MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK 90. gulya jános

MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK

90.

gulya jános

Budapest 2009

1

Sorozatszerkesztő: Bolla Kálmán

Technikai szerkesztő: Földi Éva

ISSN 1419–4481 ISBN 978-963-9559-42-4

©

Bolla Kálmán

Kiadja a Zsigmond Király Főiskola. Felelős kiadó: Dr. Bayer József rektor. Hozott anyagról sokszorosítva. ROBINCO Kft. Felelős vezető: Kecskeméthy Péter.

2

GULYA JÁNOS

3

üres

4

GULYA JÁNOS VALLOMÁSA PÁLYÁJÁRÓL A „N a p ú t, Irodalom, Művészet, Környezet” c. folyóirat 2002. december, IV. évfolyam 10-i számában „Hatvanhét jeles hetvenes” címmel (ön)vallomásokat jelentetett meg 1933-ban születettektől. Köztük tőlem is. 2008. február elsején lettem 75 éves. A megelőző 70 évemről ma sem tudnék jobbat írni, mint amit 70 évesen életemről ott, a „Napút”ban mint finnugor nyelvészfilológus, tudománytörténész (Budapest, 1933. február 1.) vallottam. Szó szerint a következőket:

„Tulajdonképpen nincs jogom, hogy írjak az 1933-ban születettek „hetvensoros” évkönyvébe. Ugyanis 41 éves koromban egy súlyos operáció közben elhagytam e korosztályt s csak a szakavatott orvosi beavatkozás szerzett vissza e jeles csapat állományába. Ez 1974-ben történt, amikor is a IV. Nemzetközi Finnugor Kongresszus főtitkáraként éppen azon tevékenykedtem, hogy megszervezzem diszciplínánk minden eddigi „legnagyobb és legjobb kongresszusát”, amint ezt nemrégiben, már a kilencedik után, nagyszámú szakmai nyilvánosság előtt egy kitűnő kollégám (is) kinyilvánította. Az 1975-ben megrendezett kongresszus utáni évben ritka kitüntetés ért: a nagyhírű Georg-August Egyetem (Göttinga) meghívott az ottani Finnugor Szeminárium (intézet) nyilvános, rendes egyetemi tanárának (ordinarius) és igazgatójának. Itt éppen most szolgálom le a 25. évet, azaz negyedszázadot. Kétlaki lettem, budapesti és göttingai, de azért balatonfenyvesi házunkban és annak a kertjében érzem magam otthon. Született hajlamom is arra vitt, de még inkább a göttingai oktatói követelmények, hogy az óvogultól kezdve Petőfiig igen sok mindennel foglalkozzam. Így kerültem többek között össze Leibnizcel. Kettőnk között csakhamar több külsődleges hasonlóságra is találtam, illetve találni véltem. Egyebek mellett Leibniz (is) nagyon sok kérdéssel és tudományterülettel foglalkozott, és ha valami tudományos újdonságra talált, akkor erről nem könyvet írt, hanem levelet. Én pedig még azt sem, hanem előadást tartottam arról, ami éppen újólag eszembe jutott és foglalkoztatott. Valószínűleg háromjegyű számra rúg előadásaimnak a quantuma, területileg egy ÉszakAmerika, Északnyugat-Szibéria és Itália képezte háromszögben elszórva. Életemben „legmaradandóbbat” minden bizonnyal emlékművekkel alkottam. Tudománytörténeti búvárlataim során találtam rá és helyeztem joggal megérdemelt tudósi magaslatra a német nyelvtudomány kíválóságát, a XVIII. században Oroszországban élt J. E. Fischert, hatalmas, bronz emléktáblát állíttatva

5

neki frankföldi szülővárosában, ahol annak előtte még a nevét sem hallották. Ugyancsak emléktáblát állíttattam egykori göttingai lakóháza falán halhatatlan erdélyi magyar nyelvészünknek, Gyarmathi Sámuelnek, az összehasonlító nyelvtudomány tulajdonképpeni megalapítójának a tiszteletére. De e körben mint a legkedvesebbet mégis azt tartom számon, hogy kezdeményezésemre megújították Gyarmathinak a már meglehetősen leromlott síremlékét a kolozsvári házsongárdi temetőben. Hogy az eddig elmondottakon kívül mégis mivel foglalkoztam 1955-ben kezdetét vevő tudományos pályámon? Érdeklődési köröm két legkedveltebb nyelve az osztják és a vogul. Osztjákból írtam akadémiai nagydoktori értekezésemet (1975), a vahi osztják nyelv mondattani szerkezeteiről. Munkámban egyúttal egy új módszert is kidolgoztam, mely különösen alkalmas ragozó nyelvek mondattanának a leírására. Ami pedig a vogult illeti: XVIII. századi szibériai szójegyzékek alapján, göttingai tanítványaim közreműködésével befejezés előtt áll óvogul szótáram. Amennyiben én ezt a jövőbe tekintve meg tudom állapítani, úgy vélem, hogy nyelvészetben a legjelentősebb opusom J. E. Fischer Vocabularium Sibiricum néven számon tartott kéziratos szóhasonlító műve szóegyeztető anyagának a feldolgozása és kiadása lesz. Az 1747-es évvel datálható kézirat nemcsak a kornak, hanem az egész, egyetemes nyelvtudománynak is számottevő alkotása. A kiadványról ismertetés jelent meg már Új-Zélandban is. Hazai etimológusaink viszont inkább hallgatnak róla. Talán restellik, hogy a szavak eredetéről előttük már oly sok mindent tudtak. Beleártottam magam a magyar hangtörténetbe is. Laziczius Gyula, Wolfgang Steinitz és Kniezsa István álláspontjával összhangban – de a magyar nyelvészek ellenében —, ősi összefüggések figyelembevételével, a mellett törtem lándzsát, hogy a magyar nyelvben, már egy nagyon régi, a legrégibb állapotában is megvolt az a és az á magánhangzók közötti különbség. Ezt, ha azok, akiket ez illet, következményeivel együtt megszívlelnék, akkor nem kellene nyelvünk régi, szép emlékét, a Halotti Beszédet szláv hangzást keltő módon olvasni — és, ami még rosszabb – előadni. A betű mögött inkább a való nyelvet kellene keresni, mely elv fontosságára éppen az oroszul, németül, „latinul” lejegyzett sok ezer (ó)vogul szó megfejtése révén (is) jutottam. A tudományterület, ahová mindig, jó kedvvel térek vissza, a tudománytörténet, a nyelvről szóló tudományok története. Akik e körben a legközelebb állnak hozzám: J. E. Fischer, akiről már szóltam. A már szintén említett Leibnizcel való foglalatoskodásom legfőbb eredménye pedig annak a felfedezése volt, hogy a XVII. és a XVIII. századi korai felvilágosodás ragyogó tudósai milyen sokat foglalkoztak a nyelvvel, köztük a mi rokon nyelveinkkel. És milyen sokat tudtak róluk, meg rólunk is.

6

Gyarmathi Sámuel, hazánkfia, Göttingában írta híres Affinitasát, amivel minden bizonnyal minden idők legnevesebb magyar nyelvészévé vált. (Még akkor is, ha e megállapítás miatt némelyeknek berzenkedni találna kedve.) Elképzelhető, hogy milyen nagy élmény volt Gyarmathi forrásainak a göttingai egyetemi könyvtárban való újrafeltalálása! Finnugor elméleti-módszertani, tudománytörténeti felfogásomnak akár manifesztálódása lehetne, meglehet, a 2000. évi Tartuban tartott IX. Nemzetközi Finnugor Kongresszus ünnepi megnyitóján elmondott Quo vadis, Fennougristica? előadásom. Hadd idézzem itt az előadás utolsó mondatát: „Möge die Finnougristik weiterhin florieren...”, melyet mai hitem szerint magyarul talán így adnék vissza: „Adja az Isten, hogy a finnugrisztika továbbra is megmaradjon...” A nyelvészet minden szépsége mellett titkos szerelmem mégis az őstörténet, a magyarság eredete. Az „EXPO 2000” hannoveri világkiállítás magyar nemzeti napja alkalmából is Sztyeppék időtlen útján — a magyarok belépése a történelembe címmel erről tartottam előadást. A témából könyvet is szeretnék írni. (A címe már megvan...) Ha elkészül, fél évszázad munkája lesz benne. A göttingai egyetemen a finn, a magyar, a finnugor szakos hallgatóknak a nyelv és a nyelvészet mellett irodalmat is kell hallgatniok (és tanulniuk is). Ezt már az itteni erőteljes filológiai beállítottság is, mely szinte egészen az egyetem 1737-ben történt megalapításáig megy vissza, megköveteli. Végső indításképp ez a követelmény vitt el engem Petőfihez, majd Petőfi német nyelvű fordításaihoz. Az egyetem európai hírű „Az irodalmi fordítás” kiemelt tudománycsoportja és az intézet keretében ún. ”Petőfi-Arbeitsgruppe”-t alakítottunk, ahol is sziszifuszi munkával összegyűjtöttük, lefotóztuk és archiváltuk Petőfinek (elvileg) összes németre fordított lírai versét. Ki hitte volna, hogy Petőfi-verset mintegy 23000-szer fordítottak németre! (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy e munkálat volumene mintegy 80-100 millió HUF volt.) A továbbiakban azt vizsgáltuk meg, hogy milyen képet alkottak a németek Petőfiről. Így született meg Der deutsche Petőfi. 61 Gedichte antológiánk, melybe azt a 61 verset vettük fel, amelyet a legtöbbször fordítottak le németre. Generációnknak az elmúlt XX. század kétharmadát volt szerencséje végigélni. Amikor én 1933. február 1-jén megszülettem, a nacionálszocialista rendszer kétnapos volt. Amikor óvodába kezdtem járni, kezdődött a sztálini önkényuralom. Amikor érettségiztünk, akkor volt hazánkban a Rákosi-rendszer csúcspontja. Életünk alkonyán, a XXI. század csak szebb lehet...” Nyelvész, vagy valami más... Első egyetemi vizsgámat a finnugrisztika professzoránál, Zsirai Miklós úrnál tettem. 1951. január 25-én. Hivatalból e dátumtól fogva számítok finnugristá-

