A gyarmati világ felbomlása ( )

Szabó Loránd: A gyarmati világ felbomlása 2012–2014.

Szabó Loránd PTE BTK TTI Újkortörténeti Tanszék

A gyarmati világ felbomlása (1918–1960) I. A dekolonizációs folyamat

A gyarmati világ felbomlása, azaz a dekolonizáció során a gyarmattartók integrálják, vagy feladják korábbi gyarmataikat, vagy pedig elvesztik uralmukat felettük. Mindez három módon mehet végbe: – asszimilációval (római vagy francia minta – Algéria kísérlete, Falkland-szigetek, Gibraltár), – belsı autonómiával (brit/szovjet-orosz minta – domíniumok/föderáció), – függetlenséggel (szakaszosan/hirtelen/erıszakkal – Brit Nemzetközösség, Francia Közösség/Belga Kongó/Vietnam, Algéria, Angola). Egyik sem zárja ki a másikat. Jellemzıen a második világháborút követı, sorozatos függetlenedésre használják a fogalmat. Akkor van vége, amikor a kérdéses, független terület tényleges kormányát a nemzetek közössége jogilag szuverén államénak ismeri el.

I.1. Elızmények I.1.1. Telepesek vezette gyarmatok függetlensége és egy kivétel Amerikában Elıször az Amerikai Egyesült Államok (USA) vált függetlenné a XVIII. században, majd követték a latin-amerikai államok a XIX. század elején (1823: Monroe-doktrína) Haitivel mint különleges esettel az élen (mivel utóbbi volt rabszolgák és leszármazottaik által vezetett államként jött létre). I.1.2. A nacionalizmus és a nemzeti önrendelkezés gondolata Európában A XIX. századi Európában megjelenik a nemzetek elve (jog a nemzeti egységre és függetlenségre – Itália, Németország, Görögország, Románia), de csak Európára alkalmazva, és az elsı világháború vége felé jön elı akkor, amikor a bolsevikok megadják 1917-ben – igaz, csak átmenetileg – a volt cári „gyarmatoknak” (Finnország, Ukrajna, balti államok, kaukázusi területek) a függetlenséget, továbbá Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontjában (1918.01.08.) jelenik meg ismét a nemzeti önrendelkezés gondolata a gyarmati területek kérdésében, valamint az Oszmán Birodalom nemzetiségei kapcsán: 5. „Az összes gyarmati igények szabad, elfogulatlan és teljesen pártatlan rendezése, annak az elvnek a szigorú betartása alapján, hogy a szuverenitás idevonatkozó kérdéseinek eldöntésénél az érdekelt lakosság érdekei ugyanolyan súllyal essenek latba, mint annak a kormánynak méltányos érdekei, igényei, amelyek jogosságát el kell bírálni.” 12. „A jelenlegi Ottomán Birodalom török részeinek teljes szuverenitást kell biztosítani, de a többi nemzetiségek részére, amelyek most török uralom alatt élnek, biztosítani kell létük feltétlen biztonságát, önálló fejlıdésük teljes és zavartalan lehetıségét.”1 1

Az idézet forrása: Wilson elnök 14 pontja. Huszadik Század. Sajtócikkek a múlt századból. URL: http://www.huszadikszazad.hu/1917-december/nagyito/wilson-elnok-14-pontja (2012.04.12.). Az angol eredeti szöveg: President Woodrow Wilson’s Fourteen Points. The Avalon Project. Documents in Law, History and

1

Szabó Loránd: A gyarmati világ felbomlása 2012–2014.

I.2. Az elsı világháború és következményei I.2.1. Az Oszmán Birodalom (1922) és továbbiak szétesése, a Népszövetség létrejötte Bátorítólag hatott, hogy a nagy prekapitalista birodalmak ebben az idıben szinte kivétel nélkül megszőntek, szétestek: Kína (1911), Oroszország (1917), a Habsburg Birodalom (1918). Ez reményt keltett, hogy majd az imperialista hatalmak is erre a sorsra jutnak. Még az elsı világháború alatt a britek az Oszmán Birodalom elleni politikájukban a pánarab lázítást használták (Thomas Edward „Arábiai” Lawrence és Fejszál király), aminek általuk nem kívánt eredményeként Egyiptom – bizonyos korlátozásokkal, mint például az India felé vezetı utat biztosító Szuezi-csatorna feletti katonai felügyelet kivételével – a britektıl függetlenné vált (1922), és az arab, illetve késıbb a pánarab nacionalizmus egyik bázisa lett. A törököktıl elvett mandátumterületeken is államcsírák jöttek létre (Szíria, Transzjordánia, Irak), és a zsidók is – akiket szintén bátorítottak a britek a világháború alatt (az 1917-es Balfour-nyilatkozattal) – egyre erısebben küzdöttek egy saját országért Palesztinában (Herzl Tivadar és a cionizmus), ahol a britek a háború után már nem voltak segítségükre (brit mandátum lett), de a zsidók végül önkényesen 1948-ban létrehozták Izraelt. Az Arab-félszigeten az iszlám szent helyeinek térségében (Mekkában és Medinában, illetve a belsı vidékeken) az ellenırzést elvesztett Török Birodalom helyén az ottani törzsi vezetık közötti küzdelemben végül az iszlám vahhabita ágát képviselı Abdul Aziz Ibn Szaúd egyesítette Hidzsáz és Nedzsd területét 1932-ben, létrehozva a Szaúd-arábiai Királyságot. Noha az új állam eleinte rendkívül szegény volt, a Perzsa-öböl menti olajlelıhelyek 1938-tól induló feltérképezése után az amerikai tıkébıl létrehozott Aramco nevő olajtársaság 1941-tıl megkezdte a kitermelést, és a következı évtizedekben az USA térségbeli stratégiai partnereként az ország hatalmas bevételekhez jutott. A részben amerikai kezdeményezésre (a wilsoni pontok alapján), de végül az USA nélkül 1919-ben létrejött Népszövetség elvileg a dekolonizációt is szolgálta volna a mandátumrendszerrel (melynek elvileg a végdátuma 1947 lett volna), ám inkább segített a gyarmati függést fenntartani a gyıztes gyarmatosítóknak. I.2.2. Új eszmék importja Európából Afrikába és Ázsiába A világháborúban több afrikai, fıként észak-afrikai harcolt európai hadszíntereken (brit és francia alakulatokban), valamint Kína is az antant oldalán küldött a francia frontra kuli hadimunkásokat, akik a háborúból a nacionalizmus és a baloldal (akár forradalmi) eszméit vitték haza, valamint látták a magasabb életszínvonalat. Az 1920-as évek elsı felében így például a franciák, a spanyolok hosszabb nacionalista felkelésekkel néztek szembe Marokkóban, Szíriában 1927-ig, s ugyanekkor Algériában a kommunistaként induló, de rövidesen az arab nacionalizmus felé kanyarodó Messzali Hadzs (1898–1974) az ÉszakAfrika Csillaga nevő szervezet tagjaként Észak-Afrika, majd Algéria függetlenségét követelte. Tunéziában Habib Burgiba (1903–2000) 1934-ben létrehozta a szocialista hatásokat is mutató Neo-Desztúr Pártot, mely a francia protektorátus megszüntetését követelte. Szenegálban a francia szocialisták hatására 1935-ben hozták létre Francia Afrika elsı modern pártját, melynek az író és késıbbi elnök, a négritude egyik jeles képviselıje, Léopold Sédar Senghor (1906–2001) is tagja volt. A brit Aranyparton 1920-ban alakult meg a Brit Nyugatafrikai Nemzeti Kongresszus, mely már ekkor egyenlı jogokat követelt a térség néger lakossága számára. (A britek a Kongresszust létrehozó mőveltebb afrikaiakat a hagyományos törzsi vezetıkkel szemben játszották ki.) A gyarmatosítással szembeni ellenállás gócpontjai Diplomacy. Yale Law School, Lilian Goldman http://avalon.law.yale.edu/20th_century/wilson14.asp (2012.04.12.).

2

Law

Library.

URL:

Szabó Loránd: A gyarmati világ felbomlása 2012–2014. Indokínában Annam és Tonkin voltak; itt az 1920-as évektıl a kínai Kuomintanghoz (=Nemzeti Párt) hasonló nacionalista mozgalmak bontakoztak ki. Nem sokkal késıbb, 1930ban a korábban Európában tanuló és dolgozó Ho Si Minh (1890–1969) hozta létre Mao támogatásával az Indokínai Kommunista Pártot, amelybe Laosz és Kambodzsa is beletartozott, 1941-ben pedig a Szövetséget Vietnam Felszabadításáért, azaz a Vietminhet, mely egyszerre küzdött a japán megszállók és a francia gyarmatosítók ellen. Ho Si Minh-nel az amerikai titkosszolgálat lépett kapcsolatba, sıt fegyvereket és felszerelést szállított szervezetének. Az 1920-as bakui keleti népek kongresszusától kezdve pedig (melyen az oroszokon kívül kaukázusiak, török területekrıl jövık, kínaiak, perzsák, indiaiak, japánok vettek részt) a gyarmatok népeit a proletárokhoz hasonlították a kommunisták („fel kell ıket szabadítani”, és stratégiai kérdésnek nyilvánították az agrárkérdést, továbbá kimondták, hogy frontpolitikával a munkáspártoknak támogatniuk kell a nemzeti mozgalmakat). 1927-ben Brüsszelben rendezték az elnyomott népek elsı konferenciáját. A kezdeményezık közt ott volt például Albert Einstein, Dzsaváharlál Nehru, Mohammad Hatta, dél-afrikaiak, algériaiak, szenegáliak, franciák, angolok, németek. (Nagy felháborodást váltott ki a nyugati világban, amikor kiderült a harmincas évek elején, hogy a Francia Kongóban 1921–1934 közt épült vasút becslések szerint mintegy 15–25 000 kényszermunkát végzı néger életébe került, mivel a franciák, hasonlóan a spanyolokhoz és a portugálokhoz, nem írták alá az ezt megtiltó 1930as nemzetközi egyezményt – a franciák majd csak 1946-ban szüntetik meg.) A Komintern is erısen támogatta, és a konferencia fıként a kínai Kuomintang támogatása, az USA latinamerikai beavatkozásai elleni tiltakozás és a „négerek” követelései érdekében létrehozta az Imperializmus és a Gyarmati Elnyomás Elleni Ligát, mely bár egészen 1936-ig mőködött, 1928-tól már nem támogatták sem a kommunisták, sem az elıbbi hírességek. A trockista világforradalom eszméjét végül elnyomta Sztálin, aki Európára koncentrált, de 1953-as halála után – a hidegháború miatt is – ismét felerısödött a gyarmati függetlenségi törekvések támogatása. A nyugati hatalmaktól való elszakadást, illetve az önállósodást propagálókat, különösen a harmincas évektıl, támogatták a németek és japánok is, akik ily módon is szerettek volna az esetleg az önállóságot elnyerıktıl nyersanyagokhoz jutni. (A nácik tervei között szerepelt egy jelentıs afrikai gyarmatbirodalom létrehozása is több gyarmattartó rovására – például a Deutsch-Mittelafrika-terv –, de ezt nem hangoztatták az elnyomott népek elıtt, mivel oda is német telepesek sokaságát akarták betelepíteni.) I.2.3. Új eszmék importja Amerikából, az USA-ból és a karibi térségbıl: a pánafrikanizmus és a négritude A kolonializmust és a rasszizmust elítélı, a fekete-afrikai diaszpórának fórumot adó összejövetelek ugyan Londonban kezdıdtek a századfordulón (1900) – a fekete katonáknak saját klubjuk volt a Drury Lane-en –, de a szervezıik jellemzıen a karibi térségbıl kerültek ki. Az USA-ban jelentıs méreteket öltött a XX. század elejére a fekete öntudatosság, a volt rabszolgák leszármazottai elkezdtek érdeklıdni ıseik és múltjuk iránt, új identitást kerestek, miközben jogaikért harcoltak, a húszas-harmincas években pedig mővészetileg is jelentıs mozgalmuk volt a „harlemi reneszánsz”, mely erıs hatással volt a Párizsban alkotó fekete mővészekre. A pánafrikai kongresszusok (1919 – Párizs, 1921 – London/Párizs/Brüsszel, 1923 – London/Lisszabon, 1927 – New York, 1945 – Manchester) kezdeményezıi között az Amerikába (az Antillákra és az USA-ba) elhurcolt rabszolgák leszármazottait találjuk, köztük a legnevesebb a Booker T. Washington (1856–1915) beletörıdı, opportunista, „lassú” mozgalmánál többet, a feketék számára teljes körő polgárjogot követelı („intellektuális

3

Szabó Loránd: A gyarmati világ felbomlása 2012–2014. cselekvı”), az Antillákról származó amerikai történész-szociológus William Edward Burghardt Du Bois (1868–1963) volt. İ javasolta, hogy a fekete helyett a többet magába foglaló színes kifejezést használják. Jelentıs alakja volt még a pánafrikai mozgalomnak a trinidadi származású kommunista újságíró, George Padmore (1903–1959), aki Du Boisszal együtt jelentıs szerepet vállalt a pánafrikai kongresszusok szervezésében. Másrészrıl fıként a nyugat-afrikai partvidék részben európai iskolázottságú, értelmiségi tagjai kapcsolódtak be a mozgalomba, mint például az aranyparti Kwame Nkrumah (1909–1972), valamint a keletafrikai brit területek képviselıi, mint a kenyai Jomo Kenyatta (1894–1978). A kongresszusok követelései között a szolgaság megszüntetése, az önigazgatás a gyarmatokon, az imperializmus és a kapitalizmus, valamint az USA-ban folyó lincselések elítélése szerepeltek, továbbá az, hogy az afrikaiak vegyék a saját kezükbe a földrészükön az uralmat. Ez az inkább angolszász területeken terjedı mozgalom erıs kölcsönhatásban állt a francia területeken (fıleg az Antillákon és Nyugat-Afrikában) részben hasonló célokkal kibontakozó négritude (kb. négerség) elnevezéső mozgalommal, mely a fekete öntudatot és büszkeséget hangsúlyozta. Erıs inspirációt kapott a XX. század elején virágzó fekete haiti kulturális élettıl – melyre egyébként is büszke volt az 1791-es forradalmuk és 1804-es függetlenségük miatt a karibi fekete diaszpóra és az USA néger populációja –, valamint az európai szürrealista mozgalomtól. A szenegáli Léopold Sédar Senghor (1906–2001) és a martinique-i Aimé Césaire (1913–2008) nem tervezték a politikai függetlenséget, hanem az egyenrangúságot kívánták elérni a feketék számára, mivel a francia nemzetállamkoncepcióval ellentétben többnemzetiségő államban gondolkodtak. A jamaicai Marcus Garvey (1887–1940) antiimperialista álmodozó volt, „próféta”, Afrika egységének megálmodója és üzletember. A húszas években hirdette meg a Vissza Afrikába Mozgalmat, ehhez hajózási társaságot alapított, valamint bedobta a köztudatba az „Afrika az afrikaiaké!” jelmondatot, és elsı lépésként az amerikaiak által egy évszázaddal korábban, mesterségesen létrehozott Libériát igyekezett gazdaságilag is támogatni. W. E. B. Du Bois eleinte támogatta, de felelıtlennek tartotta, és nem értett egyet azzal, hogy Afrikát az afroamerikaiak „visszafoglalják” (természetesen mindketten a saját mozgalmuknak igyekeztek megnyerni a tehetıs támogatókat). Garvey tevékenysége és munkái az afrikai politikai vezetıkre is nagy hatást gyakoroltak. A húszas években többször hangoztatott kijelentése, miszerint „Vessétek tekinteteteket Afrikára, ahol fekete királyt fognak megkoronázni, mert közel a szabadulás órája!” nagy hatással volt a rasztafári mozgalom hívıire, akik emiatt a független Etiópia trónörökösében (Ras Tafari néven), majd uralkodójában, Hailé Szelasszié császárban (1930–1974) látták megtestesülni a következı évtizedekben Afrika új vezetıjét, aki majd beteljesíti a jóslatot. 1930-ban az etióp uralkodó addisz-abebai megkoronázására a világ minden tájáról magas rangú diplomaták és uralkodó családok tagjai érkeztek, majd a hatalmas pompával lezajlott esemény után a császár rögvest nekilátott az ország modernizálásának.

