MAGYAR VALLÁS – A NAP ÉS AZ ÉLET telE za sE P a - sAllav raGam Hunor és Magyar – a csodaszarvas őzése A magyarok és a hunok közös eredetmondájában Nimród, a Perzsia földjén élı és uralkodó (az eredetmondánkat mindenáron az ószövetséghez kötni kívánó kegyes középkori legendáink szerint Bábel hatalmas tornyát is építtetı) fejedelem, aki nagy vadász hírében állt, két fiat nemzett, Hunort és Magort. A fivérek éppen együtt vadásztak, amikor egy csodálatos szarvas jelent meg elıttük, agancsa közt a ragyogó Nappal. Őzni kezdték hát az állatot, éjjel és nappal, árkon-bokron át, de utol nem érték. Bár elejteni nem tudták, a Csodaszarvas elvezette ıket új hazájukba, ahol gyönyörő tündérfeleségeket is szereztek maguknak – a népük sorsát tehát beteljesítette e fejedelmi vad. A Csodaszarvas mint a Nap égi futása
Nimród, a magyarság ısapja az Orion csillagképre rajzolva – a
A szarvas népünk ısi totemállata; bizonyos források szerint
csillagkép a rovás (ty) betőt formálja, mely az aTYa szót adja.
x
Nimród asszonya, Enéh neve maga is szarvasünıt jelent. Az eredetmonda tér- és idıbeli utalásai mellett mélyebb emlékeket is ıriz. Mint többen rámutatnak (vö. Magyar Adorján, Geönczeöl Gyula), a csodaszarvas-monda egy napmonda maradványa; e napmonda elemei Atillához, illetve Emeséhez kötıdı regéinkben is jelen vannak. Régi regösénekek teszik világossá számunkra, hogy a Csodaszarvas maga a Nap; a soha utol nem érhetı Csodaszarvas futása nemcsak népünk történelmét, sorsának alakulását, de a Nap útját is jelenti, amelyet az égen megtesz. Ne becsüljük alá e szimbolizmust: a Napnak ránk gyakorolt élettani hatását még ma sem tárták fel teljesen, de Nap nélkül biztosan nem lenne földi élet; a 28 napos nıi ciklusnak, az apály-dagálynak a Hold fázisaival való összefüggése láthatatlan, máig sem teljesen megfejtett rejtelmes kapcsokat sejtet az égitestekkel.
Regöseink az ısi tudást rejtve, regölve továbbadva, az alábbi énekkel járták a Nap születésekor, a téli napfordulókor a falvakat:
„Amott keletkezik / egy halastóállás… Azon legelészik / Csodafiúszarvas” (…) „Homlokomon vagyon fölkelı fényes Nap / Oldalamon vagyon árdeli fényes Hold / Jobb vesémen vannak az égi csillagok” (…) „Csodafiúszarvasnak ezer ága boga / Ezer ága-bogán ezer fénylı gyertya / Gyújtatlan gyulladjék, ótatlan aludjék / Haj, regü rejtem, regü rejtem”. A Nap útja, a csodaszarvas égi futása képviseli az idıt, de egyúttal az örök körforgást, az örök visszatérést, az idıtlenséget is – és ez a kettısség a pogány vallások, köztük a magyar vallás lényege. Ez a szimbólum az emberi életutat is magába foglalja. A reggeli felkelı Nap, a téli napfordulókor a Nap „születése” – az emberi élet kezdete; a tavaszi napéjegyenlıség, amikor a Nap a sötétség fölé kerekedik – az ifjúkor; a Nap delelın, a nyári napforduló – az élet teljessége; az alkonyat, ıszi napéjegyenlıség, a sötétségbe alábukó Nap – az árnyékvilágba költözés. A Nap útja, égi futása tehát felöleli, szimbolizálja az emberi életet is a kezdettıl a végig. Az ısi pogány vallások a természetes rendet, az élet ciklusait, magát az ÉLETet képezték, képezik le jelképvilágukban; bennük az életnek önmagában, a hajnaltól alkonyatig tartó teljességében vett értéke van – ahol a nappalnak, az életnek természetes ellenpárja a sötétség, a másvilág. Így az élet és az elmúlás egyetlen természetes egység. A születés-elmúlás természetes rendjét nem rendelik alá zavaros földöntúli céloknak („üdvözülés”), a földi lét nem „siralomvölgy”, nem az önsanyargatás helye, a test nem porhüvely, az élet nem a túlvilági létet szolgáló kényszeredett kóborlás – az életnek ugyanis önmagában vett értéke van, továbbá az élet egészséges, vidám, felfelé ívelı is, akárcsak a Nap útja. Ugyanakkor ıseink e szemléletmódja megadja az egészséges hozzáállást a természethez, az elemekhez, környezetünkhöz: semmilyen istenség nem rendelte ugyanis az ember alá a világot, hogy leigázhassa azt – az ember szerves része a világnak. Szerves része, mint a növények, az állatok, a kövek, a víz, a levegı, a Nap, a Hold, a csillagok. Ez valamennyi pogány vallás lényegi eleme. Plótinosz írja a keresztényekrıl (a pogány vallások közötti kapcsolatról késıbb): „miféle emberek azok, akik hajlandók fivérüknek nevezni a leghitványabb embereket, de nem hajlandók ezt a nevet adni a Napnak és az ég csillagainak?” Része vagyunk a mindenségnek – így élhetjük át az életet anélkül, hogy felélnénk… A Nap égi útja mutatja ugyanakkor az örök körforgást, az örök visszatérést is. Szemben az ábrahámi vallásokkal, a pogány vallások és így a magyar vallás szerint sincs lineáris, eleve elrendelt útja az emberiségnek, nincsen egyetlen rendeltetése, „sorsa”. Az élet-halál örök körforgása, a régiek elmúlása, az újak születése ugyanolyan természetes, önmagába visszatérı REND, mint a Nap születésétıl alábukásáig (Álom hava, vagyis december 21-tıl ugyaneddig a
napig) tartó íve. Éppen ezért a Nap P rovás-szimbóluma, amely egy ısi, az idık kezdetéig visszanyúló titokzatos D rovásjelbıl származik, a magyar vallás, a régmúlt minden bölcsessége, egyúttal az élet központi szimbóluma. E szimbólum megértése egyáltalán nem jelent azonban bálványimádást, amellyel pogány eleinket az „új hit” szemforgató képviselıi gyakran vádolták. İseink ugyanis nem a Napot, a Holdat, a természeti erıket magukat imádták, hanem éppen azokat a minıségeket tisztelték, amelyeknek ezek a jelképei. Az a keresztény középkorban is még évszázadokig makacsul élı szokás, miszerint a felkelı Napot felemelt karral vagy szívre tett kézzel üdvözölték, nem a Napnak, mint természeti jelenségnek az istenítése volt. Anonymus rögzíti, hogy Honszerzı Árpádék Tarcal hegyén kövér lóval áldoztak – de nem a hegynek, amint azt László törvényeibıl megtudjuk. Az ı idejében még pogány szokás szerint kutak mellett áldoztak, és fákhoz, forrásokhoz, kövekhez ajándékot vittek, de nem ezeknek. A felvilág és az élet tisztelete a természet tiszteletében, az élet igenlésében nyilvánul meg, amelynek legtisztább jelképe az égi fény, maga a Nap. Szemben a keresztény templomokkal, amelyek roskadoznak a faragott szobroktól, bálványoktól, a magyar vallás pogánya a természet és az élet legtisztább jelképeinek felhívásával az ısi REND felé fordul, e jelképeken keresztül az ısi RENDet tiszteli anélkül, hogy a szimbólumokat magukat istenítené – és e szimbólumok koronája, éke a Nap. A Nap égi útjában, a szarvas futásában az élet minden titka benne van, élet és elmúlás, virágzás és hervadás, felemelkedés és alábukás. Ez az ısi titok adódott tovább rejtve, lopva évszázadokon keresztül székelykapukra, kopjafákra faragott, tulipános ládákra festett, szőrre, subára hímzett rejtett, növényi indás napszimbólumokban akkor is, amikor a régi REND, a tradíció emlékeit tőzzel-vassal irtották és üldözték. A szarvas futása, a Nap égi útja az egyének életét is szimbolizálja: utat mutat. A Nap tiszteletére pogány módon fellobbantott tőz egyszerősége, tisztasága hozza el az egyén életébe azt a fényt, amelyre szüksége van.