7

nak. „Lengker sut verl”, „az egér igazat tesz...” – most is emlékszem a tőle hallott első osztják mondatra. Egyetem utáni szakmai mestereim Wolfgang Steinitz (Berlin) és Valerij N. Csernyecov (Moszkva) voltak. A rám legnagyobb hatást gyakorló Wolfgang Steinitznak elsősorban a szemlélete ragadott meg. Érdeklődésének a sokrétűsége: a folkloretól a fonológiáig. Érzelmileg pedig a német Steinitznek a magyarral közeli rokon osztják nyelv iránti tisztelete és az, ahogy e nyelvet, a szibériai osztjákot a magáénak vallotta. Az osztjákról szívesen, mint saját nyelvéről beszélt: „az én nyelvemben”. Szakmai beszélgetéseinkben olykor: „a mi nyelvünkben” – szokta mondani. Steinitz osztják szótára az egyetemes nyelvtudomány egy nyelvről írt alig felülmúlható darabja. „Nem véletlen” – ez kedvelt fordulata volt –, most ezt én veszem át tőle, és mint tudományos habitusáról, mint belső mozgató erejéről mondom: nem véletlen, hogy minden megnyilatkozásában törekvéseit mindig a legmélyebb humanizmus szolgálata hatotta át. Mindezeken túl rendkívül közvetlen és szerény ember volt. Az utolsó, egy közös munkánkat tervező levelét Pesten akkor kaptam meg, amikor hirtelen halála miatt már nem volt az élők sorában. Valerij Csernyecovval moszkvai, kihelyezett MTA-aspirantúrám idején találkoztam, pontosabban szólva találkoztunk össze. Csernyecovhoz a tudományban a finnugor őstörténet, érzelmileg „vogulsága” és egyszerű embersége miatt kötődtem. Orosz volt, de fiatal korában családjuk a vogulok között élt. Ezért a közhiedelem is jórészt született vogulnak tartotta és annak tartja nem egy szakember ma is. A vogulok hite szerint az embernek több, és többféle lelke van. Csernyecov egyik lelke biztos, hogy vogul volt. De ha a lelke nem is, a szíve biztosan. Nevéhez fűződik a modern – és a magam meggyőződése szerint is helyes –, a finnugor / uráli őstörténetről formált képünk. Ami pedig való vogulságát illeti, ismert, hogy ő alkotta meg vogul feleségével a vogul (akkor latinbetűs) ábécé-t, az első hiteles vogul irodalmi szótárt („Csernyecov és Csernyecova”) és magát a vogul irodalmiságot is. De azt szinte már senki sem tudja, hogy mindebben a magyar Munkácsi Bernát volt levelezésükön keresztül a tanácsadója. Életem nagy szerencséjének tartom, hogy mind Steinitzhez, mind Csernyecovhoz az idők múltával meghitt emberi szálak is kötöttek. Őszintén fájlalom, hogy hosszabban (itt) nem írhatok róluk. Osztják tanítóm – mondhatnám, hogy nyelvmesterem – az osztják születésű jeles tudós, Nyikolaj I. Tyerjoskin volt. Bár nem ez volt a gyermekkorában beszélt osztják anyanyelve, pontosabban: osztják „anyanyelvjárása”, e nyelvnek a Vach-folyó melletti változatába, – amiből majd a MTA nagydoktori disszetációmat is írtam –, ő vezetett be. De nemcsak a vachi osztjákot, mint nyelvet ismertette meg velem, hanem osztják népe sorsát is. Igazi osztják patrióta volt. Népe iránti patriótizmusát megosztotta velem. Az osztják történelemről

8

nem egyszer könnyekkel a szemében beszélt. Pedig nem akármilyen ember volt. A második világháborút az első naptól az utolsóig mint egyszerű katona, tüzér, végigharcolta. Harmadikos elemista koromban, úgy 1942/43 táján én voltam Pécsett az osztályban az egyetlen, aki rajzórán a szabadon választott témában magyar és nem német felségjelű repülőgépet rajzolt. 1943 őszétől 1948. júniusáig, az 5. osztály befejeztéig a jezsuiták Jézustársasági Pécsi Pius-Gimnáziumába jártam. Visszagondolva, mint már emeritus egyetemi tanár is mondhatom, minden műveltségem ezeknek az éveknek és az akkori tanároknak-pátereknek köszönhetem. És nem kis mértékben az ősi, pannon Pécs, Quinque Ecclesiae, szellemének. Cserkész is voltam s buzgón olvastam a cserkészújságot. Itt jelent meg egyszer a rokon népekről egy írás, benne a rokon népek neve felsorolásával. A nevek bizarr hangzása miatt kívülről is megtanultam őket. És ha a téma valahol előjött, mindig az én tisztem volt őket felmondani. Ily módon kerültem a finnugrisztikával első ismeretségbe és mindmáig sorsközösségbe. Egyetemre magyar–történelem szakra jelentkeztem. A magyarság megismerése volt a célom. Az akkor bevezetett bölcsészkari egyszakosság miatt az egyik választott szakomat fel kellett adnom. A történelem szak politikai hirhedtsége miatt – bár szivemhez ez állt volna közelebb – mégis a magyar nyelv és irodalom szak mellett döntöttem. Ebből is valóban a nyelv mellett, mert ez látszott akkor leginkább ideológiamentesnek és valóban még tanulhatónak. Az egyetemről az akkor dívó szokások szerint háromszor akartak eltávolítani. Ám mindig szerencsém volt s maradhattam, hogy végülis egyetemi stúdiumom kitüntetéses oklevéllel és a kommunizmus nagy magyar tanítójáról elnevezett „Rákosi Mátyás Tanulmányi Érdemérem”-mel, az akkori legmagasabb egyetemi tanulmányi elismeréssel zárjam le. Pécsett az iskolák 1948. évi államosítása után egy ideig még elég szabados, vitatkozó légkör uralkodott. Ezért egy nyelvészeti szemináriumon, most már Pesten, az egyetemen, amikor egy párttag kollégina a marxista Marr-t, a marrizmust ismertette, többek között, hogy a nyelv (is) osztályjellegű, azt találtam mondani, hogy nem tartom valószínűnek, hogy amikor egy úr, nemes földesúr azt mondta, hogy hozzanak be egy széket, akkor a parasztok egy asztalt hoztak volna be. A meggyőző reflektálás erre az volt, „ha Gulya elvtársnak nem tetszik a marrizmus, el is hagyhatja az egyetemet”. Megtudtam, hogy erre az eljárást meg is indították. De ekkor jött Sztálin Elvtárs és megmentett. Ugyanis éppen akkor jelent meg Sztálinnak Marr és tanai ellen írt műve, melyben kifejtette, hogy a nyelv nem függ az osztályhelyzettől. Tehát, ha az úr széket kér, akkor a jobbágyok neki széket hoznak. Így megmaradt az én egyetemi padban való ülőhelyem is. Már második évfolyamos voltam, és sehogyan sem tudtam a házi dolgozatban az első mondatot megírni. Míg eszembe nem jutott latin nyelven egy latin mondás. Valami olyan mélységű, hogy alea iacta est, a kocka el

9

van vetve. Elvetődött az én kockám is. Kitűnő irodalmár tanársegédünk dolgozatom megvitatását azzal a kérdéssel kezdte, hogy a résztvevő hallgatók észrevették-e, hogy „G. elvtárs becsmérelte a munkásosztályt”: felolvasásásban latin nyelvű szöveget idézett! Véletlenül a tanszékvezető régi képzettségű volt: kizárási javaslatom ad acta tette. Már felsőbb évfolyamba jártam. A „tavaszi” szünet előtt világirodalomból valamiféle szabadon választott opust kellett írni. Én Flaubert remekét a Hiúság Vásárát választottam. Dolgozatom Flaubert gúnyoros stílusában irtam meg, vele is az ő stílusában polemizálva. A tavaszi szünet után, melyre éppen húsvét is esett, kettős világirodalmi óránk volt. Az órák közti szünetre az évfolyam agilis korifeusa „hangosújság”-ot hirdetett meg. Megsúgta valaki, hogy az egyik téma az lesz, „hol volt a Gulya azon napokban, amikor éppen húsvét volt. Merthogy Pesten nem volt, ellenőriztük a lakását is, mely üresen állt, „voltunk a szobájában...”. Hát én Pécsett voltam, a szüleimnél. Több ízben a pécsi székesegyházban is. Az első órában Gyergyai Albert, tanári karunk talán legrespektáltabb személyisége, ismertette a dolgozatok erdményét, melyet három karon és szakon mintegy két és félszáz hallgató írt meg. Gyergyai csoportosította a megírt munkákat. Mind magasabb értékű megjegyzéssel minősítve őket. A végén azt mondta, „a legjobb csoport, egy dolgozat: Gulya Jánosé”. A hangosújság elmaradt… Ami alkotói, tudományos pályámat illeti, azt külsőleg életem számos váratlan és változatos fordulata, belsőleg pedig egy nyughatatlan, minden iránti érdeklődésem szabta meg. Így például, mert tervezett szibériai kutatóutam 1955ben az ottani német hadifogolylágerek megnyitása miatt nem jöhetett létre, vágtam neki Leningrádban, ma Szentpétervár, 18. századi szibériai levéltári kutatásaimnak. És mert a göttingai egyetemen a filozófiai fakultáson az irodalom oktatása a hallgatók számára kötelező volt, és így nekem is az irodalommal való foglalkozás, hoztam létre a Petőfi „projekt”-et. E bűnös sokszerűség vezetett azután oda, hogy sok minden gondolatom és több nagyobb munkám is torzóban marad(t). Így többek között szibériai vogul-osztják és eszkimó magnófelvételeim, számos tudománytörténeti és népszerűsítésre szánt írásom, Gyarmathi Sámuel levelezése, a „XVIII. századi szibériai földrajznevek” kiadása, magyar történeti mondatszerkezeti téka, kismonográfia a finnugor ismeretek belső történetéről és egyebekről. Most leginkább e téren szeretnék ebből valamit törleszteni. Úgy is, hogy számos valóban értékes és ma már ritkaságszámba menő gyűjtésem, félbemaradt dolgaim érdeklődőknek kiadásra vagy akárcsak „nyersanyagul” is szívesen odaadnám, hogy hasznosodjanak belőlük. Tudományos életem legnagyobb kalandja a „Nemzetközi Finnugor Kongresszus”, a Congressus Internationalis Fenno-Ugristarum” szervezésében betöltött szerepem volt, és marad. Maga a kongresszus latin neve is tőlem származik. Az első kongresszus 1960-ban volt. Elnöki tisztét Ortutay Gyula, egykori néprajztanárom, a folklore nemzetközi rangú tudósa, neves politikai személyi-

