Magyar Polgári Együttműködés Egyesület XI. „Polgári Gondola” - 2005. október. 1. A KÖZIGAZGATÁS VÁLSÁGA ** Stumpf István: Állam és közigazgatás ** A világon ma az egyik legvitatottabb téma az állam szerepe, az állam jövője, benne a közigazgatás lehetőségei és teljesítőképessége. Joghallgató koromban arról kellett tanulnunk, hogy az állam nagyon rövid időn belül el fog halni. Ma egy miniszterelnök, akinek a könyvét most mutatták be, az állammal kapcsolatban a következőket mondta: „A liberálisok utálják az államot, a konzervatívok szeretik az államot, és mi, szocialisták használni fogjuk az államot.” Valóban, használják az államot, és úgy látszik, igen súlyos károkat okoznak ezzel a használattal. Magyarországon a közigazgatás mindennapi működésében súlyos feszültségek vannak, az elmúlt 15 évben még soha nem volt ilyen rossz a helyzet.. Három és fél év alatt, mióta a szocialisták kormányoznak, le kellett cserélni egy miniszterelnököt, két pénzügyminisztert és egy gazdasági minisztert. Eközben azt mondják, hogy az ország és a gazdaság kirobbanó formában van. Akkor miért kell cserélgetni a legfontosabb embereket? Ez ugyan a mindenkori kormányzó pártok gondja, de a közigazgatásban dolgozók sem tudják, hogy mihez igazodjanak Először felvettek harmincezerrel több embert, mint korábban volt, most pedig azzal a fenyegetéssel élnek, hogy kisebb, karcsúbb államot kell létrehozni, el kell küldeni nagyon sok közszolgát. Holott többről van szó. 15 év után napjainkra kiderült, hogy újra kell gondolnunk az állam szerepét. Fukuyama legutolsó könyvében az államépítésről azt írja, hogy ha nincs jól szervezett állam, akkor a nemzet igen komoly katasztrófákkal nézhet szembe, mert a nemzet legfontosabb védelmezője lehet a jól szervezett és világosan működő állam. Lehet kritizálni azokat a jelzőket, amelyek nemzetépítő, vagy patrióta államról szólnak, de Magyarországon szükség van jól szervezett, világos felelősséggel rendelkező államra ahhoz, hogy jól működő és versenyképes közigazgatás legyen. Világosan definiálni kell, hogy mi a szerepe az államnak, milyen területeken nem vonulhat vissza, mit nem bízhat rá a piacra, a népszerű és sokszorosan drága PPP, privát partnerség programokra. Az elmúlt 15 évben elkorhadt az államigazgatás és a közigazgatási struktúra számos pontja. Bizonyos értelemben 2006 után egyfajta új államalapításra lesz szükség. Újra kell gondolni itt a régióban - és a leendő polgári kormányzatnak is -az állam szerepét, hogy mit akar kezdeni az állammal, mert ebben a formában nem tud tovább hatékonyan működni. Tisztázatlan a feladatmegosztás a központi és a helyi kormányzat között, tisztázatlan, hogy mit tekintünk a politikai zsákmányrendszer részének. Nem lehet közigazgatási karrierpályákról beszélni akkor, amikor frusztrálva és fenyegetve érzik magukat azok az emberek, akik a közigazgatásra tették fel az életüket. Ma a közigazgatás le van fagyva; az állam nem képes az elvárható szolgáltatásokat nyújtani, nem képes kifizetni a pályázati pénzeket. Ha az állam folyamatosan megsérti a saját normáit, akkor nem várható el, hogy az állampolgárok kövessék azokat. Másrészt, a közigazgatás kampányszerűen működik. Mióta új miniszterelnöke van a kormánynak, a 100 lépés programja miatt minden másnapra valamit produkálniuk kell, aminek az előkészítettsége, szakmai megalapozottsága egyenlő a nullával. A közigazgatásban dolgozók maguk sem tudják, hogy holnaputánra milyen törvénytervezetet kellene előkészíteni. Az üzleti szféra azt mondja, hogy kétszázezerrel