MAGYARORSZÁG DEMOKRÁCIÁBÓL A DIKTATÚRÁBA Gyarmati György

MAGYARORSZÁG T

Ö

R

T

É

N

E

T

E

DEMOKRÁCIÁBÓL A DIKTATÚRÁBA 1945-1956

Gyarmati György

GYAR M ATI G Y Ö R G Y

Demokráciából a diktatúrába 1945-1956 Főszerkesztő Romsics Ignác

KOSSUTH KIADÓ

Írta: Gyarmati György Főszerkesztő: Romsics Ignác Sorozatszerkesztő: Nagy Mézes Rita Képszerkesztő: Demeter Zsuzsanna A térképeket készítette: Nagy Béla A kötetet tervezte: Badics Ilona Kiadói programvezető: Szuba Jolanta Kiadói programkoordinátor: Winter Angéla A képek válogatásában részt vett: Jalsovszky Katalin Közreműködő intézmények: Budapesti Történeti Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, Magyar Országos Levéltár, Országos Széchényi Könyvtár, amelyek a sorozat képanyagát a rendelkezésünkre bocsátották.

Egyéb források: Magyar Nemzeti Galéria, MTI

Fotók: Dabasi András, Farkas Árpád, Jaksity László, Legeza László, Mester Tibor, Nagy Zoltán, Soós Ferenc, Szalatnyay Judit

ISBN 978-963-09-5698-7 Minden jog fenntartva ©Kossuth Kiadó 2010 © Gyarmati György 2010

Felelős kiadó Kocsis András Sándor a Kossuth Kiadó zRt. elnök-vezérigazgatója A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja Műszaki vezető Badics Ilona Nyomdai előkészítés Veres Ildikó Korrektor Török Mária Képkidolgozás GMN Repró Stúdió A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda zRt. munkája Felelős vezető György Géza vezérigazgató www.kossuth.hu / e-mail: [email protected]

Tartalom A KOALÍCIÓS KORMÁNYZÁS ÉVEI, 1945-1948 Az ideiglenes államhatalom időszaka, 1945 • 8 A belpolitikai erőegyensúly éve, 1946 • 22 A békeszerződés és a jóvátétel • 29 Útban a kommunista egyeduralom felé, 1947-1948 • 35 A KOMMUNISTA DIKTATÚRA IDŐSZAKA, 1948-1956 A diktatúra berendezkedése, 1948-1950 • 48 A rendszerré szervezett irracionalitás évei, 1951-1953 • 58 Művelődés- és kultúrpolitika • 73 Nagy Imre és az „új szakasz" politikája, 1953-1954 • 81 Resztalinizáció és erjedés, 1955-1956 • 94 Ajánlott irodalom • 104

A koalíciós kormányzás évei, 1945-1948 Az ideiglenes államhatalom időszaka, 1945 • 8 A belpolitikai erőegyensúly éve, 1946 • 22 A békeszerződés és a jóvátétel • 29 Útban a kommunista egyeduralom felé, 1947-1948 • 35

Az ideiglenes államhatalom időszaka, 1945 A Németország ellen szövetségbe tömörült nagyhatalmi koalíció katonai győzelme 1944 őszén belátható közelségbe került. Horthy Miklós, Magyarország kormányzója megkísérelte ugyan a háborúból való kiugrást (átállást), de a kudarc másnapján, 1944. október 16-án a hazai nemzetiszocialista („nyilaskeresztes") párt vezetőjét, Szálasi Ferencet nevezte ki kormányfőnek. Szálasi egyfelől elérte, hogy a parlament - közjogilag addig ismeretlen nemzetvezetői címmel ruházza fel, másfelől meghirdette a végsőkig kitartást a németek oldalán. Ez a katonai vereségen túl nemzetközi jogi értelemben is előre vetítette, hogy az ország a világháború után végérvényesen a vesztesek csoportjába kerül. Ugyanezekben a napokban a Moszkvában tárgyaló Winston S. Churchill brit miniszterelnök a nagyhatalmak érdekszféráit hallgatólagosan elhatároló megállapodásra jutott Joszif V. Sztálin szovjet kormányfő-

Joszif V. Sztálin és Winston Churchill a jaltai tárgyalások megkezdése előtt, 1945. február

vel. Ez az úgynevezett szennyes alku (dirty document) mellőzte az államközi megállapodások formai kellékeit. Tartalmát tekintve azonban a hadműveleti térségben elkerülhetetlen katonapolitikai tevékenységen túlmenően is megelőlegezte a Szovjetunió elsőbbségét a kelet-közép-, illetve délkelet-európai régió - köztük Magyarország - politikai újjászervezésében. Ezzel egyidejűleg lekerültek napirendről azok a korábbi brit, amerikai - de még a szovjet szakértői elaborátumokban is fellelhető - elképzelések, melyek a német és az orosz állam között elterülő, etnikailag nagyon kevert európai régió államait a háború után valamifajta föderatív berendezés keretében kívánták újjászervezni. A nyugati nagyhatalmak vezetői lényegében tudomásul vették a szovjet igények szerint módosítandó status quo ante bellum elvet. A háború előtti állapotok helyreállításának a „győztes jogán" érvényesített módosítása két elemet tartalmazott: egyfelől a Szovjetunió nyugati határainak előbbre tolását Közép-Európa irányába, másfelől a vele szomszédos államok politikai rendszerének hozzá idomuló átalakítását. Magyarországon Szálasi Ferenc, illetve a nyilaskeresztesek hatalomra kerülésével az ellenzéki pártokon túl már a Horthyrendszert addig reprezentáló politikai csoportok tagjai is illegalitásba kényszerültek. Ebből eredően - miközben a Vörös Hadsereg már a „trianoni" ország keleti területein nyomult előre - nem maradt olyan államhatalmi szerv, mely akár a fegyverszüneti megállapodás megkötése, akár az elengedhetetlenül szükséges társadalmi-politikai változások irányítása szempontjából tárgyalópartner lehetett volna a szövetséges hatalmak, közvetlenül pedig a szovjet veze-

tés számára. Ebben a hatalmi-politikai vákuumban értékelődött fel a moszkvai magyar kommunista emigráció szerepe. Utóbbiak az év folyamán több változatban papírra vetették saját rendszerváltó elképzeléseiket, melyek lényegében az 1919. évi kommunista diktatúra, a tanácsköztársaság reinkarnációjánakszándékára utaltak. Ez azonban Sztálin akkori felfogásához képest is túl radikális volt. A mérséklésben Churchill-lel folytatott 1944. októberi tárgyalása is közrejátszott. Az ekkor már előbbre tartó lengyel és bolgár rendszer-átalakítás miatt - ahol a Kreml látnivalóan egyengette a kommunista erők azonnali meghatározó szerepét - az angolszász szövetségesek visszatérően tiltakoztak. Churchill ezt moszkvai tárgyalásai során is megismételte, annyit elérve, hogy Sztálin - ekkor - bizonyos mértékig viszszakozott. Mivel a Vörös Hadsereg térségi jelenlétével végső soron biztosítva látta a szovjet törekvések hosszabb távú érvényesítését, el kívánta kerülni, hogy a németellenes nagyhatalmi koalíció viszonyát ekkorra már jelentős mértékben megterhelő „lengyel ügy" mellé újabb diplomáciai darázsfészket hozzon létre. Ez az átmeneti taktikai önmérséklet magyarázza, hogy maga szorította a magyar kommunista emigráció moszkvai vezetőit egy mérsékeltebb, koalícióképesebb - korabeli kommunista zsargonban népfrontos karakterű rendszer-átalakitási program kimunkálására. Olyanra, melynek propagálása egyfelől segítheti a Szálasi uralma alatt lévő országrészek polgárainak a megnyerését, a hadsereg (legalább egy részének) tőle való elfordulását, másfelől pedig nem riasztja a front mögötti népességet, és az újjászerveződő hazai demokratikus pártok csatlakozására is alkalmas. E megfontolásokból vonták be az előmunkálatokba a Horthy kormányzó által 1944 szeptemberében Moszkvába küldött fegyverszüneti delegáció tagjait is. A moszkvai kommunista emigráció vezetői közül néhányan 1944. november elején érkeztek Szegedre, melyet már a Vörös

A szovjet hadsereg II. Ukrán Frontjának politikai csoportfőnöksége által kiadott plakát. Ék Sándor, 1945

Hadsereg uralt. Céljuk az volt, hogy saját pártjuk újjászervezése mellett kapcsolatot teremtsenek a Horthy-rendszer ellenzéki pártjainak ott fellelhető képviselőivel, akik partnerek lehetnek a Moszkvában fogant programhoz. Ennek főbb célkitűzései közé tartozott a szélsőjobboldali berendezkedés felszámolása, a népellenes törvények és rendeletek hatálytalanítása, valamint a revíziós külpolitika ad acta tétele. Legradikálisabb pontja a földbirtokrendszer gyöke-

Szovjet katonák a Kálvin téren, 1945. február. Jevgenyij Haldej felvétele

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés ülése a debreceni Nagytemplomban, 1944. december 21.

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés mandátumigazolványa, 1944. december 20.

Dálnoki Miklós Béla (balról) és Zsedényi Béla, 1945. november. Farkas Károly felvétele

res átformálása volt, mindemellett kötelezettséget vállalt a magántulajdon fenntartására, valamint egy többpárti parlamentáris berendezkedés létesítésére. A hónap folyamán ugyanitt mondták ki újjáalakulásukat a Horthy-korszak baloldali ellenzékének pártjai közül azok, amelyek a következő évek politikai közéletében érdemleges szerepet vállaltak. (Korábbról ismert vezetőik jó része még a Szálasi uralta területeken bujkált, őrizetben vagy éppen koncentrációs táborokban volt.) Ezek voltak: a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt (FKgP); a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (SZDP); a Nemzeti Parasztpárt (NPP); valamint a Polgári Demokrata Párt (PDP).

Az elősorolt pártok képviselői november végi közös deklarációjuk alapján 1944. december 2-án hozták létre a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot (MNFF), majd az antifasiszta nagyhatalmi koalíció vezetőihez fordultak. Kérték annak lehetővé tételét, hogy életre hívhassák a Szálasi-rezsimmel szembeforduló, „a másik Magyarországot" reprezentáló államhatalmi intézményeket. A nagyhatalmi hozzájárulás megszerzése nyomán döntöttek arról, hogy a megalakítandó ideiglenes kormányba a fentebb említett fegyverszüneti delegáció tagjai közül négy horthysta személyiséget is bevonnak. Ekkor - Sztálin külön utasítása alapján csupán két kommunistát terveztek delegálni a kabinetbe. Ez az összetétel egyrészt üzenetet hordozott a még Szálasi uralma alatt élőknek, másrészt a hadsereg tisztikarának, hogy a horthystáknak sincs félnivalójuk, ha leválnak a nyilasokról és átállnak. Moszkva ezzel az angolszász nagyhatalmak számára is demonstrálni kívánta, hogy - Lengyelországtól és Bulgáriától eltérően nem ab ovo kommunista hegemóniát érvényesítő rendszerváltást tervez. December közepén megkezdődött az Ideiglenes Nemzetgyűlés életre hívásának gyakorlati előkészítése. A Vörös Hadsereg ekkorra már uralta az ország keleti felét. Sebtében szervezett népgyűléseken közfelkiáltással döntöttek a jelöltekről, akiket szovjet katonai járműveken fuvaroztak Debrecenbe. (A helyszín megválasztásának szimbolikus jelentősége is volt. Egy évszázaddal korábban, az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc idején Debrecenben mondták ki a Habsburg-ház trónfosztását és tették közzé a függetlenségi nyilatkozatot.) Itt alakult meg 230 fővel 1944. december 21 -én az Ideiglenes Nemzetgyűlés. Elnökévé Zsedényi Bélát, a miskolci jogakadémia tanárát választották. A delegálás egyoldalúságára utal, hogy a kommunista párt - melynek ekkor saját becslései szerint is legfeljebb háromezer fős szervezett tábora volt - közel 40 százalékát adta a képviselőknek. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés Szózattal fordult

A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front Programja, Szeged, 1944. december 3. (részletek) „Magyarország a hitleri Németország utolsó csatlósa

és hazaáruló szervezetek bármilyen formában való feltá-

maradt. Még Horthy is, aki az országot Hitler szekeréhez

masztása ellen.

kötötte, megértette, hogy milyen szörnyű romlásba dönti

A közigazgatási szerveket, a bíróságot, a honvédséget,

Magyarországot a német szövetség. De Horthy nem tudta

a karhatalmat meg kell tisztítani a nyilas, hazaáruló

végrehajtani politikájának fordulatát, mert nem tudta leküzdeni a néptömegektől való rettegését. Se a népre, se a hadseregre nem akart támaszkodni. És mikor az ország, a vereség keserű tapasztalatán okulva, éppen készült rá, hogy szakítson a hitleri Németországgal és levesse magá-

és egyéb népellenes elemektől.... Meg kell valósítani az általános, titkos, egyenlő, községenként, arányos, nőkre is kiterjedő választójogot a parlamenti és önkormányzati választásoknál.

ról a német fasiszta jármot, a nyilasok németbérenc

Biztosítani kell a sajtó-, gyülekezési és egyesülési

bandája a nemzet hátába döfte a tőrt.

szabadságot.

Mohács óta nem volt ilyen súlyos helyzetben az ország.

Vissza kell állítani és széles körűen alkalmazni kell

Mindennek ellenére a Magyar Nemzeti Függetlenségi

az esküdtbíráskodást.

Front azt hirdeti: lesz magyar újjászületés! Össze kell fogni minden igazán nemzeti, németellenes erőt! Fegyvert kell ragadni a németek és nyilas bérenceik ellen, szabadságunk és függetlenségünk kivívására! Ha a nemzet kíméletlenül leszámol az országvesztőkkel, ha minden becsületes magyar összefog a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontban az új, életerős, demokratikus Magyarország felépítésére, ha a nép veszi kezébe az ország vezetését, akkor Magyarország nem volt, hanem lesz! Ha a magyar nép maga veszi kezébe sorsának intézését, akkor Magyarország megmenekülhet és újjászülethet. A magyar hazafiak harcos összefogását, Magyarország demokratikus újjáépítését és felemelkedését szolgálja a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front alábbi programja. A magyar nép létérdeke, Magyarország újjáépítésének elengedhetetlen feltétele a nemzet cselekvő részvétele az ország felszabadításában a német iga alól. Azonnal szakí-

Biztosítani kell a teljes vallásszabadságot, biztosítani annak anyagi föltételeit. A sajtóból, az oktatásból, a kultúrából, a közéletből ki kell küszöbölni a fasiszta mételyt, a népellenes szellemet, a faji és nemzeti gyűlöletet.... A mezőgazdasági munkások és cselédek, a törpe- és kisbirtokosok, a magyar nép e legszámosabb és legszegényebb rétegének felemelésére, a magyar demokrácia alapjainak megszilárdítására a legrövidebb határidőn belül, a földigénylők közreműködésével, széles körű földreformot kell végrehajtani, mely sok százezer földnélkülit és szegényparasztot tesz életképes kisgazdaság tulajdonosává.... Állami tulajdonba kell venni a föld mélyének kincseit és azokat az iparvállalatokat, melyeknél a köz érdeke a nyerészkedés kiküszöbölését követeli meg: villanytelepeket, a kőolajforrásokat, a bauxit-, szén- és ércbányákat.

tanunk kell Németországgal és ellene fordulni!... A leg-

Államosítani kell a biztosítást....

messzemenőbb támogatást kell nyújtani a Vörös Had-

A munkásság évtizedes szociálpolitikai követeléseinek megvalósítására és helyzetének megjavítására törvényesen biztosítani kell a 8 órás munkanapot, az évenkénti fizetett szabadságot, a női és gyermekmunka messzemenő védelmét, a kollektív szerződéseket.

seregnek, mely kiűzi a magyarföldről a német elnyomókat. A hazaárulókat, a felelős bűnösöket le kell tartóztatni és átadni az erre a célra létesítendő népbíróságoknak. Vagyonukat el kell kobozni. Fel kell oszlatni az összes fasiszta, népellenes, német zsoldban álló szervezeteket. Vagyonukat el kell kobozni,

Törvényben kell biztosítani a sztrájkjogot, a munkások érdekeinek védelmét."

sajtójukat be kell tiltani. Szigorú rendszabályokat kell foganatosítani a feloszlatott és betiltott népellenes

a nemzethez, melyben tömörítve ismételte meg a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front célkitűzéseit. Elsősorban azt próbálta elérni, hogy felhívása a még Szálasi uralta nyugati országrészekben is visszhangra találjon.

Magyar történeti szöveggyűjtemény, 1914-19991. (Szerk.: Romsics Ignác) Osiris Kiadó, Budapest 2000. 373-375. old.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány elnöke Dálnoki Miklós Béla vezérezredes lett, aki korábban a kormányzó katonai irodájának vezetője, majd az 1. magyar hadseregnek a szovjetekhez átállt parancsnoka volt.

Miklós Béla (Dálnoki) (1890-1948) Katonatiszt, miniszterelnök. Katonai pályáját 1910-ben kezdte. 1933-tól 1936-ig katonai attasé Berlinben. Csapatszolgálatot teljesített, részt vett a Jugoszlávia és Szovjetunió elleni hadjáratokban. 1942 novemberétől Horthy főhadsegédje, katonai irodájának vezetője. 1944. október 17-én átállt a szovjetekhez, november elején részt vett a kormányátalakítási tárgyalásokon. 1944. december 22-től 1945. november 15-ig az Ideiglenes Nemzeti Kormány elnöke.

Dalnoki Miklós Béla, 1945. MAFIRT-felvétel

Rajta kívül további három, az ancien régime-bői ismert pártonkívüli személyiség kapott helyet a kabinetben. A kommunisták hivatalosan csak két személyt - köztük a földművelésügyi tárcát vezető Nagy Imrét - tüntették fel az MKP tagjaként, de ugyancsak hozzájuk tartozott a pártonkívüliként szerepeltetett népjóléti miniszter, Molnár Erik, valamint a hivatalosan parasztpártiként nyilvántartott kriptokom-

A szovjet katonai parancsnokság Szegeden, 1945. május 9. Liebmann Béla felvétele

munista belügyminiszter, Erdei Ferenc is. így - miután a szociáldemokraták és a kisgazdák ugyancsak két-két főt delegálhattak - a kormányban ténylegesen a kommunisták pártképviselete volt a legerősebb. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány képviselői Moszkvában 1945. január 20-án aláírták a fegyverszüneti egyezményt a nagyhatalmak képviselőivel. Ezt megelőzően, 1944. december végén hadat üzentek ugyan Németországnak, de az új kormány alatt nem szerveződtek meg azok az egységek, melyek ténylegesen bekapcsolódtak volna a németellenes harcokba. (A Szovjetunió az egyezmény ellenére „jobbnak látta", ha azok már nem jutnak szerephez a vége felé közeledő háborúban.) Az ország nyugati felében még hónapokig folytak a hadműveletek, s az osztrák területre áttelepülő Szálasi-kormány agóniája is elhúzódott 1945. március végéig. A fegyverszüneti egyezmény rögzítette, hogy Magyarország visszavonja csapatait az 1938 előtti határok mögé, ugyanakkor korlátozta az állami szuverenitás maradéktalan gyakorlását, mivel az egyezményben foglaltak betartatásának, illetve végrehajtásának felügyeletére - más

vesztes országokhoz hasonlóan - itt is életre hívta a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot (SZEB). A szövetségesek egymás ellenében is érvényesíteni próbált hatalmi aspirációiból következett, hogy a SZEBmissziók közül annak jutott meghatározó szerep az egyes országokban, amelyik hatalom seregeinek hadműveleti területére esett az illető állam. A magyarországi SZEB tevékenységét a következő években annak szovjet elnöke, K. E. Vorosilov altábornagy (illetve helyettese, V. P. Szviridov tábornok, valamint a később budapesti szovjet követté kinevezett SZEB-tanácsadó, G. M. Puskin) határozta meg. így például az ideiglenes parlament rövid debreceni alakuló ülésszakát követően annak újabb összehívását - noha a rendszerátalakítás alapvető közjogi kérdések mielőbbi törvényi rendezését igényelte volna - Vorosilov a későbbi hónapokban többször megakadályozta. De a pártok alakulásának, működésének, sajtóorgánumok indításának, megjelentetésének engedélyezése, a kormány összetételének módosítása vagy éppen főispánok kinevezése során éppúgy magának vindikált döntési jogot, mint például a magyar állampolgárok külföldi utazása esetében, beleértve ebbe az újjászerveződő diplomáciai kar hivatali utazásait, illetve az államközi kapcsolattartás módozatait is. Formailag valóban egy többpárti parlamentáris politikai rendszer volt kibontakozóban. Az államiság újjászervezése viszont a szuverenitás sérelme közepette ment végbe. Ennek visszaszerzését a békeszerződés megkötésétől lehetett remélni. Ugyancsak ellentmondásokkal terhelt volt a közigazgatás újjászervezése is. Azokon a területeken, ahol a front már 1944 őszén átvonult, de parlament és kormány híján hatalmi interregnum volt, különböző - nemzeti bizottságoknak nevezett - helyi szervek alakultak, melyek egyszerre voltak a politikai újjászerveződés, valamint a közigazgatás fórumai. Emellett esetenként „törvényalkotó" funkciót és a szintén

Feorverszüneti egyezmény

hiányzó bíróságok feladatait is ellátták. Az ideiglenes kormány 1945 első felében több rendeletben rögzítette, hogy ezek a nemzeti bizottságok nem integrálhatók az államhatalom új szervezetébe, s helyettük - apróbb változtatások mellett - lényegében a közigazgatás korábbi intézményrendszerét állították vissza. A korábbi intézményi struktúra helyreállítása következtében a meghirdetett demokratikus átalakulást e téren a közszolgálati alkalmazottak politikai szempontú kontraszelekciója helyettesítette. Ezt az úgynevezett igazoló eljárás volt hivatva szolgálni. Az igazoló bizottságok feladata annak vizsgálata volt, hogy „a közalkalmazottak 1939. szeptember 1. után tanúsított magatartása sértette-e a magyar nép érdekeit". Az eljárás során a „tevékenység" helyett kevésbé értelmezhető „magatartás"vizsgálat szubjektív döntéseit egy további tényező is erősítette. A bizottság ugyanazon koalíciós pártok delegáltjaiból állt, amely pártok nagyfokú káderhiányban szenvedtek. Mivel nem volt elegendő pozícióképes tagságuk ahhoz, hogy a kormányzati szerepvállalás következtében rájuk eső hatalmi posztokat némi hozzáértést is tanúsítókkal töltsék be, tagjaik közé fogadták

Hirdetmény a fegyverszüneti egyezményről, 1945. január 20.

A szövetséges hatalmak és Magyarország közötti fegyverszüneti egyezmény Moszkva, 1945. január 20. (részletek) „Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormánya - beismerve

11. A Magyar Kormány köteles rendszeresen magyar valu-

azt a tényt, hogy Magyarország a Szövetséges Szocialista

tában pénzösszegeket kifizetni és árukat (üzemanyagot,

Szovjetköztársaságok, az Egyesült Királyság, az Amerikai

élelmiszert stb.), eszközöket és szolgáltatásokat rendelke-

Egyesült Államok és a többi Egyesült Nemzet ellen viselt

zésre bocsátani, melyekre a Szövetséges (szovjet) Főpa-

háborút elvesztette - elfogadja a fent említett Három Hata-

rancsnokságnak funkciói teljesítésére, valamint a Szövet-

lom Kormányainak fegyverszüneti feltételeit, melyeket

séges Államok ama misszióinak és képviseleteinek,

azok, úgy a maguk, mint a Magyarországgal háborús vi-

melyek a Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal kapcsolat-

szonyban lévő Egyesült Nemzetek nevében közöltek....

ban állanak - szükségük lehet....

2. Magyarország kötelezte magát, hogy Csehszlovákia,

12. Azokat a károkat, melyeket Magyarország a Szovjetuniónak, Csehszlovákiának és Jugoszláviának okozott hadműveleteivel és ez országok területének megszállásával - Magyarország megtéríti a Szovjetuniónak, Csehszlovákiának és Jugoszláviának. Emellett tekintetbe véve, hogy Magyarország nemcsak megszüntette a háborút az Egyesült Nemzetek ellen, hanem hadat is üzent Németországnak - a felek abban állapodnak meg, hogy Magyarország az okozott károkat nem teljes egészében, hanem csak részben téríti meg. Ez a kártérítés 300 millió amerikai dollárban állapíttatik meg, melyet 6 év folyamán törleszt le áruban (gépekben, folyami hajókban, gabonában, jószágban stb.). A kártérítés összegéből 200 millió amerikai dollár a Szovjetuniót illeti meg, a Csehszlovákiának és Jugoszláviának járó kártérítés összege pedig 100 millió amerikai dollár....

Jugoszlávia és Románia általa megszállt területeiről viszszavonja az összes magyar csapatokat és hivatalnokokat, Magyarország 1937. december 31 -én fennállott határai mögé, továbbá hatályon kívül helyez minden olyan törvényhozási és közigazgatási szabályt, amely az annexióra, vagy pedig csehszlovák, jugoszláv és román területek Magyarországhoz csatolására vonatkozik. 3. Magyarország Kormánya és Hadsereg-főparancsnoksága biztosítja a szovjet csapatok és más szövetséges csapatok számára a szabad mozgási lehetőséget magyar területen, bármilyen irányban, ha ezt a szövetséges (szovjet) Főparancsnokság véleménye szerint a katonai helyzet megkívánja; emellett Magyarország Kormánya és Főparancsnoksága a csapatszállításokat minden rendelkezésre álló közlekedési eszközzel, a saját költségére fogja elősegíteni, szárazon, vízen és levegőben.... 6. Magyarország Kormánya kötelezi magát, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság által megállapított határidőben, teljes épségben visszaszolgáltatja a Szovjetuniónak, valamint Csehszlovákiának és Jugoszláviának, úgyszintén az összes Egyesült Nemzeteknek mindazokat az értékeket és anyagokat, melyek állami, társadalmi és szövetkezeti szervezetek, vállalatok, intézmények, vagy egyes polgárok tulajdonát képezik, mint gyárak, üzemek felszerelését, mozdonyokat, vasúti kocsikat, traktorokat, gépkocsikat, történelmi emlékeket, muzeális értékeket és minden egyéb vagyont, amit a háború folyamán az Egyesült Nemzetek területéről Magyarország területére szállítottak....

18. A fegyverszünet egész időtartamára szövetséges ellenőrző bizottságot létesítenek Magyarországon, amely szabályozni és ellenőrizni fogja a fegyverszüneti feltételek végrehajtását, a Szövetséges (szovjet) Főparancsnokság képviselőjének elnöksége alatt és az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok képviselőinek részvételével. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság, a fegyverszünet hatályba lépésétől a Németország ellen folytatott hadműveletek befejezéséig terjedő időben, a Szövetséges (szovjet) Főparancsnokság fővezetése alatt fog állni...."

Magyar történeti szöveggyűjtemény, 1914-19991. (Szerk.: Romsics Ignác) Osiris Kiadó, Budapest 2000. 378-382. old.

a régi apparátusból hozzájuk szegődőket. Egymás között pedig - kezdetben - hallgatólagos politikai barterüzlet szerint végezték a pártok a lusztrációt: „te szemet hunysz az én volt imrédystám felett, én pedig tolerálom a te volt kisnyilasod igazolását." Azaz, az igazolás kimenetelét nem fel-

tétlenül az érintett háború alatti tényleges tevékenysége befolyásolta, hanem inkább az, hogy sikerült-e idejében elnyernie valamelyik új kormányzó párt támogatását. Az ideiglenes kormány a fegyverszüneti egyezményben foglaltaknak megfelelően látott hozzá a zsidótörvények hatályon kí-

vül helyezéséhez, a szélsőjobboldali pártok és politikai szervezetek feloszlatásához, valamint a háborús bűnösöknek minősülők felelősségre vonásához. Ehhez is igazodva oszlatták fel az egykori Magyar Királyi Csendőrséget, s helyébe létrehozták az egységes Magyar Államrendőrséget. Itt azonban - a hatalmi intézményrendszer más szerveitől eltérően - már a kezdet kezdetén sem érvényesült a koalíció pártjai közötti pozícióelosztás. A rendőrséget lényegében megszervezésétől kezdve a kommunista párt uralta. 1945-1946-ban az állomány egészét tekintve még inkább csak (40 százalék körüli) relatív többséget mondhatott magáénak, de kezdettől birtokolta a vezető posztok meghatározó többségét. Az ezzel párhuzamosan újonnan megszervezett politikai rendőrségnél már nem csupán vezetők és a nyomozói kar túlnyomó többsége volt kommunista, hanem a beosztottak számottevő része is. Elsődleges feladatuk a háborús bűnösök elleni nyomozás, illetve az érintettek letartóztatása volt. Ezt viszont messze túlteljesítették. Azokat, akiket a politikai elégtételszerzés érdekében életre hívott - a koalíciós pártok delegáltjaiból álló népbíróságok bizonyítékok hiányában felmentettek, de a politikai rendőrség megítélése alapján nemkívánatos személyeknek minősültek, továbbra is őrizetben tartották, illetve bizonytalan időre internálták. Magyarországon a világháborút követő években - a politikai miliő által erősen befolyásolva - csaknem hatvanezer ember ellen indítottak eljárást. Az esetek felében meghozott különböző elmarasztalások részeként több mint tízezren kaptak börtönbüntetést és közel kétszáz főt végeztek ki. A háborús évek miniszterelnökei közül erre a sorsra jutott Bárdossy László, Imrédy Béla, Sztójay Döme és Szálasi Ferenc, valamint ez utóbbi kormányának minden minisztere. (A nagyobb jelentőségű perekben hozott ítéleteket a nagyhatalmak egyes SZEB-missziói is ellenjegyezték.) A fentebbi aktivitás mindazonáltal csupán egyik része volt a politikai rendőrség

háború utáni tevékenységének. A szerv A SZEB tagjai a Budapesten csak formálisan illeszkedett a belügymi- rendezett Parasztnapon, nisztérium, illetve az új államrendőrség in - 1946- szeptember 8. tézményrendszerébe. Vezetőjét, Péter Gábort már több mint egy évtizede pesti bizalmasukként tartották számon Moszkvában, de azért a szovjet állambiztonság egyik tisztjét

Péter Gábor (1906-1993) Szabósegéd, kommunista politikus. Az 1920-as években kapcsolódott be a munkásmozgalomba, 1931-től az illegális KMP tagja. 1932-ben a Nemzetközi Vöröskereszt moszkvai kongresszusán a magyar párt küldötteként vett részt (valószínűleg ekkor szervezte be informátorai közé a szovjet titkosszolgálat). Hazatérve az illegális magyar kommunis-

Péter Gábor, 1946. Reismann Mariann felvétele

ta pártszervezők konspiratív találkozóinak „biztosítójaként" tevékenykedett. 1943-ban tagja lett a Békepárt vezetőségének, 1945 után a különböző néven ismert politikai rendőrség - PRO, ÁVO, ÁVH - vezetője, a Rákosi Mátyás nevéhez kötődő kommunista terroruralom egyik kulcsfigurája. 1945-1952 között az MKP, illetve MDP KV tagja, emellett - tagság hiányában is - a politikai bizottsági ülések állandó meghívottja. 1953 januárjában letartóztatják, 1954-ben életfogytig tartó börtönbüntetést kap. 1956 júliusában Rákositól szabadulni akaró pártvezetőtársai vele íratják meg a börtönben azt a kompromittáló levelet, ami után tíz nappal Rákosit menesztették az MDP első titkári posztjáról. 1957-ben 14 évi börtönre ítélték. 1962-ban szabadult, ezután nyugdíjazásáig könyvtárosként dolgozott. 1993 márciusában halt meg.

rendészeti osztály (PRO) működését. 1945 őszétől találhatók dokumentumok arra vonatkozóan, hogy más pártok parlamenti képviselőit, vezető politikusait - beleértve ebbe a kormány tagjait is - a legszorosabban megfigyelték. Telefonjaikat lehallgatták, legközvetlenebb munkatársaikat vették rá (zsarolással vagy fizetség fejében), hogy a politikai rendőrség besúgói legyenek, s az így szerzett információkat napi jelentésekben juttatták el Rákosi Mátyásnak.

Halottak exhumálása a Dohány utcai zsinagóga kertjében, 1945. Ék Sándor felvétele

A romos Budapest a Lánchíddal, 1945. július. MAFIRT-felvétel

mellé vezényelték, hogy „helyetteseként" instruálja és felügyelje. Ennek fedezetében Péter Gábor kezdettől megengedhette magának, hogy a koalíciós miliőnek fittyet hányva, kizárólag a Moszkvából hazatért kommunista pártvezért, Rákosi Mátyást ismerje el „felettesének", s kezdettől az MKP érdekei szerint irányítsa a politikai

A háborús évek pusztításainak mérlege mind anyagiakban, mind pedig emberveszteségben lehangoló volt. Az ország 1944 szeptemberétől 1945 áprilisáig, több mint fél éven át volt frontterület. 1944 szeptemberében 440 000-re tehető a koncentrációs táborokba deportált - illetve ekkorra többségében már elpusztított - vidéki zsidóság tömege. Ez ekkor(!) több mint hatszorosa volt a hadműveleti területeken ugyanezen időpontig szovjet hadifogságba esett katonák számának. Szálasi hatalom-

- részben kényszer indukálta - migrációból 300 000-en estek fogságba az angolszász szövetségesek által megszállt osztrák-német területeken. Míg ez utóbbiak zöme, a hazatérni kívánók - akár civilek, akár a magyar hadsereg kötelékében kapitulálok - 1947 nyaráig bezárólag viszszaérkeztek, a szovjet hadifogságba került kereken 600 000-ből a fenti időpontig 150 000, az 1951-ig elhúzódó hivatalosan regisztrált visszaszállítás végéig további közel negyedmillió fogoly tért vissza. Sztálin halála után ugyancsak több ezren kerültek még haza 1956-ig, de a végelszámolást tekintve a fogságba esettek vagy önkényesen elhurcoltak egyharmada idegenben tűnt el vagy halt meg.

Szálasi Ferencen végrehajtják a halálos ítéletet, 1946. március 12. Bojár Sándor felvétele

átvételének időpontjától kezdődően három fő csoportja különíthető el a népesség meg- és elhurcoltatásának. A nyilaskeresztes rezsim a németekkel együttműködve látott hozzá a még megmaradt - mintegy negyedmillióra becsülhető - budapesti zsidóság gettósításához, Dunába lövéséhez, illetve Németországba szállításához-tereléséhez. A hazánkba dél-délkeleti irányból benyomuló Vörös Hadsereg, illetve annak speciális tisztogató alakulatai 1944. október és 1945. március vége között közel 300 000 főt ejtettek foglyul; e létszám egyharmadára tehető a civilként Szovjetunióba hurcoltak száma. Az év végéig még újabb negyedmillió magyar állampolgárral gyarapodott a keletre deportáltak légiója. Utóbbiak jó részét már azok tették ki, akik az előnyomuló front elől az összeomlóban lévő Harmadik Birodalom területére hátráltak, menekültek, illetve akik eleget tettek Szálasiék evakuációs parancsainak. A közel egymilliós nyugati irányú

Az anyagi károkat tekintve a háború során elpusztult a nemzeti vagyon 40 százaléka. Ezen belül is kimagasló, közel 60 százalékos volt az ország közlekedési infrastruktúrájának - utak, vasutak, hidak, vasúti és közúti járműállomány - vesztesége. Elpusztult a városi lakóházak egyharmada. Budapest belső kerületeinek egy részét - mely közel két hónapon át volt utcai harcok színtere - szinte teljesen rommá

Birtoklevél, 1945. áprillis 7.

