Magyarorsza gi nagyvallalatok és a fénntarthato féjlodés Fekete László – Győri Zsuzsanna – Kraft Anikó Budapesti Corvinus Egyetem, Gazdaságetikai Központ A magyar társadalom, a gazdaság és a politika szereplői folyamatosan elmulasztják a szembenézést azzal a sajnálatos ténnyel, hogy az ország húsz év óta a gazdasági-társadalmi fejlődés téves útján halad. Az utóbbi két évtizedben létrehozott félperifériás kapitalizmus eleve kudarcra ítélte az ország sikeres integrációját a globális és az európai gazdaságba. Gazdasági és társadalmi lehetőségeinek felélése/eltékozlása következtében az ország gazdasági teljesítménye jelentős mértékben leértékelődött, rendszerszintű problémái felerősödtek, s mind a globális, mind az európai gazdaságban fokozatosan teret vesztett. Az ország gazdasági funkciója, a globális és az európai gazdaságban betöltött szerepe és hosszú távú céljai mindezidáig tisztázatlanok maradtak. Az ország fejlődéspályájának tisztázatlanságát, társadalmi és gazdasági céljainak homályosságát, illetve az újító gondolatok hiányát a kormányzati dokumentumok hosszú ideig azzal igyekeztek ellensúlyozni, hogy átvették és rendszeresen idézték az Európai Uniónak a tudástársadalom és tudásgazdaság megteremtésére, vagy a gazdasági, társadalmi és környezeti fenntarthatóságra vonatkozó közpolitikai dokumentumokban megfogalmazott célkitűzéseit, imitálták az elfogadott EU közpolitikák nyelvezetét, de az azokban vázolt közpolitikai törekvések megvalósítása érdekében komolyabb erőfeszítéseket az eddigi kormányzatok nem tettek. Ezért az ország többnyire csak alacsony tudásintenzitású és csekély hozzáadott értéket tartalmazó bérmunkával képes bekapcsolódni a nemzetközi munkamegosztásba, amely társadalomszerkezetét is eltorzította. Sajátos módon az ország félperiférikus helyzetéből és e helyzetet konzerváló elhibázott gazdaságpolitikai döntések sorából eredő kényszerűség újabban erénnyé, a gazdaságpolitika hosszú távú stratégiai céljává vált. A gazdasági teljesítmény leértékelődésének a folyamatát ráadásul a magyar társadalom elhanyagolt és mélyülő civilizatorikus problémái – a magyar társadalom kettészakadása és a leszakadók tömegének súlyos kulturális deficitje, a hagyományos kultúra, életmódok és életformák kiüresedése és az újhoz való felületes, jobbára sikertelen alkalmazkodás, a társadalmi egyenlőtlenségeket felerősítő, a kirekesztést toleráló és egyre inkább marginalizálódó és elszegényedő oktatási rendszer, s általában a közjavak lepusztulása és a szűkülő közjavakhoz való hozzáférés intézményesített egyenlőtlensége, a globális tudástermelésbe történő bekapcsolódás gyengesége/hiánya, a kreatív, eredeti gondolatok és megoldások intézményesített elfojtása, a múlt felé fordulás stb. – tovább súlyosbították. Röviden, az emberi, a gazdasági és a természeti erőforrások felhasználásának és megújításának, a kulturális - és tudástőke előállításának a jelenleg kialakult rendszere miatt az ország fejlődési pályája hosszú távon nem fenntartható. Bár a fent idézett problémák egymást erősítő kölcsönhatásban állnak egymással, tanulmányunkban mindenekelőtt a környezeti fenntarthatóság vállalati megítélésével foglalkozunk. 1. A fenntartható fejlődés fogalmáról Bár a fenntartható fejlődés fogalma már az 1960-as években megjelent az akadémiai irodalomban, először a Brundtland jelentés tette a természetről, a gazdaságról és a globális társadalom jövőjéről zajló viták és közpolitikai törekvések igazi hívószavává. 1 Szemben a korábbi nemzetközi dokumentumoknak és egyezményeknek, így például a Declaration of the United Nations Conference on the Human Environment (1972), a Cocoyoc Declaration (1974), a First World Climate Conference 1
Fogalom eredetéhez ld. Robert L. Stivers (1976) The Sustainable Soci ety: Ethics and Economic Growth. (Philadelphia: Westminster Press); Lester R. Brown (1981) Building a sustainable society. (New York: W.W. Norton); Daniel Bonevac (2010) Is Sustainability Sustainable? Academic Questions , Vol. 23, No. 1, 84-101.; Andrew Dobson (2000) Drei Konzepte ökologischer Nachhaltigkeit. Natur und Kultur, Vol. 1, No.1, 62–85.; Robert N. Stavins, Alexander F. Wagner and Gernot Wagnerc (2003) Interpreting sustainability in economic terms: dynamic efficiency plus intergenerational equity. Economics Letters 79, 339–343.
(1979), vagy a World Conservation Strategy (1980), a természeti környezet állapotára vonatkozó fontos megállapításaival, a Brundtland jelentés összekapcsolta az ember természeti környezetét fenyegető degradáció veszélyét a gazdasági növekedésnek, az javak elosztásának és a globális jólétnek a problémáival. A Brundtland jelentés tehát egyszerre kínálta fel a társadalmi igazságosságnak, az emberi jogok kiterjesztésének, a gazdasági növekedésnek és a természeti fenntarthatóságnak vonzó programját anélkül, hogy nyíltan számba vette volna a globális társadalom növekvő jóléti igényeinek költségeit, természeti, gazdasági és politikai korlátait, így látszólag vonzó perspektívát kínált minden ország és minden érintett számára. A dokumentum bírálói közül sokan éppen ebben az ellentétes igények maradéktalan kielégítését ígérő sajátos összegzésben látják a Brundtland jelentés nemzetközi sikerének a titkát.2 A jelentés szófordulatai, érvei és főbb megállapításai fokozatosan beépültek a természeti környezetről és általában a globális társadalom jövőjéről és fejlődésről szóló gazdasági és politikai diszkussziókba, a kormányzatok közpolitikai tervezeteibe éppen úgy, mint a nagyvállalatok fenntarthatósági jelentéseibe, önkéntes vállalásaiba és marketing stratégiájába. Szemben a korábbi fenntarthatósági dokumentumok és nemzetközi egyezmények mérsékelt társadalmi és politikai hatásával, a Brundtland jelentés nyomán a fenntartható fejlődés koncepciója gyors nemzetközi intézményesülésen ment keresztül. Nemzeti és nemzetközi szervezetek sora jött létre a fenntartható fejlődés programjának a hívószavára, egymás után alakultak a kormányok mellett működő fenntarthatósági tanácsok és irodák, s első számú cselekvési programmá vált civil szervezetek sokasága számára is. Ennek nyomán a később keletkezett nemzetközi dokumentumok is, így például a WTO megalakulását elrendelő Marrakesh-i Egyezmény (1994) „a világ erőforrásainak a fenntartható fejlődéssel összhangban álló optimális felhasználását” jelölte meg az új szervezet egyik kiemelt feladatának. 3 A világ kormányainak, valamint a kormányzati intézményeknek, üzleti vállalkozásoknak és civil szervezeteknek a képviselői Dublintól (1990) és Riótól (1992) Johannesburgon (2002) és Koppenhágán (2009) át egészen Cancúnig (2010), Durbanig (2011) és Doháig (2012) alkalmanként több tízezer résztvevőt megmozgató, hatalmas gigakongresszusokon számolnak be egymásnak tevékenységük eredményeiről az utóbbi két évtizedben. Természetesen jelen vannak a Brundtland jelentés szófordulatai, érvei és főbb megállapításai a társadalom- és a természettudományi értekezésekben és vitákban is, amelyek egyúttal tovább erősítik, cizellálják a fenntartható fejlődés programja mellett felhozható tudományos és politikai érveket. Könyv- és folyóiratcímek ezrei is jelzik a fenntartható fejlődés fogalmának elterjedtségét. 2012 tavaszán az amazon.com kínálatában mintegy 64 443 angol, francia, német, spanyol és olasz nyelvű könyv található, amelynek címében szerepel a sustainable development, développment soutenable/durable, a Nachhaltige Entwicklung, a desarrollo sostenible, vagy a sviluppo sostenibile kifejezés. Nincs magára valamit is adó egyetem szerte a világon, amely ne alapított volna az utóbbi évtizedekben a fenntartható fejlődés természeti, társadalmi, technikai és gazdasági aspektusaival foglalkozó, a jövő lehetőségeit vizsgáló kutatóközpontot. Persze ezek a tekintélyt parancsoló számadatok, a gyors és sikeres intézményesülés folyamata csupán a fenntartható fejlődés fogalmának elterjedtségére és mindennapi használatára, mintsem általános társadalmi elfogadottságára és tényleges cselekvéssel párosuló megvalósulására, vagy a gazdasági növekedés fenntarthatósági pályára történő állítására utalnak. Az fenntartható fejlődés programjának intézményesülése mellett például az ENSZ éves jelentései, a Millennium Development Goals Report (2005-2012) a természeti környezet romlásáról, széndioxid kibocsátás növekedéséről, a deforesztációról, a tengeri élőhelyek folytatódó gátlástalan kizsákmányolásáról adnak számot. 4 A gazdasági növekedés globális trendje környezeti (s ezért társadalmi és gazdasági) szempontból továbbra sem fenntartható; s a fenntarthatóságról szóló politikai, gazdasági és tudományos diszkussziók továbbra sem vittek bennünket közelebb a bioszféra megújuló képességével összhangban álló fejlődési pálya megteremtéséhez. 2
Andrew Dobson (1998) Justice and the Environment: Conceptions of Envi ronmental Sustainability and Theories of Distributive Justice. (Oxford: OUP) 60. 3 Marrakesh Agreement Establishing the World Trade Organization, 15 April 1994. 4 UN Millennium Development Goals Report (2005-2012) (New York, United Nations)
A megvalósításban tapasztalható erőtlenség is jelzi számunkra, hogy a fenntartható fejlődés fogalmának gyors elterjedése és általános használata ellenére a Brundtland jelentés megállapításait és céljait nem kíséri egyhangú és kritikátlan elfogadás. Azokat gazdasági, környezeti, vagy társadalmipolitikai nézőpontból és meglehetősen eltérő érvekkel folyamatosan bírálják, megállapításainak tényszerűségét, súlyát és jelentőségét gyakran kisebbítik, környezettudományi vagy közgazdaságtudományi megalapozottságát, a gazdaság átalakításának és a jóléti célok megváltoztatásának a gyakorlati szükségszerűségét kétségbe vonják.5 A Brundtland jelentéssel szemben megfogalmazott kritikus vélemények sokrétűek és szerteágazóak. Még a szigorúan tudományosnak szánt érvelések is sokszor terheltek különféle ideológiákkal és személyes meggyőződésekkel, ezért meglehetősen nehéz azokat értékelni és csoportosítani. Mindenesetre a természeti környezet degradációjával, a klímaváltozással és annak az emberre és a természetre gyakorolt negatív hatásaival kapcsolatos tudományos állítások valóságtartalmának többnyire naiv, néha szofisztikált tagadásától, a fenntarthatóságra vonatkozó gazdasági-piaci eszközök és közpolitikai törekvések őszinteségének és hasznának megkérdőjelezésétől, egészen a jelentésnek a természeti környezet megóvására vonatkozó megállapításait és politikai ajánlásait elutasító radikális zöld kritikákig terjednek. Bár a társadalom támogatásának az elnyerése elemi érdeke az ellenérdekű feleknek, mégis ritkán zajlanak nyilvános és tárgyszerű politikai viták a természeti környezet megóvásának költségeiről, e költségek elosztásáról, hosszú távú társadalmi-jóléti célok, életmódok és életformák átalakításának szükségességéről, vagy a jövő generáció iránti felelősségünkről. A szélesebb közvélemény előtt zajló vitákat sokkal inkább rövid távú gazdasági és politikai érdekek vezetik, amelyek során a klímaváltozás tényét tagadók üzeneteiben a természeti környezet megóvása mellett fellépő kutatók szakmai és morális integritásának megkérdőjelezése, politikai lejáratása általában nagyobb hangsúlyt kap, mint a tudományos megállapítások pártatlan és tényszerű bírálata, vagy a jelen és a jövő generációk közötti igazságosságnak, a jelen generációnak a természeti környezet állapotáért viselt felelősségének a kérdései.6 A természeti környezet iránti felelősség fontosságát hangsúlyozó tudósok és szervezetek lejáratására hangoló irodalom módszereit és stílusát szinte összefoglalóan illusztrálja számunkra például Dick Taverne Science, Democracy, and the New Fundamentalism (2005) című, vádaskodások, ferdítések, féligazságok és ostobaságok kimeríthetetlen gyűjteményét átadó könyve. Taverne nem sokat bajlódik a részletekkel, a természet állapotába bekövetkezett romlással, a természet értékeinek védelme mellett elkötelezett tudósok elméleteit, nézeteit egyszerűen „az esztelenség masírozásának” tartja.7 Taverne véleményét még talán nagyvonalúnak is lehetne tekinteni, hiszen a természetvédőket pusztán ostobaságuk és tudatlanságuk miatt bírálja. Mások nem az environmentalisták intellektuális képességeit, hanem sokkal inkább feltételezett politikai nézeteit teszik vizsgálatuk tárgyává. Néhány akadémiai szerző politikai narratívája kiegészül a marxizmus, a szocializmus, a sztálinizmus, az anarchizmus, a feminizmus, a kommunitarianizmus, a posztkolonializmus, a multikulturalizmus, az új baloldal, a politikai korrektség és a posztmodern bírálatával.8 Ezekben a politikai irányzatokban, mozgalmakban vélik megtalálni a mai environmentalizmus valóságos gyökereit. Véleményük szerint a 5
Lásd ehhez például tizenhat tudós nyílt levelét és William D. Nordhaus válaszát: No Need to Panic About Global Warming (2012) There’s no compelling scientific argument for drastic action to ’decarbonize’ the world’s economy. The Wall Street Journal, January 27; William D. Nordhaus (2012) Why the Global Warming Skeptics Are Wrong. The New York Review of Books, Vol. 59, No. 5, March 22. 6 Leo Hickman and James Randerson (2009) Climate sceptics claim leaked emails are evidence of collusion among scientists. guardian.co.uk, Friday 20 November; Fred Pearce (2010) How the ‘climategate’ scandal is bogus and based on climate sceptics’ lies. guardia n.co.uk, Tuesday 9 February; IPCC under fire in blogosphere for 'sealevelgate'. (2010) guardian.co.uk, Monday 15 March; Open letter (2010) Climate change and the integrity of science. Guardian, Thursday 6 May; Leo Hickman (2011) Heartland Institute launches a 'closed' climate change wiki: A climate change wiki is a good idea - but not if its climate sceptic organisers block alternative views. Guardian, Tuesday 19 July.; Leslie Kaufman (2012) Police Inquiry Prompts New Speculation on Who Leaked Climate-Change E-Mails. The New York Times, 1 January. 7 Dick Taverne (2005) The March of Unreason: Science, Democracy, and the New Fundamentalism. (Oxford: OUP) 8-12.; 149-151. 8 Glenn M. Ricketts (2010) The Roots of Sustainability. Academic Questions, Vol. 23, No. 1, 20-53.
politikai inszinuáció ezen mindenes gyűjteménye lenne a mai environmentalista mozgalmak fő ideológiai bázisa. Ahogy Freeman Dyson summázza véleményét: „Az environmentalizmus mint vezető világi vallás a szocializmus helyébe lépett.”9 A gyanús eredetre vonatkozó politikai narratívájukban nem utalnak az environmentalizmus azon nagyhatású gondolkodóira – így például, Henry David Thoreau, John Muir, Max Scheler, Rudolf Steiner, Alfred North Whitehead, Aldo Leopold, Martin Heidegger, Ernst Friedrich Schumacher, Hans Jonas, Karl William Kapp, vagy Arne Næss munkásságára –, akiket nehezen lehetne az imént felsorolt politikai irányzatok bármelyike alá besorolni. A teljes képhez hozzátartozik az is, hogy az energetikai ipar jelentős pénzügyi támogatásával rendelkező lobbista szervezetek és érdekcsoportok – így például, a George C. Marshall Institute, a Global Climate Coalition, a Heartland Institute, a Competitive Enterprise Institute, a Hudson Institute, a Cato Institute, az American Enterprise Institute for Public Policy Research, a Center for the Study of Carbon Dioxide and Global Change, az Independent Institute és mások – kitartóan és eredményesen dolgoznak a laikus nemzetközi közvélemény ítéletének befolyásolásán.10 A klímaváltozás tényét tagadó amerikai lobbista szervezetek munkájának társadalmi hatását pontosan jelzi számunkra az a tény is, hogy az európai újságokkal szemben, az amerikai sajtóban ma is a klímaváltozás tényét tagadó hírek és elemzések vannak többségben. Jóllehet, ahogy James Lawrence Powell The Inquisition of Climate Science (2011) című könyvében rámutatott, az elmúlt húsz évben megjelent és a Web of Science adatbázisában szereplő 33 700 szakmailag lektorált („peer-reviewed”) tudományos publikáció között mindössze 34 található, amely kétségbe vonja azt a tudományos megállapítást, hogy az emberi tevékenység által okozott széndioxid kibocsátás növekedése lenne felelős a globális felmelegedésért.11 A klímaváltozás tényét tagadók befolyása lemérhető a közvélemény kutatások eredményeiben is: míg az európai közvélemény kutatásokban rendszerint a természeti környezet degradációja miatti aggódók alkotják a többséget, addig az Egyesült Államokban a veszélyeket bagatellizáló, a nemzetközi környezetvédelmi kötelezettségvállalásokat elutasító és a piaci megoldásokat előnyben részesítő érveknek nagyobb a támogatottságuk a laikus közvélemény körében.12 * A gazdasági növekedés elkötelezett hívei elsősorban az elmúlt kétszáz év sikeres modernizációs folyamatára hivatkozva próbálják a Brundtland jelentésnek, s ugyanúgy a később megjelent, a természeti környezet fokozatos degradációjával és a globális felmelegedés katasztrofális következményeivel foglalkozó vizsgálatoknak a jövőre vonatkozó megállapításait és ajánlásait kétségbe vonni. Úgy vélik, hogy ha rámutatnak arra, hogy a gazdasági növekedés korlátairól szóló nézetek, figyelmeztetések és negatív utópiák, vagy az „édes Auburn, a róna legbájosabb faluja” és a „sötét sátáni gyárváros Sheffield” szembeállítása a modernitás kezdeteitől jelen voltak a filozófiai, közgazdasági és társadalomelméleti munkákban, valamint a szépirodalomban, s hogy ezek az utolsó ítélet napjának eljöveteléről szóló próféciák13 sokkal inkább szerzőik lelkiállapotát, érzelmi és politikai elkötelezettségét, mintsem a gazdaságban és a társadalomban zajló nagy történelmi folyamatokat tükrözték, akkor egyben fel is menthetik az embert a természeti környezet iránti felelőssége alól. 9
Freeman Dyson (2008) The Question of Global Warming. The New York Review of Books, Vol. 55, No. 6, 12. Craig Idso and S. Fred Singer (2009) Climate Change Reconsidered 2009: Report of the Nongovernmental International Panel on Climate Change (NIPCC). (Chicago: The Heartland Institute); Craig D. Idso, Robert M. Carter and S. Fred Singer (2011) Climate Change Reconsidered: 2011 Interim Report. (Chicago: The Heartland Institute); Lee Lane (2011) History, Ideology, and U.S. Climate Policy: Beyond the Orthodoxies of Left and Right. (Washington, DC: Hudson Institute); Liberate to Stimulate (2010) A Bipartisan Agen da to Restore Limited Government and Revive America’s Economy. Ivan Osorio and Wayne Crews (eds). (Washington, D.C.: Competitive Enterprise Institute); Carl P. Close and Robert Higgs, eds. (2005) Re-Thinking Green: Alternatives to Environmental Bureaucracy. (Oakland, CA.: The Independent Institute) 11 James Lawrence Powell (2011) The Inquisition of Climate Science. (New York: Columbia University Press) ; http://www.jamespowell.org/ 12 Naomi Oreskes and Erik M. Conway (2010) Merchants of Doubt: How a Handful of Scientists Obscured the Truth on Issues from Tobacco Smoke to Global Warming. (New York: Bloomsbury Press) 169 -215. 13 Joseph Stiglitz (1979) A neoclassical analysis of the economics of natural resources. in Scarcity and Growth Reconsidered, V. Kerry Smith (ed). (Baltimore: the Johns Hopkins University Press) 37. 10
Robert M. Solow-nak, az exogén növekedési modell egyik megalapítójának meggyőződése szerint a fenntartható fejlődés koncepciójának nincs komoly, a közgazdaságtudomány által megalapozható nézetrendszere, „a fenntarthatóságról folyó diszkussziók legfőképp alkalom különféle érzelmek és beállítódások kifejezésére”. „Ahogy a dolgok állnak,” folytatja Solow, „ha kinyilvánítom elkötelezettségemet a fenntarthatóság iránt, ez csupán annyit jelent, hogy én elégedetlen vagyok a modern fogyasztói életmóddal. Másrészt, ha én lefitymálom az egész dolgot, akkor önök arra következtetésre juthatnak, hogy én a szokásos üzletmenet fenntartása mellett vagyok.”14 Mindamellett Solow leginkább azzal érvel, hogy az elmúlt kétszáz év civilizatorikus hozadéka messze felülmúlta az elszenvedett társadalmi és természeti veszteségeket, a természeti javak felélését, s a rendelkezésre álló tőkekészletek felhalmozása, a tudás növekedése és a technikai haladás, s nem utolsósorban az önszabályzó piac súrlódásmentes működése a jövőben is képes lesz elhárítani a gazdasági növekedést kísérő természeti-társadalmi konfliktusokat, helyettesíteni a lepusztított természeti javakat és kimerített erőforrásokat, s biztosítani a jólét globális kiterjesztését. Azon kívül, hogy Solow természetfelfogása egy idejétmúlt, a második termodinamikai törvény előtti, mechanikus fizikai világképhez folyamodik az ember és a természet kapcsolatának értelmezéséhez, a múltban bekövetkezett, vagy be nem következett események alapján hasonlóképpen súlyos tévedés lenne megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásokat tenni a gazdasági növekedés szekuláris trendjével kapcsolatban. Vagyis Solow végtelen horizontú technikai optimizmusát és a globális közjavak és a nem megújuló természeti erőforrások korlátlan helyettesíthetőségébe vetett hitét ugyan táplálhatják, de annak igazságát sem alapozhatják meg a múltban lezajlott kedvező kimenetelű eredmények. Mindenesetre Robert M. Solow, Trevor Swan, William D. Nordhaus, Joseph E. Stiglitz15 , Partha Dasgupta, Geoffrey Heal, Thomas C. Shelling és a főáramú közgazdaságtan más jeles képviselői alapvetően azt igyekeznek növekedésmodelljeikkel bizonyítani, hogy ha a megújítható tőkekészletek, valamint a globális közjavak és a nem megújuló természeti erőforrások közötti helyettesítés rugalmassága nagyobb, mint 1, akkor a globális termelés és fogyasztás nem fog csökkeni a jövőben sem.16 Másképpen fogalmazva, ha a társadalom a jövőben követni fogja a John Hartwick által felállított takarékossági szabályt, vagyis ha a globális közjavak és a nem megújuló természeti erőforrások felhasználásából eredő hasznokat maradéktalanul a termelés megújítható tőkekészleteinek gyarapításába – technológiába, tudásba, innovációba és emberbe – ruházza be, akkor a termelés és a fogyasztás szintje hosszútávon is fenntartható.17 Az exogén növekedési modell teoretikusai szerint a globális közjavak és a nem megújuló természeti erőforrások voltaképpen kiegészítői, s nem nélkülözhetetlen és pótolhatatlan előfeltételei a termelés megújítható tőkekészletei gyarapításának; az előbbiek helyettesíthetőségét a piaci mechanizmusok az árrendszeren keresztül hatékonyan szabályozzák. Így a korlátozottan rendelkezésünkre álló globális közjavak és nem megújuló természeti erőforrások kiaknázásának növekvő költségei a termelőket is és a fogyasztókat is szükségképpen helyettesítésre ösztönzik. Sajátos módon a főáramú közgazdaságtan számos képviselője nem sorolja a globális közjavakat és természeti erőforrásokat a gazdaság produktív tőkekészletei közé. Dasgupta ezt a hiányosságot úgy magyarázza Economics (2007) című munkájában, hogy „[a] természet azért nem szerepel makroökonómiai áttekintésünkben, mert az nem jelenik meg az országok legfontosabb statisztikai adatait tartalmazó hivatalos dokumentumokban.”18 Bár az utóbbi években komoly kísérletek történetek arra, hogy a gazdasági tevékenységnek a globális közjavakra és természeti erőforrásokra 14
Robert M. Solow (1993) An Almost Practical Step Toward Sustainability. Resources Policy, Vol . 19, Issue 3, 167. 15 Joseph E. Stiglitz megváltozott álláspontjához lásd például Joseph E. Stiglitz (2 006) A New Agenda for Global Warming. Economists’ Voice, July. 16 Geir B. Asheim (2007) Justifying, Characterizing and Indicating Sustainability. (Berlin: Springer); P. S. Dasgupta and G. M. Heal (1979) Economic theory and exhaustible resources . (Cambridge: Cambridge University Press); Joseph Stiglitz (1979) A neoclassical analysis of the economics of natural resources, in Scarcity and Growth Reconsidered. ed. V. Kerry Smith (Baltimore: the Johns Hopkins University Press) 40-43. 17 John M. Hartwick (1977) Intergenerational Equity and the Investment of Rents from Exhaustible Resources. The American Economic Review, Vol. 67, No. 5, 972-74. 18 Partha Dasgupta (2007) Economics: A Very Short Introduction. (Oxford: OUP) 119.
gyakorolt hatásait statisztikai módszerekkel felmérjék és a használat módját a fenntarthatóság szempontjából értékeljék, mégis azok többnyire csak akkor kerülnek be a hivatalos statisztikákba, ha azokat közvetlenül mint élelmiszereket, vagy közvetve mint energiát és nyersanyagokat a termelési folyamat inputjaként feléljük, elfogyasztjuk.19 Ekkor paradox módon, azok elfogyasztása kizárólag növeli az ország nemzeti jövedelmét, hiszen a gazdaság rendelkezésére álló produktív tőkekészleteket nem értékelik le a természeti javak elfogyasztásának, felélésének az arányában.20 Röviden, a főáramú közgazdaságtanban semmiféle kapcsolat nincs a fizikai természet, az abból kinyert, feldolgozott és elhasznált fizikai termék mint a reciklálható („garbojunk”) és nem a reciklálható, vagyis a további hasznosítás számára véglegesen elveszett hulladék között. A természeti erőforrás-felélés és nem a megtakarítás az egyedüli forrása a gazdasági növekedésnek. A gazdasági növekedés Solow-i világában „a világ természeti erőforrások nélkül is jól megvan, így azok felélése csak esemény, s nem katasztrófa.”21 Hiszen a globális közjavak és természeti erőforrások szűkössége a gazdasági növekedés szükségszerű és állandó korlátja, amelyet az ember képes uralni az önszabályozó piac, valamint a bürokratikus társadalomirányítás hatékonyabb menedzselésének és az új tudás és technológia bevezetésének a segítségével. Ahogy Ludwig von Mises kifejezte a Human Action: A Treatise on Economics-ben: „A cselekvő és gondolkodó ember a szűkösség univerzumának a terméke; ebben az univerzumban bármilyen elérhető jólét fáradtságos munka, népszerű nevén gazdasági magatartás jutalma.”22 A közgazdaságtan feladata éppen annak a bemutatása, hogy a permanens szűkösség állapotában hogyan lehet a gazdasági növekedést a technológiai fejlődés útján a globális közjavak és a nem megújítható természeti erőforrások helyettesítésének és a megújítható tőkekészletek folyamatos növelésének a segítségével fenntartani. Ahogy Solow megállapította: „Ha a ’fenntarthatóság’ több, mint puszta jelszó, vagy érzelmi megnyilvánulás, akkor annak végtelenül hosszú ideig meg kell felelnie a produktív kapacitás fenntartására vonatkozó parancsnak.” 23 A korlátlan, vagy Herman E. Daly pontosabb meghatározása szerint, a „csaknem tökéletes” helyettesíthetőségbe vetett hit határozza meg hosszú idő óta a főáramú közgazdaságtan természetszemléletét.24 Képviselői a korlátlan helyettesíthetőségre hivatkozva bagatellizálták a klímakutatóknak, vagy, ahogy Schelling nevezte őket, a „rémhírterjesztőknek” nyugtalanító, a természet degradációjára, a globális felmelegedés társadalmi, gazdasági és környezeti veszélyeire figyelmeztető előrejelzéseit az 1990-es években. Így például, Nordhaus, Wilfred Beckerman, vagy Schelling meg volt győződve arról, hogy a globális felmelegedésnek nem lesznek számottevő gazdasági következményei az Egyesült Államokban, hiszen az a bruttó hazai termékhez csupán 3%-kal hozzájáruló mezőgazdaságot fogja hátrányosan érinteni. Más szóval, a globális felmelegedés hatása nyomán bekövetkező mezőgazdasági zsugorodás számukra mindaddig nem jelent különösebb kellemetlenséget, amíg a gazdaság többi szektora ugyanilyen arányban képes növelni hozzájárulását a bruttó hazai termékhez. Ahogy Herman E. Daly ironikusan rámutatott, „ezek a kiváló közgazdászok azért követhették el ezt az elképesztő hibát”, mert azt gondolták, hogy az egyes termékek és szolgáltatások éppúgy helyettesíthetőek, mint a pénz. 25 Nordhaus egyenesen a környezetvédelem ügye ellen fordította az IPCC 1990-es jelentésében megfogalmazott, a természeti környezet megóvása érdekében tett javaslatokat. Véle19
Integrated Environmental and Economic Accounting (2000) An Operational Manual. (New York: United Nations); Integrated Environmental and Economic Accounting (2003) (New York: UN, EC, IMF, OECD) 20 Partha Dasgupta (1990) The Environment as a Commodity. World Institute for Development Ec onomic Research of the United Nations University, WP 89. 27-33. 21 Robert M. Solow (1974) The economics of resources or the resources of economics. American Economic Review, Vol. 64, No. 2, 11. 22 Mises, Ludwig von (1996) Human Action: A Treatise on Economics. 4th rev. ed. (San Francisco: Fox & Wilkes), 236. 23 Robert M. Solow (1993) An Almost Practical Step toward Sustainability. Resources Policy, Vol 19, Issue 3, 163. 24 Herman E. Daly (1992) Steady-State Economics. 2nd ed. (London: Earthscan) 250. 25 Idézi Herman E. Daly (2007) When smart people make dumb mistakes. in. Ecological Economics and Sustainable Development: Selected Essays of Herman Daly. (Cheltenham, UK: Edward Elgar) Ch. 20.; William D. Nordhaus (1991) To Slow or Not to Slow: The Economics of the Greenhouse Effect. The Economic Journal, Vol. 101, No. 407. 930.
ménye szerint „…növekvő számú gazdasági bizonyíték mutat rá annak a valószínűségére, hogy az üvegház felmelegedésnek a költségei az iparosodott országokban legfeljebb szerények, míg az üvegházhatású gázok emissziójának nagyfokú csökkentését előirányzó programok költségei jelentősek lesznek.”26 Röviden, a természet megóvása érdekében hozott intézkedések magas költségei azonnali, közvetlen és nagyobb kockázatot jelentenek a jelen és a jövő generációinak a jóléte számára, mint a természet megújuló képességének a veszélyeztetése, valamint a nem megújuló természeti javak és erőforrások túlhasználata és felélése. Nordhaus számára éppen a gazdasági növekedés hosszú távú trendje támasztja alá azt, hogy a környezeti problémák kezelésének és elhárításának leghatásosabb eszköze éppen a gazdasági növekedés, hiszen a fejlettséggel a gazdaság erőforrás-intenzitása, s így a természeti javak és erőforrások igénybevétele csökkeni fog.27 Nordhaus utóbbi években megjelent írásaiban jóval árnyaltabban fogalmaz, s nem vonja kétségbe a természeti környezet degradációjának és a globális felmelegedésnek a gazdasági növekedést, valamint a jelen és a jövő generációinak jólétét fenyegető káros hatásait. Azonban költség-haszon elemzéseiben – amelyekben 4%-os profitrátát alkalmazva erősen diszkontálja a jövő generáció jólétének jelenértékét, illetve alábecsüli a jövőbeli károk lehetséges nagyságát és túlbecsüli annak jelen költségét – továbbra is arra a következtetésre jut, hogy a megváltozott természeti feltételekhez való alkalmazkodásnak alacsonyabbak a költségei, mint az IPCC és a Stern Review szerzőinek a globális felmelegedés lassítására, megállítására tett javaslatai, ezért a jelen generációnak az előbbi, kevésbé költséges utat kellene választania. Nordhaus ugyancsak bírálja az IPCC, Stern Review szerzői által javasolt megoldásokat, illetve a Kyotoi Szerződés által bevezetett emisszió-kereskedelmet, mert számításai szerint azok határköltségei felülmúlják az általa feltételezett alacsonyabb környezeti károk miatt keletkező jövőbeni határhasznokat. Mivel ezek a javaslatok a jelen generáció jólétének csökkentése árán juttatnák némi többletforráshoz a jövő generációit anélkül, hogy a várható jövőbeli előnyök felülmúlnák a jelen generáció által elszenvedett jóléti veszteségeket, megsértik a generációk közötti egyenlőség elvét. Véleménye szerint a leghatékonyabb megelőzés és a legolcsóbb megoldás a minden termékre és szolgáltatásra kivetendő, viszonylag mérsékelt összegű szénadó lenne, amely egyfelől pontosan beárazná a globális közjavak és a nem megújuló természeti erőforrások használatának a költségeit, másfelől felgyorsítaná a környezetkímélő technológiák utáni kutatást és már rövid távon is kifizetődővé tenné azok piaci bevezetését. Paradox módon, a legnagyobb szennyező országok közül az Egyesült Államok – néhány kaliforniai megye kivételével – és Oroszország elutasította, illetve Kína elhalasztotta a szénadó bevezetését, s az Európai Unióban alkalmazandó egységes szénadó bevezetése a tagállamok és erős érdekcsoportok véleménykülönbsége miatt is még várat magára.28 A kanadai kormány pedig az ország legtekintélyesebb, parlamenti határozattal elismert, független környezeti tanácsadó szerveztét, a National Round Table on the Environment and the Economy-t az állami támogatás megvonásával büntette 2012-ben, mert az a szénadó bevezetésének a szükségessége mellett állt ki.29 Úgy tűnik, hogy az országok többsége, s kiemelten a legnagyobb szennyezők a Nordhaus által vázolt alacsonyabb költséggel járó környezetvédelmi politika terheit sem vállalja, illetve a bevezetést szorgalmazó országokkal és az Európai Unióval szemben például az Egyesült Ál-
26
William D. Nordhaus (1992) The ’DICE’ Model: Background and Structure of a Dynamic Integrated ClimateEconomy Model of the Economics of Global Warming. (New Haven, Conn.: Cowles Foundation for Research in Economics) Cowles Foundation Discussion Paper No. 1009, 1-2. 27 William D. Nordhaus (1991) To Slow or Not to Slow: The Economics of the Greenhouse Effect. The Economic Journal, Vol. 101, No. 407. 928. 28 Lucia Kubosova (2008) Brussels accused of ignoring social concerns in climate bill. 15.01.08, http://euobserver.com/social/25459 29 Environment Panel’s End Blamed on Support for Carbon Tax. CBC News, 15 May 2012; http://www.cbc.ca/news/politics/story/2012/05/15/pol -cp-nrtee-baird-silence-critics-cuts.html; http://nrteetrnee.ca/; Douglas Macdonald (2008) Explaining the Failure of Canadian Cli mate Policy. in. Turning Down the Heat: The Politics of Climate Policy in Affluent Democracies. Hugh Compston and Ian Bailey (eds). (New York: Palgrave MacMillan) 223-240.