A Nap megtestesülése: a szent tőz [az aranyos tükör] A sebes futású csodaszarvast, a megfoghatatlan, utolérhetetlen, fényes Napot, amely tehát az élet melegének és az örök körforgásnak is a jelképe, foglalata, eleink nem bálványokként, faragott szobrokként, hanem tőzoltárok formájában testesítették meg. Számtalan népi hiedelem ırizte meg a tőzbe, illetve tőz felé köpés, a tőz körül bizonyos cselekvések tilalmát. A tőzoltárokon soha nem hunyt ki a tőz; mutatva a Nap örök fényének, az életnek lobogását (Kosztolányi pogány vallomása: „Szép életem, lobogj, lobogj tovább, cél nélkül, éjen és homályon át”). A szent tőz tisztelete a pogány vallások legtisztább, legszakrálisabb, legigazabb vallása mind a mai napig (Grandpierre K. Endre). A családi tőzhely maga központi elem volt, és — mint László Gyula kimutatja — a jurtában is a családi tőzhelyhez képest az ısi REND szerint kaptak helyet a család egyes tagjai, a rokonok és vendégek. A tőzhely körül foglaltak helyet a családi és nemzetségi jelképek, melyeket a késıbb csúfos véget ért Gellért püspök szkíta bálványoknak nevezett. A magyar vallás hagyományaiban a legkisebb fiú a családi tőz ırzıje. A gyermek pogány nevét is a
gyermeknek a házi tőzhely fölé tartásakor mondták ki, a fejedelmi családtól az utolsó nagycsaládig. Az ısök maguk is mind a családi tőz vörös lángjában élnek tovább. Sankt Gallenben a toronyból alázuhant magyar vitéz holttestét is máglyán égetik el. Említést érdemel még, hogy a házasságtörést eleink háztőzrontásnak mondták – a szimbolika nem kíván magyarázatot, meg sem említve a szép háztőznézı kifejezésünket. A mindennapokban a Nap égi fényét fémébıl, az aranyból készült (aranyos tükör) képviselte a családok, egyének életében. Rítusaink is a Nap megidézésének ejtik ısi módon szerét. Ibn Ruszta történetíró mondja: „a magyarok a tüzet imádták”. İsi hitünk szerint a sötétség hatalmainak ideje az éjszaka — előzésük legjobb fegyvere a Nap tükre és a tőz, amelyben az ısök tanyáznak — ezért nem szabad a tőznek kialudnia! A napfordulók alkalmával a Nap lángját szimbolizáló hatalmas tüzek fellobbantásával ismét hódolunk az ısi szokásnak, a hagyománynak, a RENDnek, a Nap és a saját élet ragyogását, lobogását kapcsolva össze, ıseinket szólítva. A Nap és ıseink lángját ismét fellobbantjuk szertartásainkon, megteremtve az igazi kapcsolatot az égiekkel, ıseinkkel; a tőz az áldozati máglyán az ısök megidézésére lángol fel. Az eleinknél kultikus szerepő fehér törzső nyírfaágak áldozataink alkalmával szent füstöt visznek az égnek, az életfa ágain kúszva-csavarodva fölfelé, áldomásaink alkalmával a bor folyik el a földnek, kúszva-tekeredve a mélybe. Erdélyország nagy hegyei ormán az aranykorban, amelyrıl a székely népi emlékezet oly sok tündérmesét ıriz, minden bizonnyal lobogtak még az ısi tüzek; a tőzáldozatok helyei a szent hegyek, ormok voltak. A Nap felemelkedése Az Atilla-regék tagadhatatlanul minden ízükben magukon viselik a Napmítosz jegyeit, ugyanígy Emese álma is, akire a Turul – ıt teherbe ejtvén – álmot bocsátott. „Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhébıl forrás fakad, és ágyékából dicsı királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el.” A Turul a felemelkedés, a felszálló élet, a nemzés, a felkelı Nap szimbóluma. Emese a felemelkedı, nemzı Napot, a turult az életfa ágával és az élet vizével kínálja. Emese álmához (méhébıl folyó ered) Kürosz perzsa király születésének mondája hasonló – valamint Atilla említendı még, akinek neve (Etil) folyót jelent. A Turul mint a magyarság jelképes madara a felemelkedés megjövendölése. Ugyanígy az ısi magyar hagyomány, a pajzsra emelés is: a pajzson való felemelkedés a Napmítosz jelképe. A Napkorong-pajzson való felemelkedés a Napot megtestesítı hıssel (Árpáddal) jelképezi azt, ahogy a Nap felszáll égi trónusára. A honfoglalást megelızı forrásaink szerint maga a társadalmi rend is a Nap szimbolikus tiszteletén alapult: a szakrális fejedelemség rendszere maga a Nap földi királysága volt. A kende, kündü szakrális fejedelem nevét egyesek szintén a török Kün=Nap szóból eredeztetik, míg a gyula nevet a jyla, jula=fáklya szóból. Ibn Ruszta arab utazó írja, hogy a kende elıtt egy naphoz hasonló tárgyat, arany napkorongot visznek, a gyula (második király) elıtt pedig fáklyát. Amikor a gyula a kende elé járul mezítláb, fáklyát tart kezében, s midın üdvözli, a fáklyát meggyújtja, és a kendétıl jobb kézre foglal helyet. A kende tehát a Nap fia, a gyula jelvénye pedig a meggyújtott fáklya. A turáni átok
A Nap felemelkedése nemcsak az ısi RENDet követı egyén, de egész népünk felemelkedésének is szimbóluma volt; amíg követtük égi futását, amíg a Csodaszarvast nem vétettük szemünk elıl, addig a magyarság sikerek letéteményese volt. Amint elfordultunk a régi igazságoktól, és kénytelen-kelletlen behódoltunk az idegen istennek (ismeretes, hogy milyen nehezen, véresen tudták csak elnyomni az ısi pogány hitet, a magyar vallást, mennyi magyar vértanúja volt e kényszerítésnek – 1046, 1055!), az Emese méhébıl fakadt folyó elapadt; a kor utolsó táltosai, akiknek aztán életét vették, még átkot mondtak népünkre az ısi hit elhagyása miatt. Ez az átok addig tart, amíg a magyarok idegen vallást követnek. Megszakadt a kapcsolat a szakrálissal, a Nap alábukott. Az erıs, ısi népet, amely minden cselekedetével a Csodaszarvas égi futását követte, idegen erık le nem volt gyızhették, így hát inkább kelepcébe csalták az új hittel: „Nem bírván az oroszlánnal, Annak vermet ása, Takarónak a veremre, Mint egyéb gazságra, jó lesz Krisztus szent vallása.” (Arany János) Bálványos várának erdélyi népmondája is a szakrálissal megszakadó kapcsolat emlékét ırzi. Bálványos bevehetetlen várát a monda szerint tündérek építették, és az erıszakosan térítı kereszténység elıl menekülı pogányok, Apor vitéz és magyarjai menedékéül adták. A tündérek megvédték a pogány magyarokat a keresztények dühétıl, mert Apor fiai is tartották a pogány hitet. A legkisebb fiú azonban egyszer félrecsatangolt, és beleszeretett egy keresztény leányba, akit elrabolt, gyermeket nemzett neki, és bár ı maga megtartotta magyar vallását, hagyta, hogy gyermekét keresztvíz alá tartsák. Erre megharagudtak a tündérek, megindult a föld, ledılt a vár tornya. Jézushoz imádkoztak a keresztények, de a vár porba dılt, egyetlen fala maradt csak fenn az emlékezetnek. Ismeretes a turáni átok mellett egy másik, a Vérszerzıdés szabályainak megsértése miatti átok is. A keresztény István király – mint arról a gesták megemlékeznek – idegenekkel kormányzott saját vérei ellenében, és a hatalmat