltjük el. Az a gyűlöletes és butító „rekordszellem”, amely mostanában divatos, s például az angol iskolákban, ahol igazán sokat adnak a sportszerű nevelésre, teljesen ismeretlen, sőt megvetett és lenéznivaló becsvágy, a mi iskoláinkban még nem hatotta át a testoktatást. A tornaóra lelki felszabadulást jelentett, a tanórák feszültsége, kínos felelőssége és veszélyérzete feloldódott néhány pillanatra a felelőtlen ugrándozásban. Az iskola „humánus” szellemének értelmében csaknem szándékosan elhanyagoltuk, kissé lenéztük és megvetettük a testi gyakorlatokat. Az öreg tornatanár az olajjal öntözött, gumicipőszagú tornaterem mögött, egy keskeny, homályos tanári szobában tartózkodott az órák alatt, dohányszitáján hosszú szálakra vágott, finom és erős szűzdohány száradt, s ő maga vastag füstfelhőben ült, bölcsen, közönyösen és elégedetten, s reánk bízta, töltsük el az órát kedvünk szerint. Ők ketten, a tornatanár és a szabadkézi rajz tanára – ez a neves helybeli festőművész előszeretettel festett lovakat és „huszárokat a vártán” – világiak voltak; s nagy ritkán érkezett csak kisegíteni a fővárosból egy-egy civil tanár. A rajztanár, kedves és jóindulatú „bohém”, a szó század eleji értelmezésében, pettyes La Vallière-nyakkendőket viselt, nem sokat törődött velünk, s mi sem vele. Minden más tantárgyat szerzetesek oktattak. Nap mint nap egy órán át tanultunk latinul; franciául csak aki akart; németül csak ötödiktől; s angolul egyáltalán nem tanultunk. Jó latinista voltam, igazi gyönyörűséget szerzett nekem a latin szöveg boncolgatása, különös örömérzet fogott el, ha áttekinthettem és végre megértettem egy latin szerző mondatalkatát; világosságot, következetességet, egyszerűséget éreztem e nyelv szerkezetében, minden szó csodálatosan a helyén volt, és nem lehetett félreérteni, a mellékmondat nem tűnt fölöslegesnek s nem dagadt ki, mint a vadhús, a mondat testén; értettem és szerettem a latint. Már nehezebben boldogultam a magyar „stilisztikával”; Toldit bifláztuk, míg a nyelvünk kilógott, s nem hallottuk többé szavai zenéjét, nem éreztük a szavak ízét és illatát. S a történelem is milyen dagályos volt, milyen valószínűtlen, szándékolt és hazug is! S mifajta bonyolult rendszerrel tudtak meggyűlöltetni olyan vonzó érdekességű tárgyköröket, mint a növényés ásványtan? Hogyan varázsolták érthetetlen képletek szövevényévé az egyszerű és átlátszó geometriát? Miért sűrítették mnemotechnikai, szorgalmi bűvészmutatvánnyá a fizika tüneményeinek meghatározásait? Miért unatkoztunk kegyetlenül a legtöbb órán, s miért voltunk hálásak ragyás és öblös hangú
számtantanárunknak, aki nehéz és látszólag bonyolult tételeit olyan magától értetődő hangnemben, olyan köznapi szavakkal magyarázta el, mintha jóízű tréfákat mesélne; a törtszámokról vagy a szinusztételről úgy adott elő, mintha régi ismerősökről anekdotázna, s a nehézfejű diákban is a beavatottság cinkosi érzését ébresztette. Néha felbukkant a tanárok hosszú körmenetében egy-egy ilyen eredeti alak; csodálatos-e, ha ezekkel elébb-utóbb meghasonlott az iskola, kifogásolták magánéletüket, vagy eltévedtek a politikában, vagy „kiugrottak” a rendből, s megnősültek?... Ragyás számtantanárunkat is ez a végzet sújtotta, egy napon levetette a reverendát, s elköltözött a városból; s később még két fiatal tanár kallódott így el, egy nagyon tehetséges irodalomtanár, s egy sűrűvérű, nyugtalan, gőgös parasztfiú, akivel nagyszerűen éreztük magunkat, míg valamilyen röpke szerelemért odadobta a katedrát... Ilyen kivételes eseteket akkortájt szigorúan ítéltek meg; a háborúban aztán sűrűn ismétlődtek ilyen „kiugrások”, a fiatalabb tanárok „hálátlanul” kiléptek a szerzetesrendből, mely kora ifjúságuktól nevelte, táplálta, öltöztette őket; az effajta szökevényeket persze megbélyegezték a világi tanügyi hatóságok is, a dezertőrt kis, vidéki városokba nevezték ki, polgári iskolákba száműzték. De az a kevés, ritka emberi emlék, melyet tanáraimról megőriztem, legtöbbször ilyen „dezertőr”-höz tapad. Lorántffy Zsuzsanna alapította a konviktust, ahol a növendékek alapítványi helyeken nevelődtek, s intézetünkben makacsul esküdtek az elterjedt tévhitre, hogy különösebben értelmes fiút nem szívesen vesznek fel a konviktorok közé. Egyenruhát viseltek a konviktorok, s mint „elszegényedett, keresztény, nemesi úri családok gyermekei”, meglehetősen rátartiak voltak, s külön kasztban éltek közöttünk. Ők voltak az elszegényedett, rendi osztály gyermekei, kiket illett eltartani: a konviktusban vagy később a megyénél, még később az államnál, mely külön kádereket szervezett részükre. A konviktorok nem fizettek tandíjat, legtöbbje ingyen kapott lakást, ellátást, tankönyveket, még ruhát is, s ezenfelül bizonyos előjogokat élveztek az iskolában. Mi többiek, akik tandíjat fizettünk, s nem élveztünk semmiféle előjogot, kissé lenéztük, de különösképpen mégis respektáltuk őket.
9 Zongorázni Heddy néni tanított, gyatra eredménnyel... igaz, soha nem kérdezte tőlem senki, van-e kedvem zongorát tanulni. Kérdés nélkül is természetes volt, hogy jó házból való úri fiú zongorázni tanul, mert a zene hozzátartozott az „általános műveltséghez”, mert a zongora ott állott a szalonban, mert karácsonyra s a szülők születésnapjára zenedarabokat illett betanulni, mert Ernő egyszer elküldte a családnak ajándékba a Sang und Klang című potpourri-köteteket, s mert a zene nemesíti a kedélyt. Ezért jártam hetenként háromszor Heddy nénihez. Ez az idős hölgy a város polgári nemzedékeit tanította zongorázni, s valamilyen tudat alatti akarattal idő előtt megsüketült, valószínűleg, mert nem bírta már hallgatni a skálákat és ujjgyakorlatokat. Heddy néni a domonkosok templomával szemközt lakott, a város egyik arányos, középkori hangulatú terének vaksi, földszintes házában; látta a hamis hangokat, mikor skála közben melléfogtunk a zongorán... A lakás első szobájában Heddy néni húga örökké ruhákat fércelt egy gombostűszúrásoktól feketére tűzdelt próbabábun; mindkét aggszűz süket volt és öreg, mint a föld. Heddy néni a nap minden órájában, már reggel kilenckor is, oly gyászos díszben ült a zongora mellett, kezében karmesteri pálcával, füle mögött a vörös ceruzával, egyenesen és szálkássoványan, mintha léniát nyelt volna; süketen és könyörtelenül bámult az érkezőre, mintha az élet egyik döntő vizsgájára készülne a növendék, mikor Mahler Wer hat dies Liedlein erdacht?-jának kísérőzenéjét gyakorolja valamelyik apai névnapra... Miért kellett oly gyászosan belesülnöm Heddy néni negyvenéves zenetanárnői jubileumán Beethoven kvartettjébe, az Opus 18. No. 4-be, mikor a jobbkezest játszottam? „...quasi allegretto!” – súgta a zongora mellett kétségbeesve, könnyekkel szemében Heddy néni, de akkor már nem láttam s nem hallottam, két lábbal rúgtam a pedált, s messze elhagytam a négykezesben kísérőtársaimat. „Ujjtartás!” – súgta könyörögve Heddy néni, mert sokat adott zenében az ilyen látványos külsőségekre. A zene nevelőnője volt Heddy néni; valahogy illemre és modorra oktatott inkább zongoratanítás közben, mint dallamra és zenei öntudatra. Ugyanazt a három-négy kottát, ugyanazokat a „csuklógyakorlatokat” és ujjgyakorlatokat tanította negyven éven át. Vörös ceruzájával kegyetlenül javította minden órán az „írásbelit”, s különös módszerével sikerült egészen korán, nyolc-tizedik életévemben meggyűlöltetni velem a zenét. Azt hiszem, jó hallásom volt, de Heddy nénit, a süket pedagógust, kevéssé érdekelte csak a növendék hallása. Ennek az oktatásnak következése aztán, hogy ujj- és csuklótartásom ma is kifogástalan, csak éppen zongorázni nem tanultam meg soha.
Heddy néni tériszonyt kapott negyvenévi tanítás után – talán, mert mégsem lehet büntetlenül süketen tanítani zenét, talán, mert elszédült attól a merev, egyenes tartástól, s elvesztette belső egyensúlyát a zongora mellett. Látása is rohamosan gyengült, az ujjhelyezéseket nem bírta már ellenőrizni, s a zongoraórák illetlen hangzavarba fulladtak, mert a két süket öreg hölgy végül tájékozatlanul és tehetetlenül kényszerült tűrni a növendék ötletszerű kalimpálását. Egy napon végre szüleim is megelégelték a zenei magánoktatást, s beírattak a városi zenedébe. Roskatag, patkányokkal telített, penetráns macskahúgyszagú épületben működött a hivatalos városi zeneoktatás; boltíves teremben gyűltünk össze, egykorú diákok, kétszer egy héten, s egy rezes orrú, iszákos tanár útmutatásai szerint magoltunk gyanús „zeneelméleteket” s gyakoroltuk tanárunk szerzeményeit. Ez a tanár előszeretettel írt zenedarabokat ilyen címmel: A hajó érkezése vagy: Hajnal az erdőben, s az évzáró vizsgán a növendékek adták elő az esztendő zenei termését. A Hajnal az erdőben ma is kísért néha vizsgaemlékeimben: négykézre játszottuk egyik osztálytársammal, s a felső oktávon én utánoztam a madarak trilláját... Ezenfelül állandóan részeg volt zenei mentorunk, s amikor éppen nem volt részeg és nem szerzett zenét, pillangókat gyűjtött. Szenvedélyeit szerette csoportosítani: gyakran láttam őt a tanteremben délután hatkor, derűs, italos hangulatban – borosüveg a nap minden órájában ott állott közelében, a zongora lába mellett –, amint átszellemült, révedező mosollyal hallgatja egyik növendékének előadásában művét, A hajó érkezésé-t, s fél kézzel egy ritka, újonnan szerzett pillangót tart a gázláng világossága felé, mert szívesen látta, ha tanítványai megvesztegették ilyen tarka rovarokkal... Élvező lélek volt, s derűs filozófus. Egy napon megbetegedett – a városban rebesgették, hogy „meggyulladt benne a pálinka” –, s a beteg tanárt meglátogattam lakásán. Haldokolva feküdt az ágyban, a takarón, az ágy mellé állított karosszéken ritka lepkékkel megrakott üvegdobozai hevertek. Megértettem, hogy nincs senkije és semmije a földön, csak ezek az üvegdobozok a lepkékkel; szomorúan álltam ágya mellett, s kértem, „vigyázzon egészségére”. Fáradt kézzel legyintett, és csendesen mondta: „Nem olyan fontos.” Szerettem volna megkérdezni: mi fontos hát?... – de félni kezdtem a savanyú szagú agglegény-szobában, e bogaras haldokló mellett, s tétován odébbálltam. Kevéssel utóbb meg is halt ez az ember, s zenei tanulmányaim abbamaradtak. De a Hajnal az erdőben fülbemászóbb motívumait ma is tűrhetően játszom, s különös-élethűen adom elő a madárcsicsergést utánzó trillákat a felső oktávon. Élénk társadalmi életet élt a városban a „Miss”; mintha századvégi angol divatlapból lépett volna elő, mikor az angol hölgyek még fekete girardikalapot viseltek és kerékpároztak; s csakugyan, Miss egyszer kerékpáron rándult le a francia Riviérára... Apám iszákos és aluszékony tanára mellett Miss oktatta a város előkelőbb családjait angol nyelvre. És egy Hernád-parti ház sötét szobáiban lakott apjával Mademoiselle Clementine, aki a francia kultúrát terjesztette a városban. Ezek az előkelő nyugati vendégek a háború alatt is köztünk maradtak, soha nem internálták őket, az iszákos angol nyelvmester a háború második évében Pestre utazott, mert lóverseny-szenvedélyének változatlanul hódolt a háborúban is, s az alagi pályán angol nyelven botrányt csapott a futam után, mert felfogása szerint igazságtalanul „helyezték” az egyik lovat... A polgári család gyermekének illett zongorázni, illett hetenként két-két órán át Miss és Mademoiselle társaságában gyakorolni a nagy nyugati nyelveket, s illett vívóórákra járni Salamon mesterhez; ezt az egyetlen sportnemet engedélyezte a közfelfogás. Labdát akkor még csak a suszterinasok rúgtak künn a „glaszi” beépítetlen, gödrös háztelkein. A tornavizsga volt az év egyetlen sporteseménye, mikor öreg tanárunk vezetése mellett, fehér trikóban kivonultunk a sporttelepre, s a város előkelőinek jelenlétében „szabadgyakorlatokat” mutattunk be. A helyi honvédezred zenekara játszotta e mutatványhoz az indulót. Ezt énekeltük: „Fenn a vár fokán Magyar honvéd nem áll őrt...” Minden esztendőben egyszer, „madarak és fák napján”, kirándultunk a hámori erdőbe. Ezen a napon illett „szeretni a természetet”. Így nevelődtünk, állítólag az életre.
10 Mit tudtunk mi, polgári sarjak, az „életről”? Annyit mindenesetre, hogy vannak urak, s úrnak lenni jó dolog; s aztán él valamilyen homályos, tandíjmentes, szegény sorsú emberiség, amelyet jóindulattal illik szemlélni... Hangoztató ábc- és olvasó-könyv-emben, melyet az elemi népiskola első osztálya számára szerkesztettek körültekintő pedagógusok, rögtön az első oldalon két ábra mutatta be az „ír, úr, rí” ürügyén a különbséget „úri emberek” és „egyszerű emberek” között: az „úr” köcsögkalapot viselt, pantallót, zsebre dugott kézzel állott, karjáról sétabot lógott le; mellette gatyás parasztgyerek „rí”, ököllel törli szemeit, s erre
minden bizonnyal oka van... Ezek az első „oktató ábrák”, melyek az iskolában szemem elé kerültek. Nem sokat értettem e rajzokból, csak annyit, hogy az úr köcsögkalaposan, daliásan sétál és sétabotját pergeti, amíg a paraszt, valamilyen okból, rí; de az ábra kiabált, s ennyit megértettem. A polgárság szociális felelősségérzetét jótékonyságban élte ki. A szegényekről úgy beszéltek, mint egyfajta idegen, gyámoltalan törzsről, melyet etetni kell. Néha csöngetett valaki az előszobaajtón, s a cseléd beszólt: „Semmi, csak egy szegény.” A város polgári asszonyai rendszeresen buzgólkodtak valamilyen „ingyentej” egyesületben, Szent Antal-kenyere vagy Orsolya-levese körül. Minden polgári családnak megvoltak a házi szegényei, akik elhordták az ételmaradékokat s karácsonyra meleg harisnyát kaptak, melyet a ház úrnője személyesen kötött. A „szegények” dolgán senki nem gondolkozott, ott éltünk közöttük, s mégis oly távolból szemléltük életüket és helyzetüket, mintha a négerekről vagy a kis kínaiakról lenne szó, akik pogányságban sínylődnek, s minden kereszténynek gyűjteni kell az ezüstpapírt s a bélyegeket a missziósok számára; ezek majd megkeresztelik e szerencsétleneket, s aztán rendbe jön minden. A szegényekkel nyájasan illett beszélni, amolyan „no, fogja, jó ember”-hangon – egy kissé, mint a betegekkel, s egy kissé, mint a félkegyelműekkel. Ha koldus csöngetett be ajtónkon, anyám néha nekem adta a krajcárt, s biztatott, ne féljek, adjam át a pénzdarabot a szegénynek; nem mondták ki éppen, de a biztatást mégiscsak úgy kellett érteni, hogy alapjában nem harap a szegény, csak óvatosan, nyájasan kell bánni vele. Mindenestől, iskolában is, otthon is, arra tanítottak, hogy a „szegénység nem szégyen”, s a szegényekkel udvariasan illik beszélni, egészen úgy, mint a társaságbeli emberekkel, sőt illik vigasztalni is a szegényeket, mert „ők arról nem tehetnek”. Ez a „szociális szemlélet” okozta aztán, hogy gyermekkoromban minden szegényt nyomoréknak tartottam. Gyanítottam azt is, hogy sokan vannak. Abban a bőséges, század eleji polgári világban a „szegényt” s a „gazdagot” nem választották el olyan tudatosított s gyűlöletre ingerlő jelszavak, mint két évtizeddel később; a hang, a modor, ahogy a szegényekről az „úriemberek” beszéltek, inkább csak valamilyen szemlesütő bűntudatban csendült ki, hogy hát igen, elég szomorú, de ez már így van, s valószínűleg isteni elrendelés, mert „soha nem volt másképp”. Álmában sem gondolt senki arra, hogy e jólétben gyarapodó, liberális polgári világban a „szegénység” hevenyebb probléma, mint amilyennek látszik, s jótékonysági eszközökkel nem lehet maradék nélkül megoldani... A társadalom ismerte kötelességeit, s az elaggott szegényt – nem mindjét, csak a „jóravaló” szegényeket – elhelyezték a szegényházban. Ez a szörnyű, avas, tömlöcszerű épület mindig tele volt öreg dadákkal, kiszolgált cselédekkel, kiktől nem tudott másként szabadulni a polgári család; ünnepek előtt aztán nyájasan és kedvesen meglátogattuk a dadust a szegényházban, ahol száz magafajta, vak és süket öreg koldussal szorongott a savanyú bűzzel pácolt közös termekben, s befőttöt vittünk neki és diós-mákos kalácsot... Láthatóan rendben volt minden ebben a világban, a szegény dolgozott, ha volt mit és ha bírta, alamizsnát kapott, ha rászorult, s ha egészen jóravaló szegény volt, élete alkonyára még a szegényházba is bekerülhetett. A gyermekek „szociális” érzéke fonák és fejletlen. Minden gyermek becsvágyó, s leplezetlen híve a korlátlan magántulajdonnak. Én sem tűnődtem sokat gyermekkoromban a szegények földi helyzetén. Homályosan olyasmit sejtettem, hogy a szegények nem ok nélkül azok, valószínűleg tehetnek is róla, talán valamilyen közös bűnt követtek el, s most bűnhődnek. Fél füllel rosszat is hallottam néha a szegényekről; lusták, nem szeretnek dolgozni, s ha pénzhez jutnak, elisszák. Ezért inkább csak undorodtam tőlük, s titkolt megvetéssel gondoltam reájuk. Ha kéregető csöngetett ajtónkon, leplezetlen idegenkedéssel néztem a rongyos alakot, s feltételeztem, hogy lustaságból és aljas szándékkal kéreget. Nem, egészen biztosan nem tanított soha senki „osztálygyűlöletre”. A felnőttek, a család, az iskola inkább hallgattak e kínos, csaknem illetlen, bonyolult kérdésekről. A nevelés diszkréten elfordította a gyermek fejét, jelt adott, hogy nem illik odanézni. Soha nem tanított reá kimondott szavakkal senki, de a „szegényeket” titokban ellenségeimnek éreztem. Minden becsvágyammal a családhoz tartoztam, s a család minden ösztönével egy osztályhoz tartozott. Ami ezen kívül esett érdekben, emberben, az nyersanyag volt, formátlan és tisztátalan tömeg, s hulladék. Igen, a templomban is úgy beszéltek kissé a szegényekről, mint a betegekről, akik tehetnek róla, mert nem vigyáztak eléggé magukra.
11 Ebéd után nevelőm társaságában kipreparáltuk a latint, magoltunk néhány oldal történelmet, néhány
szakaszt a Toldiból, vagy megírtuk piszkozatban a magyar dolgozatot. Arany János nőalakjai címmel három füzetoldalt írtunk tele, de édeskeveset tudtunk csak Arany Jánosról, a nőkről általában, s különösképpen a nőalakokról, melyek a költő képzeletét foglalkoztatták; aztán egy óra hosszat gyakoroltam a zongorán, vagy tisztázatba írtam a diktandót, melyet előző órán Mademoiselle Clementine mondott tollba, s ha maradt még egy napfényes óra a délutánból, elindultunk „sétálni”. Ezek a hivatalos séták gyűlöletesebbnek tetszettek, mint a tanórák az iskolában. Télen-nyáron fél hétkor keltünk, hétre már misét hallgattunk, nyolctól egyig tartott az előadás, de néha délután is be kellett menni az iskolába, szabadkézi rajzra, énekre vagy egészségtanra. Oly szigorú időbeosztással éltünk, mint a matrózok élhetnek háborúban egy hadihajón. Minden évben kétszer, húsvét táján és szeptemberben, a Veni Sancte előtt néhány nappal, új ruhát kaptunk, melyet anyám választott ki a helybeli konfekciós üzletben, „praktikus” ízléssel, amellyel én, aki a ruhát viselni kényszerültem, soha nem értettem egyet. Egyszer, egyetlenegyszer bízták csak ízlésemre, hogy vásároljak hát olyan cipőt magamnak, „amilyet akarok”; ebéd után apám átnyújtott egy ötvenkoronás bankót, s estére a „legdrágább” cipővel tértem haza, melyet a városban csak kapni lehetett: nem afféle gombos bakanccsal, amilyet általában hordtam, hanem kanárisárga, fűzős, antilopbetétes gigerli-cipővel, melyért negyven koronát fizettem, s anyám sírva fakadt, mikor megpillantotta; ez a cipőmotívum aztán évekig visszatért még a családban, s távolabbi rokonok is kétségbeesve mondogatták, hogy „nem fogom jól végezni”, ha sürgősen meg nem javulok. Igen, magam is úgy éreztem, szorongva és tájékozatlanul, hogy „nem fogom jól végezni”; s iparkodtam megtalálni helyemet a családban, zongoráztam, magoltam és unatkoztam. A család szabályos és merev formákkal vett körül, s engedelmesen nyüzsögtünk, mint a méhek a hatszögű mézfalak között. Míg egy napon ez az idill felrobbant. Tizennégy éves voltam akkor, s egy reggel elszöktem hazulról.
[IV] 1 Szökésem idejében nagynéném birtokán nyaraltunk. Nem volt ez a birtok túlságosan kiterjedt, talán ötszáz hold szántó és rét tartozott hozzá; de a kastély igazán nagyurasan hatott, görög oszlopos, tágas tornácával, zsindelyes, magas tetejével, az előkerttel, melynek akácsorán át hajtottak be az urasági kocsik, s a fehér, kellemes idomú, „gentry-empire”-ízlésben épített kastély a nagy fák között szélesen és bőségesen villant az érkező felé... Érkezéskor mindig megdobogott szívem e látványra; a parádés kocsis huszáros díszruhában, magasan ült a kényelmes hintó bakján – nagybátyám ápolt, szép lovakat tartott –, a kastély halványzöld gyeppel borított, nagy előkertjében rózsák virítottak, s a fehér oszlopos ámbituson, melynek falát kétoldalt befutotta a vadszőlő, minden órában reggeliztek, uzsonnáztak vagy kényelmes, nádból fonott székekben kvaterkáztak a családtagok és a vendégek, kiknek járás-kelésétől örökké népes volt a ház. Örültem „előkelő” rokonaimnak; nyájas, felhőtlen béke és gazdagság áradt e derűs képből az érkező felé. Nagybátyám kitűnő gazda volt, s az ötszáz holdas birtok jövedelméből kényelmesen, szélesen élt a család. A kastély szobáit nem győzöm emlékezetembe idézni; rengeteg szoba sorakozott itt két párhuzamos sorban: az ámbitus oldalára eső homlokzaton helyezték el a lakószobákat, üveggyöngyből varrott függönyön át, mely érintésre különösen zizegett, lépett be a vendég a hűvös, homályos társalgóba, innen nyíltak jobbra és balra a hálók, vendégszobák és az ebédlő; a ház párhuzamos, hátsó homlokzatán aztán termek hosszú sora következett még, sárga selyemmel bevont bútorok állottak a szalonban, ahol, mint odahaza, emberemlékezet óta nem tartózkodott soha senki; akadt itt biliárdszoba, zeneszoba, vadászszoba is, tele handzsárokkal, karabélyokkal, ókori gyilkoló szerszámokkal s korszerű, finom vadászfegyverekkel, melyeket a ház gyermekei naphosszat pucoltak, olajoztak, s a töltényeket is mi gyártottuk, a puskapor úgy hevert a házban, a töltényszekrény nyitott fiókjaiban, mint máshol a szitált dohány... Csendesen és gondtalanul múlt az élet e kastélyban. A szobák ablakaiból mindenfelől a park tisztásaira, lombos, öreg fáira nyílt a kilátás; nyáron legtöbbször künn reggeliztünk a parkban, a nagy hárs alatt, a méhes közelében; olyan jó szaga volt itt mindennek, a bukolikus idillt heteken át hangos szó sem zavarta meg, a nagy park különösen díszes és gazdag volt ezen a nyáron, s e falusi tartózkodás első heteiből valószínűtlen boldogságérzet marad meg emlékemben. Nyár volt, béke volt, bőség és gondtalanság, szünidő volt, s a gyermekkor nagy idillje áradt el e hetekben körülöttem. Mégis nyugtalan voltam ezen a nyáron és ideges; olyannyira, hogy rövidesen
szükségét látták a „fegyelmezésemnek”. Nemsokára elborult ez a felhőtlen ég fölöttem; aztán váratlanul, kiszámíthatatlanul történt tovább minden. Nagynéném gyermekei, két kisleány s egy falun nevelkedett fiú leplezetlen, bámulattal vegyes lenézéssel szemlélték a városi rokonokat; tizennégy éves voltam ezen a nyáron, sok mindent ismertem, amit e falusi gyermekek nem sejthettek, de a búzát nem tudtam megkülönböztetni az árpától, s a vidéki cousin e városi tájékozatlanságért mélyen megvetett. Puskával jártuk naphosszat a környéket, nagybátyám vadászfegyvere egyszer, amint a szántóföldön bandukoltunk, elsült kezemben, s csaknem agyonlőttem unokaöcsémet; a fiú lépéssel előttem, a lövés irányában ballagott; de ilyen csekélységekkel mit sem törődtünk, s mélyen hallgattunk e balesetről szüleink előtt. Néhány nappal később unokaöcsém, ez a talán tízéves, nyers, hallgatag fiú, célba vette anyját fegyverével, s kis híján agyonlőtte; ma sem értem, mi történt akkor, mi akadályozta meg a halálos szerencsétlenséget; ez a falun, puskával kezében nevelkedett gyermek kitűnően bánt a fegyverrel, s a végzet szélcsapása, csodálatos ösztön ránthatta csak el utolsó pillanatban kezét, mikor anyja fejét megcélozta... „Most agyonlövöm anyukát!” – mondta széles vigyorral, s a belépőre fogta a fegyvert, megrántotta a ravaszt és elsütötte. A sörétszemek nagynéném feje felett fúródtak a falba, s széles sugárban leverték a vakolatot. A gyermek később esküdözött – s kétségbeesett mentegetődzését el is hittük, mert más egyebet elképzelni sem lehetett –, hogy fogalma sem volt, ki és mikor tölthette élesre a puskát! – nagybátyám házában a pendelyes gyerek is hivatásos vadásznak számított, s a házi szabályok szigorúan előírták vadászat után a fegyver tisztítását, elképzelhetetlen bűnnek és fegyelemsértésnek rótták fel, ha valaki töltött fegyvert akasztott vissza a puskatartóra... Akárhogy történt is, a gyermek szabályosan rálőtt anyjára. Ez a két szerencsés fordulatú, de mindenestül hátborzongató véletlen hosszú időre elvette kedvem attól, hogy puskákkal babráljak. A fiút megrakták, s bennünket eltiltottak egy időre a puskától. De borzongás, idegesség maradt e félelmes pillanat után az idegekben; az idill elborult. Szűkölni kezdtem és veszélyt éreztem. Ezekből a hetekből halványan dereng felém egy gyermekszerelem emléke és illata; a leány arcára nem emlékszem, csak azt tudom, hogy velem egykorú lehetett, és csókolództunk. Frissen mosott, szappanszagú kartonruhákat viselt, nyugtalan és hirtelen mozdulatú süldő leány volt; legerősebb emlékem róla egy délutáni óra világítása, mikor a „tarlón” mentünk – húsz esztendeje nem ejtettem ki ezt a szót, melyet akkor hallottam tőle először –, igen, aratás után jártunk a tarlón, vékony talpú szandálban, s a lány előttem megy, néha lehajol, mintha keresne valamit, az ég violaszínűen elborul, délután három óra lehet, sirokkós, meleg szél perzseli arcunkat, baljós, félhomályos világítás vesz körül, a széna és a föld szagát érzem, s a frissen lekaszált, laza kazlakba rakott szalma kissé poros szagát – ebben a világításban a lány hirtelen felém fordul, forró arcát az enyémhez szorítja, s különös, ideges szavakat suttog, lázasan. Először mondja nekem valaki, hogy szeret. Miért mesélem ezt? Hozzátartozik e hetek levegőjéhez; s talán szeretném megeleveníteni az izgalmat, mely az élet e ritka pillanatait átfűti. Sokkal később tér csak vissza e pillanatok emléke – visszfénye e ritka pillanatoknak, mikor életünk egyik döntő fordulatát szenvedjük el –; látom a kora délutáni óra fénytörését, a meleg szél hullámokat borzol a szomszédos lucernatábla halványlila felületén, boldog és szorongó érzés fog el, baljós elragadtatás: mindjárt kitör a vihar, mindjárt vége lesz, talán örökre, valaminek... Így megyünk egymás mellett és nyugtalan, értelmetlen szavakat kiabálunk a forró szélben. Csak annyit tudok még róla, hogy egy községbeli birtokos unokája; nincs birtokuk, a nagyapa, akit mintha régi naptárból vágtak volna ki, a Tökéletes méhész című fejezetből, naphosszat sárgásbarna, esőtől ázott, széles karimájú szalmakalapban jár-kel kertje gyümölcsfái között, barkácsol a fészerben, s száraz szamárganéjjal megrakott füstölőjét lengeti a méhkasok között... Az akácsor szögletén áll Szidike és karját lengeti felénk. Szidike kardalosnő volt vidéken, s eredete elvész a családi mítoszok ködében; évtizedek óta él nagynénémnél, kövér és ijedt arca tele van hintve húsosra sarjadt, fekete bibircsókkal, szárazdajka, gazdasszony és társalkodónő egy személyben; naphosszat a konyha gőzeiben pácolódik, gyümölcsöt főz be és húst füstöl, de a családban még mindig ő a „kardalosné”, a betévedt idegen, akinek meg kell bocsátani, mit?... az Isten tudja. Mire hazaérünk, ott ül már az ámbituson nagybátyámmal a község lelkésze, ez a különös, gőgös, ázsiai arcú magyar; tömpe orrával a kártyalapok fölé hajol, jeges dézsában savanyú bor és szódavíz hűl az asztal alatt, s nyári leánypajtásom nagyapjával kártyáznak, aki e társadalmi szórakozáshoz sem vette le a farmerhez illő, széles karimás szalmakalapot... Ez a pap nyugtalanító, fontos szerepet játszik a község és a család életében. Színészies fellépésű ember volt, korán őszült, napbarnította, fiatal arcában gúnyos pillantású, szenvedélyes izzású, fekete szempár világított; bővérű, korlátlan természetű, de alkotó ember lehetett; már akkor is sokat tett a
parasztokért, a nép pártjára kelt, s ezért féltek tőle és a püspöknél gyakran vádaskodtak ellene. Ezek az alakok statisztálnak életem első, veszedelmesen drámai pillanatánál.
2 De a baleset részleteire ma is csak ködön át, iszonyodva emlékszem. Az ütés váratlanul ért, teljesen lesújtott, a robbanás rázkódásában apró cserepekre tört a „motívum”, amelyet később oly lázasan kerestek. Abban a pillanatban felrobbant az a sok, évek óta elraktározott gyúanyag, mely minden nappal bőségesebben gyűlt fel körülöttem. Torkom szakadtából ordítani kezdtem, mint egy sérült állat, s egész testemmel – tizennégy éves voltam, fejlett és erős kamasz – egy kulcsra csukott ajtónak vetettem magam. A roham nem tartott sokáig, de teljesen kimerített. Künn a kertben elhallgattak a hangok; a padlón feküdtem, mozdulatlanul, aztán lassan vánszorogni kezdtem a szobában; ezekre a percekre élesen emlékszem. Majd megint homályos lesz minden, az „élmény” emléke töredezett, hiányos marad, egyes cserepek örökre elkallódtak. Azt sem tudom, hogyan jutottam ki a szobából, engedett-e az ajtó vagy az ablakon át?... Csak azt tudtam, hogy nem bírom tovább és el kell mennem innen; örökre és jóvátehetetlenül ki kell törnöm innen, ebből a családból, rokonaim közeléből; s rettenetes kétségbeesés fogott el e gondolatra. Azt hiszem, szerettem volna maradni, valamilyen csodában reménykedtem; de tudtam, hogy nincsen csoda, s most már egész életemre egyedül kell maradnom. Átmentem a kerten, sietség nélkül, s nem találkoztam senkivel; tudtam, hogy minden lépés véglegesen elvisz innen, visszatérés nincsen, talán csak mesterséges és erőszakos megoldások, melyek időről időre egyensúlyban tartják életemet s viszonyomat a családhoz. Ezt az elszakadást a legtöbb ember elszenvedi, de nagyon sokan szerencsésebb és simább feltételek mellett. A kertben már nyugodtan mentem, mint aki tudja, hogy nincs emberi erő, mely megállítaná ezen az úton; s valamilyen fonák céltudatossággal, mert nem „valahová” igyekeztem, hanem el valahonnan; de feltétel nélkül, minden következménnyel. A kert üres volt, a család rövid idővel elébb elvonulhatott a gyümölcsösbe vagy a méhes közelébe; az országúton mentem, délelőtt tizenegy óra lehetett, augusztus végi, nagyon forró nap; a földeket learatták már, a cséplőgép zúgott a majorság közelében. Estig mentem így. Három falun haladtam át, délután az egyik faluban megállított egy fiatal pap, a község káplánja, s gyanakodva mustrált. Kérdéseire szűkszavúan feleltem, leültem melléje a padkára, a plébánia épülete előtt, s ott ültünk egy ideig. Óvatosan kérdezgetett, köcsögben vizet hozott és innom adott. Kis idő múlva felálltam, kezet adtam neki, s azt mondtam, most el kell mennem, „mert dolgom van”. (Ő mondotta így később a csendőröknek.) A kerítésig kísért, de csodálatosképpen mozdulattal sem tartott vissza; sokáig hátamban éreztem tekintetét, s egyáltalán nem nyugtalanított, hogy találkoztam és beszéltem vele; olyan erőt és nyugalmat éreztem, melyet nem rendíthetett meg senki. Talán a káplán is ennek a biztonságérzetnek adta meg magát, mikor utamra engedett; azt hiszem, zavartan, mindenesetre sokáig nézett utánam, tehetetlen elképedéssel bámészkodott és hallgatott; biztos, hogy nem sietett felverni a csendőrséget, s csak később, mikor már mozgósították a községek őrseit, igazította nyomomba üldözőimet; mintha természetesnek találta volna, hogy egy úrias ruházatú kamasz fiú, poggyász nélkül vándorol falvakon át, mert „dolga van” valahol... Ez a nyugalom lefegyverzett mindenkit, akivel útközben találkoztam; senki nem kérdezett utam célja felől, arról sem, honnan jövök hát és miért... Estére beértem az erdőbe. Jó messzire, napi járóföldre lehettem már akkor nagybátyám birtokától, mert alaposan kiléptem útközben, néha futottam is. Az erdő nem ijesztett, sem az este; valahogy mellékesnek tűnt mindez a szörnyűség mellett, ami ezen a napon velem történt. Útközben mintha ködök szálltak volna fel körülöttem, tájakat láttam, különös alakokat; egyik nevelőm hangja derengett, apám szomorú arca, s anyámat is élesen láttam, amint – rettenetes régen – a nagy verandán játszik velem, künn a nyaralóban, az egyik sarokban orvosi rendelőt rendez be számomra, én vagyok az orvos, s nagy kartonra írja nevemet, szálkás betűkkel. S egy másik emlék, egy képeskönyv, melyet difteritisz után kapok ajándékba: hároméves elmúltam már, de csökönyösen hallgatok, a család nem bírja szavamat venni, azt hiszik, kuka vagyok és kétségbeesetten nógatnak beszédre; betegség után fekszem ágyamban, a képeskönyvet lapozom, s egyszerre felkiáltok: „Itt a kedves majom!” S megint anyám, örökké anyám: egyszer nagyon beteg volt, s mikor meggyógyult, Bártfára utaztunk ketten; már elmúltam négyéves, anyám a fogadó szobájában fekszik naphosszat, s „felnőtt” megbízásokat ad nekem, bélyeget kell vásárolnom leveleire, én veszem reggel a forrásnál a friss süteményt, s oly boldog és büszke vagyok. Egyszer Karlsbadba utaztunk, fülledt, udvari szobát kaptunk a szállodában, az
ablak vaksi udvarra nyílik, tűzfalat látok az ablakból, s elhatározom, hogy soha nem fogok utazni, mert otthon sokkal szebb és mulatságosabb minden. És máskor éjjel jön haza apámmal, nem tudok aludni, a rácsos ágyban fekszem, a dajka elszökött valahová, órák óta várom a sötétben és síri hangon, kísérteties szemrehányással mondom: „Jöhet macska, tigris, velem senki nem törődik!” –, s akkor felém hajol a sötétben és oly fehér az arca... Mama-szavak kísérnek az úton, egyszerűen nem értem, mi történt velem, hol tévedtem el? Oly nyugodtan gondolkozom, mint aki csakugyan cél felé halad; a cél annyi, hogy el innen. Ha egy emberrel történik valami – úgy értem, mikor az élete igazi irányt kap, s olyan ösvényre kanyarodik, ahonnan nem térhet többé vissza –, minden akadály elhárul útjából. Tudtam, hogy nem jutok sehová így, céltalan ez a vándorlás, előbb-utóbb megfognak, s aztán majd csak lesz valami; nem fűtött kaland, nem vágytam az idegenlégióba; egyszerűen elmentem hazulról, s útközben tudtam, hogy mindössze ennyi az értelme e kirándulásnak, s most már nem tehet senki semmit, a szakítás megtörtént, a valóságon magam sem tudok már változtatni. Ilyen állapotban mindenki erőtlen a lázadóval szemben, útközben sem állt elémbe senki, inkább csak néztek utánam, s kitértek utamból, mint az ámokfutó elől. Most később úgy tűnik, ez a néhány órás vándorlás volt életem leghosszabb utazása. A sötét erdőben is olyan nyugodtan mentem, mint aki ismeri itt a járást, nem érheti veszély, s pontosan ide tartott és itt várnak is reá. Világos, meleg éjszaka volt. Később szénégetőkkel találkoztam; de akkor már deliráltam, s nem emlékszem, kérdeztek-e valamit. Ott maradtam náluk, amíg a csendőrök megtaláltak. Kocsin vittek haza, két csendőr és nagybátyám; az idős ember szótlanul ült a kocsiban és betakart. Egész úton hallgatott, nem volt szigorú hozzám, nem is vigasztalt. A kastély konyhájába vezettek, mert nem akartam a szobába bemenni, nem bírtam rokonaimat és testvéreimet látni. Sokáig ültem a meleg kemence mellett, a hideg rázott, a cselédek némán jártak körülöttem, s rémüldöző pillantásokkal méregettek, mint a garabonciást. Aztán megjött apám, s elvitt magával.
3 Az életben nem történnek „nagy dolgok”. Ha később visszanézünk, s keressük a pillanatot, mikor valami elhatározó, jóvátehetetlen történt velünk – az „élmény” vagy „baleset”, mely későbbi életünket alakította – legtöbbször csak ilyen szerény nyomokat találunk, vagy még ennyit se. Igazában nincs más „élmény”, csak a család; s nincs más „tragédia”, csak a pillanat, mikor döntened kell, megmaradsz-e a családban, s annak nagy, széles sugárkörben táguló változataiban, az „osztály”-ban, a világnézetben, a fajtában – vagy mégy a magad útján, s tudod, hogy most már örökre egyedül maradtál, szabad vagy, de mindenki prédája, s csak te segíthetsz magadon... Tizennégy éves voltam, mikor elszöktem hazulról; aztán már csak látogatóba jártam haza, hivatalos ünnepeken, rövid időre; az idő nagy érzéstelenítő, s néha már úgy tűnt, mintha teljesen begyógyult volna a sérülteknél ez a seb. De sokkal később, tizenöt, húsz év múlva, meglepetésszerűen, „ok nélkül” kiújult és csaknem elviselhetetlenül fájt; majd elzsibbadt megint és másról beszéltünk. Szeretném az igazságot leírni itt. Az igazsághoz úgy szoktatom magam, mint a nagybeteg az életveszélyes, keserű orvossághoz; talán megöl, de lehet, hogy segít; tulajdonképpen nincs mit vesztenem. Az igazság, hogy lelki alkatomért, sorsom fordulásáért nem vádolhatok senkit. Fájdalmas élmények siettették azt a lázadási folyamatot, amely tizennégy éves koromban kitört rajtam, s azóta is tart, ütemesen ismétlődő visszaesésekkel; s tudom azt is, hogy most már így lesz, amíg élek. Nem tartozom senkihez. Nincs egyetlen emberem, barát, nő, rokon, akinek társaságát hosszabb ideig bírnám; nincs olyan emberi közösség, céh, osztály, amelyben el tudok helyezkedni; szemléletemben, életmódomban, lelki magatartásomban polgár vagyok, s mindenütt hamarább érzem otthon magam, mint polgárok között; anarchiában élek, melyet erkölcstelennek érzek, s nehezen bírom ezt az állapotot. A sérülés régibb, talán átörökölt, élet előtti... Néha már arra gondoltam, hogy talán egy pusztuló osztály gyökértelensége hatalmasodott el bennem. Az ember homályban él; egy napon tisztul a köd, de a világosság már nem segít sokat. Miért megy el valaki egy napon, különösebb „ok” nélkül, a jó, a biztos családból, abból a meleg vacokból, fülledt és édes rejtettségből és valahova tartozásból, ami az anyaméhvel kezdődik, s aztán óvja és rejti tovább azokat, akik hűségesek maradnak hozzá: a családban, az osztállyá, állammá szélesült másik, nagyobb családban; csak ott kell maradni, csak nem kilépni a bűvös körből, s első szívdobbanásodtól pártoló és hatalmas kezek emelnek, etetnek, ruháznak, vállalnak és védenek, utolsó szívdobbanásodig... Miért megy el egy bizonyos fajta ember ebből a biztonságból, ebből a szervezett idillből, melynek temperált napsütése elárad az engedelmes életek
minden szakasza fölött? Egy délelőtt elindultam nagybátyám kastélyából, hogy soha többé ne találjak, sehol és senkinél, haza. S néha már úgy hittem, talán ez az állapot egy lelki alkat ára; talán ez a „munka” ára... Ingyen nem adják, még azt a szenvedést sem adják ingyen, amely az alkotó munka légköre, feltétele. A boldogtalanságot sem adják ingyen. Az írói munka – akármilyen a minősége – megköveteli, hogy a szívet, az ideget és eszméletet valamilyen, az átlagos életérzésnél perzselőbb hőfokon tartsuk. Nincs alku, és nincs az, hogy „megéri”-e – az ember nem alkudozhat rögeszméjével, melyet mások tarthatnak „elhivatásnak”, s címkézhetnek tetszetős jelképekkel; meztelen és durva neve, úgy hiszem, mégis a rögeszme... „Boldog” ember nem alkot; a boldog ember egyszerűen boldog. Soha nem vonzott a „boldogság”, mint valamely módszeresen megközelíthető életcél; inkább lenéztem kissé; s ez a magatartás kétségtelenül beteges. Csakugyan, nehéz „józan ésszel” megérteni, mi késztet egy embert, hűtlenül otthagyni a „napos oldalt”, a családot s később azt a bőséges és szapora-meleg életközösséget, mely a család összeköttetéseiből közvetlenül következik: oly egyenes volt az út előttem, csak be kellett volna ülni a „készbe”, abba a nagynagy együttesbe, ahová eredetem és osztályom szerint tartoztam... Bizonyos, hogy akadt volna íróasztal, talán kényelmes zsöllye is számomra a másik oldalon, s ami ennél is boldogítóbb, micsoda szolidaritás, az érdekeknek és emlékeknek milyen bőséges közössége várt volna odaát! De egy napon elindultam az aszódi országúton, s ez az út nem vezetett sehová. Néha meg úgy gondoltam, talán mégis vezetett valahová; egyegy pillanatra magamhoz; s olyan kisebbségekhez, melyekkel rokonságot éreztem, sorsukat, ha ideig-óráig is, magaménak tartottam. Miért kerekednek fel egy napon csoportok, osztályok, nagy társadalmak abból a békés és rendezett idillből, ami a béke, s vetik eszméletlenül magukat a pusztulás kalandjába?... Miért nem jó az embernek a földön? Ezt a kérdést bizonyosan nem fogalmaztam meg ilyen költőien és szónokian, mikor az aszódi országúton kivándoroltam a családból – mindenféle családból, abból a közvetlenből és szűkebből, s a másikból, a fajta és az osztály nagy családjából is –, de kifejezetlenül, s a szavak gyanús pátosza nélkül is megszólalt bennem. Húsz éve ennek. Gyakran másról beszélek; de szüntelenül hallom. Egy író egyszer arra tanított, hogy ez a kielégületlenség és nyugtalanság az occidentális ember nyavalyája. S egy nő arra tanított, hogy ez az „íróbetegség”, amely nem juttatja másféle kielégüléshez a szellemi embert, mint amit mestersége ad. Lehet, hogy író vagyok. Ez a menekülésvágy azóta is kísért, bizonyos életkorszakokban kitör rajtam, felrobbantja életkereteimet, botrányos helyzetekre, kínos, félszeg válságokba sodor. Így menekültem később a számomra kijelölt mesterség elől, így szöktem el időről időre házasságomból, így keveredtem „kalandok”-ba, s egyidejűleg menekültem e kalandok elől, így szöktem meg érzéki kapcsolatokból, barátságokból, így menekültem első ifjúságomban városról városra, meghitt és ismerős éghajlatok alól idegen éghajlatokba, míg ez az állandó otthontalanság természetes állapotnak tűnt, idegrendszerem berendezkedett e veszélyérzetre, s valamilyen mesterséges „fegyelemben” végre dolgozni is kezdtem... Ma is úgy élek, két vonat, két szökés, két „menekülés” között; mint aki soha nem tudja, micsoda veszedelmes, belső kalandra ébred? Megszoktam ezt az állapotot. Így kezdődött.
4 A családi tanács elhatározta internálásomat; intézetbe adtak Pestre. Ez a megoldás mindenkinek tetszett, csak apámnak nem. Engem elragadott. Szívesen mentem el hazulról, s természetesen úgy képzeltem, már szülővárosomhoz sem köt semmi... Apám, az örök békebíró, a család pásztora, szenvedélyesen békített volna most is, mindent megkísérelt, amiről elhitte, hogy helyreigazítja a család felbillent egyensúlyát, de aztán szomorúan, csaknem kétségbeesve győződött meg róla, hogy itt valami összetört, s a cserepeket nem érdemes már összeragasztani. Szünidő végén együtt utaztunk a fővárosba. Valakit mégis odahaza hagytam: gyermekkorom egyik gyöngéd és rokonszenves alakját, a barátot, talán egyetlen barátomat, akire szert tettem életemben. Milyen tiszta, milyen soha nem ismétlődő, milyen semmiféle más kapcsolattal nem pótolható kaland az első fiú-barátság! Soha nem kaptam később emberektől azt, amit ettől a gyermekbarátságtól kaptam; nem is találkoztam többé baráttal életemben. A családon belül féltékenységek, becsvágy, érdekek hatják át a vonzalmakat, a szerelem kínos-ünnepélyes, betegség hangulatú, valószínűtlen és lázas hőfokú állapota sem adja azt a szelíd békét, az érdektelenségnek, a jóindulatnak, a szándéktalanságnak azt a megható idilljét, ami az első barátság két fiú között... Senki nem vár semmit; még hűséget sem. Úgy sétálunk, éveken át, ebben az érzésben, mint valamilyen nyájas, egyenletesen derűs éghajlatban. Kivételesen érzékeny és hálás, tiszta jellemű fiú volt első barátom. Az ifjúság érzékeny szakaszán végigkísért ez a barátság; felnőtt fiatalemberek voltunk már, mikor elromlott, s akkor is
én bontottam fel, terhes volt ez a kapcsolat is, egy napon brutálisan menekültem előle. De még később is, a „szakítás’ után is ő volt az, aki kezét nyújtotta felém, s mindenesetre az egyetlen ember volt, aki – halála órájáig – hűséges maradt hozzám. Fiatalon halt meg, alig múlt harmincéves. Dönyi, a „gazdag szülők gyermeke”, keveset tartott csak a család tekintélyéről; a nagyszülők földet béreltek a környéken, az apa már saját házában lakott s vagyona kamataiból élt; Dönyi volt a legkisebb a családban, fáradt és öreg szülők kései gyermeke, s talán nem is várták nagyon szívesen ezt az illetlen késéssel érkező jövevényt a családban. Kövér, tunya, kétségbeesett pillantású fiú volt. Otthon kissé csodálkoztak, hogy ezzel a gyerekkel barátkozom; de nem szóltak ellene. Minden más volt Dönyiéknél, idegen és nyugtalanító. Az apa, ez a haragos, bibliai aggastyán naphosszat az ablak mellett ült, gyanakvással szemlélte barátságunkat, soha nem vetett felém egyetlen szót sem, s köszöntésemet is csak mérges morgással viszonozta. Az anya meghalt már, mikor én Dönyit megismertem, s helyét az apa és a gyermek mellett egy társalkodónő s megszámlálhatatlan sok, jövő-menő rokon nő foglalta el. Barátom, legkisebb gyermek a sok közül, magányosan nevelkedett az aggastyán mellett, szégyellte apja vagyonát, szégyellte azt a jó módot, melyet az öreg zord fenséggel fitogtatott, s még nem volt tizennégy éves, mikor ritka őszinteséggel és belátással megmagyarázta nekem, hogy ők nem „birtokosok”, csak vállalkozói a földnek. Sugárzó értelmű fiú volt és meglepően művelt. Dönyi verseket írt, mikor én még dolgozataimat sem mertem egyedül fogalmazni... „modern” költőket olvasott, ő adta először Tolsztojt kezembe, szempontokkal és kritikával olvasott, mélyen megvetettük kortársaink szórakozásait, elmerültünk a betűben. Egészen természetesnek tetszett, hogy mind a ketten felesküszünk a betűre, írók, talán költők leszünk egyszer... Nem is ábrándoztunk erről, olyan önként következett kettőnk találkozásából. Dönyit mindig okosabbnak, „igazibb”-nak éreztem, mint magamat. Soha nem mondtam meg neki, s azt hiszem, nagyon meglepte volna, ha egy napon megtudja, hogy az „alacsonyrendűség” képzete kínoz társaságában... Különb volt, nálam műveltebb, eredetibb koponya. Mindenesetre sokkal jobb ember volt, türelmesebb és férfiasabb, mint én. Nemsokára nélkülözhetetlen lett számomra ez a pajtás, s barátságunkat, mint valamilyen komoly és tiszteletre méltó kapcsolatot, az iskolában s a családban is eltűrték, s legalább kezdetben szemet hunytak fölötte. Később úgy vették észre, hogy Dönyi az én „rossz szellemem”; de akkor már fölesküdtünk egymásnak, s minden szülői és hatósági terrorral szemben összetartottunk. Dönyi oly otthonosan élt az „irodalomban”, mint az igazi író; nem ismert másféle életet, kielégülést, mint amelyet a betű ad. Úgy játszottunk az irodalommal, mint ahogy osztálytársaink pandúrt és rablót játszottak... Bizonyos, hogy pillanatig sem voltunk műkedvelők. Hogyan lesz az ember író?... Nem tudom. Nem emlékszem valamilyen egyszeri, alkalomhoz kötött „élményre”, mely „döntő” lett volna számomra, beállított volna egy írói szemléletet, valamilyen különös látást, hallást, felszabadította volna a kifejezés készségét. Mióta eszemet tudom, írni készültem. Nem is gondoltam soha reá, hogy számomra lehetséges a kifejezésnek más eszköze is, mint a betűben lerögzített gondolat. Azt hiszem, tizennégy éves koromban legalább olyan kitanult író voltam, mint most vagyok; úgy értem, nem tudtam írni, de az életet kifejezési alkalomnak éreztem, s az irodalom hangszerelését meglehetősen érzékeltem; talán ösztönösebben, mint ma, mikor kétely, tapasztalat, sok kísérlet megzavartak már, sokat tévedek, s állandóan elkísér munkámba a feladat felelőssége, s a bizonytalanság, kínzó elégedetlenség, melyet képességeim határának ismerete tart ébren bennem. Azt hiszem, kissé magasan kezdtük Dönyivel; rögtön Shakespeare-nél és Tolsztojnál; s nagyon megvetettünk mindent, ami nem „tiszta” irodalom... Nem tudtuk, honnan is tudtuk volna, hogy az irodalom nem csak a csúcsteljesítmények összege; egyáltalán nem voltunk szerények, magunkkal szemben sem, s hamar berekedtünk. Dönyi rövid életében mindössze sorokat írt, nem mert nekifogni semminek, vallásosan tisztelte a mesterséget; s mikor én eltévedtem az újságírásba, féltékenyen könyörgött, ahogy egy szerzetes könyöröghet hitét elhagyni készülő társának; aztán sorsomra hagyott... Gyerekkorunkban „írósdit” játszottunk, nem is jutott eszünkbe, hogy másként is lehet. Eszméletem első tisztulásától írni készülök, s ma úgy érzem, gyermekkorom óta dolgozom, nem is egyes feladatokon, hanem valamilyen egységes „művön”, amely tökéletlen, hebehurgya, tele van gizgazzal és felesleges anyaggal, de az alkalmi feladatokon túl ez az egész foglal el, valahogy ennek a körvonalait iparkodom megpillantani; s néha már világosan és élesen látok egy-egy részletet; de az „egész” persze homályos és beláthatatlan marad... Dönyi arra tanított, hogy csak tiszta hangon, ünnepi pillanatokban szabad megszólalni. De engem mintha ma is halálfélelem ösztönözne, hogy siessek, beszéljek. S mégis ő volt az, aki elhallgatott, harmincévesen, mielőtt megszólalt volna.
5 Apám nagyon jó volt hozzám, mikor Pestre kísért... céltudatosan, szándékosan volt jó hozzám ezekben a napokban. Budai szállodában szálltunk meg, s tíz nap múlva kellett csak bevonulni az intézetbe. Lassan elhagyott bátorságom, ám a világ minden kincséért sem mutattam volna kétségbeesésemet. Amint közeledett a beköltözés és beöltözés ideje, fogvacogva és szűkölve vártam a pillanatot, mint akit hosszú időre börtönbe visznek. Naphosszat a várost jártuk; Pest félelmes volt és visszataszító, durván-idegen, beláthatatlan méreteivel, különös, „pesti szagával”, hangos volt és ünnepélyes, mint egy színházi előadás, valószínűtlen, kulisszaszerű... Úgy éreztem, az én szülővárosom – miniatűrben – „igazibb” város; s csak később tudtam meg, hogy jól gyanítottam. Inkább szegényesen, közönségesen hatott reám ez a nagy város. Már jártam azelőtt Pesten, egyszer vizsga után felhoztak szüleim néhány napra, rokonokat látogatni, s megbámultuk akkor Blériot-t is, ott repült összezsinegelt drótmasinájával Rákos fölött; de ez a rendkívüli látványosság különösképpen nem rendített meg, valahogy természetesnek éreztem, úgy véltem, láttam már különb csodát is... Ebből a kiábrándultságból hiányzott minden nyegle, kamaszos fölény; nem is mertem beszélni erről senkinek, mindent „természetesnek” tartottam akkoriban, a „csodát” is; s legalább olyan csodálatosnak éreztem a gyalogjárót a földön, mint a röpködő embert a levegőben. Telítve voltam irodalommal, érzékeny voltam és gőgös; a valóságnál bonyolultabb csodát sejtettem a világ mögött... azokban a pillanatokban, úgy tizennégy éves koromban, talán költő voltam én is, mint a legtöbb ember. Néhány napig olyan mesterséges bőségben éltem akkor apámmal, mint valami nagyon finom és különösen humánus siralomházban élhet pillanatokra az ember. E nagy bőség tetejébe egész nap kocsin jártunk, gumikerekű fiákeren, s örökre fülemben maradt a kocsi kerekeinek puha, zörejtelen zizegése, a lovak patáinak halk dobogása a fával burkolt Andrássy úton; ilyen előkelőnek soha nem láttam még apámat, nem is tudtam, hogy van ilyen élet is... S mégis, valahogy bűntudatosnak éreztem magam e nagy jólétben; ez a „bűntudat”, mintha valaki vagy valakik ellen követnék el gonosz cselekedetet, mikor jól élek – s mennyire szerettem „jól élni!” –, nem múlt el és végigkísért későbbi életemen is. Nem sokat törődtem az élet másik partjával, nem tudom magyarázni e bűntudatot, a gyermekek mind született „birtokos osztály”, míg az élet le nem szoktatja őket igényeikről, melyek korlátlanok. Habzsoltam a finom újdonságokat – meleg kora őszt írtunk, s minden délben künn ebédeltünk a városligeti előkelő vendéglőben, ahol ismerték apámat s reverenciával szolgálták ki; milyen büszke voltam reá! – s közben mégis szorongó, nyugtalan feszengés fogott el, nem éreztem egész biztosan, sem otthonos-kényelmesen e választékos jólétben magam... Apám nem untatott múzeumokkal, reám bízta, válogassam ki a pesti panorámából tetszésem szerint a látnivalókat. Pest sistergett, mészfelhőktől porzott, minden utcasarkán épült; a nagy, boldog, gazdag birodalom fővárosának mutatós homlokzatát építették akkoriban, lázas sietséggel, túlságos méretekben. Olyan üzletszaga volt ennek a nagy sürgés-forgásnak; Pesten mindig a mi apró és finom városunkra kellett gondolnom, a reneszánsz homlokzatú házakra, a boltíves szobákra, s lesütöttem szemem zavaromban és szégyenemben a Körút terpeszkedő, sivár bérházai előtt... Utolsó előtti délután apámmal „orfeum”-ba mentünk; rendkívüli, talán illetlen látnivalókat vártam, de mindössze fókák és akrobaták léptek fel, s egy szalmakalapos, nagyon kövér, holdvilágarcú ember dalt énekelt ezzel a szöveggel: „Látta-e már Budapestet éjjel?...” Mindjárt lenéztem kissé. Pesten „vidéki” maradtam, első perctől makacson vidékinek éreztem magam, tudatosan és sértődött-gőgösen; ez az érzés ma is meglep néha e városban. Egy délután taxiba ültünk – akkor gurultak az első taxik a városban, s az óramű mutatója ijesztő gyorsan ugrott –, s a budai nevelőintézetbe hajtottunk. Apám utolsó pillanatig mellettem maradt. Én is szorongattam kezét, szűköltem, most már nem lehetett félreérteni a pillanatot. Az irodában fekete reverendás pap fogadott, hivatalos udvariassággal; ez a pap vezette az intézetet, neves ifjúsági író volt és élemedett pedagógus. A tekintélyes épület társalgójából látni lehetett a Dunát, Pest szürke háztömbjeinek egy kivágását; a szobák falán sűrűn váltogatták egymást feszületek és társadalmi előkelőségeknek, az intézet patrónusainak keretezett fényképei. Beírták nevemet egy nagy könyvbe, az igazgató udvariaskodott apámmal, s aztán okos, gyakorlott és szelíd mozdulattal karon fogott, mint aki megnyugtat: „No, nem fog úgy fájni!” –, s tapintatosan jelt adott, hogy ideje lesz elbúcsúzni... Apám magához ölelt, s rögtön utána oly tanácstalanul nézett körül, mintha csakugyan végzetes, jóvátehetetlen baleset történt volna velem, s már neki sincs módjában segíteni rajtam! Ijedten és csodálkozva bámultam utána... Körülnéztem a szobában, a fekete pap visszaült az asztalhoz, cigarettára gyújtott, a füstöt hosszan kifújta, s udvarias, tárgyilagos hangon, fenyegetés nélkül, megnyugtató egyszerűséggel mondta: „Mindent tudok rólad. Majd szemmel tartlak.” S
csöngetett és átadott egy prefektusnak. Harmincöten aludtunk egy szobában, a párhuzamos évjáratok bennlakói közös teremben aludtak és tanultak; csak az étkezésekhez gyűltünk össze, valami kétszázan, a közös, nagy refektóriumban. Én az ötödikes-hatodikosok közé kerültem; ma sem tudom, miért – talán „koraérettségemet” akarták így semlegesíteni, vagy a pap, aki „mindent tudott rólam”, féltette társaságomtól a kisebbeket? Két sor ágy állott a nagy hálóteremben, innen nyílott a mosdó, fél tucat vízcsappal és mosdótállal, s a terem végében, egy ajtó mögött, melynek kémlelőnyílásából, a kék fényű éjjeli lámpa világításában szemmel tarthatta a megfigyelő az alvók minden mozdulatát, az ügyeletes prefektus aludt... Két nagy, hatodikos fiú között jelölte ki a gondnok ágyhelyemet; pápai gróf volt az egyik, s Pest megyei gazdag földbirtokos fia a másik. A fiatal prefektus megmutatta még a közös dolgozóteremben munkaasztalomat, s egyedül hagyott; a növendékek gyéren szállingóztak, az épületet mosták és takarították, három nap múlva mentünk csak a Veni Sancte ünnepélyére, s ezt a három napot mindenki kedve szerint tölthette, az újoncok különösebb időbeosztás nélkül őgyeleghettek a kertben s a termekben, s ismerkedhettek a nagy ház rejtelmeivel. Bementem a dolgozószobába, s leültem a kijelölt asztalhoz; támlás, agyonfaragott asztal volt ez, tintafoltos fiókkal, az ablak közelében állott, omladozó bérház udvarát és cselédfolyosóit láttam szemközt – hosszú fogságom alatt hányszor elnéztem ezt a düledező budai bérkaszárnyát! –, s három tucat ilyen asztal sorakozott még a teremben, katonás sorrendben; egyáltalán, minden inkább kaszárnyára emlékeztetett itt, mint nevelőintézetre. Nem láttam sehol színesebb foltot, tetszetősebb bútordarabot, parasztvázára való mezei virágot sem; végigmentem a termeken, minden emeleten két tanulószoba s két háló, az egyik teremben biliárdasztalt fedeztem fel, rácsos szekrényben könyveket. Senki nem szólt hozzám. A „régiek”, a bennlakók tüntető fesztelenséggel, kamaszos hányavetiséggel rendezkedtek, s kegyetlenül óvakodtak tudomásul venni engem; nevetséges alak is lehettem bánatomban és elveszettségemben. Igaz, fél esztendő múlva én is így viselkedtem, ilyen kegyetlen, szemtelen közönnyel fordultam el, mikor újoncok érkeztek. S olyan fojtogató szaga volt mindennek, mint egy kórházban. A hálóteremben megtaláltam poggyászomat és kirakodtam; számozott, kulcsra csukható keskeny szekrényketrecek sorakoztak a folyosón, s minden, a szekrény, az ágynemű is büdös volt, mintha valamilyen fertőtlenítőszerrel, a karbol egy válfajával locsolták volna meg. A valóság reménytelenebbnek mutatkozott, mint elképzeltem. Szorongó magányérzetem minden félórával növekedett. Leültem ágyamra a sötétedő hálóteremben, s mozdulatlanul néztem ki az ablakon. Lenn a kertben labdáztak néhányan a „régiek” közül, katonás vezényszavakat hallottam, undorodva néztem az idegen ágyakat, bámultam azt a könyörtelen nyilvánosságot, amelyben ezentúl élnem, aludnom és eszmélnem kell, és soha, egyetlen pillanatra sem lehetek többé egyedül... A hideg rázott. A sötét termen bizonytalan alak kacsázott végig, megállt előttem, alacsony, puha, fehér arcot láttam derengeni, s nagyon csendes, bocsánatkérő hangon mondta valaki: „Én Kresz vagyok; de az idén magántanuló leszek, mert nagyon beteg vagyok.” S hűvös, puha ujjakkal megfogta kezem.
6 Az élet néha jóindulatú; válságos pillanatokban mindig megállt mellettem egy-egy Kresz, s tétován megajándékozott néhány jelentéktelen hangsúlyú szóval. Kresz nem tartozott az osztály különösebben értelmes növendékei közé. Velem egykorú lehetett; s olyan furcsán-előkelően volt beteg; mintha megnemesítette volna a betegség... A „nagy fiúk” évtársa volt már, de még mindig szalagos, zubbonyos bársonyruhában járatták szülei; keze, arca, teste, minden tagja oly valószínűtlenül, egészségtelenül fehér volt, tejszín fehér, sűrű fehér; s képzeljenek ehhez a bőrszínhez világoskék szemeket és halványszőke – most divatosan így mondják: „platinaszőke” – puha hajat, hosszú szempillákat. Hunyorgató, mindig kissé gyulladt szemei árkában sötétbarna szeplők virultak. Lassan járt, óvatosan emelte kezét is, szótagolva beszélt, lénye gyanakvó elővigyázatot árult el, igazán a nagyon nemes porcelán képzetét keltette, szinte félelemmel pillantottam reá, ha leült, vagy járás közben odaért valamihez, hátha összetörik... Kresz matematikus volt és beteg; úgy értem, semmi mással nem foglalkozott, csak matematikával és betegségével; az iskola feladatai, a gyermekkor szórakozásai, környezete, játékaink, mindez csak másodrendűen érdekelte. Vérzékenységben, hämophiliában szenvedett; betegségéről oly tárgyilagosan, szakszerűen beszélt, kissé fontoskodva, idegen műszavakkal tűzdelve meg előadását, mint egy eminens fiatal orvos beszélhet egy harmadik személy nyavalyájáról. Semmi más nem érdekelte, csak a hämophilia; eseteket idézett az irodalomból, tudta, hogy Zola nagy regényciklusának, a Rougon-Maquart-nak egyik gyermekhőse senyvedett
ebben a betegségben; komolyan, tragikus hangsúly nélkül, tárgyilagosan és szíves készséggel magyarázta a nap minden órájában a vérzékenység tüneteit, gyógymódját, az ő esetének komolyságát. Ez a betegség elkülönítette Kreszt az osztálytól, a köznapi élet feladatait inkább csak magánszorgalomból ismerte még el magára kötelezőnek. Hunyorgó, gyulladt szemekkel, végtelenül komolyan pillantott mindenre. Kresz soha nem sietett; élet és halál között sétált, megfontoltan, tudatosan, mint aki nagyon ráér mindenre. Később észrevettem, hogy nem éppen gyöngéd részvét, homályos és hirtelen kerekedett indulat késztette akkor első este közeledésre; egyszerűen társat keresett, megértő és szorgalmas társat, kinek tudtára adhat néhány alapvető régi s néhány finomabb, újabb részletet betegségéről, melyet állandóan úgy szemlélt, mint a világegyetem s az emberiség egyik központi kérdését. Ez a tárgyilagos önzés teljesen elfoglalta. Panaszaimat, véleményemet komolyan s személytelen érdeklődéssel hallgatta meg, mint a felnőtt a gyermek panaszait. Valahogy különösen, egyoldalúan, suta módon, csakugyan idő előtt „felnőtt” Kresz a betegségben; az életről nem tudott semmit, de a halállal csaknem személyes jó viszonyban élt, beavatott közönnyel beszélt a pusztulásról, vontatottan és monoton hangsúllyal, mint aki unalomig ismert kérdésekről ad elő. Soha nem értettem meg teljesen, de a matematika – Kresz érdeklődésének másik területe – szerinte közvetlenül összefüggött a betegséggel, egyik valahogyan a másikból következett, a betegség feltételezte a matematikát, összetartoztak. Legalábbis Kresz számára... Néha féltem tőle. Mindenesetre ő volt az első, aki ifjúságom e nagy fegyelmező intézetében emberi hangon szólított meg. Egy-két nap múlva megtudtam, hogy a társadalom egyik számkivetett páriája vagyok, a legutolsók egyike, névtelen senki és semmi, s ernyedetlen küzdelemmel, szüntelen odafigyeléssel, ármánnyal, komiszsággal és elszántsággal talán vihetem annyira, hogy ideig-óráig megtűrnek; de álmodnom sem szabad egyenrangúságról, nem tartozom közéjük... Első este, mikor intézetünkben teljes volt a „létszám”, valamilyen katonás ütemben vetkőződve, lefeküdtünk vaságyainkba, a prefektus elsétált az ágyak sorfala között, mintegy szemlét tartott az újoncok felett, akik önkéntelenül is glédában, merev mozdulatlanságban terültek el az ágyban – mikor eloltották a villanyt, s kigyulladt az éjszakai fény, a kék villanykörte harmincöt gyermekfej fölött, megértettem, hogy kelepcébe kerültem, kérlelhetetlen hatalmak vigyáznak reám, s ugyancsak ki kell nyitnom a szemem, ha ép bőrrel akarok menekülni... Megértettem, hogy a család nem védelmez többé, s a mai naptól a „társadalomban” kell élnem; a „társadalom” ez a sok különös, fegyelmezetlen, minden jóra és rosszra hajlamos magánélet itt körülöttem, kiket ébren és álomban, a nap és az éjszaka minden percében ellenőriz, betör, fegyelmez, büntet, idomít egy felsőbb és hatalmasabb szándék. Ezen az éjszakán semmit nem aludtam. Elhatároztam, hogy összeszedem minden képességemet, vigyázok, óvatos leszek, nem adok fel magamból semmit. Nehéz idő következett, s csak hosszú és kínos idő múltával, keserves leckék és fájdalmas áldozatok árán sikerült megvalósítani tervemet. Mindenekelőtt meg kellett tanulnom, hogy az emberek különösebb ok nélkül, sőt cél nélkül, minden lehetséges alkalommal kegyetlenek egymáshoz; s ez a tulajdonságuk természetükből következik, nincs mit sopánkodni fölötte. Kétféle élet kezdődött az újonc számára: az egyik, a hivatalos, az ellenőrzött, amely a felsőbb hatalmak árgusszemű nyilvánossága előtt zajlott, s ez volt az enyhébb és elviselhetőbb; s a másik, a láthatatlan, a rejtett, melyet sarjadó érdekek, erők, váratlanul felbuzogó gonosz és jóindulatú képességek összjátéka alakított. Ez már nem a „banda” álomélete volt, nem, egyszerre nyakig csöppentem a vaskos, hús-vér „társadalomba” – állandóan cinkosságban éltünk, szemforgató képmutatásban, amolyan „kérlekalássan”stréberségben, négyszemközött is; s az érvényesülésnek ezt a nagy küzdelmét inkább csak színezte, mint enyhítette az a fegyencek közt kötelező zsiványbecsület, melyet az elszántabbak sem mertek megsérteni. Érzékeny és bonyolult, mindenképpen felsőbbrendű, gyermeki magánéletemből egyszerre az ököljog világába zuhantam vissza. S hamarosan megtanultam használni öklömet.
7 Persze irigyeltem Kreszt és hämophiliáját, melynek jóvoltából valamilyen respektált területenkívüliségben éldegélt közöttünk; nem lakott benn az intézetben, de velünk tanult délután a közös tanteremben, s csak addig és akkor, mikor jólesett neki... Mi, többiek robotba éltünk, tanultunk, robotba aludtunk és szórakoztunk. Akárhogy vizsgáltam, rabszíjra kerültem. Hajnalban felsorakoztunk a mosdók előtt, aztán misét hallgattunk a házi kápolnában, reggeli után félóra „szabad foglalkozás” következett, majd az előadások, kézmosás, ebéd a viaszosvászonnal terített, kétszáz személyes étkezőben, egy óra játék, instruktorok felügyelete mellett, három óra magolás, egy óra séta, fél nyolckor vacsora, utána félóra szabad
foglalkozás, majd vetkőzés és lefekvés fegyőreink jelenlétében... Néha csoportosan múzeumba vittek délután, s minden hónapban egyszer színházba; Szacsvayt láttam így a Nemzeti Színházban, Lear király szerepét játszotta, ijesztően hörgött és forgatta szemeit. A páholyban kényesen ültünk, mint a hercegek; az intézet vigyázott „előkelő” hírére, földszinti páholysort vásároltak számunkra a Nemzetiben s az Operában is, ünnepi atillában, fehér glaszékesztyűsen ültünk a páholyokban, pomádésan és elegánsan, mint a fiatal tisztek. Mert egyenruhát hordtunk, az intézetben is, utcán is, tiszti dolmányt, dús aranysujtással ékített mentét és hosszú, fekete pantallót, ellenzős tiszti sapkát, mint a Ludovikások; s a bakák gyakran szalutáltak a félhomályban, vasárnap este, mikor Zsüli néni társaságában hazafelé tartottam a budai utcákon. Az iskolában és odahaza a „házi dolmányt” viseltük, ezt a „lengyelkét”, melyet éppen olyan kényelmetlen és katonás ruhadarabnak szabtak meg, mint a díszatillát, csak árnyalattal kevesebb sujtás villogott rajta... Magunk is úgy éreztük, hogy nagyon előkelőek vagyunk e díszruhákban, afféle kis hadnagyok, snájdigul fogadtuk, hanyag kézlegyintéssel, a bakák tétova tisztelgését, s a szabónál „extra”-sapkákat rendeltünk, lapos vágású, széles ellenzős csákókat, amilyent a hadsereg tisztjei viseltek. A bejárókat is megválogatták ebben az intézetben, de a bennlakók java a mágnásgyerekek sorából került ki. Köznemes, dzsentri vagy éppen polgári sorból származó, amilyen én is voltam, kevés akadt csak. Esténként a „dohányzó”-ban – ötödiktől fölfelé megengedték felügyelőink ebéd és vacsora után a cigarettázást – igazi marsallhivatalt rendeztek be mindezek a bárók, lovagok, grófok, pápai grófok, s ahogy sorra nevezték őket; sorban mindenki levizsgázott származásáról, szigorúan kutattak nagyanyák és dédapák után, más egyébről nem is társalogtunk az első időben, míg a társaság rangsora ki nem alakult... Ezt a rangsort aztán illedelmesen tiszteltük. Könnyen érhető, hogy Dezső bácsival, a mészárossal, sem Ernővel, aki aktív tiszt volt ugyan, de később kávéházakban zongorázott, nem dicsekedtem túlságosan ebben a társaságban. Beértem szász őseim említésével, s meglepetéssel vettem észre, hogy „osztrák nemességem”, melyet a marsalli hivatal ugyancsak ellenőrzött, meglehetős jó benyomást keltett és egy-két ponttal megjavította bizonytalan társadalmi helyzetemet. De mindenestül a háttérben maradtam, a nép között. A közös tanulóteremben leghátul, a fal mellett ült egy titokzatos és zárkózott fiatalember. Annyit tudtam csak róla, hogy papnak készül. Első időben kerestem ennek az idősebb – tizenhat éves – fiúnak barátságát; de, mint mindenkit, engem is rögtön visszautasított. Hidegen, s ami leginkább meglepett, sértődött, gúnyos hangnemben beszélt velem. Senki sem tudott erről a fiúról közelebbi, személyes anyagot; tanáraink és a prefektusok is úgy bántak vele, mint érettebb, beavatott, immár közéjük tartozó cinkossal... Nem barátkozott a fiúk közül senkivel, az irodalomtanárral sétált kettesben, a nagy kertben, hátán összekulcsolt kézzel, fontoskodó, öreges járással. S mégis húzott valami e becsukódott, gőgös lélekhez. A lázadót éreztem benne, az örök vetélytársat. Udvariasan felelt, ha megszólítottam, végignézett, alulról fölfelé, biccentett és odébb ment. Olyan volt, mint egy kapaszkodó, intrikus, nagyravágyó abbé lehet a francia regényben; akkor még nem olvastam Julien Sorel történetét, de később, mikor ez a könyv megnyílt előttem, gyermekkori barátom sunyi-értelmes mosolyát véltem megpillantani a sorok között... Oly magányosan élt közöttünk, mint egy felnőtt. S egy vasárnap délután – ó, ezek a vigasztalan, üres, szívszorító vasárnap délutánok, mikor kongtak a folyosók, s nem jött érettem senki, s naphosszat az emeleti dohányzó ablakában ültem és Pest háztetőit néztem, amíg besötétedett! – ilyen elmerült állapotban lepett meg ez a különös pajtás; már jó ideje állhatott némán hátam megett, mikor megéreztem közelségét; hátrafordultam, a homályban megismertem arcát, s önkéntelen mozdulattal kezem nyújtottam feléje, adakozó, barátságot ígérő mozdulattal. Elvonta kezét és nevetni kezdett... lassan hátrált ki a félhomályos teremből s még a küszöbön is oly kínosan, gúnyosan, félelmesen nevetett, hogy megborzongtam bele. Húsz évvel később, nyár elején, egyik budai vendéglőben megint hallottam ezt a nevetést. Kísérteties biztonsággal éreztem, hogy csak ő lehet, lassan fordítottam feléje fejem, s fiatal pap tanárt láttam érettségizett diákok között ülni; födetlen fővel, széles mozdulattal elnökölt az asztalfőn, s félig nyitott szájjal nevetett. Azt a vijjogó, félelmes nevetést hallatta. Összenéztünk, de nem ismert meg; gyorsan fizettem és elhagytam a kerthelyiséget.