lamok és Kína összehangolt politikai, diplomáciai és gazdasági nyomást igyekszik gyakorolni .30 Igaz, az újabb politikai nyilatkozatok szerint Kína az energiaárak jelentős emelését tervezi, továbbá szénadót és más, nem megújuló természeti erőforrások felhasználásához kapcsolódó különadót készül kivetni súlyos környezeti problémáinak enyhítése érdekében. 31 Néhány nappal később a bejelentés súlyát és jelentőségét a kínai hatóságok azzal a hírrel tompították, hogy a szénadó bevezetése, vagy a kvótakereskedelem „még kutatási fázisban van.”32 A szénadó általános bevezetésének a halogatásából arra lehet következtetni, hogy a legfejlettebb országok döntéshozói sem bíznak a globális közjavak és természeti erőforrások túlhasználatát megfékező pozitív gazdasági ösztönzök, valamint ezek nyomán megjelenő piaci és technológiai megoldások hatékonyságában. Vagyis abban, hogy a zöld technológiák egyre kiterjedtebb használatából, valamint a termelés és fogyasztás gyakran hivatkozott dematerializálásából eredő megtakarítások miatt a szénadó voltaképpen nem jelentene komoly terhet a gazdaság számára, s ezért bevezetése a jelen generációtól nem is követelne jelentősebb jóléti áldozatot. Schelling sem a természeti környezet állapotának romlásában, hanem sokkal inkább az alulfejlettségben látja a természet állapotát, s ezzel a globális társadalmat fenyegető bajok gyökerét. Véleménye szerint a fejlődő országok a mezőgazdasági termelés túlsúlya miatt túlságosan ki vannak szolgáltatva a termelés természeti előfeltételeinek, ezért a globális felmelegedés káros hatásait leginkább gazdasági szerkezetük átalakításával, gazdasági növekedéssel és iparosodással tudnák ellensúlyozni. Ezekben az országokban a segélyek is jobban hasznosulnának, ha azokat környezeti beruházások helyett inkább az egészségügy, az oktatás, a családtervezés és az infrastruktúra-fejlesztés területén használnák fel.33 A globális gazdaság fejlődésének szekuláris trendjét jelző számadatok eddig nem igazolták vissza Nordhaus, vagy Schelling technológiai optimizmusát, nevezetesen azt, hogy a gazdasági növekedéssel, illetve a technológiai innovációval arányosan csökken a globális közjavak és természeti erőforrások terhelése és túlhasználata. Hiszen a globális gazdaság 3,1%-os éves növekedése mellett az egységnyi termékre eső energia- és nyersanyagigénye ugyan csökkent, de még a legfejlettebb országok energia- és nyersanyagigénye is évente legalább 0,9%-kal növekedett 1990 és 2009 közötti évtizedekben.34 Az idézett adatok azt bizonyítják, a gazdasági növekedés trendje és a gazdaság növekvő energia- és nyersanyagigénye közötti szoros kapcsolat szétválasztására („decoupling”) irányuló törekvések eleddig csak mérsékelt eredményeket tudtak felmutatni; folyamatosan növekvő energia- és nyersanyag-felhasználás mellett a termelés egységnyi termékre jutó erőforrás-intenzitása csak csekély mértékben tudott javulni az elmúlt évtizedekben. A közgazdasági szakirodalom a 19. század közepe óta ismeri, s különféle kifejezések alatt – Jevons paradoxon, Khazzoom-Brookes posztulátum, vagy visszacsapás hatás – írja le ezt a problémát. Eszerint a technológiai innováció következtében bekövetkező energia- és nyersanyag-felhasználás hatékonyságának a javulása gazdasági növekedést generál, amely egyben tovább növeli a gazdaság energia- és nyersanyag-éhségét. Ugyanis az új, környezetkímélő technológia megjelenése lehetővé teszi új alkalmazásokhoz kapcsolódó termékek és szolgáltatások piaci bevezetését, s így az új termékek és szolgáltatások iránti kereslet növekedése az energia- és nyersanyag-felhasználás növekedéséhez vezet. Az idézett előrejelzések is azt feltételezik, hogy a gazdasági növekedés és a globális gazdaság energia- és nyersanyag-felhasználásának a trendje 30
William D. Nordhaus (2008) A Question of Balance: Weighing the Options on Global Warming Policies. (New Haven-London: Yale University Press) 5-6.; 10-11.; 15.; 148-153. 31 Richard Silk (2013) China is Urged to Use Carbon Tax to Tackle Pollution. The Wall Street Journal, Friday, March 22, As of 3:01 AM EDT; Chelsea Diana (2013) China's new leadership faces growing environmental pressures. guardian.co.uk, Wednesday 6 March, 12.30 GMT 32 Leslie Hook (2013) China’s carbon tax: not so quick. Financial Times, Mar 4, 7:35am 33 Thomas C. Schelling (1997) The Cost of Combating Global Warming: Faci ng the Tradeoffs. Foreign Affairs, Vol. 76, No.6, 9., 14. 34 International Energy Agency (2011) Energy Balances of OECD Countries. (Paris: OECD/IEA) xii.; International Energy Agency (2011) World Energy Outlook 2011. (Paris: OECD/IEA) 49-102.; Philippe Sibaud (2012) Opening Pandora’s Box: The New Wave of Land Grabbing by the Extractive Industries and The Devastating Impact on Earth. (London: The Gaia Foundation) 13-18.; 34-43.
közötti szoros megfelelés magától nem fog számottevően gyengülni az előttünk álló évtizedekben sem; más szóval a technológia-vezérelt hatékonyság javulás kedvező környezeti hatásainak egy részét fel fogja emészteni az új termékek és szolgáltatások iránti kereslet növekedése. Kétségtelen tény, hogy a nem megújuló természeti javak és erőforrások növekvő igénybevétele inkább a feltörekvő, a közepes nemzeti jövedelemmel rendelkező országok gazdaságaira volt jellemző a fenti időszakban, azonban a legfejlettebb országok gazdasági növekedésének trendje és a környezetszennyezés mértéke sem igazolta még vissza a környezeti Kuznets-görbe érvényességét: a gazdasági növekedés továbbra is a globális közjavak és a nem megújuló természeti erőforrások növekvő igénybevételével, túlhasználatával jár együtt. Vagyis nem látszik igazolódni az a feltevés, hogy miután egy ország egy főre eső nemzeti jövedelme eléri a növekedési modellben feltételezett 8000 USD-t, javulni fog a természeti környezet állapota a környezetbarát technológiák elterjedt alkalmazása, a környezetterhelő iparágak visszaszorulása, a termelés dematerializációja, a fogyasztói szokások megváltozása, a jobb kormányzásból eredő szigorúbb szabályozási rezsimek felállítása és piaci ösztönzők bevezetése következtében.35 Bár a 2011-es adatok szerint a legfejlettebb országokban az egy főre eső nemzeti jövedelem összege négyszeresére-ötszörösére növekedett a kíméletesebb környezethasználat feltételének tekintett 8000 USD/fő/év értékhez képest, sőt a később csatlakozott nagy szennyezők – így például Kína és Brazilia – GDP-je is meghaladja azt, ennek ellenére a globális közjavak és természeti erőforrások degradációjának növekedése egyáltalán nem állt meg. A környezeti Kuznets-görbe nemcsak, hogy egy megalapozatlan hipotézis, hanem azt a negatív gazdaság- és társadalompolitikai üzenetet is hordozza, hogy sem a legfejlettebb, sem a legszegényebb országoknak nincs komolyabb tennivalójuk a természeti környezet megóvásával kapcsolatban azon túl, hogy elhárítsanak minden akadályt a gazdasági növekedés útjából, hiszen a társadalmi jólét magas szintje, a gazdaság szerkezetváltása és a fogyasztási szokások megváltoztatása mintegy automatikusan csökkenteni fogják a természeti javak és erőforrások fokozottabb igénybevételét és helyreállítják a természet megújuló képességét a belátható jövőben.36
Természeti degradáció →
8000 USD/fő ↓
Egy főre eső nemzeti jövedelem → 1. ábra: Környezeti Kuznets-görbe A fenntartható fejlődés gondolatát bírálva Wilfred Beckerman A Poverty of Reason: Sustainable Development and Economic Growth (2003) című könyvében új szempontokat hoz be a vitába. Nevezetesen, egyenesen a jövő generáció létét, s egyben a globális közjavakhoz fűződő elide35
G.M. Grossman and A.B. Krueger (1995) Economic growth and the environment. Quarterly Journal of Economics, Vol. 110, No. 2, 369-372. 36 David I. Stern (2004) Rise and fall of the environmental Kuznets curve. World Development, Vol. 32, No. 8, 1419-1439.
geníthetetlen jogát vonja kétségbe. Beckerman az angolszász hétköznapi nyelvfilozófiai hagyományból merítve próbálja álláspontját alátámasztani, s úgy érvel, hogy „…nehéz felfogni azt, hogy a jövő generációkról hogyan jelenthetjük ki, hogy jogaik vannak, mert az olyan tulajdonságok, mint zöld, gazdag vagy jogokkal rendelkezik csak létező szubjektumról lehet állítani”.37 Egyfelől Beckerman állítása triviális, mert a jövő generáció valóban nem létezik, pontosabban nem úgy létezik, mint ahogy a jelen generáció; másfelől grandiózus félreértés, hiszen ez a nem létező jövő generáció mégiscsak létezik, hiszen jövőbeni létezése nap, mint nap megjelenik gazdasági, társadalmi és személyes döntéseink és cselekvéseink időhorizontján belül. Más szóval, a jövő generáció nem úgy nem létezik, mint a flogiszton, a werewolf, vagy az unicornis. Beckerman voltaképpen civilizációnk alapgondolatát vonja kétségbe, azt a nyitott, lezáratlan, a jövő felé forduló, terveinket, döntéseinket és cselekvéseinket vezető világképet, amelynek a felvilágosodás filozófusai alkottak meg, s amelynek mi a jelen generáció is örökösei vagyunk. Ez a jövő felé forduló, nyitott világkép nemcsak a filozófiai gondolkodást, hanem az államok, gazdasági szervezetek és emberek mindennapos döntéseit, de még a dolgok menedzselésének napi rutinját is keretbe foglalja. Amikor például egy állam új szabályokat vezet be nyugdíjrendszerébe, vagy hosszú lejáratú, harmincéves futamidejű kötvényt bocsát ki és ezt a mai befektetők megvásárolják, kimondatlanul is abban a tudatban teszik és a befektetők körültekintő kalkulációja is ezen a megfontoláson alapul, hogy lesz egy jövő generáció, amely helyt fog állni az állam által ma vállalt hosszú távú pénzügyi kötelezettségekért. S nemcsak a globális közjavak és természeti erőforrások jelenkori felhasználásának a módjára, hanem az országok eladósodottságára, földhasználatára, nukleáris hulladékkezelésére, társadalombiztosítási, vagy oktatási rendszerére, a fogyasztás, a beruházás és a megtakarítás arányaira vonatkozó döntéseink is rendszeresen túllépnek a jelen generáció jóléti preferenciáin. Röviden, a jövő generációk jövőbeli létezését tudatosan belefoglaljuk mai döntéseinkbe és cselekvéseinkbe; s ezt botorság lenne kategória hibának, vagy nyelvfilozófiai érveket idézve a hétköznapi nyelvhasználattól való elrugaszkodásnak, félreértésnek tekinteni. Ezért az alapvető kérdés nem a jövő generációknak a jelenben történő tényszerű nem létezéséhez kapcsolódik, hanem sokkal inkább ahhoz, hogy mennyire engedünk teret saját hedonizmusunknak, illetve milyen súllyal kapnak helyet a jövő generációk jólétét érintő megfontolások mai, saját jóléti igényeink előmozdítását szolgáló döntéseinkben? Miután Beckerman nyelvfilozófiai érvekkel – tudniillik, hogy csak létező dolgok tulajdonságairól tudunk igaz állításokat tenni, a többi puszta spekuláció – a jövő generációt nem létezőnek, valamint a globális közjavakhoz fűződő jogait érvénytelennek, s így az ezekhez kapcsolódó kérdéseket, problémákat és megfontolásokat rövid úton elintézettnek tekinti, arra a következtetésre jut, hogy a jelen generációt nem terhel semmiféle, a jövő generáció jólétét érintő jogi kötelezettség a globális közjavak és természeti erőforrások jelenkori felhasználásának a módjával és mértékével kapcsolatban. Véleménye szerint a jövő generáció nem lehet mai cselekvéseink és döntéseink szubjektuma, vagy következményeinek kedvezményezettje és legitim várományosa, amelyek esetleg hatással lehetnek azok jövőbeni jólétére. Egyszóval, nem létező emberek feltételezett érdekei, akarata és jóléti igényei nem korlátozhatják mai döntéseinket és cselekvéseinket. Röviden, Beckerman kétségbe vonja azt, hogy a jövő generáció a jelen generációéval azonos jogcímmel rendelkezne a globális közjavak, a természeti erőforrások használatát illetően, s mivel a jövő generáció nem rendelkezik a globális közjavak és természeti erőforrások használatához fűződő jogcímmel, nem állítható semmiféle vélelmezett érdek, morális megfontolás, vagy jogi korlát a jelen generáció gazdasági, jóléti törekvései elé. Mindamellett, Beckerman azon érve, hogy a nem létező generációk jogaiból nem vezethetők le kötelezettségek a jelen generáció számára pusztán azért, mert a nem létező generációk nem lehetnek azon jogoknak alanyai és kedvezményezettjei, gyökeresen téves felfogás, s nélkülöz minden alaposabb jogfilozófiai, gyakorlati jogi és hétköznapi megfontolást. Hiszen a mai jogrendszer a múltból származó, a jelenre és a jövőre is érvényes jogok és kötelezettségek egész sorát foglalja ke retbe, amely utal a természeti és az ember által létrehozott mesterséges örökségünk sokféleségére, az ezekből eredő, s a jelen generációt érintő kötelezettségekre és reánk háruló feladatokra. Egyszóval 37
Wilfred Beckerman (2003) A Poverty of Reason: Sustainable Development and Economi c Growth. (Oakland, CA.: The Independent Institute) 67-68.
arra, hogy mai életünk nem egy kiterjedés nélküli pont az időnyílon, hanem a múltból a jelenen keresztül a jövő felé tart. Más szóval egész jogrendszerünk és személyünket megillető alapvető jogaink civilizációnk történeti, kulturális folytonosságának (és persze töréseinek) a lenyomata. A jelen generációk például nem tekintik érvénytelennek alkotmányait pusztán azért, mert azokban egy rég meghalt königsbergi filozófus gondolatai és rég meghalt törvényhozók szándékai öltenek testet, mint ahogy nem tekintik érvénytelennek azokat a törvényeket, nemzetközi - és magánszerződéseket, vagy éppen magzatvédelmi törvényeket sem, amelyek kedvezményezettjei, vagy kötelezettjei a még meg nem született generációk lesznek. Tekintettel a közgazdaságtan egy-egy nagyhatású irányzatára, így például Ronald H. Coase, Gary Becker, Guido Calabresi, A. Douglas Melamed, Richard A. Posner és mások munkásságára, ezért meglehetősen elhamarkodottnak tűnik Beckerman elutasítása a jogok, jogosultságok és kötelezettségek vizsgálatát a globális közjavak és természeti erőforrások használatával és a használat hosszú távú költségeivel és hasznaival kapcsolatban. Hiszen, ha Coase-t követve jogosultságokként fogjuk fel a globális közjavak és természeti erőforrások használatának módját és mértékét mint a gazdasági tevékenység termelési tényezőit, akkor számba kell vennünk e jog gyakorlása következtében mások által elszenvedett költségeket is, amely szintén termelési tényező mind a jelen, mint a jövő generációja számára. Mivel a globális közjavak és természeti erőforrások túlhasználata egyaránt szűkítheti a jelen és a jövő generációk jogait, gazdasági lehetőségeit és jólétét, semmilyen jogi, közgazdasági, vagy filozófiai érv nem szól amellett, hogy azok használatához kapcsolódó jogosultságokat, hasznokat és költségeket csak egy szűk időhorizonton belül – pillanatnyi érdekeinknek megfelelően – tegyük mérlegre. Más szóval, a globális közjavak és természeti erőforrások használatához kapcsolódó mai jogosultságok nem lehetnek sem a jelenbeli generáció tagjai egyik, vagy másik csoportjával, sem a jövő generációival szemben korlátlanok. Az utóbbi évtizedekben számos olyan bírósági ítélet született világszerte – lásd például, Hungary v. Slovakia: GabcíkovoNagymaros Project (1997), Montana Environmental Information Center v. Department of Environmental Quality (1999), Advisory Opinion on the Legality of the Threat or Use of Nuclear Weapons (1996) –, amelyek érvelésüket a jövő generációk jogaira alapozták a globális közjavak és természeti erőforrások használatával kapcsolatban.38 Ahogy például a Fülöp-szigeteki bíróság a híres és gyakran idézett Oposa v. Factoran ügyben 1993-ban megállapította: „…az ország erdőségeinek, ásványkincseinek, földjének, vizeinek, vadállományának, tengerparti övezeteinek és más természeti erőforrásainak megfontolt felügyelete, hasznosítása, menedzselése, megújítása és megőrzése azt a célt szolgálja, hogy azok feltárása, fejlesztése és hasznosítása egyenlő mértékben legyen hozzáférhető mind a jelen, mind a jövő generációi számára.” 39 Sajátos módon Beckerman saját érveinek a csapdájába esik, amikor arra hivatkozva utasítja el a jövő generációval szemben fennálló kötelezettségeinket, hogy egyes előrejelzések szerint a jelen évszázad végére azok hússzorosan nagyobb jólétben fognak élni, mint a jelen generáció, ezért nem várható el a jelen generációtól a globális közjavaknak és természeti erőforrásoknak körültekintően takarékos használata, hiszen ebben az esetben nagyobb jólétben élő generációk javára mondanánk le mai jóléti igényeink egy részéről. S ha mégis le kellene mondanunk a globális közjavak és természeti erőforrások használatából eredő hasznok maximalizálásáról, az sértené a generációk közötti egyenlőség elvét. Ezért szerinte a jelen generáció nem kényszeríthető áldozathozatalra, önmegtartoztatásra, vagyis arra, hogy a jövő generáció jólétének biztosítása érdekében az utóbbiaknál nagyobb terhet vállaljon magára. De ha nem lehet érvényes predikátumokat tenni egy nem létező szubjektumról például, hogy „zöld, gazdag vagy jogokkal rendelkezik”, akkor nyilván olyat sem állíthatunk, hogy ez a nem létező jövő generáció hússzorosan nagyobb jólétben fog élni, mint a mai. Beckerman is abban bízik, hogy a globális közjavaknak és természeti erőforrásoknak a jelen generáció számára történő korlátlan igénybevétele okozta természeti veszteségeket, elhasználódást és kimerülést bőségesen ki 38
Case Concerning the Gabčíkovo-Nagymaros Project (Hungary v. Slovakia), Judgement of 25 September 1997, I.C.J. para. 140. ; Legality of the Threat or Use of Nuclear Weapons, Advisoty Opinion, I.C.J. Reports 1996, pp. 241 -242, para. 29.; Montana Environmental Information Center v. Department of Environmental Quality 296 Mont. 207, 988 P.2d 1236 (MT 1999). 39 Oposa et al. v. Fulgencio S. Factoran, Jr. et al (G.R. No. 101083) July 30, 1993.
fogja egyenlíteni a jövő generációnak a mainál összehasonlíthatatlanul nagyobb és kiterjedtebb jóléte. Mindamellett a jövő generációk érdekeiről, választásairól és értékeiről, nemkülönben jólétének nagyságáról legfeljebb csak elnagyolt és bizonytalan feltételezéseink lehetnek, vagyis a jövőre vonatkozóan nem tudunk érvényes predikátumokat tenni, mint ahogy arról sem, hogy a globális közjavak és természeti erőforrások korlátlan helyettesíthetősége a töretlen technikai -technológiai fejlődésnek köszönhetően a jövőben is korlátlanul biztosított. A jövő generációinak materiális jólétére és kiterjedt gazdagságára vonatkozó optimista fogadások legfeljebb csak arra jók, hogy felmentsük magunkat a globális közjavak és természeti erőforrások túlhasználatából eredő felelősség alól . A globális közjavaknak és természeti erőforrásoknak mai használatát nem a jólét konkrét, materiális elemeire – például az egy főre eső nemzeti jövedelem hússzoros növekedésére – vonatkozó és a jövőre vetített mai elképzeléseinknek, hanem sokkal inkább azoknak a normatív alapelveknek kell, hogy vezessék, amelyeknek az érvényesítése lehetővé teszi a jövő generációk számára saját elképzeléseiknek megfelelő jóléti csomagjuk létrehozását. Nem írhatjuk elő számukra azt, hogy az általunk felélt és lepusztított természetet mesterséges természettel helyettesítsék jóléti csomagjukban. Röviden, mai döntéseink nem korlátozhatják a jövő generációik lehetőségeit abban, hogy saját jóléti csomagjuk létrehozásához hozzáférhessenek és választani tudjanak a számukra is szabadon és megfelelő minőségben rendelkezésre álló globális közjavak és természeti erőforrások sokfélesége közül. 40 Ráadásul a globális közjavak és természeti erőforrások felélésének, lepusztításának és kimerítésének folyamata egyáltalán nem erősíti az új technológiák megváltó hatásába vetett optimizmusunkat, nevezetesen azt, amit Beckerman többször kihangsúlyoz: „nincs fizikai korlát az emberi tőke növekedése előtt”. 41 Hiszen ez a gazdasági növekedés az emberi tőke növekedése mellett is a modernizáció kezdete óta csak a globális közjavak és természeti erőforrások nagyobb arányú felélésének, lepusztításának és kimerítésének árán mehetett végbe. A természeti erőforrások felélésének töretlen folyamata éppen hogy cáfolja azt, hogy technológiai optimizmusunk szilárd talajon áll. Mindenesetre az 1990-es évek uralkodó közgazdasági szemlélete szerint, a megújítható tőkekészletek és a nem megújuló természeti erőforrások közötti korlátlan helyettesíthetőségnek és a piac önszabályozó képességének köszönhetően, a természeti környezet degradációja, a természeti javak és erőforrások kimerülése, felélése, a természet megújuló képességnek gyengítése nem fenyegeti sem a jelen, sem a jövő generációk jólétét.42 S a még meg nem született generációk tagjainak meg kell majd barátkozniuk majd azzal a körülménnyel, ha döntéseik során a gazdasági növekedés Solowi, Stiglitz-i, nordhausi modelljét tekintik irányadónak, hogy jóléti portfóliójukból fokozatosan el fog tűnni az élő és élettelen természet gazdagsága, sokfélesége és változatossága. Ahogy Solow megfogalmazta a szegény országok előtt álló ijesztő alternatívát: vagy együttműködnek saját környezetük lepusztításában, vagy megbékélnek saját szegénységükkel. 43 Igaz, Schelling azzal igyekszik megnyugtatni a globális felmelegedés, a természeti környezet lepusztulása miatt aggódókat, hogy az ember a múltban is sikeresen alkalmazkodott a változásokhoz, s így valószínűleg a jövő generációk tagjai egész nap zárt, légkondicionált épületekben fognak tartózkodni megkímélve magukat az egyre barátságtalanabbá váló külső természet viszontagságaitól. 44 * A fentiekkel szemben a radikális zöld bírálatok a fenntartható fejlődésben egyenesen egy letűnő, mechanisztikus, az önszabályzó piac, az erőszakos technológiák és a gazdasági racionalitás által 40
Edith Brown Weiss (1992) In Fairness to Future Generations and Sustainable Development. American University International Law Review, Vol. 8, No. 1, 22-23. 41 Wilfred Beckerman (2003) A Poverty of Reason: Sustainable Development and Economic Growth. (Oakland, CA.: The Independent Institute) 17. 42 Erik Gómez-Baggethun, Rudolf de Groot, Pedro L. Lomas, and Carlos Montes (2010) The history of ecosystem services in economic theory and practice: From early notions to markets and payment schemes. Ecological Economics, Vol. 69, Issue 6, 1209–1218. 43 Robert M. Solow (1993) An Almost Practical Step Toward Sustainability. Resources Policy, Vol 19, Issue 3, 172. 44 Thomas C. Schelling (1983) Climatic Change: Implications for Welfare and Policy. In. Changing climate: Report of the Carbon Dioxide Assessment Committee. (Washington, D.C.: National Academy Press) 449pp.
a természetet hosszú idő óta sikertelenül uralni vágyott világszemlélet megújításának félrevezető és rendkívül káros próbálkozását látják, amely alig lép túl a főáramú közgazdaságtani paradigmának a természet iránti közönyén, s az exogén növekedéselméletek világán. Vagyis számukra elfogadhatatlan egy olyan, a jövő generációra hagyott jóléti portfólió, amelyben a felhalmozott és megújítható tőkekészletek egyre nagyobb mértékben lépnek a felélt globális közjavak és kimerített természeti erőforrások helyébe, hiszen az ember is a természet része, a természeti környezet lepusztításával, a természeti erőforrások kimerítésével, saját jólétének egyik forrása és túlélése is veszélybe kerül ebben a saját maga által kialakított mesterséges környezetben. Szemben a radikális zöld bírálatok sarkos megállapításaival, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a Brundtland jelentésből legfeljebb egy visszafogott, meglehet túlságosan jóhiszemű technológiai optimizmus olvasható ki. A jelentés szerzői – egy évvel a csernobili nukleáris baleset után! – felhívják a figyelmet az új technológiákból eredő környezeti és társadalmi kockázatokra is; mindamellett abban bíznak, hogy a gazdasági növekedés érdekében a felhalmozódott tudás és az új technológiák képesek lesznek növelni, ahogy többször megfogalmazták, „az erőforrásbázis maximális terhelhetőségét.”45 S persze egy olyan technológiai fejlődési pályát tartanának kívánatosnak – s ki az, aki nem? –, amely nem okoz súlyos kizökkenéseket a társadalmasodás folyamataiban, ráadásul nem rombolja a globális közjavakat, nem éli fel a szűkösen rendelkezésünkre álló természeti erőforrásokat, s nem gyengíti tovább a természet megújuló képességét. A kifejezés többértelműségén túl még meg kell említeni azokat a főáramú közgazdaságtan téziseit gyökeresen elutasító elméleteket is, amelyek egyenesen a fogalom értelmetlenségére, tudománytalanságára és kártékonyságára mutatnak rá. Szemükben a fenntarthatóság és a fejlődés fogalmának összekapcsolása – Herman E. Daly találó megállapítása szerint – egyenesen oxymoron: nincs közös értelmezési mezőjük, kölcsönösen kizárják egymást. Ahogy Herman E. Daly és Kenneth N. Townsend összegzi véleményüket: „A ’fenntartható növekedés’, ha azt a gazdaságra alkalmazzuk rossz oxymoron – prózaként önellentmondásos, költészetként nem hat érzelmeinkre.”46 A fogalom bevezetése csupán nyelvi újítás, elterjedt használata puszta verbalizmus. Ráadásul a Brundtland jelentés – csakúgy, mint a később született nemzetközi egyezmények és dokumentumok47 – a fejlődés és a növekedés fogalmát is nagy szabadsággal és következetlenséggel használja, így az csak tovább növeli az elérendő célok megfogalmazásának a homályosságát. Joseph A. Schumpeter A gazdasági fejlődés elmélete (1911) című nagyhatású munkájában azt nevezi gazdasági növekedésnek, amikor egy adott idő alatt előállított termékek, fogyasztási cikkek és szolgáltatások kínálata növekszik anélkül, hogy új tudás és új technológiák alkalmazása, új termékek, iparágak és szolgáltatások, új piacok és beszerzési források, valamint új szervezeti és vállalkozási formák jelennének meg a gazdaságban. A fejlődésnek pedig azt, amikor a gazdaság növekedését elsősorban a szervezeti és technológiai innováció motorja hajtja. A szervezeti és technológiai innováció megváltoztatja a fogyasztási szokásokat, megteremti az új termékek és szolgáltatások piacát, új iparágak sorát hozza létre, kitágítja a piaci kapcsolatok korábbi rendszerét, felszámolja a régi szervezeti formákat és átalakítja a régi gazdálkodás rendjét.48 Ebben az értelemben, a fejlődés is és a növekedés is a globális közjavak és a nem megújuló természeti erőforrások kiaknázásával és a természeti környezet fokozottabb és kiterjedtebb igénybevételével jár együtt elsősorban termelés és a fogyasztás bővülése, új piacok feltárása és kiszélesítése miatt. Egy véges világban a fejlődés is a globális közjavak és a nem megújuló erőforrások fokozottabb igénybevételét, a természeti környezet folyamatos degradációját jelenti, amelyet az új technológiák, tekintettel a gazdasági növekedés okozta környezetrombolás globális méreteire és az új környezetkímélő, vagy környezetkímélőnek tartott technológiák alkalmazásából eredő magas költségekre és mérsékelt megtakarításokra, eleddig nem tudtak ellensúlyozni. Ma sem jelenthető ki határozottan az, 45
Our Common Future, I:10 Herman E. Daly (1993) Sustainable Growth: An Impossibility Theorem. In. Valuing the Earth: Economics, Ecology, Ethics. Herman E. Daly and Kenneth N. Townsend, eds. (Cambridge, Mass.: MIT Press) 267. 47 Ld. például Déclaration de Copenhague sur le développement social, Copenhague, 6 -12 mars 1995.; UN World Summit Outcome, 2005. paras 3, 10, 19. 48 Joseph A. Schumpeter (1980) A gazdasági fejlődés elmélete. (Budapest: KJK) 1980. 2. fejezet 46
hogy a technológiai fejlődést kizárólag, vagy akár meghatározó módon a természeti korlátokba ütköző növekedési kényszer ösztönözné, vagy a gazdasági növekedéssel együtt járó termelés és fogyasztás bővülése – a Jevons paradoxon érvényesülése miatt – ne emésztené fel a környezetkímélőbb technológiák alkalmazásából eredő esetleges megtakarításokat. Nicholas Georgescu-Roegen ez utóbbi felismerés hiánya miatt marasztalja el a fenntartható fejlődés koncepcióját, s inkább egy olyan gazdasági modell megvalósítását tartja kívánatosnak, amelyben a fejlődés nem jár szükségképpen együtt a gazdasági növekedéssel, vagyis a természeti javak és a nem megújuló erőforrások kiaknázásnak és fogyasztásának a növekedésével. 49 Röviden, ahol a társadalom jólétét nem a megtermelt és elfogyasztott materiális javak tömegével azonosítják. (Igaz, ez utóbbi szemléletmódot, vagyis azt, hogy az egy főre eső nemzeti jövedelemben kifejezett gazdasági növekedés megfelel a jólét növekedésének, a főáramú közgazdaságtan jeles képviselői, így például Paul A. Samuelson, James Tobin, Nordhaus és mások az 1970-es évektől kezdve igyekezett felülvizsgálni és a jólét mértékét kifejező összetettebb, nem monetizálható elemeket is tartalmazó mutatókkal mérni).50 „A legcsekélyebb kétség sem férhet ahhoz,” állítja Georgescu-Roegen, „hogy a fenntartható fejlődés a legártalmasabb receptek egyike”.51 Szerinte a fenntartható fejlődés egész programja „csak papíron létező mulatságos dolgok”, vagy szigorúbban fogalmazva pusztán „a növekedés dühöngő őrültjeinek a tudatalattija”, a „kuruzslók varázsszere”.52 James Lovelock, aki az emberiség földi jövőjével kapcsolatban talán a legsötétebb tudományos világképet fogalmazta meg számunkra a Gaia elméletben, úgy vélekedik, hogy „a fenntartható fejlődéssel már elkéstünk, amire szükségünk van az a fenntartható visszavonulás”. 53 A fent vázolt megfontolások alapján Serge Latouche, a nem-növekedés (décroissance, degrowth) egyik befolyásos közgazdász képviselője a fenntartható fejlődést ugyancsak mérgező fogalomnak tartja. 54 Bár a nemnövekedés, vagy az egykori kifejezését idézve, a stagnáló állapot lehetősége már a kezdetektől felvetődött a modern közgazdasági gondolkodás történetében, azonban, ahogy azt John Stuart Millt 1848ban megállapította, „a stagnáló állapot elkerülésének a lehetetlensége a politikai gazdaságtan korábbi képviselői számára kellemetlen és elcsüggesztő kilátás lett volna, ezért elmélkedéseik irányát és tónusát teljes egészében a gazdaságilag kívánatos progresszív állapottal és semmi mással nem lehet azonosítani.”55 Mill egykori megállapítása változatlanul érvényes a közgazdaságtani és a politikai gondolkodás mai képviselőire is. Ahogy Robert U. Ayres megjegyzi, sem a gazdaság, sem a politika mai szereplőinek nincsenek olyan kezdeményezései, amelyek összeegyeztethetőek lennének a nemnövekedés gondolatával. A mai fejlett demokráciáknak az oktatásra, az egészségügyre, a nyugdíjra és más közszolgáltatásra fordított jóléti kiadásai a gazdasági növekedésből, s nem a növekedést visszafogó megtakarításokból finanszírozhatóak. 56 Így a hagyomány ereje, valamint az úgymond kellemet-
49
Nicholas Georgescu-Roegen (1976) Energy and Economic Myths: Institutional and Analytical Economic Essays. (New-York etc.: Pergamon Press) Ch 1. és 9. 50 William D. Nordhaus and James Tobin (1973) Is Growth Obsolete? in: The Measurement of Economic and Social Performance. Milton Moss (ed.) (New York: NBER) 509-564; Paul A. Samuelson and William D. Nordhaus (1985) Economics. 12th ed. (New York: McGraw-Hill) 117-121. 51 Idézi Mauro Bonaiuti (2001) La teoria bioeconomica: La ’nuova economia’ di Nicholas Georgescu Roegen. (Rome: Carocci) 53. 52 Nicholas Georgescu Roegen (1993) Thermodynamics and We, the Humans, in: Entropy and Bioeconomics , Dragan, J. C., E. K. Seifert, M. C. Demetrescu (eds), Proceedings of the First International Conference of the E.A.B.S, (Milano: Nagard) 194., 200. 53 James Lovelock (2007) The Revenge of Gaia: Why the Earth is Fighting Back – and How We Can Still Save Humanity. (London: Penguin Books) 7. 54 Serge Latouche (2001) Les mirages de l’occidentalisation du Monde: En finir, une fois pour toutes, avec le développement. Le Monde Diplomatique, Mai, 6-7.; Serge Latouche (2007) Petit traité de la decroissance sereine. (Paris: Fayard) 55 John Stuart Mill (1848) The Principles of Political Economy, In. The Collected Works of John Stuart Mill, Vol. 3. Toronto: The University of Toronto Press, 2006, Book iv, Ch vi, § 1. 56 Robert U. Ayres (2008) Sustainability economics: Where do we stand? Ecological Economics, Vol. 67, Issue 2, 290.