többen vannak a közigazgatásban, mint kellene, de azt nem mondja meg, hogy milyen államot szeretne látni. Ha nem tesszük tisztába az állam szerepét, és nem ehhez szabjuk a közigazgatási struktúrát, akkor igen súlyos gondok lesznek. Ma már az állam és a közigazgatás minősége minden állampolgár zsebére ható konkrét tényező. Lemaradtunk versenyképességben, lemaradtunk teljesítőképességben. Néhány évvel ezelőtt elkezdtük az elektronikus kormányzás bevezetését. Nem jutottunk vele sokra, mert jött a választás. Három éve nem történtek érdemi dolgok ezen a téren. A digitális aláírás, a hitelesítő rendszerek hiányoznak, az állami szolgáltatások minősége és hozzáférhetősége nem változott. Pedig az elektronikus kormányzás nem egyszerűen technika, hanem filozófia is, ami az állam hatékony működését, átláthatóságát elősegítheti. A legnagyobb problémát azonban az okozza, hogy a mostani kormány olyan mértékben terheli meg a jövőt, ami egyfajta lasszót vet a következő kormány nyakába. Legutóbbi elemzésünkben kiszámoltuk, hogy a következő négy évben a hivatalban leendő kormánynak több, mint kétezer milliárd forinttal van a puttonya megterhelve. Mert a legkülönbözőbb technikákkal a jövőre hárítják a terheket, csak azért, hogy a választásokig valamilyen módon elevickéljenek. 2006-ban nem lesz egyszerű rendbe tenni az ország dolgait. Azért sem lesz egyszerű, mert az ország fejlődése valóban fontos lépéshez érkezett. Itt van a 3200 önkormányzat, amelyek működésében folyamatos és napi zavarok vannak. Az elmúlt két-három évben minden olyan központi intézkedést, ami pénzt igényelt (50 százalékos béremelés és egyebek) a kormány jórészt átterhelt a helyi közigazgatásra. Ezek az önkormányzatok olyan mértékben ki vannak facsarva, hogy már a mindennapi szociális feladataikat is csak nagyon nehezen tudják ellátni. Korábban olyanra nem volt példa, hogy egy kórházban reggel 8 órától délután négyig ne legyen melegvíz, mert nem tudják finanszírozni. Számos hasonló dolog történik és fog történni, mert nincs tisztességesen végiggondolva a funkcionális munkamegosztás a központi és a helyi közigazgatás között. Magyarország rá van kényszerítve arra, hogy átgondolja közigazgatási szerkezetét. A napokban Belgrádban voltam. Amikor meghallották, hogy 3200 önkormányzat van Magyarországon, azt mondták, hogy rendkívül gazdagok lehetünk és nagyon ügyesek, ha ennyi önkormányzatot tudunk működtetni, pénzelni. Az önkormányzati rendszer nagy értéket
2 képvisel, az átalakításba nem lehet vaktában belevágni. De az is világosan látszik, hogy ebben a formában ez a rendszer nem működtethető tovább. A magyar közigazgatás valóban rendkívül rossz állapotban van. Meg kell szüntetni azt a hatósági szemléletet, ami még a régi pártállam öröksége, át kell alakítani az emberekkel párbeszédre és igényeik kielégítésére képes kormányzattá és önkormányzattá. Ehhez újra kell gondolni a központi közigazgatás funkcióját és szervezetét, az állam szerepét is. Meg kell akadályozni a jövő további elzálogosítását. Olyan államra van szükség, amely képes külhonban és Brüsszelben is a nemzet érdekeit képviselni, idehaza pedig ha szükséges, szembeszáll a multinacionális cégekkel is. Ehhez pedig nem az állam elhalására, hanem egy közösen jól végiggondolt új felelősség- és funkciórendszerre van szükség. Ez jelentheti Magyarország versenyképességének jövőjét is. ** Navracsics Tibor: Problémák és megoldások ** Ronald Reagan 1980-ban azt mondta: az Amerikai Egyesült Államok eljutott oda, hogy az állam nem a problémák