I.3. Ázsia „nagyjainak ébredése” I.3.1. India függetlenedése (1947/1950) A századfordulón mintegy 300 millió lakos élt területén (mintegy 25%-a muszlim), kb. 600 fejedelemség 9 igazgatási egységre (tartományra) elosztva, a lakosságnak, melynek 80%-a falusi volt, kétharmada a britek közvetlen uralma alatt állt, a földek kétharmada pedig állami kézen vagy a nagybirtokosokén volt. (Az itt élı britek száma a 40 000-et sosem haladta meg, a katonákat is beleértve.)

4

Szabó Loránd: A gyarmati világ felbomlása 2012–2014. Az elsı világháborúban több mint egymillió ázsiai harcolt a közel-keleti, afrikai és európai frontokon a britek oldalán, a hindu Mahátma Gandhi (1869–1948) 1915-ben ment vissza Indiába Dél-Afrikából, s mindkét helyen passzív, erıszakmentes ellenállásra buzdított. 1919-ben India gyarmati alkotmányt kapott, kétkamarás tartományi parlamentek alakultak, diarchia létesült (a miniszterek egy része a törvényhozásnak, egy másik része – a földmővelés-, az öntözés-, az igazságügyi és a rendészeti miniszterek – a kormányzónak voltak felelısek, míg a védelem, a külügy, a bíráskodás és az összindiai szolgáltatások, valamint a vám központi hatáskörben maradt). Ezzel a még 1885-ben létrejött Indiai Nemzeti Kongresszust (Indian National Congress, INC) akarták gyengíteni, a muszlimokat eltávolítva tıle. Csak a távlati tervekben merült fel az önkormányzat. 1918–1919-ben Pandzsábban és Bombay vidékén éhínség pusztított (10 millió halott), csökkent a termıterület, az ipari növények kerültek elıtérbe, az 1920-as évektıl az ország gabonabehozatalra szorult, az árak csökkentek. A vallási sokszínőség volt jellemzı, kevert területekkel, a nacionalizmus a két fı vallásban támogatóra talált. A XIX. században a britek a hindukra támaszkodtak, erıs polgárság alakult ki a XX. század elejére, ık lettek a nacionalizmus fı képviselıi, ezért a britek velük szemben a vagyonos muszlimokra kezdtek támaszkodni, akik pedig sokszor a hindu földbirtokosok igája alatt nyögı muszlim parasztokra. 1906-ban jött létre a Muzulmán Liga (All-India Muslim League, ML – „nemzet a nemzetben”), de az elsı világháború alatt az INC és az ML közeledett egymáshoz az INC vezetıje, Mahátma Gandhi hatására. 1920-tól elindul az „együtt nem mőködési kampány”, célja a szvarádzs (önkormányzat) volt a brit birodalomban vagy kívüle, az „indiai nemzet” jelszavával. Eszközei a brit áruk bojkottja és a tömegmozgalmak voltak, de koordinálatlanul, a britek tömegeket – köztük kommunistákat – zártak börtönbe 1922-re, erısödtek a paraszti, a munkás- és az anarchista mozgalmak is, megbomlott a hindu–muszlim egység, a két vallás hívei egymással is összecsaptak, a hinduk a britek nélkül, a muszlimok velük képzelték el a jövıt. A világválságot csak a nagyipar vészelte át (koncentrációval), a kisipar tovább pusztult. 1928-ban az INC (Motilal Nehru, a Nehru-Gandhi-család atyja) alkotmánytervezettel állt elı: 1. India legyen domínium, 2. adják meg a polgári szabadságjogokat 3. rendezıdjön a hindu–muszlim viszony (utóbbiak garanciát kapnának jogaik érvényesítésére). 1929-ben az INC már a púrna szvarádzsot (teljes függetlenséget) követelte, Gandhi pedig a parasztokat terhelı sóadó eltörlését követelte, emiatt elıbbiek melléálltak, 1930-ban háromhetes sómenetet indított (sót párolva a tengerbıl, megszegve ezzel a brit sómonopóliumot), melyet sztrájkok és tüntetések, illetve bebörtönzések és fegyveres összecsapások kísértek. Az 1931-es Westminsteri Statútum a telepes gyarmatoknak nagyfokú önállóságot biztosított, de India nem részesült ebben, ami a helyi elit elégedetlenségét tovább fokozta. 1931-ben Londonban kerekasztal-megbeszélésre került sor Gandhival, de a britek ismét a kemény kéz politikáját vették elı, majd 1932-ben a kisebbségi törvény kivette az INC kezébıl a kezdeményezést, mivel külön választókerületeket hozott létre az európai, a szikh, a muszlim és az érinthetetlen szavazóknak (utóbbiak kb. 40 millióan voltak!). De Gandhi megállapodott az érinthetetlenek integrációjáról, majd 1935-ben új alkotmányt készítettek a britek, melynek révén a választók száma kb. 3%-ról kb. 11%-ra nıtt (30 millió a 390 millió lakosból!), amivel nem voltak elégedettek (a muszlimok két államot akartak), ráadásul a második világháború alatt felfüggesztették. Az INC befolyása nıtt az ML rovására, 1939-tıl Gandhi egyszemélyi vezetése alatt – ıt az USA támogatta 1942-tıl a japánok elleni küzdelme érdekében, mivel közben Szingapúrban megalakult egy japánbarát emigráns kormány is az INC korább elnöke, Bosze vezetésével (1943) –, Gandhi viszont az angliai csata idejére felfüggesztette az ellenállást. Utána viszont ismét a brit törvények bojkottjára szólított fel („Hagyják el Indiát!” = „Quit India”), letartóztatták, emiatt tömegmegmozdulásokra, robbantásokra került sor. Ekkorra a britek közül már egyre többen úgy vélték, hogy

5

Szabó Loránd: A gyarmati világ felbomlása 2012–2014. Indiát nem fogják tudni megtartani, helyette afrikai gyarmataikra kell összpontosítani gazdasági befektetéseiket, fejlesztéseiket. 1947-ben Lord Mountbatten bejelentette az ország függetlenségét és felosztását egy muszlim Pakisztánra és egy világi Indiára, amit Gandhi hiába ellenzett; ezután 15 millió ember kezdett vándorlásba a vallása miatt. (Szintén különvált Indiától a zömmel buddhista Ceylon, azaz Sri Lanka szigete is.) 1950-ben kiáltották ki az Indiai Köztársaságot. A határ menti Kasmírban 80%-ban muszlimok éltek hindu maharadzsa felügyelete alatt, Hyderabádban pedig 85% hindu élt muszlim nizám alatt. Pakisztán és India közt Kasmír miatt tört ki az elsı háború 1947–1949 között. India a következı idıszakban jelentıs támogatójává vált Dzsaváharlál Nehru (1889–1964) miniszterelnökkel (1947–1964) az élen a világban lezajló dekolonizációnak. I.3.2. Kína kommunizmusba fordulása (1949) 1911-ben köztársasági felkelés tört ki, mely alapvetıen csak az elitek lázadását jelentette, katonai vezetéssel, s 1912-tıl köztársaságként létezett tovább. Kb. 480 millió lakosa volt ekkor, fejletlen ipara, nyugati koncessziók a parton, az elmúlt évtizedek csapás mértek a han „világ közepe” szemléletre, a reakciók erre nacionalizmus és reformigény formájában jelentkeztek. Az elsı elnök, Szun Jat-szen (1866–1925) három népi elve a következı volt: nacionalizmus és függetlenség (Mandzsu-ellenes és antiimperialista), demokrácia, népjólét. Osztályharcot nem akart, de fölosztást és iparosítást igen. Az elsı világháborúba Japán vele szemben támasztott követelései miatt Kína az antant oldalán lépett be 1917-ben, majd a következı évtizedben szétforgácsolt ország képét mutatta, tartományurakkal, ennek a helyzetnek 1928-ra Csang Kaj-sek (1887–1975) vetett véget. Sok nyugati eszme volt jelen az országban az anarchizmustól a liberalizmusig. 1921-ben megalakult a Kínai Kommunista Párt (KKP, többek közt Mao Ce-tunggal) Sanghajban, de munkások nélkül. Moszkva segített a Szun Jat-szen és Csang Kaj-sek vezette országnak, de egyben bomlasztotta is a Kuomintangot (KMT). 1924-tıl a második szocialista ország volt a világon. 1927-ben véres leszámolást rendeztek a kommunisták ellen Sanghajban. 1929-ben szakítottak a Szovjetunióval, a KKP a hegyekbe vonult vissza erıt győjteni. 1928–1937: a „nankingi évtized”, Csang Kaj-sek autoriter vezetésével erıltetett centralizált fejlesztést igyekeztek végrehajtani. (A Kuomintang egyben megpróbálta megsemmisíteni a kommunista csoportokat, így például 1930-ban a KKP egyik vezetıjének, Mao Ce-tungnak a húgát és második feleségét is brutálisan meggyilkolták.) 1931-ben egy provokáció után (ez volt a mukdeni incidens, 1931.09.18.) a japánok elfoglalták Mandzsúriát, és 1932-ben Mandzsukuo néven bábállamot hoztak belıle létre (melyet a Népszövetség nem ismert el), élére állítva elıször köztársasági elnökként az utolsó kínai uralkodót, Pu Jit, majd császárként 1934-tıl a bukásáig, 1945-ig. A KKP gerillataktikát folytatva mért csapásokat a KMT által uralt területekre, ezért a KMT 1934-ben hadjáratot indított ellene, ám a KKP kitört a győrőbıl, és a kb. 10 000 km-es „hosszú meneteléssel” (1934–1935) visszavonult (100 000 embernek kb. 10%-a maradt meg). Közben a japánok elleni küzdelemben az ország megosztottsága is gond volt, az egymillió fıs japán Kvantung hadsereg oldalán közel félmillió kínai harcolt a mintegy 3,5 millió fıs kínai hadak ellen. 1937-tıl ugyanis kitört a japánokkal a második kínai–japán háború, az oroszok segítettek a japánok ellen, a KMT-vel ekkor a japánok ellen ideiglenesen együttmőködı KKP és Mao Ce-tung (1893–1976) népszerősége a földosztás ígérete miatt is egyre nıtt, pártja kb. egymillió tagot számlált, és ugyanekkora volt a hadserege is. 1945–1949 között kínai–orosz vetélkedés zajlott Mongóliáért, illetve 1946-tól polgárháború a KKP és a Kuomintang között (kb. 20-30millió áldozattal), melynek eredménye végül 1949-ben a kommunista Kína lett, Maóval az élen. Csang Kaj-sek és a Kuomintang Tajvan szigetére vonult, s ott egy párhuzamosan létezı Kínai Köztársaság jött létre, ami sok diplomáciai bonyodalmat okozott a

6

Szabó Loránd: A gyarmati világ felbomlása 2012–2014. következı évtizedekben, aszerint, hogy az egyes országok és az ENSZ melyiket ismerte el Kínaként. A Mao vezette (1949–1976) Kínai Népköztársaság szintén erıteljes támogatójává vált a világban zajló függetlenségi törekvéseknek és baloldali mozgalmaknak.

I.4. A két világháború közti idıszak és az 1929-es gazdasági világválság hatása I.4.1. A gyarmatbirodalmak befelé fordulása, lassuló gazdasági fejlıdés, erısödı politikai öntudat A gyarmatosító hatalmak között viszonylag békés két évtized a gyarmatokon hozzájárult a fıként technikai-gazdasági fejlıdéshez, az európaiak infrastrukturális beruházásokat hajtottak végre, amelyek köszönhetıen könnyebbé és gyorsabbá vált a közlekedés az anyaországok és a gyarmati térségek között (hatékonyabbá vált a nyersanyagforrások kiaknázása), lassan tovább bıvült és javult a nyugati típusú oktatási és egészségügyi hálózat, amibıl – igaz, hogy jóval csekélyebb mértékben, de – a gyarmatosítottak is profitáltak. Erıteljesebb növekedésnek indult a népesség, és beindult az urbanizáció (Kairó, Alexandria, Johannesburg, Ibadan, Lagos és Léopoldville – a mai Kinshasa – voltak az elsı igazán nagyvárosok – többszázezres, esetleg milliós lélekszámmal). Bár az afrikai gyarmatok népességébıl sokan akár egész életükben nem találkoztak európaiakkal, a telepes gyarmatok (Dél-afrikai Unió, Algéria, Marokkó, Tunézia, Kenya, Észak- és Dél-Rhodesia, Belga Kongó, Namíbia) autochton népessége viszont érthetıen rendkívüli módon neheztelt a jobb földek nagyarányú kisajátítása miatt. A kenyai kikuju népcsoport indított politikai küzdelmet elıször a földjeiért 1919-tıl, ennek volt a tagja Jomo Kenyatta (1889–1978). Az olaszok 1935-ben megtámadták, és 1936-ban megszállták Afrika legrégebbi, valóban független államát, Etiópiát. Az 1929-es válság következményeként a gyarmatosítók gazdaságilag bezárkóztak, és gyarmataikkal együtt önellátásra igyekeztek berendezkedni. Ez viszont több helyen a gyarmati értelmiség, a kereskedık és a középrétegek erıteljesebb szerepvállalását igényelte a helyi ügyek vitelében, ami erısítette a fontosságuk tudatát, miközben a gyarmatosítók mégis lekezelıen bántak velük, ami pedig egyben fokozatosan az önállóság gondolata felé terelte ıket, mint például Indiában is. Ha nagyon lassan is – gyarmatonként igen eltérı ütemben –, de nıtt a nyugati iskolázottságú gyarmati értelmiségiek száma. I.4.2. A Népszövetség kudarca Afrikában: olasz agresszió Etiópia ellen (1935–1936) A független, a Népszövetségben tag Etiópia uralkodója népszerő és ismert alakja volt a nemzetközi életnek. (1936 elején az amerikai Time magazin Hailé Szelassziét szerepeltette az 1935-ös év embereként.) Ez is magyarázza, hogy miért keltett jelentıs felháborodást a feketeafrikai diaszpórában, de a szubszaharai Afrika értelmiségében is, csakúgy, mint a nyugati világ egy részében is, hogy a fasiszta Olaszország a második abesszin háborúban megtámadta, és elfoglalta Etiópiát (1935–1936). Ehhez a britek és a franciák ráadásul még asszisztáltak is az 1935 végén kidolgozott Hoare–Laval-egyezménnyel, mely az akkor még támadás alatt álló Etiópia java részét az olaszoknak adta volna, és cserében csupán – a The Times szerint – egy szők „tevefolyosót” kínált volna a Vörös-tengerhez Eritrea és Francia Szomáliföld között. Az elképzelés kiszivárgott, ami miatt a brit külügyminisztert és a francia miniszterelnököt is heves támadások érték, és a britek végül elhatárolódtak az elképzeléstıl. A háború végén az angliai számőzetésbe tartó Hailé Szelasszié útja során, 1936 nyarán megállt Genfben, és a Népszövetségben (melynek mindkét állam tagja volt) vádbeszédet mondott, melyet a következı figyelmeztetéssel zárt: „Ma velünk történt ez. Holnap Önökön a sor.” Ennek ellenére a Népszövetség rövidesen eltörölte az olaszok elleni szankciókat, és a németeken