len és elcsüggesztő kilátások mellett a nem-növekedés gondolatának a felvetését annál is inkább könnyű figyelmen kívül hagyni, mert néhány kísérlettől eltekintve az nem rendelkezik komoly közgazdasági és társadalomelméleti megalapozással. Latouche munkái például a világ jelenlegi nyomorúságos környezeti állapotán és társadalmi egyelőtlenségeken javítani óhajtó politikai manifesztumoknak, mintsem részletes, alapos és koherens környezeti, közgazdasági, vagy társadalomtudományi elemzéseknek lehetne tekinteni. Persze ezt Latouche maga is kiemeli, hogy a nem-növekedés első és legfontosabb lépése a közgazdasági gondolkodástól való megszabadulás: hiszen „az emberek metabolikus kapcsolatban állnak a természettel”, „az amőbáknak vagy a gesztenyéknek sincs politikai gazdaságtanuk!” „Egy fenntartható jövőt építeni azt jelenti”, folytatja Latouche, „hogy ésszerűen használjuk a környezeti erőforrásokat, éppen annyit fogyasztunk a nyersanyagokból és szolgáltatásokból, mint amennyit a bőség kőkorszaki társadalmai […], amely kultúrákat sohasem foglalkoztatta a közgazdaságtan gondolata.”57 A nem-növekedés képviselői közül mások, így például Jørgen S. Nørgård és Giorgos Kallis kevésbé elutasítóak a fenntartható fejlődés fogalmával szemben. Ugyanakkor számukra a fenntarthatóság és a gazdasági növekedés, vagy fejlődés ellentmondás: a fenntarthatóság csak a gazdaság stagnáló, vagyis a nyugalmi állapotában valósítható meg.58 Nørgård álláspontja szerint a fenntartható, vagyis a steady-state gazdaság létrehozásához a munka egy részét az úgynevezett „professzionális gazdaságból” a kevésbé produktív „amatőr gazdaságba” kellene irányítani. A munka termelékenységének, a természeti erőforrások felhasználásnak, valamint a fogyasztásnak a csökkenése egyben növelné a felszabaduló szabadidő miatt az elégedettséget és a boldogságot a társadalomban. 59 Mindenesetre a nem főáramú közgazdászok egy része a fenntartható fejlődés fogalmát éppen azért bírálják, mert az nem jelent valódi és radikális szakítást a főáramú közgazdaságtannak a gazdasági növekedésről, a materiális jólét szüntelen bővíthetőségéről, a globális közjavak és nem megújuló természeti erőforrások korlátlan helyettesíthetőségről vallott téziseivel, ezért véleményük szerint az ott meghirdetett program környezeti és közgazdasági szempontból megalapozatlan, ezért eleve kudarcra van ítélve.60 * Mint az előző részben láttuk a fenntartható fejlődés fogalmával szemben mind a főáramú, mind az alternatív közgazdaságtan képviselői körében az elutasítás, az erős kritikai álláspont a meghatározó. De nem könnyíti meg a fenntartható fejlődés értelmezését eredeti forrásunk alaposabb elemezése sem, mert maga a Brundtland jelentés is hat különböző értelemben használja a fogalmat. A jelentés szerzőinek gyakran idézett, meglehetősen általános megállapítása szerint, „a fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely anélkül elégíti ki a jelen generáció szükségleteit, hogy veszélyeztetné a jövő generációk képességét arra, hogy saját szükségleteiket kielégítsék.”61 Mindenesetre a Brundtland jelentés egy összefoglaló választ igyekezett adni a fenti, csak vázlatosan felsorolt kérdésekre, amelyben a természeti környezet állapota, a globális közjavak és természeti erőforrások felhasználásának a módja csak az egyik elem a társadalmasodás és a természeti erőforrások felhasználásának, valamint a jelen és a jövő generáció közötti méltányos elosztásnak a kérdései mellett. Mindezen általánosságok és ellentmondások ellenére a fenntartható fejlődés fogalma a Brundtland jelentésben tehát egy többé-kevésbé egységesnek szánt, a fejlett és a fejlődő országokra egyaránt érvényes gazdasági, társadalmi és természeti program hívószava, amelynek célja az, hogy felkínálja a globális közösség számára a jövő gazdasági növekedésnek „erőteljes és ugyanakkor társadalmi és környezeti szempontból fenntartható” modelljét.62 A dokumentum szerzői úgy vélték, hogy vala-
57
Serge Latouche (2012) Can the Left Escape Economism? Capitalism Nature Socialism, Vol. 23, No. 1, 77. Giorgos Kallis (2011) In defence of degrowth. Ecological Economics, Vol. 70, Issue 5, 873-880. 59 Jørgen S. Nørgård (2013) Happy degrowth through more amateur economy. Journal of Cleaner Production, Vol. 38, 61-70. 60 Shiv Visvanathan (1998) Mrs Brundtland’s Disenchanted Cosmos. in. The Geopolitics Reader. Eds by Gearóid Ó Tuathail, Simon Dalby, and Paul Routledge. (London-New York: Routledge) 234-241. 61 Our Common Future, I:1. 62 Our Common Future, Annexe 2. 58
mennyi érintett – a nemzetközi szervezetek, az országok, a kormányok, a vállalatok, a nemkormányzati szervezetek és a globális közösség – közös akarata és összefogása révén az új évezred kezdetére képes lesz a gazdasági növekedést, amely a jólét globális kiterjesztése miatt nélkülözhetetlen, fenntartható pályára állítani. Ahogy a jelentés készítői összegezték meggyőződésüket: „[a] Bizottság meg van győződve arról, hogy lehetséges egy olyan jövőt megteremteni, amely gazdagabb, igazságosabb és biztonságosabb, mert az a fejlődés ökológiai bázisának kiterjesztését és fenntartását szolgáló közpolitikákon és gyakorlatokon nyugszik.” 63 Ezt az elképzelést erősítette meg később a Déclaration de Copenhague sur le développement social című dokumentum is 1995-ben, amely szerint „a gazdasági fejlődés, a társadalmi fejlődés, és a környezet védelme kölcsönösen függnek egymástól és egymást erősítő alkotóelemei a fenntartható fejlődésnek, amely minden ember számára magasabb minőségű élet megvalósítására szolgáló erőfeszítéseink keretéül szolgál.”64 Röviden, ezek a nemzetközi dokumentumok a gazdasági fejlődésnek egy olyan modelljét vázolták fel, ahol a gazdasági növekedést nem kíséri a természeti környezet lepusztítása, a társadalom diszlokációja és az egyenlőtlenségek növekedése. Az ideális állapotot, a jelen helyzetet, illetve a Brundtland jelentés szerint a globális közösség előtt álló megvalósítandó célokat az alábbi Venn-diagram65 segítségével lehetne ábrázolni:
2. ábra Mindamellett a fenntartható fejlődés fogalmának terjesztése és népszerűsítése mellett a Brundtland jelentés határozottan növekedéspárti. Ahogy a jelentés készítői fogalmaznak: „[a] fenntartható fejlődés megköveteli azt, hogy mindenki alapvető szükségletét kielégítsék, és mindenki számára biztosítsák annak lehetőségét, hogy a jobb életre irányuló törekvéseit kielégíthesse”. 66 Javaslatuk szerint ahhoz, hogy a fenti hosszú távú társadalmi, jóléti célok teljesülhessenek, régiónként különböző, a fejlett világban évi 3%-os, az újonnan iparosodó országok többségében pedig évi 5,5-6%os GDP növekedését kell elérni, amely akár a globális GDP tízszeres, egyes régiókban a GDP hússzoros növekedését jelentené 2050-ig. Ebből előrejelzésből következő, elsősorban a természeti környezet fenntarthatóságára vonatkozó alapvető kérdéseket a jelentés készítői úgy kerülik meg, hogy nem egyszerűen gazdasági növekedésről, hanem következetesen „a gazdasági növekedés új korszakáról” beszélnek, de a globális gazdaság szekuláris növekedésére vonatkozó előrejelzésüket, s annak a természeti környezet állapotára gyakorolt hatásait adatokkal, számításokkal és becslésekkel nem támasztják alá. A szerzők úgy vélekedtek, hogy a gazdasági növekedés új korszakában az új technológiák kiterjedt alkalmazása, a társadalmi szerveződés új formái és a népességnövekedés radikális megfékezése együttesen nemcsak egyszerűen fenntartják, hanem ki is bővítik a gazdasági növekedés
63
Our Common Future, Annexe 2. Déclaration de Copenhague sur le développement social, Copenhague, 6 -12 mars 1995, para 6. 65 Forrás: W.M. Adams (2006) The Future of Sustainability: Re-thinking Environment and Development in the Twenty-first Century: Report of the IUCN Renowned Thinkers Meeting. 29-31 January 2006, (Gland: IUCN) 3. 66 Our Common Future, I:3:27. 64
„környezeti forrásbázisát.”67 Más szóval, elképzelésük szerint ez az új típusú növekedés egyben létrehozza és kiterjeszti a gazdaság rendelkezésére álló globális közjavakat és természeti erőforrásokat, amelyek mint a termelés természeti tőkekészletei hozzájárulnak a jólét növekedéséhez. Miközben a Brundtland jelentés nyomatékosan rámutatott a természeti környezet degradációjának globális veszélyére, sajátos módon, a szerzők nem egyszerűen a természeti javak és erőforrások túlhasználatára, a globális közjavaknak pótlás és megújítás nélküli felélésére, a hasznok internalizálására és a költségek externalizálására épülő gazdasági döntésekben jelölte meg a természeti környezet degradációjának az elsődleges okát, hanem sokkal inkább a növekedés erőforrásaihoz való hozzáférés egyenlőtlenségében, más szóval, a természeti javak és erőforrások egyenlőtlen elosztásának a fennálló rendjében. A jelentés tehát nemcsak összekapcsolta a világban uralkodó, országok, szervezetek és emberek közötti disztributív egyenlőtlenségeket a természeti környezet degradációjának a folyamatával, hanem ennek kiváltó okát az egyenlőtlen elosztásban jelölte meg arra hivatkozva, hogy „a szegények rákényszerülnek a mindennapi túlélésükért a természeti erőforrások túlhasználatára”.68 A jelentés alapján úgy tűnhet, mintha a természeti környezet degradációját elsősorban a szegénység, s kényszerűségből maguk a szegények okozzák, ami – tekintettel a biodiverzitás felszámolására, az erdőirtásokra, az irtásos-égetéses földművelésre és a termőtalaj eróziójára, a monokultúrák terjedésére, vagy a tengerek és folyóvizek túlhalászására – lehet, hogy lokális és regionális szinten bizonyítható megállapítás, de az teljesen megalapozatlannak tűnik a globális környezet állapotára vonatkozó statisztikák, becslések és előrejelzések fényében. A statisztikai adatok és előrejelzések határozottan azt támasztják alá, hogy a természeti környezetre a legnagyobb terhet nem a szegények, hanem a legfejlettebb és az újonnan iparosodó országok gazdaságainak növekedése és fogyasztásuk folyamatos bővülése rakja. Ezeknek az országoknak fogyasztása évről-évre a föld kitermelt energiakészleteinek, természeti javainak és erőforrásainak 80-85%-át emészti fel, azonban ennek a költségeit, mint ahogy a globális felmelegedés legsúlyosabb társadalmi és gazdasági kockázatait jórészt a föld legszegényebb régióinak a lakossága kénytelen viselni, akik ráadásul nem rendelkeznek a szükséges gazdasági erőforrással és technikai tudással a gazdasági növekedés és fogyasztás negatív természeti következményeinek, így például az árvizek, a szárazság és az elsivatagosodás, lakóhelyüket sújtó mérsékléséhez.69 Mindezen megfontolások ellenére a jelentés szerzői úgy fogalmaznak, hogy „[a] globális környezeti problémák legfőbb kiváltó oka és következménye a szegénység. Ezért hiábavaló próbálkozás szélesebb perspektíva nélkül környezeti problémákkal foglalkozni, ha az nem öleli fel a világszegénység és a nemzetközi egyenlőtlenség alapját képező tényezőket.”70 Később ugyanezt az ellentmondásos megállapítást ismétli meg a már idézett Déclaration de Copenhague sur le développement social című dokumentum (1995), amely külön kiemeli azt, hogy a fenntartható fejlődés alapja az igazságos társadalmi fejlődés, amely felismeri annak a szükségességét, hogy a szegényeket képessé kell tenni arra, hogy a természeti erőforrásokat fenntartható módon hasznosítsák. Mintha a szegények tradicionális természethasználata fenyegetné leginkább a globális közjavak és természeti erőforrások fokozódó felélését és lepusztulását. Persze mértéktelen képmutatás lenne a globális közjavak és természeti erőforrások használatával kapcsolatban a generációk közötti egyenlőség elvét nyomatékosan kiemelni akkor, ha figyelmen kívül hagyjuk a jelen generáción belüli egyenlőtlenségeket és méltánytalanságokat, amelyek az emberiség nagyobbik felét megakadályozza abban, hogy szabadon hozzáférhessen és megfelelő minőségben választhasson a rendelkezésre álló globális közjavak és természeti erőforrások sokfélesége közül. A jelentés készítői tehát a globális jólét megteremtése, a jelen generáció, valamint generációk közötti igazságosság és egyenlőség elve mellett érvelnek. Ugyanakkor nem nyilvánítanak határozott véleményt arról, hogy az emberiség rendelkezésére álló globális jóléti portfóliót, annak megújítható és nem megújítható természeti és mesterségesen létrehozott elemeit, az egyenlőség, a méltá67
Our Common Future, Pref. 3.; I:2:14. Our Common Future, I:3. 69 International Energy Agency (2008) World Energy Outlook 2008. (Paris: OECD/IEA) 82, 93, 97, 125; International Energy Agency (2011) World Energy Outlook 2011. (Paris: OECD/IEA) 81, 188. 70 Our Common Future, I:1:8. 68
nyosság, a disztributív igazságosság maximin vagy leximin szabályai szerint, esetleg a negatív utilitarianizmus elvei mentén kellene elosztani és fenntartható módon növelni a jelen és a jövő generációk között. Tisztázatlan maradt az a kérdés is, hogy ennek az igazságosabb, vagy méltányosabb elosztásnak az országok, az egyes országok polgárai, vagy a globális közösség tagjai lennének-e az alanyai? Így a jóléti portfólió elosztásával kapcsolatban a jelentésből csak általánosságokat lehet kiolvasni, nevezetesen azt, hogy egyfelől, növelni kell az emberiség rendelkezésére álló jóléti portfólió értékét annak érdekében, hogy a disztributív egyenlőtlenségek mérséklődhessenek, másfelől oly módon kell elosztani ezt a megnövelt jóléti portfóliót, hogy a szegény országok is szabadon rendelkezhessenek a globális közjavaknak és természeti erőforrásoknak az őket megillető része felett, amely nélkülözhetetlen előfeltétele gazdasági növekedésük beindításához és fenntartásához. Azt a lehetőséget, hogy a globális jóléti portfólió növekedésével együtt a disztributív egyenlőtlenségek is tovább növekedhetnek annál, mint a jelenlegi állapot, s mint amit társadalmi szempontból igazságosnak, vagy méltányosnak gondolunk a Brundtland jelentés nem veti fel. Mint ahogy az a kérdés is megválaszolatlan maradt, hogy a jóléti portfólió igazságosabb, vagy méltányosabb elosztása hogyan vezetne a globális közjavak és természeti erőforrások környezettudatosabb felhasználásához, miért is szüntetné meg, vagy mérsékelné a természeti környezet degradációját? Azonban a természeti javak és erőforrások felhasználásával kapcsolatos költségek és hasznok elosztása alapvetően politikai és etikai kérdés, aminek a tárgyalása és megoldása nem a természeti környezet állapotára vonatkozó tanulmányok elsődleges feladata. S miután a főáramú közgazdaságtan régóta kizárta az elosztás kérdéseit saját vizsgálódásainak a köréből annak eredendően politikai és etikai vonatkozásai miatt, az legfeljebb a természeti javak és erőforrások hatékony elosztáshoz tud kidolgozott elméleti és gyakorlati javaslatokkal szolgálni, amelyek – mint a fenti szakirodalmi hivatkozások alapján láttuk – nem valószínű, hogy megnyugtatná a természeti környezet degradációja, a globális felmelegedés, vagy a természeti erőforrások egyenlőtlen elosztása miatt aggódókat. Röviden, nincsenek olyan megalapozott közgazdasági elméletek, modellek, amelyek azt támasztanák alá, hogy a globális közjavak és természeti erőforrások használatának igazságosabb vagy méltányosabb elosztása szükségszerű előfeltétele a gazdasági növekedés olyan trendjének, amely egyúttal a globális közjavak és természeti erőforrások környezettudatosabb felhasználását eredményezné, esetleg hosszabb távon és számottevő mértékben javítana a természeti környezet állapotán. A globális közjavak és természeti erőforrások elosztásának, valamint azok használatához fűződő tulajdonjogok és jogcímek kérdései nem részei azoknak a régebbi exogén és újabb endogén növekedésmodelleknek sem, amelyek egyenleteikben számba veszik a gazdasági növekedés környezeti hatásait és természeti korlátait.71 Mindamellett a gazdasági erőforrás-használat allokatív hatékonyságára vonatkozó közgazdasági javaslatok igen ritkán, ha egyáltalán, találkoznak a természeti környezet fenntarthatóságával, vagy a társadalmi igazságossággal kapcsolatos környezeti, politikai, tulajdonjogi vagy etikai elképzelésekkel és célokkal. Annál is inkább, mert a globális közjavak és természeti erőforrások igazságosabb, vagy méltányosabb elosztása a jóléti közgazdaságtan jól ismert érvrendszere szerint nem eredményezné az eredeti helyzet – vagyis az önszabályozó piac által létrehozott egyensúlyi állapot – javulását oly módon, hogy legalább egy gazdasági szereplőnek a jóléte növekedjék, miközben a többieké változatlan marad. Éppen ellenkezőleg, a globális közjavak és természeti erőforrások tulajdonjogainak újraelosztása, az azokhoz való hozzáférés jogcímeinek újraosztása egy Pareto-inferior állapotot hozna létre az eredeti helyzethez képest, hiszen a szűkölködők helyzetének szerény javulása mellett azok, akik eddig többlet erőforrással rendelkeztek és többet fogyasztottak, most be kellene érniük kevesebbel. A főáramú közgazdaságtan kánonja szerint, ha nem piaci eszközökkel, vagyis ha az alapvető szükségletekre való tekintettel próbáljuk mérsékelni a disztributív egyenlőtlenségeket, akkor voltaképpen produktív hozzájárulásukat meghaladó mértékben juttatunk többleterőforrásokat olyan emberek kezébe, akik azokat nem tudják kellő hatékonysággal felhasználni. Éppen ezért a globális közjavak és természeti erőforrások hatékony elosztásra vonatkozó közgazdasági javaslatok – ahogy például Lawrence H. Summersnek, a Világbank egykori vezető
71
Philippe Aghion and P. Howitt (2009) The Economics of Growth. (Cambridge: MIT Press) Ch. 16.
közgazdászának elhíresült javaslata nyersen tudomásunkra hozta72 – aligha támogatnák a globális jóléti portfólió igazságosabb, vagy méltányosabb elosztására vonatkozó politikai és morálfilozófiai érveinket. Sem az olyan felvetéseket, amelyek elidegeníthetetlen jogokra és eredeti jogcímre, így például az egészséges környezethez, az egészséges ivóvízhez fűződő alapjogokra, vagy a természet inherens értékeit a jövő generáció számára minőségében megőrző és hozzáférhetőségében biztosított természethasználat elsődlegességére hivatkoznának. Ellenkezőleg! Summers arra a következtetésre jut, hogy a globális jólét növelésének egyszerű és kézenfekvő eszköze az lenne, ha a legfejlettebb országokban a fejlődő országok terhére csökkentenék a természeti környezet szennyezését, mert míg a legfejlettebbeknél magasak, a fejlődőknél alacsonyak a „rendkívüli módon alulszennyezett” és gazdaságilag alig hasznosított természeti környezet fokozottabb igénybevételének a költségei. Ebből a Summers által felállított globális költség-haszon elemzésből jönne ki a globális jólét növelése a globális közjavak és természeti erőforrások növekvő igénybevétele és növekvő degradációja mellett. Mint már korábban idéztük, Solow is hasonlóan érvelt a globális közjavak és természeti erőforrások fokozottabb igénybevétele mellett. A jog és közgazdaságtan képviselői – így például Ronald H. Coase, George Stigler, Guido Calabresi és A. Douglas Melamed – a természeti erőforrások és a globális közjavak túlhasználatából eredő negatív externáliák kezelésére alapvetően a piaci alapú megoldásokat, illetve az érintett felek magánmegegyezéseit részesítik előnyben, elsősorban azért, mert számukra ez tűnik a legköltséghatékonyabb megoldásnak az általános és mindenkire kiterjedő, környezetvédelmi szabályozási rezsimekkel, a Pigou-i környezeti adóval, vagy éppen a globális közjavak és természeti erőforrások felhasználásához fűződő tulajdonjogok megváltoztatásával, kikényszerített újraosztásával, esetleg a természet inherens értékeihez kapcsolódó jogcímek sérthetetlenségének a kinyilvánításával és alkotmányos védelmével szemben.73 Persze könnyen belátható az, hogy a természeti környezet túlhasználatából és szennyezéséből eredő költségek viselésének megállapításakor hatékonysági és disztributív igazságossági szempontok, vagy a természet inherens értékeihez fűződő jogok sérthetetlenségére vonatkozó elvek nehezen összeegyeztethetőek egymással. Mindenestre a piaci megoldások előnyei mellett érvelők arra mutatnak rá, hogy mivel a globális közjavak és természeti erőforrások használatának, illetve a használat korlátozásának is vannak költségei, a piac pontosan be tudja árazni a felek igényeinek, jogaiknak és jogcímeinek, így például a szennyezés jogának és az egészséges környezethez fűződő jognak összköltségeit és határköltségeit, így elkerülhető az a nem kívánatos helyzet, hogy az egyik, vagy a másik fél túlárazza igényeit a közöttük zajló tárgyalások során. Calabresi és Melamed a megegyezés nehézségét elsősorban abban látják, hogy az egészséges környezethez fűződő jogok körébe tartozó externális költségek, „amelyeket gyakran csak moralizmusnak neveznek”, pénzben nehezen kifejezhetőek, ezért ellenérdekelt felek között „rendkívül megnehezítik a Pareto-optimum elérését”. 74 Más szóval, ahogy például Nordhaus elemzéséből is láttuk, számukra nem a természeti erőforrások túlhasználatából eredő negatív externáliák jelentik a legnagyobb problémát, hanem sokkal inkább az, hogy a természet állapotáért aggódók a saját vagy a jövő generáció jólétére, a természet inherens értékeihez fűződő alapvető jogok sérthetetlenségére, vagy a disztributív igazságosságosság szempontjaira hivatkozva hajlamosak túlárazni követeléseiket, amely megnehezítheti, s gyakran meg is akadályozza a felek közötti ésszerű megegyezést. Mindenesetre úgy gondolják, hogy a Coase által elemzett, a természeti javak túlhasználatából eredő banális helyi konfliktusok megoldásai, amelyek például az orvos és a cukrász, a sörfőző és a háztulajdonos, vagy a kukoricatermelő farmer és az marhatenyésztő gazda között keletkezett vitákat rendezik, iránymutatást jelentenek a természeti környezeti globális problémáinak a kezelésére is. Tehát meggyőződésük szerint az érintett felek magánmegegyezései végső soron mindig hatékony megoldást nyújtanak környezeti konfliktusok rendezéséhez függetlenül attól, hogy a jogok és a jogcímek – például, a szennyezés joga versus az egészséges környezethez fűződő jog, a globális közjavak és természeti erőforrások haszná72
Summers’ Memo (1991) Guido Calabresi and A. Douglas Melamed (1972) Property Rules, Liability Rules, and Inalienability: One View of the Cathedral. Harvard Law Review, Vol. 85, No. 6, 1115-1124. 74 U.o. 1102. 30. lj.; 1112. 73
latához fűződő jogcímek – hogyan voltak eredetileg elosztva a társadalom tagjai között. Meglehet, hogy Coase példái hatékonyan működhetnek az általa elemzett banális, csak két ellenérdekelt felet érintő helyi konfliktusok esetében, de a globális közjavak és a nem megújuló természeti erőforrások használata esetén a harmadik fél, így például a jövő generáció érdekeinek a negligálása teljességgel tévútra visz bennünket. A vázolt szempontokat és problémákat Brundtland jelentés legfeljebb csak címszavakban tudta elősorolni anélkül, hogy a fenntarthatóság, a jólét és az elosztás, a növekedés és a fejlődés összefüggéseire és a közöttük lévő konfliktusokra érvényes válaszokat tudott volna adni. Összegezve tehát, a fogalom értelmezése körüli viták és nézetkülönbségek szükségképpen elkerülhetetlenek, ha egy olyan összetett, a gazdasági növekedésre és annak természeti-társadalmi következményeire, a szegénységre, a túlnépesedésre és az egyenlőtlenségre, a demokrácia hiányából és a háborús konfliktusokból származó társadalmi, gazdasági, politikai és környezeti hatásokra, a természeti javak és erőforrások szűkösségére és e szűkösségnek pazarló menedzselésének megszüntetésére, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok és a tulajdonviszonyok átalakítására, a piaci jószágok, a globális közjavak és természeti erőforrások egyenlőtlen hozzáférésének a megváltoztatására, a jóléti egyenlőtlenségek globális felszámolására, az életmódok és az életformák megválasztásának szabadságára és természeti korlátaira vonatkozó összes problémánkra a fenntartható fejlődés fogalmába sűríthető megoldást akarunk találni. Így a fenntartható fejlődés általános használata és elterjedtsége gyakran elfedi azt a tényt, hogy jelentése igen széles és egymást nem fedő, vagy egyenesen egymással élesen szembenálló értelmezési tartományokkal rendelkezik. Ahogy John C.V. Pezzey és Michael A. Toman találóan és egy kissé leegyszerűsítve megjegyezték, a fenntartható fejlődés általában nem jelent többet, mint azt, ami „környezeti szempontból kívánatos”. 75 A fenntarthatóság fogalmának az utóbbi évtizedekben tapasztalható megjelenése és gyors elterjedése a nemzeti és nemzetközi környezetpolitikai dokumentumokban, s a vállalati fenntarthatósági jelentésekben többnyire csak egy, a szövegszerkesztő programokból ismert „copy/paste művelet”. 76 Más szóval, kiüresedett és lejárt szavatosságú fogalmaink puszta lecseréléséhez nem társul a gazdasági növekedés vagy fejlődés, a méltányos elosztás és a jövő nemzedékekkel szembeni igazságosság megteremtésének rendszerszintű, környezettudatos és fenntartható programja. Voltaképpen ezek a különféle gazdasági és poli tikai közelítések, tudományos és ideologikus kritikák és értelmezések adják a fenntartható fejlődés fogalmának többértelműségét és egyben ürességét. * Azzal a paradoxonnal kell tehát szembenéznük, hogy míg a fenntartható fejlődés fogalma a Brundtland jelentés óta a közbeszéd részévé, a politikai nyilatkozatok és közpolitikai programok, vállalati fenntarthatósági jelentések fontos hívószavává vált, a főáramú közgazdaságtan és más alternatív közgazdaságtani irányzatok képviselői – persze más-más okból – erős fenntartással és kritikával kezelik azt. Igaz, a főáramú közgazdaságtan fokozatosan átértelmezte a fenntartható fejlődés fogalmát, de továbbra sem lát ellentmondást a fenntartható fejlődés és a gazdasági növekedés között. Ezen újabb értelmezés szerint a fenntarthatóság nékülözhetetlen feltétele a gazdaság folyamatos növekedése, a technikai-technológiai fejlődés, vagy például a fejlődő országok iparosodása és agrárius jellegének megváltoztatása. Ennek az agendának nem része a fogyasztás jelentős és már rövid távon szükséges visszafogása, vagy az anyag- és energiafelhasználás drasztikus csökkentése elsősorban a legfejlettebb és az újonnan iparosodott országokban. A természeti környezet állapota, vagy a nem megújuló természeti erőforrások szűkössége és kitermelésének növekvő költségei továbbra is csak marginális és külső tényezője a növekedési modelleknek. A fenntarthatóságot mindenekelőtt a piaci megoldásokra, így például a Tiszta Fejlesztési Mechanizmusra, a kvótakereskedelmre, vagy a fenntartható gazdasági növekedést elősegítő tiszta technológiák transzferére – amit egyébként az energetikai kutatás-feljesztés költségeinek hosszú idő óta tartó stagnálása, valamint a 1990-es évek közepe óta bevezetett, szigorú szellemi tulajdont védő törvények jelentősen megnehezítettek – 75
John C. V. Pezzey and Michael A. Toman (2002) The Economics of Sustainability: A Review of Journal Articles. (Washington, D.C.: Resources for the Future) Discussion Paper 02-03, 2. 76 u.o.
hagyná. A gazdaság növekedését akadályozó kockázatokat sem annyira a természeti környezet állapotában, a természeti erőforrások felélésében és lepusztításában, mintsem egy esetleges szigorú nemzetközi és kikényszeríthető szabályozási rezsim felállításának tetemes üzleti költségeiben látják. A nagyvállalatok körében ugyancsak elterjedt a fenntarthatósági jelentések közzététele az elmúlt két évtizedben, ugyanakkor ezekben a jelentésekben többnyire kevés szó esik a stratégiai szándékokról, az ökohatékonyságról, a széndioxid-semleges technológiákról, a termelés dematerializálásáról, vagy a termékeknek és szolgáltatásoknak a természeti környezet védeleméhez igazodó újratervezésről. Daly, Ayres, Robert Costanza, John Gowdy és a környezeti közgazdaságtan javaslatai, amelyek mindekelőtt paradigmaváltásra, a fejlődés fogalmának radikális újraértelmezésének a szükségességére és a materiális javak korlátlan felhalmozásának a visszafogására apellálnak, az üzlet és a politikai világában eleddig kevés cselekvő támogatót tudtak maguknak megnyerni. A továbbiakban azt vizsgáljuk, hogy túl a közpolitikai programok és a közgazdaságtan által használt nyelvezeten, mit jelent a fenntarthatóság fogalma a vállalati környzetben, vagyis, hogyan értelmezik azt a vállalatok fenntarthatósági jelentéseikben. 2. Fenntarthatóság vállalati nézőpontból: motivációk, normák és célok a vállalati jelentésekben A tőzsdén jegyzett vállalatok számára kötelező éves pénzügyi jelentések készítését, független könyvvizsgáló által történő auditálását és nyilvános közzétételét a 1929-1933-as nagy gazdasági világválság nyomán fellépett általános befektetői bizalmatlanság és drámai, mintegy 90%-os vállalati vagyonvesztés kényszerítette ki, s a válság utáni években életbe léptetett törvények rendelték azt el az Egyesült Államokban, Európában és az akkori világgazdaságba bekapcsolódó országok többségében.77 A vállalati pénzügyi jelentések tartalmával, átláthatóságával és hitelességével szemben is egyre szigorúbb és egyre több részletre kiterjedő követelményeket állítottak fel a törvényhozók, akik a válság egyik legfőbb kiváltó okát a jelentéskészítés általános szabályainak, s ennek következtében a vállalat gazdálkodását és üzleti kilátásait pontosan és megbízható módon feltáró pénzügyi jelentéseknek a hiányában látták. Véleményük szerint elsősorban a megbízható és hiteles vállalati pénzügyi, gazdálkodási adatok hiánya vezetett a tőzsdéken „a spekuláció és a túlzott optimizmus hatalmas tobzódásához”.78 Ahogy Adolph Berle és Gardiner Means a The Modern Corporation and Private Property (1933) című nagyhatású munkájukban kifejtették, a nagyvállalati szervezeti forma kialakulása professzionális menedzserek alkalmazását tette szükségessé, működésük, új beruházásaik és további növekedésük forrásait egyre inkább a tőzsdén keresztül tudták csak megszerezni; a vállalati nagyság és a növekvő tőkeigény a tulajdon fragmentálódásához, a tulajdon és a vállalatirányítás kettéválásához, s ennek következtében a menedzserek fölött gyakorolt tulajdonosi ellenőrzőszerep meggyengüléséhez vezetett. 79 Rendszeres, megbízható és összehasonlítható pénzügyi jelentések nélkül a tulajdonosok nem rendelkeztek a vállalat gazdálkodását, aktuális vagyoni helyzetét és jövedelmezőségét pontosan feltáró információkkal, így nem tudták megítélni a vállalat pillanatnyi és hosszú távú üzleti kilátásait, valamint a tényleges menedzseri teljesítményeket sem. A transzparens működés és megbízató pénzügyi mutatók hiánya miatt a vélekedések, sejtések, manipulációk és próféciák túlságosan nagy szerepet kaptak a tőzsdei befektetők körében a vállalati teljesítmények megítélésekor. Paradox módon, az érintettek közül éppen azok tulajdonosok nem rendelkeztek hiteles, független könyvvizsgáló által auditált információkkal a nyilvános részvénytársaságok üzleti teljesítményéről és jövőbeni kilátásairól, valamint a menedzsment gazdálkodásáról, akik a tőzsdén keresztül vagyonukat kockáztatták és fektették be a vállalatba. A kötelező éves pénzügyi jelentések készítését, független könyv77
Stephen Moehrle and Jenniffer Reynolds -Moehrle (2011) United States. in. A Global History of Accounting, Financial Reporting and Public Policy: The Americas. (eds.) Gary J. Previts, P. Walton, and P. Wolniz. (Bingley, UK: Emerald Group Publishing Limited) 116-119. 78 Robert Van Riper (1994) Setting Standards for Financial Reporting: FASB and the Struggle for Control of a Critical Process. (Westport, CT: Quorum Books) 5. 79 Adolph Berle and Gardiner Means (1933) The Modern Corporation and Private Property. (New York: Macmillan Co.) 47-68, 119-126 és 277-288.
vizsgáló által történő auditálását és nyilvános közzétételét elrendelő jogszabályokkal egy időben a számvitel mint korábban meglehetősen ingatag elméleti alapokon álló gyakorlati tevékenység a 1930-as évek közepétől kezdett a közgazdaságtan és az üzleti tudományok részévé, önálló egyetemi stúdiummá és akadémiai kutatások tárgyává válni.80 Az 1960-as évek elejétől kezdtek megjelenni – igaz, eleinte szűk körben és elnagyoltan – azok a nagyvállalati jelentések, amelyek az eleddig tulajdonosoknak és befektetőknek szóló pénzügyi és gazdálkodási teljesítmény mutatókon túl a vállalat tevékenységének társadalmi és környezeti hatásairól is igyekeztek számot adni. A kötelező és auditált vállalati pénzügyi jelentésekkel szemben a társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentések megjelenését elsősorban az a társadalmi bizalomhiány kényszerítette ki, amely a nagyvállalatok tevékenységét az 1960-as években szerte a világon övezte. A társadalmi elégedetlenség, az újonnan formálódó fogyasztói és környezetvédő mozgalmak nyomásgyakorlása és a szabályozó állam beavatkozása mellett persze meghatározó volt azoknak az értékalapú vállalatirányítás iránt elkötelezett tulajdonosoknak és menedzsereknek a kezdeményező szerepe is, akik a vállalati tevékenység transzparens működését és pozitív társadalmi hatásait társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentésekkel kívánták a szélesebb nyilvánossággal megismertetni, s ezzel a társadalom támogatását megnyerni. Kezdetben a nagyvállalatok többsége nem bizonyult készséges és együttműködő partnernek a fogyasztói és környezetvédő mozgalmak, valamint a kisebbségben lévő, fontos társadalmi ügyek mellett elkötelezett részvényesek kezdeményezéseivel szemben; a vállalati pénzügyi jelentések tartalmának társadalmi és környezeti kötelezettségekkel, vállalásokkal történő kibővítését a menedzsment általában ellenezte és elutasította. Ugyanakkor, látszólag nem tartalmi kérdésekről, vagyis nem a vállalat felelősségi körének esetleges kiszélesítéséről és a menedzsment kiterjedtebb, társadalmi és környezeti célokat is megfogalmazó beszámolási kötelezettségéről, hanem a részvényesek javaslattételi jogát szabályzó törvények értelezéséről zajlottak a jogi viták a bíróságok és a tőzsdetanács előtt. A fogyasztói és környezetvédő mozgalmak képviselőire pedig ekkor még nem úgy tekintettek, mint különféle stakeholder, vagyis érintett csoportok szószólóira, akiknek lehet legitim igényük, követelésük a vállalati tevékenységgel kapcsolatban. Mint nem tulajdonosok legfeljebb mint egyre komolyabb kockázatot jelentő tényezők kerültek szóba a vállalati üzletpolitikák alakításakor. A vállalatok menedzsmentje, valamint a fontos társadalmi ügyek mellett elkötelezett tulajdonosok, a fogyasztói és környezetvédő mozgalmak között zajló aprólékos jogi huzavona mögött persze fontos társadalmi, környezeti és etikai ellentétek húzódtak meg. Tekintettel a nyilvános részvénytársaságok tevékenységének széleskörű és meghatározó társadalmi és környezeti hatásaira, e gyre inkább nyilvánvalóvá vált az, hogy működésüket szabályzó jogi keretek és ellenőrző intézmények, hiányosak, hatástalanok és bizonyos mértékig elavultak. Tehát a vállalattal szembeni elvárások és problémák kiléptek abból a konfliktusmezőből, amelyet az üzleti szakirodalom Berle és Means nyomán sokáig pusztán a képviselő problémájaként (agency problem, vagy principal-agent problem), vagyis a menedzsment és a tulajdonosok közötti érdekellentétekből eredő konfliktusként ábrázolt.81 Új kérdések merültek fel a nagyvállalatok működésével kapcsolatban, így például, hogyan és kinek a javára él a menedzsment a ráruházott jogokkal, hogyan és kinek a javára használja fel a nagyvállalat hatalmas erőforrásait, vagy a tulajdonosokon kívül ki kell-e terjeszteni azon érintettek körét, akikkel szemben a menedzsmentnek bizalmi kötelezettségei vannak?