Miskolci üzem veteményeskertje az újjáépítés idején „1945 elején a [MÁV Járműjavító] műhely dolgozói is el-

melték. Év végén ezért 18 ezer pengő bérleti díjat fizettek

csigázva, hiányos ruházatban, rossz élelmezési viszonyok

ki. Nem ment könnyen a megszerzett búzának sem

között jártak be a romhalmazzá vált munkahelyre. A tüze-

a megőrlése, sem a lisztből a kenyér megsütése. Egy má-

lőanyag-hiányt még valamennyire tudták pótolni a felszán-

zsa búza megőrléséért egy mázsa szenet kellett átadni.

tott talpfák kettészakított anyagából, de az élelmezés volt

Számtalan levelezés, kérelem - még a miniszterhez kül-

a legnehezebb. A vármegye és Miskolc közellátási helyze-

dött folyamodvány is - jelzi a közellátási csoport erőfeszí-

te is nagyon lehangoló volt, a vármegye állatállománya mi-

téseit és ezek igen jó eredményekkel jártak, az újjáépítési

nimumra zsugorodott össze, és megmentése érdekében

munkában rendkívüli eredményt produkáló dolgozók és

levágási tilalmat rendeltek el. Cipő- és ruhaellátásról szó

családtagjaiknak élelem, tüzelő és ruházati ellátásában.

sem lehetett, mert a kereskedőknél lévő készletek a har-

Nemcsak az élelmiszer volt kevés. A vasútvonalak újjáépí-

cok során mind elpusztultak.... Pénzért kevés árut kaptak

tő munkájában teljesen elkoptak a cipők is, és igen nagy-

és már akkor látszott, hogy csak cserecikkek áruba bo-

szerű kezdeményezés volt a cipészműhelyi vállalkozás....

csátásával lehet a közellátást megoldani. Erre azonban

Egy teherkocsiban 6-8 cipész dolgozott és a műhelyi mun-

még ebben az évben engedély nem volt.

kások számára nemcsak javítást, hanem új lábbeli készí-

A közellátási szervezetnek nem volt könnyű dolga, hiszen

tést is végeztek. Igen méltányos volt, hogy a javításokért

a beszerzési források felkutatása után a vásárlásra és

a mindennapi kisipari árnak csak 50 százalékát kellett

szállításra írásos engedélyt kellett kérni akár búzáról, ét-

megfizetni. Egy másik teherkocsiban borbélyműhelyt ren-

olajról vagy burgonyáról volt szó.... 1945. március 1-től

deztek be, ahol naponta 16-18 dolgozó hajnyírását végez-

kezdve a vezetőség a műhelytől délre eső Martintelep és

ték el és díjazását az akkor igen magas üzleti árak 15 szá-

Szirma község között fekvő 20 katasztrális hold szántóföl-

zalékában állapították meg."

det tulajdonosától vitaminkert céljára bérbe vette, amelyben a dolgozók ellátásához szükséges zöldségféléket ter-

Földosztás Újpesten, 1945

Pál István: A vaspálya túlsó oldalán. A MÁV Miskolci Járműjavító Üzem története, 1859-1975. Miskolc 1975. 209-211. old.

lőtték. Vidéken a - mindkét átvonuló hadsereg által foganatosított - rekvirálások gyarapították a veszteséget. Ezt leginkább a jószágállomány sínylette meg. A szarvas-

marhák 56, a lovak 44, a sertésállomány 21 s a juhok 20 százaléka maradt meg az ármádiák elvonulása után. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány még Debrecenben intézkedett az ország átalakításának egyik legnagyobb horderejű kérdéséről, a földreformról. A márciusban kiadott rendelet alapján - mintegy a „honfoglalásra" asszociálva - jelképesen Pusztaszeren kezdték el a nagybirtokok felparcellázását. Ez a gyökeres birtokátalakítási intézkedés azonnal tovagyűrűzött az ország keleti felének településein, míg a Dunántúlon - értelemszerűen - azután, hogy egy jó hónappal később az ország nyugati térségeiben is véget értek a harcok. A földreform megvalósításához kisajátított ingatlanokat eredetileg kártalanítást kilátásba helyezve vették igénybe, azaz, a juttatásban részesülők több évre elosztott részletfizetéssel váltották volna meg új tulajdonukat. Ezen kötelezett-

ség teljesítését azonban a későbbiekben maga az állam segített elsíbolni. A földosztás előfeltételeként mintegy 75 500 birtokot koboztak el, illetve vettek igénybe majdani megváltás ígéretével. Az így nyert, együttesen 5,6 millió katasztrális hold területnek viszont csak szűk 60 százalékát osztották ki az igénylők között, míg 28 százaléka (zömében erdő) állami, szövetkezeti tulajdonba, a maradék pedig közlegelő, illetve házhely formájában községek, városi önkormányzatok kezelésébe került. A 650 000 főre rúgó kedvezményezettek kétharmadát a korábbi agrárnincstelenek, mezőgazdasági munkások, cselédek, illetve törpe- és kisbirtokos földművelők alkották. Az egy juttatottra eső átlagosan öt katasztrális holdnyi terület a parasztság kisbirtokosi kategóriáinak számát gyarapította. Ennek oka, hogy a földreform során az FKgP által képviselt közgazdasági rentabilitás szempontjai alulmaradtak az MKP, elsődlegesen társadalmi-politikai elégtételszerzést hangsúlyozó törekvéseivel szemben. Ami azonban sok volt nagybirtoknak, az kevésnek bizonyult az igényekhez képest. A mezőgazdasági munkásokból, uradalmi cselédekből, törpebirtokosokból összeálló agrárszegénység közel fele - ugyancsak több százezres nagyságrend - jogosultsága ellenére sem részesült a földosztásból. Ezt az el-

Rajk László, Révai József és Rákosi Mátyás az Ideiglenes Nemzetgyűlés első budapesti napján, 1945. szeptember 5.

lentmondást csak abban az esetben lehetett volna feloldani, ha az árutermelő paraszti birtokhoz is nagyobb arányban hozzányúlnak, ami viszont az ország élelmiszer-ellátásának veszélyeztetésén túl a már korábban is birtokos paraszti rétegeket fordította volna szembe az új rendszerrel. Azaz, a megvalósultnál szélesebb körű földbirtokreform nemcsak közgazdaságilag, hanem politikailag sem lett volna kifizetődő. 1945. április közepén az ideiglenes kormány a fővárosba költözött. Kompetenciája ekkortól volt kiterjeszthető az ország egészére, mert - néhány hónapnyi késedelemmel - a nyugati országrészek átalakítása is megindulhatott. A nyári hónapok belpolitikai életét egyre inkább a parlamenti választásokra való felkészülés töltötte ki. Ennek megtartása azért is fontos volt, mivel a győztes hatalmak ettől tették függővé a háború során német oldalon harcoló

Szavazatmegoszlás az 1945. évi parlamenti választásokon, valamint a mandátumok megoszlása az Ideiglenes Nemzetgyűlésben (INGY) és a Nemzetgyűlésben (NGY) (százalékban) Szavazatmegoszlás

Mandátum 1944. dec. INGY

Mandátum 1945. nov. NGY

Független Kisgazdapárt Magyar Kommunista Párt

57,0

24,7

58,2

17,0

33,5

Szociáldemokrata Párt Nemzeti Parasztpárt

17,4

25,3 8,4

16,6 16,4

Pártok

Kormányzó pártok együtt Polgári Demokrata Párt Párton kívüli („behívottak") Ellenzék együtt

6,9

91,9 1,6

4,2 3,8 8,0

5,5 96,7 0,5 2,8 3,3

A Szociáldemokrata Párt plakátja, 1945

műveltségi és nemenkénti korlátozásokat (cenzust) - valóban általános, egyenlő, titkos, nőkre is kiterjedő szavazójogosultságot iktatott a törvénytárba. Emellett - az adott helyzetben értelemszerű - korlátozást mondott ki a korábbi rendszerben folytatott tevékenysége miatt kompromittálódottak egy viszonylag szűk körére. A nemzetgyűlési választások főpróbájának - mintegy előzetes erőfelmérésnek szánva rendezték meg 1945. október 7-én a budapesti helyhatósági választásokat. Ebbe a főváros körüli agglomeráció településeit is bevonták, mely foglalkozási szerkezet szempontjából a korabeli ipari munkásság 60 száNemzetgyűlési képviselőválasztások, 1945. A Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Pártra szavazók aránya választókerületenként

A Szociáldemokrata Pártra szavazók aránya választókerületenként

mellékvesztes államok diplomáciai elismerését. A pártok programkészítési buzgalmát csupán tagtoborzási versengésük múlta felül. A SZEB szovjet vezetésének támogatását élvező kommunisták önbizalmát tanúsította Rákosi Mátyásnak a kampány során tett jövendölése, mely szerint - a szociáldemokratákkal együtt - „a munkáspártok lenyűgöző győzelme előre vetíti árnyékát". A választási előkészületekbe illeszkedett a debreceni megalakulás kétnapos ülésszaka óta mellőzött Ideiglenes Nemzetgyűlés ismételt összehívása, immár Budapesten. El kellett ugyanis fogadni a választójogi törvényt. A szóban forgó törvény - megszüntetve a korábbi vagyoni,

Választási plakát, 1945

zalékát tömörítette. Az úgynevezett vörös övezet voksai elsődlegesen a munkáspártok számára tűntek előnyösnek. Csak azzal nem számoltak, hogy a férfi szavazók számottevő hányada ekkor hadifogságban volt. Ez is közrejátszott abban, hogy a munkáspárti várakozásokkal ellentétben - jórészt a női voksoknak köszönhetően - a Független Kisgazdapárt szerzett minimális (50,5 százalékos) többséget. Ez bizonyos mértékig előre vetí-

tette az egy hónappal később, 1945. november 4-én megtartott nemzetgyűlési választások kimenetelét is: a Független Kisgazdapárt ismételt, ezúttal 57 százalékos abszolút győzelmet aratott. Az eredmény végkimenetelét egy - a törvényen kívüli - „politikai szabályozás" is befolyásolta. A már működő pártok delegáltjaiból álló Országos Nemzeti Bizottság nem kívánt konkurenciát teremteni az addig megszerveződött pártoknak. Emellett a SZEB szovjet vezetése is elégségesnek tartotta a már elismert pártokat ahhoz, hogy a magyar állampolgárok - az addig legitimitást szerzett - „zárt számú" kínálatból válaszszanak.

MUNKÁS - PARASZTSZÖVETSÉGET!

MAGYAR KOMMUNISTA PÁRT

Választási plakát, 1945

A nemzetgyűlési választások eredményeképpen a Független Kisgazdapárt - mindmáig rögzült jelzőjére utalva - gyűjtőpárttá vált. Ez abból eredt, hogy a politikai versengésen indulni engedett pártok választéka nem volt képes megjeleníteni a választásra jogosultak korabeli politikai tagolódását. A korábbi „ideiglenesség" szűk egy évének koalíciókényszere viszont - politikai okokból - továbbra is fennállt.

Egyfelől azért, mert a Szovjetunió kihagyhatatlannak vélte az általa preferált kommunistákat a kormányból. Másfelől pedig azért, mert a kisgazdapárt - az abszolút győzelem ellenére - maga is ódzkodott attól, hogy az adott körülmények között egyedül vállalja a kormányzás felelősségét, így állt elő egy olyan helyzet, hogy a választásokat követően a kormányzó koalíció pártjai szinte teljes egészében (97 százalékban) kitöltötték a törvényhozás padsorait. Sem ott, sem a parlament falain kívül nem szerveződhetett érdemleges ellenzéke. A pártstruktúra és a választási eredmények révén szinte az egész ország „kormánypárti" lett.

A Magyar Kommunista Pártra szavazók aránya választókerületenként

A Nemzeti Parasztpártra szavazók aránya választókerületenként

A belpolitikai erőegyensúly éve, 1946 A nemzetgyűlési választások eredményeként magától értetődően kezdték el újraosztani a hatalmi pozíciókat. A hivatását tekintve református lelkész Tildy Zoltán kisgazda politikus lett a miniszterelnök, s párttársa, az eredetileg földbirtokán gazdálkodó Nagy Ferenc a nemzetgyűlés elnöke. A SZEB elnökének, K. Vorosilovnak a fellépése nyomán azonban a győztes párt a miniszteri posztok elosztásában már nem érvényesíthette választási győzelmét. Az FKgP és a másik három koalíciós párt egyenlő (9-9) arányban jutott miniszteri tárcákhoz. A közigazgatást és a rendőrséget felügyelő kulcsfontosságú posztra - hathatós szovjet segítségnek köszönhetően - az MKP delegálhatta jelöltjét: a korábbi „földosztó" agrár-miniszter, Nagy Imre lett a belügyminiszter. 1945-1946 évfordulójának közéletét két kérdés tette mozgalmassá. Egyfelől az éhín-

Tildy Zoltán leteszi az esküt, 1946. február 1.

séggel fenyegető - főként a városi lakosságot sújtó - katasztrofális közellátási helyzet és az emiatt elszaporodó sztrájkmozgalmak. Másfelől az államforma kérdésének rendezése. A kormányzó pártok a köztársasági államforma mellett kötelezték el magukat. Ellene elsősorban a magyar katolikus egyház frissen beiktatott feje, Mindszenty József esztergomi érsek emelt vétót. Azt javasolta, hogy e kérdésről népszavazás döntsön. Népszavazást nem írtak ugyan ki, de egy ekkoriban elvégzett országos merítésű, reprezentatív közvélemény-kutatás szerint a falvak népének kétharmada és a városi lakosság háromnegyede értett egyet a tervbe vett köztársasági államformával. A parlament 1946. február l-jén döntött arról, hogy Magyarország államformája köztársaság. Ezzel egyidejűleg Tildy Zoltánt választották köztársasági elnökké. Utódja a miniszterelnöki székben Nagy Ferenc lett, tőle

Nagy Ferenc (1903-1979) Gazdálkodó, poli-

Nagy Ferenc. MTI Fotó

emigrált. Június végén az Egyesült Államok-

tikus. 1930-ban

ba érkezett, ahol a magyar emigráció egyik

Tildy Zoltánnal és

vezetője lett. A Magyar Nemzeti Bizottmány

másokkal együtt

alapító tagja volt. 1956 végén kísérletet tett

megalapította

arra, hogy hazautazzon Magyarországra, de

a Független

az osztrák kormány - semlegességre hivat-

Kisgazdapártot,

kozva - megakadályozta ebben. November

amelynek 1947.

2-án telefonon felhívta Tildy Zoltán állammi-

május végéig ve-

nisztert, korábbi politikustársát, akinek fel-

zetője volt. 1939-

ajánlotta szolgálatait. Számos nemzetközi

ben képviselővé választották. A Paraszt-

szervezet tagja, több mint négyszáz egyete-

szövetség alapítója, majd elnöke. 1945

men és főiskolán tartott előadást a magyar

májusától újjáépítési miniszter. 1945. ápri-

és kelet-európai helyzetről. 1977-ben szor-

listól képviselő. 1946. február 4-től 1947.

galmazta, hogy az Egyesült Államok szol-

június 2-ig Magyarország miniszterelnöke.

gáltassa vissza Magyarországnak az 1944-

Ekkor - miközben Svájcban töltött szabad-

ben a nyilasok által elhurcolt magyar

sága alatt - Rákosi Mátyás vezetésével

koronázási ékszereket. 1979-ben hunyt el,

puccsot szerveztek ellene. Lemondott és

Herndonban temették el.

A választások a parlament képviseleti arányain túl a hatalmi ágak politikai arculatát is átrendezték. A megelőző évi ideiglenesség időszakában az MKP és az SZDP nem csupán a törvényhozó hatalomban tett szert hegemóniára. A végrehajtó hatalom kulcshelyein, illetve a szovjet helyi katonai kommandatúrák felügyelete alatt újjászerveződő önkormányzatokban szintén a munkáspártok birtokolták a vezetői posztok többségét. A kisgazdák választási győzelme nyomán viszont eltérő politikai arculatúvá vált a törvényhozó, illetve a végrehajtó ha-

Batyuzók egy vasúti kocsi tetején, 1945. június

pedig harmadik kisgazda párttársuk, Varga Béla vette át a nemzetgyűlés elnöki tisztét. A kormányban jelentősebb változás egy hónap múlva történt, amikor a pártja által „gyengekezűnek" tartott Nagy Imrét a kommunisták a belügyminiszteri poszton Rajk Lászlóval váltották fel.

Kenyérért sorban álló budapestiek, 1945. MAFIRT-felvétel

Az 1946. évi I. törvény Magyarország államformájáról Budapest, 1946. január 31. (részletek) „1. §. Az államhatalom kizárólagos forrása és birtokosa

tott nyolc napnál nem távolabbi időpontra a nemzet-

a magyar nép. A magyar nép a törvényhozó hatalmat

gyűlést összehívni köteles.

az általános, egyenlő és titkos választójog alapján megválasztott Nemzetgyűlés útján gyakorolja. 2. §. (1) Magyarország köztársaság. (2) A köztársaság élén elnök áll. A köztársasági elnököt a Nemzetgyűlés négy évre választja.

13. §. (1) A végrehajtó hatalmat a köztársasági elnök a Nemzetgyűlésnek felelős minisztérium által gyakorolja. (2) A köztársasági elnök nevezi ki és menti fel a Nemzetgyűlés politikai bizottságának meghallgatása után a parlamenti többségi elv tiszteletben tartásával a miniszterel-

9. §. A köztársasági elnök tizenöt napon belül aláírja és ki-

nököt, a miniszterelnök előterjesztése alapján pedig

hirdetést elrendelő záradékkal látja el a Nemzetgyűlés által

a minisztereket.

alkotott törvényeket. A kihirdetés elrendelése előtt az említett határidőben a törvényt újabb megfontolás végett, észrevételeinek közlésével, egy ízben visszaküldheti, a Nemzetgyűlés által hozzá másodízben áttett törvényt azonban tizenöt napon belül kihirdettetni köteles.

(3) A kinevezett minisztérium a nevezéstől számított nyolc nap alatt köteles a Nemzetgyűlés ülésében bemutatkozni. Ennek megtörténte előtt a köztársasági elnök a Nemzetgyűlést nem oszlathatja fel. (4) A köztársasági elnök minden rendelkezéséhez és intéz-

10. §. (1) A köztársasági elnök a Nemzetgyűlést egy ülés-

kedéséhez a miniszterelnök vagy az illetékes felelős

szakban harminc napnál nem hosszabb időre legfeljebb

miniszter ellenjegyzése szükséges."

egy ízben elnapolhatja. Az elnapolás tartama alatt a Nemzetgyűlés elnöke legalább száz képviselőnek írásban elő-

Magyar történeti szöveggyűjtemény,

terjesztett indítványára az indítvány kézhezvételétől számí-

Osiris Kiadó, Budapest 2000. 454-457. old.

Tömeg a Kossuth téren a köztársaság kikiáltásakor, 1946. február 1. MAFIRTfelvétel

talom. Ez a modern kori parlamenti demokráciákban nem tekinthető rendkívüli állapotnak. A második világháború utáni Magyarországon azonban az új helyzet a kormányzó koalíción belül kenyértöréshez vezetett. A választáson alulmaradt bár a kormányzásban részt kapó - három

1914-19991. (Szerk.. Romsics Ignác)

párt 1946 tavaszán, Baloldali Blokk néven szövetségbe tömörült a kisgazdák ellenében. A kisgazdák a hatalmi pozícióknak a parlamenti erőviszonyokhoz igazodó arányosítását, illetve az önkormányzati választások mielőbbi kiírását szorgalmazták. A blokkpártok - ezeket meghiúsítandó - a tömegindulatokkal is operáló népítéleteket, illetve a közalkalmazotti kar újabb politikai szempontú kontraszelekcióját, a feketelistát (B-lista) iktatták eszköztárukba. Ugyancsak a kisgazda többség érvénytelenítését szolgálta a pártközi értekezlet intézménye. Ez a koalíció politikai egyeztető fórumaként működött, de itt az egyes pártok nem a parlamenti erőviszonyok szerinti arányban, hanem paritásos alapon vettek részt. A napirendre kerülő kérdésekben a blokkpártok delegáltjai rendre leszavazták a kisgazda vezetőket, s döntéseik kormányrendeletek formájában jelentek meg. A politikai akaratérvényesítésnek ez a módja lehetőséget

Rákosi Mátyás beszél a Baloldali Blokk gyűlésén a Hősök terén, 1946. március 7. MAFIRT: Bass Tibor

teremtett a többségi elv mellőzésére. A fentebbi célokat szolgálta a Gazdasági Főtanács 1945. decemberi életre hívása is. Ez a szerv az újjáépítési program, illetve jóvá-

tételre termeltetés kvázi „csúcsminisztériumaként" a kommunista Vas Zoltán irányítása alatt ugyancsak az MKP gazdaságpolitikai törekvéseit érvényesítette.

A baloldali blokk pártjainak akcióprogramja. Budapest, 1946. március 5. (részletek) „A Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt,

A Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt,

a Szakszervezeti Tanács és a Nemzeti Parasztpárt kép-

a Szakszervezeti Tanács és a Nemzeti Parasztpárt együt-

viselői 1946. március 5-én közös megbeszélést tartottak

tes erővel veszi fel a harcot minden kísérlettel szemben,

a politikai helyzetről, és a következőkben állapodtak meg:

amely a földreform reakciós revízióját célozza és kész

A Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt,

a munkásság és parasztság egész tömegerejét mozgó-

a Szakszervezeti Tanács és a Nemzeti Parasztpárt együttes

sítani a magyar demokrácia legnagyobb vívmányának,

erővel veszi fel a harcot az előretörő reakcióval szemben,

a földreformnak megvédésére....

amely elsősorban a Független Kisgazdapárt jobbszárnyán

Mindezek a gazdasági rendszabályok elválaszthatatlanul

gyülekezik, és amely a magyar demokrácia vívmányait ve-

összefüggnek a politikai reakció elleni erélyes harccal.

szélyezteti, továbbfejlődését akadályozza, az ország gaz-

A Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt,

dasági talpra állását hátráltatja, és hazánk elszigetelésével

a Szakszervezeti Tanács és a Nemzeti Parasztpárt megál-

demokratikus szomszédjaitól a béketárgyalások küszöbén

lapodik abban, hogy a gazdasági és politikai reakció elleni

mérhetetlen károkat okoz a nemzet külpolitikai érdekeinek.

harcot a magyar dolgozó nép tömegeire támaszkodva,

A Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt,

közösen vívja meg, és felszólítja a Kisgazdapárt demokra-

a Szakszervezeti Tanács és a Nemzeti Parasztpárt kijelenti,

tikus elemeit, hogy a nemzetmentő harcból ők is teljes

hogy a Független Kisgazdapárt reakciós jobbszárnyával

erővel vegyék ki részüket...."

nem hajlandó együttműködni, de továbbra is állja a szövetséget a Független Kisgazdapárt demokratikus elemeivel.

Magyar történeti szöveggyűjtemény, 1914-19991. (Szerk.: Romsics Ignác) Osírís Kiadó, Budapest 2000. 461-462. old.

Rákosi Mátyás (1892-1971) Adán született, kiskereskedő családban. Érettségi után

moszkvai támogatással

a Keleti Kereskedelmi Akadémián tanult, 1912-ben szer-

a háta mögött váltatta le

zett okleveles kereskedői képesítést. 1910-ben belépett

Nagy Imrét a kormányfői

az SZDP-be. 1914-ben, Angliából hazatérve önkéntes

posztról, de resztalinizáló

katonai szolgálatra vonult be. 1915 áprilisában orosz hadi-

törekvéseinek egy év múlva

fogságba esett. 1918 elején megszökött, és májusban tért

véget vetett az SZKP XX.

vissza Magyarországra. 1918 novemberében a Kommu-

Kongresszusa. 1956 már-

nisták Magyarországi Pártjának alapítói között volt. A Ta-

ciusától már csak Rákosi

nácsköztársaság kikiáltásakor tagja lett a Forradalmi Kor-

menesztésének az időzíté-

mányzótanácsnak. A bukás után Bécsbe menekült, ahol

se volt kérdéses, igaz, elhú-

a többi kommunista emigránssal együtt internálták. 1920-

zódott még egy fél évig. Az MDP KV 1956. július 18-21-i

Rákosi Mátyás, 1947. MAFIRT: Bass Tibor-Bauer Sándor

ban Szovjet-Oroszországba ment, és bekapcsolódott

ülésén - megromlott egészségi állapotára hivatkozva -

a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának

váltották le első titkári pozíciójáról. Nem sokkal utána

munkájába, majd 1921-tői a szervezet egyik tikára. 1924-

a Szovjetunióba utazott - úgymond gyógykezelésre -,

ben illegálisan visszatért Magyarországra. 1925 szeptem-

de életében már nem tér(hetet)t vissza Magyarországra.

berében letartóztatták, 1926 augusztusában 8 és fél év

Az MSZMP 1KB 1957 februárjában úgy döntött, hogy

börtönbüntetésre ítélték. Kiszabott büntetése leteltekor

Rákosi 5 évig nem térhet vissza Magyarországra. 1957.

a Tanácsköztársaság alatti tevékenysége miatt állították

április 18-án az SZKP KB helybenhagyta az MSZMP 1KB

újra bíróság elé; életfogytig tartó szabadságvesztést ka-

ezen határozatát, ezért Rákosit 1957 júniusában Moszkvá-

pott. 1940-ben Moszkvába távozás fejében engedték sza-

ból előbb Krasznodarba, majd Tokmakba (Kirgizia), végül

badon, ahol a magyar kommunista emigráció vezéralakja

Gorkijba telepítették. 1957. május 5-én megfosztották

lett. 1945. január 30-án tért vissza Magyarországra. 1945.

képviselői mandátumától. 1960. november 1 -jén

február 22-én az MKP debreceni és budapesti egyesült KV

az MSZMP Politikai Bizottsága felfüggesztette párttagsá-

főtitkára lett. Az 1947-es választások után miniszterelnök-

gát, majd 1962. augusztus 16-án kizárták a pártból. 1970

helyettessé és államminiszterré nevezték ki. 1948. június

áprilisában az MSZMP KB plénumán engedélyezték volna

12-én, a Magyar Dolgozók Pártja alakuló kongresszusán

hazatérését, ha írásban kötelezettséget vállal, hogy nem

megválasztották a párt főtitkárává. 1952. augusztus 14-én

fog politizálni, ebbe azonban Rákosi nem egyezett bele.

az Országgyűlés megválasztotta a Minisztertanács elnö-

1971. február 5-én Gorkijban halt meg. Hamvait február

kévé. 1953. júniusban leváltották a Minisztertanács elnöki

16-án titokban szállították Magyarországra, s méltatás

tisztéből. 1955 elejére újra megerősödött annyira, hogy

nélkül helyezték azt el a Farkasréti temetőben.

Az 1946. év belpolitikai életét lényegében a hatalmi ágak fentebb jelzett képviseleti aránytalanságából eredeztethető politikai huzakodás töltötte ki. A kisgazdapárt választási győzelmének megfelelő pozícióújraosztást szorgalmazott a végrehajtó hatalmi intézményrendszer minden ágában és szintjén. A blokkpártok - e területen élvezett felülreprezentáltságuk következtében - épp az ellenkezőjére törekedtek. Egyfelől petíciót intéztek a kisgazdákhoz, hogy az általuk „jobboldalinak, reakciósnak" minősített képviselőiket zárják ki pártjukból. A kommunisták e törekvésükhöz a

SZEB közbeavatkozását is megszerezték, aminek következtében az FKgP, ha nem is a blokkpártok által követelt 60 főt - ami parlamenti képviselőik egynegyedét jelentette volna hanem 20 tagját kizárta soraiból. Emellett a baloldal imparlamentáris eszközöket is bevetett a törvényhozás szerepének a háttérbe szorítására, valamint korábban megszerzett végrehajtó hatalmi pozícióik megőrzésére. Az év első felében az egész országot megmozgató tisztogató népítéleteket rendeztek. Ennek nyitó rendezvényén Rákosi Mátyás maga tüzelte híveit: „a demokráciában helye van a tömeg-

mozgalmaknak, a nép jogosult arra, hogy kezébe vegye az igazságszolgáltatás ügyét." A népítéletek számos esetben fordultak köztisztviselők elleni fizikai atrocitásba, helyenként lincselésbe, illetve - a katasztrofális közellátási viszonyok miatt - antiszemita színezetű pogromba (Kunmadaras, Miskolc). A szociáldemokraták és a parasztpárt statisztáló támogatását élvező kommunisták ezzel kívánták demonstrálni a kisgazdáknak, hog)' „ti a parlamentben, mi az utcán vagyunk többségben". A háború utáni gazdasági újjáépítést és a társadalom regenerálódását is végletes ellentmondások jellemezték. A romok eltakarítása és a termelés újraindítása érdekében tett heroikus erőfeszítésekről szóló korabeli tudósítások inkább csak viszszatekintve tűnnek némileg patetikusnak. Az emberibb életkörülmények mielőbbi megteremtését célzó tömeges méretű korabeli személyes áldozatvállalás éppúgy jellemző volt, mint az, hogy mindez alig elviselhető nélkülözések közepette történt. A munkavállalók zömének átlagos életszínvonala alig érte el a békebeli (1938-as) egyharmadát, illetve erősen rapszodiku-

Rendőrök kísérik a szolnoki vármegyeházára a kunmadarasi zsidóellenes pogrom vádlottjait, 1946. június 2. MAFIRT: Rózsa László

san szóródott 12 és 50 százalék között. Pontosítva; a hazai népesség számára is csak szűkösen elégséges javakból - a fegyverszüneti egyezmény előírásai alapján már a jóvátételi szállításokat is teljesíteni kellett. Ehhez járult az 1945-ben másfél milliós, 1946-ban félmilliós létszámú megszálló szovjet hadsereg ellátásának kötelezettsége. Ennek terhei - 1948-ig az összes állami kiadások 30-40 százalékára rúgtak. Ezek, valamint az, hogy a Vörös Hadsereg is nyomatott magyar valutát, nagymértékben hozzájárult a pénz rohamos elértéktelenedéséhez. Ennek szerves következménye volt a só-, dohány- és természetesen aranyalapú cserekereskede-

Emlékérem a Kossuth híd megnyitására, 1946

Romeltakarítás Budapesten, a Madách téren, 1945

lem újjászületése, valamint a feketepiac virágzása, amit Rajk László belügyminiszter a - szintén kommunista dominanciájú - „gazdasági rendőrség" (GRO) megszervezésével, illetve állandósított razziáival próbált letörni. 1946 tavaszi hónapjaiban

Teleki téri piac, 1946. április. MAFIRT-felvétel

Tüntetés a forint védelmében, 1946. július 25. MAFIRT-felvétel

- hivatalosan - billiókkal, trilliókkal számoltak, miközben egy munkás egész heti fizetése (melynek bankjegykötegei alig fértek bele táskájába) a piacon legfeljebb egy tojás árát tette ki. Ilyen ütemű és mértékű infláció - mely messze meghaladta az első világháború utánit is - korábban nem volt ismert a történelemben. A mindennapi szükségleti cikkek beszerzésének gondjai mellett immár a népgazdaságot is működésképtelenné tevő inflációt valutareformmal próbálták normalizálni. 1946. augusztus l-jén az addig használt pengőt a forint váltotta fel. Előbbinek gyakorlatilag már nem volt a napi forgalomban követhető használati értéke. (1 forint - inkább csak matematikailag értelmezhető módon - 4,6 x 1029 -, azaz négyszázhatvanezer-quadrillió pengővel volt

Plakát, 1946

egyenértékű.) Az új forint fedezete egyfelől egy jelentős mértékű - aratás utáni árualap felhalmozása volt, másfelől pedig a front alatt Magyarországról Németországba hurcolt aranykészlet maradéka. A nyilaskeresztes kormány által Nyugatra indított „aranyvonatok" az amerikai hadsereg zsákmányai lettek. Ebből a Magyar Nemzeti Bank nemesfémkészlete visszakerült, de szintén kisíbolt egyéb letétek (ékszerek, festmények, szőnyegek) egy része az amerikai őrizet ideje alatt kézenközön eltűnt. A stabilizációhoz tartozott a bérek gyökeres átalakítása is. Valorizált értéken számolva átlagosan az 1938-as szint felére redukálták a fizetéseket. A munkások ennél valamivel többet (60 százalék) kaptak, a mérnökök, tisztviselők, pedagógusok bére viszont a korábbi egyharmadát is alig érte el. A stabilizáció harmadik összetevője az agrárolló ismételt kinyitásából adódott, ami azt jelentette, hogy a mezőgazdaságból élő gazdáknak iparcikkek beszerzése érdekében a korábbinál - átlagosan - kétszer annyi agrárterméket kellett értékesíteniük: ha volt mit, illetve miből.

A békeszerződés és a jóvátétel A háborút ismételten vesztes oldalon záró Magyarország számára a békeszerződés feltételeit már a legtöbb fontos kérdésben előjelezte a fegyverszüneti egyezmény. Ismételten az első világháború után megszabott „trianoni" határok mögé rendelte vissza a magyar állami fennhatóságot, emellett 300 millió USA-dolláros jóvátétel megfizetését irányozta elő. A kormányra került magyar politikai vezetés kezdettől számolt azzal, hogy a háborút a győztes szövetségesek oldalán záró Jugoszláviával és Csehszlovákiával szemben eleve kilátástalan bármifajta területi korrekció felvetése. A szintén vesztes státusú Románia azonban más esetnek tűnt. Annál is inkább, mivel a román fegyverszüneti egyezmény 19. cikkelye szerint a nagyhatalmak „egyetértenek abban, hogy Erdélyt - vagy annak nagyobb részét - vissza kell adni Romániának, feltéve ha ezt a békeren-

dezés is megerősíti". Ez a formula arra engedett következtetni, hogy Erdély kisebbik hányadát illetően érdemes sorompóba állnia a magyar diplomáciának. Ezen aspirációkat bizonyos mértékig az is táplálta, hogy az angolszász nagyhatalmaknak a térségre vonatkozó háború alatti rendezési elképzelései között épp úgy megfogalmazódtak a trianoni döntés bizonyos korrekcióját fontolgató felvetések, aminthogy egy autonóm vagy akár önálló Erdély létrehozásának lehetőségeit is latolgatták. A közelmúltban nyilvánosságra került korabeli szovjet külügyi dokumentumok szerint a Kremlben is felmerültek hasonló - de akkor nem szellőztetett - alternatívák.

öt forint, 1946

A magyar békecélok megfogalmazása során Erdély tisztázatlan státusú kisebb részére vonatkozóan különböző változatokat dolgoztak ki, arra törekedve, hogy bizonyos mértékű - magyar és román populáA Partium-terv (íő-)változata: 22 000 k m 2 A Partium-terv . 3 ' változata: 22 000 km 2 Az ún. .éjjeli vonal" változat: 14 000 km 2 A minimális magyar Igény határvonala. 4000 km 2 Erdély keleti határa Megyehatárok Romániában 1947

Magyar-román határtervezetek, 1946

Molotov, Gyöngyösi János, Nagy Ferenc és Gerő Ernő Moszkvában, a magyar kormányküldöttség megérkezésekor, 1946. április

Nagy Ferenc miniszterelnök aláírja a szovjet-magyar jóvátételi egyezményt, 1946. MAFIRT: Rózsa László

ciót egyaránt érintő - népességcserével közelítsék az etnikai szállásterületek határát a politikai határmegvonáshoz. Időbe tellett, amíg a korabeli magyar politikai vezetés ráébredt, hogy az idézett diplomáciai formulákból csak ők következtettek - a tényleges esélyt meghaladó mértékben - a határkorrekció lehetőségére. A még 1944 tavaszán fogalmazott román fegyverszüneti megállapodás hivatkozott passzusa Erdély jövendő hovatartozását azért „lebegtette", hogy egyszerre ösztönözze és versenyeztesse Antonescu Romániáját, illetve Horthy Magyarországát a hitleri szövetségből való kiugrásra. Miután azt Bukarest sikerrel abszolválta, Budapest pedig elpuskázta - és Szálasi nyilaskeresztes terrorjának enge-

dett utat -, a kérdés a Kremlből nézve okafogyottá vált. De Sztálin ezt még akkor sem tette világossá, amikor ez ügyben 1946 tavaszán magyar kormányküldöttség tárgyalt Moszkvában. Pontosabban: a szovjet vezetés nem emelt kifogást az ellen, hogy a magyar békedelegáció a párizsi béke-előkészítő értekezleten felvesse Erdély egy határ menti sávja Magyarországnak történő visszaadását. Ezt a szovjet vezetés úgy értette, hogy a kérdés felvetését nem opponálják, a magyar kormány pedig úgy, hogy Moszkva magát az előterjesztést támogatja, amiről azonban szó sem volt. A béke-előkészítéssel érdemben foglalkozó nagyhatalmak Külügyminisztereinek Tanácsában volt ugyan átmeneti huzakodás - főként az amerikai és a szovjet külügyminiszter között - arról, hogy kisebb mértékben Magyarország javára revideálják az első világháború után megvont román-magyar határszakaszt. Végül azonban a tanácsnak mind az 1945. őszi, mind az 1946. tavaszi ülésén az a szovjet álláspont győzedelmeskedett, mely Magyarországot az 1938 előtti határok közé szorította. Bár 1946 nyarán a Párizsban rendezett béke-előkészítő értekezlet illetékes területi albizottságában szót kapott ez ügyben a magyar delegáció, a nagyhatalmak korábban egyeztetett álláspontján a vita már nem módosított. Az Erdély ügyében kezdeményező magyar külpolitika a béke-előkészítés másik kérdéskörét jelentő felvidéki (szlovákiai) magyarság sorsát illetően kezdettől „futott az események után", defenzívába került. Eduárd Benes Kárpátalja Szovjetuniónak való átengedésével, valamint a háború végén stratégiai fontosságúvá lett nyersanyag (uránérc) szállítására szóló bizalmas kötelezettségvállalással érte el azt, hogy Josef Tiso németeket szolgáló fasiszta Szlovákiáját a csehszlovák államegység helyreállításával mellék-győztessé léptesse elő. A Csehszlovákia újjáalakítását meghirdető kassai kormányprogram „tiszta szláv állama" az ott élő német és magyar népesség egészét nyilvánította felelősnek az első

Szlováklából áttelepült magyarok. Rajka, 1946. november

csehszlovák köztársaság bukásáért, s a kollektív felelősség tétele alapján kívánta őket maradéktalanul kitelepíteni. Ehhez a törekvéséhez Moszkvát sikerült is megnyernie, a nagyhatalmak potsdami értekezlete azonban csak a németek eltávolításáról rendelkezett (Csehszlovákián túl Lengyelországra és Magyarországra vonatkozóan is), míg a szlovákiai magyar kisebbség elleni hasonló bánásmódhoz az angolszász szövetségesek nem járultak hozzá. Prága viszont azon túl, hogy az ottani magyarságot megfosztották állampolgári jogaiktól, a magyarországi SZEB-en keresztül melyben mellék-győztesként maga is képviselettel rendelkezett - olyan diplomáciai nyomást tudott gyakorolni a magyar kormányra, hogy az 1946. február 27-én aláírni kényszerült egy lakosságcsere-egyezményt. Ennek értelmében Prága jogosulttá vált annyi felvidéki magyar kitelepítésére, amennyi a Magyarországon élő szlovákok közül - önkéntes jelentkezés alapján - vállalkozott a Szlovákiába való áttelepülésre. A lakosságcsere viszont számottevő mértékben alatta maradt előzetes várakozásaiknak: „csak" 73 000 főt sikerült eltávolí-

taniuk. Ezért a cseh politikusok további 200 000 magyar egyoldalú kitelepítésének a békeszerződésben való kimondásáért vetették latba befolyásukat a nagyhatalmaknál. Miután pedig az angolszász szövetségesek ezt is megakadályozták, Prága további kényszerítő intézkedéseket alkalmazott. Egyfelől reszlovakizálási akciót indítottak, ami azt jelentette, hogy csak azokat a felvidéki magyarokat helyezték vissza állampolgári jogaikba, akik hajlandók voltak magukat - az adminisztratív vegzálások nyomása alatt - szlovákoknak vallani. Másfelől magyarok ezreit kezdték deportálni Csehország nyugati körzeteibe, ahonnét a németeket már kitelepítették. Mindezeken túlmenően pedig a holokausztot túlélő, korábban Prágában vagy a Szudétavidéken élő, német kultúrába asszimilálódott, koncentrációs táborokból visszatért zsidókat mint „németeket", a korábban a Felvidéken honos, magyar kultúrában asszimilálódott visszatért zsidókat mint „magyarokat" fosztották meg hasonlóképpen állampolgárságuktól, és zárták be őket. Az ily módon meghurcoltak csak erőteljes nemzetközi tiltakozások nyomán keriil-

(Cseh)szlovák-magyar lakosságcsere, 1946-1948

hettek szabadlábra esetleg ugyanazon gyűjtőtáborokból, amelyeket egy-két évvel korábban mint „zsidóknak" már alkalmuk volt megismerni. A békeszerződés részben respektálta a csehszlovákok azon érvelését is, hogy a trianoni határmegvonás fenntartása mellett Pozsony stratégiailag veszélyeztetett helyzetbe kerülne. Ezért a vele átellenes Duna-parti szakaszon további területeket (öt falut) követeltek. Budapest végül is három további községet (Dunacsún, Horvátjárfalu és Oroszvár) külterületeivel együtt átadni kényszerült Csehszlovákiának. Magyarország még a trianoni békénél is kedvezőtlenebb előírásokkal volt kényte-

len tudomásul venni a Párizsban véglegesített békét. A világháború utáni területi-etnikai újjárendezés legnagyobb számban a kelet-közép-európai régió államaiban évszázadok óta élő németeket érintette. Azok ellen, akik a Wehrmacht erőinek hátrálása nyomán is korábbi lakóhelyükön maradtak és a Vörös Hadsereg előrenyomulása után nem hurcolták őket Szibériába kimondatlanul bár, de a kollektív bűnösség alapján jártak el. A Baltikumtól a Balkánig jogfosztás, üldöztetés és kitelepítés várt rájuk. Magyarország - mint legyőzött ország esetében a győztes nagyhatalmak potsdami

konferenciája 1945 nyarán félmillió német kitelepítését írta elő. Ez a követelés irreális volt, mert a trianoni határok közé visszarendelt magyar állami fennhatóság alatt öszszesen sem volt ennyi német. Az is igaz viszont, hogy a magyar politikai közvélemény egy része - leginkább a kommunista, valamint a parasztpárti vezetők (és híveik) - szintén a németek kitelepítése mellett voksoltak. A fegyverzaj elülte nyomán azonban más szempontok is felléptek, melyek a közvéleményt a németek kitelepítése irányába orientálták. Az 1944. őszi székelyföldi magyarellenes román, illetve a Délvidéken 1944-1945 fordulóján végrehajtott magyarellenes jugoszláv vérengzés nyomán mintegy negyedmillió magyar menekült el Romániából, illetve Jugoszláviából. Ehhez társultak a szlovákiai magyarok kiebrudalásának tervéről érkező hírek, felvetve azt a kérdést, hogy hol, miként biztosítható a határon túlról menekülők, illetve elűzöttek számára föld, lakás, megélhetés. A háborút követő években az akkori Németország különböző megszállási zónáiba Magyarországról közel 200 000 németet telepítettek ki. (Ez alól leginkább azok a németek mentesülhettek, akik a háború utáni újjáépítésben megkülönböztetett fontosságú szénbányákban vállaltak munkát.) Az 1947. február 10-én aláírt békeszerződés megerősítette a korábbi fegyverszüneti egyezmény gazdasági vonatkozású cikkelyeit. A Szovjetuniónak kétszázmillió, Csehszlovákiának és Jugoszláviának pedig együttesen százmillió USA-dollár jóvátétel fizetését írta elő. Ez a hadisarc súlyos volt ugyan, de önmagában nem elviselhetetlen. Az 1938-1939, illetve az 1943-1944. költségvetési évek kereken 1 milliárd dolláros hazai nemzeti jövedelméhez viszonyítva és a teljesítésként megszabott hat évre elosztva - ez a korábban rendelkezésre állott évi nemzeti jövedelemnek mintegy 5 százalékát jelentette. A jóvátétel megállapításánál azonban nem voltak tekintettel arra, hogy az ország hadszíntérré válása nyomán elpusztult az 1944. évi becsült nemzeti va-

gyon 40%-a, s a rá következő években a nemzeti jövedelem az utolsó békeév öszszegének csupán 50-60 százalékára rúgott. A teljesítőképességhez viszonyítva ily módon azonnal megkétszereződött a jóvátétel mértéke. Ennek további, újabb megduplázódását az okozta, hogy az 1938. évi (kerekítve) 1/5 dollár = pengő átváltási kurzus a hazai valuta háborús inflálódása nyomán a jóvátételi paritás idejére 1/10 arányra romlott. Tovább rontotta a fizetési képességet, hogy Magyarországnak a világháború során a Harmadik Birodalommal szemben felhalmozódott kereskedelmi aktívuma majdnem akkorára rúgott, mint a jóvátételi előírás (280 millió $), de ez nem volt

Kitelepített magyarországi németek a vasúti kocsiban, indulás előtt, 1946

Őrt álló szovjet katonák a csepeli Weiss Manfrédgyárnál, 1945

behajtható. A Szovjetuniót mindemellett nemcsak a hazai német tulajdon és tőkeérdekeltség illette meg - amivel a Magyarországon fellelhető külföldi tőkeérdekeltségeknek több mint fele került a tulajdonába -, hanem jogot formált a háborús Németország hazánkkal szemben fennálló követeléseire is. A helyzet ellentmondásosságát mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy 1945 tavaszától számos olyan vállalatnál kezdték meg a gépek, berendezések leszerelését és a Szovjetunióba szállítását, melyeknek a termékei is részét képezték (volna) a jóvátétel teljesítésének. Mindehhez további számottevő tételként társult a SZEB, valamint a Magyarországot megszálló, s itt állomásoztatott szovjet csapatok térítés nélküli ellátása is. Utóbbit ráadásul úgy kellett teljesíteni, hogy a Vörös Hadsereg - a nemzetközi „hadijogban" rögzítetteket figyelmen kívül hagyva - hadizsákmányként foglalta le mindazon készleteket, amelyek a németek evakuálása nyomán még megmaradtak. Magyarország mindezekből öszszeálló jóvátételi és egyéb külföldi fizetési kötelezettsége az eredetileg megszabott nominálkvótához képest több mint ötszö-

rösére szaporodott. Azaz, a jóvátételi teljesítés terhe a háborút követő években (1945-1948) a nemzeti jövedelem 25-20, az évenkénti költségvetési kiadások 45-30 százalékát jelentette. (A viszonyszámok az időközben meginduló újjáépítés eredményeinek hozadékaként mérséklődtek.) A jóvátétel teljesítésének futamidejét 1946-ban hatról nyolc évre emelték. Molotov szovjet külügyminiszter 1948 nyarán, a két munkáspárt fúziójának politikai honorálásaként bejelentette, hogy Moszkva elengedte a Szovjetuniót illető magyar jóvátételi hátralék felét, mintegy 65 millió dollárt. Csakhogy Magyarország - figyelembe véve a többszörösen kedvezőtlen paritással megállapított kvótát - az addig teljesített 70 millió dollár valódi értékén számítva már ekkorra is fölösen eleget tett ezen kötelezettségének. 1953 januárjára pedig - amikor a szovjet kormány nyilatkozatot tett közzé a jóvátétel lezárulásáról a mindösszesen teljesített 131 millió dollár értékű szállítások alapján, valamint a németekkel szembeni magyar aktívum paszszívummá válása miatt, Magyarország közel két és félszeres „túlfizetést" könyvelhetett el.

