Magyarország mozgástere a nagyhatalmi politikában, 1956–1985 Magyarország külpolitikája I. A Szovjetunió A szovjet érdekszféra kettõs megítélése
A szovjet nagyhatalmi politika jellemzõi A hagyományos nagyhatalmi politika az érdekszférájába tartozó gyengébb szomszédaitól fõleg külpolitikai, esetleg még gazdasági alkalmazkodást kívánt. (Így volt ez a Szovjetunió esetében is.) Elvárta tõlük azt, hogy ne csatlakozzanak vetélytárs szövetségi rendszerhez, ne adjanak számára támaszpontot, ne váljanak legalábbis önszántukból felvonulási területté, „átjáróházzá” ellenséges haderõk számára. A Szovjetunió azonban ennyivel csupán Finnország esetében érte be, mert geostratégiai okokból nem tekintette a biztonsági övezet kulcsfontosságú elemének. A szovjet övezetben a térségszervezõ nagyhatalom és az alárendelt országok viszonya többféle formát ölthetett. A primátus azt jelentette, hogy a túlsúlyban lévõ állam jobbára csak diplomáciai és gazdasági téren érvényesíthette akaratát, erõszakhoz nem folyamodott és nem is fenyegetõzött alkal-
mazásával. A hegemónia már jobban ránehezedett a függõ országokra. A vezetõ nagyhatalom ugyan többnyire alkalmazkodott a nemzetközi jog normáihoz, de akaratát mindenképpen, szükség esetén katonai erõszakkal is keresztülvitte. A dominancia feszes és szigorú hódoltsággal, a nemzetközi jog szinte teljes negligálásával járt. Az alaptípusok rendszerint nem kristálytiszta képzõdményként léteztek. A Szovjetunió magatartása, fölényérvényesítésének eszközrendszere belpolitikai és gazdasági okokból, valamint a nemzetközi körülmények dinamikájának hatására változott. Úgyszintén módosult a függõ országok helyzete, ennek következtében átalakultak az érdekszféra belsõ erõviszonyai és összeköttetései a régión kívüli világgal.
Magyarország az 1956. évi, fegyveres erõszakkal elfojtott kitörési kísérlet után – kénytelen-kelletlen – a szocialista világrendszer és ezen belül a szovjet Magyar–szovjet viszony, 1964–1985 érdekszféra része maradt. A szocialista világrendszer belsõ helyzetének megítéA magyar–szovjet viszonyban lényeges lését azonban kettõsség jellemezte. A szerepet töltöttek be a kommunista kötelezõ ideologikus tiszteletkörök melállampártok vezetõinek személyes kaplett a magyar értékelésekben megjelencsolatai. Kádár számára 1964 októbetek az idealizált képet árnyaló kritikai rében, Hruscsov leváltásakor nem csumegjegyzések is. „Ha az európai szociapán az elsõ titkári szintû, már-már lista országokban vizsgáljuk a helyzetet, baráti viszony szûnt meg az egyik pillátni kell egy alapvetõ tényt: A szocialanatról a másikra, hanem a magyar– lizmus építésének útjára lépett európai szovjet kapcsolatrendszer egész építés talán ázsiai szocialista országokban is ménye megingott. A megbomlott ez a történelmi fordulat nem kizárólag szinkron helyreállítását Kádár János a belsõ feltételek eredményeként, nem fontosnak tartotta, de korántsem mincsupán természetes folyamatként, haden áron. Egy jottányit sem volt hajnem elsõsorban a Szovjetunió katonai landó visszavonni vagy helyreigazítani gyõzelmének eredményeként követkeHruscsov brutális eltávolítása miatt zett be. Ezért ez a tényezõ – tehát a Brezsnyevnek és Kosziginnek szóló bíbelsõ feltételek nem teljes rálatából, amelyhez hasonló Kádár János, az MSZMP KB elsõ titkára fogadja Ny. Sz. Hruscsovot, kialakulása – még hosszabb kemény kritikát Nagy Imaz SZKP KB elsõ titkárát. Budapest, 1958. április 2. idõszakon érezteti a hatását” rén kívül egyetlen magyar – fejtegette Erdélyi Károly kommunista vezetõ sem fokülügyminiszter-helyettes az galmazott meg Moszkva 1969. évi követi értekezleten. címére. Az MSZMP elsõ Kézenfekvõ volt a követtitkára azért „köszönt be” a kezmény: a magyar külpolitiKreml új urainak, hogy tiszkának szinte beláthatatlan tázza velük a viszonyát, és ideig számot kell vetnie mintudomásukra hozza, miszeden cselekedeténél a szociarint vele nem lehet packázlista táboron belül érvényesüni. Õ nem egy dróton ránlõ közegellenállással, mintegy gatható marionettfigura, ólomsúlyú kolonccal, amely hanem olyan személyiség, lépten-nyomon késlelteti és akinek tartása van, és önálvisszahúzza, akadályozza az ló koncepciót alakított ki a elõrehaladásban, különösen magyar–szovjet viszonyról. a tõkés világgal való kapcsoAczél György feljegyMTI latépítés terén. zései szerint „Kádár János
9
politikai alaptétele az volt, mány kölykök módjára viselkedhogy olyan politikát kell folynek… Ez nem okos magatartás. tatni, amelyet a Szovjetunió Vizsgáljuk meg a megegyezés elfogad, vagy legalábbis nem lehetõségét.” Hangsúlyozta a ellenez, s amelyet a magyar reálpolitika szükségességét, annál is inkább, mert Magyarornép megért és követni, támogatni tud. A Szovjetunió elszág csak egy „kis tetû” (sic!) a várásait és a magyar nép igénagyvilágban. Viszont az amerinyeit együtt látta, együtt kekai kormány ismerje el a Mazelte. A kettõ egyidejû kielégyar Népköztársaság létezéségítését, a tartós konfliktusok nek tényét, s ebben az esetben kialakulásának elkerülését felújíthatók a normális diplomárendkívül bonyolult, a kívülálciai kapcsolatok „a nevetséges ló számára meg sem érthetõ ügyvivõ vacakolás helyett”. taktikázással próbálta elérni. MTI […] 1956 november elsejétõl Az „amnesztiát normalizálásért”-ügylet 1985 áprilisáig a legnagyobb L. I. Brezsnyevnek, az SZKP KB elsõ titkárának (balról az elsõ) és Kádár Jánosnak, az MSZMP KB elsõ titkárának találkozója. Az 1960-tól indult tapogatózámegoldandó feladat Kádár Budapest, 1965. január 29. sok után, 1962 októberében az számára: hogy lehet úgy önálamerikai külügyminisztériumló vagy önállóbb politikát csinálni egy ban a magyar ügyvivõnek átadtak egy nagyhatalom árnyékában, amelyik… II. Az Egyesült Államok nem hivatalos „emlékeztetõt” a megszorosabban fogja ezeket az országokat, egyezés feltételeirõl. Az irat szerint az mint némely köztársaságát, hogy ne Egyesült Államok az 1956. október– élezze a helyzetet. A feszült odafigyelés, A konszolidáció feltétele novemberi eseményekben való részvéa soha nem lazuló éberség adja meg a lehetõséget erre a nagy taktikai játsz- A magyar külpolitika számára különös tel miatt elítéltek és még börtönben mára. […] Quislingként indult, így néz- fontosságú volt az Egyesült Államokkal lévõk szabadlábra helyezését kívánja. ték õt sokan, majd ámulva látták az való kapcsolat. Egyrészt a kádári kül- Ennek fejében az amerikai kormány évek, évtizedek folyamán, hogy a tizen- politika lehetõségeit számottevõen befo- kezdeményezi a magyar fél hátrányos négy (szövetséges) ország közül egy lyásolták az amerikai–szovjet viszony helyzetének megszüntetését az ENSZsem közelítette meg a szovjet modelltõl fordulatai. Ugyanis a hidegháború fo- ben. Ezután az amerikai kormány kész lyamán a feszültség és az enyhülés sza- a tárgyalásokra a kétoldalú kapcsolavaló elszakadásban Kádár Jánosét.” A pártvezetés célja az volt, hogy a kaszai ciklikusan követték egymást, és a tok rendezése végett.