10

ség töltötte be. Őszintén mondhatom, kitűnően lehetett együtt dolgoznunk. A soros feladatokat mindig előre megbeszéltük Az általa vezetett hivatalos és egyéb tanácskozások után mindig megkérdezte: „János, jól csináltam?” Valóban jól csinálta. Külön érdeme, hogy összetartott egy nemezetközi baráti kört azokból, akik e kongresszusok szervezésében részt vettek s akik tanácsaikkal az egyes kongresszusok megformálásában az éppen esedékesnek segítségére voltak. Pontosabban: voltunk. De e kongresszusi tevékenységemnek volt és lett számomra egy sajátos hozadéka: az „igazi” finnugor nyelvészek megorroltak rám és mindmáig orrolnak, hogy e kongresszusokban nem ők vi(het)ték a prímet. De mindig sorba álltak, hogy e kongresszusokon valami kiemeltebb helyen pódiumra állhassanak. Jellemző, hogy a negyedik, a nálunk, Budapesten rendezett második kongresszus megszerkesztett zárókötetete éppen egy finnugrista MTA-osztályelnök regnálása alatt nem adatott ki. Mindennek az egész szakma kárát vallotta, és vallja ma is. A finnugrisztika alól – de nemcsak ezért – kicsúszott a társadalmi talaj: „Ugyancsak! Finnugorisztika – már rég elavult...” Tudományos pályámat következetesen a tudománytörténet iránti érdeklődés kísérte végig. Első megjelent tudományos írásom is egy Észtországban, a nagyszerű tartui könyvtárban talált ismeretlen magyar irodalmi emlékek megtalálásáról – és kiadásáról – szól. Megírtam magának a finnugrisztikának a történetét is, mégpedig a finnugrisztika történetét elsőként az egyetemes nyelvtudománytörténettel párhuzamba állítva. Egyetemi szakdolgozatom osztjákból írtam „A chanti (osztják) nyelv jelzős szerkezetei” címmel és témában. Akkor még csak nem is sejtettem, hogy ezzel a szintakszis kutatása mellé szegődtem s hogy akadémiai nagydoktori értekezésem is szintaktikai lesz. Tárgya szerint: „A vachi osztják mondatszerkezetek”. Dolgozatom kíváló minősítést nyert, de nem sok népszerűséget. A finnugrisztika nem rajong s kevés kívételtől eltekintve sohasem rajongott a mondattanért. Ez már azért is kár, mert a modern lingvisztikát éppen a mondattan jelenti. Nemcsak nyelvileg, hanem a nyelv hordozta tartalom miatt is mindig vonzott a kultúrák találkozása. Történetesen az irodalmi műfordítás. Egy alkalommal sikerült a finnugrisztikát és a fordítást közös nevezőre hoznom. Juván Sesztálov vogul író írt egy remekművet, „A kék vándorutak”-at. Prózában egy hőskölteményt. A vogulság életéről. A mű annyira megragadott, hogy lefordítottam magyarra. A fordítás utószavában a szerzőt „Észak Homéroszá”-nak neveztem. A mű magyar szövegébe számos, vogul népköltészetből és nyelvből vett vogulizmust építettem be. Így Sesztálov műve nyelvében magyarul vogulabb lett, mint maga az orosz nyelven írt „eredeti”. A kis könyvecske igazi nagy siker lett: tíz nap alatt az utolsó szálig elkapkodták. De nem kevesebb sikerrel jártak

11

vogul és osztják népmesefordításaim is. Az „Asszony-unokája” és a „Tórem-isten népe” 1959-ben és 1960-ban, a „Népek meséi” sorozatban. Ezeknek lett egy európai szintű folytatása is. A két kötetből készült egy egykötetes, német nyelvű kiadás. A kötet annyira megnyerte a német kiadó Eugen Diderichs nagy népmesekiadó tetszését, hogy „Sibirische Märchen I.” címen a világirodalom meséi sorozatában új sort nyitott meg vele. Ha már a fordítás szóba került, számomra a legnagyobb személyes élményt mégis Bettina von Arnim „Petőfi, dem Sonnengott” ditirambusának a magyarra való fordítása jelentette. Ismert, hogy Bettinának kislány korától fogva Goethe volt az „istene”. Szobrot is tervezett neki, minthogy kitűnő rajzoló és művész is volt. Majd amikor Bettina von Arnim Petőfi halálhíre hallatára Petőfi rajongója lett, Goethe helyébe, mint „istene” Petőfi lépett. A tervezett Goethe-szoborkoncepció pedig Petőfiversébe került át. A „Petőfi, dem Sonnengott” a német romantikus költészetnek talán legbonyolultabb alkotása. Szinte minden szava burkolt, antik mitológiai utalás. Felér akár egy klasszikus irodalmi antológiával. Nem lenne teljes a magamról rajzolt kép, ha nem lenne benne tudománynépszerűsítő tevékenységem. Magyarországon, s három kontinensen, a hazánkon kívüli Európában, Ázsiában és Amerikában élőszóban, rádióban és televízióban többszáz alkalommal „szóltam a szót”, a finnugorságról, a finnugor tudománytörténetről, őstörténetről, a magyar név erdetéről. Hallgatóim között mindenféle nézetű ember (is) volt. Sámán fiatalember, aki mondása szerint minden héten jár a túlvilágon, az egyházüldözések idejének egyik mártírja, de Szálasi egykori vezérkari tisztje is, aki egyik előadásom alkalmával nyilas szokás szerint mindig „testvérnek” szólított, „Gulya testvérnek”. 1957-ben volt egy rádiós sorozatom is: „Látogatás rokon népeknél”. Ez a sorozat volt az, mely a nyilvánosságban áttörte, hogy a finnugrisztikát „burzsoá” tanításnak kelljen tartani. A rádiós szerkesztő Puskás Károly volt, egy egykori „szovjet” ösztöndíjas. Megérdemli, hogy ne feledjük el a nevét. 1967. április 25-én, édesanyám születésnapján, az első Magyar Nyelv Hete alkalmával a budapesti Kossuth Klubban „Délibábos elméletek napjainkban a magyar nyelv eredetéről” címmel tartottam előadást. Ez az előadás volt és a hallgatóság révén lett az antifinnugristák első, nyilvános és demonstratív fellépése! Lőrincze Lajos elnök kivételével az egész házat betöltő sumérosokkal és eszmei társaikkal. Kevésszer voltam olyan bátor, mint akkor, a közönséggel szemben. Ennek oka egyszerű volt: csakhamar észrevettem – mert én készültem – , hogy én vagyok az egyetlen, aki a sumér nyelvet, ha madártávlatból is, ismeri. Különös módon más, hasonló hallgatósággal is mindig jól kijöttem. Csak egyszer volt, hogy néhány éve egy egyetemi városban az egyik hallgató az előadás után „mocskos disznónak” nevezett. Én is azok közé tartozom, akik életük vége felé értek el oda, ahol az életüket kezdeni szerették volna. Néven is nevezve: ezek Szibéria és a történelem.