is az ısi öröklési REND félredobásával, a primogenitúra alapján ragadta magához. Ezzel, vagyis a Vérszerzıdés megsértésével a Vérszerzıdés ötödik pontja lépett életbe, miszerint „minden idıkre átkozott és számőzött legyen Álmos vagy az esküt tevı utóda, aki ezt az esküt megszegné”. Magyarországnak bealkonyult… Jellemzı, hogy a középkori keresztény források tanúsága szerint a honszerzı, népét felvirágoztató, az ısi RENDet hően ırzı, a regnáló uralkodóháznak is nevet adó pogány Árpád (!) neve bőnös, kiejthetetlen név volt, akirıl e sötét kor krónikásai csak körülírással voltak hajlandók megemlékezni: „volt ekkor egy Géza nevı fejedelem, a negyedik attól számítva, ki a magyaroknak Pannóniába jövetele idején elsı vezérük volt” (ti. Árpádtól! – Árpád-kori legendák és intelmek 24.). A hagyomány, az ısi REND árulója, Géza fejedelem az ún. nagyobbik István-legenda szerint „…keményebben és kegyetlenül bánt övéivel, de felette könyörületes és bıkező volt az idegenekkel és kiváltképpen a keresztényekkel”. István, aki az ısi öröklési rendet is félredobta, már idegenekkel (olyanokkal, akik saját hazájukban nyilván fölöslegesnek bizonyultak) kormányzott az övéi elnyomása érdekében, mint ahogy az ún. Intelmekben, e tragikusan destruktív (és ráadásul apokrif) irományban is az idegeneket magasztalja. Végül utódjául is egy alkalmatlan, ám annál keresztényibb velencei sihedert, Orseolo Pétert tette meg, aki Nemeskürty szerint „erélyesen és céltudatosan látott munkához”,
valójában azonban soha nem látott elnyomás vette kezdetét, amely végül odáig vezetett, hogy Péter idegen hőbérnek ajánlotta fel az országot. Ettıl kezdve az ország többé nem a miénk; az Aba Sámuel körül körvonalazódó népi ellenállást idegen zsoldosokkal törték le, csakúgy, mint elıtte (Koppány, az erdélyi Gyula, Vazul) és utána (a két pogánylázadás becsapott, lekaszabolt tömegei, a Bocskai szabadságharc, a kurucok, az 1848-49-es kísérlet, 1956) minden kísérletet. Nemeskürty és a hasonszırőek ezen ujjonganak, ennek örvendenek, holott ez valójában népünk nagy tragédiája és maga a turáni átok beteljesülése. A még a keresztény krónikák által is sántaként, púposként vagy éppen szélütésesként leírt, korcs keresztény királyok hosszú sora aztán logikusan torkollott a Habsburgok uralmába, az ország szétszakadásába, a teljes hanyatlásba, oda, ahol most tartunk… Az alábukott Nap Ahogy a Nap bujkál az éjszakában a láthatár alatt, fényét csak a Hold tolmácsolja az éjben, úgy bújt meg a Kárpát-medence eldugott pontjain az ısi hagyomány egy-egy eleme. A tradicionális pogány jelképiség, díszítı elemek, a rovásírás, az egykori szent helyek (Csíksomlyó), a régi szertartások (a tavaszi termékenység-ünnep mint húsvéti népszokások, a nyári Nap-ünnep mint Szent Iván éj) és hiedelmek (a néphit szerint a hét boldogasszony közül csak Nagyboldogasszony egyik lánya lett az idegenbıl importált Szőz Mária!) mind lopva, titkon, megbújva vagy épp az ”új hit” köntösében éltek, adódtak tovább szájról-szájra, apáról fiúra, anyáról leányra. Az ısi hitet, a természetes RENDet vértanúink tömege védelmezte élete árán. Ismeretes, hogy a keresztény történetírás által méltatlanul csak pogánylázadásoknak nevezett népi forradalmakat erıszakkal, idegenbıl hívott zsoldosokkal verték le az idegenszívő, keresztény királyok. A magyarságot sújtó újabb és újabb sorscsapások alatt a régi folyóból patak lett, és ma már csak halvány érként csörgedezik tovább. A szarvast elvesztettük szem elıl. Nemcsak a közösség beteg, hanem az egyének is azok. Mivel boldogulásukat nem ezen a világon keresik és az igazi értékek felismerésére képtelenné váltak, maguk is a kor önazonosság-válságának lettek az áldozatai. Immár a nép, az állam, a család és az egyén sem tud megbirkózni a kor kihívásaival. A pogány REND elhagyásával népünket és annak minden fiát, leányát lefegyverezték, a kereszténység deszakralizált változatai (a modern „ideológiák”) pedig, ha lehet, még tovább fokozták a bajt. Az útjukat vesztett egyének és népek, mint az eloldódott kéve, játékszerei mindenféle szélnek. Az ısi RENDet ırzı, a Csodaszarvas futását értı és vigyázó párducos Árpád dicsı honszerzése és honmegtartása (pozsonyi csata!) után szők egy évszázaddal elkezdıdik a régi dicsıség elherdálása. Ma már alig érthetı az a kevély, vidám magyar világ, amelyet elveszítettünk. Vörösmarty daktiluszaiban így kiált fel: „Régi dicsıségünk, hol késel az éji homályban? Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyészı Fénnyel jársz egyedül. Rajtad sőrő fellegek, és a Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek. Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén, A riadó vak mélységet fölverje szavával, S késı századok után méltán láttassa vezérlı Párducos Árpádot s hadrontó népe hatalmát?” Minden egyes magyar ugyanúgy útját vesztette, mint az ország maga, és mint a többi európai nép, amelyektıl ugyanúgy elvették természetes, ısi hitüket, isteneiket és a RENDet. Többé már nem a szép, az eszes, az erıs az eszmény, többé nem érték a vér, többé nem cél a tökéletesedés. Érték- és kedélyvesztés ez, amely folyamatot a magukat világmegváltóként
hirdetı „nagy” eszmék, új szekták, „vallások” sem tudtak megfordítani. Hogyan is tudtak volna, hiszen maguk is ugyanannak a nagy anyavallásnak, anyaeszmének a köpönyegébıl bújtak elı! Hajnal Ahogyan a Nap újra és újra felemelkedik az égig érı fa ágain, úgy jön el újra a sorsszerő felemelkedés a Nap és az ısök útjára visszataláló egyénnek éppúgy, mint az egész népnek. Az új felemelkedés ugyanúgy kétségtelen, örök törvény, mint a Nap szüntelen újjászületése az éjszakák után az ég bíbor vajúdásából; ahogy derőre ború, úgy borúra derő. 1046-ban Vata, a hitüket védı, lázadó pogányok vezére lóáldozatot mutatott be ıseink szellemének engesztelésül népünk hőtlenségéért. Mindez üzenetértékő számunkra is. Az áldozat füstje abban a tudatban szállt az égnek, hogy a régi REND a hőtlenség ellenére bármikor visszaállítható, ha mi, az örökösök ezt így akarjuk. A régi REND és a felsı világ karnyújtásnyira van tılünk. A régi hit búvópatakként van velünk, csak rajtunk múlik, mikor tör elı újra a sziklák közül, csak rajtunk múlik, mikor emeljük tekintetünket ismét a Nap felé. Arany János kérdezi versében: „Él-e a Magyarok Istene? Él-e vajon? Él-e még? Él-e még az isten, magyarok istene Vagy haragra gerjedt népének ellene, És elhagyta végkép, Hogy rabló, zsivány had, bérbeszedett csorda Égesse, pusztítsa, öldökölje sorba Régi kedves népét?” Mi tudjuk: él, hiszen ı maga az ÉLET, a Nap, amely újra felemelkedik bíbor vajúdásban a látóhatáron.
