MAGYARORSZÁG IPARA AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ IDEJÉN HUNGARIAN INDUSTRY AT THE TIME OF THE FIRST WORLD WAR TEMPFLI JÓZSEF

MAGYARORSZÁG IPARA AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ IDEJÉN

TEMPFLI JÓZSEF

MAGYARORSZÁG IPARA AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ IDEJÉN HUNGARIAN INDUSTRY AT THE TIME OF THE FIRST WORLD WAR A szerző cikkében áttekinti a magyar ipar helyzetét az I. világháború idején. Bemutatja a háborút megelőző piacgazdaságból a központosított, kötött, állami irányítású iparba való átmenet folyamatát, a gazdasági élet mozgósítását, kitérve a folyamat jogszabályi feltételrendszerére. Részletesen elemzi a hadban álló Magyarország iparának működési nehézségeit, mindenekelőtt a nyersanyag és a munka-erő hiányt, ábrázolja az okokat és a következményeket. A szerző véleménye szerint törvényszerű volt, hogy a háború okozta nehézségek a társadalmat radikalizálták, és a vesztes háború nyomán kitört a forradalom. The author’s article provides an overview of Hungarian industry at the time of World War I. He describes the transition from a prewar market economy to a centralized government directed industrial based economy, mobilization of the economy, with descriptions of the contingency laws relevant to the entire process. He details the difficulties faced by the industry of a Hungary on the brink of war, primarily the shortage of raw materials and labor, and describes the reasons and results. The author is of the opinion that it was lawful that the hardships caused by the war radicalized the population and upon loss of the war revolution occurred.

Az 1931-től megjelenő Magyar Katonai Szemle c. folyóiratnak a kezdettől fogva volt egy „Közgazdasági és közigazgatási ismeretek” rovata, ahol a hadi- és védelemgazdasági, hadtáp és logisztikai, valamint hadi- és védelmi igazgatási tárgykörű cikkek jelentek meg. Ezen cikkek egyszerre jelentették a hadtudományi kutatások eredményeinek közlését és az újjászerveződő hadsereg tisztikarának általános műveltsége növelésére szolgáló ismeretanyagot. Az 1930-as években a magyar hadtudomány egyik fontos vizsgálati területe volt az első világháború — az akkori szóhasználattal világháború — tapasztalatainak feldolgozása. A folyóirat számos cikkben és tanulmányban ismertette a történteket. Az elemzésekből nem maradhatott ki a közgazdaságtan sem, mert a világégés egyik legnagyobb tapasztalata éppen az volt, VÉDELEM GAZDASÁGTAN

101


hogy a háború sikeres megvívásában döntő szerepet már nem csak a hadseregek katonái játszanak, hanem a mögöttük álló nemzetek ipari teljesítménye, az „anyag”. A korabeli magyar felfogás szerint a központi hatalmak vereségét a harctereken tanúsított minden vitézség ellenére az Antant és Amerika sikeres gazdasági háborúja, korlátlan anyagi lehetőségei okozták. A háborúban történtek — gazdasági területen is — bőséges anyagot nyújtottak a vizsgálódásra, a következtetések levonására. Ezen anyagok felhasználásával tekintem át a magyar ipar helyzetét az első világháború alatt. Az 1914 nyarán kitört háborút megelőzően — a korábbi háborúk tapasztalata alapján — valamennyi hadviselő fél rövid, gyors lefolyású háborúra számított. Ennek megfelelően az Magyarország sem készült fel egy hosszú háborúra. Léteztek tervek a hadsereg mozgósítására, de ugyanez már nem volt elmondható a gazdaság egészének mozgósításáról. A gazdaságnak a béketermelésről a haditermelésre való átállítását — a gazdaságmozgósítást — a körülmények kényszerítő hatása alatt kellett végrehajtania.

A gazdasági élet állami irányítása Magyarország gazdasági berendezkedését tekintve az első világháborút megelőzően működő piacgazdaság volt. Ez lényegében azt jelentette, hogy az államnak nagyon kevés beleszólása volt a gazdasági életbe. Ez a helyzet — mint a háború kitörését követő rövid időn belül kiderült — egyáltalán nem volt tartható. A piaci viszonyok közepette a gazdaság egyáltalán nem volt képes arra a teljesítményre, amelyet az első világháború követelményei elvártak tőle. A gazdaságmozgósítás jogi alapját két, 1912-ben, — a balkáni háborúk tapasztalata alapján — meghozott törvény képezte. Ezek az 1912. évi LXIII. törvény, mely a háború esetére szóló kivételes intézkedéseket szabályozta, (felhatalmazás a közszabadság korlátozására,) és az 1912 évi LXVIII. törvény amely a hadiszolgáltatásokról szólt (személyes hadiszolgáltatási kötelezettség 50 éves korig, közlekedési eszközök igénybevétele, üzemek és ingatlanok átengedése.) Ugyanakkor a két törvény végrehajtási utasítása csak 1918-ban jelent meg. Ezen törvények kiegészítésére a háború során új törvények születtek. Az 1914. évi L. törvény lehetővé tette az ármaximalizálást és a rekvirálást, és kiterjesztette a személyes szolgáltatási kötelezettséget. Az 1915. évi XIII. törvény a közszükségleti cikkek bejelentését szabályozta és új102

VÉDELEM GAZDASÁGTAN


ból kiterjesztette a személyes szolgáltatást. Az 1916 évi IV. törvény a közszükségleti cikkekkel való ellátás és az árdrágítás meggátlása érdekében szükséges intézkedések lehetőségét tágította. Az 1915. évi XIX. törvény a hadseregszállítások körül elkövetett visszaélések szigorú megtorlására hozták, súlyosabb esetekben a halálbüntetést is kilátásba helyezték. Az állami háborús gazdálkodást, — amelynek középpontjába a meglevő nyersanyagokkal, szénnel és mezőgazdasági termékekkel való szigorú takarékoskodást és állami elosztást állították, először a meglevő állami szervekkel tervezték végrehajtani. A közigazgatás azonban rendkívül túlterhelt volt, ezért új szervezetre volt szükség, amelyeket nyersanyagközpontoknak neveztek el. Ezeknek a feladata volt a hadicélokra felhasználható nyersanyagkészleteknek — rendszerint kényszer útján való — megszerzése, központi kezelése és tervszerű szétosztása a feldolgozók között. A bejelentési rendelet kötelezte a tulajdonost, hogy készletét a rendeletileg megállapított áron valamely anyagközpontnak átadja, illetőleg meghatározott vállalat részére vételre felajánlja. Ez a rendszer gyakorlatilag kiküszöbölte a kereskedelmet. Bevezetésre került a szállítási igazolványok rendszere, amely valamennyi — vasúton, hajón, tengelyen és postán történő szállítást hatósági engedélyhez kötött. A kezdeti szigort jól jellemzi, hogy eleinte valamenynyi engedélyt a kereskedelmi minisztériumban adtak ki, később az államigazgatás alacsonyabb szintjeit is felruházták az engedélyek kiadásával. A központosított anyaggazdálkodás először az élelmiszerre és az állati takarmányra terjedt ki, de 1915-ben már a hadiipar működéséhez szükséges anyagok is sorra kerültek, úgy mint a fémek, később pedig már a gyapjú, a kender, a gyapot, a len és minden bőranyag. Az anyagoknak hadicélokra való felhasználása természetesen a polgári fogyasztás rovására ment, nem készültek mezőgazdasági gépek, és idővel be kellett vezetni az élelmiszerjegyeken kívül a ruha és cipőjegyeket is. A hatalmas anyaghiány hatására igen komolyan foglalkoztak a hulladékanyagok ismételt felhasználásával, illetve pótanyagok előállításával. Az előbbire igen jó példa, hogy a harctereken gyűjtötték és ismételt feldolgozásra a hátországba szállították a kilőtt puska és ágyúhüvelyeket. Begyűjtötték a pálinkafőző üstöket, a harangokat, a zongorahúrokat, a kastélyok réztetejét, valamint a réz és nikkel aprópénzt is. Első világháborús pótanyag a margarin, a „Hitler-szalonna” a papírból készült kötszer vagy a regenerált autógumi is, hogy csak a legismertebbeket említsük. VÉDELEM GAZDASÁGTAN