* A kubai rakétaválság után Kádár külpolitikai mozgástér bõvítését és ezzel magyar külpolitikát érzékenyen érintetszoros összefüggésben a belsõ libera- ték a nemzetközi légkör változásai, János 1962. november elején moszkvai lizálást a Szovjetunió egyetértésével amelyekhez igyekezett alkalmazkodni. tárgyalásai során nem csupán hozzávalósítsa meg, elnyerje reformjaihoz Másrészt a legtöbb tõkés ország, vala- járulást, hanem kifejezetten biztatást Moszkva jóváhagyását. Kádár a szov- mint a harmadik világ számos állama kapott Hruscsovtól az „amnesztiát norjet–kínai ellentéteket a román vezetés- számára az amerikai magatartás etalont malizálásért”-ügylet lebonyolítására. tõl eltérõen nem a semlegesség és jelentett, ami a nemzetközi szervezetek- Az MSZMP elsõ titkára a párt novemfüggetlenség demonstratív hangsúlyo- ben, így az ENSZ-ben is érvényesült. A ber végi VIII. kongresszusán elmonzására kívánta felhasználni, hanem Kádár-kormánynak ezért fontos volt, dott beszámolójában hangoztatta a szövetségesi értékének bizonyítására, hogy bármilyen szûk keretek között, magyar kormány készségét az Egyesült amit szovjet részrõl a magyar refor- bármilyen kényszeredetten is, de fenn- Államokkal való kapcsolatai rendezémokkal szemben tanúsított toleranciá- maradjon és normalizálódjék a diplomá- sére. És nem kellett különösen éles val illett nyugtázni. Kádár a bizalmi elv ciai viszony, amely 1956–1967 között hallásúnak lenni annak megértéséhez, miért közvetlenül ez után jelentette be, alapján mozgási szabadságot akart kapni, ügyvivõi szinten stagnált. biztosította a Szovjetuniót, hogy „nem Kádár János 1960 októberében, hogy az 1956-os politikai elítéltek él vissza” megkülönböztetett helyzeté- New York-i tartózkodása alkalmával 95%-át már szabadlábra helyezték, s e vel. Taktikázását a pesti humor így ismertette álláspontját a magyar–ame- téren még további lépések várhatók. Az amerikai fél is állta a szavát. Az érzékeltette: A Nixon–Brezsnyev csúcs- rikai viszonyról a State Department találkozón Kádárt meghívják, csatlakoz- egyik meg nem nevezett bizalmi embe- ENSZ XVII. Közgyûlésén, 1962. dezék hozzájuk. Amikor autóikkal útke- rének, aki szerint „Kádár sejtette, hogy cember végén elfogadott határozati resztezõdéshez érnek, Brezsnyev utasít- megjegyzéseit az amerikai kormány tu- javaslat megszüntette Sir Leslie Munro ja sofõrjét: „Irányjelzõ balra, kanyar domására hozzák”. A magyar politikus balra.” Nixon is egyértelmû: „Irányjelzõ nem titkolta, hogy „sok gyerekes (sic!) * Vö. Borhi László: Magyar–amerikai kapcsolajobbra, kanyar jobbra.” Kádár pedig: dolog történik a két ország között, tok, 1942–1989 címû cikkével 2010/3. számunk„Irányjelzõ balra, kanyar jobbra.” mind az amerikai, mind a magyar kor- ban! (A szerk.)
10
MTI MTI
Húsvéti forgalom a magyar–csehszlovák határátkelõhelyen, 1964
Kalauz kezeli a jegyeket a 4-es villamoson, 1961
Szórakozó fiatalok az Ifjúsági Parkban, 1962
Fotó: Tóth Béla
Fotó: Kun Kovács László
MTI
Magyarország az 1960–1970-es években
Aszódról viszik hátikosárban a gázpalackot az ikladiak, 1968 Amerikában élõ magyarok hazai látogatáson, 1970-es évek
Korai zöldségeket termelnek fólia alatt a háztájiban. Szeged, 1970-es évek vége
Könyvvásárlás munkahelyen, 1974
Külföldi diákok Magyarországon, 1970-es évek
11
MTI
Richard Nixon amerikai politikus vásárol egy budapesti piacon, 1963. július
új-zélandi diplomata különleges megbízatását a „magyar ügyben”, amely ezzel lekerült a világszervezet napirendjérõl. Az ENSZ mandátumvizsgáló bizottsága 1963-ban a XVIII. Közgyûlés elõtt, egyhangúlag elfogadta valamennyi delegáció, így a magyar küldöttség megbízólevelét is.