Útban a kommunista egyeduralom felé, 1947-1948

M

ire a békeszerződés okmányait 1947. február 10-én Párizsban aláírták, a belpolitikában kiteljesedőben volt az a politikai törekvés, melyet Rákosi Mátyás 1945 decemberében, a nemzetgyűlési választások nyomán tett pártja - nem hivatalos - programjává: „a kisgazdapártot elemeire kell darabolni". 1946 őszén a kommunisták ugyanis csak úgy mentek volna bele a kisgazdák által intenzíven szorgalmazott önkormányzati választások megtartásába, ha - függetlenül a voksok megoszlásától - előzetesen megállapodnak a kihirdetendő „eredményt" illetően, vagy ha a helyi közigazgatás kulcsfiguráját, a jegyzőt nem az adott szintű képviselőtestület választaná, hanem állami (kormányzati) tisztviselőként végezné munkáját. így a továbbiakban „felülírható" lett volna bármilyen választási ered-

mény, mert a jegyző munkáltatója (kinevezője és felmentője) a belügyminiszter. Nagy Ferenc miniszterelnök ezt az alkut elutasította. A kisgazda pártvezetéssel együtt arra az álláspontra helyezkedett, hogy az önkormányzati választásokkal érdemes megvárni a békeszerződés aláírását, az ország SZEB-felügyeletének megszűnését, illetve a szovjet megszálló erők - remélt - távozását. Ekkor döntött úgy a kommunista párt vezetése, hogy az egy évvel korábbi parlamenti választások nyomán létrejött hatalmi patthelyzetet a kisgazdapárt „felrobbantásával" oldják fel. Ennek részeként „köztársaság-ellenes összeesküvéssé" nagyították fel egy olyan polgári magántársaság fehér asztal melletti diskurzusait, mely a békeszerződés életbe lépése - azaz a szovjet megszállás megszűnése - utáni időkre

Tömeggyülés az összeesküvők ellen, a Sportcsarnokban, 1947

Péter Gábor jelentése Moszkvában az általa vezetett magyar politikai rendőrség működéséről. 1947. április 5. (részletek) „Magyarország politikai rendőrségének 80 százaléka

mennyi politikai pártban vannak embereink. Sikerül be-

a kommunistákból áll. [gy tehát lényegében a mi kezünk-

szerveznünk más pártok funkcionáriusait. A beszervezésre

ben van. Igaz, az országos rendőrparancsnok két helyette-

többnyire annak köszönhetően kerül sor, hogy kompromit-

se más pártok tagjai - egyikük szociáldemokrata, a másik

táló anyagok vannak a kezünkben. Az emberek, a leleple-

kisgazdapárti. De ők csak másodrendű kérdésekkel foglal-

zéstől való félelmükben, hajlandóak együttműködni ve-

koznak, s mi mindent megteszünk azért, hogy ne tudjanak

lünk. Falun azonban az informátorhálózatunk gyengébb.

arról, amiről nem kell tudniuk.

Minden minisztériumban, sőt az egyházi személyek között

A rendőrség állományának többségét új emberek teszik ki.

is megvannak az embereink. Igy az információ, amelyhez

Tapasztalatuk nincs, ezért meglehetősen nehéz velük dol-

hozzájutunk, meglehetősen teljes.

gozni. Sokat tanultunk a szovjet elvtársaktól. Nagy segít-

A politikai rendőrség nagy segítséget nyújt a pártnak. Pártközi tanácskozások előtt általában sikerül megtudnunk, mi

séget nyújtott számunkra Belkin tábornok. A vizsgálatok lefolytatása során az a legfőbb feladatunk, hogy mindent fizikai kényszer alkalmazása nélkül érjünk el. Nem állíthatjuk, hogy e téren nálunk minden rendben van, de ahhoz képest, ami itt korábban volt, kétségtelenül tapasztalható fejlődés. Alapfeladatunknak tartjuk, hogy mindent előre megtud-

a szándéka politikai ellenfeleinknek, s ennek köszönhetően idejében tájékoztatjuk mindenről a kommunista párt vezetőségét. Megszerveztük a telefonlehallgatásokat. Most lehallgatjuk a miniszterelnök és a pártvezetők minden fontosabb telefonbeszélgetését, s a legfontosabbakról jelentést teszünk Rákosi elvtársnak."

junk, s tájékoztassuk erről vezetőinket. E célból meglehe-

Moszkvának jelentjük... (Szerk.: Izsák Lajos és Kun Miklós) Századvég,

tősen kiterjedt informátorhálózatot hoztunk létre. Vala-

Budapest 1994. 170. old.

vonatkozóan a kommunista hatalmi részesedés visszaszorításáról ábrándozott. Majd pedig a politikai rendőrség hathatós közreműködésével - több lépcsős hamisítással, erőszakkal kivett vallomásokkal - kisgazdapárti prominenseket próbáltak bele-

Kovács Béla (1908-1959) Középparaszt, kisgazdapárti politikus. 1933-tól párttag, 1939-től főtitkárhelyettes, Nagy Ferenc barátja. 1941 -tői a Magyar Parasztszövetség főtitkára. 1944. december 23-tól 1945. november 15-ig a belügyminisztérium politikai államtitkára, 1945. november 15-től 1946. február 23-ig földművelésügyi miniszter. 1945. augusztus 20-tól a párt főtitkára. 1947. február 25-én

Kovács Béla, 1947 körül

a magyarországi szovjet hatóságok elhurcolják, bírósági tárgyalás nélkül 25 évre ítélik a SZU-ban, 1955-ben visszahozzák Magyarországra. 1956. április 2-án térhetett vissza családjához. 1958. novembertől haláláig képviselő volt.

kompromittálni ugyanebbe az összeesküvési rágalomhadjáratba. A Rajk belügyminiszter közvetlen irányításával és az - általa éppen Államvédelmi Osztállyá (ÁVO) átszervezett, országos hatáskörűvé előléptetett - politikai rendőrség perzekutori statisztálásával folytatott akciósorozat első fázisa eredményes is volt: több kisgazda párti tisztviselőt, illetve parlamenti képviselőt sikeresen vádoltak meg annyiban, hogy - mentelmi jogukat felfüggesztve kiadta őket a parlament a gyanú tisztázása érdekében. Átmenetileg akkor látszott megfenekleni a kommunista boszorkányüldözés, amikor az FKgP főtitkára, Kovács Béla került célkeresztbe. Őt az épp oly vehemens, mint amennyire hazug sajtókampány, illetve Puskin szovjet nagykövet kulisszák mögötti politikai pressziója ellenére sem adták ki: mentelmi jogának felfüggesztését elutasította a parlament. Nevezettet a magyarországi szovjet hadsereg katonai elhárításának kommandója hurcolta

Az MKP választási gyűlése a MÁVAG Gépgyárban, 1947. augusztus. MAFIRT: Adorján Rezső

el, 1947. február 25-én. Kovács Béla 1951 őszéig Ausztria szovjet megszállási zónájában, a szovjet katonai elhárítás Baden bei Wien-i főparancsnokságán raboskodott. Ezután a Szovjetunióba deportálták, ahol bírósági eljárás nélkül kapott 25 év kényszermunkára szóló büntető végzést. (Nyolc év rabság után, 1955-ben adták „vissza" a magyar Államvédelmi Hatóság őrizetébe, 1956 tavaszán helyezték szabadlábra.) Három hónappal később Rákosi Mátyás ugyanezen rágalmat - az „összeesküvőkkel" való kapcsolatait - használta fel az éppen külföldön tartózkodó kisgazda miniszterelnök, Nagy Ferenc diszkreditálására. Nagy Ferenc - akit Rákosi azonnali hazatérésre szólított fel párttársa sorsát elkerülendő, 1947. május 30-án a berni magyar követségen bejelentette lemondását, és emigrációba vonult. Három nappal később pedig, a letartóztatására szóló parancs kiadásáról értesülve követte őt Varga Béla, a nemzetgyűlés elnöke. Ezek a fejlemények 50 képviselő kizárásával, illetve kilépésével párosulva, elsősorban a Független Kisgazdapártot zilálták széjjel. Mindezek elleni tiltakozásul a Nemzeti Parasztpártból és

a Szociáldemokrata Pártból is kiléptek azok a képviselők, akik a továbbiakban blokkpárti szövetségesekként sem vállalták, hogy tovább statisztáljanak a kommunisták - akkoriban „szalámi taktikának" nevezett - tisztátalan akcióihoz. A külföldön akkreditált követek, diplomaták mintegy

Nagy Ferenc a Budapesten rendezett Parasztnapon, 1946. szeptember 8.

Választási plakátok a budapesti utcán, 1947. augusztus 25. MAFIRT: Rév Miklós

kéttucatnyi csoportja állásáról való lemondással tiltakozott a politikai indítékú boszorkányüldözés ellen. (A későbbiekben jórészt a felsoroltakból szerveződött a magyar politikai emigráció 1947-es csoportja.) A többségi Független Kisgazdapárt ellehetetlenítésében Rákosi Mátyás - a politi-

Rákosi Mátyás levele Sztálinnak és Molotovnak 1947. április „A kisgazdák Amerika-sugallta [sic!] próbálkozásainak ellensúlyozására, mi elsősorban arra törekszünk, hogy világossá tegyük a tömegek előtt: a kisgazdapárt szabotálja a 3 éves terv megvalósítását, és így a dolgozók életszínvonalának emelését, ugyanakkor pedig áruba bocsátja Magyarország függetlenségét. Folytatni akarjuk az összeesküvők és közöttük Nagy Ferenc miniszterelnök leleplezését.... Ezért kívánatos lenne, hogy a szovjet szervek által letartóztatott Kovács Béla lehetőséget kapjon tanúvallomás tételére magyar bíróság előtt. Egyidejűleg le akarjuk leplezni a kisgazdapárt kétszínű viselkedését a fakultatív hitoktatás dolgában: ők maguk vetették fel a kérdést, ugyanakkor a tömegek között folytatott agitációjuk során a törvénytervezet ellen foglalnak állást és azt hangoztatják, hogy csak kommunista nyomásra vették elő az ügyet. Le akarjuk leplezni továbbá bizonyos kisgazdapárti személyiségek számos pénzügyi machinációját is. Ugyanakkor a kisgazdapárton belül ellenzéket hozunk létre a párt demokratikus elemeiből: az ellenzék vezére Dinnyés Lajos jelenlegi honvédelmi miniszter lesz." Moszkvának jelentjük... (Szerk.: Izsák Lajos és Kun Miklós) Századvég, Budapest 1994. 194. old.

kai rendőrség asszisztálása mellett - egyaránt támogatókra lelt a megszálló hatóságoknál, valamint a kormánykoalíció többi pártjánál. Ebből eredően sorakoztak fel utóbbiak azon kommunista kezdeményezés mögé is, hogy a kisgazdák szétverésével előállott politikai erőviszony-módosulásra hivatkozva kezdeményezzék új - idő előtti parlamenti választások kiírását. A megelőző hónapok fejleményei után ezt már igazán nem volt nehéz keresztülvinni a sarokba szorított kisgazda köztársasági elnöknél, Tildy Zoltánnál. Az újabb voksoláshoz egyfelől úgy módosították a választójogi törvényt, hogy az - i 945-höz képest mintegy félmillióval szűkítette a választójogosultak körét. Másfelől viszont ezúttal nem korlátozták, hanem inkább ösztönözték, hogy minél több párt szálljon ringbe a választók szavazataiért. A kommunista vezetők ugyanis abból indultak ki, hogy a viszonylag stabil szavazótáboruktól nyerhető voksok úgy értékelődhetnek fel, ha minél több párt között szóródik a többi szavazat. Végül négy újabb párt jelentette be indulását. Ezek: a Barankovics István vezette Demokrata Néppárt (DNP), a Preiffer (Pfeiffer) Zoltán vezette Magyar Függetlenségi Párt (MFP), a Balogh István vezette Független Magyar Demokrata Párt (FMDP), valamint Slachta Margit Keresztény Női Tábora (KNT). Utóbbit leszámítva minden egyes újabb pártalakulat vezetője a kisgazdák színeiben volt addig képviselő. A Magyar Szabadság Pártot 1946-ban megalapító Sulyok Dezső viszont épp a módosított választójogi törvény egyik rendelkezése miatt nem indulhatott újra. A törvényben rögzített kizárásokon túl, további közel félmillió polgárt - akiket a politikai rendőrség aktái alapján minősítettek „reakciósoknak" - egyszerűen a választók listájából kihagyva ütöttek el a szavazástól. De az MKP még így sem érezte biztosítva a hőn áhított választási elsőség megszerzését. Ezért a párt számára külön is nyomattak azokból az ideiglenes választói

névjegyzék-kivonatokból (az úgynevezett kék cédulákból), amelyek azok számára készültek, akik a voksolás napján nem állandó lakhelyükön szavaztak (például a vasutasok). Ezekkel felszerelve indult útjára a kommunisták egy része 1947. augusztus 31-én, hogy azután az útba eső szavazóhelyiségeknél megállva külön is gyarapítsa a pártjára eső szavazatok számát. (Biztosnak tekinthető, hogy ezzel a módszerrel

62 000 többletszavazathoz jutott az MKP, de egyes kutatók ennek a kétszeresét valószínűsítik.) A szavazatok mindezek után a következőképpen oszlottak meg: Az 1947. évi országgyűlési választások legnagyobb vesztese a Független Kisgazdapárt volt. Két évvel korábbi szavazótáborának közel háromnegyede (71,5 százalék) pártolt el tőle. A részletező elemzések viszont azt tanúsítják, hogy elvesztett szava-

A szavazatok, illetve a képviselői mandátumok megoszlása az Országgyűlésben az 1947. évi választások után (százalékban) Pártok

Szavazatmegoszlás

Mandátum 1947.

Mandátum 1947.

szeptember

december

Magyar Kommunista Párt

22,3

24,3

27,5

Szociáldemokrata Párt

14,9

16,3

18,4

8,3

8,7

9,9

Független Kisgazdapárt

15,4

16,5

18,7

Kormányzó pártok együtt

Nemzeti Parasztpárt

60,9

65,6

74,5

Polgári Demokrata Párt

1,0

0,7

0,8

Magyar Radikális Párt

1,7

1,5

1,6

Demokrata Néppárt

16,4

14,6

16,8

Magyar Függetlenségi Párt

13,4

11,9

0,0

Független Magyar Demokrata Néppárt

5,2 1,4 39,1

4,4

5,2

1,0 34,1

1,1 25,5

Keresztény Női Tábor Ellenzék együtt

Választási plakátok,

1947

A Magyar Kommunista Pártra szavazók aránya választókerületenként

A Demokrata Néppártra szavazók aránya választókerületenként

Az FKgP-ra szavazók aránya választókerületenként

zóbázisát majdnem egészében a belőle kivált - fentebb felsorolt - „utódpártok" szívták fel. Utóbbiak, a megroggyant FKgPvel együtt az urnákhoz eljutok voksainak 52 százalékát szerezték meg. A nyers aránymegoszlást tekintve a választások „győzteseinek" a koalíción kívüli ellenzéki pártok tekinthetők. A két évvel korábban két százalékot sem érő erejükhöz képest együttesen több mint meghússzorozták szavazótáborukat, övéké lett a voksok több mint egyharmada. Ez ismételten rácáfolt Rákosi prognózisára, aki a választást megelőzően Moszkvának azt jelentette, hogy az ellenzéki pártok együttesen sem kapnak többet 15 százaléknál. A pártpolitikai spektrum ellenkező pólusán a kommunisták közel 40 százalékkal gyarapítva szavazataikat, relatíve a legtöbb voksot mondhatták magukénak. De ez is csak alig több mint 5 százalékkal növelte parlamenti részarányukat. Az SZDP támogatottságának csökkenése miatt viszont a munkáspártok együttes növekedése még a három százalékot sem érte el. Törvénytelen eszközöket is felvonultató erőfeszítéseik is kevésnek bizonyultak másik dédelgetett céljuk eléréséhez: ahhoz, hogy a parasztpárttal kiegészülő blokkpárti szövetség immár a kisgazdák nélkül is elnyerje a szavazók bizalmának többségét. Hárman együtt is csak 45 százalékot könyvelhettek el. Ráadásul az újonnan létesült ellenzéki pártok egyike, a Magyar Függetlenségi Párt a kék cédulás csalások miatt a Választási Bírósághoz benyújtott keresettel vonta kétségbe a választások érvényességét. Ezt Rákosiék úgy próbálták kivédeni, hog)' ellenkeresettel éltek, s azt indítványozták, hogy a Választási Bíróság az MFP összes mandátumát semmisítse meg. A döntés előtti napon Rákosi magához rendelte a Választási Bíróság kommunista párti elnökét. Azzal riogatta, hogy a testület döntésétől függ, polgárháborúba taszítják-e az országot. A bíróság ezek után az MFP összes (49) mandátumát érvénytelenítette. Helyeiket nem töltötték be, miáltal a redukált

képviselői létszám „automatikusan" megváltoztatta a pártok parlamenten belüli képviseleti arányát. Az ily módon „korrigált" megoszlásban a Baloldali Blokk már a kisgazdák nélkül is abszolút (56 százalékos) többséggel rendelkezett a parlamentben. Ezzel viszont elérték a kommunisták, hogy 27 százalékos relatív elsőségükkel lényegében abszolút módon uralták a törvényhozást is. A csalással, majd politikai ármánykodással korrigált eredmények többet jelentettek a parlamenti helyek egyszerű újraosztásánál. 1947 őszére a Magyar Kommunista Párt két éven át folytatott szívós hatalmi harc eredményeként - miközben a törvényességet áthágó eszközökben is egyre kevésbé válogatott - megszüntette az 1945. évi választások nyomán létrejött hatalmi dualizmust. Helyreállította az 1945. évi ideiglenesség hónapjaiban kialakult uralmi rendet, amikor a törvényhozást és a végrehajtó hatalmat egyaránt a baloldali erők túlsúlya jellemezte. De a további fejleményeket tekintve már korántsem arról volt szó, hogy a kommunisták csupán egy korábbi erőviszony-megoszlást akartak volna „visszaállítani". A kormányzó koalíció „balra szűkítését" intézményesítő választásokkal egyidejűleg, 1947 augusztusában kezdődött Magyarországon a tervgazdálkodásra való áttérés. Az előzményekhez tartozik, hogy július 10-én a magyar kormány - Moszkva nyomására elutasítani kényszerült a csatlakozást a Marshall-tervként ismertté vált európai újjáépítési programhoz. Az MKP az előző évi kongresszusán beharangozott, központosított gazdaságfejlesztési program részeként hirdetett további radikális tulajdonváltást. A tervgazdálkodásra való áttérés keretében ígértek orvoslást a többségi agrártársadalomnak, mely a forint bevezetésekor megállapított stabilizációs árarányokat ellene irányuló, egzisztenciáját ellehetetlenítő gazdasági támadásként élte meg. A nyilvánosságra hozott fejlesztési előirányzatok erre a javulásra akár reményt is nyújthattak

A Szociáldemokrata Pártra szavazók aránya választókerületenként

A Magyar Függetlenségi Pártra szavazók aránya választókerületenként

A Nemzeti Parasztpártra szavazók aránya választókerületenként

Erdei Ferenc (1910-1971) író, parasztpárti, később kommunista politikus. A szegedi egyetem jogi karának elvégzése után 1934-ben kapcsolódott be a falukutató mozgalomba. A Nemzeti Parasztpárt egyik alapítója, 1945-1946-ban főtitkára, majd elnöke. Az Ideiglenes Nemzeti Kormányban belügyminiszter, 1948-1949-ben államminiszter, utána 1953-ig és 1954-1955-ben földművelés-

Erdei Ferenc

ügyi miniszter, közben 1953-1954-ben igazságügy-miniszter. 1955-1956-ban a Minisztertanács elnökhelyettese. 1957-től az Agrártudományi Kutatóintézet igazgatója, 1962-től a Szövetkezeti Tudományos Tanács elnöke. 1957-1964 között, illetve 1970-1971ben az MTA főtitkára, 1964-1970-ig alelnöke.

önkéntes munkások a Margit híd újjáépítésén, 1946. szeptember. MAFIRT: Bottá Ferenc

volna, csakhogy azok már az induláskor sem egyeztek az MKP tényleges, csak belső használatra kidolgozott terwariánsával. A már a tervezés periódusában is megmutatkozó politikai indíttatású „kettős könyvelés" olyan (újabb) feszültséggerjesztő aránytalanságokat rejtett, hogy emiatt a tényleges fejlesztési mutatókat eltitkolták. Helyette nyilvánosan egy, a parasztság - és pártmaradványaik - számára is elfogadható, az agrárszféra gazdasági súlyával akkor összhangban álló fedőtervet propagáltak. Megtehették, mert az MKP koalíciós partnereinek nemhogy befolyása nem volt a Gazdasági Főtanács égisze alatt történő előkészületekre, de betekintése sem. Az agrárszféra mind a nominális ráfordí-

tást, mind pedig megoszlási arányát tekintve utolsó helyre szorult a megvalósulás során. A „virágzó mezőgazdaság, jómódú parasztság" propagandához képest Rákosi Mátyásnak egy szűk körben elejtett bizalmas megjegyzése szerint azért célszerű a földművelésügyi tárca élére - továbbra is -agrárpárti minisztert állítani, mert akkor „a parasztságnak nincs az a gyanúja, hogy a város javára jobban nyúzzák őket". (1947-1948-ban Szabó Árpád és Dobi István kisgazda-, 1949-1953 között pedig Erdei Ferenc volt a földművelésügyi miniszter. Utóbbi kettő titokban a kommunista párt tagja volt.) A gazdaság központi vezérléssel tervezett működtetése egyik oldalról a termelőeszközök és a pénzügyi javak megszerzését igényelte, másik oldalról pedig a piaci mechanizmust kiiktató, újraelosztáson nyugvó (redisztribúciós) szabályozását. Ezt szolgálták a már 1945 végén megkezdett államosítási eljárás egymást követő fázisai. Az energiatermelő magánvállalkozások (bányák, villamos erőművek), majd a legnagyobb nehézipari részvénytársaságok - köztük a csepeli Weiss Manfréd Acél- és Fémművek, a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű, a Győri Vagon- és Gépgyár, illetve a Ganz vállalatcsalád - nyitották a sort. Ez 1947 őszén a bankokat államosító törvény becikkelyezésével folytatódott. Fél évvel később, 1948 tavaszán államosították a száz főnél több alkalmazottal működő üzemeket, vállalatokat, de ekkor már a törvényesség látszatára sem ügyeltek. Március 25-én - egy hónappal a szociáldemokrata iparügyi miniszter, Bán Antal emigrálása után - úgy rendeltek be a vasas szakszervezetek székházába több száz megbízható munkáskádert, hogy összehívásuk célját még az érintettek sem ismerték. A kommunista iparügyi államtitkár, Karczag Imre itt jelentette be az összehívottaknak, hogy ők a továbbiakban azon üzemek, gyárak új „munkásigazgatói", ahol eddig is dolgoztak. Megbízólevelüket kezükbe nyomva visszairányították őket az üzemek átvételére - elsősorban is

a vállalati főkönyv lefoglalása és az utalványozásijog zárolása érdekében. (A kinevezettek legtöbbje ekkor kezdett ismerkedni a fentebbi közgazdasági, bankforgalmi kifejezésekkel.) Ezzel az aktussal az állami szektorban dolgozók aránya a bányászatban és a nehéziparban 95 százalék fölé emelkedett, míg a könnyűiparban elérte a 75 százalékot. Az államosításokról konvencionálisan rendelkezni hivatott törvényt csak egy hónap múltán, áprilisban terjesztették az Országgyűlés elé. E parlament képviselői már érdemi ellenvetés nélkül szentesítették utólag is a történteket. Ettől kezdődően viszont a parlament fogalma - funkcionális szerepe - vált történetileg értelmezhetetlenné. A hároméves újjáépítési tervciklus megindítása és a többszörösen elcsalt parlamenti választások mellett, 1947 őszén egy harmadik mozzanat bonyolította tovább a magyarhoni belpolitikát. A szovjet pártvezetés újra intézményesítette a kommunista pártok egy központból történő irányítását: szeptember-október fordulóján életre hívta a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodáját. Rövidített elnevezése a KOMINFORM lett, melynek alapítónyilatkozata arra buzdította a szervezetbe tömörített kommunista pártokat, hogy „állami, politikai, gazdasági és ideológiai téren egyaránt... kezükbe kell venniük országaik nemzeti függetlenségének védelmét". Ez aligha volt másként értelmezhető, mint úgy, hogy „szabad az út" a kommunista hatalomátvételhez. Sztálin immár idejétmúltnak tekintette, hogy respektálja a háború végi nemzetközi megállapodásokat. A KOMINFORM megalakítása - a Marshall-terv nem sokkal korábbi visszautasításával együtt - egyértelművé tette, hogy Moszkva gazdaságilag és politikailag egyaránt saját képére és hasonlatosságára kívánja átformálni a katonai akciórádiuszába került közép- és délkeleteurópai térséget. A KOMINFORM alakuló üléséről a magyar kommunista párt delegáltjai (Révai József és Farkas Mihály)

1947. október közepén azzal az általános politikai felfogással érkeztek haza, hogy „olyan korszakban élünk, amelyben minden út a kommunizmus felé vezet". Az ebből következő belpolitikai helyzetértékelés azt fogalmazta meg, hogy „az SZDP már csupán egy átmeneti párt, mely a közeljövőben egyesül a kommunista párttal". Ez a „közeljövő" pedig szinte azonnal elkezdődött. A kommunisták hónapokon át tartó, fúziót szorgalmazó politikai nyomása alatt - melyben a csábító-kecsegtető ígérgetések egyre hajmeresztőbb vádaskodásokkal vegyültek - az SZDP 1947-1948 fordulójára gyakorlatilag kettészakadt. A cél elérése érdekében a politikai-szervezési eszközökhöz ismételten társították a politikai rendőrség „meggyőző erejét" is. Az SZDP első embere, Szakasits Árpád pártfőtitkár a konfliktushelyzetekben már korábban begyakorolt, „én itt sem vagyok" megoldással élt. Ekkor éppen Moszkvába vonult el egy kormányküldöttséggel, és a kommunistáknak leginkább elkötelezett helyettesére, Marosán Györgyre hagyta a tisztátalan ügy elintézését. Utóbbi nem is tétlenkedett. 1948. február 18-án, egy puccsszerűen összehívott funkcionáriusgyűlésen - ahonnét a kortársak szerint leg-

A Magyar Kommunista Párt plakátja, 1948

Államosítást éltető dekoráció a Kispesti Textilgyárban, 1948. március. MAFIRT-felvétel

Kéthly Anna (1889-1976) Magántisztviselő, szociáldemokrata politikus. 1922-től 1948. februárig, a pártból való kizárásáig tagja a párt országos vezetőségének és parlamenti frakciójának. A Világosság főszerkesztője, az Országos Nőszervező Bizottság elnöke. 1950-ben törvénysértő módon börtönbe zárták, 1954-től 1956 nyaráig házi őrizetben tartották. Az 1956. október 31 -én újra megalakult MSZDP elnöke, november 3-tól államminiszter. 1956 novemberében emigrált.

Kéthly Anna. MTI Fotó

inkább épp az SZDP-tagok hiányoztak Marosán deklarálta: az egyesülést ellenző munkásvezetőket (Kéthly Annát, Bán Antalt, Szélig Imrét, Szeder Ferencet és további három tucat alsóbb szintű funkcionáriust) megfosztják választott párttisztségeiktől. Nevezettek az „együttműködni, de nem egyesülni" álláspontot képviselték, s velük együtt még nagyon sokan mások is. Olyanynyira, hogy a megelőző két hónapban ezen álláspontot valló üzemi és helyi-regionális pártszervezetek - az ország minden részéből - a pellengérre állítottakkal szolidaritást vállaló petíciók sorával bombázták a központi titkárságot. Éppen emiatt zaklatták a BM Államvédelmi Osztályának vidéki szervei ugyanezen hónapokban a működési

Szakasits Árpád (1888-1965) Szociáldemokrata politikus. 1925-től a szociáldemokrata párt vezetőségének tagja, 1938-tól 1942 augusztusáig a párt főtitkára. 1940-ben a Népszava főszerkesztője. 1945 novemberétől államminiszter, majd miniszterelnök-helyettes. 1948-ban iparügyi miniszter. 1948-1949-ben köztársasági elnök, majd az Elnöki Tanács elnöke. 1948-tól az MDP KV és PB tagja, a párt elnöke. 1950-ben koholt vádak alapján letartóztatták és elítélték, 1956ban rehabilitálták. 1958-tól a MÚOSZ elnöke, majd a Magyarok Világszövetsége, illetve az Országos Béketanács elnöke.

területükön élő helyi szociáldemokrata funkcionáriusokat. Behívatták vagy előállították és megfenyegették őket: hagyjanak fel a „jobboldali reakciót képviselő Kéthlyklikk" támogatásával, illetve az irántuk való szolidaritás deklarálásával, mert megjárhatják. Másokat néhány napra őrizetbe is vettek, hogy a cellarács mögötti létet megtapasztalva térítsék őket jobb belátásra. A politikai rendőrség megfélemlítést célzó ügybuzgalma eredményesebbnek tűnt, mint az agitáció. Mire a fentebbi politikai exkommunikációt Marosán közhírré tette, már leszálló ágában volt a vonakodó szociáldemokraták - legalábbis nyílt - ellenállása. 1948. február 22-én aláírták azt a pártközi megállapodást, amely rögzítette, hogy az SZDP Központi Titkársága mely tisztségekből, milyen ütemezésben hívja vissza, bocsátja el állásából, illetve zárja kj a pártból tagjait. Azokat, akiket az MKP pártközpontja nemkívánatosnak tartott az egyesült munkáspártba való átvételre. Itt újra a politikai rendőrség jutott szerephez, mivel a persona non grata listák e szerv káderezőminősítő „környezettanulmányai" alapján készültek el. Ennek megfelelően folytatta az SZDP az önlefejezést márciusi kongresszusán, illetve utána is, a menetrendszerűen érkező kommunista kívánságlisták alapján. Menesztették parlamenti képviselőcsoportjuk közel felét, és több tucat alispánt, polgármestert, vezetőjegyzőt, illetve más beosztású vonakodó közigazgatási tisztségviselőt. A helyi, városi, megyei és nagybudapesti szervezetek időközben megejtett fúziójának betetőzéseként 1948. június 12-14. között rendezték meg az egyesülési kongresszusnak elkeresztelt szelektív bekebelezés záróaktusát. Addigra az SZDP-t további tízezrektől megtisztítva biztosították, hogy az új nevű Magyar Dolgozók Pártja (MDP) megfeleljen a „valódi marxista" elvárásoknak. A fúziós párl elnöke Szakasits Árpád, főtitkára Rákosi Mátyás lett, míg a főtitkár-helyettesi tisztségeken Marosán György, Farkas Mihály és Kádár János osztozott.

Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád átölelik egymást az egyesülési kongresszuson, 1948. június 12. Magyar Fotó-felvétel

Az MKP és az SZDP egyesülési kongresszusának határozata. Budapest, 1948. június 12-14. „A Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt egyesülési kongresszusa megállapítja, hogy a magyar munkásosztály soraiban három évtized óta fennállott szakadás megszüntetése, a munkásosztály szervezett politikai egységének megteremtése a népi demokrácia hatalmas győzelme, a reakciós erők súlyos veresége. A két munkáspárt egyesülését előkészítette a Kommunista Párt hosszú éveken át lankadatlanul folytatott harca a magyar munkásosztály forradalmi egységéért; a kommunisták és baloldali szociáldemokraták együttműködése még a Horthy-rendszer idején; a két párt egységfrontja az ország német fasiszta megszállása alatt és azután, hogy hazánkat a dicsőséges szovjet hadsereg felszabadította és megindulhatott a két párt közös harca a népellenes, reakciós belső és külső erők ellen és a népi demokratikus Magyarország megteremtéséért. Döntő előfeltétele volt a két munkáspárt egyesülésének a Magyar Kommunista Párt és a baloldali szociáldemokraták együttes harca az osztályáruló jobboldali szociáldemokraták ellen, akik a belső reakció és a külső, imperialista erők ügynökeivé váltak a magyar munkásmozgalomban, s akiknek leleplezése, elszigetelése és eltávolítása a munkásmozgalomból szabaddá tette az utat a magyar munkásosztály politikai egységének megvalósítására. Az egyesülési kongresszus megállapítja, hogy a két munkáspárt egyesülése elodázhatatlanná vált akkor, amikor a magyar demokrácia népi demokráciává fejlődött és ami-

kor ez a fejlődés napirendre tűzte a szocializmushoz való haladás feladatait, milliós dolgozó tömegeket magában foglaló nemzeti Függetlenségi Front létrehozását, nemzeti függetlenségünk fokozott védelmének szükségességét, a béke biztosítását az imperialista, békebontó törekvésekkel szemben. A kongresszus jóváhagyja a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt szervezeteinek már április, május és június hó folyamán ténylegesen megtörtént egyesülését, mely az egyesülési kongresszus határozatainak szilárd alapjául szolgál. Az egyesülési kongresszus leszögezi, hogy az egyesülés útján keletkező pártot programjában, politikájában, szervezeti felépítésében, egész munkájában Mao<, Engels, Lenin, Sztálin tanításai vezérlik, hogy a Párt ideológiája a maocizmus-leninizmus, mely Magyarországon is győztesen került ki a reformizmussal, az opportunizmussal, a munkásosztály és a demokrácia árulóival vívott küzdelemből. Mindezek alapján a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt egyesülési kongresszusa megalakítja a Magyar Dolgozók Pártját. A kongresszus kijelenti, hogy a most megalakított Magyar Dolgozók Pártja a kilenc kommunista és munkáspárt Tájékoztató Irodájához tartozónak tekinti magát." A Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt határozatai 1944-1948. (Szerk.: Rákosi Sándor, Szabó Bálint) Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1967. 585-586. old.

•

,

'

A kommunista diktatúra időszaka, 1948-1956 A diktatúra berendezkedése, 1948-1950 • 48 A rendszerré szervezett irracionalitás évei, 1951-1953 • 58 Művelődés-és kultúrpolitika • 73 Nagy Imre és az „új szakasz" politikája, 1953-1954 • 81 Resztalinizáció és erjedés, 1955-1956 • 94

A diktatúra berendezkedése, 1948-1950 A Magyar Dolgozók Pártja létrehozásával politikai értelemben megkezdődött a kommunista párt egyeduralma. Hátra volt azonban az, hogy egyfelől a szűkebb államhatalmi intézményrendszert, másfelől pedig az alárendelt társadalom szerteágazó mindennapi működési rendjét az MDP akaratérvényesítésének megfelelően formálják át. A kommunista párt néhány területen már a korábbi évek koalíciós kormányzása során is érvényre juttatta saját államrezon-felfogását. Ezek közé sorolható: a parlament szerepének háttérbe szorítása; a társadalom pártszempontú megregulázása bírósági eljárást megkerülő - vagy azt „felülbíráló" - közigazgatási-rendőrségi eszközökkel; iparpreferáló gazdaságpolitika; egyre szélesebb körű államosítások; a tervgazdálkodás bevezetése. Most mindezt immár koalíciós alkukényszerek nélkül folytathatta, másfelől kiterjeszthette azon társadalmi létszférákra is, amelyek addig - többé vagy kevésbé - kívül estek akaratérvényesítési

Tildy Zoltán (1889-1961) Református pap, kisgazdapárti politikus. A Független Kisgazdapárt alapító tagja. 1930-tól ügyvezető alelnöke, 1943-tól pártvezére. 1936-1944 között országgyűlési képviselő. Részt vett az ellenállási mozgalomban. 1945. november 15-től 1946. február 1-jéig miniszterelnök, majd 1948. augusztus 3-ig köztársasági elnök. 1949-1956 között házi őrizetben tartották. 1956. október 27-től november 4-ig

Tildy Zoltán. MTI Fotó

a Nagy Imre-kormány államminisztere. 1958-ban 6 évi börtönre ítélték. 1959-ben szabadult.