103


Az állandósult szén és nyersanyaghiány hatására az állam kötelezte a tulajdonosokat a tulajdonukat képező bányák, érckitermelő és feldolgozó üzemek kapacitásának maximális kihasználására, valamint a mező és erdőgazdasági termelőket a termőterület teljes megművelésére, illetve a fakitermelésre. A gazdaságosabb termelés érdekében felmerült az iparcikkek szabványosításának kérdése, elsősorban a hadiiparban, ahol lényegesen csökkentették a gyártott termékek gyártási típusainak számát. A polgári életben is találunk a szabványosításra számos példát, így például államilag szabványosították a liszt őrleményt, vagy a szappan és a gyufa gyártását. Az igen elszaporodott hamisítások és a pótanyagokkal való visszaélés megakadályozása érdekében államilag elrendelésre került a termék kötelező minőségjelzés, a termék csomagolásán fel kellett tüntetni a minőséget, a mennyiséget, az előállító és a forgalmazó nevét. A legszélesebb körű állami beavatkozásra a termékek árának meghatározása terén került sor. A háborús árpolitika célja kettős volt. Egyrészt meggátolni a nagy kereslet és csekély kínálat folytán bekövetkező áremelkedést, és így a közszükségleti cikkek árát arányban tartani a nagy tömegek keresleti lehetőségeivel, másrészt a hadviseléshez szükséges anyagok árát oly színvonalon tartani, hogy a háború folytatásához az állam anyagi lehetőségei elegendőek legyenek. Ez az árpolitika az utóbbi célt nagyjából fedezte, de a lakosság fogyasztásának jelentős csökkenését nem tudta megakadályozni, és az ebből fakadó háborúellenes tömeghangulat a későbbiekben messzemenő következményekkel járt. A háború folyamán már 1916-ban felmerült a békére való átmenet időszakának gazdasági megszervezése. E célból a kormány megszervezte a magyar királyi átmenet-gazdasági minisztériumot, de ez a minisztérium rövid létezés után megszűnt, beolvadt a kereskedelmi minisztériumba. A hatóságok a hadsereg jövőbeni leszereléséből hatalmas értékek visszaáramlásában reménykedtek, de ezek az anyagi javak vagy a győztesek kezébe kerültek, vagy az utódállamok megtartották őket. A háború során felmerült a háború tartama alatt fölöslegessé vált, vagy katonai célokra többé nem alkalmas anyagoknak a polgári életbe történő visszaáramoltatása. A Monarchián belül Magyarországnak jutó anyagok a Hadianyag-értékesítő Intézet Rt. és a Mező- és Erdőgazdasági Hadianyagot Értékesítő Intézet Rt. kezelésébe kerültek, de számottevő eredményekről — az előbb kifejtettekhez hasonlóan — nem beszélhetünk. 104



Az ipar A háború kitörése az ipart igen felkészületlen állapotban találta. Ennek kettős oka volt. Először is, senki nem gondolt hosszú, anyag és eszközigényes háborúra, másrészt pedig a háborút megelőző két év gazdaságilag nehéz volt, a konjunktúra hiánya miatt nagyon sokan termeltek raktárra, rengeteg áru volt felhalmozva. Ez különösen igaz volt az alapanyag-termelő ágazatokra, úgy mint a bányászat, sok volt a kibányászott szén, a kitermelt nyersanyag, és senkinek nem tűnt úgy, hogy ezekből valaha is hiány keletkezhet. A hadiipar a gazdasági életben kis szerepet játszott, a hadsereg készletei — az előző háború tapasztalatai alapján — fel voltak töltve. A háború közvetlen kitörése után a katonai igazgatás alá helyezett vasúton és postán, gyakorlatilag megszüntették a civil forgalmat. Ez a gazdasági élet egésze területén kaotikus állapotokat teremtett, hiszen megszűnt a nyersanyag és készáru szállítás, a gazdaság működését szolgáló telefon és távíró forgalom, leálltak az építkezések, rengeteg gyár kénytelen volt beszüntetni a munkát, s dacára a nagyszámú behívásnak, számottevő munkanélküliség keletkezett. Jellemző a helyzetre, hogy a sóban gazdag Magyarországon sóhiány keletkezett. A polgári termelést bénító intézkedéseket néhány hónap alatt fokozatosan feloldották, de az eset jól tükrözi a katonai és a civil szféra közötti együttműködés kezdeti szervezetlenségét. Az első harcok azonban hamar megmutatták, hogy a dolgok nem a várt forgatókönyv szerint alakulnak. A balkáni háborúk tapasztalata szerint a háború fő fogyóeszköze a gyalogsági lőszer volt, és ennek gyártására a Monarchiában is és Magyarországon is megvolt az ipari háttér. (Nálunk a csepeli Weisz Manfréd Művek.) A pusztító csatákban azonban hamar kiderült, hogy a gyalogsági lőszer csak kis része a harctéri fogyasztásnak, a frontokon hihetetlen mennyiségű tüzérségi lőszer, fegyveranyag és nem utolsó sorban élő ember, ruházat, élelmiszer és egészségügyi anyag fogy el. Ezeket pedig a hadsereg rendelkezésére kell bocsátani, mert különben a hadseregnek esélye sincs a győzelemre. Ez új helyzet elé állította az ország vezetését, meg kellett szervezni az ipar háborús átállását, a gazdaság mozgósítását. A gyárakat haditermelésre kell átállítani, s jellemző adat az ipar mozgósítására, hogy amíg a háború elején az egész Monarchiában összesen 30 hadiipari üzem működött, addig 1916-ra már közel háromezer, azaz a számuk megszázszorozódott. VÉDELEM GAZDASÁGTAN