Tárgyalások, 1964–1965 Az amerikai diplomáciának döntõ szerepe volt abban, hogy Magyarország világszervezetbeli helyzete nemzetközi jogi értelemben rendezõdött. Ez elhárította a kétoldalú kapcsolatok elmélyítésének legsúlyosabb akadályát. A magyar fél 1964 elején kezdeményezte a hivatalos tárgyalások megindítását többek között a követcserérõl, a gazdasági és kulturális kapcsolatokról, valamint egy konzuli egyezményrõl. A Politikai Bizottság jóváhagyása után a külügyminisztérium február 21-én jegyzékben javasolta a budapesti amerikai követségnek a megbeszélések megkezdését. Az amerikaiak igenlõ választ adtak. A magyar kezdeményezés éppen szerencsés idõpontban született, a Nyugat ugyanis feladta „a felgöngyölítés és a felszabadítás” doktrínáját. Johnson elnök 1964 májusában, mintegy a Kennedy-politika folytatásaként, egy beszédében bejelentette, hogy „át kell hidalni a Kelet-Európától elválasztó szakadékot”. A lehetõséget a nyitottabb és kevésbé konfrontatív taktikára az adta meg, hogy a szovjet övezet több országa, így Magyarország is – amerikai értékelés szerint – a lázongás és a konszolidáció után az „evolúció” sza-
12
60 ország kommunista és munkáspártjainak találkozója Budapesten a vietnami háború elleni tiltakozás jegyében, 1968. február
kaszába lépett. A State Department egyik 1965. júniusi feljegyzése szerint a térségre négy új vonás jellemzõ: belsõ liberalizálódás, bizonyos mérvû függetlenedés a Szovjetuniótól, gazdasági reformok és közeledés a Nyugathoz. Magyarországgal kapcsolatban a feljegyzés értelmében új lehetõségek nyíltak meg: a gazdasági, pénzügyi, konzuli és egyéb problémák megoldása tárgyalások révén.
A vietnami háború: retorika és külpolitika Az 1960-as évek közepén az Egyesült Államok és a szocialista országok viszonyát alapvetõen befolyásolta a vietnami háború. Ez mint a kapcsolatok fejlõdését hátráltató tényezõ gyakran megjelent a magyar érvrendszerben is – bár inkább a táborhûséget formálisan kifejezõ és kötelezõnek tartott frázisként bukkant fel, amely a gyakorlati politikában devalválódott. 1965 májusában a Budapesti Nemzetközi Vásáron való amerikai részvételrõl folytatott vitában Kádár kifejtette: „A valóságban is egy idõben létezik a békés egymás mellett élés és a harc az imperializmus ellen… ezt kell a magyar–amerikai kapcsolatban is folytatni. Egy idõben kell az USA-t politikailag támadni… ugyanakkor a tárgyalásokat folytatni kell. Még azt sem mondanám, hogy keményítsük a pozícióinkat.” A fejtegetésbõl kicsendülõ ambivalencia, az „együtt létezés” mellett tett hitvallás és a harcos antiimperializmus kettõssége nemcsak a magyar–amerikai relációban érvényesült, hanem a kádári külpolitika egyik jellegzetességévé vált.
Mind a szovjet, mind az amerikai külpolitikában is érvényesült egy sajátos kettõs beszéd – más volt a retorika és más a külpolitika gyakorlata. Az államrezon által diktált politika más cselekvést, más taktikát követelt, mint az ideológiai vezérszavak. A szovjet külpolitikában többnyire a pragmatizmus szempontjai érvényesültek. Az imperializmusra szórt szitkok-átkok a vietnami háború idején is jól megfértek társbérletben az Egyesült Államokkal folytatott tárgyalásokkal és egyezményekkel. A vietnami háború eszkalálódása ellenére 1966-ban élénkebbé váltak a magyar–amerikai kapcsolatok és megegyeztek a diplomáciai képviseletek nagyköveti szintre való emelésérõl.
Követcsere – javuló viszony, 1966–1978 1966 novemberében a budapesti, illetve a washingtoni diplomáciai missziók nagykövetségi rangra emelkedtek. Hillenbrand nagykövet 1967 októberében foglalta el budapesti állomáshelyét. Az 1970-es években zökkenõkkel ugyan, de javultak a magyar–amerikai kapcsolatok. A folyamat legfontosabb mérföldkövei a következõk: 1972 júliusában William Rogers külügyminiszter Budapesten tárgyalt, ez volt az elsõ amerikai külügyminiszteri látogatás a magyar fõvárosban; 1973 márciusában Washingtonban aláírták a két állam vagyonjogi megállapodását; 1978. január 6-án Cyrus Vance külügyminiszter, Jimmy Carter elnök személyes képviselõje átadta Budapesten a magyar koronát és a koronázási ékszereket; 1978 júliusában Magyarország megkapta a legnagyobb kedvezmény
elvét és életbe lépett a két állam kereskedelmi egyezménye. A magyar–amerikai kapcsolatok pozitív fejleményei a Kádár-rezsim jelentõs sikerét jelentették, növelték hazai és nemzetközi presztízsét. Magyarország a kelet-európai térségben, Lengyelország és Románia mögött, az Egyesült Államok harmadik legfontosabb partnere lett.