megoldásának eszköze, hanem az állam a probléma maga. 25 évvel később Magyarországon az államról nem úgy beszélünk, hogy annak igénybevételével, eszközeinek átcsoportosításával mely problémákat lehetne megoldani, hanem azt kell megbeszélnünk, hogy mi történt az állammal? Tornyosulnak előttünk a problémák, de az eszköz, amivel ezeket meg kellene oldanunk, valamiért nem működik. Az első problémakör az átláthatatlanság. A magyar államnak ma csak könnyen megragadható, de valójában felületi problémája az, hogy túl nagy, túl drága. Az igazi probléma az, hogy nem tudjuk, valóban nagy-e? Nem csak azokat a funkciókat kell tisztázni, melyeket az államnak, a központi vagy akár a területi, helyi közigazgatásnak el kell látnia, hanem azt is, hogy mely intézmények látnak el állami funkciókat. Kell egy állami feladat-kataszter, jogszabályban meghatározott állami feladatokat össze kell gyűjteni, és társítani kell hozzá állami intézményt. Tudjuk, hogy vannak olyan állami feladatok, amelyeket nem lát el egyetlen intézmény sem, de tudunk olyant is, amely egyszerre két-három állami intézményhez is tartozik. Van olyan minisztérium, melynek megyei szinten három-négy területi szerve is van, gyakorlatilag ugyanazt a feladatot látva el. Vannak olyan területi szervek, ahol megyei és regionális szinten is ugyanazt a feladatot látják el, inkább egymást akadályozva, mint segítve. Első lépésként tehát az állami funkciókat átláthatóvá kell tenni. Tudnunk kell, hogy jelenleg melyek azok a feladatok, melyek nevesítve vannak, ezeket milyen intézmények végzik, vagy nem végzik. Meg kell vizsgálni, melyek azok a feladatok, funkciók, amelyek állami feladat kellene, hogy legyenek, illetve nem kellene, hogy azok legyenek, mégis valamikor állami feladatként határozták meg őket. Az átláthatatlanság megszűntetése tájékoztatást adna arról is, hogy túl nagy-e az állam, vagy nem. Nem kizárt, hogy a magyar központi állami közigazgatás nem túl nagy, mégis pazarló, mert párhuzamosságok vannak. Ha el akarunk intézni egy ügyet, nem tudjuk, melyik intézményhez forduljunk, és főként nem lehetünk abban biztosak, hogy ha elindítunk egy ügyet, akkor az véget is ér. Hacsak nem telefonálunk naponta, hetente az ügyintézőnek. Az átláthatatlanság a központi közigazgatásra olyan módon is igaz, hogy ma az átlagállampolgár nem tudja megmondani, hogy kikből áll a kormány. Ez részben kommunikációs probléma, meg hát igazi politikus egyéniségek sem nagyon vannak a mai kormányban. Tréfálkozhatunk azon is, hogy van olyan minisztérium a mai kormányzati struktúrában, aminek még a nevét se sokan tudják kimondani, arról nem is beszélve, hogy milyen területek tartoznak oda. Ha az emberek nem ismerik a kormánytagokat, nem tudják kimondani a minisztérium nevét, eleve csökken a felelősségre vonás lehetősége. Az átláthatatlanság legitimációs problémákat is felvet. Ha nem lehet tudni, hogy a kormányzat valójában milyen struktúrában viszi az ügyeket, akkor mi alapján valósul meg az állampolgárok beleszólási joga a közügyekbe? Az emberek hajlamosak legyinteni, hogy ez nem a mi dolgunk, ott vannak a nadrágos emberek Budapesten, akik valahogyan elintézik a dolgokat. Időnként előkerül az érv, hogy nem kell a hétköznapi életben politizálni, elég négyévente elmennünk szavazni. A második probléma a közigazgatás és a politika találkozása, az a szürke zóna, melynek szabályozására száz éve különböző modellek léteznek Európában. Magyarországon ma két szabályozási módot figyelhetünk meg. Az egyik a formáljogi szabályozás, amit úgy