7

Szabó Loránd: A gyarmati világ felbomlása 2012–2014. kívül késıbb a franciák és a britek is elismerték az olaszok uralmát. Csak Mexikó, Spanyolország, az USA, a Szovjetunió, Kína és Új-Zéland nem volt hajlandó erre. A sikertelen és szórványos ellenállás után végül Etiópia a második világháború elején, 1941 végére, a kelet-afrikai hadjáratban szabadult fel az olasz megszállás alól, a brit, nemzetközösségi, szabad francia, szabad belga (kongói) és etióp erık támadása következtében, de a császár már 1941 elején visszatért az országba, 1942-ben pedig eltörölte a rabszolgaságot (egyben súlyos büntetésekkel szankcionálva a rabszolga-kereskedelmet), majd határozottan támogatta az ENSZ létrehozását, melynek azután Etiópia alapító tagja lett. A számőzetésben lévı uralkodó határozott kiállása az agresszió ellen, a konfliktusok többoldalú, tárgyalásos rendezésének és a kollektív biztonság elvének támogatása, a gazdasági imperializmus elleni és a nyugati típusú modernizáció melletti elkötelezettsége egyaránt népszerővé tették a nyugati világban (különösen az afroamerikaiak) és a gyarmati függésben élık szemében (jóllehet országában a nagyfokú elmaradottság, valamint az elit egy részének ellenérdekeltsége miatt is a modernizációs és reformtörekvések csak felemás eredményt értek el).

I.5. A második világháború és következményei I.5.1. Afrika területének és lakosságának felértékelıdése A második világháborúban a francia gyarmati területek az angliai és a francia flottától várták a támogatást. Indokína és az észak-afrikai területek különösen ki voltak szolgáltatva, Indokína Japánnak, Észak-Afrika pedig az olaszoknak és a németeknek. Egyiptomban a hadseregben többen örültek volna, ha a németek megszabadítják ıket a brit ellenırzéstıl, de törekvéseik nem jártak sikerrel. Franciaország 1940-es részleges megszállása után gyarmati rendszere is kettészakadt. Az egyik rész a Vichy-köztársasághoz, a másik az emigráns kormányhoz és Charles de Gaulle-hoz maradt hő. (Francia Egyenlítıi Afrika fogta De Gaulle pártját.) A többség a Vichy-kormány mellett állt. A Vichy-kormány 1940 szeptemberében megegyezett Tokióval – cserébe a francia (látszat)uralom elismeréséért cserébe Indokínában. A japán hadsereg bevonult Tonkinba, és a franciák átadták Kambodzsa egy részét Thaiföldnek, mely japán uralom alatt állt. A japánok katonai és gazdasági koncessziókat kaptak, ami a repülıterek és a kikötık szabad használatával járt. Ezért itt a japán hadsereg vált az 1943 óta újra kibontakozó nacionalista mozgalmak célpontjává. Csád kormányzóhelyettese, egykori rabszolgák leszármazottja, a francia guyanai Félix Éboué (1884–1944) De Gaulle-hoz csatlakozott 1940 nyarán, s példáját több terület követte. A Szabad Franciaország központja ideiglenesen így Brazzaville lett, majd késıbb, 1943-ban, Algírban alakult meg De Gaulle ideiglenes kormánya. A Vichy-köztársaság és az emigráns kormány közt verseny alakult ki a gyarmatokért, mivel azok nélkülözhetetlen nyersanyagforrást jelentettek. 1941–1945 között a japánok távol-keleti hódításai elvágták az európaiakat olyan fontos nyersanyagoktól, mint a nyersgumi és az olaj. Részben ezen nyersanyagok miatt vált fontossá Belga Kongó a nyugati szövetségesek számára, mivel ott erıteljes bányászati tevékenység és ültetvényes gazdálkodás folyt. A nyugati szövetségesek még az elsı világháborúhoz képest is sokkal több afrikai katonát és kisegítı csapatokat vetettek be mind Afrikában, mind Európában, de még az ázsiai frontokon is. 1941 végén a szövetségesek segítségével az etiópiaiak felszabadították országukat, és Hailé Szelasszié az egységes Etiópia trónjára visszatérve újabb reményt adott az elnyomott afrikaiaknak, és lelkesítette az amerikai diaszpórát. Mindeközben Nyugat-Európa gazdaságilag megroggyant a háborúban, elvesztette politikai kezdeményezıkészségét és önbizalmát is.

8

Szabó Loránd: A gyarmati világ felbomlása 2012–2014. I.5.2. Az 1941-es Atlanti Charta Az Atlanti Charta, melyet Franklin Roosevelt és Winston Churchill írtak alá (1941.08.14.), ismét csak megemlítette az önrendelkezési jogot, mely Roosevelt szerint az egész világra érvényes volt, bár Churchillnek ez annyira nem tetszett, szerinte ez csak az európaiakra volt érvényes: „Harmadszor, tiszteletben tartják minden népnek azt a jogát, hogy megválaszthassa, milyen kormányzati formában kíván élni; továbbá azt kívánják, hogy helyreállíttassanak mindazon népek szuverén jogai és önkormányzata, amelyeket erıszakkal fosztottak meg ezektıl.”2 Roosevelt azonban kiállt univerzalitása mellett, ami ismét csak jelzés értékő volt azok számára, akik a gyarmatokon látták a nagy európai gyarmattartókat meggyengülni, és a két új nagyhatalmat, az USA-t és a Szovjetuniót felemelkedni, melyek láthatóan nem támogatták a kolonializmust. I.5.3. Az 1944-es brazzaville-i konferencia és a Francia Unió A brazzaville-i gyarmati igazgatási konferencia a francia gyarmatpolitika történetének egyik legfontosabb konferenciája volt. 1944. január 30. és február 8. közt ülésezett, a francia területek kormányzóinak és a gyarmatügyi szakembereknek a részvételével. Nyilvánvaló volt, hogy a második világháborúban meggyengült Franciaország gyarmatrendszere átszervezésre szorul. A korábbi rendszert a központ gyengülése és a függı területek jelentıségének növekedése miatt már nem lehetett fenntartani. Nemzetközi tiltakozásba ütközhetett volna Franciaország, ha a korábbi gyarmatrendszerét kívánja visszaállítani. Éppen ezért a kolonializmust elítélı USA számára is meg akarta mutatni, hogy képes gyarmatai számára biztosítani a fejlıdést. Ám már a konferencia elején leszögezték, hogy kizárt a függetlenség vagy az autonómia megadása: „A Franciaország által a gyarmatokon végzett civilizációs mő céljai kizárnak minden autonómiagondolatot, a birodalom francia blokkján kívüli fejlıdési lehetıséget; a gyarmatokon, még a távoli jövıben is, elkerülendı az önkormányzatok esetleges létrehozása.”3 Azonban bizonyos jogokat mégis elismert a gyarmatosítottak számára is, elvileg azonos bérezést kellett kapniuk, képviseletük lehetett a nemzeti parlamentben, valamint helyi képviseleti testületeket hozhattak létre, szociális és gazdaságfejlesztési és decentralizációs célokat tőztek ki. Fontos eredménye lett a konferenciának, hogy fekete-afrikai képviselıknek a francia anyaországi parlamentbe való bekerülésével megszüntette az elszigeteltségét annak a politikai elitnek, amely a késıbbiekben függetlenedı nyugat-afrikai államokat fogja irányítani. Az 1946-ban a francia ellenálló, szocialista Gaston Defferre tengerentúli területek miniszteréhez kötıdı kerettörvény által létrehozott, bizonyos vonásaiban a Brit Nemzetközösséghez hasonlító Francia Unió alkotmányát is befolyásolta a konferencia. Kollektív állampolgárságot kaptak az egykori gyarmatbirodalom egységei, képviseletet a parlamentben, és három részre osztották az egykori birodalmat: Franciaországra, tengerentúli megyékre (Département d’Outre-mer, DOM: Algéria, a karibi és a csendes-óceáni nagyobb területek) és tengerentúli területekre (Territoire d’Outre-mer, TOM: döntıen a szubszaharai egykori francia gyarmatok) – kormányzókkal, valamint megkülönböztették még a mandátumterületeket („társult területek”: Togo és Kamerun) és a protektorátusokat („társult

2

Az Atlanti Charta. Grotius. URL: http://www.grotius.hu/publ/displ.asp?id=GIFSIU&lg=1 (2012.04.12.), angolul: The Atlantic Charter. The Avalon Project. Documents in Law, History and Diplomacy. Yale Law School, Lilian Goldman Law Library. URL: http://avalon.law.yale.edu/wwii/atlantic.asp (2012.04.12.). 3 Idézi: BENKES Mihály: A dekolonizáció alternatívái. Korona, Budapest, 1999: 57. A francia eredeti: Les recommandations de la Conférence de Brazzaville (6 février 1944). Assemblée Nationale. Historie de l’Assemblée Nationale (1939–1945). URL: http://www.assemblee-nationale.fr/histoire/discours-debrazzaville.asp (2012.04.12.).

9

Szabó Loránd: A gyarmati világ felbomlása 2012–2014. államok”: Marokkó, Tunézia és Indokína). 1956-ban a franciák megadták az általános választójogot minden fekete-afrikai polgáruknak. I.5.4. Az 1945-ös, ötödik pánafrikai kongresszus Az eredetileg Párizsba, a szakszervezetek összejövetelével egy idıben tervezett, de végül Manchesterben rendezett eseményen összegyőlt, már neves vagy késıbb ismertté váló szereplıi az afrikai diaszpórának, mint W. E. B. Du Bois, George Padmore, Kwame Nkrumah, Jomo Kenyatta és Dr. Hastings Banda (1898–1997) részben ugyanazokat a követeléseket ismételték meg az összejövetel határozataiban, mint a korábbiakban, azaz a kolonializmusnak és Afrika balkanizálásának elítélését. Ám követeléseik túl általánosak voltak, hogy bárki is a gyors, általános megvalósulásukban reménykedhessen. Éppen ezért az egyes gyarmati területekrıl érkezı küldöttek inkább a saját szőkebb régiójukban próbálták „aprópénzre váltani” a fennálló világrend megdöntését, és megelégedni országuk önkormányzatával, esetleges függetlenségével. Szavakban a föderalizmus mellett álltak ki, és abban reménykedtek sokan a vezetı afrikai politikusok közül, hogy az egyes területek a függetlenség elnyerése után majd szövetkeznek a leendı Afrikai Egyesült Államokban. A manchesteri követelések mellé állt a népszerő afroamerikai énekes, polgárjogi aktivista Paul Robeson (1898–1976) is (akit azonban késıbb túlzott szovjetbarátsága miatt az amerikai hatóságok indexre tettek a médiában, és nem engedték a tengerentúlra utazni). Fontos jellemzıje volt ennek az összejövetelnek, hogy itt már nem az amerikai, hanem az afrikai négerek vitték a prímet, viszont mindannyian politikai pártok képviselıiként, s jóllehet javarészt csak az angol gyarmati területeket képviselték, de a földrész nevében beszéltek, ahogyan Padmore fogalmazott: „Valamennyi gyarmatnak meg kell szabadulnia a külföldi imperializmusnak mind politikai, mind gazdasági fennhatóságától.”4 Az ehhez vezetı út pedig a hatalom megragadása, mely a tömegek mozgósításával lehetséges (melyhez az értelmiségieknek csatlakozniuk kell), sztrájkok és bojkott segítségével. I.5.5. AZ ENSZ és az Arab Liga létrejötte (1945) A részben az Atlanti Charta eredményeként San Franciscóban 1945 áprilisában összeült konferencia tagjainak zöme 1945. október 24-én aláírta az Egyesült Nemzetek Szervezetének alapokmányát, és 1946 januárjában sor került az elsı közgyőlésre Londonban, 51 taggal. A tagok közül 20 latin-amerikai, a XIX. században függetlenné vált egykori gyarmat volt, továbbá négy afrikai ország (Egyiptom, Libéria, Etiópia és a Dél-afrikai Unió), nyolc ázsiai (a Szovjetuniót leszámítva), melyek általában szintén a dekolonizációt támogatták, így a nyugat-európai gyarmattartókkal szemben a közgyőlésben a tagok több mint fele a kolonializmus ellenzıje volt, a Biztonsági Tanács állandó tagjairól (USA, SZU, Kína szemben Franciaországgal és Nagy-Britanniával) már nem is beszélve. Az ENSZ regionális nemzetközi szervezetek megalakulását is ösztönözte, így jött létre még 1945 márciusában Kairóban hét taggal az Arab Liga, melyet Afrikából akkor egyedüli tagként Egyiptom hozott létre.

4

Idézi: BÚR Gábor: Civitatis Ghaniensis Conditor. (Aranypart – Ghána – Nkrumah). In: HÁDA Béla – MAJOROS István – MARUZSA Zoltán – PETNEHÁZI Margit (szerk.): Két világ kutatója. Urbán Aladár 80 éves. ELTE Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék, Budapest, 2009. 59–74: 62. URL: http://tortenelemszak.elte.hu/data/22113/BurGabor.pdf (2012.04.10.).