12

68 éves voltam, amikor először Szibéria földjére léphettem. Bjelojarszkijban. A történelmi Kazim folyótól kicsit délebbre. 2001. március 23-án. Ott még a kellős télben. A megérkezés emlékezetes volt. Modern repülővel, modern repülőtérre. Többszörös ellenőrzéssel, a drogveszély miatt. A repülőtől gyalog a recepciós épületig. Térdig ér a hó, minusz 17 fok, gyenge szél. Várakozás kint, az épület előtt. Hosszasan. A szélben, amihez tudni kell, hogy mit jelent Szibériában a legkisebb szél is. Rosszabb, mint a fagy. Végre kinyílik az ajtó: belépünk, belépek. A bejáratnál TV-stáb, kamera, reflektorok. És egy kedves riporternő, rám vár, elém tartott mikrofonnal. Kérdezi: az első élményem Szibériáról. Én felelek, oroszul: „Valamikor az embereket vitték Szibériába, most meg nem engedik őket oda be!” Másnap szavaimból mondás lett. A városi tanács is megtárgyalta. Bárhova mentem, mindenki tudta, hogy ki vagyok... Itt Északon találkoztam ismét Schmidt Évával, a finn A. M. Castrén, a magyar Reguly Antal lelkesedésével égő és tragikus sorsú, Szibériában élő, archivszervező és kutató, fiatal, magyar osztjakológussal. Ekkor, váratlan halála előtt kevéssel, igen vidám hangulatban. Haláláról értesülve azóta is teli szorongással vagyok, mert egy valamikori véletlen leningrádi találkozásunkkor éppen én voltam az, aki ott útját az osztjákok felé irányította... 2001-ben Hanty-Manszijszkban megalakult az Állami Jugria Egyetem. Kertje alján stílusosan egy Vogulka nevű kis folyócska csordogál. Modern épületében több intézménnyel is, a vogul, az osztják kultúra, nyelv és irodalom ápolását szolgáló oktató és kutató műhellyel. Továbbá magyar lektorátussal. Számos, az ottani értelemben vett hazai diákkal. Mindez pedig az első alkalommal Jugria földjén! De mondhatnánk úgy is, hogy az egykori ugor óhazában s ki tudja, még ezen is túl, a finnugor-uráli őshaza egykori helyén. Két alkalommal is, 2004-ben és 2006-ban a Jugria Egyetem vendégprofeszszoraként működhettem. Előadásaimat több ottani intézmény is videóra rögzítette. Egyikét-másikát – amint utólag hallottam – , az oktatásban többször is, ismét elővették és leadták. A legszebb élmény számomra mégis az volt, hogy egy északi osztják fiatal kolléginával közösen Reguly és Pápay egykori, immár történeti multú északi-osztják szövegeit olvastuk. És én neki magyaráztam, ő meg nekem. A már legendává vált Regulyt... Igen megkedveltem a Hanti-Manszijszk-i történelmi Szamarovót. Annak is az Irtis fölé emelkedő egykor a folyótól kivájt partszakadékát. Egy márciusáprilisi napon is onnan néztem le és körbe. Napsütésben. Mintha az ugor népek történelme közepén álltam volna. Alattam, balra és mögöttem felmagasló dombhátak, az osztjákok helyei, akik feltehetőleg mindig is e tajgából kiemelkedő hátságok lakói voltak. Az egyetlen ugorok, akik az ősi térséget sohasem hagyták el. Messze jobboldalt, észak-nyugati karívre, a Közép-Urál s a rajta átmenő legendás Csuszovaja folyó, és annak a már az Urálon innen elterjedő vidéke. A vogulok Magna Voguliá-ja. Dél felé pedig a vidék, amelyen és amer-

13

re az ugormagyarok a népvándorlás időtlen sztyeppéjének és sztyeppéjén nekiindultak. Egy fényképem is van e helyről, ahol látható, hogy itt állva folynak a könynyeim. De nem a megilletődéstől, hanem az Irtis mélye felől szembefújó jéghideg széltől... Szigorúan történeti tevékenységem a német quedlinburgi 973. esztendőhöz kötődik, melyhez bármint meglepő, a finnugor ~ magyar őstörténet vezetett el. Már a „Napút”-beli írásomban is volt szó a 2000. évi EXPO-n tartott előadásmról. Ennek alapkérdése – a szervezők felkérésére – az volt, hogy hogyan kerültek a magyarok Európába. A magyarság indulása a finnugor révén mindig is „tudott” volt. Ám ezúttal választ kellett adni a megérkezésről is. Tudniillik: Európába. Ez nyilvánvalóan nem 862 volt, amikor ismereteink szerint nyugaton először szóltak rólunk. Még nem is a 895-900 évi honfoglalás, merthogy ki tudott akkor erről. Nem is az ún. kalandozások volt ez, mert erről se nyugaton, se keleten inkább nem akartak tudni. Ellenben akkor érkeztünk meg Európába, amikor a 973. évi, az egész akkori „Európát” képviselő, I. (Nagy) Ottó egybehívott quedlinburgi gyűlésén (Hoftag) Géza nagyfejedelem 12 magyar előkelője is meghívottként ott ült Quedlinburgban Európa asztalánál. Az pedig csak fokozza az ügy jelentőségét, hogy egyáltalán e gyűlés volt (lett volna) az első politikai Európa-találkozó. 2006-ban a berlini Akadémiai Kiadónál megjelent egy igen szép kiállítású könyv. A címe magyarra áttéve: „A 973-i quedlinburgi birodalmi gyűlés. A történelmi gyökerektől az Új Európához” (Der Hoftag in Quedlinburg. Von den historischen Wurzeln zum Neuen Europa). A kiadvány a Quedlinburgban (!) 2003-ban megrendezett nemzetközi szimpózium anyagát tartalmazza. A könyv előszavában a kiadvány szerkesztője, német vezető történész megírja, hogy a szimpoziumért különös köszönet „Gulya János kollégának” jár. Sajátos megfogalmazásban ehhez még a következőket teszi hozzá, idézem: „Er (Gulya) gebürtiger Ungar, aber seit langer Zeit an den ehrwürdigen Universitát Göttingen lehrend, hat die grundsätzliche Anregung zu diesem Symposium gegeben und im politischen Raum auf den Weg gebracht.” („Ő (Gulya), született magyar, de hosszú ideje a nagyrabecsült göttingai egyetemen oktatva, alapjában ő kezdeményezte e szimpózumot és vitte politikai síkon is megvalósulásra.”) Nem véletlen, hogy az én előadásom címe, Der Hoftag in Quedlinburg, lett az egész kötetnek is a címe. Mutatja a rendezvény súlyát, hogy azon számos politikai nagyság mellett részt vett és személyes ismeretségbe kerültem is vele, Richard von Weizsäcker, a volt német államelnök. Quedlinburgért minden bizonynyal kapok két sort a német történetírásban. Ha az említett kötetre gondolok, talán már kaptam is... Quedlinburggal nem ért véget a kora-középkori Európa története iránti érdeklődésem. Több hasonló rendezvényt is kezdeményeztem, és adtam is elő

14

rajtuk. E sorban az európai latinitásról 2006-ban tartott tanácskozásom különös politikai hátteret is kapott. Újszerű video-beszéd formájában „részt vett” rajta Alsószászország miniszterelnöke is. Az utóbbi években végső soron történetisége miatt mélyültem el a Halotti Beszéd (1195) vizsgálatában is. A Halotti Beszéd főleg mint európai jelenség vonzott. A legjellegzetesebben a hozzá kapcsolódó Halotti Könyörgés, melynek történetét a 6. századtól, lépésről-lépésre, a latin Rómától egy északolaszorszégi úton, Fuldán és Sankt-Floriánon (Ausztria) át a keletmagyarországi Boldváig módom volt nyomon követni. Századokon és Európán át, hogy végül – Scerelmes bratým..., ”Szerelmes brátim...” – formában láthassuk, hogy magyar nyelven is mint szólal meg. Nem utolsó élményem volt, hogy ennek az útnak a forrásait, a kódexeket, saját kezemmel forgathattam. Az egyik leghíresebbet is, a Fuldai Kódexet (Sacramentarium Fuldense) 975-ből! Majdnemhogy csoda, hogy e kódexet mint a világhírű könyvtár legféltettebb darabját ma a Göttingai Egyetem kézirattára őrzi. Alig párszáz méterre göttingai lakásunktól. Tevékenységemnek teret és keretet a göttingai Georgia Augusta, a göttingai egyetem adott, ahová 1976 végén meghívást nyertem. Nyugodt lelkiismerettel mondhatom, befogadtak. A kollégák, az egyetem, Göttinga tudós közössége. Panaszra nem volt soha különösebb okom, bár a „fehér kenyér” nem volt mindig olyan fehér, mint amilyennek kívülről látszott. Kaptam postaládámba gyászkeretes borítékba tett „baráti” levelet is. Egyetemi munkámat, mint tanár, mint intézetigazgató mindig első helyen viseltem a szívemen. És sok örömem telt bele. Még akkor is ez így volt, ha itt kissé lapidárisan ejtek róla szót. Kinevezésem szerint 1977 márciusában kerültem az egyetemre. Érdemi munkám a tanszéken az 1977/1978-as szemeszterben kezdtem el, melytől hivatalosan 2001 márciusa végén, ténylegesen 2002 nyarán váltam meg. Pontosabban, az vált meg tőlem. A közbülső időben, az utódom megérkeztéig, „magamat helyettesítettem”. Ez az átmeneti mintegy másfél év érzelmileg igen megkönnyebbítette hivatali teendőimtől való elválásomat, mely teendők egy negyedszázadon, 25 éven át határozták meg napjaimat. Főleg a reggeli felkelést. A Finnugor Szeminárium (Finnisch-ugrisches Seminar), tanszék és intézet 1947-ben jött létre. Első professzora Farkas Gyula!volt. 1997 novemberében ünnepeltük 50-éves fennállását. Az ünneplő közönség betöltötte az egyetem 450-fős auláját. A karon a legelsők között új, korszerű tanrendet (Studienordnung) alakítottunk ki. Göttingán kívülre is kiterjedt a tevékenységünk, amit a számos nemzetközi szimpózium, a számos rangos vendégelőadás és a külsőkkel való együttműködés is tanúsíthat. Kezdeményezésünkre létrejött a „Deutscher Finnougristentag”, a német nyelvű finnugor intézetek és tanszékek vezetőinek a „Tag”-ja, találkozója. A tanszéken 2001-ig meghívásunkra kétéves