nevezhetünk, hogy lefejezhető állam. Ennek lényege a német modell alapján, hogy államtitkári szinten meghúzzák a vonalat a politika által lecserélhető közigazgatás és az életútszerűen, szakmai racionalitás alapján stabilan működő közigazgatás között. Ez utóbbinak csúcsa a közigazgatási államtitkár, míg elvileg a miniszter és a politikai államtitkár lecserélhető. Jelenleg ilyen a magyar jogi szabályozás. Ezzel szemben a gyakorlat egyre inkább a francia típusú kabinetrendszer felé mutat, ahol a minisztérium felső-közép vezetése minden kormányváltásnál – sőt, ma már minisztercserénél is - cserélődik, nagyjából főosztályvezetőig. Amikor ezt a gyakorlatot és a jogszabályi környezetet összhangba kívánjuk hozni, akkor merre induljunk? Erősítsük-e a formáljogi, német típusú szabályozást és az apparátust próbáljuk minél távolabb tartani a politikától, vagy szentesítsük a gyakorlatot, és a jogi szabályozást igazítsuk ahhoz? Ez viszont azt is jelenti, hogy minden kormányképes párt saját felkészült szakember gárdával kell, hogy rendelkezzen. Ezt a változatot nemrég egy konferencián a szocialista résztvevők agyrémnek minősítették, hiszen ők azt szokták meg, hogy csak egy pártnak van apparátusa, a többinek nincsen. A harmadik probléma a központi igazgatás és a területi igazgatás kapcsolata, elhatárolása. Ahol a válság igazán megfigyelhető, az éppen a területi igazgatás. Mindenképpen át kell gondolni az állami és önkormányzati feladatok megosztását. Az önkormányzatok nem képesek ellátni azokat a feladatokat, amelyeket a központi hatalom 1990-ben, illetve az óta rájuk testált. Két olyan nagy terület van, aminek a mai állapotán, hatékonyságán, átalakításán
3 mindenképpen el kell gondolkodnunk: az oktatáspolitika és hozzá társítva az intézményfenntartás, valamint az egészségügy. Ezek fenntartása az önkormányzatoknak hihetetlen terheket jelent. Éppen az önkormányzati szférából fogalmazódik meg az elvárás, hogy hasonlóan sok Nyugat-európai országhoz vagy az egész oktatási és egészségügyi szférát, vagy azok bizonyos részeit ismét állami feladattá kell tenni, biztonságosabbá téve a finanszírozást. A területi közigazgatásnak önmagában is vannak súlyos problémái. Az egyik ilyen a központi szervek területi nyúlványainak léte, összehangolatlan működése. 1998-2002 között az akkori polgári kormány már tett néhány – jobbára kudarcba fulladt - kísérletet arra, hogy a megyei közigazgatási hivatalok ne pusztán törvényességi felügyelettel és az igazgatási feladatok ellátásával foglalkozzanak, hanem kormányhivatalokként is működjenek, azaz a területi szervek egy részének koordinációját is valósítsák meg. Azóta ez a kísérlet nem folytatódott, sőt, a minisztériumok számára sajátos vetélkedéssé vált, hogy minél több területi szervvel rendelkezzenek, akár azonos feladatokat ellátva. Hiszen a területi közigazgatásban is el kell helyezni olyan embereket, akik az adott pártnak korábban szolgálatokat tettek, vagy éppen csak egy ilyen ember rokonai. Hasonló régi probléma a megye vagy régió kérdése. A politikai pártok időnként egymástól eltérő álláspontokat fogalmaznak meg, vannak megyepárti pártok (MDF) és régiópárti pártok (SzDSz), az MSzP időközben megyéről régióra módosított. A Fidesz a bibói városmegye koncepcióban gondolkodik, amely a jelenlegi megyénél kisebb megyei szintet tart szükségesnek, ugyanakkor a jelenlegi kistérségi régiónál valamivel nagyobbat. Érdemes elgondolkozni azon, hogy az önkormányzati és a közigazgatási rendszer vajon elválasztható-e. Amíg az önkormányzati