Állami általános iskola. Bakonykút, 1948

képességein. A diktatúra berendezkedési terve - a kommunista Einrichturtgswerk az alábbi preferenciákat nevesítette az MDP létrehozásának napjaiban: egy új Népfront megalakítása, ami az addigi - elhalóban levő - Magyar Nemzeti Függetlenségi Front helyébe lépne; az egyházi iskolák államosítása, s ennek részeként „a demokrácia fő ellenségével, a katolikus egyházzal vívott harc"; „közigazgatási reform és a Magyar Köztársaság új alkotmányának a kidolgozása"; az agrárszférában a kulákság korlátozása és a mezőgazdasági termelőszövetkezetek szervezése. Nem is annyira az ambíciók, mint inkább a megvalósításukra szánt idő miatt tűnik sokat markolónak a program. A mezőgazdaság kollektivizálásának kérdését leszámítva, az említett öt másik tárgykört egy fél év alatt, 1948 végéig tervezték elrendezni. Ehhez képest összesen két és fél év alatt sikerül majd teljes körűen kiépíteni az egypárti diktatúra szervezeti-működési rendjét. A társadalom új rendszerbe integrálása szempontjából elengedhetetlennek tartották a felnövekvő generáció átnevelésének mielőbbi kézbe vételét. Két nappal az MDP

megalakulása után, 1948. július 16-án a magyar parlament törvénybe iktatta a felekezeti fenntartású iskolák államosítását. Hatezer-ötszáz - addig jórészt a katolikus egyház által működtetett - iskola került állami tulajdonba. Ez ellen az egyházi vezetők magától értetődően tiltakoztak. Őket 1948 folyamán egymás után állították félre, mint Ravasz László református püspököt, vagy küldték börtönbe, mint Ordass Lajos evangélikus püspököt. Majdnem egy éven át folytatott, s egyre fenyegetőbb rágalomhadjárat után, 1948 karácsonyának másnapján hurcolták el Mindszenty József bíboros érseket, a magyar katolikus egyház fejét. A következő év elején, 1949 februárjában harsány propaganda-hadjárat közepette - kémkedéssel és valutaüzérkedéssel vádolva - ítélték életfogytig tartó fegyházbüntetésre. Ez éppúgy szolgálta a magyarországi egyházak megtörését, mint a társadalom hívő többségének megfélemlítését. Az MDP megalakulásakor, 1948 júniusában pártelnökké avanzsált Szakasits Árpád szinte be sem rendezkedhetett új irodájában, midőn még díszesebb stallumot találtak számára. Kémkedés gyanújával őrizetbe vették Csornoky Viktor kairói magyar követet. Az akcióval azonban apósát, Tildy Zoltán kisgazdapárti köztársasági elnököt is kompromittálni kívánták, hogy így vegyék rá: mondjon le tisztéről. Kikényszerített lemondását a parlament 1948. augusztus 3-án el is fogadta, posztját Szakasits Árpáddal töltöttékbe. Csornokyt 1948 novemberében hűtlenség vádjával halálra ítélték és kivégezték. Tildy Zoltán és felesége a következő nyolc évet házi őrizetben töltötte. Az elnökváltás nyomán átalakították a kormányt. A külügyi tárca élére állított Rajk László helyett Kádár Jánost nevezték ki belügyminiszternek. Az MDP másik főtitkárhelyettese, Farkas Mihály pedig honvédelmi miniszter lett. Kádár első intézkedése az volt, hogy az addig a minisztérium egyik osztályaként működő politikai rendőrséget - kiterjedtebb hatáskörrel felruházva és létszámában is gyarapítva -

Felekezet

Lélekszám

Latin szertartású római katolikus

6 240 427

Százalék, % 67,8

248 355

2,7

Református

2 014 707

21,9

Evangélikus

482152

5,2

Izraelita

133682

1,5

Görögkeleti (ortodox)

36 010

0,4

Baptista

18 874

0,2

Unitárius

9 447

0,1

Egyéb

7153

0,1

Ismeretlen

1 521

0,0

Görög szertartású római katolikus

12 291

0,1

9 204 799

100,0

Felekezet nélküli Összesen

„előléptette": 1948 szeptemberében létrejött a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága (BM ÁVH). Tevékenységi körébe illesztették a korábban külön szervezeti egységként működő gazdasági rendészetet, valamint az útlevélügyek intézését is. Még ugyanebben a hónapban Kádár János hozta nyilvánosságra, hogy szabotázscselekményt lepleztek le a Magyar-Amerikai Olajipari Részvénytársaságnál. A MAORT vezetői ellen kreált politikai per célja az volt, hogy erre hivatkozva - kártérítés nél-

ÁVH-s őrnagyi váll-lap

Mindszenty József hercegprímás a vádlottak padján, 1949. febnjár3. Magyar Nap-felvétel

Kádár János (1912-1989) Fiumében született. Eredeti neve Csermanek. Kapolyon

31-én az MSZMP néven szer-

nevelkedett nevelőszülőknél, majd 1918-ban édesanyjával

vezendő új kommunista párt

Budapestre költözött. Csermanek János itt végezte el

Intéző Bizottságának tagja lett.

az elemi és a polgári iskolát. Ezután írógépműszerész-

November 1 -jén Münnich

tanonc lett. 1931 -ben belépett az illegális Kommunisták

Ferenccel együtt elhagyta

Magyarországi Pártjába. 1931 novemberében letartóztat-

Magyarországot. November

ták, majd szabadon engedték és rendőrségi megfigyelés

2-4. között Moszkvában

alá helyezték. 1933-ban újra letartóztatták és két év fegy-

a szovjet vezetés őt nevezte ki

házbüntetésre ítélték. Szabadulása után segédmunkásként

az ellenkormány élére. Novem-

dolgozott, és bekapcsolódott a Szociáldemokrata Párt

ber 4-én rádióközleményben

munkájába. 1941 tavaszán az illegális KMP Budapesti

jelentette be a Magyar Forra-

Területi Bizottság tagja, 1942 májusától a KMP KB tagja,

dalmi Munkás-Paraszt Kor-

1942 decemberétől KB-titkár és 1943 februárjában vezető

mány megalakulását, és egy szovjet katonai géppel

titkár lett. 1943 júniusában feloszlatta a KM P-t és meg-

Szolnokra vitték. November 7-én a szovjet hadsereg Buda-

szervezte a Békepártot. 1945 áprilisában megválasztották

pestre szállította, és Dobi István kinevezte a Miniszterta-

az MKP KV titkárává, majd májusban a Politikai Bizottság

nács elnökévé. 1957. február 26-án az MSZMP Ideiglenes

Kádár János, 1957. MTI Fotó: Mező Sándor

tagjává. 1946-tól az MKP, később az MDP főtitkárhelyette-

Központi Bizottsága elnökévé választották. 1957 júniu-

se. 1948 és 1950 júniusa között belügyminiszterként jelen-

sában az MSZMP KB első titkárává, a PB tagjává válasz-

tős szerepe volt a pártdiktatúra intézményesítésében és

tották. 1958. január 28-án leköszönt a Minisztertanács élé-

a Rajk-per megrendezésében. 1951 tavaszán az ÁVH letar-

ről és államminiszter lett. 1961. szeptember 13-tól ismét

tóztatta. A Legfelsőbb Bíróság 1952 decemberében élet-

a Minisztertanács elnöke 1965. június 30-ig. Az első titkári

fogytiglani szabadságvesztésre ítélte. 1954 júliusában

tisztet 1985-ig töltötte be. 1985 és 1988 között az MSZMP

rehabilitálták. Az MDP KV 1956. júliusi plénumán visszavet-

KB főtitkára volt. Az 1988-as országos pártértekezleten

ték a testületbe, és megválasztották PB-tagnak, valamint

kimaradt a PB-ből, egyúttal az MSZMP elnökévé válasz-

a KV másodtitkárának. 1956. október 25-én az MDP KV

tották. Az MSZMP KB 1989. májusi tanácskozásán

első titkárává választották, majd a Direktórium tagja lett.

- egészségi állapotára hivatkozva - felmentették KB-tag-

Október 28-án az MDP Elnökségének elnöke lett. Október

ságából és pártelnöki tisztéből. 1989. július 6-án halt meg.

Népi kollégista lányok, 1947. február 21. MAFIRT-felvétel

kül - vonhassák állami felügyelet alá és iktathassák ki a magyar gazdaságból az amerikai tőkeérdekeltséget. A következő két év

folyamán hasonló koncepciós pereket rendeztek más nyugati államokhoz kötődő vállalatok vezetői ellen is. Más jellegű - és később tárgyalandó további politikai perekkel egyidejűleg folytatódott a pártdiktatúra intézményrendszerének kiépítése. 1949 első hónapjában felszámolták azokat a nemzeti bizottságokat, melyek négy évvel korábban, a világháború utáni társadalmi-politikai önszerveződés intézményeiként létesültek. Feloszlatták a végrehajtó hatalom jogszerű működésén fél évszázada őrködő Közigazgatási Bíróságot. Egymás után szüntették meg azokat a napilapokat, irodalmi, társadalomtudományi folyóiratokat, amelyeket a hatalmi propaganda szempontjából

A MÁV AG dolgozói csapatzászlót adnak azÁVH-nak, 1949. április 26. Szabad Nép-felvétel

szükségtelennek ítéltek. Feloszlatták a viszonylagos autonómiával működő népi kollégiumokat. Ezek speciális, bentlakásos oktatási formát képviselő „college"-ok voltak, melyek a szegény sorból származó középiskolás diákok, illetve egyetemi hallgatók képzési, kulturális hátrányainak ledolgozását is segítették. A könyvkiadást éppúgy központi irányítás alá rendelték, mint ahogy átszervezték a Magyar Tudományos Akadémiát, valamint az egyetemeket és azok oktatási rendszerét. Állami kezelésbe vették a színházakat, mozikat, azok további műsorait is meghatározva. Fontos szerepet kapott ebben a folyamatban a még működő pártok felszámolása, illetve az új rendszer választásokon való „legitimálása" - noha az előző parlamenti ciklusnak még a fele sem telt el. A világháború után létesített Magyar Nemzeti Függetlenségi Front (MNFF) helyett 1949 elején - némileg módosított elnevezéssel életre hívták a Magyar Függetlenségi Népfrontot (MFNF). Rákosi Mátyásnak a pártvezetést bizalmasan informáló szavait idézve, a változás értelme: „csökkenteni a polgári pártok jelentőségét és meggyorsítani elhalásukat, likvidálásukat". Tartalmát

tekintve alig tért el ettől az új szerveződés főtitkárává választott Rajk Lászlónak az alakuláskor nyilvánosan is megfogalmazott krédója: „aki más programot vall, mint a szocializmus építését, az nem a kormányzat valamiféle konstruktív ellenzéke, az már a magyar nép ellensége". Az új, ál-

A Magyar Függetlenségi Népfront plakátja, 1949

Szavazásra menő Örkényi lakosok, 1949. május 15. Magyar Fotó: Szécsény József

Az ellenség megsemmisítésére felszólító plakát, 1949

Népfront szűkebb vezérkarának összetétele tükrözi leginkább a politikai szemfényvesztést: az elnök Rákosi Mátyás és a főtitkár Rajk László mellett két társutas kriptokommunista - Dobi István és Erdei Ferenc - lettek az alelnökök. Az 1947-es választásokon az ellenzéki oldalon legtöbb (16 százalékot) szavazatot kapott párt vezetője, a kereszténydemokrata Barankovics István értett a szóból. A fentiek elhangzásának másnapján feloszlatta pártját és elmenekült az országból, őt követte a másik keresztény párti vezető, Slachta Margit. A választási előkészületeket az MFNF Országos Tanácsának „fedőszerve" mögött az MDP Operatív Választási Bizottsága, valamint a belügyminiszter vezényelte. Ellentétben a korábbi választással, ahol minél több választó távoltartása volt a cél, ez alkalommal a minél nagyobb arányú részvételt szorgalmazták. Ennek kettős oka volt. Egyfelől ország-világ előtt demonstrálni kívánták a riválisait egymás után elemésztő kommunista rezsim - úgymond társadalmi elismertségét, másfelől viszont nem kevésbé tartották fontosnak ellensúlyozni a Mindszenty József elhurcolása nyomán megindult - és a per idejére sem csökkenő - szolidaritási demonstrációkat. Bár a pártellenőrzés alá vont honi sajtó nem tudósíthatott róla, 1948-1949 fordulójának hónapjaiban egyházi és világi alá-

írásgyűjtési akciók sora és több tucat - a rendőrséggel menetrendszerűen összetűző és letartóztatással végződő - tüntetés szerveződött országszerte Mindszenty szabadlábra helyezése érdekében. Ez is motiválója volt a választási kampányt helyettesítő fokozottan antiklerikális, művi sikerpropagandának. Az 1949. május 15-én megejtett voksolások nyomán a megszerzettnek tekintett társadalmi támogatottság „bizonyítékaként" sulykolták azután a választási statisztikák hivatalos adatait, mely szerint kiugróan magas, 96 százalékos volt a részvétel, és ugyanilyen arányban győzedelmeskedett a népfront - egyedüli - listája. Az új parlamentben a kommunista képviselők aránya 71 százalék lett, pontosan annyi, amennyit a pártvezetés három hónappal korábban készített „választási tervében" rögzített. A többi képviselő az egykori koalíciós pártok maradékának azokból a kiválasztottjaiból került ki, akik a kommunistáknak paríroztak. A győzelemittas hangulatról heteken át lelkesen tudósító sajtó június közepén váltott át hirtelen fagyos, rideg hangnemre. Kádár János főtitkárhelyettes és belügyminiszter az MDP Központi Vezetőségének 1949. július 11-i ülésén „trockista kémcsoport leleplezését" jelentette be. Az ebből kreált koncepciós per fővádlottja, Rajk László a háború utáni években - de még az egy hónappal korábbi választási kampányban is - a kommunista pártvezetés frontembere volt. Rajk a harmincas években a „nemzetközi brigád" tagjaként a köztársaságiak oldalán vett részt a spanyol polgárháborúban. 1946-tól belügyminiszterként egyik irányítója és - ha kellett - fedezője volt az MKP tisztátalan egyeduralmi törekvéseinek. 1946-ban ő szervezte (szerveztette a politikai rendőrséggel) az úgynevezett népítéleteket, mozgatta a mondvacsinált „köztársaság-ellenes összeesküvés" leleplezésének a szálait a kisgazdapárt szétverése érdekében, és fedezte pártját, amikor az 1947-es választásokon lelepleződött a választási csalásuk. De ezek sem óvták meg at-

tói, hogy a belügyminiszterként formailag neki alárendelt politikai rendőrség vezetője, Péter Gábor ne gyűjtött volna róla is bizalmas - és torzítva továbbított - információkat. Utóbbi már 1948 szeptemberére összeállította egy „trockista szervezkedés" hazugságokkal teli vádiratát. Az MDP Államvédelmi Bizottságának kulcsemberei Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Kádár János - még időszerűtlennek tartották, illetve pontosításra adták vissza a későbbi per nyolcadrendű vádlottjára, a szociáldemokrata Justus Pálra összpontosító „koncepciót". Miután pedig Rajkot 1948 augusztusában a belügyminiszteri posztról a külügyminisztérium élére állították, Péter Gábor már a szolgálati alárendeltségtől megszabadulva folytathatta konspiratív megfigyelését. Az eddig említett, ugyancsak koholt vádakon nyugvó korábbi koncepciós perekhez képest a Rajk-per három szempontból hozott fordulatot. 1. Már az egyeduralkodó pártba, annak vezetésébe tartozás sem jelentett menlevelet az alól, hogy bárki ellenségnek minősüljön. 2. A konstruált vádakat már a szovjet kémelhárítás vezérkara pontosította-véglegesítette, a magyar politikai vezetésre - és a belügyi szervekre - az ehhez igazított vallomások kicsikarása hárult. 3. A legfőbb sajátosság abból adódott, hogy a vádlottak - Rajkot is beleértve - eszközök voltak egy olyan virtuális perben, ahol más volt az igazi „fővádlott". A vádak kezdetben a Sztálin által rendezett harmincas évekbeli szovjet pártvezetésen belüli leszámolások forgatókönyve szerint fogalmazódtak. Az ott központi szerepet játszó „trockizmus" vádját az időközben Budapestre érkezett szovjet „tanácsadók" aktualizálták: a „trockizmus" helyére a „titoizmus" került. Megszemélyesítve pedig az a Joszip B. Tito volt a „fővádlott", aki ugyan már 1945 nyarára kiépítette szovjet mintájú rendszerét, de azt nem volt hajlandó maradéktalanul alárendelni Moszkva mindenhatóságának. A hangsúly a „maradéktalanul" kitételen van. Ideológiai és stratégiai alapokon nyugvó szoros

Rajk László és Lazar Brankov szembesítése a bíróságon, 1949. szeptember

szövetséghez partner volt, de ahhoz nem, hogy országa szuverenitását - a többi szovjet-csatlós államhoz hasonlóan - teljes mértékben feladja. A KOMINFORM - Sztálin ítéletének szócsöveként - emiatt bélyegezte 1948-as határozatában a belgrádi vezetést nacionalista elhajlónak. Még bíztak abban, hogy a Kremlhez hű jugoszláv kommunisták (az úgynevezett informbürós szárny)

Belépő a Rajk-perre

Rajk László (1909-1949) Székelyudvarhelyen született. 1931-ben tagja lett a KMP-nek. Illegális politikai tevékenysége miatt többször letartóztatták. 1937-ben Spanyolországba ment, részt vett a polgárháborúban. 1939-ben, a spanyol köztársaság bukása után Franciaországba menekült, ahol internálták. 1941-ben hazatért, itthon letartóztatták és internálták. 1944. szeptemberi szabadulása után a párt központi bizottságának titkára, az ellenállási

Rajk László. MTI Fotó: Mező Sándor

mozgalom egyik szervezője. 1944 decemberében a nyilasok letartóztatták, Sopronkőhidára, majd Németországba hurcolták, ahonnan 1945 májusában tért haza. Itthon bekapcsolódott a pártmunkába és az országos politikába, tagja lett az MKP valamennyi vezető testületének, valamint az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, országgyűlési képviselő volt. 1946 márciusától 1948 augusztusáig belügyminiszter. Ekkor a kevésbé jelentős külügyminiszteri posztot bízzák rá. 1949. május 30-án koholt vádak alapján letartóztatták, szeptember 24-én a Népbíróság népellenes bűntett és hűtlenség vádjával halálra ítélte, október 15-én kivégezték. 1955-ben rehabilitálták, 1956. október 6-án temették el a Kerepesi temetőben.

Tito- és Amerika-ellenes karikatúra a Ludas Matyifban, 1949

Augusztus 20-ai plakát az új címerrel, 1949

maguk állítják félre Titót, s visszatérítik a délszláv államot a „proletár internacionalizmus" Moszkvából irányított táborába. Sztálin ráadásul felsülni látszott, mert kijelentette: „csak a kisujjamat kell mozdítanom, és Tito nincs többé". Miután ez nem következett be, annál inkább volt szükség valami látványos „bizonyítékra", hogy magyarázható legyen Tito - és az általa vezetett kommunista párt - kiközösítése az éppen összecementálni próbált „béketáborból". Az MDP Központi Vezetőségének újabb, 1949. szeptember 3-i ülésén Kádár János, aki személyesen is tevőleges szerepet vállalt abban, hogy Rajk a ráosztott szerepet vállalja, „a nyomozás újabb eredményeiről" referálva már az átdolgozott koncepcióhoz igazított vádakat helyezte előtérbe. Eszerint Rajk és vádlott-társai „az imperializmus szekértolójává szegődött" Titóval szövetkezve kívánták megdönteni Magyarországon a „demokratikus államrendet". Ez volt az alaptétele a népbírósághoz három nappal később benyújtott vádiratnak. A bíróság Rákosi Moszkvában egyeztetett instrukcióinak megfelelően osztotta ki a halálos, életfogytiglani és több éves börtönt jelentő ítéleteket. De az indoklás itt sem mulasztotta el

nyomatékosítani, hogy a per fővádlottja az imperializmus szolgálatába szegődött jugoszláv pártvezető. Mindemellett - abból indulva ki, hogy az államrend megdöntésére irányuló öszszeesküvés úgy tehető vitathatatlanul hitelessé, ha annak katonai vonulata is van hasonló pereket konstruálva tizedelték meg a hadsereg tábornoki, illetve főtiszti karát is. Sztálin a Rajk-perrel egy időben - 1949 ugyanazon hónapjaiban Bulgáriában is hasonló rituálé szerint zajló pert rendeztetett, ugyanazzal a céllal. Kompenzálni kívánta a Tito-afférban elszenvedett hatalmi-politikai és presztízsvereségét. A KOMINFORM 1949 novemberében a Mátra egyik üdülőhelyén, Galyatetőn tartott ülésén ezen perekre mint „bizonyítékokra" utalva zárta ki Jugoszláviát tagjai sorából, s bélyegezte Titót az amerikai imperializmus lakájának, aki immár a hidegháborús front ellenséges oldalán áll. Rákosi Mátyás ugyanerre alapozva tette programmá a minden területre kiterjedő éberségi hisztériát. „Legyen éber pártunk minden szervezete, minden funkcionáriusa, minden tagja és ezen túlmenően legyen éber az egész dolgozó nép, figyeljen fel a legkisebb ellenséges hangra vagy tettre. A hibák mögött keresse és találja meg az ellenség kezét." (Sic!) A következő években a Rajk-ügy harminc mellékperében - beleértve annak katonai-hadbírósági vonulatát is - összesen 15 személyt végeztek ki, 11 főt ítéltek életfogytiglanra, több mint ötvenet öt évnél hosszabb börtönbüntetésre. Rajtuk kívül többen öngyilkosságba menekültek, vagy haltak meg - az ítélet előtt a brutális vallatások következtében. A fővádlottak kivégzésének másnapján Kádár János belügyminiszter a BM ÁVH közel félszáz alkalmazottját - Péter Gábor szűkebb vezérkarát is beleértve - terjesztette fel kitüntetésre, „kiváló szolgálatuk és helytállásuk" elismeréseként. Közülük kéttucatnyian rendkívüli előléptetésben is részesültek. Eközben tovább folyt a pártegyeduralom intézményesítése. 1949. augusztus 18-án

A Magyar Népköztársaság alkotmánya. Budapest, 1949. augusztus 20. (részletek)

„[...]

6. §. Az egész nép vagyonaként az állam és a közületek tu-

1. §. Magyarország: népköztársaság.

lajdona: a föld méhének kincsei, az erdők, a vizek, a termé-

2. §. (1) A Magyar Népköztársaság a munkások és dolgo-

szeti erőforrások, a bányák, a jelentős ipari üzemek, a köz-

zó parasztok állama.

lekedési eszközök - vasút, szárazföldi, vízi és légi utak -,

(2) A Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dol-

a bankok, a posta, a távíró, a távbeszélő, a rádió, az állam

gozó népé. A város és falu dolgozói választott és a népnek

által szervezett mezőgazdasági üzemek: állami gazdasá-

felelős küldöttek útján gyakorolják hatalmukat.

gok, gépállomások, öntözőművek stb.

3. §. A Magyar Népköztársaság állama védi a magyar dolgo-

7. §. (1) A Magyar Népköztársaság elismeri és biztosítja

zó nép szabadságát és hatalmát, az ország függetlenségét,

a dolgozó parasztok jogát a földhöz és kötelességének te-

harcol az ember kizsákmányolásának minden formája ellen,

kinti, hogy állami gazdaságok szervezésével, mezőgazda-

szervezi a társadalom erőit a szocialista építésre. A Magyar

sági gépállomásokkal, az önkéntes társulás és a közös

Népköztársaságban megvalósul a munkásság és a dolgozó

munka alapján működő termelőszövetkezetek támogatá-

parasztság szoros szövetsége a munkásosztály vezetésével.

sával elősegítse a mezőgazdaság szocialista fejlődését.

A társadalmi rend

[...]

4. §. (1) A Magyar Népköztársaságban a termelési eszkö-

Az állampolgárok jogai és kötelességei [...]

zök zöme társadalmi tulajdonként az állam, a közületek vagy szövetkezetek tulajdonában van. Termelési eszközök

56. §. (1) A Magyar Népköztársaság a dolgozók társadal-

magántulajdonban is lehetnek.

mi, gazdasági, kulturális tevékenységének fejlesztése ér-

(2) A Magyar Népköztársaságban a népgazdaság irányító

dekében alkotmányosan biztosítja az egyesülési jogot.

ereje a nép államhatalma. A dolgozó nép fokozatosan ki-

(2)... A népi demokrácia rendjének védelme, a szocialista

szorítja a tőkés elemeket és következetesen építi a gaz-

építésben való fokozott részvétel, a kulturális nevelőmunka

daság szocialista rendjét.

kiszélesítése, a nép jogainak megvalósítása és a nemzet-

5. §. A Magyar Népköztársaság életét állami népgazdasá-

közi szolidaritás ápolása céljából a dolgozók szakszerveze-

gi terv határozza meg. Az államhatalom a társadalmi tulaj-

teket, demokratikus női és ifjúsági, valamint egyéb tömeg-

donban lévő vállalatokra, az állami bankrendszerre, a me-

szervezeteket létesítenek és ezek erőit a demokratikus

zőgazdasági gépállomásokra támaszkodva irányítja

Népfrontban fogják össze.... A népi demokratikus egység-

és ellenőrzi a népgazdaságot a termelőerők fejlesztése,

retámaszkodó és élcsapata által irányított munkásosztály

a közvagyon növelése, a dolgozók anyagi és kulturális színvonalának állandó emelése és az ország véderejének fokozása érdekében.

a parlament érdemi vita nélkül fogadta el az ország új alaptörvényét. Az alkotmány tételesen is elutasította a hatalommegosztás montesquieu-i elvét, a törvényhozás, a végrehajtás és a bíráskodás hatalmi ágainak egymástól való elkülönítését. Ez leginkább a megszüntetett köztársasági elnöki tisztség helyébe iktatott új intézmény, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa (NET) működésében öltött testet. A NET elnöke önmagában érdemi jogosítványok nélküli formális államfő volt. A NET mint testület viszont nagyon is kiterjedt jogkörrel bírt.

az állami és társadalmi tevékenység vezető ereje...." A Magyar Népköztársaság Alkotmánya. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest 1956.

Ezek közül az Országgyűlést „helyettesítő" funkciója volt a legfontosabb. A pártvezetés elhatározásait napok alatt - de az is többször megesett, hogy a NET tagjait csak telefonon értesítve - verifikálták törvényerejű rendeletté, melyek egyenértékűek voltak a parlament által alkotott törvényekkel. A most tárgyalt korszakban évente négyszer-ötször annyi ilyen rendeletet léptettek életbe, mint ahány törvényt. Az év második felében államosították a nagykereskedelemmel foglalkozó magáncégeket, valamint a 10 és 100 fő közötti al-

Ries István Igazságügyminiszter megnyitja a jogászok vándorgyűlését Hévízen, 1948. szeptember 24. Magyar Fotó: Bauer Sándor

Utcai ünnepség Budapesten, egy szavazóhelyiség előtt, a tanácsválasztások alkalmából, 1950. október 22. Magyar Fotó-felvétel

kalmazottal dolgozó kis- és középüzemeket is. Ugyancsak ekkor zárult le a szakszervezetek államosítása: az addig szakmák, illetve szakmacsoportok szerint működő, önigazgató érdekvédelmi szervezeteket a profiljukhoz legközelebbinek ítélt ágazati minisztériumnak rendelték alá. 1949 utolsó napjaiban még egy változás történt a hatalmi intézményrendszerben. Az Államvédelmi Hatóságnak a koncepciós perek előkészítésében nyújtott teljesítményét újabb önállósítási „előléptetéssel" honorálta a pártvezetés. Megszüntette formális belügyminiszteri alárendeltségét, és - szovjet mintára, lényegében minisztériumi hatáskörrel - létrehozta az „önálló" Államvédelmi Hatóságot. Az önállóság a gyakorlatban azt jelentette, hogy

Rákosi most már jogszabály által is megerősítve, közvetlenül irányíthatta Péter Gábor politikai rendőrségét. Ebben a rendszerben már egyre kevésbé volt helyük az 1948-as pártegyesítéshez buzgón statisztáló „baloldali" szociáldemokratáknak. „Munkásárulóvá" minősültek, és kezdetét vette a szociáldemokrata perek sorozata. Az ellenük konstruált vádak visszatérő fordulata volt, hogy a Horthykorszakban rendőrségi besúgók voltak, illetve - az angol Labour Partyval korábban meglévő kapcsolatuk keretében - a britek számára kémkedtek. E vádak alapján börtönözték be 1950 nyarán Szakasits Árpádot, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnökét, Marosán Györgyöt, az MDP főtitkárhelyettesét, Vajda Imrét, az Országos Tervhivatal elnökét, míg Ries István volt igazságügy-miniszter belehalt a kényszervallatásokba. A volt szociáldemokraták elleni persorozat áldozataiként közel kétszázan kerültek börtönbe. A diktatúra intézményrendszerének kiépítését 1950 folyamán a tanácsrendszer „üzembe helyezése" teljesítette ki. A tanácsrendszer legalsó szintjén a helyi (községi, kisvárosi, nagyobb városok esetében a kerületi) tanácsok helyezkedtek el. Fölöttes szerveik a járási, a városi, illetve a megyei tanácsok voltak. Ezeket 1953-ig a Belügyminisztérium közvetlenül irányította. Az átszervezés az ország közigazgatási területi-regionális beosztását is újratagolta. Ekkor számolták fel a trianoni békeszerződés eredményeként létrejött határ menti csonka vármegyéket. A korábbi 25-höz képest összevonásokkal 19 megyét létesítettek. Ugyancsak a területrendezésnél említhetjük Nagy-Budapest létrehozását, valamint az Alföldön szétszórtan, tanyákon élő népesség községekbe tömörítését. A tanácsok ünnepélyes külsőségek között megejtett nyilvános alakuló üléseit a pártvezetés zárt ajtók mögötti mérlegkészítése követte. Ennek legfőbb szempontja is az ellenségkeresés volt. 1951 februárjában, az MDP Központi Vezetőségi ülésén

Rákosi azt konstatálta, hogy „a tanácsok megalakulásával, a demokrácia alapjainak kiszélesítése mellett, az éberség hiánya miatt az ellenség még jobban benyomult az államapparátusba". Az ellenséget ez esetben leginkább azok a jegyzők jelentették, akik már az előző rendszerben - és a koalíciós korszakban - is a közigazgatásban szolgáltak. Magyarország mintegy háromezernyi településének húsz százalékában - főként községekben vagy járásokban ezeket a közigazgatáshoz értő tisztviselőket választották meg a helyi tanácsok titkáraivá (ritkábban elnökévé). Ők azonban a korábbi rendszert (is) kiszolgáló osztályellenségnek minősültek. A történtekért a felelősséget Rákosi a Belügyminisztérium vezérkarában vélte felfedezni. A tárca élén ekkor az a Zöld Sándor állt, aki maga is végrehajtója volt a korábbi tisztogatásoknak, s tudta: a koncepciós perek szezonjában rá is hasonló sors vár. Letartóztatását csak „gyorsaságával" előzte meg. Előbb családtagjaival (anyjával, feleségével és gyer-

mekeivel) végzett, majd öngyilkos lett. Miután viszont a tanácsrendszer előkészítése idején még Kádár volt a belügyminiszter és mert bűnbakot mindenképpen a vezetők körében kellett találni -, Rákosi Kádár Jánost tartóztatta le. Emellett a két világháború közötti magyar kommunista mozgalom hazai (azaz nem moszkovita) vezetői közül mindazokat, akik még szabadlábon, illetve életben voltak. Persze a tanácsrendszer apparátusában sem mulasztották el végrehajtani a - több száz főt érintő - tisztogatást. A végeredmény azonban ezúttal sem hozta meg a várt eredményt. A tanácsrendszer - az államigazgatás többi ágához hasonlatosan - alig volt képes a következő években ellátni azokat a feladatokat, amelyeket funkcionálisan neki szántak. Létrehozásával viszont a Magyar Dolgozók Pártjának vezetése 1950-1951 fordulójára bevégezte a Szovjetunióban Sztálin által kiépített pártállami intézményrendszer, illetve működési mechanizmus teljes körű adaptálását.

A Magyar Népköztársaság közigazgatása, 1950-1956

A rendszerré szervezett irracionalitás évei, 1951-1953

Ferences rendi betegápoló apácák. Makó, 1946

A tanácsrendszer első garnitúrájában és „hazai" kommunisták körében végrehajtott tisztogatással egyidejűleg nyitott újabb frontot Rákosi Mátyás 1951 tavaszán a „klerikális reakció" ellen is. Ekkor Grősz József kalocsai érsek ellen összpontosult a támadás főcsapása, holott éppen ő volt az, aki háromnegyed évvel korábban - Mindszenty József elítélése után másfél évvel - 1950. augusztus végén végül is ellátta kézjegyével az állam és a katolikus egyház között kierőszakolt „egyezményt". A megállapodás részeként már feloszlatták Magyarországon a szerzetes-, illetve apácarendeket, javaikat elkonfiskálták, s a szétszórattatott rendtagok egy részét internálták. Ezúttal az volt a kifogás a püspöki kar ellen, hogy az - közreadott nyilatkozata ellenére - nem támogatja elvárható buzgalommal „az imperializmus elleni békeharcot". No meg azokat a „békepapokat", akiket - elsősorban az alsópapság köréből már sikerült e mozgalomba belekompro-

Grösz József. Olajfestmény

mittálnia az ÁVH-nak. Az egyház elleni újabb kirakatper elsődlegesen politikai rendőrségi „iparos munka" volt: Péter Gábor hamarabb készítette el - 1951 májusában - a tárgyalás forgatókönyvét, mint hogy egyáltalán őrizetbe vették volna a fővádlottnak kiszemelt kalocsai érseket. S amikor - bő egy héttel később - ez is megtörtént, ment is minden, mint a karikacsapás. A következő hónap végén már a bírósági verdikt is kimondatott: Grősz Józsefet 15 évi börtönre, öt vádlott-társát pedig 8-14 év közötti börtönbüntetésre ítélték. A per kezdetének másnapján további négy püspököt vettek házi őrizetbe, és ugyanakkor hívták életre az Állami Egyházügyi Hivatalt (ÁEH). Utóbbi rövidített neve egy betű eltérést mutat az ÁVH-tól, mégis azt mondjuk, hogy nomen est omen. Az ÁEH az ötvenes években arra szolgált, hogy az ÁVH hivatali kapcsolattartás fedé-

sében végezhesse az egyház(ak) mindennapi közvetlen ellenőrzését, részben a püspöki aulákba delegált irodaigazgatókon, részben a rajtuk kívül is beszervezett klerikus ügynökein keresztül. A Grősz József elleni kirakatpert több mellékper követte, mint korábban a Mindszenty bíboros elleni boszorkányüldözést: 24 további eljárásban közel 250 - közöttük 15 halálos - ítéletet hoztak. A Rákosi-korszakban - mai ismereteink szerint - közel 300 pap és 170 szerzetes, összesen 470 klerikus ellen folytattak elmarasztaló ítélettel vagy internálással záruló koncepciós büntetőeljárást. (Ez egyben azt is jelenti, hogy a pártegyeduralom négy évtizede alatt - 1989-ig - meghurcolt összes egyházi személyiség 70 százalékát Rákosi regnálásának szűk egy évtizedében érte utol a justizmord.) A hatalmi intézményrendszer átszabásával párhuzamosan folytatódott a gazdasági élet üzemszervezetének, illetve működési rendjének metamorfózisa is. Az 1949 januárjában életre hívott Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) Moszkva irányításával tömörítette rendszerblokkba a szovjet érdekszférába tartozó európai kisállamokat. Mint korábban szó volt róla, az 1947-1949-es évek újjáépítési programja is az iparfejlesztést preferálta. A KOMINFORM 1949. novemberi határozata nem csupán ideológiai alapú ellenségként, hanem „a népi demokratikus államok ellen irányuló támadások szervezőjeként" is megbélyegezte a szomszédos Jugoszláviát. A kibontakozó regionális konfliktusban Rákosi Magyarországot frontországnak tekintette. Ez annyiban tükröződött az 1950 januárjában elindított első ötéves terv beruházásaiban, hogy a nehézipar címszava alatt a hadiipari és hadsereg-fejlesztési ambícióknak adott elsőbbséget. Még feszültebbé tette a nemzetközi helyzetet a koreai háború kirobbanása 1950 nyarán. Sztálin 1951 januárjában, a KGST-be tömörült országok kommunista vezetőinek moszkvai értekezletén olyan, fokozott ütemű hadiipari fejlesztést követelt, hogy - kétéves fe-

Kerta község lakosai az 5 éves tervet éltető transzparensekkel, 1951. augusztus 23. Magyar Fotó: Kotnyek Antal

szített rákészülés nyomán - minden érintett állam képes legyen aktívan részt venni egy világháborús konfrontációban. Rákosi Mátyás a moszkvai instrukciókat sietve építette be 1951 februárjában az MDP második kongresszusának új célkitűzései közé, és meghirdette a magyarországi „nagy ugrás" programját. Megalomán megszállottságának jelszava immár a „vas és acél országa" létrehozása lett - éppen csak ennek nélkülözhetetlen előfeltételei hiányoztak: az energiahordozók, a nehézipari nyersanyagok és a hozzáértő munkaerőkontingens. Az ipari termelés éves növekedési üteme - mennyiségi mutatók alapján - valóban kiugró (évente 20 százalék) volt, s 1938-

Munkás a csepeli Weiss Manfréd-gyárban, 1949. Magyar Fotó-felvétel

Ózdi kohóépítők a Szabad Népei olvassák, 1951. augusztus. Magyar Fotó: Bauer Sándor

Rákosi elvtárs Sztálinvárosban. Bán Béla olajfestménye, 1953

hoz képest 1953-ra közel háromszorosára gyarapodott. Ez azonban más ágazatok többek között a nagyobb hagyományokkal rendelkező magyar könnyű- és élelmiszer-

ipar - rovására, illetve a társadalom állandósuló nélkülözése közepette történt. Mindemellett egy gazdaság-, illetve üzemszervezési módszer is az okszerű működést hátráltatta. A központosított, tervutasításos gazdaságirányítás abból az előfeltevésből indult ki, hogy a fejlesztéshez szükséges javak, illetve a társadalmi (fogyasztási) szükségletek meglehetős pontossággal prognosztizálhatók. Ennek megfelelően központosították, termékfajták, illetve termékcsoportok szerint elkülönített „trösztökbe" szervezték az ipari üzemeket, úgy, hogy azok ne holmi „szatócsboltként" mindent gyártsanak, hanem profiltiszta termelést folytassanak. A vállalatok örömmel szabadultak meg - többnyire a nagyobb vagy bonyolultabb munkaráfordítást igénylő - termékeik egy részének további gyártásától, s leginkább a nagy anyag- és kisebb élőmunkaráfordítást igénylő produktumokat helyezték előtérbe. Ezáltal egyik oldalon buzgón gyártották az eladhatatlan felesleget, másik oldalon pedig - ugyanezen rendszer részeként - produkálták a hiányt. Utóbbiakat az éves tervek törvénnyé emelt kötelezettségei miatt legközelebb csak kétéves átfutással

lehetett újra beiktatni a terméklistába. Miközben az egyik oldalon a terv „túlteljesítéséről" zengtek a propaganda-híradások, az állandósuló anyag- és energiahiány következtében menetrendszerű kampányok, sztahanovista kirakat-túlteljesítések és ünnepi műszakoknak elkeresztelt hó végi, negyedévi, illetve év végi „hajrával", azaz rohammunkák sorával próbálták pótolni azt, amire szükség lett volna, de nem „tervesítették". 1951-1953-ban a tervutasításos gazdasági mechanizmus egyre inkább tervgazdasági anarchiaként (nem) működött. Kezdettől fogva gondot jelentett a nehéz-, illetve a hadiipar fejlesztését preferáló célok megvalósításához szükséges pénzügyi fedezet előteremtése. A finanszírozáshoz Magyarországon is a Szovjetunió példájából ismert „szocialista eredeti tőkefelhalmozást" alkalmazták. Ennek lényege, hogy külső források hiányában a gazdaság egyik szektorától elvonták a nyershozam számottevő részét - például beszolgáltatási kötelezettség formájában -, s az állami értékesítés során így befolyó nyereséget is a fejlesztési szempontból kedvezményezett, másik ágazatba forgatták vissza. Az ideológiai-politikai szempontokon túl, a tőkeakkumuláció ezen technikáját szem előtt tartva kezdődött meg a negyvenes évek végén a mezőgazdasági termelőszövetkezetek erőszakos szervezése. Rákosi Mátyás már közvetlenül az MDP megalakulása után, 1948 augusztusában a szovjet kolhozokat említette adaptálandó mintaként a mezőgazdaság szövetkezetesítését szorgalmazó programbeszédében. De nemcsak ezeknek a nehezen verbuvált kollektíváknak, hanem a saját parcellájukat művelő gazdáknak is előírták, hogy miből mennyit vessenek, mit termeljenek. A betakarítást követő beadási kötelezettség és az állami felvásárlási monopólium révén minimálisra szorították a szabadpiaci értékesítést. Miután majd' minden termék egyedüli forgalmazója is az állam volt, a kereskedelmi nyereség „értéktöbbletét" invesztálták az ipari beruházásokba.