15

ciklusokban finn vendégtanár oktatott. Önálló projektünk volt a Deutsche Forschungsgesellschaft és az egyetem által közösen működtetett „Die literarische Übersetzung” kiemelt kutatási komplexben (Sonderforschungsbereich 309). 1983-ban kezdeményezésünkre jött létre az egyetemi kapcsolat (partnerség) a szegedi József Attila Tudományegyetemmel s több más szegedi intézménnyel, mely együttműködés hamarosan a göttingai egyetem egyik legsikeresebb együttműködésévé nőtte ki magát. A göttingai finnugor filológia egy saját kiadványban is manifesztálódott, az először 1983ban megjelent „Opuscula Fenno-Ugrica Gottingensia” sorozatunkban. Ebben elsőként az 1979-i szimpóziumunk anyagát adtuk ki. A kötet címében az akár a tudományos szemléletünket is mintegy deklaráló „Sprache und Volk” fogalmi párral. Mindez nem jöhetett volna létre, ha nem lettek volna rátermett és áldozatos hallgatók, hallgatóim s a közülük többen is, mint „Hilfskraft”-ok, munkatársak. Oktatói elvem volt: az önállóságra késztetés. Mindig elmondtam, ne higyjék el, amit előadok. Továbbá bármit bírálhatnak, de indokolják. A tudományos segédmunkatársak esetén mindig is arra törekedtem, hogy „órabéres” munkájukban ne mint „segéderők”, hanem mint társaim vegyenek részt. S ha lehet, ebből többre jussanak, mint a mindennapi stúdiumaikban. Munkájukért nem tudok eléggé hálás lenni, mégha ezt így soha nem is mondtam meg nekik. (Úgyis tudták). Nem egy közülük magas posztra került. Kevesen Göttingában, többen Bajorországtól az USA-ig, szerte a világban. Ez alapjában jó, de van egy nem kis hátulütője. Ugyanis a végzettek általában elhagyják Göttingent. A sokezres egyeteni hallgatóval együtt alig 130 ezres lakosú városban kevés a munka-, a státushely. Visszavonulásomig Göttingában szokás volt ún. „Budenz-Tag”-ot, „Budenznap”-ot tartani. Josef Budenz, a magyarok Budenz Józsefe, a finnugrisztika ismert nagyja, első egyetemi tanára Budapesten, göttingai diák volt, aki 1836. június 13-án Rasdorfban nem messze Göttingától született. Az ő, az „ifjú Budenz” emlékére rendeztük minden év június 13-án a „Budenz-Tag”-ot . Ennek lényege az volt, hogy az évben valamiben a legjobban szereplő hallgatók e napon „nagy nyilvánosságunk” előtt témájukban egy-egy rövid előadást tarthattak. A rossz nyelvek szerint Budenz nem a tudományért, hanem az akkor még Budán termett vörösborért maradt hazánkban. Erre emlékezve a Budenz-napon minden előadó előadásáért a tanszékvezetőtől örömteli vigasság keretében egyegy üveg eredeti magyar vörösborral jutalmaztatott! Volt még egy más szokás is. E szokás végső soron Babits Mihályra megy vissza, aki vendégeitől távoztukkor egy falon aláírásukat kérte. Ezt átvette és tihanyi kertje házában továbbvitte Illyés Gyula. Én nála ismertem meg. A szokást elhoztam Göttingába is, ahol az intézet egyik kis szobájának a falán látogatóink, vendégelőadóink és távozó munkatársaink – nem egyszer és nem kis

16

meghatódással – „örökítették meg” a nevüket. Számos „nagy” név van közöttük. De alkalmi feljegyzők is, akik így akartak bekerülni a halhatatlanságba. Vallomásom életem 75. esztendejének az utolsó napjaiban írom. Ez – gondolom – megengedi, hogy pályámról valamiféle méltatást magam írjak. Nyelvész, vagy valami más – pontosabban: „más”. Ideje, hogy válaszoljak a kérdésre. Apai őseim Erdélyen át valahonnan keletről, talán a Kaukázus tájáról jöttek Magyarországra. Útjukról magukkal hozva az új hazát kereső, a változás iránti hajlamukat. Anyai oldalról tiszta magyar ágról származom. Meglehet. Rokonságom görög katolikus, meg katolikus volt. Hír van arról is, hogy apai részen Mária Terézia valamelyiküknek, tisztségviselő parasztnak valamiféle nemesi címet adott. Apai nagyapám „amerikás” volt. Kiment Amerikába, ott dolgozott, majd hazajött. Anyai nagyapám „híres” gulyásispán volt, míg betegen évekre ágynak nem dőlt. Anyai nagyanyámat pusztai szegénysége ellenére a legmagasabb körökhöz fűzte valamiféle kapcsolat. Felmenőimet mindkét ágon mindig valami kötetlenségre, új és mindig valami más iránti érdeklődés, másság jellemezte. Meglehet, ez maradt meg tudományos habitusomban is: nem a konvenciók útját járni. Valamit öt évig tanulni, s aztán ötven évig visszamondani. Hogy ez jó-e, nem tudom. Ha hízelkedni akarok magamnak, arra gondolok, hogy valaki azt mondta, hogy a más útat járókat nem övezi látványos siker. De ők viszik előre a dolgokat... 2009. március 18.

Curriculum vitae Az életpálya évszámokban Született Budapesten, 1933. február 1-jén. 1943–1951: Pius Gimnázium, Pécs (1943–1948), Janus Pannonius Gimnázium, Pécs (1948–1951), érettségi vizsga (1951) 1951–1955: Eötvös Loránd Tudományegyetem, Nyelv- és Irodalomtudományi Kar, magyar tanári szak, okleveles középiskolai tanár, kitüntetéses oklevéllel, szakdolgozat Zsirai Miklósnál: Chanti jelzős szerkezetek 1955–1958: a MTA aspiránsa 1960: a nyelvtudomány kandidátusa (CSc), értekezése: XVIII. századi kéziratos vogul szójegyzékek, aspiránsvezetője: Fokos-Fuchs Dávid 1958: munkaszerződés az Eötvös Loránd Tudományegyetem I. Finnugor Tanszékén (1958. szept. 1–dec. 31.) 1958–: a Magyar Nyelvtudományi Társaság tagja, választmányi tag 1959–: az MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársa (1959–

17

1971), főmunkatársa (1972–1977), tudományos tanácsadója (1977. ápr. 1-), az I. Nemzetközi Finnugor Kongresszus titkára (1959–1960) 1961: egyetemi doktori (Dr.) cím 1961–1977: az MTA Finnugor Munkabizottsága; Uralisztikai (Finnugor) Komplex Bizottság (társelnök) 1964–1980: a Magyar Nyelvőr szerkesztőbizottságának tagja 1966: a Georg-August-Universität Göttingen vendégtanára 1966–: a Societas Uralo-Altaica tagja 1967: 50 Éves a Finn Függetlenség Érdemérem 1967–1970: a Matematikai és Alkalmazott Nyelvészeti Bizottság tagja 1969–1976: az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar magyar nyelvészeti és finnugor szakainak megbízott („spec. koll.”) előadója 1969: Oroszlán Lovagrend (finn kitüntetés) 1969–1970: a Sajnovics János Emlékbizottság titkára 1970–1973: a Finnugor Társaság / Suomalais-Ugrilainen Seura (Helsinki) tagja (1970), levelező tagja (1973) 1971–1975: a IV. Nemzetközi Finnugor Kongresszus főtitkára 1973–1977: az MTA Tudományos Minősítő Bizottság Nyelvtudományi Szakbizottságának tagja; a Tudományos Ismeretterjesztő Társaság Országos Választmányának vezetőségi titkára 1974–1976: az Osnovy finno-ugorskogo jazykoznanija (Moszkva) szerkesztőbizottságának tagja 1975: a nyelvtudományok doktora (DrSc.), értekezése: A mondatszerkezetek rendszere a vahi osztjákban 1975–: az MTA doktora 1975–1977: a József Attila Tudományegyetem Finnugor Tanszékének docense (másodállásban) 1976–77: Munka Érdemrend (ezüst fokozat), az MTA Nyelvtudományi Bizottságának titkára 1976–77: az MTA Őstörténeti Munkaközösségének tagja; – Oktatásügyi Minisztérium Magyar Nyelvi, Irodalmi és Finnugor Szakbizottsága, valamint ennek Finnugrisztikai Albizottságának tagja; – a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság (Budapest) alapító tagja 1977–2001: a Georg-August-Universität Göttingen Finnisch-ugrisches Seminar nyilvános, rendes egyetemi tanára (ordinarius), tanszékvezetője (igazgatója); grémiumi tagság: Fachsbereichsrat, Fakultätsrat, Habilitationskomission, Berufungskommission, Sprachprüfungskommission, Konzil 1977–: a Finn Irodalmi Társaság / Suomalaisen Kirjallisuuden Seura (Helsinki) levelező tagja 1979: a Sprache und Volk im 18. Jahrhundert (Symposium, Göttingen) szervezése

18

1980–1983: az Alsószászországi Tudományos és Művészeti Minisztérium Modern Filológiai Egyetemi Oktatási Reformbizottságának (Hannover) a tagja 1980–1985: az Őstörténeti Munkaközösség tagja 1981–2004: az Ural-Altaische Jahrbücher (uralisztiai rész) szerkesztője 1983: Vermittlung und Rezeption. Deutsch-ungarische geistesgeschichtliche Berührungen in der Zeit der Aufklärung (von Leibniz bis Herder) (Symposium, Göttingen), megrendezés; az Opuscula Fenno-Ugrica Gottingensia c. sorozat alapítója és főszerkesztője; a göttingai GeorgAugust-Universität és a szegedi József Attila Tudományegyetem közötti együtműködés kezdeményzője, szenátusi megbízottja (2001-ig) 1984: a Deutsche Gesellschaft für die Erforschung des 18. Jahrhunderts (Wolfenbüttel) tagja 1985–1993: a 309. Sonderforschungsbereich Die literarische Übersetzung (Deutsche Forschungsgemeinschaft) témavezetője, a Göttinger Beiträge zur lnternationalen Übersetzungsforschung szerkesztőbizottságának tagja 1986–: a Görres-Gesellschaft (Görres-Társaság, Köln) tagja 1987: az MTA-val közös rendezésben Tag der ungarischen Kultur und Wissenschaft (Göttingen) 1990: Sibirien im 18. Jahrhundert (Symposium, Debrecen) 1991–: a Reguly Társaság (Budapest) tagja; Magyar Őstörténeti Komplex Bizottság (külső tag); 1991: Anthologie und interkulturelle Rezeption (Symposium, Göttingen) rendezése 1992: a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem Magyar Nyelv és Kultúra Tanszékével való együttműködés kezdeményezője és társvezetője 1993: a Petőfi a világ népei körében / Petőfi im interkulturellen Kontex (Symposium, Kiskőrös) szervezője 1994: a Hungarológia Nyári Egyetem az oroszországi finnugor népek számára (Szombathely) előadója; a József Attila Tudományegyetemmel (Szeged) közös szervezésben Tag der ungarischen Kultur (Göttingen) 1995: Finnougristik vor der Jahrtausendwende (Symposium, Jyväskylä, Finnland) 1997: Festsitzung für Johann Eberhard Fischer (1697–1771) (Tagung, Weiltingen) kezdeményezés és rendezés; – a Georg-August-Universität Göttingen Finnisch-ugrisches Seminar fennállása 50. éves jubileuma megrendezése – Konfrontation und Identifikation. Die finnisch-ugrischen Sprachen und Völker im europäischen Kontext (Symposium, Göttingen) – a Finn Fehér Rózsa Lovagrend I. osztályú lovagkeresztje (kitüntetés) – a Turkui Egyetem Emlékérme (Turku, Finnország) – „József Attila Emlékérem” (József Attila Tudományegyetem, Szeged)