80
James M. Buchanan (1999) The Origins and Development of a London Tradition. In. James M. Buchanan (1999) Cost and Choice: An Inquiry in Economic Theory. The Collected Works of James M. Buchanan. Vol. 6. (Indianapolis: Liberty Fund) 17-36.; Christopher J. Napier (2009) Accounting at the London School of Economics: Opportunity Lost? Royal Holloway University of London, The School of Management Working Paper Series , SoMWP–0909 81 Berle and Means, i.m. 138-141.; Michael C. Jensen and William H. Meckling (1976) Theory of the firm: Managerial Behavior, Agency Costs, and Ownership Structure. Journal of Financial Economics , Vol. 3, Issue 4, 305-360.; Andrei Shleifer and Robert W. Vishny (1997) A Survey of Corporate Governance. Journal of Finance, Vol. 52, Issue 2, 737-783.
Növekvő számú üzleti eset jelezte ezeket az újfajta, a menedzsment, a tulajdonosok és a társadalom között feszülő érdekellentéteket. Amikor az Egyesült Államokban 1951-ben a Greyhound Corporation tulajdonosainak egy része azt követelte a busztársaság menedzsmentjétől, hogy szüntesse meg a déli államokban alkalmazott faji szegregációt buszjáratain, a bíróság és a tőzsdetanács is a menedzsment elutasító álláspontját támogatta, s kétségbe vonta a részvényesek javaslattételi jogát a vállalat működésére vonatkozó társadalmi, politikai kérdésekben. A döntéshozók nem vették figyelembe azt a körülményt, hogy maga szegregáció fenntartása nem egyszerű üzleti, hanem alapvető társadalmi és politikai döntés is egyben. A menedzsment nyilván nem rendelkezett törvényi felhatalmazással arra, hogy utasaik származása szerint határozza meg azok utazási feltételeit. Ezekben az évtizedekben az amerikai tőzsdetanács és a bíróságok általános ítélkezési gyakorlata az volt, hogy a kisebbségi tulajdonosok, a fogyasztói és környezetvédő mozgalmak által megfogalmazott társadalmi és környezeti igényeket, így például a férfiak és a nők egyenlő bérezésére, a munkahelyi diszkrimináció tilalmára, vagy a termékbiztonságra és - minőségre vonatkozó javaslatokat egyszerűen politikaiaknak minősítették, amelyeknek nincs helye a vállalati közgyűléseken és a vállalati jelentésekben. Amikor az amerikai Medical Committee for Human Rights, amely öt darab részvény erejéig tulajdonosa volt a Dow Chemical Company-nek, azt kezdeményezte a vállalat 1969. évi közgyűlésén, hogy egészítsék ki a vállalat alapító okiratát a Vietnamban alkalmazott tömegpusztító vegyi fegyver, a napalm gyártásának és kereskedelmének a tilalmával, a menedzsment elutasította a kisebbségi tulajdonosok követelését. A menedzsment elutasító döntését a tőzsdetanács is jóváhagyta ugyancsak arra hivatkozva, hogy a követelés politikai természetű, s túlmegy a vállalat üzleti céljainak és az ezekhez kapcsolódó felelősségének a körén. A tőzsdetanács megítélése szerint a részvényesek nem léphetnek fel a vállalattal szemben olyan általános politikai, társadalmi vagy gazdasági követelésekkel, amelyek kívül esnek a vállalat üzleti céljain és felelősségén és nagy valószínűséggel nem találkoznak valamenynyi részvényes egyetértésével. Ilyen általános követelések, javaslatok és vélemények megjelenítésére a politikai élet fórumait, s nem a vállalati közgyűléseket és a vállalati jelentéseket javasolták használni. Sajátos módon, a tőzsdetanács döntése azt a megállapítást is tartalmazta, hogy a részvényesek nem rendelkeznek törvényes felhatalmazással arra, hogy beleszóljanak és követeléseket fogalmazzanak meg arról, hogy a vállalat milyen termékeket gyártson. Az eset egyébként jól szemlélteti a menedzsment és a tulajdonosok ellentmondásos viszonyát, mert bár a vállalat menedzserei sikerrel vonták kétségbe a kisebbségi tulajdonosok javaslattételi jogát és erősítették meg saját döntési kompetenciájukat a bíróságon és a tőzsdetanács előtt, mindazonáltal a napalm gyártásának megszüntetése mellett döntöttek. Úgy tűnik, hogy ebben a konfliktusban a kisebbségi tulajdonosok számára követelésük tartalma, ellenben a menedzsment számára saját döntési jogkörük sérthetetlenségnek a megőrzése volt a legfontosabb szempont. Ralph Nader és fogyasztóvédő mozgalma által az 1960-as évek végén indított Campaign GMje sem volt teljesen eredménytelen. Ralph Nader és a fogyasztóvédő mozgalom követeléseit támogató részvényesek kilenc pontból álló javaslatot terjesztettek be a General Motors 1970. évi közgyűlése elé, amely felölelte a társadalmi jólét előmozdításának, a tömegközlekedés fejlesztésében való részvételnek, a termékbiztonság javításának, a termékgarancia kiterjesztésének, a károsanyag-kibocsátás csökkentésének és a munkahelyi esélyegyenlőség biztosításának a kérdéseit. A kezdeményezők szándéka szerint az új tagokkal – a fogyasztói szervezetek, a kereskedők és a dolgozók egy-egy képviselőjével – kibővített igazgatótanács és egy új vállalati szervezet, a Shareholder Committee for Corporate Responsibility felügyelte volna a fenti célok megvalósulását, s e bizottság éves társadalmi jelentésben számolt volna be a közgyűlésnek a javaslatok teljesüléséről. Nader és támogatói a General Motors alapító okiratának a módosítását is kezdeményezték. A javasolt módosítás szerint a vállalatnak az alapító okiratban kellett volna elköteleznie magát amellett, hogy tartózkodik minden olyan üzleti döntéstől, amely törvénytelen, vagy hátrányos a közegészség, a biztonság, vagy a társadalmi jólét szempontjából. Csakúgy, mint ez előzőekben említett példák esetében a menedzsment most sem mutatott érdeklődést a javaslatok iránt, s később a bíróság és a tőzsdetanács is elutasította a kisebbségi tulajdonosok követeléseinek szinte valamennyi pontját. Mindössze a Shareholder Committee for Corporate Responsibility felállítására érkezett javaslat korlátozott költségvetéssel történő elfogadását
ítélte a vállalat számára megfontolandónak. 82 Ezekben az évtizedekben a tőzsdetanács és a bíróságok úgy értelezték a vállalati tevékenységet szabályozó gazdasági jogi keretfeltételeket, mintha a vállalati célok és döntések teljesen elválaszthatóak lennének hosszú távú társadalmi és környezeti hatásoktól, ezért a tulajdonosoknak, a fogyasztói és környezetvédő szervezeteknek a vállalat pénzügyi eredményességén túlmutató javaslatait többnyire az üzleti döntésekbe történő szükségtelen és politikai indíttatású beavatkozásként értékelték. Mindamellett Nader és támogatói által kezdeményezett követelések és javasolt intézmények – így például, vállalati etikai bizottság felállítása, különféle stakeholder csoportokat képviselő igazgatótanácsi tagok választása, törvényes működés ellenőrzéséért felelős tisztségviselő, környezeti - és krízismenedzser, esélyegyenlőségi tisztségviselő posztjának létrehozása és hasonlók – később fokozatosan beépültek a vállalatok szervezeti struktúrájába és a vállalati felelősségvállalás rendszerébe. A kisebbségi részvényesek és a fogyasztói és környezetvédő mozgalmak fenti törekvései, társadalmi és környezeti ügyek iránt elkötelezett menedzserek tevékenysége, valamint William M. Evan, R. Edward Freeman, Thomas Donaldson és mások tanulmányai nyomán formálódott ki a stakeholder-vállalat koncepciója.83 Nem állítható határozottan az, hogy az államok kezdetektől fogva proaktív módon, vagy lelkes támogatóként léptek volna fel az értékalapú vállalatirányítás iránt elkötelezett tulajdonosok és menedzserek, valamint a civil szervezetek kezdeményezései mellett. Ugyanakkor az 1960-as évek közepétől sorra alakultak meg azok a kormányzati és multi-stakeholder szervezetek – így például, az Equal Employment Opportunity Commission (1965), az Environmental Protection Agency (1970), a Committee for Economic Development (1971), a Consumer Porduct Safety Commission (1972) és hasonlók – az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában, amelyek a vállalatok társadalmi, környezeti felelősségének a vizsgálatát, ellenőrzését helyezték tevékenységük középpontjába. A fontos intézményi változások mellett az államok és nemzetközi szervezetek a vállalati társadalmi jelentés készítését ekkor még csak ajánlásként fogalmazták meg hivatalos dokumentumaikban, de a törvényhozók – Franciaország (1977) és Belgium (1996) kivételével84 – nem rendelték el a társadalmi jelentés készítésének a kötelezettségét a vállalatok számára. Az idézett franciaországi és belgiumi jogszabályok is szűken határozták meg a kötelező társadalmi jelentés tartalmát és szerepét, s ezzel kapcsolatban a vállalati felelősség fogalmát. Az idézett francia és belga jogszabályok az alkalmazottak létszámára és összetételére, a bérezésre, az egészségre és a munkahelyi biztonságra, a képzésre és oktatásra, valamint a szakszervezeti jogokra, egyszóval csak a vállalaton belül uralkodó személyzeti politikára és munkakörülményekre vonatkozó legfontosabb adatok évente történő közzétételét és értékelését rendelte el a háromszáznál több alkalmazottat foglalkoztató vállalatok számára. De nem állapítottak meg a vállalat számára a társadalom egészével, a helyi társadalommal, a természeti környezettel és a jövő generációval szembeni kötelezettségeket. Az 1980-es évek eleje óta domináns piaci fundamentalizmus különösen nem kedvezett a vállalatokkal szemben megfogalmazott, társadalmi és környezeti fenntarthatósággal kapcsolatos elvárások sikeres érvényesítésének. Ahogy Joseph Stiglitz fogalmazott a Globalization and its Discontents (2002) című művében, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap ekkor váltak „a szabadpiaci ideológia új hittérítő intézményeivé.”85 Stiglitz elemzése szerint a gazdasági paradigmaváltás azzal is együtt járt, hogy a közgazdaságtan fontos területeit és kérdéseit – így például, a fejlődés közgazdaságtanát, a környezeti közgazdaságtant, vagy a piaci kudarcok és a szabályozás problémáját, s általában a gazdasági döntések társadalmi hatásait stb. – vizsgáló, de a szabadpiaci ideológiával, a piaci fundamenta82
A Judicial Challenge to the SEC’s Shareholder Proposal Rule. (1971) Washington and Lee Law Review, Vol. 28, 147-161. 83 R. Edward Freeman (1984) Strategic management: A stakeholder approach. (Boston: Pitman); William M. Evan and R. Edward Freeman (1979) A stakeholder theory of the modern corporation: Kantian capitalism. in. Ethical theory and Business. Tom L. Beauchamp and Norman E. Bowie (eds.) (Englewood Cliffs, N.J.: PrenticeHall) 75-93.; Thomas Donaldson and Lee E. Preston (1995) The Stakeholder Theory of the Co rporation: Concepts, Evidence, and Implications. The Academy of Management Review, Vol. 20, No. 1, 65-91. 84 Le bilan social dans les entreprises: la loi 77-769 du 12 juillet 1977; Arrêté Royal du 4 août 1996 relatif au bilan social. 85 Stiglitz, Joseph E. (2002) Globalization and its Discontents . (London: Penguin Books) 13.
lizmussal szemben kritikus közgazdászokat eltávolították az említett nemzetközi intézményekből. Így ott azoknak a közgazdászoknak a nézetei válhattak uralkodóvá, akik az állami szabályozásban kizárólag problémát, piaci féket, a gazdasági növekedés előtt magasodó bürokratikus akadályt, a társadalmi igények, követelések megfogalmazásában szükségtelen és illetéktelen politikai beavatkozást láttak. Ahogy Milton Friedman fogalmazott, a vállalat társadalmi felelősségvállalása „alapvetően bomlasztó doktrína”, „kiterjedt alkalmazása lerombolhat egy szabad társadalmat.”86 A piaci fundamentalizmus dominanciáját az a nemzetközi gazdaságpolitikai fejlemény is erősítette, hogy a François Mitterand elnöksége idején megvalósítani kívánt szocialista párti program, a 110 Propositions pour la France (1981), amelynek legfontosabb gazdasági törekvése az állam ellenőrző, szabályozó és tulajdonosi szerepének helyreállítása és megerősítése volt, a francia gazdaság gyors hanyatlása miatt látványos kudarcot vallott. Az uralkodó gazdasági ideológia szükségképpen együtt járt a természeti javak és erőforrások intenzív felélésével és a környezeti problémák elhanyagolásával/bagatellizálásával. A globális közjavak pusztulása, ahogy azt már Solow, Nordhaus, vagy Schelling idézett munkáiban láttuk, legfeljebb a gazdasági növekedés sajnálatos, de elkerülhetetlen járulékos veszteségeként jelent meg, de nem kapott kiemelt figyelmet. A szabályozó állam feladatának fokozatos leértékelődése, a törvényhozók hathatós támogatásának a hiánya, a társadalmi nyomás gyengesége és változékonysága együttesen hozta létre azt a helyzetet, amelyben a társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentések készítése és közzététele csak lassan terjedt el a nagyvállalatok körében. A társadalmi és üzl eti érdeklődés a jelentéskészítés iránt időről-időre – különösen az 1980-as években – visszaesett, alapos és átgondolt kutató- és elemzőmunka híján a társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentés szerepe, érintettjei és az érintettek legitim igényei, célja a vállalati döntésekben meglehetősen vitatott és tisztázatlan maradt, a nem pénzügyi és üzleti adatok gyűjtésének, mérésének és közzétételének általános szabályai nem alakultak ki, egyszóval a jelentéskészítés módszertana nem fejlődött. 87 Egy-egy, a vállalati jelentések hiányosságait, a közölt pénzügyi adatok összemérhetetlenségét, a hosszú távú idősorok és az átláthatóság hiányát bíráló nemzetközi dokumentum, így például az United Nations Centre on Transnational Corporations (UNCTAD) által készített International Standards of Accounting and Reporting for Transnational Corporations (1977), csak érintőlegesen foglalkozott a vállalat tevékenységének szélesebb társadalmi és környezeti hatásaival, a nem kifejezetten pénzügyi és üzleti adatok mérésével, dokumentálásával és közzétételével. 88 Az International Standards of Accounting and Reporting for Transnational Corporations (1977) szerzőiről nem mondható az el, hogy felismerték volna, vagy súlyának megfelelően kezelték volna a vállalatok üzleti tevékenységének társadalmi beágyazottságát, széleskörű és hosszú távú környezeti hatásait. Az általuk használt fogalomkészletből jószerével hiányoztak a vállalat működésének szélesebb társadalmi és környezeti hatásait leíró szavak és kifejezések, amelyek segítségével a társadalom különböző csoportjainak az információigényét, a szűkszavú és megbízhatatlan információkból eredő társadalmi konfliktusokat és környezeti problémákat világosan meg lehetett volna fogalmazni, s amelyek segítségével az üzleti világ és a társadalom közötti bizalom helyreállításának a lehetőségeit megteremteni. Ezért a társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentéskészítés igénye, persze nem meglepő módon, szinte kizárólag az üzleti, szervezeti és technológiai szempontból innovatív nagyvállalatok körében jelent meg, amelyek a vállalatirányítás új formáinak és normáinak meghonosítására, az vállalat külső és belső érintettjeivel való új és rendszeres kapcsolatrendszer kiépítésére törekedtek. Az innovatív nagyvállalatok törekvései, új intézményei, társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentései később követendő mintákat is adtak, s egyben üzleti kihívást is jelentettek a versenytársak, egy-egy gazdasági szektor más befolyásos szereplői számára is. 86
Milton Friedman (1982) Capitalism and Freedom. (Chicago: The University of Chicago Press ) 102., 113. Ariane Berthoin Antal, Meinolf Dierkes, Keith MacMillan and Lutz Marz (2002) Corporate social reporting revisited. Veröffentlichung der Abteilung Organisation und Technikgenese des Forschungsschwerpunktes Technik-Arbeit-Umwelt am WZB, No. FS II 02-105, 4. 88 UNCTAD (1977) International Standards of Accounting and Reporting for Transnational Corporations. (New York: United Nations) 87
Nem rendelkezünk pontos és átfogó adatokkal arra vonatkozóan, hogy a világ 47 000 multinacionális nagyvállalatának és 300 000 leányvállalatának jelenleg hány százaléka készít önkéntes alapon több-kevesebb rendszerességgel, különböző tartalmi mélységben és minőségben társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentéseket. Azonban a KPMG által 1993 óta rendszeresen megjelentetett reprezentatív vizsgálat, az International Survey of Corporate Responsibility Reporting (19932011) alapján megállapítható, hogy a 2000-es évek elejétől jelentősen megnőtt azon vállalatok száma, amelyek társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentéseket tesznek közzé. A KPMG 2011-es, legfrissebb felmérése a világ legnagyobb 250 vállalatára, illetve harmincnégy ország, országonként száz legnagyobb vállalatára – összesen 3400 nagyvállalatra – terjesztette ki a vizsgálódást. Ennek alapján megállapítható, hogy a világ legnagyobb 250 vállalatának 95%-a, míg a 3400 nagyvállalat 64%-a készít és hoz nyilvánosságra rendszeresen társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentést.89 Társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentések készítésében és közzétételében a japán és a nagy-britanniai vállalatok járnak az élen; s bár a jelentéskészítés terén korábban az amerikai nagyvállalatok kezdeményező szerepe volt a meghatározó, mára már inkább az európai nagyvállalatok uralják – David Vogel kifejezését használva – „az erény piacát”.90 Ugyanakkor nincsenek számottevő különbségek a gazdaság egyes szektorai között. A legnagyobb arányban az erdészeti, a papíripari, a bányászati, az autóipari, a gyógyszeripari, az energetikai és a különféle közműszolgáltatást végző vállalatok késztenek társadalmi, környezetei és fenntarthatósági jelentéseket, de a többi szektor lemaradása sem mondható számottevőnek az élenjárókhoz képest. Legfeljebb az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásában komoly szerepet játszó közlekedési-szállítási szektor viszonylagos lemaradása figyelemreméltó. A globális gazdaság egészére vonatkozó számadatokhoz képest jóval kedvezőtlenebb az európai összkép, ha nemcsak az országonként száz legnagyobb vállalatra terjesztjük ki vizsgálódásainkat. A CorporateRegister.com felmérése szerint az Európai Unió országaiban működő 42 000 nagyvállalata közül mindössze 2 500, vagyis 6%-a készített társadalmi, környezeti vagy fenntarthatósági jelentést 2011-ben. Ezen alacsony számadatok mutatnak rá a jelentéskészítés egyik fő problémájára, nevezetesen arra, hogy a márkanévvel és goodwill-lel nem rendelkező, de jelentős tőkeértékkel bíró nagyvállalatok – s ezek alkotják az európai nagyvállalatok döntő többségét – meg sem jelennek „az erény piacán”, jóllehet üzleti tevékenységük hosszú távú kihatásai a társadalomra és a természeti környezetre semmivel sem kisebbek, mint a márkanévvel és goodwill-lel rendelkező és tőzsdén jegyzett nagyvállalatokéi. Az Európai Unióra és a tagországok többségére jellemző megengedően gyenge szabályozási rezsimek nem is nagyon ösztönzik őket erre. Persze a fent idézett adatok nem sokat árulnak el a jelentések megbízhatóságáról, tartalmi mélységéről és minőségéről, legfeljebb annyit, hogy a jelentéskészítés mára általánosan elfogadott gyakorlattá vált a legnagyobb márkanévvel rendelkező és üzleti, technológiai szempontból innovatív vállalatok körében. Ugyanakkor számos nemzetközi kutatás arra az ellentmondásos helyzetre mutat rá, hogy miközben a nagyvállalati menedzserek döntő többsége tisztában van azzal, hogy pél dául a globális felmelegedés komoly kockázatokat és veszélyeket okozhat vállalatuk hosszú távú üzleti kilátásait illetően, továbbá arra is számítanak, hogy az államok belátható időn belül szigorú környezeti szabályozási rezsim bevezetésére kényszerülhetnek a vállalatokkal szemben, ennek ellenére a globális felmelegedés vállalati költségei és kockázatai, vagy egy új szabályozási rezsim költségkockázatai csak ritkán és konkrétumok nélkül jelennek meg a vállalati pénzügyi, környezeti és fenntarthatósági jelentésekben. A hosszú távú költségek és kockázatok számbavételének a hiánya arra utalhat, hogy a természeti környezetbe bekövetkezett változások várható költségei és kockázatai nem épülnek be a vállalatok üzleti döntéseibe, illetve a fenntarthatósági jelentéskészítés magas elterjedtsége a nagyvállalatok körében nem jár együtt szükségképpen hosszabb távra előretekintő üzleti stratégiai döntések
89
KPMG International Survey of Corporate Responsibility Reporting 2011. http://www.kpmg.com/Global/en/IssuesAndInsights/ArticlesPublications/corporateresponsibility/Pages/2011-survey.aspx 90 David Vogel (2005) The Market for Virtue: The Potential and Limits of Corporate Social Responsibility. (Brookings: Washington D.C.)
meghozatalával.91 Paradox módon, maga a klímaváltozás ténye nem a vállalatokat és az embereket egyaránt érintő fizikai, s ebből következően társadalmi, gazdasági és környezeti fenyegetésként, hanem sokkal inkább szigorúbb jogi-szabályozási rezsim felállításából eredő pénzügyi kockázatként jelenik meg a nagyvállalatok többsége számára. Jól mutatja ezt a szemléletet például a világ egyik legnagyobb energetikai vállalatának, az AES Corporation-nek 2008 és 2011 között kiadott éves jelentései. A jelentés készítőinek évről-évre szó szerint ismétlődő, aggodalmaskodó megállapítása szerint: „A szabályozó államok, a politikusok, a nem-kormányzati szervezetek és más privát érdekeltek, akik kifejezték nyugtalanságukat az üvegházhatást okozó, vagy GHG gázok, a károsanyag-kibocsátás és a klímaváltozáshoz kapcsolódó potenciális kockázatok miatt, olyan intézkedéseket fognak tenni, amelyek jelentős negatív hatással lehetnek tevékenységünk, pénzügyi helyzetünk és pénzforgalmunk konszolidált eredményeire.”92 Mintha az érintettek aggodalmai és a kockázatokat mérsékelni kívánó kormányzati döntések, s nem maga a globális közjavak lepusztulása, a természeti erőforrások szűkössége, felélése és kimerülése jelentené a valóságos üzleti kockázatot a vállalat számára. Ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy a Standard & Poor 500 Indexén 2008-ban szereplő vállalatoknak mindössze 5,5%-a vette figyelembe a klímaváltozás, a globális felmelegedés, az üvegházhatást előidéző gázok okozta környezeti problémák közvetlen üzleti kockázatait, s számolt be az ezekből eredő kockázatok minimalizálását előkészítő vállalati stratégiai döntések meghozataláról.93 Ez különösen abban az öszszefüggésben érthetetlen, hogy rendelkezésünkre állnak azok a nemzeti és nemzetközi adatbázisok, továbbá biztosítótársaságok és viszontbiztosítók által széles körben gyűjtött megbízható hosszú távú adatsorok, amelyek alapján elég pontosan előre jelezhető a globális felmelegedés okozta üzleti kockázatok és veszteségek trendje és jövőbeni alakulása. Így például a Swiss Re 1994 óta rendszeresen ad ki a vállalatok számára a klímaváltozással kapcsolatos kockázatelemzéseket, előrejelzéseket a várható költségekről és a kockázatok kezeléséről.94 A múltban bekövetkezett károknak az utóbbi két évtizedben markánsan emelkedő trendje és a jövőben valószínűsíthető kockázatai alapján megállapítható, hogy ezek sem a társadalom, sem a vállalatok számára nem elhanyagolhatóak, s nem pusztán üzleti, pénzügyi eredményességükre lesznek kihatással.95 Mint korábban utaltunk rá a társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentéskészítés szinte érintetlenül hagyta a tőzsdén nem jegyzett, zártkörű részvénytársaságok, a márkanévvel nem rendelkező nagyvállalatok döntő részét, valamint a kis- és közepes vállalatok elsöprő többségét. Röviden, a zártkörű részvénytársaságok, a márkanévvel nem rendelkező nagyvállalatok, a kis- és közepes vállalatok nem készítenek társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentéseket, pénzügyi jelentéseikben ilyen jellegű adatok ritkán fordulnak elő. Bár a vállalatok társadalmi felelősségével foglalkozó nemzetközi dokumentumok – így például az Európai Unió Promoting a European Framework for Corporate Social Responsibility (2001) című zöld könyve – nyomatékosan hangsúlyozzák azt, hogy a felelős és környezettudatos üzleti gyakorlat kérdésében nincs különbség, a nyilvános és zárkörű, a 91
Petition for Interpretive Guidance on Climate Risk Disclosure to the Securities and Exchange Commission (2007) http://www.sec.gov/rules/petitions/2007/petn4-547.pdf 92 The AES Corporation Annual Report Form 10-K 2011, 65. 93 Kevin L. Doran and Elias L. Quinn (2009) Climate Change Risk Disclosure: A Sector by Sector Analysis of SEC 10-K Filings from 1995-2008. North Carolina Journal of International Law and Commercial Regulation, Vol. 34, No. 3, 104-105. 94 Christian Brauner (1994) Global Warming: Element of Risk. (Zürich: Swiss Re); Swiss Re (2002) Opportunities and Risks of Climate Change. (Zürich: Swiss Re); Swiss Re, 2011: Swiss Re (2011) Natural Catastrophes and ManMade Disasters in 2010: A Year of Devastating and Costly Events. Sigma, No. 1; Swiss Re (2013) Natural Catastrophes and Man-Made Disasters in 2012: A year of extreme weather events in the US. Sigma, No. 2. 95 Christina Ross, Evan Mills and Sean Hecht (2007) Limiting Liability in the Greenhouse: Insurance Risk Management Strategies in the Context of Global Climate Change. Stanford Environmental Law Journal and the Stanford Journal of International Law, Symposium on Cl imate Change Risk, Vol. 26A/43A, 251-334.; RobertMuir Wood, Stuart Miller and Auguste Boissonade (2005) The Search for Trends in A Global Catalogue of Normalized Weather-Related Catastrophe Losses. In. Workshop on Climate Change and Disaster Losses: Understanding and Attributing Trends and Projections . P. Höppe and R. A. Pielke, Jr. (eds.). (Hohenkammer: SPARC) 188-194.
kis-, közepes - és nagyvállalat között, ugyanakkor a társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentés elkészítése és független könyvvizsgáló által történő auditálása, valamint közzététele megoldhatatlan szervezeti problémákat, vállalhatatlan pénzügyi és adminisztratív költségeket jelentene a kis- és közepes vállalatok számára. Már a nyilvános részvénytársaságok transzparens működését előmozdítani kívánó Sarbanes-Oxley Public Company Accounting Reform and Investor Protection Act (2002) szakmai bírálói is rámutattak arra, hogy a túlzott megfelelési elvárások törvénybe foglalása jelentős többletköltséget gerjesztenek a vállalatok számára, amely arra kényszerítheti a kisebb tőkepiaci kapitalizációjú vállalatok egy részét, hogy a szigorúbb szabályozásból eredő többletköltségeik megtakarítása érdekében elhagyják az amerikai tőzsdét és kevésbé szabályozott országok tőzsdéi, így például a londoni tőzsde felé vegyék az irányt, vagy nem transzparensen működő zártkörű részvénytársaságokká alakuljanak át.96 Sajátos módon, a Sarbanes-Oxley Act (2002) amerikai bírálói az Európai Uniónak a vállalatokat semmire nem kötelező ajánlásait ajánlották az amerikai törvényhozók figyelmébe ahelyett, hogy a 2001-es tőzsdei összeomlás és számos, így például az Enron, a WorldCom, a Global Crossing, az Adelphia, a Xerox és a Tyco, pénzügyi jelentéseit független auditoraik közreműködésével rendszeresen meghamisító nagyvállalat csődjére adott gyors pánikreakcióként szigorú, költséges és átgondolatlan szabályozási rezsimet vezessenek be.97 Ezzel szemben a Sarbanes-Oxley Act (2002) szakmai, politikai és társadalmi bírálóknak másik része éppen hogy elégtelennek, semmitmondónak ítélte a vállalatoknak a törvény által a jelentéskészítés terén elrendelt kötelezettségeit és elvárásait.98 Mindenesetre Németország, Franciaország, Olaszország, Japán és számos más ország törvényhozói is átvették és törvénybe iktatták Sarbanes-Oxley Act-ben (2002) a nagyvállalati jelentések tartalmára vonatkozó szigorúbb szabályozási alapelvek jelentős részét. Azonban, úgy tűnik, hogy a 2007 őszén kezdődő újabb globális válság, amely vállalati visszaélések és csalások, felelőtlen üzleti döntések tömegét hozta ismét a felszínre, azoknak a szakmai, politikai és társadalmi bírálóknak a véleményét igazolta vissza, akik a törvényt hangzatosnak, de tartalmatlannak és eredménytelennek tartották.99 Az újabban elfogadott Dodd–Frank Wall Street Reform and Consumer Protection Act (2010) ismét kiélezte az önszabályozó piac és a szabályozó állam hívei közötti vitát, mindenesetre az új törvény rendkívül kiterjedt és széleskörű beszámolási kötelezettséget ír elő az amerikai és az Egyesült Államokban is tevékenykedő pénzintézetek és nagyvállalatok transzparens működésének megteremtése érdekében, többek között a vállalati jelentéskészítés terén. Bár a törvény alapvetően a pénzügyek, a biztosítás és a tőzsdei kereskedés újraszabályozását rendeli el, ugyanakkor számos pénzügyi, környezeti és fenntarthatósági beszámolási kötelezettséget, üzleti szabályt is tartalmaz például a bányászatban, olaj- és gázkitermelésben érdekelt multinacionális vállalatok számára is.100
96
Larry E. Ribstein and Henry N. Butler (2006) The Sarbanes -Oxley Debacle: What We’ve Learned, How to Fix It. (Washington, D.C.: The AEI Press); Stephen M. Bainbrige (2012) Corporate Governance after the Financial Crisis. (Oxford: OUP) 97 Roberta Romano (2004) The Sarbanes-Oxley Act and the Making of Quack Corporate Governance. Yale University ECGI European Corporate Governance Institute, Finance Working Paper No. 52. 11-12. 98 Lisa M. Fairfax (2002) Form over Substance? Officer Certification and the Promise of Enhanced Personal Accountability Under the Sarbanes -Oxley Act. Rutgers Law Review, Vol. 55, No. 1, 3-4, 42-45.; Lawrence A. Cunningham (2003) The Sarbanes-Oxley Yawn: Heavy Rhetoric, Light Reform (And it Just Might Work) University of Connecticut Law Review, Vol. 35, Issue 2, 915, 918-19. 99 Joan MacLeod Heminway (2008) Does Sarbanes-Oxley Foster the Existence of Ethical Executive Role Models in the Corporation? Journal of Business & Technology Law, Vol. 3, No. 2, 221-242.; Kent Greenfield (2008) Corporate Ethics in a Devilish System. Journal of Business & Technology Law, Vol. 3, No. 2, 427-435.; Lindsay J. Thompson (2008) The Future of Enterprise Regulation: Corporate Social Accountability and Human Freedom. Journal of Business & Technology Law, Vol. 3, No. 2, 357-391. 100 Branden Carl Berns (2011) Will Oil and Gas Issuers Leave U.S. Equity Markets in Response to Section 1504 of the Dodd-Frank Act? Can They Afford Not To? Columbia Business Law Review, Vol. 2011, Issue 3, 758-814.; Daniel M. Firger (2010) Transparency and the Natural Resource Curse: Examining the New Extraterritorial Information Forcing Rules in the Dodd-Frank Wall Street Reform Act of 2010. Georgetown Journal of International Law, Vol. 41, No. 4, 1043-1095.