8 Külön épületben ápolták a betegeket; s mint a fegyházban a rabok, mi is elkövettünk mindent, csak hogy időről időre a kórházba kerülhessünk. Apácák mostak, takarítottak, főztek reánk; csak a betegpavilont vezette egy világi ápolónő. Ez a kreolos arcbőrű, sötétbarna hajú, húsos szájú fiatal nő az ápolónők
egyenruháját, a fehér zubbonyt s keményített, hófehér főkötőt egyéni kacérsággal viselte. Egy kegyes mumpszjárvány végre engem is az ápolónő közelébe sodort. Dagadt nyakkal, priznicekbe göngyölve feküdtem; az orvos napjában kétszer érkezett vizitre, s a lábadozók hüvelyk- és mutatóujjal dörzsölték a hőmérőben a higanyt vizsgálat előtt magasabb hőfokra, persze csak óvatosan, a takaró alatt, és soha nem magasabbra, mint 38,2-38,4 Celsius-fokra. Akkor aztán benn maradhattak még ebben a jód- és éterszagú, meleg, pikáns ólban néhány napon át. A szomszéd ágyban egy szülővárosomból való fiú szimulált: Berci. Esztendeje élt már az intézetben, a bennfentesek közé tartozott; azt hiszem, jó esztendővel idősebb is lehetett, mint én voltam. Családom barátságban élt odahaza ennek a fiúnak családjával, gyermekkorunkban gyakran játszottunk együtt, vad és keserű fiú volt, otromba tréfákat eszelt ki, soha nem kedveltük egymást, de most idegenben mégis kerestem társaságát, féltem tőle kissé... Már gyermekkoromban terrorizált. Most, hogy három-négy éven át csak szünidőben láttuk egymást, s megint összekerültünk, valahogy idősebbnek és fölényesebbnek éreztem magam, Dönyi társaságában megerősödtem, belső ellenállás alakult ki bennem, másféle élményeken estem keresztül, s Berci dühös elképedéssel vette észre, hogy a gyermekkori igézet nem fog többé, nem félek tőle, vadócsága, nyers terrorja nem hatnak már reám. Közös hálóban aludtunk, közös teremben tanultunk, a nap és az éjszaka minden órájában együtt voltunk. Sokára értettem csak meg, hogy nem is fenyegetéseitől féltem; tőle magától féltem, attól az önzetlen kegyetlenségtől, mellyel reám vetette magát. Riadt félelemben éltem, mert néha igazán finom eszközökkel dolgozott. Ernyedetlenül járt nyomomban, fenyegetett, csendesen és hangosan nyugtalanított. Csinos, nyurga fiú volt, középen választotta szőke haját, élénk és ravasz pillantással szemlélődött a világban; képmutató volt s egyáltalán nem ostoba; mindenütt magamon éreztem vizsga pillantását, az osztályban, a játszótéren, a hálóteremben is. Valahogy életcél lehettem akkortájt számára; én voltam az ellenfél, az útjába keveredett valaki, birtokba vett és nem engedett el... Gyűjtötte rólam a „személyi anyagot”, mint egy detektív, s mikor egy napon megfenyegetett, hogy felad a prefektusnál, elsötétedett előttem a világ; nem a várható büntetés, nem a szégyen és megaláztatás kilátása sújtott le, hanem a felfedezés, hogy ember és ember között ez is lehetséges, ez a megegyezésellenes, önzetlen, önmagáért való kegyetlenség... Soha nem bántottam meg Bercit, mindig ő volt az erősebb, a biztosabb, ő volt otthon a világban, azt a nevezhetetlen cinkosságot éreztem rajta, az elszántnak, a „jópofának” azt a biztonságát, amelyért irigyeltem, kissé megvetettem, s mindenestől ügyefogyottnak és kiszolgáltatottnak éreztem magam vele szemben. Berci feltétlenül „tartozott valahová”; a többi „jópofák” közé, kik elhallgattak, ha közeledtem hozzájuk, szavakat hangoztattak, melyeknek igazi értelmét izgatott neszeléssel, odafigyeléssel sem bírtam felfogni; s gyanítottam, hogy a világ tele van ilyen egymást megértő, örökké cselekvő, Berciféle „jópofákkal”, ők az igazi rendbontók vagy rendcsinálók, mindenesetre ők „csinálják” végeredményben mindazt, amitől a világ ilyen félelmes, zavaros, megbízhatatlan... Berci egyszerűen tudta, bőrével és minden érzékével érzékelte, hogy én vagyok az a másik fajta ember, akire, szerinte, s minden látható jel szerint, semmi szükség a világban; kételyt és szorongó nyugtalanságot terjesztettek az emberek között, s irtani és bántani kell, amikor és ahol lehet... Ernyedetlenül, lelkesen és nagy kitartással látott neki feladatának. Apja, nyugdíjas ezredes, időnként meglátogatta az intézetben, lehívatta fiát a társalgóba, lecsatolta kardszíját, s mintegy átalányban, hosszabb időre és előre elverte. Verés után adott neki egy forintot és elment. Az apai átalány-verésekkel Berci keveset törődött, lerázta magáról, mint kutya az esőt; de a forintokat leleményesen és eredménnyel gyümölcsöztette. Felügyelőink minden héten „zsebpénzt” osztottak ki közöttünk; ezt az aprópénzt, mint neveltetésünk egyéb költségeit, felírták a meglehetősen borsos számlára. Az összegre már nem emlékszem, hetenként kaptunk-e egy-egy forintot vagy egész hónapban mindössze ennyit? – biztos csak az, hogy a költőpénz a ritka és apró kiadásokra sem futotta, melyekkel édesíteni iparkodtunk az intézeti táplálkozás egyhangúságát... „Édesíteni”, a szó gyermeki és közvetlen értelmében; a kisebbek cukrot, nyalánkságot vásároltak zsebpénzükért; a nagyobbak már dohányra és a Fidibusz című pajkos élclapra is költöttek. Nagyétkű kamaszok voltunk, s az intézet spártai étrendje mellett a kákabelűek is sokszor éhen maradtak; a „bejárókkal” ínyenc falatokat hozattunk a városból, különösen kedvelt és divatos nyalánkság volt akkoriban a „Tell-alma”, egy csokoládégerezdekből összerakott, ezüstpapírba göngyölt édesség, s a hosszú, savanykás vaníliakrémmel töltött „nápolyi szeletek”... Naphosszat ilyesmit rágcsáltunk; a módosabbak és idősebbek a komolyabb, férfiasabb póteledeleket sem vetették meg, mint a szardíniát, sós gyűrűt és vadászkolbászt; s Berci öntudatosan spekulált, mikor az apai forinttal titkos vegyeskereskedés alapjait vetette meg.
Íróasztala fiókjában, mint egy fűszerüzlet polcán, szép rendben felhalmozott mindenfajta csemegét, ami éhes diákgyomrokat ingerelhet: savanyú heringet, sós gyűrűt, nápolyi szeletet, cukrozott gyümölcsöt, száraz kolbászokat, s persze dohányt és cigarettát is. A titkos raktárnak rövidesen híre ment. Valamennyi évjárat nála vásárolt, a legkisebbek s a maturánsok is. „Üzletét” pontosan, kereskedelmi alapossággal vezette; meg kell adni Bercinek, jó árut tartott – a romlandó és megmaradt holmit este gyorsan megfalta, s reggelre frisset szerzett be helyette –, s figyelmes, előzékeny kiszolgálással állott tisztelt vevői rendelkezésére. Ma sem értem, milyen ördög bújt bele, mikor erre az uzsoraüzletre adta fejét – jómódú fiú volt, s hazulról éppen úgy ellátták minden szükségessel, mint valamennyiünket, akik helyet kaptunk a költséges nevelőintézetben; neki is varrattak „extra”-egyenruhákat szülei, ő is fehér glaszékesztyűben ült közöttünk a Nemzeti páholyában, s mindenestől pontosan olyan ellátásban s bánásmódban volt része, mint a többieknek. Berci mégis üzletekbe bocsátkozott... Vegyeskereskedése virult. Az intézet minden növendéke „falazott” Bercinek, lepleztük a titkos raktárt, a csempészáru szövevényes útjait... A nappal és az éjjel minden órájában rendelkezésünkre állt Berci válogatott ínyencségeivel. Soha nem felejtem el megelégedett arcát, amint délutánonkint, a közös tanulóteremben, ravasz-ártatlan pofával, magolást mímelve hajolt a tankönyv fölé, s közben sunyi pillantással leste „kuncsaftjai” titkos jeleit; bonyolult Morse-jelekkel adták értésére, „Tellalmát” óhajtanak-e, vagy öt deka szalámit – az éhesebbek ebéd közben már jó előre megtömték zsebüket kenyérrel – aztán „szükség”-re jelentkeztünk, elhagytuk a termet, visszajövet Berci asztala mellett sétáltunk el, s összetanult mozdulatokkal vettük át s vágtuk zsebre a kívánt árucikket... Minden szombaton leszámolt adósaival; pontos könyvet vezetett, száz százalékra „dolgozott”, s rövidesen megszedte magát. Plajbásszal füle mögött, kézdörzsölve ült áruraktára előtt, amíg mi bifláztunk, elégedett kalmárpillantással szemlélte „könyveit”, melyekben számon tartott minden tartozást és követelést... Sajnos, nemsokára én is adósai közé tartoztam; s hónapokon át kellett viselnem könnyelmű eladósodásom következményeit. Egy napon megállott előttem, csúfondáros, fölényes pillantással mért végig, a levegőbe nézett s mellékesen mondta: „Ismerem családodat. Vásárolhatsz nálam hitelbe is.” Ez a nagylelkűség meglepett, gyanakvással töltött el. Rosszat sejtettem, s amíg pénzemből futotta, inkább csak pénzért vásároltam nála. De valósággal rám tukmálta áruját – a költséges, becses „Tell-almák” csábításának nem is bírtam ellenállni –, s aztán az első, tétova kísérletek után mohóbban éltem a felajánlott hitellel. Nemsokára már szakmányba pofáztam Bercinél... tízóraira egész doboz szardíniákat; uzsonnára kolbászt; s nápolyi szeletet a nap és az éjjel minden alkalmas órájában. Komolyan és készségesen szolgált ki, minden ügyletet gondosan bejegyzett plajbászával vörös vászonfedelű zsebkönyvébe; s ha néhanapján, mikor zsebpénzt „faszoltunk”, törleszteni akartam egy-két forintot, udvarias, elhárító mozdulattal utasította el a részletfizetséget, s makacsul ismételte: „Ismerem családodat. Majd a félév végén.” Oly elegánsan dolgozott Berci, oly tartózkodóan, „hosszú lejáratra”, s engem nem nagyon vigasztalt a biztatás, hogy „ismeri családomat...” Karmai között voltam. Félév végén, a karácsonyi ünnepek előtt, jeges pillantással megállt asztalomnál, s felolvasta zsebkönyvéből shylocki mérlegét. Valamilyen felfoghatatlan összeggel – harminc pengőnél is több lehetett – tartoztam neki. „Kérem még az ünnep előtt rendezni” – mondta fakó hangon, hivatalosan. S mikor szavába estem, röviden, kérlelhetetlenül: „Sajnálom. Magamnak is kell most a pénz.” Arcába röhöghettem volna; micsoda ostoba játék?... – s tudtam, ha vállat vonok s reábízom, hajtsa be követelését, ahogy tudja, ő húzza a rövidebbet; apja, az ezredes, egyszerűen véresre veri, s talán kicsapják az intézetből, ha megtudják, hogy pénzzel üzérkedett közöttünk... Farkasszemet néztünk, s mindketten tudtuk, szó sem lehet megtorlásról; tartozásomat meg kell fizetni, Bercit nem adhatom fel; s mindezen túl: ő a győztes ebben a különös párharcban, testi gyöngeséget árultam el, teleraktam a bendőmet falánkságokkal, nem tudtam ellenállni, miért adom hát a „bankot” Berci előtt, mintha más lennék, nemesebb anyagból, s másféle becsvágyú ember, mint ő s a többi „jópofák”? A hosszú hónapok alatt, míg Bercinél hitelbe táplálkoztam, mindketten tudtuk, hogy ennyi és nem több a hitelművelet értelme, s Berci összefont karokkal állott előttem; igazán úgy, mint Szacsvay, a kaftános „velencei kalmár”. Ünnep után rendezem, te disznó – mondtam neki; és sírni szerettem volna. – Becsületszó – mondta nyugodtan. Becsületszó – szajkoltam fogcsikorgatva. A „becsületszó” a mi feudális jellegű intézeti világunkban életet és halált jelentett. Másnap elutaztunk karácsonyi szünidőre. Harminc pengő! – talán még az otthoni bankban sem volt annyi pénz... Ünnepek után, mikor már három napon át sem enni, sem aludni nem tudtam az izgalomtól, meggyóntam apámnak. Ideadta a pénzt, s szavát vettem, hogy nem szól az ezredesnek. Berci szótlanul vette át a bankjegyeket; minden egyes
bankót egyenesre simítgatott, zsebre tette a pénzt, s közben a padlót és cipőm orrát nézte. Dühtől remegve, a megalázottságtól sárgán, némán álltam előtte, s vártam, mi lesz most? Meglepő választ adott: hirtelen felkapta fejét, szembe köpött, irtózatosan pofon vágott és elszaladt. Soha többé nem beszéltünk egymással.
9 Az intézet... Kísérteties libasorban imbolyognak a fegyházi esztendő egyenruhás árnyalakjai. Az onánia általános nyavalya volt a fiúk között; éjjel a közös hálóteremben kínlódott az évjárat, egymás szeme láttára; délután, a lecketanulás és ismétlés órái alatt, kiszöktek az árnyékszékre és karikás szemmel támolyogtak vissza a tanterembe. Legtöbben nem is titkolták a gyermekek e kínos betegségét; kétszáz fiatal, jórészt egészséges, kamaszkori vágyakkal villanyosan sűrített élőlény szorongott itt, test-test mellett, a veszedelmes évek izgalmában, mikor alig foglalkoztatja más a képzeletet, mint a test misztériuma. A felsőbb osztályos bejárók között az intézeti bennlakók különös rokonszenvére tartottak számot a „pesti fiúk”, ezek a divatosan öltözött, fiatal dandyk; valóságos férfiaknak számítottak már, keménykalapot viseltek, kávéházba jártak és mozgóképszínházba, gigerli-módra öltözködtek, s szertelenül hazudoztak szerelmi sikereikről. Híradásaikat szomjas lélekkel hallgattuk, fegyencek és gyermekek voltunk egyszerre, a gyermekkor és az intézeti fegyelmezés kettős válságában sínylődtünk. Lassan „kitanultam” én is; ernyedetlen képmutatásban éltünk, a legkisebb helyzeti előnyt is szemforgató jámborsággal, megvasalt engedelmességgel, állandó, cinkosi összetartással és éberséggel lehetett csak megnyerni... Észrevettem, hogy mindaz, amit „teljesítményben” követelnek tőlem, alig haladja meg egy majom kézügyességét, a számoló ló tudományát, s a praclit adó idomított fenevad fogcsikorgató engedelmességét. Az intézet hivatalos hatalmaival, a tanárokkal és nevelőkkel mihamar békét kötöttem. De amivel már nehezebben békültem meg – s erre a békére nem is szerződtem, később sem, soha –, tanulótársaim többségének önkéntes, készséges beleegyezése volt, az elviselhetetlennek az a buzgó elvállalása, az alacsonyrendűnek, az olcsónak dicsőítése s a büntetésnek az a tüntetően, fitogtatóan szemforgató helyeslése, ami fájóbban sértette önérzetemet, mint nevelőink szándéka, mint a büntetés valósága. „Ez a dolguk” – gondoltam, mikor prefektoraink „fegyelmeztek”; s vállat vontam... De a megfegyelmezett nyáj örült a karikás ostornak, igen, elvárták, mint a penitenciát, melynek elviselése után üdén és felszabadultan adhatják át magukat csámcsogó kis bűneiknek. Társaimtól kínosabban szenvedtem, mint az intézet szigorától és fegyelmétől. Szórakozásaikat, játékaikat, olvasmányaikat, bűneiket és erényeiket szívdobogva, ijedt elképedéssel szemléltem; mindez olyan vacak volt, olyan másodrangú, a „bűn” és a „bűnhődés” is, olyan pakliszerű, megalázóan igénytelen... Valamilyen ősrégi „igény” lázadozott bennem. Másféle „bűnökre” vágytam, s hajlandó voltam elviselni, ha muszáj, másféle „büntetéseket” is – de a kivitel gyalázatos silánysága megdöbbentett... Örömigényük, szemléletük rosszindulata, sunyi beleegyezésük, szemlesütő bűntudatuk, hunyorító, szolgálatkész ordenáréságuk megaláztak. Talán nem gondoltam el szavakkal, de minden közöttük töltött nap messzire vitt mindenfajta mesterséges közösségtől; „ha ez az ára a valahová tartozásnak – gondoltam –, annak a békének, rejtettségnek, ellátottságnak, hát akkor inkább nem... Inkább egyedül maradni, nevetségesen és veszélyesen külön maradni, távolról nézni, ahogy játszanak, kielégülnek és érvényesülnek.” Ez a riadt gyanakvás korán elhatalmasodott rajtam. A tapasztalás később alig enyhítette első, elképedt riadtságomat. A nagy ünnepekre hazautaztam, s díszruhámban feszítettem a kisvárosi korzón; talán ez a díszruha, ez a „felnőtt” viselet volt egyik oka, hogy „szüzességemet” csaknem gyermekkoromban, s megalázó és aljas körülmények között vesztettem el. A karácsony ünnepe odahaza, anyám rendező keze alatt, valóságos családi misztériummá homályosodott. Minden „titokzatos” volt az ünnepi készülődés napjaiban; s már felnőtt, ravasz fiúk voltunk, mikor anyám a karácsony ünnepi játékát még mindig áhítatos és aprólékos misztériumnak fogta fel, mesterséges izgalommal fűtötte át a napokat; ezt az izgalmat a gyertyagyújtás pillanatában legtöbbször sírógörcs oldotta fel anyámnál, s a vacsoránál már oly fáradt volt, hogy ültében elaludt... E napok varázsa mindig újra megejtett: ilyenkor úgy tetszett, mintha anyám apró, tökéletlen eszközökkel szeretné összefoltozni a legendát, amely örökre elillant, azt a „békesség a földön” legendát, s a mesét a jóakaratú emberekről... Tizennégy éves voltam, „mindent tudtam” a felnőttekről, s titokban még mindig vártam a Jézuskát. Ezen a télen fogvacogva érkeztem haza az ünnepekre; katonatiszti egyenruhámban dölyfösen parádéztam a kisvárosi korzón, s kívül-belül dideregtem és fagyoskodtam, mert egyik intézeti barátomnak, egy zempléni földbirtokos fiának becsületszóra megígértem, hogy a karácsonyi szünidőben, odahaza „megteszem”. Osztályunkban sok koraérett kamasz dicsekedett már, hogy „megtette”;
ez a zempléni fiú, maga is alig tizennégy esztendős, egyik vasárnap délután künn járt egy Vármegyeház utcai „olyan” házban és megtette; s hónapokon át mesélt e szomorú hőstettről, míg fogadkozni kezdtem, hogy nem maradok el mögötte. A „virtust” nehezen hevertem csak ki; évek múltak el, míg ijedtségemet s megdöbbenésemet sikerült valamennyire elfelejteni; az érettségin is túlestem már, szabadon kószáltam a nagyvárosban, s még mindig nem mertem elszánni magam, nem bírtam szomjamat oltani az olcsó és moslékos szerelmi pocsolyákból, amelyekre kortársaim oly vígan és derűs önfeledtséggel járogattak. „Becsületszóra” ígértem, s „virtusból” megtettem; ájulásszerű emlékem maradt utána, s ez a kínos, émelygős „bűntudat” nem múlt el évekig. Karácsony ünnepe előtti napon mentem el a Virág utcába; havas idő volt és már négy óra felé alkonyodott. Valamilyen vazelin-, petróleum- és szappanszagú, nagyon melegre fűtött szoba vett fel; semmi másra nem emlékszem e látogatásból; nem tudom, percekig maradtam-e a nőnél, vagy órákig?... Azt hiszem, csukott szemekkel léptem a szobába, hideglelős önkívületben, mint akit operálni visznek. Aztán rögtön sötét, színtelen lesz ez az emlék, semmiféle aranyfürdőben nem bírom érzékelhetővé erősíteni homályos vonalait. Egy idő múlva megint az utcán járok, tiszta, havas, karácsonyi utcákon; átkozottan rosszul érzem magam; hazamegyek, a család a nappaliban ül; már égnek a lámpák s a karácsonyfa díszeit kötözgetik. Tisztátalannak érzem magam, s megint egyszer mélységesen megvetem „az ő valóságukat”. Úgy érzem magam, mint akit beugrattak. Ez lenne az ő „titkuk”? Milyen aljas, olcsó, milyen szegény! Tizennégy éves koromban elvesztettem „szüzességemet”; s aztán évekig önkéntes, gőgös, sértődött önmegtartóztatásban élek.
10 Ezt a karácsonyt már az új, a „saját házban” ünnepeljük. Apám arrivált. Az új ház pompás, nagyúri, talán nincs is abban a pillanatban párja a városban; de én már csak napokra, rövid, udvariassági látogatásra járok le ide. Ha „otthonszagot” akarok érezni, elmegyek a régi bérházba – apám megtartotta ott irodahelyiségeit –, megállok az első emeleten, a „betlehem” korlátjának dűlök s nézem a nagy udvart, a diófát a szomszéd kertben; az üveggyároséknál, a második emeleten, még mindig zongoráznak a nyitott ablakok mögött. A „saját házat” nem rajzolom ide, mert a topográfiai felvételek unalmasak. Több mint tucat boltíves szoba tárul itt, s oly szokatlan, előkelő volt minden; a kertben sziklákkal övezett, vadregényes szökőkút csobogott; a folyosó rácsáról futóvirág hullott le az udvarra; s a kapu fölött szürke terméskőbe vésve ott díszlett a család címere. Még rövid időre, napokra sem éreztem jól magam e házban. A kertből a szomszédos „proli ház” udvarára és zajos emeletére nyílott kilátás; ez a „közönséges” szomszédság sok bosszúságot szerzett a családnak. Galíciából bevándorolt, szedett-vedett népség tanyázott az emeleten, kócos és hiányosan öltözött leányok jártak naphosszat az emeleti folyosón, zsivajogtak, nyitott ablakok mellett bolházták magukat, bájaikat mutogatták öltözés és vetkőzés közben, s fesztelenül fogadták csapodár, sűrűn változó udvarlóikat... Apám komolyan gondolt rá, hogy megveszi ezt a „nyilvános házat”, s megtisztítja „szégyené”-től a csendes és jámbor utcát; de a házat drágán árulták, s el kellett tűrnünk ezt a török átkot. A „bevándorolt” leányok és családtagjaik lármás és mozgalmas életet éltek; színes rongyokban, iromba vállkendőkben könyököltek délután hosszat a folyosórácson, s ami pletykát, szennyet és gyanúsítást a kisvárosi csatorna kiönthet, ott csörgedezett a szomszéd ház kanálisa körül. Családomat gyakran kétségbeejtette a gyászos szomszédság; személyes megalázásnak érezték az „idetolakodott” külvárosi népet, amely ilyen aljasan és szószátyáron lefetyelt belé a mi finom, választékos életünkbe. Nem ismertem soha egyiket sem e derűs kedélyű, kegyeiket bőkezűen osztogató „bevándorolt” leánykák közül; de rövid otthoni látogatásaim időszakában leküzdhetetlen érdeklődéssel pislogtam át a perelő, tisztátalan és ordenáré szomszédság felé, s csak valami hamis, „úri” szégyenérzet tartott vissza, hogy a lányok félreismerhetetlen jóindulatát ki ne használjam... Úgy gondoltam, szolidárisnak kell maradnom a családdal, nem állhatok le ezzel a „népség”-gel; csak ne éltek volna olyan jókedvűen, olyan pancsikáló, önfeledt és szemmel láthatóan boldog lubickolással a „bűn”-ben!... Folyondárral futatott, üvegtetős, előkelő „hall”-unkban ültem, könyvvel kezemben, gőgös és elutasító arckifejezéssel, s két olvasmány között lapos, vágyakozó pillantásokat vetettem a cigány zsivajtól hangos, jó húsú, lompos és égre kiáltó elégedettségben, bűntudatlanságban evickélő nőstények felé. Nem, szó sem lehetett holmi méltatlan közeledésről, nem dobhattam oda a család tekintélyét prédául a jókedvű kisasszonyoknak; a lépcsőháztól a padláskamráig minden válogatottan „más” volt
nálunk, apámat megválasztották az ügyvédi kamara elnökének, a város előkelőségei jártak hozzánk, az udvaron szökőkút csobogott... Lesütöttem szemem, olvastam és unatkoztam tovább. Ez a polgári szolidaritásérzet később is, sokszor visszatartott kétes, minden jel szerint méltatlan és tisztátalan, s mégis oly édes-gyanúsan vonzó szórakozásoktól; néha azt hiszem, mindenestől talán a „boldogságtól”, attól az önfeledt, fegyelmezetlen idegállapottól is, aminek ára van, s legtöbbször annyi az ára, hogy „tekintélyünkkel” fizetünk szenvedélyeinkért... Bonyolult feladat, amíg egy ember kidolgozza magát az osztályszolidaritás kötelékeiből, s a boldogságot minden kínálkozó alakjában vállalni meri. A szomszéd ház szemlélése, ez a meleg „mocsár”, amelyben elégedetten kuruttyoltak az élőlények, gondolkozóba ejtett, hogy ami az életben penetránsan, közönségesen vonzó, az soha nem az eszmény, s a valószínűleg nem tiszta, nem is egészséges, nem is veszélytelen állapot... Nem állhattam le velük, mert az ebédlőben hasábfákkal fűtöttek nálunk a kandallóban; s akad-e még sok kandalló a városban?... Sok idő telt el, amíg megtanultam, hogy nem a kandalló a fontos. Rejtegetett, képmutató, s mégis leküzdhetetlen rokonszenvet éreztem szomszédaink iránt; oly vígan éltek, vagy talán nem is vígan, csak éppen éltek, minden lélegzetvételükkel teli tüdőre szívták az életet, szabadon, szempontokra és „szolidaritásra” való tekintet nélkül. S mindenestől rendben volt az is, hogy éppen őket telepítette szomszédunkba a végzet; ezt a szájaló proletárságot; valahogy az élet egyensúlyozó szándékát, kiegyenlítő bosszúját láttam a „sorscsapás”ban, túlságosan előkelően rendezkedtünk be a saját házban, kerttel, falakról lehulló jerikói lonccal, szökőkúttal, kandallóval, tucat boltíves szobával, címeres kapuval; az életben nem megy semmi zsinórra, orrunkat önérzetesen felhúztuk, s most fricskát kaptunk reá; mikor szépen beültünk a „saját”-ba, ahol minden olyan mesterséges mértékre készült, odatelepedett a szomszédba ez a sivítozó proletárság, ez a másik világ, s orrunk alá bűzölgött moslékszagával, kegyetlen illatával: Nem tudnám megmondani, miért, de az életnek ezt a fonák rendezését mindenestől rendbenvalónak találtam. Lakott még egy „forradalmár” is a szomszédos proliházban, a helyi szociáldemokrata párt vezetője, nyomdász, majd szerkesztő és népvezér; hetilapot adott ki, s nyomtatványában konok és kérlelhetetlen következetességgel leplezte le a „burzsujok” üzelmeit... Ez a forradalmár a szomszéd ház ablakaiból természetesen gyomrunkba látott, szeme előtt hordta be kandallós ebédlőnkbe a szobalány a burzsujebédet, szeme láttára nevelték a burzsujgyermekeket; s nemegyszer kiszerkesztette apámat. Mikor, sok esztendővel később, a vörös forradalom néhány rövid hétre kirobbant városunkban is, mikor a cselédek felmondás nélkül odébbálltak, s a szomszéd ház lakói néhány kótyagos órára birtokba vették a világot, a mi „forradalmár” szomszédunk egészen különösen viselkedett; helyi hatalmasság volt akkor, afféle vidéki népbiztos, s minden pillanatban börtönbe vitethette apámat; de, kéretlenül, élelmiszereket küldött át, s önként, jószántából elintézte, hogy ne kvártélyozzanak be hozzánk senkit az elvtársak közül. A „burzsujház” lakóinak haja szála sem görbült a forradalmi napokban. A proli szomszédok átnéztek rajtunk, mint a levegőn.
11 Még egy nyár emléke dereng e táj fölött; olyan igazi nyár volt, sugaras és felhőtlen, amilyet talán nem is éltem meg többé. Kertes lakóházat béreltünk a „Bankón”, sűrű, testi jóérzésben múltak a hetek; nem emlékszem perpatvarra, félreértésre e nyári hetekből. Az intézeti esztendő volt mögöttem, s a távollét kellemes előjogokat szerzett számomra a családban. Szavak nélkül is megállapodtunk, hogy a családi rendtartás íratlan törvényei nem kötnek többé; a magam útját járom, s a jövőben már csak udvarias elnézéssel tűrjük egymás szeszélyét. Oly sokkezű, soklábú kamasz lehettem ezen a nyáron; a gyermekek már nem fogadtak be titkos világukba, a felnőttek még nem engedtek közel magukhoz; két part között ténferegtem, abban a szédülős, nagyon érzékeny állapotban, mikor a lélek valamilyen hangerősítővel fogja fel és adja vissza az élet neszeit. A nyári lakóház a fenyves szélén épült, magasan a város felett, irtatlan erdőségben; talán fél tucat ilyen nyaraló állott az erdő peremén, s odébb, a Lujza-forrás előtt a düledező fogadó is megtelt e hónapban üdülő polgárokkal. A villákban persze magunkban éltünk, elkülönzötten és tartózkodóan. Szagos, falusi virágokkal megtömött kert terült a nyitott tornác előtt; a kerti pázsiton naphosszat fekvőszékekben kézimunkáztak a szomszéd nyaraló hölgyei; uzsonna után a tornácon boroztak az urak, fiakker hozta napszálltakor a férjeket a városi irodákból; szomszédunkban nyaralt egy városi tanácsos, itt bérelt szobát a nyári hetekre az alispán is, ez a szakállas, vállas, Jókai-hősökre emlékeztető, méltóságos mozdulatú magyar úr; itt hűsölt az ítélőtábla egyik bírája
feleségével és családjával és válófélben kényeskedő sógornőjével, egy puha, tejszínes szépségű fiatal asszonnyal... A hölgyek kézimunkáztak és Monte Cristo történetét olvasták; akkor jelent meg a híres regény magyar nyelven, füzetes folytatásokban... A fenyőerdő meleg, gyantás szaga pácolta a tájat. Úgy éltünk, mint a piros kötéses Egyetemes Regénytár valamelyik kötetében a hősök: Monte Cristo halványzöld füzetei mellett ezek a vörös vászonkötetek hevertek a hölgyek kézimunkakosarában. A válófélben éldegélő szépasszonynak elegáns, fiatal pesti ügyvéd udvarolt, s a nyaraló társaság hölgyei buzgón pártolták a szövődő frigyet. Különösen meleg, tikkadt nyár volt. Alkonyatkor gombázni jártunk az erdőbe. Az erdő utolsó pillanatait élte; néhány héttel később, végig a hegyoldalon, le a Fűrészmalom völgyéig gyökerestől szaggatta ki a vihar. Heteken át minden reggel bevettem magam az erdőbe, s oly mohón jártam, mintha érezném végzetét s az egész életre való emlékanyagot szeretném még itt gyorsan összegyűjteni. A tisztásokat halványsárgára pörkölte a szárazság; de benn a sűrűben titokzatos nedvességből táplálkozott az erdő, tele volt hűvösséggel, árnyékkal, s azzal az ingerlő, dohos fenyőerdőszaggal, amelyből egy-egy lélegzetvétel ma is visszahozza nekem a gyermekkor zűrzavaros légkörének fojtó, izgalmas illatát. Néha találkoztam az erdőben az emberkerülő ügyvéddel, aki „nem zsirált váltót”, s ciánkális üveggel zsebében, lepkefogóval járt ernyedetlenül a fehér szárnyú káposztalepkék után. A tikkadt csendben, az erdő közepén, kilométerek távolságából is hallani lehetett a völgyben működő fűrész zúgását. Napokat hevertem el itt, néha könyvet is hoztam magammal, de keveset olvastam; ittam és ettem az anyagszerű valamit, amit az erdő tálalt, azt a levegőből, szagokból, fényből és neszből kevert párlatot, amely számomra ma is a „természet” képlete; évtized múlt el, s nem jutottam többé ki a kövek közül, de talán ezeknek a heteknek köszönhetem, hogy később, idegen városok irodalmi kávéházaiban is rokonságot – igaz, afféle szégyenlős rokonságot – tartottam ezzel az élménnyel, melyet nem bírtam megtagadni soha. A „természet” számomra nem volt iskolás, széplelkű műsor; valóságos közöm volt hozzá; titokban ragaszkodtam ehhez az élményhez, később is, mikor megnyilatkozásait kissé gyanúsnak, banálisnak s főként „irodalomellenes”-nek találtam. Igen, ez volt a „nagy nyár” az erdőben... S hetekig nem esett az eső. Péter-Pál délutánján izgalom hatotta át a nyaralókülönítmény idilljét: anyám s a többi szakértő hölgy véleménye szerint minden jel az örömteljes pillanat közeledtét mutatta. Biztosra lehetett venni, hogy ezen a délutánon az elegáns, fiatal pesti ügyvéd nyilatkozik és megkéri a házasságában csalódott, puha-édes városunkbeli szépasszony kezét. Uzsonnára a mi tornácunkon terítettek, a szokottnál kissé ünnepélyesebben. Majális-vidámsággal volt telítve a levegő. Az udvarló tűzijátékot hozott bőröndjében Pestről: az urak cigányt rendeltek estére a városból; a savanyú bor és a szóda már ebédidő óta hűlt a vizesfazekakban. Uzsonnához mindannyian kissé díszesebben öltöztünk fel; nem akartam ünneprontó lenni, én is fölvettem intézeti parádés zubbonyomat. Tetszett is nekem, hogy ilyen ünnepélyes esemény színhelye a mi nyaralónk; az alispán is nálunk uzsonnázik, ez a nagyúr... s ha jó a kedve, talán hegedül majd. Olyan bőséges, ünnepélyes, a nyár érett békéjével aláfestett, beérkezett polgári ünnepélynek készült ez az eljegyzési délután... Apám szivarozva üldögélt, a tornác korlátjának dőlve, sujtásos házikabátjában, s az alispánnal beszélgetett. Fenn, a forrás mellett, a fogadó vendéglőjében ünnepnapi söröző kirándulóknak húzta a cigány. A meisseni csészékkel terített anyám, a hagymamintás szervizzel, s karlsbadi üvegeivel. Nagy kalács állott az asztalon, kis kannákban tejszín, zöld levélen málna, s kristálybödönben a méz és a vaj. Asztalhoz ültünk, mikor az alispánt elhívták a kertbe. Megyei huszár állott odalenn feszes vigyázzban és levelet adott át neki. Föltépte a levelet, visszajött a tornácra, megállt a küszöbön, hallgatott. Nagyon sápadt volt; fekete Kossuth-szakállt viselt; s ebben a gyászkeretben halottfehéren világított most riadt arca. – Mi az, Endre? – kérdezte apám, s eléje ment. – Megölték a trónörököst – mondta, s idegesen legyintett. A nagy csendben a cigányzene oly közel hangzott, mintha itt a kertben játszott volna. Az asztal körül, kezükben a hagymamintás csészékkel, mozdulatlanul ültek a résztvevők, valamilyen holtponton megmerevedett mozdulattal, mint egy némajátékban. Apám tekintetét követtem; tájékozatlan pillantással nézett az égre. Az ég világoskék volt, híg nyári-kék. Bárányfelhő sem úszott rajta.
MÁSODIK KÖTET [I] 1 A hídon két katona állt, térdig érő, pompás, fűzős bakancsokat viseltek, szürkészöld egyenruhát, de azt is inkább csak sportszerűen, mint valamilyen vadászöltönyt. Kesztyűs kezeiket karba fonták, s úgy nézték, közönyösen és tartózkodóan, a Nyugatra induló rozoga vegyesvonatot. – Figyelj – mondtam feleségemnek. – Ezek már európai katonák. Magam is izgatottan figyeltem, s szívem a torkomban vert. Úgy éreztem magam, mint valamilyen nagy utazó, aki veszedelmes tájakra indul, mint Stanley vagy Stein Aurél. Ijesztően fiatalok voltunk mind a ketten. Huszonhárom éves múltam akkor, s alig néhány hete nős. Lola az ablak mellett ült, abban a kimustrált vasúti kocsiban, mely valahol a Párizs környéki vonalakon, a helyi forgalomban szolgálhatott addig, s a franciák most száműzték a kocsit ide Aachenbe, a német-belga határszélre, mint valamilyen pestises vidékre. A fülkében hiányzott az egyik ablak, a szíjak tépetten, szakadtan fityegtek, a poggyászháló rongyosan lógott, az ülésekből kiállt a rugó. „Jó lesz nekik” – gondolhatták a francia társaság párizsi irodáiban, mikor leküldték a kocsit Aachenbe. S csakugyan, jó volt ez így nekünk. Dideregve ültünk a törött ablak mellett, bámultuk az „európai” katonákat – a német határtól kezdve néhány kilométeren át angolok vezették a vonatot –, s vacogott fogam az elfogódottságtól. Ó, milyen kis négerek voltunk ott a belga-német határon! Milyen „európai” volt szemünkben, a büdös-avas, toprongyos vasúti kocsi, a nagy hasú, ezüstmonogramos, pecsétfoltos kabátban szuszogó belga jegyellenőr, a vaksi, szortyogó gázlámpa a kupé mennyezetén, a vasúti jegy, mely olyan „egészen más” volt, olyan „európai” volt, mindenképpen más, mint az otthoni vasúti jegyek, melyekkel Kassáról Poprádfelkára lehetett utazni... Nyilván „európai” volt számunkra a lószőr is, mely kilógott a kupé rongyos üléséből, a vacak, hamuszürke francia csokoládé is, melyet útravalóul vettünk az állomáson, s a nyár végi eső „európai” szénfüst savanyú szagát sajtolta be a fülkébe, ahol mindenestől, szorongásunk és elfogódottságunk mellett is, mi magunk is rendkívül „európaiaknak” éreztük magunkat. Fogvacogva és már jó előre elhatároztuk, hogy nekünk majd nem „imponál” Párizs... (Ezt a didergő fölényt később minden Párizsba tévedt középeurópai látogatón megéreztem.) Csak éppen olyan kíváncsiak voltunk, hogy a hideg rázott. Mi olvastuk már akkor az „egész francia irodalmat” – s csakugyan olvastam Zola, Anatole France és Maupassant néhány regényét, lehetőleg magyar vagy német fordításban, hallottam valamit fél füllel Bergsonról, s „ismertem” a francia történelmet, de inkább csak úgy a nagy forradalomtól s a napóleoni háborúktól napjainkig. Ismertük francia illatszerek és hajpomádék nevét is, olvastam Baudelaire néhány versét eredetiben, s Párizs volt a hivatalos „nagy Bakony”, ahol Ady szomorúan tespedett és fajtája sorsán borongott, miközben valószínűleg sok abszintot ivott és „csipkés, francia leányok” ölelgették. Igen, mi nem voltunk vadak és készültünk a nyugati leckéből. S nem öltözködtünk-e egészen úgy, mint a franciák – később észrevettük, hogy még „elegánsabban”, gyanúsan különbül is öltözködtünk, mint a nyugati nők és férfiak – nem csodálkozott-e odahaza a mademoiselle, milyen előkelő, kellemes polgári formák között élünk, nem tanultunk-e franciául Clémentine kisasszonytól, s nem cicomázták-e magukat hölgyeink a „legutolsó francia divat” szerint?... Nem, mi azután igazán ismertük a nyugati kultúrát, s megnyugodva utazhattunk Párizsba, nemzetünk, osztályunk s nevelőink nem vallanak velünk odakünt szégyent. Miért, hogy mégis lelt a hideg, s a piszkos vasúti kocsiban, melyet a Nyugat küldött fogadásunkra, azzal a szemérmes drukkal ültünk, ahogy vidéki rokonok köszörülik torkukat és tisztogatják cipőjüket, ha a fővárosba vetődnek gazdag és befolyásos atyafiak látogatására? A „nyugati kultúra” kissé lógott rajtunk, mint a frakk a négeren. Idegeink bűntudatosan lázadoztak. A kapuban gyanítani kezdtük, hogy a „Nyugat” valami más is, mint Anatole France művei, meglehetősen rossz magyar fordításokban, Ady párizsi benyomásai, francia divatlapok és bajuszpedrők, történelmi leckék az iskolában, s rosszul kiejtett francia szavak, melyeket odahaza oly hatásosan lehetett elhelyezni a köznapi beszédben. Kezdtük sejteni – inkább csak légköri benyomás volt ez, ott a belga-német határon! –, hogy polgárnak lenni, a szó nyugati értelmében
más, mint polgárnak lenni odahaza; nemcsak a négy szoba teszi meg a gőzfűtés, a cselédek, Goethe összes művei a könyvszekrényben, meg a finom úri társalgás, s Ovidius és Tacitus műveinek ismerete, mindez egy kultúra érintkezési felületeinek horzsolópontjain függött csak össze lazán azzal a másik, valódi polgáriassággal, amelynek látogatására indultunk most. Zavartan éreztük, nagyon finom idegekkel, hogy polgárnak lenni nem egészen ugyanaz Nantes-ban, mint Kassán – s mi odafent, a mi „nagy urbanitású” felvidéki városainkban, valahogy kínos-lelkiismeretesen voltunk polgárok, úgy iparkodtunk, mint az eminens diákok, valósággal szorgalmi feladatokat végeztünk polgáriasságból, ernyedetlenül civilizálódtunk. Nantes-ban valószínűleg éppen csak éltek az emberek egy életformán belül, különösebb osztály-becsvágy nélkül. A határon tolatott a mozdony, sötét volt már, a gőzgép kéménye tűzijátékszerű füstöt köpködött és szikrákat dobált. Nyugtalanul néztem körül. Féltem és feszengtem, mint diákkoromban, mikor valamilyen nehéz tantárgyból, magánszorgalomból és a többiek bosszantására jelesen akartam felelni... Szentül eltökéltem, hogy jelesre felelek Európából. Lola okosan ült az ablak mellett, figyelmesen nézett ki Európába és hallgatott. Életbevágó pillanatokban, később is mindig így alakult: én beszéltem és ő hallgatott. Ugyanabból a városból érkezett, ahol én is születtem. Ismeretségünk az élet őskorába nyúlt vissza, a gyermekkor mítoszában veszett el, úgyszólván csak jelbeszéddel érintkeztünk, születésünk pillanatától mind a ketten ugyanannak a városnak, osztálynak és ugyanannak a zsúfolt provincialitásnak levegőjét szívtuk; nyilván nem mi határoztuk el, ami történt velünk. Okosan nézett ki az ablakon, s gyanakodva, mert idegeiben veszélyérzetet hozott magával Európába, s tudta, hogy „idegenben nagyon kell vigyázni”. Én csak nézelődtem, fészkelődtem és vakmerően fecsegtem. Ő hallgatott, és néha ilyesfélét mondott: „Berlinben több fogvizet kellett volna venni. Ott most biztosan olcsóbb.” Arra gondolt a határon, hogy Berlinben olcsóbb a pipereszer vagy a harisnyakötő, mint Párizsban. Titokban tiszteltem, ha ilyesmit mondott. Az „európai katonák” elsétáltak az ablak mellett, olyan lézengő járással, mint nálunk az urak, mikor estefelé hazaérkeznek a vadászatról. Angol szokás szerint közös poggyászkocsiba dobálták fel a málhákat, s nem adtak vevényt. Megkérdeztem tőlük, hogyan kapom meg Párizsban bőröndjeimet. „Majd rámutat” – mondta az egyik, és csodálkozva nézett. – S elhiszik? – kérdeztem. Kivette szájából a cigarettát. – No hallja? – mondta az európai katona, őszinte elképedéssel és rossz németséggel. – Csak nem fog hazudni?... Szólt valamit társának angolul, fejcsóválva ment odébb, s néha gyanakodva visszanézett.
2 A vonat elindult, s Lola még mindig hallgatott. Valószínűleg kíváncsi volt ő is, de óvatosan nézett ki a tájba, mindentől félt, ami változás és idegen. Németországban nem félt, s talán sajnálta is, hogy most oda kell hagyni azt a fél-ismerős világot, ahol olyan beavatottan mozogtunk, a német városokat, a német nyelvet s életszokásokat, a nagy, s mégis oly ismerős és meghitt Birodalmat, ahol margarint kennek a kenyérre s a nők nevetséges glaszé bőrkalapokat viselnek, de ahol együtt láttuk Reinhardt színházában Strindberg Álomjátékát és a Graf von Charolais-t, s utána úgy éreztük, hogy különbül már nem lehet színházat játszani sehol a világon. Kissé mulattunk a németeken, különös modorukon – milyen sokáig tart, amíg megtanulja az ember, hogy minden nép „különös”! –, lakásaikon s parádés ruhadarabjaikon, ahogy esetlen családtagokon mulat az ember. A szemlélet, mellyel a németeket figyeltük, ironikus volt, de nem éppen szeretetlen. Jóhiszeműségük mindig újra meghódított. Ez a nagy nép tisztelt mindent, ami idegen, kissé félt az idegentől, röstelkedett és feszengett előttünk – igen, akármilyen furcsán hangzik, mi, szegény viharvert és szélfútta magyarok, Németországban „előkelő idegeneknek” érezhettük magunkat. Megbámultak minket, megbecsültek. Persze mind „von”-ok voltunk, a mi útlevélben igazolt kurtanemességünk a németek szemében valamilyen bárói rangnak számított, s a jámbor leipzigi és frankfurti szállásadóknak fogalmuk sem lehetett e magyar „von”-ok otthoni szaporaságáról. De ismerős volt a lélek is, mellyel Németországban találkoztunk; idegenségében is hasonlított az otthonira. Egy kultúra lelkiségének határterülete idő és országhatárok felett oszol széjjel. Mi odahaza, Kassán és az egész Felvidéken, öntudatlanul, de talán nem is olyan egészen öntudatlanul, egy kissé német módra éltünk.
Németül folyékonyan és, azt hiszem, tűrhető helyesen beszéltem már gyerekkoromban. Mikor én születtem, az ország fővárosa, Budapest, éppen azon frissiben magyarosodott meg, s magyarsága szembetűnően, tulipánosan tündökölt még rajta, mint az újonnan tatarozott házon a festék. Drezdában vagy Weimarban soha nem éreztem azt az idegenségpánikot, amely később gyakran meglepett valamelyik francia vagy angol városban: hogy fogalmam sincsen, hol vagyok, mi történik a házfalak mögött, mit esznek, mit gondolnak, miről beszélnek az emberek, s nem alusznak-e esetleg kifeszített kötelekbe kapaszkodva, mint a denevérek? Huszonegy éves voltam, mikor megérkeztem Berlinbe, s az irdatlan városban első este, mielőtt álomra hajtottam volna benyomásoktól fáradt fejemet, beszámoló levelemben ezt írtam apámnak: „Minden igen nagy itten, csak olyan különösen vidékies.” Olvasva talán kamaszos szemtelenségnek tetszik ez a mondat, de biztosan tudom, hogy nem nyegleségből írtam, hanem megrettent elképedésemben. Valamilyen óriási, beláthatatlan vidéki városba érkeztem meg huszonegy éves koromban, s ebben a városban négymillió ember élt vidékies életet, ebben a városban már akkor felhőkarcolókat kezdtek építeni, itt játszották a legtökéletesebb színházat, itt hallottam először olyan zenét, mely megrendített, ez a város tele volt a metropolisok minden építészeti nagyszerűségével, csodálatos gyárakban és laboratóriumokban idegen zsenik kísérleteztek, s lelkiismeretes, okos németek foglalták rendszerbe és tökéletesítették azt, amit valahol a világban nyugtalan és ideges lelkek megéreztek – ez a város egészen olyan volt, mint egy világváros, minden ott volt és együtt volt hozzá: tömeg, alkatrész és vezérelv, s én huszonegy évesen, fejbe kólintva és szédelegve a benyomásoktól, mégis úgy éreztem magam első este Berlinben, hogy valamilyen soha nem sejtett, felfoghatatlan méretű vidékiesség központjába kerültem. Nem csak én éreztem így. Berlin tele volt akkor, a háború vesztét követő harmadik, negyedik esztendőben idegenekkel, s mikor délután végigsétáltunk az Unter den Lindenen vagy a Kurfürstendammon, úgy köszöntünk egymásnak, mintha fatornyos hazánkban flangérozva lődörögnénk odahaza, a vidéki korzón. Németország ismerős volt... Ismerős volt abban a pillanatban, mikor – négy évvel elébb, hogy Aachenben Lolával egy este betelepedtünk a rozoga francia vegyesvonat fülkéjébe – megérkeztem Leipzigbe, ahol újságírást kellett volna tanulnom az egyetemen. A bölcsészeti kar patronátusa alatt működött az Institut für Zeitungskunde, hová családom beíratott... Első pillanattól, mikor német földre tettem lábamat, eláradt bennem a különös biztonságérzet, hogy nagy bajom itt már nem történhet; az emberek itt is ugyanolyanok, mint máshol, reménytelenül idegenek szenvedélyeikben, rögeszméikben, ízlésükben és vérmérsékletükben, de mindezen túl van valamilyen éghajlati közösség az elhagyott otthon és a nagy, titokzatos németség között – ó, bizonyosan nem „vérség”, „fajiság” s más efféle jelszavak önkényesen hirdetett, divatos közössége, hanem titokzatosabb és egyszerűbb rokonság. Később, mikor másféle éghajlatban éltem, s nevelés, fejlődés, tapasztalás elidegenítettek, mikor politika és világnézet a másik partra kergettek, sokat és kínlódva tépelődtem ezen a megtagadhatatlan rokonságon, magyaráztam származással, eredettel, de ha őszinte akartam lenni, nem találtam mást, mint a föltevést, hogy egy württembergi német diák ugyanazzal az érzésbensőséggel reagál egy Goethe-sorra, mint ahogy visszhangzottam én vagy osztálytársaim a kassai és pesti iskolákban. Volt ebben az ismerősségben, e fesztelenségben, ahogy a magyarok a háború után Németországban éltek, valami pökhendi s nem egészen jóhiszemű biztonság- és fölényérzet: úgy handabandáztunk ott, mint a levantei ember Párizsban, rokonnak s mégis kitanultabbnak véltük magunkat, mint a bennszülöttek, kiket mindenestől kissé naivaknak tartottunk s úgy hittük, fürgébb észjárású agyberendezésünkkel, kevésbé akkurátus módszereinkkel, pedánsságmentes huszárbravúrjainkkal könnyedén boldogulunk közöttük. A németek mindent elhittek, amit Pesten a kávéházi főpincér, de még az atyafiságos korrektséggel jóhiszemű vidéki szolgabíró sem hitt volna el! Valahogy könnyebben fogtuk fel az életet, nem olyan alaposan s lelkiismeretesen, de nem is olyan nehézkesen... Aki odahaza csak tengettlengett, Berlinben harmadnapra „karriert csinált” ezekben az években. Mi, akik ismertük a németeket és ismertük egymást, külföldre szakadt, háború utáni, műveltségben és hozzáértésben oly kevéssé megalapozott, ráutaltságunkban annál fürgébb s elszántabb honfitársainkat, ismertük e „karrierek” valódi értékét is. Tudjuk, hogy semmi sem könnyebb egy-egy jó svádájú magyar fiú számára, mint eredményesen „föllépni” a németek között, vagy, ahogy pesti tájszóval mondták a német birka aranygyapjáért kihajózott argonauták: „beimponálni a németeknek”. Elszántak voltunk, háború utáni nemzedék, idegeinkben a pusztulás pánikjával, kételyek nélkül, éhesen és olyan rámenősen vágtunk neki a kimerült, alélt s oly jóhiszemű Németországnak... Úgy járkáltunk az alélt Berlinben, mint akik majd móresre tanítják a derék, nehézkezű és lassúfejű németeket. Így járkáltak a svédek is, így az odaszabadult Levante. Cinkosok ültek a német irodákban, gyárakban,
szerkesztőségekben, színházakban, műtermekben idegen nyelven karattyoltak, s összemosolyogtak a németek feje fölött. Ültünk a vasúti kocsiban Lolával, mely örökre – akkor még nem is tudtuk, milyen tragikusan, jóvátehetetlenül örökre! – elvitt ebből az idegen, dermedt, a pénzromlás vitustáncában néha hisztérikusan rángatódzó, szerencsétlen s idegenségében is oly ismerős Németországból; a vonat lassan kezdett döcögni a sötétségben, zihálva cipelt kifele abból az ismerős egzotikumból, ami Németország volt, ami mindenestől egy kissé mégis az otthon volt; túlhaladt azon a nagyon finom vonalon, melyet sorompó és határjelzés nem mutatnak, túlhaladt azon a határon, melynek „Közép-Európa” a neve, amelynek emberi, fajtai, műveltségi sugárkörében születtünk és nevelkedtünk, amely szervesen összetartozik s egybefolyik a másik Európával s mégis olyan titokzatosan más, hogy a Rothschildok annak idején gondolkodtak: érdemese egyáltalán vasutat építeni bele?...
3 De aztán mégis építettek néhány vasutat, s egy napon e vasutak egyikével megérkezhettem Leipzigbe, ahol rögtön az első héten elcsábított szállásadó háziasszonyom. Ez az asszony Metzből menekült férjével, egy hentessel, s most csak úgy uraskodtak Leipzigben, mert francia frankért adták el a metzi hentesüzletet, s az idegen pénzért akkor sok papirost lehetett kapni Németországban. Tizenkilenc éves voltam. A hentes egész nap a sörházban s az ipartestületben ült és este, mikor hazatért, háborús hőstettekkel szórakoztatott és szidta a franciákat. Emberekről, a szavak jelentőségéről, emberi szándékok kiszámíthatatlan, spontán aljasságáról oly keveset tudtam akkoriban, mint egy londoni állatkertbe importált botokud oroszlánápoló tudhat az európai civilizáció összetevőiről és elfojtásairól. Állandó, beteges, érzékeny csodálkozásban éltem. Az emberekről nagyjából elhittem, hogy azok, ami kilátszik belőlük: cselekedeteiket és szavaikat valóságnak tartottam. A metzi hentes és felesége különös szenvedéllyel hazudtak. Tetszettem nekik, azt hiszem, a férfinak is, de gyűlöltek, mert idegen voltam s lélekre és testre másféle, mint ők; s alázatos szemtelenséggel bizalmaskodtak körülöttem. Valamilyen mesebeli herceg lehettem számukra a leipzigi mellékutca albérleti szobájában – különös öltönyeimmel, számukra érthetetlen nyelven nyomtatott könyveimmel, modoros fétiseimmel, a csontfeszülettel, a kis néger szoborral, a kaktusszal, melyet makacsul hordoztam magammal, történelmi időkön, forradalmakon s országhatárokon át, s ahogy őszintén fogalmam sem volt a pénzről... Megtaláltam a fényképet ebből az első, leipzigi időből. Ijesztő sovány voltam, karikás szemű, a költő-fürt homlokomba hullott s a képen két kézzel könyvet szorítok szívemhez. Így jelentem meg, 1919 őszén, Leipzigben, a metzi hentesné életében. Az asszony alattomos elszántsággal kereste kegyeimet. Harmadik napja laktam náluk, mikor egy este besettenkedett szobámba és elcsábított. Csodálkozva néztem, ilyenfajta embert én még sohasem láttam. Naphosszat jártam a várost vagy órákon át ültem mozdulatlanul egy kávéházban, bátortalanul kóstolgattam ételeik és italaik ízét, s oly magányos voltam, mint egy szigeten. A metzi hentesné nem tudta eloszlatni ezt a magányt. Leipzig olyasfélének tetszett, mint egyetlen óriási hombár, valamilyen vásárcsarnok, vasrudakból és betonból, ahol mindent árulnak, prémet, déligyümölcsöt, filozófiát, zenét s a legkülönfélébb gondolkozási módszereket. A hentesné elzászi születésű volt, mozgékony és izmos testű, alacsony kis félvér, s francia anyjától gúnyos, okos, nagy fekete szemeit örökölte, ezeket a felejthetetlen francia asszonyszemeket, melyek a német arcban olyan idegen élénkséggel tündököltek, mintha vendégségben élnének csak ott. Mindent tudni szeretett volna, magyar nyelven írott, otthonról érkezett leveleimet ellopta s órákon át betűzgette, megható és fékezhetetlen kíváncsisággal, ruháimat kefélte naphosszat, könyveimet és emléktárgyaimat rakosgatta, s mindig suttogva beszélt velem, mintha félne, hogy hangjának csengése vagy kiejtése kellemetlen lehet méltóságos fülemnek. Az áhítatos udvarlást egy elkényeztetett kamasz leereszkedő kegyével fogadtam. Homályosan és mellékesen olyasfélét adtam tudtára, hogy mintegy rangrejtve és átutazóban élek itt közöttük, a leipzigi mellékutcában, s odahaza természetesen egészen másféle életkörülményekhez szoktam, például kandalló áll az ebédlőnkben, s egy ideig inast is tartottunk... Ennek az asszonynak emléke elevenen száll föl a felidézett múlt boszorkánykonyhájának párájából: talán mert ő volt az első „külföldi nő”, az első igazi „idegen”, akit szőröstül-bőröstül, azaz a nevezhetetlen, legyőzhetetlen, rejtélyes idegenségével ismertem meg, melyen hiába dörömbölnek az érzékek; melyet hasztalan feszeget a testi érintés: marad a hétpecsétes kapu, melyen az idegen lélek és test nem tudnak betörni, még a csók álkulcsával és feszítővasával sem; s ez az utolsó titok, az anyanyelv. Nem hiszek abban, hogy a szerelem az a mindenható eszperantó, mely a fajták titkát mintegy jelbeszéddel feloldja. Az idegen
nyelvű szerelem dadog, akármilyen lelkendezve és szenvedélyes svádával beszélik is. Az ember valahogy anyanyelvén álmodik arról, akit szeret. Az idegen nő, az első másfajtabeli, akinél ezt a bonyolult tehetetlenséget éreztem: hogy nem tudom neki teljesen átadni magam, az ölelésen túl marad valami közölhetetlen, melyet lefordíthatok ugyan csókra vagy mozdulatra, de eredeti értelme örökre az én titkom marad, s minden nőnek titka, aki anyanyelvemet beszéli: ez a metzi hentesné volt... Mindenestől kissé egzotikusnak tetszett s amellett primitívnek; nem csodálkoztam volna, ha reggelenként virágfüzért fon hajába s gyékény szeméremövet fűz derekára, mikor áhítatosan és lábujjhegyen beállít hozzám a híg kávéval és a vajas „schrippen”-ekkel... Ő volt az első abban a füzérben, az „idegen nők” bonyolult és zavaros fezérében, mely az elkövetkező évtizedben, az ifjúság – talán egyetlen igazi, a felelőtlen és könnyű ifjúság – e fájdalmas és kevéssé idillszerű szakában életemre reáfonódott. Ha ölelésre tárt női karok emléke villan meg eszméletemben, fellibben közöttük a metzi hentesné sovány, barna karjának erőszakos és mégis bátortalan lendületű szorítása. Mint átutazó kényúr, megengedtem, hogy szolgáljon körülöttem és szeressen. A rövid időszakban, míg ismeretségünk tartott, nem is kért egyebet. De mikor elköltöztem, a második hónapban, férje és ő, valamilyen indián dühvel támadtak hátba. Ez a düh az idegennek szólt, a másfélének, az örök hűtlennek. Különösképpen egy ruhakefe árát követelték rajtam, egy kefe árát, melyről nem tudtam addig semmit. Leipzigi szállásadóim, de általánosan még e nagy és másföldi emberpéldányok látásához szokott város lakosainak szemében is nyugtalanító jelenség lehettem. Ruháimat, szász ízlés számára kissé szokatlan hajviseletemet, gyanútkeltő életmódomat lapos pillantásokkal, szemhunyorítva figyelték. A város kispolgári lelke ellenszenvvel fogadta azt az ábrándos és különcködő ifjúságot, melyet megjelenésem és cselekedeteim árasztottak. Abban a szűk körben, ahol mozogtam, az egyetemen, néhány kávéházban és egy magyar származású, fiatal színésznő úgynevezett „művészi körében”, ahol a szép és lelkesen-finom leányt, mint afféle „Erdgeist”-et ünnepelték, föltételezve, hogy az életben is játssza Lulu szerepkörét, mint az ottani Schauspielhausban – mindenestől gyanús idegennek tartottak. Sokféle öltönyt hoztam magammal a németek közé, minden ruhámnak bársonygallérja volt s hozzá fekete inget viseltem... A leipzigi anyák, karjukon kicsinyeikkel, utánam bámultak az ablakokból. Apám, mikor külföldre utaztam, három hónapra előre ideadta a hópénzt. Ezt a jelentős összeget első héten elköltöttem, magam sem értem, hogyan és mire? – azt hiszem, angol cigarettákra, könyvekre és feketekávéra... A szász konyha remekeiben fanyalogva turkáltam, s az első hetekben valóságosan feketekávén és azon a „Baumkuchen” nevű száraz cukrászsüteményen éltem, melyet az egyetem szomszédságában árultak, a Café Felschében. Három savanyú hónap elébe néztem, s hogy drámaibb legyen helyzetem, télvíz idején kezdtem a koplalásba. Elsőnek eladtam különös szabású bársonygalléros ruháimat, mind a két tucatot. A következő években így is éltem, hurcolkodtam és vándoroltam, városról városra, szállodából albérleti szobába: egyetlen szál öltönyben, melyet eldobtam, ha elkopott s újat csináltattam helyette. „Nyomoromban” a protestáns hittérítők „hospiz”-ába jártam étkezni. Ilyen komor, egyházi szakállakat, mint amilyenek itt hajoltak a levesestálak fölé, soha nem láttam még addig. Leipzig, a maga szűkkeblű, almaboros és híg sörös kispolgáriassága mellett, tele volt egzotikummal. A nagy vásár nemcsak árut halmozott itt föl, hanem embert is. A protestáns hittérítők jó étvággyal csemcsegték a számomra félelmetes és gyanútkeltő „tunke”-ba főzött tengeri halakat, vízben kifőtt krumplit és reszkető „glibber”-t, mint valamilyen különösen jó ízű csemegét... Nem értették, miért turkálok fanyalogva a tősgyökeres, ízes szász fogásokban. A protestáns hittérítőket a háború után zavarták el a régi német gyarmatokról s különb hitetlen híján engem térítettek mindennap, ebéd után – mintegy kötelességtudásból, ahogy a művész a vasúton is gyakorol, mintha tartanának tőle, hogy Leipzigben, ahol nagyjából mindenki megtért már, elfelejthetik a módszert és gyakorlatot. A híg „Blümchenkaffee” s a fájdalmas illatú „import szivarok” párazagyvalékában ültünk ebéd után a protestáns hospiz társalgójában, a tükör fölött hímzett házi-áldás lógott ezzel a szöveggel: „Wenn Du im Unglück willst verzagen, So denk an König Augusts Wort: Lerne leiden ohne zu klagen.” A hittérítők a Bibliából olvastak fel, s igazán úgy faggattak, mint egy vadat. Néhány hétig hallgattam őket, aztán elmaradtam. Inkább kvékereledelen éltem, mellyel akkortájt árasztották el Németországot, az olcsó, bádogdobozba préselt marhahúson és a zabpehelylevesen.
4 Mit is csináltam Leipzigben? Családom úgy tudta, az egyetemre járok, ahol, német szakszerűséggel,
újságírónak képeznek majd ki. A valóságban ábrándoztam és álmodtam. Nagyon fiatal voltam, és csak a fiatalság álmodik. Az én nemzedékem nem vágyott „rekordokra”. Amire őszintén vágytunk, az álom volt, valami tündéri elem hiányzott életünkből, a valószínűtlen, az ellenőrizhetetlen... Félnapokat el tudtam ülni az egyetem mögött az öreg Kaffee Merkur-ban, Leipzig e nevezetes kávéházában, ahová a „világ minden lapja” járt, mintegy félezer újság, s én mindennap lelkiismeretesen végigolvastam a legtöbbjét; mintha leckére készülnék, úgy magoltam, mi történt aznap a világon? Angol cigarettát szívtam, melynek édeskésópiumos füstje a távolit, az egzotikusat idézte, álmodtam és néztem ki az ablakon, a leipzigi utcára, mely oly sivár volt és mégis oly idegen, mint egy olajfás, pálmás oázis a sivatagban. Végtelenül szerény voltam és korlátlanul igényes ugyanakkor: egy angol cigaretta teljesen kielégítette képzeletemet, de a színházból felvonás közben kifutottam, ha valamelyik színész vagy a darab egyik mondata nem tetszett; s moziba nem tettem volna be a lábam. Tudtam órákon át járni esőben, s mindig játszottam, leültem a leipzigi pályaudvarnak – „Európa legnagyobb pályaudvarának” – egyik padjára s vártam az idegeneket, kikhez nem volt semmi közöm s nem is akartam tőlük semmit. Soha nem mertem később úgy elengedni magam, mint ifjúságom külföldi szakaszának ebben az első idejében. Nem akartam senkitől semmit, nem vártam jót, se rosszat, mindenért hálás voltam, egy mosolyért, hanglejtésért is; azokban az években még teljesen jóhiszemű voltam. Lehet, hogy akkoriban költő voltam. Legszívesebben csak verseket olvastam. A költők, kiknek versköteteivel megtömtem zsebeimet, nyom nélkül vesztek el az irodalom sivatagában. Ki emlékezik még Albert Ehrenstein nevére? Olyan őshangja volt, mintha időben és távolságban eltévedt ősember szólalna meg. Emlékezem egy novelláskötetére – Tubutsch –, melyet hetekig cipeltem magammal; a novellának nem volt semmiféle „értelme” vagy „epikai tartalma”, de vízió parázslott mögötte s tiszta, nyugtalan zenéje volt, mint minden sornak, melyet ez az elkallódott bécsi író valaha leírt; s én hálás voltam e zenéért. Heteket töltöttem el azzal, hogy a Kaffee Merkur-ban jól-rosszul lefordítottam Ehrenstein valamelyik versét. Franz Kafkát Németországban alig ismerték. Else Lasker-Schüler gyöngéd vízfestékképei ma is élnek emlékemben, mint valamilyen álomban sejtett görög táj. A cseh Brezina verseit akkor fordították le németre s az Insel könyvkiadó cég juttatta el azt az újdonsült, a nagyvilágtól addig elzárt irodalmat az új olvasókhoz. Egy Kurt Heynecke nevű fiatal németről sokáig azt hittem, hogy nagy költő. Lehet, hogy akkortájt, egy-egy pillanatra, talán az is volt. August Stramm olyan futurista német zagyvalékot írt; akkoriban nagyon tetszett nekem. Werfelnek már tiszta volt a hangja, s megjelent első regénye is. Gottfried Benn, Theodor Däubler, René Schickele, Alfred Döblin írtak az új folyóiratokba. A német könyvkiadás bátortalanul éledt a sallangos, háborús propagandatermelésből. E költők közül egy-kettőnek maradt csak meg neve, s talán csak Werfel és Kafka műve élte túl a kortársi divatot és ítéletet. Kafka különösen nagy hatással volt reám. Abban a szűk s a nyilvánosság mértékével egyáltalán nem mérhető körben, ahol az európai irodalom igazi mércéjével mérik az értékeket, ma már klasszikusnak számít ez a fiatal cseh-német író, ki harminc-egynéhány éves korában halt meg s töredéket hagyott csak maga után. Kafkát úgy leltem meg a magam számára, mint az alvajáró az egyenes utat. Egy könyvkereskedésben egyszerűen kihúztam a többi ezer könyv közül Verwandlung című füzetecskéjét, olvasni kezdtem s rögtön tudtam: ez az. Kafka nem volt német. Nem volt cseh sem. Író volt, ahogy a legnagyobbak azok, nem lehetett eltéveszteni, félreérteni. Csodálatos ösztön az, mellyel egy fiatal író megtalálja a fejlődéshez szükséges mintaképet. Soha nem „utánoztam” Kafkát; de ma már tudom, hogy néhány írása, tárgy-látása, szemlélete megvilágosítottak bennem homályos területeket. Nehéz meghatározni az irodalmi „hatást”, nehéz őszintének lenni azokkal szemben, akik az íróban elindítják az irodalmi szemlélet folyamatát. Nem csak az élet, az irodalom is tele van titokzatos rokonságokkal. Néhányszor fordult csak elő életemben, hogy olyan emberrel találkoztam, kinek ismerőssége – ez a bonyolult, fájdalmas, valamilyen elmulasztott ős-találkából visszamaradt ismerősség – megállított, színvallásra kényszerített. Néha találkozunk emberekkel – ritkábban nővel, gyakrabban férfival, mert hiszen minden tetszetős nő ilyen „ismerős” kissé, s a régi, hűtlenül már-már elfeledett Évára emlékeztet –, kik elől nem tudunk kitérni, rokonok vagyunk, valamit meg kell beszélnünk, személy szerint s éppen mi ketten! Ez a találkozás előfordul az irodalomban is. Egyik ismerős lélek ellenállhatatlanul hívja, szólongatja a másikat. Kafka világa, hangja idegen volt nekem; s mégis, ez az író, aki – én tudom – soha nem volt írásaimra kimutatható „hatással”, szabadított fel bennem erőket; egyszerre másként láttam, másféleképpen következtettem s ugyanakkor, mint aki erejének, de feladatának is tudatára ébred, félénkség, bizonytalanság fogott el. Aki fél, az kiabál. Ezért, gyorsan, írni kezdtem félelmemben. Verseket írtam, ezen a leipzigi őszön egész kötetre valót – később egy vidéki kiadó közzé is adta e poémákat Emberi hang címen. Az „ember”, a
meggyalázott humanitás akkor olyan műsorszám volt az újnémet irodalomban, mint egy varietében a fókák. Antológiák jelentek meg ilyen címmel: Menschheitsdämmerung. Egyik, időközben teljesen elhallgatott és elkallódott, fiatal német író, Leonhard Frank új könyve címében megállapította, hogy „az ember jó”. Az ilyen cím már önmagában elégséges volt akkortájt, hogy kiadók és közönség rokonszenvvel fogadják a költőt. A költők úgy dolgoztak „emberiességben”, mint valamilyen műfajban, addig soha, semmilyen kor által fel nem fedezett tárgykörben. Mindennek olyan papíríze volt. Az emberiesség, melyet soha nem gyaláztak meg pimaszabbul, mint az akkor frissiben elmúlt öt esztendőben, egyszeriben irodalmi árucikk lett. Ültem a Kaffee Merkur-ban s egy hollandus származású fiatalemberrel, kinek hosszú és szép hangzású neve elbűvölt – így nevezték: Adrian van den Brocken junior – Endymion címmel irodalmi folyóiratot alapítottunk. A lapnak egyetlen száma jelent meg s költségei felemésztették Adrian teljes apai örökségét, valami hatszáz márkát. Soha nem tudtam meg, miért neveztük vállalkozásunkat Zeus boldogtalan fiáról, akiről a monda is annyit tud csak, hogy felesége álmában unos-untalan csókolgatta és szokatlanul bő leánygyermekáldással büntették meg az istenek? Valószínűleg tetszett a görög név dallamos zengése. A folyóiratban csak verseket közöltünk, s a versek zömét Adrian írta. Még az egzotikus tünemények iránt fogékony Leipzigben is gyaníthattuk, hogy lapunk nem vonz majd különösebb mértékben olvasótömegeket. Mindenesetre maradt annyi eredménye számomra e lapalapításnak, hogy idegen országbeli magányom módosult: ezentúl több külföldi, várakozó hangulatú, verseket kedvelő fiatalember társaságában ültem a Kaffee Merkur-ban. Közöm nem volt egyikhez sem. Fiatal költő voltam, magányos és csodálkozó. Külsőleg is olyan holdkóros, vékony fiú voltam akkortájt, homlokomba hulló hajzatokkal, ahogy régi metszeteken a sápkóros költőt rajzolták.
5 Leipzig különös vegyüléke volt a híg szász kisvárosiasságnak s egy slukk fanyar egzotikumnak; nem véletlen, hogy itt élt May Károly, soha nem mozdult ki innen és itt írta, az esőtől barna, századvégi ízléstelenség szecessziós stílusában épült házak egyikében A szkipetárok titká-t. Kalandosabban nem élhettem volna a pampákon sem, mint Leipzigben. A nagy vásár idejében lehetőleg nem mozdultam ki a Kaffee Merkur-ból, mert Adriannal együtt mélységesen megvetettük a gyakorlati élet vásári jeleneteit. E költőhöz méltó, igazában tehát teljesen tétlen életmódhoz feltétlenül pénzre is volt szükségem. A pénzzel olyan különösen voltam, hogy soha nem tudtam félni tőle. Alaptermészetemben zsugori vagyok, mindig az is voltam, afféle óvatos duhaj. Soha nem ejtett meg az a pánikérzés, hogy bajom történhet az életben, éhen halok vagy szükségem van valamire, s nem tudom megszerezni. Ma sem értem, minek köszönhetem ezt a szuverén fölényt a pénzzel szemben. Életviszonyaim születésem percétől mai napig nem változtak különösebben. Soha nem volt olyan hónapom, hogy filléres gondjaim ne lettek volna, de soha nem aludtam rosszul a pénztelenség gyötrő gondjai miatt. Mindig elköltöttem minden pénzt, ami kezem ügyébe került, s gyakran fölöslegesen és rövid idő alatt költöttem el; de közben felírtam minden kiadást, a borravalókat is, könnyelműségeim egész bűnlajstromát feljegyeztem, olyan akkurátussággal, mint egy pedáns pénztáros vezeti a pénztári naplót. Leipzigben a pénzt, azt a keveset, mely külföldi életem elemi üzemköltségét adta ki, egy régi, jó hírű magánbankhoz utalta háromhavonként apám: Knauth, Nachod und Kühne volt a bankház neve, s ezek a régi német magánbankok, szűk és igénytelen helyiségeikben, ahol szemellenzős hivatalnokok vakoskodtak a kopott íróasztalok fölött, egész világot behálózó összeköttetéseikkel legalább olyan forgalmat bonyolítanak le, mint a hazai márvány bankpaloták, vagy talán annál is különbet. Ezzel a bankkal rövidesen baráti viszonyba keveredtem. Adtak pénzt „bankszerű feltételek” nélkül is; ezt a pénzt persze megtérítette nekik később apám. Adtak pénzt, mert fiatal voltam, idegenben tanuló diák voltam, mert kitűnő értesültségükkel tudták, hogy pénzük megtérül majd, s valahogy hagyományból hiteleztek: tudták, hogy ez így szabályos, a polgári fiatalember, aki idegenben jár egyetemre, elkölti havipénzét, s tizedike körül nincs már egy rézpfennigje sem. Így adtak a német polgári családok idegenbe szakadt fiainak kölcsön, s ezek a kis szívességek megerősítették a magánbank kapcsolatait több polgári nemzedékkel, a fiúk felnőttek, az apák visszafizették a fiúk burschenschaft-időbeli tartozásait, a fiúk ügyvédnek, orvosnak, kereskedőnek, gyárosnak állottak be, s üzleti ügyeiket már csak kegyeletből is azzal a bankkal bonyolították le, mely a könnyelmű diákévekben bizonyos határig rendelkezésükre állott... Ez is megesett valamikor. Volt valami patriarchális és családias a bánásmódban, ahogy a leipzigi magánbank a külföldi polgárfiúk „Monatwechsel”-jének diszkrecionális
ügyeit kezelte. Nem tréfa, hogy később német vidéki városokból táviratokat küldtem ennek a leipzigi pénzintézetnek, ilyen megszólítással: „Liebe Bank...” S a kedves bank mindig elküldte a kért száz-kétszáz márkát, s néha feddő levelet írt a küldeményhez. Másik leipzigi pénzforrásom a nagy Brockhaus cég volt. Akkortájt bajos vállalkozás lehetett külföldre pénzt utalni, s egy kassai könyvkereskedő, aki évtizedes összeköttetésben állott Brockhausékkal, levelet írt a cég főnökének, hogy Leipzigben élek, s ha bajba jutok, segítsenek ki bizonyos szerény összegekkel, majd ők elszámolják és megtérítik. Ezek a régi német patríciuscégek természetesnek vélték, hogy külföldi üzletfeleik ilyen családias jellegű megbízásokkal keresik fel időnként őket. Nem volt abban semmi szokatlan. Az osztály egyetlen nagy család volt még; legalább úgy tetszett; család a nemzetek fölött is. Az öreg Brockhaus szívesen fogadott, kiutalt pénzt, meghívott házához, sokat beszélt nekem Tiszáról, megajándékozott néhány becses kiadványával. Óriási vállalat volt ez, nyomda és könyvkiadó üzem együtt; a Lexikon beláthatatlan méretű vállalkozássá dagadt idővel, az egész világgal tárgyalt és kötött üzleteket az öregúr, olyan méretű szervezettel dolgozott, mint a Baedeker cég Essenben. Az öreg Brockhaus kitüntető kedvességgel foglalkozott velem. El kellett mesélnem, mit is tanulok az egyetemen, mire oktatnak az Institut für Zeitungskunde előadásain, mit láttam a színházban és milyen könyveket olvastam, mit tartok az újnémet irodalomról. Okos és erős ember volt, afféle Bismarck-típus, a vaskancellár nemzedékéből való, a hatalmas, becsületes és szívós Németország nagy „tölgyfa-nemzedékéből”; vállas, erélyes és tiszta szemű aggastyán. Néha órákon át tartott magánál és beszélgetett velem; őszintén rokonszenvezett a magyarokkal. Ez a fajta német alkotta meg annak idején – Bismarck idejében – az Első Birodalmat, a hatalmas, az egész világon tekintélyes Németországot. Azt hiszem, nem kellett volna sokat kérlelnem, hogy odavegyen gyakornoknak a Brockhaus céghez. De volt is eszemben állást keresni akkor! A világra voltam kíváncsi és önmagamra. A „részletek” nem nagyon érdekeltek... De sem az öreg Brockhaus, sem a kedves bank jóindulata nem akadályozhatták meg, hogy időről időre reménytelenül elfogyjon a pénzem, s oly kietlen ellátatlanságban lődörögjek a leipzigi utcákon, mint May Károly eltévedt és szomjúhozó hősei a sivatagban. Akkor még nem tudtam, hogy életem technikája teljesen elhibázott, s a kávéház „hosszú távra” több pénzbe kerül, mint a legköltségesebb, számomra elérhető szórakozások. Minden pénzem a kávéházra ment el; otthon nem fűthettem, mert a kávéházban melegedésre elköltöttem azt a pénzt, mely a fűtésre kellett volna. Protestáns hospizban, vagy papírról és kvéker-konzervekből táplálkoztam, mert rendes étkezésre nem futotta pénzemből a kávéházi fogyasztás költségei miatt. Borravalóra – ruhatárosra, újságosra, klozetos asszonyra – több pénzt költöttem el e kávéházi életben, mint egy többtagú német család a havi élelemre. Rögeszmém volt, hogy minden újságot és folyóiratot, mely kezem ügyébe került, megvettem és teletömtem velök zsebeimet. Megvettem külföldi, idegen nyelven írott lapokat is, melyekből egyetlen szót sem értettem, például svéd vagy holland lappéldányokat. Megvettem olyan reménytelen irodalmi folyóiratokat is, melyeknek kiadói soha nem számítottak komoly vevőre; például olyasfélét, mint az Endymion volt. Kabátzsebeim állandóan dagadoztak gyanús és az átlagosnál is múlóbb értékű sajtótermékektől. E nyomtatványok fölé hajolva, reggelig ültem a kávéházban. Úgy látszik, készültem valamire. A világ érthetetlensége, összevisszasága érdekelt; ahogy senki és semmiben nem tartja be a játékszabályokat... Erre tanítottak az újságok. De pénzem egyre kevesebb akadt. A kedves bankot és Brockhaus bácsit végre is csak udvarias formák között s csak bizonyos határig lehetett igénybe venni. Egy napon, a Kaffee Merkur-ban, elhatároztam, hogy valamilyen „mesterséget” keresek magamnak.