szférában minden közösségnek és településnek meghagyjuk a jogát ahhoz, hogy képviselőtestületet hozzon létre és önkormányzatot működtessen, addig az állami feladatellátást a kistérségi szintre telepítjük, amit hívhatunk városmegyének, vagy járásnak is. Ez még elég kicsi lenne ahhoz, hogy a régióközpont az ügyintézéshez elérhető közelségben legyen, de megoldaná a helyi szintű állami feladatellátás ma hihetetlen elaprózódását. A negyedik kérdés Budapest, ahol a központi és területi közigazgatás problémája egyaránt jelen van. A 2006-tól hivatalba lépő kormánynak tudatos Budapest politikára van szüksége. Nem csak a budapestiek kedvéért és megnyerésére, hanem azért is, mert az egész magyar közigazgatás és gazdaság fejlődésének kulcsterülete Budapest. Tudatos kormányzati politikával kell megvalósítanunk azt, amiről 15 éve mindenki csak szónokol, hogy Budapest a tágabb régió központja legyen. Eddig még egyik kormányzat sem lépett elő olyan koherens Budapest fejlesztési politikával, ide értve az 1998-2002 közötti kormányt is, amelybe a budapesti és a kerületi önkormányzatokat bevonta volna. A másik probléma a kerületek és a főváros szembenállása. Jelenleg a hatalommegosztás arra elégséges, hogy egy negatív patthelyzet jöjjön létre, amelyben egymás fejlesztési terveit meg tudják hiusítani. Itt is át kell gondolni a fejlesztés során megteendő lépéseket. Az ötödik főként politikai kérdés: ha valóban túl nagy az állam, akkor esetleg kevesebb politikusra lenne szükség. Közhelyszerű, hogy sok a 386 parlamenti képviselő, de szinte senki nem panaszkodik amiatt, hogy túl sok a helyi és a megyei önkormányzati képviselő. Amikor 3300 helyi önkormányzat racionalizálásáról van szó, akkor nem biztos, hogy a 3300 önkormányzatot kell összevonni. Az is megoldás lehet, hogy egy megyei jogú városban 25-35 képviselő helyett 15-20 fő, a megyei önkormányzatokban 40-60 helyett 15-20 képviselő legyen. Értelme van annak, hogy ne csak az országgyűlési képviselők számának csökkentéséről gondolkodjunk. Mi az, ami a közigazgatási reform során nehézséget okozhat? Az egyik a politikai akarat hiánya. A szükséges törvények, módosítások javarésze kétharmados. A reformban kormánypártoknak és legalább az ellenzék egy részének 2006 után is egyet kell értenie. Ha nincs ilyen közös akarat, akkor a reform nem fog megvalósulni. Ma a Polgári Kormányzás 2006 programban arra törekszünk, hogy a remélt esetben a majdani kormánypártokon ne múljék sem a politikai akarat, sem az előkészítettség. Mi az a három elv, amik mentén a közigazgatási reformot elő kell készíteni és a jogszabályokat meg kell alkotni? Az első az átláthatóság. A közigazgatási reformhoz csak úgy érdemes hozzáfogni, ha tudjuk, hogy mely intézmény milyen állami feladatot lát el, ha tudjuk, hogy a központi igazgatásban és a mögötte meghúzódó háttérintézmény dzsungelben hogyan kell rendet vágni. A KHT-k, a közalapítványok rendszerét átláthatóvá kell tenni, olyan egyszerű struktúrát kell teremteni, amelyet az adófizető állampolgár is átlát. A másik a jog uralma. Rendet kell tenni a jogi szabályozásban is. A jogforrások hierarchiáját biztosítani kell, és egyfajta deregulációt is végre kell hajtani. A harmadik pedig a takarékosság, ami az előző két elv egyenes következménye. Ezután valósíthatjuk meg azt a közigazgatást, amely valóban takarékosan és felelősen bánik az adófizetők pénzével, átlátható és felelősségre vonható. A központi közigazgatásnak is ki kell építeni azokat a területi nyúlványait, amelyekkel a szó szoros értelmében