Az Európai Bizottságnak és az Európai Parlamentnek a vállalatok, bankok, biztosítótársaságok és más pénzintézetek éves pénzügyi jelentéséről kiadott 2003/51/EC számú irányelve ugyancsak megfogalmaz ajánlásokat a pénzügyi jelentésekben közlendő társadalmi, környezeti és fenntarthatósági adatokkal kapcsolatban. A törvényhozók egyúttal mentesítik azokat a vállalatokat e kötelezettség alól, amelyek méretgazdaságossági okok és a jelentéskészítés adminisztratív költségei miatt pénzügyi jelentéseikben mégsem közölnének ilyen adatokat, elemzéseket, vállalásokat és előrejelzéseket. Sajátos módon az irányelv nem tartalmaz semmiféle határozott elvárást, s voltaképpen a vállalatok belátására bízza azt, hogy a kötelező pénzügyi jelentésükben milyen „környezeti és foglalkoztatási ügyekről” adnak számot. Az Európai Bizottságnak A renewed EU strategy 2011-14 for Corporate Social Responsibility (2011) című újabb dokumentumában ugyancsak kihangsúlyozták a döntéshozók azt, hogy figyelembe fogják venni a 2011 és 2014 közötti időszakban tervezett vállalati irányelvek és kötelezettségek megállapításakor a vállalatok méreteiből adódó pénzügyi és adminisztratív teherbíró képességet.101 Persze a kis- és közepes vállalatok masszív alulreprezentáltsága a társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentéskészítés terén, tekintettel az említett méretgazdaságossági okokra és jelentős költségekre, érthető és indokolható, ugyanakkor ez a tény egyáltalán nem bizonyítja azt, hogy ezek a vállalatok társadalmi, környezeti és fenntarthatósági szempontból felelőtlenül viselkednének. S mint már korábban utaltunk rá, az igazán súlyos problémát nem a jelentéseket nem készítő kis- és közepes vállalatok hiánya, hanem sokkal inkább a márkanévvel nem rendelkező nagyvállalatoknak, zártkörű részvénytársaságoknak a társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentéskészítéstől való tartózkodása jelenti. A fentiekhez azonban azt is hozzá kell tennünk, hogy a Global Reporting Initiative (GRI) a fenntarthatósági jelentéskészítésnek különféle, költséghatékonyabb modelljeit is kidolgozta, amelyek tekintettel vannak a vállalat méreteire, tulajdonosi szerkezetére, speciális vállalkozási formájára, vagy nem profit orientált tevékenységére. Tehát különböző modellek, ajánlások léteznek a kis- és közepes vállalatok, az állami vállalatok, a nyugdíjalapok, a pénzintézetek, az állami támogatással működő vállalatok, az önkormányzati vállalatok, vagy más, a fentiekbe nem besorolható, de gazdálkodást végző szervezetek számára is. Nyilvánvaló, hogy a társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentéskészítésnek méretgazdaságossági korlátai vannak, ezért a kis- és közepes vállalatok között ritkán találunk olyanokat, amelyek vállalni tudnák a jelentéskészítésnek a megfelelő szakemberek alkalmazásával és a jelentés auditálásával járó pénzügyi terheket, valamint a szervezéssel és közzététellel járó többletmunkát. Hiszen a társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentéskészítés időigényes és költséges vállalkozás, amelynek az éves költségei egy multinacionális nagyvállalatnál, David Vogel becslése szerint, évente akár az 500-600 000 USD-t is elérhetik.102 Így például, a 43,5 MD USD tőkepiaci kapitalizációjú (2012) és 82 500 embert foglalkoztató Intel Corporation esetében mintegy 150 alkalmazott foglalkozik napi rendszerességgel társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentéskészítéshez szükséges adatok gyűjtésével, idősorok összeállításával és elemzésével. Mivel ez a munka része a rövid - és hosszú távú döntéshozatali rendszernek, hozzájárul a vállalat hatékonyságának növeléséhez. 103 Bár a jelentések készítésének és külső auditálásának tetemes költségei vannak, mindezek ellenére az idézett 2011-es KPMG riport szerint a világ legnagyobb 250 vállalatának 47%-a, a 3400 nagyvállalat 33%-a számolt be arról, hogy a társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentések készítése és közzététele hozzájárult bevételeinek növekedéséhez és költségeinek a csökkentéséhez. Azonban azt is hozzá kell tennünk, hogy a jelentéskészítésből származó közvetlen gazdasági hasznok ugyan számottevőek lehetnek a vállalatok számára, de a legjobb vállalatokat a gazdasági előnyök mellett a márkavédelem, a társadalmi reputáció megtartása, az alkalmazottak ösztönzése, a szervezeti innováció, az üzleti kockázatok csökkentése és különféle etikai megfontolások is határozottan motíválják. Mindenesetre a társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentéskészítésre fordított költség csak akkor válhat sike101
European Commission (2011) A renewed EU strategy 2011-14 for Corporate Social Responsibility. Brussels, 25.10.2011, COM(2011) 681 final 102 David Vogel (2005) The Market for Virtue: The Potential and Limits of Corporate Social Responsibility. (Washington, D.C.: Brookings Institution Press) 69. 103 K.M. Howley-nek, az Intel Corporation egyik vezető írországi menedzserének személyes közlése.
res és megtérülő beruházássá a vállalat számára, ha a marketing - és PR kommunikáción túl a közölt adatok, idősorok és elemzések hasznosulnak a vállalati stratégiai tervezés során, s belőlük levonható tanulságok megjelennek a vállalati kockázatelemezésekben, a technológiai és szervezeti innovációban, s a természeti erőforrások hatékonyabb felhasználására irányuló menedzseri döntésekben is. Éppen ezért a külső bérmunkában készített, pusztán marketing és PR kommunikációs eszköznek tekintett társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentések, vagy inkább képes, színes brosúrák, ha egyáltalán, legfeljebb csekély PR értékkel bírnak. Az ENSZ Statisztikai Bizottsága a WTO, az OECD, az Európai Bizottság és a Világbank támogatásával már a 1990-es évek elején kezdeményezte az államok statisztikai rendszereinek korszerűsítését, amelynek célját az egyes országok gazdasági, környezeti és fenntarthatósági adatainak integrálásában, egységes statisztikai rendszerbe történő foglalásában jelölte meg. Az új rendszer első változatát, a System of integrated Environmental and Economic Accounts-ot (SEEA) a London Group on Environmental and Natural Resources Accounting dolgozta ki és bocsátotta vitára még 2003-ban.104 A SEEA több átdolgozáson átment végleges változatát pedig az ENSZ közgyűlés fogadta el 2012-ben, így ez a dokumentum lett a tagállamok első nemzetközi gazdasági-környezeti statisztikai szabványa, amely felöleli a gazdasági adatok mellett az ország által használt energia, víz, föld és ökoszisztéma teljes körét.105 Az Európai Unió és az egyes tagországok statisztikai hivatalai 2006 óta tíz területen – így például, a gazdasági fejlődés, a fenntartható fogyasztás és termelés, a klímaváltozás és energia, a fenntartható közlekedés és a természeti erőforrások felhasználásának a területén –, teszik közzé a fenntartható fejlődés indikátorait (Sustainable Development Indicators, SDIs). 106 Nyilvánvaló, hogy az integrált nemzeti gazdasági-környezeti statisztikákat csak a vállalatok gazdasági, környezeti és fenntarthatósági adatainak begyűjtésével és összegzésével lehet hitelesen elkészíteni, ezért a SEEA -ban kidolgozott szempontokat a vállalati környezeti és fenntarthatósági jelentések készítőinek szükségképpen figyelembe kell venni a jövőben. Ezért azokat az ellenvetéseket, hogy a társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentéskészítésnek jelenleg nincsen általánosan elfogadott nemzetközi sztenderdje, nemzetközi egyezményekben rögzített egységes keretrendszere, erős fenntartással kell kezelnünk. A vállalat környezeti fenntarthatóságára vonatkozó mutatók – így például a fajlagos anyag- és energiafelhasználás, vízfelhasználás, szennyvíz- és károsanyag-kibocsátás, hulladékkezelés, újrahasznosítás, földhasználat, biodiverzitás fenntartása, energiahatékonyság és hasonlók –, amelyek a vállalat tevékenységéhez, előállított termékeihez és szolgáltatásaihoz kapcsolódnak, egzakt módon mérhetőek és összehasonlíthatóak, ugyanakkor a természeti környezet gazdasági igénybevételére vonatkozó adatok közlésének a szükségességét ma is sokan vitatják, s ezen adatsorok és technikai elemzések helyett inkább a mindenki számára érthető narratívákat részesítenék előnyben. Szemben a vállalat társadalmi felelősségére vonatkozó adatokkal, amelyek közül számos mutató nem kvantifikálható és egymással nehezen összehasonlítható, a vállalat környezeti fenntarthatóságára vonatkozó mutatók mérését, elemzését és közlését inkább a szükségesség és a jelentés iránt mutatkozó társadalmi igény megalapozottsága felől igyekeznek megkérdőjelezni. Így például Judy Kuszewski, a SustainAbility Ltd. ügyfélkapcsolati igazgatója azzal a gyakorlatias problémával szembesít bennünket a vállalati jelentéskészítéssel kapcsolatban, hogy „egy maroknyi társadalmi jelentéskésztést kezdeményező szakértőn kívül, akik többnyire nem jelentésekből, hanem megbeszéléseken szerzik be információikat, a társadalmi jelentéseknek nincs természetes közönségük.”107 Igaz, megengedően azt is hozzáteszi, hogy a fenntarthatósági jelentéskészítés nem haszontalan erőfeszítés, hiszen felhívja a menedzsment figyelmét a válla-
104
Handbook of National Accounting System of Integrated Environmental and Economic Accounting (2003) (New York: UN, EC, IMF, OECD and World Bank) 105 System of Integrated Environmental -Economic Accounting: Central Framework (2003) (New York: EC, FAO, IMF, OECD UN and World Bank) 106 Lásd ehhez például KSH (2011) A fenntartható fejlődés indikátorai Magyarországon. (Budapest: KSH); http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page/portal/sdi/indicators 107 Scott Leibs (2007) Sustainability Reporting: Earth in the Balance Sheet. CFO Magazine, December 1. http://www.cfo.com/article.cfm/10234097
lat tevékenysége által gerjesztett megoldandó társadalmi, környezeti és fenntarthatósági problémákra. Más szóval, ezekkel a problémákkal való szembesülés pozitívan befolyásolhatja a vállalat stratégiai döntéseit. Az amerikai tőzsdefelügyelet (SEC) által elfogadott Commission Guidance Regarding Disclosure Related to Climate Change (2010) című dokumentummal szembeni bírálatok hasonlóképpen igyekeznek gyengíteni az ott megfogalmazott és részletesen kidolgozott elvárásokat, s a technikai elemzések, adatok és információk közlésének a szükségességét. A dokumentum bírálói egyfelől kétségbe vonják a globális felmelegedésre vonatkozó tudományos állítások és előrejelzések megalapozottságát, azokat pusztán tudományos hipotéziseknek tekintik, másfelől megkérdőjelezik a természeti környezet és természeti erőforrások gazdasági igénybevételére vonatkozó vállalati adatok közlésének a szükségességét arra hivatkozva, hogy az adatok tömege inkább csak megzavarja az érintettek tájékozódását, s alaptalanul ronthatja a vállalat gazdasági helyzetének, társadalmi és környezeti felelősségének általános megítélését. 108 Más szóval, félő, hogy az érintettek egyik, vagy másik csoportja téves következtetéseket von le a természeti környezet terhelésére, igénybevételére vonatkozó adatokból, s a laikus olvasók tájékozatlanságából eredő spekulációk terjedése alááshatja a vállalat jó hírét. Ezt megelőzendő a környezeti és fenntarthatósági jelentésekkel kapcsolatban a vállalatok gyakran választják azt a megoldást, hogy kevés és triviális adatokat közölnek a természeti környezet gazdasági igénybevételére vonatkozó tevékenységükről elsősorban azért, mert – ahogy gyakran megfogalmazzák – felettébb veszélyes lenne az alvó oroszlánt felkelteni. Vagyis, jól szervezett, tájékozott és szakmailag felkészült környezetvédő mozgalmak figyelmét részletes adatsoraik közlésével magukra irányítani, s külső bírálatoknak, elemzéseknek, kedvezőtlen sajtóhíreknek magukat kiszolgáltatni. Mindenestre a jelentések részletességével, a közölt adatok tömegével, bonyolultságával és sokféleségével szembeni kifogások nem tekinthetőek különösképpen megalapozottnak. Hiszen egy vállalat éves pénzügyi jelentésének a tanulmányozása sem tartozik a laikus olvasó kedvelt szabadidős szórakozásainak a körébe. Ezt a munkát független professzionális szervezetek, vagy különféle társadalmi mozgalmak által felkért független szakértők, valamint az állam által létrehozott és működtetett hatóságok végzik el helyette. Így működik egyébként a jogszolgáltatás, vagy az egészségügyi szolgáltatás is szerte a világon, miért lenne ez másként a nagyvállalatok társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentéseinek esetében? Egy nagyvállalat tevékenységnek komplex elemzése egyszerre igényel alapos jogi, pénzügyi, számviteli, közgazdasági, üzleti, technikai, természettudományos, szervezetszociológiai és társadalmi ismereteket; ezért végzik el ezt a munkát többnyire olyan szervezetek, ahol rendelkeznek ezekkel az összetett ismeretekkel. Elég abszurd elvárás lenne az, ha a jelentések tartalmát, az abban szereplő adatok körét a vállalati ügyekben egyébként laikus olvasó tudásához kellene igazítani; kvantummechanikával, szerves kémiával vagy gráfelmélettel foglalkozó tankönyvek szerzői számára maga a tárgy és az abból eredő kérdések és nem a laikus olvasó előzetes tudása és megértése adja a közös kiindulási pontot. Ezért ahogy a pénzügyi jelentésekkel, úgy a társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentésekkel kapcsolatban is elvárhatóak a közölt adatok megbízhatósága, világossága, komprehenzivitása, transzparenciája, összehasonlíthatósága, hitelessége, hitelesítése és rendszeres közlése. Több elemző mutat rá arra, hogy számos politikai kezdeményezés után a gazdasági szervezetek számára is egységes nemzetközi szabályozási rezsim kialakítása és elfogadása valószínűsíthető a közeli jövőben. Talán ez a tendencia olvasható ki a már idézett az Európai Bizottságnak A renewed EU strategy 2011-14 for Corporate Social Responsibility (2011) című dokumentumából is. Az Európai Bizottság a munka szakmai részét magukra a vállalkozásokra, az európai gazdaság tekintélyes vezetőire és az önkéntes alapon szerveződő professzionális nemzetközi szervezetekre, így a GRI és az International Integrated Reporting Council (IIRC) kezdeményezőire bízná. Ahogy a dokumentum szerzői megfogalmazták: „A vállalat társadalmi felelősségvállalásának a kialakítását maguknak a vállalkozásoknak kell vezetniük.” (3.4) Ebben a munkában az Európai Bizottság, konkrétumok és részletes ütemterv felvázolása nélkül, a felelős vállalati magatartás népszerűsítését, európai vitafórumok megszervezését, koordinálást vállalná magára. Mindezzel együtt az Európai Bizottság kilátásba helyezte 108
Jon Baumunk (2010) Law and Policy of Corporate Sustainability Disclosures. Position Paper. ACCTG. 660. 2.
azt is, hogy „[a]z Egységes Piaci Törvényben bejelentett egyenlő feltételek biztosítása érdekében a Bizottság jogalkotási javaslatot fog előterjeszteni az összes ágazat vállalatai által nyújtott társadalmi és környezeti információk átláthatóságáról.” (4.5) Ugyanakkor a dokumentum számos pozitív vonása mellett az Európai Bizottság nem részletezi azt, hogy konkrétan milyen társadalmi és környezeti információk átláthatóságáról kívánnak általános irányelveket megfogalmazni, továbbá az sem derül ki egyértelműen a szövegből, hogy ezeknek az információknak voltaképpen kik lennének a címzettjei. A dokumentum nem tartalmaz határozott utalást arra sem, hogy az Európai Bizottság belátható időn belül kezdeményezné azt, hogy a tagállamok külön törvényben, vagy a számviteli törvény részeként pontos teljesítmény indikátorok előírásával, egységesen rendeljék el az éves társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentéskészítésnek a kötelezettségét a nagyvállalatok számára. S nem esik arról sem szó, hogy milyen eszközökkel látja biztosítani az Európai Bizottság a jelentések megbízhatóságát és ellenőrizhetőségét, illetve elrendelhetőek-e jogi szankciók hamis és félrevezető adatokat közlő, vagy esetleg nem jelentő vállalatokkal szemben csakúgy, mint a pénzügyi jelentések meghamisítóival, elmulasztóival szemben? Bár kétségtelenül megjelenik egy szerény és visszafogott elmozdulás a vállalatok önkéntes felelősségvállalásától egy szabályozottabb környezeti és fenntarthatósági rezsim felállításának az irányába, de ennek körvonalai az idézett dokumentum alapján nemigen bonthatóak ki. Ennek oka elsődlegesen politikai véleménykülönbségekre vezethető vissza. Azok az uniós közpolitikai törekvések ugyanis, amelyek a vállalatok társadalmi felelősségének az előmozdítását tűzték ki célul az Európai Unióban Romano Prodi elnöksége idején, 2005 után háttérbe szorultak José Barroso elnöksége alatt. Ezért számos elemző kritikusan mutat rá arra, hogy a vállalatok társadalmi felelősségére vonatkozó uniós kezdeményezések a politikai egyetértés hiányából eredően, a kudarcot vallott Liszszaboni Program (2000) később leszűkített és azt sem teljesített ágendája, s az élenjárók és a leszakadók között növekvő különbségek miatt kidolgozatlanok és elnagyoltak maradtak. 109 Úgy tűnik, hogy az elhúzódó gazdasági-pénzügyi válság olyan rövid távú közpolitikai prioritásokat állított előterbe, amelyek mellett a vállalatok fenntartható működésnek az igénye és az erről történő beszámolási kötelezettsége nem tud megjelenni kellő súllyal más, sürgetően fontos közpolitikai törekvések és célok között. Ahogy a már idézett KPMG 2011-es vizsgálata is megerősítette, a világ legnagyobb 250 vállalatának 80%-a, továbbá több mint 1800 nagyvállalat világszerte a GRI (2002-) által létrehozott keretrendszert használja társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentésének elkészítéséhez. Az európai nagyvállalatok közül 2011-ben több mint 850 alkalmazta a jelentéskészítésnek a GRI által kidolgozott keretrendszerét. A GRI számos nemzetközi szervezet, így a Coalition for Environmentally Responsible Economies (CERES), a Tellus Institute, és az United Nations Environment Programme (UNEP) közös munkája nyomán jött létre 1997-ben azzal a céllal, hogy világszerte előmozdítsák a fenntartható fejlődés eszméjét a vállalati teljesítmények pontos felmérésére és kommunikációjára szolgáló általános keretfeltételek kidolgozásának és bevezetésének a segítségével. Néhány európai ország törvényhozói, például Dániában és Svédországban, a GRI irányelveinek a követését javasolják hazai vállalataik számára. Bár a GRI készítői a fenntarthatósági jelentéskészítés általuk kidolgozott keretfeltételére úgy tekintenek, mint amely pusztán kiegészíti és összegzi az egységesítés érdekében eddig megtett törekvéseket. Jelenleg a GRI a fenntarthatósági jelentéskészítés irányelveinek negyedik kiadásán, a G4-en dolgozik, amelyet 2013 májusában tervez közzé tenni. A GRI által létrehozott keretrendszer, amelynek egyes változatai tekintettel vannak a vállalatok méreteire, tulajdonosi összetételére, non-profit jellegére és speciális tevékenységére is, mindenesetre megfelelő és alaposan kidolgozott kiindulópontul szolgál a vállalatok számára társadalmi, környezeti s fenntarthatósági jelentéseik elkészítéséhez. 109
Daniel Augenstein et al. (2010) Study of the Legal Framework on Human Rights and the Environment Applicable to European Enterprises Operating Outside the European Union. (Edinburgh: University of Edinburgh); Sandra Roling and Thomas Koenen (2011) Human Rights Impact Assessments: A tool towards better business accountability. (Brussels: CSR Europe); Ruben Zandvliet (2011) Corporate Social Responsibility Reporting in the European Union: Towards a More Univocal Framework. Columbia Journal of European Law, Vol. 18, Issue 1, 38.
Az utóbbi évtizedben tapasztalható időszakos visszaesések, nehezen dekódolható politikai nyilatkozatok és szándékok ellenére arra lehet következtetni , hogy a legfejlettebb vállalatirányítási rendszereket létrehozó és alkalmazó innovatív nagyvállalatok a pénzügyi, társadalmi, és fenntarthatósági jelentések egységesítésére, vagyis integrált jelentések, az
készítésére és közzétételére törekednek, stakeholdereiket egységes rendszerbe foglalt információkkal kívánják ellátni tevékenységük üzleti, társadalmi és környezeti eredményeiről. Ezt a célt előmozdítandó az üzletembereket, gazdasági döntéshozókat, kutatókat és professzionális szervezeteket tömörítő IIRC 2010-ben hirdette meg vállalati integrált jelentések létrehozására irányuló kezdeményezését. Az alapdokumentumot, a Towards Integrated Reporting: Communicating Value in the 21st Century-t 2011 szeptemberében bocsátották vitára, s a tervek szerint a végleges szöveget 2013 decemberében tervezik elfogadni.110 A kezdeményezők úgy látják, hogy az integrált jelentéskészítés szükségességét a globalizáció, a rendszeresen ismétlődő globális és regionális pénzügyi, kormányzati és környezeti válságok, amelyeket felelőtlen pénzügyi döntések, rossz vállalati és kormányzati politikák csak súlyosbítottak, a vállalatok transzparens működését és elszámoltathatóságát követelő és erősödő társadalmi mozgalmak, a stakeholderek kiterjedt információigénye, a természeti erőforrások szűkössége és túlhasználata együttesen fogják kikényszeríteni. Ezért a vállalati integrált jelentéseknek a vállalati tevékenység teljes spektrumát – a vállalati stratégiát, az vállalatirányítási rendszert, a pénzügyi-üzleti eredményeket és jövőbeli kilátásait, a vállalati stratégia döntések hosszú távú társadalmi és környezeti hatásait – egyaránt fel kell majd, hogy öleljék, vagyis, a vállalat tevékenység valamennyi részletét egyetlen öszszefoglaló jelentésben hosszabb időskálán, szélesebb gazdasági, társadalmi és környezeti összefüggésbe helyezve kell, hogy bemutassák és értékeljék. Ami általánosan elvárható az integrált vállalati jelentésektől az a stratégiai szemléletmód, a jövőorientáltság, a stakeholderek igényeinek a figyelembe vétele, valamint a közölt pénzügyi, üzleti, társadalmi és környezeti adatok tömörsége, megbízhatóság és koherenciája. 111 Összefoglalva tehát, a társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentéskészítés az 1990-es évektől kezdve egyre inkább terjed a globális gazdaság nagyvállalatainak körében. Az GRI és az IIRC újabb kezdeményezései nyomán a nagyvállalatok egyre átfogóbb, részletesebb és adataikban megbízhatóbb dokumentumokat tesznek közzé. Az előremutató kezdeményezések ellenére a jelentések tartalmával, a közölt társadalmi és környezeti az adatok körével és feldolgozásának módszertanával kapcsolatban a kezdetektől fogva csaknem ugyanazok az alapvető társadalmi, közgazdasági, módszertani, statisztikai és gyakorlati kérdések, dilemmák és ellenvetések merülnek fel. Továbbra is élénk szakmai viták folynak a társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentések szűkszavúságáról, vagy éppen egy-egy jelentésben közölt adatok tömegéről és rendezetlenségéről, de talán az üzleti szakirodalom képviselői és a nagyvállalati menedzserek már túljutottak a társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentések szükségességéről, vagy szükségtelenségről szóló korábban jellemző terméketlen, sehova sem vezető vitákon. A jelentéskészítés körül zajló legfontosabb vitapontok a következők: Vannak-e, lehetnek-e a vállalat működésének markáns, világos és megragadható társadalmi céljai? Kik fogalmazzák meg (kik jogosultak rá, hogy megfogalmazzák) ezeket a célokat és kik valósítják meg, továbbá kik hivatottak ellenőrizni e célok érvényesülését? Kik a vállalat érintettjei és milyen legitim igényt támaszthatnak a vállalattal szemben? Lehet-e beleszólásuk, ha igen, milyen mértékben a külső érintetteknek a vállalati stratégiák procedurális alakításában? Hogyan hozhatók létre a vállalat érintettjei közötti párbeszéd jól működő fórumai, szükséges-e ezeket intézményesíteni? Milyen közönséghez szóljanak a társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentések? Eredmények, vagy célok megfogalmazásán legyen-e a hangsúly, más szóval, „történetiek”, vagy előretekintőek legyenek-e a 110
Towards Integrated Reporting: Communicating Value in the 21st Century. (20 11) http://theiirc.org/wpcontent/uploads/2011/09/IR-Discussion-Paper-2011_spreads.pdf; Prototype of the International Framework (2012) http://www.theiirc.org/wp-content/uploads/2012/11/23.11.12-Prototype-Final.pdf 111 Making Investment Grade: The Future of Corporate Reporting. New trends in capturing and communicating strategic value. (2012) Cornis van der Lugt and Danel Malan (eds.) (Cape Town: UNEP, Deloitte, and Center for Corporate Governence in Africa); Paul Hohnen (2012) The Future of Sustainabil ity Reporting. (London: Chatham House) EEDP Programme Paper: 2012/02.
jelentések, s előrejelzéseket és vállalásokat is közöljenek? Pénzügyi adatokon, fizikai mérőszámokon, vagy inkább narratíván keresztül mutassák-e be a vállalatnak a társadalmi jólét és a környezet állapota iránti elkötelezettségét? Vajon a gyártási folyamatra vonatkozó mérőszámok, avagy a termékek környezeti teljesítményére vonatkozó mérőszámok a relevánsak egy környezeti, fenntarthatósági jelentés elkészítésekor? Milyen módon történjen a költségek és a hasznok elosztása az érintettek között, más szóval egy vállalat allokatív hatékonysága, vagy inkább karitatív tevékenysége, társadalmi célokra fordított támogatásainak nagyságrendje a megfelelő mutató társadalmi felelősségének bemutatására? A fenti kérdésekre a legjobb vállalati gyakorlatokból határozottan megerősítő válaszokat kaphatunk. Még ha régiónként, szektoronként és méretgazdaságossági okokra visszavezethetően jelentős különbségek is mutatkoznak a jelentések tartalmában és részletességében. Gyakran kifogásolják továbbá az egységes, komprehenzív szabályozás hiányát és általános elfogadottságát. 112 Ugyanakkor az utóbbi években egyre több multinacionális nagyvállalat, így például a Danone, a Marks & Spencer, a Vodafone, az Unilever, a Go-Ahead, az Aegon, a Novo Nordisk, az AstraZeneca, az AkzoNobel, a BAE Systems, a Petrobras és mások, készítettek az utóbbi években integrált jelentéseket. Ezek alapján megállapítható, hogy a jó jelentés kellően részletes, felöleli a vállalat tevékenységének teljes körét, egyaránt tartalmaz hiteles, pontos és auditált pénzügyi, üzleti, környezeti és társadalmi adatokat és idősorokat, reflektál társadalmi és globális környezeti problémákra, s azok beépülnek a vállalat hosszú távú stratégiájába, egyszerre „történeti” és előretekintő, s beszámol az érintettekkel zajló párbeszéd lefolyásáról és eredményeiről. 3. A vállalati fenntarthatósági jelentések Magyarországon Az előző fejezetben idézett KPMG 2011-es felmérés a száz legnagyobb magyarországi vállalatot a „Scratching the Surface” kategóriába sorolta be; vagyis az elemzők úgy vélekedtek, hogy társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentéseikben a magyarországi nagyvállalatok egyelőre csak a „felszínt kapargatják”.113 A KPMG értékelése szerint, a magyarországi nagyvállalatok már megtanulták, hogyan kell sikeresen kiaknázni a jelentésekben rejlő kommunikációs lehetőségeket a társadalom és a természeti környezet állapotának megóvása iránti felelősségük népszerűsítésére, de többnyire adósak maradnak a társadalmi jólét növelésére és a természeti környezet állapotának a javítására vonatkozó ígéreteik, vállalásaik teljesítésével, illetve ennek bemutatására részletes, auditált, idősoros elemzésre alkalmas, összehasonlítható adatok, információk és eredmények közzétételével. Röviden, az elemzők úgy látják, hogy a magyarországi nagyvállalatok többsége a társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentéseket inkább a vállalat társadalmi megítélését kedvezően befolyásoló, közvélemény-formáló eszköznek tekintik. A társadalom támogatásának a megnyerése persze fontos érv a társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentések készítése és közzététele mellett, de ennél fontosabb eredmény lenne az, ha a részletes és megbízható jelentésekből levonható megállapítások és tanulságok beépülnének a menedzsment hosszú távú, a társadalmi jólétet és a környezeti fenntarthatóságot előmozdító stratégiai döntéseibe is. Ezért szükséges elvégeznünk a magyarországi nagyvállalatok fenntarthatósági jelentéseinek alaposabb tartalmi vizsgálatát annak érdekében, hogy a KPMG elemzésnél pontosabb és dif ferenciáltabb képet kapjunk a nagyvállalati politikákról és azok hitelességéről. A kutatásban megvizsgált száz vállalat a Heti Világgazdaság 2011. október 5-én megjelent 40. számában közétett „TOP 500 - A legnagyobb magyar cégek listája” cikkben szereplő első száz vállalat volt. A vizsgált fenntarthatósági jelentések számát csökkentette, hogy vállalatcsoportonként általában csak egy jelentés készül, így az E.ON Energiaszolgáltató Kft., az E.ON Hungária Energetikai Zrt., valamint az E.ON Földgáz Trade Zrt. nem három, hanem csak egy, átfogó jelentést adott ki. Emiatt 14 vállalattal csökkent a mintánk, mivel ezeknek a vállalatoknak a működését a csoportszintű jelenté112
Ans Kolk (2010) Trajectories of sustainability reporting by MNCs . Journal of World Business, Vol. 45, Issue 4, October, 367-374. 113 KPMG International Survey of Corporate Responsibility Reporting 2011. 4-5.
sekben írták le. Három vállalat jelentését, ha egyáltalán létezik, honlap és egyéb elérhetősége k híján nem lehetett felkutatni. A maradék 83 vállalatból összesen ötvenháromnak volt fellelhető fenntarthatósági jelentése, vagyis a listán szereplő vállalatok 36%-ának nem volt a nyilánosság számára is elérhető vagy letölthető társadalmi- vagy fenntarthatósági jelentése. Ugyanakkor a magyarországi nagyvállalatok kifejezés további pontosításra szorul, s érdemes különbséget tennünk a multinacionális nagyvállalatok hazai leányvállalatai, és a magyarországi bejegyzéssel és székhellyel rendelkező nagyvállalatok között. Ha különbséget teszünk a magyarországi székhelyű és bejegyzésű, valamint a Magyarországon is működő nemzetközi nagyvállalatok között, akkor megállapítható, hogy a százas listán felsorolt vállalatok közül mindössze tizenkilenc hazai székhelyű és bejegyzésű nagyvállalot találunk. Ezek nagyobbik része is olyan hagyományosan állami monopol szolgáltató, mint például az MVM, a MÁV, a Magyar Posta, a Paksi Atomerőmű, vagy a Szerencsejáték. Egyszóval a százas listán alig találunk jelentős tőkeerővel rendelkező, nemzetközileg jegyzett és számottevő regionális gazdasági súllyal rendelkező magyarországi bejegyzésű és székhelyű nagyvállalatot, mint a MOL vagy a Richter. A magyarországi kapitalizmus gyengeségét, a hazai szervezeti és technológiai innováció csaknem teljes hiányát mutatja az a tény is, hogy a százas listán egyetlen olyan magyarországi bejegyzésű és székhelyű nagyvállalat sem található, amelyet korábbi előzmények nélkül 1990 után alapítottak volna és az elmúlt 25 évben vált volna a magyar gazadaság meghatározó nagyvállalatává. A fenti körülményből egyenesen következik az, hogy az elérhető 53 jelentésnek csaknem a fele, 26 db nem csak és nem is elsősorban Magyarországra vonatkozik, hanem az a magyarországon működő nemzetközi nagyvállalat globális jelentése. Ezekben a jelentésekben a vállalat magyarországi tevékenységének a bemutatása, környezeti és társadalmi vállalásai olykor szűkszavúan, mondhatni adat- és információszegény módon, vagy egyáltalán nem jelennek meg. Ezek közé tartozik például a Nokia, a GE, a Samsung, az E.ON, az ÖMV és a National Instruments jelentése. Ennek megfelelően ezek a jelentések elsősorban angol nyelvűek és általában nagyon kevés utalás található bennük Magyarországról, vagy a vállalat magyarországi tevékenységéről. Tizenegy esetben a vállalatok társadalmi és fenntarthatósági tevékenységük beszámolóját az éves pénzügy jelentésük keretein belül tették közzé egy-egy fejezetben (integrált jelentés). Így járt el például a Tigáz, a Jabil Circuit, a Magyar Posta és a Philip Morris, bár fontos megjegyezni, hogy ez utóbbi nemzetközi nagyvállalati jelentések nem csak Magyarországra vonatkoznak. A vizsgált vállalatok 31%-a magyarországi tevékenységükről kifejezetten társadalmi- vagy fenntarthatósági jelentést adott ki magyarul. (A 15 legnagyobb vállalat közül a Magyar Telekom, a Tesco-Global Áruházak Zrt. és a Magyar Villamos Művek Zrt.) Tehát az összes megvizsgált jelentés közül az angol nyelvű, globális jelentések vannak túlsúlyban (54%), ami a nemzetközi nagyvállalatok magyarországi dominanciájának köszönhető. A jelentések 46%-át auditálta egy erre szakosodott vállalat, leggyakrabban a Deloitte, az Ernst&Young vagy a PwC nevével találkoztunk. A vizsgált jelentések mintegy kétharmadában található valamilyen nemzetközi egyezményre vagy sztenderdre való hivatkozás. A leggyakrabban az ISO 14001 sztenderdre, valamint a GRI ajánlásaira történő hivatkozás fordult elő, de a jelentések 30%-ában találhatunk utalást a Carbon Disclosure Project-re is. 3.1 Jelentések csoportosítása 3.1.1
Globális jelentések
A tanulmányban azokat a jelentéseket gyűjtöttük a „globális jelentések” csoportjába, amelyek elsősorban a vállalatok globális működésének értékelése céljából készültek. Mivel globális jelentésekről van szó, mint említettük, általában angolul tették közzé, és nagyon kevés ország-specifikus, vagy regionális adatot és információt lehet bennük összeszedni, különösen hazánkra és más kis országokra vonatkozóan. A globális jelentések között találhatóak a kifejezetten társadalmi- és fenntarthatósági, valamint integrált jelentések is. Megállapítható, hogy a fenntarthatósági és a társadalmi szavak a jelentések elnevezésében nem hordoznak szignifikáns tartalmi különbséget.