A Nap rendje – az életfa
Az égig érı fa (életfa vagy világfa) az ısi hitet rejtve, kódoltan továbbörökítı népmővészetünk leggyakoribb jelképe. Nemegyszer az életfa motívuma az évente kiújuló szarvasagancsból indul ki, ami a folyamatos elmúlás és megújulás egységét fejezi ki. İseink látták, hogy a növények megszületése, növekedése és halála az ember életrendjével és a Nap égi útjával azonos módon történik. Míg az ember élete a halálával
véget ér (azonban utódaiban tovább él), a növényzet, ahogyan a Nap is, tavasszal újraéled. A magyar hiedelemvilág csudálatos fája, égig érı vagy tetejetlen fája mint az élet fája összeköti az alsó (az árnyék-), a középsı (a földi-) és a felsı (túl-)világot. Az égig érı fa mítosza megmaradt egy csodálatos népmesénkbe zárva: a sárkány elrabolja a lányt és az égig érı fa tetejére viszi. Sokan indulnak el a kiszabadítására, de kísérletük kudarcba fullad. Végül egy kis kanásznak sikerül feljutnia a világfa csúcsára úgy, hogy baltájával lépcsıt vág a fa törzsébe és a rétegekbıl álló lombkoronán világról-világra halad. A hıst az ott lakó Szél, a Hold és a Nap anyja segíti útján. A régi titkot ırzı mesében az ég rétegzıdése és az egyes rétegekben lakók pontos munkamegosztása érhetı tetten (organikus szemlélet), az élet fája tele van tápláló gyümölccsel, viszont egyúttal akadályokkal is, ezért nem könnyő megmászni. A fennmaradt mese maga is csodálatosan mutatja az ısi hit tanítását: az életfa vagy világfa maga az élet, amelynek megmászása kötelesség és szükségszerőség. Az élet nem siralomvölgy, nem csak a túlvilági lét (üdvözülés) kényszerő elıszobája, állomása, mint azt az életellenes vallások tanítják. Az élet tele van gyönyörrel, boldogsággal (gyümölcsök) és nehézségekkel, szenvedéssel is, mint azt a régi tanítást ırzı mese is rögzíti. Összeköti azonban a szükségszerő, hısies munka, küzdelem, a felemelkedés, az életfa megjárásának akarása az életfa szintjeit ugyanúgy, ahogyan a Nap megjárja az éjszakát, a sötétet és a nappalt is. Ez a magyar vallás tanítása is: nem elfordulás, megfutamodás az élettıl, hanem a tudatos, kiteljesítı megélése annak; az életfa megmászása, út az állattól az emberfölötti felé, nem a bőnbánó ádámi meghunyászkodás, hanem a gyümölcs leszüretelése és erejének felhasználása. A D (tprus) rovásjel, a magyar vallás fontos szimbóluma, képi tartalmát tekintve az égig érı fa rajza, ami a fára emlékeztetı jelforma alapján önmagában is szembeötlı. A honfoglalás kori és a néprajzi anyagban igen sok fajelkép található, amelyek gondolati összetettsége és grafikai kiérleltsége maga is mutatja annak kiemelt ısvallási jelentıségét. A rovásírás, régiesen „szkíta írás” jelei jellemzıen ısvallási jelképekbıl alakultak ki; a P (pan-Nap) rovásszimbólumának a D (tprus) jelbıl való származása maga is megvilágítja az ısi kapcsot az életfa (életfa megmászása) és a Nap (illetve a Nap útja) között annak ellenére, hogy a Nap rovásjelének mássalhangzós összetevıi (vagyis ligatúra-jellege) is jól felismerhetık. Az égig érı fa ısi jelének 3 (földalatti, földi, égi) szintje van, és hét ága, ugyanúgy, ahogy a népmeséink beszélik: a jel ugyanazt mondja el nekünk hideg mozdulatlansággal, amit a régi mesék szóval. Az alul keskeny, felfelé vastagodó életfa köti tehát össze az alsó- középsı- és felsıvilágot. Mindhárom világ ugyanazon REND, ugyanazon szervezıelv alapján épül fel. Nézzük meg ezeket a világszinteket a magyar vallás organikus felismerései tükrében! Az életfa középsı szintje – a vérségi, örök körforgás RENDje A tradíciót ırzı magyar vallás szerint az organikus földi REND a vérségi alapon szervezıdı nagycsalád, a nagycsaládok törzsekben, a törzsek pedig a szakrális fejedelem alatt érnek össze, ahogyan az elágazó, indás életfa ágai is (alul) a törzsben, illetve (felül) a Napban, az égi ısben futnak össze. A való (középsı) világ nagycsaládi, vérségi szervezete tökéletesen tükrözıdött a jurtán belüli ülésrendben: minden családtagnak megvolt a szigorú, de természetes helye úgy, ahogy a társadalomban is. Ez azonban, szemben a késıbb jövı önkényes, keresztény-feudális (szinte fordított alkalmassági!) hierarchiával, természetes, a készségek és
erı szerinti szervezıdés volt. Tükrözıdött ez a közös nagycsaládi földtulajdonban is; nem egymással szemben, nem egymás kárára létezett ugyanis a hierarchia, szemben a keresztényekével. A nagycsaládi kötelék a vér erején alapult. A törzseket aztán vérszerzıdés kötötte össze, amely a leghatalmasabb varázslás; Árpád vezér a vérszerzıdés eredményeként vezette gyızelemre népét. A vér összekötésének varázslatát az alábukó Nap korszakában is csodálatos módon ırizte meg a néphagyomány, így például sok helyen a szerelmi varázslásokban élt tovább (ha ugyanis a szerelmesek valamelyikének sikerül vérét valamilyen módon a másikkal megitatni vagy a másikra rákenni, akkor semmi sem választhatja el ıket többé). A vér köt tehát össze, ez az alapja a családfık vezette családoknak (szeniorátus), ugyanígy a családokat összefogó nagycsaládoknak, a nemzetségeknek, végül pedig a törzseknek – éppen ezért e tökéletes, organikus, természetes RENDet senkinek sem jutott volna eszébe kétségbe vonni! A képességek szerinti tradicionális tagozódás a legfelsıbb szintig megvolt: a fejedelem csak 40 évig uralkodhatott, utána feláldozták (a hagyomány szerint Álmost is), az emberi elme kopása, az izmok renyhülése, a Nap alábukásához hasonlóan természetes, elfogadott állapot. A pogány REND egy zárt, természetes lét, magától értetıdı és soha nem önkényes – szemben a profetikus, látomásos vallások sokszor természetellenes tanaival. E tökéletesen zárt pogány rendszert egyébként, mint László Gyula is felismeri, a kereszténység sem tudta teljesen elrontani. Középkori forrásaink tanúsága szerint 1197-ben például még egészen bizonyosan az egy közös ıstıl való leszármazás alapján szervezıdnek községekké a magyar települések! A végtelenbe fonódó indák, az örök körforgás aztán az újak születésében teljesedik be, akikben a holtak lelke újjászülethet. Ezt az ısi, pogány RENDet a hagyomány és a modern tudományok is teljes mértékben igazolták. A családi lélekújulás, mint az örök körforgás (az egymásba fonódó növényi indák, az égi útját újra és újra megjáró Nap), a modern genetika által bizonyított – az öregek, akik még ismerték a megholtakat, mennyire ráismernek az unoka, dédunoka termetében, arcában, eszejárásában, természetében a régen voltakra! Régi pogány hagyomány szerint a gyermekben felmenıje születik újjá; az ısi pogány névadási szokás alapján az elhalt nagyszülı nevét kapja a gyermek – mindezt tökéletesen visszaigazolja a leszármazás modern genetikai tana! Az emberi öröklés az életfa végtelen indáinak szimbólumán keresztül érthetı meg; a megszületı gyermek ugyanis nem lehet „akárki” (ez máig a szociológia nagy tévedése), hanem – mint a genetikusok tudják – a humángenetika alaptörvénye (a fenotípus a genotípus és a környezet kölcsönhatása eredményeként alakul ki) szerint az ıseiktıl örökölt tulajdonságaik keretei között teljesedhetnek ki. Az, hogy ezt ıseink felismerték, hasonlóan minden más természetközeli pogányhoz, egyszerően annak a következménye, hogy ık a természetes létszemléletet, RENDet természetes sejtésként és ısi örökségként követték, amelyet a modern tudományok most kezdenek csak feltárni elıttünk! Az ısi REND tehát a közösségben megélt rend: a nagycsaládok, a társadalom közösségében, háborúban a tömények zárt kötelékében – a hagyomány szerint még a csillagösvényen sem kóbor lovasok poroszkálnak, hanem Csaba serege közeleg…