6 Hanns Reimann volt a neve annak a szász humoristának, aki ezen az őszön Drache címmel hetilapot indított Leipzigben. Ez a Drache a szász életjelenségek helyi visszásságait, vidékiességét s főként azt a kispolgári szemléletet ostorozta, mely Leipzigre, e milliós városra, ahol minden, a pályaudvar, a vásárpalota, a vágóhíd és a Völkerschlachtdenkmal a „legnagyobb” volt, mindenestől mégis egy német „residenz”székhely asztmatikus, levegőtlen kisvárosiasságát bélyegezte rá. Drache megírta, mit esznek a szászok, mit éreznek humorosnak a szászok, milyen táj szólásban érzelmesek és tragikusak a szászok, s az, ami a szászokban olyan kínosan, egyénien szászos. Elképzelhető, hogy a lap feltűnést keltett, és a szászok nem örültek különösebben e kegyetlen analíziseknek. Reimann egyébként maga is szász volt, ismerte a családot. A lap nem foglalkozott lokális botrányokkal, szemlélete szigorúan és tisztességesen kritikai maradt. Egy nap
megírtam rövid elmefuttatásban, mit érez egy idegen Leipzigben, borítékba tettem a kéziratot és elküldtem Reimannak. Ez volt első német dolgozatom. Vak biztonsággal írtam az idegen nyelven; utólag megdöbbenek, mifajta öntudatlan és szemtelen merészség ösztökélhetett arra, hogy gondolataimat e veszélyes idegen nyelven, melyet értettem és beszéltem ugyan, de írásban soha nem kísértettem meg, rögzíteni merjem? Ha megkérdeznek, ma sem tudom, miért végződnek bizonyos német főnevek plurális nominativusban „n”-nel? – akkor sem tudtam többet erről a kérdésről, de az alvajáró biztonságával ragoztam és hajtogattam igéket és főneveket, csereberéltem az „als”-ot és a „wie”-t, válogattam a szavak között, igazán, mintha álmodnék... Biztosan írtam németül, mintha soha más nyelven nem gondolkoztam volna. Valószínűleg hibáztam is; de mindenestől a szöveg, mint később megtudtam, német volt, talán dadogó német, de csak annyira az, ahogy egy gyermek vagy gyér szókincsű ember dadoghat anyanyelvén. Reimann elolvasta a cikket, úgy érezte, hogy németül írták s kiadta. Szívdobogást kaptam, mikor elolvastam. Úgy hittem, tudok németül... Úgy éreztem magam, mint aki mély vízbe ért. Életemnek, terveimnek új lehetőségeit neszeltem. Hol, mikor tanultam meg németül? Az iskolában aligha, s az a zipszernémet, melyet a nagyszülői házban időnként beszéltem, nem maradhatott meg ilyen termékenyen emlékezetemben. Folyékonyan beszéltem németül; de hol tanultam írni? Talán szász paraszt őseim örökségeként maradt ez a nyelvtudás, valamilyen emlék, homályos hagyaték, mely most, a szászok között, egyszerre az ölembe hullott. Mint akit elengedtek a hosszú kötélről, s váratlanul szabad úszónak érzi magát, szemérmetlen biztonsággal kezdtem evickélni a német tengerben. Fölbecsülhetetlen ajándéknak tetszett ez; s akkor még nem tudtam, hogy az idegen nyelv csak mankó és segítség, de író nem tud föltétlenül élni vele. Író csak az anyanyelv légkörén belül élhet és dolgozhat; s anyanyelvem magyar volt. Ezért utaztam, évtizedekkel később, mintegy rémületben, hanyatt-homlok haza; akkor már tűrhetően írtam németül, gagyogtam franciául s mindenestől mégis olyan süketség-pánik fogott el az idegen nyelv akusztikájában, hogy sápadtan hazamenekültem az anyanyelvbe. Egyelőre felette büszke voltam német tudásomra Leipzigben. Reimann, kis kopasz, kövér szász humorista, biztatott. Valamilyen budapesti svádát várt tőlem. A magyaroknak az volt a hírük, hogy jó katonák és jó újságírók. A németek úgy vélekedtek, hogy leginkább ebben a két hivatásban váltunk be. De az én svádám másként hangzott, mint a budapesti, inkább csak felvidéki volt, vidékies. Mindenestül kissé szégyelltem az újságírást; legszívesebben csak verseket írtam volna. Reimann-nal naponként találkoztam a kávéházban – jólelkű, elkeseredett és a szászokat elfogultan szidalmazó, erőteljes pamfletista tehetség volt –, s szigorúan kérdezte: „Már megint verset ír?” Azt tartotta, hogy fiatal tehetségekkel nagyon kell vigyázni, mert ha kicsit nem figyel oda az ember, rögtön átadják magukat a titkos ifjúkori bűnnek, a versírásnak. Cikkeket akart tőlem, időről időre átnyújtott ötven márkát. Leírtam e cikkekben leipzigi albérleti szobámat, egy estémet a szászok között a vendéglőben, beszélgetésemet egy szász filozófussal az egyetemen, s gúnyos iskolai dolgozatot íratott velem a Draché-ba ilyen címmel: „Gondolatok a leipzigi múzeumban, Max Klinger Beethoven-szobra előtt”. (Klinger leipzigi kritikusai szerint a „görög szépségideált” faragta márványba, de rám úgy hatottak szobrai, mintha valaki szász dialektussal beszélné az ógörögöt...) Biztatása lelkesített, elfogulatlanul és könnyen dolgoztam. A Drache, melyben Reimann mindenkit leszidott, tulajdon pénzemberét is, s a rajzolókat és a hirdető cégeket, akik reklámot adtak közzé lapjában, majd minden számában közölt tőlem valamilyen apró írást; a föltétel csak az volt, hogy olyan legyen, amilyet a Leipziger Neueste Nachrichten például biztosan nem adna ki... A lapocska olyan riadalmat keltett Leipzig hivatalos szellemi köreiben, mint a pezsgőpor egy polgári család éjjeliedényében. A szászok vörös fejjel, hangosan szidták este a vendéglőkben; de olvasták. Reimann volt az első szerkesztőm, aki módot adott reá, hogy lássam a világot, ahogy jólesik, s az sem bűn, ha olyannak látom, amilyen. Az egyetemre beiratkoztam, s a bölcsészeti fakultáson igazolták félévemet. Ennek a szaknak mintegy fiókja, alosztálya volt az Institut für Zeitungskunde. Természetesen egy titkos tanácsos vezette ezt az intézetet is – a vilmosi időkből megszámlálhatatlan titkos tanácsos maradt a német egyetemeken –, bizonyos Geheimrat Blücher nevezetű, aki réges-régen, ifjúkorában, még az alapító Leopold Sonnemann idejében munkatársa volt a Frankfurter Zeitung-nak. A tanítványokkal, kik az újságírást akarták „megtanulni” a leipzigi egyetemen, Johannes Kleinpaul nevű filológus foglalkozott. Volt itt szeminárium, óriási könyvtár, fölbecsülhetetlen értékű bibliográfia, régi és legrégibb német újságok évfolyamai ezrével. Az intézet „munkatervét” soha nem értettem meg. A titkos tanácsos este adott elő, a német napilapok genézisét magyarázta és személyes, ifjúkori emlékeit elevenítette fel abból az időből, mikor a Kreuzzeitung még viruló lap volt és leverte konkurenseit...
Mindennek kétségtelenül volt bizonyos művelődéstörténeti jelentősége; de az élő újságíráshoz nem volt, ahogy nem is lehetett semmi köze. Amerikában, úgy hallottam, hasonló intézmények gyakorlati lehetőségeket nyújtanak a vállalkozó szellemű tanítványoknak, kiket tehetségük vagy hajlamuk az újságírás felé sodor; a leipzigi intézetben szigorúan büntették az ilyesféle vállalkozást.. A „Geheimrat” egy napon megtudta, hogy cikkeket írok Reimann lapjába, megidézett és megtiltotta, hogy lapokba dolgozzam, amíg nincs oklevelem... Türelmesen jártam egy ideig a szemináriumba, míg észrevettem, hogy kegyetlenül unom ott magam. A szemeszter végén Kleinpaul, a filológus, félrevont és „eltanácsolt” az intézetből. Közvetlen oka ennek a barátságos válásnak egy dolgozat volt, melyet a Geheimrat kívánságára kellett szerkesztenem a Pressburger Zeitung oknyomozó történetéről; ezt a dolgozatot ő is, a Geheimrat is butának bélyegezték, s valószínűleg az is volt. Egyszerűen nem értettem, mit akarnak tőlem s miért töltöm időmet a Kreuzzeitung régi évfolyamai között. Igazolták félévemet, elbocsátottak, mint reménytelenül nehézfejű tanítványt, s végleg átiratkoztam a bölcsészeti fakultásra, ahol még egy fél esztendeig „dialektikus történelemszemléletet” hallgattam, Goetzöt és Freyert. Akárhogy is szépítgettem, a leipzigi egyetemen megbuktam újságírásból, s bukásomat szégyelltem apám előtt, aki ragaszkodott hozzá, hogy „végezzek valamit”, ha már erre a pályára adtam a fejemet. A család szerette volna, ha jogász maradok, később ügyvéd leszek s átveszem apám irodáját. Apám nem akarta, hogy elkallódjak valami könnyű riporterkedésben; persze ő is büszke volt, mikor lapokban találkozott a nevemmel, de megkövetelte, hogy végezzem el az egyetemet. Minden fél esztendőben be kellett küldeni Kassára indexemet; s az évek során lassan olyan ősdiák lett belőlem, tíz igazolt félévet gyűjtöttem a hazai, a leipzigi, frankfurti és a berlini egyetemeken. A doktorátust nem tettem le soha, mert nem volt szükségem reá; s fölöslegesnek véltem, hogy kétszáz márkáért disszertációt vásároljak, s valamilyen általános tárgykörből, például az orosz irodalomból másfél órán át szabadon szónokoljak. A doktorátust, ha elég féléve s elég párbaj-érdeme gyűlt össze az egyetemi polgárnak, mindenki megszerezte a bölcsészeti fakultáson. Féléveim birtokában egyetemről egyetemre vándoroltam, s egyre kevésbé bíztam benne, hogy „akadémiai végzettségem” valaha is hasznára lesz pályámnak. Néha megragadott egy-egy tanár, néha segített egy-egy rektor, irányt mutatott, s végtelen anyagnak valamilyen ismeretlen tárnáját tárta fel; ilyenkor heteken át tudtam engedelmeskedni, elülni egy szemináriumban, amíg az előadás bele nem fulladt az előadó „rendszerébe”. Észrevettem, hogy amire szükségem van, azt nagyjából nekem kell összekeresni s jórészt egyedül kell megtalálni. Az újságírás vonzott, de azt hiszem, egyetlen szerkesztőségben sem tudtak volna használni. Az újságírást úgy képzeltem el, hogy az ember jár a világban, számon tart valamit, ami olyan laza, értelmetlen és szétfolyó, mint a napi hírek, mint az élet... A feladat vonzott és izgatott. Éreztem, hogy az egész világ, együtt és egyszerre, állandóan „aktuális” és „szenzációs”. Belépni egy idegen szobába, ahol még soha nem jártam, legalább olyan hátborzongató, mint elmenni a hullához és rokonaihoz, vagy beszélni a gyilkossal. Az újságírás számomra – az első pillanattól, mihelyst elragadott – egyértelmű volt az idővel, amelyben élek, mely számomra személyhez kötött élmény, kitérni előle nem lehet s minden egyformán fontos, érdekes, minden, együtt és egyszerre, „közlésre érdemes...” Olyan nyugtalanság fogott el, mintha nekem, egyesegyedül nekem kellene számon tartani mindent, ami a világon történik, a miniszterek véleményeit, a titokzatos tettesek búvóhelyét, s azt is, hogy a szomszéd albérleti szobában mit gondol egy ember, ha egyedül van... S mindez elmondhatatlanul „sürgős” volt számomra; éjjel néha felriadtam, s lementem az utcára, mint a nyugtalan riporter, aki fél, hogy „lemarad” valamiről. Igen, az újságírás idegrendszerem alkati kényszere volt, feladat, melyről nem szabad lemondani, ismerni kell a „nyersanyagot”, a tényeket, azt a titokzatos anyagot, mely embert emberhez fűz, a jelenségek összefüggéseit. Állandóan „riport” után jártam. Sürgős dolgom volt. Húszéves voltam, s le akartam leplezni valamilyen szenzációs riportban a titkot, nem többet és nem kevesebbet, csak éppen az „élet titkát”. Azt hiszem, titokban valamilyen „szenzációs riport”ról álmodtam, melyet folytatásokban közölnek majd a lapok s nincs különösebb tárgya, csak az élet. Másfél évtizede, hogy ezer és ezer cikkben iparkodom megírni ezt a riportot. Ma sem írok mást, ma sem óhajtok egyebet. De akkor még nem tudhattam, hogy az élet az író számára gyanús anyag, s csak módjával, preparált állapotban lehet felhasználni belőle valamit. Később, mikor megtudtam ezt, mintha robbanás középpontjába kerültem volna munkámmal és életemmel, jó időre valósággal megbénultam és megsüketültem. Egyelőre nem láttam sehol a láthatáron nehézségeket. A világ, minden jel szerint, tele volt érdekesnél érdekesebb „anyaggal”; igazán, csak meg kellett írni, csak győzze az ember, így tetszett. Nem voltam s ma sem vagyok
föltétlen híve az elefántcsonttorony-elméletnek. Azt hiszem, úgy is lehet, elefántcsonttoronyban is lehet írni... Az írónak végül is nem árt semmi, nem árt az elefántcsonttorony, de az újságírás sem. Nem bízom a nyafogó esztétákban, akik menekülnek az élet elől; ahogy gyanakvással és ellenszenvvel tölt el a „naturalista” író, ez a cigányprímás, aki úgy adja, ahogy „szíve diktálja” és „leírja az életet”, de akkurátusan úgy, mintha megszólalna az élet... A két szándék között él és alkot valahogy, kínlódva, az író. Utazni kezdtem Németországban, s állandóan úgy éreztem magam, mint „kiküldött munkatársunk”, aki útban van, talán nyomoz is egy rejtély ügyében, amelyet minden titkával és ága-bogával nem sikerült soha megfejteni... Bársonygalléros ruhámban utaztam, nagyon vékony télikabátban, s télvíz idején is lehetőleg kalap nélkül; csak a Bibliát, a kaktuszt, a csontfeszületet s a kis néger fétist vittem mindenhová szorgalmasan magammal. Könnyebb poggyásszal még nem utazott riporter; de „megbízatásom” is oly laza, általános jellegű volt... Minden érdekelt s ugyanakkor minden olyan álomszerűen összemosódott. Az ifjúság tikkadt ködében láttam az élet téli és nyári tájait, minden ember „érdekes” volt, s egy thüringiai állomáson ötletszerűen kiszálltam, az állomásfőnöknél aludtam s verset írtam arról, hogy élek, itt vagyok Thüringiában, idegenek között, s mindez egészen csodálatos és felfoghatatlan. Nem, rajtam nem fogott az előző nemzedék „nil admirari”-szemlélete. Egy porosz krumpliföldet is tudtam ünnepelni, minden elragadott, mint egy fiatal kutyát, állandó „egyéniség-önkívületben” éltem, mint aki közvetlen halálveszélyből menekült meg s most nem tudja, minek örüljön elsőbben, minden egyformán sürgős, személy szerint reám tartozó... A háború volt a halálveszély, melyből megmenekültem; engem a háború utolsó esztendejének tavaszán soroztak, a hadihelyzetet akkor már nem lehetett félreérteni, a háborút elvesztettük s az én korosztályomat cél és értelem nélkül küldték le az isonzói vágóhídra; tizenhatan estek el az osztályból ebben az utolsó esztendőben! De mit tudtam én a háborúról? Valami, e borzalommal is általánosabb halálveszély elől menekültem; mindent úgy néztem meg, tárgyakat, tájat, embereket, mintha „szemtanú” lennék s akkor látnám először, de talán utoljára, és be kell számolnom majd egy későbbi kornak a látottakról. Szavakkal nem tudtam volna elmondani ezt. Egy „kultúra”, vagy amit általában annak neveznek, a hidak, ívlámpák, festmények, pénzrendszerek és verssorok, szemem előtt bomlott fel alkatrészeire; nem „szűnt meg”, dehogyis, csak éppen átalakult, de olyan ijesztő ütemmel, mintha megváltozott volna a földgolyó fölött a légköri nyomás, amelyhez hozzászoktunk s amelyben addig éltünk. Ahogy a pilóta száján, fülén, orrán elered a vér, ha rendkívüli magasságokba emelkedik, olyan pánikban észleltem valamilyen különös vérzékenységet a jelenségeken. Tudom, féltem. Valami elmondhatatlanul fontos és becses megszűnőben volt körülöttem. Úgy féltem, ahogy egy fiatal állat félhet a földrengés előtt. Akkor nem olvastam még Spenglert s nem gyűjtöttem „elméleteket”. Sürgős dolgom volt, látni akartam még valamit „eredeti állapotban”, mielőtt bekövetkezik az a félelmes, meghatározhatatlan változás. Útra keltem.
7 A Ruhr-vidéken utaztam, a gyárak üvegteteje mesterségesen zöld fénnyel világított a komor táj éjszakájában, az állomásokon bajonettes szenegál négerek állottak őrt. Nyugtalan voltam. Ilyen egyszerű a világ? A „siker”, a „diadal” csakugyan erő és hatalom kérdése? Az esseni pályaudvaron döglött vonatok áztak az esőben, a pályaudvar bonyolult váltószerkezetét nem tudták működtetni a franciák, a szénvonatok belefagytak a télbe, a bajonettes szenegál négerek ármádiája nem bírt a szabotáló német vasutasokkal, az esseni pályaudvar váltószerkezetét csak az érti, aki ott nőtt fel; s engem megvigasztalt, hogy már egy váltószerkezet is erősebb tud lenni, mint a „hatalom”. Dortmundban, Ernőnél, elkallódott nagybátyámnál aludtam két éjszakán át. Padlásszobában lakott, éjjeli kávéházban muzsikált, egész nap aludtunk, majd nehéz pálinkát ittunk, vestfáliai kolbászt falatoztunk; Ernő integrálszámításokkal szórakoztatott és este a lebujban Bachot játszott a tiszteletemre. A részeg vendégek áhítattal hallgatták, az éjszakai zengeráj német vendégei elázottan is mintegy haptákba álltak Bach előtt, éjfél után, ölükben a jäger-nadrágos, német bárleányokkal, s könnyekig meghatva és megtisztelve... Milyen visszás és émelyítő volt ez az áhítat, ez a kötelességszerű szakértelem, mellyel a németek, minden rendű és rangú németek a „művészetre”, a nyomtatott betűre felfigyeltek s az élet minden helyzetében tisztelegni felsorakoztak... De smokkság, alacsonyrendűségi félelmek, néptanítós fontoskodás és áhítat a Szellem előtt, mely minden németben ugyanazzal a hőfokkal parázslik, mint a „drill”, a lefékezettség, a „fegyelem” kéjes szeretete – sokkal később, az angolok között tanultam meg, hogy az önként vállalt fegyelem egyértelmű bizonyos viszonylagos szabadsággal! – mindez és mindenestől nem hatott-e meg legalább annyira egy fiatal lelket, mint amennyire
gyanúval töltötte el? Ernő Bachot zongorázta a lebujban a részeg vestfáliai anyacsavarügynököknek, kik könnyes szemmel és áhítatosan hallgatták; valamilyen fülhasogatóan hamis érzelmességgel, ahogy a rossz leányok viselkednek, mikor éjfél után a lokálban anyjukról adnak elő; s mégis úgy éreztem, hogy megértettem ezen az éjszakán valamit, ami a németek legtitkosabb magánügye, amitől ők legalább annyira németek, mint a rendszeretet, a fegyelem, az alárendeltség lelkes vállalásától... Úgy hittem, kezdem érteni a németeket. Igaz, az érzelmes és tanulságos éjszakát követő hajnalon két dortmundi detektív jött értem Ernő lakására s bevittek a dutyiba. Életemben először ültem börtönben. Délig faggattak, aztán elengedtek; egyszerűen gyanús voltam nekik, mert fiatal voltam, idegen voltam, nagy hajat viseltem és bársonygallért kabátomon s akkortájt, néhány hónappal a müncheni vörös terror és a berlini Spartakus-napok után, minden idegenben kommunistát szimatoltak. Délre elengedtek s egy „smisszes”, monoklis fogalmazó még bocsánatot is kért; az idők zavarosak, nem lehet tudni semmi biztosat, de papírjaimból meggyőződött, hogy egyetemi polgár és „úriember” vagyok... Ez a néhány óra a dortmundi rendőrségen megint új lecke volt a németekről. A kihallgatás, melyet igen magas tenorban kezdtek, néhány élesebb válasz után lágy, zavart és bűntudatos mollban végződött... Nem tudtam sokat a rendőrségi kihallgatások nemzetközi technikájáról, s azt hiszem, a Scotland Yard kivételével, ahol egyszer teával kínáltak és klubszékbe ültettek, mindenütt máshol a világon megvertek volna, ha ilyen hangon felelgetek egy rendőrfogalmazó kérdéseire. A fogalmazó támadó hangon kezdte, de már az első leintésre zavartan vigyorgott, torkát köszörülte és nyájaskodott. A többi már csak játék volt és formaság. Akkor vettem először észre, hogy a német modor mögött zavar van és elfogódottság. „Akkor vettem először észre...” – minden sort ezzel a vallomással illene kezdenem e könyvben. Minden nap azzal telt el, hogy „először vettem észre” valamit, a világot, a csillagokat, a pincéreket, a nőket, a szenvedést és az irodalmat. Az életnek azt a szakát éltem, mikor valamilyen rendszeres elfoglaltságban robotol a fiatal ember, s úgy érzi, személyes küldetése van, melyet senki más nem végezhet el helyette. Szorongó állapot ez, rendszeres gyanakvás, hátha nem is olyan a világ, amilyennek érzékeled? – s elragadtatás szakmányba, hogy ilyen szép feladat jutott itt a földön osztályrészedül, neked kell megfejteni a világmindenség titkait, illetőleg maradéktalanul. Elutaztam Essenbe és elutaztam Stuttgartba, ahol nem volt semmiféle különösebb dolgom, s nem néztem a múzeumokat, sem a középületek építészeti érdekességeit. Utcapadokon vagy kávéházakban ültem, állandóan lesben, izgatottan, valamilyen bonyolult fontoskodással, abban a szent meggyőződésben, hogy most nemsokára történni kell valaminek s az esemény nagy horderejű lesz életemben. Legtöbbször nem történt semmi, csak éppen elfogyott a pénzem. Hosszú éjszakákon át utaztam Hamburgba vagy Königsbergbe, ahol oly feltűnően nem volt dolgom, s oly kevéssé voltam „turista”, hogy néha még a fogadósoknak és a rendőrségnek is feltűnt. Ezekből a városokból, izgatott útra kelésekből és céltalan megérkezésekből leginkább emberek arcára emlékezem már csak. Darmstadtban egy fodrász, kinél hajat vágattam, politikai vitát kezdett velem, hazavitt és bemutatott családjának. Három napig laktam náluk, míg észrevettem, hogy – a szülők és a két gyermek is – elmebajosok. De „normális” voltam-e én magam? Mindenesetre úgy viselkedtem, mint egy gyerek, aki váratlanul óriási játékszobát kapott ajándékba. Ez a játékszoba, melynek minden sarkában válogatott és izgalmas játékszerek halmaza tornyosodott, a világ volt. Játék közben – az utazás, az egyetem, az emberekkel való érintkezés, mindebben volt számomra valamilyen játékszerű elem! – néha különös, szinte fájdalmas felelősségérzet hatott át. Olyan szorongásban éltem, mint aki szándékosan elmulaszt valamilyen életbevágóan fontos megbízatást. Rengeteg dolgom volt, csak éppen nem tudtam sehol elkezdeni. Sokáig tart, míg az ember megtanulja, hogy tulajdonképpen nincs is semmi dolga; s akkor legtöbbször elkezdi végre valahol. Münchenben megálltam egy lélegzetvételre; éppen forradalom után voltak, az utcákon még takarították a torlaszokat. Akárhol megesett e hónapokban német vándorutamon, hogy valamelyik vidéki városban, séta közben, az egyik utcaszöglet mögül tüzelni kezdtek forradalmárok, rendőrök közeledtek rohamlépésben, utcai tűzharc fejlődött, s kis időre be kellett állani a golyók elől valamelyik kapu alá. A lázgörbe csúcspontján túljutottak már, lábadoztak, de időnként visszaestek még a hideglelésbe. Az emberek hazatértek az öldöklésből, elrejtették fegyvereiket, s mert tetejébe facérak is voltak, időről időre „politika” ürügyén használták azokat. Münchenben minden héten megesett valamilyen apróbb utcai ütközet. A vörösöket akkor már szétszórták, agyonverték, börtönbe csukták – de a „vörösök” végre is nem egy megszámlálható, nyilvántartott párt voltak csak, a vörösök az idők elejétől éltek ebben a társadalomban is, mint a többiben, s a történelmi pillanatban éppen csak láthatóvá váltak, mint a baktériumok az anilinnel megfestett vízcseppben. S mikor szétszórták őket, feloszlatták szervezeteiket, kivégezték vezetőiket, köztük
egy olyan kivételesen tiszta szellemű és jóhiszemű embert, mint Gustav Landauert: a „vörösök” nem szűntek meg létezni, csak éppen visszaszíntelenedtek az akkor fehér dühvel tajtékzó társadalomba, a baktériumok ártatlanná szürkültek a veszélyes tenyészetben, de itt-ott lázasan recidivázott még a szervezet. Ha gépfegyver ropogott, beálltam a kapu alá és vártam, míg végeztek. Teherautók érkeztek, elvitték a sebesülteket, s végre át lehetett haladni az úttesten s belépni a szemközti kávéházba... Nem csodálkoztam különösebben. Természetes volt, hogy ifjúságom sétáit időnként gépfegyvertűz zavarja meg. Minden, ami az emberek dolga volt, természetes volt. A kis világegyetem, a létezés önkívülete teljesen elfoglalt; a rajongás, mellyel a létezés csodáját ünnepeltem, megakadályozott abban, hogy különösebben csodáljam vagy gyanakvással szemléljem a részleteket. Münchenben talán még idegenebb maradtam, mint máshol. A város lehangolt sörbombás jovialitásával, szakmányos kedélyességével, rossz ízű, erőszakolt és mesterséges művészieskedésével. Az „Englischer Garten”-ben laktam, egy penzióban, angol és magyar sznobok között, akik Schwabingba jártak műterem-ünnepségekre s két forradalom között frissen ropták a müncheni farsang kánkánját. Egyik ilyen schwabingi ünnepélyen ismerkedtem meg azzal a müncheni hölggyel, aki dialektusban beszélt, hajnal felé elkísért Angol Kert-beli szállásomra s ott, a pitymallat derengésében, mielőtt nyugovóra tért volna, olyan háziasan kezdett viselkedni, hogy elképedésemben tátva maradt a szájam: kikefélte és rendbe rakta ruháimat, szarvasbőrrel dörzsölte cipőimet, a bútorokat leporolta, aztán gondosan levetkőzött, minden ruhadarabját összehajtogatta s végül befonta haját és papírszeletkékbe csavarta huncutkáit. Majd az élet legtermészetesebb mozdulatával, egy háziasszony nyájasságával, aki végre a vendéggel is foglalkozhat, befeküdt az ágyba. Nyugtalanul bámultam. Soha nem találkoztam még addig, sem később, nővel, aki a háztartási erényeket a szerelem órájában, egy idegen férfi lakásán, ilyen ernyedetlenül gyakorolta volna. Szüntelenül csodálkoztam. A világ mégis más volt, mint ahogy az irodalom anyagából addig megismertem. Minden „más” volt – s lassan ideje volt, hogy a meglepetések e zűrzavarában valamilyen álláspontra tegyek szert.
8 Weimarban minden reggel kimentem a parkba, elsétáltam a kerti házig, ahol Goethe meleg nyári napokon szundikálni szokott, bementem a szobákba, aztán visszamentem a városi Goethe-házba, álldogáltam a sötét halottas szobában, ahol ma is elkelne „több világosság”, vagy az ásványokkal, kéziratokkal, metszetekkel, szobrokkal és képekkel megtömött termek valamelyikében, elnéztem a költő herbáriumát s iparkodtam megérteni valamit. Úgy viselkedtem, mint a műkedvelő detektív, aki rangrejtve nyomoz valamilyen titokzatos és felette rejtélyes ügyben. Nem tartozom számadással senkinek, s a titokzatos és rejtélyes ügy, melynek nyitját kutattam, a „zseni” titka volt – a tárgyakból, melyeket használt, gyűjteményeiből, lakásaiból iparkodtam megérteni valamit, amire a mű sohasem felel egészen, amire az élet, az „egyéniség” sem felel egészen – a kettő kölcsönhatásából áll össze az a mindennél nyugtalanítóbb jelenség, ami a zseni és hatása a világra. Jeleket kerestem, keze nyomát kerestem, szája nyomát egy poháron, kézvonása változásait az élet változó szakaiban, olasz útján rajzolt, primitív és iskolás tájképeit bámultam, hétszámra el tudtam piszmogni ezekben a szobákban. Weimarban, ahol ma sem hűlt még ki egészen ennek a jelenségnek testi mivolta, valamilyen sűrített testiség maradt utána s jelenlétének anyagi hatása végtelen lassan oszlott csak el az időben. Nem óhajtottam doktori értekezést szerkeszteni Goethéről. Tanulmányt sem készültem írni a „költő férfikoráról” vagy utolsó éveiről... A hercegi parkban jártam, ahol ez a Napkirályocska, Goethe hercege schöngeistos erőlködéssel másolta s nyomorította Versailles ötleteit, este beültem a színházba s hallgattam Tancred-ot vagy Iphigeniá-t – egészen különösen otthon éreztem magam a weimari színházban, ahol Goethe féltékenyen szemlélte a népszerű Kotzebue sikereit... Délelőtt bejártam a könyvtárba, ahol minden valamilyen feldagasztott, hígított, életnagyságot, sőt szellemtörténeti méreteket meghaladóan Goethe volt, összebarátkoztam a könyvtárossal, aki a költő helyi létezésének rendőri adatait őrizte, rendszerezte, rakosgatta fél évszázadon át, mosószámlákat és fűszeresnyugtákat ellenőriztünk s csodálatosan találkoztunk ebben a fontoskodásban, magyarázat nélkül is megértettük egymást, mint mindenki, aki Goethe világában egyszer, akarva-akaratlan, hosszabb időre, úgy az élet tartamára eltévedt és berendezkedett. Az „Elefánt”-hoz címzett fogadóban többen tanyáztunk így, akiknek nem volt különösebb dolgunk Weimarban, nem szándékoztunk szaporítani búvárlataink vagy egyszerű ott-tartózkodásunk tapasztalataival a Goethe-irodalmat; inkább csak éltünk Goethe városában, mintegy vakáción az apai
házban. Weimar, az arányos és kecses város, csaknem megdermedt a goethei tradícióban, nem ocsúdott még fel, nem mert másról beszélni, másra gondolni sem, minden a zseni emléke körül futott össze. Akadtak a fogadóban skót kékharisnyák, mogorva és meghatott öregasszonyok, egy Settembrini-szerű olasz humanista, aki évtizeddel Thomas Mann Varázshegyé-nek megjelenése előtt, csaknem szóról szóra felmondta nekem este a szálloda társalgójában a leckét a „köztársaságról és a szép királyról”, akadtak magányos skandinávok, akik ideragadtak néhány hónapra, ebbe a hidegen villódzó északi fénybe, ebbe a különös szellemi fény- és sugártörésbe, Weimar légkörébe. Akadtak sznobok és turisták is. De a tébolyodott világban, amely e pillanatban még halottait kaparta be, s már szövegezte a szerződéseket, melyek módot adnak majd reá, hogy új tömeggyilkosságokban vezesse le bűntudatát, Weimar, a színház, a könyvtár, az „Elefánt” szálloda s az a másik, olcsóbb fogadó, melyet egy magyar tudós felesége vezetett, s ahová később lejártam néha napokra testi és szellemi koszt-kvártélyba: mindez együtt kolostorszerű volt, afféle világi kolostor, ahová egyforma lelki alkatú emberek tisztálkodni jártak, amolyan világi lelkigyakorlatokat tartottak. Messziről talán túlzottnak tetszett ez a magatartás, de akik rászoktak, hazataláltak benne. Goethe házában mindenki otthon volt kissé, száz év múlva is. A goethei világ felvette a vándort, s ha nem is adott euforisztikus nyugalmat, valamelyik kuckójában be lehetett rendezkedni. Az embernek van anyagi, de van szellemi végzete is, mely fatális természetességgel telik be rajta. Goethével találkozik az ember, vagy nem; szerencsémre korán találkoztam vele. Nem mondhatom, hogy valamilyen gőzös, fellengző Goethe-kultuszban éltem. De azt hiszem, mikor a középiskolában Hermann és Dorothea hexametereit magoltatták velem, fölvett ez az ismerős sors, egy zseni légköre, ahol valahogy, titokzatos és megmagyarázhatatlan módon, nem dideregtem s nem éreztem kitaszítottnak magam. Mikor én Weimarban jártam, körülbelül Werthernél tarthattam; ma, férfikorom küszöbén, talán a Dichtung und Wahrheit körül tartok valahol; Goethe úgy kísér végig az életen, mint a testi fejlődés materiális fokozatai, nem lehet „kihagyni” szakaszokat, nem lehet ellenkezni, végig kell járni az utat, amelynek végén a misztikus kórus felel Faust kérdésére – s ezt a választ szeretném, ha itt lesz az ideje, hallani és megérteni. Idő előtt nem lehet... Jókedvűen és érzelmesen éltem Weimarban. Goethe nem volt preaeceptor; valamilyen tiszteletteljes, de nem elfogódott, kényelmes bizalmasságban lehetett a közelében élni. Mindenestől a haza volt, a másik, az igazival egyformán otthonos, fénytöréssel, növényzettel, családi, meghitt szokásokkal, szertartásokkal. Három városban éltem hosszasabban Németországban: Leipzigben, Weimarban és Frankfurtban. Nem volt ebben szándék; s mégsem tartom véletlennek, hogy éppen ezt a három várost választottam a vándorévek pihenőhelyéül, Goethe három városát. Utaztam a nyomában, ösztöneim húztak árnyékába. Goethét soha nem tudtam úgy olvasni, hogy no, most leülök s elolvasom a West-Ösdicher Diwan-t. Valószínűleg untatott volna az ilyen kísérlet. Goethe növekedik és halad az élettel, mely összekapcsolta magát vele. Valamelyik könyve mindig velem van, otthon, úton, ma is. Egyetlen írót találtam később, akit ugyanilyen makacs rendszertelenséggel tudtam olvasni, akinek könyvei mindig kezem ügyében hevernek, nincs nap, hogy néhány sort ne olvassak egyik leveléből vagy kritikájából: Arany Jánost. Aranytól magyarul tanultam és tanulok. Goethétől nem tanultam semmit. A zseni és műve átalakul légkörré a késői nemzedékek számára; talán csak akkor gondolok reá, ha vétenek ellene, vagy megtagadják. Időről időre visszautaztam Weimarba. A könyvtárban már ismertek, a kerti házban ismerősen fogadott a kapus, láttam a kertet télen és tavasszal. Írni nem mertem még; pontosabban, Weimarban kezdtem nem írni. Azt, ami Goethében feloldhatatlan, ami talán kevesebb, mint a mű, de hatásában éppen olyan halhatatlan, az egyéniségnek időtől és műtől független, el nem illanó, nemzedékeken át ható misztériumát, Weimarban ismertem meg. S ott olvastam először e három sort, melyekre olvasás közben nem vetettem különösebb ügyet, s csak később, évek múlva vettem észre, hogy megnyitottak bennem valamit, élnek bennem, különösebb hangzatosság nélkül, úgy, mintha lélegzeni tanított volna meg valaki: Ich habe geglaubt und glaube erst recht Und ging es oft wunderlich, ging es oft schlecht Ich bleibe beim gläubigen Orden.
9 A frankfurti pálmakert közelében vettem lakást, a Liebig utcában, egy szabónál. Púpos ember volt, s beköltözésemet követő héten megnősült. Szálas, magas, mitológiai nőalakokra emlékeztető nőt vett feleségül, s a nászéjszakáján, mely a szobámmal szomszédos fülkében zajlott le, verekedtek éjjel; a púpos
szabó szadista volt, korbáccsal verte két méter magas feleségét, a menyecske kéjesen nyögött verés közben, s egész éjjel eksztatikusan kiáltotta: Du bist herrlichr Érdeklődve hallgattam a különös nászünnepet, undor nélkül, s mint később csodálkozva észrevettem, különösebb meglepődés nélkül. Valahogy minden ismerősnek és természetesnek tetszett, olyan megéltnek tetszett, ami az emberekre vonatkozott. Ezt az álláspontot megtanulni nem lehet, természetesen következik egy lelkialkatból. A tigris húst eszik, a frankfurti szabó veri feleségét, aki kéjesen hörög hozzá: ez az élet, gondoltam reggel felé, mikor a pár elfáradt, s én is elaludtam. Minden délelőtt tizenegykor elhajtott ablakaim előtt, két szénfekete paripától vont batárban, főkötősen, mantillosan és csipkeernyősen, az öreg Gudula asszony, a legidősebb Rothschild-ősanya. Az utca végiben lakott nagy park közepén, a régi frankfurti Rotschild-kastélyban. A parkot éjjel-nappal fegyveres őrök állták körül. Gudula néni nyájasan köszöngetett batárjából a frankfurtiaknak, akik levett kalappal üdvözölték, mint valami régi feudális hercegség fejedelemasszonyát. Nagyon öreg volt, aszalt arca merő ránc, a bakon cilinderes, lakkcsizmás, fehér nadrágos kocsis és lakáj ültek, s az egész felvonulás úgy hatott a „forradalmi” német köztársaságban, mint tüntetés és színvallás. A királyok és hercegek elmentek, a Rotschildok maradtak. Gudula néni területenkívüliségben élt frankfurti palotájában, minden évben egyszer, valamelyik családi ünnepnapon, meglátogatták fiai, rokonai, a párizsi, londoni, bécsi Rotschildok; a Liebig utcán ilyenkor naphosszat az ablakokban könyököltek a bennszülöttek, s bámulták a dinasztia felvonulását. A pénz vastagon fakadt Frankfurtban, mint az aranyfesték a Bockenheimer-Landstrasse palotái előtt a vaskerítések lándzsahegyén. A pénz, mely letelepedett e városban, évszázadokon át meghiggadt már, kisugárzott a városra, mindent méltóságteljes arányokban rendezett el. Élt még egy tagja a dinasztiának Frankfurtban, valamelyik Rotschild-Goldschmied báró; irodájában egymásnak adták a kilincset a világ minden tájáról érkező kéregetők, köztük sok magyar csavargó is. Ezek a vándorok pontos név- és címtárral utazták be Németországot, s mint szorgalmas ügynökök, az idegen városban üzleties alapossággal látogatták meg a jótékony hajlamú magánosokat, a hitfelekezetek elöljáróit, a politikai pártokat s az állami és városi jóléti intézményeket. Egyik ilyen vándor, behemót székely fiú, hozzám is beállított, pesti ismerősökre hivatkozott, szállást kért, tiszta inget és gallért kölcsönzött, s hálából, viszonzásképpen megmutatott egy ilyen „tarha-címtárat”. A testes könyvecskét vegyi tintával írták és sokszorosították, minden adakozó neve, lakáscíme mellett rövid jelmondat tüntette fel a mecénás gyöngéit, a vándor zsidónak mondta magát a rabbinál, katolikusnak a plébánosnál, menekült szocialistának a szociáldemokrata párt irodájában, kommunistának a bolsevikieknél, gyűjtött hazafias célra a nemzeti szervezeteknél, s elkallódott zenésznek mutatkozott be Rothschild-Goldschmied báró irodájában, ahol különösen pártolták a zenészeket. A báró vasúti jegyet adott minden látogatójának és ötven márkát; a jegyet persze eladták később. Látogatóm alapos, megfontolt, nyugodt kedélyű ember volt. Poggyász nélkül utazott, zsebében a „tarha-címtárral”, kopott esőköpenyben, melynek zsebeiből különös és nyugtalanító tárgyakat szedett lakásomon ponyvaregényeket, nagyítóüveget és egy vastag hajókötelet, erre emlékszem. Máskülönben folyószámlája volt a Dresdner Bank egyik berlini fiókjában, körutazásain megkeresett naponként két-háromszáz márkát is, ízes székely-magyar szóval beszélt, s takarékos, körültekintő ember volt, szorgalmas hivatalnok benyomását keltette. Később találkoztam vele Berlinben, akkor már egy nagy filmgyár egyik menedzsere volt. Sok ilyen emberrel akadtam ezekben az években össze. A nagy vihar sodorta őket, nem voltak „elveik”, sem céljaik; igaz, skrupulusaik sem voltak. Az élettel foglalkoztak, közvetlenül, s a részletek, mint mesterség, világnézet, szociális lelkiismeret kevéssé nyugtalanították őket. Később egyik adta a másiknak a címemet. Legtöbbje tehetséges volt, nem éppen valamilyen irányban, csak úgy általában, mint az állatok; s szorgalommal és energiapocsékolással kerülték a munkát. Mindenesetre az „életről” hoztak hírt, különös szövetkezésekről, az emberek természetéről. Soha nem lopott meg egyik sem, s ha pénzt kértek kölcsön, legtöbbször visszaküldték. Úgy látszik, kissé rokonuknak éreztek. Aminthogy semmi más nem is voltam – s nem is akartam lenni – ebben az időben, mint céltalan fiatalember. Az irodalom még köd volt számomra és homály, fájdalmas, kínos bizonytalanság. Az első időben csak úgy lézengtem Frankfurtban, mint egy romantikus regényhős. Déltájban keltem fel s aztán estig a város főterén ültem a finom Hauptwache kávéházban, szívtam az olcsó, édeskés angol cigarettákat, s ugyanazt a könyvet tudtam olvasni heteken át. Ebben az időben fedeztem fel a magam számára egy René Schickele nevű, elzászi írót, akit nagyra becsültem. Emlékszem, hogy amolyan „európai hazafiságot” éreztem rajta, s ez vonzott. Minden új embert ebből a szemszögből vizsgáltam, szerettem volna megtudni, éle már azon európai ember, valahol egy lengyel szalonban, vagy dán egyetemen szónokol-e már az a fajta
európai, aki elsősorban az, s csak aztán dán vagy lengyel? Koudenhove Kalergi és Hubermann Broniszláv akkoriban nem hirdették még páneurópájukat; de a jelszóval sűrítve volt a levegő. Néha azt hittem, elém dob az élet vagy irodalom egy-egy ilyen „európait”. De legtöbbször csak csavargók voltak vagy kalandorok, kiket vonzott a gazdag város. E vándor-csavargóktól tudom, hogy Frankfurtban mindenki adott, csak Gudula néni nem; ő úgy érezte, hogy fiai éppen eleget adnak. Olyan volt ez a város, mint egy rokokó szalon. Egy reggel fölébredtem, s észrevettem, hogy befogadtak. Itt volt még „társas élet”, a szónak tizennyolcadik századbeli értelmében; paloták és szalonok, ahol nagyon művelt, nagyon gazdag emberek igazán nyugati igényekkel éltek – s a lélek igénye volt olyan fokozott és finnyás e városban, mint a testi élet gazdag keretei. Palotákban elrejtőzve éltek itt emberek, gótikus és hindu gyűjtemények között, leveleztek a világ híres íróival, bankáraival, tudósaival és misztikusaival – s egy napon észrevettem, hogy teákra hívnak, ahol fehér strimflis lakájok vezetnek szalonokba, amilyeneket még sohasem láttam, s emberekről, kiknek nevét soha nem hallottam, meg kellett tudnom, hogy ipari és szellemi országrészek felett uralkodnak. Ezt a fordulatot új barátomnak, Hanns Erichnek köszönhettem, akit az egyetem egyik szemináriumán ismertem meg. Hanns Erich otthon volt Németországban, s különösen otthon az elzárkózott, a szó jó értelmében finnyás, franciás Frankfurtban. Hanns Erich két esztendővel volt nálam idősebb; gazdag sziléziai gyáros fia, Spinozából készült doktorálni, tagja volt a német szociáldemokrata pártnak, s annak a másik nemzetközi szövetségnek, amelyet valamilyen közös élmény, talán egy kultúra bűntudatos lelkiismerete tart Európa-szerte össze. Sokat köszönhetek neki, amellett első perctől gyanakodtam, hogy homoszexuális. De ezt soha nem tudtam meg bizonyosan.
10 Hanns Erich közelemben, a finom Imperial szállodában lakott s a birodalmi gyűlés egyik szocialista képviselőnője volt barátnője; fiatal nő, kinek gúnyos, okos szemeire emlékszem csak vissza, s a hiú erőlködésére, ahogy öltözködésében iparkodott összeegyeztetni a képviselőnő puritánságát és egy intellektuálisan nagyvilági asszony lépéstartását a divattal. Ezzel a két emberrel jártam munkásgyűlésekre és frankfurti patrícius-szalonokba, ahol a gondosan zárt ajtók olyan emberek számára nyíltak csak meg, akik már bebizonyítottak valamit, vagy bizonyosan számítani lehetett reájuk. Hanns Erich és én nem bizonyítottunk még be semmit; a birodalmi gyűlés női tagjától abban az időben mindenesetre lehetett várni valamit. Máskülönben mindkét társaság gondosan válogatta meghívott vendégeit; igen, a német munkáskörökbe talán nehezebben jutottam be, mint a gótikus skulptúrával tömött polgárszalonokba. Frankfurtban az történt velem, hogy az érzékeny városban néhány hónap alatt megismerték nevemet. Mint minden, ami az életben igazán jelentőséges és döntő fordulat, ez is számítás, spekulálás nélkül jutott részemül: nem „határoztam el”, ahogy soha semmi nem sikerült életemben, amit nagyon „elhatároztam” és papíron kiterveltem; de néha megtörtént, hogy egy reggel fölébredtem, s egészen más életföltételek mellett éltem tovább, mint addig. A Frankfurter Zeitung-hoz úgy jutottam be, hogy egy napon fölmentem a szerkesztőségbe, s beküldtem a tárcaszerkesztőnek, Geck úrnak névjegyemet. A szerkesztő nyomban fogadott, átnyújtottam neki egy tárcát és bizonytalan érzésekkel távoztam. Tudni való, hogy a Frankfurter Zeitung-nál hétfejű sárkányok vigyáztak a német nyelv tisztaságára. Egy mellékmondat szókötése csaknem oly fontos volt itt, Németország e talán egyetlen igazi világlapjának hasábjain, mint a mellékmondat eszmei tartalma. A tárcarovatot hárman szerkesztették akkor: Geck úr, típusa a jóindulatú, pedáns és korrekt német hivatalnok-újságírónak, Bernhard Diebold, a kritikus és egy kedves, jólelkű, teljesen megbízhatatlan alkoholista, Willo Uhl. Tárcám másnap megjelent. Nem lepődtem meg, valahogy, szemtelen és gyermekes biztonsággal, természetesnek találtam... A Frankfurter Zeitung tárcarovatában Thomas Mann, Stephan Zweig, Gerhart Hauptmann dolgoztak s egyáltalán mindenki, akinek neve Közép-Európában valamit számított. A lapot a belváros egyik mellékutcájában, az Escherscheimer Strassén szerkesztették, abban a rozoga, öreg házban, amely az utcáról úgy festett, mint átmenet egy vadászkastély és gőzmalom között. De a lap, melyet ebben a házban szerkesztettek és nyomtattak, az egész világon érvényes volt. Egyetlen közgazdasági híre megmozgatta a New York-i vagy londoni tőzsdét, egyetlen kritikája sorsokat döntött el, s hetenként kétszerháromszor névaláírással szerepelni e lapban elég volt ahhoz, hogy a kezdő író „karriert” csináljon Németországban. Olyan vak biztonsággal kezdtem dolgozni itt, annyira fogalmam sem volt a felelősségről, melyet e lap munkatársaitól mindenütt a világon elvárnak az olvasók, olyan öntudatlan magától értetődéssel és nyugalommal írtam meg véleményemet az emberekről és jelenségekről, mint ahogy Mikszáth
anekdotájában operált szemet bugylibicskával a falusi kovács. Egy napon megtanultam, mi az írott szó felelőssége, s akkor félni kezdtem. De addig sok idő telt el, s a Frankfurter Zeitung, ma már számomra érthetetlen jóindulattal, kiadta írásaimat. Éveken át dolgoztam ebbe az előkelő, a szó legjobb értelmében európai szellemű újságba. Soha nem bíztak reám unalmas feladatot; később külföldről: Párizsból, Londonból, Jeruzsálemből, Kairóból küldöztem nekik cikkeket, mindent leírtam, ami egy kis tárca lélegzetvételéig érdemesnek tetszett arra, hogy észrevegyem, egy különös ember hanghordozását, Caillaux mozdulatait beszéd közben, egy asszony spleenjét Jerikóban, egy pincér bánatát Marseille-ben, a rendetlenséget egy lyoni hotelszobában, Rabindranath Tagorét, egy sintér olvasmányait, mindent, amit az élet elém dobott, ötletszerűen; s a Frankfurter Zeitung kiadta... Németül írtam s abban az időben mintha igazán tudtam volna németül; kézirataim változtatás nélkül jelentek meg a nagy és tiszta németségre igényesen finnyás lapban. Henry Simon, a lap tulajdonosa és főszerkesztője, jóindulatúan figyelte apró kísérleteimet s egyszer s mindenkorra megadta írásaimra a „nihil obstat”-ot. Eszem ágában sem volt „karriert” csinálni, s azt hiszem, egyáltalán nem tartottam sokra összeköttetésemet ezzel a „vidéki lappal”. Ugyanazokat a cikkeket és tárcákat adtam közzé a Frankfurter Zeitung-ban, melyeket előbb egy kassai lapban jelentettem meg, s legalább oly fontos volt nekem, mit szólnak kísérleteimhez Kassán, mint a frankfurti kritikusok véleménye s az a körülmény, hogy a nagy lap vasárnap tárcaélen közölte írásomat. Minden így alakult életemben. Ha a Frankfurter Zeitung-ot nagyon „akartam” volna, talán szóba sem állnak velem. Egy pesti hetilap szerkesztőségébe mindenesetre nehezebben jutott be a kezdő, mint e világlaphoz. Írásról, a szavak súlyáról, következményeiről fogalmam sem volt. Úgy írtam, ahogy egy fiatalember lélegzik, tele tüdővel, valamilyen barbár jókedvvel. Nem tudtam, hogy öreg, kitanult írók kuksolnak világszerte s mindent odaadnának érte, ha ez a lap fölvenné szavukat; inkább csak időtöltésnek tekintettem munkásságomat a nagy lapnál, mely fejedelmien fizetett. Később megtanultam, hogy nem érdemes pénzt kérni tőlük, különbül járok, ha reájuk bízom a tiszteletdíj összegét. Mikor elkerültem Frankfurtból, egyszerű párizsi telefonhívással küldtek el Londonba, valamilyen politikai konferenciára, Genfbe, „színes” politikai képekért, olasz vagy belga vidéki városokba, ahol „történt valami”, vagy több hónapos keleti útra, melynek minden költségét ők fedezték... Megtanultam, hogy a Frankfurter Zeitung-nak nem érdemes költségszámlát küldeni, soha nem kérhettem annyit, hogy a lap önként többet ne utalt volna ki. A lap remekmű volt, olyan érzékeny szervezet, mint egy kisebb állam diplomáciai apparátusa. S csakugyan, diplomatái ültek New Yorkban, Londonban és Párizsban, tekintélyes szerkesztőségek, nagykövetekkel és attasékkal, s minden távirat, külföldi kritika, londoni divatlevél következményekkel járt... A lap számon tartotta a jelenségeket, de ami ennél fontosabb és izgalmasabb, megszabta politikai jelentőségüket, szellem-vagy kultúrtörténeti helyére utalt minden korszerű tüneményt. Azt beszélték, a német nehézipar pénzeli a lapot; de akkor, a húszas évek elején, valótlannak bizonyult ez a hír. Később csakugyan rátette kezét a legnagyobb német ipari konszern s még később a Harmadik Birodalom, igaz, sokáig nagyon óvatosan; a Frankfurter Zeitung volt talán az egyetlen lap a Birodalomban, melyet a nácik jó ideig nem „gleichschaltoltak”. A lap tekintélyéből, szellemi fölényéből és függetlenségéből élt s amellett olyan családiasan szerkesztették a frankfurti székházban; Henry Simon ügyelt minden sorra, s nem jelent meg olyan jelentéktelen hír a napi három kiadás valamelyik rovatában, melyet a főszerkesztő-tulajdonos előbb nem olvasott. S akit egyszer maguk közé engedtek, azzal úgy bántak, mint a családtaggal. Akiben megbíztak, számíthatott reájuk. Igaz, minden sorért, mely ebben a lapban megjelent, kegyetlenül helyt kellett állni; hanyagságot vagy lazaságot nem bocsátottak meg. Évekig tartott kapcsolatom a nagy lappal. Egy naptól magától abbamaradt s olyan különös módon, ok nélkül szűnt meg, ahogy kezdődött... Akkor már évek óta éltem Párizsban, sokat és sokfélét dolgoztam nekik. Egy napon kezdték visszaküldeni cikkeimet. Megjelent egy, visszakaptam hármat. Nem értettem, miért? Cikkeim nem voltak rosszabbak, sem butábbak, mint a régiek. „Tulajdonképpen nem ezt vártuk Öntől...” – írták. Gondolkoztam és megértettem. Mikor hozzájuk kerültem, tanulékony voltam és ügyeskedő; azt adtam, amit vártak tőlem. S mikor lassan megtaláltam a magam hangját, egyszerre idegen lett számukra minden, amit írtam. Német nyelven írtam, de idegen szellemben. Néha még leközöltek, udvariasságból, de csak úgy, ahogy elhagyott szeretőjének köszön az ember.
11 Egy reggel megérkezett a Schwarzwaldból K., a fordító, két kutyával, egy kövér, fiatal magyar emigráns íróval, aki állandó világfájdalmas sértődöttséggel nézett körül s barátnőjével, az osztrák grófnővel, aki amerikai írók műveit fordította németre s később maga is a baloldali „mozgalmi” német irodalom egyik tevékeny munkásnője lett. A pályaudvaron vártam őket. Bevonulásunk Frankfurtba feltűnést keltett. A kutyákkal sok baj volt, a penzióban, ahová érkezésük napján szálltak, nem tűrték meg őket, s ezért átadtam nekik később lakásomat; akkor már jó ideje elköltöztem a szadista szabótól, az Eschersheimer Landstrassén, közel a laphoz, s egy „Rütten und Löning” című kiadó tőszomszédságában béreltem háromszobás, szép, világos szállást. Egy villa első emeletét laktam egyedül, s nagyon tetszett ez a fényűző berendezkedés. Mikor aztán K. összeveszett világnézeti és kutyanevelési ellentétek miatt a frankfurti panziósokkal, beköltöztek hozzám, s én fölmentem a villa második emeletére, egy padlásszobába. Így éltünk, a külföldön összeakadt idegenek sorsközösségében s állandó sértődöttségben. Különösen K. sértődött meg gyakran és szívesen. De mindenestől jól éreztük magunkat, K.-ék sokat dolgoztak, s magam is ebben az időben szoktam reá a rendszeres munkára. K. gyanakvó természetű ember volt, mindenkiben és mindenben sértéseket szimatolt s gyanúját mérges levelekben öntötte ki, melyeket ajánlva, expressz, légipostán küldött. Ő írta a legtöbb expresszajánlott levelet ismerőseim között. Később, külföldön is kaptam tőle ilyen leveleket, éjszaka költöttek fel K. valamelyik expressz-ajánlottjával, melyben mindössze azt közölte, hogy a tervbe vett munka halad, vagy, hogy megvonja tőlem jóindulatát vagy biztosított róla, hogy a félreértés elsimult, barátságunk változatlanul fennáll. Minden sürgős volt neki. Krakéler természet volt, gyakran összekapott a németekkel s leveleket írt, pereskedett. A grófnővel Davosban ismerkedett meg, a háborúban; mindketten betegek voltak, s a davosi szanatóriumban szövődött az életre szóló, minden hivatalos kapcsolatnál bonthatatlanabb, tisztább s erősebb vonzalom, mely a két beteg embert örökre összefűzte. Két szenvedélyük volt: az irodalom s a kutyák szeretete. Azóta se találkoztam emberrel, aki olyan alázattal beszélt volna kutyákhoz, vagy írókkal, mint K. és barátnője. Életüket teljesen kitöltötte a kutyák ápolása és könyvek fordítása. Nagyon sokat fordítottak s művészei voltak mesterségüknek. Különös mesterség ez, s két művész szükséges hozzá: a fordító mindig elvetélt író is, ahogy a fényképész elkallódott festő. K. és a grófnő igazán művészi alázattal fordították képességeiket idegen írók tolmácsolására. Néha órákat veszekedtünk, amíg egy magyar vagy angol fogalom pontos mását megtaláltuk németben. K. magyarból fordított, s ő volt az első, aki az új magyar irodalmat megmutatta a világnak. Hivatalosan nem támogatták soha; inkább megtagadták. Így éltünk a frankfurti villában, a kutyákkal, melyeket K. naphosszat bolházott és tetvezett, állandó mérges ajánlott-expressz levelek között – nem túlzok, ha azt mondom, hogy K. jövedelme felét ilyen felháborodott levelek bélyegköltsége emésztette fel –, különös nyugtalanságban és izgalomban, mert K. közelében állandóan puskaporos volt a levegő. A villa padlásszobájában laktam és naphosszat lehetőleg csak verseket írtam. Ebédre K. főzött, kéziratok és írógépek között, legtöbbször csak főtt marhahúst zöldséggel, mert más egyebet nem tudott. Ez a két ember, K. és a grófnő, megrendítő kötöttséggel, életre-halálra tartoztak össze. Ilyen erős emberi kapcsolatot nem is láttam később, senkinél. Azt sem tudom, „jól éltek-e?” – az, amit általában idillnek neveznek, valószínűleg nem jellemzője az ilyen kötöttségnek. Betegen találkoztak, K. később meggyógyult, az asszony gyógyíthatatlanul beteg maradt. Soha nő olyan erős, olyan vigasztaló, a szó bonyolult értelmében megrendítő benyomást nem tett reám, mint ez az osztrák arisztokrataleány. Magas volt és betegesen sovány; csonttá fogyott arcában csak lelkes szemei éltek, ezek a halálfélelemtől megnemesedett, emberi szolidaritástól átmelegedett fényű szemek. Ruháit maga szabta s nyugtalanító lebernyegekben járkált, melyeket megcsodáltak a németek. Ahol megjelentünk a városban, ellenséges pillantások fogadtak, mert érezni kellett e nő közelében a rendkívülit, azt a riasztó-vonzó egyedülvalóságot, egy fájdalomban, megismerésben és szenvedélyben megtisztult lélek sugárzását. Az emberek elhallgattak, ha beléptünk valahova. A grófnő ment előre, pillantás nélkül, lehajtott fejjel, mintegy rangrejtve haladt át a tömegen; mögötte K., hóna alatt a kutyákkal, lapos és mogorva pillantással méregetve az idegeneket, tele gyanúval és krakéler-elkeseredettséggel, készen reá, a következő pillanatban expressz-ajánlott levelet írni a vélt és gyanított sértegetőknek. Én csak afféle apród lehettem e menetben s méltósággal zártam be a felvonulást. Apja a monarchia egyik nagykövete volt, anyja osztrák bárónő; a grófnő gyermekkorát apja diplomáciai állomáshelyén töltötte el, nagyvilági környezetben. Balti báróhoz ment feleségül, valahol
Litvániában élt férjével, s innen szökött meg egy napon betegen, egyenesen Davosba utazott, hogy soha többé ne térjen férje birtokára vissza. Németül, franciául, spanyolul és angolul tökéletesen beszélt és írt; Upton Sinclairt és Charles Peguyt fordította; Sinclair apró betűs gépírással vastag levelet írt neki, s mindenki, aki egyszer megismerte ezt a lelket, barátja maradt az életre. Szenvedélyes baloldali nézeteket vallott a politikában; de soha nem ismertem még nőt, aki olyan csodálatosan egyeztette össze magaviseletében az egyéniség gőgjét, egy nagyvilági dáma megközelíthetetlen modorát a „mozgalmi nő” szenvedélyes tettrekészségével. Ahol leült, ott rögtön „szalon” éledt fel körülötte; s akik körülvették – néha elszánt és gyanús anarchisták ültek abban a „szalon”-ban, mert K. körül rajzottak a „mozgalmi emberek” –, maguk is kénytelenek voltak szalonszerűen viselkedni. Így ültünk délutánonkint a grófnő nappalijában, teáscsészével kezünkben, írók, munkások, forradalmárok, frankfurti entellektüelek és patríciusok, megengesztelve abban az atmoszférában, melynek hatása alól senki nem menekült, aki a grófnő közelébe került; s mind „társalogtunk”, ahogy a meghívott vendégek társaloghattak a grófnő apjának, a nagykövetnek valamelyik teadélutánján a kairói vagy párizsi osztrák-magyar nagykövetség palotájában. A grófnő vezette a „társalgást” – K. valamelyik sarokban ápolta a kutyákat és gyanakodva nézett körül –, s a meghívott vendégek elfogódottan követték ennek a nyugtalan és előkelő léleknek lebegését az élet, az irodalom s a politika csataterei fölött. Nem, ez a nő nem volt kékharisnya. S olyan erő élt és hatott ebben a törékeny, súlyosan beteg testben, amellyel nagy emberi közösségeket lehetett nyugtalanítani. Tüdeje csaknem teljesen elsorvadt, s így dolgozott napi tíz-tizenkét órát, hajnaltól az írógép fölé hajolva, szájában az örökké füstölgő, vastag angol és amerikai ópiumos cigarettákkal. Utcára ritkán ment csak, félt az emberek látásától; egyszer azt mondta nekem, hogy „túlságosan sajnálja őket”. Osztályát, múltját élesen látta, s valamilyen féltékeny nosztalgiával gyűlölte. Az emberek, akik időnkint felgyűltek körülötte, hogy aztán eltávozzanak az ismeretlenségbe, legtöbbször név nélkül érkeztek; a grófnő szalonjába rangrejtve jártak a forradalmárok, mintegy összeesküvésre, melynek tüzetesebb részleteit nem beszélték meg soha... Egy nőiesen fehér arcbőrű, gesztenyeszín szakállas férfi tűnt fel e társaságban egy napon, nagy, fehér, ápolt és puha kezekkel, álmos és ravasz pillantással üldögélt közöttünk, rövid, száraz válaszokat adott kérdéseinkre, s szigorúan őrizte inkognitóját. Az volt a hír felőle, hogy munkás az egyik frankfurti autógyárban; s csakugyan, munkászubbonyban járkált, de ezt a zubbonyt puha sötétkék szövetből, kitűnő szabó szabhatta remekbe, s hófehér, ápolt körmű kezein soha nem vettük észre az olaj vagy vaspor nyomát... Fejformája, szája, homloka feltűnően hasonlított a Habsburgok fejalkatára, s gyülekezetünkben persze hamarosan legendák szövődtek személye körül. Sok ilyen átmenő, névtelen ember volt a grófnő mágikus körében. „Gyermek”-nek nevezett, megosztotta velem K. főztjét, angol cigarettáit s olvasmányait. Engedelmesen éltem közelében, eltűrtem agresszivitását, különcségeit, soha embert, méghozzá nőt, ilyen önzetlenül, szerényen és szomorúan nem viseltem el, mint ezt a különös grófnőt. A végzet fájdalmas életformákat tartogatott számára, melyeket daccal és lázadással fogadott. Arisztokrata volt, a szónak legbelsőbb, emberi értelmében. Egy napon meglátogatott bennünket Stephan Zweig, s a látogatás után órákig sétáltunk az esőben. Zweig elmondta e rendkívüli asszony élettörténetét, egy biográfus alaposságával s olyan meghatott lelkesedéssel, ahogy csak emberekről tudunk beszélni, akikben van elég erő és ellenállás, egyensúlyban maradni, amikor osztály, elvek, értékek egyensúlya felborul körülöttünk. Néha kiutaztunk Frankfurt környékére, a munkástelepekre, a grófnő felolvasott a Höchst am Main-i nagy kémiai gyár munkásestélyein, s a „mozgalmi” emberek is azzal az elfogódott szeretettel vették körül, mint valakit, akit vállalni kell, ha nem is tartozik teljesen és feltétlenül közéjük. Ősz elején K. megsértődött valamiért, s expressz-ajánlott levelet küldött nekem a földszintről fel a padlásszobába. A grófnő természetesen szolidáris volt K.-val; mindig és mindenben szolidáris maradt vele, s kettejük viszonyának jellemzője és értelme talán nem is volt más, mint ez a szolidaritás, mellyel egy rendkívül előkelő lélek vállalta a másikat, a megsebzett és elégedetlen lelket. Akkor elköltöztem tőlük egy szállodába a pályaudvarral szemközt, s egy ideig átutazó artista életét éltem. Ebben az időben valami szerelemféle kristályosodott ki körülöttem, helyi kaland szomorú hőse lettem, válással és botránnyal tetézett bonyodalmak között éltem; s már kiütközött magatartásomból az a kínos neurózis, mellyel minden emberi kapcsolatra reagáltam. Nem tudtam még, hogy beteg vagyok, s azt sem, mennyi az ellenállóerő e beteg lélekben. Mindenesetre úgy éreztem, hogy a frankfurti tartózkodás vége felé jár, megkaptam itt a várostól s az emberektől a legtöbbet, amit nyújthattak, s ideje lesz odábbállni, lehetőleg éjjel és ködben. Nem voltam szolidáris környezetemmel, nem voltam szolidáris osztályokkal, érdekkörökkel, senkivel. Hotelszobámban, a
kaktusz és a néger fétis társaságában, minden éjjel azzal a gyanúperrel tértem nyugovóra, hogy hajnalban letartóztatnak.
12 S egy napon felébredtem s észrevettem, hogy a frankfurti év megmunkált bennem valamit. Gyönge voltam még ahhoz, hogy igazán írni tudjak, kifejezzek valamit, ami csak az enyém, s úgy fejezzem ki, ahogy csak én tudom. Az apró rajzok, melyeket a frankfurti lap közzéadott, verseim, egy drámakísérlet, mindez csak dadogó, néha jó svádájúan dadogó jelentkezése volt valamilyen kezdetleges kifejezési készségnek, amely úgy hasonlít az íráshoz, mint a jó hallású gyermek pötyögtetése a zongorán a zenész biztonságához, mellyel birtokba veszi a hangszert. Észrevettem, hogy a frankfurti év lazán megrajzolt bennem valamit, ami első formája a munkának, s talán nem is egyéb, csak akaratlan, homályos, bátortalan magatartás. Emberek között éltem, akikről édeskeveset tudtam, az ifjúság ködében éltem, az egyetemre már úgy jártam be, mint idegen, az agyonszabdalt arcú, katonás magaviseletű, snájdig kortársakkal nem akadt közös örömem, sem beszélnivalóm, az újságírás érdekelt, a könnyű kis sikerek jólestek, de nem tartottam sokra ezt a fajta kifejezési lehetőséget, s éreztem, hogy a zsurnalizmus soha nem lehet más számomra, mint kenyérkereset. A magatartás, az az írói attitűd, a szemléletnek kínos beállítottsága a vízióra, a „másik látomásra”, mely emberek és jelenségek mögött dereng fel, s az író számára igazibb valóságnak tetszik, mint a tapintható – megszabta életmódomat. Az írás végső értelmében nem egyéb, mint magatartás, nagy szóval úgy mondhatnám: erkölcsi magatartás. Észrevettem, hogy feladat vár reám, melyet nekem kell egyedül, külső segítség nélkül elvégeznem; s mert gyöngének és készületlennek éreztem magam, ez a feladat szorongással, néha iszonyattal töltött el. A frankfurti év zsúfolva volt emberekkel. A lap néha átküldött Darmstadtba, ahol a herceg, Ernst Ludwig a trónfosztás után is változatlanul palotájában élt a város közepén, s afféle szellemi udvartartást rendezett be, melynek a filozófus Keyserling gróf volt hopmestere. A „bölcsesség iskolájá”-nak nevezték ezt az epheboszokkal telített hercegi palotát, ahol a bölcsességre szomjas szép fiúk bársonyzekésen, mezítláb sétáltak a parkban, hallgatták Keyserling következtetéseit életről és halálról vagy a meghívott, előkelő külföldi vendégek szemináriumait. Itt ismerkedtem meg Rabindranath Tagoréval. A jelenség gyanús volt számomra, minden köntösön túl gyanús, Európa-ellenes, értelemellenes. A „bölcsesség iskolájá”-nak, mint a herceg udvartartásának általában, erősen egynemű jellege volt. Ernst Ludwig zömök, faunszerű jelenség, botjára támaszkodva, sántikálva jelent meg időnkint a parkban növendékei között, hallgatagon tartott szemlét a „szellem elitcsapat”-ja fölött, mint a különítményt nevezték, s titokzatos hallgatásába burkolva tért vissza a kastélyba, ritka könyvei, porcelánjai és kedvenc filozófusai közé. Ezek a darmstadti látogatások – „riportot” kellene írnom az előkelő külföldi vendégekről vagy beszámolót az előadásokról – fojtogató, kényelmetlen emléket hagytak bennem. De maga Frankfurt is fülledt volt, zsúfolt – túlságosan sok volt itt a pénz, s az ember, kiket a pénz eltöltött félelemmel, rigolyákkal, különcségekkel, igényekkel. Valószínűtlenül „érdekes” volt az élet Frankfurtban; olyan mesterséges volt minden napom, mintha kvarcfényben, ultraviolett-sugarakban élnék. A Grosser Hirschgrabenen, Goethe szülőházában, száz év előtt pontosan azt az igényteljes, finomkodó életet élhették, mint ma, a „Herr Rath” palotáját környező patríciusházakban; a város légköréből, mely bizonnyal a legkülönb volt Németországban, előbb-utóbb menekülni kellett, telítve volt csömörre ingerlő, édeskés, túlságosan jóllakottsággal. Igen, Frankfurtban talán „karriert” lehetett volna csinálni. De nekem akkor fontosabbnak tetszett, hogy frankfurti kedvesemet, a válóperes hölgyet az éjszakai vonattal megszöktessem Berlinbe. Nem is búcsúztam mástól, csak a grófnőtől, K.-tól és a kutyáktól. A válóperes hölgy tíz évvel volt idősebb nálam, s egész éjjel gyomorgörcsökkel feküdt a vonatban. Rosszkedvűen ültem mellette, néztem a vonatablakon át a hajnalodó Németországot, s nem tudtam, hogy ifjúságom egyik legfontosabb állomáshelyét hagytam el, ahová azután soha nem tértem többé vissza. Ebben a frankfurti évben alakult ki bennem az a szemlélet vagy magatartás, amely örökre megszabta viszonyomat munkámhoz és a világhoz. Akkor csak annyit értettem helyzetemből, hogy esztendőt töltöttem egy idegen városban, s egy nőt viszek onnan emlékbe, akit nem szeretek, s kitől jó lenne mielőbb szabadulni. Húszéves voltam. Az élet harsány világításban tündökölt. „Kalandra” indultam.
[II] 1 Rossz emlékező vagyok. Időszakok, emberek külseje, találkozások nyom nélkül szitálnak át emlékezetemen, mindig csak eseménycsoportokra emlékezem, melyek nagy, laza tömbökben kapcsolódnak össze. E tömbökben, mint az őskori gyantában a belekocsonyásodott rovar, egy-egy elmúlt ember éli jelképes életét. Akit elhagytam, annyira él csak számomra, mint az élők emlékezetében a halottak. Hálátlan emlékező vagyok. Mindig egy-egy ember emelkedik ki a zűrzavarból s köréje rakódnak le az emlékfoszlányok, moszatszerűen; úgy kell letisztogatnom e fontosabb emlékemberek körül a hulladékot, mellyel a múlt áradása belepte őket. Talán száz nevet is idézhetnék ebből az időszakból, külföldön töltött ifjúságom első idejéből, nőket és férfiakat, akik „szerepet” játszottak – s akkor úgy tetszett, néha „döntő” és fontos szerepet játszottak – életemben. Volt olyan köztük, akivel életre-halálra verekedtem; ma emlékezem talán e verekedés jeleneteire, de nem tudom többé megmondani nevüket. Nagyon sok nőt ismertem ebben az időben; közöttük azt, aki velem szökött Frankfurtból, s bizonyosan szeretett is; de már keresztnevére sem emlékszem vissza. Ebből az első időből egyetlen ember él számomra, a grófnő. S később, mint az árnyék, felvonul Hanns Erich. Volt közöttünk valami elintézetlen, talán a fajta különbsége, talán torz érzések, nem tudom. Utánam jött Berlinbe is. A frankfurti kaland hősnője elmarad, elbukik az emlékek gátfutásában. Szeretni nem tudtam, másképpen sem érdekelt. Érzelmes és gőgös nő lehetett, magas és szőke. Berlinben elhelyeztem egy penzióban, aztán elfelejtettem. Egy ideig írt és telefonált még, majd csüggedten elmaradt. Talált-e hirtelenében valakit, vagy visszautazott Frankfurtba, nem tudom. Nevére nem emlékszem, szemeire, hanglejtésére sem, csak tartására, büszke megjelenésére, hosszú, fehér combjaira. Egy ifjúság szerelmi emléktára ilyen combokból, karokból, mozdulatokból áll össze. Mikor az arc feldereng e testrészek között, vége a pubertásnak és kezdődik a férfikor. A föld feletti, magas hidakon robogó vasút egyik állomásával szemközt vettem szállást, vörös téglából épült, Richter-kocka-épületekre emlékeztető bérházban, a Blücherstrassén. Villanyvilágítást nem vezettek még be a házba. A falépcsők minden lépésre nyikorogtak, a ház reggelig visszhangzott az érkezők lépéseitől, a lakók zöme hajnal felé járt haza, proletárház volt, tele parazitákkal s mind az éjszakai Berlin hulladékaiból tengették életüket. Laktak itt pincérek, táncosok, prostituáltak. Csodálatos ösztönnel találtam ide, rögtön első napon. Lakhattam volna néhány utcával arrébb, az előkelő Westend házainak számlálhatatlan albérletei valamelyikében. De első időben ösztönszerűen ide rágtam be magam, ebbe az ős-Berlinbe, ahol még petróleummal világítottak, tájszólással beszéltek, mindenki cinkosa-volt kissé a másiknak s éjjel rendőri riadóautók vijjogásától visszhangzottak az utcák. Most már tudom, hogy nem nagyvárosi, alvilági romantikát, nem érdekességet kerestem ott. Emberi meleget kerestem, közelséget, valami valószerűt. Magányomtól szenvedtem, attól a mesterséges álkultúra-magánytól, melyet nevelésem s később, különösen a frankfurti időszak vontak körém, mint valamilyen különleges légkört egy, az ősanyagtól elszakadt meteorka köré. Jeges magány áradt el körülöttem. Több volt ez, mint az idegenség magánya; belülről sugárzott, lényemből, emlékeimből, már a magatartás, az író reménytelen magánya volt. Akikhez „közöm” volt egy kultúratenyészeten belül, mind saját pályán jártak vagy zuhantak s csak fényjelekkel üzentünk egymásnak. Frankfurtban lábujjhegyen jártunk és selypítő komolykodással beszéltünk Mary Wigmann táncairól vagy a kommunizmusról. Mindez nagyon érdekes volt, információ volt, az ember lassan maga is beavatott látszatát keltette. A légkör sűrítve volt jelszavakkal. A szocialisták, kommunisták, esztéták és a gótikus skulptúra gyűjtői megtanítottak használható jelszavakra, de közben úgy éreztem, a valóságról nem tudok meg semmit. Éreztem, hogy vissza kell térnem a földre. A magam eszközeivel, a magam módján kell szert tennem a tapasztalatokra. A valóság valahogy mindenütt volt és egyszerre: a könyvekben s a szalonokban éppen úgy, mint a prostituáltakban, a facér katonákban, akikkel éjszaka söröztem a Stettiner Bahnhof környékén, szállásadó házigazdáimban, az újdonsült weimari miniszterekben, akik „sörestélyekre” invitáltak, mint a „külföldi sajtó” tagját, mert leadtam a Wilhelmstrassén névjegyemet. Riadtan és elszántan vetettem magam az áradásba. A természetes mozdulat az lett volna, ha a nőknek adom át magam. Ők vannak legközelebb a valósághoz, így gondoltam. De Thomas Mann s általában az irodalom is sokat tudott a valóságról, talán
többet is, mint egy-egy nő. A „Valóság”-ra úgy gondoltam, mint valamilyen végtelen leckére, mely elől nem szabad hanyagon kitérni, de aztán, ha munkára kerül a sor, nagyjából mégiscsak el kell felejteni. Volt itt valami sűrű, a Blücherstrasse idejében, valami ősanyagszerű. Mikor a grófnő a munkások közé vitt, minden jó szándékunk mellett is tanulmányútra mentünk. Így élnek a munkások. Ilyen a munkások szerelmi élete. Ezt és ezt az írót olvassák legszívesebben a munkások. A valóságban a munkások mindenfélét olvastak, nem csak a „mozgalmi” irodalmat s valószínűleg akadtak közöttük sokan, akik Courts-Mahler regényeit olvasták a legigazibb kedvvel és gyönyörűséggel. A munkások az erényről, a házasságról és a szerelemről is másképpen gondolkoztak, mint ahogy mi elvártuk tőlük, másképpen vágyakoztak a forradalomra is, mint ahogy ezt a szocialista káték előírták s bizonyára akadtak közöttük szép számmal, akik egyáltalán nem tartották sürgősnek a világforradalmat. A munkások zöme tetszetős házakban lakott, volt rádiójuk, előfizettek a lapokra, látogatták a színházak előadásait és a mozikat, s a munkanélküliek segélyt kaptak; a jólét nem vetette fel őket, de Németországban nem halt éhen senki ez években. Elképzeléseinket nem fedte a valóság. Ami kilátszott a valóságból, egészen más volt, mint ahogy mi szerettük volna: néha rosszabb, néha különb, de mindig más. Inkább azt vettem észre, hogy valamilyen ijesztő és általános neurózistól szenvednek az emberek, a munkások éppen úgy, mint a grófnő vagy a patríciusok. Az „egészséges” ember ritkább volt, mint a fehér elefánt; az emberek rögeszmékbe kapaszkodtak s a németek, háromszáz esztendő kategorikus imperativusa után, kezdtek reászokni a politikai gondolkozásra. Volt valami automatikus, merev az emberek magaviseletében. Csak itt viseltek még tíz centiméter magas, kemény állógallérokat a hivatalnokok; volt valami feloldhatatlan, gyámoltalan a „szabadság”-ban, mellyel nem tudtak és nem mertek élni. Berlinben, az első időben, menekültem a magány elől. Nem kerestem fel az irodalmi kávéházakat, a magány e laboratóriumait, nem telefonáltam ismerőseimnek. A Blücherstrasse fölvett és rejtett, mint egy sikkasztót. A szobát egy ügynök adta bérbe, petróleummal világítottak itt, a falon vallásos tárgyú nyomatok lógtak, a padlót felhintették zöld porral, valamilyen féregirtó szerrel, mert a házban nyüzsögtek a svábbogarak. Soha nem laktam még eddig ilyen helyen. Megérkezésemet követő négy napon nem mozdultam ki a lakásból, papírt és tollat vásároltam s éjjel-nappal „dolgoztam”. Négy nap és négy éjszaka megírtam azt a színdarabot, melyre esztendeje készültem Frankfurtban. A színdarab rossz volt. Később egy ügynök megvásárolta, az egyik vidéki német város kísérleti színházában színre is került s szégyenletesen megbukott. Számomra nem is volt fontos akkor a „siker”. De az első négy berlini napon, először életemben mertem építeni valamit. Tizenöt évig nem nyúltam azután többé drámához, elhessegettem minden kísértést. Ott Berlinben, a svábbogaras, petróleumfényes albérleti szobában éreztem először azt a különös izgalmat, azt a szívszorongó felelősséget, amit az ember érez, mikor először alkot valamit, a semmiből s a maga képmására. Valamit, ami tökéletlen, de csak az övé, sem előtte, sem utána nem csinálhatja meg helyette senki. Irtózatos érzés. Aki egyszer megismerkedett vele, kissé elveszett az élet számára; mindent elveszít s nem is tudja, mit kezdjen az életérzéssel, amit kap helyette. Négy nap és négy éjszaka önkívületben – valamilyen jeges és nagyon józan önkívületben – ültem a blücherstrassei szobában, teleírtam néhány tucat ívpapirost, azután elcsuktam bőröndömbe a kéziratot s iparkodtam elfelejteni a kísérletet. Elindultam körülnézni Berlinben. Valami élt és dübörgött körülöttem, ami munkára ösztönzött. Erőket éreztem, vonzásokat, nagy tömegeket, lehetőségeket. Az élet új szakasza kezdődött számomra és nem kezdődött rosszul.