A globális jelentéseket elsősorban az elektronikai ipari vállalatok (így például a Nokia, a GE, és a Samsung), az autókereskedelemmel, gépgyártással és háztartási gépekkel foglalkozó vállalatok (Nissan, Bosch, és az Electrolux), valamint az energia- és üzemanyag-kereskedelemmel és -szolgáltatással foglalkozó vállalatok (például a Shell, az ÖMV, az EDF, vagy a Lukoil) tettek közzé. 3.1.2
Integrált jelentések
Az integrált jelentések olyan riportok, amelyek nem kifejezetten a vállalatok társadalmi és fenntarthatósági teljesítményéről számolnak be, hanem komplex dokumentumok, amelyek a GRI, az IIRC és más professzionális nemzetközi szervezetek kezdeményezései és kidolgozott elvei alapján a vállalat működését mind pénzügyi, mind társadalmi, mind környezeti szempontból bemutatják. Integrált jelentésben számolt be a fenntarthatósági tevékenységeiről a százas lista első két szereplője, a MOL és az Audi Hungária, rajtuk kívül pedig elsősorban az energiaszolgáltatással és -kereskedelemmel foglalkozó vállalatok választották ezt a formát, mint például a Tigáz, a Főgáz, a MAVIR vagy az ELMŰ. 3.1.3 Magyarországra vonatkozó társadalmi és fenntarthatósági jelentések Jelen kutatásban 15 olyan vállalatot találtunk, amely kifejezetten társadalmi vagy fenntarthatósági jelentést publikált. Legnagyobb részben távközlési vállalatok adtak ki ilyen jelentéseket, így például a Magyar Telekom, a Telenor és a Vodafone, de két gyógyszeripari cég, a Sanofi -Aventis és a Richter Gedeon is ezt a módot választotta, valamint a MÁV és a Paksi Atomerőmű is. Ebben az esetben körülbelül fele-fele arányban oszlik meg a jelentések „fenntarthatósági” és a „társadalmi” megnevezése, de címválasztás – mint korábban hangsúlyoztuk – nem befolyásolja érdemben a jelentések tartalmát. A vállalatok mintegy szinonimaként, differenciálatlanul használják ezt a két fogalmat. Ennek következtében a jelentések többségében nem rajzolódik ki markánsan a vállalatnak a természeti környezet megóvása iránti elkötelezettsége, illetve ezt elkötelezettséget bemutató programok, vállalások és eredmények. 3.1.4 Jelentést nem publikáló vállalatok A felhasznált mintában szereplő vállalatok 31%-a semmilyen társadalmi- vagy fenntarthatósági jelentést nem tett közzé. A legszembetűnőbb példa ezek közül a lista nyolcadik helyét elfoglaló, s 625 milliárd Ft éves árbevétellel rendelkező Panrusgáz, amely alaptevékenysége meglehetősen környezetterhelő. Mindenesetre ennek mértékéről és esetleges hatékonyságjavító programokról a vállalat nem közöl adatokat és információkat. Az energiaszolgáltatás terén tevékenykedő, s a gazdasági visszaélések és tulajdonjogi viták által sújtott EMFESZ, amelynek a magyar bíróság a vállalat fizetésképtelensége miatt 2013. február elején elrendelte a felszámolását, valamint az ugyancsak erősen környezetszennyező Mátrai Erőmű sem tett közzé társadalmi- és/vagy fenntarthatósági jelentést. De ezzel nem ér véget a környezetterhelő iparágak vállalatainak hiányossága. A gyógyszeripart képviselő vállalatok közül a Hungaropharma, a Phoenix Pharma, a Humantrade/TEVA Hungary, illetve az Egis sem publikált társadalmi és/vagy fenntarthatósági jelentést. A magas kibocsátással járó termékek gyártói, szolgáltatói és kereskedői között megtalálható a Wizz Air és a 2012. február 3-án csődbe ment MALÉV, továbbá a Porsche Hungaria és a Chevrolet, amelyek szintén nem tettek közzé sem fenntarthatósági, sem társadalmi jelentést, de még erre utaló fejezetekkel sem bővítették ki az éves pénzügyi jelentésüket. 3.1.5 Összesítés Mint az előző fejezetben is utaltunk rá, átfogó és megbízható társadalmi és fenntarthatósági jelentések rendszeres elkészítésének és közzétételének meglehetősen magasak a költségei. (Ha erre fordított kiadások nem térülnek meg a menezsment környezet- és költségkímélő döntéseiben, akkor puszta PR-eszközként használni a társadalmi és fenntarthatósági jelentést drága és felesleges befek-
tetés.) Ezért nem meglepő az, hogy a legnagyobb bevétellel rendelkező vállalatok általában beszámolnak környezeti fenntarthatósággal és társadalmi felelősségvállalással kapcsolatos tevékenységükről. A listán szereplő első 20 vállalat között csak egyet találunk, amely nem készített jelentést, ellenben az utolsó 20 vállalat fele nem tett közzé semmilyen beszámolót környezeti fenntarthatósággal és társadalmi felelősségvállalással kapcsolatos tevékenységéről. Egyedül a távközlési szektor az, ahol a százas listán képviselt minden vállalat jelentésbe foglalta fenntarthatósági és társadalmi tevékenységeit, de ez korántsem jellemző a többi iparágat képviselő vállalatokra. Tehát minden szektorban találunk fenntarthatósági és társadalmi jelentést nem készítő, illetve nem közzétevő vállalatokat. Ugyanakkor azok a vállalatok, amelyek magyar tulajdonban vannak, illetve magyarországi bejegyzésűek és székhelyűek (mint például a Magyar Posta, az MVM, a MÁV, a MOL, vagy a Paksi Atomerőmű), vagy pedig hagyományosan magyar tulajdonban voltak a múltban (például a Magyar Telekom), sokkal nagyobb valószínűséggel tesznek közzé magyarországi jelentést, mi nt azok, amelyek egy külföldi vállalatcsoport leányvállalataként kezdték meg működésüket (az E.ON, a Flextronics, az EDF, az Alcoa-Köfém, a Lukoil, stb.). Az utóbbi csoportba tartozó vállalatok inkább csak „globális” jelentést tesznek közzé, amelyben vagy röviden mutatják be magyarországi tevékenységüket, de gyakran semmiféle értékelhető adatot és információt nem közölnek itthoni tevékenységükről. 3.2 A jelentések terjedelme Bár a jelentések terjedelme nem biztosítja szükségszerűen a közzétett adatok és információk minőségét és megbízhatóságát, mindazonáltal elemeznünk kell azt is, hogy azok mennyire adnak részletes és átfogó képet a vállalat környezeti fenntarthatósággal és társadalmi felelősségvállalással kapcsolatos tevékenységéről. A kutatásban részt vevő vállalatok közül a MOL 260 lapos jelentése a legterjedelmesebb. A MOLhoz hasonlóan integrált jelentést közzé tevő vállalatok beszámolói általában 30 és 130 lap közötti terjedelemben készülnek. Ugyanakkor a jelentések változó hangsúllyal és terjedelemben tárgyalják a fenntarthatóság témáját: a Főgáz a 2010-es, 18 lap terjedelmű jelentéséből mindössze négy lapot szánt a fenntarthatóságnak, míg az ELMŰ 44 lap terjedelmű jelentése 16 lapon keresztül mutatja be a vállalat energiahatékonysági és felelősségvállalási törekvéseit, valamint jelenleg futó programjait. A globális jelentések közül Philips 250 lapos beszámolója a legrészletesebb, ám ez megint csak kiemelkedő példa, hiszen a jelentések többsége 60 és 140 lap között található. Ezekben a jelentésekben többnyire igen kevés, gyakran semmiféle adatot és információt nem lehet találni a vállalatok magyarországi tevékenységéről. A Samsung által publikált jelentésben az egyetlen hivatkozás Magyarországra egy kétnyelvű, magyar-koreai zenés CD kiadása volt, ezzel szemben a National Instruments 128 lapos jelentése számos magyar példára, helyi projektre és sikerre hivatkozik. A National Instruments sokszor a magyarországi tevékenységüket hasonlítják össze a vállalat székhelyén szervezett tevékenységekkel és eredményekkel. A magyarországi tevékenységről publikáló vállalatok jelentéseinek a terjedelme általában 40 és 80 lap között váltakoztak, bár ebben az esetben kiugró példa a British American Tobacco jelentése a maga 121 lapjával. Hozzá kell tennünk azonban azt is, hogy ezek a nem integrált a jelentések is tartalmaznak valamilyen szintű, a GRI ajánlása szerinti pénzügyi információt, ha mást nem, a bevételekre, a profitra és a költségekre vonatkozó összesített adatokat. 3.3 A jelentések közzétételének gyakorisága és időtávja Magyarországon a MOL adta ki az első környezetvédelmi jelentést 1996-ban. S ugyancsak a Mol jelentette meg az első integrált jelentést a vállalat üzleti, környezeti és társadalmi tevékenységéről 2008-ban. Globális integrált jelentést magyar utalásokkal a Henkel publikál: közel 20 éve jelentet meg minden évben éves jelentést a vállalat pénzügyi, környezeti és társadalmi tevékenységéről. A Budapesti Erőmű Zrt. 2011-ben adta ki az első fenntarthatósági jelentést. A vizsgált vállalatok ssaknem fele, összesen 25 vállat 2006-ban kezdett el jelentést készíteni; nyolc vállalat első jelentése 2008-ban készült el, öt vállalat pedig csak a 2010-es évre vonatkozóan tett közzé a társadalmi- és fenntartható-
sági tevékenységére vonatkozó adatokat és információkat. Így például a Spar, a Tigáz, vagy a Cargill. Számos vállalat nem tesz közzé éves rendszerességel jelentést. A British American Tobacco például 2001-2002-es, 2004-es, majd 2007-2009-es jelentést tett közzé. A Bosch, a Lukoil és az ÖMV kétévente ad ki fenntarthatósági és társadalmi jelentést. Bár a Flextronics esetében csak egy, 2009-es jelentés volt elérhető az interneten, többnyire elmondható, hogy az első jelentés közzététele után a vállalatok rendszeres időközönként (évente vagy kétévente) jelentették me g fenntarthatósági és társadalmi jelentéseiket. Ez a gyakorlat bizonyos fokú elköteleződést és elszántságot mutat a stakeholderek tájékoztatása iránt. 3.4 A közzététel nyelve A Magyarországon működő nagyvállalatok jelentéseiknek több mint a felét angolul tették közzé. Ezek elsősorban a nemzetközi, s nem speciális a magyar közönség számára íródtak. Ez persze nem meglepő, hiszen – mint korábban hangsúlyoztuk – a Magyarországon működő száz legnagyobb vállalat közül mindössze tizenkilenc hazai székhelyű és bejegyzésű található, a többek nemzetközi nagyvállalatok hazai leányvállalatai, fiókintézményei, s a magyar tőzsde nem forgalmazza papírjait. Ugyanakkor néhány hazai bejegyzésű nagyvállalat, mint például a MOL és a Richter angol nyelven is közzé teszi jelentését. A hazai, de tőzsdén nem jegyzett vállalatok általában csak magyarul, magyar közönségnek teszik közzé beszámolóikat. Egyetlen kétnyelvű, magyar-angol jelentést is találtunk, amelyet az ENI-Tigáz tett közzé. 3.5 A GRI ajánlások alkalmazása A jelentések mintegy fele a GRI ajánlásainak alapján készült. Mivel a GRI ajánlásai, kategóriái jól kidolgozottak és tartalmilag is átgondoltak, ezek követése mindenképpen növeli a jelentések hitelességét és áttekinthetőségét. A Magyar Telekom jelentésének elején találjuk például a GRI indexet, amely megjelöli azt, hogy az egyes GRI témakörök, kategóriák, alap és kiegészítő mérőszámok, a környezeti teljesítményre vonatkozó indikátorok a jelentés mely fejezeteiben találhatóak. A Magyar Telekoméhoz hasonló táblázatot állított össze a MOL is. A „Fenntarthatósági teljesítményünk számokban” című fejezetben a vállalat mintegy 60, gazdasági, munkaügyi, biztonsági, környezeti és társadalmi teljesítményre vonatkozó indikátor változását hasonlította össze a 2006 és 2010 közötti időszakra vonatkozóan. A jobb eligazodás érdekében a táblázatok tartalmazzák minden egyes indikátor GRI kódját is. 3.6 A jelentések auditálása A globális jelentések több mint felét harmadik fél auditálta. A leggyakrabban a PwC, a Deloitte és az Ernst&Young auditálta a közzé tett jelentéseket, de a magyar jelentések között megtalálható volt a KÖVET Egyesület, az Alternate Kft., illetve a Bureau Veritas Magyarország Kft. által auditált jelentés is. A nem auditált jelentések nagy száma azonban azt is jelzi, hogy a harmadik fél általi auditálást nálunk még nem tekintik értéknövelő, az adatok és információk hitelességét biztosító tényezőnek, illetve ilyen igény az érintettek részéről határozottan talán nem jelenik meg. 3.7 Hivatkozás nemzetközi egyezményekre, szabványokra és ajánlásokra A GRI ajánlások mellett az elemzett jelentések kétharmadában találtunk hivatkozást valamilyen nemzetközi egyezményre, ajánlásra vagy szabványra. A leggyakrabban említett szabvány az ISO 14001 környezetirányítási rendszere volt, amelyre 21 jelentés hivatkozott. Összesen 16 vállalat hivatkozott arra, hogy tagja az ENSZ Global Compact kezdeményezésének, bár ebből 11 vállalat nem magyarországi, hanem globális jelentést tett közzé. Más szóval, a Global Compacthez nem a magyarországi leányvállalat, hanem az anyavállalat csatlakozott. Ugyanakkor az ENSZ Global Compact kezdeményezéséhez csatlakozott hazai vállalatok alacsony száma nem meglepő, általában ezt a szerény
érdeklődés figyelhető meg más országokban bejegyzett vállalatok körében is.114 Mivel mindenkit felvesznek, aki aláírja a dokumentumot és senkit sem zárnak ki, aki megsérti az ott lefektetett emberi- és munkajogi, társadalmi és környezeti alapleveket, a szervezeti tagság nem jelent különösebb hozzáadott értéket a jó vállalatok számára. Talán más okból, de a magyarországi vállalatok sem mutatnak különösebb érdeklődést a szervezet tagsága iránt. A 2006-ban létrehozott magyarországi szervezet, a Global Compact Local Network Hungary gyakorlatilag nem is működik. A magyar jelentések közül a MOL, a Magyar Telekom, a Grundfos, a Nestlé Hungária és a Sanofi -Aventis jelentése hivatkozott a Global Compactra. A Carbon Disclosure Projectre (CDP) összesen 16 vállalat – a MOL, a Shell, az E.ON, az ENI, az ÖMV, a GE, az Alcoa-Köfém, a Tesco, a GM Chevrolet, a Cargil, a British American Tobacco, az Unilever, a Magyar Telekom, Schneider Electric, a Nokia és a Samsung – hivatkozott jelentésében. A CDP londoni székhelyű nemzetközi, nem profitorientált szervezet, amelynek célja a vállalatok legfontosabb környezetvédelmi adatainak mérése és közzététele, továbbá környezettudatos vállalati döntések és fenntarthatósági stratégiák előmozdítása a klímaváltozás katasztrofális következményeinek a megelőzése, a vízkészletek és az erdők védelme érdekében. A CDP említett magyarországi tagvállalatai olyan területen – jellemzően energiaipar, alumíniumgyártás, gépgyártás, műszaki cikkek és elektronikai ipar területén – működnek, ahol a gyártás folyamán jelentős a természeti környezet terhelése és az üvegházhatású gázok kibocsátása. Ezért különösen fontos számukra egy olyan nemzetközileg elfogadott rendszer ajánlásainak a használata, amely éppen a károsanyag-kibocsátás mérését és csökkentését helyezi előtérbe. Számos vállalat – például a GE, a Lukoil, a British American Tobacco, a Samsung, és a Magyar Telekom – hivatkozott AA1000AS-re, vagyis AccountAbility 1000 Assurance Standard-re is, amelyet általában a GRI kiegészítéseként vettek figyelembe a jelentés összeállítása során. Mintegy 11 vállalat – a Nokia, az ENI, a Metro, az ÖMV, a Magyar Telekom, a Henkel, a Strabag, az Auchan, a Shell és az EDF – hivatkozott jelentésében egy másik nemzetközi sztenderdre, az SA8000 Standard-re, amely elsősorban a munkahelyi jogok, biztonság, diszkrimináció, fegyelmezés és szankcionálás, bérezés, munkaidő és vállalatirányítási gyakorlat minőségét méri. A vizsgálatban szereplő vállalatok közül 19 – a GE, a Shell, az ÖMV, a GDF Suez, az EDF, az ENI, az Alcoa-Köfém, a Schneider Electric, az Electrolux, az E.ON, a Grundfos, a Henkel, a Nissan, az Unilever, a Strabag, a Metro, a Nokia, a Samsung és a Denso – tagja az 1995-ben alapított World Business Council for Sustainable Development nevű svájci székhelyű nemzetközi szervezetnek, amely egy fenntartható jövő kialakításában részt vevő vállalatok közössége számára jött létre. A magyarországi székhelyű és bejegyzésű vállalatok közül csak a MOL rendelkezik tagsággal a fenti szervezetben. 3.8 Klímaváltozás Mivel tanulmányunk legfontosabb célja a környezeti fenntarthatóság kérdéseinek a vizsgálata volt etikai, közpolitikai, gazdaságelméleti és vállalati gyakorlati nézőpontból, ezért szükségesnek láttuk azt, hogy részletesebben is elemezzük vállalatok fenntarthatósági jelentéseit, nevezetesen azt, hogy milyen hangsúlyt kap vállalatok környezetvédelmi teljesítményében, hosszú távú stratégiai döntéseiben és üzleti kilátásaiban a klímaváltozás problémája? Határozottan és egyértelműen szembenéznek-e azzal, hogy a klímaváltozás már középtávon is hatással lehet a vállalat működésére és üzleti eredményeire, s egyáltalán fennmaradására, illetve a vállalat milyen programokkal, hosszú távú stratégiai tervekkel járulhat hozzá a kockázatok csökkentéséhez? A száz legnagyobb magyarországi vállalat listáján mindössze hat vállalat fenntarthatósági jelentésében találtunk kifejezett utalást arra, hogy a klímaváltozással, mint a vállalat hosszú távú üzleti stratégiáját komolyan meghatározó problémával foglalkoztak. A Grundfos 2010-ban közzé tett fenntarthatósági jelentésében kiemelt helyen szerepel a vállalat vezérigazgatójának megállapítása: „Úgy 114
S. Prakash Sethi and Donald H. Schepers (2011) United Nations Global Compact: An Assessment of 10-Years Progress, Achievements and Shortfalls. In. Globalization and Self-Regulation: The Crucial Role that Corporate Codes of Conduct Play in Global Business. Ed. S. Prakash Sethi. (New York, NY: Palgrave Macmillan) Ch. 8.
hisszük, hogy a jövőben a kereslet egyre nagyobb mértékben fog elmozdulni a csekély klimatikus hatást gyakorló megoldások irányába. Ezért a klímaváltozás megelőzése érdekében cselekedni nemcsak a leghelyesebb, amit tehetünk, hanem a Grundfos számára ezen alapulnak a jövő üzleti lehetőségei is.”115 A MOL 2009-es gazdasági, társadalmi és környezeti jelentésében például Mosonyi György, a vállalat vezérigazgatója nyilatkozik arról, hogy a vállalat hosszú távú tervei között található a geotermikus energiát hasznosító erőművek létesítése és a bioüzemanyagok bevezetése. Ezen kívül a MOL komplex stratégiát fejlesztett ki a vállalat klímaváltozásra gyakorolt hatásának csökkentése érdekében, amelynek keretein belül megújuló energiaforrások kutatásába és fejlesztésébe – elsősorban a második generációs bioüzemanyagok, az alga olajok és a biogáz terén – fektet; növeli az energiahatékonyságot a kibocsátás csökkentése érdekében; víz- és hulladékgazdálkodását folyamatosan korszerűsíti a fenntartható és felelős felhasználás érdekében. Ezek a tevékenységek még csak a teljes üzemi tevékenység néhány százalékát érintik, mégis fontos, hogy a klímaváltozásért leginkább felelős iparág meghatározó magyar vállalata lépéseket tegyen a helyzet javítására. A Greepeace Guide to Greener Electronic éves értékelései szerint a Nokia hosszú idő óta a globális gazdaság élenjáró, környezettudatos vállalatai közé tartozik. 116 A Nokia fenntarthatósági jelentése szerint a vállalat kiemelt feladatának tartja azt, hogy a természeti környezet terhelését, egyfelől, környezettudatos ellátási lánc menedzsmenttel, fenntartható termékek tervezésével és gyártásával, másfelől, termékeik életútjának követésével, vagyis az újrahasznosítás megszervezésével csökkentsék. Emellett különböző mobil alkalmazásokkal – például, Nokia Climate Mission 3D, HERE Drive, HERE Transport, HERE Transit – igyekeznek tudatosítani felhasználóik számára a klímaváltozás következményeit és segíteni napi környezettudatos döntéseik meghozatalában. A fenntarthatóságra vonatkozó vállalati adatok és információk értékelése tekintetében elvárható szempont az is, hogy a természeti erőforrások felhasználásának és a természeti környezet igénybevételének indikátorai ne csak egy pillanatfelvételt közöljenek a vállalat környezeti teljesítményéről, hanem mutassák be a környezetterhelés csökkentését célzó programokat, s a fenntarthatóság irányába mutató hosszú távú változtatásoknak az eredményét. A jelentések mintegy harmadában találtunk idősoros kimutatásokat, valamint hosszabb távú visszatekintést, adatot és információt arról, hogy a vállalatnak sikerült-e teljesíteni a korábban kitűzött célokat, vagy sem. Ilyen például a Denso 2005-ös az utolsó magyar nyelvű jelentése, amelyben a vállalat 11 célkitűzésének való megfelelést két oldalon keresztül értékeli – mindezt az olvasó számára könnyen érthető mosolygós vagy szomorú fejekkel (smiley) illusztrálva. Így gyorsan át lehet tekinteni, melyek azok a célkitűzések, amelyeket elért a vállalat, és melyek azok (mint például a Tisztább Termelés Magyarország Központjának Energiatakarékossági Programjához való csatlakozás), amelyeket nem. A vállalatok második harmada utal az éghajlatváltozás veszélyeire, s jelentésében számszerűsíti a vállalat széndioxid- és más károsanyag-kibocsátásának adatait, említi, hogy ez a környezetpusztító tevékenység milyen hatással lehet a klímaváltozásra. De ez a felismerés nem kapcsolódik össze semmiféle hosszú távú stratégiai döntéssel, technológiai innovációval, vagy konkrét vállalati programmal, amely környezetterhelés csökkentését irányozná elő. Meglepően sok, az összes jelentés harmadik harmada, még említés szintjén sem foglalkozott a klímaváltozással. A magyar jelentések fele nem említette a témát, köztük a Paksi Atomerőmű, a Metro és a British American Tobacco beszámolói. Bár ezek a vállalatok nem a hagyományosan magas kibocsátású iparágakban tevékenykednek, a működésük mégis kihat az éghajlatváltozásra, ezért nehéz magyarázatot találni arra, hogy miért nélkülözik a fenntarthatósági jelentésükből ezt a témát, s egyáltalán mit jelenthet számukra a fenntarthatóság? Ugyanakkor nem iparág-függő, hogy a vállalatok milyen részletesen és alaposan foglalkoznak a klímaváltozással, utalnak-e valamilyen hosszú távú vállalati stratégia meglétére fenntarthatósági jelentésükben. Míg a Fővárosi Gázművek, az MVM és a MAVIR – az ország villamosenergiarendszerének irányítója és erőműparkjának fejlesztője – nem találja fontosnak az éghajlatváltozással 115
The Grundfos Sustainability Report 2010, 2-3. http://www.greenpeace.org/international/en/campaigns/climate-change/cool-it/Campaign-analysis/Guideto-Greener-Electronics/ 116
kapcsolatos programjaik és eredményeik közlését, addig a Tigáz legalább megemlíti az üvegházhatású gázok kibocsátási szintjét, a MOL és az ENI pedig már stratégiai szinten foglalkozik a témával. Úgy véljük, hogy a vállalat fenntarthatósági jelentésében található adatok és információk részletessége, elnagyoltsága, vagy egyenesen hiánya közvetlenül utal arra, hogy a vállalat menedzsmentje milyen jelentőséget tulajdonít a klímaváltozás problémájának. Egyáltalán van-e ezzel kapcsolatban valamilyen tennivalója, vagy esetleg hosszú távú stratégiai elképzelése? A pénzügyi jelentésben ugyanis részletesen be kell számolniuk a vállalatot érintő kockázatok természetéről, azok várható mértékéről, kezeléséről és költségeiről. Így a környezetvédelemhez kapcsolódó kockázatok a pénzügyi jelentésekben több szinten is megjelennek, mint például jövőbeni szigorúbb nemzeti és/vagy nemzetközi környezetvédelmi rezsim bevezetéséhez és a közvetlen környezetkárosításhoz kapcso lódó kockázatok formájában. Ugyanígy részletesen tartalmaznia kell a vállalati pénzügyi riportnak az új környezetkímélő beruházások megvalósításával járó várható költségeket. A fenntarthatósági jelentések felületessége, illetve hiánya egyben azt valószínűsíti, hogy a klímaváltozással kapcsolatos kockázatok és azok várható hatásai nem épültek még be a vállalat hosszú távú stratégiai döntéseibe, számottevő környezetkímélő beruházásokat nem terveznek, és nem hajtanak végre. Ezért talán azt is feltételezhetjük, hogy a száz legnagyobb magyarországi vállalat harmadának nincs, a további harmadnak csak felületes közölnivalója van a stakeholderek számára a klímaváltozáshoz kapcsolódó vállalati kockázatokról, stratégiáról és döntésekről. A természeti erőforrások felhasználására és a környezetterhelésre vonatkozó adatok és információk hiánya tehát nem csupán a fenntarthatósági jelentések elnagyoltságára, hanem a konkrét környezetvédelmi beruházások, tervek és tennivalók hiányára is utalhat. 3.9 Az információ minősége Mivel a vállalat fenntarthatósági teljesítményére vonatkozó adatok és információk forrása maga a vállalat, ezért fontos megvizsgálni a jelentések tartalmát különös tekintettel arra, hogy menynyire releváns, részletes, és konkrét adatsorok és információk töl tik meg a gyakran terjedelmes dokumentumokat. A tartalom elemzése érdekében a jelentésekben található adatokat és információkat két csoportba osztottuk: kvalitatív és kvantitatív információra. 3.9.1 Kvalitatív információ A vállalatok társadalmi- és fenntarthatósági jelentéseit gyakran éri az a bírálat, hogy azok nem tartalmaznak részletes, összehasonlítható, pontos és megbízható adatokat és információkat az érintettek számára a vállalat társadalmi és környezeti teljesítményéről. Úgy tűnik, hogy a magyarországi nagyvállalatok többsége a társadalmi, környezeti és fenntarthatósági jelentéseiket inkább a vállalat társadalmi megítélését kedvezően befolyásoló, közvélemény formáló marketingeszköznek tekinti. A kizárólag angol nyelven közzétett és esetleg részletes és pontos jelentéseket pedig nyilvánvalóan nem a magyarországi érintetteknek szánják. A vállalatok által közzé tett jelentés elsőszámú feladata az lenne, hogy visszacsatolást adjon a vállalat és érintettjei számára a vállalat működéséről és tevékenységéről, azzal kapcsolatban, hogy a környezeti fenntarthatóság érdekében megfogalmazott célok milyen mértékben teljesültek, és melyek lehetnek a célok elérését akadályozó körülmények. Ezt szolgálják a GRI által felállított elvárások, mint a teljesség, pontosság, átláthatóság, összehasonlíthatóság, világosság, kiegyensúlyozottság és a közölt adatok és információk független szervezettel történő auditálása. Ezeknek az elvárásoknak a vállalati fenntarthatósági jelentések gyakran nem felelnek meg. Mivel az érintett vállalatok többsége tőzsdén jegyzett, vagy állami vállalat, ezért egyáltalán nem magától értetődő és nem is természetes az, hogy a vállalat nem szeret számára kedvezőtlen adatokról, eseményekről és tendenciákról a nyilvánosság előtt számot adni. Elsősorban azért, mert a menedzsment nem tulajdonosa, hanem működtetője a vállalati vagyonnak; s ezért bizalmi kötelezettsége a tulajdonosokkal és általában az érintettek szűkebb, vagy tágabb csoportjával szemben is fennáll. Különösen áll ez a megállapítás az állami, vagy állami többségű vállalatokra, amelyek
átláthatatlan, környezeti szempontból fenntarthatatlan működése a társadalom egészének okozhatnak közvetlen költségeket és hosszú távú jóléti veszteségeket. A feldolgozott jelentések felében nagyon kevés érdemi kvalitatív információ áll az érdeklődő rendelkezésére. A Vodafone 2008-2009-es és 2009-2010-es jelentéseiben például a hulladékkezelésről így ír: „Irodáinkban kizárólag újrahasznosított papírt használunk, évek óta szelektíven gyűjtjük a hulladékot, ideértve az elemek és használt mobilkészülékek gyűjtését is.” 117 Természetesen dicséretes, hogy igyekeznek csökkenteni az iroda környezetterhelését, ugyanakkor semmilyen információval nem szolgálnak arról, hogy az elmúlt években hogyan alakult a papírhasználat (növekedett vagy csökkent?), illetve semmilyen utalás sincs arra vonatkozóan, hogy volt-e valamilyen kitűzött cél a hulladékgazdálkodást illetően. Végül, a kritikus reflexió és a jövőre nézve a fejlődési lehetőségek felvázolása is hiányzik. A jelentések másik felében szerencsére több konkrét információ található, viszont abból a tizenegy jelentésből, amelyek a legtöbb értékes információval rendelkeztek, hetet angol nyelven tették közzé, míg a legkevésbé informatív jelentések fele magyar nyelvű volt. Megállapítható tehát az, hogy a nemzetközi jelentésekben több, fenntarthatósági szermpontból releváns és elemzésre alkalmas adatot és információt találunk, míg a magyar jelentések többségében általános, konkrétumokat nélkülöző és ellenőrizhetetlen leírásokat olvashatunk. 3.9.2 Kvantitatív információ A fenntarthatósági jelentések felében többnyire 4-5, a vállalat pénzügyi eredményeire, energia- és nyersanyag-felhasználására, valamint az üvegházhatású gázok, vagy legalább széndioxid kibocsátásra vonatkozó adatot közöltek. A kutatás folyamán egy olyan jelentést – a Cargill Magyarország 2010-es jelentését – találtunk, amely szinte semmilyen számszerűsített, kvantitatív adat és információ nem fordult elő a vállalat működéséről. A Cargill 2013-ban kiadott angol nyelvű színes brosúrája sem árul el sokkal többet a vállalat tevékenységéről és konkrét fenntarthatósági környezeti céljairól. Nyilvánvaló, hogy alapvető kvantitatív adatok és információk nélküli jelentés a vállalat működésének, környezeti, ökológiai lábnyomának megismerésére és elemzésére alkalmatlan dokumentum. A jelentéseknek mintegy ötöde rendelkezett 6-8 mutatószámmal, ahol az előbb felsorolt adatokat kiegészítették esélyegyenlőségi (például a menedzsmentben dolgozó nők aránya), munkabiztonsági (balesetek száma), és munkaerő képzési (képzésre költött költség vagy idő) adatokkal és információkkal. A legtöbb magyar jelentés ebbe a körbe tartozik. Esetenként ugyan a táblázatok és a grafikonok sok értékes információt tartalmaztak, de a nyers adatok és információk nem voltak hozzákapcsolva a vállalat fő tevékenységéhez, általános helyzetéhez és környezetvédelmi céljaihoz. Továbbá nem találtunk világos magyarázatot arra sem, hogy miért éppen ezeket az adatokat és információkat tartották fontosnak megosztani az érdeklődőkkel, milyen további elképzelések, tervek indokolják azok kiemelését? A listán szereplő 100 legnagyobb magyarországi vállalat között mindössze ötöt – a MOL, az Unilever, a Suzuki, a Samsung és a Nokia – találtunk, amelyek a már felsorolt adatokon túl részletes társadalmi, fenntarthatósági, valamint infrastrukturális adatokat is tartalmaztak. A Suzuki 2010-es globális jelentésében például nemcsak a gyártás során keletkezett hulladék mennyiségéről, hanem hulladék annak további sorsáról, feldolgozásáról és újrahasznosításáról. A jelentésben részletes beszámolót találunk a Suzuki valamennyi üzemének környezetterheléséről (károsanyag-kibocsátás, vízhasználat és energiafelhasználás), a telepített környezetvédelmi rendszerek gazdasági hatásairól, az energiafelhasználás és a hulladékkezelés költségeinek csökkentéséről, valamint a csökkentett anyag- és energiafelhasználásból származó megtakarítások mértékéről. 3.10 A fenntarthatóságot érintő rendszerszerű változások 117
A fejlődés útján (2009) A Vodafone Magyarország vállalati felelősség jelentése 2008-2009. (Budapest: Vodafone) 39.; Nem csak rólunk szól (2010) Vodafone Magyarország Vállalati Felelősség Jelentés 2009/2010. (Budapest: Vodafone) 24.