A szövetkezeteket fejlettebbnek nyilvánító propaganda azonban elégtelennek bizonyult a gazdálkodók társulásra bírásához. A negyvenes-ötvenes évek fordulóján a politikai vezetés 3-4 évben jelölte meg a kolhozosítás határidejét: „minden egyéb szempontot, így a termelés megszervezésének szempontját is alá kell rendelni ennek a célnak". A propaganda mellett azonban a kommunista vezetés is hatékonyabb eszköznek tekintette a gazdasági és az adminisztratív kényszer alkalmazását. Ezek közé tartozott - különadóként - a birtok nagyságához progresszíven igazodó mezőgazdasági fejlesztési járulék, illetve a tagosítás. (A szövetkezeti földeket egy táblába vonták össze, s a társulni nem akaró gazdák csereparcelláit a falu határának távo-

Sztahanovista oklevél

Kitüntetés a sztahanovistáknak

Tojásbeszolgáltatás Ócsán, 1952. Magyar Fotó: Fehérváry Ferenc

Tejbeszolgáltatás Balinkán, 1951. Magyar Fotó: Bereth Ferenc

Rendőrnő. Biai Föglein István festménye, 1950 körül

labbi - gyakorta rosszabb minőségű - részein jelölték ki.) Ugyancsak ezt szolgálta, hogy nem rögzítették előre a beszolgáltatási, illetve az adóterheket. Nem a termés mértékéhez, hanem a hidegháborús állami tartalékolással megtoldva kalkulált elvonásszükséglethez igazították a sarcot. Akik ezt nem tudták teljesíteni, azokra az

adóelmaradás miatt külön „kártérítési büntetést" róttak ki. A felhalmozódó hátralékot pedig az adós birtokának, házának, termelőeszközeinek, jószágának elkobzása, esetenként internálása, bebörtönzése követte, ami - végeredményben - további termeléscsökkenést eredményezett. Az erőszakolt szövetkezetesítés (más néven kolhozosítás, téeszszervezés) valóban éppúgy kezdte átformálni az agrártermelés struktúráját, mint ahogy a társadalom szociológiai jellemzőit is. De korántsem olyan mértékben, mint azt a korabeli sikerpropaganda hirdette, amely - mivel eltelt a Rákosi által erre szánt évek száma - már a kolhozosítás finisét szerelte volna láttatni. A változásról tudósító grafikonok alig képesek érzékeltetni az átalakulás keserveit, a paraszti „megmaradás", illetve a menekülési utak számtalan formaváltozatát. A szövetkezetesítés első fél évtizede alig több mint egynegyedével csökkentette a paraszti magángazdaságok számát. Az 1949-es indulóadathoz viszonyítva, annak 72 százalékát teszi ki az 1953-ban valamivel több mint egymilliós paraszti magángazdaságok száma. 1949-1951 között a paraszti magángazdaságok apadását kétszeresen meghaladó számban nőtt a tsz-tagság létszáma, ami - ekkor még - elsősorban abból eredt, hogy a földosztás után is saját birtok nélkül maradt vagy időközben tönkrement agrárnincstelen és törpebirtokosi réteg mutatott affinitást a szövetkezetekbe invitáló-kényszerítő agitáció iránt. De az országot jórészt továbbra is a magángazdálkodók - és nem „a szocialista kollektívák" - látták el élelemmel. Ezeknek az éveknek egy maradandó hozadéka volt. Maximálisan sikerült aláásni a személyi és tulajdonbiztonságot, a munkájából tisztességgel megélni remélő, annak értelmét és hasznát látó ember művelési gondosságát. Egyben - s ez már nem csupán az agrárnépességre vonatkozik sikerült megingatni a társadalom döntő többségének a törvényesség és egyúttal bármilyen szintű vezetés iránti bizalmát.

A társadalmi közérzet ilyen irányú módosulását - a maguk módján - a korabeli rendőrségi, pártbizottsági „hangulatjelentések" is jelezték. Ezek szerint a társadalom egyre növekvő hányada került „az osztályellenség aknamunkájának hatása alá", vagy éppen „a kulákság és a klerikális reakció uszályába". Azaz, az államhatalom legkíméletlenebb intézkedései sem voltak elégségesek ahhoz, hogy felszámolják a meghurcoltak egymás iránti szolidaritását. „Eredmény" legfeljebb abban mutatható ki, hogy a vizsgált években a szövetkezetbe tereiteket is jóval meghaladó arányban, mintegy 360 000 ember hagyott fel a hivatásszerű földműveléssel. A mezőgazdaságot ily módon elhagyók számottevően hozzájárultak az 1951-ben felemelt, túlfeszített gazdasági terv ipari programjának (részleges) megvalósításához. De ez is kevésnek bizonyult a teljesítéshez szükségesnek ítélt 650 000 új munkaerő kiállításá-

hoz. A pótlásra két további forrást látott a pártvezetés. Egyfelől az aktív keresőkorú női népesség tömeges munkába állítását szorgalmazták. Ehhez gazdasági pressziót alkalmaztak. A „családfenntartó" béreket, bérkiegészítéseket megszüntették, így kényszerítették ki a nők munkába állását,

A termelőszövetkezetek szántóterülete megyénként, 1953. december 31.

Női kéményseprők Zója brigádja, Budapesten, 1951. Magyar Fotó: ifj. Kovács Lajos

Gyalogsági alakulat az április 4-i díszszemlén, 1954. Magyar Fotó: Bartal Ferenc

a „kétkeresős" családmodell létrejöttét. A másik módszer a gazdaságot felügyelő pártvezető Gerő Ernő - Szovjetunióból importált - találmánya volt. Megszervezték a börtönökben, internálótáborokban őrzött rabok munkába állítását. Miután Magyarországon 1950 és 1953 között 650 000 ember ellen készült ügyészségi vádirat, s ebből 390 000 esetben született elmarasztaló bírósági ítélet, volt kikből válogatni, akiket azután - az Államvédelmi Hatóság erre „szakosodott" egységeinek őrizete alatt - gyakorlatilag ingyen munkaerőként használhattak. Mindez viszont egy más típusú problémahalmazt gerjesztett. A termelőszövetkezeti szektor - melynek termelékenysége és hozama egyaránt alatta maradt az egyéni gazdaságokénak - megközelítően sem tudta pótolni a mezőgazdálkodással felhagyok távozásából eredő termékcsökkenést. Ráadásul ugyanezen elvándorló tömeg - mely addig élelmiszer-önellátónak minősült a továbbiakban az állami újraelosztás terheit növelve maga is ellátandóvá vált. Ez okokozati összefüggésként gerjesztette tovább az új ipartelepeken, a városokban már akkor is a napi életformához tartozó sorban állást és a hiányt, majd 1951 elejétől az élelmiszer-jegyrendszer újbóli bevezetését. A fentiek következményeként ekkoriban kezdett tömegessé válni Magyarorszá-

gon a hosszú távú ingázással összekapcsolódó munkavállalás is. Az ennek kiszolgálására rendszeresített „fekete vonatok" társadalmát egyformán tette próbára a családtól való tartós távollét és az új közegbe való integrálódás igénye-kényszere. Az ötvenes évek infrastrukturális fejlesztéssel is mostohán bánó beruházáspolitikája vajmi kevéssé vállalta a régi vagy akár új ipari települések, városok olyan léptékű lakás-, közmű-, közellátás-, szolgáltatásfejlesztését, amilyen mértékben azt az iparfejlesztés igénye által odarendelt munkavállalók emberi létfeltételeinek a biztosítása megkívánta volna. A hidegháborús fejlesztés főként a hadseregre, illetve a hadiiparra koncentrált. Erre fordították az állami költségvetés egynegyedét. A viszonyszám érzékeltetésére példa, hogy az első ötéves terv időszakában a katonai híradástechnika fejlesztésére két év alatt többet fordítottak, mint öt év alatt a posta egészére. A hadsereg személyi állományának egy évi javadalmazása többe került, mint amennyit öt év alatt az oktatási ágazatra összesen áldoztak. Nem volt különb az ipari munkásság helyzete sem. Miközben a terv állandó túlteljesítését szorgalmazták, ez menetrendszerű „normarendezéssel" párosult. Következésképpen ugyanazon - nyomott bérért egyre többet kellett teljesíteni. De nem csupán az így létrejött ellenérdekeltség volt az oka annak, hogy - a hivatalos propaganda ellenére - egyre romlott a népgazdaság teljesítőképessége. Arra törekedtek, hogy az „öntudatos és ideológiailag fejlett szakmunkásság" soraiból állítsák ki az új államigazgatás vezető tisztviselőit. Különösen a tanácsrendszer és a termelőszövetkezetek vezérkarát, valamint a rohamtempóban duzzasztott hadsereg tiszti állományát kívánták munkáskáderekkel feltölteni. így ugyanakkor vezényelték a szakmunkásság tízezreit a fentebb jelzett területekre, amikor szakértelmükre fokozott szükség lett volna az iparfejlesztési programok megvalósításához. A rend-

szer-mondhatni - önmagát fosztotta meg azoktól, akik a feszített iparosítási program teljesítésének szakmájuk szerinti beosztásban, illetve munkahelyen lehettek volna a letéteményesei. Az 1946. évi stabilizációs bérszint ugyan a háború előtti nívó feléről indult, de a következő két évben viszonylag jó ütemben emelkedett, s 1948-ra már a Horthy-kori bázis 90 százaléka volt az újjáépítési erőfeszítések hozadéka. Fordulat következett viszont a kommunista hatalomátvétel után, s a következő négy évben egyre laposodó fizetési boríték párosult a pártdiktatúra kiteljesedéséhez. Ennek mélypontja 1952 volt, amikor a bázisszint 66 százalékára, az 1947-es nívóra apadt a bérek átlaga, illetve vásárlóértéke. Ismételt emelkedés majd csak Nagy Imre - későbbi, 1953-1954-es miniszterelnöksége idején következett, de az átlagos bérnívó még 1956 őszéig, a forradalom kitöréséig sem érte el az 1938-as

vetően meghirdetett terv- és békekölcsönök kötelező felajánlásai. A munkás-, illetve alkalmazotti kategóriákban átlagosan egyhavi illetmény jegyzését várták el - kényszerítették ki - az érintettektől, ami éves átlagban azonnal újabb 8 százalék körüli bérapadást jelentett. Az értelmiségi vagy káderstátusban foglalkoztatottak esetében ehhez járult az a gyakorlat, hogy havi fizetési borítékjukban egy-egy utalványt is találtak, mely Lenin, Sztálin, illetve Rákosi Mátyás művei legújabb kötetének az átvételére jogosított, de ennek könyvárusi értékét automatikusan le is vonták illetményükből. Az állandósuló nélkülözés közepette két privilegizált réteg említhető. Az egyik a magas szintű párt- és állami ap-

Az eladó leveszi a feleslegessé vált „jegyeskenyér" feliratú táblát a Rákóczi útLenin körút sarkán lévő üzletben, 1951. december. Magyar Fotó: Jónás Pál

Ötödik békekölcsön, 1954

standardot. Az adatsor az állami szektorban boldogulást kereső munkások és alkalmazottak megélhetési viszonyait tükrözi. Hozzájuk képest 80-90 százalékos volt az önállóságukat megőrző paraszti gazdálkodók, 75-80 százalékos a mezőgazdasági termelőszövetkezetekbe lépett agrárnépesség és 65-75 százalékos az állami gazdaságok dolgozóinak életszínvonala. Mindezekből egyaránt leszámítható viszont a rendszer egy speciális „különadója". Ezek voltak az évtized fordulójától egymást kö-

A zsámbéki termelőszövetkezet dolgozói békekölcsönt jegyeznek, 1951. október. Magyar Fotó: Kováts ö. Ferenc

"•milim mnimnmn

Bányász munkásfelvételi iroda Budapesten, a Lenin körúton, 1953. Magyar Fotó: Reismann Mariann

parátus volt: ennek tagjai rendelkeztek kivételezett jogosítványokkal a köznép elől elzárt „különboltokban" vásárolni. A másik réteget a bányászok jelentették, akiknek a közárudáktól többnyire szintén elkülönített munkahelyi „bányászkantinok" árukészletével biztosítottak némileg jobb ellátást. A kommunista pártegyeduralom minden társadalmi létszférát maga alá gyűrő (omnipotens) működtetése ugyanakkor a rendszer logikájából eredően gerjesztett egyre több területen és egyre gyakoribb „üzemzavart". Az igazgatási apparátusnak az 1946. évi B-lista utáni létszáma 128 000 főről 1953-ra 260 000 főre nőtt, azaz megduplázódott. De ez utóbbi garnitúra 80 százaléka nyolc általánost sem végzett, és további 10 százalékának is csak ez volt az iskolai végzettsége. Azaz, most már szinte minden vezető poszton a rendszer megbízható - illetve annak tűnő - neofita tisztviselője ült, csakhogy ezek alig rendelkeztek bármifajta igazgatási ismerettel. Az ideológiailag preferált „népi", illetve munkáskáderek egy része még az írni-olvasni tudással is hadilábon állt. Ehhez társult a „káderforgó" rendszere, mert egy továb-

bi éberségi axióma szerint az osztályharcos terménybegyűjtés, illetve „a kulákság elleni harc" hatékonyságát rontja - különösen a falvakban - a rokonsági összefonódottság hálója. De ettől függetlenül sem volt kívánatos, hogy - ugyanazon helyen való tartósabb szolgálat esetén - az odavezényelt káder „betagolódjon a falu társadalmába". Szó se volt arról, hogy a hathetes vagy három hónapos gyorstalpaló tanfolyamokon „kiképzett" káderek szabotáltak volna. Arról már inkább lehet beszélni, hogy a számos különböző „felsőbb helyről" befutó instrukciók özönét végigolvasni sem tudták, nemhogy a szerint intézkedni úgy, hogy közben a szintén elvárt napi, heti és havi összesítő jelentési kötelezettségnek is eleget tegyenek. Ugyanezen új, helyi tanácsvezetőknek egyúttal - a hatósági respektust növelendő részt kellett venniük az adóhátralékok behajtását végző rekviráló brigádok kiszállásain is. A tanácsigazgatási rendszer - deklaráltan - a pártakarat érvényre juttatója volt, de ez helyi szinten nem jelentett mást, mint azt, hogy „mindenes cselédekké" degradálódtak, s mindent rajtuk kértek számon. Eközben, attól hogy egy adott tanácsi vezető nem saját szülőfalujában és nem saját rokonságának „söpörte le a padlását", vagy vitte el utolsó süldő malacát, tojó tyúkját „adóhátralék" fejében, hanem egy másik járásba áthelyezve, nagyon is jól tudta: szüleivel, rokonságával ugyanezt teszi - kénytelen tenni - a helyére odavezényelt apparátusbeli kollégája. Ez indukálta azután - legdinamikusabban éppen 1952ben - a kádermenekülési hullámot, mind a tanácsokból, mind a szakigazgatási szervek alsóbb szintjeiről. A hagymázas iparfejlesztés munkaerőéhségét csillapítandó már az államigazgatás intézményeire is kiterjesztett munkaerő-toborzást kihasználva tömegesen kérték „átirányításukat a termelésbe". Aki tehette, menekült az apparátusból. 1952-1953 fordulóján Rákosi ezt - és ennek a fonákját - volt kénytelen maga is megtapasztalni. Az MDP Központi

Vezetősége titkársági üléseinek egyikén azzal állt elő, hogy egy héten belül toborozzanak össze 250-300 megbízható nagyipari munkáskádert, akiket - hathetes felkészítés után - „be lehet állítani" azon községek élére, ahol a legrosszabbul állnak a termelőszövetkezetek szervezésével. Elképedésénél csak vértolulása volt nagyobb, midőn saját pártvezető társai többhetes késéssel arról tájékoztatták, hogy ez a kontingens kimerült: az ipari nagyüzemek - kiemelt káderstátusú - igazgatói azért apprehendáltak dolgozóik további „káderesítése" ellen, mert az újabb elvezénylések veszélyeztetnék a gyárra kiszabott tervelőírások teljesítését. A kígyó a saját farkába harapott. Túl sok ember, túl rövid idő leforgása alatt kényszerült diszfunkcionális szerepkörbe, illetve a mindenütt ellenséget kereső éberségi hisztéria a rendszer sajátjának gondolt „kádertartalékát" is felfalta, elhasználta. Az intézményesült irracionalizmus fél évtized alatt a rendszer egészét kezdte működésképtelenné bénítani. Ebben a „mindenki gyanús" rendszerben a kvázi-minisztériummá avanzsált Államvédelmi Hatóság játszotta a hivatásos, intézményesített hóhér szerepét. A Péter Gábor vezette szervezetnek - hatalomszociológiailag - megduplázódott a szerepköre. Egyfelől mindennek utánajárt, amit a pártvezetés fórumain kivizsgálandónak ítéltek, illetve amin Rákosi közvetlenül rajta tartotta a szemét, amire utasítást adott. Másfelől viszont arra is volt az ÁVH-nak szabad kapacitása és - a diktatúra drilljéből eredő - „felhatalmazása", hogy saját szakállára tartson és vágjon rendet az alávetett népesség körében. Azaz, nem csupán „a párt ökle", a diktatúra funkcionális rohamosztaga feladatát látta el, hanem kontroll nélkül garázdálkodni engedett zabolátlan szabadcsapat is volt. Maguk az ÁVH beosztottjai voltak a legtájékozottabbak azt illetően, hogy milyen könnyen kerülhet bárki - még oly magas posztról is - kiszolgáltatott őrizetesként épp az ő karmaik közé. Különösen miután azt hányta a sze-

mükre Farkas Mihály - az MDP fegyveres testületeket felügyelő főtitkárhelyetteseként -, hogy „nincs bennük kellő vadász-szenvedély", naponta hitték azzal bizonyítani „töretlen és megingathatatlan párthűségüket", hogy kérlelhetetlen

Elrejtett termény után kutatnak a rendőrök, 1951. március

Gerő Ernő feljegyzése Rákosi Mátyásnak 1951. július 23. „Bizalmas! Rákosi Elvtársnak! Az ÁVH-információban (vasárnapi anyag) olvasom Molnár Józsefné kulákasszony esetét, aki óriási mennyiségű árut gyűjtött össze és dugott el a lakásán. Az esetet alkalmasnak tartom arra, hogy nagyobb zajt csináljunk belőle. Az elrejtett árumennyiség igen nagy. Az asszonynak sok a pénze, továbbá négy háza van. A férje ugyancsak árurejtegetésért két évre van elítélve stb. Most, amikor feltehetően a parasztok rá fogják vetni magukat az iparcikk-vásárlásra, szükséges néhány vaskos esetet a megfelelő megtorlással nyilvánosságra hozni. Az adott esetben pl. legalább tíz évre kellene ezt a kulákasszonyt elítélni teljes vagyonelkobzással, és azzal, hogy az elkobzott árut a község rászoruló lakosai között hatósági áron osszák szét. Ez a mi oldalunkra állítaná a lakosság szegényebb részét. A legközelebbi hetekben még néhány ilyen esetet kellene kifogni és nyilvánosságra hozni. Persze, ezeket a dolgokat nem szabad túlzásba vinni, mert a főkérdés most a falun mégsem ez, hanem a cséplés, a tarlóhántás és másodvetés, s főként a begyűjtés." Kó András-Nagy J. Lampert: Levelek Rákosihoz. Maecenas, Budapest 2002. 43. old.

A recski tábor őrei

Kitelepítettek Okány határában, 1952

kegyetlenséggel bántak el a - mindig fölös számban megtalálni vélt - „ellenséggel". Többek között azért is, hogy másnap nehogy ők legyenek vallatókból vallatottakká. Az ÁVH intézte 1949-ben az ellenséggé nyilvánított Jugoszlávia határ közeli térségeiből mintegy másfélezer „megbízhatatlan elem" kitelepítését - családtagjaikkal együtt. 1951 nyarán Budapestről és a nagyvárosokból deportálták a Horthy-rendszer korábbi főtisztviselőit, katona- és csendőrfőtiszti karát, valamint az egykori földbirtokosokat és gyárosokat: családtagjaikkal együtt számolva több mint 15 000 főt. A kitelepítések - különösen a fővárosból azt a célt is szolgálták, hogy lakáshoz jut-

tassák a rendszer egyre duzzadó neofita káderállományát, a minisztériumokba, a hadsereg, a rendőrség és az ÁVH tisztikarába „kiemelt" funkcionáriusokat. Az ellenségkeresési kampányokkal állandósított éberségi hisztéria a társadalom egészétől - a párttagokra is kiterjedően - vonta meg az ártatlanság vélelmét. Az ekkoriban 35 000 főre becsült besúgók segédcsapatát is foglalkoztató hatalom bármely szerve által ellenségnek minősített személyek nemcsak aktív formában minősültek elkövetővé, hanem passzív, vétlen státusban is. Ha valakit „ellenséggé" nyilvánítottak, akkor nem csupán őt sújtotta a - perbeli bizonyítást is nélkülözhető - eljárás, hanem családtagja, munkatársa, barátja is „bűntárssá" válhatott, nevezett ellenség mivoltának fel nem ismeréséért és fel nem jelentéséért. A politikai rendőrség - Illyés Gyula fordulatával élve - „önszorgalmú ebként" szolgálta gazdáját, a párt vezetését. De ahhoz, hogy az intézményesített terror működjön a leghatékonyabban a szocialista rendszer mechanizmusában, az államgépezet számos más ágazatának tevőleges közreműködése is nélkülözhetetlen volt. A korábban már említett nevesebb személyiségeken túl mintegy félezerre tehető a további politikai perekben halálba küldött áldozatok száma. A „kulákság elleni harc" adminisztratív megtorló intézkedései a rendszer saját klasszifikálása szerint ténylegesen 35 000-40 000 főt érintettek volna, de az ideológiavezérelt osztályharcos túlbuzgóság megduplázta a diszkrimináltak ezen körét. Ha viszont azt veszszük figyelembe, hogy 1948 és 1953 között 400 000 parasztot ítéltek el „közellátási bűntett" címén - többnyire beszolgáltatási kötelezettség elmulasztása, illetve adóhátralék miatt akkor nem nehéz kimutatni, hogy a meghurcolások négyötöde már nem a kulákokat, hanem a „dolgozó paraszti" kategóriába tartozókat sújtotta. 1951 elejétől 1953 májusáig a „kihágási bíróság" jogkörével is felruházott rendőrség összesen 850 000 esetben szabott ki ki-

Pfitzner Rudolf visszaemlékezése a váci fegyházban töltött raboskodásáról „Milyen volt a radikálisan megváltozott, embertelen, lelket

Ha a rab csökönyös, jön a gumibottal verés és a »váloga-

romboló környezet, az ÁVH börtöne? Kisebb nagyobb

tottabb« eszközök alkalmazása. Ehhez előzetes »orvosi«

különbségekkel kb. így zajlott le a letartóztatás, a vizsgá-

vizsgálatot végeztetnek. Ha a veséd beteg, akkor ott nem

lati fogság, az elítélés és a börtönélet.

vernek - csupán mindenütt máshol. A kihallgatások ideje

Általában éjjel történtek a letartóztatások. Ez volt a "Csen-

hónapokig, esetleg egy évig is eltart....

gőfrász" ideje, amikor az emberek halálra ijedtek, ha késő

Az itt néhány adattal érzékeltetett embertelenség folytató-

este csengettek: mindenki az ÁVH-ra gondolt. A letartóz-

dik a bíróságon. Az »orvos«, aki megkérdez, hogy megver-

tatottat lefüggönyözött autóval szállították az Andrássy út

tek-e az ÁVH-n, ha igennel válaszolsz, azt mondja, hogy

60-ba, később a Fő utcára. Sem ő, sem hozzátartozói nem

»jól tették-, ha nemmel, akkor azt, hogy »kár«. Tetűt találsz

tudták, hová került. Már útközben gúny, durvaság és

a zárkában és jelented. Levisznek a többiekkel együtt

szitoközön zúdult az emberre. Nyomban ott elvettek tőle

a fürdőbe, ott a borbély lenyírja, leborotválja egész szőr-

mindent és a hang durvasága egyre fokozódott. A cella

zeted, de (utána, pl. meleg nyárban) nem fürödhetsz meg,

- először általában magánzárka - maximum 4 x 2 méteres;

hanem napokig jobban kínoz a bőrödre tapadó szőrtörme-

a szürkére mocskosodott falak között egyetlen bútor:

lék, mint a tetű. A tárgyalás a jog paródiája. Zárt, csak

a fapriccs. A villany éjjel-nappal ég, az ablak helyén né-

néhány ÁVH-s tiszt van jelen és a kijelölt »ügyvédek«,

hány üvegtégla. A fal nedves, fűtés alig van. A koszt mini-

akikkel nem beszélhetsz és akik a vádiratot sem látták.

mális, jóformán semmi tisztálkodási lehetőség. A szükség-

E sorok íróját Olti tanácselnök »tárgyalta« és ítélte el 13

letek elintézése körül mindennap ugyanaz a megalázó

társával együtt egy óra leforgásán belül. Az ítéleteket

cirkusz: a rab kopogtat az ajtón, ha ki kell mennie. Az őr

eleve az ÁVH szabta meg.

sokáig nem jön. Ha mégis benéz a »spionon«, a cirklin, hosszan szórakozik a rab kínlódásán, ahogy vizeletét vagy székletét próbálja visszatartani. Közben az őr káromkodik és gúnyolódik. Végre 1 -2 óra elteltével kiengedi a szerencsétlent a vécére és ha még nem késő, szeme előtt foglya elintézheti szükségletét. Az alvást a kemény priccsen csak háton fekve engedik, kezét az agyonvékonyodott büdös takarón kint kell tartania; ha a fogoly ettől a »szabálytól« eltér, káromkodás, megalázás, mocskos szavak özöne a része. Napközben nem feküdhet, a priccsen csak ülni szabad, vagy fel-alá járkálhat - beleszédülésig - a cellában. A kihallgatások legtöbbször éjjel vannak, sokszor több nap egymásután, egész éjjel; órákig várakoztatják állva, arccal a falnak fordítva, bent, faggatás közben elvakító erős fénnyel világítanak a szemébe. Többszöri éjjeli kihallgatás után (napközben nem aludhat a letartóztatott) a testi-lelki kimerültség tünetei lépnek fel: fásultság, fáradtság; elviselhetetlenné női a kísértés, hogy mindent bevalljon, mindent aláírjon, végét szakítva a kínzásoknak. A kihallgatás nyelve trágár, becsmérlő, megszégyenítő; lényegében fehér-fekete: amit a fogoly mond, azt azonnal klisékbe szorítják kb. úgy, hogy ha nem voltál kommunista, akkor magától értetődően fasiszta voltál. A gyalázkodó jelzők nem kímélik a hozzátartozókat sem. Fenyegetések csapiák arcul fájóbban az őröknél, hogy őket is letartóztatják, megkínozzák: de a pofonok, a rúgások is mindennaposak.

Utána jön a börtön, ahol a rab büntetését tölti. A váci fegyház ÁVH-s parancsnoka, Lehota István 1950-ben az őröknek értelem szerint ezt mondta: "Ezek itt mind grófok, bárók, katonatisztek, papok és egyéb fasiszták. Ezekkel nem kell elszámolni, ezek itt fognak megdögleni.« Az így instruált ávós legények ennek megfelelően viselkedtek a rabokkal, különösen az első évben (1950-1951) minden ok nélkül verték, sőt agyonverték a foglyokat. A börtön ávós »orvosa« többször kijelentette: »Én nem azért vagyok itt, hogy meggyógyítsam, hanem hogy a büntetés kitöltését lehetővé tegyem". Identitásodat elveszik; nincs neved, csak egy szám vagy. Éhezés éveken át, összezárva 24 órából 24-et 3-4 rabtárssal egy eredetileg magánzárkának épített kis cellában, érthetően pattanásig feszült hangulatban. Egyhangúság, várakozás a sovány ebédre, durva hangnem az őrök részéről, akik általában tegeznek, »fegyelmi« sötétzárkával, kurtavassal, ólmos lassúsággal múló napok. Lesoványodva, testi-lelki erőben megfogyatkozva, továbbra is hermetikusan elzárva a külvilágtól, számolva a napokat, órákat, perceket tavasztól őszig, ősztől tavaszig, remény nélkül, mint partra vetett hal, még a zárkatársra is gyanakodva: hátha besúgó...." Fúveskert. IVáci rabok börtönvers antológiája az 1954-1956-os évekből.] (Szerk.: Pfitzner Rudolf. Kárpáti Kamill, Tollas Tibor ós Tóth Bálint) Stádium Kiadó, Budapest 1995. 145-146. old.

Kulák-per vádlottja. Apostag, 1952. július 24

sebb-nagyobb egyéb bírságot. 1950 tavaszától 1953 májusáig - három év leforgása alatt - összesen több mint egymillió büntetőeljárás megindítását kezdeményezték az ügyészségnél. A bíróságokhoz végül is kereken 650 000 vádirat érkezett, s ezen perek 60 százalékában, 390 000 esetben született elmarasztaló ítélet. Ez nemcsak akkor tűnik soknak, ha - némi intuícióval - az egyénenként különböző munkás- vagy parasztsorsot próbáljuk mögé képzelni. Akkor is sok, ha az esetenként szükséges hivatali (rendőri, ügyészi, bírói) munkarend időkoordinátáiba próbáljuk beilleszteni. Ehhez a fogalom jelentését megcsúfoló „igazságszolgáltatáshoz" Magyarország bíróságainak büntetőtanácsai - a jelzett évkör minden munkanapján - átlagosan napi 700 ügyet kellett tárgyaljanak úgy, hogy abból naponta 300 felmentő, 400 pedig elmarasztaló ítélettel kellett hogy végződjön. Aligha volt véletlen, hogy eközben a büntetés-végrehajtás gépezete is akadozni kezdett. A futószalagon gyártott elmarasztaló ítéletek kárvallottjaival sorra érkeztek a rabomobilok a börtönök beléptető zsilip-

Idézés „zslrbeszolgáltatás ügyben"

jéhez, de ott egyre kevésbé örültek az újabb transzportoknak. Azon településeken, ahol börtönök, fegyházak voltak - no meg a környező falvakban - 1952 tavaszán és nyarán közérdekű hirdetmények propagálták visszatérően a börtönőri állásokat. Ez a „smasszer-toborzás" azért volt szokatlan, mert addig a különféle „ellenséges elemek" lakat alatt őrzése is bizalmi állásnak számított. A dobraverés azt jelentette, hogy e területen is kudarcba fulladt a „megbízható népi káderek" felfedezésére specializálódott „káderkutató csoportok" erőfeszítése. Ez önmagában másodrendű szimptómája is lehetne annak, hogy „üzemzavart" jelez a rendszer. Csakhogy időközben a tervutasításos iparirányítás tervgazdasági anarchiába torkollott; a mezőgazdaság kollektivizálásának üteme messze elmaradt attól, amit Rákosi Mátyás ekkorra már post festa ügyletként szeretett volna elkönyvelni, és az államigazgatás intézményrendszere is a működésképtelen káosz képét mutatta. 1952-1953 fordulójára már a kommunista pártközpontba érkezett jelentések alapján is ezt konstatálták, és hasonló értelmű tudósítások érkeztek Moszkvába is: nem Rákositól, hanem a kommunista rendszer kiépítését szemmel tartani Magyarországra küldött szovjet „tanácsadó elvtársaktól". A rendszerzavar zörejei - úgy tűnik nem hallatszottak be a Duna-parti pártközpontban székelő vezér, Rákosi Mátyás dolgozószobájába. 1952 tavasza számára azzal telt el, hogy - 60. születésnapja alkalmából - az egész ország őt ünnepelte. A literátorok hozsannát zengő írásaikkal hódoltak a vezér előtt; üzemek, gyárak kollektívái születésnapi munkaversennyel, illetve szakmai profiljukba vágó gépek, berendezések miniatűr modelljeivel köszöntették; „a dolgozó parasztság" szőttesekkel, agrártermékek népművészeti installálásának garmadájával fejezte ki ragaszkodását „Sztálin legjobb magyar tanítványa" iránt, de még a (béke)papság is hozsannázott és imájába foglalta. „Hősi életútját" grandió-

zus kiállításon mutatta be a Munkásmozgalmi Múzeum. Az országra szóló ünneplés ceremóniái fárasztóak voltak ugyan, de Rákosi nem mulasztotta el viszonozni „a magyar dolgozó nép feléje áradó szeretetét és háláját". A jubilálás után kicsit megpihenve, az állami és pártvezetés egyesítésére vonatkozó politikai bizottsági előterjesztést elfogadva, átvette a minisztertanács irányítását is. Az addigi miniszterelnököt, Dobi Istvánt „felfelé buktatták", kinevezték a Népköztársaság Elnöki Tanácsa (NET) elnökévé, Rákosi Mátyás pedig 1952. augusztus 14-étől - pártfőtitkári tisztsége mellett - kormányfő is lett. Immár formalizáltan is az ő kezében összpontosult a pártállami diktatúra irányításának minden jogosítványa. 1952 őszén és a következő év elején viszont sötét fellegek kezdtek gyülekezni a béketábor országainak égboltján, és emiatt újabb összetevővel gyarapodott az addig is sokirányú éberségi tematika tárháza. Sztálin romló egészségi állapota, valamint a tel-avivi szovjet követség ellen elkövetett bombamerénylet miatt Moszkvában hozzáláttak egy - zsidó orvosok elleni - cionista per előkészítéséhez. Ennek hatására az MDP Politikai Bizottsága is napirendre tűzte a cionizmus elleni fellépés ügyét. Ugyanezt taglalta a Központi Vezetőség 1953. február 19-i ülésén Rákosi Mátyás. Az általa január elején letartóztatott addigi ÁVH-vezető, Péter Gábor ügyét úgy kommentálta, hogy 1950-től „Péterék már együtt dolgoztak a cionistákkal,... de nem fektettünk rá elég súlyt". A pártközpont - középszintű vezetőkig bezárólag - származás szerinti kimutatásokat kért a központi államigazgatás szerveinek káderösszetételéről, míg Gerő Ernő 1953. januári moszkvai látogatásáról visszatérve ez ügyben is újabb instrukciókat hozott magával. Ezt követően egy zsidó származású káderekre összpontosító tisztogatás indult. Vas Zoltánt, az Országos Tervhivatal vezetőjét kizárták a PB-ből és a komlói szénbánya irányítására „száműzték". Leváltották és letartóztat-

ták Szirmai Istvánt, a Magyar Rádió Hivatal addigi elnökét. Ugyancsak tisztogatás kezdődött a pártközpont apparátusában és - Péter Gábor lefogásán túl - az Államvédelmi Hatóságnál is. Ebben a sokadik „éberségi" kampányban összesen 80 letartóztatott személy közül 18-at ítéltek el. Bár ezúttal bírósági halálos ítélet nem született, a számba vettek köréből két személy az őrizetbe vételt megelőzendő menekült öngyilkosságba, ketten a vizsgálati fogságban lettek öngyilkosok, egyet pedig vallatás közben vertek agyon. 1953-ban ötéves jubileumához közeledett az 1948as kommunista hatalomátvétel. A fentebbi oldalakon elsősorban az ideológiavezérelt akaratérvényesítés hatalom- és társadalomszervezési ellentmondásait, a kíméletlen terroruralom működési mechanizmusát igyekeztünk bemutatni. Visz-

Diszúnnepség az Operaházban Rákosi Mátyás 60. születésnapja alkalmából. Dobi István beszél, 1952. március 8. Magyar Fotó: Bartal Ferenc Rákosi Mátyás arcképe. Csaki-Maronyak József olajfestménye. 1953

„Közhírré tétetik!" „1952. március 7. Felhívja a Községi Tanács a lakosságot, hogy március hó 9-re, vasárnap reggelre házát mindenki díszítse ki, az udvarát és utcát takarítsák el, házaikra a zászlót tűzzék ki, hogy méltóképpen ünnepelhessük Rákosi Elvtárs 60. születésnapját. 1952. március 20. Igazságügyi Minisztérium felhívja azokat a 38. évet meg nem haladott, katonakönyvvel rendelkező egyéneket, akik letartóztató intézet kötelékébe való felvételüket szeretnék kérni, azok a legrövidebb időn belül jelentkezzenek a Tanácsházán, ahol bővebb felvilágosítást kapnak." Pest Megyei Levéltár Váci Osztálya. Váchartyán község dobolási könyve

szatérően oda lyukadtunk ki, miszerint a diktatúra még oly változatos eszközrendszere is elégtelennek bizonyult ahhoz, hogy a kommunista pártegyeduralom „bejáratott", működőképes rendszerré szervesüljön. A politikai voluntarizmus önmagát ellehetetlenítő (kontraproduktív) jellemzője azonban csak az egyik felét teszi ki e korszelet történeti tablójának. Ne feledjük el közben a másik - ugyanilyen hangsúllyal felvil-

Május elsejei felvonulás Budapesten, a „baktériumháború" ellen tiltakozó transzparenssel, 1952

lantott - összetevőt. Azt, hogy a második világháború során elszenvedett megpróbáltatások - materiális és humánerőforrás-veszteségek - után az új magyar államiságnak, illetve a benne élő társadalomnak jószerivel nem volt módja, nem volt kifutási ideje regenerálódni. A regenerálódás lehetőségének elmaradásában csak egyik hátráltató mozzanat volt az országra mint háborús vesztesre rótt jóvátétel. Erre viszont ráterhelődött két további hidegháborús hadisarc. Az egyik - 1948-1949-től kezdődően - a Tito Jugoszláviája elleni frontország szerep, a másik pedig - 1951-től - a koreai háború következtében Magyarországra kényszerített és rohamtempóban megvalósítani követelt aktív háborús felkészülés volt. Ez a két extra hidegháborús kényszerpálya-összetevő, illetve ezek rövid intervallumon belüli egymásra torlódása önmagában is meghaladta az ország teherbíró képességét. Mindez akkor is figyelembe veendő, ha a többszörösen egymásra terhelődő kényszerpálya-összetevők végsőleg ok-okozati viszonyban voltak a szovjet alávetettségben működtetett magyarországi kommunista diktatúra korabeli jellemzőivel.