19

– a „Deutscher Finnougristentag” (a „Németországi Finnugrisztikai Intézmények Szervezete”) kezdeményezője, elnöke 1997–: a József Attila Tudományegyetem díszdoktora (Dr. h.c.) 1997–: az MTA Köztestületi tagja 1998: a Nagy Péter Tudományos és Művészeti Akadémia (Szentpétervár) tiszteleti tagja – a „World Council of Hungarian Professors” tagja 1999: Tradition und Innovation in der modernen Komparatistik – Samuel Gyarmathi (Symposium, Göttingen), a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (Kolozsvár) részvételével 2001: professor emeritus (2001. márc. 31.) 2001–2002: a Göttingai Finnugor Seminarium megbízott igazgatója (2001. márc. 31–2002. szept. 30.) 2003: Von den historischen Wurzeln zum Neuen Europa – Hoftag in Quedlinburg 973 (Symposium, 7–9. Mai 20, Quedlinburg, mit Festakt in der Stiftskirche St.Servatius) (kezdeményezés, szervezés) 2004: Die christlichen Wurzeln Europas. – (Symposium, 15. Mai 2004, Braunschweig); „Géza fejedelemre emlékezünk” [„Wir gedenken an Groβfürst Géza”] (Symposium, Balatonfenyves, Ungarn, szervezés) 2004–2006: a Jugria Állami Egyetem, Hanti-Manszijszk (Hanti-Manszijszk, Orosz Föderáció) vendégtanára (2004, 2006); a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Kolozsvár vendégtanára, előadója (2004); a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszereda vendégtanára (2006) 2005–: az „alumni Göttingen e.V.” tagja 2006: Europa – woher, wohin? Werte und Finalität in der Europäischen Union. (Tagung, Göttingen); Jubileumi oklevél: „Jugria Állami Egyetem 2006” 2007: 800 éves a Halotti Beszéd és Könyörgés [800 Jahre „Grabenrede”], (Symposium, emlékünnepség, Boldva, Ungarn) 2008: Koppány fejedelem igazsága [Die Wahrheit des Groβfürstes Koppány], (Symposium, Balatonfenyves, Ungarn)

20

Az ősi Irtis-i táj a folyó szamarovói fokáról

21

GULYA JÁNOS ÍRÁSAINAK BIBLIOGRÁFIÁJA Rövidítések: AkK = Akadémiai Kiadó, ALinguH = Acta Linguistica Scientiarum Hungaricae, I. OK. = A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei, AUB SLingu = Annales Universitatis Scientiarum Budapestiensis de Rolando Eötvös Nominante. Sectio Linguistica, ÉS = Élet és Irodalom, ÉT = Élet és Tudomány, ism. = ismertetés, ItK = Irodalomtörténeti közlemények, MH = Magyar Hírlap, MN = Magyar Nemzet, MNy = Magyar Nyelv, MNyTK = A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, MSFOu = , NytudÉrt = Nyelvtudományi Értekezések, MTud = Magyar Tudomány, NyéK = Nyelvünk és Kultúránk, NyK = Nyelvtudományi Közlemények, Nyr = Magyar Nyelvőr, szerk = szerkesztette, StSl = Studia Slavica, UrAltJb = Ural-Altaische Jahrbücher.

1956. Vabadus, armastus... – Szabadság, szerelem... [Freiheit, Liebe ...]. Irodalmi Újság, május 26. 1957. Magyar írók ismeretlen kéziratai Tartuban [Unbekannte Handschriften ungarischer Schriftsteller in Tartu]. ItK 61. 273–4. Társszerző: V. Kovács S. Hogyan alakultak ki a hét napjainak nevei? [Wie bildeten sich die Namen der Wochentage aus?]. ÉT november 17., melléklet 3–4. Tallin(n). ÉT december 22., 1615–9. 1958. Egy 1736-ból származó manysi nyelvemlék [Wogulisches Sprachdenkmal aus dem Jahre 1736]. NyK 60. 44–5. Voprosy ėtničeskoj istorii ėstonskogo naroda. ALinguH 8. 134–40. (Ism.) Gépeszperantó [Computeresperanto]. ÉT február 2., 157. p. 1959. Asszony – unokája. Vogul népmesék [Enkel der Frau. Wogulische Märchen]. Auswahl, Übersetzung, Nachwort und Bemerkungen von J. Gulya. Budapest, 186 p. Pallas szótárának kéziratos forrása [Handschriftliche Quelle des Pallas’ Wörterbuch]. MNy 55. 95–106. Obsko-ugorskie jazyki. Mansijskij jazyk. In: Mladopis’mennye jazyki narodov SSSR. Obsko-ugorskie jazyki. Moskva, 455–9. (Ja. G. Možarskij) Hantyjskij jazyk. Ebendort, 459–61. Soome-ugri keelte dialektoloogia alane nõupidamine. NyK 61. 416–8. (Ism.) 22

1960. Tórem – isten népe. Osztják népmesék [Das Volk des Torem-Gottes. Ostjakische Märchen]. Auswahl, Übersetzung, Nachwort, Bemerkungen von J. Gulya. Budapest, 165 p. A manysi nyelv szóvégi magánhangzóinak történetéhez [Zur Geschichte der auslautenden Vokale im Wogulischen]. NyK 62. 33–50. Az orosz Ural, -a ‘Uralgebirge’ etimológiájához [Zur Etymologie des russischen Wortes Ural ‘Uralgebirge’]. NyK 67. 332–7. XVIII. századi kéziratos vogul szójegyzékek [Handschriftliche Wörterverzeichnisse des Wogulischen aus dem 18. Jahrhundert]. Kandidátusi disszertáció tézisei. Budapest. A. N. Balandin: Osnovnye pravila proiznošenija i pravopisanija mansijskogo jazyka. NyK 62. 366–8. (Ism.) Magyar költők egy lett antológiában [Ungarische Dichter in einer lettischen Anthologie]. Világirodalmi Figyelő, 79–80. 1961. Vahi osztják szövegmutatványok [Textproben aus dem Vach-Ostjakischen]. NyK 63. 209–13. A vahi osztják nyelvjárás hangjelöléséhez [Zur Transkription des VachOstjakischen]. NyK 63. 214–6. Hozzászólás: Vita a nyelvtudomány elvi kérdéseiről [Diskussionsbeitrag: Diskussion über prinzipielle Fragen der Sprachwissenschaft]. I. OK 18. 160– 1. Beke, Ö.: Mari szövegek III. I. OK 18. 359–61. (Ism.) Nemzetközi finnugor kongresszus Budapesten [Internationaler Kongreß der Finnougisten in Budapest]. Nyr 85. 128–30. Zur Frage der Benennung Ural ‘Uralgebirge’ im Russischen. StSl 7. 213–21. 1962. László, Gyula: Őstörténetünk legkorábbi szakaszai [Die frühesten Perioden der ungarischen Urgeschichte]. ALinguH 12. 409–13. (Ism.) 1963. Etimológiai jegyzetek [Etymologische Bemerkungen]. 1. Magyar fék ‘Zaum; Bremse’, 2. Magyar apad ‘abnehmen’, 3. Magyar féreg ‘Wurm’. NyK 65. 170–4. Vese. MNy 59. 78–81. Congressus Internationalis Fenno-Ugristarum, Budapestini habitus 20.-24. IX. 1960. Budapest. Társszerkesztő: Ortutay Gy. Drevnemansijskie dialekty. – In: Congressus Internationalis Fenno-Ugristarum,