Számos lehetőség kínálkozik a fenntarthatósági pályát követni kívánó vállalatok számára. Így például az ismert és kipróbált módszerek és eljárások javításával, fejlesztésével, röviden, „finomhangolásával”, vagy radikálisan új technológiák, szervezeti formák és üzleti modellek bevezetésével törekszik a környezeti fenntarthatóság követelményének megfelelni. Ha egy vállalat működése során üvegházhatású gázokat bocsát ki, és erre válaszként olyan hatékonyságnövelő programokat fejleszt ki, amelyek alacsonyabb kibocsátással járnak változatlan mennyiségű nem megújuló természeti erőforrás felhasználása mellett, akkor csupán a meglévő folyamatok finomhangolásáról beszélünk. Ha viszont a vállalat áttér új megújuló természeti erőforrások és környezetkímélő technológiák alkalmazására, amely során jelentősen csökkenti üvegházhatású gázok kibocsátásának mennyiségét, akkor rendszerszintű váltásról beszélhetünk. A tanulmányban hivatkozott 53 jelentés közzé tevői közül mindössze egy vállalat, a szivattyúk gyártásával foglalkozó Grundfos számolt be ilyen, környezeti szempontból rendszerszintű váltás programjáról. A Grundfos nem egyszerűen a vízgazdálkodás, a vízfelhasználás hatékonyságának növelésére törekszik, hanem olyan, az esővizet hasznosító rendszereket épített ki, amelyek a felhasználáskor a vízfelhasználást és az vízelosztást optimalizálják. Emellett stratégiai irány radikálisan új megoldások és termékek kifejlesztése és elterjesztése olyan piacokon és iparágakban, ahol ezek eddig nem voltak elérhetőek. Így Grundfos szivattyúk üzemelnek szélturbinákban, napenergiával üzemelő vízellátó rendszerekben és geotermikus erőművekben. Gyakorlatilag a Grundfos nem csak a termékeit, a gyártási folyamatait változtatta meg, hanem egy rendszerszerű váltást hozott létre: szivattyúk gyártása és eladása mellett környezetbarát megoldások kidolgozásával és kereskedelmével is foglalkozik. Ugyanakkor a vizsgált vállalatok többségére inkább az előző fejezetben ismertetett Jevons paradoxon a jellemző, nevezetesen, hogy egy termékre vetített energiahatékonysági mutatóik javulnak, de a növekvő termelés és eladás következtében ökológiai lábnyomuk növekszik. 3.11 A 2013 végéig megjelent fenntarthatósági jelentések statisztikai elemzése A KÖVET Egyesület adatbázisa szerint Magyarországon 1996 és 2013 között összesen 126 vállalat (illetve szervezet, hiszen a jelentéstevők között találhatóak például önkormányzatok is) összesen 467 jelentést adott ki. Az évek szerinti eloszlásban azért jön ki magasabb szám (összesen 520), mert néhány vállalat nem egy, hanem több évre vonatkozó jelentést készít – ezeket az összevont jelentéseket az összes vonatkozó évben figyelembe vettük.
Jelentések száma Magyarországon 65
70
59
60
50
50
39
40
30
20
20 10
60 60
1
4
23 22
19 19
34
23
9 10
3 2013
2012
2011
2010
2009
2008
2007
2006
2005
2004
2003
2002
2001
2000
1999
1998
1997
1996
0
3. ábra: Jelentések száma Magyarországon 118 118
A 2013-ra vonatkozó adatok még nem tekinthetőek véglegesnek, hiszen a vállalatok többsége májusban, az éves jelentéssel egy időben, vagy az után szokta elkészíteni fenntarthatósági jelentését. A már megjelent három jelentés nem a teljes 2013-as évre vonatkozik. A kétéves jelentéstételi periódust választók miatt ezen kívül
A legtöbb fenntarthatósági jelentés, illetve nyilatkozat a 2008-as évi vállalati teljesítményekről készült, az ekkor kiadott 65 jelentés közül 29, vagyis a jelentések 44,6%-a alkalmazta a GRI ajánlásait. Ebből kilencet, a fenntarthatósági jelentések 14%-át minősítette független szervezet (ötöt a KÖVET Egyesület). A magyarországi nagyvállalatok csökkenő számban készítenek és tesznek közzé fenntarthatósági jelentéseket 2008 óta. A 2012-es évi teljesítményéről már csak 34 szervezet adott ki fenntarthatósági jelentést, illetve tett fenntarthatósági nyilatkozatot. Néhány korábbi jelentéstevő, fenntarthatósági jelentés helyett az éves pénzügyi jelentésében közölt a vállalati fenntarthatóságra vonatkozó adatokat és információkat. Azonban a pénzügyi jelentésben közölt adatok és információk a korábbi években készült fenntarthatósági jelentésekhez képest hiányosak és elnagyoltak, s nem felelnek meg a GRI ajánlásaiban megfogalmazott teljesség, pontosság, átláthatóság, összehasonlíthatóság, világosság és kiegyensúlyozottság igényének. Tehát a jelentéskészítés terén nemcsak mennyiségi csökkenés, hanem minőségi romlás is bekövetkezett az utóbbi években. Ugyanakkor a magyarországi fenntarthatósági jelentések csökkenő számát nem lehet egyszerűen az elhúzódó gazdasági válságnak, a magyar gazdaság gyenge teljesítményének, az egyes vállalatok bizonytalan üzleti kilátásainak, illetve néhány nemzetközi nagyvállalat kivonulásának tulajdonítani, még ha a válság kétségtelenül nyomott hagyott a vállalatok jelentéskészítési hajlandóságán az előző évtized utolsó éveiben. A nemzetközi trendek ugyanis a hazai folyamatokkal ellentétesek. A 2000-es évek eleje óta évről-évre növekszik a fenntarthatósági jelentést közzé tevő vállalatok száma a globális gazdaságban, s bár a gazdasági válság óta a növekedés üteme lelassult, de a másfél évtizede tartó növekvő trend nem tört meg. Ugyancsak növekedett a GRI ajánlásokat követő, valamint integrált jelentést közzé tevő vállalatok száma is a vizsgált időszakban. Bár ez utóbbiak esetében is megállapítható, hogy a növekedés trendje a válság előtti évekhez képest lelassult. Véleményünk szerint a gazdasági válság mellett határozott és egyértelmű környezetvédelmi közpolitikai törekvések és célkitűzések hiánya, valamint világosan kifejezett társadalmi elvárások kikényszeríthetőségének kudarcai együttesen vezethetett ahhoz, hogy a vállalatok elkötelezettsége a fenntartható fejlődés mellett csökkent, legalább is az azt előmozdító tervekről és programokról – ha vannak – a vállalatok nem óhajtanak az általánosságokon túl beszámolni. Ez a megállapítás természetesen nem vonatkozik az integrált éves jelentést közzé tevő vállalatokra (ezek szerepelnek a 2012-es évi fenntarthatósági teljesítményéről jelentést készítő 34 vállalat között). Integrált éves jelentést 5 szervezet, az Alpiq Csepeli Vállalatcsoport, a Magyar Nemzeti Bank, a MOL, a Szerencsejáték, a TVK adott ki a 2012-es évi teljesítményükről. 40 35 30
C
25
C+
20
B
15
B+
10
A+
5 0
2001 2002 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013
4. ábra: A GRI alkalmazása Magyarországon elképzelhető, hogy a 2012-re vonatkozó jelentések száma is nő még 1-2 db-bal, ez azonban nem jelent majd szignifikáns változást.
Ugyanakkor a GRI ajánlásainak alkalmazása egyre jellemzőbb a jelentéstevő vállalatok között. Míg 2001-ben és 2002-ben még csak egy-egy szervezet vette át a GRI útmutatóját a fenntarthatósági jelentések készítéséhez, addig a 2012-es jelentéstevő 34 szervezetnek a fele, 17 vállalat hivatkozott a GRI-re, illetve vette át és alkalmazta a GRI témaköreit, kategóriáit, alap és kiegészítő mérőszámait, valamint a környezeti teljesítményre vonatkozó indikátorait. Ezen jelentésekből tíz vállalat B besorolást kapott, ebből egy minősített (OTP minősítő: Deloitte), öt C besorolást, ebből egy minősített (Sanofi-Aventis, minősítő: KPMG). A két A besorolású vállalat jelentését is minősítette független szakértő (MOL, minősítő: Ernst&Young; Magyar Telekom, minősítő: PwC). 2007-ben és 2008-ban jelentősen növekedett a C besorolású jelentések száma. Ez a Braun and Partners CSR-tanácsadó cég akkor meghirdetett Good CSR kampányának volt köszönhető, amelynek az volt a lényege, hogy a vállalatok C szintű jelentéseikkel részt vehettek egy pályázaton, illetve megjelenhettek egy közös kötetben. Ezek a jelentések természetesen nem teljes értékűek – többnyire 4 lap terjedelmű, komolyabb intellektuális befektetést és alapos elemző munkát nélkülöző brosúrák –, inkább ügyes PR-fogásnak, legfeljebb jelzésértékű első lépésnek lehet tekinteni azokat, mintsem valódi beszámolónak a vállalat környezeti és társadalmi tevékenységéről. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a legtöbb akkor Good CSR jelentést közzé tevő vállalat azóta sem adott ki újabb jelentést társadalmi és/vagy fenntarthatósági teljesítményéről.
C 4
B+ 1
A+ 2
C+ 1
B 9
5. ábra: A GRI alkalmazása Magyarországon 2012-ben A fenntarthatósági jelentések auditálása alapján is le tudunk vonni bizonyos következtetéseket. 10 9 8 7
6
C+
5
B+
4
A+
3 2 1 0 2001 2002 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013
6. ábra: Jelentések auditálása Magyarországon
Míg 2008-ban még kilenc vállalat kért minősítést független harmadik féltől, addig 2012-ben már csak négy szervezet (ld. előbb) kért fel külső auditort jelentésének hitelesítésére. Ugyanakkor, ha a minősítéseket az összes megjelent jelentéshez arányosítjuk, akkor kevésbé negatív a kép: 2008-ban a megjelent jelentések 13,8%-át hitelesítették, 2012-ben pedig 11,8%-át. Az utóbbi években a magyarországi vállalatok magatartása abban is változott, hogy már nem fordulnak független, nem profitorientált szakmai szervezethez fenntarthatósági jelentésük auditálása céljából, amelyek talán jobban és pontosabban tudják közvetíteni a vállalat tevékenységével szemben megfogalmazott társadalmi elvárásokat, mint profitorientált társaik. 2008-ban a kilenc auditált jelentésből még ötöt a KÖVET Egyesület hitelesített. A jelentést közzé tevő vállalatok költségmegtakarításra hivatkozva inkább azt az utat választják, hogy éves pénzügyi jelentésüket minősítő nemzetközi könyvvizsgálóval ellenőriztetik a fenntarthatóságra vonatkozó adataikat és információikat is. Ennek következtében a magyarországi nagyvállalatok fenntarthatósági jelentéseiben jószerével háttérbe szorulnak, vagy teljesen hiányoznak a helyi társadalomra és annak környezeti, fenntarthatósági problémáira vonatkozó megállapítások és programok. Összességében elmondható, hogy a gazdasági válság negatív hatása, világos közpolitikai célkitűzések és társadalmi figyelem hiánya, valamint az érdekérvényesítés gyengesége, nemcsak a vállalatok társadalmi felelősségvállalásának egyéb megjelenési területein, hanem a kiadott társadalmi és fenntarthatósági jelentések csökkenő számában is megfigyelhető. Ha a vállalatok készítenek is fenntarthatósági jelentést, annak független auditor által történő hitelesítésére már kevéssé áldoznak. 2008 óta javulás csak a GRI ajánlásokat alkalmazó vállalatok számának szerény növekedésében figyelhető meg. Összefoglalás és következtetések Önmagában az a tény, hogy a vizsgált vállalatok kétharmada tett közzé társadalmi - és fenntarthatósági jelentést azt mutatja, hogy a nemzetközi tendenciák és elvárások elől a magyarországi nagyvállalatok sem tudnak kitérni. Azonban azt is hozzá kell tennünk, hogy a rendszeres és átfogó jelentéskészítés inkább a Magyarországon működő nemzetközi nagyvállalatok körében általános, míg a magyar vállalatok ritkábban, kevesebb és rövidebb jelentést készítettek. Ugyanakkor, a nemzetközi nagyvállalatok gyakran csak angol nyelven teszik közzé jelentésüket, amelyből a magyarországi adatok és információk sokszor teljesen hiányoznak. Röviden, a Magyarországon működő nemzetközi nagyvállalatok jelentései többnyire a nemzetközi közönségnek, s nem a magyar társadalomnak címzett áttekintések, amelynek közösségi erőforrásait egyébként közvetlenül is használják. A vállalat nagysága és éves árbevétele meghatározónak bizonyult a jelentéskészítés gyakorisága, részletessége és megbízhatósága szempontjából: minél magasabb éves árbevétellel rendelkezik egy adott vállalat, vagy vállalatcsoport, annál valószínűbb, hogy társadalmi- és fenntarthatósági jelentést tesz közzé. A kutatás során feldolgozott mintából az is kitűnik, hogy a jelentések közzé tétele nem szektorfüggő, más szóval, nincs szoros kapcsolat a fenntarthatósági jelentés közzétételének gyakorisága, megbízhatósága és részletessége, valamint a vállalat környezetterhelésének a mértéke, ökológiai lábnyoma között. A kutatás során feldolgozott jelentések között majdnem egyenlő számban találtunk integrált, valamint a kifejezetten társadalmi- és fenntarthatósági jelentést. Az előző fejezetben igyekeztünk bemutatni azt is, hogy a legfejlettebb vállalatirányítási rendszereket létrehozó és alkalmazó nagyvállalatok egyre inkább a pénzügyi, társadalmi és fenntarthatósági jelentések egységesítésére, vagyis integrált jelentések, az készítésére és közzétételére törekednek. Az integrált vállalati jelentések készítésének és közzétételének a terjedése – ha lassan és szerény mértékben is – a magyarországi nagyvállalatok körében is megfigyelhető. Ugyanakkor a magyarországi nagyvállalatok jelentésinek többsége a vállalat működését általában globális perspektívából mutatja be, ezekben a jelentésekben hazai környezeti problémákra és programokra történő utalások, konkrét adatok és információk felületesek, s gyakran szinte egyáltalán nem fordulnak elő. Így a magyarországi érintettek nemigen rendelkeznek semmiféle kézzelfogható adattal és információval arról, hogy ezek a vállalatok hogyan használják, óvják a lokális természeti közjavakat, azok védelmére milyen intézkedéseket tettek és milyen speciális eljárásokat vezettek be.
Csak remélni lehet, hogy a jövőben kialakulnak majd a globális jelentések helyi változatai, vagy kiegészítései is, ahol a vállalat globális működésére vonatkozó adatok és információk mellett az adott országra, vagy régióra vonatkozó adatok, programok és eredmények is elérhetőek lesznek a hazai érintettek számára. Ez nem nevezhető teljesíthetetlen elvárásnak, hiszen például az Unile ver Magyarország például 4 lapnyi terjedelmű magyar kiegészítéssel adja közre a vállalat globális jelentését. Jelentősek voltak a terjedelmi különbségek az egyes jelentések között: az elemzett jelentések terjedelme 18 és 260 lap között szóródtak. Bár a terjedelem folyamatosan visszatérő kérdés a jelentéskészítésről szóló nemzetközi vitákban, nem mernénk jóslásokba bocsátkozni arról, hogy mi lenne a kellően mély, alapos, de egyben könnyen áttekinthető jelentés ideális terjedelme. Ez nyilván függ a vállalat méretétől és tevékenységi körének összetettségétől, vagy éppen viszonylagos egyszerűségétől, a környezetterhelés mértékétől, s a működés során felhasznált természeti erőforrások nagyságrendjétől. A nemzetközi nagyvállalatok éves pénzügyi jelentéseinek terjedelme gyakran meghaladja a 300 lapot is, így valószínűleg az integrált jelentések, kiegészítve társadalmi és fenntarthatósági adatokkal és információkkal sem lesznek rövidebbek. Mindenesetre tudomásul kell vennünk azt, hogy a vállalati fenntarthatósági jelentések, de különösen az integrált jelentések nem szórakoztató, könnyen emészthető olvasmányok. Így a fenntarthatóságra vonatkozó adatok, információk elemzése és hitelességük megítélése a gazdasági szervezet működésére, a pénzügyekre, a társadalmi folyamatokra és a természeti környezet változására vonatkozó háttértudással rendelkező professzionális olvasót feltételez. A professzionális olvasó számára pedig a releváns, alapos, részletes, auditált és idősoros elemzésre alkalmas adatokat tartalmazó jelentés a megfelelő jelentés függetlenül annak terjedelmétől. Ahogy az előző fejezetben már hivatkoztunk Coase egyik első, 1938-ban megjelent tanulmányára, amelyben arra mutatott rá, hogy a vállalat teljesítményéről készült pénzügyi jelentésnek végső soron az a célja, hogy a menedzsmentet megfelelő információval lássa el megalapozott döntések meghozatalához. A menedzement feladata azzal az általános társadalmi és politikai elvárással is kiegészült az utóbbi évtizedekben, hogy a vállalat számoljon be tevékenységének társadalmi és környezeti hatásairól is, ennek az adat- és információszegény brosúrák nyilván nem tudnak megfelelni. Bár egy-egy magyarországi vállalat már az 1990-es évek óta tesz közzé környezeti vagy társadalmi jelentéseket, a vállalatok többsége jellemzően az előző évtized elejétől kezdte követni ezt a nemzetközi vállalatirányítási trendet. A tanulmányozott jelentések mintegy fele készült a GRI által kidolgozott ajánlások alapján, ami kétségtelenül komolyságot és hitelességet kölcsönöz a közzétett dokumentumoknak. Ezt a hitelességet megerősíti egy harmadik fél által elvégzett audit, bár ez már korán sem olyan elterjedt, mint a GRI alkalmazása. Ebben az esetben is megfigyelhető, hogy elsősorban a Magyarországon tevékenykedő nemzetközi nagyvállalatok jelentései alkalmazzák a GRI ajánlásokat, illetve kapnak harmadik fél általi minősítést. A magyar példák közül leginkább a legnagyobb árbevétellel rendelkező vállalatok követik a vállalatirányítás nemzetközi tendenciáit, de csak a magyar jelentések egyharmadát auditálta harmadik fél. Míg a nemzetközi nagyvállalatok jelentéseiben az ENSZ Global Compact kezdeményezése volt az egyik leggyakrabban idézett nemzetközi dokumentum, addig e szervezetre való hivatkozás a magyar jelentésekben alig fordult elő. Mint már korábban utaltunk rá, itthon az ENSZ Global Compact Hungary szervezet a megalakulása óta alig ad életjelt magáról. Igaz, mint azt korábban hangsúlyoztuk, az ENSZ Global Compact a globális gazdaságban sem tűnik különösképpen hiteles és sikeres kezdeményezésnek. Ugyanilyen gyakorisággal fordul elő a jelentésekben a Carbon Disclosure Projectre (CDP) való hivatkozás. A magyar jelentések kétharmadában az ISO 14001 környezetvédelmi sztenderdre való hivatkozás tűnt fel a leggyakrabban. A vizsgált jelentések egyharmada meg sem említette a klímaváltozást, sem a vállalat tevékenységének a természeti környezetre, illetve a klímaváltozásnak a jövőbeni üzleti kilátásaira gyakorolt kockázatait. Ez azért is sajátságos, mert a tőzsdén jegyzett vállalatoknak pénzügyi jelentéseikben kötelezően be kell számolniuk a vállalat üzleti kilátásait esetleg kedvezőtlenül érintő jövőbeni kockázatokról és a részvényesek hiteles tájékoztatása érdekében be is kell árazniuk azokat. A vállalatok többsége éves pénzügyi jelentésében legalább egy szigorúbb környezetvédelmi szabályozási rezsim felállításával járó magasabb költségekkel, mint várható üzleti kockázattal számolni szokott. A vizsgált jelentések egyharmadában viszont a vállalatok kiemelten foglalkoztak a klímaváltozással, illetve a
vállalat tevékenységének a természeti környezetre gyakorolt hatásaival. Ebben az esetben is megállapítható, hogy jellemzően a magas árbevételű, nemzetközi nagyvállalatok kezelik a klímaváltozást kiemelt, jövőben üzleti kilátásaikat érintő kérdésként, míg az alacsonyabb árbevételű magyar vállalatok vagy említést sem tesznek róla, vagy csak tevékenységük környezetterhelő hatását csökkentő célokat jelölnek meg gyakran minden számszerűsített adat és információ közlése nélkül. A jelentések a kvantitatív kimutatásai, azaz a közölt táblázatok, számadatok és idősorok áttekinthetőbbnek tűnnek; igaz, ezek értelmezése gyakran hiányzik, vagy sokszor túlságosan egyszerűsítő. Általános, konkrétumokat nélkülöző leírásokat leginkább a magyar jelentésekben találunk, bár a magasabb árbevételű vállalatok jelentései ez alól is kivételnek számítottak. Összességében elmondható, hogy minél magasabb árbevétellel vagy minél kiterjedtebb nemzetközi tevékenységgel rendelkezik az adott vállalat, annál valószínűbb, hogy már legalább öt éve tesz közzé hosszabb, részletesebb, a GRI ajánlásoknak megfelelő és harmadik fél által auditált, nemzetközi egyezményekre és sztenderdekre gyakorta hivatkozó, a klímaváltozással stratégiai szinten foglalkozó jelentéseket. Összefoglalva, annak ellenére, hogy a gazdasági válság kedvezőtlen hatása a jelentések esetében is éppúgy érezhető, mint a társadalmi felelősségvállalás más területeinél, a magyarországi nagyvállalatok fenntarthatósági jelentéseinek tartalmi szempontú vizsgálata alapján megállapítható, hogy a KPMG 2011-es felmérésének megállítása sommás és elnagyolt. Más szóval, vállalatok egy csoportjával szemben inkább hízelgő, másokkal szemben viszont inkább felületes és méltánytalan. 4. Nemzetközi -, nemzeti szabályozás vagy önszabályozás? (Összegzés) Az ember természeti környezetéről 1972-ben rendezett Stockholmi Konferencia óta több mint hétszáz nemzetközi megállapodás, határozat és nyilatkozat, valamint ezerötszáz kétoldalú egyezmény született, amelyekben az aláíró felek a természeti környezet értékeinek a megőrzését, a fenntartható fejlődés céljait kívánták előmozdítani. Az aláíró államok többsége politikai nyilatkoz ataikban, törvényeikben és környezeti közpolitikai törekvéseikben is kifejezték elkötelezettségüket ezeknek a nemzetközi határozatoknak és egyezményeknek a célkitűzései és vállalásai mellett. Mindezek ellenére a természet állapotáért kinyilvánított közös felelősség és a fenntartható fejlődés melletti elkötelezettség többnyire nem párosult valóságos tettekkel, következetesen végrehajtott programokkal, mérhető és ellenőrizhető eredményekkel. Az UNDP Fifth Global Environment Outlook (2012) szerzőinek megállapítása szerint, a természeti környezet megóvására és a fenntartható fejlődés előmozdítására irányuló és az utóbbi évtizedekben elfogadott kilencven alapvető és átfogó nemzetközi megállapodás nyomán mindössze négy – az ózonréteg védelméről szóló Montreali Egyezmény (1989), az OECD tagállamoknak az ólomtartalmú üzemanyagok betiltását elrendelő Lead Declaration (1996), a vízgazdálkodásról szóló UNECE Protocol on Water and Health (1999), illetve a tengerek és óceánok elszennyeződését vizsgáló nemzetközi kutatásokat és az országok közötti tudományos információcserét előmozdító UNCLOS Part XII, Sec. 2, art 200-201 (1992) – járult hozzá a természeti környezet állapotának a javulásához, illetve a klímakutatás terén szélesebb nemzetközi együttműködés megteremtéséhez. Az említett kilencven nemzetközi környezetvédelmi megállapodás közül tizennégyhez nem is társítottak követő, ellenőrző és értékelő tevékenységet, így a szándékok kinyilvánításán túl teljesítésükkel kapcsolatban nem áll rendelkezésünkre semmiféle mért adat, számszerűsíthető eredmény.119 Az ENSZ 2009. december 7 és 18 között Koppenhágában tartott nemzetközi klímakonferenciáján a legjelentősebb gazdasági és politikai hatalommal rendelkező, s egyben a legnagyobb szennyező országok többségének az új egyezmény meghiúsítását szolgáló tárgyalás i stratégiája egyértelműen rámutat ennek a kedvezőtlen tendenciának a politikai és gazdasági eredőjé-
119
GEO-5 (2012) Global Environment Outlook: Environment for the future we want. (New York: United Nations Environment Programme) XVII.; Nicole Bakker and Benjamin J. Richardson (2012) Breaching the Maginot Line: The Frailty of Environmental Law in Europe and North America. University of Oslo Faculty of Law Legal Studies Research Paper Series, No. 2012-34, 2.; OECD (1996) Declaration on Risk Reduction for Lead. 19 February 1996 - C(96)42/FINAL
re.120 A konferencia záródokumentumát, az úgynevezett Koppenhágai Megállapodást az Egyesült Államok, Kína, India, Brazília és a Dél-Afrikai Köztársaság képviselői szövegezték meg, amelyek elutasították az 1997-es Kyotói Egyezmény aláírását, illetve az eredeti egyezmény nem állapított meg számukra konkrét kötelezettségeket a széndioxid kibocsátás csökkentése terén. Ráadásul a Koppenhágai Megállapodást megszövegező államok eleve ellenezték a lejárt egyezményben vállalt, számszerűsített és kötelező célok felülvizsgálatát és megújítását, valamint a kötelezettségeknek a széndioxid kibocsátás csökkentése alól az eredeti Kyotói Egyezményben mentesített államokra történő kiterjesztését. Mindezen politikai manőverek ellenére a Koppenhágai Megállapodás szavakban nyomatékosan rámutatott az ember által okozott környezetpusztítás veszélyeire, hivatkozott a természeti degradáció hosszú távú gazdasági és társadalmi következményeiről tett és széles körben elfogadott tudományos megállapításokra, elismerte a kutatók előrejelzéseinek és figyelmeztetéseinek a megalapozottságát, de a szövegező államok politikai szándékaival összhangban nem állapított meg az országok számára a jövőre vonatkozó konkrét és számon kérhető kötelezettségeket. Ráadásul a Kyotói Egyezményben lefektetett innovatív piaci megoldásokkal, az úgynevezett Tiszta Fejlesztési Mechanizmussal – így például a kvótakereskedelemmel, a fenntartható gazdasági növekedést elősegítő tiszta technológiák transzferével, a termőföld és az erdők használatával – sem foglalkoztak Koppenhágában, amelyekre a piaci megoldások hívei a kezdetektől fogva nagy várakozással tekintettek. A Tiszta Fejlesztési Mechanizmus piaci megoldásainak újragondolása annál is inkább időszerű lett volna, mert azokat egyre több szakértő elhibázottnak, elégtelennek, de legalábbis alaposan átdolgozandónak tartja. Elsősorban azért, mert a széndioxid kibocsátás töretlen növekedése egyáltalán nem igazolja vissza a kvótakereskedelem kedvező hatását a természeti környezetre. A jelenlegi piaci feltételek mellett széndioxid kvótát vásárolni és hagyományos technológiák alkalmazásával tovább szennyezni a környezetet jóval olcsóbb, mint környezetkímélő technológiákat bevezetni és alkalmazni.121 Paradox módon, a környezeti externáliák alulárazása következtében az emisszió kereskedelem javítja a környezetszennyező technológiák költséghatékonyságát, miközben rontja az új innovációk üzleti bevezetésének és alkalmazásának az esélyeit. A közvetlen állami beavatkozás ellenzői a kvótakereskedelem kapcsán tévesen hivatkoznak a Coase-i közgazdaságtanra, mint végső instanciára, hiszen a felek sikeres megegyezésének Coase-i előfeltevései, vagyis (1) a pontosan definiált tulajdonjog, (2) az érintettek szűk köre és (3) a megállapodás elhanyagolható költsége közül egyik sem áll fenn a globális közjavak használati (szennyezési) jogának elosztása esetén. Többek között azért sem, mert egyfelől a túlhasználatból eredő károk jó része a globális közjavakat átfogóan érinti. Így azok használatára bejelentett tulajdonjogi igényt megalapozatlannak és jogszerűtlennek kell tekintenünk, amikor államok és vállalatok kereskednek a globális közjavak elszennyezésének a jogával, hiszen ilyen jogcímmel eleve nem rendelkeznek az egész felett. Másfelől, még ha a szerződő felek tulajdonjoga pontosan definiált is lenne a globális közjavak bizonyos részei felett, ennek a jognak sem lehet része a ius abutendi, vagyis a pusztítás joga. Ezért a kvótakereskedelem gyakorlata – az egyik fél jogot vásárol magának a 120
John Vidal and Jonathan Watts (2009) Copenhagen closes with weak deal that poor threaten to reject. guardian.co.uk, Saturday, 19 December, 15.54 GMT; John Vidal, Allegra Stratton and Suzanne Goldenberg (2009) Low targets, goals dropped: Copenhagen ends in failure. guardian.co.uk, Saturday 19 December, 00.47 GMT; Riccardo Petrella (2009) Deux obstacles sur le chemin de Copenhague. Le Monde diplomatique, décembre; John M. Broder (2010) Remember the Copenhagen Accord? The New York Time, June 8, 2:02 pm; Damian Carrington (2010) WikiLeaks cables reveal how US manipulated climate accord. guardian.co.uk, Friday, 3 December, 21.30 GMT; Ian Traynor (2010) WikiLeaks cables: Cancún climate talks doomed to fail, says EU president. guardian.co.uk, Friday, 3 December, 21.30 GMT 121 Scott Barrett (2005) Environment and Statecraft: The Strategy of Environmental Treaty -Making. (Oxford: Oxford University Press) Chs 6. and 15.; Barbara Haya (2009) Measuring Emissions Against an Alternative Future: Fundamental Flaws in the Structure of the Kyoto Protocol’s Clean Development Mechanism. Energy and Resources Group Working Paper ERG09-001, University of California, Berkeley; Joseph E. Stiglitz (2006) A New Agenda for Global Warming, Economists’ Voice, July, www.bepress.com/ev. Ezzel szemben Antoine Dechezleprêtre, Matthieu Glachant and Yann Ménière (2007) The Clean Development Mechanism and the International Diffusion of Technologies: An Empirical Study. The Fondazione Eni Enrico Mattei Note di Lavoro Series 105.2007.