105


A termelőüzemek jelentős részét hadiigazgatás alá helyezték. Ennek értelmében az állami hatóságok előírták számukra azt hogy mit termeljenek, a termékeiket kinek és milyen áron adják tovább, ugyanakkor biztosították számukra azt, hogy a termeléshez szükséges berendezésekhez, energiához, nyersanyaghoz és félkész termékekhez garantált áron, az állam által kijelölt szállító közreműködésével hozzájuthassanak. A háború során az ipar folyamatosan két nagy problémával küzdött, az egyik a szénhiány volt, a másik pedig a szakmunkáshiány. Mind a kettő egy okra vezethető vissza, nevezetesen a szervezett munkásmozgalom kérdésének a háborút megelőző kezelési módjára. Az államhatalom képviselői a szervezett, nagyipari munkásságot ellenségként kezelték, nem ismerték fel, hogy ez a társadalmi réteg hordozza azt a tudást, amelyre az „anyagháborúban” égető szükség van, nevezetesen a hadviselés tárgyi feltételei megteremtésének képességét. Hosszú történelmi múltra tekint vissza a magyar történelemben a katonai szolgálat büntető jellege is, de mondhatjuk azt is, hogy a katonai szolgálat alól való felmentést a társadalom „kibúvásként” kezelte, és ezért semmi nem indokolta, hogy a városi, ipari szakmákat tanult fiatalságot a háború elején katonai szolgálatra ne hívják be. Az első csaták azonban igen véresen alakultak, a városi szakmunkások, bányászok jelentős része elesett, s mire felismerték a termelésben játszott szerepüket, már nem volt kit hazahívni. A gyárakban még munkapad mellé lehetett állítani a betanított munkára a nőket, az idősebbeket és a fiatal korúakat, de a bányákban nem, ennek következtében a bányaipar képtelen volt a termelését a háborút megelőző év termeléséhez képest növelni, s ahogy a többi iparág növelte teljesítményét, úgy kellett mindinkább elvonni a szenet a lakossági fogyasztásból, ami nem kis okát képezte a háború folyamán kialakult lakossági elégedetlenségnek. A hadiipari konjunktúra fokozatosan bontakozott ki. Az 1914-es év második fele még átmenetet képez a béke és a háborús gazdálkodás között. 1915-re a helyzet alapvetően megváltozik. Felismerik, hogy a háború valószínűleg hosszúra nyúlik, az anyagkészletek erősen megfogyatkoztak, és Olaszországnak a másik oldalra történő átállásával a világkereskedelmi blokád is kialakul a központi hatalmak ellen. Az államhatalom erőteljes kézzel nyúl a gazdaság megszervezéséhez, szabályozzák a termelést, a felhasználást és a forgalmat, megalakulnak a 106