23

Budapestini habitus 20-24. IX. 1960. Budapest, 172–5. Cs. Faludi Ágota 1925–1963. NyK 65. 455–6. Hajdú Péter: Finnugor népek és nyelvek. Valóság, 118–9. (Ism.) 1964. Egy sajátos déli vogul hangjelölés kérdéséhez [Zur Frage einer besonderen Lautbezeichnung im Südwogulischen]. NytudÉrt 40. 121–3. Leány. MNy 60. 94–6. A vahi osztják főnevek tipológiai osztályozása a fonémaeloszlás alapján [Typologische Klassifikation der Nomina im Vach-Ostjakischen aufgrund der Phonemverteilung]. NyK 66. 89–93. Etimológiai jegyzetek [Etymologische Bemerkungen]. 4. Vogul āa ‘Donner’, 5. Magyar ír ‘Salbe, weiches Pflaster’, 6. Osztj. ăńźar ‘Eck-, Reisszahn des Bären’. NyK 66. 111–5. A fonémarendszer változásának mennyiségi összetevői [Die quantitativen Komponenten der Änderung des Phonemsystems]. NyK 66. 303–14. Adalékok a nyelvi absztrakció kérdéséhez [Beiträge zur Frage der sprachlichen Abstraktion]. NyK 66. 379–84. Milyen nyelven beszéltek őseink? [Welche Sprache haben unsere Urahnen gesprochen?]. In: „Itt a Rádiólexikon!“ Budapest, 145–7. A magyar népnév [Der Volksname der Ungarn]. Ebendort, 163–5. Mit jelent a finnugor szó? [Was bedeutet das Wort finnisch-ugrisch?]. Ebendort, 165–6. The 18th Century Antecedents of the 19th Century Linguistic Revolution. In: Revolution vs. Continuity in the Study of Language, Wenner-Gren Foundation for Anthropological Research, Burg Wartenstein, 1–21. 1965. Vahi osztják nyelvtanulmányok [Vach-ostjakische Sprachstudien]. NyK 67. 181–216; NyK 68. 1966, 3–34. Some 18th Century Antecendents of the 19th Century Linguistics. ALinguH 15. 163–70. Egy és más a -ni főnévi igenév körü. I. A főnévi igenév eredetéről. II. Magyar főnévi igenév – magyar őstörténet [Einiges zu dem Infinitivsuffix -ni. 1. Ursprung des Infinitivs. 2. Ungarischer Infinitiv – Ungarische Urgeschichte]. I. OK 22. 281–7. A magyar népnév eredetének kérdéséhez [Zur Frage des Ursprungs des ungarischen Volksnamens]. MNy 61. 125–6. A deszkriptív módszer mint az összehasonlító lingvisztika eszköze (A finnugor magánhangzórendszer kérdéséhez). [Die deskriptivische Methode als Mittel

24

der vergleichenden Sprachwissenschaft. (Zur Frage des finnisch-ugrischen Vokalsystems)]. MNy 61. 383. p. Egy nagy mű utolsó kötete [Der letzte Band eines großen Werkes]. MunkácsiKálmán, Manysi (vogul) népköltési gyűjtemény. IV. kötet, második rész. I. OK 22. 468–70. (Ism.) 1966. Eastern Ostyak Chrestomathy. Uralic and Altaic Series 51. Bloomington–The Hague, 207 p. A finnugor magánhangzórendszer kérdéséhez [Zur Frage des finnisch-ugrischen Vokalsystems]. I. OK 23. 147–51. 1967. A magyar szókészlet finnugor elemei [Die finnisch-ugrischen Elemente des ungarischen Wortschatzes] I–III. Budapest, 1967–1977. (Als Mitarbeiter) Hodu vagy hadu? Az a és az á magánhangzók kérdéséhez [Hodu oder hadu? Zur Frage der Vokalen a und á]. MNy 63. 323–30; 462–72. Bemerkungen zur Herkunft der ungarischen Infinitivendung -ni. ALinguH 17. 33–40. A tárgyas igeragozás az osztjákban (A vahi nyelvjárás anyaga alapján). [Die Objektivkonjugation im Ostjakischen (Auf Grund des Vachdialekts)]. NyK 69. 389–94. A magyar nyelv első etimológiai szótára [Das erste etymologische Wörterbuch der ungarischen Sprache]. NytudÉrt 58. 87–90. Munkácsi Bernát munkássága. (Bibliográfia. Előszó) [Die Tätigkeit von B. Munkácsi. Bibliografie. Vorwort]. I. OK 24. 397–8. Edith Vértes: Die ostjakischen Pronomina. I. OK 24. 456–60. (Ism.) Rokoni kapcsolataink [Unsere verwandtschaftlichen Beziehungen]. In: Szovjet-Baltikum. MSZBT, Budapest, 21–2. Rokon népeink az OSZSZSZK területén [Unsere verwandten Völker auf dem Gebiet der UdSSR]. In: Az Oroszországi Szovjet Szövetséges Szocialista Köztársaság (OSZSZSZK). MSZBT, Budapest, 121–36; 1972, 33–48. Der letzte Band des ostjakischen Nachlasses von Reguly. ALinguH 1. 450–3. 1968. Sibirische Märchen I. Wogulen und Ostjaken. Herausgegeben von J. Gulya (mit Nachwort). E. Diederichs Verlag, Düsseldorf–Köln, 295 p. Zur Frage des finnisch-ugrischen Vokalsystems. In: Congressus Secundus Internationalis Fenno-Ugristarum, Helsingiae habitus 23.-28. VIII. 1965. Pars I. Helsinki, 146–9. Számon tartották-e őseink az anyaági rokonságot? [Haben unsere Urahnen die

25

Verwandtschaft müttericherseits beachtet?]. MNy 64. 402–7. Wolfgang Steinitz, Dialektologisches und etymologisches Wörterbuch der ostjakischen Sprache. NyK 70. 253–6. (Ism.) Wolfgang Steinitz, az obi-ugor nyelvek kutatója [W. Steinitz - der Erforscher der ob-ugrischen Sprachen]. I. OK 25. 275–8. A berlini Finnugor Intézet ünnepe [Feier des Finnisch-ugrischen Instituts in Berlin]. Nyr 92. 145–6. Szélesek-e a tömegek? (Zur ungarischen Sprachpflege) A Magyar Hírlap nyelvőre. MH, május 22. Miért mondja másfélszer? (Zur ungarischen Sprachpflege) A Magyar Hírlap nyelvőre. MH, május 29. Csakugyan izgalmas? (Zur ungarischen Sprachpflege) A Magyar Hírlap nyelvőre. MH, június 6. Szó, ami szó ... (Zur ungarischen Sprachpflege) A Magyar Hírlap nyelvőre. MH, június 12. A szórend - avagy hol is sérültek meg a labdarúgók? (Zur ungarischen Sprachpflege) A Magyar Hírlap nyelvőre. MH, július 4. Hangsúly a zebrán? (Zur ungarischen Sprachpflege) A Magyar Hírlap nyelvőre. MH, július 11. Ijedős-e a megdöglött bika? (Zur ungariscshen Sprachpflege) A Magyar Hírlap nyelvőre. MH, július 18. A magyar név eredete [Der Ursprung des ungarischen Volksnamens]. A Magyar Hírlap nyelvőre. MH, július 25. 1969. Vahi osztják szójegyzék [Vach-ostjakisches Wörterverzeichnis]. NyK 71. 21– 59. HODU oder HADU? Zur Frage der Vokale a [å] und á [a:] im Ungarischen. ALinguH 19. 335–54. Juván Sesztalov: Kék vándorutak. (Übersetzt von J. Gulya, mit Nachwort) Budapest. Hogyan alakultak ki a különféle nyelvek? [Wie entstanden die verschiedenen Sprachen?] ÉT I. 24. 170–3 (284). 1970. Nyelv, sugárzó anyanyelvem... Költőink és íróink a magyar nyelvről [Sprache, meine strahlende Muttersprache... Ungarische Dichter und Schriftsteller über die ungarische Sprache]. Auswahl und Redaktion von L. Grétsy und J. Gulya. Budapest, 86 p. Aktiv, Ergativ und Passiv im Vach-Ostjakischen. In: Symposion über Sytax der uralischen Sprachen. 15.-18. Juli 1969 in Reinhausen bei Göttingen.

26

Abhandlungen der Akademie der Wissenschaften in Göttingen, 80–3. Ganschow, G.: Wege zur Strukturbeschreibung des einfachen Satzes im Ostjakischen. (Korreferat.) Ebendort, 76–7. A. Alhoniemi: Zur Ausdrucksweise des Mittels durch die Wohin-Kasus im Tscheremissischen. (Korreferat.) Ebendort, 20–1. L. Bese, L. Dezső: On the Syntactic Typology of the Uralic and Altaic Languages. In: Theoretical Problems of Typology and the Northern Eurasian Languages. Budapest, 113–28. Ungari leksikograafiast [Ungarische lexikographische Arbeiten]. Keel ja Kirjandus 12. 774–6. Centry finno-ugrovedenija v Vengrii. Sovetskoe finno-ugrovedenija 6. 303–5. A magyar nyelv eredete védelmében [Zur Verteidigung des Ursprungs der ungarischen Sprache]. Irodalmi és nyelvi közlemények 1. Budapest, 92–105. Budapest, Helsinki, Tallinn. – Népszabadság, szeptember 22. Tizenegy ország tudósainak tisztelgése Sajnovics János emléke előtt [Ehrenbezeugung von Wissenschaftlern aus elf Ländern vor Sajnovics’ Gedächtnis]. Nyr 94. 366–7. 11 ország tudósainak tisztelgése Sajnovics János emlékének. Közalkalmazott 23. június 6. 1971. A magyar szavak történeti regénye. / A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. 2./ [Der historische Roman der ungarischen Wörter. /Das etymologische Wörterbuch des Ungarischen 2]. I. OK 27. 500–7. (Ism.) Milyen nyelven beszéltek a magyarok ősei? [Welche Sprache haben die Urahnen der Ungarn gesprochen?]. In: Anyanyelvi őrjárat. Budapest, 45–8. 1972. Átkoz. MNy 68. 216–7. 1973. Elválasszuk vagy szétválasszuk? [Trennen wir oder zergliedern wir?]. MNy 69. 488–90. Az osztják nyelvjárások fonematikus átírása [Die phonematische Transkription der ostjakischen Dialekte]. In: FU-transkription yksinkertaistaminen. Castrenianumin toimitteita 7. Helsinki, 102–8. A vogul nyelvjárások fonematikus átírása [Die phonematische Transkription der wogulischen Dialekte]. Ebendort, 109–18. Éder Zoltán: Révai Miklós. – A múlt magyar tudósai. Budapest 1972. NyK 75. 477–8; ALinguH 24. 1974, 404–6. (Ism.) Göttingen. ÉT 28. XI. 16., 2180–6.