2 Berlinben váratlan kaland kezdődött számomra: az ifjúság kalandja... Most már tudom, hogy az ifjúság nem idővel lemérhető életszakasz, egyszerűen csak állapot, melynek kezdetét és végét nem lehet évszámokkal jelölni. Az ifjúság nem kezdődik a pubertással s nem végződik egy bizonyos napon, mondjuk, negyvenéves korunkban, virágvasárnapján, délután hatkor. Az ifjúság, ez a különös, egyáltalán nem „viharos” életérzés, megtörténhetik velünk, mikor legkevésbé figyelünk reá s legtöbbször, mikor nem is készültünk fel hozzá s nem is várjuk különösebben. Szomorú, tiszta és önzetlen állapot ez. Erők sodornak, melyekkel nem vitázol. Szenvedsz is tőle, kissé szégyelled is, szeretnél mielőbb túlesni rajta, „felnőtt”-nek lenni, szakállal, bajusszal, elvekkel és kegyetlen-félreérthetetlen emlékekkel. Egy napon felébredsz s más a világítás körülötted, más a tárgy jelentősége, a szavak értelme. Útleveled adatai és tested erőtartalékai szerint még fiatal vagy; talán férfi sem lettél még közben, az igazi, a kiábrándult és felelős értelemben. De az első
ifjúság, az a szendergés, az a sértődött-ártatlan állapot már megtörtént veled. Valami más kezdődött helyette, az élet egyik felvonásköze elmaradt. Varázslatból ébredsz és csodálkozol. Olyan „après”-érzés ez, nem hasonlít semmiféle testi élményhez, de penetráns-keserű, kiábrándultság illan az alján. Amíg tart, csaknem sebezhetetlen az ember. Berlinben félreérthetetlenül elkezdődött számomra az ifjúság, az az állapot, melyet később az életben ezen a néven követelt vissza az ember. Mindennap arra ébredtem, hogy kezdődik számomra valami. Nem volt éppen ünnepély, ami így kezdődött és tartott egy ideig Berlinben; de nem volt hétköznap sem. Átmeneti állapot volt, rendkívüli szertartásokkal, különös jelmezekkel, ünnepélyes fordulatokkal. Berlinben, ahol körülöttem senki nem ért reá semmire, egyszerre mindenhez volt időm. A városnak ez volt az életszakasza, mikor, különös vidékiessége mellett, jó pillanataiban s egyes kifejezési területein csaknem világvárosra emlékeztetett. Az idegenek ellepték minden zegét-zugát. A laboratóriumok megteltek oroszokkal és norvégekkel, mindenki alapított valamit s a németek minden alapítást megalapoztak, akkor is, ha a külföldi maga sem hitt vállalkozása sikerében. A pénzt utána hordták az unatkozó idegennek. Egy délután megszólított a kávéházban két német, akik Württembergből érkeztek Berlinbe, s képes „magazin”-t alapítottunk. Két hét múlva irodánk volt a Friedrichstrasse egyik bérházának emeletén, többszobás irodánk, telefonokkal, írógépekkel, könyvelővel, pénztárossal és gépírónőkkel. A lap meg is jelent, tele elképesztő ostobaságokkal s jó ideig virágzott. Az első szám megjelenése után otthagytam őket, mert untatott fontoskodó ürességük. A város tele volt ilyen „alapításokkal”. Egy éjszakai bárban a Kurfürstendamm mellékutcájában jelenlétemben alapított két nyugdíjazott német katonatiszt, kik fél órával előbb ismerkedtek össze, ceruzaexport vállalatot, több millió alaptőkével, s nagyon csodálkoztak, mikor vonakodtam részt venni e kitűnő üzletben. Néhány hónappal később már házakat vásároltak a ceruzaexport jövedelméből. Berlin nem volt idill ezekben az években. Amellett egyetlen nagy laboratórium volt az óriás város; az idegen pancsolhatott kedve szerint a német gyárakban, a színházakban, mozgóképműtermekben, a lapokban s az irodákban. Berlin megadta magát, kapitulált a háború után az ellenséges külföld előtt. Kokain- és pálinkaszagú síbervilág terpeszkedett a kirakatban, de a pöfeteg élvezés mögött stílusok gerjedtek, szemléletek tisztultak. Egy pillanatig sem volt unalmas fiatalnak lenni Berlinben. Soha, sehol nem találkoztam később annyi jóindulatú emberrel, mint a berlini esztendőben, a németek között. Olyan elveszettek voltak, a lelkek telítve zavarral, félelemmel és bosszúvággyal. S olyan éhes volt a város, éhes életörömre, stílusra, új kifejezési formákra. Szerettem spleenjét és beláthatatlan méreteit. Szerettem délelőtt átsétálni a Tiergartenen, lovaglóruhás nők érkeztek gyalog, pálcával kezükben, amely jelenthetett sportszenvedélyt is, de néha jelképe volt másféle szenvedélyeknek, amolyan felhívás titokzatos, macabre-keringőkre. A nemek pártokra szakadtak; előbb csak divat volt, később járvány a homoszexualitás. Óriási üzemek alakultak e szenvedélyek mesterséges csíráztatására. Ebben az időben lobogott még bennem az a különös hőfokú és fényességű láng, a tiszta, zavartalan Erosz öröme, amely módot adott reá, hogy a szerelemnek átadjam magam, s ne érezzek utána bűntudatot vagy macskajajt. A különös érzés, mintha szeretkezés után menekülnöm kellene a „tett színhelyéről”, nem hatalmasodott még el bennem. Két kézzel nyúltam minden után, amit Berlin elém sodort, félelem és szándék nélkül. Olyan igazán, olyan gyanúsan fiatal voltam... Az emberek érezték rajtam ezt a fiatalságot. Amerre mentem, kitárt karok nyúltak felém. Vannak az életben időszakok, mikor Erósz lehelete érzik egy emberen, s úgy járkál a többiek között, mint kiválasztott lény, akit nem lehet megsérteni, sem bepiszkolni. A berlini idő első szakasza telítve volt meglepő szerelmi élményekkel. A nemek zavara elhatalmasodott a nyugtalan városban. Nőket ismertem meg, akik titokban porosz katonatisztek voltak, négy fal között monoklit viseltek, szivaroztak és odáig vitték az átváltozást, hogy éjjeliszekrényükön katonai szakkönyvek hevertek. És férfiakat, akik nappal gyárakat vezettek, s éjjel kígyóbűvölőnek öltöztek. Egyetlen permanens álarcosbál volt ez a berlini tél. A párok néha ijesztő álarcokat viseltek. A zűrzavaros bálon nyugodtan és derülten haladtam át, mint aki biztosan tudja, kit keres, s nem veszhet el a tébolyodott párok forgatagában. Egy napon délután telefonált Lola, hogy megérkezett Kassáról és szeretne beszélni velem. Az álarcosbál új változattal módosult számomra ezen a napon.
3 Hanns Erich feltétlenül hitt az osztályharcban, a proletariátus diktatúrájában, a német szellem európai
felsőbbrendűségében; de éppen ilyen feltétlenül hitt az aszpirin gyógyító erejében vagy abban, hogy kötött gyapjú alsóruhák télen megóvják viselőjüket a meghűléstől. Nyugtalanul kerestem társaságát, mert ilyen érdekes emberrel, mint ez a baloldalon elkalandozott német polgárfiú, soha nem találkoztam még. Alkatát, ízlését, hajlamait, szemléletét nem bírtam megérteni. Ismertem svédeket, franciákat, románokat, oroszokat Berlinben, de soha, semmilyen fajta embernél nem éreztem azt a vonzó-nyugtalanító idegenséget, mint ennél a fiatal németnél. Kristálytiszta tételeket fogalmazott meg társalgás közben, de a kristálytiszta tételek mögött valamilyen ősköd gomolygott, tanácstalanság és zűrzavar. Olvasta Voltaire-t és Erasmust, de elragadtatással nyilatkozott egy Waldemar Bonsels nevű német író „modern miszticizmusá”-ról is, amely mögött „építőerőket” érzett. Én csak egy rossz, híg írót éreztem mögötte. Mindketten olvastuk Martin Buber legendáit, s engem elragadott az író vésnivaló, kemény, klasszikus németsége; őt elragadta az, ami homály volt e kabalákban. Beszélgetéseink, melyek esztendőn át igazán csak rövid napszakokra maradtak abba, termékenyen alakultak, mert soha nem értettük meg egymást. Nem tudtam, nem is akartam szabadulni tőle, mert jellemében és gondolkozásában a „német titkot” szimatoltam, ezt a nehezen meghatározható összetételét nyelvnek, környezetnek és emléknek, melyeknek összességétől olyan reménytelenül és elhatározottan német lesz valaki, ahogy én például soha nem voltam szász, sem morva, hanem feltétlenül magyar – mindenből együtt voltam valaki, de ugyanakkor el tudtam képzelni azt is, hogy húsz év múlva Pekingben tökéletesen értsem, miért talál nevetségesnek vagy szomorúnak egy kínai valamit. Milyen volt belülről, ott, ahol egy ember megmásíthatatlanul egyedül van, ez a fiatal német? Semmi nem illik reá, amit szokványosan német tulajdonságnak ismerünk. Először is nem volt „tipikusan rendszerető” – az igazság az, hogy emésztő honvágy élt benne a rend iránt, melyet nem tudott életében és világszemléletében megvalósítani. Az ember a világot, a fajták különbözőségét – azt a valamit, amitől fajta lesznek, amiben különböznek – irodalomból soha, csak személyesen, kávéskanállal ismeri meg. Hanns Erich úgy vágyott a rendre, mint egy állat szabadságra. De a rend nyilvánvalóan nem adja magát olyan egyszerűen, mint ahogy Hanns Erich képzelte megvalósítását; hiába élt órarend szerint, hiába sétált minden délelőtt tíztől fél tizenkettőig – egy perccel sem tovább –, hiába szerzett be albérleti szobájába kefetartót, mert a „kefe nem heverhet csak úgy a komódon”, hiába jelölte meg vörös ceruzákkal az elolvasott könyveket, nyilván elővigyázatosságból, nehogy véletlenül még egyszer elolvassa: Hanss Erich belül rendetlen maradt. Élete, munkássága egyetlen erőfeszítés volt a nagy, tiszta eszmény, a rend megvalósítására. De ahova eljutott, az legtöbbször csak a rendszer volt, soha a rend. A legmagasabb eszmények foglalkoztatták eszméletét: monumentális rendszerek, tökéletes életformák. Mindent ünnepelt, ami „nagy” volt, a quantitás mámorában élt. De a kis dolgokban, ott, ahol rögtön dönteni kell, a felületen, ahol az egész ember mégis minden következménnyel megnyilatkozik, kínlódott és tétovázott. Mindennek „formát” keresett, s kétségbe ejtette, hogy az élet nem tűri a formákat, mindenen túlárad, s egyetlen formátlan zűrzavar, amelynek a halál ad csak valamelyes laza, gyászszegélyes keretet. Rendszeresen, riadtan kapaszkodott a részletekbe. Alapossága megrendítő volt: megrendítően lelkiismeretes, s ugyanakkor megrendítően gyámolatlan. Délelőttönként feljött hozzám, letelepedett abba a rendetlenségbe, ahol heverésztem, megállapította, hogy ez a rendetlenség az én „formám” – mert nem bírt belenyugodni, hogy csak úgy, minden különösebb szándék nélkül vagyok rendetlen, formát keresett mögötte, rendszert és szempontokat –, s megkérdezte, hol voltam este. Ha ügyvéd barátomnál vacsoráztam, megkérdezte, hol lakik, milyen a lakása, hány szoba, mióta lakik ott? A hallottakon kissé elgondolkozott. Mit vacsoráztunk? – kérdezte aztán. – Ittunk bort is vagy csak sört? Ki ült az asztalfőn, ki ült a házigazda jobbján? Hány cselédet tartanak? Miről is beszéltünk vacsora előtt? S aztán, étkezés közben? S a vége felé? Úgy, Rathenauról is beszéltünk? Ki említette először Rathenau nevét? Nem emlékezem? Törjem csak a fejem. Az egyik meghívott, a zenetanár? Milyen ember? Hány éves? Mennyit kereshet ma egy zenetanár? Kapnak ezek családi pótlékot is a városi zenedékben? Mit gondolok, mi helyesebb, az államilag központosított zeneoktatás vagy a magánzenedék oktatási tevékenysége? Mit olvasott a zenetanár Rathenauról? Milyen politikai párt tagja? Viselt-e jelvényt a gomblyukában? (Hanns Erich viselt.) Mit gondolok, mennyi lehet ma Rathenau vagyona? Fölfedeztem-e misztikus elemeket Rathenau írásaiban? Elképzelhető-e Rathenau a gyakorlati politikában? Felszolgáltak-e feketét vacsora után? Neves festők képei lógtak-e a falon? Föltétlenül hiszek-e a tehetség érvényesülésében, vagy elképzelhetőnek tartom, a mai társadalmi renden belül, hogy zsenik is elkallódjanak? Majd megpihentünk. Mereven nézett maga elé, szemüvegét tisztogatta, elraktározta a részleteket.
„Beszélgetni” soha nem tudtam vele; mindig csak megbeszéltünk valamit... A beszélgetés ezzel a fiatal némettel úgy hatott reám, mint valamilyen bonyolult bírósági tárgyalás, vizsga, rendőri kihallgatás. Egyetlen részlet sem maradhatott homályban; nem tudta még, hogy az emberek közötti érintkezésben a legfontosabb majd mindig az, ami homályban marad. Hanns Erich könyörtelen világosságra vágyott, rendre és alaposságra. Ha valamibe egyszer belekapott, nem engedte el, míg minden húst, ínt, rostocskát le nem rágott róla. A meztelen csontot, a beszélgetés eredményét, maradékát aztán kedvetlenül nézegette, elégedetlenül, hogy íme, ennyi maradt csak. Pihenés után újra kezdte. Hol jártam tegnap délelőtt? A kórházban? Megtekintettem a kórház kertjét is? Hány hektár? Mit láttam ott? Madarat láttam repülni? Hány óra felé? Délután háromkor? Milyen irányban repült? Nem tudom? Észak vagy nyugat felé? Nem tudom, merre van észak? Miféle madár volt? Galambtermetű? Egyenesen repült vagy rézsútosan? Szürke volt? Inkább zöldesszürke? Különös. Mégis, miféle madár lehetett? – kezdte aztán kínlódva, elölről. Lassan repült vagy gyorsan? S ha a madárral végeztünk, következett a forradalom vagy Emerson történelemszemlélete. Oly kínlódva vágyott a rendre, mint ahogy a gyermek szeretne felnőtt lenni. Állandóan lesben állt, félt, hogy a többiek, a svédek vagy a franciák tudnak valamit, ami elkerülte figyelmét, nem figyelt oda, éppen hiányzott a történelemben, négy- vagy ötszáz év előtt, s most összenevetnek a feje fölött, kicsúfolják tudatlanságát. Szerinte az életben „nem lehetett eleget dolgozni” – az ember nem azért dolgozott, hogy kielégüljön vagy elérjen, megvalósítson valamit, hanem „magáért a munkáért”. Jóhiszemű volt, mint egy gyermek, s ugyanakkor erőszakos és alamuszi. Mindent nagyra tartott és szívesen majmolt, ami idegen, s ugyanakkor gyanakvással szemlélt minden idegent; az egész világot úgy fogta fel kissé, mint szövetséget, melynek egyik legfőbb célja és értelme, hogy nevetségesnek találja a németeket és túljárjon a tiszta germán faj eszén. Úgy észleltem, hogy szomorú, zavarban él, és sajnáltam. Szorgalmát tiszteltem és terméketlennek találtam. Állandóan körvonalazott, mintegy léniával és körzővel szemlélte a világot, iparkodott a nevezhetetlent és felfoghatatlant valamilyen közös s a gyakorlati életben is használható nevezőre hozni. S mert vállalkozása mindig balul ütött ki, elkeseredetten tisztogatta szemüvegét, s kisvártatva, makacs sóhajjal megint fejest ugrott a részletek zavaros és kifürkészhetetlen káprázatába. Jómódú fiú volt, szülei bőven ellátták zsebpénzzel, s jószívű is; iparkodott kedvemben járni, ajándékokkal lepett meg, egyszer karácsony este telerakta szobámat ajándéktárgyakkal, s mindegyre invitált szüleihez, Sziléziába. Ernyedetlenül dolgozott, mert lélekben reménytelenül lusta volt, mindegyre rendbe rakott valamit, írásait, ismereteit, szobáját vagy a környező világot, mert belülről gyógyíthatatlanul rendetlen volt. Csak Németországban bízott, a világot nagyjából rendetlennek, slamposnak tartotta; így különösen annak vélte a franciákat. Ez a hite reám is átragadt. Abban a meggyőződésben éltem, hogy Németország a példás rend klasszikus hazája; ahogy ezt otthon és az iskolában tanultam. Csakugyan, olyan rend volt mindenfelé, a múzeumokban, a pályaudvarokon és a magánlakásokban is. Csak a lelkekben, a német lelkekben nem volt „rend”; homály terjengett benne, gyermekes köd, véres és megtorolatlan, vezekeletlen mítoszok köde. De akkor még nem értettem, miért vágyódik a rendre ilyen mániákusan Hanns Erich?... S mikor Franciaországba kerültem, elszörnyedtem az általános rendetlenségen. Évekbe tellett, amíg megtanultam, mi a „rend” – évekbe tellett, amíg megértettem, hogy a franciáknál csakugyan besöprik a szemetet a bútor alá, de ragyogó rend és higiénikus világosság uralkodik az agyakban. Hanns Erich szocialista volt, valahogy úgy, ahogy az ember egy napon elhatározza, hogy növényevő lesz. Osztályhelyzete, belső meggyőződése nem késztették erre az állásfoglalásra. Mindig úgy képzeltem el, hogy az ember szocialista vagy forradalmár lesz, ha már nem tud másként: ha megtörténik vele ez az álláspont. Hanns Erich egyszerűen elhatározta. Természetesen „karrier”-re vágyott. Sokáig éltünk együtt, később meglátogatott Párizsban is, ahol sokat olvasott, tanult, s közben idegesen szörnyülködött a franciák gyógyíthatatlan rendetlensége fölött. Harmincéves korában már a legnagyobb német lap vezércikkírója volt, s egy-két esztendővel reá beválasztották a Birodalmi Gyűlésbe. Néhány nappal Hitler kancellári kinevezése előtt Berlinben jártam, s találkoztam vele. Divatosan öltözködött, pompás gépkocsiján furikázott körbe a városban, s bemutatott barátnőjének, egy csinos, nagyon kövér, óriás termetű nőnek. Utoljára a Pariser Platzon láttam; kértem, állítsa meg autóját, leszálltam s elbúcsúztam. – A forradalom lassan győz – mondta elgondolkozva, s kocsija kormánykerekére könyökölt. Három nappal később a nemzetiszocialisták elfoglalták a birodalmat. Hanns Erichet koncentrációs táborba zárták. A lapot, melynek munkatársa volt, kisajátították az új urak, a régi munkatársakat szélnek kergették. Hanns Erichet elsöpörte az idő, mint oly sok pajtását ifjúságomnak; nem tudtam meg felőle semmit többé.
4 Volt valami lebegő és dandys ebben a berlini esztendőben; a „Spleen de Berlin” ideje volt ez. Könnyen és önfeledten éltünk a nagy városban, mely sistergett ebben az időben a mesterséges élettől. A város rútságában és építészeti sivárságában is rokonszenves volt; s ha most visszagondolok erre az időre, mély csodálkozással veszem észre, hogy később soha, sehol idegenben, de talán otthon sem éreztem olyan rejtetten, olyan gondtalannak, könnyűnek és felelőtlenül fiatalnak magam, mint másfél esztendővel a fegyverszünet után Berlinben. Időnként kitört a „forradalom”, de a véresen komoly Spartacus-napok elmúltával az effajta felvonásközi botrányokat senki nem vette túlságosan komolyan, maguk a résztvevők sem. A német nép, mely új alkotmánnyal, szabadságjogokkal ajándékozta meg magát Weimarban, nem bírt beletörődni a szabadságba. Ebert, a nyerges, méltányos bölcsességgel uralkodott pártja megbízásából a zűrzavar fölött. A német szociáldemokráciának e pillanatban kezében volt a hatalom. Sem élni, sem visszaélni nem tudott vele. A „forradalom” legtöbbször, például a Kapp-puccs napjaiban is, zörejtelenül zajlott le, s a közvetlenül nem érdekelt kortárs mindössze annyit vett észre belőle, hogy kialudt a villany, nem szólt a telefon, a fogadók szobáiban nem folyt a vízcsapból a víz, és ásványvízben mosakodtunk. A „modern forradalom” technikáját rövidesen kitanultuk: mindenki tartott otthon egy köteg gyertyát s néhány literes üvegben fachingeni vizet. A pénzt akkor még csak módjával hígították, s messze volt az idő, mikor a márka, napok, majd később órák alatt, felbomlott atomjaira. Az idegenek kosárszámra hordták a külföldi pénzt az olcsó Németországba, s a németek papírhitelért tömték meg a gyárak raktárait külföldi nyersanyagokkal. Mindenkinek volt dolga; csak a középosztály, a lateinerek és a hivatalnokok véreztek el, a fizetéses és nyugdíjas középosztály tehetetlenül adta át magát az „áremelkedés”, a „drágaság” mártíriumának. Senki, talán a külföld sem hitte e hónapokban igazán, hogy a márkának valamikor komoly baja is eshet. A régi ezresek járták még, s mikor egyszer száz darabot fizettek ki nekem egy külföldi átutalásért e régi, vilmosi ezresekből a Deutsche Bank pénztáránál, úgy éreztem magam, mint valami jómódú békebeli burzsoá. A munkásság bonyolult bérmozgalmakkal sietett elejét venni a katasztrófának, de a középosztály hűdéses bénultságban szemlélte, mint dőlnek össze a kispolgári bálványok, mint röpíti ki őket ez a papírtájfun a nyugdíjak, biztos jövedelmek, megtakarított pénzek, életjáradékok fedezékéből. Egy szép napon azon vettük észre magunkat, hogy Berlinben minden eladó és kiadó. A Blücherstrasse petróleumlámpás magányából rövidesen átköltöztem a mondén Berlin negyedeibe. Lakásaimat havonként változtattam. Laktam „tábornok özvegyé”-nél, háztulajdonosoknál, kik éheztek tulajdon ötemeletes palotájukban, orvosnál, ki maga takarította nyolcszobás lakását, nyugdíjas porosz miniszterelnöknél, kinek esztendei nyugdíjából két font kenyérre sem futotta. Titokzatos lakások tárultak fel előttem: a „Berlin-West” gondosan elzárt, gőgös, főúri lakosztályai. Egy párizsi manzárdszoba havi béréből négy-ötszobás lakrészeket bérelhettem a Kurfürstendammon, szalonokat, telerakva a vilmosi Németország ízlésének becses műtárgyaival, bronzokkal és márványokkal, reneszánsz ágyakban aludtam, nehéz tölgyből készült, ónémet ebédlőkben költöttem el ebédeimet, s mentől esztelenebbül dobáltam a pénzt, másnapra észre kellett vennem, hogy gazdagabb vagyok, mint voltam előző napon. Az utcákon tébolyodottak jártak és számjegyeket ordítoztak. Akik ez időben a németek között éltünk, akarva-akaratlan, mind síberek voltunk. A tébolydák megteltek őrültekkel. A nagyipar és a bankok felfoghatatlanul gazdagodtak e hónapokban. Stinnes árnyéka lebegett föld és víz fölött. A középosztály eszelős tehetetlenséggel várta, hogy beteljen sorsa, az őrült farsang elsodorja. A „tábornokok özvegyei”-vel megosztottam nevetséges és utálatos gazdagságomat, a háztulajdonosnak margarint hordtam haza ajándékba, melyet alázatosan és félénken megköszönt és elfogadott, a porosz miniszterelnököt szivarral tömtem. Mindez elmondhatatlanul ellenszenves volt a szemlélők és a szenvedő résztvevők számára. De mindezen belül az ifjúság zajlott le, az a különös diadalmas idő, mikor nincs akadály, mintha természeti és gazdasági törvények érvényüket vesztették volna, s mindenhez naphosszat zene szólt, néger zene. Gázoltunk a papírszemétben, melynek szennyes hullámai elsöpörtek minden emberi értéket, s szégyellhettük volna magunkat, hogy élünk; de inkább csak jólesett az élet... Bódult félálomban telt el a tél, a katasztrófa felett lebegtünk, s nem éreztünk bűntudatot. Berlin, a kétségbeesett és megtébolyodott Berlin, megszépült e kegyetlen télen. Az éjszakai bálok villanyfüzérei szikráztak. Hordákba verődve kalandoztuk végig minden éjszaka a berlini műsort. Mindenki „mulatott”, mintha vesztét érezné, a német fiatalság állandó szerelmi ünnepet csapott az utcán, a szülők megbuktak, úgy
buktak meg, oly szégyenletesen és értetlenül, hogy védekezni sem mertek. Minden éjszaka új kedvessel tértem haza a tábornoközvegyek lakásaiba, s a hajnali bemutatkozásnál és búcsúzásnál az elsodort középosztály leányai adták ide telefonszámukat, de ki törődött komolyan ez éjszakákkal és szerelmekkel? A nyugati városnegyed lakosztályainak hálószobáiban ébredtem fel ez éjszakák után, idegen termekben s idegen hölggyel, a ház úrnőjével karjaimban; a hölgyet nem ismertem még előtte való napon, s nem ismertem meg többé a következő éjszakán. A dögvész halálfélelmében tombolhat így egy város. De e dögvész fölött, kissé fertőzötten s mégis valamilyen sebezhetetlen biztonságérzettel tudtam, hogy számomra az ifjúság ünnepnapjai virradtak e télen. Nem tudtam szégyenkezni, nem éreztem bűnösnek magam. Megszépült Berlin, a dögvész rettegésében, az eszelős vigalomban, a vészjósló farsangban. Délután ébredtem föl, barátaim költöttek, emberek, kikkel e gyanús áradás sodort össze, svédek, oroszok és magyarok, agyafúrt és spleenes nemzedék, kitanult dandyk és síberek; legtöbbjének nevét sem tudtam. Valamilyen kevéssé erkölcsös szövetségben tartoztunk mind össze, külön a németektől és kissé ellenük szövetkezve - s nem csodáltam volna, ha egy napon kegyetlenül kisöprűznek a városból. De a németek csak csodálkoztak és hallgattak. A Kaffee Romanisches-ben ültünk, a kontinens szellemi gyülevészsége és állítólagos elitje, pénzváltáson és verseken törtük fejünket, bőrüzletekről és Peguyről vitatkoztunk. A németek komor és néma sorfalat álltak e horda tántorgó felvonulásainak. És ugyanakkor, bonyolult módon, jól is jártak velünk. Az idegenek adtak is Berlinnek, s mást is adtak, mint nemes valutákat: Berlin városiasodott, modorosodott, a nők megtanultak öltözködni, a város légköre sűrítve volt ötletekkel, a város élt... Szép volt Berlin ezen a télen, titokzatos, kiismerhetetlen. A séta délelőtt a Tiergartenben, az „Unter den Linden” benzinpárás nyugtalansága, az átmenet egy délvidéki kikötőváros gyanússága s egy porosz nagyváros fegyelmezettsége között, az a kegyetlen lendület és éhség, mellyel a város az egyensúlyt s a kielégülést kereste, a szókimondás és a gondolkozás feltétlen szabadsága, az áhítat és a jóindulat, mellyel a város minden új művészi kísérletet fogadott, mindez együtt Berlint, rövid időre, a háború utáni Európa legérdekesebb s talán legreményteljesebb városának mutatta. A „berlini spleen” emléke örökre honvágyat kelt mindenkiben, aki ez években megélte. Egy pillanatra valóságos dandyvé változtam itt magam is. Minden este szmokingosan indultam az éjszakának, mint valamilyen angol fiatalember, aki megszokta és természetesnek találja ezt a nagyvilági, esti viseletet. A valóságban úgy éreztem magam, mint aki maskarába öltözött. Jó érzésemhez, természetes elfogulatlanságomhoz, a „nagyvilágiassághoz” éppen csak az hiányzott, a nagyvilág, az a két-háromszáz esztendő szalonélet, ami előfeltétele a biztonságnak, hogy egy ember fiatalon ne érezze a szmokingot vagy frakkot jelmeznek. Nálunk odahaza lehetőleg délelőtt öltöttek szmokingot, esküvőre! – ezt is láttam már, s nemcsak vidéken, Pesten is! Igaz, szerettem volna kezet szorítani a szmokingos vőlegénnyel, s odaszólni neki: ne szégyelld magad! nem olyan nagy bűn az!... Ilyenek vagyunk, s akinek nem tetszik, hadd röhögjön! De akármilyen hányavetin csavarogtam is a berlini éjszakában, egy kissé mindig úgy éreztem magam, mint az érettségi banketten.
5 A színésznő az Adlon Szállodában lakott. Volt itt előszobája, szalonja, hálója, fürdőszobája s komornája, akit „Jungfer”-nek neveztek, s a szállodában lakott az is, a felső emeleten. Egyszer elvitt magával a bankba, lementünk a páncéltermekbe, titkos szavakat mormogott, kinyitotta az egyik acélrekeszt, s gyöngysorokat, diadémokat, rubin nyakláncokat csillogtatott meg előttem. Nemrégen jött vissza Indiából; ő volt az első „ellenséges állampolgár”, akit angol gyarmat területére engedtek. Hatalmas protektora lehetett, valamelyik előkelő angol úr; de én soha nem kérdeztem, kicsoda – tiszteltem magánéletét, s ő tisztelte diszkréciómat. Volt autója, bérvillája a környéken, mindenféle csekk-könyvei, vadászkutyái. Időnként költséges virágcsokrokat és ékszereket hozott föl számára a szállodai szolga, mint egy regényben. Órarend szerint élt, valamilyen különös rabságban, a szépség, nőiség rabságában. A „karrier”-re fütyült; ezért eléje hordták, mint minden egyebet, az ékszereket és a nemes valutákat is... Minden szombaton felvette gázsiját, tekintélyes összegű bankjegyköteget, melyet, úgy vélekedtem, nem érdemelt meg, mert nem tartottam igazi színésznőnek; túlságosan szép volt ahhoz, hogy igazán színésznő lehessen, s túlságosan szerette az életet. Gyanítottam, hogy a művészethez idejében meg kell halni kissé... de nem adott-e többet így az életnek, az embereknek, szépségével, mosolya szívélyességével, gavallériájával, mintha tökéletesen eljátssza „Júlia kisasszonyt”? A „gázsit” büszkén mutogatta; büszkébben, mint az indiai kincseket. Ezt a
pénzt, melyet „munkával” keresett, romantikus mozdulattal mindig odaajándékozta valakinek: komornájának vagy a groomnak. Hozzám mindig jó volt és szelíd. Szigorú szabályok szerint rendezte be életét, mint egy katona vagy irgalmas diakonissza. De tudhatom-e én, milyen volt csakugyan? Emberek titkát kell fellebbentenem itt, s a „valóság” megközelíthetetlen titkai előtt mindig újra és újra meghátrálok. Azoknak az embereknek, férfiaknak és nőknek, árnyékát engedem csak ez oldalakra hullani, kikről azt hiszem, hogy egy szavuk vagy egy mosolyuk, azon az alig érzékelhető módon, ahogy az egyik lélek hat a másikra, alakítottak rajtam valamit. Emlékezetemből jelentős időszakok nyom nélkül, a legkisebb jel nélkül kiesnek. A magam módján, igaz, egy gyermek módján, „megéltem” valahogy én is a háborút, a forradalmakat; de ez az idő, minden „történelmi” érdekességével, nyom nélkül szitált át rajtam; nyilván nem volt közöm hozzá, másra kellett figyelnem. A háborúból alig emlékszem sorozásomra, betegségemre, a forradalomból néhány arc világít csak felém, s ezek az arcok egyáltalán nem „forradalmiak”; a háborút számomra Ernő jelentette, romantikus nagybátyám, aki jött és ment a háborúban, mint valamilyen turisztikai kiránduláson, s időnként elmondta véleményét a világeseményről. Tizenhét éves voltam, mikor besoroztak katonának, a hadiérettségin üggyel-bajjal átestünk valahogy, osztálytársaimat már vitték is, le az Isonzóhoz, ahol tizenhatot rögtön lemészároltak közülük; én magam Ödönnel, akit már beosztottak a menetszázadba, kórházakban tengődtem; aztán néztük a forradalmat, s vártuk a pillanatot, mikor végre külföldre utazhatunk... Kétségtelenül megéltem én is a „történelmi időket”; de emlékeim, a háború és a forradalom „történelmi” szakából, néhány emberi arc körül ülepedtek csak le, egy kártyás, egy költő s egy morfinista orvosnő körvonalai világosodnak csak meg ebből az időből... Nyilván, mindenkinél és örökké kétféle világtörténelem van; s én a magamét fontosabbnak érzem, mint azt a másikat, mely végzetével beárnyékolt. Mit tudhatunk egy emberről, kinek mosolya reánk világított egy pillanatra? A „megismerés” bonyolult és veszedelmes vállalkozás, s eredményei legtöbbször kezdetlegesek. A színésznőről annyit tudok, hogy mindig jókedvű volt, s nagyon sokat tudott a férfiakról, az „élet”-ről... Azt a nyersanyagot tudta, női okossággal, melyet a legtöbb igazi nő ismer, s melynek töredékes ismeretére a férfiak oly büszkék! Minden reggel megvártam őt a behavazott Tiergarten egyik útkanyarulatánál; a lovaglóóráról érkezett, okos mosollyal, s valamilyen nagyon közvetlen, nagyon őszinte életörömmel a mosolyában, mozdulataiban, pillantásában; ez az életöröm elragadott. Nagyon szerény volt és nagyon igényes. A maga módján – később vettem csak észre – óvatosan és gyöngéden tanított valamire, arra a bonyolult illemtanra, ami a „világi élet” önfegyelmét írja elő. Észrevette rajtam, hogy szigorúan neveltek; s mint egy rendező a fiatal színész félszegségén, iparkodott enyhíteni mozdulataim és véleményem határozottságán. Észrevettem társaságában, hogy az igazi udvariasság, az emberi együttélés egyetlen lehetősége, más és bonyolultabb, mint amilyenre odahaza és a nevelőintézetekben tanítottak. A „fegyelem”, melyre gyermekkoromban szoktattak, kezdetleges volt; a színésznő szép és könnyű kezeivel iparkodott feloldani e kezdetleges fegyelem kényszerét. Megtanított, hogy az igazi udvariasság nem az, ha percre megtartunk egy találkát, melyhez nincsen kedvünk; udvariasabb, ha csírájában kegyetlenül elfojtjuk egy kellemetlen találka lehetőségeit... Megtanított, hogy kegyetlenség nélkül nem lehetünk soha szabadok, s örökké terhére leszünk társainknak. Megtanított arra is, hogy az ember lehet goromba, de soha nem lehet udvariatlan; lehet arcul ütni valakit, de nem szabad untatni s hogy udvariatlanság szeretetet színlelni ott, ahol sokkal kevesebbet várnak tőlünk. Este mindig színházba mentünk. Hét óra felé jelentkeztem nála, szalonjában; a nagy szálloda hangfogóival, mesterséges ködfüggönyeivel rejtette ennek a finom és kedves lénynek életét. Ha játszott – nagy szerepeket játszott és tökéletlenül –, elkísértem a színház kapujáig és megvártam a szomszédos kávéházban; mindig testi fájdalmat éreztem, ha a nő, aki nekem adta barátságát, tökéletlen volt mesterségében. Szabad napjain Reinhardt színházaiba mentünk; úgy vélekedett, hogy nem érdemes máshová járni; s néha ugyanazt a darabot néztük meg négy-öt egymás után következő estén. Magánéletéről soha nem tudtam meg semmit. Később férjhez ment valamilyen gazdag emberhez: Néha ebédre hívott, az ebédet szalonjában szolgálták fel, s mindig csak hárman ültünk az asztal körül. A nőket nem szerette. Híres írókat hívott meg „harmadik”-nak, német arisztokratákat, nagyon gazdag bankárokat vagy divatos politikusokat. S ha elment a vendég, valamilyen cinkosi bőkezűséggel mondta el nekem a „nyersanyagot” – a távozó titkait, hol és kivel él, mi fáj neki, mi van neki és mi nincsen, mit szeretne. Ezeken az ebédeken lassan megismertem azt a másik Berlint, amely az újságokban az első oldalakon szerepel, mikor hírességei nagyot buknak vagy nagy sikert aratnak valahol; van egyfajta ember, akiből soha nem lesz napihír. Nem volt „viszonyunk”, azt hiszem, nem is szerettük egymást; egykorúak voltunk, s amellett olyan
különösen, bonyolultan volt ő az öregebb és tapasztaltabb. Minden embertől csodát vártam, valamilyen látomást reméltem tőlük; ő nyugodtan nézte vendégeit, testi elváltozásaikat figyelte, mit és mennyit esznek, milyen mozdulattal és milyen módon árulják el kielégületlenségüket. Néha el kellett kísérnem vidéki városokba, fürdőhelyekre; soha nem tudtam, ki az, akinek látogatására indul. Gyakran aludtam közelében, de soha nem jutott eszünkbe a szerelem; ebből a viszonyból első pillanattól hiányzott minden nemiség, egészen különösen intimek voltunk, s mindketten féltünk megrontani valamilyen ügyetlen vagy nem egészen őszinte mozdulattal ezt a bizalmasságot. Mesterségbeli közönnyel és cinkossággal öltözött és vetkőzött előttem; s én úgy néztem, vágytalanul, a szeretet egy különösen gyöngéd szemléletével, melyből bonyolult, nyilván nem „egészséges” módon hiányzott a test minden érdeke. Általában nem sokat tartottam az „egészség”-ről s mindarról, amit az emberek a szerelemben egészségesnek neveznek... Ebben az időben barátnőimet, bálokon és társaságokban, gyakran ő maga választotta meg. Ismerte a nagy titkot: tudott egyedül maradni. Hozzám a nők, akik szerettek vagy utamba kerültek, majd mindig jók voltak; sokkal különbül, emberségesebben és nemesebben bántak velem, mint én velük, aki rövidesen, két-három találkozás után ráuntam valamennyire. De a színésznőt szerettem a magam módján, minden elképzelhető testi kapcsolatnál bizalmasabb barátságban éltünk. Olyan illedelmes és szófogadó voltam társaságában, mint soha azelőtt és soha később női társaságban; tudtam sétálni vele, órákat ültem csendesen szobájában, néztem, ahogy festi magát, ápolja testét – a szálloda ablakai az Unter den Lindenre nyíltak, s a téli utca megtelt alkonyatkor valamilyen civilizált, világias egzotikummal –, s hallgattam, ahogy a szobatelefonon át hazudik s ígér ismeretlen férfiaknak. Soha nem kért semmit, s idejével, gyöngédségével, valamilyen rendkívüli és nagyon becses lovagiassággal mindig rendelkezésemre állott, nappal és éjszaka. Tisztelte spleenjeimet, s megtanított Berlint szépnek látni és mindenütt jól érezni magam. Csodálatosan értett a magány művészetéhez; kagylóban élt; s mint az igazgyöngy, drága volt és sokba került azoknak, akik vágytak reá. De én nem vágytam reá; s ezért lassan ideadta minden titkát. Ahogy lehullott róla idővel minden fátyol, ez a vetkőzés izgalmasabb volt minden meztelenségnél. Karácsony délelőttjén azt mondta: – Kaisert kiengedték a börtönből. Menjünk el hozzá.
6 Vicinálissal utaztunk ki, másfél órára Berlintől, a brandenburgi grófság egyik nyaralóhelyére. Szerény telep volt ez, néhány kertes ház a fenyvesek között, a tó partján. Utunkra elkísért Kaiser egyik berlini dramaturgja, kopasz és teljesen süket német úr, aki nem várt választ kijelentéseire, s útközben nagyon hangosan vitatkozott önmagával és fennhangon bizonygatta: „Er hat recht gehabt.” Németország minden irodalmi kávéházában, a napilapokban is ezt az igazságot vitatták azon a napon. A telep már sötét volt, mikor megérkeztünk. Fűtetlen szobákban szálltunk meg, egy fogadóban, melynek minden ablaka a tóra nézett, a szobákat hetek óta nem fűtötték s a mosdótálban megfagyott a víz. A színésznő bundában ült az ágyon, gyertyafény mellett és szomorúan nézett ki az ablakon. A fák között, a havas ösvényen betlehemes gyerekek imbolyogtak lámpásaikkal. „Semmi nem fontos – mondta. – A szerelem sem. Csak a tehetség.” Finom hallásom volt, tudtam, hogy igazat beszél. Ez a nő, aki mindent megkapott az élettől, mindent megvetett és odadobott, ha igazi tehetséggel találkozott. A büszke, szép és okos nő egyszerre alázatos lett, ha tehetség közelébe került. „Kaiser tehetséges – ismételte ő is, makacsul. – Joga van hozzá.” Hallgattam. Én is úgy éreztem, hogy joga van hozzá, de tagadtam a módszert, Kaiser módszerét. Ez az író „élni” akart – mit is akart? tudom is én, utazni, vagy pezsgőt inni –, s ezért lopta és adta el müncheni barátja és „jótevője” kastélyából az értékes perzsaszőnyegeket. A színésznő egész lelkével, minden női ösztönével hitte, hogy Kaiser „erkölcsös ember”, s később meggyőződtem róla én is, hogy csakugyan az. A színésznő didergett. Neki többet jelentett ez a férfi, mint a „híres színpadi szerzőt”, az alkalmi szeretőt. Esküdött reá, hitt benne, s volt egy pillanat, mikor csakugyan odaad mindent érette, ha a férfi akarja; de úgy éreztem, ez az áldozat fölösleges pazarlás lenne, több, mint hiba: műhiba. Ültünk a sötét, hideg szobában s vitatkoztunk, mihez van joga a tehetségnek. A színésznő azt mondta, mindenhez. Csodálkozva vettem észre, hogy – most először – elhagyja bűvös nyugalma. Kezemet szorongatta, csaknem könyörgött. Biztatásra volt szüksége, igazolásra. A nyugodt nő kigyulladt, lobogott. Megtudtam, ő bérelte a villát is, ő helyezte el itt Kaiser családját is, feleségét és gyermekeit. Úgy ültünk a sötét és hideg szállodai szobában, mint egy „életszagú” regény közepén. De ennek
a regénynek hőse rendkívüli tehetség volt; s kettétört valami szemeink előtt, egy pálya zsákutcába kanyarodott, valaminek vége volt. Nem hittem abban, hogy az írónak különösen jót tesz, ha szőnyeget lop, börtönben ül, szép nőkkel hál s francia pezsgőre vagy költséges autókirándulásokra dobálja ki pénzét. „Az író éljen színlegesen – magyaráztam a színésznőnek –, imitálja az életet, figyelje meg nagyon erősen, de lehetőleg ne vegyen részt benne.” De a színésznő mindenekelőtt nő volt, mégpedig szép, fiatal és jó vérű nő, s tagadta az aszkézis szükségességét. Nincs szó arról, mondottam, „joga” van-e a tehetségnek valamihez vagy nincsen – egyszerűen arról van szó, hogy az „élet” nem hasznos az írónak. Amit ott talál, csak anyag; s abban a minőségben és halmazállapotban, ahogy találja, majd mindig használhatatlan anyag; mit kezdjek az íróval, aki élni is akar s dolgozni is?... Ez a beszélgetés az estébe nyúlt. Számomra emlékezetes este maradt; amit akkor előadtam ott, a sötétben, az a megismerés volt, amelyhez elébb-utóbb eljut minden alkotó ember; hallomásból, mások tapasztalataiból, klasszikus és tetszetős példákból ezt a leckét megtanulni nem lehet; ahogy semmi végzeteset, semmilyen törvényt, amely közvetlenül és személyesen végzetes egyéniségünkre, nem lehet mások tapasztalataiból megismerni és elfogadni. Az író egy napon megtudja végzetét; de csak önmagától tudhatja meg. Amíg beszéltem, valamilyen sorsszerűség világosodott meg előttem; a magam sorsát ismertem meg s mondtam fel abban az órában, csaknem öntudatlanul, hideglelős biztonsággal. Egyszerre tudtam valamit: életmódról, munkáról, az élet honvágyáról – huszonnégy évesen, „tapasztalatok” nélkül, egy sötét szobában megvilágosodott előttem sorsom, megértettem ezt a különös ítéletet, s elfogadtam alázatosan, az egyetlen alázattal, amelyre alkalmas vagyok. A munka az egyetlen princípium, melynek szellemében az író megengedheti magának az alázat fényűzését; különben álljon kegyetlen kétellyel az élet tüneményei mögött, mert a pillanatban, mikor igazán, egész szellemi egzisztenciájával elmerül az életben, a „kaland”-ban vagy az „élmény”-ben, elvesztette írói rangját. Így papoltam. Példákat kerestünk. A színésznő bizonyítgatta, hogy a „szenvedés tisztít, fölemel”. De ez a híg, németes-oroszos elmélet nem hatott reám. Azt feleltem, csak a munka tisztít. S egyáltalán nem érdekel, tiszta-e az író, ott belül, ahol élete, végzete lezajlik. Csak a mű tisztasága érdekel. Bizonygattam, hogy az író, aki átadta érdeklődését az élet élményeinek, elveszett. Wilde bizonyosan nem írt jobban a börtön után; s a Readingi fegyház balladája csak arra bizonyíték, hogy a nagy tehetség mindent kibír, az „élményt” is... Megegyezésre nem volt reményünk, mert én írni akartam s fiatal nő szeretni. Késő este volt már, mikor elindultunk a havas erdőn át, Kaiser szerény kerti háza felé. A lakásban minden a helyén volt, de valahogy úgy, mint egy szállodai szobában, ahol olyan emberek laknak, akik nem tudják egészen biztosan, megfizetik-e a hét végén a számlát. Volt valami ideiglenes és cinikusan, kétségbeesetten közönyös a szobákban, a zongora tetején spirituszos gyorsforraló állott, az ebédlőasztalon írógép és frissen mosott, száradó pelenkák. Három apró, szomorú gyerek motozott halkan a bútorok között, a gyerekek ellenséges ösztönével, akik tudják, hogy a családdal baj történt, a nagy bálvány ledőlt, s a nyájas idegenek, akik ajándékcsomagokkal hónuk alatt, a megjátszott elfogulatlanság mosolyával hajolnak föléjük, igazában kannibálok, s a család eleven testéből delektálják magukat. A kövér, magas, szőke asszony, Kaiser felesége, megkínzott és szótlan alázattal fogadta a „jótevő” vetélytársnőt, a vendégeket, kik sorra beállítottak; egy berlini újságírót és kedvesét, egy futurista költőt és feleségét s a kommunista kiadót, aki olyan elégtétellel nézett körül e gyülekezetben, mintha ő értené csak igazán a tragédiát, mely ezen az estén a zseni életében lezajlott s mintha mindenestől ő lopott volna szőnyeget s ő írta Kaiser műveit is. Az asszony, a bukott költő felesége, később leült gyermekei közé a sarokba, élőképszerűen térdére vonta a legkisebb fiút s egész este ellenségesen hallgatott. A költő puncsot főzött, mindenki otthon érezte magát ebben a lakásban, ahol senki nem volt otthon; s fesztelenül viselkedtünk. A gyerekek időnként megriadtak és sírni kezdtek. Éjfél felé táviratot hoztak, egy amerikai újság berlini tudósítójának újévi körkérdését; az újságíró szerette volna megtudni Németország hírességeitől, ismernek-e hat embert s ha igen, kik azok, kiket az új özönvíz napján magukhoz invitálnak a bárkába? Kaiser összegyűrte a táviratot, eldobta és közönyösen mondta: „Nem mentenék meg senkit.” A börtön nem törte össze. Rendkívüli erő élt ebben az emberben. Ő volt az első tragikus példa, akin közvetlen tapasztalással figyelhettem meg a „zseni tragédiáját”, ő volt az iskolapélda erre a gyanús „tragédiára”. Kasieren, minden szaván, minden mozdulatán, minden cselekedetén érzett valamilyen végzetes erő, megmásíthatatlan, megfellebbezhetetlen magatartás, a zseni végzete. Meggyőződésem, hogy zseni volt, egyszeri, soha vissza nem térő emberi jelenség. S ő volt az első ember kortársaim között, aki megtanított reá, hogy a „zseni” kevés a műhöz; a feltételek, melyeket a munka szab az alkotó ember elé, bonyolultabbak s a zseni készsége a munkára csak egyike e feltételeknek. Ahogy odaállt
valamihez, ahogy hallgatott vagy megszólalt, ahogy gyűlölt vagy unatkozott, ahogy rögtön teljesen átadta magát a társalgás egy fordulatának, vagy elutasította azt, ez mind ő volt, nem lehetett megvesztegetni, csökönyös volt és kérlelhetetlen, gyermekes és – a maga szégyenlős, szemérmes módján – kétségbeesett. Külsőre úgy festett, mint egy porosz továbbszolgáló őrmester. Zömök, golyó fejű, apró szemű, szőke germán volt. Egy évvel később belépett a német kommunista pártba. Aztán elhallgatott. Időnként előadták még egykét darabját, kevés sikerrel. A nemzetiszocialista birodalomban nem bántották, mert árja volt, de kuckóba kergették. Az igazi tragédia betelt rajta, mielőtt még idegen hatalmak beléfojtották volna a szót. Kaiser nem volt „színpadi szerző” a szó divatos, ügynöki értelmében. Sokkal több volt annál, s ha munkája eredményeit néztem, kevesebbet ért el, mint a színpad szorgalmas és ügyes mesteremberei. A maga idejében – másfél évtized távolságból nézem ezt az időt, s mégis oly tökéletesen múlt már, mint a történelem egyik lezárt fejezete – az egyetlen volt talán kortársai között, akinek ereje, különös képessége lett volna hozzá, új életre élesztgetni a halódó drámát. Hauptmann után és mellett ő volt az egyetlen drámaíró akkor Európában; Shaw bukfenceket vetett és díváskodott, s Pirandello az ismeretlenségben bujdokolt. Drámaírói tehetségét, ezt a legritkább tüneményt az irodalomban, politikai divatoknak áldozta fel. Darabjaiban megszólaltatta az idő pártpolitikai agitációinak modorát. Emberei mihamar plakátstílusban beszéltek a színpadon. Nem bírta el a sikert, ezt a nagy, nagy veszélyt, a legsúlyosabbat a veszélyek között, melyek a zsenit fenyegetik. Várakozásokat szimatolt mindenfelé, stílusigényeknek iparkodott megfelelni, azt adta, amit vártak tőle, s nem adta többé, amit csak ő adhatott. Tiszteltem rendkívüli képességeit, különös, fanyar, szemérmes jóindulatát, mellyel az életet szemlélte, zord spleenjeit. Ebben az időben írta egyik darabját a színésznőnek – „szerepet” írt neki –, melyben az író tragédiáját írta meg: az íróét, aki reménytelenül menekül a munka elől az életbe. Az irodalomnak tetszetős, drámának gyönge színdarab e szép szavakkal végződik: „Das Wort tötet das Leben.” De Kaiser csak szerette volna, ha így történik; az élet, a másodrendű cselekvés vágya erősebb volt benne az irodalmi cselekvés kényszerénél; az élet megölte számára a betűt.
7 Lolát „felejteni” küldték ezen a télen Berlinbe. Elkényeztetett vidéki úrileányka volt, dacolt a zord „szülői ellenkezéssel”, s egy félig elintézett gyermekkori szerelem sértődöttségével szállt le egy napon az Anhalter pályaudvaron a vonatról. Berlinben rikoltozott a farsang. Rokonainál szállt meg, a Kurfürstendamm közelében, anyai nagybátyjánál, a legnagyobb német lapvállalat vezérigazgatójánál. Ezek a rokonok gazdag emberek voltak, nagy házat vittek. Lola „társadalmi életet” élt náluk. A férfi, akit „felejteni” akart, barátom volt. Egy napon levelet írt, kérte, keressem fel Lolát, szónokoljak ügyében. A levelet elolvastam, eltettem és nem gondoltam reá. Hetek múlva egy este találkoztam vele a színházban. Akkor éppen apám látogatott meg Berlinben. Prágából jött át, egy napra. Apám akkor a magyar párt szenátora volt Csehszlovákiában, s a Felsőház egyik ülésszünetét használta fel erre a látogatásra. Soha azelőtt, sem később nem járt Berlinben. Nem tudom, mi a „véletlen”, van-e értelme az ilyen csoportosításoknak? – mindenesetre ideírom, hogy a két ember, Lola és apám találkoztak ezen az estén Berlinben. Életemhez ennek a két embernek volt csak igazán köze. A színház előcsarnokában ütköztünk össze. Apám, mikor figyelmeztettem, gépiesen üdvözölte és rövidlátóan nézett utána. „Ki volt ez?” – kérdezte mellékesen. S mikor megmondtam, udvariasan mondotta: „Nagyon szép.” Aztán visszamentünk a nézőtérre, s nem beszéltünk róla többet. Apám másnap elutazott, mintha csak erre az alkalomra érkezett volna – életében először és utoljára – Berlinbe. Délután a Kurfürstendamm egyik teaszalonjában találkoztam Lolával. Előadtam barátom levelét és néhány szót dadogtam. De aztán zavartan elhallgattam; ő is hallgatott. Mind a ketten pontosan tudtuk, hogy itt már nem lehet semmit csinálni. Az ilyen találkozások mindig nagyon egyszerűek. A születés is egyszerű, a halál is. Egy pillanatig nem volt „bűntudatom” barátommal szemben. Hamis és hazug „lovagiasságra” képtelen voltam. Az ilyen találkozások különben sem szándék, elhatározás következményei. Nem tehettem semmit és nem tehettem semmiről. Később sokszor elvettem férfiaktól nőket, s tőlem is elvittek nőket férfiak. Ilyenkor bűntudatom volt, vagy szégyelltem magam, vagy kakaskodtam, mindenesetre „magyaráztam” valahogy e francia négyeseket. Mikor Lolával találkoztam, nem magyaráztam magamnak, sem másnak semmit, amint az ember nem tartja szükségesnek magyarázni, hogy él és lélegzik. Egy barátom Párizsban, az Avenue Wagramon, délután négykor „leszólította” az utcán azt a nőt, akivel később életét töltötte. A nő szűz volt, és elment vele. Fölmentek egy garni-szállodába, s aztán tizenöt évig együtt maradtak. Minden emberi
kapcsolat így kezdődik. Soha nem „udvaroltam” senkinek. Nem is tudom, hogyan kell – vagy magától beszél egy találkozás, rögtön az első pillanatban, vagy hiábavaló minden beszéd. Ültünk a Kurfürstendammon a teaszalonban, félórája beszélgettünk már, aztán hallgattunk és néztük a táncolókat. Ennek a délutánnak minden részletére különös élességgel emlékezem. Úgyszólván nem is beszéltünk még személyes dolgainkról, s már kissé gondterhesen ültem mellette, bámultam a táncot, s arra gondoltam, miből élünk majd meg. Az alapérzés, mely két ember kapcsolatának jelentőségét meghatározza, félreérthetetlen. Később színházba mentünk, Reinhardthoz. Strindberg Álomjáték-át játszották. „Es ist Schade um die Menschen”, énekelte Helene Thimig. Ünnepélyes, de pátoszmentes este volt. Mind a ketten rosszkedvűek voltunk. Olyan „hát kellett ez nekünk?” érzés volt ez, feszengés, szomorúság. Valakit meg kell ismerni, minden titkával s minden következménnyel: ez az, amit langyos és általános szóval, szeretetnek neveznek. A megismerés, a tökéletes megismerés sohasem idill. Szomorúan baktattunk haza. Mikor a kapuban elváltunk, észrevettem, hogy sír. Mind a ketten igen nagy zavarban voltunk. Semmi esetre sem voltam az, amit vidéki, polgári családokban „partinak” neveznek. Nem voltam még huszonhárom éves, költő voltam és alkalmi jövedelmekből éltem. Néhány hónap múlva elvettem feleségül. A berlini rokonok pártolták a tervet. A férfi intelligens és finom biedermeier jelenség volt, a régi berlini patríciusok nemzedékéből. Házába a legjobb német társaság járt, írók és a régi hadsereg katonatisztjei, nagyiparosok és tábornokok. Óriási méretű lakásban laktak, az öregúr sok pénzt keresett, s amellett hihetetlen egyszerűen éltek. Első alkalommal, mikor hivatalosan meghívtak vacsorára, estélyi ruhásan ültük körül az asztalt, a háziasszony udvariasan biztatott, hogy vegyek másodszor is az előételből, mert „nincsen más” – mikor, hazai szokás szerint, elhárítottam a kínálást, sorsomra hagytak, ők maguk alaposan nekiláttak az előételnek, s később észre kellett vennem, hogy csakugyan nem következik második fogás. Időnként nagy társaságot gyűjtöttek össze pompás lakásukban vacsorára, s mindössze „belegtes Brödchen”-t, fekete kenyérre kent májpástétomot tálaltak fel. Az öregúr megkedvelt, s néha ünnepélyesen, levélben meghívott „egy pohár borra”. A kitüntetésszerű meghívás körmönfont ceremóniák között zajlott le. Csaknem komoran ültünk, feketében, az üveg bor körül, áhítattal szürcsölgettük a becses nedűt. Nálunk otthon, ha vendég érkezett, rögtön vödörrel hordták a bort. Két eladó leánya, Lola kuzinjai, a berlini leányok háború utáni, szabad életét élték. A leányok kísérő nélkül jártak a bálokra, a „Kroll”-ba, s a „Zoo” híres atelierünnepségeire; s ezek a mulatságok nem voltak egészen ártatlanok és veszélytelenek. Hajnal felé, a „Zoo” márványtermeiben, a lépcsők homályos zugaiban hevertek a párok, öklendeztek és szeretkeztek. Ezeken a berlini farsangéjszakákon a résztvevők számára fölfüggesztették a polgári erkölcs törvényeit. „Berlin West” legjobb családjainak leányai henteregtek a hajnali szürkületben a lépcsőkön, vadidegen gavallérok karjaiban. Láttam később néhány híres atelier-mulatságot Párizsban, s ott sem mormoltak reggel felé litániákat a résztvevők; de azt az őrjöngő tömegszeretkezést, mely a berlini bálok egyetlen célja, értelme és fináléja volt, nem láttam sehol másutt. A kuzinok szorgalmasan látogatták e bálokat. E farsangi éjszakák élményeit nem kérte senki számon; sem a szülők, sem – később – a polgári férjek. A szülők természetesnek találták, hogy felnőtt leányaik egyedül csatangolnak éjszaka, s hajnalban térnek csak haza, gyűrött ruhafodrokkal és tépett koszorúkkal zilált hajfürtjeik körül. Ami e farsangi éjszakákon történt, egyszerűen nem számított; csak a nappal számított, a szigorú polgári nappal, összes szabályaival, előítéleteivel és szigorú szertartásaival. A hallgatólagos megegyezés úgy szólt, hogy a leányok nemi szabadsága férjhezmenetelük napjáig tart. S csakugyan, ezek a berlini leányok, ilyen viharos farsangok után, szende szelídséggel mentek férjhez e báléjszakák valamelyik táncosához, s példás feleségek és családanyák váltak belőlük. Ezek a leányok a testi szerelemről úgy beszéltek, mint valamilyen szorgalmi feladatról. Aztán begubóztak egy napon a házasságba, s befejezték szerelmi pályafutásukat. A szülők liberalizmusát nem tudtam soha megmagyarázni. E berlini polgári leányok legtöbbjét, mint Lola kuzinjait is, rendkívüli szigorral és gondossággal nevelték. Társalgás közben valamilyen szabados szót, könnyű s nem egészen fehér élcet nehezen bocsátottak volna meg a szülők. De azt, hogy a leányok egyikemásika farsangolás közben néha másállapotba került, egészen természetesnek találták. Érdekes és visszás világ volt ez. S reménytelenül idegen.
8 Tavasz elején megházasodtam. Rendkívül komolyan fogtam fel családfői kötelességeimet.
Mindenekelőtt, hosszas tűnődés után, vettem egy cipőszekrényt. A berendezésre szánt összeget – néhány milliót vagy milliárdot, már nem is tudom – ennek a szükséges és hasznos bútordarabnak vételára teljesen fölemésztette. Más egyebet aztán nem is vettem. Nagyon szép, keményfából készült, kétajtós cipőszekrény volt; elfért benne huszonnégy pár cipő. A cipőszekrényt néhány hét múlva, mikor az infláció dagálya elől Párizsba utaztunk, odaajándékoztam berlini házigazdáinknak. Párizsba bajosan vihettük volna magunkkal, annál kevésbé, mert összesen talán három pár cipőnk volt. A cipőszekrény birtokában mindenesetre úgy vélekedtem, hogy megtettem a magamét, fölkészültem a komoly életre s elláttam Lolát minden kényelemmel, amelyre igényt tarthat. Ő is úgy érezte. A cipőszekrényt a szoba közepére állítottuk, elhelyeztük benne a három pár cipőt, s kezdődött a komoly élet. Reggel már korán elmentem hazulról, mert úgy éreztem, munka után kell néznem, s illene már valamit csinálni. Házasságunk első percétől nem volt egy fillérünk sem; igaz, Berlinben akkor a pénz nem sokat számított, s időről időre kidagadt a zsebünk a milliós számjegyekkel telenyomtatott papirosoktól. Az „élet gondjai” valahogy igazi értelmükre egyszerűsödtek le; elmentem reggel hazulról, s mint valamilyen őstermelő, vadász vagy halász, azon törtem a fejem, hol lehetne a kősivatagban egy font vajat vagy néhány darab cukrászsüteményt szerezni. Családjaink nem vették komolyan házasságunkat, teljesen reánk bízták, hol akarunk élni és milyen formát adunk életünknek. Várták a végét e nevetséges gyerekházasságnak, s nem kételkedtek benne, hogy néhány hónap múlva csakugyan vége is lesz. Egy ideig levelekben homályosan céloztak arra is, hogy talán állást vállalhatnék Bécsben, egy bankban. Ez a lehetőség megdöbbentett. Álmomban sem gondoltam arra, hogy állást vállaljak valahol, Bécsben vagy máshol, egy bankban. Semmiféle állást nem óhajtottam vállalni, „nyugdíjast” legkevésbé. Úgy gondoltam, hogy van már nekem állásom, egész életemre, van valamilyen elfoglaltságom, amely kevéssé „jövedelmező” ugyan, de engem teljesen kielégít. Az első hetekben talán még kevésbé volt pénzünk, mint később; de a pénzzel akkor senki nem törődött Németországban. Berlini barátaim valamennyien a tőzsdén játszottak e hetekben, s természetesen nagyon sokat kerestek. Sokan, akik nemrégen még albérleti szobájukat sem tudták kifizetni, házat, egyesek egész utcasorokat vettek a Kurfürstendammon s a Westend mellékutcáiban. Nem kellett ehhez semmiféle különös tudomány: az éhes és szomjas idegen egyszerűen odaállt a papírpénz-Niagara alá, s annyit fogott fel az áradásból, amennyi kitárt két tenyerében elfért. Valahol messze, láthatatlanul, gyárakban dolgoztak emberek, s a berlini síber e gyárakról nem tudott semmit, legtöbbször fogalma sem volt, mit gyártanak ott, csak odaállt a bankfiókban a pénztárrács elé s megbízta ügynökét, vásároljon ilyen és ilyen „papírt” – igen, még pénzt sem adott a vásárhoz, valahogy hitelbe ment az is. A „papír” aznap százezret ért, másnap háromszor vagy háromezerszer annyit... S mindenkinek volt „hitele”, s mindenki pénzhez jutott, aki nem dolgozott. De a többiek, akik dolgoztak, hűdéses pillantással, hülyén tántorogtak ebben a fergetegben, egy szem krumplit, egy vásott cipőtalpat úgy bámultak meg, mint az oltáriszentséget. Nem volt pénzem és soha nem tőzsdéztem, megvetettem ezt a fajta pénzkeresést és utáltam. Még a kártyajátékot is erkölcsösebbnek tartottam, mint ezt a szabadalmazott tömegrablást. Nem voltak „papírjaim” –, s azt hiszem, csak a költőknek nem voltak ebben az időben „papírjaik” Berlinben. Egy kassai és egy erdélyi magyar lapnak küldtem cikkeket, apró lírikus írásokat, s abból a pár külföldi bankjegyből éltünk, melyeket ez írásokért fizettek. Lola föltétel nélkül hitt bennem, hitte, hogy értek az élethez, s rendkívül ügyes és gyakorlati vagyok a köznapok banális bonyodalmainak megoldásában. Hamarosan megtudta, hogy nem értek a valósághoz semmit. Riadtan éltünk ebben a szélviharban, mely fejünk körül süvített – csakugyan, mit is lehetett itt „kezdeni”, miféle terveket kovácsolhattam, mit tehetett itt még az egyes ember, mi várt reánk, merre volt az „otthon”?... Hazulról is olyan különös, szomorú híreket hallottunk. Hol várnak még egy költőre? Sehol. A németekkel megszakadt ebben az időben minden kapcsolatom. Kézirataimmal nem kerestem fel a német lapokat, szégyelltem magam a német szerkesztő előtt, s aztán nem is volt célja, a honorárium, melyet fizettek, kezeim között olvadt el, mielőtt a pénztártól az utcára értem vele... Lola otthon ült s én naphosszat a várost jártam és üzleteken törtem fejemet. De legtöbbször csak vásároltam valamit, cukrot vagy könyvet, s csüggedten, eredménytelenül tértem haza. Ez az „otthon”, első otthonunk, a berlini bútorozott lakás szemre csaknem úrias volt. Mint a legtöbb berlini lakást, ezt is megtömték a háziak nehéz német bútorokkal, rendkívüli méretű karosszékekkel, gipszszobrokkal, Wagner-fejekkel, hazafias és misztikus metszetekkel, melyek a német Walhalla tetszetősebb házi jeleneteit tárták a szemlélő elé; bronz Vilmos császárokkal és márvány dakszlikutyákkal. Életmódunk kissé megriasztotta a német családot. Későn keltünk, későn feküdtünk, mindennap
fürödtünk – különösen a sok fürdést nem szívelhették. Berlinben épültek a legszebb fürdőszobák, s a háború után itt fürödtek a legritkábban. Nyílt lázadásban csak később tört ki a Stolpe család, hetek múltán, mikor Lola tortát sütött. Akkor már hosszabb ideje sütőporon és margarinon éltünk. Lola éppen olyan kevéssé tudott tortát sütni, mint én, de megsajnált – talált valahol egy hazai receptet, valutáért szerzett öt tojást, lisztet, cukrot és csokoládét, s nekiállt gyúrni és sütni Stolpeék konyhájában. Az asszony féltékeny gyanakvással szemlélte. S mikor meggyőződött róla, hogy Lola mind az öt tojást belesüti a tortába, érthetetlen lázadásban tört ki – hisztérikusan sikoltozott, végigrohant a lakáson, mozgósította Stolpe urat, a személyzetet és gyermekeit; zavaros beszédéből annyit lehetett csak érteni, hogy Lola meggyalázta a német szokásokat – „Schande, Schande!” – kiáltotta. Értelem nélkül beszéltek, kiabáltak, sikoltoztak, Stolpe úr követelte, hagyjuk el mielőbb házát. Csakugyan, a kínos jelenetet követő elsejére ki is költöztünk. A „botrányt” soha nem értettük meg egészen. Talán félreértették Lola szándékát, s úgy képzelték, kigúnyolja az ő inflációs nyomorúságukat, mikor öt tojást pazarol egy tortára – Stolpeék egész hónapban nem fogyasztottak öt tojást, s a háborúban rejtélyes recepteket tanultak, szárított répából sütöttek beafsteaket, s mindenképpen sokat szenvedtek! – s ha így fogták fel a tragikus kísérletet, értem felháborodásukat. Lola egyszerűen a hazai receptek egyikét vette elő, melyek így kezdődtek: „végy öt tojást...” – s nem gondolt semmi rosszra. Amellett Stolpeék, az inflációban is, hasonlíthatatlanabbul gazdagabbak maradtak, mint mi voltunk, a cipőszekrényünkkel, valaha is. Nem valószínűbb, hogy valamilyen törzsi titkot sértettünk meg a hazai recepttel. Népek ilyen konyhatitokban különböztek legpenetránsabban. A négyéves kisfiú, a szőke Hellmuth is úgy érezte, hogy „meggyaláztuk” őket.
9 Rettenetesen szenvedtem attól, hogy fiatal vagyok, mindenféle ármányt és megaláztatást szimatoltam, a legszívesebben bajuszt és szakállt növesztettem volna, mert senki nem tartott „komoly férj”-nek. Különben sem éreztem jól magam a házasságban. Külön élt bennem az, amit Lola iránt éreztem, s külön fejlődött feszengésem és ellenkezésem egy állapottal szemben, amely oly idegen volt, mintha máról holnapra sarkövi éghajlat alatt kényszerülnénk élni. Egyszerűen hiányzott felszerelésem e veszélyes expedícióhoz, a házassághoz. Megszoktam, hogy szeretek valakit, s aztán elfelejtem. Lolát persze nem lehetett elfelejteni. Első naptól zavarban voltam. Nem tudom, mit hittem, mire vágytam – hevesen vágyakoztam arra, hogy Lola, családjaink és ismerőseink „komoly férj”-nek tartsanak, de ugyanakkor éltem a gyanúperrel, hogy ennek a mesterséges állapotnak egy napon vége szakad, mint eddig minden emberi és szerelmi kapcsolatnak, egy éjszaka nem jövök haza, majd telefonálunk egy ideig, Lolának ajándékozom a cipőszekrényt, aztán elutazom valahova külföldre. Fogalmam sem volt róla, mint kell viselkedni egy férjnek – társaságban legtöbbször ideges feszengéssel viselkedtem, közgazdasági és politikai kérdésekről vitatkoztam, ahogy családfenntartóhoz illik, s kis híja volt, hogy szivarra nem gyújtottam... Nem tudom, Lola látta-e ezt a kétségbeesett erőlködést, látott-e akkor igazán? Azt hiszem, igen. Emberi dolgokban, emberek megítélésében természetesen sokkal tapasztaltabb volt, mint én. Bizonyos, hogy nem voltunk mindennapi pár. Költőnek öltözködtem, télvíz idején is félcipőben és nyári ruháimban jártam, mint aki megveti a természet zord törvényeit – egyetlen meleg ruhadarabom az a kötött mellény volt, melyet apám vett nekem a Wertheim áruházban, mikor Berlinben járt s nem bírta nézni életveszélyesen különc öltözködésemet. Ez az egyetlen meleg holmi, amit gyermekkorom múltával, az „életben” vett nekem valaki, hogy meg ne hűljek... Akkor sértette önérzetemet ez a gondoskodás, s azt hiszem, meg sem köszöntem a mellényt. Lola rögtön az első hetekben sokáig sírt; érezte, hogy valami nincsen rendben, és – sokkal finomabb ösztöneivel – érezte azt is, hogy nehéz, majdnem lehetetlen itt már rendbe hozni valamit. Összeszorított fogakkal, dacosan maradtunk együtt. Olyan „majd mi megmutatjuk!” – magatartás volt ez kifelé, családjaink és barátaink előtt. Mind a ketten szerepre vállalkoztunk; de az élet nem szerep, s minden mesterséges magatartás előbb-utóbb széthull alkatrészeire. Mint valamilyen öreg férj, zsörtölődéssel kezdtem házastársi pályafutásomat, ötletszerűen jártam haza, gyakran megsértődtem, lármáztam. Lola csillapított, mint egy gyermeket. Ő csak annyit érezhetett, kétségbeesetten, hogy valami nagy baj történt velem, nem is most és közöttünk, hanem sokkal régebben – valami eltört, elszakadt bennem, nem tudom teljesen átadni magam egy érzésnek, egy kapcsolatnak, haragszom valamiért, már nagyon régtől haragszom – s persze, fogalmunk sem volt, miért és kire haragszom... Magam sem tudtam. Annyit értettem csak az egészből, hogy
vállalkoztam valamire, s ezzel a vállalkozással mindenáron szolidárisnak kell maradnom – honnan tudhattam volna, milyen áron? Első pillanattól kiütközött valamilyen szándék magatartásunkból; de mi nem tudtunk erről semmit. Nevetséges, primitív, teljesen fölösleges és hazug lovagiasság és hősiesség egymás irányában, kölcsönös nagylelkűség, s ezenfelül romantikus tetszelgés szerepünkben, ez adta össze magatartásunk külső ismertetőjeleit. Hogy belül mi volt, azt nem tudta senki; mi sem; de ez a belső magatartás független az elhatározásoktól. Mindenestől kétségbeesett, ijedt papa-mama-játszás volt, amit Berlinben műveltünk, házasságunk első idejében. Fogalmam sem volt arról, mi egy ember, s micsoda felelősséget jelent, vállalni egy idegen embert! – s még kevésbé tudtam, mi az, ami egy emberben megközelíthetetlen, megváltozhatatlan, mi a jellem? Ebben az időben szüntelenül sok emberre volt szükségem. Kortársaim java része hanyatt-homlok menekült ilyen gyermekházasságokba. Mindenáron valamilyen fedezéket akartunk kaparni magunk fölé, „Otthont”, a gyermekkorban elmulasztott otthon-idillnek valamilyen torz, kezdetleges mását illesztgettük össze ügyetlen kezekkel. Ez a nemzedék mindent megkapott „élmény”-ben; csak az otthon élményét nélkülözte. Külföldi, albérleti szobákban játszottunk otthont; cipőszekrénnyel és „kilátások” nélkül. Ugyan, miféle „kilátásaim” lehettek akkor az életre? A berlini egyetemen még mindig nyilvántartották a matrikulában nevemet, „férj” és „családfenntartó” voltam már, de szemeszter végén titokban elmentem az Unter den Linden végére, s beiratkoztam, igazoltattam félévemet... csak nem volt ember, aki tanácsot tudott volna adni, mit kezdjek majd egy diplomával. Amerre néztem, sötétség gomolygott. Mögöttünk a háború és a forradalom, előttünk a politikai és gazdasági felfordulás, az „értékek átértékelésének” gyanús időszaka, a jelszavak divatja. Ilyen lehetőségek között „alapítottunk otthont”. Éveken át soha nem tudtam biztosan, honnan szerzek majd pénzt két hét múlva lakásra, lesz-e ebédre pénzünk. Ez a szegénység másfajta volt, mint odahaza. A családon belül az ember ellátottabban szegény: nincs pénze, rosszul megy a sora, de a kuckóban végül is helyet szorítanak neki, s akad egy falat kenyér is – ha mégoly száraz vagy ízetlen –, amelyet elmajszolhat. Idekünn ismeretlen óriások fojtogattak. Szorongó, ijedt, tanácstalan világban éltünk. Minden okom megvolt reá, hogy az „otthon”, e mesterséges és gyermekes otthon felelőssége elől négykézláb meneküljek. Lola mindenesetre „takarékos” volt. Márkákat tett félre öreg szivardobozokban, márkákat, melyek másnapra tizedrészét sem érték névértéküknek. Mikor a német középosztály és a munkásság, hatvanmillió ember, egyik napról a másikra elvesztette mindenét, ő rendületlenül megfontolta, hogy földalattira üljünk-e vagy villamosra, s kiszámította, melyik közlekedési mód a legolcsóbb. Hiába magyaráztam, hogy e nagyvonalú pusztulásban keveset változtat sorsunkon ez az óvatosság – tudott milliárdokban alkudni, százmilliókban kicsinyes lenni. Lassan megértettem ezt a „kicsinyességet”, és elszégyelltem magam.