10

Szabó Loránd: A gyarmati világ felbomlása 2012–2014. I.6. Függetlenségi küzdelmek a második világháború után Ázsiában I.6.1. Indonézia (1945–1949/1950) A Holland Kelet-Indiák 1942-es japán megszállása 1945-ig tartott. Sukarno/Soekarno (1901–1970) és Mohammad Hatta (1902–1980) a japánokkal együttmőködı, tılük függetlenséget remélı csoportok vezetıjeként emelkedtek ki, és amikor Japán kapitulált, kikiáltották a függetlenséget, a lakosság jelentıs részén pedig forradalmi lelkesedés lett úrrá. A hatalmi vákuumot kihasználták, elkezdték kiépíteni az új államot, mivel a hollandok csak 1946 végén tudtak komolyabb katonai erıt küldeni a gyarmatukra, közben viszont tárgyalásokra került sor, melyek értelmében a holland uralkodó vezetése alatt szövetségi állammá alakult volna a szigetvilág, de Sukarnóék és a holland parlament sem fogadta ezt el. A katonai küzdelem újra fellángolt 1947-ben, 1948-ban tőzszünetet hirdettek, melyet a hollandok felrúgtak, és noha a városokat Jáván és Szumátrán zömmel ellenırzés alá tudták vonni, a vidéket nem, ahol többek között a késıbbi elnök, Suharto (1921–2008) vezetésével küzdöttek ellenük a republikánus indonézek. A kommunisták próbálkozásait is szétverték a republikánus indonézek, ezért az USA mint potenciális szövetségesére tekintett Sukarnóékra, és azzal fenyegette Hollandiát, hogy nem folyósítja neki a Marshall-segélyt. A hollandok ismét a tárgyalóasztalhoz kényszerültek 1949-ben, és elfogadták, hogy Holland Új-Guinea kivételével minden korábbi területük függetlenné vált a szigetvilágban szövetségi államként Indonézia néven. 1950-ben azonban a „nemzet atyjának” tekintett Sukarno egységes, unitárius állammá nyilvánította az országot. Hatta az ország külpolitikáját határozta meg, amikor 1948-ban elmondta az „Evezés két szikla között” címő beszédét, melyben a hidegháború két ellenfelére, az USA-ra és a SZU-ra utalt, és kijelentette, hogy Indonéziának elsısorban a saját érdekei szerint kell politizálnia, méghozzá aktívan, így a független és aktív külpolitika lett az ország vezérelve. I.6.2. Indokína (1946–1954) A Vietnamból, Kambodzsából és Laoszból álló Francia Indokínában Ho Si Minh vezetésével a kommunista Vietminh küzdött 1946–1954 között a terület függetlenségéért. Az indokínai háborút megelızıen, 1945-ben már a vietnamiak kezében volt a hatalom, Ho Si Minhék kikiáltották a Vietnami Demokratikus Köztársaság függetlenségét, majd amikor a francia csapatok visszatértek az országba 1945 végén, tárgyalások kezdıdtek, melyek értelmében Franciaország 1946-ban elıbb elismerte az ország függetlenségét, de végül a tárgyalások nem vezettek eredményre, és az év végén kitört a háború. A hosszú háború elején az USA légi utánpótlással támogatta a Vietminhet, a franciák számára rendkívül sok pénzbe, hadianyagba és emberbe került már a háború elsı fele is, és csak még terhesebb lett számukra 1949-tıl, amikor is a kínai fordulat miatt a szocialista országok kínai–vietnami közös határ révén már közvetlenül is tudták támogatni Ho Si Minhéket, ugyanakkor viszont emiatt az USA 1950-tıl már inkább a franciákat kezdte támogatni, félve a dominóelvtıl (lásd I.6.4.). Az 1954-es tavaszi Dien Bien Phu-i összeomlás a franciák számára a véget jelentette, megkezdıdtek a béketárgyalások, és Vietnam – egyelıre egy kommunista Északés egy nyugatbarát Dél-Vietnamra bontva az északi szélesség 17. foka mentén –, lassan elindulhatott volna a háború utáni építkezés útján, ha az USA nem kezdett volna fokozatosan belebonyolódni az eseményekbe, mintegy „megvásárolva” a franciáktól a háborút a következı két évtizedre (a vietnami háború, 1955/1957–1975). Még ugyanebben az évben, 1954-ben elismerték a franciák Laosz és Kambodzsa függetlenségét is. A franciák oldalán a vietnamiakon kívül számos afrikai is harcolt, akik megtapasztalva a gyarmatosítók elleni hatásos küzdelmet és a kommunista ideológiát, hazamentek, és otthon továbbadták tapasztalataikat.

11

Szabó Loránd: A gyarmati világ felbomlása 2012–2014. I.6.3. A Fülöp-szigeteknek az USA megadja a függetlenséget (1946) A Fülöp-szigeteken a közoktatás mindenkinek ingyenes lett 1863-tól a spanyol gyarmati idıszakban (egyetemeket is alapítottak), így viszonylag jelentısebb írni-olvasni tudó rétege alakult ki a filippínó társadalomnak, egy része ráadásul Európában tanult, amivel kiemelkedtek a XIX. század végén Ázsiában. A század második felében a spanyolok erıteljesen fejlesztették az infrastruktúrát is. Amikor az USA az 1898-as spanyol–amerikai háború következményeként megszerezte a szigetcsoportot a spanyoloktól, a szigetlakók egy része ellenük folytatta a spanyolok ellen már 1896-ban elindított függetlenségi küzdelmet, és Emilio Aguinaldo vezetésével kikiáltották Ázsia elsı független köztársaságát, a Malolosi Köztársaságot (1899–1901). Bár 1902-re hivatalosan véget ért a háború, a szórványos ellenállás 1913-ig elhúzódott (mérlege több százezer halott volt, részben a háború következtében kialakult járványok miatt), talán ezért is történt, hogy érdekes módon a spanyol nyelvő kulturális élet a XX. század elsı évtizedeiben – az amerikaiakkal való szembenállás jeleként – felvirágzott. Az USA az angollal váltotta fel a spanyolt az oktatási rendszerben, 1907-tıl a szigetvilág lakóinak országos választott testülete lett, és a közigazgatásban is fokozatosan egyre inkább a filippínók kezdtek dominálni, s bár a vezetı pártok azonnali függetlenséget akartak, az amerikaiak csak fokozatosan kívánták ezt megadni. A nagy gazdasági válság segített a gyorsításban, mivel az amerikai cukortermelıknek nem tetszett, hogy az olcsó Fülöp-szigeteki cukor és egyéb áruk akadály nélkül áramlottak be az USA piacára. Ezért 1935-ben a haditengerészeti bázisok, a kül- és a hadügy amerikai kézben tartásával létrehozták a Fülöp-szigeteki Közösséget, mely szavazati jogot biztosított többek között a nıknek is, és a tagalog lett a hivatalos nyelv. A gazdaság virágzott, ám 1942–1945 között japán megszállás sok kárt okozott (közel egymillió halottal), különösen, hogy Manilát nem adták fel a japán kapituláció ellenére sem. A japán vereség után egyéves átmeneti idıszakra visszatért a korábbi hatalmi rend, de 1946 nyarán az USA megadta a függetlenséget a Fülöp-szigeteknek, noha gazdasága erıs függésben maradt tıle, cserébe az újjáépítési segélyekért, valamint 1947-ben 99 évre szerzıdést írtak alá katonai támaszpontok bérletérıl. (1954-ig még kommunista támogatást élvezı, korábban a japánok ellen küzdı gerillák harcoltak a központi kormány ellen, de támogatottságuk fokozatosan megszőnt a lakosság részérıl.) 1963-ban a Fülöp-szigetek felvetette egyfajta közösség létrehozását (Maphilindo néven) Indonéziával, valamint az éppen Szingapúrral és további, borneói területekkel egyesülı Maláj Államszövetséggel, ám Indonézia bizalmatlan volt, mivel Malajzia létrejöttében a britek neokolonialista törekvését látta, ezért Borneón többéves, hasztalan háborúba kezdett ellene. I.6.4. Chruchill fultoni beszéde (1946), a Truman-doktrína (1947) meg a dominóelv 1946-ban a Missouri államban található Fultonban tartott beszédet Winston Churchill. Ebben egy Európa közepén leereszkedett vasfüggönyrıl beszélt, melytıl keletre erıs szovjet ellenırzés létezik. Emblematikus módon ezt tartják a hidegháború kezdetének, a versengés ezután még erısebbé vált a két antikolonialista szuperhatalom között, többek között a frissen függetlenedı, vagy éppen függetlenségre törekvı országok politikusainak megnyerésére való törekvésükben is. Egy évvel késıbb, Harry S. Truman amerikai elnök a görög polgárháború kapcsán egy kongresszusi beszédben kifejtette, hogy az USA-nak kötelessége beavatkoznia, ha a második világháború végével kialakult hatalmi egyensúlyi helyzetet erıszakosan megkísérli valaki megváltoztatni, illetve ha valahol a kommunisták hatalomra akarnak kerülni, akkor akár fegyverrel is meg kell azt gátolnia. Így kapott jelentıs támogatást Görögország és Törökország, 1954-ben pedig ennek folyományaként megjelent a dominóelv, mely szerint

12

Szabó Loránd: A gyarmati világ felbomlása 2012–2014. Kína és Észak-Korea „elvesztése” (azaz kommunistává válása) után az a veszély fenyeget, hogy Indokínába is átterjed a „vörös veszély”, majd onnan az egész délkelet-ázsiai térségbe. I.6.5. A közel-keleti térség függetlenedése (1946: Libanon, Szíria, Jordánia; 1947: Irak; 1948: Izrael) A Közel-Keleten az egykori Török Birodalom helyén létesült mandátumterületek sorra elnyerték függetlenségüket a második világháború után. A két világháború között zajló erıteljes – a britek által részben korlátozni próbált – zsidó bevándorlás, és a britek ellen folytatott gerillaháború és a helyi arabok ellen vívott polgárháború után Palesztinában a cionista mozgalom megvalósította célját, és 1948-ban Dávid Ben-Gúrión (1886–1973) bejelentette Izrael függetlenségét (melyet mind az USA, mind a Szovjetunió azonnal elismert), elindítva ugyanakkor ezzel az arab–izraeli konfliktussorozatot, egyben viszont példát is mutatva a függetlenségre vágyó más országoknak. A Jordán keleti partján lévı mandátumterület, Transzjordánia 1946-ban királyság lett (az élén I. Abdullahhal [1946–1951]), majd háborúzott a függetlenné vált Izraellel 1948– 1949-ben (1949-ben Jordániára változott az ország neve, 1955-ben vették fel az ENSZ-be). A szomszédos, francia uralom alatt álló Libanon még 1943-ban lett független (bár az utolsó francia csapatok csak 1946-ban hagyták el), a szintén francia mandátum Szíriából pedig, noha már 1944-ben kinyilvánította függetlenségét, ugyancsak 1946-ban vonult ki a francia hadsereg. A britek Iraknak ugyan már 1932-ben megadták a függetlenséget, katonai bázisaik fenntartásával, de mivel egy puccs nyomán az Iraki Királyság kormánya a tengelyhatalmakkal szimpatizált, 1941-tıl 1947-ig katonai megszállás alatt tartották az országot. I.6.6. Burma függetlensége (1948) Burmát a britek Indiától külön igazgatták már a második világháború elıtt, és buddhista papok által vezetett nacionalisták az 1930-as években sikertelenül lázadtak az angolok ellen, a második világháborúban pedig japán megszállás alá került az ország (1942–1945). A sokféle burmai etnikum közül egyesek a britek, mások a japánok oldalán küzdöttek, és több csoport gerillaháborút folytatott a japán megszállók ellen kommunista segítséggel. 1945-ben a britek visszatértek. A világháború után a kommunista eszméket is magáénak valló nacionalista Aung Szan (1915–1947), a burmai hadsereg egyik létrehozója sikerrel tárgyalt a különbözı népcsoportok vezetıivel, és megállapodtak, hogy egységes államot hoznak létre, melynek ideiglenes kormánya tárgyalásokat kezdett a britekkel, azonban 1947-ben Aung Szant és a kormány több tagját meggyilkolták. Végül a britekkel kötött egyezmény értelmében 1948 elején megszületett a független Burmai Unió. A függetlenség kikiáltása után rögtön számos politikai-etnikai csoportosulás fegyveres küzdelme jellemezte az ország történetét, melyben több kommunista frakció küzdött többek között a hadsereg egyes részeivel, de az ország a világpolitikában semleges álláspontot képviselt, elismerve például egyaránt a népi Kínát és Izraelt. I.6.7. A hidegháború elsı forró konfliktusa, a koreai háború (1950–1953) Az 1910-ben Japán által annektált, és erısen kizsákmányolt Koreát a gyıztes hatalmak egy északi és egy déli megszállási övezetre osztották az 1945-ös nyári potsdami értekezleten, melynek értelmében az északi szélesség 38. fokától északra a szovjet csapatok, délre az amerikaiak vették át az ellenırzést a japánoktól. Az ország belpolitikáját a kommunistabarát partizánok és a polgári, nacionalista irányzat dichotómiája jellemezte. A taktikusabb szovjetek északon egy kommunista rezsimet segítettek a hatalomba 1948 ıszén (Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, KNDK néven) a Kínát és a Szovjetuniót is megjárt Kim Ir Szen (vagy Kim Il-sung, 1912–1994) vezetésével, válaszként arra, hogy az amerikaiak övezetében, ahol elıször az amerikai katonaság a korábbi japán igazgatási

13

Szabó Loránd: A gyarmati világ felbomlása 2012–2014. rendszert akarta visszaállítani, az antikommunista Li Szin Man (vagy Singman Rhee, 1875– 1965) Szöulban 1948 nyarán kikiáltotta a Koreai Köztársaságot, magát és kormányát tekintve Korea egyetlen képviselıjének. A két országot ezután elhagyták a szovjet és amerikai csapatok, de fegyveres incidensek megszaporodtak, és miután az északi, phenjani kormány megszerezte mind Mao, mind Sztálin támogatását, az északiak átfogó támadást indítottak a déliek ellen 1950 nyarán, és kis híján az egész félsziget fölött átvették az ellenırzést. Az USA az ENSZ-ben elérte, hogy az elítélje az agressziót, és felhívást intézett a tagállamokhoz a szabad világ védelmében. Számos, a nyugati világhoz tartozó ország csatlakozott az ENSZ által jóváhagyott ellentámadáshoz, így a hadi helyzet rövidesen a visszájára fordult, ám ekkor kínai „önkéntes” katonák százezrei siettek az észak-koreai erık megsegítésére (mivel Kínában a háborút úgy állították be, hogy a déliek kezdték). Ezzel 1951-re patthelyzet alakult ki, nagyjából a korábbi megszállási határvonal mentén, amelyet a Nehru javaslatára 1953-ban a csupán az ENSZ és a KNDK által aláírt panmindzsoni fegyverszüneti egyezmény rögzített. A háború több mint kétszázezer észak-koreai és százötvenezer kínai áldozatot követelt, míg a másik oldalon mintegy százötvenezer dél-koreai és közel negyvenezer szövetséges, döntıen amerikai halott zárta a mérleget. Ez volt az elsı háború, amelyben az amerikaiaknál a néger katonák már vegyes harci alakulatokban szolgáltak. Az amerikai külpolitika számára ez az eset csak megerısítette a Truman-doktrína helyességét, és hozzájárult a dominóelv széleskörő elfogadottságához is.