Az ısi REND vérségi kötelékének tudatossága mellett végezetül álljon itt Tanuzaba vértanúságának meséje. A történet szerint a keresztény István hadakat küldött Tanuzaba ellen, hogy a pogány hitet ırzı nagyúrral végezzenek. Tanuzaba azonban ısi erıvel bírt, így a keresztény zsoldosok sorra kudarcot vallanak, végül István a földmőves magyar népnek parancsolja meg, hogy ásóval, kapával vegyék körbe az ısi hitet ırzı Tanuzabát és feleségét, és kezdjék rájuk a földet hányni. A keresztényektıl eltérıen, akiknek ez semmit nem jelent, Tanuzaba a saját véreire nem emel kezet, inkább hagyja, hogy a föld lassan betemesse. Így válik feleségestül a pogányság sok ezer vértanújának egyikévé az abádi révnél, ahol – mint a juhászok évszázadokig mesélték – az éj csöndjében, a halom tetején fekve, hallani lehet Tanuzaba és neje sóhajtását, fegyverei csörrenését, akik csak arra várnak, hogy véreik ismét eljöjjenek, és ahogy betemették, úgy kapával, ásóval kiszabadítsák ıket. Eljön még annak az ideje! Az alsó- és felsıvilág RENDje A túlvilág ugyanúgy szervezıdik, mint az életfa középsı szintje, a földi világ. Mutatja ezt honfoglalóink temetıinek rendszere: ezek gondosan megtartották a társadalmi RENDet, a társadalomban elfoglalt helyeket. Ez a REND ugyanakkor mindig a Napút igenlése is: sírjaink a Nap tiszteletére kelet-nyugati tájolásúak, szemben például az avarok észak-déli irányú sírjaival. A földi (középsı) világ mellett az életfa felsı szintjei, a túlvilág, a felvilág is ugyanúgy, vérségi, nemzetségi, nagycsaládi alapon szervezıdik. Az ég hét rétegében az égi lények vannak, szintrıl szintre egyre kevesebben, végül az égig érı fa csúcsán az egész nép isteni ıse foglal helyet. Ahogy Árpád dédunokája, Lél a szász királyt annak halálra sújtásával a másvilágon szolgájává tette, azt mutatja, hogy az életfa alsó, földalatti szintje, az árnyékvilág ugyanúgy természetes hierarchikus tagozódású, mint ez a világ. Hitünknek megfelelıen a család a másvilágon ugyanabban a szerkezetben él tovább, mint ezen a világon. Az árnyékvilág viszont bizonyos értelemben a való világ fordítottja – ezért tették a honfoglalók a halottak mellé fordítva a tárgyaikat a sírba. A természetes, megváltoztathatatlan REND (a Napút, a Csodaszarvas égi futása) és az életfa tudatos megmászásának kapcsolata kézenfekvı. Hiába siettetjük a magot, hogy nıjön, az akkor nı meg, amikorra a Nap melege megérleli – a megváltoztathatatlan REND szerint. Viszont, ha nem vetünk, boronálunk, nem lesz semmi a magból! Ezért a tudatos akarásnak és a megváltoztathatatlan RENDnek együtt, egy irányba kell haladnia – a Nap útján. Becsukhatjuk a szemünket, elfordulhatunk az ısi RENDtıl, a Naptól, bármilyen zagyva keleti vallást, kancsal idegen apostol „hitét” vagy akár semmit sem követve, az örök igazságok azonban nem változnak meg ettıl. Csak azt érjük el, hogy a magunkból nem lesz semmi… Az életfa szintjeinek átlépése, áldozat a Napnak Az életfa szintjei között tud közlekedni a táltos, aki a családfık és a nagycsaládok vezetıinek áldozatait és áldomásait egészíti ki képességeivel. Maga az áldozás a pogány aranykorban, amikor még az ısi REND uralta népünk mindennapjait, az agancsa közt a Napot tartó Csodaszarvast pedig nem veszítettük szem elıl, több szinten történt. A fejedelem az egész népének jólétét képviselte az égi hatalmak felé, az életfa tetején honoló Napnak ajánlva áldozatait. Saját vérségi közösségükért a családfık, a nagycsaládok fejei áldoztak; ahova
pedig a családfı hatalma nem ért el, ott a világszintek között közlekedni képes táltos és a bőbájos segített, akik az életfa alsó rétegeinek szellemeihez érnek el. Ezek mellett természetesen az egyének (pl. az elsı falat tőzbe dobása, elsı korty ital kiöntése a földre) és a közösségek (pl. az asszonyok áldozatai Boldogasszonynak) is áldoztak az égieknek. Nincs már többé fejedelmünk, nincs, aki a vérségi közösség védelmezésébıl fakadó feladatokat végezze, táltosainkat pedig kíméletlenül irtották és üldözték, így a Nap alábukásának sötét korszakában a nép széles köreiben maradt csak meg és élt tovább a szertartás. A sötét erıket őzı vas sarló, az egyes termékenységvarázslások (babszemmel, almamaggal), a ráolvasás (a baj kimondásával az ember hatalmába keríti azt, majd szintén a szavak erejével gúzsba köti), a visszafelé olvasás (szita-szita péntek, szerelem csütörtök, dob(bab)szerda), a jövı földre borulással való kifürkészése (Ipolyi győjtése: „kimentem én a kis kertbe / még sem láttam, akit kéne / arccal borultam a földre”), mind-mind a nép széles köreiben megmaradt és makacsul továbbélı elemei az ısi szakralitással való kapcsolatfelvételnek és kapcsolattartásnak. A nép fiai és lányai mind ugyanúgy, ıseik láncolatának felhívásával fordulhatnak a Nap felé – így is tettek a mieink a természetes REND, Árpád rendjének erıszakos szétdúlása után. Mivel mi, a magyar valláshoz visszatérık is eme ısi REND nélküli korban lobbantjuk fel ismét tüzeinket az ısök, a Nap tiszteletére, mi is az egyéni és a népi, kollektív rítus eszközével szólítjuk az égieket… Ahogy a hagyomány szerint Csaba királyfi visszatér, vagy ahogy Tanuzaba, a pogány nagyúr egyszer kilép a földbıl, ha népünk újra a Nap felé emeli tekintetét, úgy lesznek újra táltosaink, áldoznak újra a családfık, és lesz, aki, mint egykor a fejedelem, ismét a Naphoz forduljon. Visszaáll a REND. Az örökké lobogó tőz üzenete az egyénnek – a hajnal akarása A Nap, az élet felemelkedésének akarása, az élet és életerı akarása, az életfa tudatos megmászása, a kiteljesedés ısi, hatalmas ösztöne a magyar vallás üzenete mindazoknak, akiknek szemük van a látására. Az élet kiteljesítése az örök REND, a megváltoztathatatlan felemelkedés-alábukás ritmusának tudatában, a kirobbanó erı, az alkotás, gyarapodás tevıleges akarása az élet felszálló ágában – ez a magyar vallás tanítása. Ami népünket eddig életben tartotta a rá nehezülı sorscsapások súlya alatt, az nem az idegen vallás vigasztalása volt, hanem a Nap erejét megtestesítı tüzes akarat, amelyet népünk a vérében hordoz. Ezt a lángot kell ıriznünk, kialudni nem hagyhatjuk, mert a gyönge lángot könnyen elfújja a szél, de az erısen lobogó tüzet felszítja. Ilyennek kell lennünk, nem szabad, hogy kedvünket szegjék és kitartásunkat megtörjék a minket érı csapások. Mindig tettre késznek kell maradnunk, hiszen „feszes az íj, sebes a nyíl, harckalandon zsákmány a díj” (Arany). Ezt a magatartást hordozzuk magunkban, és kötelességünk ıseink emléke elıtt azzal tisztelegnünk, hogy méltó utódai maradunk Emese ısanyánknak. Számos példával szolgál fényes történelmünk, olyan példákkal, amelyek kiváltképp a mi lelkünkhöz szólnak: Árpád Vezérünk, kürtös Lél, Botond vitéz, Bulcsú harka, Búvár Kund és sokan mások. İk azok, akik üstökösszerő, hısi életükkel igazolták az ısi RENDet. A mi feladatunk ırizni lánglelkük emlékét! „Fő kizöldül ó sírhanton, bajnok ébred hısi lanton” (Arany)…
A Nap sorszerő, ismétlıdı, ki nem kerülhetı és meg nem másítható égi útjának dinamizmusa, valamint az életfa szintjein változatlanul megtestesülı ısi REND statikussága, amely a fent bemutatott módon egymás részei, együttesen fejtik fel a magyar vallás hatalmas, emberemlékezet elıtti pogány bölcsességét, amelynek vezérmotívumai az alábbiak: I. Ez a vallás nem dogmatikus. Nekünk nem kell lázbetegként ısi tekercseket keresni a föld mélyén, bennünk és körülöttünk van ugyanis minden, ami a tiszta, örök, egészséges gondolkodást, létszemléletet és lelki hozzáállást biztosítja. Ezek az elemek, amelyek bennünk szunnyadnak, bármikor elıhívhatók. Ezért ennek a vallásnak nincsenek „szinoptikusok” által lekörmölt, beteges, „csalhatatlan” tanai, nem is üldözi eretnekként mindazokat, akik nem követik a Nap útját (a pogány türelmesség, szemben az ábrahámita vallások engesztelhetetlen dühével, nem is engedné ezt). Mivel azonban „tanításunk” nem kitalált, életellenes szabályok katyvasza, hanem maga az ÉLET és a természetes REND örök bölcsessége, nincs is szükségünk türelmetlenségre és önkényes, dohos tanokra. A dogma, a könyv azoknak fontos, akik a cellájukba besütı fényt akarják eltakarni velük – akik a Nap csalhatatlan sugarát követik, azok félredobják a csalfa, molyrágta sötét lapokat! II. A földi élet és a „túlvilág” markáns szembeállításában nem hiszünk, ahogy eleink sem hittek benne. Az élet és a halál, az árnyékvilág egy egészet képez, mint a fény és a sötétség. İsi pogány módon nem hisszük, hogy az „égi” törvények szemben állnak az evilágiakkal, a természet törvényeivel. Elutasítjuk a teremtı és teremtett lét önkényes szétválasztását. Mi az organikus, univerzális szemléletet választjuk. Mit jelent ez?