elébe tud menni az állampolgárnak, felelni tud az állampolgári igényekre, legyen az pályázatkészítés, ügyintézés vagy tájékoztatás. Összefoglalva: kényelmessé és elérhetővé kell tennünk mind a központi, mind a területi közigazgatást. ** Derce Tamás: Budapest és a kerületek ** Az 1994-es választásokon valamennyi párt egyik jelszava volt, hogy a rendszerváltás legsikeresebb ágazata az önkormányzatok. Ma ugyanezek az önkormányzatok a legalapvetőbb területeken is súlyos gondokkal küszködnek. Napjainkban Újpesten – de a többi önkormányzatoknál is hasonló módon – az úgynevezett állami támogatás a közalkalmazotti és köztisztviselői bérek 70 százalékát fedezi. Akkor még az iskolákban be se fűtöttünk és fel se kapcsoltuk a lámpákat. A maradék 30 százalékot és a dologi működési kiadásokat az önkormányzatoknak kell a saját
4 bevételeikből előteremteni. Az önkormányzati törvény a rendszerváltás idején egy adott társadalmi-gazdasági környezetben született. Átmeneti törvény volt, hiszen senkinek fogalma nem volt arról, hogy mi is az önkormányzat. Mégis igaz, hogy a rendszerváltás egyik legsikeresebb jogszabálya az önkormányzati törvény, hiszen egészen más környezetben született, mégis a mai napig ennek alapján működünk. Ennek ellenére egyetértek azzal, hogy az egész rendszerváltást, nem csak annak politikai részét újra át kell gondolni, és újra kell szabályozni. Tévedés azt hinni, hogy az önkormányzatokra vonatkozó jogi szabályozást önmagában rendbe lehet tenni. Ha a főváros és a kerületek hatásköri kérdéseiben próbálnánk meg rendet tenni, akkor hozzá kellene nyúlni a pénzügyi, gazdasági, választási törvényekhez, sőt, az Alkotmányhoz is. Az elmúlt 15 év egyik legnagyobb baja, hogy mindig csak egy picit, tyúklépésekben haladunk előre. Az igazi bátorság ott kezdődik, ha végiggondoljuk és eldöntjük, hogy kell-e a megye vagy nem kell a megye. Amikor a hetvenes években Budapesten arról volt szó, hogy legyen kevesebb kerület, akkor az elgondolás többek között azért bukott meg, mert megszűntek volna kerületi pártbizottságok, kerületi kapitányságok és így tovább. Hasonló a helyzet a megyék összevonásánál is. Megszűnnének megyei alapszervezetek, megyei választási listák és egyebek: ettől kezdve vajon tényleg akarja ez az ország, hogy megyék megszűnjenek? A közigazgatásban valóban kell egy új rendszerváltás. Végig kell gondolni, hogy az államnak mi legyen a szerepe, aztán az elgondolásokat következetesen és elszántan végig kell vinni. Nem úgy, mint például napjainkban Budapesten, ahol a kerületek kettős szorításban, az állam és a főváros szorításában – két pogány közt egy hazában - vegetálnak. Egyik oldalról a kormányzat, amelyik január elsejével életbe lépteti a költségvetési törvényt, aztán február elsején megemeli az intézmények számára az energiaárakat, majd megteszi ezt mással is. Másik oldalon a főváros, ahol nem az a baj, hogy szürke a város, az igazi baj az, hogy nincs jövőkép. Mindenekelőtt a főpolgármesteri hivatalban rendet kellene tenni. Rendet kellene tenni a képviselőtestületben. Lehetetlen állapot, hogy a fővárosi önkormányzat egyetlen ülésén 160 napirendi pont legyen. Hogy lehet ennyi ügyet megtárgyalni? Le kellene adni a feladatokat a bizottságoknak. Ma egy ügy akkor kerülhet a testület elé, ha minden bizottság megtárgyalta. Szerencsés esetben fél év elegendő lehet a kezdettől a döntésig. A harmadik probléma a főpolgármester viszonya a kerületekhez. Minden évben eddig kétszer találkoztunk mi polgármesterek a főpolgármester úrral, egyszer a