nyersanyagközpontok. Megszervezik a hadiipari üzemek munkásellátását, fokozatosan az egész ipar a háborús cél szolgálatába áll. Munkába állítják a hadifoglyokat és az elfoglalt területek bányáit és üzemeit. A konjunktúra nagy esztendeje az 1916-os év. A gyártás és a termelés minden vonatkozásában a hadvezetőség követelményeihez igazodó tervszerűség érvényesül. Az állami tervgazdálkodás fokozatosan bővül, az állam szabályozza a termelést, a felhasználást és az árakat. A forgalom minden lényegesebb cikkben kötötté válik, a korlátlan magántulajdon elve felborul, általánossá válik a jegyre való árusítás és a hatósági igénybevétel. 1917 már erős hanyatlást mutat. Az ipari termelés a nyersanyagok és a szén hiánya miatt egyre több nehézséggel küzd. A válságot növeli a sztrájkok és munkásviszályok végtelen sorozata, a folyamatos termelést már a legfontosabb hadiipari üzemekben is egyre nehezebb fenntartani. Mindenből hiány van, növekednek az árak, egyre jelentősebb lesz a lánckereskedelem. A kifulladás jelei minden területen megmutatkoznak. 1918-ra bekövetkezik a gazdaság teljes kimerülése. Az ipart a szén és a nyersanyaghiány teljesen megbénítja. Az állami szervek a tervgazdálkodás további bővítésével igyekeznek úrrá lenni a nehézségeken, de már nem képesek a normális gazdasági élet fenntartására, és kitör a forradalom. Azt követően pedig megtörténnek a békekötések, és jön Trianon tragédiája.

A munkáskérdés a háború alatt A gazdaságmozgósítás egyik lényeges kérdése a hadicélokat szolgáló nemzetgazdaság munkaerővel történő ellátása. E probléma megoldásának több módja is létezett. Az 1912 évi hadiszolgáltatási törvény lehetővé tette, hogy a honvédelmi miniszter az üzemek birtokosait munkájuk folytatására kötelezze, illetőleg az üzemet személyzettel átvegye. Ez a rendelkezés a munkásoknak a gyárakhoz való kötését és a katonai fegyelem alá való helyezését jelentette. E törvény alapján először a csepeli lőszer és fegyvergyár került a kötelezett vállalatok sorába, de 1915-re már 263, 1918-ra pedig már közel 900 vállalat tartozik ide, mintegy 500 000 főnyi munkással. Az 1914. évi XIII. törvény alapján az állampolgárok korra, nemre és területre való tekintet nélkül, térítés ellenében személyes szolgálatra voltak kötelezhetőek. Ezzel mód nyílt a nem katonaköteles korú munkások megkötésére és a gyárakhoz, üzemekhez való kirendelésükre. Ez a VÉDELEM GAZDASÁGTAN