10 Frankfurtban kezdtem inni; Berlinbe érve, szabályos alkoholista vált belőlem. Huszonegy éves voltam, s megszoktam, hogy a cseléd minden reggel behoz a kávéval egy üveg pálinkát, konyakot vagy köménypárlatot, s ezt az üveget aztán estére utolsó cseppig kiiszom. Kétségbeesetten és undorodva ittam. A legnehezebb pálinkákkal kezdtem a napot, s vodkával végeztem. Állandó mámorra, félöntudatlanságra volt szükségem ezekben az években. Valami kezdődött, amit nem lehetett bódítószer nélkül elbírni. Nem lehet megérteni másképp, miért adja egy egészséges, nem éppen értelmetlen, minden tekintetben finnyás és igényes, egészen fiatal ember a pálinkára magát? Amint mondani szokás: „nyitva állott előttem a világ”. Igaz, környezetemben is sokat ittak. A frankfurti társaság zöme, igazán finom emberek, írók, művészek, úgynevezett esztéták, kora délelőttől vedelték a pálinkát. Valahányszor és valamerre kíváncsibban utánanéztem ismerőseimnek, kibuggyant életükből a narkotikum. A németek, ez a különben józan, polgári erényekkel ékes nép, nehezen bírták ezekben az években az életet. A legkevesebb ember iszik a mámorért. Az ember hurcol valamilyen sérülést, aztán egy napon nem bírja. Akkor kezd inni. Valóságos pánikhangulatban kezdtem inni. Otthon kvaterkáztak: az más volt; apámat s barátait soha nem láttam ittasan, pedig a bor minden este ott állott az asztalon. Aki mifelénk rendszeresen ivott pálinkát, alkoholistának számított. Ez a német ivászat egyáltalán nem hatott kedélyesen. Frankfurtban, a „Hauptwache” közelében, egy holland pálinkamérésben gyűltek össze minden délelőtt a város előkelő és híres iszákosai. Délelőtt tizenegykor már öblös poharakkal hajtogatták fel a nehéz snapszokat. Keserű pofával ültem közöttük, az ital egyáltalán nem ízlett. Itt láttam először, a németek között, alkoholista zsidókat. Addig úgy vettem észre, a zsidók megvetik az önmagáért való, „céltalan” italozást. Itt, az
egyetemen, a Burschenschaftokban, már ahol felvették és megtűrték őket, elkeseredett becsvággyal vetették magukat az alkoholra. Az egyetemen szakmányba ittunk mindannyian, parancsszóra, németek, idegenek; komoran és undorral ittunk. Mire észrevettem magam, valamilyen alkoholgőzös világban támolyogtam. Nyilvánvaló volt, hogy beteg vagyok, s végképpen nem bírok el valamit. A környezet csak kezembe adta a narkotikumot; ha nem tanítanak meg inni Frankfurtban, az egyetemen és másfelé, abban a laza társas életben, ahová elkalandoztam, valószínűleg másfajta narkotikumhoz menekülök rövidesen, talán veszedelmesebb idegnyugtató után nézek, mint az ital. Igaz, egymagában az ital sem nyugtatott meg. Emlékezem egy évre, húsztól huszonegy éves koromig, mikor esténként, pontosabban reggelenként az alkohol sem tudott elaltatni, s nap mint nap luminált szedtem elalvás előtt. A luminálos elalvásokat szorongásérzetek, heves és ellenszegülő félelmi képzetek előzték meg. A lumináltól úgy aludtam el, mintha elájultam volna; mély, álmatlan, ólmos alvás következett azután, melyből összetörve ébredtem s már nyúltam is a pálinkásflaska után. Hasonló életmód mellett még olyan fiatal, különben szívós és egészséges szervezetű ember is hamarosan roncs lesz, mint amilyen egészséges én voltam abban az időben. Nem is értem, hogyan bírtam szervezettel és idegekkel, s a valóság úgy fest, hogy nem is bírtam... De ez az életmód, a sok mesterséges bódítószer mégis átsegített a veszedelmes életpillanatokon. Most már biztosan tudom – sok apró jel emléke tévedhetetlenül meggyőzött róla –, hogy abban az időben krónikus életveszélyben éltem, s csak az alkohol és a kábítószerek semlegesítették ezt a veszélyt. Németországban például állandóan, éjjel és nappal, töltött revolver volt a kezem ügyében; ha aludtam, ott feküdt a pisztoly az éjjeliszekrény márványlapján, revolverrel jártam a kávéházba, a szerkesztőségbe... miért? Féltem valakitől? Nem, saját magamtól féltem. Egészen mélyen, modor és kitapintható emlékek mögött, valamilyen elviselhetetlen megaláztatás emléke kínzott; ez a szégyen néha torkon ragadott, mint testi támadás, letiport, fojtogatott, émelyegtem, ha „eszembe jutott”, pontosabban, ha testem emlékezett reá, valamilyen alkalomból, melynek összefüggéseit nem tudtam felderíteni soha. Mi volt ez a szégyen? Hol bántottak meg, micsoda megaláztatást kellett elviselnem? Nem tudtam. Egészen pontosan ma sem tudom még; de egy napon jobban bírtam az emléket, nem fájt úgy, nem jelentkezett olyan testi rosszérzéssel, elviselhetetlenséggel; s akkor nem volt szükségem többé altatószerekre, s az alkohollal is egészségesebb, kedélyesebb viszonyba kerültem. Nagyon nehéz az életet bódítószerek nélkül elviselni; s az emberek, kik segédeszközök nélkül is egyensúlyban tudnak maradni, ma is rendkívüli tiszteletre késztetnek, s ugyanakkor gyanakvással, csaknem ijedt gyanakvással pillantok reájuk; mi lehet a titkuk? Kétségtelenül vannak „egészséges” emberek is; csak nagyon kevesen. Talán a nők között találni leghamarább egyszerű, egészséges lelkeket; ismertem öreg nőket, akik csodálatosan bírták az életet, megmaradtak ott, ahová sorsuk állította őket, ott szöszmötöltek az utolsó óráig, amely legtöbbször az átlagos életkor időhatárán messze túl ütött számukra, s „titkuk” nem volt más, csak a szolgálat és alázat titka. (Zsüli nénémet, mikor már elmúlt hetvenéves, megkérdeztem egyszer tréfásan, mi hát a hosszú élet titka – s készségesen felelte, hogy „be kell tartani a formákat”.) De a fiatalság formátlan. Kétségtelenül neurotikus voltam, s neurózisom eredetét gyermekkori sérülésben kereshettem; Freudról keveset, majdnem semmit sem hallottam addig, s a később oly divatos, laikusok és sarlatánok által lelkesen népszerűsített, zseniális elméletet egyáltalán nem ismertem. A beteg lélek meglehetősen pontosan ismeri betegsége természetét, s igen nagy lendülettel és éleslátással keresi a gyógyszert. Meglepetéssel olvastam később leveleket és verseket ebből az időből – verseket, melyek csaknem diagnózist írnak le, s leveleket, melyek félreérthetetlenül tapintják ki a betegség eredetét. Mikor az analízissel megismerkedtem, elkéstem már ahhoz, hogy ez a gyógymód segítsen rajtam; a negyvenedik életév felé időfecsérlés minden analízis, túlságosan sok emlék, bonyolult réteg ülepedett már meg a sérülés fölött. Meggyőződésem, hogy fiatal, egészen fiatal embereknél s neurotikus gyermekeknél sikerrel operálhat az igazán képzett analitikus; s talán később is tud segíteni, primitívebb, fejletlenebb lelkek megkönnyebbülnek, ha bizonyos tipikus sérüléseket megvilágít a sötétben kotoró analitikus kutatólámpája; de „gyógymód”-nak nem fogadhatom el soha, mert nem hiszek abban, hogy a jellemet meg lehet másítani; s ezért nem menekülhettem hozzá. Sok neurotikus gyógyulást láttam analízis nélkül is; fejlettebb lelkek csodálatos erőfeszítésekre, ellenállásokra képesek; s új életfeltételek néha spontán gyógyulást okoznak. A freudi elmélet zseniális lendülete és szépsége elbűvölt; az „álomfejtés”-t a század egyik legnagyobb jelentőségű felfedezésének tartom. El tudom képzelni azt is, hogy egyszerűbb embereket megtanít az analízis jellemük türelmesebb elviselésére. A „gyógyulást”, ha ugyan van ilyen, véletlen hatóerők összjátéka okozza. S mikor tagadom ezt a terápiát, amely körül svindlerek és gyógyművészek sötét hada laikuskodik, tisztelettel és lelkesedéssel ismerem el az
elméletet, a tudatalatti mélyvizének és ismeretlen életének felfedezését. Freudnak kétségkívül sokat ártottak prófétái. Általában azt veszem észre, hogy a neurotikus néha analízis nélkül is meggyógyul, s néha analízis után is beteg marad, s néha annak ellenére is magához tér. S mikor mindezt, különösen Freud könyveit közelebbről megismertem, kissé létszükséglet volt már számomra a neurózis, a munka egyik kelléke és feltétele; durva hasonlattal azt mondhatnám, hogy „éltem” neurózisomból, mint a kínai koldus csonka tagjai mutogatásából. Lola minderről nem tudott semmit. Ő csak azt vette észre, kétségbeesetten, hogy beteg vagyok. S e „betegség” természete olyan ismeretlen maradt számára, mint amilyen ismeretlen egy idegen ember. „Tüneteit” alig tudta volna felsorolni. Amikor a neurózis már testi, organikus áttételekkel, funkcionális zavarokkal jelentkezik, nem könnyű elbánni vele. Az én „betegségem” egyelőre valamilyen kiszámíthatatlan magatartás volt. Soha nem tudtam, mire ébredek? – s irtózatosan fárasztó lehet ma is velem élni... Lola idejében megérezte ezt, s berendezkedett e láthatatlan betegápolásra. Neurózisok közös jellemzője, hogy az érzékeny időszakok ciklikusan térnek vissza. Tizenöt év előtt csakúgy, mint ma, előfordult, hogy – egyik óráról a másikra – el kellett utaznom, minden különösebb „ok nélkül”; néha csak napokra, de néha hónapokra is. Ilyenkor nem tart vissza, nem fegyelmez többé semmi; sem munka, sem környezet. Az ilyen krízisek után viszonylagosan nyugodtabb időszakok következnek. Meddig bírja ezt a „beteg”, meddig bírja el sérült karaktere önkényét az ember? Azt hiszem, sokáig. Mindez rettenetesen tudatos. Az ilyen fajta idegállapotokat ugyanolyan tárgyilagos figyelemmel szemlélem, mint ahogy torokfájásával bíbelődik az ember. Egy ember sokat elbír; s ha nagyon akarja, csaknem mindent. A neurotikus időszak azzal a tipikus szorongásérzettel kezdődik, nevezhetetlen aggodalommal, mely kezdetben teljesen lesújt, a beteg úgy érzi, vége mindennek, s kegyetlenül szégyelli magát... Mégis, azt hiszem, bizonyos mértékben le tudja küzdeni a lélek ezt a félelmi állapotot. Ez a szorongás – minden neurózis légköre – egészen mélyen gomolyog a lélekben, valamit nem tudunk elintézni, vágyat vagy emléket, s tiltakozunk tehetetlenségünk ellen. De aztán, kegyetlen áron és nehezen, időnként mégis fölébe kerekedünk. Hiszek az akaratban. Hiszek abban, hogy akarattal és alázattal az ember úr tud maradni a tudatalattiból felgőzölgő mocsárláz nyavalyái fölött is. Megvetem magamban a neurózist, s minden eszközzel, igen, tudattal, akarattal és alázattal, küzdök ellene. Hiszek abban, hogy a jellem s annak legfelsőbb kifejezése, a lelkiismeret, kordában, egyensúlyban tartják beteg ösztöneinket, s hiszek abban, hogy az élet és a munka szintézis; aki erre képtelen, éljen, ahogy tud, vagy pusztuljon el: sorsa nem érdekel különösebben... Lola csodálatos ösztönnel érzékelte betegségemet, s bízott benne, hogy majd elviselem valahogy. Viszonyunk már az első időben nagyjából egy betegnek és türelmes ápolójának viszonya volt. Különös erővel állott mellettem, s biztosan tudom, hogy a legnehezebben ő segített át. Ilyen erőfeszítésre férfiak alig, nők is csak kivételes esetekben képesek. Ez a lélek – Lola jelleme – csaknem kifogyhatatlan készletekből kölcsönzött és pazarolt.
11 Lola volt az első ember, aki utat keresett magányomhoz; kétségbeesetten védekeztem ellene. Az író életeleme a magány. Barátság elől mindig menekültem; árulásnak éreztem, gyöngeségnek. A protestáns német világban nem esett nehezemre magányosnak maradni. Lélekben, jellemben, ízlésben mélyen és megváltoztathatatlanul katolikus voltam. Ebben az időben ismertem meg a francia költészetet, Villont, Verlaine-t, Claudelt, Mallarmét és Peguyt. Különösen Peguy és Mallarmé szóltak egészen közelről hozzám; költészetükből azt a rokoni hangot hallottam, mint évek előtt, Kafka könyveiből. Ez a rokonság nem stílus, modor, még csak nem is a szemlélet azonosságából vezeti le családfáját. Valamilyen szellemi családhoz tartozik az ember; e család hierarchiájában számomra Goethe volt az ősapa, aztán időről időre új családtagokat fedeztünk fel, elfajzott szellemi testvérek és nagybácsik jelentkeztek. Mikor Peguy akadt kezembe, úgy tetszett, mintha már olvastam volna. Ezekkel a lelkekkel mintegy családi tolvajnyelven társalog a rokon lélek, fölösleges a magyarázkodás, rögtön értem, mire céloz és mit akar. Az író magányát ezek a lelkek népesítik be; barát vagy szerető soha. Gondosan vigyáztam köreimre, valóságos módszert alkottam életmódból és óvatosságból, vigyázva, hogy Lola meg ne sérthesse magányomat. Van valamilyen végső menedéke a léleknek, ahová az író menekül; az igazságot keressük, de valamit megtartunk az igazságból magunknak s nem adjuk oda senkinek. Iparkodtam mindig szuverénül nyílt és őszinte lenni; megvetettem minden olcsó és gyáva
szemérmet – „titkaim” nem voltak soha, mindent, amit az élet adott, mintegy „hírlapilag nyugtáztam” –, de a „titkot”, azt, amitől én nem lehetek más, csak én, amiben „különbözöm”, nem adtam oda senkinek. Ennek a titoknak a feloldása az, amit általában „művészet”-nek neveznek; s Lola támadása óvatosságra kényszerített. Észre kellett vennem, hogy neki is van „titka” – s mert nem művész, ez a titok közölhetetlen. A nők a szerelemben sokat átadnak ebből az utolsó feltételből; s ha teljesen felfedik titkukat, életük nagy játszmáját játszották meg, s leggyakrabban vesztettek. Mi volt ez a „titok”, melyet Lola közelében sejteni kezdtem, melyet oly aggódva őriztem magamban, s oly kíváncsian kutattam körülötte? Megtudtam, hogy ami egy emberből látszik, szavai, véleményei, cselekedetei, rokonszenvei és gyűlöletei, az még egyáltalán nem ő – legtöbbször csak visszfénye valaminek vagy valakinek, aki megmásíthatatlan; hét fátyol rejti a világ elől, s ott él minden emberben, mélyen a kitapintható felületek mögött. Áhítat és ijedtség fogott el. Addig csak éltem emberek között, felelősség nélkül, tudomásul vettem és megítéltem embereket; most kezdtem figyelni reájuk, elfogódott áhítattal, mindegyikre külön-külön. Egy lélek fejlődésének romantikus szakasza az áhítat, mellyel egyszerre odafigyel minden emberben az „egyéniségre”, a „titok”-ra, az egyedülvalóra. Addig csak attrakciós képességeik szerint ítéltem meg az embereket. Most, hogy ez a kínos-örömteljes meglepetés reám szakadt, mintegy megszűnt számomra a „tömeg” fogalma; minden ember külön világrésznek tetszett, melyet beutazni és fölfedezni, dzsungeljével, flórájával és faunájával kideríteni és leírni egy élet talán nem is elég... Ezt a kíváncsiságot könyvből soha nem tanulja meg az ember. Ismétlem, romantikus életszakasz ez; a világ, az emberi világ atomjaira bomlik; e „rendetlenséget”, a szemléletnek ezt a káoszát későn követi csak az írónál a klasszicitás, a rend, az egységes formákba illesztett szemlélet, mellyel az emberi modellt figyeli. Védekeztem valaki ellen, aki magányom ellen tört, természetes jogokkal és spontán készséggel tört „egyéniségem” ellen – s védekezés közben felfedeztem a titkos, alkimikus anyagot, azt a valamit, ami minden emberben felelet, megfellebbezhetetlen valóság, aminek megfejtésére nincs szabály és elmélet: az ember találkozik egy másik emberben ezzel a valósággal vagy sem. Egyszerre kíváncsi lettem. Spleenem módosult, átalakult. Minden ember elé azzal a figyelemmel léptem, mint a csillagász ülhet távcsöve elé, aki, valamely matematikai képlet birtokában, csalhatatlanul tudja, hogy a ködfoltok mögött adott pillanatban megjelenik majd valami fényes és bizonyos, egy új világ... Ez a szemlélet, ez a beállítottság az emberi csillagképre nem ér sokat, ha szándékolt. Együtt élünk valakivel, „mindent” tudunk róla, s ugyanakkor nem tudunk semmit. Egy reggel, ébredés után, egyszerre felfedezzük és látjuk a másikat, mint soha azelőtt. S mondhat és csinálhat amit akar, cselekedetei és szavai mögött mélyen és biztosan tündöklik az a valaki, akit így megismertél, mintegy felkiáltottál: „aha, hát ez vagy te!”... E felfedezés lekötött. Megtudtam, hogy nincs „egyszerű ember”, s a testi és szellemi képességek és sajátságok mögött lobog és világít minden emberben valami pozitív, valami őselem, az emberiességnek egy molekulányi rádiuma. Ha írni tudtam volna ebben az időben, legszívesebben primitív útleírásokat írtam volna, dr. Gáspár Ferenc vagy Shackleton modorában: felfedező írásokat az emberről. Úgy fedeztem fel az embert, a magam céljaira, mint egy idegen, kissé egzotikus törzset. De ebben az időben nem írtam semmit. Verseket sem írtam többé. A lírai élményanyag elillant a valóságos élményben; valószínűleg ezért is haragudtam Lolára. A költő nem bocsát meg senkinek, aki megzavarja költői készenlétét és magatartását. A költészet gyakorlat, „exercice” – gyakorlat a szó szerzetesi és akrobata értelmében; aki nem tudja ezt, fellengzős műkedvelő. (Mallarmé, legkedvesebb mesterem, a legtisztább és legnemesebb költők egyike, tudta ezt; annyira tudta, hogy egy időben újfajta tipográfián törte fejét, betűformákon, amelyek kiegészítik, kisegítik a költészet „mechanizmusát”.) Ehhez a gyakorlathoz magány kell, valamilyen különös, néha nem is steril, zűrzavaros magány. A költők, zajos irodalmi kávéházakban, oldalt hajtott fejjel könyököltek ebben a magányban; néha elmentem délután a Romanisches Kaffe-ba; odaültem Else Lasker-Schüler asztalához, teát ittunk és Athénről beszéltünk órákon át; Athénről és Thébáról, ahová „visszatérünk” majd és pálmákat ültetünk elhalt kedveseink emlékére... (Egyikünk sem járt Athénban soha.) A költészet nem csak „vízió”, s főként nem delej és mágikus maszlag; a nagy, tiszta költészet engem a matematikára emlékeztet, a vegytan egy képletét kell feloldani, mint a tiszta zenében. Mint mindenütt, Németországban is két haza élt egymás mellett: az, ami látszott, szivarüzletekkel, felhőkarcolókkal és pénzváltókkal s egy másik, nem kevésbé valóságos, csak nehezebben érzékelhető, a költők hazája. Néha betámolygott a kávéházba Ringelnatz, tele rummal és dühvel, s elcipelt a közeli állatkertbe, ahol hosszú, lendületes, forradalmi beszédet intézett az állatokhoz, s egyesülésre szólította fel a világ elnyomott tigriseit és tarajos gőtéit... A költők megrettenve éltek egy mindegyre barbárabb, néger-mód csiricsáré és késeket köszörülő világban... A polgárok
körülöttünk mindenfelé dalárdákba tömörültek s harsányan énekelték: „Wo Du Singen hörst, dort lass dich ruhig nieder, Denn böse Menschen haben keine Lieder” – s közben önérzetesen készülődnek forradalmakra. Mindenfelé a „pótlékok” divatja dühöngött; de a költők nem kértek semmiféle pótlékból. Ebben az időben írtam még néhány verset; azután elapadt ez a lírai anyag, a „képlet”-et nem tudtam megfejteni többé; később csakugyan jártam néhány társasutazás jóvoltából Athénban és Thébában; de az „igazi” Thébát nem láttam soha többé... Lola mindenképpen a „valóság” volt, a valóság minden öntudatlankegyetlen terrorjával; emigrálnom kellett az „igazi” Thébából és Athénból, hogy az ő valóságának délkörei között élhessek. Egy idő múlva elkerültem Else Lasker-Schüler asztalát a kávéházban, s nem mentem többé Ringelnatzcal az állatkertbe, sem a gyanúsabb helyekre, ahol „tengerentúli” kalandjait adta elő... Valahogy elvesztettem útlevelemet, állampolgárságomat e másik hazában. Aztán elkövetkezett az idő, mikor nem írtam többé verset. De erről a száműzetésről, mint egy jogfosztott király, sértődötten hallgattam.
12 ...Németországból már néhány villanylámpa világított csak felénk; belga földön utaztunk, kibámultunk az ablakon és hallgattunk. Izgatottan, nyugtalanul figyeltem ki a sötétbe. Valamit elhagytunk és valami felé mentünk: e pillanatokban igazán „úton” voltam, s nem csak a szó mechanikus értelmében keltem útra... Országhatáron haladtunk át s ugyanakkor az élet egyik kitapintható határvonalán léptünk át; valami megszűnt számomra, az ifjúság egy szakasza lezárult. Elmaradt mögöttünk az „ismerős” és mégis oly idegen Németország, a nagy, nagy birodalom, ahova elsőrendű emlékek kötöztek s azután másodrendűek, bonyolultabbak is; az ország, ahol apai őseim valamikor éltek, Drezda közelében, egy faluban, mely ma is viseli még nevünket, a szász hercegek pénzverdéjében dolgoztak s innen indultak el egy napon, kétszáz esztendővel elébb, tarisznyával vállukon és fejszével kezükben, át a morva erdőkön, át a Kárpátokon, le a Tiszához, ahol megmaradtak s ahonnan nem is akartak elmenni többé... Az ismerős Németország maradt mögöttünk, ahol „igazán” értettem a nyelvet, nem úgy, mint Franciaországban vagy Angliában, ahol később mindig éltem a gyanúperrel, hogy az odavalók beszéd közben elhallgatnak valamit előttem. A nagy Németországból utaztunk el, a nagy műhelyből és iskolából, ahol olyan végtelen komolyan vettek mindent, ahol minden „részlet” fontos volt s ahol mi, magyarok is „előkelő idegenek”-nek számítottunk – idegeneknek, kiket kissé gyűlöltek s mégis szívesen fogadtak, olyan szívesen, mint később soha, sehol külföldön. Kezdtem gyanítani, hogy nagyon nehéz eligazodni a fajták között, s nyegle és felelőtlen vállalkozás, ha valaki „ítél” egy népről, s merev és mindig kissé szemtelen tételekben állapítja meg, hogy a „németek” ilyenek vagy olyanok. A „németek” hatvanmillió vagy még több ember voltak, akik valóban szerették a katonásdit és az uniformist, de akadtak közöttük sokan s bizonnyal nem a legselejtesebbek, akik csak szükségesnek tartották a katonásdit és egyenruhát, de máskülönben nem is rajongtak különösebben a parancsszavakért és „Notverordnung”-okért. És óriási városokat láttam itt, csodálatos tájakat, áttekinthető és gazdag könyvtárakat és múzeumokat, felfoghatatlan méretű gyárakat, padlásszobákat, ahol új és kitűnő művészetet álmodtak és módszereztek össze fiatal és öreg németek, s megismertem őket ott, ahol szomorúak, érzékenyek és bizonytalanok, megismertem őket kételyeikben és „Európa-ellenességük”-ben, mert sokan gyűlölték közöttük Európát; s aztán másokat, akik készek voltak meghalni Európáért. Általában mindig inkább készek voltak meghalni, mint élni valamiért; de ez az „általában”, mint minden „általában”, mégiscsak frivol. A Birodalom elmaradt mögöttünk a sötétségben, villódzó városaival, ahol évezredes kultúrában és városiasságban élt hatvanmillió ember; különös berlini „vidékiességével”, amelyet lassan kezdtem érteni, megszokni és becsülni, s vidéki városainak mély és valóságos kultúrájával, Weimarjával és Frankfurtjával és Münchenjével, a württembergi erdőkkel és a thüringiai hegyekkel, a brandenburgi grófság tavaival, a sziléziai mocsarakkal, azzal az ismerős vadregényességgel, azzal a felszínen agyonrendezett s a jelenségek mögött nyugtalanítóan „rendetlen” szorongással és zavarral, amelyet definiálni, közös képletben kifejezni „általában” mégiscsak veszedelmes és felületes vállalkozás lett volna... Kihajoltam a vonatablakon és dideregtem. Már a belga gyárvidék kohói lángoltak a sötétben. Eltűnt Németország, idegen nyelvet beszéltek körülöttünk az éjszakában s az „igazi” Európa küszöbén botorkáltunk, ahol Isten tudja, miféle nagyszerű testi és lelki élmények várakoztak reánk... De, egészen titokban, féltem ettől a másik Európától. Jól készültem-e? Helyesen tartom-e a kést és a villát? Jó helyen, a megfelelő fordulatnál nevetek majd, ha odakünn elmesélnek valamit?... S titokban, ezen a hosszú
éjszakán, máris elfogott a honvágy a másik, az ismerősebb, az otthonibb, hűtlenül elhagyott Európa, a másik Németország után. Igen, a németek talán csakugyan veszedelmesek voltak az igazi Európa számára feloldatlan és megtorolatlan, mitikus bűntudatukkal, tömeg-hajlamaikkal, bonyolult és inkább megrettent, mint krakéler harci kedvükkel, egyesületeikkel és dalárdáikkal, nyugtalanító formaruháikkal, kegyetlen rendvágyukkal és belső rendetlenségükkel – de e pedáns és zavaros, kardcsörtető és félelmében harcias, egyesülő és mániákusan szervezkedő Németország mögött félreérthetetlenül s kiolthatatlan, szelíd fényekkel ott derengett a másik –, s ki tudta, ki merte megmondani, melyik az igazi? A másik Németország, amelyet Goethe nevelt. A másik, ahol Thomas Mann Buddenbrooks-át, akár tetszik, akár nem, mégiscsak egymillió példányban vásárolták meg a németek, ahol ennek a nagy és nemes írónak, aki művével és emberi magatartásával békében és háborúban Európa mellett foglalt állást, összes műveit mintegy harmincmillió német olvasta el – a másik Németország, ahol Tolsztojt, Dosztojevszkijt legalább annyian olvasták, mint Oroszországban, ahol valamilyen gyermekes és pedáns áhítattal, de mégiscsak áhítattal hajoltak minden nyomtatott betű fölé, ahol a legtökéletesebben játszottak zenét, s az emberi lelkiismeret végső felelősségével hajoltak vegyészeti gyárakban kémiai preparátumok, műtőasztalokon szenvedő emberek fölé – a másik, a másik! A nagy iskola, a nagy tanítók, a vándorévek Németországa. Melyik volt az igazi? A kérdésre nem tudtam felelni, kihajoltam az ablakon, szomorú és nyugtalan voltam, a sötétséget bámultam s a szemem megtelt könnyel. Nyugatra utaztam, szerény málhával, kissé hazátlanul, s mégis oldhatatlanul ahhoz kötözve, ami elől menekültem; fiatal nő kísért, aki e pillanatban bizonyára gyakorlatibb feladatokon jártatta eszét, mint Európa végzetén; málhámban megkezdett kéziratokat vittem Nyugatra, melyek ott majd valószínűleg kevés és múló izgalmat keltenek csak, „nős” voltam, férj és családfő, a vándorévek emlékei derengnek mögöttem és éppen elmúltam huszonhárom éves. Útlevelemben, melyet hajnal felé a határon elkért a francia hivatalnok, a következő adatokat olvasta: „huszonhárom éves, magyar, nős, diák”. Az utazás célja: „tanulmányok”... Megnézte az útlevelet, szemügyre vett engem is, jól megnézte Lolát, vállat vont és vigyorgott. Hajnali öt óra volt, kis határállomás előtt állt a vonat, mindenfelé kakasok kukorékoltak, valószínűleg gall kakasok. A büfében cigarettát vásároltam s rágyújtottam életem első édeskés, kapadohányízű, francia cigarettájára. Aztán vettem egy Matint, leültem egy padra, s indulásig az apróhirdetéseket olvastam. Egyesek mészárosüzleteket óhajtottak eladni Párizsban, mások benősültek volna vidéki szállodába is, lehetőleg „Seine” és „Oise” megyékben. A pályaudvar rendetlen volt, mindenféle cigarettacsutkák és narancshéjak hevertek.
[III] 1 Párizsi tartózkodásunkat három hétre terveztük. De aztán hat évig maradtunk. Az első hónapokban sorra laktuk a Vaugirard utca Latin Negyedbe torkolló szakaszának fogadóit. Ezek a szállodák piszkosak voltak, büdösek, toprongyosak és korhadtak. Reggel borszesszel melegítettük a tejet, s hashajtóízű pótcsokoládéval édesítettük. „Elesca” volt a neve ennek a pótléknak, s Lola valamelyik mozihirdetésben fedezte fel előnyeit: fürge, mozgó rajzok mutatták be Dupont urat, amint reggel sietségében „Elesca”-pótlékot hint a forró tejbe, elégedetten szörpöli az utálatos folyadékot, s hasát veregeti örömében. Németországban, ahol hivatalosan mindenki pótlékon élt, a valóságban soha nem fanyalodtunk ilyen utálatos tápszerekre. De az „Elesca” olcsó volt, s Lola minden sou-t fogához vert. Németországban mindig kitűnő hotelekben s tábornokok özvegyeinél laktam, fényűző lakásokban, ahol az élet összes tárgyi kellékei dús választékban sorakoztak rendelkezésemre; Párizsban szekrény sem állott a szobában, ruháinkat a bőröndökben őriztük vagy fogasra akasztottuk s lepedővel takartuk le. A mosdóból állandóan dögletes kanálisszag párolgott fel. A „folyó meleg vizet” hirdették ugyan a fogadósok, drágán meg kellett fizetni, de a valóságban csak reggel és este folyt a csapból egy kevés meleg víz. Valamilyen avas, rossz ízű szegénységben éltünk. Ebédelni a Boulevard Saint Germain egyik mocskos kocsmájába jártunk, ahol eltették másnapra a törzsvendégek asztalkendőit, s így takarítottuk meg a mindennapos „couvert” árát. Ebben a vendéglőben lóhús-beafsteket is mértek, förtelmes mócsingot s rossz minőségű főzeléket, sütőporral készült tésztákat szolgáltak fel. Húszan ültünk egy asztalnál, a „pommes frites”, a sütött krumpli olajbűzében pácolódtunk, a helyiség végében, nyitott tűzhely lángjainál, minden közép-európai elképzelést meghaladó mocskos
szakácsdresszben sütötte egy izzadt ember a lópecsenyét. Ha elhagytuk a helyiséget, órákon át párolgott még öltönyeinkből az áporodott olajbűz. Fogadóról fogadóra vándoroltunk. Egyik piszkosabb volt, mint a másik. Az első időben valóságos piszokkomplexusom volt Párizsban, szüntelenül mosakodtam, a Szent Mihály úti kávéházakból napjában többször hazaszaladtam kezet mosni, mert úgy tetszett, minden ragad, amihez hozzáérek, s a kávéház mosdófülkéje úgy festett, mint egy vérhasas katonákkal megrakott háborús szanitécvonat klozetje. A legtöbb fogadóban, ahol megszálltunk, órákba tellett, amíg a háziak elszánták magukat a megrendelt fürdő készítésére; afféle külföldi „chichi”-nek, bogaras és szemtelen eredetieskedésnek nézték higiénikus igényeinket. A vendéglőkben és kávéházakban a klasszikus fűrészporban gázoltunk, mellyel felhintették a padlót, gondosan, hogy a piszok kárba ne vesszen. Minden „más” volt, mint ahogy tanultuk, elképzeltük. Megrettenve éltünk Párizsban. A franciák beszédjét sem nagyon értettük, hadarva beszéltek, s válasz helyett legtöbbször csak udvarias zavarban bólogattunk. Vonatkozások nélkül éltünk a városban, nem ismertünk senkit, közép-európai idegen akkor még ritkán merészkedett a diadalmas Párizsba. Franciát egyáltalán nem ismertünk. Egy magyar festőt ismertünk csak, néhány rajzolót és diákot. Ezek a Montparnasse negyed művészkávéházaiban lebzseltek. De a kávéházakat, ahol két világrész „bohém” söpredéke tanyázott naphosszat, gyűlöltem. Inkább a diáknegyedben loptam az időt, a Luxembourg-kert környékén. Az első időben minden elképzelést meghaladó módon, szemérmetlenül unatkoztam Párizsban. Ezt az unalmat nem vallottuk be egymásnak: minden reggel fogadkoztunk, hogy ma „megnézzük Párizst”, s bizonyítgattuk, milyen kellemes itt s milyen igazunk volt, amikor elhagytuk Berlint és ellátogattunk ide... Minden reggel egyedül elindultam Párizsba; Lola otthon maradt, mosott és vasalt, mert a mosodaszámlákat nem bírtuk kifizetni, s különben is agyonklórozták a párizsi mosodások finom fehérneműinket. Mindentől szenvedtem ebben a városban. A széles franciaágyat is utáltam; de bizonygattuk egymásnak, hogy ez a szép, az intim és igazi... Első időben kilelt a hideg, és csalánkiütést kaptam, ha testem hozzáért a keményre klórozott francia ágyneműhöz. Lola otthon mosott délelőtt, villanyos vasalóval vasalt, míg a fogadóban észrevették az áramfogyasztást és botrányt csaptak. Aztán elindult ő is, délfelé, „megnézni Párizst”. De legtöbbször csak a Szajna bal partján maradt, a régi negyedben; a Cluny Múzeumig merészkedett, avagy a „Bon Marché” áruház kirakatai elé, megbámulta a „párizsi újdonság”-okat, leült a Luxembourg-kertbe s ott nézelődött, amíg delet ütöttek az órák a Pantheon mögött. Akkor lesétált a vendéglőbe, ahol a gyanús húsokat sütötték, leült a papírkendővel terített asztalhoz, s ott várt reám. Így éltünk, hónapokon át. Én nem is merészkedtem ilyen messzire. Reggel elmentem hazulról, leültem a Szent Mihály boulevard-on egy kávéház elé, találomra rendeltem valamilyen színes, szeszes italt, amilyet borvirágos orrú franciák fogyasztottak körülöttem, vásároltam egy francia újságot, néztem az utcát, s így unatkoztam délig. Biztattam magam, hogy Párizsban vagyok, itt minden más, minden „európai”, csak itt igazi a művészet, az irodalom, csak itt élnek magas kultúrájú polgárok s mindenki megnyeri a lutrit, aki itt élhet és franciák között élhet. A Deux Magots kávéházban délutánonként „híres embereket” mutogatott a magyar festő – a hírességek ott pipáztak a szomszéd asztalnál, idejárt Derain, a festő, Duhamel, az író, aztán névtelen nagyságok, a „dada” korszak primadonnái, s a szürrealisták, akik szürke alapon fekete pontot festettek végtelen műgonddal. Áhítattal ültünk árnyékukban. Még Lola is megszeppent, pedig ő az embereket általában orruk formája, kéztartásuk vagy hanghordozásuk szerint ítélte meg. Ebéd után Lola hazament s én estig néztem a temetéseket a szemközti templom kapuja előtt. Meleg ősz volt. Pokolian unatkoztam. Olvasni sem volt kedvem, keveset értettem franciául, s röstelltem szótárral betűzni a párizsi kávéházban a francia könyveket. Berlinben mindennap „történt valami”. Párizsban nem történt semmi... Néha átmentünk délután a nagyboulevard-ra, a Szajna jobb partjára, megálltunk a Madeleinetemplom oszlopai vagy egy áruház forgóajtaja előtt – de aztán megszeppentünk, odébb sompolyogtunk, nem mertünk belépni sehová. (Évekbe tellett, amíg bemerészkedtem a Louvre-ba.) Egyszer elmentünk az operába. Lola otthon eszkábált össze valamilyen estélyi ruhát; de aztán elszégyelltük magunkat, feszengtünk, vidékinek, idegennek, nem odavalónak éreztük magunkat, s hazasompolyogtunk a Latin Negyedbe. A Luxembourg-kert környékén éreztem csak otthonosan magam. Itt már ismertem néhány utcát, házat. Szerettem őgyelegni az Observatoire körül, lesétáltam a rue Madame-on, vagy el a bonctani intézet mellett, amelynek nyitott ablakain át, a poshadt őszben, kellemes, üdítő karbolszag áradt; az általános erjedésben és piszokban valahogy jólesett az orvosságnak, a fertőtlenítőszernek ez a civilizált, higiénikus, megbízható jellegű szaga... Színházba egyáltalán nem mertünk elmenni. A franciák között éltünk, de egyre valószínűtlenebbnek tetszett, hogy valaha is megismerhetünk egy franciát; a fogadó tulajdonosa sem állt
szóba velünk. Féltem tőlük. Féltem, mert idegenek, „európaiak” voltak, s most már tudom, azért is féltem tőlük, mert ő voltak a „győztesek”, ők voltak a másik fajta, az ellenség, a diadalmas náció. Abban az évben még minden franciának tele volt a szája a győzelemmel. A politikában a nagy, háborús nemzedék uralkodott. De a sarki szatócs is a „victoire”-ról és a „gloire”-ról papolt, a pincérek is, az újságárus is. A Ruhrmegszállást a legtöbb francia személyes, családi ügyének érezte. Egyik kávéházban megismerkedtem gyermekkorom francia-tanárnőjének, Clémentine kisasszonynak bátyjával, kövér, francia ügyvéddel, aki, pipával a szájában, öt évvel a fegyverszünet után minden délelőtt vérszomjas előadásokat tartott, s kevesellte a boche-ok háborús veszteségeit. A győztes apák nemzedéke ezekben az években még feltűnően hangoskodott. Szomorú voltam és magányos. A másik Párizsból, a „fény városából” nem láttam semmit. S az igazi Párizsból, az értelem, a csend, a mértéktartás, a szerénység és az élet kispolgárias örömeinek városából az irodalom adott csak ízelítőt. Egyelőre számkivetetten éltünk, valamilyen primitív és rosszindulatú városban. Minden héten elhatároztuk, hogy hamarosan odébb utaztunk.
2 De aztán maradtunk. Miért? Nem tudom. Nem volt semmi „dolgom” Párizsban. A Sorbonne-ra bejártam néha, de már csak nézelődtem és hallgatóztam, egyetemi indexemet nem váltottam ki többé. Néha elmentem a Nemzeti Könyvtárba, a folyóiratokat olvastam, észrevettem, hogy a napilapok és az újságosbódékban árult folyóiratok mögött ismeretlen, soha nem hallott című revükben keresi a kifejezést egy ismeretlen Franciaország, amely semmiben sem hasonlít a hivataloshoz. A „pártélet” mögött „mozgalmak” erjedtek e folyóiratokban. Egy katonai szaklapban, a France Militaire-ben, Gide könyveit méltatták. A nagy revük, a hivatalosak és félhivatalosak, már csak árulták és demonstrálták a szellemet; a vita máshol zajlott le, a félhomályban, ismeretlen tribünökön. Az összefüggéseket alig értettem, ösztönszerűleg tájékozódtam. Mindenesetre maradtunk. Elmúlt három hét, elmúlt három hónap is, s még mindig ott laktunk a rue Vaugirard-on, a kanálisszagú szobákban, szekrény és fürdő nélkül. Pénzünk egyre ritkábban akadt. Lassan eladtuk mindenünket. Lola összeszedte apró ékszereit, egy gyűrűt, régi látcsövet, elefántcsont legyezőt, s elindult a boulevard Raspail ószereseihez. Hazulról küldtek néha pár frankot, a kassai lap is fizetett valamit a cikkekért. A németek nyakig úsztak a papíráradásban, nem küldhettek most egy fillért sem. Ruhadarabokat adtunk el, hogy vacsorázni mehessünk. Mindezt nem tartottuk „romantikus”-nak, sem mulatságosnak. Párizsban kegyetlen szórakozás szegénynek lenni. A mi pénztelenségünk tapintható volt, teljesen romantikamentes. Bécsben, közel az otthonhoz, mindenesetre könnyebb lett volna. Mégis maradtunk. Én mindig hajlamos voltam az ilyen „céltalan”, kívülről és látszólag semmivel nem indokolt tartózkodásokra idegen városokban – de meglepett, hogy Lola sem beszélt az elutazásról. Azt sem mondta, hogy jó lenne „kezdeni” valamit. Párizsban nem lehetett „kezdeni” semmit. Mégis tűrte ezt a lézengést, ezt az átmeneti létezést, ezt a teljesen reménytelen sétálást utcákon, melyeknek valódi tartalmáról nem tudtunk semmit; emberek között, kiknek igazi életformáit nem ismertük. Egy külföldi turista láthatja azt és annyit, amit mi láttunk e hónapokban, fölszínes odafigyeléssel Párizsban. Lelkesedésünkben, mellyel a várost napról napra igazoltuk egymás előtt, volt valami közép-európai, valami kötelességszerű, irodalmi és sznobos. A valóságban rosszul éreztük magunkat. Később, mindenütt Európában rögtön az első pillanatban ismerősebbnek és otthonosabbnak éreztem magam, mint az első időben Párizsban. Valahogy nem tudtam nekikezdeni a városnak. Hiányoztak mértékeim ahhoz, ami előttem tárult. Olyan közöny vett körül, amilyenről azelőtt soha nem álmodtam, nem is tudtam, hogy emberek között eláradhat ilyen sűrű, áthatolhatatlan közöny. Addig azt hittem, van valamilyen családi szolidaritás az emberek között: szeretik egymást, gyűlölik egymást, néha megölik egymást, de mindenestől mégiscsak közük van egymáshoz az embereknek. Párizsban, rögtön az első hetekben, megtanultam, hogy elpusztulhatok a franciák szeme előtt, vállat sem vonnak, egy pohár vizet nem nyújtanak felém. Ez a tanulság fölfrissített. Komisz közönyükön túl erőt éreztem, latin kegyetlenséget és igazságot. Csaknem tiszteltem őket e közönyös szemléletért. Természetesen nem maradhattunk itt egy nappal sem tovább, mint „föltétlenül szükséges”. Mindennap megállapodtunk e laza határidőben. Mert azt már észrevettem, hogy nem egészen „ok nélkül” vagyok itt, valami dolgom van itt, valamilyen feladat vár reám. Lola is így érezte. Csak nem beszéltünk erről. S fogalmunk sem volt, mi dolgunk lehet valaha is Párizsban. Az ember sorsát érzi, szűköl és meglapul. Útra készen éltünk, csak éppen nem csomagoltunk, várakoztunk és maradtunk.
Karácsonyra Lola megbetegedett; újesztendő éjszakájára meg akart halni. Belső vérzése volt, már agonizált. Senkit nem ismertünk Párizsban, pénzünk nem volt. A fogadós elhívatott Szilveszter napjának délutánján egy francia orvost; fiatal, szakállas francia orvos állított be, húsz frankot kért, vállát vonogatta, morfiuminjekciót adott a betegnek, tűnődve nézte a vértelen, halálverejtékes, eltorzult arcot, cigarettázott, hümmögött. Majd félrehívott a szoba sarkába, s azt mondta, a baj súlyos és komoly, a belső vérzés már eláradt a hasüregben, azonnal meg kell operálni, lehetőleg még ebben az órában. A kétségbeeséstől hülyén bámultam reá; mit tehettem én itt? Idegen voltam, senkit nem ismertem, kihez fordulhattam volna, Szilveszter éjszakáján, Párizsban? Az orvos vállat vont; cinikusan unszolt, adjak előre háromezer frankot, akkor szerez kórházat és sebészt, máskülönben sajnálja és nem tehet semmit. Dadogva magyaráztam, hogy idegenek vagyunk, útlevelemet mutattam, hazulról biztosan kisegítenek majd, ünnep után elmegyek a követségre, családomat ismerik ott, majdcsak jótállnak, táviratoznak... de hogyan, kitől szerezzek ünnep előestéjén, ebben az órában háromezer frankot? Vette a kalapját, körülnézett, a falon lógott néhány ruhadarab, egy-két rozzant bőrönd hevert a sarokban, ugyan mit lehetett itt „keresni”?... Gyakorlott pillantásával rögtön látta, hogy nem sokat; egy „métèque”, egy idegen halódik a diáknegyed egyik hotelszobájában: mi köze hozzá? Morgott néhány mentegetődző szót és elment. Lola abban az órában már inkább halott volt, mint élő. Fél óra múlva a szoba megtelt magyarokkal. Soha nem értettem meg, hogyan történt ez – idegenben, veszélyben, az egyfajta emberek valamilyen titokzatos távírószolgálattal értesülnek egymás bajáról. Kínaiakról mesélik, hogy európai nagyvárosokban, rejtélyes módon, íziben összefutnak, hogy valamelyiknek baja történik. Az egyik pénzért szaladt, a másik orvosért. Öreg, orosz orvos állított be nemsokára, tájékozatlanul és szomorúan kapkodott, merő részvét volt és odaadás, csak éppen segíteni nem tudott. Ezek az emigráns orosz orvosok nagyrészt titokban gyógyítgattak csak Párizsban, a franciák megkövetelték idős, híres pétervári és moszkvai belgyógyászoktól, úgynevezett „egyetemi tanároktól” is, hogy nosztrifikáltassák a Sorbonne-on diplomájukat. Estefelé elrohant az orosz orvos és francia sebésszel tért vissza, Párizs egyik divatos sebészével, akit Szilveszter-esti mulatságáról hívott el a diáknegyedbe. A sebész frakkot viselt, a becsületrend villogott gomblyukában, saját autóján érkezett, francia volt, udvarias és nagyvilági. Rögtön intézkedett, egy montmartre-i szanatóriumban szobát nyittatott, mentőautót rendelt a szálloda elé, és éjfél felé elszállítottuk Lolát. Pénzről nem beszélt; az orosz orvos meghatóan érzelgős volt és „emberi”, a francia hűvösen udvarias, cselekvő, nagyvilágian szolgálatkész. Milyen olcsó mesterség, egyének jelleméből fajták jellemvonásaira következtetni! Mindkét orvos, kikkel ezen az emlékezetes párizsi napon találkoztam, francia volt – s milyen könnyen kivághatnám most a magas cét, hogy ilyen vagy olyan hát a „francia orvos”. A valóság az, hogy ahányan vannak, annyiféle – amiben egyeznek talán, az iskola, a szemlélet, bizonyos gyakorlati „nagyvonalúság”, közvetlenség, amit a mi orvosaink etikája néha talán gondatlanságnak, elővigyázatlanságnak minősítene... A szanatóriumban például, ahol a csikorgó éjszakán fölvették Lolát, nem találtunk jeget. Éjféltájban szaladgáltam a Montmartre dáridózó, szilveszterező kávéházaiban, taxival jártam mulatók és kabarék között, s könyörögtem, adjanak el drága pénzért egy hűtőre való jeget... De a jégre szükség volt ez este a Montmartre mulatóiban, s a főpincérek csak vállat vontak... Ó, ez a francia vállvonás! Sokáig tartott, amíg elfeledtem, s megengesztelődtem, mert megismertem másféle, gyöngédebb mozdulataikat is. Végül, borsos áron és kegyesen, eladott a Rat Mort főpincére egy vödör jeget, a szanatóriumban fölkeltettek egy ápolónőt, üggyelbajjal rendbe szedték a műtőt, s a francia orvos reggel felé megoperálta Lolát. Nem kérdezte, kik vagyunk, honnan jövünk, az intellektuális ember nagyúri együttérzésével állott rendelkezésünkre, megszerzett mindent, amire a betegnek szüksége lehetett, jótállt értünk a szanatóriumban, s mindezt kérdés és kérés nélkül, tapintatosan, szinte szemérmesen, annak a bonyolult gentlemanségnek szellemében, amely tudja, hogy adni, „jónak lenni” mindig kissé ripacsszerű, s a legveszedelmesebb emberi mozdulatok egyike... A szanatóriumban nagyjából jól bántak velünk; az éjjeli ápolónő, akit az első éjszakára megfogadtunk, élt Lola kimerültségével, és éjjel minden megmozgatható tárgyat ellopott a szobában; persze, nem mertünk szólni neki, s éjszakára újabb csalétkeket helyeztem el a fiókokban, hadd lopjon nyugodtan, csak ne bántsa Lolát. A „szanatórium”, ez a villaszerű emeletes ház a Montmartre csúcsán, valamikor bordély vagy találkahely lehetett; a szobák beosztása, az ajtókon ottfelejtett email-névjegyek – „Ginette”, „Nina” és „Juliette” névjegyei – s az a penetráns, olcsó parfümszag, mely áthatotta a folyosókat, félreérthetetlenül bizonyították, hogy az épület már régebben közegészségügyi célokra szolgált. Az orvosok és az ápolónők, ha éppen ott tartózkodtak a szanatóriumban, szívesen kezünkre jártak; de este hétkor mindenki elment a dolga után, s
megtörtént az is, hogy éjszakára teljesen orvos és ápolónő nélkül maradtak a napközben operált, súlyos betegek; s ha nagyon jajgattak, a házmesterné főzött nekik teát. Első napokban kissé meglepett ez a házirend. Otthon és Németországban általában tartottak jeget a szanatóriumokban, s éjszakára nem feledték felügyelet nélkül a frissen operált betegeket. Az egyik orvos, kivel beszélgettem erről a sajátos fegyelemről, csodálkozva hallgatott meg, s ideges nagyvonalúsággal mondta, nem érti aggályaimat, ezek olyan „német dolgok”. Máskülönben kedvesen viselkedtek, segítettek is, ha éppen ráértek és eszükbe jutott. Két hét múlva Lola hazaköltözhetett a szállodába. Ez a két hét új emberekkel, bárátokkal ajándékozott meg, akik aztán elkísértek később is életünk egy szakaszán át. Lola nagyon gyönge volt és félt. Végre csakugyan „történt valami” Párizsban. S mintha csak azért utaztunk volna ide, hogy Lola megbetegedjen, megoperálják, s most, hogy mindezen túlestünk, ilyen eredményes párizsi tartózkodás után odább is állhattunk. S csakugyan, szomorúan és dideregve, csomagolni is kezdtünk. Láttuk Párizst, történt valami... Egy téli reggel útra keltünk, Olaszország felé, hazafelé.
3 Szótlanul, ellenséges, ideges hangulatban utaztunk. A francia Riviérán sütkéreztünk néhány napon át, Nizzában angolok unatkoztak, gyalázatosan nem volt pénzünk közöttük, s abból a pár krajcárból, ami akadt, természetesen elvesztettük Monte-Carlóban azt a kevés felesleget, amennyit egyáltalán lehetett; csaknem fillér nélkül utaztunk át az olasz határon. Természeti szépségek iránt Lola közönyös volt ebben az időben, ő igazán valamilyen nagy kirándulásból tért vissza, s közeledett megint az otthon felé; én féltem és nyugtalan voltam. Úgy terveztük, hogy megállunk néhány napra Firenzében, azután hazautazunk – „haza”, milyen tág, laza és bizonytalan fogalom volt ez akkor számunkra! –, tehát Bécsbe, Pestre vagy Kassára... Bátortalanul úgy vélekedtünk, hogy Bécsben vagy Pesten csakugyan szereznek családjaink valamilyen „állást” számomra; igaz, ők maguk sem tudták, mit lehet majd kezdeni velem, s titokban csodálkoztak, hogy „még mindig tart” házasságunk. Mi magunk is csodálkoztunk. Ezzel a „házassággal” néhány hete valami baj történt. Lola mintegy lornyonnal nézett körül a világban, mint aki a halálból tér vissza, s nem biztos még a dolgában, nem rendezkedett be hosszabb tartózkodásra az életben, várakozó szemlélettel vizsgált engem, az idegen országokat, melyeken átutaztunk, ellenállás nélkül vett fel tájat és élményt – s ha abban az időben felajánlom neki, utazzunk el Japánba s kezdjünk ott „új életet”, valószínűleg velem tart. De párizsi tartózkodásunk, s ez a sebesült, szárnyaszegett vánszorgás most hazafelé éppen eléggé egzotikus volt... Mindenfelé veszélyt szimatoltam, nyugtalan és gyanakvó aggodalommal. Lola betegségét személyes sértésnek, árulásnak éreztem. Meg akart halni, s mindebből annyit értettem csak, hogy veszélyzónába kerültünk, valami nincsen rendben körülöttünk. Természetesen rettenetesen sajnáltam, de ugyanakkor nem értettem, miért mindez, miért ez az „élmény”, mi közöm mindehhez? Génuában kaptam az első „rohamot”. Egyszerűen megtagadtam az engedelmességet, kijelentettem, hogy nem vagyok szolidáris közös életünkkel, egyszóval „lesz, ami lesz”. Még nem tudtam, hogy éppen ez a „lesz, ami lesz” nem következik be soha. Úgy terveztük, Firenzében megalszunk majd, azután elutazunk Bécsbe, s ott ráérünk dönteni további sorsunkról. Mindketten holtfáradtak voltunk; sok volt az egész, a „házasság”, a párizsi tartózkodás, s az a kis, romantikus, halálos komoly kirándulás a montmartre-i szanatóriumban; lendületünk megbénult, ijedten néztük egymást. Soha nem voltam különösen alkalmas arra, hogy valaki rám építse életét, de abban az időben legkevésbé; lappangó lázadás volt minden szavam és cselekedetem, állandó szökési tervekkel foglalkoztam, mindegyre kitörni készültem a magam útszéli s mégis oly egzotikus „életfogytiglani” Cayenne-jéről... Így érkeztünk meg Firenzébe. A városban a dögvész várt és havas eső szemelt. A penzióban az öregasszonyok parázzsal megtömött bögréket cipeltek naphosszat a márványpadlós termeken át, az utcákon jeges szél süvített és a házakban a náthaláz szedte áldozatait. Igazán csak pihenni akartunk itt, megaludni, tisztát váltani. Pénzünk sem volt már a továbbutazásra, az olasz ügynök elfelejtett értesíteni az átutalásról, Lola egy délelőtt találomra benézett az egyik olasz nagybank fiókhelyiségébe, a via Tornabuonin, csevegett a hivatalnokkal, megtalálta a külföldi számlák könyvében a címünkre érkezett pénzküldeményt, s útlevél és igazolás nélkül, a bankfiók személyzetének örvendező szerencsekívánataitól kísérve, fölvette a pénzt és eltávozott... Ez a személyes kedvesség, felelőtlenség és grandezza földerített. Most már utazhattunk volna; a múzeumokat meglehetősen megvetettem abban az időben, nagyszájúan szajkóztam, bolsevizáltan és gőgösen, hogy csak az „élet érdekel”; dideregtünk a toscanai télben, melynek kérlelhetetlen zimankója sejteni sem engedte a bűvös város
fényeit és illatait; már éppen csomagolni akartunk, mikor Lola megkapta a náthalázat, kínos „szövődményekkel”, mint ma mondanák, homloküreg-gyulladással, magas lázzal, s három hétre megint ágyba feküdt, ez alkalommal a parazsas bögrékkel fűtött Arno-parti penzióban... A városban naphosszat száguldott a mentőautó, a keskeny utcák sarkán minduntalan felbőgött a dögvész kocsijának szirénája, s szedte a náthaláz áldozatait. Ez a szirénabőgés azóta is, mindenütt a világon, menthetetlenül a firenzei telet idézi fel emlékezetemben; valamilyen túlzott Boccaccio-novella hangulatában éltük át e heteket, a „pestis Fiorenzában” címmel, a halál jegyében. Érkezésünket követő harmadik héten meggyógyult Lola, s menekülésszerűen, viharverten, különösen kifosztva és különösen megajándékozva, hazautazott. A firenzei pályaudvaron sokáig álltam, néztem a vonat után, mely hazavitte, nagy zavarban bámészkodtam, s nem tudtam, mit kívánjak inkább, jöjjön-e vissza vagy váljunk el, éljünk-e, haljunk-e, s micsoda gonosz jegy alatt élünk, mióta összekerültünk? Még nagyon fiatalok voltunk, szétválhattunk volna. Mindenesetre ott maradtam Firenzében. Mindig így történt, program- és megegyezésellenesen, mindig és minden, amit az élet adott: látogatóba érkeztem valahova, s aztán hat évig maradtam ott, vagy kiszálltam egy idegen városban, megaludni és tisztát váltani, s aztán négy hónapig nem tudtam elmozdulni onnan, megbűvölten, mint az éjjeli bogár a fényben, megragadtam abban a csodálatos világosságban, mely Firenzében felragyogott körülöttem. Annyit már tudtam, hogy nem megyek Bécsbe, nem megyek haza, s nem „vállalok állást”. Veszélyérzetem az összes vészcsengőkkel figyelmeztetett, hogy ez az a pillanat, amikor óvatosnak, amikor megint egyszer „hűtlen”-nek kell maradnom – hűtlennek mindenféle programhoz, okoskodáshoz, mellyel mások közelednek felém, meg akarnak vesztegetni, el akarnak csábítani. Itt volt a helyem s a dolgom abban a pillanatban Firenzében, vagy máshol, talán Rómában, vagy mégis Párizsban: meg kellett várnom a jelet, amely tévedhetetlenül útbaigazít majd, nem szabad gyengének lennem, beleesni valamilyen otthoni, háromszoba-konyhás, fixfizetéses „megoldásba”, amilyet mégiscsak terveztek ellenünk... És Firenzében kisütött a nap, március elején kitavaszodott. A penzióban kevés idegen lakott csak, nyugdíjas toscanai házaspárok tanyáztak e viharvert palazzóban, ahol a tulajdonosnő, környékbeli nemesasszony, utánozhatatlan előkelőséggel elnökölt a hosszú ebédlőasztal díszhelyén. A város fölött, a dombok fölött váratlanul, átmenet nélkül, támadásszerűen tavaszodott ki. Egy reggel kinyitottam az ablaktáblákat és visszahőköltem. Olyan szépség áradt el körülöttem, olyan természetes, gyöngéd, hangtalan szépség, amilyenről soha nem álmodtam, amely könnyekig meghatott, a szó valóságos értelmében, testileg megrázkódtatott. Hideglelésszerű didergés fogott el. Mintha új, addig nem ismert nyelvet tanultam volna. Egyszerre értettem Firenzét. Egyszerre értelme volt e domboknak, e folyónak, a hidaknak a víz fölött, a palotáknak és a templomoknak, a képeknek és a szobroknak; mintha megtudtam volna a varázsszót, egy új haza határán léptem át, ahol minden ismerős volt, rettenetesen régtől ismert, s most minden kitárult ez új világban és beszélt hozzám... Ilyen patetikus mámorral kezdtem élni Firenzében. Soha, azóta sem kaptam az élettől ilyen spontán ajándékot, mint ez a firenzei tavasz. Zsugorian és magányosan vettem birtokba ezt a kincsesházat, mely hirtelen feltárult előttem; Lola valahol Kassán pihente ki találkozásunk megrázkódtatását, s én teljesen reábíztam, hogy döntsön jövője felől. Az én „tennivalóm” napnál világosabban derengett: itt kellett maradnom Firenzében, ennek a másik világnak közelében, utolsó pillanatig, amíg az életemet igazító, titkos hatalmak megengedik.
4 Mert az élet ilyen pillanatokban igazodik el, mikor érv, belátás, „józan ész” ellenére engedelmeskedünk valamilyen belső ellenállásnak: az ember bukdácsol, téved és tájékozatlanul keresi útját, soha nem tudja, mit kellene, de néha aztán félreérthetetlenül tudja, mit nem szabad csinálnia... Cselekedeteinket nem tudjuk kiszámítani; de vannak ilyen passzív cselekedetek is, mikor biztosan érezzük, hogy megtagadni valamit, nem elmenni valahova, elutasítani valamit, egy helyben maradni és nem moccanni, egyértelmű a cselekvéssel. Egyenes út vezetett hazafelé; két kézzel kapaszkodtam mindenbe, amit elértem, hogy el ne sodorjon ez a hirtelen kerekedett, belső pánik, ez a személyes vihar, a gyöngeségnek és gyávaságnak ez a „józan ésszel” igazolt meglapulása; künn kellett maradnom, Firenzében vagy máshol, nem jött még el az ideje, hogy hazamenjek... A világ nyitva volt mindenfelé; igaz, legtöbbször egy villamosjegy árára való készpénzem sem akadt, de a pénztől nem tudtam félni, még mindig nem, egyszerűen nem bírtam akadálynak tekinteni, nem tartozott a feltételek közé, melyekhez életem cselekedeteit igazítottam. Tudtam,
hogy a szabadság belső feltétel, a lélek képessége; szegényen is lehet korlátlanul szabad és független az ember, s később, szerencsésebb életkörülmények között, zsebemben pénzzel és útlevéllel, moccanni sem bírtam már; a belső lendület elakadt, láthatatlan súlyok vonzottak, titokzatos guzsalyok kötöztek... Firenzében megint egyszer hallottam azt a hangot, mely az ifjúság akusztikáján belül csodálatos élességgel csengett: itt kell maradni, nem szabad alkudozni, nem szabad meghőkölni. Ezért maradtam. A város a fiatal fasizmus fészke volt. A toscanai vidéki nemesség és a városi ifjúság komor egyenruhákban sereglett a fascio jelvényei alá; az utcák feketéllettek e pompás, dús hajviselettel büszkélkedő, szigorú és dacos pillantású, az egyenruha varázsától mámoros ifjúságtól. Ez a fiatal olasz elite az egyenruhához napidíjat és munkát is kapott; lehet-e csodálni lelkesedésüket? Az élet valamilyen merev, hatósági rendbe igazodott; a házfalakon büszke és szemléltető képek hirdették a fasiszta rendtartás eredményeit, a „pontos vonatokat”, a líra értékét, a közbiztonságot... Azokban a hónapokban törte le, semmisítette meg és szórta szélnek a fasizmus a szociáldemokráciát. A szocialisták afféle földalatti szektává silányodtak, s mint az első keresztények, katakombákban gyűléseztek. A másik partról érkeztem, minden rokonérzésem a letört munkásmozgalomé volt, s lélekben ellenségesen és idegenül szemléltem a diadalmas diktatúra mutogatós felvonulásait. Mindenesetre észre kellett vennem, hogy az olasz lélekre nem illik pontosan mindaz, amit Közép-Európában beszajkoltam a „társadalmi evolúció törvényeiről”. Lehetetlen volt észre nem venni, hogy az, ami e hónapokban Olaszországban történt, egy nép akaratának egységes kifejezése. De a vállalkozás személyhez kötött esélyei minden külföldi szemlélőt kétellyel töltöttek el. A „személy”, kiből e nagy kísérlet minden energiája kiáradt, e hónapokban gyakran járt Firenzében; láttam őt azelőtt is, Berlinben, még a Marcia su Roma előtt, egy belvárosi hotel csarnokában, ahol az exszocialista válaszolt az újságírók kérdéseire; láttam őt most népgyűléseken, ahol fanatizált tömegek lesték minden mozdulatát, Firenzében, majd Bolognában és Velencében. Abban az időben igazán olcsón adták a nemzetközi piacon ennek az embernek életét; láttam őt Firenzében, a Victor Emmánuel téren, tíz- és tízezer ember közé vegyülve, ahol oly kevéssé őrizték, hogy más egyéb, mint csillaga és végzete, aligha mentette volna meg ellenfelei bosszújától. Lényében, fellépésében volt valami sebezhetetlen. A dolce far niente Olaszországába ez az ember valamilyen száz lóerős energiát kapcsolt bele; s az új tempó elragadott mindenkit, az Alpesektől Szicíliáig élni és áradni kezdett ez a nyers erő, túl a politikán, túl a jelszavakon. Ez az erő ebből az emberből áradt, Mussoliniból. Aki nem élte meg Itáliában a fasizmus első idejét, soha nem értheti meg e mozgalom sikerének titkát. Egy ember, mi az? Úgy látszik, minden. Firenzében sütött a nap, a Piazza Signorián széles karimás, fonott szalmakalapokat árultak a parasztasszonyok, a régi hídon, Benvenuto Cellini ezüstszobra körül minden délelőtt zsibvásárt csaptak az ötvösök, Giacosa és Doney et Neveu szép termei megteltek délelőtt, az aperitif s délután, a tea órájában angolokkal, akik engedelmesen itták az ürmöst és a teát, az Arno partján baldachinos batárokban kocsikázott a fekete, toscanai arisztokrácia, a via Tornabuonin a majomszigetek ácsorgói gusztálták a külföldi hölgyeket, olyan epedő nőéhséggel, amilyet soha nem láttam azelőtt. A Trinità-híd „budai” hídfőjénél laktam, Szent Márton téren, szemközt a templommal és egy bordéllyal. Reggel, ha kitártam az ablakot, a napsütéses, üres téren, a parókia átelleni ablakában az öreg plébánost pillantottam meg, amint boldog derűvel sütkérezett és pipázott a tavaszban; s három házzal arrább, a bordély ajtaján, sietős, elegánsan öltözött, aktatáskás fiatalemberek csöngettek be – reggel kilenckor, csak egy pillanatra, hivatal előtt, úgy, ahogy mások a kávéházba járnak. Mindezt értettem valahogy; az otthonosság, a beavatottság érzésével jártam a városban. Délelőtt az őrült barát kolostorába mentem, vagy a Boboli-kertbe; délután Fiesoléba vagy ki a Cascinébe, lóversenyre; az estét kocsmában töltöttem el, parasztok között, tanulgattam nyelvüket, s poharaztam a fanyar fekete chiantit. Mindennap valamilyen állandó, egyenlő hőfokú, változatlan boldogságérzettel ébredtem. Ott laktam a ház közelében, ahol Browning és Elizabeth Barrett éltek; s jobb sorsot soha nem kívántam volna magamnak, mint valamilyen egészen szerény életet Firenzében. Minden, ami ezt a várost összeadta, e dombokból nőtt elő; semmit nem „importáltak” ide, sem építészt, sem festőt... a város együtt lélegzett remekeivel, szerves összetartásban élt minden épületével, szobrával és képével. Megéltem valamit, ami eddig homályos, iskolai fogalom volt számomra: a reneszánszot. A légkör ismerős volt, olyan különösen megélt, olyan déjà vu... Márciusi délutánok fénytörésére emlékszem, fel a villákkal és a ciprusokkal szegélyezett Viale Machiavellin, el a San Miniato temploma mellett, a térre, ahol a Dávid-szobor bronzkópiája néz farkasszemet a várossal; órákra a kis kávéházban fenn a Michelangelo téren, mikor mozdulatlanul bámultam a várost, dermedt honvággyal, nem olvastam és nem társalogtam, nem kerestem
„kalandot” és nem vágytam barátok után, s olyan mohón tettem el emlékbe a város képét, a dombok vonalát, a völgy kékes páráját, ahogy a száműzött bámulja az otthonról küldött anziksz panorámáját... Elmentem a villamossal Certosába, elmentem Pistoiába, ahol nem volt semmi különös „látnivaló” – csak éppen minden, a parasztházak és a kolostor, a templom és a csapszék, minden ugyanabból az anyagból készült, s ez az anyag itt buggyant ki a földből, a múltból, elhalt emberek lelkéből. Patetikus idő volt ez számomra. Bizonyosan nem a legrosszabb korszaka ifjúságomnak. S néha még álmodom e tájjal. Elutaztam Bolognába és Velencébe, s pénzem és sok dolgom felől maradhattam volna e városok akármelyikében, mert mozgási szabadságom korlátlannak tetszett, pénzem hétszámra nem akadt, s dolgom még kevésbé... Lola küldött néha bélelt levelekben apró segélyeket, máskülönben a bizonytalan műfajú írások sovány jövedelméből éltem, melyeket nagyzolóan „cikkek”-nek neveztem, s egyes felvidéki, erdélyi, prágai lapok jóindulatúan megjelentettek. Mint valamilyen központba, biztos várba és erődbe, ahol nem érhet semmi baj, visszavonultam kirándulásaimról Firenzébe. A penzióban mindennel elláttak, s a fizetséget nem vették szigorúan. Az a belső gondtalanság és könnyűség, amely eláradt e hónapokban bennem, mintha területen-kívüli jogokat szerzett volna számomra. Úgy emlékszem, „gondtalanul” éltem... Már nyáriasan forró volt az idő, mikor Lola visszaérkezett. Szalámit hozott ajándékba, és ezer lírát. Ez volt minden vagyonunk. Turinba utaztunk, mert „feltétlenül” látni akartam Kossuth házát; ma már nem is tudom, miért... Turinban megebédeltünk, s gondtalanul és nagyon jókedvűen, mint akik jól végezték dolgukat, s nem is értik, hogyan gondolhattak valami más úti célra, az esti vonattal visszautaztunk Párizsba.
5 Milyen könnyen mozogtunk, rozoga poggyászainkkal, pénz nélkül, kilátások nélkül... éppen így elutaztam volna Amerikába is! S még később, esztendők múlva, egy utcai plakát ötlete elvitt Palesztinába vagy messzebb, Damaszkuszba, azonnal, mintha sürgős dolgom lenne ott!... Amíg ez a belső szabadság, kötetlenség tartott, nem ismertem akadályokat. Párizsban már óvatosan és tapasztaltan telepedtünk meg, mint akik otthonosak. Új városnegyedben kerestünk lakást, a rue de Rivoli sarkán, a „jobb parton”; s egészen új Párizst ismertünk meg... Ebből a jobb parti Párizsból hiányzott minden ténfergés és romantika. A házban, ahol szállást vettünk, a rue Cambon egyik napóleoni időkben épített, vastag falú bérházában, az első emeleten Antoine tanyázott, Párizs legdivatosabb női fodrásza, s a legnagyobb amerikai fényképügynökségek egyike. Most mindenáron pénzt kellett keresni: körömmel kapartam elő a pénzt, szereztem írógépet, három-négy példányban gépeltem „párizsi tudósításaimat”, s küldözgettem, három nyelven is, a szélrózsa minden irányába... Szép, nagy szobában laktunk a rue Cambon-on, afféle „maison meublée”-ben, ahol a bútorokhoz nem adtak ugyan semmi mást a háziak, még kiszolgálást sem szívesen, de mindenestől mégis emberségesebb, „középeurópaibb”, az otthoni lakásfogalmakra halvány utalásokkal emlékeztető volt minden, mint odaát, a klasszikus negyedben. Érzett valamilyen korabeli szerény empire-előkelőség a bútorzaton, s máskülönben is olyan hangfogós, olyan függönyös, olyan diszkrét volt a lakás lépcsőháza, az előszoba, a folyosók... Néhány hét múlva megértettük e nesztelen előkelőség rejtett okát; Madame Henriette, a gazdag és éjfeketére festett hajú tulajdonosnő kiadott ugyan hónapos szobákat, de inkább csak a tisztesség kedvéért; sokkal szívesebben kölcsönözte szobáit félórás pároknak, délutánonként, „passage” és surranó szerelmi együttlétek céljaira... Különösen a szomszédunkban nyíló, vörös tapétás szobát keresték fel délutánonként előszeretettel idős urak és szenvedélyes fiatal hölgyek; egy ideig lázadozott polgári önérzetem, hogy a „feleségemmel ilyen helyen lakjunk”; de Lola nem ismerte az effajta polgári előítéleteket, nevetett e prűdségen, és maradtunk... Különben is, hol, melyik párizsi szállodában vagy „maison garnie”-ban nem fogadtak átlebbenő párokat? A ház, az utca, a negyed máskülönben inkább valamilyen angol gyarmatra emlékeztetett. A lépcsőház, mely Antoine titokzatos műhelyeihez vezetett, ahol ez a világhírű szépségfelcser méregdrágán mérte tudományát, a nap minden órájában népes volt nagyvilági angol és félvilági párizsi hölgyekkel; sorszámot osztogattak itt, a legdrágább autók sorakoztak a kapuk előtt, Rolls-Royce és Hispano kocsik várakoztak az úrnőkre, kiket Antoine és segédei odafönn nyúztak és bodorítottak, a homályos emeleti ablakok mögött. A kapuval szemközt, az átelleni házban, idegenül-unalmas, ízetlen „teaházban” a párizsi angol kolónia teázott minden délután. Ezen a vidéken mindenki őket szolgálta ki: a bankok, az üzletek, a vendéglők, a teaszobák, a bárok és a bordélyok is, melyekből, mint a legtöbb, jó belvárosi mellékutcában, kettő is akadt a rue Cambonon; egyik közülük különösen drága és előkelő volt, s mindenestől, bútorzatostól és talán részben
látogatóstul is, Louis Philippe idejéből maradt itt. Az utca, a teaszobák, a vendéglők éjjel-nappal visszhangoztak az angol beszédtől. Mereven ragaszkodtak e gyarmati kerületben szokásaikhoz, angol rendszámú autókkal érkeztek, a hófehér hajú, vörösre golfozott, méla pillantású idős angol urak, s hölgyeik, akik ötvenen túl mind úgy öltözködtek, mint Mary királynő, méhkas formájú kalapokat és hosszú szoknyát viseltek, nappal bottal jártak, délután teát ittak Rumpelmayernél, de éjszakára aztán, Antoine és a párizsi szabók segítségével, megnyúzva, kivágva, összevarrva, mondén táncosnőkké vedlettek át... Milyen éhesek voltak, milyen szemforgatóan mohók, milyen elszántan élvvágyók „ideát”, túl a Csatornán, a párizsi mondén negyedben, ezek az odahaza oly szemlesütő, mértéktartó, illedelmes és fegyelmezett angolok! Párizsban, a rue Cambon környékén, néhány hét múlva többet tudtam meg róluk, s valóságosabbat, mint később, Angliában hónapokon át megtudnom és meglesnem sikerült. Itt laktak, a rue de Rivolin, e csaknem láthatatlan, múlt századbeli fogadókban, amelyek az utcára, kifelé alig jelzik fogadó-voltukat, s minden fényűzésükkel, óriási reprezentációs termeikkel befelé fordulnak, a Faubourg St. Honoré felé; a Meurice-ben, a d’Albany-ban, a Continental-ban, Rolls-Royce-aikkal, melyeknek minden csavarja kézi munka, s feleségeikkel, akiken Antoine és a párizsi sebészek aggályos kézi munkával restaurálták a viktoriánusi idők bájainak maradékát... „Nyisd ki a szemed, barátom! – mondtam büszkén Lolának... –, amit itt látsz, azt úgysem látod többé; ez az, amiről később majd az illusztrált lapokban olvasod, hogy »nagy világ«...” Milyen kicsi volt ez a nagyvilág. Ott topogott a szomszédos Crillon Hotel és a Meurice között; itt sorakoztak számára a legdrágább szabók és divatárusok, a nagy bankok fiókjai, itt csereberélték a kirakatokban mindazt a kis fölöslegességet, csecsebecsét, tollat, ékszert, díszműárut, apró ötleteket, melyeknek sallangjától örökké olyan „más” az ő világuk. Tágra nyitott szemekkel, kótyagosan éltünk e szűk utcákban. Olyan vendéglők nyíltak itt, ahová soha nem mertünk beódalogni: mint a Café de Paris, ahol nem írták ki az étlapra az árakat, vagy a Voisin, ahol átutazó királyok s azoknál is hatalmasabb amerikai bankárok delektálták magukat azzal a kultúrával, amely sültekben, szószokban nyilatkozott itt meg, legalább olyan egyénien, mint a Luxemburg-múzeum képein... A rue Cambon-ra nyílt a Ritz Szálloda halljának bejárata; délután négy és öt között beültem újságot olvasni a szálloda dohányzójába, megittam egy pohár ürmöst, szétterítettem az asztalon újságjaimat, s átadtam magam annak az „inkognitó”-nak, mely a szálloda minden látogatója körül eláradt. A falon színes metszetek lógtak, lovak és kutyák arcképei, „Sem”, a divatos rajzoló karikatúrái; az asztalok mellett átutazó idegenek ültek, pohár pálinka mellett, félhomályban, a vedlett bőrpamlagon; a bármester nyájas unalommal terpeszkedett a pult fölött, néha megnyílt az ajtó, s belépett valaki: a spanyol király, a velszi herceg, valamelyik Rothschild, Morgan is gyakran járt ide... Ismerték szokásaikat, kéretlenül állították eléjük a koktélt, a spanyol király összekönyökölt Quinones de Leonnal, párizsi követével, s órákon át tárgyaltak – mindenki „inkognitó”-ban járt ide; én is. Senki nem figyelt a szomszédra, a pincér ugyanazzal a „merci, monsieur!”-vel köszönte meg és seperte be Morgan borravalóját, mint az enyémet; valahogy világ, idő, megegyezések felett lebegett a Ritz dohányzója, különös területenkívüliségben tartózkodtak itt a látogatók, királyok, magyar újságírók és rajzolók, stricik, világhírű színésznők, átutazó balkáni királynők – csak a bármester ismert mindenkit, azzal a különös beavatottsággal és tapintattal, amely szempillantással, mosollyal, címzés nélkül is pontosan megadja mindenkinek az őt illető tiszteletet – csak annyit, egy milliméterrel sem többet! Volt valami e kis terem levegőjében, ami ellenállhatatlanul odavonzott minden délután, négy és öt között. A világot sejtettem itt, mélységeit és magasságait, rejtelmes összefüggéseit... Arcokat tettem el emlékbe, melyekkel később mindenfelé találkoztam, hálókocsik folyosóin, tengerparton és repülőgépek kabinjaiban, s a nagy angol és francia illusztrált folyóiratok első oldalain... Egy pillanatig nem éreztem sznobnak magam ezekben az órákban; nem akartam mást, csak „látni” egy ideig közelebbről a világ primadonnáit – s hányan buktak el, tűntek el a történelem süllyesztőjében az elmúlt másfél évtized alatt! A „koktél órájában”, hat óra felé, két cigaretta között, egy-egy sarokasztalnál csevegve, kézfogással és mosollyal, mellékesen, óriási üzleteket kötöttek angol, francia és amerikai urak, spanyol ügynökökkel vagy a szomszédos Vendôme téren pöffeszkedő amerikai bankok vezetőivel, akik beültek egy félórára a Ritz dohányzójába, hogy a hivatalos órák múltával. nekilássanak igazi üzleteiknek... Idejárt Mellon abban az időben, ide az egyik Bourbon herceg, s általában mindenki, aki a „világ”-hoz tartozott, kinek nevét és lakását számon tartották a Bottin mondain-ben vagy a másik, íratlan és láthatatlan nyilvántartóban, ahol a vér, a pénz és a hatalom arisztokratáit tartják szemmel. Volt valami izgalmas, fülledt e régi divatú helyiség levegőjében; a vendégek csendesen ültek, cigarettáztak, s közben, láthatatlanul, de érezhetően történt a teremben valami. „Merci, Sire!” – mondta a kis pincér halkan az asztalszomszédomnak, a portugál vagy a görög exkirálynak; s
a megszólításra nem nézett föl senki újságjából, a New York Times kontinentális kiadásának tőzsdehírei közül. A Ritz dohányzóját őriztem a magam számára, mint valamilyen titkot. A magyarok leginkább a Montparnasse művészkávéházaiba jártak. Engem jobban érdekelt a nagy párizsi társaságnak ez a diszkrét búvóhelye; arcokat figyeltem meg, modort, magatartást, mozdulatokat..; Úgy „dolgoztam” itt, mint egy álruhás fotóriporter. Új világba csöppentem, ahol egyelőre szájam sem mertem kinyitni. Óvatosan kóstolgattuk ennek a különös világnak pikáns étrendjét. Esténként kiültünk a nagyboulevard valamelyik kávéháza elé. A nagy látványosság, a párizsi utca, kielégítette minden szórakozási igényemet. Nem emlékszem olyan estére, mikor unatkoztam volna Párizsban. Hajnalig tudtam ülni a kávéház teraszán, a Petite Napolitaine-ban vagy a Madrid-ban, vagy abban a meglehetősen züllött lebujban, ahová facér kártyások, zsokék, utcai nők és kitartottjaik jártak éjfél után, szemközt a Matin épületével, s néztem az utcát... Volt valami álomszerű, valami bódult és elfogódott ebben az első párizsi időben. A város már megragadott, lassan érteni kezdtem argot-ját, megtanultam apró titkait, meghitten mozogtam sikátoraiban – magához húzott, ismerősnek tetszett, nem engedett el. Már ismertem és szerettem szagát, ezt az édeskés kapadohányés autóolaj szagot, idegeim már felvették ütemét, azt az ideges és ökonomikus remegést, amely éjjel-nappal áthatotta a várost. A kávéházban már nem vettem le fejemről a kalapot, éjfél felé „benéztem” Prunier-hez, a söntésbe, s kevés meggyőződéssel, de nagyon szakértő képpel, gyakorlott mozdulatokkal megettem egy tucat osztrigát. Minden jel szerint „párizsiasodtam”. Már neveletlen is voltam, sokkal neveletlenebb, mint azelőtt, otthon és Berlinben. Kezdtem megtanulni az európai szokásokat.