I.7. Az afrikai függetlenségi törekvésekre ható események az 1950-es években I.7.1. Az 1955-ös bandungi afroázsiai értekezlet A frissen függetlenedett Indonéziában, Jáva szigetén ült össze 1955 áprilisában Indonézia, India, Pakisztán, Sri Lanka (Ceylon) és Burma kezdeményezésére (melyet az elızı évi, 1954es bogori összejövetelükön tettek) az a huszonkilenc független állam küldöttségébıl álló konferencia, melyet fontos elızményként szoktak emlegetni az El Nem Kötelezettek Mozgalmának születésekor (angolul: Non-Aligned Movement, NAM), mely végül 1961ben, Belgrádban született meg. Sukarno és rezsimje igyekezett a két szuperhatalom egyikének sem elkötelezıdni, és ezzel közeledett Nehru, Mao, Nasszer, Kwame Nkrumah, Hailé Szelasszié és a jugoszláv Josip Broz Tito (1892–1980) által képviselt „harmadik utas” elgondoláshoz. A konferencia a két kontinens országainak és népeinek gazdasági és kulturális együttmőködését célozta, hogy együtt szállhassanak szembe az USA vagy a Szovjetunió kolonialista vagy neokolonialista törekvéseivel (lásd a Varsói Szerzıdés nem sokkal késıbbi, 1955. májusi aláírása). Az öt összehívó állam vezetıi úgy érezték, a nyugati világ a megkérdezésük nélkül igyekszik Ázsiában politizálni, továbbá aggódtak az USA és Kína közötti feszültség erısödése miatt, támogatták az önrendelkezés jogát, és véget kívántak vetni a még mindig uralkodó rasszizmusnak. Az USA némi gyanakvással tekintett az összejövetelre, egyben viszont saját külpolitikájának ellentmondásai is világossá váltak. Noha elvileg támogatta a népek önrendelkezését, a dekolonizációt, és ellenezte a faji megkülönböztetést (éppen ekkor, 1954-ben kezdték az Egyesült Államokban fokozatosan felszámolni a szegregációs, más néven Jim Crow-törvényeket), ugyanakkor erısen támaszkodott a nyugat-európai kolonialista országokra a keleti blokk elleni küzdelemben, továbbá úgy tőnt számára, hogy a bandungi értekezlet országai elkezdtek „balra tolódni”. Ám ez nem következett be, mivel a konferencia nem ítélte el a Nyugatot és az USA-t sem, sıt, a részt vevı országok igen sokféle politikai álláspontot képviseltek.

14

Szabó Loránd: A gyarmati világ felbomlása 2012–2014. Még 1954-ben beszélt a kínai–indiai egyezmény kapcsán Nehru a Sri Lanka-i Colombóban a békés egymás mellett élés öt alapelvérıl, vagyis az öt erényrıl, szanszkritül Pancsa Siláról,5 melyek a következık voltak: 1. egymás területi egységének és szuverenitásának kölcsönös tisztelete, 2. kölcsönös agressziómentesség, 3. kölcsönös be nem avatkozás egymás belügyeibe, 4. egyenlıség és egymás kölcsönös segítése, 4. békés egymás mellett élés. Mindez részben a kínai miniszterelnök, a kínai, egyébként ekkoriban mérsékelt külpolitikát nagyban meghatározó Csou En-laj (1898–1976) hatására következett be (aki korábban meggyızte Nehrut, hogy fogadja el Tibet kínai bekebelezését). Ezeket az elveket a konferencia részvevıi is magukénak vallották (végül kibıvítve, az ENSZ alapokmányának gondolataival egybegyúrva, tíz pontban fejtették ki a világbéke és az együttmőködés fontosságát), létrehozva ezzel a „bandungi szellemet”, mely megmutatta, hogy a két tömbön kívül is számottevı erı létezik, egy új geopolitikai együttmőködés lehetısége merült fel, mellyel számolni kellett a jövıben. Egyben a Kelet–Nyugat mellé felhozta az Észak–Dél perspektívát, vagyis a versengést a világ erıforrásaiért a fejlett és a fejlıdı országok között, melynek értelmében már nemcsak katonai-politikai érdekek formálják a nemzetközi kapcsolatokat, hanem a gazdasági, energia-, élelmiszer- és nyersanyagforrásokhoz való hozzáférés is kulcsfontosságúvá vált. I.7.2. Az ENSZ növekvı szerepe (1955) 1955 decemberében az ENSZ tizenhat új taggal bıvült. Az új tagoknak ugyan kétharmada európai állam volt (köztük Magyarország), ám 1946 óta ugyanennyi Európán kívüli tagot vettek fel az ENSZ-be, így megmaradt a tagság többségének antikolonialista álláspontja, és a hidegháborús logikából is többen kimaradtak, mivel egyik szuperhatalomnak sem voltak elkötelezve. I.7.3. Tiltakozás a szegregáció ellen az USA-ban, a néger polgárjogi mozgalom és a radikális afroamerikai irányzat erısödése 1955 decemberében az alabamai Montgomeryben egy Rosa Parks (1913–2005) nevő néger asszony nem adta át a városi buszon a helyét egy fehérnek a sofır felszólítására sem, ami miatt letartóztatták. Igaz, hogy az ezt megelızı évtized során hasonló engedetlenségi akciókra már néhányszor sor került az USA déli államaiban, de ezt az esetet sikerült sokkal jobban a rivaldafénybe vonni, mivel Parks elítélése miatt és a buszokon való elkülönítés elleni tiltakozásként bojkottot szerveztek, amely több mint egy évig tartott, és több tízezren vettek benne részt (hiába próbálták a vezetıket és a résztvevıket megfélemlíteni házaik elleni támadásokkal, illetve templomaik felgyújtásával). A bojkott egyrészt hatalmas sajtóvisszhangot kapott,6 valamint megroppantotta a helyi busztársaságot is, és végül a faji elkülönítés törvényét is eltörölték. Az események nagyban hozzájárultak a baptista lelkész és fekete polgárjogi aktivista, ifj. Martin Luther King (1929–1968) népszerőségéhez, mivel az egyik montgomery-i gyülekezet vezetıjeként a bojkottot szervezık élére került, letartóztatták, majd szabadon engedték, és országossá vált ismertsége miatt késıbbi nagyhatású szónoklataira sokan lettek kíváncsiak. King igyekezett felhívni a figyelmet arra, hogy a fekete bırő szegények délen 5

Részben elızménye volt ennek Indonéziában, hogy Sukarno még 1945-ben kifejtette, hogy a Pancasila [ejtsd: pancsaszila], azaz az öt alapelv az, mely az indonéz állam politikáját irányítja (az egyetlen istenben való hit, igazságos és civilizált emberség, Indonézia egysége, a képviselık döntései nyomán születı egyhangú határozatok belsı bölcsessége által vezérelt demokrácia, társadalmi igazságosság Indonézia minden népének), és amelyre a értekezlet is alapult (a szocializmus, a monoteizmus és a nacionalizmus sajátos egyvelegeként). 6 Nyilvánvalóan ihletet adott ez, amikor 1957-ben a dél-afrikai Johannesburg egyik városrészében, Alexandrában is fél éven át tartó, tízezreket mozgósító buszbojkottra került sor – de itt a viteldíj emelése miatt tört ki –, amely hozzájárult az ottani fajvédı rezsimmel szembeni ellenálláshoz, köztük az Afrikai Nemzeti Kongresszus, az ANC erısödéséhez.

15

Szabó Loránd: A gyarmati világ felbomlása 2012–2014. még mindig sokszor erıszakos megkülönböztetéstıl szenvednek, és többek között 1963ban egyike volt a Washingtoni menetelés a munkáért és a szabadságért (March on Washington for Jobs and Freedom) néven szervezıdı tömegmegmozdulás szervezıinek. Ezen a rendezvényen mondta el máig is legismertebb, Van egy álmom (I have a dream) kezdető beszédét. Néhány évvel késıbb azonban meggyilkolták (egyesek a Kinget állandóan megfigyelı FBI-t vádolták a tett értelmi szerzıjeként), ami miatt valóságos mártírként tekintettek rá. (Nem szabad megfeledkezni a korabeli hidegháborús kontextusról, hiszen ebben az idıben a baloldali, radikálisnak tekintett mozgalmakat az amerikai kormányszervek meglehetıs gyanakvással és idegességgel figyelték, a szovjetek pedig lehetıséget láttak bennük.) Az egyenjogúságra és integrációra való békés, polgárjogi keretek közti törekvés mellett kialakult az Amerikai Egyesült Államokban egy jóval keményebb hangvételő irányzat, mely a fehérek és feketék különválását propagálta, fekete felsıbbséget hirdetett, és amelynek egyik vitathatatlan vezetıje Malcolm X (eredetileg Malcolm Little, 1925–1965) volt, aki szintén óriási hatást gyakorolt az amerikai és az afrikai feketékre egyaránt. Malcolm Little hányatott gyerekkora után (melynek során hatással volt rá apja rajongása Marcus Garvey tanaiért) fiatal felnıttként betörésekért börtönbe került (1946– 1952), ahol megismerkedett az 1930-as detroiti alapítású szinkretikus vallás, az Iszlám Nemzet (Nation of Islam) tanításaival. (Ez a vallás egy korábbi, az afroamerikaiak számára afrikai gyökereket kínáló, 1913-as alapítású amerikai vallásból – Moorish Science Temple of America – vált ki.) Az Iszlám Nemzet az afroamerikaiak külön nemzetté válásának szükségét hirdette (az afrikai diaszpóra egyesítését, amíg visszatérhetnek Afrikába), valamint azt, hogy ık Allah választott és egyben a Föld elsı népe – ezzel a fekete felsıbbrendőséggel nyilvánvalóan a fehér felsıbbrendőséget hirdetı tanokat igyekezve kompenzálni. (A fehérek kereszténységének egyfajta ellenmítoszaként mutatta fel a vallásalapító az iszlámot a feketék számára, Garvey korábbi próbálkozásához hasonlóan, ezért is nıtt aránylag gyorsan a követık száma.) Csatlakozott az új hithez, a börtönben tanulni kezdett, különösen szónoki gyakorlatokat végzett, követte az Iszlám Nemzet életviteli elıírásait (leszokott káros szenvedélyeirıl), és a vallás vezetıjének levélben közölt utasítására régi családnevétıl is megszabadult (mivel azt is a rabszolgatartó fehérek aggatták az ıseire). A börtönbıl való feltételes szabadlábra bocsátása után a magas termető, karizmatikus fellépéső férfi gyorsan haladt elıre az egyházi ranglétrán, és a vallásalapító, prófétának tekintett Wallace Fard Muhammad (1893–?) utáni második vezetı, Elijah Muhammad (1897–1975) rövidesen megtette helyettesének, alatta több tízezresre nıtt a hívık serege. Malcolm X Truman elnöknek levelet írt, melyben elítélte a koreai háborút, és magát kommunistának nevezte. Az FBI ezután ıt is megfigyelés alá vonta, mint ahogyan Kinget is. Malcolm X, aki közben magát már Malcolm Shabazznek nevezte, kiállt amellett, hogy a feketék nyugodtan alkalmazzanak erıszakot, ha védekezniük kell a „fehér ördögökkel” szemben. Amikor 1960 szeptemberében Fidel Castro az ENSZ közgyőlésére New Yorkba érkezett, Malcolm X vele is találkozott, illetve több afrikai politikussal, így Nasszerrel, a guineai Ahmed Sékou Touréval (1922–1984) és a zambiai Kenneth Kaundával (1924). Azonban a néger polgárjogi mozgalmak támadták szélsıséges, erıszakos és rasszista nézetei miatt, ı pedig azok vezetıit a fehérek beépített embereinek nevezte. 1964-ben, miután kiábrándult a vallási vezetıjébıl (aki sikerei miatt a hatalmát féltette tıle), kiközösítették az egyházból. Ekkor Malcolm X kijelentette, hogy a feketék politikai öntudatosságának növelésére fekete nacionalista mozgalmat indít, és a továbbiakban együtt fog mőködni a polgárjogi aktivistákkal, amit fınöke eddig tiltott neki, viszont javasolta, hogy a polgárjogi küzdelem helyett koncentráljanak az emberi jogokra, mivel így nemzetközi porondra vihetik a küzdelmet, akár az ENSZ elé, és ott a frissen függetlenné vált afrikai államok is

16

Szabó Loránd: A gyarmati világ felbomlása 2012–2014. támogathatják ügyüket.7 Megalapította a Muszlim Mecset Rt.-t (Muslim Mosque Inc., MMI) vallási szervezetként és az Afroamerikai Egységszervezetet (Organization of Afro-American Unity, OAAU) világi, pánafrikai szervezetként, és találkozott Kinggel. Ezután Afrikába és a Közel-Keletre utazott, elzarándokolt Mekkába, és áttért a szunnita iszlámra. 1964-es közelkeleti és afrikai útjai során vagy egy tucat országba ellátogatott, részt vett az Afrikai Egységszervezet második, kairói ülésén mint az Afroamerikai Egységszervezet küldötte, és mire ısszel visszatért az Egyesült Államokba, szinten minden jelentısebb afrikai vezetıvel találkozott. A Kongói Köztársaságot (az egykori Belga Kongót) különösen fontos, szimbolikus területnek tekintette Afrika közepén, ahol a gonosz (a nyugati imperializmus) ellen küzd a jó (a fekete függetlenség). Számos egyetemen tartott beszédet, kritizálta a kapitalizmust, és kijelentette, hogy megbánta a korábbi rasszizmusát. Viszont egykori egyházának tagjai elkezdték fenyegetni, végül egy manhattani politikai győlésen az Iszlám Nemzet több tagja tüzet nyitott rá, és megölte. (Itt is felmerült, hogy a kormányszervek keze is esetleg benne volt a korábbi egyházában ellene szított győlöletben, a gyilkosságra való felbujtásban.) A nemzetközi sajtóvisszhang – fıként az el nem kötelezett országokban – elismerıen nyilatkozott róla, a Ghanaian Times például John Brownhoz és a kongói Patrice Lumumbához hasonlította, akik további amerikaiakhoz és afrikaiakhoz hasonlóan a szabadság ügyének mártírjaivá lettek. Malcolm X sok afroamerikai fiatal példaképe lett, jóval hatásosabban tudta megnövelni a „fekete öntudatukat”, mint a polgárjogi aktivisták, és egyben a fekete politikai aktivisták is radikálisabbakká váltak az 1960-as években, divatba jött „a fekete szép” jelszava („Black is beautiful”), számos mővészre hatott, arcképe és neve Che Guevarához és Patrice Lumumbához hasonló, ikonikus szerepre tett szert. (Még 1964-ben egy fiatal afroamerikai bokszoló, ifj. Cassius Clay nehézsúlyú világbajnok lett, és bejelentette, hogy Malcolm X hatására csatlakozott az Iszlám Nemzethez, és ezért nevét Muhammad Alira változtatta. Számos afroamerikai és afrikai fiatal számára lett ı is követendı példakép.) I.7.11. Fidel Castróék forradalmának hatalomra jutása Kubában (1956–1959) és az 1962-es rakétaválság következménye A kubai katonatiszt, Fulgencio Batista (1901–1973), aki 1940–1944 között az ország elnöke volt, azután az USA-ban élt, 1952-ben visszatért, jelöltette magát az elnökválasztáson, majd 7