107


forma főleg a mezőgazdaságban és a hozzá kapcsolódó iparágakban volt jelentős, gyakoriak voltak az úgynevezett munkásrekvirálások. Igen sok munkás dolgozott a hadsereg által felállított munkás-gyűjtőkeretekben, amelyek bevonultatott tagjai a hadsereg hadtápüzemeiben — sütödék, raktárak, vasúti átrakó állomások — dolgoztak, vagy a hadszíntér-előkészítésben kerültek alkalmazásra, mint például út-, vasútvagy barakképítés, erdő- és egyéb anyagkitermelés. A háború folyamán később ezeken a területeken rákényszerültek a hadifoglyok alkalmazására is, annak minden ismert és tudott hátránya ellenére. A hadifoglyok alkalmazása az élet minden területén nagyon elterjedt. Az iparban először nagyobb csoportokban alkalmazták őket, — minimum 200 fő egyidejűleg — de később már engedélyezték a tíz fő körüli csoportok alkalmazását is. A mezőgazdaságban pedig a gazdálkodók már 1-2 főt is alkalmazhattak gazdasági cselédnek, amelyet a fiatal férfiak hiánya miatt tömegesen igénybe is vettek. A hadifoglyok alkalmazása vidéken lényegesen gyakoribb is hatékonyabb volt, mint a városi, ipari környezetben. A nagy mezőgazdasági munkák idején gyakran került sor egyéb rendkívüli intézkedésre is a munkaerő biztosítására, mint például népfelkelő munkásosztagok szervezésére, a katonák aratási szabadságolására, a tanulóifjúság nyári igénybevételére, avagy a büntetés végrehajtásban levő emberek munkába állítására. A munkaerő kérdés egyik vetülete a harctéri szolgálat alóli felmentések kérdése. Az 1912. évi XXX. törvény lehetővé tette, hogy azok a besorozottak, akik a fegyveres erő vagy a közszolgálat érdekében alkalmazásukban nélkülözhetetlenek, a háború tartamára ott meghagyassanak. Ezzel a lehetőséggel mindenki élni kívánt, de mint már utaltam rá, a korabeli hadvezetés nem mindenben ismerte fel a hosszú távú érdekeit, s nem vonta ki a harctéri szolgálat alól a bányászokat és a szakmunkásokat. 1917-re már olyan nagy lett a szakmunkás hiány, hogy minden fémipari szakmunkást felmentettek a harctéri szolgálat alól. Létrehoztak egy szakmunkás kicserélő munkagyűjtő osztagot is, amelynek fő feladata volt a katonai szolgálatra alkalmasnak bizonyult szakmunkások helyett pótlást nyújtani a hadsereg részére. Nem lenne teljes a kép, ha nem szólnánk a munkaerővel kapcsolatos szociális problémák rendezéséről. A katonai felügyelet alá helyezett iparban a szociális konfliktusok korábbi rendezésének módja nem mű108



ködhet, háború esetén munkabeszüntetések kezdeményezése súlyos bűncselekmény, s mint ilyen komoly szankciót vonhat maga után. Ausztriához hasonlóan Magyarországon is létrejött a munkaügyi panaszbizottságok rendszere, amely a vitás ügyekben döntőbírói szerepet játszott. A panaszbizottságokban a szakszervezeteknek komoly szavuk volt, és ez a tény a munkásokat arra késztette, hogy belépjenek a szakszervezetekbe, a háború végére szinte minden munkás tagja lett a szakszervezeteknek. A munkásoknak lehetősége nyílt a munkabérük fokozatos emelésére, a korabeli statisztikák alapján a társadalmi rétegek közül a nagyipari munkásság tudta legjobban kivédeni az inflációt, az életkörülmények fokozatos romlását. A normális gazdasági viszonyok összeomlását mutatja az a tény, hogy a munkások 1917 második felétől fizetésük egy részét már szénsegélyben kapták. Ettől kezdve a munkahelyi konfliktusok mindinkább politikai tartalommal telítődtek meg, előtérbe került a háború beszüntetésének követelése és a fennálló társadalmi rendszer megváltoztatása. FELHASZNÁLT IRODALOM A magyar munkásmozgalom története. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1979. Báró Szterényi József–Ladányi Jenő: A magyar ipar a világháborúban. Franklin Társulat, Budapest, 1933. Berend T. Iván–Ránki György: Magyarország gazdasága az első világháború után. 1966. Berend T. Iván–Szuhay Miklós: A tőkés gazdaság története Magyarországon 1848–1944. MTA Kiadó, Budapest, 1978. Dr. Bolgár Emil: A honvédelmi törvény közgazdasági vonatkozásai. Magyar Katonai Szemle, 1939/10. sz. Dr. Fucsek László: A gazdasági élet állami irányítása Magyarországon a világháború alatt. Magyar Katonai Szemle, 1935/8. sz. Dr. Fucsek László: A magyar ipar a világháborúban. Magyar Katonai Szemle, 1935/4. sz. Dr. Fucsek László: Az ipari munkáskérdés a világháború alatt. Magyar Katonai Szemle, 1935/5. sz. Magyarország hadtörténete. Zrínyi Katonai Kiadó, 1985. Somoskeőy Zoltán: A központi hatalmak ipara a világháború első évében. Magyar Katonai Szemle, 1935/6. sz. VÉDELEM GAZDASÁGTAN

109

MAGYARORSZÁG IPARA AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ IDEJÉN HUNGARIAN INDUSTRY AT THE TIME OF THE FIRST WORLD WAR TEMPFLI JÓZSEF

Recommend Documents