forrásmegosztási tárgyalások elején, másodszor december 23-án, a karácsonyi jókívánságokra. Ma önkormányzati ügyekben a jegyzővel tárgyalnak a polgármesterek, ami az önkormányzati törvény és a jogszabályok teljes semmibevételét jelenti. Semmi köze nincs a hivatalnak az önkormányzatokhoz, a jegyzőnek a polgármesterekhez, az egyik körte, a másik alma. Negyedszer: Budapest soha nem fog fejlődni, ha a rendszert működtető személyek nem alkalmasak a feladat ellátására. A mindenkori főpolgármesternek az a feladata, hogy a kerületekkel rendszeresen tartsa a kapcsolatot, érdeklődjön, ismerkedjen, tudomásul vegyen, tájékoztasson. Közös menetrendre van szükség, ahol fel vannak sorolva az állomások, a feladatok, a végrehajtási időpontok. Amíg a főpolgármester neve szerint is nem a város első polgára, addig nem fog történni semmi. A következő probléma a szakmaiság állapota. A pártok súlyos felelőssége, hogy a fővárosi közgyűlés személyi összetétele olyan, amilyen. A tagok nem azért kerülnek be a listákon a közgyűlésbe, mert valamely területhez értenek, hanem mert nem indították országgyűlési képviselőnek, mert nem került be a Parlamentbe, mert szolgálatot tett a pártnak. Ha úgy tetszik, ugyanúgy, mint a régi rendszerben: mert jó káder, a mi kutyánk kölyke. Mennyire vagyunk mindnyájan bűnösek, hogy így alakultak a dolgok? Általános probléma, hogy a magyar önkormányzatok gazdaságilag teljesen ki vannak szolgáltatva. Újpest lélekszáma nagyjából akkora, mint Győré. Győr költségvetése közel 30 milliárd forint, Újpesté 14 milliárd. A feladatok között valóban vannak eltérések, hiszen mi kórházat nem működtetünk, a köztisztaság nem a mi feladatunk, de ekkora különbség a kettő között nem lehet. Ami a budapesti kerületi önkormányzatoknál igazi tragédia, hogy nem lehet tervezni egyetlen évre sem. Januárban megszületik az állami támogatás összege, februárban a fővárosi forrásmegosztás, ahol a költségvetésünknek mintegy 40 százaléka van, majd júliusban ismételten születik egy fővárosi döntés, ahol a februári számokat egyszerűen módosítják. Hogy lehet így költségvetést tervezni? Az egyik polgármester kollégánk összeírta, hogy az elmúlt öt évben 1800 új feladat érkezett az önkormányzatokhoz, bár kétségtelen, hogy nem mindegyik gyakorlására került sor. Vagy a közalkalmazottak híres 50 százalékos béremelése, ahol az 50 százalék 50 százalékát valóban kifizették, de a másik 50 százalékát nekünk kellett és kell folyamatosan előteremteni úgy, hogy erre semmiféle forrás nem jön. Az oktatásra kapott fejkvóta másféltől két és félszeresét adjuk hozzá, hogy a költségek fedezve legyenek. És mit lehet így arra mondani, amikor a kormánytól kapok egy levelet, hogy milyen beruházásokat tervezünk 2007-2013 között? Amikor a rádióban, TV-ben hallom, vagy olvasom az újságban, hogy sok a hivatalnok, akkor másnap bejön a tisztelt ügyfél és azt mondja, hogy azért élünk rosszul, mert maguk túl sokan vannak. A belügyi államtitkár azt mondja, hogy igaz, hogy kevesebb lesz a pénz, de a feladatokat csökkenteni fogjuk. Előre tudom, hogy – enyhén szólva – nem mond igazat, mert akkor ki fogja azokat ellátni? John Lukacs írta valahol, hogy minden méltóságunk a gondolkodásból ered. 16 év tapasztalata alapján úgy látom, mintha elvesztettük volna a méltóságunkat. Vissza kellene térnünk arra az útra, ahol a kétlábon járó emberek gondolkodnak, és méltóságuk van, és nem akarnak szellemi bűnöket elkövetni. (A hangfelvételt az élőbeszéd fordulatainak elhagyásával átírta, a szöveget szerkesztette Laczay István)