1964 decemberében a következıket mondta az általa frissen alapított Afroamerikai Egységszervezet (OAAU) győlésén: „Forradalmi világban és forradalmi korban élünk. Ami engem illet, szeretném emlékeztetni különösen azokat, akik magukat vezetınek nevezik, annak a fontosságára, hogy észrevegyék a közvetlen kapcsolatot az afroamerikaiak ebben az országba folytatott küzdelme és a népünk egész világon vívott küzdelme között. Ugyanis addig, amíg azt hisszük – miként egyik jó testvérem említette mellékesen néhány vasárnappal ezelıtt –, hogy elıbb rendbe kellene hoznunk a dolgokat Mississippiben, mielıtt Kongó miatt egyáltalán aggódni kezdenénk, addig soha nem fogjuk tudni rendbe tenni a dolgokat Mississippiben. ” Ekkor az USA Mississippire figyelt, ahol a fehérek szembeszegültek a szegregációt megszüntetı szövetségi törvényekkel, és 1964 nyarán fellángolt az erıszak, több fekete gyülekezet templomát porig égették, mivel a jórészt északról jött polgárjogi aktivisták igyekeztek minél több afroamerikait rávenni arra, hogy szavazóként regisztráltassák magukat. (Ez volt „a szabadság nyara”, az FBI számára pedig „a lángoló Mississippi”.) A Ku Klux Klan egyik igen erıszakos és titkos csoportja ezután megölt három polgárjogi aktivistát, akik az egyik templom leégése miatt érkeztek az államba. A nyomozás során Johnson elnöknek kellett nyomást gyakorolnia J. Edgar Hoover FBI-igazgatóra, hogy nagyobb elánnal folytassák a vizsgálatot, mivel az igazgató nem lelkesedett a polgárjogi csoportokért. Az egykori Belga Kongóban pedig ekkor már 1960 óta folyt a polgárháború, melybe a két világhatalom, számos ország és az ENSZ is alaposan belebonyolódott. („We’re living in a revolutionary world and in a revolutionary age. I, for one, would like to impress, especially upon those who call themselves leaders, the importance of realizing the direct connection between the struggle of the Afro-American in this country and the struggle of our people all over the world. As long as we think–as one of my good brothers mentioned out of the side of his mouth here a couple of Sundays ago–that we should get Mississippi straightened out before we worry about the Congo, you’ll never get Mississippi straightened out.”) Idézi: JACOBS, Sean: „Malcolm X in Africa.” 27 June 2011, Africa is a Country blog, URL: http://africasacountry.com/2011/06/27/malcolm-x-in-africa/ (2013.05.09.).

17

Szabó Loránd: A gyarmati világ felbomlása 2012–2014. látva kudarcát, puccsot hajtott végre, felfüggesztette az alkotmányt, számos szabadságjogot megvont, és a társadalom legvagyonosabb rétegének érdekeit kiszolgáló, korrupt és elnyomó rendszert hozott létre, melyben a haszon jelentıs részét átengedte az amerikai nagyvállalatoknak és maffiának. A rezsimmel elégedetlen elemek egyaránt szervezkedtek a városokban és vidéken is. Közéjük tartozott a fiatal jogász, Fidel Castro (1926), aki társaival 1953. július 26-án megtámadta a santiagói Moncada laktanyát, amiért letartóztatták és bebörtönözték. Szerencséjére 1955-ben kiengedték, és testvérével, Raúllal Mexikóba távozott, s ott a spanyol polgárháború köztársasági veteránjától, Alberto Bayótól kaptak katonai kiképzést, mivel céljuk Batista rezsimjének fegyveres megdöntése volt. Itt találkozott Fidel az eredetileg orvosnak tanult argentin forradalmár Ernesto „Che” Guevarával (1928–1967), aki csatlakozott hozzájuk, és a szervezkedık felvették a Július 26. Mozgalom nevet. 1956-ban kis csapatuk partra szállt Kuba délkeleti részén, bevették magukat a Sierra Maestra hegyei közé, ahol az elsı összecsapásban kis híján teljesen megsemmisülve végül fokozatosan erıre kaptak, és bár nem voltak sokan, mégsem tudták ıket legyızni. 1958ban kalózrádió-adással terjesztették a propagandájukat (Radio Rebelde), miközben az USA embargó alá vonta az országot, megnehezítve a diktátor helyzetét. Fokozatosan nyomultak a fıváros felé, és 1959 elsı napján legyızték Batista erıit a Che Guevara által vezetett lázadók Santa Clara ostrománál, aminek hírére a diktátor a Dominikai Köztársaságba menekült. Castróék rövidesen bevonultak a fıvárosba, átvették az ország felett a hatalmat, megkezdıdött a „forradalmi igazságszolgáltatás”, azaz a korábbi rezsim kiszolgálóinak üldözése, ám emellett kommunista típusú, hathatós szociális reformokra is sor került, ugyanakkor ellentételezés nélküli államosításra is, ami miatt viszont az USA máig tartó embargóval sújtotta az országot. A szovjetek segítséget ajánlottak az ekkor még nem kommunista, „csak” forradalmár Castrónak. Az USA titkosszolgálata megpróbálkozott egyebek között 1961-ben egy elvetélt akcióval a Disznó-öbölben, hogy kubai emigránsokat partra szállítva megdöntse az új rezsimet, ami után John F. Kennedy (1917–1963) kormánya további sikertelen akciókkal rukkolt elı, míg végül a szovjet pártfıtitkár, Nyikita Hruscsov (1894–1971) 1962 tavaszán azt javasolta Castrónak, hogy telepítsenek atomrakétákat a szigetre, melyekkel elveszik az USA kedvét a további kísérletektıl. Megindultak a titkos szállítások, amelyek miatt október második felében kirobbant a két hétig tartó rakétaválság, mely kis híján nukleáris katasztrófát idézett elı, de végül a feszült helyzetben mindkét hatalom a háttértárgyalásokon önmérsékletet tanúsított, a szovjetek visszavonták nukleáris fegyvereiket az Egyesült Államok tıszomszédságából, cserébe Kennedy megígérte, hogy kivonják hasonló eszközeiket Törökországból és a dél-olasz bázisokról. Kuba és Castróék tekintélye a bravúros zsarolás után még inkább megnövekedett a két táborhoz nem csatlakozottak között (Kína is támogatásáról biztosította Kubát), és Che Guevara többek közt Kubának gazdasági partnereket keresı utazásokat tett, majd 1965-ben a forradalmat tovaterjeszteni szándékozó „világkörüli turnéra” indult (Guinea, Algéria, Angola, Kongó-Léopoldville, Tanzánia, Bolívia).

I.8. Függetlenség Afrikában I.8.1. Három régió az élen A második világháború utáni ázsiai függetlenségi küzdelmek több módon is ösztönzıleg hatottak a gyarmati uralom alatt álló afrikai népekre, illetve az ottani elitre. Egyrészt ezek (katonai, politikai-ideológiai és gazdasági) példát láttak maguk elıtt, másrészt tapasztalatokat, ötleteket merítettek belılük, valamint adott esetben konkrét anyagi, katonai támogatásra

18

Szabó Loránd: A gyarmati világ felbomlása 2012–2014. számíthattak. Afrikában három térségben indult meg a függetlenedés: a francia Maghrebben (1954-tıl), a Dél-afrikai Unióban az apartheiddel (1948-tól), valamint Nyugat-Afrikában Aranyparton és Nigériában (1957-tıl). A három térség közül az elsı fegyveres küzdelmei lökést adtak a ma szubszaharainak, akkoriban fekete-afrikainak nevezett térség népeinek is, és egyben bátorította ıket a nyugat-afrikai brit gyarmati területek viszonylag békés politikai küzdelme. Azonban a dél-afrikai eltérı eset, mivel ott a politikai színteret uraló európai származású kisebbség kívánt függetlenedni a „színes” (javarészt afrikai és jóval kisebb számban ázsiai származású) többség számára politikai jogokat adni hajlandó anyaországtól, Nagy-Britanniától. I.8.2. Madagaszkár elszigetelt kísérlete (1947–1960) A franciák által közel fél évszázada uralt szigeten 1942-ben a britek vették át a hatalmat (megakadályozandó, hogy a vichyi Franciaország a németek számára azt indiai-óceáni támaszpontként bocsássa rendelkezésre), ami máris megkérdıjelezte a franciák erejét a helybéliek szemében, akik a korábbi évtizedekben törvényi úton kívántak francia állampolgárokká válni, majd 1943-ban a Szabad Francia Erık (FFL) vették át a britektıl a sziget irányítását. 1946-tól újult erıvel indult meg a politikai küzdelem a sziget önállóságáért, majd 1947–1948-ban lázadás tört ki, melyet a franciák elfojtottak (több tízezer áldozat árán, akik fıként a harcok következtében fellépı éhínség és betegségek miatt haltak meg), ám utána már 1956-tól békés úton vált függetlenné az ország 1960-ban. I.8.3. Hatalomváltás Egyiptomban és a szuezi válság hatása (1952/54, 1956) Az 1922 óta független – bár brit befolyás alatt álló – Egyiptomban 1952-ben a Szabad Tisztek Mozgalmának vezetésével katonai államcsínyre került sor, lemondatták a királyt, egy évvel késıbb, 1953-ban pedig kikiáltották a köztársaságot. A hatalmat 1954-ben a karizmatikus, arab nacionalista Gamal Abden-Nasszer (1918– 1970) ezredes ragadta magához, aki eleinte a két szuperhatalom közül inkább mérsékelten az USA felé orientálódott, de egyben a franciák ellen küzdı algériai felkelıket is támogatta, mivel a pánarab eszme híveként az arab területek egyesítésrıl is álmodott. Megegyezett a britekkel, hogy katonáik elhagyják a Csatorna-övezetet. Viszont amikor a nagyszabású tervét, az asszuáni gátat nem támogatta sem az USA, sem a britek, az oroszok viszont segítıkésznek bizonyultak, úgy döntött, államosítja a Szuezi-csatornát, és részben annak bevételeibıl finanszírozza az építkezést. (Elhatározásban szerepe lehetett az 1955-ös bandungi értekezletnek is, melynek határozatai bátoríthatták az ország területi integritásának teljességére való törekvését.) A csatornát üzemeltetı társaság tulajdonjoga túlnyomórészt francia és brit kézben volt, így a két állam érdekeit sértette a terv. A két legnagyobb gyarmattartó ezért katonai beavatkozásra szánta el magát (a franciákat az is bosszantotta, hogy Egyiptom segítette az ellene küzdı maghrebieket), az izraeliekkel együtt. Az 1956-os szuezi válság során azonban a két hagyományos gyarmatosítót, a briteket és a franciákat is „rendreutasította” az USA és a Szovjetunió! A két európai hatalom kénytelen volt visszavonulót fújni. Ez óriási lökést adott Afrikában a függetlenségi törekvéseknek, egyben pedig hihetetlen mértékben megnövelte Egyiptom és Nasszer presztízsét, ezért gyorsan odaálltak mögé a szovjetek is, fegyverekkel, tanácsadókkal és gazdasági segítséggel megtámogatva a sikert. Egyiptom és vezetıje a következı években szívesen tetszelgett az afrikai függetlenségi törekvések támogatójának szerepében. I.8.4. A Mau-Mau-lázadás és a függetlenség Kenyában (1952–1960, 1964) Az 1946-tól Kenyai Afrikai Unió (Kenya African Union, KAU) néven mőködı politikai szervezet élére, mely a helyi népcsoportokat képviselte, de a kikujuk vettek részt benne

19

Szabó Loránd: A gyarmati világ felbomlása 2012–2014. legtöbben, Jomo Kenyatta került 1947-ben. A brit uralom alatt álló Kenyában fıként a földjeiktıl részben megfosztott kikujuk indították el 1952-ben a Mau Mau-felkelést, mely a fehéreket és indiaiakat jelentıs számban (mintegy negyven-, illetve százezres nagyságrendben), valamint arabokat magába foglaló elit ellen irányult, ugyanis az nem akarta kiengedni kezébıl a hatalmat. (Ugyanakkor a britek oldalán is sok kikuju harcolt a Mau Maufelkelık ellen, vagyis a kép jóval árnyaltabb.) A britek szükségállapotot hirdettek, több politikai vezetıt (köztük Kenyattát) bebörtönöztek, a küzdelem igen véres volt mindkét oldalról. Nagyon széles támogatottságot azonban a felkelıknek nem sikerült kivívniuk, így lassan a brit erık leverték a felkelést. 1958-ban az új alkotmány megnövelte a fekete-afrikaiak arányát a képviselıtestületben, de még az „egy ember egy szavazat” követelést nem teljesítette. Tom Mboya sok fekete-afrikait küldött az USA-ba amerikai pénzen, hogy egyetemi végzettséget szerezzenek. 1960-tól mőködhettek csak országos pártok, melyek közül a KAU új nevet vett fel, Kenyai Afrikai Nemzeti Unió (Kenya African National Union, KANU) néven Kenyatta vezette, fıtitkára Mboya lett. 1963-ban független domínium, 1964-ben köztársaság lett, Kenyattával (1978-ig) az élen. I.8.5. Marokkó (1952/1953–1956) és Tunézia (1952–1956) függetlenedése Jóllehet a javarészt francia, kisebbrészt spanyol ellenırzés alatt álló Marokkóban már 1944ben kikiáltották helyi csoportok a függetlenséget, amit megmozdulások is követtek, 1947-ben azonban maga a szultán állt a nacionalista törekvések élére, és 1952-ben kérte Franciaországot, vizsgálja felül a protektorátusi szerzıdést, maga mögött tudva az USA és az ENSZ támogatását a függetlenségi törekvésében. A franciák azonban 1953-ben elutasították, a szultánt előzték, ekkor zavargások kezdıdtek, végül 1955-ben a franciák és a számőzött szultán megállapodásra jutottak, és 1956-tól a királyi címet felvéve V. Muhammad (1956– 1961) immár a független Marokkó felett uralkodott, azonban az ország több területen – például gazdaságilag – erıs függésben maradt Franciaországtól. Tunéziában az egyik legaktívabb politikus, Habíb Burgiba (1903–2000) 1945-ben titokban Egyiptomba utazott, majd belsı autonómiát követelt Franciaországtól. 1952-tıl fegyveres küzdelem indult a függetlenségért, emiatt a franciák jelentıs katonai erıket mozgósítottak. 1954-ben átmeneti enyhülés következett be, mivel Pierre Mendès France miniszterelnök beleegyezett a belsı autonómiába, majd 1955-ben a függetlenség megadásáról is megállapodtak, ez 1956-ban következett be, és a Neo-Desztúr párt gyızött Burgibával. 1957-ben eltörölték a monarchiát, az ország élére Burgiba került (1957–1987), aki részben szocialista orientációt követett, és a függetlenségi mozgalmak erıs támogatójává vált. I.8.6. Az algériai háború (1954–1962) és Algéria függetlensége (1962) Franciaország különleges területként kezelte gyarmatai közt Algériát, melynek jelentıs, lakott része közigazgatásilag az anyaország részét képezte, és igen jelentıs telepes lakossággal bírt (a lakosság közel 10%-a). Habár 1947-ben elvileg a franciákéval egyenlı jogokat biztosítottak az algériai bennszülött, azaz nem európai származású lakosságnak, a helyzet nem változott, és a katonák közül sokakat elvittek az indokínai háborúba. A visszatérık segítségével Ahmed Ben Bella (1918–2012) fegyveres szervezkedésbe kezdett (az FLN elıdjét hozta létre, lásd lejjebb, de letartóztatták, bebörtönözték, ám megszökött, és Kairóból irányított tovább), valamint az 1945-ös, a nemzeti önállóság mellett tüntetı tömeget brutálisan szétverı francia biztonsági erık sétifi (avagy másnéven constantine-i) vérengzése óta a nemzeti függetlenség mellett síkra szálló Ferhat Abbasz (1899–1985) szintén a Messzali Hadzs-féle mozgalomból kivált, formálódó új politikai erı, a Nemzeti Felszabadítási Front (Front de Libération Nationale, FLN) felé közelített. Ennek fegyveres szárnya (az ALN, Armée de Libération Nationale) 1954-ben megkezdte a fegyveres harcot a franciák ellen, akik azonban sokkal határozottabban