• az egyéni lelki út, a befelé fordulás helyett a közösségi átélést, a kinyílást, az elzárkózó egyén helyett az integráló (de nem az egyénre telepedı!) közösség választását; • az élet megrágalmazása, megvetése helyett az élet megbecsülését, növekedését, az életfa tudatos megmászását; • a „földi” jövı iránti közömbösség, a belenyugvás, az eleve elrendelés helyett a jövı iránti felelısségérzet, a tökéletesedés, a gyarapodás, erısebbé válás tudatos útját; • a lemondás helyett az egészséges birtoklás, a szemérmesség és az apácaruha helyett az egészséges szexualitás, az önemésztés helyett a gyarapodás útját; • a sötétség helyett a fény, a betegség helyett az egészség, az éhezés helyett a jóllakottság, a gyengeség helyett az erı, a butaság helyett az értelem útját; • a múlt megtagadása helyett a folytonosság, a folytatólagosság; • a HIT helyett a TUDÁS; és • az ÁRNYÉKVILÁG, a sötétség, a katakombák földalatti világa helyett az ÉLET, a fény, a máglyán fellobbanó tőz, a Napba nézés választását. III. Az életellenes vallásokkal szemben (ahogy Nietzsche találóan nevezi ıket) a magyar vallás a pogány vallások nagy családja részeként életigenlı. Nem az életrıl való lemondásra szólít fel valamilyen homályos üdvözülés csalfa ígéretével, hanem az élet teljességének megélésére! Az életfa többi szintje, a felsı és alsó világ a jelen világgal azonos rendezıelvek alapján épül fel, azt egészíti ki, a felsı és alsó világot a mi ıseink – véreink – népesítik be, akik, mint ıseink, tökéletes másaink, lényegében mi magunk vagyunk. Az élet egészséges,
boldog, teljes megélése a magyar vallás üzenete, a (sz)ép testben (sz)ép lélek, szemben a látomásos ábrahámita vallásoknak az isten elıtt minden lélek, a nem sikerült, satnya, gonosz, balga is adott és egyenlı hamis tanával. A lélek növekedik, teljesedik, javulhat és romolhat – és nekünk fel kell ismernünk a régi RENDet, fel kell vennünk a régi tradíciót ahhoz, hogy a legkiválóbb lelket neveljük acélozott testünkben; hogy az életfa méltó hajtásává legyünk mi magunk is; tekintetünket a Nap felé kell fordítani ahhoz, hogy a mag szárba szökkenjen, és termést hozzon. Meg kell értenünk a Nap égi futását – ez pedig az ÉLET. Az ÉLET, az erı, a felemelkedés, a Nap vallásaként az egyénnek az alábbi öt sarkalatos értéktörvényt nyújtjuk át:
1. Létünk része a végtelennek, mi magunk is a Nap emberi léptékkel végtelen vándorlásának, az életfa végtelenbe nyúló, egymásba fonódó indáinak (az ısök és leszármazók láncának) részei vagyunk. Életünk teljességéért, egészéért, lényegéért felelısséggel tartozunk önmagunknak, családunknak, nemzetünknek, az emberiségnek, a Napnak, a mindenségnek. Feladatunk, felelısségünk ebbıl fakadóan hármas: vérünket örökíteni kell („a kaszással, ki holnap elragad / csak úgy dacolhatsz, ha gyermeked marad”), mi magunknak a lehetı legtöbbet meg kell ismernünk saját sorsunkból és a világ titkaiból, mert így tökéletesítjük elménket, lelkünket, így jutunk feljebb az élet fáján, ugyanakkor környezetünket, a természetet nem pazarolhatjuk el, nem tehetjük tönkre, nem perzselhetjük fel önös érdekbıl.
2. Minden célkitőzésünket, álmunkat meg kell és meg lehet valósítanunk – ez a mi Nap-utunk. A kihívások sohasem torpanthatnak meg; minden problémát meg kell oldanunk, és erre képesek is vagyunk. Értelmünk, karunk ereje, érzéseink, ösztöneink mind azt a célt szolgálják, hogy a nehézségeket, amelyekkel szemben találjuk magunkat életünk fájának megmászása során, le tudjuk küzdeni. A küzdelmet akarni kell, aki gyenge ennek akarására, az nem érdemli meg az életet! Minden hiányosság, amely bennünk és környezetünkben fennáll, életünknek, a Nap útjának kiteljesedését akadályozza. E belsı és külsı hiányosságokat akarnunk kell felszámolni! Akarnunk kell az elıbbre jutást; mind a tudásunk gyarapodását, mind testünk acélozását, a saját és az utánunk jövık egészségének megóvását.
3. Az élet fájának gyümölcseit, amelyeket annak megmászása közben, a Nap felé haladva lelünk, jogosultak vagyunk leszakítani. Ez nem bőn, nem tévelygés, része az életnek. Jogunk van a boldog, napfényes élet kivívására, kialakítására. Aki maga fordítja el ajkát az édes gyümölcstıl, amely útját könnyítené, és amely az ÉLET teljességéhez ugyanúgy hozzátartozik, mint
a tövisek az égig érı fán, az meg is érdemli – lelke rajta. Az élet fájának gyümölcseivel azonban nem bánhatunk pazarlóan, ez felelısségünkbıl adódik. Ezért védenünk kell környezetünket, a velünk közös természetet, létünk alapjait!
4. Életünk, szellemiségünk természeti és közösségi gyökerő – kerete ıseinktıl, feltétele a Naptól ered. Ezért érdekünk és kötelességünk az életünk kiteljesítése, jobbá, nemesebbé tétele. Részt kell vennünk természetes alapokon álló, a kíváncsiság, az eszmények hajtotta, a régi RENDet, a régi értékeket védı és új értékeket alkotó közösségek létrehozásában és továbbvitelében – kötelességünk az összetartás és a közösségért való tett. A legnagyobbaknak, legkiválóbbaknak nyitva álló egyéni út, a hısök útja mellett a társadalomba illeszkedı, közösségi lét útja is Napút, csakúgy, ahogyan eleink is az egyéni virtus, a bátor, hısi tett üstökösszerő útjának választása mellett otthon a nagycsalád közösségében, idegenben a harcoló tömény kötelékében teljesíthették ki életüket.