Művelődés- és kultúrpolitika A háború után egymást követő két politikai rendszerváltás értelemszerűen hatással volt az irodalmi, kulturális életre is. A háborús évek áldozataivá lett alkotók hiánya ellenére is egy valóban dinamikus „szellemi újjáépítés" jellemezte a kezdeti éveket. Az intellektuális szféra korábban csak mérsékelten fertőződött a fasiszta, illetve náci eszmékkel, s vele együtt tűnt el a Horthy-korszak irredenta, nacionalista lektűr vonulata. A másik póluson legalitáshoz jutottak ugyan a kommunista művészek, literátorok, de többségük középszerűsége csak egy - korántsem domináns - színfolttal gyarapította a háború utáni első évek kulturális közéletét. Sőt mi több, a kommunista diktatúra kiépítéséig rendelkezésre álló szűk fél évtizedben, egy új tehetségek jelentkezésével párosuló sokszínű, vitatkozó kulturális pezsgés volt a meghatározó. A háborús évek veszteséglistáját - csak a nevesebbekből válogatva is - a literátorok vezetik. Bálint György, Radnóti Miklós, Sárközi György, Szerb Antal és az erdélyi Karácsony Benő az intézményesített zsidóüldözés áldozatai lettek, Szabó Dezső pedig éhen halt, miközben a körülzárt Budapesten egy pincébe húzódva várta az ostrom végét. Haláltábor és munkaszolgálat ritkította a képzőművészek sorát is: Ámos Imre, Goldmann György, Örkényi Straszszer István és a nagyváradi Tibor Ernő veszett oda. A földi pályáját ugyancsak koncentrációs táborban végző Farkas István halálával nemcsak a festőművészet lett szegényebb, hanem az irodalmi közélet is. Az ő tulajdonában levő Singer & Wolfner a két világháború közötti magyar írók egyik legjelentősebb kiadója volt. Ugyanezen cég volt a gazdája az 1894-ben alapított Új Idők

című irodalmi hetilapnak. A lapot fél évszázadon át szerkesztő egykori „írófejedelem", az ekkor 82 éves Herczeg Ferenc teljes rezerváltságba húzódott. Lapja azonban megmaradt, s az új szerkesztők - Kassák Lajos, Benedek Marcell - tartalmában is új szellemiségű írásokkal töltötték meg azt, 1949-es megszűnéséig. A képzőművészet különböző irányzatokat reprezentáló, de egyaránt kvalitásos, „beérkezett" tagjai voltak Egry József, Czóbel Béla, Ferenczy Béni, Szőnyi István, Bernáth Aurél, Pátzay Pál vagy Barcsay Jenő, s mellettük „a felszabadult kísérletezés" akkori fiataljai: Losonczy Tamás, Korniss Dezső, Anna Margit, Gyarmathy Tihamér, Somogyi József vagy a grafikus Szalay Lajos. A zenei életből Bartók Bélát az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjai közé kooptálta ugyan, de már nem térhetett haza: New Yorkban halt meg 1945 szeptemberében. Dohnányi Ernő módszeres támadások nyomán szorult ki a művészeti közéletből, mígnem 1949-ben az emigrációt választotta.

Szerb Antal temetése, 1945

Kodáiy Zoltán a Zeneművészeti Főiskolán, 1951. június 4. Magyar Fotó: Gink Károly

Kodály Zoltán viszont önjogon, addig szerzett - és tovább őrzött - respektusával lett az elnöke mind az ekkor szerveződő Magyar Művészeti Tanácsnak, mind pedig az immár nagy múltú Magyar Tudományos Akadémiának. Nem indult újra a két - több mint fél évszázados múltra visszatekintő - felekezeti folyóirat, a Katholikus Szemle és a Protestáns Szemle. Ugyancsak múlttá lettek a Horthy-korszak olyan reprezentáns folyóiratai, mint a Szekfíí Gyula által szerkesztett Magyar Szemle, a katolikus konzervativizmus védbástyájának tartott Magyar Kultúra, továbbá a Napkelet, de nem indult újra a század első felében irodalmi zsinórmértéknek számító Nyugat sem. Szinte az első pillanattól sokszínű irodalmi-művészeti közélet sarjadt újra a romokon. A debreceni Ady társaság védjegye alatt már 1945 áprilisában megjelent a Magyarok, amely a Nyugat igényességét kívánta folytatni, a korábbi évtizedek népies-ur-

bánus szembenállását is oldani remélve. Ezt követte ősszel a Valóság, Szabó Zoltán és Márkus István szerkesztésében, önmeghatározása szerint a „fiatal magyar értelmiség" szócsöve kívánt lenni, ahol „a magyar értelmiség sokféle típusa képviselve van, társadalmi eredet, foglalkozás, világfelfogás és pártállás tekintetében". Kommunista szerkesztő, Vértes György jegyezte ugyan az 1946-ban indult Forum című irodalmi-közéleti folyóiratot, de a szerkesztőbizottság tagjai - Darvas József, Lukács György, Ortutay Gyula - mintegy leképezték a kormány koalíciós összetételét. A hat vanas éveit taposó Kassák Lajos ifjú korának század eleji lapalapítási hevülete töretlennek tűnt. A már említett Új Idők életben tartása mellett indította el 1947ben a Magyar Művészeti Tanács folyóirataként az Alkotást, és vele szinte egy időben a Kortárs című irodalmi és művészeti lapot, mely utóbbit leginkább a szociáldemokraták holdudvarába tartozó alkotók

Lukács György (1885-1971) 1902-től joghallgató Budapesten. 1906-1907-ben Berlin-

ja, és az Akadémia elnökségé-

ben tanult. Ott írt disszertációjáért 1909-ben bölcsész-

nek is tagja lett. A forradalom

doktori, 1942-ben a Der junge Hegel című monográ-

napjaiban az MDP KV 1956.

fiájáért a filozófiatudományok doktora címet kapta.

október 23-24-i ülésén bevá-

A Nyugatban és a Huszadik Században is publikált.

lasztotta tagjai közé. 1956.

1911 -ig többnyire Berlinben, 1912-től - kisebb megszakí-

október 26-án népművelési

tásokkal öt esztendőn keresztül - Heidelbergben élt. 1917

miniszternek nevezték ki.

novemberében Budapestre költözött, egy év múlva belé-

Október 30-ától részt vett

pett az akkor alakult KMP-be. 1919 márciusától a Vörös

az MSZMP Ideiglenes Szer-

Újság egyik szerkesztője. A Magyar Tanácsköztársaság

vezőbizottságának a munkájá-

Lukács György, 1945. MAFIRT-felvétel

kikiáltásától helyettes közoktatásügyi népbiztos, április

ban. November 4-én a jugoszláv követségre menekült.

3-tól népbiztos, május-júniusban pedig a Vörös Hadsereg

A szovjet hatóságok letartóztatták, Romániába vitették.

hadosztályának politikai biztosa volt. A bukás után az ille-

1957. április 11 -én feleségével együtt hazatérhetett,

gális KMP megszervezése céljával itthon maradt, de rövi-

büntetőeljárás nem indult ellene. 1958-ban nyugdíjazták.

desen elmenekült az országból. 1930-ban ösztöndíjat

1965-ig belső emigrációban élt, csak Nyugaton publikált.

kapott Moszkvába, ahol a Marx-Engels-Lenin Intézet

1967-től tagja lett az MSZMP-nek. 1968-ban a cseh-

munkatársa lett. 1931 nyarától újra Berlinben élt. 1933

szlovákiai események hatására tanulmányt nyújtott be

márciusában visszatért Moszkvába, tudományos inté-

az MSZMP KB-nak; ebben a sztálinizmus igazi alternatí-

zetek kutatójaként dolgozott. 1945 augusztusában tért

vájának a szocialista demokráciát nevezte. A hatvanas

vissza Magyarországra, a budapesti tudományegyetem

évek második felétől 1971 -ben bekövetkezett haláláig

tanára lett. 1948-tól az MTA tiszteletbeli, majd rendes tag-

A társadalmi lét ontológiájáról című művén dolgozott.

tudhattak magukénak. Illyés Gyula pedig Molnár Ferenc lányával, Sárközi Mártával élesztette újjá a népiek két világháború közötti lapját, a Választ. A felsorolt lapoknak két közös jellemzőjük volt. Miközben - a nemzeti-konzervatív irányzatosságot kizárva - tendenciájában mindegyikük valamely korábbi szellemiség folytatását kínálta, a gondolatiművészi kvalitást nyújtó írók zöme jószerével „csereszabatos" volt az egyes lapok számára. Az említett orgánumok hasábjain éppúgy, mint a budapesti kávéházak irodalmi törzsasztalainál különböző generációk nagyon színes, tehetséggel áldott/vert csapata volt - még és már - jelen. A hatvanasok évjáratát Heltai Jenő, Nagy Lajos, Füst Milán és Zilahy Lajos képviselte. Az akkori derékhadat Márai Sándor, Déry Tibor, Szabó Lőrinc, Tamási Áron, Kodolányi János, Németh László, Illyés Gyula, Ignotus Pál reprezentálta. De ott sorakozott mögöttük a még fiatalabb nemzedék, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János - akik már húszas éveikben joggal nyerték el a Baumgarten-díjat - és kortársaik: Ottlik Géza, Cseres Tibor, Örkény István, Mándy Iván, Vas István vagy Hubai Miklós. Noha utóbbiak mindegyikét szívesen fogadták a fentebb sorolt irodalmi orgánumok, maguk is nívós „nemzedéki" lapot indítottak, Újhold címmel. Azután következett a fordulat. A diktatúra kiépülésének részeként épp úgy államosították a művészeti életet is, mint ahogy arról már szó volt a gyárakkal, az iskolákkal vagy az akadémiával kapcsolatban. Az újjáépítés időszakának említett folyóiratai - melyek a szépirodalom mellett közéleti vitafórumot is jelentettek - 19481949 folyamán sorra szűntek meg. A továbbiakban a Csillag, az Irodalmi Újság és a Művelt Nép szolgálta a rendszerbe dreszszírozott, párt-egyenirányított kultúraközvetítést. A könyvkiadók államosítása nyomán bármilyen műfajban csak olyasmi láthatott nyomdafestéket, amit a szigorúan pártos cenzúra megjelenni engedett.

Kassák Lajos író és felesége békásmegyeri otthonuk udvarán, 1946. június 5. MAFIRT-felvétel

A már életművet maguk mögött tudók egy része (Márai Sándor, Zilahy Lajos) épp úgy az emigrációt választotta, mint a pályájukon még csak bejelentkezett fiatalabbak (Kovács Imre, Szabó Zoltán, Cs. Szabó László vagy a grafikus Szalay Lajos). S velük mentek más művészek is: a háború utáni évek emblematikus filmjét (Valahol Európában) rendező Radványi Géza, vagy az emigrációban nemzetközi elismertséget szerző karmester, Solti György. Az itthon maradottak egy része maga hallgatott el, tanítást, fordítást, könyvtároskodást vállalva - vagy publikálási tilalommal gondoskodtak elhallgattatásáról. Csak példaképpen: a háború után volt úgy, hogy Weöres Sándornak évente több verseskötete is megjelent egymás után. Majd hét év szünet: 1955-ben gyermekversgyűjteménye láthatott napvilágot (Bóbita), hogy 1956-os válogatásának már a címe - A hallgatás tornya - is jelezze a közbenső időszak elnémíttatásának arányait.

Újhold. Címlap, 1946

Radványi Géza rendező és Somlay Artúr a Valahol Európában című filmforgatásán, 1947. szeptember 30. Magyar Fotó: Kozacsek Elek

A Magyar írók Szövetsége I. kongresszusának határozatai Budapest, 1951. április 30. (részletek) „[...] A mai magyar irodalom elért sikereit elsősorban min-

leszámolt a l'art pour l'art és az „apolitikus" irodalom min-

denekelőtt a Szovjetunió létének, a nagy Sztálinnak és

den ellenséget rejtegető elveivel, az üres burzsoá pszicho-

a dicsőséges szovjet Hadseregnek köszönhetjük. A Szov-

logizálással, az érzelmeknek és szerelemnek pornográfiá-

jet Hadsereg szabadította fel drága hazánkat s népünket

vá züllesztett ponyvájával; a kóros individualizmussal,

és vele együtt évezredes szellemi börtönéből a magyar

a kispolgári anarchlzmussal, az irodalomban terpeszkedő

írók harcos szerszámát: a tollat is. Mióta csak magyarok

arisztokratizmussal, a romboló soviniszta nacionalizmus-

élnek e földön, most első ízben vált szabaddá a művészet

sal: tehát mindazzal a becstelen és művészietlen tényező-

és benne a hagyományokban gazdag, nagyszerű jele-

vel, amely a felszabadulás után Is gyakran ós nem lebe-

nünkben élő s jövőnkbe mutató magyar irodalom is....

csülendő veszélyességgel Igyekezett gátat vetni

A mai magyar irodalom tehát egyre sikeresebben halad

szocialista-realista Irodalmunk fejlődésének. [...]

előre a szocialista-realista irodalom felé, hűséggel és egyre

Kongresszusunk döntő eredményei közé tartozik, hogy

sokrétűbben követve a szovjet irodalom példamutatását.

rámutatott azokra a még sűrűn felbukkanó hibákra és hiá-

Nem kétséges, hogy a magyar szocialista-realista irodalom

nyosságokra, amelyek mai irodalmunkban a múlt burzsoá

is egész dolgozó népünk harcával egybeforrva, egyre ma-

maradványaiként jelentkeznek. Ilyen a sematizmus, az arisz-

radandóbb értékű művekkel bizonyítja fölényét minden

tokratizmus, a kispolgári anarchizmus, a kozmopolitizmus

más irodalom felett. A magyar írók tudják és vallják: fejlő-

és formalizmus különféle megnyilvánulási formái. [...]

désünk legbiztosabb s egyetlen iránytűje a Magyar Dolgo-

E hiányok leküzdése nélkül irodalmunk nem lehet olyan

zók Pártjának útmutatása, a Szovjetunió irodalmának pél-

harcos, olyan leleplező erejű, olyan éber az ellenséggel

dája. Ha nem ennek az iránytűnek útján haladna a magyar

szemben, mint amilyen irodalmat a magyar dolgozó nép

irodalom: visszazüllene a burzsoá irodalom posványába. A Kongresszus megállapítja, hogy

az osztályharc e rendkívül éles szakaszán, a nagyon is feszült nemzetközi helyzetben és a békéért folytatott kemény harc tervéveiben irodalmunktól joggal követel...."

A mai magyar irodalom elvileg és jelentős mértékben gyakorlatilag is leszámolt a kozmopolita, formalista, népelle-

Magyar történeti szöveggyűjtemény. 1914-1999II. (Szerte.. Romsics Ignác)

nes, burzsoá osztályérdekeket szolgáló álirodalommal;

Osiris Kiadó, Budapest 2000. 45-48. old.

1949 után már nem csupán Kodály vált nemkívánatossá az akadémia élén, hanem a kritikai (nagy)realizmus kultúrfilozófiai megalapozásán fáradozó Lukács György sem volt elég pártosan szemellenzős kom-

Kónyl elvtárs, a Ganz Villamossági Gyár sztahanovistája. Bán Béla olajfestménye, 1950

munista vezetőtársainak. Révai Józsefnek viszont külön minisztériumot szerveztek az ideológia kulturális aprópénzre váltására. Révai és első számú szolgálatvezetője, Horváth Márton végrehajtó hatalmi eszközrendszerrel próbálták érvényre juttatni az egyedül üdvözítő stílusiránynak kikiáltott úgynevezett szocialista realizmust, a művészetek minden ágában. (Kortárs zsargonban ezt szocreálként rövidítették.) A feladatokat is kongresszusi határozatok rögzítették. Eszerint a kultúra hazai munkásainak a szovjet művészet példája és útmutatása alapján, „lenini-sztálini értelemben veil pártossággal", osztályharcosan kell szolgálni „szocializmust építő hazánk védelmét és a nemzetközi békeharc teljes győzelmét". Ennek megfelelően született Rajk László kivégzését követelő program-

vers, óda Rákosihoz, Sztálint szekularizált istenként megjelenítő novella vagy éppen kantáta is. A sztahanovista élmunkás éppúgy lett prózai művek főhőse, mint ahogy festmények központi figurája. A kollektivizált mezőgazdaság szimbolikus figuráivá tett traktoroslányokat - valamely közismert mű- vagy népdal szövegét lecserélve „népművelő brigádok" által faragott alkalmi rigmusok (csasztuskák) dicsérték. Marx, Engels, Lenin és Sztálin „a marxizmus klasszikusainak" művei, valamint A Szovjetunió kommunista pártjának rövid története (amit a cím utolsó két szava nyomán „kratkij kursz" néven emlegettek) folyamatosan árasztották el a könyvesboltokat, az üzemi, a párt és a szakszervezeti „kultúrfelelősök" bizományosi raktárait, olyan mennyiségben, hogy tárgyalt korszakunkban minden magyar állampolgárra jutott közülük legalább egy. A pártirányító „négyes fogat", Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Révai József, illetve Farkas Mihály különböző évkörökben közreadott „válogatott beszédei és cikkei" ennek ötödére rúgtak, „csak" mintegy kétmillió példányban kerültek forgalomba, hogy a különböző időtartamú gyorstalpaló káderképző tanfolyamokon, illetve az egyetemi oktatásban hasznosuljanak. Az 1948-ban alapított Kossuth-díjjal ezekben az években jutalmazott, s a rendszer által privilegizált literátorok - Benjámin László, Illés Béla, Kónya Lajos, Méray Tibor, Szabó Pál, Zelk Zoltán - művei sokkal inkább voltak udvari kegyencek dicshimnuszai, semmint kulturális értékek hordozói. S még inkább azok a Sztálin-díjjal is kitüntetett Aczél Tamás és Nagy Sándor munkái. A Rákosi-korszak szimbólumává lett - Mikus Sándor alkotta - nyolcméteres Sztálin-szobor tizenkét méteres talapzatra állítva magasodott a budapesti Dózsa György út fölé, hogy már a méretek is alattvalói érzületet indukáljanak mindazokban, akik az április 4-ei, május 1-jei pártállami ünnepségekre kivezényelve elvonultak előttealatta. Jó kezű fiatal festőket, grafikusokat

is foglalkoztató külön dekorációs iparág szolgálta, hogy a különböző rendszerlegitimáló tömeggyűléseken mindig kellő számú - ma úgy mondanánk - óriásposzter álljon rendelkezésre országszerte Sztálin és Rákosi képmásaiból.

Közalkalmazotti iskola, 1949. október 1. Magyar Fotó: Bauer Sándor

Kossuth-di]

A Sztálin-szobor a Felvonulási téren, 1953. május 1. Magyar Fotó: Papp Jenő

Révai József (1898-1959) Budapesten született kispolgári családban. Egyetemi tanulmányai után banktisztviselőként dolgozott. 1918 novemberében részt vett a KMP alapító ülésén, majd a Vörös Újság munkatársa lett. A tanácsköztársaság idején a budapesti Központi Munkásés Katonatanács tagja volt. 1919 őszén Révai József

Bécsbe emigrált. A KMP 1925-ös I. kongresszusán Bécsben a titkárság vezetőjévé

választották. 1930. december 31 -én Magyarországon letartóztatták és három és fél év fegyházra ítélték. 1934 januárjában a Szovjetunióba emigrált. 1944. november 7-én tért haza Magyarországra, a Nemzetgyűlés kommunista frakciójának vezetője lett. 1945 márciusától 1950-ig a Szabad Nép főszerkesztője. 1949-1953 között népművelési miniszter. 1953 júniusában kimaradt a PB-ből. 1953. július-1958. november között az elnöki tanács helyettes elnöke. Az MDP KV 1956. júliusi ülésén ismét PB-taggá választották. 1956 októberében Moszkvába menekült. 1957 tavaszán - egyedül a Moszkvában tartózkodó elmenekült régi vezetők közül - hazahívták, hogy tanácsadóként segítse az MSZMP IIB munkáját. Álláspontja több ponton ütközött Kádáréval, de az MSZMP 1957. júniusi országos értekezletén „elfogadta a többségi álláspontot", így ismét KB-taggá választották. Emellett 1959. augusztusi haláláig az Elnöki Tanácstagja maradhatott.

Az 1952-es olimpián győztes magyar labdarúgóválogatott, a Népstadionban, 1953

A kulturális, szellemi élet általános jellemzője volt a sokféleség, a sokszínűség elvesztése, s eközben az eltömegesedés. A középiskolába járók száma közel két és félszeresére nőtt, a főiskolai és egyetemi

hallgatók száma megduplázódott. Százszámra épültek - elsősorban falvakban és új ipartelepeken - „kultúrotthonok", s a rádió-előfizetők száma megnégyszereződött. A korábbi ötödére redukálódott ugyan a Rákosi-korszakban a megjelenni engedett napi- és hetilapok száma, de azok példányszáma megtöbbszöröződött. A sematikus, szocreál tömegirodalom éppúgy a társadalom rendszerbe szocializálását szolgálta, mint a „tömegdal", s a hozzá szervezett, minden munkahelyre és településre kiterjedő kórusmozgalom, vagy a tömegsport, amely - a hidegháborús harcra készség jegyében - a diákság és a fiatalabb munkásrétegek paramilitáris (félkatonai) felkészítését szolgálta. E téren kakukktojásnak tekinthető az ötvenes évek labdarúgó „aranycsapata" (Grosics, Buzánszky, Lantos, Lóránt, Bozsik, Zakariás, Budai II., Hidegkúti, Puskás, Kocsis, Czibor), melynek tagjai egyszerre voltak istenadta tehetségek, vitathatatlan közönségbálványok és a rendszer kegyeltjei, mivel akkoriban egyedül ők képviseltek „hungaricumként" világmárkát Keleten és Nyugaton egyaránt. Az eltömegesedés közepette végbemenő színvonalesés közvetett - de nagyon jellemző - példája, hogy az átnevelés hivatali központjának tekinthető Oktatási Minisztérium munkatársai számára az ötvenes évek első felében a munkaidő lejárta után helyesírási tanfolyamokat rendszeresítettek. A Népművelési Minisztérium pályázatot írt ki a szocialista munka - illetve munkás optimizmust sugárzó megjelenítésére. Ez sem látszott sokat segíteni, mire - egy megjelent próbálkozás tanulságait számba véve - iránymutató kiskátét adtak közre „a pozitív hős megteremtésének útja" címmel. Eközben Madách Imrének Az ember tragédiája vagy Bartók Bélának A csodálatos mandarinja kitiltatott a magyar színházak repertoárjából, Aba Nóvák Vilmosnak a szegedi hősök kapuját díszítő - az első világháborús áldozatoknak emléket állító - freskóját pedig egyszerűen bevakolták. Nemcsak az ellenségesnek minősített

alkotókat, irányzatokat tették indexre, hallgattatták el, hanem a rendszer számára „domesztikálható" művészek (alkotások) egy részét is nemkívánatosnak bélyegezték, ha úgy találták, hogy nem a szocreál pártos receptje vezette tollúkat, ecsetjüket, vésőjüket. Ennek lett - egyik - következménye, hogy József Attilát ugyan „proletárköltőként" könyvelték el, csak éppen költészetéből nem kértek.

Falusi asszonyok „néprádió"-t hallgatnak, 1951. január. MTI Fotó

A szocialista realizmus kultúrpolitikai elvárása egyfelől az volt, hogy egy - nem tudni, mikor elérendő - édenkert állapotot már az akkori mindennapok „valóságaként" jelenítsenek meg, másfelől pedig, hogy az „éleződő osztályharc" aktuálpolitikai tételét követve angyalok és ördögök, a jó és a gonosz végletes szembeállítását ábrázolják. S mindazok, akik ezen iránymutatásnak megfelelni próbáltak, a megrendelőtől magától, a kultúrpolitika irányítóitól (is) megkapták a - szintén elítélő „sematikus" minősítést. A rendszer számára valóban tömeges „ellenkultúra", a hitélet visszaszorítását nemcsak különböző adminisztratív intézkedések szolgálták. A falusi vasárnapi istentiszteletek, misék idején rendszeresen kommunista mozgalmi dalokat harsogtak a közérdekű helyi hírek közzétételére szolgáló - a tanácsházákról mű-

Barcsay Jenő anatómiát oktat, 1956. február 16. Magyar Fotó: Zinner Erzsébet

ködtetett - hangszórók, vagy a közeli gépállomás ekkorra berendelt traktoraival vették körül a templomokat, és dübörögve járatták azokat az egyházi szertartások ideje alatt. A Rákosi-korszak kulturális életét - vázlatosan - megidézve, dilemmát okoz a manapság is hallható „közben születtek jó művek is" ellenvetés. Igaz, ezek is annak a kornak a termékei, noha nem illeszkedtek a szocreál ideológiai-politikai kánonjába: sőt mi több, éppen hogy a trendet, a „szocialista irrealizmust" opponálták. Ezen évek terméséből például Déry Tibor, az 1947-ben közreadott Befejezetlen mondat után a Kossuth-díjjal elsőként jutalmazottak közé tartozott. Az 1952-ben megjelent Felelet miatt viszont - mely, úgymond nem volt kellően osztályharcos - Révai ideológiavezérelt szűklátókörűsége „társutasnak" visszaminősítve tette a szerzőt kultúrpolitikai páriává. A Barcsay Jenő rajztolla alatt született Művészeti anatómia - amelyet szintén a fentebbi díjjal jutalmaztak - mindmáig kurrens, időtálló alkotás, csak azt nem tudjuk, hogy mi minden maradt ki végérvényesen a művész életművéből amiatt, hogy eközben a modellül szolgáló hullák „beszerzésére" kellett idejét fecsérelnie. Mi minden veszett el végleg társadalmi önismeretünk számára azzal, hogy a 20. század derekának egyik legempatikusabb korkép - és kórkép - diagnosz-

táját, Bibó Istvánt hallgatásra kárhoztatták? Mennyivel maradt szegényebb a magyar filozófiai gondolkodás azáltal, hogy ezekben az években Hamvas Béla munkatáborbeli raktárosként tengődött? Mennyi silányság került celluloidszalagra a fentebb már említett Valahol Európában és az 1955-ben elkészült, Fábri Zoltán rendezte

Bibó István (1911-1979) Budapesten született. A szegedi egyetem jogi karán diplomázott. 1933-1934-ben Bécsben, 1934-1935-ben Genfben tanult állami ösztöndíjjal. A harmincas évek végétől a szegedi, majd a kolozsvári egyetemen tanított. A német megszállás alatt minisztériumi állását felhasználva zsidók mentését segítette: menleveleket állított ki részükre. 1945 februárjától hivatalt vállalt az Ideiglenes Nemzeti Kormány Belügyminisztériumában.

Bibó István. MTI Fotó

1946 júliusától 1950-ig a Szegedi Tudományegyetem tanára. 1946 júliusában a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. 1946 és 1949 között a Kelet-európai Tudományos Intézet tanára, majd elnöke. 1950-től minden tisztségéből eltávolítva, könyvtárosként dolgozott a budapesti Egyetemi Könyvtárban. 1956. október 31 -tői részt vett az NPP újjászervezésében. November 3-án államminiszterré nevezték ki Nagy Imre koalíciós kormányába. November 4-én Tildy Zoltánnal együtt tárgyalt a megszálló szovjet csapatokkal. 1957 elején írta Magyarország és a világhelyzet című tanulmányát, mely Londonban meg is jelent. 1957. május 23-án letartóztatták, a Legfelsőbb Bíróság élet-

Töröcsik Mari és Soós Imre a Körhinta című film plakátján

fogytiglani szabadságvesztésre ítélte. Az 1963. évi amnesztiával szabadult, majd a KSH könyvtárában dolgozott. Nyugdíjas évei alatt külföldön jelentette meg nagyobb munkáját, itthon csak kisebb írásokat publikálhatott. 1979. május 10-én halt meg Budapesten. Temetése az ellenzék különböző áramlatainak első nyílt fellépése volt.

Könyvnapi plakát,

1951

Körhinta című film között, ahol a korszak számos tehetséges színésze és rendezője valóban művészi értéket teremthetett volna? íróasztalfiókokban, műtermek árnyékos zugaiban persze így is fennmaradtak a másképp gondolkodás és a másképp látás produktumai. A „dúvad állam" elleni poétikus sikoly volt Illyés Gyula Egy mondata zsarnokságról című versfolyama. Ugyanezen években vetette papírra Pilinszky János a rettenet elleni fohászát, Apokrif címmel. Még azt is mondhatnók, hogy ezek különben meg sem születtek volna, hiszen mindkettőnek Rákosi terroruralma volt „a múzsája". S persze - a kötelezően irányzatos penzumokon kívül - festők, szobrászok is alkottak majd minden évben maradandót. Ferenczy Béninek többek között éppen Pilinszkyrő\ formázott portréja, Szőnyi István Malomudvara, Bernáth Aurél Balatoni tája vagy - más műfajban Kodály Zoltán Zrínyi szózata teremtette és őrizte ezekben az években is azt, ami a fejezet tematikája: a kultúrát - a kultúrpolitika ellenére.

Nagy Imre és az „új szakasz" politikája, 1953-1954

S

ztálin 1953. március 5-én meghalt. Három nap múlva a magyar országgyűlés törvénybe foglalta „halhatatlan emlékét". A hónap közepén a parlament módosította a választási törvényt, majd kiírták az országgyűlési választásokat. 1949-es megalakulása óta először hívták össze a Magyar Függetlenségi Népfront Országos Tanácsát, mely április elején közzétett felhívásában arra buzdította a lakosságot, hogy támogassa és kövesse „egy emberként a Magyar Dolgozók Pártját, népünk bölcs vezérét, Rákosi Mátyást!" Minden választókerület listájának ő állt az élén, utána a hatalmi reputáció sorrendjét is tükrözve - Gerő Ernő és Farkas Mihály honvédelmi miniszter következett. Az MDP ideológiai folyóirata, a Társadalmi Szemle „A dolgozó nép választási számvetése" címen közzétett propagandaanyaga a kampányszónoklatok vezérfonalául is szolgált. A szöveg a földi paradicsom megvalósulásaként értékelte

Sztálin haláláról emlékeznek meg a munkások az Óbudai Hajógyárban, 1953. március 9. Magyar Fotó: Mező Sándor

Magyarországnak az előző választások óta eltelt éveit, és Rákosit idézve prognosztizálta: hazánk további fejlődésében „az égbolt a felső határ". Az éppen lezárult parlamenti ciklus időszakában intézményesült

Farkas Mihály (1904-1965) Az 1920-as években a csehszlovákiai

den pozíciójából

kommunista párt ifjúsági mozgalmába

elmozdították.

kapcsolódott be. 1936-1937-ben részt vett

1956 márciusá-

a spanyolországi polgárháborúban. Ezután

ban kizárták a

Moszkvában a Kommunista Ifjúsági Inter-

pártból, és hon-

nacionálé másodtitkára. 1945 májusától az

véddé fokozták

MKP XV Titkársága, majd a Politikai Bizott-

le. 1956. októ-

ság tagja lett; ő felügyelte pártja részéről

ber 13-ától fiá-

a hadsereget és a rendőrséget. 1948-ban

val, Vladimírral

tagja lett a közös MKP-SZDP PB-nek és

együtt letartóztatásban volt. 1957-ben

a Közös Szervezőbizottságnak. 1948-tól

március 23-án hat évre ítélték, majd április

honvédelmi miniszter. 1951 áprilisában ő ve-

19-én újratárgyalták ügyét, és jogerősen

Farkas Mihály, 1950 körül. Várkonyi László felvétele

zette a letartóztatott Kádár János, Kállai

16 évi börtönbüntetéssel sújtották. 1960

Gyula, majd Péter Gábor ügyében az MDP

áprilisában egyéni kegyelemmel szabadult,

PB vizsgálóbizottságát. 1953. júliusban min-

1965 decemberében halt meg Budapesten.

Rákosi Mátyás az öt köszöntő úttörőkkel a budapesti választási nagygyűlésen, 1953. május 10. Magyar Fotó: Papp Jenő

- minden létszférát átható - irracionalitás és justizmord immár normává magasztosult. Ezt a halmozott rendszerhazugságot kellett igazolnia az 1953. május 17-én megtartott szavazásnak is. A közzétett eredmények - a rendszerlegitimáló elvárásoknak megfelelően - a Népfront-listák 98 százalékos támogatottságáról tudósítottak. A társadalom szabadlábon lévő hányadának szinte maradéktalan támogatásáról kimutatott voksolás után, 1953. május végén Rákosi Moszkvába sietett, hogy személyesen tegyen jelentést a sajátjaként elkönyvelt újabb „sikerről". A Sztálin halála nyomán trónutódlási harcba bonyolódó szovjet pártelnökséget azonban nem igazán tudta meghatni az „elsöprő választási győzelemmel". Ehelyett - J. Kiszeljov budapesti szovjet nagykövet, valamint V. Bojko, a szovjet titkosszolgálat magyarországi főrezidense jelentései alapján - az ország katasztrofális helyzetével szembesítették. Ha Rákosi ezt nem a Kreml uraitól hallja, akkor - stílszerűen - bizonyára „ellenséges imperialista ügynökök hazug rágalomhadjárataként" értékelte volna. így viszont még azt a felszólítást is meg kellett szívlelnie, hogy (az egyidejűleg betöltött) pártfőtitkári és kormányfői tisztségei egyikéről

mondjon le. Hazatérése után, az MDP titkárságának 1953. június 3-i ülésén tárgyalták meg az új moszkvai helyzetértékelést pontosabban annak Rákosi saját szája íze szerint szelektált változatát. Ennek alapján a testület csak apróbb módosításokat látott szükségesnek. A szovjet pártvezetés az instrukcióit szabotáló álláspontról értesülve rendelt azután a Kremlbe június közepére egy magyar pártdelegációt, amelynek összetételét is meghatározták. (A legszűkebb vezérkar, a négyes fogat két tagja, Farkas Mihály honvédelmi miniszter és az ideológiai-kulturális területet irányító Révai József nem volt a meghívottak között.) A szovjet prezídium tagjai leginkább Rákosit támadták. Egyfelől okkal, mert itthon még úgy-ahogy működött az ország katasztrofális helyzetének sikerpropagandával történő elkendőzése, Moszkvában viszont sokkal több információ állt rendelkezésre arról, amit a fejére is olvastak: „kalandorsága tönkreteszi az államot". Másfelől viszont egy hangsúlyos zsidóellenes vonulata is volt Rákosi pellengérre állításának, s azt is személyesen neki rótták fel, hogy „a pártban a zsidók elnyomták a nem zsidókat". (Ez lehet a magyarázat arra is, hogy Révait és Farkas Mihályt miért hagyták ki eleve a Moszkvába hívottak közül.) A legszembetűnőbb visszássága viszont mégiscsak az volt a tárgyalás egészének, hogy a szovjet pártelnökség a példátlan megleckéztetés ellenére sem kívánta eltávolítani Rákosit, hanem - mintegy utolsó figyelmeztetés mellett - „csapatmunkára" szorítani. Erre vonatkozó direktívájuk úgy szólt, hogy Rákosi Mátyás maradjon az MDP vezetője, és „a magyar" Nagy Imre legyen a miniszterelnök, miközben az utóbbi funkciónak - az ekkori szovjet pozicionális erőátcsoportosításhoz illeszkedve - a korábbinál nagyobb súlyt kell kapnia az ország irányításában. A másodszor is megbírált Rákosi ezúttal okulni látszott a reá zúdított dörgedelmekből. Az MDP Központi Vezetőségének

Nagy Imre (1896-1958) Kommunista politikus, miniszterelnök, az MTA tagja. Refor-

1955 áprilisában Rákosi átme-

mátus parasztcsaládból származott. 1912-ben saját elha-

neti megerősödését követően

tározásából elhagyta a kaposvári gimnáziumot, és gép-

leváltották, kizárták a Központi

lakatos segédnek állt. Az első világháború alatt az orosz

Vezetőségből. December 3-án

fronton harcolt 1916-tól 1918-ig, ekkor fogságba esett.

az MDP-ből is kizárták.

Az orosz polgárháború kezdetén belépett a Vörös Hadse-

Az SZKP „desztalinizáló" XX.

regbe és a bolsevik pártba. 1921 -ben visszatért Magyaror-

Kongresszusa 1956 tavaszától

szágra. 1925-ben belépett az akkor alakult Magyarországi

a magyar közéletben ennek elNagy Imre, 1953. Magyar Fotó: Mező Sándor

Szocialista Munkáspártba. 1921 elejétől 1927-ig megszakí-

lenére Rákosi lehetséges alter-

tásokkal mintegy 3 évet töltött börtönben politikai okok

natívájaként tartotta számon,

miatt. 1930-tól 1944 novemberéig a Szovjetunióban élt.

de utóbbit Moszkva 1956 nyarán Gerő Ernővel cserélte le.

1936-ban kizárták a pártból és elbocsátották munkahelyé-

Nagyot 1956. október 13-án visszavették a pártba. Októ-

ről. 1939-ben visszavették a pártba. 1941 -ben belépett

ber 23-án a tüntető diákok egyik követelése a kormányba

a Vörös Hadseregbe, de nem került harcoló alakulathoz.

való visszatérése. Másnapra virradóra ismét miniszterel-

1944 őszén kidolgozta a magyarországi földreform tervét,

nökké nevezték ki. Október 31 -tői az MDP utódjaként meg-

november 4-én moszkvai magyar kommunisták első

alakuló MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának a tagja

csoportjával tért haza. Tagja lett az MKP Központi Vezető-

volt. November 1 -jén kormánya bejelentette a Varsói

ségének. 1944 decemberétől a Debrecenben megalakult

Szerződésből való kilépést, és semlegesnek nyilvánította

Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja és az Ideiglenes Nemzeti

az országot, egyben az ENSZ-hez fordult segítségért.

Kormány földművelésügyi minisztere. 1945. március 15-én

November 4-én hajnalban drámai hangú rádióbeszédben

ő hirdette ki a földosztásról szóló rendeletet. 1945-1946

jelentette be a második szovjet beavatkozást, majd munka-

fordulóján öt hónapon át belügyminiszter. 1947. szeptem-

társai egy részével - a Belgrád által felajánlott menedékjog-

ber 16-án az országgyűlés elnökévé választották. Ezt

gal élve - Jugoszlávia budapesti követségére távozott.

a posztot 1949 júniusáig töltötte be. 1949 augusztusában

November 21 -én - megszegve a jugoszlávokkal történt

„opportunista, szövetkezesítés elleni nézetei miatt" kizár-

megállapodást - innét rabolták el családjával és munkatár-

ták a Politikai Bizottságból. A gödöllői Agráregyetem rekto-

saival együtt Nagy Imrét és deportálták őket a romániai

ra lett. 1950 decemberében „önkritikát gyakorolt", ezután

Snagovba. Többszöri felszólítás és erős politikai nyomás

élelmezésügyi, majd begyűjtési miniszterré nevezték ki. Új-

ellenére sem volt hajlandó aláírni a lemondását és elismerni

ra a Politikai Bizottság tagja lett. 1953-ban agrártudományi

Kádár János kormányát. 1957 áprilisában már letartózta-

tanulmányaiért az MTA rendes tagjává választották. 1953.

tottként szállították vissza Romániából. 1958. június 9. és

július 4-én miniszterelnökké nevezték ki. A Parlamentben

június 15. között zárt tárgyaláson halálra ítélték. Az ítéletet

elmondott beszédében új szakasz kezdetét hirdette meg.

másnap végrehajtották. 1989. június 16-án a végtisztessé-

1954-ben megkezdte a koncepciós perek felülvizsgálatát.

get is megadva temették végső nyughelyére.