III. Nyugat-Európa Nyitás a „nyugati partnerek” felé A magyar külügyi vezetés ugyanebben az idõszakban az európai helyzetet értékelve nyugtázta, hogy a „fejlett tõkés országokkal fenntartott kétoldalú kapcsolatainkban eddig nem keletkezett zavar, nyugati partnereink egyetlen korábban rögzített vagy tervbe vett akciót sem mondtak le… a számunkra fontos nyugat-európai relációkban a kétoldalú kapcsolatok jelentõsebb, a mostani nemzetközi helyzetbõl eredõ visszaesésével nem kell számolnunk”. Azok a kapcsolatok az európai tõkés országokkal, amelyek megõrzését a magyar vezetés az enyhülés vége ellenére is fontosnak tartotta, az 1960-as évek közepétõl alakultak ki. „Az Atlanti-óceántól az Urálig” terjedõ Európa De Gaulle-i gondolata, Nyugat-Európa emancipálódása az amerikai hegemóniával szemben lehetõséget kínált a közeledésre a kontinens két része között, amire a magyar pártés államvezetés jelentõs része, korlátok között ugyan, de hajlandóságot mutatott. A Nyugat-Európa felé való nyitás egyik vonulatát az utazási könnyítések jelentették. Nem volt kétséges, hogy a rendszer támogatását vagy legalábbis elfogadását erõsítette a börtönérzület oldása. 1964-tõl a tõkés országokba turista célból három-, rokonlátogatásra kétévenként lehetett az útlevélbe kiutazási vízumot, úgynevezett „ablakot” kapni. (A rokonlátogatás lehetõvé tételét a nyugat-európai magyarok „Kádár bosszújának” titulálták, mert megrohanták õket az óhazából a nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek…)
Osztrákok, nyugatnémetek, 1964 A Kádár-kormányzat nyugati nyitási törekvéseiben különleges szerepe volt a magyar–nyugatnémet és a magyar– osztrák viszonynak. A hagyomány, a földrajzi közelség, a gazdasági motiváció, az állampolgárok százezreinek személyes érdekeltsége kiemelt jelentõségûvé és szinte természetessé tette a kölcsönös erõfeszítéseket a kapcsolatok normalizálására. Ausztriában az 1960-as évek elején, az NSZK-ban az évtized végén alakultak ki a szocialista, illetve a szociáldemokrata párt hatalmi pozícióba kerülésével a közeledés belpolitikai elõfeltételei. A magyar–nyugatnémet tárgyalások 1963. november 9-én fejezõdtek be az elsõ kormányközi egyezménnyel a hosszú lejáratú kereskedelmi és fizetési forgalomról, továbbá kereskedelmi képviseletek létesítésérõl. A NyugatBerlin-klauzulát bizalmas levélváltás rendezte, amely kimondta: „ez a fizetési forgalomra vonatkozó megállapodás a magyar–német kereskedelmi és fizetési forgalom eddigi gyakorlatának megfelelõen a német márka (DMWest) és a forint érvényességi területein nyer alkalmazást.” Az elsõ olvasatra devizatechnikai megfogalmazás politikai tartalommal bírt. Magyarország de facto elismerte az NSZK és Nyugat-Berlin összetartozását. A megállapodás 1964 júliusában lépett hatályba, ekkor kezdte meg a mûködését a két képviselet. Magyarország az egyezményt, az NDK ismételt tiltakozása ellenére, 1969. december 31-ig Magyar turisták Schönbrunnban, 1974 nyara
meghosszabbította. Sõt ugyanezen év októberében kormányközi megállapodás jött létre arról, hogy a kereskedelmi képviseletek 1970. január 1-jétõl útlevélkezelési és vízumkiadási jogokat kapnak. Ez a felhatalmazás már a teljes értékû diplomáciai viszony felvételének elõkészületét jelentette. Az 1960–1970-es évek fordulóján a magyar–NSZK viszonyban is fordulatot jelentett Willy Brandt Ostpolitik (keleti politika) programjának kiteljesedése, amelynek állomásai, csupán leltárszerûen: az NSZK–szovjet, az NSZK–lengyel egyezmények, 1971-ben a négyhatalmi Berlin-egyezmény, majd 1972-ben az NSZK–NDK alapszerzõdés, 1973-ban az NSZK–csehszlovák megállapodás. Ebbe a folyamatba illeszkedett, hogy 1973 decemberében Magyarország és az NSZK képviselõi megegyeztek a diplomáciai kapcsolatok felvételében. A budapesti NSZK nagykövetség jogot kapott Nyugat-Berlin állandó lakosainak konzuli ellátására Magyarország területén, és Nyugat-Berlinben magyar fõkonzulátust létesítettek. Magyarország ENSZ-beli helyzetének konszolidációja és ezzel összefüggésben nemzetközi presztízsének megújulása nem maradt hatás nélkül a magyar–osztrák viszonyra sem. A két ország kapcsolatában valósággal gátszakadást jelentett, hogy 1964 júliusában – többéves huzavona után – létrejött a vagyonjogi egyezmény. A megállapodással elhárult az utolsó akadály a viszony teljes értékû normalizálásának útjából. Bruno Kreisky külügyminiszter, az osztrák szocialista párt vezetõ személyisége az átfogó rendezés szándékával 1964. október 29. és november 1. között Budapestre látogatott.* Személyében az elsõ nyugati külügyminiszter járt Magyarországon. Az elsõ nyugati kormányfõi látogatásra, Josef Klaus kancellár budapesti útjára 1967-ben került sor.