5. A Nap útját a természetes, kézenfekvı, ısi REND megismerésével és megértésével, de minden dogmától mentesen tudjuk megélni. El kell utasítani mindent, ami életellenes, ami a tökéletesedést, a „felfelét” gátolja; és azt kell akarni, ami az élet természetes RENDjét, a tradíció továbbadását, az életfa növekedését, a „felfelé” haladást segíti elı. Mint az ÉLET vallása, ahol az életfa egymásba fonódó indái az egymást követı nemzedékek, és ahol a Napot szimbolizáló tőzben az ıseink élnek tovább a magyar vallás az örökölt adottságainknak megfelelı és azt kiteljesítı életútra szólít fel. Ez a felfele törı vidám küzdés (felemelkedés), önmagunk tökéletesítése és a Nap sorsának megfelelı bölcs beletörıdés, (alászállás), önmagunk örökítése kettıssége – ahogyan a Nap felfele tart, de nem is ragyoghat ránk egész nap. A felfelé szállást is akarni kell azonban, a teljesedésrıl, tökéletesedésrıl, a déli zenit felé haladásról soha nem mondhatunk le – ez a lehetı legnagyobb és valóságos bőn, melyet az ÉLET, a Nap és a régi REND ellen az egyén egyáltalán elkövethet! IV. Az egyéni kiteljesedés, az ısöktıl örökölt képességek legmegfelelıbb felhasználása és kiteljesítése, ezért a társadalomban elfoglalt méltó helynek része a szexualitás teljessége, az igazi férfiasság, az igazi nıiség vállalása is. Az erıs, igazi férfi eszes, talpraesett, az övéit, családját, véreit védelmezni, értük áldozatot hozni mindig kész. Esze, a mellét feszítı tettereje mindig alkotásra, harcra sarkallja; érti, hogy az élet harc, amelyet megvívni kötelesség, elfutni elıle szégyen. Tekintetét a Napra szegezi, éles arcvonalait nem töri fájdalom. Az ısi magyar vallás emlékeiként tucatszám lehetnek még az ısi emlékezet szerint régi sziklákba vágott kardok,
amelyek az égtıl kapott, ısöktıl örökölt és az égnek, az ısöknek szentelt férfierı oltárai voltak. A férfi erejének és ezen erı Napnak, az ÉLETnek szentelésének szimbóluma a kard, amely súlyával, élével méltóságot parancsol, teremt és védelmez. A férfiasság jelképe a kard; a véres kard körülhordozásának szertartásában még a keresztény középkorban is továbbélt a régi pogány hagyomány – mutatva, hogy nagy vészben (ha az országot vész fenyegette) nem a sápadt, látomásos idegen istenekhez, hanem a pogány hagyományokhoz és jelképvilághoz nyúltak eleink. Atillának, Isten ostorának, kora legnagyobbjának kiválasztottságát szintén a kard, de ezek legnagyobbika: régi regölések ígéretének isteni kardja és annak csodálatos megtalálása mutatta. A korszak, amelyben élünk, a dekadencia és az általános értékvesztés idıszaka. Amíg nem késı, addig kell kifakasztanunk magyar törzsökünk új hajtásait, hogy a pusztulás közepette legyen, aki szembenéz a létünket veszélyeztetı erıkkel, és magáévá teszi azokat az értékeket, amelyek biztosítják ıseink vérének továbbvitelét. Ennek kulcsa a bátor, valóban férfias férfiember mellett a kemény, ám nıies fehérnép! A tettrekész férfiak mellé erıs, ha kell csendesen tőrı, méltóságteljes asszonyok kellenek, akik nem esnek kétségbe, ha férjük a nép szolgálatában tölti napjait, és nem hagyják ıt magára a viharok közepette sem. Erıs férfiak mellé még erısebb asszonyok kellenek, akik feszesek, mint az íj, és mindig készek az áldozathozatalra azért, hogy a férfi, legyen az férj vagy fiúgyermek, véghezvihesse a sorsa és népe által neki elrendelt feladatot! Olyan nıkre van szükségünk, akik ma jelképesen magukba tudják fogadni a Turul magját, mint ahogy Emese ısanyánk tette. Erısnek kell lennie testüknek, hogy erıs magzatot hordhassanak szívük alatt. Rendíthetetlennek kell lennie szívüknek, hogy sorscsapások közepette se csüggedjenek, inkább az élet újrakezdésére törekedjenek. A mi pogány leányaink bátran vállalhatják fedetlen testük és fényes lelkük szépségét, ezzel nemes versengésre ösztönözve a mi versenyben soha meg nem fáradó fiainkat, hisz ez a legkiválóbbak általi gyermeknemzés nem az ı személyes dicsfényüket ragyogtatná, hanem népünk és fajtánk emelkedését szolgálná. Az edzett testő szépség mellett a nı az életet örökítı anya is, akinek tisztelete s védelme a férfi megmásíthatatlan kötelessége. Azokat az anyákat, akik az anyaság mellett az életben való elırejutást is kötelességüknek érzik, nem gáncsolni, hanem segíteni kell; az anyaság a legnagyobb érték, de nem jelenthet kényszerpályát azoknak a nıknek, akik az anyaság mellett mást is el kívánnak érni. A férfi és nı kettıssége az égben ugyanúgy tükrözıdik; a férfi a Nap, a Hold a nı. A Nap égi útjában megtestesülı isten mellett, akinek a fejedelem áldozott, az ısi istenanyának, Boldogasszonynak pótolhatatlan helye, szerepe van. Boldogasszonynak az asszonynép áldozik; hozzá eleink boldog emlékezető idejében közvetlenül fordulhatott a szegény szülıasszony vagy a vajúdó fejedelemasszony egyaránt. Népi emlékezetünk sokáig ırizte e pogány nıi áldozás egy esetét a Boldogasszony pohara képében; a betegágyas anya felépülésének ünnepét ülték az asszonyok ezen áldozattal. Január volt Boldogasszony hava; december 28. körül pedig gyógyító Boldogasszony ünnepe (szent fájának, a nyírnek funkciójában való továbbörökítése volt késıbb ez ezen a napon tartott nyírfavesszızés). A szíve alatt gyermeket hordó menyecske a népi szólás szerint „Boldogasszony ágyában fekszik”. Boldogasszony, az aranykor tündérasszonya, a Boldogság Szerelmes Istennıje; a nı, akit pedig Boldogasszony kiválasztott a szülés csodás feladatára, az élet továbbvitelére, virágba borult almafához vagy barackfához hasonló. Mekkora ellentét ez a keresztények
boldogtalan, szerelmetlen (szeplıtelen) istennıjével, Máriájával, az ısbőnt okozó nı keresztényi alávetettségével szemben, amely életellenes, mesterségesen felkorbácsolt nıellenesség, vak keresztény győlölet végül a nık boszorkányokként való megégetéséhez vezetett. Aki a Boldogasszony-kultuszt eltorzító, arra rátelepedı csíksomlyói zarándoklatban, és a „magyarok királynıje Mária” gondolatban a régi magyar és az idegen keresztény tanok szintézisét látja, téved; nyilván az vezeti félre, hogy a szemforgató új hittérítık hazánkban (Gellért), látva az erıs Boldogasszony-kultuszt, egyes elemei továbbélését eltőrve, mintegy „beleadoptálták” abba Máriát. Nincs ennél nagyobb feszülı ellentét! A szerelem gyümölcsének leszakítása, a virágba borult almafa (pogányság, magyar vallás) és a gyümölcs szakításának tilalma (kereszténység) ellentéte sehol másutt nem olyan kézzelfogható talán, mint a magyar Boldogasszony és a közel-keleti Mária különbségében. Nyissuk fel szemünket! V. A lángban továbbélı ısök kultuszának vallásaként a magyar vallás a kontinuitás, a folyamatosság, az életfa egymásba fonódó indái természetes RENDjének letéteményese, így az ısök és a vérségi kötelékek feltétlen tiszteletére hív fel. Mivel az ısök végtelen láncolata a család, a nagycsalád, a törzs, végül a nemzet szövedékét adja, így ezek az értékek feltétlen tiszteletet és ragaszkodást követelnek. A magyar vallás és képviselıje, az Árpád Rendjének Jogalapja Tradicionális Egyház éppen ezért a tradíció ırzıje. Párducos Árpád, aki honszerzınk, a régi REND ırzıje és népe boldogságának letéteményese volt, az ısöket becsülı magyar vallás