6 Az az idő következett el, amikor mindent kívülről kaptam, amikor „élmény” után jártam, érzékeimmel éltem, s nem becsültem más tapasztalást, csak a „valóság” benyomásait. Még nem tanultam meg, hogy az író számára minden dolog annyit ér csak, amennyit az egyéniség vegykonyhájában párolni lehet belőle. Meg akartam nézni... mit? Istenem, mindent. Egy délelőtt beszaladtam az egyetem bonctermébe, s a hullákat néztem, délután az ötórai teát a Ritzben, éjjel egy pajzán házban a testeket vagy az arcokat egy „café concert” teraszán. Fölmásztam a Notre-Dame tetejére, s le a föld alá, a katakombákba. Mint egy szabadjára engedett, fiatal kutya, úgy szaladgáltam be Párizst. Napóleon sírja éppen úgy érdekelt, mint a „Villette” mészárszékei. Anatole France éppen olyan idegen volt, mint a házmesterem; betolakodtam mindkettő házába, körülnéztem lakásaikban, szaglásztam, jegyeztem, szemmel és lélekkel fényképeztem. Olyan primitív életvágy tört ki rajtam, mint egy négeren, aki büntetlenül és akadálytalanul közlekedhet egy fehér városban. Törtem a nyelvet, s ugyanakkor hetykén hadartam; ki törődött volna ebben az állapotban a rendhagyó igék különösségeivel? Reggel elmentem a rue Cambonról, megálltam a rács mellett, mely a Tuilleriák kertjét kerítette el a Rivoli árkádjaitól, bámultam a virágokat, a bronzszobrokat, a párás világosságot a Louvre háztetői fölött, azután olyan „hajrá”-érzéssel iramodtam neki a városnak, szinte kurjongatva, mint aki nem is tudja eléggé sebesen szedni a lábát – minden „emlék” volt, az utcák nevei, az épületek, emlék az irodalomból, emlék valami távoli időkön, korokon, népeken és szokásokon át megszűrt ismerősségből, s az emlék most lassan visszaelevenedett valósággá, testet öltött, tapintani lehetett. A „műsor” változatossága megrészegített: csaknem mindegy volt számomra, a Francia Akadémia egyik nyelvtisztító ülését hallgatom-e délután, vagy valamelyik áruház forgóajtajába állok be, a rue de la Paix kirakata előtt őgyelgek vagy a Nemzeti Könyvtár termében olvasom a Moniteur egyik kötetét, vagy Puteauxba utazom-e ki, ahol ócska repülőgépeket árvereztek – ez mind együtt volt az „emlék”, mind egyformán „érdekes” volt, „élmény” volt, akárhol nyitottam föl a nagy képeskönyvet, elbűvöltek az ábrák... Mintha egy nagyon régi, félig elfeledett gyermekkor – valamilyen közös, európai gyermekkor – emlékei éledtek volna fel: történelemből, regényből, meséből váltak elő terek és alakok, Hugóból és France-ból, Lamartine-ből és Michelet-ből visszasűrűsödtek jelenné, napihírré. Mi is az, amire a világ azt mondja: „francia”? Kő, vér és papír, táj és éghajlat, gyümölcs, amelynek más, „olyan franciás” az íze, mosoly és modor különbözősége, idegrendszeri különbség és geográfiai tények; s mint mindenütt, ahol e feltételekből egy fajta kivirul, ezentúl valami... Miért volt a franciáknak irodalmuk, s miért nem volt például a hollandusoknak; miért volt a németalföldieknek művészetük, s miért nem volt soha a skandinávoknak? Miért volt irodalmuk a norvégeknek, s miért volt átlagos a franciák zenéje? A „fajta” titkát szimatoltam Párizsban; amit megtudtam, az mindig csak e különbözőség igazolása volt, de válasz soha. Ebből a kíváncsiságból természetesen következett, hogy két kézzel, ceruzával és írógéppel, diktálva és
lelkendezve, otthon és kávéházban, a földalatti vasúton és a vonatban, újságot kezdtem írni. Az „eseményekhez” annyi közöm volt csak, hogy én magam „aktuálisnak” éreztem magamat, időszerűnek éreztem létezésemet. Ebből a szempontból rendkívül fontosnak tartottam mindent, ami „történik”. Nem válogattam sokat. Reggel útra keltem, átmentem a tulipánágyak között, a Tuilleriák kertjén, elindultam, riportra... Ha valahol égett egy ház, oda is bementem; egy kissé „nekem égett”, úgy éreztem, ez is aktuális, mert egyszer láthatom csak, ebben a pillanatban, mikor itt élek, ezen a csillagon és a franciák között... Különben is, „francia” volt a ház, amely leégett, tehát „érdekesebb”, mint egy portugál ház; gyorsan és alaposan szemügyre kellett venni. Az újságírás lehet szomorú kenyér is, lehet „hivatás”, de legtöbbször csak idegállapot. Állandóan résen voltam, mintha én lennék hivatva megtölteni újdonságokkal Párizs és a kontinens lapjait. Sietve ebédeltem, hanyagon megtörültem szájamat s már loholtam a parlamentbe, mert Caillaux beszélt; mintha közöm lenne ehhez... De nem volt-e csakugyan közöm? Nem tartozott-e reám, a kortársra, az átutazó lélekre, minden, amit tüneményben és banalitásban e földön észlelni lehetett? Caillaux beszélt, s nem is nagyon értettem, amit beszélt; de lelkesen kuksoltam a parlament kakasülőjén, bámultam a honatyák vörösbe és lilába játszó, ebéd utáni, pöfeteg hörcsögpofáit; a java persze vidékről érkezett, Franciaország minden típusa ököllel verte a padot a teremben, s künn a folyosón harsogva élvezték a dialektus mámorát; délben megebédeltek a Palais Bourbont környező kocsmákban, teleszívták bendőjüket burgundi borral, leheletükön érzett a fokhagymaszag, s bőbeszédűen és borosan, intrikálva és deklamálva, mindenestől mégis ők voltak itt a demokrácia őrzői, a civilizáció végvára, lokális érdekeken és kortesintrikákon túl ők képviselték azt az Európát, amely irtózatos áron, akadozva, tökéletlenül, mégis magasabb emberi princípiumok fölé fejlődött. Közben persze trafikáltak is, mohón és elszántan; sietni kellett, az ország nagy volt, az atyafiság éhes, a miniszterek gyorsan buktak. Soha nem értettem pontosan a francia pártpolitika dinamikáját; nem értettem, mert nem érdekelt, nem tudtam szívből odafigyelni, mikor magyarázták. De annyit értettem, hogy a harmadik köztársaság száztíz vagy százhúsz kormánya alig fél század alatt irtózatosan éhes nemzedékeket kényszerült megetetni állással, baksissal – miniszterek, akik órákat töltöttek csak a bársonyszékben, lázas kénytelenséggel neveztek ki rokonokat, korteseket, utaltak ki nyugdíjakat és kegydíjakat. Mindenki sietett, a képviselők, a miniszterek, s az a beláthatatlan siserahad a nyomukban, amely állást, üzletet, jövedelmet akart... ültem a kakasülőn, s néztem a demokrácia képviselőit a padokban, amint borosan és mérgesen verekedtek a koncért – külön-külön talán orvvadászok, de együttesen mégis erő, mégis hatalom, mégis lelkiismeret és fegyelem, sorsdöntő kérdésekben mégis a nemzet lelkiismerete, Franciaország akarata. Caillaux beszélt, Briand beszélt, Poincaré csattogott a szószéken, s a derűs elnök, Bouisson, polgári gőggel és pártatlansággal trónolt a szenvedélyek fölött. A politikán túl az ékesszólás és a stílus szabadiskolája volt a francia parlament; a szónok előadásmódját, jelzőinek tisztaságát és élességét, állítmányainak erejét, mondatkötéseinek zenéjét legalább olyan figyelmesen bírálták, mint politikájának érveit. Elmentem Lille-be is, gyorsvonattal, mert egy koplalóművész már harmincadik napja éhezett ott. Kimentem a repülőtérre és vártam Lindberghet; mindenki sírt és kiabált, mikor megérkezett, valami történt, az ember megint egyszer bebizonyította magát... Elmentem Anatole France temetésére, vártam Amanullah afgán királyt a pályaudvaron, vártam a száműzött spanyol királynét a Gare d’Orsay-n, láttam, amint megérkezett és sírt... Elmentem Versailles-ba, láttam megbukni Briand-t, láttam, amint lebotorkál a lépcsőkön s megéreztem, hogy a franciáknak megint egyszer igazuk van, mert abban a pillanatban nem a rokonszenves és zseniális Briand-ra volt szükségük, hanem kevéssé rokonszenves és primitívebb Doumer-re. Elmentem Madame Hanau-hoz és meghallgattam, kik lopnak véleménye szerint a legtöbbet Franciaországban, és elmentem Cecil Sorelhez, aki megmutatta a fürdőkádját. Elmentem a párizsi Rothschildhoz, aki ellentmondást nem tűrő hangon felolvasta új darabjának egy hatásos részletét. Megnéztem a kivégzéseket és riportot írtam Lourdes-ról. Az esküdtszéki teremben ültem és hallgattam a kis, vörös ukrán órás védekezését, aki agyonlőtte Petljurát, a hetmant, s büszkén mondta: „Kiirtotta a családomat, ezért hatszor lőttem bele. Aztán, mikor a földön feküdt, még egyszer belelőttem.” S elégedetten mosolygott. Figyelmesen néztem mosolyát, s lélekben iparkodtam megbocsátani Stolpe úrnak. Azután leírtam, száz-százötven sorban, lelkendezve, amit láttam. Mindig a közepén kezdtem mondókámat, hadarva adtam elő, mint aki fél, hogy torkára forrasztják a szót. Nyugtalanul aludtam, éjjel felkeltem, taxiba ültem, elrohantam a Montparnasse-ra, leültem egy asztalhoz, hallgatóztam. Újságot írtam.
7 Az esztendő vége felé kezdtem reászokni a Montparnasse kávéházaira. A Ritz dohányzójának területenkívüliségét végre is meguntam. Ebben az esztendőben s az elkövetkező, mozgalmas években, a két nagy „művészkávéház” ott a bal parton, a Raspail boulevard sarkán, Európa szellemi és művészi mozgalmainak szabadegyeteme volt. Soha nem éreztem ott jól magam; de nyugtalan voltam, ha úgy múlt el a nap, hogy nem fecsegtem egy órát a zsúfolt teraszok valamelyikén – rekedten, mert gégémet kimarta a francia kapadohány füstje, italosan, mert mindenki ivott ezen a környéken, a nap minden órájában mámoros alakok dülöngéltek az autók között, az úttesten át; vizespohárral ittuk az olcsó borpárlatot, és a híg sört igazán víz helyett nyakalták a józanabbak is. Ez a két világhírű kávéház: A Dôme és a Rotonde – amelyek szomszédságában azután tucatjával nyíltak a mulatók és éttermek – abban az évben a világ egyik centrális laboratóriumának számított; minden itt főtt, gőzölgött, forradalmak és jellemek, politika és szenvedély; aki elkerülte e mocskos utcasarkokat, egyszerűen kitért az események elől... Itt ült minden délután Unamuno, a bölcs, szelíd mosolyával, s megértéssel és derülten viselte az emigráció kényelmetlenségeit; s körülötte az új Spanyolország szellemei és kalandorai, katonatisztek, filozófusok, írók. Szívesen ültem közöttük. Szomorú emberek voltak; ahogy a Montparnasse-ra általában kibillent, helyüket, testi és szellemi hazájukat kereső, sokszor defektusos emberek jártak. Unamuno vigasztalta fegyvertársait, bízott Spanyolország s kételkedett az európai kultúra jövőjében. Ez a spanyol emigráció csaknem romantikusan hatott, amilyen negyvennyolcban a Kossuth-féle lehetett. Macia ezredes, a katalán emigránsok törzsfőnöke ugyanolyan szenvedélyes nacionalista volt, mint otthon maradt ellenfelei, Primo de Rivera s a kardcsörtető generálisok; éjfél után, a vizespohárral fogyasztott snapszok kábulatában, az idegen szemlélő nem is értette pontosan, mi választja hát el az emigránsokat a hazai „elnyomók”-tól. Egy napon aztán hazautaztak Maciáék és Unamuno, s ugyanazon reggelen megérkeztek a Sud-expresszel Párizsba az infánsok és infánsnők, a grandok és a márkik, ékszerekkel, kutyákkal, csekk-könyvekkel és majordomusokkal – a „spanyol emigráció” berendezkedett Párizsban, csak a szerepeket cserélték föl. Vicent Blasco Ibanez, ennek az emigrációnak híres és rokonszenves írója, Alfonz király személyes ellenfele és szenvedélyes pamfletista, ez a spanyol Jókai nem érhette meg küzdelmei diadalát – meghalt a provence-i „Rózsák kastélyá”-ban, kevéssel a spanyol forradalom előtt. Ibanezt tisztelték és szerették honfitársai, a száműzött filozófusok és katonatisztek –, s meglepetéssel vettem észre, hogy emigrációkban gyakran központi szerepet tölt be egy-egy ember, akit szellemi, vezéri képességei egyáltalán nem jogosítanak e szerepre. Unamuno okosabb volt, Franco őrnagy, ez a csöndes és szomorú, spleenes bombavető, forradalmibb egyéniségnek számított, mint a „Rózsák kastélyá”-ban dekoratív és közepes regényeket írógépelő Ibanez – mégis, ő volt a vezér, mindenki elismerte, különös alárendeltségben engedelmeskedtek neki a kiválóbb szellemek és jellemek is. A Montparnasse-on, a maga módján, mindenki emigránsnak számított ebben az időben. Éltek itt holland, amerikai és szumátrai emigránsok is – emberek, kiket nem ítéltek el odahaza, nem ütköztek össze az államhatalommal, s inkább csak az idő elől emigráltak, e második pátriából szöktek meg a Montparnassera, ahol másféle időszámítást írtak, s ahol talán a „Code Napoléon” rendelkezései sem érvényesek összességükben... A Montparnasse a világ hazátlanjainak karanténje volt, ahol szomorú könyökléssel várták a száműzöttek azt a földi vagy égi jelet, amely feloldja végzetüket. Ültek itt orosz és kínai emigránsok, akik nem értettek egyet a hazájukbeli renddel, s ültek már olyan fiatal orosz emigránsok is, akik teli torokkal szidták a hazai reakciósokat, az elmaradt, hatalomban dúskáló, maradi ellenforradalmárokat, Sztálint és Dzerzsinszkijt... A Montparnasse népe az idő elé élt. Divatokról és elvekről, melyekről a közönség mit sem tudott még, úgy beszéltek itt, mint bukott, lejárt kísérletekről. A „dada” még riasztotta a polgárokat, mikor Cocteau már darabot írt, melyet Molière színházában mutattak be; a képkereskedők még Picasso kubista építményeivel nyugtalanították a műértőket, mikor ez a nagy kereső és változó már visszatért a klasszikus formákhoz. Az egykori „szürrealisták” már zárt, keményveretű szonetteket írtak és Utrillo képeskönyves modorában festettek házakat és tájképeket, mikor a publikum már eszmélni kezdett, hogy valahol, ég és föld között, egyszer kísérletezett ez a műfaj... A Montparnasse nem volt „iskola”; egyszerűen légkör volt, melyben mesterséges termékenységgel, mintegy az évszakok törvényeit megcsúfolva virultak ki a század primőrjei. Ezenfelül olyan volt, mint egy délvidéki, levantei kikötő. De így festett nemsokára a Quartier Latin is; az utcán késeltek, revolverrel handabandáztak a négerek, malájok, angolok, görögök, svédek és magyarok
ölték búbánatukat, szándékaikat és tájékozatlanságukat hajnali vitákba, melyeket nemritkán villanó késekkel és durranó lőfegyverekkel döntöttek el. Különösen a lengyelek és az olaszok vitatták hangosan kételyeiket. Az utcasarkon összefont karokkal állt a párizsi rendőr, halálmegvetéssel és közönnyel. Francia kispolgárok úgy rándultak ki vasárnap délután a Montparnasse-ra, egzotikumot bámulni, ahogy régebben Keletre utaztak a vállalkozóbb franciák: apa, anya és az élmény befogadására már eléggé érett, serdülő gyermek fekete ünneplőben, illedelmes megrettenéssel ültek a Dôme márványasztala mellett, hallgatták az árusok rikácsolását, kik ernyedetlen, monoton, panaszos szóval kínálták az amerikai mogyorót, hallgatták a részeg nők sikolyait, s a világ minden nyelvén vitatkozó, unatkozó, kotnyeles, álmodozó, ragadozó pillantású, a civilizáció szentelt törvényeit szóval, mozdulattal, modorral gyalázó idegeneket. Félni lehetett, hogy egy napon valamilyen francia polgári rohamcsapat megrohanja és felkoncolja e betörő, gyülevész törzset... A franciák úgy jártak a Montparnasse-ra idegent bámulni, ahogy mi idegenek jártunk a néprajzi múzeumba vagy a Louvre-ba. Utálatuk és irtózatuk kiült arcukra. Igaz, mit is szerettek volna rajtunk, e „hordán”, ahogy magunkat neveztük, mikor, műterembálok után, színesre mázolt meztelen testtel végighenteregtünk Párizs boulevard-jain, hogy megfürödjünk a Concorde szökőkútjaiban?... Úgy látták ezt a telepet, a Montparnasse művészkávéházait, mint afféle állatkertbe telepített kameruni törzset, kiállításbeli falut, amolyan szellemi tányérajkú négereket, akik hozzátartoznak Párizs közönyös és bölcs univerzalitásához. Mint a böjthó után, Bajrám ünnepének estéjén a kairói vagy damaszkuszi korzón, úgy ünnepelte itt az életet a lámpagyújtás órájában ez a zagyva nép, a világ szomorú elitje és cefetje, prostituáltak és zsenik, nagy művészek és zsebtolvajok, filozófusok és kloroformos betörők, költők és handlék, cetvadászok és vallásalapítók. Párizs népe szelíden ült közöttük, szakállasan és keménykalapban, s nézte az ünnepet. Az úttest a két kávéház között lassan elvesztette közlekedési jellegét. A tömeg birtokba vett a környéken minden talpalatnyi helyet, a járdát, az úttestet, az utcasarkokat és üzlethelyiségeket. Tőrrel, szóval, táncokkal és énekkel ünnepeltek valamit. A Montparnasse egyszerre volt egyetemi szeminárium, gőzfürdő és szabadtéri előadás. Félórát ültem valamelyik asztala mellett, s elfogott az a sivár magánypánik ebben a tömegben, az a szorongó idegesség, hogy semmi dolgom itt, lopom a napot vagy az éjszakát, a végzet leselkedik itt reám, a Montparnassevégzet, mely idősebbeket, tapasztaltabbakat és kitanultabbakat is rabul ejtett már... Ez a különös „Monparnasse-végzet” sok tehetséges emberen betelt ez években; embereken, akik Chiléből, New Yorkból vagy Rotterdamból érkeztek meg egy napon ebbe az egzotikus kikötőbe, tervük volt az életre, kíváncsian és naivan leültek a híres Dôme kávéház egyik asztalához, s aztán ott ültek, várakozó pillantással, tíz esztendő múlva is... vitatkoztak, itták a fine à l’eau-t, lassan elfelejtettek ígéreteket, családot és múltat, hazát és terveket, „ismerték őket” a Montparnasse-on, s csendesen és biztosan meghaltak a másik haza és a világ számára. És mások, akik itt alapítottak otthont, hazát, világhírt, ebben a bagós-moslékos karanténben. Itt élt és itt akasztotta fel magát Pascin. Mindig zavartan néztem körül, rossz lelkiismerettel... De akárhol jártam este, éjféltájban nyugtalanul elhagytam társaságomat, s felkapaszkodtam a boulevard Raspail felé döcögő autóbuszok valamelyikére.
8 A Montparnasse mögött derengett valahol Párizs. Néha megláttam egy kivágását, utcáinak távlatát, egy lakást, egy ember arcát, itt-ott beszéltem már egy franciával is, a fogorvossal, a levélhordóval, valamelyik miniszterrel... Talán az államfőhöz is könnyebben jutott be itt a magamfajta idegen ember, mint egy francia polgári családhoz. Állandóan csak a „műsort” láttam, Párizs nagy ünnepélyének műsorát, mintegy színes vízeséseket és más népmulatságokat; de évek múltak el, s még mindig nem láttam semmit a „vie douce”-ból, a titokzatos, francia életből. Az idegent úgy kerülte a francia burzsoázia, mintha mindegyikünk pestises vidékről érkezett volna, mintha leprabaktérium ragadna a poháron, melyből ittunk; az orvos is úgy nyúlt hozzánk, úgy bámult torkunkba, kopogtatta tüdőnket, mintha ronda és titokzatos betegségek csíráit terjesztené minden egyes idegen... Egyszer megbetegedtem és torokbajommal feljártam egy neves specialistához; amíg ecsetelte torkomat, valóságos dührohamokat kapott – a háborúban kilőtték egyik szemét, s most is látom eltorzult, ellenséges vigyorral fölém hajló, szomorú ciklopszarcát, a fekete kötéssel – bizalmatlanul kérte előre minden alkalommal a kezelés díját, és ecsetjével szájamban, izzó szenvedéllyel köpködte felém idegengyűlöletét. Ezt a gyűlöletet nem magyarázta semmi. Franciaországba zsákkal hordták azokban az években az idegenek az aranyat, milliárdokat költöttek el ott egy-egy szezonban, s cserében nem
akartak semmi mást, csak sütkérezni abban a földközi-tengeri kékségben, mely a Vogézektől a Provence-ig eláradt az ország felett... Gyűlölték az idegeneket, mikor hajórakománnyal érkeztek, s gyűlölték őket, mikor később elmaradtak. A nagy jólét esztendeiben úgyszólván elvesztették számérzéküket, valóságösztönüket a franciák: mindenki gazdagodott, s vicsorogva, morcos képpel bámultak reánk, akikből gazdagodtak. A jó vendéglőkben is megesett, hogy úgy bánt velünk, idegenekkel a maître d’hôtel, mint afféle tolerált, gyarmati színesekkel. A franciák, akik a civilizációt adták a világnak, ebben az időben mintha elvégezték volna feladatukat, csodálatosan befelé fordultak. Voltaire és Danton nemzete szőröstül-bőröstül megadta magát a pénznek. Olyan éhség csillogott a francia szemekben, leplezetlen düh és mohóság, mely gyakran megrettentett. Mindent megvetettek, ami másfajta volt – s megvetették az idegen fajtát azok is, akik tudták, hogy „francia” fajról alig lehet beszélni. Csak az angolokat vették valamennyire emberszámba; a német még mindig „boche” volt, s a többi, a görögtől a magyaron át a jenkiig, gyanús „métèque”, vacak idegen. Az „elit” persze itt is másképp gondolkozott; de ugyan hol, mikor állt szóba velünk ez az élite? Könyvein, művészetén át üzent a világnak, jelét adta elvi szolidaritásának; de a térképet már nem nézte meg. Ebben az időben küldte Leon Daudet hírhedt körlevelét a hatszáz francia képviselőnek; e patetikus feliratban a nemes, francia nemzet legjobbjainak támogatását kérte az üldözött, elnyomott, szétdarabolt, nemes szlavón nemzet számára; a „szlavón nemzeti mozgalom” genfi központjának címére kérte a válaszokat, s a képviselők nagyobb zöme felelt is, lelkes együttérzésükről biztosították a nemes szlavón nemzetet, s egyetlenegynek nem jutott eszébe, felütni a lexikont s megbizonyosodni, van-e ilyen nemzet, s ha igen, hol tengeti nyomorult életét?... Megdöbbentő az anekdotában, hogy igaz. Valamilyen elvadult magányban és számkivetettségben éltünk Párizsban, idegenek; s ezt a magányt, ezt a kietlen száműzetést csak a pénz varázsereje enyhítette. Lola úgy vélte, el kell tanulni a francia „titkot” – mert volt valamilyen féltve őrzött titka, életmódszere e nagy nemzetnek, szabályok és megegyezések, melyeknek összessége a boldogulás üdvét jelentette. Így hittük. Mindenki gazdag volt: a házmester, a levélhordó, a szeneslegény is. Világhírűen takarékosak voltak, igaz – de közelről nézve ez a takarékosság is másként festett; lakásra, ruhára, könyvre, színházra keveset költöttek, de étkezésre és asszonyra igen... Mintegy górcsővel vizsgáltam a franciák közül a ritka példányokat, kiknek közelébe jutottam. Mindenkinek volt egy kevés „félretett pénzecskéje” – úgy kétszázezer frank körül –, vidéken házacskája, ahová majd visszavonul; a házmesternek is, a fogadó szobaleányának is. Szétszedtem életüket, s nem találtam nyitját. Igaz, dolgoztak, mint a megszállottak, nagy, vörös susztertallérokban, s sou-ban gondolkoztak, s minden sou-t fogukhoz vertek; de a mi vidékünkön elkeseredett munkával, s mégolyan takarékosan sem akadt miből félretenni kétszázezer frankot. Szemérmetlenül faggattam őket „titkuk” felől; de csak mosolyogtak. Mindegyik bevallotta végül, hogy örökölt; az ország nagy volt és évszázados gazdagság gyűjtötte a strimfliben a garast; a tőkéhez ugyan ki mert volna nyúlni? Mind örököltek, szívvel szerettek, de ésszel házasodtak. A szerelemben eszüket vesztették néha, gyilkoltak és sikongtak; de nagy ritkán nősültek csak szegényen, hozomány nélkül. Az utcámbeli pék háromszázezer frank hozománnyal adta feleségül egy pékhez leányát, a mészáros egymilliót adott leányával. „Fond de commerce” nélkül nem léptek az anyakönyvvezető elé. Aztán a szegénységük, igénytelenségük olyan más volt, mint ahogy elképzeltük; olyan valóságos, minden következménnyel való, olyan kitanult és módszeres... Közel hajoltam és jól belenéztem az „európai” életbe; s elvörösödve, zavartan és szégyenkezve észleltem, hogy fogalmam sincsen az élet felelősségéről, csak úgy élek a világban s életmódom, igényeim meghaladják egy francia milliomos igényeit. Az autóbuszon évekig a belső padokra telepedtem, a franciák néha félórát vártak, amíg üres társas kocsi érkezett, melynek második osztályán, a fapadokon kaptak helyet... Két-három sou-ért türelmesen vártak az esőben, sárcipősen és esernyővel kezükben; ó, nem csak a szegények, a környék ismert milliomosai is... Ettek, igaz, szívesen és jól ettek; a vasárnapi ürücombot, a „gigot”-t nem sajnálták maguktól; de hétközben lóhús járta, fehér kenyér, mellyel felpuffasztották hasukat; olcsó sajttal tömték gyomrukat, s olyan mócsinggal, vacak, harmadrangú húsokkal, lilára fagyasztott, legolcsóbb fajta baromfival, „solde”-ban, végeladásban vesztegetett, állott halakkal és tizedrangú konzervekkel, selejtes főzelékkel, sütőporos tésztákkal táplálkoztak, amilyeneket mi soha nem gyűrtünk volna le... A nyersanyagot drágán mérték; akkor kezdődött az a különös „conspiration des intermédiaires”, a közvetítők, a láncolók összeesküvése, ez a leghatalmasabb mozgalom, mely a francia életet láthatatlan fedezékekből bombázta, kémeket, követeket tartott a politikában, s nem bírtak vele... Az élet technikáját szerettük volna megtanulni; de hiányoztak majmolásukhoz belső feltételeink. Mire is költöttük el azt a pénzt, melyet a franciák félretettek, a vagyonhoz ragasztottak? – nem is tudom. Talán
taxira. Oly olcsó volt a taxi, s az élet üteme oly sietős... kezem valahogy beidegzette a mozdulatot, mellyel lépten-nyomon intettem a cikázó járműveknek, ha nem közelgett társas kocsi a láthatáron. A borravalót nagyon megnézték, különösen, ha idegentől várták; a francia illedelmes szerénységgel helyezte el a tányér szélén a maga sou-ját, s a pincér egyetértő biccentéssel nyugtázta ezt a szerény adományt; de az én kezem valahogy nem járt reá erre a krajcáros okosságra; úgy szoktam meg, hogy többet adjak, röstelkedtem, de nem tudtam másként... Persze, mi cselédet is tartottunk, afféle órabéres házimunkást, akinek többet fizettem ki gyanús és sietős munkájáért, mint amennyit a mi vidékünkön az állam fizetett egy-egy diplomás hivatalnokának; s évekbe tellett, amíg észrevettem, hogy körülöttem csak a leggazdagabb franciák tartanak cselédet: ügyvédek, orvosok, jómódú középosztálybeliek is beérték a femme de ménage-zsal, aki egy-két órára érkezett naponta, besöpörte a szemetet az ágy alá, „kis ménage”-t csapott, s már odébb is állt... Cselédet, szakácsnét, szobalányt, inast már csak az egészen nagyúri házakban tartottak, a dúsgazdag emberek; a középosztály szerényebben élt, mint nálunk az iparosok. A kerületben nem akadt majsztramné, aki mindenes cselédet tartott. Nem lehetett „megtanulni a titkot”, a vér titka volt ez, a hagyományok titka; néha szinte azt hittem: a civilizáció titka... Micsoda odúkban laktak ezek a gazdag franciák; s milyen kopott, tükrös, fényes ruhákban jártak ezek a gazdag mészárosok, pékek, fűszeresek, zöldségesek, milliomos szatócsok; s milyen bájjal és kedvességgel hordták a nők áruházakban vásárolt párizsi rongyaikat! Bort ittak az ebédhez, de milyen híg lőrét! S milyen szerények voltak lelkükben, szórakozásaikban, milyen áhítattal hallgatták a potya zenét a népkertben, este – azt a gyanús, párizsi, utcai zenét, amelynek hallatára egy filharmonikus kéjeken finomodott német szatócs elfutott volna... Milyen olcsó bagót szívtak ezek a milliomosok s milyen türelmesen tudtak ülni éjfélig a kávéházakban egy csésze fekete mellett! Milyen közel voltak az élethez, milyen bensőséggel tudtak figyelni az élet apró, csendes örömeire, mindenre, amit a nap ad, milyen arányérzékkel tudtak örülni az életnek, milyen komoly formákkal övezték minden cselekedetüket, s milyen természetes könnyűséggel dobták el a formákat, ha vérük vagy a pillanat erre biztatta őket! Volt-e „titkuk”? Igen, franciák voltak. Jakobinisták voltak és szabadkőművesek, katolikusok és hugenották, kispolgárok és kommunisták; nem voltak „fajta” sem, a szó vérségi értelmében, de másíthatatlanul franciák voltak életmódban, magatartásban és szemléletben. Ahogy a piacon veszekedtek, ahogy Istenre gondoltak, ahogy a valóságot érzékelték, ahogy „rendetlenek” voltak magánéletükben, s ahogy rendbe szedték kritikus pillanatokban gondolataikat, mindebben megközelíthetetlenül franciák voltak. Nyelvüket, modorukat eltanulta az idegen; magatartásuk titkát nem tanulta el soha.
9 A város Neuilly felé tolongott; a Champs-Élysées újfajta, színes fényekkel lobogott, s mint valamilyen amerikai sugárúton, afféle szerényebb felhőkarcolók emelkedtek minden szögletén. Az empire kéjlakokat, az „entre cour et jardin” épült századvégi palotákat lebontották. A város ez években rikácsolva, idegesítően amerikaiasodott. Olyan autószirénás, fényreklámos, csiricsáré prosperitás ütött ki a városon; a franciák idegennek érezték ezt a stílust, kelletlenül fogadták és megvetették... Aki francia csak volt, lélekben és ízlésben, felfogásban és hajlamban igazán francia, gőgösen zárkózott el e barbár sistergés és skalpokat lengető haditánc elől. A pénzt, melyet a hódító idegenek elszórtak Párizs utcáin – a szó valóságos értelmében elszórták; a Dôme kávéházban egy éjjel kétezer frankot találtam a padlón, a szemétben és fűrészporban, húsz darab vadonatúj százast, melyeket hanyagon elhullajtott valamelyik részeg amerikai –, felsöpörték, mérgesen zsebre vágták és szitkozódva tértek ki az idegenek útjából. Az idegenek, akik Párizsban telepedtek meg, az ellenséges légkörben mimikri-módszerrel hasonultak át a franciákhoz. Úgy gondolták, Paris vaut bien une messe; s életmódban, viselkedésben mintegy átkeresztelkedtek franciáknak. Egy magyar rajzoló olyan tökélyre vitte ezt a belső átalakulást, hogy a franciák benne látták a művészt, aki – először, Toulouse-Lautrec óta – megmagyarázta és érzékeltette végre az „igazi Párizst”... Tolvajnyelven beszéltünk a franciák között, franciásan öltözködtünk; tehát kissé úgy, mint a stricik, s kissé, mint a borügynökök. Természetesen siettünk lakást bérelni, eltűnni a francia élet vendégfalai mögött. A boulogne-i erdő közelében találtuk meg rejtekhelyünket, néhány lépésre a Diadalívtől, egy korhadt ház ötödik emeletén. Olyan kíváncsisággal hatoltunk be a házba, a két szobába, a fülkékbe, melyeket a francia háziúr magas bérösszegért, kegyesen és leplezetlen megvetéssel átadott nekünk, mint a honfoglalók az ismeretlen területre, ahol sátrat akarnak verni, de tudják, hogy minden bozótban
ellenség leselkedik. Lakásunk volt Párizsban, micsoda nagy dolog! – szállodaszobákban avasodó honfitársaink valósággal féltékenykedtek reánk. Miniatűr honfoglalásnak tetszett, csodájára jártak, felmásztak az ötödik emeletre, fejüket csóválták. Magam is úgy éreztem, boldog szédüléssel, mikor először aludtam el „saját párizsi lakásomban”, hogy európai karrierem kezd formákba igazodni... Két szobát béreltünk az ötödik emeleten, hálót és ebédlőt; s hozzá valóságos fürdőszobát, ahol a szélroham minduntalan kioltotta a gázkályha lángjait; mindegy, mégis fürdőszoba volt, s dacosan pocsékoltuk a gázt és vizet. Lola úgy vette észre, hogy a franciák hosszú életűek, mert „sok salátát esznek és nem fürdenek”; de én ragaszkodtam a magyar életmódhoz. Párizsi lakásomban kitört rajtam a gyomorszentimentalizmus; hónapszámra pörköltet főzettem, s barátaimat túrós csuszával vendégeltem. Mert konyhánk is volt, igazi konyha, s csak a miénk! – és fiatal házasságok a konyha lángjánál legalább annyira összeforrnak házasságnak, mint az ágyban... Ebben a furcsa konyhában, ahol két ember nem fért el egyszerre s egy időben: kétségbeesetten rakosgatott és főzőcskézett a hazulról utánunk küldött tót szakácsné, Zsófika. Mert francia cselédet nem mertünk fogadni: féltünk tőlük, féltünk a párizsi cselédargot-tól, féltünk a főztüktől is; még sokáig, talán mindig féltünk a franciáktól... Zsófi hazulról érkezett, a szülővárosból, Lola szülőházából; megrettenve és gőgösen élt Párizsban, a magyar szót csak törte, a franciát kissé lenézte, mint valamilyen egészen illetlen, emberhez méltatlan idiómát. Különös lény volt, fiatal, csúnya és szomorú. Amellett szemvakítóan szépnek hitte, s naphosszat „párizsi szalagokkal” cicomázta magát. Ült a fürdőszobában a nagy tükör előtt, mint elátkozott hercegnő, unatkozott és élvezte spleenjét. Valamilyen egészen finom kaland lehetett számára, hogy cseléd Párizsban, itt takarít, főz és mosogat a két szobában s a konyhában, ebben a „lakás”-ban, mely lakószobástól, fürdőkádastól, mindenestől elfért volna az otthoni előszobában... Nagyon élvezte, hogy így fölvitte Isten a dolgát, Párizsban élhet; csak éppen nem lehetett elcipelni a városba, mert félt, nem mozdult ki az utcából, jelbeszéddel vásárolt a szomszéd fűszeresnél – „csak mint néma” – mondta szemérmesen, állítmány nélkül, mert kerülte az állítmányok használatát; mint Péntek, Robinson szolgája, az igékkel csak végszükségben élt s akkor is dacosan ragaszkodott az infinitivus esetéhez... Szótlanul, mintegy igézetben, némán és áhítatosan szolgált Párizsban, főzte a konyhában, ahol megfordulni sem bírt, a magyar ételeket s unalmas délutánokon képeslapokat – afféle dicsekvő anzikszokat – küldött haza ismerőseinek. Párizs nem érdekelte. Februárban érkezett meg, a pályaudvaron vártuk, taxiba ültettük s elfogódottan utaztunk vele Párizson át; szemlesütve ült végig a kocsiban, pillantást sem vetett a boulevard-ok palotáira, csak a vásárcsarnok környékén csillant fel a szeme, és – leküzdve szemérmét – halk sikollyal mondotta: „Itt már kapni salátát.” Aztán hónapokig nem beszélt. Megrettenve, némán élt a párizsi lakásban, ahol tűzhely, konyha, salátaszárító, nyársrost, minden kellék oly egzotikus lehetett számára, mint nekünk egy Kongó-parti falu használati tárgyai – s hónapok múlva, egy vasárnap délután, mikor hosszas unszolásra végül sétálni indult Lolával, megállt a Szajna-hídon és szomorúan mondta: „Hajó...” Itt Párizsban látott először hajót. Keskeny, alacsony rácsos erkély húzódott lakásunk ablakai előtt; mint a szemközti házak ötödik emeleti lakásai előtt is; szárnyas, földig érő, rácsos zsalukkal zártuk el lakásunk ablakait a külvilág elől; mindenfelé ugyanaz a kispolgárság tanyázott, kutyával, macskával, kanárival, papucsos és ingujjas férfiak hajoltak este az ablakok mögött a családi asztal levesestányérja fölé, fésületlen, lompos nők mutogatták idomaikat az idegen lakásokban; este nyolckor percre ültek az asztalhoz és percre oltották el tizenegy után a villanyt. Amit a franciák életmódjáról tudok, ennek az erkélynek perspektívájából tudom. Évekig hallgattam, hosszú éjszakákon át, az átelleni lakásban haldokló nyugdíjas kínzó köhögését; ma is hallom ezt a fulladt, rekedt hangot, ha Párizsra gondolok... Erkélyemről láttam őket temetni és menyegzőket ülni, megcsalni férjüket a levélhordóval, ürücombbal kezükben tort ülni a családi asztal körül, keresztrejtvényt fejteni, lombfűrészelni, intim házaséletet élni, újságpapírba csomagolni a napközben megtakarított sou-darabokat, élni és halni... A kispolgári utca hírszolgálata még Zsófika süket és gőgös füleihez is elsodorta a kerület pletykáit, házasságtöréseit és családi drámáit; a fűszeres és a pék kiszolgálás közben a dallamos „et-avec-çaMadame?”-ot skálázva, minden ismerősnek fülébe súgták az utca éjszakai eseményeit; s lakásunkkal szemközt a gyógyfűárus, ez a sárga hajú, pattanásos öreg nő és Emma nevű vén leánya életveszélyes pletykákat terjesztettek az utca szüzeiről és férjes asszonyairól. Hosszú és tragikus kispolgári szerelmek bonyolódtak, szövődtek és haldokoltak a környéken mindenfelé. Emma, a gyógyfűárusnő pártában maradt leánya, elkeseredett dühvel és elégtétellel kürtölte szét a hársfatea csomagolása közben családi rémhíreit – néhány esztendő múlva valamilyen falusi pletykakörben éltünk, Párizs közepén, az ötödik emeleten. A szomszédban, előkertes palotában, történelmi nevű hercegnő lakott, láthatatlanul; csak a Figaro
társasági rovatában olvashattuk időnként, hogy elutazott, provence-i kastélyában tölti a húsvéti ünnepeket, vagy visszaérkezett Párizsba s délután teára látta vendégül barátait, a márkikat és hercegeket. Ilyen napokon század eleji, rozoga autók sorakoztak fel a palota kapuja előtt, ősrégi modellek, amilyeneket csak a közlekedésügyi múzeumokban látni már; villanymotorral hajtott, zajtalan járművek, mert a hercegnő társasága, e régi, Faubourg Saint Germain-i arisztokrácia, e divatjamúlt gépkocsikat vélte elegánsnak... Az utca „traiteur”-je, a gőgös és szakállas cukrász, Bouisson úr, akit a gyógyfűárusnő szerint megcsalt felesége a sarki fogorvossal, személyesen szolgált fel e napokon a hercegi palotában petit fours-okat; erkélyünkről kényelmesen beláttunk a sárga selyemfüggönyös, hercegi szalonba, ahol pontosan az a társaság gyűlt össze, mint egy francia neokatolikus regényben; Lolával könyököltünk az erkélyen s a magunk módján, ilyen szerény és közvetett módon, részt vettünk a francia arisztokrácia társas életében. A hercegnő udvarhölgye volt Guise hercegnőjének, a francia trónkövetelő feleségének. De néhány év múlva tönkrement ő is, palotáját dél-amerikaiaknak adta bérbe, s ő maga, sértődötten, vidéki birtokára vonult, eltűnt a környékről s a Figaro társasági rovatából. Egy utcával arrább az új gazdagok laktak pompás bérházakban; a Lajos Fülöp-i gazdagságból leszármazott polgárság, mely a háború és a mohó béke konjunktúrájában felmérhetetlen kincseket harácsolt össze. Ezek a francia tőkések időnként milliárdokat vesztettek orosz, török állampapírokon, de mindig maradt még néhány száz milliárdjuk balkáni államok vagy tengerentúli gyarmatok politikájának finanszírozására. Az Avenue Niel s a Monceau parkot környező paloták népe volt ez. Esténként ott találkoztak a környék breton és normand stílusban cicomázott „csárdái”-ban, pompás kedveseikkel s szeretőik fizetett udvarlóival. Délután ott lebzselt ez a parazita elit Petrissan úr kocsmájában, itták a koktélt, s olyan valószínűtlenül sok volt a pénzük, hogy politizálni sem értek reá... Szerettem a Parc Monceau-t, Maupassant szobrát a kertben, az elkényeztetett gyermekek hangos hadát, a szomorú platánokat. Szerettem az Avenue des Ternes vásári kedvét, szerettem a meredek Avenue Carnot spleenjét és platánjait. Az ifjúság boldog éveinek sugártörése világítja be e széles, nyugalmas utcákat. Senki nem bántott e vidéken, sem a csendes utcákon, sem az ötödik emeleten. Az első márciusi napokban elöntötte már a napsütés hajnaltól napszállatig a két szobát, a szárnyas ablakok függönyei mögött meghitten és ismerősen váltak elő a világoskék égből a párizsi háztetők, az udvar valamelyik nyitott ablakában mindegyre szólt a gramofon, s fejem fölött, a tetőlakásban fiatal és néha nagyon szép lányok béreltek lakást, s fogadták délutánonként a lépcsőkön zihálva felkapaszkodó, idős és szeriőz gavallérjaikat... Négy évig laktunk ebben a házban. Soha nem tudtam meg, ki a szomszédom az emeleten, soha nem ismertem meg a ház egyetlen lakóját sem; a lakásajtókra nem szögeztek réztáblát a lakók nevével, civilizált tapintat, évszázados titoktartás óvta, rejtette a magánélet intimitását. A lakás bútorait jórészt a Drouot áruházban szedtem össze, árveréseken; vásároltam pompás selyemfüggönyöket, a hercegi lakás ablakfüggönyeihez hasonló drapériákat, melyeket aztán zavaromban a falra szögeztem, mert méreteik meghaladták az ablakok arányait; vásároltam tálalóasztalt, s általában mindenfélét, ami fölösleges volt, nem fért el a lakásban s kétségbeejthette Lolát. Egy időben kutyákat is szorgalmasan vásároltam; éjszakai kóborlásaimból szívesen tértem haza jutányosan szerzett korcs kuvaszokkal, melyeket az Avenue Wagram éjjeli árusai dugtak zsebembe. A kutyákat egy idő múlva elajándékoztuk, mert az ötödik emeleten, szüntelen szobafogságban, hajlottak a kedélybetegségre. Kutyát és macskát csak a házmester tartott, minden párizsi házmester, így a mienk is; különösen selejtes, többnyire háromlábú, bicegő kutyákat, mert ezt a fajtát, a házmester-kutyákat minduntalan elütötték az autók. A mi házmesterünk is állandóan dédelgetett egy-egy ilyen korcs, nyomorék, kövér dögöt. Borravalóval, ajándékkal és kutyákkal engeszteltem ezt az ünnepélyes, szigorú embert, mert én is féltem a házmestertől, e párizsi rendőrspiclitől, mint minden külföldi. Henriquet úr – így nevezték életemnek ezt az emlékezetes házmesterét – állandóan szalonkabátban járt, hétköznap is, már korán délelőtt elnöki díszben távozott hazulról. Foglalkozása titkát nem árulta el; kérdésemre tartózkodó méltósággal annyit felelt csak, hogy „rendkívül szeriőz vállalat” szolgálatában áll; párizsi magyar ismerőseim egy időben tudni vélték, hogy ő a hóhér... Évek múlva találkoztam egyszer vele, a montmartre-i temető kapujában, amint éppen sok méltósággal igazgatott egy temetési menetet. A lépcsőházban nem égett a villany, s minden éjjel koromsötétben, tapogatódzva másztuk meg az öt emeletet. „Cordon, s’il vous plaît!” - ordítottam éjfél után a sötét lépcsőházban, s költögettem Henriquet urat, aki gyűlölt és megvetett éjszakai mászkálásaim miatt, mint afféle kósza idegent. De fönn a két szobában a Code civile védelme alatt állottunk, s csaknem a francia polgárok előjogait élveztük. Lassan
elfranciásodtunk: délután jártunk a moziba, politizáltunk, pénzt gyűjtöttünk, és télen-nyáron zöld salátát ettünk, mert soká akartunk élni.
10 A „csendes élet”, a vie douce időszaka köszöntött reánk. Ezek az évek, mikor az ember mintegy szándéka ellenére békét köt az élettel. Lola munkát keresett; bátortalan kísérletek után a bal parton, a rue des Saints Pères egyik régiségüzletében alkalmazták. Néger szobrokat árultak itt, normandiai kovácsoltvas nyársakat, középkori aquamanilokat, feszületeket, melyekkel a Lajosok indultak a Szentföldre, fegyvereket a frank hódítások idejéből, ebédlőasztalokat, melyeken még IV. Henrik alattvalói könyököltek s fogyasztották azt a bizonyos vasárnapi tyúklevest; de árultak Renoir- és Delacroix-képeket is, mexikói cserepeket és tűzföldi arany ékszereket... A szomszéd üzletek „brocanteur”-jei és „courtier”-i kaszinóztak naphosszat e profán kis múzeumban; Lola megszerette a légkört, a régi tárgyak lassan beszéltek és üzentek számára is. Én megszerettem a régiségüzlet francia alkalmazottját, Privon urat, a szolgát. Privon úr elmúlt hatvanéves, nős volt, szabadkőműves és kommunista; ő volt az első francia kommunista, akit alkalmam volt közelebbről megismerni. Addig még nem találkoztam forradalmárral, aki lelkiismeretesebben respektálta volna a francia kispolgári élet személetét, ízlését és szokásait, mint ahogy Privon úr engedelmeskedett az éducation civile előírásainak. Egész nap ivott, eltartotta feleségét, a féltékeny Privonné asszonyt, s korhely és kártyás fiát, kit végül is a francia gyarmatok egyikére száműzött, a Côte d’Ivoire-ra; állandóan keménykalapban és fekete zakóban sétált, szabadkőműves jeleket váltott az üzlet látogatóival, esténként a kommunista párt gyűléseit látogatta, az üzletben méltóságteljesen ült egy karosszékben, csíptetővel orrán, s tücsköt-bogarat elolvasott, minden könyvet, amely keze ügyébe került, lelkiismeretesen megemésztett, s aztán hazacipelte a zsákmányt „könyvtárába”. Amellett pénzt hordott a takarékba, minden hónapban félretett néhány száz frankot nyomorúságos fizetéséből; típusa volt a tudákos, rendíthetetlen nyugalmú kis franciának. Feleségét, az elvirult Privonné asszonyt megcsalta egy „ügyvéd özvegyé”-vel, s mindenki, a courtier-k és brocanteu-rök, Lola és magam is falaztunk e veszedelmes viszonynak. Egy napon lógó orral érkezett az üzletbe, s elmesélte szerelmi tragédiáját: felesége „csalhatatlanul” megbizonyosodott hűtlenségéről. „Észrevette, hogy harisnyát váltottam” – mondotta szomorúan. A motoros világban, mely körülöttünk sistergett, s valamilyen hirtelen kerekedett nagyzási hóbort rögeszméjének engedelmeskedve, vásároltunk egy autót. Lakásom volt és autót tartottam Párizsban... a gépkocsit persze lefényképeztük s mint valami győzelmes hadjárat trófeájának jelképét, elküldöttük a fotográfiát haza. A messzeségből szépen hangzott és tekintélyesen hatott ez a siker; a valóságban belerokkantunk. Az autót valamikor Ford gyárában készítették, s egy párizsi ismerősöm eredetieskedő, különös felvázzal díszítette; szemre úgy festett, mint egy versenykocsi, autósok és sportemberek fejcsóválva bámulták az utcán, s nem tudták törzskönyvezni... Világoszöldre lakkozták, s ha egyszer már elindult, virgoncan és kitartóan szaladt; csak éppen elindulni nem szeretett. Mennyit szenvedtünk ezzel az autóval; azt hiszem, ebben az évben gyógyultam ki mondén hajlamaimból, minden világi becsvágyamból... Az autó mindennap kért valamit; hol benzint, hol olajat vagy anyacsavart, ma a villamos tülök romlott el, másnap a gumik lyukadtak ki, fizetni kellett a garázst, az adót és a biztosítást; fogcsikorgatva, kétségbeesve fizettünk, otthon harisnyára nem tellett pénzünk, de mindegy, autót tartottam Párizsban... Időnként bevittem autómat a zálogházba, ahol a becsüs mintegy ujjheggyel, fitymálva vizsgálgatta csak, mint valami tisztátalan tárgyat, s végül kegyesen hitelezett reá néhány száz frankot. Az autóért éltünk, dolgoztunk, s közben gyorsan tönkrementünk, mert az autó miatt mind kevesebbet dolgoztunk. Végül kínáltam francia és idegen ismerőseimnek, de ajándékba sem kellett senkinek. Éjszakára elhagytam gyanús hírű utcák szögletén, abban a reményben, hogy ellopják; de reggel ott várt az utcasarkon, ázottan és kopottan, hűségesen. Sokára találtam egy fűszerest vidéken, s túladtam versenykocsimon; egyszer láttam még, esztendő múlva, amint sárgarépa- és hagymakötegeket fuvarozott. Az autó elvitt mindent: pénzt, időt, munkakedvet; naphosszat bajlódtam vele, s ha néha mégis együtt volt mind a négy kereke, boldogan iramodtam neki Párizsnak, a vidéknek, Franciaországnak. Ennek a rozzant szekérnek köszönhetem, hogy megismertem a francia vidéket, s Párizs olyan utcáit, kerületeit, ahová különben soha nem kerültem volna el. Gyeplő nélkül engedtem útjára, hónapokon át gurultam vele Párizson keresztül, találomra fordultam be utcákba, melyeket a térkép sem jelzett, s egyre új és új szögleteiből láttam
ezt a monstruózus, félelmes szövevényt, sikátorait és nappali alvilágát, fájdalmas és sivár külvárosait, tereit, ahol mintegy ismeretlen törzsek éltek valamilyen törvényen és társadalmon kívüli életet. Az autó megmutatta Párizst. És megmutatta a környékét: ebéd után elkocogott a tengerhez, át a normandiai falvakon, megismertem a parasztházakat, megyei utakon bukdácsoltam és láttam azt az ősi, paraszti életet, mely lényegében és tartalmában nem fejlődött és nem változott sokat a Karolingok ideje óta; megmutatta Franciaország tájait, megállott breton templomok előtt, ahol ismeretlen és érthetetlen nyelven processzióztak és énekeltek a csipkefőkötős asszonyok, aludtam a „régi torony”-hoz címzett falusi fogadókban, mennyezetes ágyakban, ébredtem az ile de France kisvárosainak reggeleire, órákat ültem Chartres-ban a katedrális festett üvegablakai előtt, láttam ősszel a savoyai erdőket, jártam kora tavasszal az óceánnál, lassan kinyílt előttem az ország, mély és okos rendjével, tiszta formáival, vad és megszelídített tájaival, bölcs egyensúlyával... az autó megmutatta Franciaországot is. Ebben az évben keveset dolgoztam. Térkép nélkül indultam neki az országútnak, mindenütt ez a Franciaország nyílt és világosodott meg, emberek modora, városok szerkezete, kastély a folyó mellett, vidéki úriház ismeretlen, soha nem hallott kisváros főterén, egy nő mosolya Montoire-ban, a rózsák közül, a kerítésen át, esti borozgatások dijoni vagy tours-i kocsmákban, hosszú, dialektusban előadott, néha csak félig vagy alig értett viták idegenekkel egy marseille-i kávéházban; valami futó, illanó kalandszerűség, mozgószalagon, mintegy alkatrészeiben elém gördülő és felsorakozó élet, egy délelőtt a kofák között a calais-i halpiacon, a vörös breton sziklák a smaragdzöld tengerparton, unatkozó mondének a deauville-i homokban: ezt mind adta az autó. Sokáig azt hittem, Párizs minden, az ország csak ráadás, tartalék. Az autó megmutatta az országot, s eszmélni kezdtem, miféle tartalékokból táplálkozik Párizs, ahová összehordott ez a vegyes és nyugtalan fajta mindent, a Pireneusoktól a Vogézekig, az Alpoktól a normandiai gyümölcsöskertig, föld és ember a primeurt küldték a párizsi kirakatba... A vidék szelíd volt, bölcs és gazdag; ezek a tájak, ezek a falvak, ezek a városok küldték másfél évszázad előtt a francia konventbe képviselőjüket, s megajándékozták az emberiséget az „emberi jogok” kátéjával, a civilizációval. Elfogódottan, mintegy lábujjhegyen jártam az országban. Az autó megmutatta a francia vidéki piacteret, az országutat, megmutatta a francia polgáriasultság hosszú és nem éppen egyenes útját; az iskolakönyv emlékei megvilágosodtak ez utazásokon, s kezdtem megérteni azt az „európai” utat, melyet ez a mediterrán és nordikus fajtákból összezagyvált nép a Karolingok, Kapetingek, Orléans-ok, Bourbonok és szalonkabátos polgárok vezetése alatt megjárt. A francia polgáriasulás történetét vonultatta fel előttem a rozoga autó, mintegy szemléltető oktatásban volt részem, haladó európaiak számára. A gázszámlát nem tudtam odahaza kifizetni, mert sürgősen el kellett utaznom Morlaix-ba, s megtekinteni bretagne-i Anna házát... Egy napon úgy éreztem, hogy a nyersanyagot már láttam; eladtam az autót, hazamentem az ötödik emeletre, s életem hátralevő szakára nagyjából visszafordultam az európai tájaktól az európai könyvek láthatára felé.
11 A francia fiatalság, amely könyveiben perelte a régi, a hivatalos és történelmi Franciaországot, meglepett kegyetlen, engesztelhetetlen valóságérzékével. Ez az ifjúság már nem az ősök szalonjaiba, kávéházába és kocsmáiba járt „élmény”-ért, hanem Kínába és Kanadába. A „gloire” mámorának, az imperialista szótárnak egyetlen harsány jelzőjét sem találtam műveikben. Rendkívüli készséggel és érzékenységgel visszahangzottak mindenre, ami a világban történt, romantikamentes kíváncsisággal figyeltek Nyugatra és Keletre; s mindenekfelett tudtak írni. A kifejezésnek ez a gazdagsága megrendített. Koldusnak és nyomoréknak éreztem közöttük magam. Az írói biztonság, mellyel a szerényebb tehetségek is hivalkodtak, megvetette a parnasszista hagyatékot; a kitanultság, a szándék nem érzett e fiatal francia irodalmon; mintha az irodalom egy nemzedék számára megszűnt volna formaprobléma lenni... Nyelvük, ez az ősrégi, letisztult, érzékeny és ellenálló anyag, a világosság és érzékletesség nyelve, megközelíthetetlen maradt számomra; ma sem hiszem el, hogy író felnőtt korában átköltözhet idegen nyelvbe, s a franciába legkevésbé; a bevándorló fülében különös akusztikával visszhangzik az a kínos, semmilyen ismerettel fel nem oldható bizonytalanság, az a süket zavar, amely mindig kétségbe ejt, ha választanom kell két rokon értelmű francia jelző vagy alany között... Nem tudhatom, mennyire maradt megélt, kiélt, mennyire maradt kihűlt vagy átmelegedett jellegű egy-egy szó az elmúlt száz vagy akár csak az elmúlt tíz esztendőben; az ilyen nagyon régi, nagyon átélt és egy élő fajta minden nyugtalanságával telített nyelv nem adja oda az idegennek utolsó titkát; döntő pillanatban – s az író számára az írás minden pillanata ilyen „döntő” – a
beavatatlanság fanyar magányát érezzük; a szó csak értelmét árulja el, értéke a családtagok titka marad. Proustot olvastam, s megdöbbenve vettem észre, hogy fogalmam sincsen a mesterségről. Ezekben az években nyílt meg Proust világa az új nemzedék előtt; addig „sznob”-nak tartották, neurotikus fecsegőnek, aki egy mondén társadalom különc magánügyeit tartja szószátyár kényszerűséggel számon. Sokáig csak merészebb vállalkozók adtak hírt a világ méreteiről; nyomukban egy érdeklődő nemzedék kezdte gyanítani, hogy a „mondén társadalom”, mely Proust művében felvonul, közvetlen vérségi rokonságot tart az egyetemes emberiséggel, annak minden mítoszával és emlékével; hogy a „különc magánügyek”, az aprólékos gonddal rajzolt emberi vonatkozások, hangulatok „jelentéktelen” cselekedetek és találkozások mögött az emberiség teljes, ősi élménye gomolyog. Proust megnőtt ezekben az években, s minden szándékot beárnyékolt. Hatása elől nem lehetett menekülni; azok sem menekültek, akik nem olvasták soha. Az ilyen kivételes jelenség ellenállhatatlan sugárzással hatol át az irodalom anyagán; közvetve és szűrőkön át elér a pogányokhoz és tudatlanokhoz is. A nemzedék, mely utána következett, tudott írni; de az írók kételkedtek, nem éppen készségükben, hanem hivatásukban és az írói céh presztízsében. Nem véletlen, hogy az „írástudók árulásá”-nak jelszavát ezekben az években s éppen francia „clerc”-ek vetették föl; a betű papjai, az ékesszóló, a mesterség minden beavatottságával megáldott vagy megátkozott francia írónemzedék elsőnek vette észre az európai irodalomban, hogy az író megbukott, tekintélyét elvesztette, szavára többé egy homokszem el nem moccan. Az enciklopédisták történelmi hagyatékát, az író szavának társadalomalakító tekintélyét elkótyavetyélték az irodalmárok. Az irodalom elvesztette erkölcsi hitelét. Az emberi végzeten nem változtatott többé a legtökéletesebb vers, a forró leheletű drámai számonkérés, az epikai igazságosztás sem. Az író nem avatkozhatott többé a kor szándékába, meghallgatták, megtapsolták s elfeledték, mint a mutatványos produkcióját. Európa „nagy szellemei” minden tekintélyükkel, összes látnoki erővel és sugallattal fogalmazott proklamációikkal nem közömbösíthették többé egy elszánt bankár, korrupt politikus vagy kardcsörtető generális gyanús szándékait. Az írók egyre tökéletesebben, a mesterség felülmúlhatatlan eszközeivel fejezték ki azt, hogy megbuktak és erőtlenek. A forradalomban legföljebb részt vehettek, mint szellemi franktirőrök, különös feladatokra alkalmas szabadcsapat; nem csinálták többé, csak engedelmeskedtek a mozgalomnak. A „nagy” írók sértődötten tiltakoztak a zsurnalizmus sikerei és a „stílusművészek” árulása ellen; Valéry székfoglalót tartott az Akadémiában, s bonyolultan gőgös, mélyen sértett beszédében nem említette elődje, a „stílusművész” Anatole France nevét. A fiatal tehetség, aki pennáját rágva rostokolt valamelyik hatodemeleti szállodaszobában a kéziratpapír fölött, legfeljebb a „siker”-re számíthatott még, abban az értelemben, mint egy kiválóan ügyes kardnyelő vagy feltűnően élelmes borügynök számíthat az elismerésre; tudnia kellett, hogy talán megbámulják és megtapsolják, de senki sem hisz többé neki, s az európai civilizáció több és jogosabb reménykedéssel várja menekvését egy zseniális mérnöktől, élelmes politikustól, mint a „beavatott” írástudótól. Az idő kedvezett a szektáknak. Új miszticizmus fuvallata lengte át a francia szellemi életet, s behatolt a jakobinus világossággal telített koponyákba is. Mindenfelé „mozgalmak” gerjedtek: szellemi mozgalmak, melyek politikai kísérletekbe vesztek bele, irodalmi mozgalmak, melyek átcsaptak a politikába. Párizs egyik legnagyobb meetingtermének, a Salle Wagram-nak szomszédságában laktam; ebben a teremben tartották a prominens ökölvívók mérkőzéseit, itt gyűltek össze a radikálszocialisták minden évben parázs vitákra, s itt rendezte a Club de Faubourg deklamatorikus estéit. Ezeket a népies vitaestéket kezdetben unalomból látogattam; később rendszeresen jártam ide, valahogy itt érzékeltem legközvetlenebbül a franciák kételyeit; a népszerű tribünön műkedvelő szónokok vitatkoztak a házasságról, a szerelemről, a jó és rossz irodalomról, a németekről, a háborúról és a békéről; a nép szólalt meg itt, az utca, mint a régi görög és latin piacon; s a nép kételkedett... Ez a kétely mélyen áthatotta a háború utáni francia életet. Rendkívüli érzékenységgel kételkedtek a maguk igazában, a francia „küldetés”-ben; s mindenkit, aki hosszabb ideig közöttük élt és közelről hallgatta őket, megvesztegetett ez a kételkedés. A politikában még a régi nemzedék uralkodott, a „fenevadak”, a tigrisek és rókák nagy nemzedéke; Poincaré és Briand; Caillaux és Joffre. A levegő telítve volt a „biztonság” legendájával. De a nép érezte, hogy nincs „biztonság”, sehol az életben, az egyén számára éppen úgy nincsen, mint az állam számára. Ez a hatalmas, dolgos, gazdag és egészséges Franciaország félt. A „biztonság” szerződéseit lobogtatták a tribünön a politikusok; de a nép kegyetlen józansággal, csalhatatlan ösztönnel érezte, hogy ez a hatalmas, mérhetetlenül gazdag, állig felfegyverkezett ország, minden biztonsági apparátusával, óriás és kifogyhatatlannak tetsző készleteivel, olyan válságok elé él, melyek alapjaiban rengetik meg, s új helyet és új kötelességeket jelölnek ki számára a világban. A „raison” tiszta gondolati formái nem oszlatták el ezt a remegő kételyt. Egy nép, a legrégibb és
leghatalmasabb európai népek egyike, dicsősége és gazdagsága teljében, szűkölő félelemmel kezdett aggódni az életért, szerepéért, a civilizációért, mindenért. Valahogy magányosak voltak... s nem csak a politikában voltak azok. A matrac tele volt arannyal, a határt föld alatti acélvárosok őrizték, a föld vastag bőséggel pazarolta képességeit; s a kispolgári államidill alján érezni kezdtem azt a minden „raison”-t meghazudtoló, különös szorongást, mely áthatotta ez években a francia életet. Mindenki gazdag volt és túlcsordult a bőségtől. A terített asztalnál ültek, és féltek.
12 Nesztelenül éltünk közöttük, még mindig úgy, mint az első héten, készen az elutazásra, s mint akik rövid látogatásra érkeztek csak; talán nem is érdemes kicsomagolni... Már ismertünk valóságos, hús-vér, eleven franciákat is, már megtörtént, hogy bejutottam egy francia lakásba; igaz, gyakrabban csak a hálószobába; az ebédlőbe ritkán, majdnem soha. Már ismertünk francia családokat, meghívtak teákra és kis estélyekre, ahol a családtagok, a kuzinok és nagynénik olyan merev ünnepélyességgel ültek a szalonban, kalappal fejükön és teáscsészével kezükben, mint valamilyen diplomáciai estélyen, s „társalogtak”, mosolyokkal és kész, nagyon régi, másíthatatlan társasági fordulatokkal, mint a vadidegenek egy vasúti fülkében. Már éreztem azt, ami életükben, érintkezési formáik mögött megdermedt és feloldhatatlan, s éreztem őket ott is, ahol, minden civilizáción túl, közel maradtak az élethez: a szerelemben és a gondolkozásban. Évek múltak el, s még mindig nem csomagoltunk ki egészen; de néha már jó helyen nevettem... Már gyanítottam titkukat is: a mértéktartás, az arányosság érzékének titka volt ez. Csodálatos biztonsággal és könyörtelenséggel tudták, mi kell nekik, s mikor, hol és milyen arányban kell és jó nekik valami vagy valaki? Megismertem őket megható szerénységükben, öntudatos, csaknem alázatos ízléstelenségükben, csodáltam őket, amint kinyílnak és átmelegednek az élet legkönnyebb, szerény érintésére is, ahogy tudnak örülni a természetnek és a civilizációnak, ahogy merik vállalni érzéseiket, merészelnek csodálkozni és meghatódni, ahogy nem szégyellnek semmit, ami emberi és nem szégyellnek semmit, ami mesterséges és kényszerűség az együttélésben, ahogy mernek franciák lenni, s ezen túl mernek és tudnak eléje készülni a bátortalanul sarjadó, az európai emberfajtának. Mert nem bírtak belenyugodni, hogy szerepüket bevégezték a világban. Nem hitték el és nem nyugodtak bele, házmesterem éppoly kevéssé, mint az írók vagy a köztársaság elnöke, hogy hivatásuknak vége: megajándékozták a világot a civilizációval, s a jövőben be kell érniök a világ szellemi és anyagi kistőkéseinek szerepével, amolyan tragikus harpagoni szereppel, amelyre csakugyan hajlamosak voltak. Még akadtak politikusaik, mint amilyen Briand volt, aki új, európai szerepkörre nevelte Franciaországot; akadtak íróik és filozófusaik, pamfletistáik és bankáraik, akik nem nyugodtak bele a „polgári eszmekör halálá”-nak gondolatába – egyik kitűnő, háború utáni pamfletistájuk címezte így nekrológnak beillő tanulmányát –, s új jelszavakat kerestek, melyek jegyében afféle szellemi kolonizációs hadjáratra indulhat még egyszer, talán utoljára, Franciaország. Szerények voltak, s amellett átkozottul jól éltek; naivak voltak, s könyörtelen éleslátással szemlélték az életet; gazdagok voltak és erősek, mégis dideregtek a félelemtől. Az árnyék, amely elborította életüket, a sécurité rögeszméje volt, s az elem, amely megfertőzte életüket, a pénz rögeszméje volt. A franciák tragikusan megadták magukat a pénznek; feltétel nélkül, minden szándékkal, kényre-kegyre. Megtűrten, magányosan éltük le az ifjúság esztendeit a nagy városban; nem reméltünk semmi különöset ott, de megtanultuk környezetünktől az élet ajándékának megbecsülését. A párizsi évek egyenletes napsütésben derengenek ifjúságom láthatárán; katasztrófa és pusztulás után voltunk, talán katasztrófa és pusztulás elé éltünk, de ezek a francia esztendők szigetszerűen emelkednek ki az ifjúság párás-ködös tájképei közül. Igényeket tanultam ott és szerénységet; készséget a valóság érzékelésére, s egyszerű, alázatmentes, inkább csak beleegyező magatartást az élettel szemben. Örökké idegen maradtam Párizsban; s talán éppen ezt az idegenséget szerettem ott. Közöttük voltam, de nem velük; különös személytelenségben éltem meg közöttük az éveket. Szerettem az utcákat, az időjárást, a francia nyelvet, költőiket és filozófusaikat, boraikat és ételeiket, a nők csodálatos, sötét tüzű szemét, szerettem tájaikat, s a hatodik esztendő vége felé meglepetéssel vettem észre, hogy még a fűrészport is megszerettem, mellyel felhintették a vendéglő padlóját. Idegen maradtam közöttük, az ő szavukkal „vacak idegen”; azt, amitől ők franciák, természetesen nem tanultam meg soha, de azt, amitől én idegen vagyok és „én” vagyok, tájékozottabban ismertem meg közöttük. Csak, ha csöngettek az ötödemeleti lakás ajtaján, összerezzentem; úgy éreztem, hat
év múltán is, az „ellenség” csönget; de mindig csak a táviratkihordó vagy a pék kifutója csengetett.
[IV] 1 Párizsból egyenes utak vezettek a világba: valahogy csak el kellett indulni... Egyik tavaszon elutaztam Damaszkuszba. Három hónapig kóvályogtam rozzant hajókkal a Földközi-tenger kikötői között, azután leutaztam a Bretagne egyik halászfalujába s ott maradtam, amíg zuhogó esőkkel rám szakadt az ősz. Ezt a tavaszi utat és a hosszú, bretagne-i nyarat követő őszön végre dolgozni kezdtem. Visszamentem a párizsi lakásba, s mint a gyermek, aki megtanult beszélni, felszabadultan és félelem nélkül fejeztem ki magam. Az ilyen „felszabadulások” bajosan elemezhetők. Nem tudom megnevezni az „élményt”, nem ismerem a lelki folyamatot, amely elindítja a lélekben azt a természetes áradást, azt a minden kételyt és tartózkodást feloldó, csaknem szemérmetlen készséget, ami az írás, a kifejezés. Tudtam, hogy tökéletlen, amit megrögzítek, homályos, formában laza – de szándékkal, elhatározással már nem védekezhettem e kényszer ellen. Írtam egy könyvet, és a könyv rossz volt. Olyan anyagi, formai, nyelvi ellenállásokkal találkoztam munka közben, melyeket addig nem ismertem. Ezek az ellenállások figyelmeztettek, hogy eddig inkább csak ködben, szélben és éjszakában kalandoztam, ködképekkel verekedtem – ami most derengett, az már a nappal volt, az ifjúság lebegő dimenziójából visszabuktam a földre; az anyag valóságába ütköztem, mintegy tapintható és anyagszerű ellenállásokba botlottam. Mégis, emlékezem egy damaszkuszi reggelre, mikor, „átmenet” nélkül, olyan nyilvánvalóan, olyan egyszerűen, megkerülhetetlenül és könyörtelen világosságban derengett előttem, hogy „mit kellene csinálni”, mintha valaki hangos szavakkal fejemre olvasta volna az igazságot... Sok éve már, hogy megéltem ezt a reggelt; de most is látom a fehér agyagfalakkal kerített eukaliptuszokkal és olajfákkal ültetett udvart, látom a csíkos terítőt az asztalon, a mézesbödönt, a Gazette de Beyrouth egyik példányát, mely ott hevert a teáscsésze mellett. Reggel hét óra lehetett; már zuhogott a nap, csönd vett körül a düledező keleti fogadó udvarán, olyan csönd, amilyet nem hallottam soha azelőtt; a megsemmisülés csöndje, az a hirtelen, oktalan boldogságérzet, mintha egyszerre megértetted volna, mit tervez veled vagy ellened az élet. Ezt a boldogságérzetet a szerelem önkívületi pillanatai sem nyújtják ilyen maradéktalanul. Nem más ez, mint világosság, sugár, melynek fényénél egyszerre belátod az élet táját – a pillanatot látod, ami az élet, két megsemmisülés között. Valami hasonló történt velem Damaszkuszban. A matematikus Poincaré jegyezte föl, hogy évekig kutatta egy mértani probléma megoldását, semmiféle, mégoly bonyolult fejtöréssel sem tudott közelébe férkőzni, míg „egy reggel autóbuszra szállt, mert Caenbe akart utazni” – s akkor, abban a pillanatban, mikor az autóbusz hágcsójára lépett, egyszerre „értette”. Mit? Oly kevéssé „gondolt reá” abban a pillanatban, hogy örömében elhessegette a megoldást, a kirándulás alatt nem is törődött vele többet, mint aki megtalálta mellényzsebében elveszettnek hitt zsebóráját; hónapok múltán aztán nekiült, s fölényes könnyedséggel kidolgozta a bonyolult képletet... Aki ezt a pillanatot munkájában, élethez, világhoz való viszonyában nem élte meg, elmulasztotta az élet egyik nagy, nehezen magyarázható kalandját. Ilyen „kaland” a munka: az ember „találkozik” egy napon vele... E damaszkuszi reggelről nincs is más emlékem, csak a néhány kellék, melyeket feljegyeztem; igen, emlékezem az „élmény” topográfiájára, különös világossággal és élességgel látom az udvart, a mézsárga napsütést, az árnyak szurokfeketéjét; de ez minden „bizonyítékom” ez élmény valóságáról. Magamat homályosan látom csak e kulisszák között; gondolataimra nem emlékezem. Ennek a villanásnak időtartamát is elfeledtem: abban a laza idődimenzióban éltem, mikor percek vagy órák elveszítik értéküket. A lélek tájképére éles sugár esik ilyen pillanatokban; új területeket látunk, melyek eddig homályban merültek el, s e tájak meghitt alakokkal népesek. Keleti csavargásomnak ez a névtelen, ízetlen, eseménytelen „élménye” felderített számomra személyeket, módszereket, utakat, melyek felé óvatosan el kell indulnom... Sokáig azt hisszük, ismerjük vágyainkat, hajlamaink, indulataink természetét. Ilyen pillanatokban fülsiketítő explózió figyelmeztet – mert a csönd pianisszimója is tud olyan fülsiketítő lenni, mint a fortisszimó –, hogy merőben másfelé élünk, mint ahol szeretnénk élni, más a foglalkozásunk is, mint amihez igazán értünk, más emberek kegyét keressük vagy haragját ingereljük, s közönyösen és süket messzeségben élünk azoktól, akikre igazán vágyunk, akikhez minden következménnyel közünk van... Aki e figyelmeztetésre süket marad, örökké sután, balogul,
melléje-él az életnek. Nem is az álom, nem is a „nappali álom” – valamilyen megrohanásszerű lelki állapot figyelmeztet arra, ami életünkben valóságos, ami a miénk, a mi feladatunk, csak a mi kötöttségünk, a mi végzetünk; ezek a pillanatok indikálják azt, ami az életben személyes, ami az általános emberi végzeten és nyomorúságon belül az egyéniség sajátos tartalma. Soha nem tűnődtem, soha nem késlekedtem ilyen pillanatokban, s az alvajáró nyugalmával engedelmeskedtem az útmutatásoknak. Az a másik álom, az alvás és az ébrenlét mögötti derengés víziója figyelmeztet néha emberekre, akikhez valamilyen közöm volt, a munka vagy a barátság közössége, nőkre, akiknek szerelmét elindultam egyszer megkeresni; s ha e néma jelek igazítását követtem, nem tévedtem soha. Az ilyen „tapasztalás” csaknem közölhetetlen. Ennyit hoztam el emlékbe e keleti útról. Később jártam még egyszer e tájakon, utaztam a Nílus mellett Szudánig, jártam Kartumban, unatkoztam Jeruzsálemben, őgyelegtem a Libanon hegyén; de azt a libabőrös boldogságérzést, amely az első keleti út damaszkuszi reggelén meglepett, nem találtam sehol, soha többé. Amit találtam, az csiricsáré egzotikum volt, folklorisztikus nyersanyag, útilevelek tetszetős kliséje... Nem láttam később tájat, mely marasztalt, várost, mely falai közé hívott volna. „Megtanultam” utazni, mintegy mesterségbeli rutinra tettem szert, tudtam ökonomikusan látni és érzékelni; de azt a boldog szédülést, mely első keleti utamon megejtett, nem adták többé a tájak, akárhogy deklamáltak is. Az utazást egyre kevésbé éreztem menetrendszerű következetességnek; s ma is fontosabb nekem elindulni az ismerősből, mint megérkezni az idegenbe. Az a bonyolult hűtlenség, amely, mint egy betegség, determinálja „egyéniségemet”, mint a hibákat és készségeket, amelyektől szenvedek s melyeknek összegétől mindenestől mégis „én” vagyok, áthatotta utazásaimat is, s megszabta menetrendjeimet. A hűtlen ember nemcsak szeretteihez hűtlen, hanem városokhoz, folyókhoz és hegyekhez is. Ez a kényszer erősebb, mint minden erkölcsi méltányosság. Városokat éppen úgy „megcsaltam”, mint a nőket, akik után honvágyam volt néha; hónapokra utaztam Velencébe, de másodnap megszöktem onnan, s valamilyen kócos, tizedrangú városban ötletszerűen eltanyáztam azután heteken át... Az ember, ugyanaz marad minden viszonyában; aki a „kis világ”-hoz hűtlen, ragaszkodik hűtlenségéhez a nagyvilággal szemben is. A hajó karfájának dűlve vagy a vasútablakba könyökölve, amolyan rendetlen „honvággyal” lelki poggyászomban, rajongva és szónokolva a világ szépségei előtt, szomorú, belső bizonyosság figyelmeztetett, hogy elragadtatásom, honvágyam és szenvedélyem mesterkélt és megjátszott, a valóságban nincs közöm e tájakhoz, nem vágyom sehová. Haza csak egy volt, az a nyelvterület, ahol magyarul beszéltek. A betűhöz kötött embernek nincs is más hazája, csak az anyanyelv. S egy idő múlva már csak mesterkélt lelkesedéssel, kötelességszerű elragadtatással utaztam. Az emlék, amely az ifjúság e vadóc, martalóc utazásaiból maradt, mikor mintegy prédára lestem a világban, tájakat és utcaszögleteket raboltam el emlékbe, vandál lelkesedéssel, naiv és hódító mohósággal, az emlék hamar elfakult. Egy napon útra kel a lélek, s a világ csak zavar. Szándéktalanul, készületlenül, akaratlanul olyan expedíciókra indulunk, melyekhez odamérve egy indiai út hétvégi, filléres kirándulásnak tetszik. A belülről korlátlan, tehát hűtlen ember idővel szerény lesz; kevesebbet utazik, s már-már beéri egy falragasszal, mely az utazási iroda ablakában a végtelenre figyelmezteti.