Kádár személyes tekintélye Az évtized végére a kontinens nyugati felében Kádár lett a „kedvenc” pártfõnök. Sikerében jelentõs sze* Vö. e számunkban Gecsényi Lajos tanulmányával! (A szerk.)
13
repe volt annak, hogy a magyar pártvezetés 1973-tól kapcsolatba lépett több szocialista, szociáldemokrata párttal. A Politikai Bizottság 1974 májusában elfogadott irányelvei szerint „a pártkapcsolatokat fel kell használni kétoldalú államközi kapcsolataink javítására… különösen azokkal a tõkés országokkal, amelyekben szociáldemokrata vezetés érvényesül… törekedjünk együttmûködésre és közös akciók kidolgozására a nemzetközi enyhülés megszilárdítása… a békéért és a biztonságért folytatott küzdelem terén”. Kádár személyes presztízsét a nyugati világban mi sem bizonyítja jobban, mint az a körülmény, hogy két ízben is felvetõdött a gondolat, miszerint közvetítésre kérik fel õt a Szovjetunió felé. 1978 decemberében Philip Kaiser, az Egyesült Államok budapesti nagykövete egy ebéd alkalmával Rényi Pétertõl, a Népszabadság fõszerkesztõhelyettesétõl arról tudakozódott, Kádár vállalná-e, hogy közvetítsen Brezsnyev és Carter között. A diplomata szerint Kádár élvezi a szovjet vezetõk bizalmát, nagy elõttük a tekintélye, „és bizonyára nagy hatást gyakorolna az amerikai elnökre, az amerikai vezetõkre”. Ezzel kapcsolatban utalt „arra a respektusra és szimpátiára”, amellyel az O’Neill képviselõházi elnök vezetésével Budapesten járt kongresszusi delegáció tagjai nyilatkoztak róla. 1979 szeptemberében Helmut Schmidt német kancellár a magyar fõvárosban tett látogatása során felvetette, hogy Kádár „tud a Szovjetunióra hatni”, ezért azt kérte, hogy ne csupán informálja a szovjet politikusokat a fontos európai és világpolitikai kérdésekben, hanem „próbálja meg meggyõzni õket errõl vagy arról”.
IV. A szocialista országok Román–magyar kapcsolatok „A Románia és Magyarország közötti viszony egy circulus vitiosus-t képez, amennyiben az éppen úgy függ az erdélyi magyarság sorsától, mint ez a két ország közötti kapcsolatok függvénye” – írta 1945 augusztusában Demeter Béla erdélyi újságíró Gyöngyösi János
14
Kádár János látogatása a Vatikánban VI. Pál pápánál, 1977. június 7–8.