20

Szabó Loránd: A gyarmati világ felbomlása 2012–2014. ragaszkodtak ehhez a területükhöz (a francia telepesek nagy száma, az itt frissen fellelt kıolaj, a haditengerészeti bázisok és a kísérleti atomrobbantások miatt), mint a két szomszédjához, így hatalmas haderıt vetettek be, a helyi telepesek támogatásától kísérve (a háború becsült mérlege kb. 30 000 francia és legalább tízszer ennyi algériai lett). 1956 októberében Ben Bella és társai Marokkóból Egyiptomba tartó repülıgépét a franciák ugyan eltérítették (Ben Bellát 1962-ig fogva tartották), de a katonai erıfeszítések eredménye az lett, hogy a francia belpolitika súlyos válságba került (megszőnt a Negyedik, és De Gaulle-lal az élen létrejött az Ötödik Köztársaság), 1958-ban pedig Ferhat Abbasz vezetésével Kairóban megalakult az ideiglenes algériai kormány (ı lett az ideiglenes elnök is 1962–1963-ban). 1961-ben népszavazást rendeztek Algériában a függetlenségrıl, melyen elsöprı többséggel voksoltak a függetlenedés mellett; így 1962-ben, az éviani egyezményben a franciák is elismerték az ország különválását (ami miatt közel egymillió francia hagyta el Algériát), és Ahmed Ben Bella lett az ország miniszterelnöke, majd a következı évben elsı elnöke (1963–1965).

I.8.7. Kamerun küzdelme az önállóságért (1955–1960) A korábbi német gyarmat, Kamerun nagyobbik része a franciák, egy kisebb része a britek ellenırzése alatt állt, melyeket az ENSZ a háború után továbbra is rájuk bízott. A francia részen 1948-ban jött létre a Kameruni Népek Uniója (Union des Populations du Cameroun, UPC), melynek élére még ugyanebben az évben Ruben Um Nyobè (1913–1958) került, aki éles hangon szólított fel a függetlenség elnyerésére, de ennek elıfeltételeként a két országrész egyesítését szorgalmazta. A viszonylag csekély létszámú francia telepesek a következı élvek során többször összecsaptak a kameruni fekete bırő lakossággal (puskával „vadászva” rájuk), és a francia gyarmati igazgatás ugyan 1946-tól fokozatosan engedte helyi képviseleti szervek létesítését, de befolyásával (pénzzel és csalással) olyan politikai formációk létrejöttét és kampányát támogatta, melyek miatt az UPC nem volt képes a képviselıhelyek többségét megszerezni a területi győlésben (helyi parlamentben). A franciák kommunista befolyás alatt állónak tekintették az UPC-t. 1955-ben véres összecsapásokra került sor, melyeknek szervezésével a francia kormány az UPC-t vádolta, és betiltotta, mire az illegalitásba vonult. Az ún. Defferre-féle 1956-os kerettörvény viszont 1957-ben létrehozta a francia gyámság alatt álló, autonóm Kamerunt, melynek vezetıje a választások eredménye alapján az elıkelı családból származó, gazdag katolikus szociáldemokrata matematikatanár és jogász, a gyakorlatias nacionalista André-Marie Mbida (1917–1980) lett, aki a fokozatosság híveként elıször a fokozatos autonómiát, majd a függetlenséget célozta meg. Elsı lépései egyikeként igyekezett erıteljesen fellépni a francia gyarmatosok faji szegregációja ellen, és igyekezett rábírni a katolikus egyházat is, hogy afrikai származásúakat küldjön a plébániákra. Kamerun francia fıbiztosa, Pierre Messmer egyezségre törekedett Ruben Um Nyobèvel, hogy az erıszaknak véget vessenek, de az UPC nem engedett a követeléseibıl, így tovább küzdöttek. Messmer utóda, Jean Ramadier pedig azt javasolta Mbidának, hogy hajtsák végre az UPC elképzeléseit, de nélküle, amibe viszont Mbida nem volt hajlandó belemenni, mivel ezzel a fıbiztos beleavatkozott az ország belügyeibe. Ramadier túllépte a hatáskörét, Mbida 1958 elején lemondott, a francia hadsereg pedig az év második felében rajtaütött Nyobè rejtekhelyén, és megölte (egy betontömbbe temették), ami után az UPC vezetıi külföldre menekültek. Mbida korábbi barátja, Ahmadou Ahidjo (1924–1989) lett a független Kamerun elsı elnöke hathatós francia segítséggel 1960-ban (1982-ig). 1961-ben egyesítette a brit gyámság alatt álló terület déli részével (az északi Nigériához csatlakozott), szövetségi államot hozva létre, majd fokozatosan az egységes állam felé vezette az országot, egypártrendszert

21

Szabó Loránd: A gyarmati világ felbomlása 2012–2014. alakítva ki, és francia támogatással leszámolt politikai ellenfeleivel (az UPC gerillái ellen irtóhadjáratokat indított az ország nyugati részén). I.8.8. Az afroázsiai népek szolidaritási konferenciája Kairóban (1957–1958), a „harmadik világ” körvonalazódása 1957 decemberében Kairóban tartotta elsı összejövetelét a különbözı mozgalmakat tömörítı Afrika és Ázsia Népeinek Szolidaritási Szervezete, mely azt latolgatta, hogy Kubát és egyes latin-amerikai országokat is bevegye-e a szervezetbe. A konferencián a Szovjetunió képviselıje is részt vett, „testvéri segítséget” ajánlott, és taktikusan azt mondta, nem kérik, hogy bármilyen blokknak elkötelezıdjenek, sem a bel-, sem a külpolitikába nem kívánnak beleszólni. A résztvevık elfogadták a bandungi tíz pontot, és további négyet, melyek a következık voltak: tiltakoztak az atomkísérletek ellen (Afrika és Ázsia legyenek atomfegyvermentes övezetek); elítélték Izraelt és a faji megkülönböztetést Dél-Afrikában; felszólították a franciákat, hogy engedjék Algériát függetlenné válni; valamint felhívták a figyelmet arra, hogy a gyarmatosítás még mindig létezı jelenség Ázsiában, de fıként Afrikában, és az államosítás a nemzet javaival való szuverén rendelkezés joga a gazdasági fejlıdés érdekében. A következı években, egészen 1965-ig Algír volt a különbözı antiimperialista mozgalmak „fıvárosa”, és a marokkói ellenzéki politikus, a baloldali Mehdi Ben Barka (1920–1965) készítette elı az 1966-os havannai, immár trikontinentális konferenciát, de még elıtte vélhetıen brutálisan meggyilkolták Párizsban.8 A nélküle megtartott havannai konferencián megalakult az Ázsiai, Afrikai és Latin-amerikai Népekkel való Szolidaritás Szervezete (az OSPAAAL9). Egyben pedig egy újabb szervezıdés jött így létre, mely az úgynevezett „harmadik világ” egyre bıvülı országait tömörítette. Maga a kifejezés egy Alfred Sauvy (1898–1990) nevő francia közgazdásztól és demográfustól származik. A francia forradalom elıtti ancien régime harmadik rendjérıl Sieyès abbé által írottakra utalva a következıket vetette papírra 1952. augusztus 14-én a L’Observateur címő lap hasábjain, a „Három világ, egy bolygó” címő írásában a fejlıdı országokról: „Ugyanis ez a harmadik rendhez hasonlóan figyelmen kívül hagyott, kizsákmányolt és megvetett harmadik világ is szeretne végre valamivé válni.”10 Több olyan összejövetelre is sor került a második világháború után, melyek részben vagy egészben illeszkedtek eme országok tömbönkívüliségéhez, mint az Új-Delhiben tartott ázsiai konferencia 1947-ben és 1949-ben, a fentebb tárgyalt bandungi konferencia 1955-ben, a Brioni szigetén tartott konferencia 1956-ban, a már említett kairói konferencia 1957-ben, majd egy Belgrádban tartott konferencia 1961-ben, melyet a szintén említett, Havannában

8

Mehdi Ben Barka matematikatanár II. Hasszán marokkói király (1961–1999) elszánt politikai ellenfele volt, a Népi Erık Nemzeti Uniójának (Union Nationale des Forces Populaires, UNFP) vezetıje, aki Jean Lacouture francia riporter, neves életrajzíró történész szavaival élve „a forradalom utazó ügynökeként”, a „harmadik világ”-mozgalom lelkes híveként és a forradalmi antikolonialista mozgalmak támogatójaként mind az USA, mind Franciaország ellenszenvét kivívta. 1963-as számőzetése elsı állomásaként Algírba utazott, ahol találkozott Che Guevarával, Hamílcar Cabrallal, Malcolm X-szel, majd onnan Kairóba, Rómába, Genfbe, Havannába ment, hogy összehozza a forradalmi mozgalmakat, mivel, amint ı fogalmazott, két áramlata találkozik majd a világforradalomnak Havannában, az egyik az októberi forradalom, a másik a nemzeti felszabadító mozgalmaké. Megszerezte a Szovjetunió és Kína támogatását is, és célként a teljes felszabadítást tőzte ki. Azonban 1965-ben párizsi útja során eltőnt. Állítólag francia rendırök rabolták el, de egyesek az izraeli és az amerikai titkosszolgálatot sejtik segítıként az akció mögött, melynek a fı végrehajtója valószínőleg a marokkói titkosszolgálat volt, amelyik állítólag még Párizsban megölte, és az egyik verzió szerint betonba öntötte, egy másik szerint savban feloldotta az ellenzéki politikust. 9 Organización de Solidaridad con los Pueblos de Asia, África y América Latina. 10 SAUVY, Alfred: „Trois mondes, une planète.”, L’Observateur, 14 août 1952 (No 118), 14: „Car enfin ce tiers monde ignoré, exploité, méprisé comme le tiers état, veut lui aussi, être quelque chose.”

22

Szabó Loránd: A gyarmati világ felbomlása 2012–2014. tartott trikontinentális konferencia követett 1966-ban és végül az Algírban tartott 1973-as konferencia. I.8.9. Aranypart/Ghána függetlensége (1957) Az 1874 óta a britek kezén lévı, Aranypartként ismert, az európaiakkal évszázadok óta kapcsolatban álló gyarmaton 1947-ben az akan népcsoporthoz tartozó Joseph Boakye Danquah (1895–1965) létrehozta az Egyesült Aranyparti Győlést (United Gold Coast Convention, UGCC), mely a területnek önkormányzatot szeretett volna adni békés úton. 1948-ban a világháborúból hazatérı több tízezer veterán és mások által a drágaság és a be nem váltott ígéretek miatt kirobbantott zavargások és tüntetések miatt a britek szükségállapotot rendeltek el. Kommunista összeesküvésre gyanakodtak, börtönbe vetették az UGCC hat diplomás vezetıjét, köztük Danquaht és az USA-ban felsıfokú diplomát szerzett, a pánafrikanizmus és Garvey eszméivel megismerkedett, majd az 1945-ös manchesteri pánafrikai kongresszus szervezésében szerepet vállaló Kwame Nkrumah-t, de rövidesen kiengedték ıket. Nkrumah 1949-ben létrehozta a Népi Konvenció Pártját (Convention People’s Party, CPP), részben a legszegényebb csoportra, az ún. verandafiúkra támaszkodva (akik olyan szegények voltak, hogy a gazdagok verandáin húzzák meg magukat éjszakára). Önkormányzatot akart („Önkormányzatot, most!”), és szavazati jogot követelt a nıknek gyújtó hatású beszédeiben, valamint a „pozitív cselekvés” jelszavával sztrájkra és erıszakmentes ellenállásra szólított fel (részben Gandhi példájára). Az ország gazdaságát meghatározó helyi, jól szervezett és befolyásos kakaótermesztık mellé álltak. Nkrumah igen erısen megosztotta a ghánaiakat és másokat is, hívei szinte megváltóként tekintettek rá, miközben ellenségei hataloméhes diktátorokhoz hasonlították. A brit kormányzó Nkrumah-t 1952-ben miniszterelnökké nevezte ki, és amikor 1956-ban Brit Togó népszavazáson az Aranyparthoz való csatlakozást választotta, Nkrumah új jelszót dobott be a köztudatba: „Függetlenséget, most!” (Independence Now!) 1957. március 6-án kinyilvánították az ország függetlenségét Ghána néven (melynek semmi köze területileg az egykori Ghánához, a név szimbolikája a lényeges), a fıkormányzó és a miniszterelnök Kwame Nkrumah lett, akit Osagyefónak (kb. megváltónak) neveztek. Nkrumah úgy gondolta, a világháború után és Fekete-Afrikában az elsı önállóvá vált, volt gyarmatnak kell vezetnie a többit is a függetlenséghez, illetve az egyesült Afrika (az „Afrikai Egyesült Államok”) eszméje felé. Erıs szocialista orientáció jellemezte a frissen önállóvá vált országot, nagyarányú iparosításra és jelentıs közkiadásokra került sor (közoktatás, egészségügy), számos presztízsberuházás követte egymást, szakított a Nyugattal, viszont a fı bevételt jelentı kakaó ára csökkent. A keleti segítség pedig jóval kisebb lett, mint amit Nkrumah remélt, az ország költségvetésébıl mégis jelentıs összegeket fordított más, a függetlenségért küzdı országok megsegítésére (a cél „Afrika teljes felszabadítása” volt). Ghána 1958-ban Guineával lépett unióra, aztán Malival is, de a névleges unió 1963-ra meg is szőnt. 1960. július 7-én megalakult az elsı köztársaság, elsı elnöke szintén Nkrumah lett, aki 1964-ben népszavazással egypártrendszert vezetett be. Az afrikai politikusok között 1960 táján nagy tekintélynek örvendı Nkrumah az Afrikai Egyesült Államok eszméjét hirdette, azaz a politikai integráció elsıbbségét, és követıi az ún. Casablanca-csoportban tömörültek, míg a gazdasági együttmőködés elsıbbségét valló afrikai országok az ún. Monrovia-csoportban. I.8.10. Az összafrikai népek konferenciája Accrában (1958) A frissen függetlenedett Ghánában összehívott konferencián (All-African People’s Conference) az afrikai politikai pártok és egyéb csoportok képviseltették magukat, összesen 28 afrikai területrıl, részben önálló államokból, részben még gyarmati uralom alatt álló