2 A párizsi évek vasárnapja London volt. Kezdetben csak egy-két napra merészkedtem át a Csatornán, óvatosan sétáltam a belvárosban, bámészkodtam a vendéglőkben és múzeumokban; s két-három napi magányosság után – ó, sűrű, teljes, feledhetetlen londoni magány! – hétfő reggel visszabotorkáltam Párizsba. A néhány óra, a keskeny vízsáv távolsága messzebb vitt el minden ismerőstől, mintha a Fokföldre utaztam volna. Szerettem ez utazások kalandos ötletszerűségét, a normandiai tájat, melyen átrohant az elegáns „angol vonat” – a franciák minden időben legkülönb, legújabb vasúti kocsijaikat járatták e vonalon, az étkezőben különösen finnyás gonddal összeválogatott étrendet szolgáltak fel, a vonatkísérők és jegykezelők kínosan udvariasak voltak az utasokkal, mert, túl az ősi, évszázados, örök ellenszenven, az egyetlen fajta, melynek civilizált fölénye előtt a franciák lélekben meghunyászkodtak, mégis az angol volt! Dieppe-en át utaztam, mert arra jártak az olcsóbb vonatok. Szerettem e hajnali elutazásokat Párizsból, a Saint Lazare pályaudvar „imperiálos”, emeletes vasúti kocsikkal megzsúfolt rendetlenségét, a környékről Párizsba özönlő hivatalnokok és munkások szürke, okos s minden „egyéni” önkényen túl mégis oly fegyelmezett tömegét; szerettem a londoni vonat kisöpörtségét, a hazautazó angol turisták rezerváltságát, amely megszólításban, mozdulatban, hallgatásban is érzékelhetővé változott; valahogy különösen angollá változtak át, s minden
kilométerrel, mely az angol parthoz közelebb hozta őket, érezhetőbben átalakultak angolnak, izolálódtak... Dieppe-ben a vonat intimusan az utcákon rohant végig, le a kikötőhöz, az olcsó szénnel fűtött, kimustrált csatornajáró hajóhoz; s mikor a hajó fedélzetére léptünk, elkezdődött a másik világ, a titokzatos angol világ. Egyszerre csöndesebb lett minden, fegyelmezettebb, szomorúbb. A hajó elindult, a steward felszolgálta a levest, s öt percre Dieppe-től – még látszottak a pompás parti vendéglők, ahol ízes homárleveseket kanalaztak és kitűnő vörösbort ittak a hasas normannok! – hamisítatlan és élvezhetetlen falatokat rágtak már az utasok, a fagyasztott ürühúst zöld fodormentamártással öntözték, az ürüfaggyú szaga eláradt az étteremben, a kenyér ízetlen volt és száraz, a bor drága és hamisított; már elkezdődött Anglia. Az utasok másképpen néztek, halkabban szóltak, a pincér másképpen szolgált ki – udvariasabban, mint a francia pincér, s valahogy mégis önérzetesebben! –, a vendégek másképpen rendelkeztek, kevésbé bizalmasan, barátkozósan s valahogy mégis emberibben. A levegőben a virginiadohány édes-fojtogató szaga terjengett, a tea már itt a hajón is illatos volt, meg lehetett részegedni tőle... Szerettem napsütésben érkezni meg a fehér sziklák elé, a Csatorna kegyetlenül himbálta az apró hajót, angol gyerekek szakértő kiáltásokkal méltatták a hajó sebességét; szerettem nézni a tenger sötétkékjét, fél órával Folkestone vagy Newhaven előtt, mikor már csillámlottak a partok, óriási hajók úsztak a Birodalom kikötőiből a gyarmatok felé, sütött a nap, a szél, a kegyetlen szél a Csatorna fölött, hideg, sós fröccsöt permetezett arcunkba, s az angolok sáljaikba és vízhatlan kabátjaikba burkolva mind megjelentek a fedélzeten, egészen úgy, mint Verne Gyula regényében a világ körüli útról hazatérő Fogg Phileas; pipáztak, távcsővel kémlelték a partokat és mosolyogtak... A csontos, öreg nők is mosolyogtak, a szél kapkodta szakállas álluk körül a fátylakat, a fiatalok idomított testük öntudatos, fegyelmezett vonalát feszítették a szélnek, mindenki fecsegett és ismerkedett, mert ott a messziben, az a fehér vonal a kék víz peremén, Anglia volt már. Olyan nagyon, olyan manifesztáltan hazamentek, még a pincérek is, a matrózok is, akik naponta megjárták az utat a sziget és a kontinens között. Érezni kellett a megérkezést előző félórában az angol hajón, hogy a csatorna más és több is, mint természetes választóvonal a sziget és a világ között; olyan szívdobogtatóan más világ kezdődött odaát, a fehér mészsziklák mögött, más, mint minden, amit a kontinentális ember ismer, szeret, óhajt, más igazság és más becsület, más ízű sör és más természetű szerelem, olyan ijesztően más, mintha többhetes hajóút választaná el az átkelő utast Dieppe-től. De nem, két órával előbb még a kontinensen veszekedtünk a francia pincérrel. Itt, félórával Folkestone előtt, már nem veszekedett senki a pincérrel. A hajón úriemberek utaztak: utasúriemberek, fűtő-úriemberek és tányérmosó-úriemberek. S olyan másképp, olyan érthetetlenül voltak úriemberek; a továbbadott szót másképpen vették fel idegeik, a fogalmat lassabban bontották szét erkölcsi és értelmi tartalmára, néha csak félóra múlva adtak választ, mikor a kérdező már meg is feledkezett kíváncsiságáról... De most, ebben az utolsó félórában Newhaven előtt, mind hangosabban beszéltek. A világból tértek haza, az ő külön világbirodalmukból, Indiából, Ausztráliából és Kanadából, hódítottak, üzleteket kötöttek és nézelődtek, friss levegővel szívták tele tüdejüket, s most mindjárt beülnek majd a szigeti füstös házak valamelyikébe, alkalmazkodnak az ő külön, szigeti civilizációjuk törvényeihez, nemcsak cselekedeteikben, hanem mélyen, rejtetten, idegeikben, vágyaikban és gondolataikban is engedelmeskednek... Hazamentek. Senki nem tud olyan cselekedetszerűen hazamenni, mint az angolok. S ha pénzre tettek szert, minden fölösleges fontjukkal, első szabad órájukban rohantak vissza a kontinensre vagy ki a világba, mert nem bírták el az életet odahaza. Nem bírták el, mert unatkoztak. Olyan módszeresen, olyan öntudatosan, olyan apparátussal és fölkészültséggel unatkoztak, mintha az unalom lenne elsőrendű nemzeti elfoglaltságuk. Ha ötven fölösleges font csörgött zsebükben, már szaladtak a kontinensre, a nap után, a mosoly után, az egyéni életnek azt a másik szabadságát keresték, amely nem éppen szobatiszta, amellyel dehogyis mertek volna élni, odahaza, a fegyelmezett és kisöpört, megegyezésekkel és lelki terrorral szabályozott szigeten... s amelynek hiányától még az angolok számára is elviselhetetlen időnként az élet. Rohantak a napsütötte tájakra, a kontinens vagy városainak mesterséges napfénye után vagy le a Riviérára, el a gyarmatokra, mert ők voltak a legszabadabb nép a világon, s szabadságukat ezer éven át esetről esetre készpénzért vásárolták meg parázna, vérszomjas, nősző és gyilkos királyaiktól, készpénzért vette meg a City az évszázadok alatt mind a billeket és a chartákat, megvásárolták a polgári szabadságot és szabadságjogaik birtokában megalkották a civilizált társadalom modelljét: csak éppen nem érezték állandóan és föltétlenül jól magukat e modellszerű, szabadalmazott angol polgári civilizációban... Bűntudatosan tértek vissza e kirándulásokról, sunyi fénnyel a szemekben, hallgatagon és szemlesütve léptek a sziget földjére, mert alattomosak is voltak; hazamentek a szigetre, a home-ba, s éltek és alkottak tovább abban a steril és magas rangú civilizációban, amelyért mindegyikök szíves örömest meghalt
volna; csak éppen nem bírták el a fegyelem unalmát. Csak itt történhetett meg, a háború után, hogy egyik lordjuk felszólalt a felsőházban s kormányintézkedést követelt az unalom ellen! Az alacsony, kényelmes vonat átrohant az angol tájon, s az emberek tekintetéből, hanghordozásukból, mosolyukból, a jegykezelő mozdulatából áradt felém ez az izgalmas és titokzatos angol unalom, melyet elgyötört és nyugtalan kontinentális idegeimmel úgy szívtam fel, mint az ópium füstjét. London volt a kontinentális pánik után a szanatórium, ahová időnként elvonultam néhány napra, mintegy diétáztam és kúráztam, hideg tust vettem a szanatóriumi nyugalomban, mely eláradt a sziget fölött. Szerettem megérkezni Londonba és szerettem elutazni Londonból. Valahogy így voltak otthonukkal az angolok is. Szeretem a hordár modorát, ahogy a Viktória pályaudvaron kezébe vette csomagjaimat, mint egy előkelő nagybácsi; szerettem a kényelmes, magas, régimódi arányokban épített, batárszerű bérautókat, melyeknek kerekeire minden reggel ünnepies fehér kamásnit festettek a kocsivezetők, szerettem az első szippantást a londoni utca szagából, e nyirkos, kissé dohos, olaj- és ürüfaggyúból kevert, orrfacsaró szagot, a belváros utcáinak tea- és Atkinson-mosdóvíz szagát, a City szagát, melynek utcáiban történelmi áporodottsággal ülepedett meg a céhek mesterségbeli nyersanyagjának évszázados kipárolgása – leggyakrabban este fél hét felé érkeztem meg, leültem a szálloda halljában, elnyújtóztam a karosszékben, elnyújtóztam abban a jogrendszerben és társadalmi megegyezésben, melynél kényelmesebb és szolidabb nincs sehol a világon, s pontosan úgy, mint mindenki abban az órában a szigeten, mint a többi negyvenmillió ember, elnyújtott lábakkal és mennyezetre szegezett tekintettel, unatkoztam másfél órát, szabadon és kedvemre, vacsoráig.
3 London atmoszférája erotikus volt; talán az egyetlen város a világon, amelynek félreérthetetlenül erotikus a légköre. Párizsban az utcapadokon csókolóztak és a kávéházban szeretkeztek... de az erotika rejtettség és titokzatosság, az erotika mindig a dessous, soha nem az akt. Londonban egyetlen nyilvános kézcsókot sem láttam soha, amely másodperccel tovább vagy másképp tartott volna a kelleténél. A város erotikus volt, a ködben sikolyok visszhangzottak. Szerettem este odaállni a színházak bejárója elé, s nézni az emberiség e legsikeresebben kitenyésztett testjeinek frakkos és kivágásos estélyi ruhás felvonulását; szerettem e válogatott emberek ünnepélyes és társadalmi mosolyának bátortalan gyöngeségét, ahogy a színház előcsarnokában megmutatták gyönyörűen ápolt és eszményien idomított testjeiket, bemutatták modorukat, mint a dresszírozott állatok képességeiket, megcsillogtatták ékszereiket; s közben arra kellett gondolnom, hogy e makulátlanul kifürdetett és akrobataszerűen kisportolt testekért mindennap meghal valahol a világon egy hindu vagy néger. Mint aki az előadás, e káprázatos és tragikus előadás végére érkezett, lelkesen figyeltem; ők maguk, a szereplők is úgy vélekedtek, hogy a drámai kifejlés nem lehet teljesen zörejtelen. Minden ilyen ápolt angolért, de talán a londoni szálloda liftboyáért is halálra dolgozta magát valahol a világban néhány színes bőrű ember; ők dolgoztak e kitűnően öltözött, méltóságteljes és unatkozva sétáló munkanélküliekért is, akik, szám szerint ötmillióan, a sziget közparkjainak gyepén pipáztak naphosszat, s akik közül sokan bretagne-i fürdőhelyekre jártak a francia infláció idejében, s ott költötték el, golfütővel kezükben, a munkanélküli-segélyt. Az egész országért, a nagy, zöld, a köd félhomályába vattázott szigetért száz- és százmillió ember verejtékezett és dögölt meg, odakünn, a világban. Ők maguk is dolgoztak, igaz; de milyen kevés meggyőződéssel, s éppen csak a legszükségesebbet! Ők már csak az elit munkát végezték s a nemesebb házimunkákat. A fogadóban, ahol megszálltam, ősz elején angol vidékiek béreltek szobát a season idejére; kutyával, macskával és családtagokkal érkeztek, naphosszat ott lebzseltek a hallban, pasziánszot raktak vagy hallgattak, délelőtt eljártak golfozni s este megbeszélték a golf aznapi eseményeit... hónapokon át így darvadoztak, távol a manchesteri gyártól vagy essexi üveghutától, elsüppedve várakozó semmittevésükben, kezükben egy könyvvel s szemükben azzal a hideg-naiv, megközelíthetetlen, nem kérdező és nem válaszoló pillantással, amelynek érintése mindig zavarba ejtett. Egy kissé színesnek éreztem magam közöttük, s egy kissé, mint a gyermek a felnőttek között; és sokáig úgy képzeltem, hogy életről, üzletről, szerelemről többet, élénkebbet és biztosabbat tudok, mint ezek az idomított és önnön kételyeiktől megfélemlített világpolgárok... Ezek nem „éltek” – így gondoltam –, semmi esetre sem „éltek” abban a nyugtalanító, közép-európai értelemben, amely reggeltől estig valamilyen produkciónak fogta fel az életet... A kontinentális ember sokára tanulja csak meg, hogy az angolok egyáltalán nem „naivak”; az a levantei és közép-európai beavatottság és fürgeség, amellyel a keleti Európa üzleteket köt, hódít és bűvöl, lepattog az angolok értesültségéről és nyugalmáról. Nem lehetett a közelükbe férni! – milyen
sokszor hallottam ezt a sóhajt Londonba kalandozott közép-európaiaktól. Valahogy kitanultabbak voltak üzletben, társas életben, ravaszabbak és gyakorlottabbak, mint mi voltunk, s rendíthetetlen nyugalommal hárították el a mi ügynök-technikánkat! Mi órákon át adtunk elő, magyaráztunk, igazoltunk; ők csak hallgattak, s a végén azt mondták: „Nem” – s ez a „nem” úgy visszhangzott, mintha ágyú dördült volna el. De ha azt mondták: „Igen!” – nem kellett mindig szó szerint venni. Este elmentem a Soho olasz vagy spanyol éttermeinek valamelyikébe, s úgy éreztem magam, mint a száműzött. Négy-öt órás bolyongásokra emlékszem Londonból, a Piccadillyről minden éjjel gyalog mentem haza, a „dél-kensington”-i kerületbe, ahol szállást vettem; ezek az éjszakai, hajnalba nyúló séták az elaludt Londonon át, ez a sérthetetlen magány ebben az idegenségben valóságos gyógymód volt abban az időben számomra. Angolok között az idegen általában „nem érzi jól” magát; unatkozik és magányos marad. Sérült, nagyon hiú vagy gőgös emberek – amilyen én is voltam s bizonyosan még vagyok is – megtalálják itt a maguk visszhangját, valahogy biztosabban, rejtettebben érzik magukat, tudják, hogy senki nem nyúl kéretlen bizalmassággal, kontinentális intimitással egyéniségük szomorú titkához, tisztelik hiúságát és fájdalmát... Azok a közép-európaiak, akik megtelepednek és jól érzik magukat Londonban, mindig menekülnek is a hazai intimitás elől. Az angolok fegyelmezetten és résztvevően elnézik a másik szorongását és alacsonyrendűségi sérüléseit – a középeurópai „Minderwertigkeits-komplex” igazi szanatóriuma London. A kontinentális férfi egyidejűleg kitaszítottnak és leprásnak, s ugyanakkor respektált, területen kívüli jogokkal óvott, előkelő idegennek érzi magát Londonban. Sehol nem tisztelik úgy a magánélet területenkívüliségét és sehol nem taposnak olyan kegyetlenül a magánéleten, mint Angliában, ha egyszer mód akad reá. Eljártam bíróságokra, hallgattam válóperes tárgyalásokat; negyvenmillió ember csámcsogott, mert végre egyszer megcsalta egy belgyógyász a feleségét, végre írhattak és beszélhettek a házasságon kívüli nemi életről is – hol találkozott a belgyógyász szeretőjével, hányszor találkoztak, mit mondott a szobaleány, milyen állapotban találta a bérszolga a szobát, mit látott a kulcslyukon át? – sajtó és közönség ott térdeltek a kulcslyuk előtt, s végre beszéltek a nemiségről... Egyik harminchat éves magyar barátomat, aki másállapotos fiatal feleségét vizsgáltatta, az angol orvos komolyan ki akarta oktatni a fogamzásgátló óvszer létezéséről és hasznosságáról; szentül hitte, hogy egy harminchat éves ember nem hallott még higiénikus óvszerről... Felnőtt fiatal emberek tájékozatlansága nemi dolgokban túlszárnyalt minden közép-európai elképzelést. És mégis vagy talán éppen ezért, a város különösen, fojtottan, izgalmasan erotikus volt. „Kaland”-ot, a szó novellisztikus és boccacciós értelmében csak Londonban éltem meg; soha és sehol másutt, azelőtt vagy azután... Okos és lelkes képmutatásuk az első időben megdöbbentett; később megtanultam technikájukat és boldogultam közöttük... A szállodában például erkölcsös felháborodással utasította el a portás a hölgyet, aki fel akart jönni szobámba; s később értésemre adta, hogy „úrinő nem léphet olyan szobába, ahol ágy van”; béreljek a háló mellé szalont is, akkor fogadhatom a hölgylátogatóimat, mert „az úr és a hölgy együtt ülnek a szalonban és teáznak” – mi mást is tehetnének? Mindennap tanultam valamit. Csakugyan olyan nagyon, olyan patentírozottan, olyan vérfagyasztóan „korrektek” voltak, mint az anglomán sznobok hirdették mifelénk? Igen, korrektek voltak, legalábbis, ami a modor és a tálalás korrektségét illeti; négyszemközött aztán néha csalódtam szabadalmazott korrektségükben is. Úgy jártam Londonban, mint aki az európai iskola egyik legfelsőbb osztályát, annak is valamilyen rendkívüli tanfolyamát látogatja. Emlékezem vidéki angol vasárnapokra, mikor megértettem az angol öngyilkosokat; emlékezem egy lakótársamra a szállodában, aki minden este frakkba öltözött, saját kezűleg vitt fel szobájába egy üveg francia vörösbort, leült a kandalló elé, elnyújtotta lábait, s így ült, frakkban, éjfélig; akkor lefeküdt. Úgy unatkoztak, mint a nemes vadak a ketrecben. Néha féltem tőlük.
4 Egy különösen napsugaras őszön át a Kensington parkkal szemközt laktam; a ház a XIX. század elején épült, s zord és rideg szobáiból rikítóan szelíd, engesztelő kilátás nyílt az őszi parkra, Londonnak e legszebb nyilvános kertjére. Olyan gazdag, sűrű és napos ősz volt, amilyen minden fél században egyszer akad csak a szigeten; az angolok valósággal megmámorosodtak tőle. A mézes fényben érett színeivel, mély tónusával tündökölt a sziget; lakásom ablakából a park tavára láttam, a munkanélküliek – gyári munkások, unatkozó lordok, vidékről felrándult, semmittevő birtokosok – kora délelőtt fekvőszékeket cipeltek ki a közparkok gyepére, s ott szundikáltak és heverésztek a napon, London közepén, olyan vidékies rejtettségben, mint a fuvolás görög pásztor sziesztázhat a hazai olajfalombok alatt. Egyetlen nagy kert volt a napsütésben Anglia;
a szigetlakók ezen az őszön nem siettek el idegenbe a köd elől, London népe boldog kábulattal lézengett a fény igézetében, a halványzöld és halványsárga gyep, a Kensington park évszázados tölgyei és platánjai s a dáliák tűzijátékai a park halastava körül elszórakoztatták a season tüneményekre éhes, nagyvilági közönségét is. Ezen az őszön megismertem az angol mosolyt; a legszemérmesebb, a szívélyes, a dickensi mosolyt. Magam is odaragadtam ebbe a langyos boldogságba, mint az őszi légy a fénybe. Soha nem éltem még ilyen békés, kiengesztelt heteket, mint e napsütötte londoni szeptember végét. A város illatos volt és derűs. Már a fölébredés jólesett, az alvó álmában eléje mosolygott a reggelnek, mint valamilyen családi ünnepélynek; arra ébredtem, hogy az inas párnámra fekteti a Times egyik vastag példányát, a reggelivel megrakott tálcát elhelyezi ágyam előtt a gurulós asztalkán, szétvonja a függönyöket, s mint egy varázsló, két karját kitárva, minden reggel ünnepélyes elragadtatással kiáltja: „Micsoda ősz, uram!” Csakugyan, micsoda ősz volt ez! A kerti fák mintegy történelmi cifraságú kosztümöket öltöttek az éjszaka; a kertészek az utakon apró kupacokban égették az illatos avart, a pázsiton fiatal leányok jártak nagy kutyákkal, az urak csatakos lovakon ügettek a láthatár peremén – úgy kezdődött a nap, mint egy angol beszély a viktoriánusi időkből. A szoba megtelt a tea és a pirított szalonna illatával, a Times harangszavú, konduló cikkekben adta elő, mi történt aznap a világon, rendíthetetlen lassúsággal és következetességgel; a szoba nehéz, múlt század közepi bútorai brunolinos ünnepélyességgel csillogtak a napfényben, az autók és autóbuszok csendes zúgással zuhogtak el az ablak előtt, mert London mindig csöndes, a legvadabb forgalom órájában is... A reggelit sokáig elnyújtottam, mint egy becses, hagyományoktól megszentelt szertartást; minden olyan nagyon a helyén volt ezen a szigeten, mint egy múzeumban; az ember önnön életét is valahogy vitrinben érezte, s úgy szemlélte, mint kiállított tárgyat, melyet tilos megérinteni. Végigmentem a reggeli kerten, át a Hyde Parkon, ahol unatkozó, szép és szomorú nők etették az egzotikus madarakat – Londonban valahogy szomorúak a nők; tétován néznek és titokban sokat isznak –, elmentem a St. James-palotával szemközt abba a bormérésbe, ahol London legjobb sherryjét mérik, leültem az ajtó mögött az évszázados padkák egyikére és pohárral kezemben néztem a napsütötte, sötétbarna palota kapuja előtt azt a londoni őgyelgést, azt a sietség nélküli kószálást két cél, két spleen, két üzlet között, amelyhez hasonlót nem látni a világ egyik nagyvárosában sem: a kifutófiú is úgy sétál Londonban, csomaggal kezében, mint egy nagy úr, aki délelőtt egészségügyi körútra indul. London soha nem siet. Vagy elmentem az Angol Múzeum könyvtárába, kikölcsönöztem valamelyik XIX. századbeli, kevéssé ismert angol esszéíró könyvét, Quincey Opiumá-val kezemben beültem a könyvtár amfiteátrumába és lassan szívtam föl a könyv és az atmoszféra mérgét, mintha magam is ópiumszívó lennék. Szívesen megálltam déltájban a börze előtt, néztem a cilinderes, Cambridge-ben nevelt ügynököket, akik, zsebükben fillér nélkül, cilinderrel a fejükön, milliós üzleteket kötnek egy-egy délelőtt; hitelük korlátlan, mert a City ügynökeit, a „brokers”- eket, abból az angol elite-ből válogatja ki a tőzsde, amely úgy él a maga gentlemanségéből, mint a katonatiszt esküjéből; „a public school spirit” jótáll az ügynökért... És lementem a Temzéhez, s néztem az East India Docks kikötőiben a hajókat, melyek a világ ízét, szagát, lelkét és nyersanyagát hozzák nappal és éjjel Londonba; a hajókat, melyek kétségbeesetten tülköltek a Tower kettéváló hídja alatt a sárga ködben, Új-Zélandból érkeztek és Ceylonból, Bombayból és Ausztráliából, s a kapitányok rakodás után összegyűltek pálinkát inni Charlie Brown kocsmájában... Elmentem Whitechapelba s vettem egyik ismerősömnek ajándékba egy kutyát; egy „keveset használt kutyát”, mint a whitechapeli árus biztosított róla, korrekten és előzékenyen. Elmentem éjjel a Café Royal-ba, London egyetlen kávéházába, s fáradtan leültem a vörös plüss-szófára, egészen tele Londonnal és mégis éhesen, szomorúan és boldogan, idegenül és különös-otthonosan. S minden éjjel arra gondoltam, hogy nem lehet kibírni ezt a láthatatlan, történelmi terrort, mely áthatja itt az életet, a Jakabok és Henrikek rendeleteit, melyek éltek tovább az utcán és a magánlakásban is, s még a szabadságukat sem lehet elbírni, ezt a pénzen vásárolt, groteszk szabadságot és jogbiztonságot, mellyel olyan nagyra voltak, s amelyet minden kontinentális ember kissé irigyel, s kissé kényszerzubbonynak és fegyházszabályzatnak érez; nem lehet kibírni, hogy ma is létra áll a házak előtt; bizonyos kerületekben, mert valamelyik Tudor-házbeli királyuk elrendelte, hogy a tűzveszélyes Londonban éjszakára támasszanak létrát a házak falához; s évszázadok múltak el, de a létrát ma is, minden este odatámasztják az esőcsatornához... Nem lehetett elbírni, ahogy a vendéglőben este tizenegykor elvitték az asztalról a tele poharat; ahogy egyes vendéglőkben előre kellett fizetni az italért, mert a sört a szomszéd házból hozták, az Isten tudja csak, kinek parancsára és miért?... – ahogy napjában ötször öltöztek, mert minden úriembernek harminc ruhája volt, külön egy, amelyben a királyhoz megy, s külön egy a golfhoz, s külön a lovagláshoz, külön a halászathoz, külön a vadászathoz, sőt külön a túzokvadászathoz; ahogy
cilinderrel fejükön sétáltak délelőtt is, mikor nem is volt semmi különösebb dolguk, csak éppen bementek a városba, kölnivizet venni vagy madáreledelt vásárolni a Piccadillyn; ahogy éltek és ahogy haltak, ahogy szerettek s ahogy dühösködtek, ahogy felfogták a világot s ahogy megnyilatkoztak, mindezt a kontinentális ember értelmével értette csak meg, idegeivel nem értette soha... És alkonyatkor végigsöpört a városon a szél; s abban a pillanatban megértettem Voltaire-t, aki Londonban ilyen napokon, az északi szél órájában, fel akarta akasztani magát... Ó, ezek a szeles, sivár, egyforma házakkal megtömött utcák, a szemérmes koldusokkal, kik tájképeket rajzolnak színes krétával a járdára, a nyikorgó kintornákkal, s a köddel, melyben estére minden elmerül! Ezek az angol klubok, ahová nő nem teheti be a lábát, s mások, ahová férfi nem teheti be lábát, s megint mások, ahol női hang hívására nem szólítják a klubtagot a telefonhoz, s ahol az urak feltett kalappal ülnek, annak jeléül, hogy otthon vannak, s hallgatnak vagy golfról beszélnek, vagy megcsalják feleségüket a biliárdasztallal! Ezek a cselédek, akik halk és dallamos „köszönöm”-jükkel nyugtázzák, ha szolgálhattak neked; s akik mégis gőgösek és fölényesek, mert tudnak valamit, minden konzekvenciával, amit te soha nem értesz meg ennyire: hogy nem vagy angol!... S ahogy minden „más”, a levélpapír és a mosdóvíz is, a mosoly és a durvaság is; s ahogy mégis, ezen a „más”-on túl is, olyan ismerősen, olyan megengesztelően, olyan beavatottan és cinkosi módon tudnak a kontinentális emberre mosolyogni! A legszebb, legszelídebb emberi mosolyok emlékét Londonból hoztam el. Mást nem is hoztam onnan. S ahogy döntő pillanatban csak itt mondja el mindenki, minden következménnyel a véleményét; itt, ahol a társadalmi megegyezés úgy hangzik, hogy mindenki lehetőleg elhallgatja a maga véleményét. London afféle főiskola. Ha kijártad, nem vagy okosabb, de úgy érzed, nagy baj az életben már nem történhet veled.
5 Genfben Apponyi beszélt, az „emberi katedrális”; fejjel magasabb volt, mint mindenki más a teremben, hangja fáradtan kongott, felsőteste előredőlt, a zöldposztós asztal fölé, nagy kezei lassú mozdulattal úsztak a levegőben. Titulescu ült szemközt vele, prémbundában, hideglelős nyugtalansággal, idegesen és rikácsolva; Apponyi elnézett ellenfele feje fölött, s mikor az túlságos bizalmassággal közeledett hozzá a szünetben, elfordult tőle és odébb ment... „Uraim, be kell fejeznem beszédemet, mert érzem koromat...” – mondotta Apponyi halkan; s Chamberlain, a monoklis, zsakettbe öntött, mozdulatlan és merev Chamberlain ültében udvariasan feléje hajolt, mintegy tisztelgett előtte; s Briand, a csellistafejű, művészbajszát tapogatta s elgondolkozva bólintott Apponyi felé; és Adatci, a japán, tapsra készítette tenyerét. A jelenet szereplői közül kevesen élnek már csak; elmentek Briand és Adatci, meghalt Apponyi is. Az emberi presztízs megtestesülése volt; aki nem látta Genfben, ahol a kis és megsebzett ország képviselőjének udvarlására világhírű államférfiak, nagyhatalmak reprezentánsai siettek, nem is tudja pontosan, mit vesztett Magyarország ügye vele. Ha közhelyet mondott, ami elkerülhetetlen hosszú politikai szónoklatokban, az is olyan megszűrten, olyan ünnepélyesen és meggyőzően hangzott el szájából, mintha valamilyen harang kondult volna el a teremben. A siker a politikában, a nagypolitikában csakúgy, mint a helyi sikerek a kupaktanácsban, nem annyira a tárgyi igazság, mint valamilyen emberi intuíció következése. A szónok érzi pillanatát, mikor talán nincs is igaza, de a pillanat az övé; a mondat központozása, lírája olyan, hogy feléje fordulnak a lelkek; egy ilyen fordulat, a hang ejtése vagy emelése, egy szó, mely kapcsolja a lélek villanyütését, megteremti azt a sikerakusztikát, melyben a baljós mondanivaló is rokonszenvesnek hangzik. Genfben időnként újraéledt a klasszikus szónoklás művészete. Az „egyéniség hatása” egyik komponense volt e szakszerű tárgyalásoknak is. Apponyi után jártak az üvegházban, Chamberlain karon fogva kísérgette a folyosón, úgy bántak itt vele, mint egy keleti főpappal, „primus inter pares” volt, s ezenfelül valaki, cím és rang nélkül is első a családban. Van egy európai arisztokrácia, amely nem is családfa, mint inkább ízlés, modor, életformák azonossága szerint tartozik össze; ebben az európai élite családban Apponyi egyike volt a család tisztelt és elismert vénjeinek. Magyarországról beszélt, az otthonról; könyököltem a teremben, újságok és diplomaták között, akik számára mindaz, amit Apponyi előadott, az ülés „tárgypontja” volt; valami, ami fölött majd napirendre térnek, s azután előveszik Bolíviát vagy Görögországot. Tíz éve múlt már, hogy nem jártam odahaza. Párizsban minden reggel megvettem az összes magyar lapokat, hazulról elküldték az új könyveket, néha érkezett egy-egy ismerős, akit izgatottan faggattam, s aztán legtöbbször csalódottan hagytam el... Nem tudtam, mi történik otthon. A hivatalos magyar urak, Genf és Párizs látogatói olyan különösen viselkedtek, olyan ismerős-idegen levegőt hoztak magukkal, olyan hivatalosan, felülről lefelé beszéltek velünk, szegény,
kódorgó külföldi magyar írókkal, újságírókkal, művészekkel; talán az egy Apponyi volt csak kivétel, ez az igazi grand seigneur, aki egyformán szíves és emberi volt odakünn is mindenkihez; de a többiekkel ritkán akadt beszélnivalóm. Hivatalos fogadásoknál az első mondatok után elkedvetlenedtem, elhallgattam, odébbálltam. Úgy tetszett, odahaza nem változott semmi; ugyanaz a fajta ember uralkodik az országon, ugyanaz az atyafiságos hierarchia kegyelmez és parancsol; Briand este beült a genfi sörházba, a Bavariá-ba, s kedvesen és okosan elbeszélgetett az újságírókkal; de a hivatalos magyar urakhoz feliratot kellett intézni, amíg szóba álltak velünk. Mi történt a mélyben, mi történt a kilencmillió magyarral, mi történt a tragikus hazában? Nem tudtam semmit. Izgatottan és szomorúan utaztam el Genfből. Átmentem Montreux-be, s nyugtalanságom nem enyhült. Éreztem, hogy valaminek vége van számomra, haza kell mennem. Az ilyesmi nem megy naptár szerint. Semmiféle külső érvelés, ok vagy szükség nem magyarázták ezt a kényszert. Azt se mondhatnám, hogy valamilyen patetikus „honvágy” tört ki rajtam. Nem nógatott haza senki és semmi. Nem is vártak reám otthon. Párizsban kenyerem volt, otthonom, barátaim. Már nem láttam úgy a várost, mint turisztikai látványosságot, elmerültem ott a magam életének valóságában, sokat kaptam környezetemtől, megismertem elsőrendű embereket, sokat tanultam. Kényelmesen, szépen, derűsen és békélten éltem Párizsban. És most egyszerre éreztem, hogy időm letelt, semmi „dolgom” itt többé, haza kell menni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy valamilyen szabolcskás, sírva vigadó honvágy tört ki rajtam, hogy sürgős szükségét éreztem a hazautazásnak, mert a „ménes ott delelget a hortobágyi csárda mellett” – vagy valami hasonló, irodalmi érzékenység ejtett meg. A „hortobágyi csárdát” soha nem láttam; a méneshez ma sem értek... Ami nekem „otthon” volt, igazi, valóságos haza, az Kassa volt és Rozsnyó, Lőcse és Besztercebánya, s oda amúgy sem mehettem. A Dunántúlon, a Duna-Tisza közén mindig úgy jártam, mintha álmomban már láttam volna, s kissé idegenül; a „haza” örökre a Felvidék maradt. Pestre szeretet nélkül gondoltam; a pesti nép úgy élt emlékezetemben, mint fölényes, kávéházban lebzselő, aktatáskás ügynökhorda. Utáltam éneklő beszédmodorukat, vontatott hangsúlyú fölényüket, naiv és érzelmes cinizmusukat, ahogy megálltak Párizs előtt és lefitymálták, mert a „pesti embernek, kérem, ilyesmi nem imponál”, mert „nálunk Caruso is megbukott...” Izgatottan féltékenyek voltak külföldön a pestiek. S nem is értettem pontosan, mi érdekli odahaza az embereket. Féltem az otthontól, féltem a pesti beavatottságtól, attól az intimus vállveregetéstől, a helyi törzsfőnökök fölényétől, attól a félinformáltságtól, amely szellemi területen a pesti embert jellemezte... egyáltalán nem lelkesített a hazatérés gondolata. Pestre úgy gondoltam, mint egy nagy zenés kávéházra, ahol félelmesen okos és tájékozott emberek ülnek, akik pontosan tudnak egymásról mindent, ami mellékes és kellemetlen. Mégis, haza kellett mennem. Ez a „kell”, ez a titokzatos imperativus nem indokolta önmagát. Az ember egész lényével engedelmeskedik e rejtelmes parancsoknak, föltétel, alkudozás nélkül. Tíz éve „éltem Európában”, mint valamilyen haladó, szorgalmas növendék; s egyszerre groteszknek, hazugnak éreztem helyzetemet. Valahogy nem volt valóságos az életem: mindenből hiányzott az a közvetlen, tapintható valóság, tartalom, ami nélkül az élet idegenben idővel feladattá, szereppé változik át. Észre kellett vennem, hogy mindaz, amit „idekünn” észlelhetek, távol marad tőlem; érdeklődésem szemináriumi; Marcel Proust is érdekel, de másképp, s nem olyan végzetesen, mint egy hazai költő emelkedése vagy bukása; az ebédhez mindig úgy ülök le, „saját párizsi lakásomban” is, mintha vendégségben lennék valahol, az ételek is úgy ízlenek kissé, mintha kiállításon kóstolgatnám a konyhaművészet mesterséges remekeit, a hírek, melyeket a lapokban olvasok, nem érintenek meg, átlapozom a napihíreket, nem érdekel, ki halt meg az utcában s kit harapott meg a kutya. Mindenestől vidéki maradtam Európában; a kassai helyi lapot járattam éveken át Párizsba s az ottani városi politika alakulása vagy egy helybeli műsoros estély leírása közvetlenebbül érdekelt, mint a francia kormány bukása vagy a párizsi Nemzeti Színház gálaelőadásának kulisszatitkai. Haza kellett menni: s a parancsra visszás, lázadó, tiltakozó érzésekkel feleltem. De tudtam azt is, hogy pontosan, szabályosan lezárult valami körülöttem, az engedelmességet húzhatom és halaszthatom, de megszökni e parancs elől nem tudok. Haza fogok menni, s most már odahaza élek, nem jól és nem rosszul, nem csámcsogva és boldogan, inkább csak nyugtalanul fészkelődve, izgágán, tele nosztalgiával és menekülési kísérletekkel... de valaminek vége, valami formát kapott, egy életszakasz megtelt tartalommal és kicsordult. Közelednem kellett a másik valóság felé, a kis világ felé, a szerepet elszavaltam, s kezdődött helyette a hétköznap dadogása, valamilyen nagyon kezdetleges, örök párbeszéd, az én magánéletem párbeszéde a végzettel; s ezt a párbeszédet otthon tudtam csak elképzelni, magyarul. Montreux-ből levelet írtam, hogy hazamegyek.
6 Tavasz elején utaztam haza; Tirolban már virágoztak a gyümölcsfák. Nem utaztam lelkesen, sem diadalmas kedvvel; nem is siettem különösebben. Döcögve utaztam, s úton-útfélen megálltam, pihenőket tartottam, haladékot adtam magamnak. Útközben kiszálltam Zürichben, megaludtam Münchenben, őgyelegtem Salzburgban, s heteket töltöttem Bécsben, míg reászántam magam, s felültem az Ostbahnhofon a hazainduló vonatra... Hegyeshalmon, az állomáson fejkendős öregasszony süteményt árult s mezítlábas gyerekek újságot és cigarettát. Rongyosak voltak és kopottak. Néztem őket a vonatablakból és soha nem érzett részvét, rokonságérzés járt át. Ezekkel kell élnem, gondoltam. És ugyanakkor nagy megnyugvás fogott el, hogy ez jól van így. Csak annyit értettem, minden következménnyel, hogy hazaérkeztem. De addig úgy nógattam magam, állomásról állomásra, hazafelé. Végre is maradhattam volna még, odakünn, „Európában”: lakásom is nevemen állott még Párizsban, Lola künn is maradt, nem bízott az érzelmes kísérletben. Fiatal voltam, és maradhattam volna még: talán feladatok is vártak reám, talán sikerek is, a mély vízben éltem odakünn, noteszem tele volt becses ismerősök – párizsi, londoni, berlini, római ismerősök – telefonszámaival, sok embert ismertem, híres és nevezetes embereket is... s engem is megismertek már valamennyire. Mi várt reám otthon? Szegénység, gyanakvás, kenyéririgység. Tisztázni kell majd a fogalmakat, gondoltam nyugtalanul; meg kell tanulnom azt a másik magyar nyelvet, amely a könyvekben már csak megszűrve élt, az élet nyelvét, újra meg kell tanulnom magyarul... Bizonyos, hogy nem értek mindent odahaza; egészen új hazát találok, s a haza mindig kissé cinkosok szövetsége is, sokáig tart, míg a cinkosi, családi tolvajnyelvet megtanulja a jövevény. Szavakat hallok majd, s nem tudom, mi van mögöttük; szavakat mondok, s nem értik úgy, ahogy én gondolom. Aztán, megint egyszer „be kell bizonyítanom” magamat – egészen elölről kell kezdenem a bizonyítást, mindennap elölről. Nincs mit tagadnom, igaz, de nincs mivel dicsekednem se. Nem térek haza a tékozló fiú módjára, de nincs is senkim, aki megbocsátana és borjúkat vágna le tiszteletemre. Mi lehet még belőlem itthon? Képességeim határát és természetét ismertem. Újságíró lehetek, aki a napi robot elől lop el néhány órát irodalmi kedvteléseire, éppen csak megáll, amíg ki nem fakul a divatból és félre nem dobják... Ismertem a „magyar író sorsát”. De Kelenföldön már nem bírtam tovább, kiugrottam a vonatból és taxiba ültem, hogy hamarább Pesten lehessek. A város szegény volt, poros, kopott és szomorú. Éppen csak ocsúdott valamilyen hűdésből: már mozgatta tagjait, járt és beszélt. Az Oktogon sarkán megállítottam a taxit és leszálltam. Este hét óra lehetett. A sugárutak üresen tárultak; a tér közepén a rendőr katonai csuklógyakorlatokat végzett, megható erőfeszítéssel, de járművet nem láttam sehol. Valahol az Andrássy út végiben közeledett pislogó lámpáival egy autó; s egy-egy villamos is csilingelt a Körúton, megfontolt lassúsággal hajtott át a pályán, csaknem szigorúan és ünnepélyesen. (Első időben mindegyre le kellett ugrálnom Pesten a villamosról, nem bírtam a vánszorgásukat, bénult, rángató döcögésüket; később a szegénység és fásultság hozzászelídítettek e járművekhez, megadással zötyögtem a kisszakasz állomásain keresztül, de amikor tehettem, gyalog indultam el kilométeres távokra is. Volt valami bénult, álmos, slampos és keleties a pesti villamos ütemében; nem bírtam megszokni ezt a kedélyes, gyű, hó, csihi-puhi vánszorgást...) Az utcán is kevesen jártak; feltűnően jól és feltűnően rosszul öltözött emberek. Végigmentem az Andrássy úton, át a Károly körúton, le a Rákóczi úton. A régi penzió ablakaiban villany égett; ebben a Rákóczi úti penzióban töltöttem a pesti egyetemi esztendőt s hazai újságíróskodásom első idejét; bementem a kapu alá, a házmesterrel beszélgettem, megtudtam, hogy a penzió régi tulajdonosai elköltöztek, s lányuk, a szép, okos orvosnő, ifjúságomnak ez a szomorúan démonikus, morfinista szerelmi partnere belehalt a morfiumba és künn fekszik a rákoskeresztúri temetőben. Itt szemmel láthatóan nem volt semmi keresnivalóm; a penzióban nem maradt más a régi ismerősök közül, csak a poloskák. Végigmentem az esti Rákóczi úton s bámultam a házakat, ezeket a szomorú, málladozó, viharvert s valamilyen történelmi szutyoktól pácolt házakat; benéztem az óriási udvarokra, megbámultam a porolót, a lakók névjegyzékét a kapu alatt, a sötét, hely- és anyagpazarlással épített lépcsőházakat; néztem a kirakatokat, olyan másféle áru kínálkozott itt az üveg mögött, nem szebb és nem csúfabb, mint Párizsban, csak érezhetően más; egy Rákóczi úti konfekcióüzlet kirakatában éppen olyan érzékelhetően, kitapinthatóan tárult elém az a másféleség, amitől az ember „hazainak” érez valamit, mint az idegenforgalmi iroda kirakatában a gémeskutas puszta a hortobágyi propagandaképeken. S valahogy visszás mását éreztem annak az optikai szédülésnek, mely a hazatérőt általában megejti: Pest nagynak tetszett, olyan fővárosinak, mintha megnőttek volna a házak, talán nagyobb is volt, mint Párizs,
beláthatatlan, mintha csupa óriás élne itt. Nyomoréknak, törpének éreztem magam. Párizsban soha nem észleltem ilyen aránytalan, gigantikus méreteket. Azt a régi szédülést éltem meg újra, mint elsőéves „gólya” koromban; Pesten is „vidékinek” éreztem magam, Pesten „igazi felnőttek” éltek, különösen tudós, agyafúrt emberek, akik komolyan és mereven néznek a vidékiek szeme közé, alapos válaszokat adnak, de egészen mást gondolnak, s összenevetnek az idegen feje fölött_ Bekanyarodtam a Múzeum körútra. Ezt a vidéket ismertem. Pesten csak a körutakat ismertem különben, s a hídon túl a budai utcákat; soha nem mertem elindulni bizonyos pesti mellékutcákon, nem mertem régebben végigmenni a Wesselényi utcán vagy a Szív utcán, féltem, hogy fejemre esik valami vagy utánam kiabálnak – nem is tudom megmondani, mitől féltem? Pesttől féltem. Fölényétől és titkos zsúfoltságától, loholó embereitől, akik oly idegenek voltak – s maradtak is – számomra, mint az antwerpeni vagy edinburghi őslakók. A kávéházban szemlélődő, okos és gyanakvó pillantású, gyors beszédű pesti ember ma is a bête noire, egy kissé a beavatott, félelmes ősellenség számomra. De itt a Múzeum körúton ismerős kísértetek jártak. A Fiume kávéház előtt, a „terasz” friss olajfestékkel bekent rácsai mögött ott ült Szini Gyula, a nemes és csöndes író, cvikkere mögül szomorú tekintettel fürkészve a Figaro hasábjait, törékeny lényének elegáns bánatával, fájdalmas nosztalgiával hajolt a francia betű, a „nyugati hírek” fölé... s szerettem volna hozzálépni és közölni vele legfrissebb nyugati híreimet, beszélni Gide-ről vagy Alainről; de aztán nem mertem megszólítani, mert nem tudtam bizonyosan, érdekli-e, amit mondhatok. Ő is olyan felnőtt volt, „híres író” – volt számomra örökké az „igazi író”, ő és mind a többiek, akik itt tanyáztak ebben a városban, a kávéházakban és a klubokban, zsebükben magyar kefelevonatokkal és francia folyóiratokkal, szívükben keserű és bölcs tanulságokkal; Gide-et vagy Thomas Mannt mindenesetre könnyebb volt meggyőzni, mint a hazai „igazi írókat”... Így éreztem. Elmentem az egyetem előtt, s bementem abba a tejcsarnokba, ott az egyetem tőszomszédságában, ahol az ifjúság lázas, forradalmi esztendejét virrasztottam át, túrón és kenyéren. Itt ültünk Ödönnel; de Ödön is meghalt már. Itt vártuk a forradalom híreit, itt olvastuk Grünwald Béla könyvét a „régi Magyarországról”, s itt reménykedtünk, homályos informáltsággal, az „új Magyarország”-ban, amelynek egyelőre csak szónoki gőze párolgott... Tíz éve nem jártam a savanyú-tejszagú helyiségben; leültem az ablak mellé, a régi asztal mellé, s ezen az estén, ebben a tejcsarnokban éreztem először, hogy hazajöttem. Az ifjúság szaga áradt el körülöttem, a szegénység és a reménytelenség légköre; nemzedékem, kortársaim ebből a tejcsarnokból indultak el, s hiába jártam meg közben a világot, most kezdhetem elölről. A szomszéd asztalnál elkallódott, öreg újságíró ült, megismertem, asztalához léptem és üdvözöltem. Éppen egy lágy tojás nyitásával bajlódott; fölnézett, biccentett, és örömmel mondta: – Jó, hogy erre jár. Ha látja a kenyereslányt, küldje ide, kérem.
7 Budára költöztem, az ismerős negyedbe, s mindennap óvatosan, gyanakodva mentem csak át Pestre. A Vérmező sarkán szálltam meg egy öreg, rozoga budai bérházban, szobám ablaka a János-hegyre nézett, lenn a mélyben, a Vérmezőn, katonatisztek lovagoltak kisleányaikkal, s öregasszonyok sétáltatták kutyáikat alkonyatkor, amíg a katonai kincstár szigorú rendelettel végét nem vetette e budai kutya-paradicsomnak. Pestre minden délután átmentem, elvégeztem ott dolgaimat, s aztán lehetőleg taxival vágtattam vissza Budára; csak a Lánchíd budai hídfőjénél lélegeztem fel, amikor az Alagút kivágását s azon túl a Krisztina tér zöld lombjait megpillantottam. Nem bíztam Pestben. Semmi nem ízlett ott, a bor sem, az étel sem; a kávéházak fekete löttyétől fejfájást kaptam. Ez a gyermekes bizonytalanság, tartózkodás és gyanakvás évekig kísértett. Budán könnyebben lélegeztem. Egyszer már laktam itt, ezen a vidéken, a Mikó utca sarkán, abban a málladozó, egyemeletes házban, amely a Vérmezőre szögellt ki; itt szálltam meg kosztra, kvártélyra egyik nyolcvanéves nagynénémnél, s a petróleumlámpával világított, biedermeier bútorokkal berendezett, dohos és kényelmetlen lakásban, ahol mindenestől mégis olyan „ismerős” volt minden, mint vidéken, odahaza, a boltíves falak között nem éreztem azt a „Pest-iszonyt”, azt a naiv rettegést valami tisztátalantól, leküzdhetetlen idegentől... Ezzel a régi szállással szemközt, a széles, meredek, két sor gesztenyefával dúsan beültetett utca egyik házában kaptam most lakást. A „Krisztina”, a régi negyed, békés kisvárosiasságával, harsány és egyáltalán nem ártalmatlan pletykáival, szemérmes és gőgös személyeskedésével, sok lombjával és füvével, káposztaszagú, elhanyagolt, olcsó bérű házaival, szerény kocsmáival és roskatag kávéházaival, tavaszi és nyári szerelmeseivel – télen és ősszel mintha kihalna vagy elköltözne a Krisztinából a szerelem – első pillanattól meghitten vett föl, rejtegetett és az otthon káprázatát adta... Ezen a vidéken, a kocsmákban
valahogy „ismerős” volt az étel is; nem jó és nem rossz, csak éppen ismerős. Itt kezdtem élni. Itt akartam élni és itt akartam maradni; mikor első este lefeküdtem a régi budai házban – afféle közös családi házban, ahol minden családtagra jutott egy-két ablak vagy ajtófélfa Berzsenyire emlékeztem és mellékesen gondoltam, mint aki hosszú és céltalan csavargások után végre hazatért: „Itt akarok meghalni.” Akkor még nem tudhattam, hogy ez az óhaj nem is olyan szerény. Nem tudtam, hogy a legtöbb, amit magyar író kívánhat a sorstól, ha az életét ellenőrző hatalmak békében hagyják élni és meghalni ott, ahol egyszer a hazában – Berzsenyi szavával – „megvetette nyoszolyáját”. Talán ez a legtöbb, amit az élet adhat; s naiv buzgalommal iparkodtam „otthont” kaparni össze magamnak Budán. Tíz évvel azelőtt nem tudtam volna másként elképzelni az életet, mint szállodaszobában, bőröndök között, s nagyon megsértődöm, ha megjósolja valaki, hogy egy napon porszívóra fogok alkudni... Valami lakásféle lassan összeállt a régi házban számomra is; rozzant bútorok kerültek elő családi készletekből s Párizsból, előrelátóan, mindenesetre hoztunk magunkkal a berendezéshez egy Kongó vidéki, gyökérfából faragott néger trónszéket. Aztán kiraktam könyveimet, vettem egy doboz purzicsánt és hercegovinát, töltöttem a cigarettáimat, s elkezdődött a budai élet. Egészen csendes és zörejtelen persze nem volt ez a „budai élet”; időnként megszöktem még, félévekre is, vissza Párizsba vagy Londonba; de „a lakás” vagy talán valami más is, mindig visszahúzott; s valószínű, hogy nem csak a porszívó és a néger trónszék birtoklásának öröméért tértem vissza mindig újból Budára. A magyar nyelv kínzott és nyugtalanított; néha úgy rémlett, soha nem tanulom meg hibátlanul, s néha úgy éltem benne, oly otthonosan és boldog könnyűséggel, mint az őselemben. Valamilyen íratlan törvénynek engedelmeskedve, én is tanyát ütöttem az egyik budai kávéházban, ahogy magyar íróhoz illik, aki állítólag „kávéházban éli le életét”; ez a romantikus, század eleji elmélet, úgy hittem, kötelez engem is. Igaz, külföldön nem ültek kávéházakban az írók; s Londonban kávéház sem akadt... De Budán, úgy véltem, illik szorgalmasan eljárni ebbe az író-akváriumba, a kávéházba, ahol az írók mint kiállított tárgyak porosodtak a tükörablakok mögött. A Horváth-kerttel szemközt telepedtem meg, a rozzant, békebeli budai kávéházban, mely minden éjjel nyitva tartott reggelig, barátságot kötöttem a főpincérrel és a szivarossal, s rövidesen észrevettem, hogy több levelet, telefonüzenetet kapok már kávéházamba, mint lakásomba, látogatóim előbb a kávéházban kerestek, s csak aztán néztek fel otthonomba... Alkalmazkodtam az éghajlathoz, s nem esett nehezemre az alkalmazkodás. A kávéházban jól bántak velem, figyelmesen és szelíden tűrték szeszélyeimet, az asztalon mindig ott állott a tintatartó, vágott angol tollal, friss víz és gyufa; kezdtem „igazi írónak” érezni magam, a hazai értelemben, s bizakodva tekintettem széjjel az irodalmi tájakon. S mintha csak ez hiányzott volna odakünn, a neveletlen, sietős és goromba pincérekkel és tolakodó vendégekkel megtömött külföldi kávéházakból: ez a parnasszusi nyugalom, s a friss víz és a tinta az asztalon – e kellékek birtokában végre csakugyan dolgozni kezdtem. Mint a gyarmatos, akinek kissé meg kell hódítani és el kell foglalni a területet, ahol felállította sátrát, időről időre terveket kovácsoltam Buda elfoglalására. A zárkózott városrész ellenkezve és bizalmatlanul ejtette csak le fátylait. A Krisztina tele volt nyugalmazott és aktív „méltóságokkal”, s maga a városnegyed is olyan méltóságos volt, nem köszönt előre senkinek... Sehol nem találkoztam azelőtt ilyen rendíthetetlenül kiegyensúlyozott és fölényes magatartású úriemberekkel, mint a budai sétányokon. Én is peckesebben kezdtem hát lépkedni, s megvártam, míg a szomszéd utcából a szenes előre köszön. A budai rezerváltság meghaladta az angolok tartózkodását is. Mintha mindenki egy kissé Szent István palástjával takarózna a háromszobás, jórészt „komfort”-nélküli budai bérházak „magyar biedermeierrel” megtömött lakásaiban. Egy kissé Grác volt a Krisztina, a hivatalos magyar középosztály nyugdíjas kádere éldegélt itt, s a magamfajta „futó-embereket”, akik az életnek egy hátralevő rövid szakaszára, úgy tíz-húsz esztendőre rendezkednek csak be itt, nem becsülték különösebben. Legszívesebben letagadtam volna mesterségemet, mert az utolsó író, akit ezen a környéken valamennyire megbecsültek és eltűrtek, talán Virág Benedek volt. Iparkodtam alkalmazkodni környezetemhez, mert ismertem és szerettem ezt a jámboran puritán, a maga módján óvatosan olvasgató és művelődő, életmódjában és erkölcseiben rokonszenvesen igénytelen és szigorú magyar középosztályt – mégis ők voltak az atyafiak, értettem mormogásukat és dohogásukat, értettem azt is, mit nem szeretnek bennem s egészen belül, egy kissé igazat is adtam nekik, mikor elutasították bennem azt, ami idegen és gyanús volt nekik. A környéken mindenféle rokonok laktak; s szorongásaival és vonzásaival, rokonszenveivel és gyűlölködéseivel, lassan elkezdődött számomra is a budai élet... Ez az életmód, külső formában, szerény volt és tiszta, a lakásokban olyan folyóiratok hevertek az éjjeliszekrényen, melyeknek címét én soha nem
hallottam, s a törzsökös idevalósiak olyan írók műveit olvasgatták, akiknek irodalmi munkásságát én csak kerülő úton, hallomásból ismertem meg. Áramlatok hatottak itt, amelyekről a hivatalos irodalmi piacon nem is tudtak – a kirakatokban ugyanaz a néhány „sztár” vagy irodalmi hivatalos hadastyán kellette magát, de lenn a mélyben a magyar középosztály titokzatos, szektariánus módon, makacsul olvasta a maga ismeretlen, házi kedvenceit tovább. Lakásom ablakai előtt egy napon szobrot állítottak egy írónak, P. Szathmáry Károlynak, akinek nevét a mai nemzedék talán nem is hallotta már – de a Krisztinában bizonyosan ma is ő a divatos író, s regényei, mint az Erdély vezércsillaga vagy az Izabella, közkézen forognak e városnegyedben. A környékbeli kereskedők egy ideig mély köszöntéssel üdvözöltek; később megtudtam, hogy valaki „háztulajdonos” híremet költötte a vidéken. Mikor kiderült a valóság, hogy nem vagyok háztulajdonos, csak író – s a Krisztinában minden igazság kiderül –, továbbra is köszöntöttek, de már nem olyan mélyen. Inkább csak visszaköszöntek. A sarki rendőr is mintha szemmel tartott volna, s gyakran felírt mint kutyatartót, kihágásokért. Lassan megértettem, hogy gyanús vagyok a Krisztinában.
8 – Jó, jó, de miről ír majd ezután? – kérdezték Pesten, a kávéházban, nem is titkolt rosszindulattal. Csakugyan, miről írok majd ezentúl? Néztem a pohár vizet a kávéházi asztalon s azt gondoltam: akár erről. Nem tudom, mit vártak tőlem, s nem is érdekelt. Valószínűleg nem is vártak mást, csak pusztulásomat. Ezt a várakozást természetesnek, emberinek éreztem. Az „irodalmi élet”, emberi vonatkozásaiban, nem lehet sterilebb és nemesebb, mint a drágakő-ügynökök vagy a húsiparosok céhélete. Aki e versengésben elbukott – s minden alkotás versengés is, a mű nemcsak önmagáért készül, hanem valaminek a szolgálatában, tehát valami vagy valakik ellen is –, éppen úgy pellengérre kerül, mint a bukott bankár vagy csődbe ment kereskedő. Miről fogok írni? Nem tudtam. Arról-e, ami „tetszik” majd vagy arról, amit feltétlenül el kell mondanom, akár tetszik, akár nem, s „minden következménnyel”? Ez a „minden következmény”-nyel az ifjúság egyik patetikus jelszava volt, melyet szívesen és gyakran ismételgettem munka közben. De az életben semmi nem történik „minden következménnyel” – mindig akad egy kibúvó, amely tetszetős, vagy értelmesebb, mint a kategorikus imperativus –, oly könnyű megalkudni, s oly könnyű „erkölcsös” magyarázatot találni a megalkuvásra. Írni kezdtem, s természetesen nem csak arról írtam, amit „feltétlenül el kellett mondanom”... Gyakrabban írtam azt, ami nem is volt feltétlenül meggyőződésem; írtam arról, amit a pillanat kívánt; írtam arról, ami abban a másodpercben a levegőben remegett, alig tapinthatóan, éppen csak meg kellett nevezni, s nem is volt olyan „fontos”; minden reggel azzal ébredtem fel, hogy nagy baj történt, valami kiderült, megbuktam s kezdhetem elölről. Aztán írtam mindennap csak azért, mert benn a városban állott valahol egy pinceteremben a nagy gép, mely minden este éjfélkor dolgozni kezdett; s ezt a gépet meg kellett etetni minden éjjel eledellel, papírt evett és tintát, vért és idegeket, s mindennap ugyanabban az órában kért enni, s nem lehetett alkudozni vele. Írtam, mert valamilyen törvény kényszerített reá – nem megegyezés és szükség, sokkal mélyebb és bonyolultabb törvény; szerződés kényszerített reá, melyet önmagammal, idegeimmel, jellememmel kötöttem. Az újságírást nem lehet „megszokni”. Nem lehet elkényelmeskedni benne; az újságíró nem pihenhet babérjain; egy rossz, buta vagy fölösleges írás lerontja szerzett hitelét; ebben a mesterségben nem lehet lassítani az ütemet, s az sem egészen megfelelő, ha azt írja az újságíró, amit „feltétlenül” meg akar írni – sokféle igazság van, s minden igazságnak más a formája. Az évek múltak, s ezer és ezer cikket írtam, mindennap egy-két cikket, mert a gép megindult éjjel, mert minden délután „történt valami”, néha a szomszéd utcában, néha Tanganyikában; s egy délután felkeresett az idősebb barát, hümmögve bámult reám s azt mondta: „Vigyázz”. A szerkesztőségben ültünk, fülledt, nyomdaszagú, udvari szobában. „Vigyázz – mondta és okosan nézett –, az ember sokáig azt hiszi, hogy csak a kamatokat költi. De egy napon észreveszi, hogy már régen a tőkét költi; s akkor késő...” Szánakozva és vállat vonva kísértem látogatómat az ajtóhoz; s még sokáig nem vigyáztam. Az újságírás narkotikum is; bele lehet pusztulni, de addig tökéletes bódulatot és feledkezést ad. Néha fáradt voltam, néha kétségbeesett, néha túlságosan izgatott, néha homályosan informáltak; de mindennap írtam, ahogy az orvos mindennap operál. Mintha valamilyen külön toxin dolgozna és mérgezne az újságíró idegrendszerében; nem bírja ki a hallgatást. Minden délután hat felé ott talált az idő az asztal előtt, abban a különös idegállapotban, amely nem kellemes és nem romantikus, inkább csak mesterségesen hevített: mindennap megöltek valakit vagy tönkrement valaki, mindennap hazudtak egy nagyot valahol, vagy rikító ízléstelenséget követtek el,
mindennap „történt” valami, abból a bűzös és szomorú nyersanyagból, ami az élet, tollheggyel piszkáltam elő a mellékességet, ami mégis bacilusa, kórokozója volt aznap valahol az emberi nyomorúságnak; s azt hittem, ez az újságírás... Talán nem is sokkal több; mutatni valamit, s ugyanakkor hinni abban, hogy valahová, valamerre is mutatunk... Minden délután három óra tájban, mintha bekapcsolták volna a szerkezetbe az áramot, idegrendszerem csápokkal és membránokkal kezdett kémlelni a világ felé: belföldi és külföldi lapokba göngyölve, kerestem azt a mikroszkopikus valamit, amiről aznap „szó van”, amit ki kell mondani, valakinek, nekem vagy másnak, mert különben nem lehet kibírni, különben nem érdemes élni és nem érdemes írni – néha burkoltan, néha nagyon burkoltan, néha éppen csak megemlítve azt, amiről beszélni szerettem volna – s aztán elkezdődött az a különös drukk, az a „magas nyomás”, az a feszültség és idegesség, amely órákon át nem is múlt el, amíg végre oda nem kényszeredtem az íróasztalhoz, s jól-rosszul, lendületes svádával vagy dadogva, szellemesen, vagy hűdéses bárgyúsággal el nem mondtam, amiről azt hittem, hogy megnevez és helyére tesz az élet zűrzavarában valamit. A jó újságírás mindig agresszív – még akkor is, ha helybenhagy, beleegyezik és áldását adja valamire. Az újságíró, aki az élet jelenségeire makacsul hajtogatja, hogy igen és ámen, unalmas és kevéssé meggyőző. A cirkuszban mindenesetre elvárják az alkalmazott fenevadaktól, hogy széttépjenek mindenkit, pogányt és keresztényt, aki az arénába téved. Észrevettem, hogy minden délután hat és hét között mechanikusan vért szimatolok, ármányt és árulást gyanítok, panamát és igazságtalanságot, a „hivatalnak packázásait”, a világi nagyok korruptságát, a nők hűtlenségét és ordenáré szándékait neszelem mindenfelé. A „harcos újságíró” magatartását vettem észre és gyanakodva szemléltem önmagamon. A világ csakugyan csordulásig telítve volt aljassággal és ármánnyal – de néha szerettem volna megérteni azt, amit csak megróni és „leleplezni” van módja az újságírónak... Különös, erős mákony ez, amellyel nem élhet sokáig veszélytelenül az író; a gépies gyanakvás, az a vállatvonogató fölény, amellyel az újságíró „biztosan tudja”, hogy csak kétféle ember van, olyan, akiről még nem derült ki, s olyan, akiről már „kiderült valami”, lassan közvádlót nevel az íróból is. Igen, mindenki gyanús volt... s micsoda haláltáncot láttam ez években egészen közelről, hogyan tűntek el, semmisültek meg fényes nevek, pompás emberpéldányok, gazdagok és hatalmasok, erényesek és bűnösök, buták és zseniálisak, e forgó idő süllyesztőjében! A nagy ember, akinél három nap előtt még a város prominenseinek társaságában vacsoráztam, harmadnap reggel már átlőtt homlokkal hevert dolgozójának díványán vagy a börtönből sikongott és átkozódott kifelé; a félisten, akinek hivatali szobája előtt ott tolongott az ország minden történelmi nevű hatalmassága, dadogva felelt másnap a bíró könyörtelen kérdéseire – mindenki „bevonult a rovatba” előbb-utóbb, s egy kissé mindenkire úgy néztem, mint akiből még cikkanyag lehet egy napon. Ez a szemlélet nem előkelő; de a gyakorlatban ez az újságírás... Az író szeretne néha nobilis lenni. Szeretne néha jóváhagyni valamit, szívesen mondaná: igen... Az újságíró két karddal hadakozik; az író néha úgy érzi, akkor is harcol, ha beleegyezik és hallgat. Megtanultam, hogy a jó újságíró szolidáris haragjával, vádjaival és ellenszenveivel; abban a pillanatban, mikor támad, csakugyan hisz dühében; ez a szolidaritás az újságírás hitele. Évek teltek bele, míg észrevettem, hogy nem hiszek feltétlenül haragomban. Egy napon választani kell: az író szót kér, s az újságírónak ilyenkor el kell hallgatni, nem lehet kétfelé élni, kétfelé hinni, nem lehet a nap különböző szakaiban „megérteni” azt, amit a szerkesztőségi hivatalos órák roham-pillanataiban feltétlenül gyűlölnöd s irtanod kell... Egy napon nem hittem feltétlenül abban, hogy éppen nekem kell kiirtani a világból minden ízléstelenséget, aljasságot és panamát; igen, abban sem hittem feltétlenül, hogy a szárnyas, gyorsröptű, írott szóval változtatni lehet még valamit a világon. Bizonytalan, szédülős érzés fogott el, mint a kőművest, ha lenéz a meredekről. Vigyázni kezdtem minden leírt szóra; kevesebbet dolgoztam, s ez a kevesebb egyre több dolgot adott.
9 A „budai élet”-tel párhuzamosan áradt a pesti élet... De Pesten nem ismertem senkit. Egy időben megkíséreltem „társaságba” járni; e meddő kísérleteket hamarosan feladtam. Természettől magányos, csaknem emberkerülő vagyok. Minden új ember erőpróba nekem, egy-egy ismerős kiment, mint vállalt feladat, amelyhez nem érzek elég erőt. Küzdöttem e félénkség ellen és elfogadtam „meghívásokat”. Milyen primitív volt mindez... ez a bátortalan, zavarában gyakran hetyke és gőgös, kezdetleges és fennhéjázó pesti élet! Hiányzott hozzá az a két-háromszáz év társalgási előiskola, amit a párizsi szatócs is ajándékba kapott és örökölt. Hiányzott hozzá az a személytelenség, amely nélkül nincs szalon- és társas élet. Milyen pompásak
voltak ezek a pesti szalonok! ezek a vacsorák! milyen gazdagok, milyen különösen, titokzatosan dúsak és előkelőek, s mindenestől milyen szerények, zagyvák és igénytelenek, milyen gyanúsak! Ültem a gazdagok asztalainál Pesten, s minden pillanatban vártam, hogy felnyílik az ajtó, s kiderül valami nagyon kellemetlen... és gyakran, ha nem is abban a pillanatban, de néhány hónap vagy esztendő múlva ki is derült az a „valami” – kiderült, hogy nincs aláépítve ez a gazdagság, kacsalábon forgó szalonok ezek, s a süvöltő idő első szélcsapása elsodorta díszeiket! A pesti társaságnak volt valamilyen okos-penetráns, személyes íze, amelynek agyafúrt agresszivitását egy német, angol vagy francia talán meg sem érti. Olyan kis területen játszódott le ez a pesti élet, olyan horzsolási felületek súrlódtak itt ember és ember között, hogy inkább közelharcra hasonlított az érintkezés. A francia „társalgás”, ez a kész, sima, olajozott, zökkenésmentes, csiszolt fordulatokkal és bevált, veszélytelen, mintegy bandázzsal fölszerelt emberi párbaj úgy emlékeztetett csak a pesti társalgási eszmecserékre, mint a nemes hagyományokon finomított tőrvívás az ökölharcra vagy a kecseszkecskenre. A háború előtti Pest kávéházi bölcsessége és beavatottsága maradt a nagy adu később is a társadalmi játszmában, valamilyen testi bölcsesség, gőzfürdői emberismeretet, amely megbízhatót, személyest, anyagszerűt tudott mindenkiről, írókat azzal intézett el, hogy a hajuknak szájszaga van, és nőket, hogy a szájuknak lábszaga van... A „miből” és a „ki ellen?” zátonyai között vergődött a pesti társalgás; s mindent áthatott az a nyomasztó színházilap-informáltság, amely cáfolhatatlanul tudni vélte, hogy a nevesebb embereknek is van nemi életük, az írók, színészek, művészek, grófok és bankárok időnként megajándékozzák kegyeikkel a város tetszetősebb leányait, a neves író új regénnyel és egy szőke színésznővel foglalkozik, a művészetpártoló textiles kitüntette vonzalmával a társaságbeli iparművésznőt – s általában manifesztálta ez a félhivatalos pesti szemlélet, hogy az embereknek nemi szerveik is vannak. Ennek az informáltságnak birtokában „társalgott” a pesti középosztály: a keresztény éppen úgy, mint a zsidó, a Lipótváros éppen úgy, mint a Józsefváros, de a szemérmesebbek persze titkolták, hogy elolvassák az effajta lapokat. Ez az intézményesített hírszolgálat idővel feloldotta a magánélet szuverenitását valamilyen tapinthatóan ordenáré cinkosságban. Azt a nemzetközi, szomorú titkot, hogy a különnemű, sőt néha az egynemű emberek is szeretnék szeretni egymást, a pesti társalgás kaján örömmel vette tudomásul. S ha éppen nem „társalogtak”, akkor kártyáztak; de engem minden mechanikus szórakozás untatott. Egy ideig kísérleteztem a pesti „mondenitással”; aztán hazamenekültem Budára. Emlékemben megmaradt néhány szomorúan groteszk pesti „estély”, ahol az inas nem tudta, hol a szivar és likőr, mert néhány órával előbb kérték kölcsön a személyzetet a háziak a közeli kaszinóból; ahol asztalbontás után a társaság menekült a kártyához, s ahol úgy beszéltek új „viszonyokról”, mint tőzsdei kötésekről. Ezt a világot iparkodtam elfelejteni. Budán magányosan éltem. Lassan kinyílt előttem ez a nemes és finom kis magyar világ; magányom nem oszlott el, de kerete tiszta volt és szolid. Pestre örökké úgy mentem át, mint a vidéki, aki föltévedt a fővárosba; de „odahaza”, a nagy folyó bal partján, a régi negyedekben, lassan megismertem házakat, köztereket és embereket, körülbelül úgy, ahogy egy kisvárosban rendezkedik be nyugdíjas létezésre az idegen. Minden reggel végigmentem a Bástyán, láttam havasan és zöld lombbal meghintve lenn a völgyben a régi városrészt, templomtornyaival és divatjamúlt háztetőivel – s egy napon meglepetéssel észleltem, hogy ez a néhány utca, ez a séta a várbástyán, ez a néhány avas kávéház a környéken és dohos, pinceszagú kocsma, ez a magány, s az emberi arcok, melyek e környéken benépesítették magányom perifériáit, mindez együtt kissé otthonná változott számomra. Most már csak ellenkezéssel, inkább dacosan utaztam el innen; idegenben eszembe jutott Buda, s azt az átmelegedett rokonszenvet éreztem a budai utcák emlékének lebbenésére, amit a provinciális ember érezhet, ha idegen helyen szülővárosának nevét emlegetik. Már ismertem a „Krisztina” titkait, „modern” vásárcsarnok tornyán a számjegytelen, újmódi toronyórát, amelynek cifferblattján rovátkák jelezték az időt – „olyan bolseviki”, mondták a cselédek is, s lassan értettem, mit is akarnak mondani. – Magányosan éltem, de idővel akadtak ismerőseim; egy órás, egy asztalos, facér, öreg színész a szomszéd Szeretetházból, éjszakai pincérek. Ezekkel tudtam beszélgetni is... Pesten csak előadni tudtam, mintha állandóan meg kellene győznöm valakit. Bizonyos, hogy bennem volt a hiba. Félénkségemnek, tartózkodásomnak sérülés és féltékenység lehetett az alján – féltem, hogy az okos pesti emberek túljárnak eszemen, talán nevetségesnek is találnak. Ez az érzékenység beteges volt, igazságtalan; de nem bírtam soha tökéletesen leküzdeni. Egyre mélyebb és zártabb formákat vett fel a „budai élet”. Szorosan, szívósan hozzátapadtam életemmel ennek az életnek légköréhez, hangulatához, modorához. Az ember többször kap otthont az életben. Buda volt az egyik otthon. Az írók magányosan éltek, mintegy katakombákban, rejtőzve és bizalmatlanul. Ami kilátszott az
„irodalmi élet”-ből, veszekedés volt, bizalmatlanság, generációs féltékenység. Olyan kis, zsúfolt területen éltünk mind, ugyanazt a vékony karéj kenyeret haraptuk valamennyien. Mit is lehetett itt „elérni”? Bizonyos, hogy nem sokat – a legkülönb is csak annyira vihette, hogy megérlelte munkáját, s néha talán meghallotta műve gyönge, erőtlenül szemérmes visszhangját... Csakugyan, miről is írtunk? Évek múlva megértettem a kérdést, mellyel hazaérkezésemkor a pesti kávéházban fogadtak, csúfondáros lelkendezéssel. Minden héten megvásároltam a körúti újságárusnál a francia hetilapokat, a könyvkereskedő minden hónapban elküldte a külföldi folyóiratokat – s néha már szívdobogva hajoltam ez üzenetek fölé, mint aki elmaradt valahol messze, messze, távol a nagy, meleg áramoktól, melyek az emberiség szellemét táplálják és virágoztatják, már nem is érti egészen pontosan az utalásokat, már csak sejteget és kóstolgat, ilyen árumintákból következtet az új termés ízére... Néhány nagy jelenséget figyeltem még messziről; de az újak, a fiatalok, a „mozgalmak” híre már csak megszűrve, elmosódottan jutott el ide. A világ fenyegető robaját hallatta csak; s mint a nyáj a vihar előtt, ideges félelemben iparkodtunk időnként „szervezkedni”, szövetségbe vagy védelemre állani össze, ismeretlen tartalmú, baljós árnyékú veszedelmek ellen. Ezek a szervezkedési kísérletek természetesen mindig megbuktak. Az írók magányosak maradtak. Ilyen volt a természetünk, ez a sorsunk. Pesten, a Körúton, leültem néha egy padra, s azt játszottam, hogy nézem a „zajló fővárosi életet”. Mindenestől olyan magányosan éltem itt, mintha deportáltak volna.