magyar külügyminiszternek küldött feljegyzéseiben. Az idézett megállapítás axiómaértékû, mert kifejezi a magyar– román kapcsolatok lényegét az 1918– 1989 közötti évtizedekben, politikai rendszerektõl függetlenül. Mind a magyar–román viszonyban, mind a román kisebbségi politikában hét évtized folyamán kettõs tendencia érvényesült. Az államközi relációban az idõnként felbukkanó megbékülési kísérleteket kudarcuk után tartós ellenségeskedés követte. A román kisebbségi politikában pedig a villanásszerûen érvényesülõ toleranciát hosszabb távú erõszakos asszimilációs, homogenizáló stratégia váltotta fel. A két állam viszonyában 1945, s különösen 1948–1950 után új mozzanatként épült be a rivalizálás a szovjet támogatásért. A magyar érdekeket hátrányosan érintette, hogy a Szovjetunió a status quo megõrzését kívánta és a minden áron való megbékéltetésre törekedett. Ez nyilvánvalóan a birtokon belül lévõ román félnek kedvezett. Nem hagyható figyelmen kívül az a körülmény sem, hogy Moszkva szemében a kõkemény neosztalinista román diktatúra külpolitikai kicsapongásai ellenére (eltérõ Kína-, illetve Izrael-politika, távolmaradása az 1968-as csehszlovákiai intervenciótól) sokkal rokonszenvesebb volt a kádári „puha” diktatúránál. Kádár ennek tudatában, valamint a magyar nacionalizmustól való félelmében az 1950-es évek végén és az 1960-as években óvatos, sõt meghunyászkodó politikát követett. Az 1970-es évek elején azonban – összefüggésben a helsinki értekezlet elõ-
készületeivel – mindinkább elõtérbe kerültek az emberi jogok s ennek óhatatlan következményeként a nemzetiségi kérdés. Ezt a fejleményt a kádári vezetés sem hagyhatta figyelmen kívül. Annál kevésbé sem, mert a román magatartás mind Magyarországgal, mind az erdélyi magyarsággal szemben egyre agresszívebbé vált, amelynek hazai hatása az immár nem elfojtható felháborodásban és a tétlenséggel való elégedetlenségben jelentkezett. Így a romániai magyarság helyzete par excellence magyar belpolitikai kérdéssé vált. Kádár és az MSZMP többi vezetõje feladta azt az illúzióját, hogy „a szocialista fejlõdés megoldja a nemzetiségi kérdést”, és elõbb zárt körben, majd nyilvánosan is megkezdõdött a ceauÕescui nemzetiségi politika bírálata, amely román részrõl heves ellentámadást váltott ki.
Csehszlovákiai bevonulás, 1968 Az 1968. évi csehszlovákiai fegyveres intervenció gondolatával Kádár több hónapon át szembeszegült, míg végül fogcsikorgatva ugyan, de hozzájárult a magyar közremûködéshez. A megszállás kivitelezésével és „eredményeivel” azonban egyáltalán nem volt elégedett, eltérõen a többi diadalittas pártvezetõtõl. A Központi Bizottság 1968. október 27-i ülésén meglehetõsen keserû hangulatban vonta meg a történtek mérlegét: „nem kell bebeszélni magunknak és legkevésbé a tömegeinknek, hogy itt gyõztünk, vagy ki gyõzött. Erre semmi szükség nincsen. Teljes komolyságában és mélységében kell ezt a problémát néznünk, és a dolgok valamikor csak jó megoldáshoz jutnak. És inkább egy évvel késõbb kell konstatálnunk, hogy ki gyõzött és hogyan gyõzött a szocializmus…” Jóllehet meghatározó szerepe volt Magyarország intervenciós részvételében, mindvégig kritikusan szemlélte Moszkva Csehszlovákia-politikáját, és a szolidaritás kötelezõ hangsúlyozása mellett megnyilatkozásaiban bizonyos távolságtartásra, mérsékletre és türelemre intõ hangvétel is érzékelhetõ. Az intervenció után a csehszlovákiai helyzetet úgy értékelte, hogy az „nem egy elsõ
díjas mûalkotás”. A tökéletlenségért Moszkva határozta meg, mert ez fontos kában Ghána és Guinea, Mali, Tanzáugyan elsõsorban a CSKP elnökségét részét képezte a szuperhatalmak kö- nia és Kongó-Brazzaville. Ázsiában Intette felelõssé, de nem hallgatta el a zötti globális konfrontációnak és ver- dia és (1965-ig) Indonézia. A „haladó „társtettesek”, elsõsorban a Szovjet- sengésnek. rendszer” mint kritérium ismérve elsõunió, de a többi beavatkozó ország hiAz újonnan függetlenné vált álla- sorban az volt, hogy az adott ország báit sem. Több ízben is szóvá tette a mok túlnyomó többsége az el nem milyen magatartást tanúsított a nemcsapatok bevonulásával egyidejûleg kötelezettség elvét vallotta és távol tar- zetközi politikában, vezetõ személyisétervezett és a megszállást úgymond totta magát a Kelet–Nyugat-viszálytól. gei mennyire harsányan hirdettek anti„igazoló” és „alátámasztó” politikai