megkülönböztetett, feltétlen tiszteletét érdemli. A hısök, ısök csarnoka azonban végtelen; minden egyén minden ıse része az életfa láthatatlan szintjének, lelkük mind ott lobog a tőzben. VI. A folytatólagosságot eleinkkel, Árpád népével a vérünk teremti meg: ez a közös leszármazás a JOGALAP, mely összeköt, és nem elválaszt. A Nap útjának üzenetéhez, a régi bölcsességhez vezetı híd maga e jogalap. Nem támadó, nem kirekesztı, nem irányul senki ellen. A vér, mint az ısi REND közös rendezıelve teremti meg azt a jogalapot, hogy a felsı világot ismét megszólítsuk; ugyan a Nap ezer éve alábukott már, az ezer év azonban nem jelent felejtést, végleges megszakadást – a jogalapunk, az ıseink vételen lánca feljogosít minket arra, hogy mint ahogy Vata fél évszázad után, úgy mi akár ezer év után is ıseinkhez, ıseink szakrális RENDjéhez, a Naphoz forduljunk! A magyar vallás – természetesen – etnocentrikus vallás: ahogy például a „törökök istenérıl”, úgy a magyarok istenérıl is megemlékeznek a források. Él még a magyarok istene! Mi magyar módon, a MI ıseinken keresztül hívjuk fel a hatalmas, misztikus, történelem elıtti pogány hagyományt… Az ısi pogány hagyomány emberemlékezet elıtti idıktıl hömpölygı folyama nekünk nem bőnös tévelygés, abban ismét megmerítjük ivókürtjeinket; Árpád neve – szemben a középkori keresztény, népüket gyalázó krónikákkal – nekünk nem szitokszó, mi büszkén vesszük ajakinkra azt; felvállaljuk a hagyományt, az ısi RENDet ırzı utolsó nagy formátumú, szakrális vezért! Etnocentrikus vallásunk azonban a nagy közös indoeurópai pogány értékrendszer része. Az európai népeknek, mint többek közt Alain de Benoist is kimutatta (Hogyan lehetünk pogányok?, Europa Authentica, 2008), egymáshoz igen közeli, közös rendezıelveik voltak, amelyek lényegében nem voltak mások, mint az általunk is képviselt fenti értékek. A magyar vallás, az Árpád Rendjének Jogalapja Tradicionális Egyház éppen azért tradicionális, mert ezeket a közös, idıtálló pogány értékeket, a pogány közös nevezıt, a tradíciót osztja a többi etnikai alapon szervezıdı vallással. A hagyományaink, közös mondáink azonban hozzánk szólnak, minket szólítanak meg, bennünket kötnek össze ugyanúgy, ahogy a görög mondák, a római, kelta, germán, balti, szláv stb. mondák is a sajátjaiknak szólnak akkor is, ha ugyanazok az értékek testesülnek meg bennük – ezért fordulunk mi is a saját népünkhöz. Saját
politeizmusuk feltámasztásával ezt ismerte fel például az Ethnikoi Hellénesz Görögországban, de a germán, kelta, római panteon kialudt tüzeit felélesztı csoportok is, amelyek a közös pogány értékek, a nagy közös nevezı mentén a sajátjaik felé fordulnak anélkül, hogy elhatárolódnának, kirekesztenének vagy erıszakkal térítenének. Az életigenlı és gazdag pogány értékek, örökség feltámasztása az örökösök feladata, akik maguk az érintett népek, anélkül, hogy ez a konfrontálódó önzés táptalaja lenne. Az emberemlékezet elıtti idıkbıl származó pogány vallások, szemben egy sor modern (a néhány ezer évestıl a pár évtizedesig korú) vallással, sohasem voltak türelmetlenek: sohasem akartak meggyızni, megtéríteni, nem üldöztek másokat a hitük miatt. A rómaiak, amikor meghódítottak egy új várost, annak szentélyét nem lerombolták, hanem kultuszát tovább ápolták, vagy istenszobrát a legnagyobb tisztességben Rómába vitték, ahol a saját panteonjuk részévé tették. A mi ıseink, Árpád magyarjai ugyanígy nem üldöztek, nem térítettek; a pogányok sohasem konfrontálódtak a hitük miatt, egészen addig, amíg ıket békén hagyták a sajátjukban. A pogányságtól az intolerancia teljesen idegen, mi magunk sem határolódunk tehát el senkitıl, amikor a sajátjainkhoz fordulunk. Az Árpád Egyház maga nem kirekesztı, nem ellenséges más vallásokkal. A többi nép (ideértve a szomszédos népeket, a germánokat, szlávokat is) pogány vallásaira pedig éppenséggel mint testvérvallásokra tekint annak ellenére, hogy e pogány vallások a sajátjaikhoz szólnak, ugyanúgy, ahogy mi is ezt tesszük. Ugyanakkor az egyes pogány vallások a közös értékek, a közös nevezı ellenére – éppen azért, mert az egyes népek története érlelte és e népek saját, kollektív emlékezete konzerválta ıket – számos sajátosságot, az egyes néplélekre jellemzı, saját történelmünkbıl eredı különbségeket is hordoznak. Ezeknek a sajátosságoknak a letéteményesei nyilvánvalóan maguk e népek; épen ezért a végtelenül gazdag magyar mondavilág kétség kívül minket szólít, a mi vérünkben lüktet. A történelmi helyek és idık ráadásul sajátos kapcsolódási pontokat, szférákat is teremtenek a pogány vallások között. Európa népeit is erıszakkal fosztották meg ısi, pogány hitüktıl, mintegy fél évezreddel korábban, mint bennünket a miénktıl. Theodosius császár bezáratta a pogány szentélyeket a Római Birodalomban, 343-tól halálbüntetés várt az ısi hitet gyakorlókra, 399-ben a vidéki pogány templomok lerombolása következett. A „szeretet vallása” nevében százezer számra mészárolták a régi hitek követıit. Caesareai Eusebius keresztény egyházatya maga is megörökíti, hogy a régi paganus papokat megkínozták. A pogány germánokat kivégezték, az ısi hitükhöz ragaszkodó szászokat lefejezték. A kelta menhíreket ledöntötték, a druidákkal is egytıl egyig végeztek. A szent ligeteket, tölgyeseket kivágták, a makacsul továbbélı pogány ünnepekre keresztény megfelelıt telepítettek (téli napforduló, Sol Invictus, yule – karácsony; tavaszi napforduló, ostara – húsvét stb.). A IV-V. századtól Európában hosszú idıre elhallgattak a múzsák, a görög, római bölcsek mőveit elégették. A roppant egyszerő kereszténység számára az antik világ minden szellemi terméke mint „bölcselkedés és felfuvalkodott hazugság” (Pál apostol) kegyetlen kiirtásra ítéltetett. A sötétségbe borult, mélységesen beteg IX. századi Európa síri csendjét vidám, szilaj magyarok kurjantása és nyílzápora rázta fel. A pompás lovakon, aranyozott brokátokban érkezı, délceg magyarok meglepetést, megdöbbenést keltettek a koszos, beteg testő és lelkő keresztény európaiakban, de a megdöbbenés kölcsönös volt, hiszen a piszok, a keresztre szegezett sovány ember kultusza, a zömök falú épületek látványa a tág terekhez, az önkényesen kasztos társadalmak léte az elıkelı származás és a képességek szerinti tagozódáshoz szokott elıdeinket is megdöbbenthette. A kalandozásoknak nevezett vidám magyar hadjáratok végigsöpörtek Európán (egészen az Ibériai-félszigetig hatoltunk!); ıseink nyílzápora elsötétítette ugyan az eget Európa felett, oda azonban már évszázadok óta nem sütött be a nap. A Sankt Gallen-i kaland tökéletesen bemutatja vidám eleinket, akik csapra ütötték a
boroshordókat, a keresztények által a bencés kolostorban hagyott együgyő apáton szórakoztak, felmásztak a templom oromzatára… A vidám magyarok európai megjelenése elégtétel volt a leigázott európai népek régi isteneinek, hogy újra mosolyogjanak. Epilógus Mint Árpád népe, a Nap által híven ırzött ısi RENDhez térünk vissza, e rend jogalapja pedig az a közös tradíció, amely mindannyiunkat összeköt. E hagyományt azonban, amely nem dogmáktól és elıírásoktól terhes, tudatosan vállaljuk fel, tudatosan választjuk. Meghallottuk az évezredek szívdobbanását.