10 A munka, mint valamilyen betegség, lassan elhatalmasodott életemben. Írni nem „egészséges” embernek való feladat; egészséges ember mindenekelőtt egészséges, s azért dolgozik, hogy megközelíthesse az életet; az író azért dolgozik, hogy megközelíthesse a mű mélyebb tárnáit, ahol veszélyek várják, földomlás, zuhatag és bányalég. Neurózisom bizonyos munkakörzetek megközelítése pillanatában ciklikusan visszatért, szorongásaim elhatalmasodtak, néha, hónapokon át, afféle kisebb életveszélyben, vánszorogva dolgoztam, tele toxinokkal, elhagyatva, elrekesztve magam minden emberi közösségtől – szerelemre, barátságra, emberi összetartozásra azzal a honvággyal gondolhattam csak, mint a szerzetes a világi életre; de már ez a honvágy is árulás... Időnként kerestem egy embert vagy egy nőt; de e kísérletek mindig csúfos kudarccal végződtek, a munka minőségén azonnal megérzett ez a „honvágy”, ez a menekülés az életbe, e gyáva takarodó. Aztán leszámoltam a valósággal, hogy nincs menekvés számomra, sorsomért nem felelős senki, át kell adni életemet a műnek, szőröstül-bőröstül, feltételek nélkül: így élek majd, e rögeszme magasnyomása alatt, időnként kétségbeesett menekülési pánikban, s mindig újra visszaroskadva a másik életbe, a papírra. Az írás elsőrendűen valóban az, ahogy egyik legnagyobb értője és analitikusa, Osvát Ernő nevezte el: életmód. Az írónak írói életet vagy legalább íróhoz méltó életet kell élni... ez a föltétel, mely nem tűri az alkudozást. Az élet vijjogó, csalogató hangjai örökké kísértenek és fájnak; „megoldás” nincsen, tudom már, hogy örökké gyönge maradok, örökké megkísérlem majd a menekülést, helyet kérek emberek életében, s amíg dideregve odakuporodom egy lélek vagy egy test melegéhez, kettős árulást követek el, a vendéglátó lélek és a munka démona ellen. Írtam, mert valamit el akartam mondani; írtam, mert ez az „életmód” felel meg jellememnek és szellemi alkatomnak; mert az írói kifejezés olyan felsőfokú életérzéshez juttat el, amilyent az élet cselekménye soha nem tud közvetíteni; mert ez az életérzés sem lehet az író célja, ezt is meg kell tagadni, s át kell menteni mindent a zárt formába, ahol a mű önmagában is megél már, a külső világ tápláléka nélkül, rokonok és hívek, siker és visszhang nélkül is. Valamit el akartam mondani – s írtam egy könyvet, s aztán még egyet, s aztán megtudtam, hogy az írói „program” nem kötetek sorozata –, állandóan, minden leírt sorral ugyanazt a mondanivalót akarom kifejezni, köteteken és műfajokon át, az áradás egyetlen, közös delta felé hömpölyög, s én már éppen csak jelen vagyok, egész életemmel és sorsommal ott kell lennem, mert valami ki akarja fejezni rajtam keresztül magát. Ez a „valami” formátlan, néha úgy éreztem: szellemellenes. A munka nyersanyaga mindig csak sár volt, amelybe többet is, mint lelket: arányt és a forma ütemét kellett lehelni. Szorongva és gyámoltalanul éltem a munkával szemközt, amelynek nem is láttam végső arányait, amely tele volt fölöslegességgel, gizzel-gazzal, esetlegességgel, s már nem éreztem méreteit, ahogy az élet méreteit nem érzi az ember; talán az élet utolsó pillanatában kapja csak meg végső formáját a mű, de talán csak azon túl tisztul meg, hull le róla minden fölösleges, áll össze műnek, szerves lénynek, életképes egésznek. Nem láttam tisztán, hová kalandozhatok el e feladatban; talán soha nem látja tisztán az író a mű
őserdejében útját, jelzőtáblák nem kalauzolnak itt, ösztönöd és titkos hangok vezetnek a rengetegen át. Soha nem értettem az írókat, akik ihletett pillanatokban „kitalálják” halhatatlan mondanivalójukat; a munka talál meg minket, nem mi a munkát, s a legtöbb, amit tehetünk, ha nem szökünk meg előle. Néha úgy tetszett, minden leírt sorom csak ódalgás, elodázás, ezer és ezer apró írás, könyvek sora, mind csak kibúvó a vállalt feladat elől; s egyszer majd nem lehet megszökni a találkozás elől, nem lehet még egy könyvet írni, mintegy haladékot kérni ilyen részletfizetségekkel írói sorsodtól, egyszer odakényszerülsz a feladat elé, s akkor megállsz, vagy elbukol a szóval, melyet nem mondhat el senki helyetted... Minden írói vállalkozásom szökésnek, hűtlenségnek készült; mintha könyörögnék a daimon-nak, most az egyszer engedjen még el, még nincs itt az ideje, most elébb másról szeretnék beszélni; ez még csak a készülés, ujjgyakorlat, még nem hallom tisztán a magam hangját, tele vagyok idegen dallamokkal, el kell elébb felejteni mindent, amit hallottam vagy megéreztem, el kell felejteni a penetránsan erős irodalmi dallamokat, melyekkel telítve van az én időm akusztikája... Igen, előbb még ezt vagy azt megírom, s aztán, majd aztán megadom magam feladatomnak! Így írtam könyveket, mint aki sarcot fizet a végzetnek, apró áldozatokkal igyekszik megengesztelni a kérlelhetetlen istenséget. De mélyen, homályosan és kínlódva tudtam, hogy ilyen olcsón nem menekülök. „Miről ír majd” – kérdezték; s néha csodálkozva észleltem, hogy van írói végzet is, bizonyos feladatok elől éppen olyan kevéssé lehet kitérni, mint bizonyos emberi találkozások, érzelmi vagy érzéki kötöttségek elől. Kétségbeesve vettem észre, hogy évekre vagy talán az egész életre előre tudom, miről írok majd – társalgás közben említettem könyvek ötletét, melyeket egyszer, később, talán, szeretnék majd megírni –, s évek múlva megdöbbent elképedéssel vettem egy napon észre, hogy már írom a könyvet, pontosan azt, amelyről évekkel ezelőtt ötletszerűen, mellékesen beszéltem. S oly jó lett volna megszökni e „mellékes” feladatok elől, „kihagyni” egyet és mást, pihenni és nyújtózni, talán erőt gyűjteni másféle kísérletekre; de nem, egyetlen betű elől sem menekülhettem. Nyilván minden sor ugyanahhoz a feladathoz tartozott; a fölöslegesek, a tökéletlenek, a bűnösen elnagyolt vagy laza sorok is... Tudom, hogy soha nem készültem arra a bizonyos „nagy könyvre”, amelyben majd „mindent elmondok”; az író tudja, hogy soha nem mond el „mindent”, s nagy könyvet csak a műkedvelők vagy az irodalom kültelkein éldegélő szakemberek készülnek írni. Inkább azt hittem, mind e fölösleges, nyugtalan és rossz lelkiismerettel vállalt, s mégis megkerülhetetlen, alkalmi dolgozatok között egyszer majd módom lesz egy sorban vagy egy szakaszban megmondani azt, amit más nem mondhat el helyettem. Valószínűnek tartottam azt is, hogy ez a mondanivaló nem lesz különösebben okos, frappánsan eredeti, kápráztatóan szellemes; lehet, hogy a maga idejében, a maga helyén közhely formájában kell majd elmondanom, mert az életben, mint az irodalomban a döntő közlés, az a szó vagy vélemény, mely maradéktalanul kifejez egy embert, legtöbbször igen egyszerű. Néha úgy képzeltem, hogy minden, amit írok, előszó és ürügy csak: igazában egyetlen alakot szeretnék leírni, megrajzolni, s meglepetéssel vettem észre, hogy ez az alak él, már nevét is tudom, ismerem, szólongatom: azt hiszem, idősebb nő, aki egy emberi közösség középpontjában áll, nem különösebben okos, nem is különösebben jó, s egyszerűen tud valamit, ami talán az élet „titka”, amit szavakkal ő egészen biztosan nem tud kifejezni: egyensúlyban van, ennyi az egész... Ennek a nőnek, ennek a minden valóságosnál élőbb, ismeretlen nőnek titkát szerettem volna munka közben kilesni. Írói „program” ez? Bizonyosan nem az. S néha megdöbbent, milyen pazarlással, milyen rejtekutakon kell keresnem az utat feléje, emlék-szigetek százain kell átvándorolnom, amíg eljuthatok hozzá – mindannak, amit az életről tudok vagy tudni szeretnék, ő van az alján; s nem tudom, ki ez a nő, élt-e valaha, találkoztam-e valahol vele? Talán ő az anya, a másik, az örök és ismeretlen, akivel találkozni szeretnék; nem tudom. De tudom, hogy minden leírt sorral, minden könyvvel és műfajjal feléje kutatok; mintha választ tudna adni. És aztán évek múltak el, tele munkával, megalkuvással és kísérletekkel, mikor egyre homályosabban, bizonytalanabbul láttam ennek az alaknak arcát, nem hallottam hangját; s aztán egy pillanatra, idegen területeken, váratlanul megpillantottam. Mintha a munka nem is lenne egyéb, csak ürügy és alkalom, egyszer találkozni vele.
11 Hol tegyek pontot, mikor ér az író „végére” az effajta írásnak? Az élet versenyt futott a könyvvel. Egy délben, ősszel, meghalt apám. Erővel halt meg, méltósággal és példásan. Mintha megmutatta volna, hogyan kell meghalni – kezeim között halt meg, s ettől a pillanattól módosult halálfélelmem; nem félek már úgy, s nem a haláltól félek, nem attól az ismeretlentől, borzalmastól;
inkább csak az életet sajnálom itthagyni, az élet ízét és illatát követelem a halálon; de abban a pillanatban, mikor apám behunyta szemeit, megértettem, hogy a halál nem rossz és nem jó, nincs semmiféle jellege. Sokáig szenvedett. Az embereket, kikhez oldhatatlan közünk van, csak a halálban értjük meg teljesen. Idegen városban halt meg, idegen emberek között, csak mi voltunk körülötte, a család, ez a bonyolult szövevény, amelynek – ezt is a halál magyarázta meg – ő volt értelme és tartalma. Az apa halála mindig explózió; a család felrobban ilyenkor, mindenki elindul a maga útján. Utolsó pillanatáig eszméleténél volt; félórával halála előtt behívatta a kórház orvosát és udvarias mozdulattal mondta: „Intézkedtem, hogy az urak megkapják honoráriumukat.” Úgy halt meg, mint egy nagyúr, aki nem távozhat el tartozással az életből, gondosan, öntudatosan rendelkezett, mindenkinek megadta a magáét, mindenki kapott egy mosolyt, pillantást vagy kézszorítást. „Ez az utolsó napom” – mondta halála napjának reggelén; s az őszi fák lombját nézte sokáig, a fákat az ablak előtt, rövidlátó és fáradt szemekkel. A haláltusát megelőző rövid időben, mikor biztosan tudta már, hogy néhány óra vagy néhány perc múlva meg kell halnia, megrendítően bölcs és nyugodt volt. Mindig bámultam csodálatos képességét, ahogy távlatból, a maga tartózkodó távlatából tudta nézni az életet. Ez a különös képesség jellemének sajátja maradt élete utolsó percéig. Utolsó napokban a városról is beszélt, ahol leélte életét, s ahonnan végül el kellett mennie idegenbe. Ezt a válást nem bírta el. Talán e változásba halt bele; teste küzdött volna még a kórral, de szíve föladta az élet becsvágyát, nem vonzotta többé semmi. Hatvan éven túl az emberek nehezen bírják az erőszakos helyzetváltoztatásokat. Utolsó napokban álmodott a régi várossal, ahol született, élt és dolgozott, ahol minden kapualjat ismert. Egy reggel, rövid alvás után, kimerülten, de boldog mosollyal mondta: „Éjjel megint ott jártam. Képzeld, a Bankón jártam álmomban, s mintha a kilátó mellett mentem volna el, láttam lenn a völgyben a várost.” Olyan boldogan mosolygott, mint aki kéjútról tér haza. Ezekben a napokban már nagyon gyönge volt; keveset szólt, de a szeme megtágult, különös fénnyel sugárzott. Mindenkire, aki kórágyához lépett, ezzel a sugárzó pillantással nézett, mintha ebben a pillanatban értené csak meg az ismerős és idegen arcokat igazán, s föl akarná venni a vonások új értelmét, amely valahogy elsikkadt eddig számára az élet kendőző szándékai mögött. De minden arc mögött a „várost” látta valahol; álmodott róla, álmában künn járt a várost környező erdőkben, az Ottilián, a Hradován. Ez a város volt számára a család egyetlen, igazi kerete; mikor el kellett mennie onnan, mintegy az élet kerete is meglazult, szétmállott. Távozása után soha nem beszélt az elhagyott, otthoni emberekről, nem beszélt a házról, ahol laktunk, a régi lakásról; ezeket az emlékeket mély szeméremmel rejtegette, szégyellte fájdalmát, eltagadta önmaga előtt kétségbeesését. De az álom visszahozta, amire nappal gondolni sem akart, a halál előtti álom még egyszer tükröztette az örökké visszavágyott tájakat. Ezekről az álmokról csaknem röstelkedve beszélt; de okos, fáradt szemeinek boldog sugárzása meghazudtolta szavai mellékes, kicsinylő hangsúlyát. Amitől lélekben örökre elbúcsúzott, mikor elhagyta a várost, az víziószerűen, a halál előérzetében még egyszer visszatért hozzá: újra látta, szerette és becézte. Utolsó éjszaka, éjfél felé, nem volt maradásom az idegen városbeli szálláson; kocsiba ültem s kimentem hozzá a kórházba. Már nagyon gyönge volt; ébren feküdt, a félhomályos szobában anyám ült csak mellette aléltan és a kezét fogta; a háromnapos nappali és éjjeli ápolásban anyám teljesen kimerült, s ez utolsó órákban félig öntudatlanul, gépiesen ápolt és virrasztott tovább. Leültem ágya mellé és néztem halódó, kedves, szomorú arcát; nagyon halkan, hogy anyámat fel ne ébressze, megköszönte látogatásomat. Mindig ilyen volt: udvarias, korrekt és csöndes. „Köszönöm, hogy még egyszer eljöttél” – mondta, olyan finoman és nagyvilágian, hogy könny szökött szemembe. Apám ismerte a nagy titkot, az udvariasság titkát. Néha azt hiszem, ez a legtöbb, amit ember embernek adhat. Minden családtaggal úgy bánt, mint nagyon előkelő vendéggel; soha nem érkezett úgy látogatóba, hogy a család nőtagjainak elegáns és becses ajándékot ne hozzon, minden családi és hivatalos ünnepen megérkezett névjegye néhány szál virággal. Szörnyű betegségében ezen az utolsó éjszakán is oly tisztán, mosdottan, előkelően feküdt halálos ágyán, oly rendbe rakott volt körülötte minden, mintha éppen csak nyugovóra tért volna valamelyik hétköznap után. Ebben az éjszakai órában megértettem apám arisztokratizmusát. Élete a jóság és az udvariasság előkelőségének jegyében telt el. Sokáig ültem ágya mellett, nem beszéltünk, csak néztük egymást. Mereven nézett szemembe, tűnődve, később, úgy tetszett, kutató, emlékező pillantással. Álltam ezt a pillantást; jó óra hosszat szótlanul néztük egymást. Mire emlékezett? mit is szeretett volna tudni? Nem mondta meg, soha nem mondta meg, ebben az utolsó órában sem. Hallgatása tapintat volt, nem gyöngeség. Tudta, hogy egymás között, emberek között nem lehet másképp boldogulni, mint tapintattal és diszkrécióval, és napirendre kell térni egymás titkai fölött. Mégis, mereven nézett szemembe. Búcsúzott tőlem, a
legidősebbtől, mintha át akart volna adni valamit, egy szót, egy család titkos szavát, valamilyen útmutatást az élethez, egymáshoz – de aztán hallgatott, mint aki tudja, hogy nem lehet senkin segíteni, egyén és család magára marad végzetével. Kutatva nézett, tágra nyitott szemekkel, mintha végre tudni akarná, ki vagyok, választ kérne egy nagyon régi kérdésre. De nem tudtam válaszolni neki. Aztán kinyújtotta finom, enervált kezét, s kezemet szorította. Nem szólt egy szót sem; behunyta szemeit; egy idő múlva elengedte kezemet. Akkor elmentem. Másnap dél felé kezdett haldokolni. A szobában sokan jártak és keltek kétségbeesetten. Most már nem ügyelt reánk, figyelmesen bámult ki az ablakon, a csatakos, halványsárga falombot nézte; félháromkor azt mondta: „Köd van.” Igen, valamilyen finom köd ereszkedett szemeire; ködöt látott a szobában is. Csendesen feküdt még egy ideig; majd az orvos lefogta szemeit. Abban a pillanatban nem éreztem semmit. „Igen, hát ez most megtörtént, apa meghalt” – gondoltam szórakozottan; s kimentem a folyosóra, mintha érteném mindazt, ami történt: apa beteg volt, meghalt, most majd el kell temetni, ez mind így van rendben. Később koporsót hoztak és elvitték. Szerettem volna rágyújtani, de sok ember járt a folyosón, s nem tudtam, illik-e „ilyenkor”. Vettem a kabátomat és elmentem. Október közepe volt, esett az eső, a csatakos fasoron mentem végig, teljesen üresen, érzés és kétségbeesés nélkül, egyetlen vágyam volt enni valamit, mert már régen nem ettem. Az út közepén, mely a város felé vezetett, targoncát vettem észre; a szekeret két ázott ló húzta lassan, a temető kápolnája felé mentek s apámat vitték a koporsóban. Lassan mentünk az esőben, lépést tartottam a szekérrel, s ezen a nem nagyon hosszú úton, a kórháztól a temető kapujáig, egyszerre egészen közelről láttam apám életét, olyan nagyításban, olyan ijesztő valószerűségben, ahogy azelőtt soha. A lovak lomposan poroszkáltak a sárban, időnként lassítanom kellett, mert a kocsi a koporsóval elmaradt mögöttem. Ezen az úton megértettem, hogy apám volt az egyetlen ember életemben, akihez „közöm” volt, akivel valamilyen személyes dolgom volt, amit nem lehetett ugyan „elintézni”, amelyet nem lehetett soha „megbeszélni” – s ez az elmulasztott beszélnivaló most már örökre ilyen suta töredék maradt... A kocsi bekanyarodott a temető kapuján és eltűnt a fák között. Álltam, rágyújtottam, utánanéztem és dideregni kezdtem. Abban a pillanatban kezdtem megérteni, hogy apám meghalt.
12 Apát eltemettük, s úgy éreztem magam, mint aki új sarzsit kapott, előlépett; különös, fojtogató szabadságérzés fogott el, mintha azt mondták volna: most már minden szabad, beléphetsz az anarchista pártba, felakaszthatod magad, minden, minden szabad... Ezzel a „szabadsággal” persze nem lehetett elkezdeni semmit. Egyáltalán nincs más szabadság, csak a szeretet és az alázat szabadsága. De apám halála után észre kellett vennem, hogy az életben csak ő volt önzetlenül jó hozzám, a maga szomorú és kulturált módján – s mást nem tudok szeretni, szeretet és alázat helyett dölyf, sérülések és bosszúvágy dolgoznak bennem. Az értelem és a belátás csillapítják és levezetik ez indulatokat; a „gyógyulás”-ban nem hiszek, a békében sem hiszek. Tudtam, hogy feltétel nélküli, emberi viszonyba nem keveredhetem már többé senkivel; át kell adnom magam teljesen a munkának, az „életmód”-nak, s átmenteni abba mindent, ami bennem és világomban emberi maradt. Mert a világ, amelyben éltem, maga sem hitt többé a „béké”-ben, sem a gyógyulásban. A megriadt kispolgár szűkölt mindenfelé a világban, s nem is akart mást, csak prolongálni és alkudozni. Az élet tájait baljós világítás hatotta át. Rettegő és gyanakvó világban élek, amelyben államférfiak időről időre haladékot adnak még az emberiségnek, mintegy hivatalosan biztatják, hogy még az egyszer bevetheti búzával a földeket, írhat még egy könyvet vagy építhet még egy hidat; ebben a permanens veszélyérzetben telik el élet és munka. Az osztály, amelybe születtem, összemosódik a feltörő osztályokkal; kultúrájának szintje az utolsó húsz esztendőben ijesztően zuhant, a civilizált ember igényérzete kihalóban. Az eszmények, amelyekben hinni tanultam, mint megvetett ócskaságok kerülnek nap mint nap szemétdombra; a nyájösztön rémuralma terjed el az egykori civilizáció óriási területei fölött. A társadalom, amelyben élek, nemcsak a szellem csúcsteljesítményei iránt közömbös már, hanem a mindennapok átlagának emberi és szellemi stílusával szemben is. A szándék, amely tapinthatóan, érzékelhetően áthatja koromat, kétségbeeséssel tölt el; a kortársi tömegek átlagízlését, szórakozásaikat és igényeiket megvetem, erkölcsüket kétellyel szemlélem, a korszak technikai és rekordbecsvágyait, melyek csaknem maradéktalanul kielégítik a tömegeket, végzetesnek tartom. A szellemi ember magányos jelenség, s mindenfelé katakombákba kényszerül, mint a középkorban a vandál hódítók elől a Betű titkával rejtőző szerzetesek. Az élet minden demonstráló megnyilvánulását
félreérthetetlen, tragikus félelemérzet hatja át. Ebben az időben kell élnem és dolgoznom, ahogy lehet. Nagyon nehéz. Megdöbbenéssel veszem észre néha, hogy hatvanéves emberekhez közelebb érzem magam lélekben és ízlésben, mint a huszonöt évesekhez. Mind így vagyunk, akik az „osztály” utolsó, diadalmas pillanatában születtünk. Aki ma ír, mintha csak tanúságot akarna tenni egy későbbi kor számára... tanúságot arról, hogy a század, amelyben születtünk, valamikor az értelem diadalát hirdette. S utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni fogok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát. Életprogramnak nem sok ez, de nem tudok másként. Minden, amit tudok, annyi, hogy e tanulsághoz, a magam kegyetlen-hűtlen módján, hűséges akarok maradni. Igaz, láttam és hallottam Európát, megéltem egy kultúrát... kaphattam-e sokkal többet az élettől? Úgy, most pontot teszek, s mint aki vesztett csatából maradt meg hírmondónak, s elfújta mondókáját: emlékezni és hallgatni akarok. Vége a vallomásnak
SZAVAK ÉS KIFEJEZÉSEK MAGYARÁZATA absolutio – felmentés, bűnbocsánat (latin) abszint – magas alkoholfokú, zöldes színű, ánizzsal ízesített pálinka (görög-német) agonizál – haldoklik (görög-latin) alkimikus – titkos, aranyat rejtő (arab-latin) alkóv – a szoba ablaktalan, fülkeszerűen elkülönülő része (arab-német) allűr – viselkedés, modor, szokás (francia) almáriom – almárium; alacsony, fiókos, polcos szekrény (latin) álomfejtés – Sigmund Freud műve, a pszichoanalízist megalapozó Álomfejtés 1900-ban jelent meg Altwien-findzsa – XVIII. századi bécsi manufaktúrából származó porcelán (német) ámbitus – oszlopos, egyik oldalán nyitott tornác (latin) angina pectoris – szívgörcs, a szív elmeszesedett koszorúereinek összehúzódása (latin) anilin – liláskék kátrányfesték (arab-német) aquamanil – fémből készült, állatot ábrázoló vízöntő edény (latin) árendás – bérlő, haszonbérlő (latin) argonauta – bátor, vakmerő hajós; mondabeli görög hős, aki részt vett az aranygyapjú megszerzésében (görög) argot – csoportnyelv, helyi dialektus (francia) ármádia – sereg, hadsereg (olasz) arrivál – érvényesül, beérkezik (francia) atelier – műterem (francia) atilla – zsinórozott, magyaros férfikabát, aranysujtásos díszes mente Baedeker cég – német könyvkereskedő és könyvkiadó vállalat, Karl Baedekker 1827-ben alapította Koblenzben, 1872-től lett a kiadó székhelye Lipcse bajonett – szurony, Bayonne francia város nevéről Bajrám – a mohamedánok két nagy ünnepének, a böjtszegés és az áldozás ünnepének közös neve Bakony – utalás Ady Endre Páris, az én Bakonyom című versére (1906) baksis – borravaló, megvesztegetési pénz (perzsa-török) Baumkuchen – fatörzs nevű tortaszelet (német) beafsteak – hirtelen sült marhabélszín (angol) beamter – hivatalnok, tisztviselő (német) bête noire – bűnbak, fekete állat; ki nem állhatom ember (francia) bibliográfia – valamely kérdés tanulmányozásához szükséges forrásmunkák jegyzéke (görög) biograph – vetítőterem, mozi; a tízes évek egyik jelentős hollywoodi filmgyártó stúdiójának (Biograph) nevéről Blümchenkaffee – gyenge színtelen kávé (német) boche – a németek gúnyneve a franciáknál (francia) boston – boszton; a lassú keringő egyik amerikai változata botokud – brazíliai törzs, mely rendkívüli kegyetlenségéről nevezetes (portugál) Bottin mondain – nagyvilági cím- és lakójegyzék (francia) boulevard – körút (francia) brillantin – illatosított hajolaj vagy kenőcs (francia) brinza – brindza; juhtúró (román) Brockhaus – német könyvkiadó vállalat, mely többek között lexikonkiadásairól híres; Friedrich Arnold Brockhaus alapította 1805-ben Buddenbrooks – A Buddenbrook-ház; Thomas Mann családregénye 1901-ben jelent meg; Márai 1920-ban érintkezésbe lépett a német íróval, le akarta fordítani a regényt, mely magyarul 1921-ben Lányi Viktor fordításában jelent meg bulletin – társasági közlöny (francia) burschenschaft – diákkör, diákegyesület (német)
café concert – zenés kávéház (francia) celebrál – ünnepélyesen, szertartásosan cselekszik (latin) cifferblatt – számlap (német) ciklopsz – küklopsz; egyszemű, óriás a görög mitológiában cipszer – szepességi német (német) cirkli – körző (latin-német) circumdederunt me – körülvesznek engem; katolikus temetési ének kezdő szavai (latin) clerc – írástudó (francia) Code Napoléon, Code civile – francia polgári törvénykönyv (1804), a polgári társadalom jogi alapjait megteremtő kódex consiliarius – tanácsos (latin) consilium – tanácskozás (latin) Cordon, s ‘il vous plaît! – Nyissa ki a kaput, kérem! (francia) corpus juris – törvénytár, jogszabályok gyűjteménye (latin) couvert – teríték (francia) csája – tea (orosz) dagerrotípia – a fénykép kezdetleges formája; a sötétkamrában keletkező kép rögzítése ezüstjodiddal; feltalálója, a francia Daguerre nevéből daimon – démon, szellem (görög) Damaszkusz – Márai 1926. március 30-án indult el Marseille-ből Egyiptomon, Palesztinán, Szírián, Török- és Görögországon át Itáliáig; az utazás élményeit az Újság 1926. május 26-i számától július 21-ig folyamatosan közölte; az útirajzot Istenek nyomában címmel könyv alakban is megjelentette (1927) dandy – piperkőc, ficsúr (angol) déjà vu – már látott dolog; olyan érzéki benyomás, miszerint már átéltünk valamit (francia) deklamatorikus – szónokias, nagyhangú (latin) delektál – gyönyörködtet (latin) delirium tremens – az idült alkoholistáknál fellépő, reszketéssel, tévképzetekkel járó elmebántalom (latin) dezertőr – szökevény, a társadalmi kötelezettségeinek eleget nem tevő személy (francia) diakonissza – szociális és egyházi munkát végző, társaival együtt élő nő (görög-latin) Dichtung und Wahreit – Költészet és valóság; Goethe összegyűjtött műveinek 1808-as kiadása után kezd hozzá önéletrajzának, a Költészet és valóság-nak az írásához, melynek első három kötete 1811-14 között jelent meg, a negyedikkel nem sokkal halála előtt készült el dietális – országgyűlési, diétai (görög-latin) difteritisz – torokgyík (görög) discretio – kényes, bizalmas ügy (latin) diszkrecionális – kizárólagos, saját hatáskörébe tartozó (latin) disszertáció – tudományos fokozat elnyerése céljából írt értekezés (latin) diurnista – díjnok, napidíjas közszolgálati alkalmazott (latin) domonkos – a Domonkos-rend tagja; az 1215-ben alapított rend ruházata: fehér habitus, fehér skapuláré és csuklyás fehér köpeny Drache – Lipcsében megjelenő német periodika, 1919-ben Márai többször publikált a lapba; sárkány, papírsárkány (német) drill – vakfegyelem (német) Du bist herrlich! – Nagyszerű vagy! (német) East India Docks – a Kelet-indiai Társaság dokkjai (Az) Én Újságom – képes irodalmi gyermeklap (1889-1944), alapító szerkesztője Benedek Elek és Pósa Lajos Elnémult harangok – A corneville-i harangok (1877); Jean Robert Planquette (1848-1903) francia zeneszerző operettje email – zománc (francia) Emberi hang – Márai Sándor második verseskötete, Kassán 1921-ben jelent meg; történeti értékét elsősorban a
német expresszionista költők (Trakl, Werfel, Benn) verseinek fordításai adják Endymion – Márai barátjával közös folyóirat-kísérlete Lipcsében, 1919-ben; a görög mitológiában Szeléné holdistennő örökös álomba merült ifjú kedvese entre cour et jardin – előkertes (francia) ephebosz – katonai és politikai nevelésben részesülő 18-20 éves ifjú az ókori Athénban (görög) Erdgeist – Földszellem; utalás Franz Wedekind (1864-1918) A föld szelleme című drámájára (1895), melynek főszereplője a férfiakat pokolba taszító Lulu; Wedekind 1905-ben az említett drámát és Pandora szelencéje (1904) című művét Lulu címen összevonta exámen – vizsga, vizsgáztatás (latin) explózió – robbanás (latin) facér – munkanélküli, állás nélküli (német) fachingeni víz – ásványvíz; Fachingen német faluban 1745-ben felfedezett gyógyhatású, alkalikus sós víz fascio – vesszőnyaláb; a fasizmust kialakító csoportok neve (olasz) faszol – vételez (német) felcser – tábori orvos, sebész; orvossegéd (német) ferbli – nagy tétű, magyar kártyával játszott kártyajáték (német) fétis – szerencsét hozó, óvónak tekintett tárgy (portugál-francia) fiakker – fiáker; kétlovas bérkocsi (német) Figaro – Le Figaro, francia napilap, 1854-ben Hippolyte de Villemessant alapította fin de siècle – századvég; a XIX. század utolsó évtizedei (francia) fiskális – ügyvéd (latin) flangéroz – kószálva, csatangolva, cél nélkül lődörögve (francia-német) frájla – szobalány; rosszhírű nő (német) Frankfurter Zeitung – 1856-ban Sonnemann által alapított liberális német újság; 1949-től Frankfurter Allgemeine címen élesztik újra; Márai 1920-tól rendszeresen publikált a lapba frankos (kávé) – pótkávé franktirőr – idegenek ellen harcoló francia szabadcsapat tagja (francia) fräulein – német nevelőnő (német) garabonciás – varázslatokra képes vándor garçon-élet – legényélet, agglegényélet (francia) garni-szálloda – zugszálloda, találkahely (francia) garnizon – helyőrség (francia-német) Geheimrat – titkos tanácsos (német) gehrock – gérokk; majdnem térdig érő, szűk, fekete kabát; szalonkabát, ferencjóska genézis – keletkezéstörténet (görög) Genf – a Nemzetek Szövetsége (Népszövetség) központja (1920-1940) gentry-empire – dzsentri-birodalom, a középnemesség ízlését kifejező (angol-francia) Gésák – Sidney Jones angol zeneszerző operettje (1896) gigerli – piperkőc, ficsúr (német) glaszé – fényesített, finom kecske- vagy- báránybőr (francia) gleichshaltol – egyformásít, irányítása alá von (német) gloire – dicsőség (francia) grand – spanyol főúr (spanyol) grand seigneur – nagyúr (francia) grande dame – nagyasszony, nagyvilági hölgy (francia) grandezza – nagyvonalúság (spanyol) groom – inas, küldönc (angol) guba – fürtösre szőtt, durva posztóból készült felsőkabát guelfek és ghibellinek (harca) – a pápai hatalom hívei és a császárpártiak küzdelme a XII-XIII. században gyepmester – sintér, állati tetemeket eltakarító, kóbor kutyákat összefogdosó hatósági alkalmazott
halina – vastag, durva gyapjúból készült posztó (szerb-horvát) handzsár – ívelt pengéjű, rövid szúrófegyver (arab-török) hämophilia – hemofilia, vérzékenység (görög) handlé – ószeres, használtcikk-kereskedő (német-jiddis) herbárium – növénygyűjtemény, préselt vagy szárított növények tudományos célt szolgáló gyűjteménye (latin) Hermann und Dorothea – Hermann és Dorothea; Johann Wolfgang Goethe kiseposza 1798-ban keletkezett herold – ügynök, hírnök, futár (német) Herr Rath – tanácsos úr; Goethe weimari rangja, titulusa (német) hetman – Ukrajna kormányzójának a címe (lengyel) hippodrom – lovarda; cirkusz (görög) hivatalnak packázásai – idézet Shakespeare Hamlet című tragédiájából, a címszereplő nagymonológjából, Arany János fordításában Hivatalos Közlöny – 1848 júniusától 1849 augusztusáig a független felelős magyar kormány hivatalos lapja hospiz – menedékház, szeretetotthon (német) hopmester – udvari szertartásmester (német) idióma – nyelv, tájnyelv (görög) Île de France – Észak-Franciaország, a Párizsi-medence központja; a középkori francia királyság magja (francia) il-ne-sait-quoi – ez a valami, ez a nem tudom micsoda (francia) imperativus – parancsoló szükségszerűség; felszólító mód (latin) imperiál – emeletes járművek tetején levő ülések (latin) infáns – a királyi hercegek címe Spanyolországban és Portugáliában (spanyol) inferno – pokol, alvilág, szenny (olasz) infinitivus – főnévi igenév (latin) inkognitó – rangrejtve, titokban, ismeretlenül (olasz) inspektor – felügyelő, ellenőr (latin) Institut für Zeitungskunde – sajtókutató intézet; Márai 1919-től tíz szemesztert végzett a lipcsei, illetve a berlini egyetemhez tartozó intézetben (német) instruktor – házitanító, felügyelő tanár (latin) internálás – kényszerlakóhelyre telepítés (francia-német) intimus – bizalmas (latin) intuíció – ösztönös megérzés, felismerés (latin) Iphigenia – Iphigenia Taurisban; Goethe drámája (1779; 1787) irányirodalom – különféle eszméket, ideológiai törekvéseket áttétel nélkül közvetítő mű írástudók árulása – Julien Benda (1867-1956) francia esszéíró, filozófus nagy visszhangot kiváltó tanulmánya, Az írástudók árulása 1927-ben jelent meg; az értekezés Babits által kiváltott magyarországi polémiájához (Az írástudók árulása, Nyugat, 1928) Márai is hozzászólt a Huszonnyolcas fiúk című cikkében (Újság 1929. január 1.) ispitály – ispotály; kórház, menhely (német) ja, ja, auch Sie haben gute Zeignisse bei mir – igen, igen, Önnek jó ajánlásai vannak (német) Júlia kisasszony – August Strindberg (1849-1912) svéd drámaíró egyfelvonásos tragédiája (1888) július tizennegyedike és thermidor – utalás a francia forradalom eseményeire: 1789. július 14-én a Bastille ostromával győzött a forradalom; 1794. július 28-án (thermidor 9-én) véget vetettek a jakobinus diktatúrának; jelképes értelemben: kezdet és vég jurátus – joggyakornok, jogász (latin) kacabajka – hirtelen felöltött ruhadarab; derékig érő könnyű ruhadarab (szláv-német) kaffee – kávéház (német) kaftán – bokáig érő férfikabát (perzsa-török) Kapp-puccs – Wolfgang Kapp szélsőjobboldali politikus és Walthervon Lüttwitz tábornok vezette puccs kísérlet Németországban a monarchia visszaállítására (1920. március 13-17.)
karbol – fertőtlenítőszer (görög) kardalosnő – színházi kórustag, karénekesnő kasszírnő – kaszírnő; felírónő, a pénztár körül elhelyezett röviditalokat is kezelő, a vendégek kiszolgálását felügyelő nő (német) kategorikus imperativus – ellentmondást nem tűrő parancsolási mód; feltétlen parancs; Immanuel Kant A gyakorlati ész kritikája (1788) című művében megfogalmazott erkölcsi kategória katekizmus – a vallás alapelveinek kifejtése kérdés-felelet formájában (görög-latin) kelet Párizsa – Bukarest kipreparál – a szövegből az ismeretlen szavakat jelentésükkel együtt kiírja (latin) kistafíroz – minden szükségessel ellát, felszerel (német) Klasszikus regénytár – a század első évtizedében megjelent világirodalmi könyvsorozat, melyet Ambrus Zoltán és Voinovich Géza szerkesztett klerikális – egyházi, egyházi befolyás alatt álló (görög-latin) klimaktérium – a változás kora a nőknél (görög-latin) klistéroz – a betegnek beöntést ad (görög-latin) knikebájn – égetett szeszes ital és nyers tojássárgája keveréke (német) kókler – szemfényvesztő, mutatványos (német) kokott – prostituált; kitartott, félvilági nő (francia) komptor – iroda, hivatali helyiség (francia) kongregáció – katolikus hitbuzgalmi egyesület (latin) konviktus – diákotthon, a tanintézet mellett működő szervezet, mely az étkezést, a szállást és a tanulmányi felügyeletet biztosította a kedvezményezett diákoknak (latin) konviktor – a konviktusban, diákotthonban lakó, annak szolgáltatásait kedvezményesen vagy ingyenesen használó (latin) kóser – a zsidó vallás által előírt étkezési, szabályoknak megfelelő (héber) köcsögkalap – cilinder, kürtőkalap krakéler – kötekedő, izgága (német) Kreuzzeitung – Keresztény Újság; német újságcím Krisztina – városrész Budapesten (I; XII. kerület), területe a Pasaréttől a Tabánig Ény-DK irányban, a budai hegyek legkeletibb nyúlványai és a Vár között húzódik. Márai közel húsz évig élt a Mikó utca 2.-ben, egy kétemeletes családi házban, mely Budapest ostromakor elpusztult; Csutora (1932) című regényének helyszíne a városrész kutyanyelv – hosszú, keskeny papírlap kuzin – unokahúg, unokanővér (francia) kvártélyoz – beszállásol (német) kvaterkázik – iddogálás közben beszélget (latin-lengyel) kvéker – szigorú erkölcsű protestáns vallási felekezet (angol) kvietált – nyugdíjas, nyugdíjba küldött (latin) Látta-e már Budapestet éjjel? – Zerkovitz Béla (1881-1948) slágerré vált dalának címadó és szállóigévé vált első sora landler – ländler; lassú keringő jellegű, délnémet-osztrák népi tánc (német) lateiner – egyetemet végzett, értelmiségi pályán működő (német) La Vallière-nyakkendő – nagy csokorra kötött művész-nyakkendő; XIV. Lajos francia király szeretőjének nevéről Leipziger Neueste Nachrichten – Lipcsei Friss Hírek; német újságcím lektor – a kiadás előtti műről véleményt mondó személy (latin) lengyelke – derékba szabott, zsinóros kiskabát, irhabunda lénia – vonalzó (latin) Levante – a Földközi-tenger kis-ázsiai és a Balkán-félsziget déli részére kiterjedő partvidéke; levantei – keleti, ügyeskedő kereskedő (olasz) lipityanka – könnyű, rövid női kabátka lokális – helyi, helybeli (latin) lornyon – összecsukható nyeles szemüveg (francia)
Ludovika – a magyar honvédség 1808-ban alapított és 1944-ben megszüntetett tisztképző intézete luminál – altatószer, keserű, barbitursav-tartalmú, szagtalan, keserű ízű altatószer macabre – hátborzongató, kísérteties (francia) macesz – vékony, ropogósra sütött kovásztalan tészta, a zsidók húsvétkor fogyasztott kenyere (jiddis) madarak és fák napja – Apponyi Albert kultuszminisztersége idején, 1906-ban rendelték el, hogy a népiskolákban évenként, május vagy június hónapban egy tanítási napot a természet védelmére fordítsanak Magyar Figyelő – konzervatív szellemiségű irodalmi és politikai szemle (1911-1918), melyet Tisza István alapított és Herczeg Ferenc szerkesztett magyar rajzoló – Tihanyi Lajos festő (1885-1938); a Nyolcak egyik alapító tagja, majd Kassák köréhez tartozik, 1924-től Párizsban él Magyar Remekírók – a Franklin Társulat kiadásában megjelenő sorozat (1904-1906), mely 55 kötetben a magyar irodalom- és kultúrtörténet legjelentősebb alkotásait tartalmazza maison garnie, maison meublée – bútorozott szoba (francia) maître d‘hôtel – főpincér (francia) majsztram – kisiparos, mester (francia) makulatúra – selejtpapír, hibás nyomdai ív, csomagolásra használt papírhulladék (latin) malacbanda – alkalmi cigányzenekar manézs – a cirkusz porondja (francia) mángorol – mosott ruhát mángorlóval (forgó hengerekből álló eszköz) simít manifesztál – kinyilvánít, tüntet (latin) Mann, Thomas – német író (1875-1955); l. Buddenbrooks; Varázshegy mantilla – fejet és vállat borító csipkefátyol (spanyol) Marcia su Roma – menetelés Rómába; az olasz fasisztákat uralomra juttató államcsíny és bevonulásuk Rómába 1922. október 28-án (olasz) marsall – magas udvari méltóság viselője (francia-német) matriarchátus – nőuralom, női irányítás (latin-görög) matrikula – anyakönyv (latin) maturál, maturáns – érettségizik, érettségiző (latin) meeting – nyilvános gyűlés, nagygyűlés (angol) ménage – takarítás (francia) menazséria – állatsereglet (francia) Menschheitsdämmerung – Az emberiség hanyatlása; német expresszionista versantológia, mely Kurt Pinthus szerkesztésében Berlinben jelent meg 1920-ban mentor – nevelő, Télemakhosz nevelőjének, Mentornak a nevéről méta, longaméta – két csapat között ütővel játszott labdajáték (latin) métèque – idegen (francia) mettőr – tördelő; a tördelést és a korrektúra munkáit irányító szedőtermi csoportvezető (francia) mezaliansz – rangján alulival kötött házasság (francia) mindenes – a háztartásban mindenféle munkát elvégző alkalmazott Minderwertigkeits-komplex – kisebbrendűségi komplexus (német) mnemotechnika – az emlékezet működését serkentő eljárás (görög) Moniteur – 1789-ben megjelent francia lap; 1799-1848 között a francia kormány hivatalos újságja Monte Cristo – id. Alexandre Dumas (1802-1870) francia romantikus író Monte Cristo grófja című regénye (1845-46) mumpsz – járványos fültőmirigy-gyulladás (angol) mundér – egyenruha müncheni vörös terror – 1919. április 6-7-én kikiáltják a bajor tanácsköztársaságot, április 30-án a kommunista városparancsnok agyonlövet nyolc túszt; a birodalmi csapatok május 3-án foglalják vissza Münchent, a város elfoglalása több mint ezer halottat követel neológ – a zsidó vallás reformját elfogadó, a hagyományokhoz kevésbé ragaszkodó (latin-német) neurózis – idegbetegség (görög)
nihil obstat – semmi akadálya; a katolikus egyházi cenzúra engedélye a megjelenésre (latin) nobilis – nemes, nemes lelkű, lovagias (latin) nosztrifikáltat – honosíttat, külföldi okmányt belföldön elismertet (latin) Notverordnung – szükségrendelet (német) occidentális – nyugati (latin) Ocskay brigadéros – Herczeg Ferenc (1863-1954) népszerű színműve (1901) Olümposz (és) Hadész – az istenek lakóhelye és az Alvilág színtere a görög mitológiában onánia – szexuális önkielégítés, a bibliai Onan nevéről organtin – merevített, ritka szövésű pamutszövet (francia) ornamentika – díszítmény, díszítés (latin) Orsolya-leves – ingyenleves; az Orsolya-rendi apácák által készített leves; a női rend tagjai fiatal lányok nevelésével és a betegek ápolásával foglalkoznak ortodox – a rituális szabályokhoz mereven ragaszkodó zsidó személy (görög-latin) ostyepka – kerek formájú, sovány füstölt juhsajt (szlovák) Österreich Ungarn und die Vojvodina – Ausztria, Magyarország és a Vajdaság (német) palazzo – kastély, palota (olasz) palisander – paliszander; berakás, bútor, faburkolat anyagába más színű fából illesztett díszítés (indiánholland) pallér – építési vállalkozó (német) panoptikum – látványosságok, főleg híres-hírhedt emberek viaszfiguráinak gyűjteménye (görög) parentál – halottat sirat, búcsúztat, gyászbeszédet tart (latin) Paris vaut bien une messe – Párizs megér egy misét (francia); IV. Henrik francia király (ur. 1589-1610) szállóigévé vált mondása parnasszista – a XIX. század második felében fellépő költői irányzat, mely a formai tökélyt és személytelenséget hirdette partáj – lakó, bérlő (német) passage – átkelő, átjáró; futó (szerelem) (francia) patentírozott – szabadalmazott, előírásszerű (francia-német) pater familias – családfő, családapa (latin) patriarchális – családias, egyszerű, bizalomra épülő (görög-latin) patrícius – vagyonos, előkelő, gazdag polgár (latin) patrónus – védnök, pártfogó (latin) patvarista – joggyakornok, ügyvédbojtár pausálé – átalány, megbízás (német) penetráns – orrfacsaró, kábító; éles, metsző, szúrós (latin) penitencia – a gyóntató által a feloldozáshoz szükséges imák, jócselekedetek kijelölése; bűnbánat (latin) Pesti Hírlap – politikai napilap (1878-1944); az önmagát politikai pártoktól függetlennek valló napilap az első üzleti újságvállalkozás Magyarországon, kiadták a Légrády testvérek pesztonka – szárazdajka; kisgyerek gondozására alkalmazott fiatal lány (szláv) Péter-Pál – június 29. plurális nominativus – többes szám alanyeset (latin) pojáca – bohóc potpourri – zenei egyveleg (francia) praeceptor – tanító, nevelő (latin) praeses – elnök, főnök (latin) predikátum – nemesi előnév (latin) prefektus – elöljáró, megyei magas rangú tisztviselő; diákintézeti nevelő (latin) Pressburger Zeitung – Pozsonyi Újság; újságcím (német) primeur – primőr; az első korai termésű gyümölcs vagy zöldségféle a szezonban (francia) primus – első; osztály első (latin) primus inter pares – első az egyenlők között (latin)
princípium – alapelv, vezérelv (latin) priznic – állott vizes borogatás, Priessnitz német gyógyász nevéből Pro libertate – a szabadságért; II. Rákóczi Ferenc jelmondata (latin) processziózik – körmenetet alkot, felvonul (latin) prolongál – haladékot kap (latin) prominens – kiváló, kiválóság (latin) prosperitás – növekedés (latin) provincialitás – vidékiesség, másodrangúság (latin) quantitás – mennyiség, nagyság (latin) quasi allegretto – csak látszólag élénken (latin-olasz) raison – ész, józan ész (francia) recidivázik – visszatér, látszólagos eltűnés után feltűnik (latin) rector magnificus – az egyetemi rektor címe (latin) residenz – székváros, székhely (német) respektál – elismer, becsül, tisztel (latin) reverencia – tisztelet, tiszteletadás (latin) reverenda – katolikus papok bokáig érő, alul bővülő felsőruhája (latin) rezervált – tartózkodó, óvatos (latin) ritter – lovag (német) rókamál – a róka hasáról való, kevésbé értékes szőrme Rougon-Maguart – Emile Zola (1840-1902) francia naturalista regényíró 1871-től adta közre a RougonMacquart ciklus darabjait; Nana című regényében a címszereplő kisfia, Louis szenved hemofíliában spiritus rector – szellemi irányító (latin) Spleen de Berlin – berlini életuntság saeson – szezon, évad, idény (francia) Sang und Klang – ének és kotta (német) sarlach – vörheny, skarlát (német) sarzsi – rendfokozat (francia) schrippen – sütemény (német) schöngeist – széplélek (német) Schwarzwald – Fekete-erdő (német) sécurité – biztonság (francia) septemvir – hétszemélynök, a hétszemélyes tábla tagja; magas közjogi, bírói méltóság (latin) serenissimus – őfensége; kisebb államok uralkodóinak megszólítása (latin) síber – csempész, feketéző (német) skrupulus – kétség, lelkiismereti aggály (latin) skulptúra – szobor, szobrászat (latin) sleppesen – az őt követő személyekkel, társasággal (német) smoggság – előkelősdi, kicsinyeskedő fontoskodás (német) snájdig – nyalka, jó fellépésű (német) snapsz – pálinka (német) solde – végeladás, végkiárusítás, alkalmi vásár (francia) sou – régi francia váltópénz, a frank egyhuszada sörkumpán – sörbarát (német) Spartakus-napok, Spartacus-napok – a német kommunista Spartakus Szövetség 1918. január 28-án hirdetett Berlinben általános sztrájkot, mely kiterjedt minden nagy iparvidékre, s tartott február 4-ig; 1919. január 6-án a Spartakus Szövetség összbirodalmi konferenciáján megalapították Németország Kommunista Pártját, s fegyveres harcra szólították fel a berlini munkásokat, de a felkelést egy hét alatt leverték strimflis – harisnya, harisnyás (német)
susztertallér – négykrajcáros pénzdarab a XIX. században szabolcskás – Szabolcska Mihály (1861-1930) költő, népszerű, egyszerű gondolatiságú és formavilágú lírikus szála – terem, bálterem (német) Szép Heléna – Jacques (Jacob) Offenbach (1819-1880) német származású francia zeneszerző operettje (1864) Szeplőtelen Fogantatás ünnepén – december 8-án, Szűz Máriának eredeti bűn nélkül való fogantatása emléknapján szeriőz – komoly, megbízható (francia-német) szieszta – ebéd utáni pihenő (spanyol) szlöjd – kézügyességi foglakozás (svéd) Tancred – Voltaire klasszicista tragédiája (1760) Tiergarten – állatkert (német) Times – The Times, 1785-ben alapított angol napilap, a XIX. században a világ legbefolyásosabb újságja tislizik – fehér asztalnál, társaságban hosszasan elüldögél (német) Tolnai Világlapja – a legszélesebb olvasóközönség számára szerkesztett képes hetilap (1895-1944), Tolnai Simon Nyomda- és Könyvkiadó-vállalat adta ki toxin – méreg (német) trónörökös – Ferenc Ferdinánd (1863-1914) Habsburg főherceg, a Monarchia trónörököse; 1914. június 28-án feleségével együtt Gavrilo Princip szerb diák lelőtte; a merénylet robbantotta ki az I. világháborút traiteur – cukrász (francia) tulaezüst – újezüst, Tula orosz város nevéről tunke – mártás (német) új földesúr – utalás Jókai Mór Az új földesúr (1863) című regényének főszereplőjére, az asszimilálódó Anckerschmidt lovagra Új Idők – szépirodalmi hetilap (1894-1949); Herczeg Ferenc szerkesztésében megjelenő népszerű, színvonalas, a középosztály számára készített periodika urbanitás – városiasság, polgárosodottság (latin) útimarsall – uralkodó, államférfi utazását megszervező személy ürmös – ürömmel és egyéb fűszerekkel ízesített csemegebor Vadkacsa – Henrik Ibsen (1828-1906) norvég drámaíró műve (1884); l. lebenslüge vajákos – kuruzslással, jóslással foglakozó Varázshegy – Thomas Mann regénye 1924-ben jelent meg varkocs – hajfonat Veni sancte – tanévnyitó mise katolikus iskolákban; a Jöjj, Szentlélek... kezdetű ének első sorából (latin) Verwandlung – átváltozás; Franz Kafka Az átváltozás (1915) című elbeszélése victoire – győzelem (francia) viktoriánus – Viktória angol királynő (ur. 1837-1901) korára, a XIX. század második felére jellemző vitustánc – kóros rángatózás; a betegség védőszentjének, Szent Vitusnak a nevéről Völkerschlachtdenkmal – a népek csatája emlékműve vörös forradalom – az 1919-es magyar tanácsköztársaság Walhalla – a germán mitológia főistenének palotája, ahol a harcban elesett hősök szellemei lakoznak Werther – Goethe első, világhírt hozó regénye, a Werther szerelme és halála 1774-ben jelent meg West-Östlicher Diwan – Nyugat-keleti Divan; Goethe tizenkét könyvre osztott, kétszázötven verset magába foglaló kötete (1819) Zászlónk – keresztény szellemiségű, évente tízszer megjelenő ifjúsági periodika 1902-44 között; alapító szerkesztője Izsóf Alajos zipszernémet – 1. cipszer
zengeráj – énekes kávéház (német) zupál – katonaságnál a kötelező időnél tovább szolgál (német) zsakett – hosszú, alján lekerekített fekete férfikabát (francia) zsirál – váltót forgat; váltókezességet vállal (olasz)
NEVEK MAGYARÁZATA Adatci – a japán delegáció vezetője a Nemzetek Szövetségében (Népszövetségben) Adler Viktor – Victor Adler (1852-1918) osztrák orvos, politikus, az Ausztria Szociáldemokrata Pártjának alapítója (1889) és vezetője Alain – írói álnév, Emile Auguste Chartier (1868-1951) francia filozófus, esztéta Alfonz, XIII. – spanyol király (ur. 1886-1931), 1923-ban hatalomra segítette Primo de Rivera katonai diktatúráját, a köztársaság kikiáltásakor megfosztják trónjától és száműzik Altenberg – Peter Altenberg (e. n. Richard Engländer) osztrák író, költő, a századfordulós Bécs népszerű és kedvelt művésze Amanullah – Amanulláh (1892-1960) afgán emír (1919-26), majd király (1926-29), Nagy-Britanniával szemben megvédte országa függetlenségét, 1929-ben külföldre menekült Antal – Páduai Szent Antal (1195-1231) ferences szerzetes; Szent Antal-kenyér – a Szent Antal-szobor előtti perselybe a szegények javára adott pénz apa – Grosschmidt (Grosschmied) Géza (1872-1934), Márai Sándor édesapja, szász ősök és jeles jogászok leszármazottja; jogász, Kassa jegyzője, a háború után a város szenátora, majd miskolci közjegyző; alakját Márai sok művében megidézi (A zendülők, 1930; A féltékenyek, 1937; Sértődöttek, 1947-48) Apponyi – Apponyi Albert gróf (1846-1933) politikus, az első világháború után a magyar békedelegáció vezetője (1919-20), majd Magyarország fődelegátusa a Nemzetek Szövetségében (Népszövetség) 1923-33 között; hivatkozott beszéde 1924. szeptember 9-én hangzott el Genfben Beethoven – Ludwig van Beethoven (1770-1827) német zeneszerző; az op. 18 kvartett 1798-1800-ban keletkezett Benn, Gottfried – német költő (1886-1956), a század lírájának egyik legnagyobb alakja; Márai 1921-ben fordította le Benn D-vonat (D-zug) című versét Bergson – Henri Bergson (1859-1941) francia filozófus, az újfajta időszemlélet és az életlendület tanának kidolgozója, az egyik legnagyobb hatású komikumelmélet megfogalmazója, filozófiáját Babits ismerteti először Magyarországon Bismarck – Otto von Bismarck (1815-1898) német politikus, a „vaskancellár”, nagy szerepet játszott a franciaporosz háború után (1871) az egységes Német Birodalom megteremtésében Bonsels, Waldemar – német újromantikus költő, író (1881-1952) Bouisson – Fernand Bouisson (1874-1959) francia szocialista politikus, képviselő; 1927-ben a képviselőház elnöke, 1935-ben rövid ideig miniszterelnök Brezina – Ottokar Březina (1868-1929) cseh szimbolista költő, a spirituális-filozofikus líra jelentős alakja Briand – Aristide Briand (1862-1932) francia szocialista politikus, miniszterelnök (1909-11, 1913, 1915–17, 1921-22, 1925-26, 1929), a Népszövetség egyik megalapítója és vezetője Browning – Robert Browning (1812-1889) angol költő és felesége, a költőnő Elizabeth Barrett Browning (18061861) házasságkötésük után (1846) Firenzében telepedtek le, és tizenöt évig ott éltek Buber, Martin – német nyelven író zsidó perszonalista filozófus (1878-1965); 1906-ban jelenik meg a hászidlegendákat feldolgozó Rabbi Nachman történetei, 1907-ben pedig a Bál-Sém legendái Caillaux – Joseph Marie Auguste Calliaux (1863-1944) francia politikus; 1911-12-ben miniszterelnök és belügyminiszter, az első világháború idején ellenzékbe vonul, a háború után háromévi börtönre ítélik, 1924-ben tér vissza a politikai életbe Caruso – Enrico Caruso (1873-1921) olasz operaénekes, kora legkiválóbb tenoristája; Budapesten 1907-ben lépett fel; Márai az Újság 1930. március 3-i számában Caruso is megbukott címmel idézte fel a fellépést Chamberlain – Sir Joseph Austen Chamberlain (1863-1937) angol politikus, külügyminiszter (1924-29), Nobelbékedíjas (1925) Cocteau – Jean Cocteau (1889-1963) francia író, költő, a dada és a szürrealista mozgalom tagja; a húszas években operalibrettókat és drámákat írt (Ökör a háztetőn, 1919; A kék vonat, 1924; A szegény
matróz, 1926; Orpheusz, 1927) Courts-Mahler – Hedvig Courths-Mahler (1867-1950) német írónő; neve és kétszáznál több kötetre rúgó életműve a szakmányban gyártott irodalom jelképévé vált Däubler, Theodor – német expresszionista költő (1876-1934), lírája az avantgárd sokféle izmusával érintkezik Daudet, Léon – francia író (1867-1942) Derain – André Derain (1880-1954) francia festő, a fauves csoport és a kubizmus hatása jellemzi műveit Doumer – Paul Doumer (1857-1932) francia államférfi; több alkalommal pénzügyminiszter, 1927-ben a szenátus elnöke, 1931-ben köztársasági elnök; merénylet áldozata lett Döblin, Alfred – német író (1878-1957), fő műve a Berlin, Alexanderplatz című regény (1929), mely a weimari köztársaság sokarcú, ellentmondásos világát mutatja be Duhamel – George Duhamel (1884-1966) francia író, költő, esszéista Ebert – Friedrich Ebert (1871-1925) német szociáldemokrata politikus, a weimari köztársaság első elnöke (1919-1925) Edvárd, VII. – VII. Edward Nagy-Britannia és Írország királya (ur. 1901-1910) Ehrenstein – Albert Ehrenstein (1886-1950) osztrák költő, elbeszélő, az expresszionizmus első nemzedékének tagja; Márai két versét fordította 1921-ben; Tubutsch című novelláskötete 1911-ben jelent meg Einstein – Albert Einstein (1879-1955) német fizikus 1905-ben jelentette meg négy alapvető tanulmányát: a speciális relativitás elméletét, a tömegmozgás egyenértékűségéről szóló dolgozatát, a Brownmozgás elméletét és a fényelektromos jelenség magyarázatát Emerson – Ralph Waldo Emerson (1803-1882) amerikai költő, filozófus, a transzcendentalista filozófia kidolgozója Ernst Ludwig – német főnemes (1868-1937), darmstadti nagyherceg (1892-1918); művészetbarát, a darmstadti művésztelep alapítója; 1918 novemberében lemond címéről Falstaff – Shakespeare IV. Henrik és A windsori víg nők című drámáinak főszereplője; könnyelmű, kicsapongó, hetvenkedő, nőcsábász öreg lovag Ferenc császár – II. Ferenc Habsburg uralkodó (1768-1835), Magyarország és Csehország királya (1792-1835), Ausztria császára (1804-1835) France, Anatole – francia író (1844-1924), Nobel-díjas (1921); regényeit a századvégen és a századelőn nagy számban fordították magyarra Franck, César – belga származású francia zeneszerző (1822-1890); az A-dúr szonáta 1886-ban keletkezett Franco – Francisco Franco Behamonde (1892-1975) spanyol katonai vezető, diktátor, a spanyol történelem vitatott alakja; 1939. április 1-jén teljes győzelmet aratott a köztársasági kormány felett a polgárháborúban Frank, Leonard – német író (1882-1961), 1920-ban jelent meg Az ember jó című elbeszéléskötete Freud – Sigmund Freud (1856-1939) osztrák elmeorvos; 1885-86-ban egyetemi tanárként féléves tanulmányutat tett J. M. Charcot párizsi klinikáján; Freud hatását mutatja Márai korai kisregénye, A mészáros (1924) és a Bébi vagy az első szerelem (1928) című regény; l. álomfejtés Freyer – Hans Freyer (1887-1969) német filozófus, a historizmus és életfilozófia képviselője Gáspár Ferenc, dr. – útleíró (1862-1923); hajóorvosként bejárta a világot, s élményeiről népszerű formában számolt be (Negyvenezer mérföld vitorlával és gőzzel, 1892; Hét év tengeren, 1904; A föld körül, 190607) Gide – André Gide (1869-1951) francia író, A Vatikán titka (1914) című regényét az action gratuite elvére építette; 1925-ben jelent meg és kavart vihart a Pénzhamisítók; Nobel-díjas (1947) Goethe – Johann Wolfgang Goethe (1749-1832) német költő, író; l. Dichtung und Wahreit; Hermann und Dorothea; Iphigenia; Napkirályocska; Werther; West-Östlicher Diwan Goetz – Walter Goetz német filozófus, az 1920-as években a német történettudomány politikai előfeltevéseivel való leszámolásra törekedett (Napjaink német történetírása, 1924) Grünwald Béla – politikus, történész (1839-1891); Régi Magyarország 1711-1825 című könyve 1888-ban jelent meg
Hauptmann, Gerhart – német naturalista drámaíró (1862-1946), Nobel-díjas (1912) Heynecke, Kurt – Kurt Heynicke (1891-1985) német költő, pályáját expresszionista versekkel kezdte, a Sturm köréhez tartozott; Márai A névtelen arc (1919) kötet alapján sokra értékelte Hitler – Adolf Hitlert 1933. január 30-án nevezték ki kancellárrá; a beiktatásra Márai is akkreditáltatta magát, s élményeiről két cikkben számolt be: Messiás a Sportpalastban, Újság, 1933. január 29.; Beszélgetés egy egyszerű nácival, Újság, 1933. január 31. Hofer András – Andreas Hofer (1767-1810) tiroli szabadságharcos, a francia-bajor megszállás elleni felkelés vezetője; a franciák elfogták és kivégezték Hoffmannsthal – Hugo von Hoffmannsthal (1874-1929) osztrák költő, író, a szimbolizmus és szecesszió vezéralakja Hoitsy Pál – újságíró (1850-1927), természettudományos és ismeretterjesztő cikkek szerzője, 1905 és 1921 között a Vasárnapi Újság főszerkesztője Holbein – ifj. Hans Holbein (1497-1543) német reneszánsz festő, az európai portréfestészet egyik legkiválóbb mestere; VIII. Henrik portréját 1537-ben készítette Hubermann, Broniszláv – Bronislaw Huberman (1882-1947) lengyel hegedűművész, a Palesztinai Szimfonikus zenekar megalapítója (1936) Ibanez, Vicent Blasco – Vicente Ibáňez Blasco (1867-1928) spanyol író, újságíró, aktív köztársasági politikus, aki nézetei miatt harmincszor került börtönbe; regényíróként a francia realista és naturalista hagyomány követője Jankó János – festő és rajzoló (1833-1896), a magyar karikatúra egyik megalapozója, rajzai a Borsszem Jankóban jelentek meg Joffre – Joseph Joffre (1852-1931) francia politikus, katonatiszt; a marne-i csata győztese (1914), a francia hadsereg főparancsnoka (1915-16) Jókai – Jókai Mór (1825-1904) írói munkásságának ötvenéves jubileumára műveit százkötetes díszkiadásban jelentették meg (1894-1898); Az arany ember című regényének dramatizált változatát 1883-ban készítette el Kacsóh Pongrác – zeneszerző (1873-1923; Márai tévesen neki tulajdonítja a Tündérszerelem (1907) című operettet, a mű komponistája Huszka Jenő (1875-1960) Kafka – Franz Kafka (1883-1924) osztrák író; Márai Sándor három Kafka-művet fordított le (Az ítélet, Az átváltozás, Testvérgyilkosság), s ő írta az első magyar méltatást az író műveiről (Kassai Napló, 1922); l. Verwandlung Kaiser – Georg Kaiser (1878-1945) német expresszionista drámaíró; 1918-ban egy híressé vált per során fölemeli szavát a polgári szokásokkal szakító zseni életmódja mellett, elítélik, s 1921-ben szabadul Karinthy – Karinthy Frigyes (1887-1938) Így írtok ti című, irodalmi karikatúrákat tartalmazó kötete 1912-ben jelent meg először Keyserling – Hermann Alexander Keyserling (1880-1946) német filozófus, népszerű gondolkodó az I. világháború után, az alkotó intuíció tanát hirdeti; világ körüli útja ihlette fő művét, az Egy filozófus útinaplójá-t (1919); többször ellátogatott Magyarországra, s az Európa színképe (1928) című könyvében be is számol kedvező élményeiről Klinger – Max Klinger (1857-1920) német festő, szobrász; Ülő Beethoven című alkotását 1884-19-ben készítette, az emlékműhöz márványt, bronzot, elefántcsontot és alabástromot használt Klopstock – Friderich Gottlieb Klopstock (1724-1803) német költő, főműve a húsz énekből álló vallásos eposz, a Messiás (1773) Kossuth – Kossuth Lajos (1802-1894) emigrációja során 1865-ben telepedett le Turinban (Torinóban), 1879-ben itt kezdett hozzá politikai tevékenységének összefoglalásához, mely Irataim az emigrációból címmel jelent meg Kotzebue – Auguste Kotzebue (1761-1819) német drámaíró, rendkívül termékeny (több mint 200 darabot írt) és igen népszerű saját korában; 1801-ben került vissza Weimarba, de nem volt jó viszonyban Goethével és körével Kray báró – Kray Pál (1735-1804) osztrák táborszernagy, harcolt a hétéves háborúban, leverte az erdélyi
oláhok zendülését, részt vett a németalföldi és az olaszországi harcokban Landauer, Gustav – német filozófus, szocialista politikus (1870-1919); május 2-án gyilkolták meg Larochefoucold – François de La Rochefoucauld (1613-1680) francia író, filozófus; főműve a bölcseleti aforizmákat tartalmazó Gondolatok (1664) Lasker-Schüler, Else – német költőnő, prózaíró (1869-1945), az expresszionista költők múzsája Lindbergh – Charles Augustus Lindbergh (1902-1974) amerikai repülőtiszt, 1927. május 21-22-én a New YorkPárizs útvonalon 33 és fél óra alatt egyedül és elsőként átrepülte az Atlanti-óceánt Lipót, II. – Habsburg-Lotharingiai uralkodó (1747-1792), magyar király, német-római császár (1790-1792) Lola – Matzner Ilona (? –1986), Márai Sándor felesége, 1923-ban kötnek házasságot, mely a feleség haláláig tart Lorántffy Zsuzsanna – I. Rákóczi György erdélyi fejedelem felesége (1600 k.-1660), bőkezűen támogatta a kálvinista iskolákat, a szegény tanulók iskoláztatását Louis Philippe – Lajos Fülöp (1773-1850) francia király (ur. 1830-1848), az Orléans-dinasztia megalapítója Lulu – l. Erdgeist Macia ezredes – Francisco Maciá y Llussá (1859-1933), a katalán szeparatista párt vezetője (1906), 1923-ban száműzik, 1926 novemberében megpróbálja újjáéleszteni a felkelést, aztán Franciaországba menekül; 1931-ben Katalónia elnöke Mahler – Gustav Mahler (1860-1911) osztrák zeneszerző; idézett dalának címe: Ki szerezte ezt a dalocskát? (Wer hat dies Liedlein erdacht?) Mallarmé – Stéphane Mallarmé (1842-1898) francia költő, a modern líra egyik legjelentősebb előfutára; életműve utolsó korszakában, a Prose című kötetében a tipográfia lehetőségei is foglalkoztatják May Károly – Karl May (1842-1929) német író, népszerű regényei közül A szkipetárok földjén 1907-ben jelent meg Mellon – Andrew William Mellon (1855-1937) amerikai bankár; 1921-1932 között az USA pénzügyminisztere Mikszáth – Mikszáth Kálmán (1847-1910) életművének kiadása az országos Mikszáth-jubileum időpontjához kötődik (1910. május 16.), s hét éven keresztül 51 kötet látott napvilágot Móricz – Móricz Zsigmond első átütő sikerű regénye, a Sárarany 1911-ben jelent meg Napkirályocska – Karl August weimari uralkodó; a herceg meghívására Goethe 1776-ban lépett állami szolgálatba, majd 1791-től a több mint negyedszázadon át a weimari udvari színház igazgatója Osvát Ernő – szerkesztő, kritikus (1876-1929); a Nyugat alapító szerkesztője, szellemiségének kialakítója; Márai két nekrológban búcsúzott Osváttól (Az utolsó hívő, Újság, 1929. november l.; Pesti gála, Újság, 1929. december 8.) Ödön – Schwartz Ödön (1899-1929), Mihályi Ödön néven költő, posztumusz kötetéhez (Felszökő föld, 1931) Márai is írt előszót; 1916-ban kötöttek barátságot, kapcsolatukat Márai feldolgozta A zendülők (1930) című regényében is Pascin – Jules Pascin, e. n. Julius Pinkas (1885-1930) bolgár származású festő; tanult és dolgozott Bécsben, Németországban, az USA-ban, ahol fölvette az amerikai állampolgárságot, az első világháború után telepedett le végleg Párizsban, ahol a bohémvilág tehetséges megörökítője lett Paulini Béla – író, újságíró (1881-1945), számos újság, köztük a Fidibusz (1905-1927) című erotikus irodalmi élclap szerkesztője; népszerű mesekönyveit maga illusztrálta; 1926-ban Harsányi Zsolttal közösen írja Kodály Háry János című daljátékának a szövegkönyvét Peguy, Charles – Charles Péguy (1873-1914) francia költő és esszéíró Pekár – Pekár Gyula (1867-1937) író, újságíró, népszerű és elismert alakja a korabeli irodalomnak; 1901 és 1935 között kisebb megszakításokkal parlamenti képviselő, két évig tárca nélküli miniszter (1919-1921); A Dodó főhadnagy problémái című műve 1894-ben jelenik meg Planck – Max Planck (1858-1947) német fizikus, 1900-ban tette közzé a modern természettudomány egyik alapművét a kvantumelméletről Poincaré – Jules Henri Poincaré (1854-1912) francia matematikus, fizikus, filozófus; kifejlesztette a relativitáselmélethez szükséges matematikai módszereket (1905)
Poincaré – Raymond Poincaré (1860-1934) francia politikus, miniszterelnök (1912-13, 1922-24, 1926-29), köztársasági elnök (1913-20) Primo de Rivera – spanyol tábornok (1923-30), Alfonz király segítségével katonai diktatúrát hozott létre, melynek ő volt a miniszterelnöke (1923-30) Proust – Marcel Proust (1871-1922) francia író, fő műve, Az eltűnt idő nyomában című regényciklus 1913-1927 között jelent meg Quincey – Thomas de Quincey (1785-1859) angol romantikus esszéíró, fő művét, az Egy angol Ópiumevő vallomásait 1821-ben publikálta Rákóczi – II. Rákóczi Ferenc (1676-1735) fejedelem hamvainak hazaszállításáról szóló törvénycikket 1906. október 12-én szentesítette Ferenc József, s állami gyászszertartás mellett helyezték el a hamvakat a kassai dómban Rákosi – Rákosi Jenő (1842-1929) író, újságíró, színházigazgató; a Budapesti Hírlap hasábjain többször támadja Ady líráját, különösen 1909-ben és 1915-ben Rathenau – Walther Rathenau (1867-1922) német politikus, gyáriparos, 1922-ben külügyminiszterként megkötötte a Szovjetunióval a rapallói egyezményt; politikai gyilkosság áldozata lett 1922. június 24-én Reinhardt – Max Reinhardt (1873-1943) osztrák rendező, a modern színházművészet kiemelkedő alakja, a látványszínpad atyja, 1903-tól 1920-ig a Deutsches Theater vezetője, az első kamaraszínház létrehozója (1906), a Salzburgi Ünnepi Játékok megszervezője (1920) Rothschild – Henri Rotschild (1872-1942) francia orvos, művészetpártoló, André Pascal néven drámaíró Schickele, René – német költő, regény- és drámaíró (1883-1940) Schnitzler – Arthur Schnitzler (1862-1931) a századforduló népszerű osztrák dráma- és regényírója; Márai 1920-ban lefordítja A megismerés órája című egyfelvonásosát Shackleton – Sir Ernst Henry Shackleton (1874-1922) angol felfedező, a Déli-sark kutatója; negyedik sarkköri expedíciója során életét vesztette Shylock – lelketlen uzsorás, Shakespeare A velencei kalmár című színművének főszereplője Sinclair, Upton – amerikai regényíró (1878-1968) Sorel, Julien – Stendhal (1783-1842) francia regényíró Vörös és fekete című regényének (1830) hőse Spengler – Oswald Spengler (1880-1936) német történész, filozófus; nagyszabású művében, A Nyugat alkonyában (1918-1922) a kultúrkörök elméletét és a nyugati kultúra térvesztését írja le Spinoza – holland filozófus (1632-1677) Stanley – Sir Henry Morton Stanley (1841-1904) angol felfedező, Afrika-kutató, 1871-ben megtalálta az elveszettnek hitt Livingstone-t a Tanganyika-tó partján Stein Aurél – Sir Stein Aurél (1862-1943) régész, utazó, orientalista; kutatásokat végzett többek között Indiában, Mezopotámiában, Perzsiában, Irakban, Szíriában Stramm, August – német expresszionista költő (1874-1915) Strindberg – August Strindberg (1849-1912) svéd drámaíró Damaszkusz felé című trilógiájának harmadik része az Álomjáték (1902) Szacsvay – Szacsvay Imre (1845-1939) színész, 1884-től a Nemzeti Színház tagja, 1909-től örökös tag, klasszikus szerepek, pl. Lear király szenvedélyes megformálójaként vált híressé P. Szathmáry Károly – író, tanár (1831-1891), sokrétű közéleti tevékenysége mellett a XIX. század második felének egyik legtermékenyebb írója (Erdély vészcsillaga, 1857; Izabella, 1859) Szini Gyula – író, esszéista, kritikus (1876-1932), a Nyugat munkatársa, Baumgarten-díjas (1929) Tagore, Ranindranath – bengáli nyelvű indiai költő, író (1861-1941), Nobel-díjas (1913) Thimig, Helene – osztrák színésznő (1889-1974); Max Reinhardt felesége és társulatának tagja Titulescu – Nicolae Titulescu (1883-1941) román politikus, pénzügyminiszter és külügyminiszter; az első világháborút követő béketárgyalásokon és a Nemzetek Szövetségében Románia fődelegátusa, a kisantant egyik irányítója Tóth Béla – író, művelődéstörténész (1857-1907); sokoldalú munkásságából a kultúrtörténeti érdekességeket megbízható alapossággal és élvezetes stílusban feldolgozó kötetei emelkednek ki (Szájrul szájra,
1894; A magyar anekdotakincs 1-6., 1898-1903) Unamuno – Miguel de Unamuno (1864-1936) spanyol keresztény egzisztencialista filozófus, író; 1923-ban a Kanári-szigetekre száműzték, ahonnan Franciaországba szökött; 1930-ban tért haza, ahol rehabilitálták Valéry – Paul Valéry (1871-1945) a század egyik legjelentősebb francia költője; akadémiai székfoglalóját 1925ben tartotta, az elhunyt Anatole France helyébe lépett Verne Gyula – Jules Verne (1828-1905) francia regényíró; a Nyolcvan nap alatt a Föld körül (1873) című regényének főhőse Phileas Fogg Vilmos császár – II. Vilmos porosz király és német császár (ur. 1888-1918) Virág Benedek – klasszicista költő (1754-1830), a „magyar Horác”; élete második felében a Tabánban élt, az egykori Arany Szarvas sütőházban, az Apród utca 10.-ben. A ház a második világháborúban elpusztult Voltaire – francia filozófus, író (1694-1778), az európai felvilágosodás egyik legjelentősebb alakja; 1726-1728 között angliai száműzetésbe kényszerült; l. Tancred Werfel – Franz Werfel (1890-1945) osztrák költő és prózaíró; az expresszionista líra legnépszerűbb alakja, első regénye, a Verdi 1924-ben jelent meg; Márai 1921-ben lefordítja a költő Az olvasóhoz (An den Leser) című versét Werner Gyula – író, politikus (1862-1926); történelmi tárgyú, fordulatos regényeivel a századforduló népszerű írói közé tartozott Wigmann, Mary – Mary Wigman (1886-1973) német táncosnő, koreográfus, 1920-ban Drezdában alapított iskolája a szabad tánc legjelentősebb központja Wilde – Oscar Wilde (1854-1900) angol költő, író; homoszexualitás vádjával bíróság elé állították, és kétévi fegyházra ítélték (1895-97). Börtönélményei ihlették A readingi fegyház balladája (1898) című költeményét
Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató A tördelés a Kopf Bt. munkája Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 210098 Felelős vezető Pogány Zoltán igazgató Készült Kaposváron, 2001-ben A német szövegeket és verseket Márton László fordította Felelős szerkesztő Osztovits Levente A sorozatot M. Nagy Miklós szerkeszti Műszaki szerkesztő Kállay Judit Műszaki vezető Fábián István Készült 24,79 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 07 6916 6