5 ** Martonyi János: Zárszó ** Úgy éreztük, hogy a közigazgatás nagyon fontos kérdés, úgy éreztük, hogy a közigazgatással baj van, és hogy ezek a bajok általános, mélyebb problémák visszatükröződései, megjelenései. Világjelenség, hogy a demokráciával is bajok vannak. Valóban, törékeny a mai tömegdemokrácia: de erre a válasz nem az, hogy akkor találjunk ki valami mást, hanem akkor tegyük a demokráciát sokkal demokratikusabbá. A közösségek, a civil szervezetek többek között ezt a célt szolgálják Hogy baj van a közigazgatással, és baj van az életünk más területein is, az alapvetően annak a következménye, hogy a politika rátelepedett a közigazgatásra. A politika az elmúlt három esztendőben fokozatosan fölfalta, fölfalja a szakszerűséget, a jogszabályok feltétlen tiszteletét, a világos, áttekinthető viszonyokat. Ezt mind a politika támadta, támadja, rongálja. Ezért került a közigazgatás ebbe a helyzetbe. Ugyanaz a helyzet a közigazgatásnál, mint a gazdaságnál. A gazdaság önállóan kíván működni. Persze, az államnak megvannak a maga funkciói. Szó volt arról, hogy kicsi legyen az állam vagy nagy. Mindenki egyetért abban, hogy az állam viszonylag kicsi, de hatékony legyen. Az állam a saját feladatait lássa el, és ne ott avatkozzon be, ahol nincs rá semmi szükség, és ezzel okozzon kárt a többi szférának. Ez az alapvető gondunk a gazdaságban, ezért nem mondunk igazat a gazdaságban. Nem mondtunk igazat az Európai Uniónak sem: ez nem szép dolog. De arra nem gondolunk, hogy saját magunkat csaptuk be, csapjuk be folyamatosan? Az csak egy része a dolognak, hogy az Európai Bizottság leleplezte a valótlan adatainkat. Ennél sokkal súlyosabb az, hogy saját magunkat áltatjuk, hisz az a pénz, amit mi a költségvetésen kívül akartunk elkönyvelni, az attól még pénz marad, és az attól még adósság marad. Azt még fel kell venni kölcsön formájában és azt valakinek vissza kell fizetni. Ehhez képest másodlagos, hogy hova könyveljük. Ez is csak példa arra, hogy az alapvető baj a politikában van. Ugyanakkor persze szakszerűen meg kell néznünk, hogy a közigazgatás gondjai hogyan orvosolhatók, hogyan lehet ezt a hihetetlenül felduzzadt központi közigazgatást csökkenteni. Magyarországon soha annyi államtitkár, helyettes államtitkár, pontosabban: államtitkári és helyettes államtitkári besorolású személy nem volt, mint jelenleg. Merem állítani azt is, hogy Európában, függetlenül az ország méretétől, Magyarországon van messze a legtöbb ilyen személy. Miért van ennyi ember? Azért, mert a politika oda helyezte őket. Egyetlen feladatra három-négy államtitkár, helyettes államtitkár, kormánybiztos létezik. Ilyenek a viszonyok. Szó volt az átláthatóság hiányáról is, holott a transzparencia a jogállamiságnak alapvető feltétele. Ha nem tudom, hova kell mennem, hogy kinek mi a hatásköre – európai szinten is mindig ezek a problémák merülnek fel -, akkor nem tudnak az intézmények demokratikusan működni, és akkor elvesztjük a bizalmunkat ezekben az intézményekben. Úgy érzem, hogy minden összefügg mindennel. Mi itt elsősorban a közigazgatásról akartunk beszélni: nem föltétlenül tudományos és szakmai igénnyel, hiszen ez a fórum nem arra való. Arra viszont igen, hogy a gondolatainkat kicseréljük, továbbgondolkodjunk, és ki-ki a maga területén próbáljon meg ezen javítani. Azt azonban világosan látni kell, hogy itt most hat-hét hónapig átfogó előrelépésre nincs lehetőség. Hogy azután majd mi történik, az pedig rajtunk múlik, azért már senki másra nem tudjuk a felelősséget áthárítani.