természeti erőforrások fokozott felhasználásához és a környezet szennyezéséhez, a másik fél pedig szabadon áruba bocsátja ezen a piacon valamennyi érintett egészséges környezethez való jogának egy részét, ami felett a tárgyaló felek egyébként nem rendelkeznek kizárólagos és elvitathatatlan jogcímmel – tulajdonjogi megalapozása felettébb kétséges. Ráadásul a kvótakereskedelem eleddig igen csekély mértékben járult hozzá a természet állapotának javításához, a széndioxid kibocsátás továbbra is növekszik, ugyanakkor fékezte az új, környezetkímélő technológiák elterjedését.122 A fentiek miatt több mint száz európai civil szervezet koalíciója követelte 2013. július 1-én az európai parlamenttől az európai Emission Trading System (EU ETS) megszüntetését. 123 S. Prakash Sethi megállapítása szerint, a legfejlettebb és a legnagyobb szennyező országok magatartása mellett ugyanez a vonakodó, számon kérhető kötelezettségeket nem tartalmazó álláspont jellemzi a nagy nemzetközi szervezetek, így például, az ENSZ-nek és regionális szervezeteinek, a Világbanknak, a Nemzetközi Valutalapnak, vagy az Ázsiai Fejlesztési Banknak környezeti, fenntarthatósági és fejlesztési politikáját is. 124 Persze naivitás lenne többet, jobbat várni ezektől a szervezetektől, hiszen a delegálás elvén működő nemzetközi szervezetek környezeti közpolitikai elképzelései nem lehetnek függetlenek e szervezetekbe vezető tisztségviselőket és szakértőket küldő államok politikai, gazdasági és környezetpolitikai céljaitól. Gyakran előfordul, hogy az említett befolyásos nemzetközi szervezetek egyenesen gátolják szigorúbb környezetvédelmi szabályok életbeléptetését. Így például a GATT a trópusi fák védelmében a 1990-es években folytatott nemzetközi fogyasztói bojkott idején megakadályozta a trópusi esőerdők faállományának kitermelésével és kereskedelmével kapcsolatos szigorúbb nemzetközi környezetvédelmi szabályozási rezsim bevezetését.125 A GATTnak a kereskedelem szabadságára apelláló érvei és egy szigorúbb rezsim támogatóival szemben kilátásba helyezett gazdasági szankciói végül is arra kényszerítették a feleket – a környezetvédők, civil és szakmai szervezetek, vállalkozások és néhány támogató ország tarka koalícióját –, hogy a Forest Stewardship Council (1992) megalapításával önszabályozás útján próbálják elérni a trópusi esőerdők faállományának fenntartható kitermelését és kereskedelmét. A WTO ugyancsak bírálta a termékekre és szolgáltatásokra egyre gyakrabban alkalmazott másik önszabályozási rezsim, az ökocímkézés terjedő gyakorlatát. Az államok által kezdeményezett, az egyes termékek és szolgáltatások környezetterhelését, vagy társadalmi igazságossági szempontok érvényesülését minősítő rendszerek elterjedésében a kereskedelem szabadságát veszélyeztető korlátokat láttak. Ezért ezeket a kezdeményezéséket szerződésellenesnek, jogszerűtlennek ítélték, ha azokban gazdasági, professzionális és civil szervezetek részvétele mellett állami szerepvállalás is helyet kap. Mondhatni a kereskedelem szabadságának a védelme a WTO döntéshozóinál többnyire felülírja a gazdasági fejlődés természeti és társadalmi fenntarthatóságát szolgáló kormányzati intézkedéseket, politikai és társadalmi kezdeményezéseket. Ugyanakkor a Fair Trade, a Fair Flowers and Plants, a Forest Stewardship Council, a Clean Clothes Alliance, a Rugmark és más hasonló civil környezetvédelmi és társadalmi igazságossági kezdeményezésekről azt is megállapították, hogy mivel azok eredendően a felelős vásárlói döntések elősegítését szolgáló civil kezdeményezések, így kívül esnek a WTO joghatóságán.126 A nagy nemzetközi politikai szervezetek magatartását árnyalandó, Jim Yong Kim, a Világbank elnöke 2013. június 19-i nyilatkozatában azt emelte ki, hogy mivel megalapozott tudományos bizonyítékok állnak rendelkezésünkre a klímaváltozást előidéző okokkal és a várható következményekkel
122
David M. Driesen (2008) Sustainable Development and Market Liberalism’s Shotgun Wedding: Emissions Trading under the Kyoto Protocol. Indiana Law Journal, Vol. 83, Issue 1, 21 -69. 123 Steffen Böhm (2013) Why are carbon markets failing? Guardian Professional, Friday, 12 April, 11.50 BST. 124 S. Prakash Sethi (2011) Self Regulation through Voluntary Codes of Conduct. In Globalization and SelfRegulation: The Crucial Role that Corporate Codes of Conduct Play in Global Business. S. Prakash Sethi (ed.) (New York: Palgrave Macmillan) Ch. 1. 125 Nigel Dudley, Jean-Paul Jeanrenaud, and Francis Sullivan (1995) Bad Harvest? The Timber Trade and the Degradation of the World’s Forests. (London: Earthscan) 126 Barbara Fliess, Hyung-Jong Lee, Olivia L. Dubreuil and Osvaldo Agatiello (2007) CSR and Trade: Informing Consumers about Social and Environmental Conditions of Globalised Production. (Paris: OECD) OECD Trade Policy Working Paper No. 47 - PART I. 22-24., 58.
kapcsolatban, „…itt az ideje, hogy véget vessünk annak a vitának, hogy az valóságos-e, avagy sem.”127 Ugyanakkor a Világbank a korábbi egyezmények alapelveinek, így például, a 2007 óta tartó gazdasági válság nyomán fellépő forráshiányra hivatkozva a disztributív, vagy ex post szemlélete miatt a korrektív igazságossági alapelveinek az elutasítását/meghaladását támogatja, amely így még inkább reménytelenné teszi a részérdekeiket előtérbe helyező legfejlettebb, újonnan iparosodott és fejlődő országok közötti megegyezést. 128 Mindenesetre úgy tűnik, hogy a Tiszta Fejlesztési Mechanizmus elégtelensége, a környezetkímélő alternatív technológiák hiánya, vagy bevezetésük és alkalmazásuk magas költségei, s ezzel járó rövid távú növekedési kockázatok, valamint a fenntarthatóság iránti politikai elkötelezettség gyengesége és társadalmi manipulálhatósága együttesen vezetett oda, hogy szigorú és kijátszhatatlan környezetvédelmi rezsim felállítására, következetes nemzetközi és ne mzeti beavatkozásra a közeli jövőben is csak korlátozott mértékben számíthatunk. Azon környezettudatos országok, amelyek a nemzetközi megállapodások igen szerény eredményei és annál nyilvánvalóbb kudarcai ellenére is kitartanak egy szigorú nemzeti környezetvédelmi rezsim felállítása és működtetése mellett, globális szinten a potyautasságból és a parazitaságból eredő gazdasági, társadalmi és politikai kockázatok sokaságával kénytelenek szembesülni. Ezen országok vállalatai a természeti erőforrás-felhasználás költségeinek az internalizálása, új környezetkímélő és költséges technológiák alkalmazása miatt rövid távon kompetitív hátrányokat szenvedhetnek el a globális piacon, miközben a megengedőbb környezetvédelmi rezsimek alatt működő vállalatok és iparágak továbbra is képesek externalizálni pazarló természet-használatukból eredő termelési költségeiknek a jelentős részét. Más szóval, a globális közjavak túlhasználata ezeknél a vállalatoknál privát haszonként, másoknál a termelés társadalmi költségeként jelenik meg.129 Ráadásul, környezetpusztító módon előállított importtermékeknek egyoldalú hazai megadóztatásával – lásd például a GATT és Ausztria vitáját a trópusi fák kereskedelmére kivetett különadó jogszerűségéről –, illetve energia-intenzív technológiáknak és fogyasztási cikkeknek a hazai piacról történő kitiltásával nemzetközi szankciók és gazdasági bojkott fenyegetését is kockáztatják. Környezettudatos magatartásukból származó, a globális természeti közjavak állapotában bekövetkező kedvező változások ugyanakkor eltörpülnek, a környezeti erőforrásokat pazarló módon felhasználó globális gazdaság okozta természetpusztítással szemben. Annál is inkább, mert egy ország szigorú környezetvédelmi rezsimjének a fenntartásából eredő komparatív gazdasági előnyök legfőbb röv id távú haszonélvezői a környezetszennyező országok nagy környezeti terhelést okozó vállalatai és iparágai, s ha ezek vállalatok és iparágak a globális közjavak felelőtlen és pazarló kiaknázásának, az olcsóbb és környezetszennyező technológiák használatának a társadalmi költségeit továbbra is büntetlenül ráterhelhetik a globális közösségre, akkor ez még több bevételt hozó környezetszennyezésre serkentheti őket. Sajátos módon, ezeket a versenyhátrányokat csak egy, mindezidáig hiányzó, komprehenzív, ellenőrzött és a kötelezettségek teljesítését kikényszerítő nemzetközi környezetvédelmi szabályozási rezsim bevezetése tudná kiegyenlíteni. Bár a globális közjavak védelme az államok közös felelőssége lenne, komprehenzív nemzetközi környezetvédelmi rezsim felállítása mindaddig elérhetetlen, amíg az államok ennek érdekében nem hajlandók lemondani a globális közjavak állapotát érintő jogalkotási szuverenitásukról. 130 Miután következetes, mindenkire vonatkozó és számon kérhető nemzetközi környezetvédelmi rezsim kialakítására a közeli jövőben sem számíthatunk, szükséges megvizsgálni az egyes válla127
Nina Chestney (2013) Time to stop arguing about climate change, World Bank says . Reuters, Wed Jun 19, 9:35am EDT, http://www.reuters.com/article/2013/06/19/us -worldbank-climateidUSBRE95I09720130619?feedType=RSS&feedName=environmentNews&rpc=76 ; Ld. még http://www.worldbank.org/en/topic/climatechange/overview 128 Aaditya Mattoo and Arvind Subramanian (2012) A Greenprint for International Cooperation on Climate Change. (Washington D.C.: Center for Global Development) Ch. 1. 129 Herman E. Daly and Joshua Farely (2011) Ecological Economics: Principles and Applications. 2nd ed. (Washington: Island Press) 256-257. 130 Neil Fligstein (2005) The Political and Economic Sociology of International Economic Arrangements. in Handbook of Economic Sociology. Neil Smelser and Richard Swedberg (eds.). (Princeton, N.J.: Princeton University Press) 199-201.
latok és iparágak által kezdeményezett és gyakorolt önszabályozás lehetőségeit, s mindenekelőtt ezeknek a kezdeményezéseknek környezeti, társadalmi és üzleti hatásait. Vajon az államok vonakodó magatartása milyen mértékben befolyásolja a nem szerződő felek, elsősorban a nagyvállalatok önálló környezetpolitikai elképzeléseit és gyakorlatát? Nyilvánvaló, hogy az alulról jövő önkéntes kezdeményezések csak olyan jó üzleti gyakorlatok kialakításával, innovatív technológiák, sztenderdek, módszerek bevezetésével és alkalmazásával lehetnek sikeresek, amelyek meghaladják a jelenleg hatályos nemzeti és nemzetközi környezetvédelmi szabályozások előírásait. A vállalatoknak a környezethasználattal kapcsolatos előremutató önszabályozása persze nem alapozza meg szükségképpen azt, hogy azok általános, a globális gazdaság egészére kiterjedő környezetvédelmi szabályokká váljanak, hiszen az államok, illetve a nemzetközi szervezetek nem delegáltak jogokat a környezethasználat új, esetleg szigorúbb szabályainak a kialakítására a legfőbb érintettek, a vállalatok, az egyes iparágak szereplői, valamint civil és professzionális szervezetek számára. Ugyanakkor a természeti környezet védelmében hozott, a környezetvédelmi törvényeken túlmutató önkéntes vállalati politikák fontosságát külön kihangsúlyozza számos nemzetközi dokumentum, így az Európai Unió Promoting a European Framework for Corporate Social Responsibility (2001) című zöld könyve is. Hasonlóképpen a vállalatok önkéntes és piaci alapon működő privát törvényhozásának az eredményességét emeli ki a trópusi esőerdők védelmével kapcsolatban a Világbank Sustaining Forests: A Development Strategy (2004) című dokumentuma. 131 Az Európai Bizottság a Contributing to Sustainable Development: The Role of Fair Trade and Nongovernmental TradeRelated Sustainability Assurance Schemes (2009) című dokumentumában hasonló megállapításokat tesz a Fair Trade és az International Social and Environment Accreditations and Label ling Alliance nemzetközi civil szervezetek tevékenységével kapcsolatban. 132 Ugyanakkor az Európai Bizottság arra is felhívja a figyelmet, hogy az említett civil szervezeteknek a környezetvédelmet és a társadalmi igazságosságot szolgáló sztenderdjei nem lehetnek ellentétesek a WTO-nak a kereskedelem szabadságára vonatkozó szabályaival. Magyarul, környezetvédelmi és társadalmi igazságossági szempontok hangsúlyozásával ugyan színezhetik, de nem írhatják felül a kereskedelem szabadságát védő nemzetközi szabályrendszert. Úgy tűnik, hogy a szabadkereskedelem elsősége melletti állásfoglalások felülírják a környezetvédelmi érdekeket: a WTO Vitarendezési Testülete elé kerülő és a természeti környezet veszélyeztetésével foglalkozó ügyekben eleddig a szabadkereskedelem szószólóinak az érveit fogadták el, s a környezetvédelmi indíttatású szabályozások, korlátozások képviselői ezekben a vitákban többnyire alulmaradtak. 133 Az államok, vagy az Európai Unió az önszabályozástól mindenekelőtt a fenntarthatósági közpolitikai céloknak kormányzati beavatkozás nélküli teljesülését, s egyben a bürokratikus költségek jelentős csökkentését és a gazdaság működésének hatékonyság javulását várják. 134 Az önkéntesség elvének az elsődlegessége találkozik számos nagyvállalat saját környezetpoliti kai programjával. Így például a General Motors 2005/2006 Corporate Responsibility Reportjának szerzői az üvegházhatású gázok kibocsátásának a csökkentésével kapcsolatban nyomatékosan mutatnak rá arra, hogy „[a]zok a közpolitikai kezdeményezések a legjobban célzottak, amelyek önkéntes kezdeményezéseken és piacorientált intézkedéseken, s nem kormányrendeleteken keresztül ösztönzik a legmodernebb technológiák fejlődését.”135 Más szóval, a General Motors vállalati döntéshozóinak a véleménye szerint csak a nagyvállalati gyakorlatoktól várhatunk hatékony, előremutató és üzletileg megvalósítható környe131
World Bank (2004) Sustaining Forests: A Development Strategy. (Washington, DC: World Bank) 14. European Commission (2009) Contributing to Sustainable Development: The role of Fair Trade and nongovernmental trade-related sustainability assurance schemes. Communication from the Commission to the Council, the European Parliament and the European Economic and Social Committee. (Brussels: EC) COM(2009) 215 final 133 Lásd ehhez például Venezuela, Brazilia v. USA (1996) a benzin minőségére, India etc. vs. USA (1998) tengeri rákok importjára, Brazilia v. EC (2009) a használt autógumik kereskedelmére vonatkozó ügyeket. 134 Better Regulation Task Force (2005) Regulation - Less is More: Reducing Burdens, Improving Outcomes. (London: the Cabinet Office Publications & Publicity Team) 17-18. 135 General Motors (2007) Our message: 2005/2006 Corporate responsibility report. (Detroit: General Motors) 37-38. 132
zetvédelmi szabályok és eljárások kialakítását. 136 A vállalatok környezeti önszabályozásának a hatékonysága mellett felhozott érveket gyakran azzal is próbálják erősíteni , hogy a kormányzati kudarcok esetleges negatív következményeit – lásd például, a szénadó bevezetése körüli vitákat, vagy a bioüzemanyag előállítás kormányzati támogatása és ennek nyomán a kontinensek közötti karusszel kereskedelem kialakulását és az élelmiszerár-robbanást –, az állami ellenőrzés magas bürokratikus költségeit és alacsony hatásfokát aránytalanul felnagyítják. Ugyanakkor a piaci kudarcokból, a piaci árak leszorításáért folytatott gyilkos versenyből, a negatív környezeti externáliákból vagy a vállalatok szabályozás-vásárlásából származó környezeti és társadalmi veszteségek mértékét alábecsülik. Mindenesetre az állami szabályozás vagy önszabályozás vitában nem árt észben tartanunk Adam Smith egykori figyelmeztetését, aki szerint „…a legnagyobb körültekintéssel és gyanakvó figyelemmel kell meghallgatnunk” az üzlet szabályozására vonatkozó új javaslatokat, ha „azok olyan emberek rendjétől származnak, akiknek érdeke sohasem tökéletesen azonos a közével...” 137 Kétségtelen az, hogy a nagyvállalatok sokat tehetnének a természeti környezet degradációjának a mérséklése, megállítása érdekében, hiszen ezek a nagy gazdasági szervezetek rendelkeznek a világ tőkekészletének több mint 90%-ával, hatalmas mozgósítható erőforrással és szakértelemmel, s nem utolsósorban politikai befolyással a szükséges változások kikényszerítésére. Igaz politikai befolyásukat a nagyvállalatok masszív többsége sokkal inkább az államok által elrendelt környezetvédelmi szabályozás gyengítésére, egy szigorúbb szabályozási rezsim felállításának az elodázására, egyszóval szabályozás-vásárlásra használták fel az utóbb két évtizedben, mintsem fáradhatatlanul keresték volna a természeti erőforrások és globális közjavak használatának és menedzselésének fenntartható formáit és normáit. A nagyvállalatok környezeti politikája, üzleti magatartása, technológiai fejlettsége döntően fogja befolyásolni jövőnket, hiszen az energiatermelés, az ipari termelés, a közlekedés és szállítás terén működő nagyvállalatok felelősek az üvegházhatású gázok kibocsátásának mintegy 60%áért.138 Ezért a nagyvállalati részvétel egy fenntartható gazdaság kialakításában, innovatív technológiák és környezetvédelmi szabályok, sztenderdek, módszerek bevezetésében és alkalmazásában megkerülhetetlen. Ezért a kedvezőtlen vállalati, tőke- és pénzpiaci tapasztalatok sokasága után nem meglepő az, hogy az önszabályozás kérdéseivel foglalkozó közgazdasági és jogi szakirodalomban számos előremutató példa és törekvés ellenére is a szkeptikus vélemények, a kétségek a túlnyomóak. 139 Annak ellenére, hogy a természeti környezet fenntartható és felelős használatáról szóló iránymutatások, átfogó szabályozási javaslatok és eljárások, amelyek az érvényes nemzeti és nemzetközi szabályozásnál szigorúbb rezsim bevezetését kezdeményezik nemcsak kormányoktól, társadalmi, professzionális és profitorientált szakmai szervezetektől, hanem maguktól a nagyvállalatoktól is származnak, illetve a
136
A környezetvédő mozgalmak az General Motors-t, s általában az autóipart a színlelt környezettudatosság, a „greenwashing” jellegzetes képviselőjének tartják. A színlelten környezettudatos vállalatok tevékenysége nyomán a világ sem tisztább, sem zöldebb nem lesz. Ld. ehhez Green Life (2006) Don’t be fooled 2005: Americas 10 worst greenwashers. (Boston, MA: Green Life); Magali A. Delmas and Vanessa Cuerel Burbano (2011) The drivers of greenwashing. California Management Review, Vol. 54, Issue 1, 64-87.; Rita Horiuchi et al. (2009) Understanding and preventing greenwash: A business guide. (London: Business for Social Responsibility); Thomas P. Lyon and John W. Maxwell (2011) Greenwash: Corporate environmental disclosure under threat of audit. Journal of Economics & Management Strategy, Vol. 20, Issue 1, 3 -41.; Terrachoice (2007, 2009, 2010) Greenwashing reports. http://sinsofgreenwashing.org/findings/index.html. 137 Adam Smith (1981) An Inquiry Into the Nature and Causes of the Wealth of Nations, Vol. 1. (Indianapolis: Liberty Fund) Book I, Ch xi, conclusion. 138 Nicholas Stern (2007) The Economics of Climate Change: The Stern Review. (Cambridge: Cambridge University Press) Part 3. 139 Itt utalnunk kell Polányi Károly nagy művére, The Great Transformation-ra (1944). Polányi művének alapgondolata éppen az, hogy a laissez-fair, a magánfelek szerződéses kapcsolatára, önszabályzó piaci mechanizmusokra épülő gazdasági rendszer gondolata „tiszta utópia”, amely „nem képes létezni anélkül, hogy ne semmisítené meg a társadalom emberi és természeti lényegét, ne rombolná le fizikailag az embert és ne változtatná környzetét pusztasággá.” Karl Polanyi (1957) The Great Transformation: The Political and Economi Origins of our Time. (Boston: Beacon Press) 3.
nagyvállalatoknak egy nem túl népes csoportja aktívan vesz részt különféle progresszív környezetvédelmi kezdeményezések kidolgozásban. 140 A környezeti önszabályozással kapcsolatos szkeptikus véleményeket támasztják alá azok a vizsgálatok, amelyeket különféle önszabályozó környezetvédelmi programokhoz csatlakozó vállalatok körében végeztek az utóbbi években. Ezek a kutatások e gyértelműen arra mutatnak rá, hogy külső ellenőrzés nélkül működtetett önkéntes programoknak nincs mérhető pozitív hatása a vállalatok környezeti teljesítményére. Sőt egyes vizsgálatok arra a következtetésre jutottak, hogy azok a vállalatok, amelyek nem csatlakoznak ilyen önkéntes környezetvédelmi programokhoz, ezen a téren jobb és javuló teljesítményt mutatnak.141 A kritikus jogi és közgazdasági vélemények arra mutatnak rá, hogy a privát törvényhozás, vagy külső ellenőrzés és elszámoltathatóság nélkül magánszervezetekhez delegált jog, amennyiben ahhoz szabályalkotási, ítélkezési és kikényszerítési jogosítványok is társulnak, tág teret nyithat a viszszaélések, a piacra lépés akadályozása, a piaci verseny korlátozása és a gazdasági járadékvadászat előtt. S ha a gazdaság működésének privát szabályalkotói harmadik félre rónak kötelezettségeket az további alkotmányossági kérdéseket is felvet, mert lehetőséget teremt egyes érintettek jogfosztására, s ennek következtében kaput nyit a terméketlen jogviták és összeütközések előtt. Röviden, egy olyan környezetvédelmi önszabályozási rezsimnek a támogatása, amelyet a gazdaság legbefolyásosabb szereplői állítanának fel önmaguk számára, magas társadalmi holtteher veszteséggel járhat. Ahogy Jospeh E. Stiglitz nem a közgazdaságtan kanonizált nyelvén röviden és sarkosan megfogalmazta: „[a]z önszabályozás őrültség...”142 A fent elősorolt érdekkonfliktusok különösen akkor fenyegetnek, ha az önszabályozáshoz nem társítanak erős jogosítványokkal rendelkező külső ellenőrző szervezeteket, amelyek értékelik az alkalmazott privát szabályoknak a természeti környezetre, a gazdasági versenyre, a hatékonyságra, az alapjogokra, a társadalmi költségek és a hasznok elosztására gyakorolt hatásait. Mindezen fenntartások mellett az önszabályozás hatékonyságát és hitelességét az a körülmény javítja, hogy számos társadalmi és profitorientált, nemzeti és nemzetközi nem kormányzati minősítő szervezet végez rendszeres ellenőrzéseket, auditál vállalati fenntarthatósági jelentéseket, adnak ki hasznos és fontos iránymutatásokat az érdekelt vállalatok számára. Ezek a megoldások azokat a problémákat, így például az érdekkonfliktusokat, a szabályoknak való megfelelés ellenőrzésének és az elszámoltathatóságnak a hiányát kívánják kezelni annak érdekében, hogy az önszabályozás létjogosultságát és az önszabályozó szervezetek tevékenységének a legitimitását erősítsék a társadalom számára. Az is bizonyos, hogy a civil és professzionális környezetvédő szervezeteknek, az üzleti partnereknek, a versenytársaknak, vagy általában a közvéleménynek egy-egy nagyvállalat környezetpolitikájáról alkotott véleménye gyakran sokkal többet nyom a latba, mint bármilyen törvényi előírásoknak való formális megfelelés. Ugyanakkor ezeknek az ellenőrző társadalmi vagy profitorientált szervezetek működésének paradoxonja éppen abban áll, hogy a természeti környezet megőrzése iránt elkötelezett vállalatokra jelentős, a természeti környezet állapota iránt közömbös, vagy a természetvédelmi törvényeket gyakran megsértő vállalatokra csekély befolyást tudnak gyakorolni. Jól jelzi ezt a helyzetet az International Organization for Standardizationnek a környezeti menedzsmentről, vagy a vállalatok társadalmi felelősségvállalásáról kiadott irányelvei – az ISO 14000 sorozat és az ISO 26000 – körül kialakult nemzet-
140
Tim Bartley (2007) Institutional Emergence in an Era of Globalization: The Rise of Transnational Private Regulation of Labor and Environmental Conditions. American Journal of Sociology, Vol. 113, No. 2, 297-351.; Saskia Sassen (2005) The Ecology of Global Economic Power: Changing Investment Practices to Promote Environmental Sustainability. Journal of International Affairs, Vol. 58, No. 2, 20-23. 141 Nicole Darnall and Stephen R. Sides (2008) Assessing the Performance of Voluntary Environmental Programs: Does Certification Matter? Policy Studies Journal , Vol. 36, Issue 1, 95-117.; Matthew Potoski and Aseem Prakash (2005) Green Clubs and Voluntary Governance: ISO 14001 and Firms’ Regulatory Compliance. American Journal of Political Science, Vol. 49, Issue 2, 235–248. 142 Jospeh E. Stiglitz (2009) Capitalist Fools. http://www.vanityfair.com/magazine/2009/01/stiglitz200901-2
közi vita.143 Ahogy David Vogel az önszabályozás körüli dilemmákat az üzlet nyelvén megfogalmazta, a társadalmi és professzionális szabályozó szervezetek ajánlásainak és módszereinek széles kínálata nem feltétlenül teremti meg az elégséges gazdasági és politikai keresletet a felelős vállalati magatartás iránt.144 Ezért a vállalatok környezethasználatának önkéntes önszabályozása, mint jó vállalati gyakorlatok legfeljebb követendő és pozitív példát adhat más, a természeti környezet megóvása iránt elkötelezett menedzsmenttel rendelkező és új utakat kereső vállalatok számára, de az nem helyettesítheti a szigorú és számon kérhető nemzeti és nemzetközi környezetvédelmi rezsim felállításának és működtetésének a szükségességét. Így, ha a nagyvállalatoknak a természeti környezet megóvása érdekében tett önkéntes vállalása bizonyos feltételek teljesülése mellett lehetséges és járható út, akkor a fő kérdés az, hogy mi ösztönözheti a vállalatokat arra, hogy gazdasági, üzleti tevékenységük egyre több elemében meghaladják az államok és nemzetközi szervezetek által bevezetett környezetvédelmi rezsimek előírás ait? Egyszóval, önszántukból többet és jobban teljesítsenek azoknál a kötelező nemzeti és nemzetközi minimumoknál, amelyek hosszú távú környezeti hatásait tekintve eleddig elégtelennek bizonyultak? Az egyik lehetséges magyarázat éppen a nagyvállalatok pragmatikus üzleti megfontolásaira hivatkozik. Ahogy a második fejezetben utaltunk rá, egy szigorúbb környezetvédelmi szabályozás bevezetését a legtöbb országban különböző intenzitással hosszú évek óta napirenden tartja a politika. Ez a lebegtetés és bizonytalanság arra késztetheti a nagyvállalatok egy részét, hogy a piac stabilizálása érdekében, hosszú távú üzleti érdekeik védelmében új felhasználási, irányítási és intézményi formák bevezetését kezdeményezzék a környezethasználat különböző területein. Új váll alatirányítási módszereket és az új technológiákat alkalmazó innovatív nagyvállalatok inkább élére akarnak állni az elkerülhetetlen változásoknak, mintsem felkészületlen és kiszolgáltatott elszenvedői legyenek az államok jövőben bevezetendő és minden bizonnyal szigorúbb környezetpolitikai döntéseinek. Ezek az új környezeti önszabályzó intézmények, ajánlások, egyetértési nyilatkozatok, sztenderdek, ágazati magatartáskódexek tehát az országok közötti koordináció hiánya, bizonytalansága és a nemzetközi intézmények szabályozási kudarcai miatt keletkezett jogi és normatív vákuumot hivatottak ebben az átmeneti időszakban kitölteni. Egy szigorúbb és következetesebb önszabályozási rezsim felállítása a gyenge nemzeti és nemzetközi szabályozási rezsim status quojához képest Pareto-javulást eredményezhet a természete erőforrások felhasználása terén, még ha környezeti és társadalmi szempontból nem szükségképpen az önszabályozás lenne az optimális megoldás.145 Hiszen globális környezeti problémák vállalati szintű kezelése nélkülözhetetlen, de szigorú nemzetközi környezetvédelmi rezsim nélkül önmagában azért nem tűnik hatékony megoldásnak. A másik lehetséges magyarázat a behaviorista közgazdaságtan alaptéziseiből, játékelméleti példákból, valamint tapasztalati közgazdaságtani vizsgálódások megállapításaiból vezethető le. Ezek a vizsgálódások ugyanis a szervezeti magatartásoknak, a személyes motivációknak és a vállalati döntéseknek sokkal összetettebb és árnyaltabb összefüggéseire mutatnak rá, mint amelyeket a hagyományos elméletek – profit maximalizáció, piacbővítés vagy kutatás-fejlesztés mint elsődleges és kizárólagos vállalati célok, valamint az ágens elmélet – alapján megismerhettünk. Röviden, a szervezeti magatartások vizsgálódásai és az üzleti gyakorlat cáfolják Michael C. Jensennek a vállalati célokról és döntésekről tett megállapításait, nevezetesen azt, hogy a vállalat vagy profit max imalizálásban, vagy piacbővítésben, vagy kutatás-fejlesztésben határozhatja meg elsődleges céljait. Ha ezeknek az elsődleges céloknak együttes, ráadásul társadalmi jóléti vagy fenntarthatósági szempontokkal kiegészített teljesítését várjuk el a vállalattól, akkor „kizárt dolog, hogy a menedzser ésszerű döntést tudjon hozni.” Jensen jóslata szerint, „[a] küldetés tisztázása nélkül, amit egy egydimenziós értékfüggvény hatá143
Birgitta Schwartz and Karina Tilling (2009) ’ISO-lating’ Corporate Social Responsibility in the Organizational Context: A Dissenting Interpretation of ISO 26000. Corporate Social Responsibility and Environmenta l Management, Vol. 16, Issue 5, 289–299. 144 David Vogel (2009) The private regulation of global corporate conduct. in The Politics of Global Regulation. Walter Mattli and Ngaire Woods (eds). (Princeton and Oxford: Princeton University Press) 152. 145 John W. Maxwell, Thomas P. Lyon, and Steven C. Hackett (2000) Self-Regulation and Social Welfare: The Political Economy of Corporate Environmentalism. The Journal of Law and Economics, Vol. 43, No. 2, 583-617.
roz meg, azok a vállalatok, amelyek a stakeholder elméletet választják, meg fogják tapasztalni az igazgatási zűrzavart, a konfliktust, a hatékonyság hiányát és talán még a versenyben elszenvedett kudarcokat is.”146 A nagyvállalati menedzserek jelentős része azonban nem osztja Jensen aggodalmát. Az utóbbi évtizedben vállalatvezetők körében készült felmérések egybehangzóan azt erősítették meg a kutatók számára, hogy a menedzserek több, mint 70%-a a vállalat reputációjának és a közbizalomnak a megszerzését és megőrzését tekintette első és legfontosabb feladatának. Egyúttal a reputáció és a közbizalom elvesztésében látták a vállalat egyik legnagyobb üzleti kockázatát. Egyes becslések szerint az elvesztett közbizalom a vállalati vagyon jelentős, mintegy 30%-os leértékelődését is előidézheti, amelynek mértékét csak a politikai válságok, nukleáris és természeti katasztrófák, valamint globális pénzügyi krízisek okozta szélsőségesen pusztító üzleti hatások múlják felül. 147 Megkérdezett nagyvállalatok menedzserei a reputáció kiemelt fontosságát elsősorban azzal indokolták, hogy „egy olyan világban élünk, ahol az embereket jobban érdekli az, hogy vállalatként te ki vagy, mint az, hogy mit árulsz”.148 Éppen ezért a társadalmi és környezeti ügyek iránt elkötelezett vállalatok menedzserei komoly erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy a különféle stakeholder-csoportok olyan emberi tulajdonságokat kapcsoljanak magához a szervezethez és annak tevékenységéhez, mint a felelősségvállalás, a becsületesség, a megbízhatóság, a nyitottság, a hitelesség, a barátságosság, a minőség iránti elkötelezettség, az innovativitás, a transzparencia, a környezettudatosság és hasonlók. 149 A társadalom szemében mindenekelőtt ezek és az ezekhez hasonló pozitív személyiségjegyek együttese teremti meg a vállalat társadalmi reputációját, erősíti a vállalattal szembeni közbizalmat és biztosítja működésének a legitimitását. Tehát a reputáció elsősorban a külső és belső stakeholderek közösen osztott értékítélete a vállalat tevékenységének múltbeli és jelen idejű gazdasági, társadalmi és környezeti hatásairól. A vállalat stakeholderei ennek alapján támasztanak a vállalat működésével szemben különféle, jelen idejű és jövőbeni elvárásokat. A vállalat nyilvános tevékenysége, eljárásai és kinyilatkoztatott céljai mellett ezt a reputációt és közbizalmat a nyilvános rangsorok és értékelések – így például a Management Today és a Fortune magazin éves kiválósági rangsora, olyan tőzsdei indexek, mint a Dow Jones Sustainability Index, a FTSE4Good, a Global 100 Indices, a Domini 400 Social Index, a KLD-Nasdaq Social Index, vagy elnyert kiválósági díjak – is alakítják. Ezeknek a pozitív szervezeti tulajdonságoknak az együttesén alapuló reputáció és közbizalom megszerzése és védelme persze önmagában is dicséretes dolog, ugyanakkor hosszú távon ez alapozza meg a kölcsönösen előnyös tranzakciókat a vállalat és üzleti partnerei, fogyasztói, felhasználói és más stakeholderei között. Amennyiben a stakeholderek értékítéletén alapuló társadalmi reputáció hiteles és megalapozott, az idővel a vállalat immateriális tőkejavainak egyik legértékesebb elemévé válhat. 150 146
Michael C. Jensen (2001) Value Maximization, Stakeholder Theory, and the Corporate Objective Function. Journal of Applied Corporate Finance. Vol. 14, Issue 3, 10-11. 147 Chris Kelly et al. (2005) Deriving Value from Corporate Values (Washington, D.C.: The Aspen Institute and Booz Allen Hamilton Inc.) 5.; PwC (2013) Sector insights: what is driving climate change action in the world’s largest companies? Global 500 Climate Change Report 2013. (London: PwC); Roger L. M Dunbar and Joachim Schwalbach (2001) Corporate Reputation and Performance in Germany. Corporate Reputation Review, Vol. 3, No. 2, 115-123. ; Richard Hall (1992) The Strategic Analysis of Intangible Resources. Strategic Management Journal, Vol. 13, Issue 2, 135-144.; Manfred Schwaiger (2004) Components and Parameters of Corporate Reputation: An Empirical Study. Schmalenbach Business Review, Vol. 56, Issue 1, 46-71. 148 Reputation Institute (2012) Navigating the Reputation Economy: A Global Survey of Corporate Reputation Officer. (New York: Reputation Institute) 4. 149 Gary Davies et al. (2001) The Personification Metaphor as a Measurement Approach for Corporate Performance. Corporate Reputation Review, Vol. 4(1), 113-127.; John L. Campbell (2007) Why Would Corporations Behave in Socially Responsible Ways? An Institutional Theory of Corporate Social Responsibility. Academy of Management Review, Vol. 32(3), 946-967. 150
Bengt R. Holmstrom and Jean Tirole (1989) The Theory of the Firm. In. Handbook of Indutrial Organization. Ed. by Richard Schmalensee and Robert D. Willig. (Amsterdam: Elsevier Science Publishers) 76-78.; Amartya Sen (2002) Rationality and Freedom. (Cambridge, Mass. – London: The Belknap
Press of Harvard University Press) 24-26, 161-163.; Joseph E. Stiglitz (1989) Imperfect Information in the Product Market. In. Handbook of Indutrial Organization. Ed. by Richard Schmalensee and Robert D. Willig. (Amsterdam: Elsevier Science Publishers) 822-834.