Az afroázsiai országok gondosan óvták imperialista, antikolonialista szólamomegoldás kudarcát, amelyért burkoltan friss keletû önállóságukat és úgy vél- kat, hajlandók voltak-e a Szovjetunióugyan, de nyilvánvalóan a gyatra szov- ték, hogy a szuperhatalmi perpatvarba tól és szövetségeseitõl elsõsorban fegyjet elõkészítést hibáztatta. való besodródásuk korlátozná cselek- verzetet és más hadianyagot elfogadni, A magyar pártvezetés arra töreke- vési szabadságukat, bármilyen egyolda- valamint tanácsadókat és szakemberedett, hogy mérsékelje a megszállásban lú elkötelezettség szûkítené nemzetkö- ket beengedni. való bûnrészesség káros külpolitikai kö- zi mozgásterüket. Ezek az államok a A „haladó rendszer” fogalma azonvetkezményeit. Nem kívánt „haragszom korszakban polgárjogot nyert és köz- ban rendkívül cseppfolyós és bizonyrád” taktikát folytatni az intervenciót keletûen használt, bár nem teljesen talan ismérvnek bizonyult. A nemzetellenzõ Romániával és Jugoszláviával pontos gyûjtõnéven a „harmadik vilá- közi politikában még a „haladó rendszerû” országok sem fogadták el azt a sem, és sürgette a viszony normalizálá- got” alkották. sát. Eszerint a megszállást bíráló tõkés A szovjet harmadikvilág-politikát át- szovjet nézetet, amely szerint a kor fõ országbeli testvérpártokkal „elvtársi szõtték az ideológiai szálak. Moszkva ellentmondása az imperialista és a módon” kell vitatkozni, de nem a szakí- különösen a Közel-Keleten és Afriká- szocialista tábor szembenállása, s úgy tásra, hanem az egységre kell törekedni. ban azokat a kormányzatokat támogat- vélekedtek, hogy az alapvetõ konflikFigyelemre méltó és a kádári külpoliti- ta, amelyek szocialista retorikával éltek. tus például a „gazdag Észak és a szeka józanságát bizonyítja, hogy a határo- Így alakultak ki a valósággal még kö- gény Dél” ellentéte. Nyilvánvalóvá zat szerint vissza kell ugyan verni az szönõ viszonyban sem lévõ fogalmak, vált, hogy a szocialista államok – egy „imperialista propagandát”, de „a fej- mint a „nem kapitalista út”, az „arab magyar külügyminisztériumi feljegylett tõkés országok viszonylatában is szocializmus” és a „haladó arab rend- zés szerint – „illúziókat fûztek az országok társadalmi és gazdasági fejrendületlenül folytatni kell fõ politikai szerek”. lõdésének lehetõségeihez és üteméirányvonalunkat, a békés egymás melhez… egy-egy kiemelkedõ politikus lett élést, a kapcsolatok normalizálásá- „Haladó rendszerû” országok (Szukarno, Nkrumah) állásfoglalásai ért és továbbfejlesztéséért kell dolgozA magyar vezetés mind politikailag, alapján simább és gyorsabb elõrehalanunk”. Szembetûnõ a magyar külpolitika mind gazdaságilag különösen az úgy- dásra számítottak”. A fejlõdõ országok belsõ helyzetét azon célkitûzése, hogy elkerülje nevezett „haladó rendszerû” országokMagyarország visszasüllyedését az kal való viszony fejlesztését preferálta. is a politikai stabilitás hiánya jellemez1963 elõtti „számkivetett” helyzetébe a Ezek közé tartozott Egyiptom, Szíria, te. Afrikában 1963–1969 között 40 álvilágdiplomáciában. Ezt segítette a Nyu- Algéria és (1958-tól) Irak, Fekete-Afri- lamcsíny zajlott le. Számos esetben elõfordult, hogy egy-egy államgat békülékeny magatartása Csehcsíny alkalmával hatalomra került szlovákia megszállásával szemben, amit a szocialista tábor belsõ ügyé- Díszebéd a parlamentben Ahmed Szukarno indonéz elnök új rezsim szakított elõdje orientátiszteletére, 1960. április 15. ciójával, és így a szocialista orszánek minõsített. gok tetemes támogatása veszendõbe ment. V. A „harmadik világ” Így a magyar külpolitika az 1960-as évek második felében arra kényszerült, hogy bizonyos mértéA volt gyarmatokhoz való viszony kig újragondolja a fejlõdõ orszáA közép-kelet-európai szovjet övegokkal kapcsolatos vonalvezetést. zet létrejötte mellett a II. világháA harmadik világ megjelenése, a borút követõ évtizedek legfontogyarmati rendszer összeomlása sabb, a világpolitika erõvonalait okozta eufória múlóban volt, és elalapvetõen átrendezõ fejleménye a érkezett a józan számvetés, a magyarmati rendszer összeomlása volt. gyar külpolitika valós érdekei és leA kolóniák túlnyomó többsége hetõségei mérlegelésének ideje. De 1946–1965 között függetlenné vált. ez már egy következõ tanulmány Az új államokhoz való viszonyt a tárgya lehet. MTI szovjet blokk országai számára SIPOS PÉTER
15