1953. június 27-i ülésén elmondott beszéde majd hogy nem szó szerinti „beismerő vallomás" volt mindazon dehonesztáló passzusokat illetően, amelyeket a moszkvai tárgyalás jegyzőkönyve rá vonatkozóan rögzített. Egyebek mellett azt is kipréselte magából, hogy „én vezettem az Államvédelmi Hatóságot. Ezzel kapcsolatban beleavatkoztam az ügyek vitelébe, beleszóltam abba, hogy kit tartóztassanak le, kit bántalmazzanak, kit hogyan ítéljenek el". Ez az

önkritika azonban nemhogy az ország nyilvánossága elé nem került, hanem még az MDP-tagok szélesebb köre számára is ismeretlen maradt. A hallottak éppúgy sokkolták a Központi Vezetőség tagjainak többségét, mint ahogy nem várt hidegzuhanyként érte a hasonló tartalmú pellengérre állítás Rákosit, moszkvai „feljebbvalói" színe előtt. Megrettentek attól, hogy az - határozattá formálva - nyilvánosságot kapjon. Nemcsak Rákosi, hanem pártveze-

A Kozponti Vezetőség határozata a párt politikai irányvonalában és gyakorlati munkajában elkövetett hibákról, s az ezek kijavításával kapcsolatos feladatokról 1953. junius 27-28. (A dokumentumot csak 32 évvel később, 1985-ben hozták először nyilvánosságra.) (részletek) „A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének tel-

... Valójában a vezetés klikkszerű volt és mindössze négy

jes ülése megállapítja, hogy az utóbbi évek folyamán

elvtárs - Rákosi, Gerő, Farkas, Révai elvtársak - kezében

a párt vezetése, élén Rákosi Mátyás elvtárssal, politikai

összpontosult....

irányvonalában és gyakorlati munkájában komoly hibákat követett el. E hibák kedvezőtlenül hatottak ki a lakosság, s nem utolsósorban a munkásosztály életszínvonalára, lazították a párt viszonyát a munkásosztállyal, megrontották általában a párt, az állam és a dolgozó tömegek viszonyát és súlyos nehézségeket okoztak a népgazdaságnak.... Megszédülve a gazdasági téren elért komoly sikerektől,

A kollektív vezetés helyettesítése személyes vezetéssel és a személyi kultusz azonban nemcsak a felső vezető káderek kifejlődését és a felső vezető kollektíva kialakulását akadályozta, hanem általában is fékezte a káderek fejlődését, új, tehetséges, párthű káderek felszínre kerülését az egész pártban, a tömegszervezetekben, sőt az áUami munkában is.... A gazdaságpolitikában elkövetett súlyos hibákért elsősor-

a párt vezetése a II. kongresszusnak túlzott ütemű iparosí-

ban Gerő elvtárs felelős, mert túlnyomó részt ő irányította

tási politikát javasolt. Ennek folyamán a II. kongresszus

a gazdasági munkát a pártban és állami vonalon is. A gaz-

[1951. február] a gazdaságpolitikában helytelen irányvo-

dasági munkának egy személy kezében való túlzott össz-

nalat állapított m e g . . . . Túlfeszített volt a gyáripar felemelt ötéves terve is ...

pontosítása helytelen és káros volt.... A hibák elkövetését nagymértékben elősegítette a párt súlyos elmaradása ideológiai és elméleti téren.... Az ideoló-

A túlzottan gyors ütemű iparosítás, s mindenekelőtt

giai kérdéseket, amelyek döntő fontosságúak a párt fejlő-

a nehézipar és a honvédelmi ipar túlzottan gyors fejlesz-

dése, egész politikája, a káderek fejlődése, a kommunisták

tése, valamint a mezőgazdasági termelés fejlesztésének

és a nép nevelése szempontjából, a párt vezetése szinte al-

elhanyagolása és a mezőgazdasági termelőszövet-

bérletbe adta egyetlen elvtársnak - Révai elvtársnak -, aki

kezetek s az állami gazdaságok fejlesztésének túlzott

éveken keresztül monopolhelyzetet foglalt el az ideológia

üteme, a lakosság szükségletei kielégítésének elha-

területén.... A párt súlyos elmaradásáért ideológiai téren

nyagolásához vezetett. Szerepet játszott ebben a fegy-

ily módon elsősorban Révai elvtárs felelős.

veres erőknek a szükségesnél nagyobb és gyorsabb

Helytelen módon vezette a párt, és személyesen Rákosi

ütemű fejlesztése, valamint az államapparátus felduz-

elvtárs az Államvédelmi Hatóságot, helytelen volt, hogy

zasztása is.... Az összes elkövetett hibák és tévedések egyik fő forrása: a kollektív vezetés hiánya, a kollektív helyettesítése személyi vezetéssel, holott nyilvánvaló, hogy a kommunista pártban a kollektív vezetés az egyedül helyes vezetési módszer. A személyi vezetés személyi kultusszal és a párt, valamint a népi demokrácia fejlődésére káros vezérkedéssel párosult. A kollektív vezetés helyettesítéséért személyi vezetéssel, s az ezzel párosuló személyi kultusz elterjedéséért elsősorban Rákosi elvtárs a felelős. Vezérkedés és nagymértékű személyi kultusz folyt a hadseregben is, ahol az a vezetésben a hadseregnek a népgazdaság teherbíró képességére való tekintet nélküli túlzott

Rákosi elvtárs közvetlenül utasításokat adott az Államvédelmi Hatóságnak arra, hogy hogyan nyomozzon, kit tartóztasson le, utasítást adott letartóztatottak fizikai bántalmazására, amit a törvény megtilt. Emellett Rákosi elvtárs utasításai több esetben helytelenek voltak és megnehezítették az igazság felderítését. A párt vezetése annyiban is leszűkítette az államvezetést, hogy a Minisztertanácsot, amelynek feladata az összes államügyek intézése, helyettesítette a Minisztertanács elnökségével, amely intézmény a gyakorlatban nem vált be: meglassította az államügyek intézését, növelte a bürokratizmust, csökkentette a miniszterek felelősségét." A Magyar Dolgozók Párt/a határozatai, 1948-1956. (Szerk.: Habuda Miklós,

fejlesztési irányzatával párosult. Ezért elsősorban

Rákosi Sándor, Székely Gábor, T. Varga György) Napvilág Kiadó, Budapest

Farkas Mihály elvtárs felelős.

1998. 188-206. old.

tő társai is tartottak tőle, hogy ha akár „csak" az egymillió főre rúgó párttagság megismerkedik vele, az elkeseredés hamu alatt parázsló tüze fellobbanhat, s mindanynyiukat megperzselheti. (Ne feledjük, ekkoriban futottak be az első részletes jelentések a tíz nappal korábban kezdődött berlini munkásfelkelésről.) Ez a kollektív félelem is közrejátszott abban, hogy a katasztrófahelyzetről figyelemre méltó nyíltsággal szóló párthatározatnak csak egy erősen kozmetikázott kivonatát ismertették - szóbeli tájékoztatókon - a párttagság gondosan szelektált szűk köre előtt. Nagy Imrét mindazonáltal - a szovjet pártvezetés óhajának megfelelően - megválasztották miniszterelnöknek. 1953. július 4-én elhangzott kormányfői programbeszéde a szocialista rendszer építését folytatva cezúrát hirdetett: egy „új szakasz" nyitányát. Ennek egyik peremfeltételeként „biztosítani kívánja, hogy a minisztertanács a törvényhozásra támaszkodva az államügyek intézésének teljes jogú szerve legyen". Azaz, az MDP vezérkarának addigi hatalmi kizárólagosságához képest remélte emancipálni a kormányzati irányítást és a törvénytelenségek garmadájának orvoslását. Gazdaságpolitikai vonatkozásban szintén a józan megfontolás kapott hangsúlyt. Az, hogy a kormány „nem tűz maga elé olyan feladatokat, amelyeknek a megvalósításához hiányzanak a szükséges feltételek". Az új miniszterelnök szavai a megelőző évek megalomán iparfejlesztésének lezárulásával kecsegtettek. A kormányprogram fogalomhasználata, szövegezése messzemenően igazodott a korabeli pártzsargon stílusához: olyannyira, hogy a - fent idézettekhez hasonló - markánsabb korrekciós törekvéseket is csak nagy odafigyeléssel lehetett kihámozni belőlük. Ennek ellenére arról szóltak az egyidejű - bizalmas - hangulatjelentések, hogy a mondanivaló új elemeit szinte azonnal „dekódolták" azok, akik hallgatták Nagy Imre rádión át közvetített miniszterelnöki székfoglalóját.

Nagy Imre képviselői megbízólevele, 1953

Nagy Imre korrekciós programjának hitelességét növelte, hogy rövid idő múltán a mindennapokban is tapasztalhatók voltak a változások. Leállítottak több, költségemésztő nagyberuházást - például a budapesti földalatti vasút (metró) építését -, illetve csökkentették az iparfejlesztés addig erőltetett ütemét. Intézkedtek a lakossági szükségletek jobb kielégítését szolgáló fogyasztási cikkek gyártásának előtérbe helyezéséről. Mérsékelték a parasztság adó- és beadási kötelezettségeit, határozatot hoztak az adóhátralékok - illetve ezek büntetőkamatainak - eltörléséről. Ez 640 000 bírságolási eljárást törölt, és mintegy félmillió - zömében egyéni gazdálkodó - egzisztenciát érintett. A parasztság mindemellett leginkább azt méltányolta, hogy három évre előre rögzítették az agrártermékek adó- és beszolgáltatási kvótáját, ami

Nagy Imre a parlamentben, 1953. július 4.

Gyáripar és üzembe helyezett beruházások, 1950-1953

kiszámíthatóbbá tette a saját birtokán való gazdálkodást és az agrártársadalom megélhetését. Ugyanezen intézkedéssorozat részeként tették lehetővé az erőszakkal öszszeparancsolt termelőszövetkezetekből való kilépést a gazdálkodási év lezárásakor, és némileg liberalizálták az agrártermékek szabadpiaci forgalmát. Az ősz folyamán felszámolták az internáló-, illetve kényszermunkatáborokat, és amnesztiával is számosan szabadultak. Különböző összesítő jelentések - némileg eltérő - adatai szerint, 44 000—47 000 személy került ki a börtönökből, internálásból vagy hagyhatta el addigi kényszertartózkodási helyét. Ezzel egyidejűleg némileg csökkentették az állandó rendőrségi felügyelet alatt állók körét. A fővárosból kitelepítettek azonban továbbra sem költözhettek vissza Budapestre, s arról sem volt szó, hogy egykori

lakásaikat visszaigényelhetik, vagy azok ellenértékét megkapnák. Már az új kormány hivatalba lépésének hetében megkezdődött bizonyos tömegfogyasztási cikkek (ruházat, élelmiszerek) árának mérséklése, ami az ősz folyamán, majd 1954 elején általános béremeléssel párosult. Kezdetben a legsürgetőbb feszültségmérséklő, illetve életszínvonal-javító intézkedések voltak napirenden. 1954 folyamán viszont hozzáláttak a gazdaság, illetve az állami intézményrendszer szerkezetének és működtetésének reformjához is. A miniszterelnök maga irányította a tanácsrendszer korrekciójának munkálatait. Ezt az intézményhálózatot kivonták a Belügyminisztérium hatásköréből, és a továbbiakban közvetlenül a Minisztertanács irányította-felügyelte működésüket. Az új működési rendet a parlament törvényben

rögzítette. Ezzel egyidejűleg kezdték meg tevékenységüket azok a szakértői munkacsoportok, amelyek a gazdaság - ezen belül a mezőgazdaság - módosított preferenciák szerinti fejlesztésének koncepcióján dolgoztak. Az ország lakossága körében kedvező fogadtatásra talált fentebbi változások, illetve kezdeményezések azonban csupán egyik vonulatát jelentették a belpolitikai fejleményeknek. Az MDP első titkári székét továbbra is birtokló Rákosi Mátyás ugyanis csak olyan mértékű változásokat tartott kívánatosnak, amelyekkel minimálisan eleget tehetnek a Kremlben megfogalmazott elvárásoknak. Noha a kormányzati intézkedések sora - a felgyülemlett feszültségeket levezetendő - elsősorban katasztrófaelhárítást szolgált, Rákosit kezdettől irritálta, hogy a kormány és alárendelt szervei „túlzottan önállósodnak". Megőrzött pártvezéri posztját leginkább

keresztül ellensúlyozza a kormány intézkedéseit. Alig egy héttel az „új szakaszt" hirdető kormányprogram után a budapesti pártbizottság 1953. július 11-ére összehívott aktívaértekezlete időpontjában már értesült arról, hogy a szovjet pártprezídium egyik tagját, L. Beriját időközben letartóztatták. Rákosi ezt a maga számára kedvező jelnek tartotta, mivel a változáso-

Az árleszállítást ünneplő transzparenst tesznek a Ferencvárosi Fűtőház dolgozói egy mozdonyra. Budapest, 1953. szeptember 6. Magyar Fotó: Farkas Tamás

arra használta, hogy az állami intézményrendszerrel szorosan összefonódott - s közvetlenül neki alárendelt - párthierarchián

Építőmunkások dolgoznak a metró területén, 1953. május 7. Magyar Fotó: Hollenzer Béla

Az Ikarvs-gyár gyermekkocsit gyártó részlege, 1954. november 2. Magyar Fotó: Vadas Ernő

Rákosi Mátyás és Nagy Imre a Sztálin Vasmű l-es számú nagyolvasztójának felavatásán, 1954. február 28. Magyar Fotó: Papp Jenő

kat követelő moszkvai audiencián ő volt az, aki a magyar pártfőtitkárt a legélesebben támadta, mondhatjuk úgy is, megalázta. Ebből eredően a budapesti pártbürokraták értekezletén - ahol a miniszterelnök után szólalt fel - már szinte „régi önmagát" adta. A korábbi justizmordokat éppúgy igyekezett bagatellizálni, mint ahogy a Nagy Imre által kormányprogrammá tett változások jelentőségét, értelmét is. A jelenlévők beszámolói is arról szóltak, mintha két - egymással köszönőviszonyban sem lévő - iránymutatást hallgattak volna. Ez mit sem változtatott azon, hogy közben mindkettejük mondandóját az akkoriban szokásos rituális „hosszan tartó tapssal" honorálják. Rákosi számára a következő másfél évet az „új szakasz" politikájával való szembehelyezkedés, illetve a hatalmi kizárólagosság visszaszerzéséért folytatott erőfeszítései töltötték ki. Az alája tartozó pártapparátussal szervezetileg tudta ellensúlyozni Nagy Imrének a kormányzati adminisztráción keresztül érvényesíteni próbált lépé-

seit. Volt rá lehetőség, hiszen éppen erről szólt a pártállami intézményrendszer hatalomszociológiai összefonódottsága. A tanácsrendszer példáját idézve: a megyei, városi, járási vagy községi tanácsok végrehajtó bizottságainak mindenkoron „hivatalból választott tagjai" voltak az adott szintű pártszervek titkárai, a hadsereg, (helyőrség-parancsnokság), a rendőrség - vagy az ÁVH - helyi-területi elöljárói, városokban a nagyobb üzemek, vállalatok igazgatói, falvakban a termelőszövetkezetek elnökei. Ennek szervezeti pandanjaként a megyei, városi stb. pártszervezetek végrehajtó bizottságaiban választott tagok voltak a párttag tanácselnökök vagy titkárok, az adott térség fegyveres testületeinek, vállalatainak vezetői vagy az ott működő pártszervezetek titkárai. Gyakorlatilag minden döntésre, illetve intézkedésre jogosult hatalmi fórumon kettős státusban voltak jelen a párt- és a termelő vagy igazgatási intézményhálózat kulcspozícióban ülő vezető káderei. Tudathasadásos helyzet akkor állt elő számukra, ha a pártszervezet hierarchikus rendjében a Rákosi titkárságáról érkező direktívák - ugyanazon tárgykörben - nem vágtak egybe az államigazgatási csatornákon érkező kormányelőírásokkal. Miközben például Nagy miniszterelnökként a kuláklistára helyezettek diszkriminálásának feloldása mellett volt, Rákosi változatlanul azt hangoztatta, hogy „kutyából nem lesz szalonna: a kulák - listával vagy anélkül - továbbra is kulák marad". A helyzet gyakorta szembesítette a pártállami hierarchia alárendeltjeit a Murphy-féle „főnökszabály" dilemmájával: 1. szabály: a főnöknek mindig igaza van! 2. szabály, ha a főnöknek még sincs igaza, akkor automatikusan életbe lép az 1. számú szabály! Az ebből eredő abszurditás éppoly elbizonytalanítóan hatott az igazgatási apparátus napi működésére, mint a korábban egybehangzó, csak éppen irracionális - a gyakorlatban alig érvényesíthető kormány-, illetve pártdirektívák.

A legfelső szintű párt kontra kormányzati nézeteltérések sajátos módon manifesztálták a megosztottságot az „új szakasz" meghirdetésének első évfordulóján, az MDP 1954. május végén rendezett 111. kongreszszusán. „A párt parlamentjének" nevezett fórum sem Rákosi első titkári referátumát, sem Nagy kormányfői beszámolóját nem formálta - az addigi szokásoknak megfelelően - határozattá, hanem egyszerűen azt rögzítette, hogy meghallgatva és megvitatva „irányelvnek tekinti azokat". Az egyszerre személyes és koncepcionális hatalmi huzakodásban Rákosi leginkább a törvénytipró koncepciós perek felülvizsgálatát próbálta elodázni. Nagy ezt annál is inkább szorgalmazhatta, mert annak idején - átmenetileg éppen félreállították, így a legkirívóbb justizmordokban nem volt személyesen érintett. De e téren Moszkva is csak addig a pontig támogatta Nagyot, hogy közben „Rákosi elvtárs és a párt tekintélye se csorbuljon". Rákosi a rehabilitációs bizottság vezetőjeként ennek megfelelően taktikázhatott mind a szabadon engedettek körével, mind pedig azok időzítésével. 1954 nyarán kiengedték a börtönből Kádár Jánost, Kállai Gyulát, valamint az 1951 tavaszán őrizetbe vett „márciusi frontosokat". Azért voltak előbbre sorolhatók, mert annak idején - a harsány propaganda-hadjárat közepette rendezett Grősz-per szélárnyékában - őket „csendes perekben" ítélték el, s ugyanilyen híradásmentes volt kiengedésük is. Fél évvel később, 1954 végén megtörtént ugyan Rajk László rehabilitálása is, ezt azonban - akkor - gondosan titkosították. Ezután újabb hosszú szünet következett, így majd csak 1956 tavaszán - alapvetően megváltozott politikai miliőben kerültek szabadlábra az egykori szociáldemokrata vezetők. A rehabilitálások lényegében csak a volt pártfunkcionáriusokra terjedtek ki. Hozzá sem kezdtek viszont annak a közel 25 000 „közrendű" bebörtönzött ügyének a felülvizsgálatához, akiket 1950 és 1953 nyara között hamis politikai vádak alapján ítéltek el. A felelősséget pedig

mindezekért az egy évvel korábban letartóztatott, majd 1954 márciusában - minden híradás nélkül - életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt Péter Gáborra, az ÁVH volt vezetőjére hárították. Az Államvédelmi Hatóság helyzete is változott némileg 1953 után, de éppen csak annyit, hogy modellértékűén képezze le az új szakasznak a rendszerbe épített belső ellentmondásait. Nagy Imre kormányra kerülésekor - még a moszkvai ihletésű párthatározat „kisugárzásaként" - számos intézkedést foganatosítottak a korábbi évek rémuralmának enyhítésére. Ennek része volt az is, hogy az ÁVH-t újra betagolták a Belügyminisztérium szervezeti rendjébe. Ezzel egyidejűleg vonták ki a BM kompetenciájából a tanácsigazgatási rendszert, azaz a tárca ekkortól lett egyértelműen rendőrminisztérium (miközben a helyi-területi igazgatás szervezete a Minisztertanács Titkárságának felügyelete alá került). Az átszervezést és az ÁVH „megregulázását" vezénylő Gerő Ernő egy év múltán távozott a belügyminiszteri bársonyszékből. 1954. július elejétől az a Piros László lett az utóda, aki addig - miniszterhelyettesként - a politikai rendőrség parancsnoka volt. Rákosi Mátyás és az ÁVH között azonban folytatólagosan fennmaradt egy hatalomszociológiai érdekközösség abban a tekintetben, hogy a korábbi évek tömeges és szövevényes justizmord-

Az MDP III. kongresszusán az elnökség első sorában (balról) Farkas Mihály, Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Nagy Imre, 1954. május 29. Magyar Fotó: Papp Jenő

Kádár János, 1955

Gerő Ernő beszédet mond a diósgyőri Lenin Kohászati Művek névadó és választási nagygyűlésén, 1953. április 28. Magyar Fotó: Munk Tamás

jairól minél kevésbé kelljen színt vallaniuk. Ennek érvényre juttatásában azután is kulcsszerep jutott Gerő Ernőnek, hogy nevezett a belügyi tárcát odahagyva - de annak felügyeletét megtartva - „csak" a minisztertanács első helyettese maradt. Gerő, miután úgy ítélte meg, hogy a koncepciós perek Nagy Imre által szorgalmazott felülvizsgálatának folytatása „veszélyezteti a párt vezető magjának jelenlegi formában történő fenn-

maradását", személyes érintettsége okán ís érdekeltté vált abban, hogy Rákosi mellé sorakozzon fel. A törvénytelenségek - lehetőség szerinti - folytatólagos elkonspirálása mögött a Rákosi-Gerő-Piros triumvirátus érdekszolidaritása húzódott meg, s ennek megfelelően kooptálták Piros Lászlót újra az MDP Politikai Bizottságába is. A törvénytiprások és a meghurcoltatások reparálásának kérdéskörében hiába volt Nagy Imre sportnyelven szólva - „adogató előnyben", ebben a konstellációban nem volt esélye érdemi előrelépésnek. Annál is kevésbé, mert ezt - időnkénti rosszallásuk verbális kinyilvánítása ellenére - a Kremlből is csak félszívvel szorgalmazták. Az üzemszerű rutinnal végzett justizmordok tömegének felülvizsgálatát az érintettek jól szervezett, kulisszák mögötti szoros összetartása futtatta zátonyra. E téren Nagy Imre erőfeszítéseinek hiábavalósága főként a legkínosabb ügyek tisztázása tekintetében - a rendszerbe volt programozva. Az viszont nyilvánosan volt kimutatható, hogy a gazdaság működése, illetve teljesítőképessége nem hozott olyan mértékű javulást, mint amilyet az új szakasz in-

Gerő Ernő (1898-1980) 1918-tól tagja a KMP-nek. A húszas-harmincas években

ságot alkottak. 1952. november

a Kommunista Internacionálé Vezető Bizottságához került,

14-én a Minisztertanács elnök-

és Franciaországban, Belgiumban, Spanyolországban és

helyettese lett. Az 1953. júniusi

Portugáliában végzett pártmunkát. 1944 novemberében

moszkvai szovjet-magyar párt-

részt vett a Moszkvában tárgyaló magyar fegyverszüneti

konzultáció után az MDP KV

delegációval folytatott megbeszéléseken. Ezt követően

ülésén leváltották főtitkár-he-

érkezett Farkas Mihállyal, Révai Józseffel és Nagy Imrével

lyettesi posztjáról, de PB-tag-

Moszkvából Szegedre, ahol megalakították az MKP Köz-

ságát megőrizte. Az első Nagy

ponti Vezetőségét. 1945-1956 között mindvégig tagja volt

Imre-kormányban miniszterel-

a kommunista párt (MKP, MDP) Politikai Bizottságának.

nök-helyettes és belügyminiszter. Az MDP KV 1956. júliusi

Gerő Ernő. MTI Fotó

1944 decemberében a Nemzeti Főtanács tagjává válasz-

plénumán első titkárrá választották. 1956. október 23-án

tották, majd 1945 májusától a kereskedelmi és közleke-

este telefonon kérte a szovjet csapatok beavatkozását

désügyi miniszteri tárca vezetésével bízták meg. A vá-

Hruscsovtól. Az MDP KV 1956. október 25-i ülésén levál-

lasztás után közlekedési miniszterré nevezték ki. 1948

tották első titkári posztjáról, október 29-én családjával

decemberében pénzügyminiszter, 1949 júniusában a Nép-

együtt Moszkvába menekült. 1960-ban jött haza Magyar-

gazdasági Tanács elnöke lett. Rajk László letartóztatása

országra. Nyugdíja mellett fordításokból élt. 1980. március

után Rákosival és Farkassal titkos „államvédelmi" bizott-

12-én halt meg Budapesten.

tézkedéseitől vártak. Más kérdés persze, hogy a rendelkezésre álló idő alatt nem is hozhatott. Azért nem, mivel az új szakasz korrekciós lépéseivel eg)' időben kezdtek nyilvánvalóvá válni azok a működési, üzemszervezési anomáliák - helyi-területi és népgazdasági szinten is -, amelyeket a megelőző évek végletesen voluntarista gazdaságpolitikája idézett elő. De akkoriban csak a túlteljesítések győzelmi harsonái szólhattak, s minden fiaskót - úgymond - összeesküvők, szabotálok kártevéseként utaltak az ÁVH kompetenciájába. Azaz a kommunista hatalomátvételt követően halmozódó gazdaságpolitikai „rendszerhazugságok" akkor bukkantak tömegesen a felszínre, amikor - az új szakasz - megpróbálta legalább visszafogni Rákosi addig folytatott ámokfutását. Ezt viszont Rákosi - a neki szekundáló pártapparátusra támaszkodva igyekezett úgy interpretálni, hog)' azok Nagy Imre politikájának a velejárói. A politikai prizmatöréssel torzított magyarázatok - mint mindenkor - akkor is módot adtak a pró és kontra számadásokra. Adatszerűen kimutatható volt, hogy 1954 első felében a megelőző év hasonló időszakához képest - kereken 25 százalékkal nőtt a kiskereskedelmi forgalomban realizálódó lakossági fogyasztás; azaz, érdemlegesen javult „a dolgozó nép" mindennapi életnívója. Rákosi azzal tromfolt, hogy eközben a gazdasági makromutatók produktivitás-csökkenést jeleztek. Ez is igaz volt, s azért válhatott ütőkártyává, mert közelgett az 1954-ben lezáruló első ötéves terv végelszámolása. Mint az előző fejezetben már érintettük, a feszített tervelőirányzathoz képest az összesített teljesítési mutató még a 80 százalékot sem érte el. Bár az 1953-as júniusi párthatározat, illetve az új szakasz kormányprogramja azért született, mert az addigi esztelen gyakorlat már-már összeomlással fenyegetett, Rákosi éppen ezt opponálta. Bármily álságos volt is álláspontja, arra hivatkozhatott, hogy a magának nagyobb önállóságot követelő kormány csődöt mondott, s - a cél-

kitűzésekhez képest - ez vezetett az első ötéves terv kudarcához. A gazdasági gondok számbavételét és a további feladatokat az 1954. október első napjaiban tartott központi vezetőségi ülés volt hivatva megtárgyalni. A testület többsége ezúttal Nagyot támogatta, s ismét nyilvánvalóvá lett Rákosi „kétkulacsossága, [aki] szavakban elismerte az új politikát, tettekben ellene dolgozott". Mégis ez tekinthető a fordulópontnak az új szakasz sorsát illetően, éppen azért, mert Rákosinak azt kellett tapasztalnia, hogy már saját „pártelitje" is elpártolni látszik mellőle. A pártvezetés többségének maga mögé állításánál is látványosabban tükrözte Nagy Imre új szakaszának szélesebb körű elfogadottságát a Hazafias Népfront alakuló kongresszusa, még ugyanezen hónap, október második felében. Nagy Imre ekkor elmondott beszédében szinte teljesen levetkőzte az addig rá is jellemző nyögvenyelős pártzsargont. Retorikai fordulatokkal fűszerezett beszéde - illetve annak fogadtatása - alapján úgy tűnhetett, hogy a párton kívüli rétegek közül is sikeresen toborozható támogatás

Az újonnan megnyílt Hungária kávéház (New York kávéház) Budapesten, 7954. május 21. Magyar Fotó: Seidner Zoltán

Nagy Imre a Hazafias Népfront kongresszusának tiszteletére rendezett fogadáson, 1954. október 24. Magyar Fotó: Bartal Ferenc

Katonai díszszemle, 1955. április 4. Magyar Fotó: Komlós Tibor

a szocializmus építésének általa vázolt „magyar útjához". Rákosi viszont minderről csak különböző budapesti tudósításokból értesült, mivel már a hónap eleji központi vezetőségi ülés után Moszkvába indult - és közel egy hónapig vissza se tért. A szovjet fővárosban remélte megtalálni az ellenszert Nagy Imre - immár nyilvánvalónak tűnő - felülkerekedésére. Rákosi ezúttal „jókor érkezett". A magyar belpolitikai perpatvarok döntőbírósága továbbra is Moszkvában székelt, ahol a Sztálin trónjáért folyó utódlási harc még nem jutott nyugvópontra. A szovjet pártelnökségen belüli pozicionális erőviszonyok éppen módosulóban voltak, miközben a hidegháborús jégkorszak átmeneti olvadása után - a szuperhatalmi szembenállás újra merevebbé kezdett válni. Egyik is elég lett volna ahhoz, hogy az „új szakasz" poli-

tikája a Kremlben átértékelődjön. Ebben a változó közegben vált egyre inkább hatékonnyá a Nagy Imre elleni szisztematikus áskálódás. Rákosi Mátyás az MDP Politikai Bizottságának 1954. december elején tartott ülésein már moszkvai pártfogóinak hallgatólagos támogatásával nyitott frontot a miniszterelnök ellen. Az új szakaszt, mint „bajjal és nehézséggel teli másfél esztendőt" emlegette, mindezekhez bűnbakként rendelte Nagyot és „jobboldali elhajló" politikáját. A „proletárdiktatúra bomlasztásaként" értékelte, hogy a miniszterelnök a megelőző fél évben újra életre galvanizálta a korábbi népfront szervezeteket, Hazafias Népfront elnevezés alatt, s külön bűneként rótta fel, hogy ebben a felőrölt egykori koalíciós pártoknak is mozgásteret szánt. Miután újra nyeregben érezte magát, a teendőket úgy summázta, hogy a továbbiakban „keményen fogjuk a kormányt". Most Rákosi iniciatívájára rendelték a magyar pártvezetést Moszkvába. Az 1955. január eleji tárgyalásokon immár Nagy Imre kapta sorra a rosszalló kritikákat az SZKP elnökségének tagjaitól. Nyikita Hruscsov pártellenes nézetek képviselőjeként bélyegezte meg, Georgij Malenkov szovjet kormányfő buharinistának (jobboldali elhajló) nevezte. (Malenkovot - aki leginkább pártfogolta a magyar miniszterelnököt egy hónap múlva menesztették posztjáról.) Rákosi nem késlekedett új „felhatalmazását" azonnal konvertálni. Hazatérésük után, a Politikai Bizottság 1955. január 15-i ülésén hozzálátott, hogy eltávolítsa a hatalomból Nagy Imrét. Másfél hónap elteltével pedig a Központi Vezetőség március eleji ülésén szentesíttette az „új szakasz" ad acta tételét. Csak azért nem menesztették azonnal, mert az 1945. április 4-ei „felszabadulás" 10. évfordulójának országos rendezvénysorozataira időközben már több helyszínen a program részeként hirdették Nagy Imre fellépését is. Tíz nappal ezután viszont egy szuszra záratta ki Nagyot a Politikai Bizottságból, valamint a Központi Vezetőségből, és leváltották kormányfői

Nagy Imre beszéde a Hazafias Népfront kongresszusán. 1954. október 24. (részletek) tatlan örömmel és lelkesedéssel fogadott. Ez a program A honszeretet történelemformáló erejét érezzük itt

az alapja ma is a kormány minden tevékenységének.

e teremben. Kilenc és fél millió magyar szívének együtt-

A Hazafias Népfront bölcsőjénél is e mellett a program

dobbanását, kilenc és fél millió magyar lelkének együtt-

mellett teszünk újból hitet, e program alapján állunk szi-

lelkesedését, kilenc és fél millió magyar acélos karjának

lárdan és tántoríthatatlanul. A Hazafias Népfront e körül

együttfeszülését népünk boldogságáért és szabad életé-

tömöríti népünk legszélesebb tömegeit, a magyar társada-

ért, hazánk felvirágzásáért és függetlenségéért, országunk

lom minden rétegét. Ez a program nagy távlatokat mutat

békéjéért. S ha valaki megkérdezi, mi is hát a Hazafias

a nép és kormánya számára egyaránt....

Népfront, íme ez a válaszunk: ez a Hazafias Népfront.

A Magyar Dolgozók Pártja is, a kormány is szilárdan áll

Van-e magyar hazafi, ki nem állna e nagy célokért küzdők

a júniusi program alapján, nem áll meg félúton, következe-

táborában, ki félrehúzódna, mikor a legjobbak a három-

tesen halad előre a júniusi úton. A Hazafias Népfront fel-

színű lobogó alatt gyülekeznek!? A mai zászlóbontással

adata egész dolgozó népünkkel most erre a júniusi útra

a Hazafias Népfront elindul, hogy betöltse nagyszerű elhi-

lépni és támogatni a kormány erőfeszítéseit, minél hama-

vatottságát, a nemzeti egység megteremtését.... A nép

rább és minél teljesebben valóra váltani a júniusi célkitűzé-

minden rétegét felölelő széles nemzeti összefogásnak ez

seket, dolgozó népünk üdvére és boldogulására. Nem két-

a társadalmi alapja. Ez az a termékeny talaj, amelyben

séges, hogy ebben a törekvésben a nép és a kormány egy

az egység eszméje a hazaszeretettől táplálva oly mély

akaraton van....

gyökeret eresztett.

A Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége és

A Hazafias Népfrontnak az ország eleven lelkiismeretének

a kormány véget vetett a bizonytalanságnak, feltárta a ne-

kell lennie, amely őrködik nagy nemzeti céljaink megvaló-

hézségek okát és a kivezető utat abban jelölte meg, hogy

sításán. Számon tartja a hazafias kötelességteljesítést,

még határozottabban megyünk a mezőgazdasági termelés

számon kéri a mulasztást, éberen őrködik azon, hogy álla-

fejlesztésének, az ipar átállításának, a közszükségleti cik-

mi és társadalmi életünk minden terén az igazság, a törvé-

kek fokozottabb termelésének, az iparban és a mezőgaz-

nyesség, az emberiesség érvényesüljön. Feladata a társa-

daságban a termelők anyagi érdekeltsége növelésének,

dalmi morál formálása, új életünk erkölcsi szabályainak

röviden a lakosság életviszonyai állandó javításának útján.

a legszélesebb tömegekben való érvényesítése, a közéleti

Győzött a júniusi politika, és csúfos vereséget szenvedtek

tisztaság biztosítása....

azok a számítások, amelyek kudarcára spekuláltak."

Ennek a körvonalai bontakoznak ki a kormányprogram-

A Nagy Imre vonal. (Vél., szer*.; Dér Ferenc és Kovács Lajos Péter) Reform. Budapest 1989. 283-290. old.

ban, amelyet az ország, az egész magyar társadalom osz-

posztjáról is. A miniszterelnökké kineveztetett - ekkor 33 éves - Hegedűs András (aki 1945-től a kommunista apparátusban nevelkedett, s Gerő Ernő politikai famulusának számított) Rákosi számára biztosíték volt arra, hogy a kormányon keresztül is újra maradéktalanul érvényesítheti akaratát. Annál is inkább, mert az új miniszterelnök első helyettese Gerő Ernő lett (aki ténylegesen inkább volt Hegedűs felettese, semmint alárendeltje). Az utca embere meg egyre kevésbé értette, hogy mi is történik körülötte. Pedig

- a maga módján - ő is reagált a változásokra. A nagyberuházások egy részének leállítása, illetve visszafogása, s ezzel egyidejűleg a paraszti gazdálkodás némileg szabadabbá válása szinte azonnal lecsapódott a foglalkoztatás szerkezetváltásában. Elsősorban a szakképzetlen munkaerőt legnagyobb tömegben foglalkoztató építőiparból tértek vissza falusi parcellájukhoz majdnem ugyanannyian (77 000 fő), mint amennyivel az új szakasz idején a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma gyarapodott (79 000 fő).

Resztalinizáció és erjedés, 1955-1956

N

agy Imre félreállítása időszakában, 1955 tavaszán — Magyarországot érintően is - jelentős nemzetközi események sorozata zajlott. Nagy-Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok - az év elején bejelentett elhatározásuknak megfelelően - megszüntették a nyugat-németországi tartományok tíz éve tartó megszállását, és májusban a Német Szövetségi Köztársaság a NATO kötelékébe is társulhatott. Egy héttel később, május 15-én az Ausztriát addig megszállva tartó nagyhatalmak aláírták az osztrák államszerződést, miáltal nyugati szomszédunk - semlegességének deklarálása mellett - visszaszerezte államjogi szuverenitását. Ugyanezekben a napokban hozta létre a Szovjetunió - saját európai csatlósállamainak társulásával - a Varsói Szerződés nemzetközi katonai szervezetét. 1955. május-június fordulóján Nyikita Hruscsov, a szovjet kommunista párt első titkára, valamint Nyikolaj Bulganyin miniszterelnök vezetésével reprezentáns küldöttség tett látogatást Jugo-

Hegedűs András aláírja a Varsói Szerződést, 1955. május 14.

szláviában. Helyreállították a Sztálin idején végletesen elmérgesedett párt- és államközi kapcsolatokat. Joszip Broz Tito hiúságát legyezgette persze, hogy „a hegy ment Mohamedhez", de a protokolláris kibékülésnél fontosabb mozzanat húzódott meg Hruscsov Canossa-járása mögött. Az európai és geopolitikai törekvéseiben offenzívvá váló szovjet külpolitika - a jugoszláv szuverenitás tiszteletben tartása mellett - „stratégiai partnerséget" ajánlott Belgrádnak. 1955 áprilisától Hegedűs András miniszterelnöki statisztálásával az új szakaszt likvidáló, resztalinizálási időszak vette kezdetét Magyarországon. Érvénytelenítették a Nagy Imre által bevezetett hároméves adó- és beszolgáltatási garanciát, s ezen kötelezettségeket ismételten megemelték. Ezzel már önmagában redukálták a mezőgazdasági termékek szabadpiaci értékesítését, de azt további szigorító intézkedésekkel is korlátozták. A beszolgáltatási kvóta növelését a termelőszövetkezetekre is kiterjesztették, emellett megemelték - az új szakasz

időszakában megszaporodó - magánkisiparosok és kiskereskedők adótarifáját. A két évvel korábban leállított ipari beruházások egy részét aktiválták, mindamellett az ötvenes évek elejéről ismert durva kényszerítő eszközökkel láttak neki újra a mezőgazdasági termelőszövetkezetek létesítésének. Az intézkedések elsődlegesen a belső fogyasztást kívánták minden rétegre kiterjedően korlátozni, azért, hogy ezzel teremtsenek exportárualapot az ország külkereskedelmi mérlegében mutatkozó - s riasztó mértékben növekvő - passzívum mérséklésére. Ugyanezen okból vezették be újra a „békekölcsönjegyzést". A kikényszerített különadó fölösen elégnek bizonyult ahhoz, hogy - a felsorolt egyéb szigorító intézkedésekkel együtt - ismételten országos méretűvé gerjessze a regnáló rendszerrel szembeni averziót, csak éppen célját, a kül- és belföldi államadósság érdemleges mérséklését nem érte el. Olyannyira nem, hogy Rákosi, Gerő és Hegedűs András 1956 elején felváltva indultak

a szomszédos „testvérállamok" fővárosaiba - köztük Moszkvába is - kölcsönökért könyörögni, mert másképp nem látták reparálhatónak a mindenért bűnbakká előléptetett Nagy Imre „kártevését". Rákosi Naggyal szembeni gyűlölete további hisztérikus retorziókban fejeződött ki: a már említetteken túl is sorra váltották le, hívták

Az Ózdi Kohászati Művek, 1954. Magyar Fotó: Vadas Ernő Az újonnan megalakult termelőszövetkezet elnöke Bakonszegen, 1956. január 11. Magyar Fotó: Bajkor József

Hegedűs András és Bata István hazaérkeznek Prágából, 1956. január 31.