23

Szabó Loránd: A gyarmati világ felbomlása 2012–2014. területekrıl, így több függetlenségi mozgalom volt jelen, mint például az algériai (az Egyiptomban székelı ideiglenes kormánya), a kameruni (az UPC) stb. Ott volt Belga Kongóból a késıbbi elsı miniszterelnök, Patrice Lumumba (1925–1961) is, akire nagy hatást tett Nkrumah, akit több dologban is utánozni igyekezett késıbb. A képviselık száma meghaladta a háromszázat. Az összehívását nyolc független állam – Ghána, Etiópia, Guinea, Libéria, Líbia, Marokkó, Tunézia és az Egyesült Arab Köztársaság – kezdeményezte, a konferencia elnökének Tom Mboyát, a Kenyai Munkaszövetség (Kenya Federation of Labour, KFL) fıtitkárát választották meg, létrehoztak egy állandó titkárságot, melynek Accra lett a székhelye, az elsı titkár George Padmore lett, de mivel ı 1959-ben elhunyt, Guinea accrai nagykövete, Abdoulaye Diallo követte. Immanuel Wallerstein szerint a konferencia a pánafrikai kongresszusok valódi örökösének tekinthetı, számos korabeli nacionalista politikai vezetı elıször találkozott más térségek részben hasonló gondokkal küzdı képviselıivel, és kaphatott tılük erkölcsi vagy akár konkrét támogatást is saját küzdelméhez. A konferencián jogosnak ismerték el bizonyos esetekben az erıszak alkalmazását a gyarmati hatalmak ellen, mint Algériában és Kamerunban. A kolonializmus és a gazdasági uralom elleni küzdelemben az egységre és a szolidaritásra való törekvést tartották fontosnak, összafrikai szervezetek létrehozatalát sürgették (szakszervezetek, ifjúsági csoportok, Felszabadítási Mozgalmak Irodája). A legfontosabb cél a kontinens azonnali függetlensége (Independence Now) volt, öt bizottság foglalkozott vele különbözı szempontból: 1. az imperializmus és a kolonializmus elleni küzdelem; 2. az államhatárok és a föderációk kérdése; 3. egy állandó szervezet létrehozatala; 4. a rasszizmus, a diszkriminatív törvények és gyakorlat felszámolása, az emberi jogok érvényre juttatása; 5. a tribalizmus és a vallási szeparatizmus megszüntetése. A konferencia motiválta, ötletekkel látta el a résztvevıket, továbbá az egységes Afrika gondolata, a pánafrikanizmus eszmei síkról gyakorlatira került át. Összesen három alkalommal üléseztek, az 1958. decemberin kívül 1960 januárjában Tuniszban és 1961 márciusában Kairóban. I.8.11. A Francia Közösség létrejötte és bukása (1958–1961) A Franciaország és korábbi tengerentúli birtokai, azaz gyarmatai egy részének föderációja volt ez, melyet az 1958-as új, Ötödik Köztársaság alkotmánya hozott létre, az új államfı, Charles de Gaulle támogatásával, megreformálva a második világháború végén létrehozott Francia Uniót, melybıl idıközben több protektorátus és gyarmati státusú terület is elszakadt az anyaországtól. Nem a nemzetközi jog vonatkozott erre az egyesülésre (unióra), hanem a belsı jog. A Közösséget alkotó két részbıl az egyik maga az anyaország volt az ún. tengerentúli megyéivel és területeivel (utóbbiak jellemzıen távoli és kevés lakóval rendelkezı szigetek voltak), a másik csoport a korábbi, az uniós idıszak tengerentúli területeit jelentette, melyek államokká váltak, és belsı autonómiával rendelkeztek. A Közösség élén a francia köztársasági elnök állt, a tagállamok elnökeit magába foglaló végrehajtó bizottság irányította, és a nemzeti parlamentek által kijelölt küldöttekbıl álló szenátusa is volt. A Közösség szintjén határoztak a külpolitikáról, a védelmi politikáról, a gazdasági és a pénzügyekrıl, a pénzrıl, valamint a stratégiai nyersanyagokat érintı politikáról. Ide tartozott még a felsıoktatás, az igazságszolgáltatás felügyelete, a Közösségen kívülre irányuló közlekedés és távközlés szervezése. Csakhogy Guinea népszavazáson elutasította ezt az új, De Gaulle-féle alkotmányt, és ezzel kikerült a Francia Közösségbıl, 1958-ban függetlenné vált. Ámde az ezt követı függetlenségi nyilatkozatok után Francia Szudán (Mauritánia) és Szenegál esetében Mali Föderáció néven, késıbb pedig Madagaszkár a Közösség tagjai maradtak, ami miatt viszont az alkotmányt módosították, a tagállamokkal „közösségi megállapodást” kötöttek, és immár

24

Szabó Loránd: A gyarmati világ felbomlása 2012–2014. minden államot a függetlenség felé tereltek. A francia politika két szürke eminenciása, a szubszaharai Afrikában még évtizedekig cselszövéseket kigondoló Jacques Foccart (1913– 1997) és az algériai FLN-nel titkos külön-megállapodásra jutó gazdasági szakember, Paul Delouvrier (1914–1995) igyekeztek fenntartani a szoros kötelékeket az egykori anyaország és az új államok között. Ez azonban nem tetszett a szenegáli politikusoknak, mivel úgy érezték, hogy ez az új területi politika Mamadou Dia (1910–2009) szenegáli miniszterelnök (1957– 1962) 1959-es szavai szerint azt eredményezte, hogy: „Szándékunk ellenére Nyugat-Afrikát darabokra szelték, balkanizálták”. I.8.12. Guinea függetlensége (1958) Ahmed Sékou Touré (1922–1984) 1945-ben a postai dolgozók szakszervezeti tikára lett, 1952-ben pedig a Guineai Demokratikus Párt (Parti Démocratique du Guinée, PDG – ez az elefántcsontparti Félix Houphouët-Boigny [1905–1993] által 1946-ban, Bamakóban eredetileg pánafrikai célzattal alapított; a kommunista eszmékkel is eleinte kacérkodó, de 1951-tıl egyre inkább franciabarát Demokratikus Afrikai Tömörülés [Rassemblement Démocratique Africain, RDA] helyi szekciója volt) vezetıje lett, 1956-ban Francia NyugatAfrika egységes szakszervezetét hozta létre, majd 1958-ban egyedüliként nem csatlakozott a frissen kialakított Francia Közösséghez, így ekkor vált független állammá. Ahmed Sékou Touré, Guinea elnökeként (1958–1984) szélsıséges nacionalista és antiimperialista volt, egypártrendszert alakított ki, de oldalt váltogatott a hidegháborúban. Mivel a Francia Közösség létrejöttekor Guinea szavazott egyedül nemmel a belépésre, ezért Franciaország „megbüntette”, minden mozdíthatót elvittek az országból. A frissen függetlenné vált Ghána és Nkrumah segített neki, a pánafrikai szolidaritás jegyében, cserébe Nkrumah bukásakor Sékou Tourénál kapott menedéket. I.8.13. „A változás szele”-beszéd (1960), létrejön a Dél-afrikai Köztársaság (1961) Harold Macmillan brit miniszterelnökként (1957–1963) afrikai körútja során már Aranyparton is elmondta eme szavakat (1960.01.10.), de Fokvárosban, a dél-afrikai parlamentben 1960. február 3-án történı ismétlése vált igazán ismertté az erre érkezı elutasító válasz miatt, melyet a helyi vezetıktıl kapott: „A változás szele söpör végig ezen a földrészen. Akár tetszik, akár nem, a nemzeti öntudat eme növekedése politikai tény. Mindannyiunknak el kell fogadnunk tényként, és a nemzeti politikáinknak számolniuk kell vele.”11 Elsınek ismerte el hivatalosan brit részrıl a fekete nemzeti mozgalmakat, és azt, hogy a helyi többség vezetésével meg kell adni a gyarmataiknak a függetlenséget. Sürgette a dél-afrikaiakat az 1948 óta kiépült, a nem fehér (európai) származásúakat hátrányosan megkülönböztetı, szegregációra épülı rezsim, az apartheid megváltoztatására, a faji egyenlıség kialakítására biztatva ıket, ám nem sokkal ezután, 1960 márciusában került sor a rendırök által a feketék ellen elkövetett sharpeville-i mészárlásra egy tüntetés feloszlatásakor. A rezsim ezután betiltotta a tüntetést szervezı Pánafrikai Kongresszus (PanAfricanist Congress, PAC) nevő, az Afrikai Nemzeti Kongresszus nevő pártból (African National Congress, ANC) frissen kivált pártot a hasonló tiltakozó megmozdulást szervezı ANC-vel egyetemben. Elkezdıdött az apartheid elleni fegyveres küzdelem, melynek az 11

„The wind of change is blowing through this [African] continent, and whether we like it or not, this growth of national consciousness is a political fact. We must all accept it as a fact, and our national policies must take account of it.” Idézi: BODDY-EVANS, Alistair: „’Wind of Change speech’. Made by Harold Macmillan to the South African Parliament in 1960.” African History. About.com, URL: http://africanhistory.about.com/od/eraindependence/a/wind_of_change1.htm (2013.05.08.). A teljes beszéd hangfelvétele angolul: „Tour of South Africa, Rt Hon Macmillan. Harold Macmillan delivers his ’wind of change’ speech at the Cape Town Parliament.” Apartheid in South Africa. 03 February 1960. 58 minutes 5 seconds. BBC Archive, URL: http://www.bbc.co.uk/archive/apartheid/7203.shtml (2013.05.08.). Az ominózus idézet a felvétel 15. percében hangzik el.

25

Szabó Loránd: A gyarmati világ felbomlása 2012–2014. ANC-hez tartozó Nelson Mandela (1918–2013) lett az egyik fı alakja (amiért 1962-ben életfogytiglani börtönre ítélték, de 27 év után szabadult). Ezekre az eseményekre a helyi fehérek reakciója a kiválás volt a Brit Nemzetközösségbıl egy népszavazással, melyen épphogy nyertek a függetlenséget pártolók (1961.05.31.), így 1961-ben létrejött a britektıl független Dél-afrikai Köztársaság. I.8.14. 1960: „Afrika éve” és a kongói válság (1960–1965) 1960-ban 17 afrikai állam nyerte el függetlenségét, és lépett be rövidesen az ENSZ-be, egyben Belga Kongó függetlenségének elismerése (1960.06.30.) után kirobbant a kongói válság, mely öt évig tartó súlyos polgárháborút, elszakadni akaró régiókat és nemzetközi válságot okozott, amelynek során 1961 februárjában a katangai szakadárok belga és amerikai titkosszolgálati támogatással kivégezték Patrice Lumumba (1925–1961) kongói miniszterelnököt, és szeptemberben gyanús repülıgép-szerencsétlenségben meghalt Dag Hammarskjöld (1905–1961) ENSZ-fıtitkár (1953–1961), majd az ENSZ elsı, és jó darabig egyetlen fegyveres békefenntartó missziójára került sor Afrikában (ONUC, 1960–1964). 1960-ban az ENSZ tagállamainak köre17 taggal bıvült. Közülük 16 afrikai volt, és 1965-ig még további 12 afrikai ország lett az ENSZ tagja. I.8.15. Az Afrikai Egységszervezet/Afrikai Egység Szervezete (AESZ) létrejötte (1963) A szervezet 1963. május 25-én Addisz-Abebában jött létre, megalapításában Hailé Szelassziénak jelentıs szerepe volt, ı lett az elsı elnöke is. A szervezet céljai közé tartozott az afrikai államok egységének és szolidaritásának elımozdítása Afrika gazdasági és politikai jövıjének biztosítása érdekében, az afrikai államok együttmőködésének összehangolása és erısítése a jobb élet biztosítására, az afrikai államok szuverenitásának, területi integritásának és a függetlenségüknek a megvédése, a kolonializmus minden formájának felszámolása. A szervezet semleges kívánt maradni, azaz nem foglalt állást a hidegháborúban egyik fél mellett sem. Az emberi jogokat is mindenki számára biztosítani kívánták, továbbá az életszínvonal növelését, és a tagállamok közötti vitás kérdéseket, nézeteltéréseket békés, tárgyalásos úton óhajtották rendezni. Még a szervezet létrejötte elıtt kialakult két csoport, melyek az afrikai egységhez vezetı utat eltérıen képzelték el, a Casablanca-csoport (a haladók, akik föderációt akartak Nkrumah vezetésével 1961-ben: Ghána, Guinea, Algéria, Marokkó, Egyiptom, Mali, Líbia) és a Monrovia-csoport (a fokozatosság elvét vallók, a gazdasági együttmőködés elsıbbségét óhajtók Senghor vezetésével: Szenegál, Libéria, Nigéria, Etiópia és a volt francia gyarmatok többsége). A két csoport számára kompromisszumot találó Szelasszié a libériai tárgyalások után hívta meg Etiópiába a csoportok országainak képviselıit, akik 32 ország nevében létrehozták a szervezetet, és Etiópia fıvárosát tették meg székhelyévé. A szervezet tevékenységének eredményessége – 2002-es átalakulásáig Afrikai Unióvá – legalábbis erısen vitatható, mivel a be nem avatkozás elvét szem elıtt tartva nemigen tudott hatásosan fellépni a kontinensen a következı évtizedekben egymást érı konfliktusokban. Arról nem is beszélve, hogy évente változó vezetıi mindig más-más állam államfıi voltak, akik sokszor közismert diktátorként nyilván nem kívánták „hasonszırő kollégáikat” felelısségre vonni. (A szervezetet egyesek cinikusan, ám nem teljesen alaptalanul „diktátorok klubjaként” is emlegették.) Ám a gyarmati uralom fenntartása és az apartheid ellen folytatott küzdelemben mégis tudott némi eredményt felmutatni.

26