Az SZKP XX. Kongresszusának elnöksége a külföldi vendégekkel. 1956. február

vissza minden közéleti tisztségéről, megjelent beszéd- és cikkgyűjteményét betiltották, megfosztották akadémiai tagságától, egyetemi katedrájától, majd - 1955. december elején - a pártból is kizárták. (Ugyanebben a hónapban, 1955 decemberében vették fel Magyarországot az ENSZ tagállamai közé.) A Naggyal szembeni intézkedések a dolog természetéből eredően váltak kontraproduktíwá. Az exminiszterelnök végletes izolálása - és persze állandósított titkosszolgálati figyeltetése - az iránta való társadalmi szimpátiát növelte. Annál is inkább, mert közben megjelent egy, az ötvenes évek első felében ismeretlen, új közéleti tényező is. Az „új szakasz" másfél éve alatt a sajtó-, illetve irodalmi nyilvánosság egy része, ha szabaddá nem is

válhatott, de fokozatosan emancipálódni próbált a pártvezetés által elvárt szervilis, propagátori szerep alól. Éppen Nagy Imre félreállítása vezetett oda, hogy politikájával szimpatizáló - meghasonlott és „megvilágosodott" - párttag literátorokból, újságírókból formálódni kezdjen egy értelmiségi pártellenzék, amely az új szakaszhoz kötődő változások folytatását szorgalmazta. Ennek megnyilvánulása volt, hogy 1955 októberében írók, újságírók, művészek egy csoportja Memorandummá1 fordult az MDP Központi Vezetőségéhez. Az emlékirat a kulturális életben tovább folytatódó adminisztratív beavatkozás megszüntetését követelte. A pártvezetés válasza: retorziók az írószövetség vezetősége és számos lap szerkesztősége ellen, beleértve leváltásokat, áthelyezéseket, különböző pártbüntetéseket, illetve a pártból való kizárásokat is. Az adminisztratív eljárások sora ellenére sem mondható azonban, hogy Rákosi maradéktalanul restaurálhatta az ötvenes évek eleji politikai-közéleti viszonyokat. A retorzió akkor mindennapos eszköztárából már kénytelen volt kiiktatni a letartóztatásokat és a marionett-bíróságok elmarasztaló ítéleteit. Holott a szóban forgó esetben már valóban másképp gondolkodókról, a Nagy Imrében megtestesülő „antikrisztus" híveiről, követőiről volt szó.

Hruscsov a XX. Kongresszus szünetében küldöttekkel beszélget, 1956. február

Pótcselekvésként az értelmiség egy másik köre, papok és - elsősorban jezsuita habitusú - szerzetesek újabb csoportja ellen indítottak 1956 elején bebörtönzések sorával végződő eljárásokat. Amiképpen az „új szakasz" sorsát a szovjet pártvezetés helyzetértékelése pecsételte meg - akkor éppen a hidegháborús konfliktusok ismételt kiéleződésétől tartottak -, Rákosi egy éve tartó sztálinista restaurációjának leáldozását is egy újabb, nemzetközi kihatású moszkvai esemény indította el. 1956. február második felében ülésezett a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. Kongresszusa (Sztálin halála óta az első). A szovjet „pártparlament" tíz napon át a szokásoknak megfelelően végezte és rekesztette be munkáját. Mindezek után, február 25-én egy ráadás zárt ülést tartottak - immár a párt újonnan választott vezetőinek, tisztségviselőinek jelenlétében. Ezen az ülésen - mintegy napirenden kívül - mondta el beszédét Nyikita Hruscsov első titkár „a személyi kultuszról és annak következményeiről". Az értékelés gondos politikai szelekcióval szólt ugyan Sztálin negyedszázados terroruralmának rémtetteiről, de így is sokkolóan rombolta le a generalisszimusznak a kommunista világmozgalomban addig meglevő imázsát. Ha csak a moszkvai kongresszus plenáris ülésén elhangzottakról kellett volna számot adnia Rákosinak, akkor nem is került volna slamasztikába. Tőle immár megszokott sántító csúsztatással még meg is állta volna a helyét azon állítása, hogy az általa vezetett Magyar Dolgozók Pártja - úgymond - korábban is az ott elhangzottak szellemében tevékenykedett. A baj abból adódott, hogy Hruscsov titkos beszéde alig néhány héten belül már Magyarországon is közkézen forgott „szamizdatként". De nem ám a szovjet pártszervezeteknek is szétküldött - megkurtított és tovább eufemizált - kivonat, aminek egy kilúgozott szinopszisát a szűkebb magyar pártapparátus körében is ismertették. A moszkvai zárt

ülésen elhangzott, autentikus szövegváltozat kettős „légipostán" érkezett az országba. Részben a Szabad Európa Rádió adásai révén, részben pedig olyan meteorológiai szondákból, amelyek hasznos terhe nem műszer volt, hanem Nyugatról érkező propagandaanyag. Ez viszont egyre inkább defenzívába szorította a „legjobb magyar tanítványt". Háromszorosan is. Egyrészt, mert Sztálin moszkvai deheroizálása számára immár többedik „felszólítás" volt a magyarországi justizmordoUkal való szembesülésre. Másrészt, mert a Szovjetunió és Jugoszlávia kapcsolatainak rendezése után (háromnegyed évvel) végképp elodázhatatlanná vált, hogy színt valljon a Rajkügyben. A magyar-jugoszláv kapcsolatok rendezetlensége Moszkva számára is egyre kínosabb intermezzo lett, de Tito - a csendes diplomácia csatornáin - visszatérően értésére adta Moszkvának és Budapestnek is: számára persona non grata az a Rákosi, aki még a sztálini elvárásokat is túllihegve gyalázta őt és pártját éveken át a határ túloldaláról. A harmadik összetevő értelemszerűen a kérdés belpolitikai kontextusa volt. Miközben 1955 második felében folytatódott a koncepciós perek életben maradt (kommunista) meghurcoltjainak kiengedése a börtönökből, rehabilitációjuk - pártdöntés hiányában - váratott magára,

és tovább tartott a zavarodott hallgatás a Rajk-ügyben. Az egyre inkább sarokba szoruló Rákosi Mátyás ezúttal is rutinszerűnek gondolt „húzd meg, ereszd meg" technikával próbált kievickélni a pácból. Különböző pártaktívaüléseken kezdte el adagolni mellébeszélésekkel elegyített részleges színvallását. Hol azzal hozakodott elő, hogy az Államvédelmi Hatóság - élén Péter Gáborral megtévesztette, hol meg azzal, hogy Rajk - úgymond - maga vezette félre a pártot, „nem volt őszinte a párttal szemben". (Mármint akkor, amikor végül is azt vallotta, amire rávették a per konstruálói.) Végül, mikor annyit elismert nyilvánosan, hogy ő maga is részese volt a perek előkészítésének, rögtön támadásba ment át. A magyar államigazgatás - s vele összekapcsolva a pártigazgatás - teljes körű átszervezését és „racionalizálását" hirdette meg. Azaz, a pártállam kádereit egzisztenciájuk lebegtetésével - „továbbra is tőlem függ a sorsotok" -, fenyegetésekkel próbálta meg féken tartani. Rákosi Mátyás beszél a Budapesti Pártbizottság aktívaértekezletén a Sportcsarnokban, 1956. május 18. Magyar Fotó: Bartal Ferenc

Az egyeduralma megőrzéséért küzdő Rákosi 1956 tavaszán felrúgta azt a hallgatólagos érdekszolidaritást, ami közte és az ÁVH között mindaddig fennállt. Más ér-

telmezési közege volt Péter Gáborra és cégére kenni a felelősséget addig, amíg a - fele sem igaz - „leleplezések" csak szűk és intern pártfórumokon hangzottak el, és megint más volt immár nyilvánosan bűnbakká tenni az ÁVH-t a justizmordokén. Időközben a politikai rendőrségen is történtek - nem kevésbé koncepciózus - felelősségre vonások, illetve tisztogatások, de erről a szélesebb nyilvánosság nem tudott, mert nem is tudhatott. Ebből eredően semmi okuk nem volt, hogy másképp tekintsenek arra a szervre, amely számukra rettegve és gyűlölten volt - illetve maradt „a párt ökle". Mindazonáltal nem volt teljesen alaptalan, hogy az (1953 előtti) ÁVH rémtettei - és az ezért viselendő felelősség - tovább örökítődött, átháramlott a közmegítélésben az immár Piros László által dirigált minisztériumra, illetve politikai rendőrségre. Rákosi hatalom-restaurálásának évében - Nagy Imre menesztése óta - más szempontból is lényeges változás történt a Belügyminisztériumban. Szervezeti rendjében az összesen 14 főosztályból 9 főosztály politikai rendőrségi „magasabb egység" volt. A tárca hétfős szűkebb vezetői köréből öten ÁVH-s főtisztek voltak. 19551956 fordulóján Piros László - előzetes politikai bizottsági felhatalmazással - előbb újra elkülönítette szűkebb irányító törzsét, az Államvédelmi Kollégiumot, majd 1956 elejétől gyorsított ütemben kezdték el lecserélni a megyei, városi, járási rendőr(fő)kapitányi poszton állókat ÁVH-s tisztekre. (Addig ezek nem politikai rendőrségi státusok voltak.) A „még megbízhatóbb" káderek stallumba helyezése olyan jól haladt, hogy júniusra a megyei vezetők 80 százaléka, városi-járási szinten 57 százaléka már az ÁVH-s garnitúrából rekrutálódott. Azaz, az 1953-ban önállóságától - formálisan megfosztott és belügyi alárendeltségbe viszszaparancsolt ÁVH Piros László minisztersége közepette lényegében Államvédelmi Minisztériummá lett, miközben az intézmény cégtábláján továbbra is a Belügymi-

nisztérium volt olvasható. (Egy utalásnyit előre ugorva az elbeszélés időrendjében, ebből is ered majd 1956 őszén, hogy a forradalom napjaiban nehezen lehetett elkülöníteni az ávéhásokat a „csak" rendőröktől.) 1956 márciusától azonban már nem csupán Rákosira - és egyre frusztráltabb önigazolási próbálkozásaira hanem egy korlátozott szuverenitású „társadalmi parlamentre" figyelt a közvélemény. Ügy hívták, Petőfi Kör. Ez a szervezet a Dolgozók Ifjúsági Szövetsége (DISZ) égisze alatt, még Nagy miniszterelnöksége idején jött létre, de leváltását követően hibernálták a kör működését. A XX. kongresszus hatására aktivizálódott újra. Egymás után szervezett vitaestjein fokozódó nyíltsággal bírálták az állami és pártvezetést. Az idővel több ezres látogatottságúvá terebélyesedő rendezvényeken számos aktuális témakört - mint például az ország gazdaságának ellehetetlenülése, a szólásszabadság és a sajtónyilvánosság kérdése - olyan szókimondással vitattak meg, mintha nem is egy monolit pártdiktatúra árnyékában tették volna. (Jószerivel csak két „kényes" kérdés nem került napirendre: a Szovjetuniótól való függés és a többpártrendszer.) A börtönkapuk résnyire nyílása után a megnyíló szájak, a kibeszélések révén vált mindinkább kritikus tömeggé a törvénytelenségek alig számba vehető özöne. A Petőfi Kör vitaülésein többen is megjelentek - és hozzá is szóltak - a koncepciós perek meghurcoltjai közül. Sorra hullottak ki a csontvázak a szekrényből. A csak párttagokra korlátozódó felülvizsgálatok miatt volt - kellően meg nem szívlelt - súlya annak, amire a frissen rehabilitált Űjhelyi Szilárd próbálta felhívni a figyelmet: „itt már nem egyes csoportokat, hanem egy egész országot, az egész népet kell rehabilitálni". A korabeli közérzület már régen többet várt annál, amit nem csupán Rákosi, hanem tőle szabadulni akaró elvtársai is csak „pártbelügyként" kívántak elintézni. Mindez június elején egy „magánügy" politikai eseménnyé válásával egészült ki.

A politikai vezetésből és a közéletből egyaránt kiebrudalt Nagy Imrét 60. születésnapján több mint félszáz - párttag és párton kívüli - neves közéleti személyiség kereste fel és köszöntötte otthonában. A pártvezetés nyilvánosan ítélte el a „demonstrációt", s ezzel maga segítette elő, hogy minél többen értesüljenek arról, amit véka alá akart rejteni. Közben a Petőfi Kör

A Petőfi Kör sajtóvitájáról kiszorultak a Néphadsereg Központi Tiszti Háza előtt, 1956. június 27. MTI Fotó: Samai Antónia

Nagy Imre Orsó utcai lakóháza előtt 60. születésnapján

összejövetelei - az elhangzottakon túl is az információk „szabad piacává" váltak. A sajtótermékek közül az Irodalmi Újság, az Új Hang és a Szabad Ifjúság számaiban akadhatott a kortárs olvasó reformszellemiségű publikációkra. (Köztük persze olyanok tollából is, akik pár évvel korábban még egymásra licitáltak Rákosi hozsannázásában.) Rákosi menesztésének már nem a ténye, inkább csak időzítése és módja volt kérdéses - immár pártberkekben is. Maga Rákosi 1956. június végén igyekezett gátat vetni a közvetve-közvetlenül lemondását célzó követeléseknek. Június 28-án a lengyelországi Poznanban több tízezres munkásdemonstrációt oszlattak fel a biztonsági erők egységei. Közben véres incidenst provokáltak: 50 halott, 300 sebesült, több száz letartóztatott. A lengyel példától inspiráltán a magyar pártvezető is hasonló lépéseket tervezett.

Rákosi Mátyás szovjet vendégekkel megtekinti a Vörös Csillag Termelőszövetkezet sertésállományát, 1956. június 12. MTI Fotó: Mező Sándor

Két nappal a fentebbi események után Rákosi a Központi Vezetőséggel „párt- és népidemokrácia-ellenes fellépésnek" bélyegeztette mind Nagy Imre, mind a Petőfi Kör tevékenységét. Ezen keresztül a mindinkább ellenőrizhetetlen, illetve szókimondó társadalmi összejöveteleket próbálta ellehetetleníteni. Emellett kiszivárgott/kiszivárogtatott hírek terjedtek arról, hogy

a Belügyminisztérium „a vezér" utasítására hozzálátott a letartóztatandók számbavételéhez. (Erre az úgynevezett „négyszázas listára" - mely kortársi emlékezésekben öröklődött az utókorra - a történeti kutatások még nem találtak értékelhető dokumentumot.) Mindenesetre, ha tervezett is ilyet Rákosi, megvalósítani már nem volt alkalma. Az MDP Központi Vezetősége 1956. július 18-án kezdődött ülésének első napján - formálisan saját kérésére, ténylegesen a szovjet pártvezetés kezdeményezésére - felmentette Rákosi Mátyást első titkári tisztsége alól. Másnap hivatalos indoklás szerint gyógykezeltetésre - a Szovjetunióba utazott. Rákosi menesztésének „megromlott egészségi állapotára" hivatkozó indoklását éppoly kevéssé fogadta egyetértéssel a pártás a párton kívüli közvélemény változást igénylő része, mint azt, hogy a nem kevésbé moszkovita Gerő Ernőt ültették a helyére. Ugyanekkor tűnt fel újra a legfelső vezetésben Kádár János, mint Gerő helyettese, valamint Marosán György, aki csak néhány hónapja került szabadlábra. Gerő Ernő főtitkári bemutatkozása az elődjével vállalt folytonosságot tükrözte. „Borítsunk fátylat a múltra" felhanggal tabula rasát hirdetett miközben ezt a „tiszta lapot" még a justizmordok áldozatainak temeteüen holttestei feketítették. Ezzel együtt nem mulasztott el egy azonnali kirohanást a Petőfi Kör ellen, amihez továbbszolgáló miniszterelnöke, Hegedűs András „a Nagy Imre körül csoportosuló jobboldali elemek" elítélésével szekundált. Az országban eközben sztrájkhangulat volt, ezúttal az építőiparban végrehajtott újabb, általános normarendezés miatt. A pártvezetés élén történt csereberéket szemfényvesztésnek értékelték, mondván: „eben gubát cseréltek". Akik tehettékszabadságuk terhére vagy akár „önkényes kilépéssel" ipari alkalmazottakként is elszegődtek részesaratónak az éppen megindult betakarítási szezonra, mert ezzel remélték biztosítani családjuknak a kenyérrevalót a téli hónapokra.

1956 nyarának Rákosi Mátyás menesztését követő hetei a felszínen vakációs politikai uborkaszezont mutattak. Az Egyesült Államokban még nem érkeztek az elnökválasztás finisébe; a sportolók felkészülése a melbourne-i olimpiára annál inkább. A Szuezi-csatorna egyiptomi államosítása miatt támadt ugyan némi diplomáciai és sajtóribillió, de a brit egységek végül is felszedték a horgonyt, hogy - 12 évvel az évszázados koncesszió lejárta előtt - hazahajózzanak Angliába. A párizsi Le Monde a poznarii megmozdulások gyors vérbefojtásának másnapján sietve nyitott új, egész oldalas rovatot Desztalinizálás Kelet-Európában címmel, de a magyarországi Rákosi-Gerő-váltás csak erős fenntartásokkal férhetett be ennek tematikájába. (Az őszi hónapok majd mégis a nyugati sajtótudósítókat igazolták: nem szenvedtek hírhiányban ebből a régióból.) A figyelmesebben tájékozódó diplomatáknak is inkább az tűnt fel, hogy az év eleje óta alacsonyabb szinteken is egyre intenzívebbé vált a szovjet-jugoszláv kapcsolat. Hruscsov még a KOMINFORM-ot is feloszlatta annak érdekében, hogy Tito megnyerésének - legalábbis ez - ne legyen akadálya. Az egyre szorosabbá váló kooperáció okát inkább csak a hivatásos hírszerzők és a professzionális politikai elemzők fejtették meg. A két állam hadseregének vezérkara, sőt a különböző fegyvernemek katonai szakértői közötti egyre gyakoribb eszmecsere túlmutatni látszott a szovjet-jugoszláv kapcsolatoknak a Sztálin halála utáni konszolidálásán. Megkezdődött ugyanis Egyiptom csendes felfegyverzése, amelyet Moszkva az Ausztriától kapott jóvátételből finanszírozott a csehszlovák Skoda Műveknek; onnét Magyarországon keresztül szállították a jugoszláv kikötőkbe, ahol kairói úti céllal hajózták be a kívánt arzenált. De ez nem tartozott a sajtóhírek közé. A fentebb említett nyári uborkaszezon jellemezte a honi közéletet is. Az MDP élén megejtett Rákosi-Gerő-váltás korántsem oldotta azt az „erősen kiéleződött belpoli-

tikai helyzetet", amit a moszkvai pártelnökséget tájékoztató szovjet információs jelentések még augusztus végén is jeleztek. Inkább az vált egyre inkább érzékelhetővé, hogy a párt új vezérkara (Gerő, Kádár, Marosán) mintha nem tudnák, mihez is kezdjenek Rákosi nélkül. Jószerével a menesztett első titkár hátrahagyott „forgatókönyvében" lapoztak tovább. Egyfelől azzal, hogy maguk is az ÁVH bűnbakká tételét folytatták. A nyári hónapokban a politikai bizottsági üléseken majdnem minden alkalommal terítéken volt az Államvédelmi Hatóság működése. Egyre több kifogás, illetve nyers elmarasztalás hangzott el a „cég" tevékenysége kapcsán, ami a testület mindig jelen lévő póttagjának, Piros László belügyminiszternek és ÁVHfőnöknek szólt. Amikor pedig őt mellőzve hozták létre azt a vizsgálóbizottságot, aminek a politikai rendőrséget „átvilágítva" kellett jelentést készítenie a koncepciós perekben játszott szerepéről, az már a Pirossal szembeni testületi bizalmatlanság nyalt demonstrálása volt. Az elkészült jelentés tartalmának jó része aligha szolgált újdonsággal a megrendelőknek, de úgy tűnik, hogy azzal nem is a brutalitások és rémtettek előszámlálása volt a cél. Sokkal inkább az, hogy „körbelőjék" vele magát a belügy-

Hegedűs András beszámolóját tartja az országgyűlés július-augusztusi ülésszakának első napján, mellette Gerő Emő, 7956. július 30. MTI Fotó: Bartal Ferenc

Karikatúra a Ludas Matyiban, 1956. július 12.

Veljko Micunovic Jugoszlávia moszkvai követének naplója. 1956. július közepe, (részlet) „Moszkva, 1956. július 15. Hruscsov megkért, hogy a következőket közöljem Tito elvtárssal. A magyarországi helyzet rendkívül bonyolult. Szuszlov visszatért Budapestről és felolvasta jelentését a KB Elnökségének ülésén. Az oroszok úgy döntöttek, hogy erőteljesen Rákosit fogják támogatni! Hruscsov elmondta, hogy nagyon jól tudják, hogy milyen nehéz helyzetben van, de azt is tudják, hogy mindazt, amit elkövetett, Sztálin parancsaira tette. Rákosi csak annyira bűnös, amenynyire ők itt Moszkvában, [sic!] Rákosi ma ezt nem vallhatja be nyíltan, mint ahogy az oroszok sem tehetik. Ezért döntöttek Szuszlov jelentéseinek meghallgatása után úgy, hogy Rákosit támogatják!... Hruscsov elmondta azt is, hogy a magyarok rehabilitálták Rajk Lászlót, akit ártatlanul juttattak a hóhér kezére. Én még ezt sem kommentáltam, bár a napnál is világosabb, hogy Rákosi nem rehabilitálhatja Rajk Lászlót és maradhat ugyanakkor Magyarország élén. Hruscsov rosszallását fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a magyarok kizárták a pártból Nagy Imrét. Azt állította, hogy az oroszokat meg sem kérdezték erről. Nagyot a pártban kellett volna tartani, most pont kapóra jönne. Nincs más választásuk, mint hogy Rákosit támogassák. Hruscsov szeretné, ha Tito jól értené őket, mert attól fél, hogy újabb konfliktus robbanhat ki Jugoszlávia és a Szovjetunió között Magyarország és Rákosi szovjet támogatása miatt. Most Mikojan utazott oda, hogy tárgyaljanak a magyar elvtársakkal... Moszkva, 1956. július 16. Hruscsov azzal kezdte, hogy szeretne engem informálni Mikojan eddigi budapesti megbeszéléseiről. Minden sokkal jobban alakul, mint remélték, mert a magyar elvtársak úgy határoztak, hogy Rákosi le fog mondani. A budapesti tanácskozáson részt vett Rákosi is, és ő is teljesen egyetértett ezzel a döntéssel. Hruscsov azt reméli, hogy ezzel döntő lépést tettek a magyarországi belső válság politikai megoldása felé. Azt kéri, értesítsem erről Titót." Veljko Micunoviá Tito követe voltam, 1956-1958. interant, Budapest 1990. 88. oid.

minisztert. Közel háromtucatnyi személy ellen kezdeményezett a politikai bizottság eljárást, de a lényeg az volt, hogy a pellengérre állítottak közül tízen ekkor is „bizalmas", vezető beosztásokban voltak Piros közvetlen munkatársai. Ezeket azonnal menesztették posztjukról, és arról is döntöttek, hogy „8-10 kulcspozícióban" egyszerre párthű és vezetőképes káderekkel erősítendő meg az ÁVH irányító stábja. Ettől már az ügyészség is észbe kapott: demonstrálandó, hogy ők desztalinizálás-

pártiak, növekvő arányban dobták vissza a politikai rendőrség nyomozati anyagait azzal, hogy azok nem alkalmasak vádemelésre. Egyidejűleg közrendészeti vonalról és a hadsereg köréből is egyre több „feljelentés" érkezett a pártvezetéshez azt illetően, hogy mennyi méltánytalanság érte - és éri őket az ÁVH részéről. Azaz, a pártvezetés kihátrálni próbált a politikai rendőrséget háttérből irányító „keresztapa" szerepből, mintha nem is „munkaadó gazdája" lenne. Másfelől a társszervek - az ÁVH kiváltságos helyzetének megrendülését érzékelve maguk is felmondani készültek ezen céggel a fegyvertársi szolidaritást. Csakhogy mindez továbbra is kulisszák mögött, a pártállami rendszer-titkolódzás zárt körein belül zajlott. Hatalmának és presztízsének erodálódása közepette oly módon próbált elhatárolódni a kommunista pártvezetés saját politikai rendőrségétől, hogy közben ugyanennyire ódzkodott ennek nyilvánvalóvá tételétől. Hezitálása bizonyos mértékig még érthető is, mert jóformán ez a szerv maradt egyeden „megbízható" támasza. Ugyancsak a Rákosi-örökség része volt az ország igazgatási és területi rendjének beharangozott újraszabása. Ezt a nyár folyamán mindenféle előtanulmányok, átszervezési tervezetek készíttetésével folytatták. Az időközben tartósan külföldre utazó Gerő Ernő és Kádár János távollétében a Titkárság, illetve a Politikai Bizottság itthon maradt másodvonalbeli tagjai még szeptemberben is az igazgatás átszervezésével járó kádercsereberék előkészítésén szorgalmatoskodtak. Többek között azon, hogy a nemrégiben rehabilitált fontosabb szerepet majd a következő évtizedekben játszó - Aczél György eléggé megbízható-e ahhoz, hogy az összevonni tervezett Győr-Vas megye párttitkára legyen, vagy üdvösebb előbb kiküldeni „fejlődni" Moszkvába, az SZKP Politikai Főiskolájára. Az új pártvezetés mintha egyre kevésbé irányított volna, miközben a Rákosi által kijelölt keréknyomon sodródott, zötykölődött tovább.

Alsóbb szinteken meg egyre inkább terjedt az elbizonytalanodás, a dezorientáltság. Ez abból is következett - ennyi változás volt érzékelhető Rákosi leváltása után hogy Gerő Ernő regnálásának hónapjaiban az átalakulóban levő pártvezetés határozatait nem követte az éveken át megszokott „végrehajtási utasítás". Másrészt pedig abból, hogy a felső vezetők távollétében hátrahagyott „második garnitúra" nem mert távollétükben cselekedni. (Marosán György Berlinbe ment „tájékozódni", majd a thüringiai erdőben vakációzott, Gerő Ernő szabadságra ment, hogy a Krím félszigeten, illetve Moszkvában pihenje ki első titkárrá választásának fáradalmait, Kádár János pedig a Kínai Kommunista Párt szeptemberi kongreszszusán képviselte az MDP-t, de utána sem siettette visszautazását. Ő is csak október második hetében - Rajk László és mártírtársainak eltemetése után - tért vissza Moszkvából, Gerővel együtt.) A diktatúra napi üzemelési rendjének felborulása bumerángként ütött vissza a minden autonómiát megvonó merev rendszer egészére. A forrongó ősz előszelét érzékelő s iránymutatást váró - ehhez szoktatott - alsóbb szintű vezetők rendre azt tapasztalták, hogy a felsőbb szinteken éppoly tanácstalanok, mint ők maguk. Pártkáderek ezrei - Jean-Paul Sartre kifejezésével élve - „szabadságra ítéltettek", de miután a megelőző közel egy évtizedben a párthatározatokhoz rendelt naponkénti felsőbb utasítások kormányozták tevékenységüket, nemigen tudtak mit kezdeni a hirtelen rájuk tört „szabadsággal". Közülük a szeizmográf érzékenységű kevesek nyugtalankodni kezdtek, de az 1956-os nyári vakáció vége felé közeledve még inkább csak a nehezen konkretizálható elbizonytalanodás volt érzékelhető. Rákosi Mátyás az emigrációból történt 1945-ös hazaérkezése után egy bő évtizeddel ismételten, s immár végleg Moszkvába távozott. Hátrahagyott - vagy inkább félbehagyott - rendszerépítménye

Kádár János beszédet mond Salgótarjánban az MDP Nógrád megyei bizottsága által rendezett nagygyűlésen, 1956. augusztus 12. MTI Fotó: Kovács Ferenc

falain viszont látnivalóan vastagodtak a repedések, és egyre inkább számolni lehetett/kellett az egész konstrukció megrogygyanásával.

A Szabadság című lapban közölt fénykép Rajk László és mártírtársai temetéséről, 1956. október 10. Reismann János felvétele

Ajánlott irodalom Forrásközlések, visszaemlékezések A Magyar Dolgozók Pártja határozatai, 1948-1956. (Főszerkesztő: Izsák Lajos.) Napvilág Kiadó, Budapest. 1998. A Magyar Katolikus Püspöki Kar tanácskozásai 1949-1965 között. I—II. (Összeállította: Balogh Margit.) METEM. Budapest. 2008. A magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság jegyzőkönyvei, 1945-1947. (Szerkesztette: Feitl István.) Napvilág Kiadó, Budapest. 2003. A Nagy Imre vonal. (Szerkesztene: Dér Ferenc és Kovács Latos Péter) Reform Budapest 1989. Bibó Isti'án: Válogatott tanulmányok I-IV. Magvető Kiadó, Budapest. 1986-1990 Böszörményi Géza: Recsk, 1950-1953. Széphalom Könyvműhely, Budapest. 2005. Demcny Pál A párt foglya voltam. (Válogatta, szerkesztette: Kiss József.) Medvetánc, Budapest. 1988. Források Budapest történetéhez, 1950-1954. (Szerkesztette: Gáspár Ferenc, Szabó Klára.) BFL. Budapest. 1985. Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez. 1-5. kötet (Szerkesztette: Horváth Ibolya, Solt Pál, Szabó Győzi, Zanathy János, Zinner Tibor.) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1992-1996. Kárász Artúr 80 év a Föld körül. Bethlen Gábor Könyvkiadó - I.U.S. Budapest-Párizs, 1990. Kovács Imre: Magyarország megszállása. Katalizátor Iroda, Budapest. 1990. Moszkvának jelentjük... Titkos dokumentumok, 1944-1948. (Szerkesztette: Izsák Lajos és Kun Miklós.) Századvég, Budapest. 1994. Nagy Ferenc Küzdelem a vasfüggöny mögött. I—II. Európa-História, Budapest. 1990. Nagy Imre: A magyar nép védelmében. Forradalmi Tanács, hely és évszám nélkül. (Brüsszel) 1957. Nagy Imre: Egy évtized. Válogatott beszédek és írások, 1948-1954.1—II. Szikra, Budapest 1954. Nehéz esztendők krónikája, 1949-1953. (Szerkesztette és a bevezetőt írta: Balogh Sándor.) Gondolat, Budapest. 1986. Pártkőzi értekezletek. Politikai érdekegyeztetés és politikai konfrontáció, 1944-1948. (Közreadják: Horváth Julianna, Szabó Éva, Szűcs László és Zalai Katalin.) Napvilág Kiadó, Budapest. 2003. Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések, 1944—1956.1—II. Napvilág, Budapest. 1997. Szász Béla: Műiden kényszer nélkül. Európa-História, Budapest. 1989. Szovjet nagyköveti iratok Magyarországról, 1953-1956. Kiszeljov és Andropov titkos jelentései. (Összeállította: Baráth Magdolna.) Napvilág Kiadó, Budapest. 2002. Szakirodalmi feldolgozások A fordulat évei, 1947-1949. (Szerkesztette: Standeisky Éva-Kozák Gyula-Pataki Gábor-RainerM. János.) 1956-os Intézet, Budapest. 1998. A magyar parlament, 1944-1949. (Szerkesztette: Hubai László és Tombor László.) Gulliver Lap- és Könyvkiadó, Budapest. 1991. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány. (Szerkesztette: Fett1 István.) Politikatörténeti Alapítvány, Budapest. 1995. Balogh Margit: Mindszenty József, 1892-1975. Elektra Kiadóház, Budapest. 2002. Bihari Mihály. Magyar politika 1944-2004. Osiris Kiadó, Budapest. 2005. Borhi László: Az Egyesült Államok és a szovjet térnyerés Magyarországon, 1945-1949. KLTE. Debrecen. 1997. Borhi László: Magyarország a hidegháborúban. A Szovjetunió és az Egyesült Államok között, 1945-1956. Corvina, Budapest. 2005. Botos János-Gyarmati György-Korom Mihály-Zinner Tibor: Magyar hétköznapok Rákosi Mátyás két emigrációja között. Minerva, Budapest. 1988. Cserenyei Géza-Csicsery-Rónay István-Palasik Mária: Koncepciós per a Független Kisgazdapárt szétzúzására. 1956-os Intézet, Budapest. 1998. Erdmann Gyula: Begyűjtés, beszolgáltatás Magyarországon, 1945-1956. Békés Megyei Levéltár, Gyula. Évszám nélkül. Fordulat a világban és Magyarországon, 1947-1949. (Szerkesztette: Feitl IstvánIzsák Lajos-Székely Gábor.) Napvilág Kiadó, Budapest. 2000. Fűldesi Margit: A Szövetséges Ellenőrző Bizottság tevékenysége Magyarországon, 1945-1947. Ikva, Budapest. 1985. Fülöp Mihály A befejezetlen béke. A Külügyminiszterek Tanácsa és a magyar békeszerződés. Héttorony Kiadó, Budapest. Évszám nélkül.

Germuska Pál: Indusztria bűvöletében. Fejlesztéspolitika és a szocialista városok. 1956-os Intézel, Budapest. 2004. Gyannati György: Március hatalmú - a hatalom Márciusa. Fejezetek Március 15. ünneplésének történetéből. Paginarum, Budapest. 1998. Gyarmati György: A politika rendőrsége Magyarországon a Rákosi-korszakban. Pécsi Tudományegyetem, Pécs. 2002. Honvári János: Magyarország gazdaságtörténete Trianontól a rendszerváltásig. Aula Kiadó, Budapest. 2005. Huszár Tibor: Kádár János politikai életrajza. I—II. Szabad Tér-Kossuth Kiadó, Budapest. 2001-2003. Huszár Tibor: A pokol malmai. Szűcs Ernő ÁVH ezredes ügye és elágazásai, 1946-1955. Corvina, Budapest. 2009. Izsák Lajos: A polgári ellenzéki pártok Magyarországon, 1944-1949. Kossuth Könyvkiadó, Budapest. 1983. Izsák Lajos: Polgári pártok és programjaik Magyarországon, 1944-1956. Pannónia, Budapest. 1994. Kertész István: Magyar békeillúziók, 1945-1947. Európa-História, Budapest. 1995. Komái János: A szocialista rendszer. Heti Világgazdaság Kiadói Rt, Budapest. 1993. Köbei Szilvia: „Oszd meg és uralkodj!" Az állam és az egyházak politikai, jogi és igazgatási kapcsolatai Magyarországon 1945-1989 között. Rejtjel Kiadó, Budapest. 2005. Kövér György: Losonczy Géza, 1917-1957. 1956-os Intézet, Budapest. 1998. Magyarország története a XX. században. (Főszerkesztő: Kollega Tarsoly István.) Babits Kiadó, Szekszárd. 1996. Okváth Imre: Bástya a béke frontján. Magyar haderő és katonapolitika, 1945-1956. Aquila Könyvkiadó, Budapest, 1988. Orbán Sándor: Két agrárforradalom Magyarországon, 1945-1961. Akadémiai, Budapest. 1972. Palasik Mária: A jogállamiság megteremtésének kísérlete és kudarca Magyarországon, 1944-1949. Napvilág Kiadó, Budapest. 2000. Palasik Mária: Kovács Béla, 1908-1959. Occidental Press, Budapest, 2002. Parlamenti választások Magyarországon, 1920-1989. (Szerkesztő: Földes Györg}és Hubai László.) 2. kiadás. Napvilág Kiadó, Budapest. 1999. Pető Iván-Szakács Sándor. A hazai gazdaság négy évtizedének története. I. 1945-1968. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 1985 Pünkösti Árpád: Rákosi, Sztálin legjobb tanítványa. Európa, Budapest. 2004. Rainer M. János: Az iró helye. Viták a magyar irodalmi sajtóban, 1953-1956. Magvető, Budapest. 1990. Rainer M. János: Nag)' Imre. Politikai életrajz. I—II. 1956-os Intézet, Budapest. 1996-1999. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest. 1999. Romsics Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerződés. Osiris Kiadó, Budapest. 2006. Somlyai Magda: Történelemformáló hétköznapok, 1944-1945. Akadémiai, Budapest. 1985. Srágli Lajos: A MAORT. Útmutató Kiadó, Budapest. 1998. Standeisky Éva: Gúzsba kötve. A kulturális elit és a hatalom. 1956-os Intézet. Budapest. 2005. Stark Tamás: Magyarország második világháborús embervesztesége. MTA TTL Budapest. 1989. Sz. Varga Lajos: Szakszervezetek a diktatúrában, 1948-1953. Szerzői kiadás, Pécs. 1995. Szabó Csaba: A Grősz-per előkészítése, 1951. Osiris Kiadó, Budapest. 2001. Szakács Sándor: A népi demokratikus agrárfejlődés kezdetei Magyarországon, 1945-1948. Akadémiai, Budapest. 1971. Tóth Ágnes: Telepítések Magyarországon 1945-1948 között. BKMÖL. Kecskemét, 1993. Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Osiris, Budapest. 2001. Varga László: Kádár János bírái előtt, 1949-1956. Osiris Kiadó-BFL. Budapest. 2001. Vlda István: A Független Kisgazdapárt politikája, 1944-1947. Akadémiai, Budapest. 1976.

MAGYARORSZÁG T Ö R T É N E T E Főszerkesztő Romsics Ignác

1. Őstörténet és honfoglalás 2. Államalapítás 970-1038 3. Válság és megerősödés 1038-1196 4. Nagy uralkodók és kiskirályok a 13. században 5. Az Anjouk birodalma 1301-1387 6. Luxemburgi Zsigmond uralkodása 1387-1437 7. A Hunyadiak kora 1437-1490 8. Mohács felé 1490-1526 9. A három részre szakadt ország 1526-1606 10. Romlás és megújulás 1606-1703 11. A Rákóczi-szabadságharc 1703-1711 12. Megbékélés és újjáépítés 1711-1790 13. A nemzeti ébredés kora 1790-1848 14. Forradalom és szabadságharc 1848-1849 15. Polgári átalakulás és neoabszolutizmus 1849-1867 16. A dualizmus kora 1867-1914 17. Világháború és forradalmak 1914-1919 18. A Horthy-korszak 1920-1941 19. Magyarország a második világháborúban 21. Az 1956-os forradalom és szabadságharc 22. A Kádár-korszak 1956-1989 23. A Harmadik Magyar Köztársaság 1989-2009 24. Időrendi áttekintés

KOSSUTH KIADÓ www.kossuth.hu