27

Kátyás király [König Kátyás]. ÉS: Glosszák, 1973. 1974. Sajnovics János. Sajnovics János emlékünnepség és tudománytörténeti szimpozion [J.S. Gedächtnisfeier und wissenschaftliches Symposion 1970]. Székesfehérvár–Tordas, 1970. május 12-14. Budapest. Társszerkesztő: Szathmári István. (MNyTK 131.) Sajnovics János. Sajnovics János emlékünnepség és tudománytörténeti szimpozion. (Vorwort.) Ebendort, 3–5. A XVIII. század nyelvtudományának két sajátos vonásáról [Über zwei eigenartige Phänomene der Sprachwissenschaft im 18. Jahrhundert]. Ebendort, 101–2. A nyelvrokonság tudata a magyar művelődésben és történetben [Das Bewußtsein der Sprachverwandtschaft in der ungarischen Kultur und Geschichte]. Ebendort, 131–4. Prarodina finno-ugrov i razdelenie finno-ugorskoj ėtničeskoj obščnosti. In: Osnovy finno-ugorskogo jazykoznanija. Moskva, 28–42. Obščie čerty ugorskih jazykov. Ebendort, 53–5. Kratkij očerk istorii sravnitel´nogo finno-ugorskogo jazykoznanija. Ebendort, 55–98. Bán Aladár, a tudós és műfordító [A. B. der Wissenschaftler und literarische Übersetzer]. In: Bán Aladár Emlékezete, 1871–1971. Várpalota, 19–38. Őstörténet és szemantika [Urgeschichte und Semantik]. NytudÉrt 83. 170–4. Some Eighteenth Century Antecedents of Nineteenth Century Linguistics: The Discovery of Finno-Ugrian. In: Studies in the History of Linguistics: Traditions and Paradigms. Bloomington–London, 258–76. Úgy, ahogyan eddig. (Zur ungarischen Sprachpflege). Rádió- és Televízióújság XI, 4–10. Állat-e az asszony? [Zur Etymologie „asszony“]. ÉT 29. VI. 14. 1125. p. Dr. Molnár, József: Veszprém megyei nyelvemlékek [Sprachdenkmäler des Komitats Veszprém]. TIT, Budapest. Társszerkesztő: E. Boreczky. 1975. A vízimadarak népe. Tanulmányok a finnugor rokon népek élete és műveltsége köréből [Das Volk der Wasservögel. Studien über das Leben und Kultur der finnisch-ugrischen Völker]. Auswahl, Redaktion und Nachwort. Budapest, 508 p. A mondatszerkezetek rendszere a vahi osztjákban [Das System der Satzstrukturen im Vach-Ostjakischen]. Budapest. (Doktori értekezés tézisei)

28

Phonologische Analyse des Wogulischen. In: Phonologische Analyse der uralischen Sprachen. Berlin 1974. Linguistische Studien, Reihe A, Arbeitsberichte. Berlin, 11–129. Gab es eine finnisch-ugrische Einheit? In: Congressus Tertius Internationalis Fenno-Ugristarum, Tallinae habitus 17.-23. VIII. 1970. Pars I. Tallinn, 87– 92. E. I. Rombandeeva: Mansijskij (vogul´skij) jazyk. Moskva 1973. NyK 77. 251– 4. (Ism.) Congressus Quartus Internationalis Fenno-Ugristarum Budapestini habitus anno 1975. Pars I. Acta Sessionum. Budapest. Társszerkesztő: Ortutay Gy. Finnisch-ugrische Forschungsstätten in Ungarn. Budapest. Társszerkesztő: Honti László. Anyanyelv és demokrácia [Muttersprache und Demokratie]. Népszabadság, április 13.; Látóhatár, augusztus 15., 152–7; Anyanyelv, közélet, művelődés, Budapest 1976, 35–41. Miért finnugor nyelv a magyar? [Warum ist die ungarische Sprache finnischugrisch?]. ÉT 27. VII. 4., 1251–4. A magyar nyelv finnugor voltáról [Über das finnisch-ugrische im Ungarischen]. NyéK 18. 13–6. Magyarok, finnugorok és a nagyvilág [Ungarn, Finnougrier und die Welt]. MH, 1975. szeptember 6. (Budai János álnév alatt). Oszló ősi köd. A finnugor rokonság felfedezésének történetéről [Sich zerteilender Ur-Nebel. Zur Geschichte der Entdeckung der finnischugrischen Sprachfamilie]. Népszabadság, szeptember 7. 1976. Morfologija obsko-ugorskih jazykov. In: Osonovy finno-ugorskogo jazykoznanija III. Moskva, 277–9. Morfologija mansijskogo jazyka. Ebendort, 279–303. Morfologija hantyjskogo jazyka. Ebendort, 303–32. Etymológia a XVIII. században [Etymologie im 18. Jahrhundert]. NytudÉrt 89, 101–5. Etymologie im 18. Jahrhundert. ALinguH 26. 139–44. Az igeidők rendszere a vahi osztjákban [System der Tempora im VachOstjakischen]. NyK 76. 306–13. A finnugor tudományágak és a tudományos ismeretterjesztés [Die finnischugrischen Disziplinen und die wissenschaftliche Wissensvermittlung]. In: TIT, Nyelvi ismeretterjesztés. Budapest, 9–20. A magyar nyelv finnugor sajátosságai [Die finnisch-ugrischen Eigenheiten der ungarischen Sprache]. Ebendort, 37–42.

29

Un monde voisin. Finno-Ougriens, Indo-Européens, Altaïens et Euroasiens. Benachbarte Welt. Finnougrier, Indoeuropäer, altaische Völker und Eurasier. Le livre hongrois 1976/2 – Bücher aus Ungarn 1976/2. Budapest, 26–7. (Unter Pseudonym János Budai.) 1977. Megjegyzések az ugor őshaza és az ugor nyelvek szétválása kérdéséről [Bemerkungen zur Frage der Urheimat der Ugrier und der Spaltung der ugrischen Sprachen]. In: Magyar őstörténeti tanulmányok. Budapest, 115– 21. Zsilka, János: A nyelvi mozgásformák dialektikája. NyK 79. 333–8. (Ism.) Gábor O. Nagy: Abriss einer funktionellen Semantik. Budapest 1973. NyK 79. 341–2. (Ism.) A magyar nyelv hete [Die Woche der ungarischen Sprache]. MH 1977. április 2. 1978. Gyarmathi Sámuel [S. Gy.]. Budapest. 202 p. (A múlt magyar tudósai) 1979. Morphosyntaktische Untersuchungen. In: Festschrift für Wolfgang Schlachter zum 70. Geburtstag. Wiesbaden, 107–12. (Veröffentlichungen der Societas Uralo-Altaica 12) Kálmán Béla: Wogulische Texte mit einem Glossar. Budapest 1976. NyK 81. 404–6. (Ism.) 1980. Zur Phonologie des Tavda-Wogulischen. Finnisch-Ugrische Mitteilungen 4. 69–72. Dömötör, Tekla: János Honti – Leben und Werk. FF Communications 221. Helsinki 1978. Fabula 21. 114–5. (Ism.) Finnisch-ugrische Forschungen an der Georgia-Augusta im 18. Jahrhundert. Universität Göttingen, Informationen. Nr. 3/5. Juni, 8–9. Congressus Quartus Internationalis Fenno-Ugristarum. Pars II. Acta sessionum. Budapest. Társszerkesztő: Ortutay Gy. 1981. Finnopermisches, Ugrisches und Uriranisches. In: Congressus Quintus Internationalis Fenno-Ugristarum. Turku 20.–27. VIII. 1980. Pars VI. Turku, 371–6. Congressus Quartus Internationalis Fenno-Ugristarum. Pars III. Acta sectionis

30

linguisticae. Budapest. Társszerkesztő: Gy. Ortutay, G. Bereczki. Congressus Quartus Internationalis Fenno-Ugristarum. Pars IV. Acta sectionis ethnographicae. Budapest. Társszerkesztő: Gy. Ortutay, A. Paládi-Kovács. Zur „Neuen Folge”. UrAltJb N. F. 1. 227. p.(Herausgeber) 1982. Das Ergativproblem in den finnisch-ugrischen Sprachen. UrAltJb N. F. 1. 19– 34. Steinitz, Wolfgang: Ostjakologische Arbeiten, Bd. IV. Beiträge zur Sprachwissenschaft und Ethnographie. The Hague-Paris-New York 1980 (Janua Linguarum, Series Practica, 257). Fabula 23. 159–61. (Ism.) 1983. Congressus Quartus Internationalis Fenno-Ugristarum. Pars V. Acta Sectionis archaeologiae, historiae, anthropologiae. Budapest. Társszerkesztő: Gy. Ortutay, A. Bartha. XVIII. századi etimológiák. Mutatvány J. E. Fischer „Vocabularium Sibiricum“-ának készülő kiadványából [Etymologien aus dem 18. Jahrhundert. Probe aus dem J. E. Fischers „Vocabularium Sibiricum” in der Vorbereitung]. In: Urálisztikai tanulmányok. (Hajdú Péter 60. születésnapja tiszteletére). Budapest, 163–71. Survival-Erscheinungen in den Verwandtschaftstermini der uralischen Völker. UrAltJb N. F. 3. 1–8. Die Idee der Sprachverwandtschaft im Spiegel der kulturell-politischen Strömungen. In: Sprache und Volk im 18. Jh. Symposium in Reinhausen bei Göttingen 3.- 6. Juli 976. Opuscula Fenno-Ugrica Gottingensia I, 75–85. Laudatio auf Sámuel Gyarmathi. UrAltJb N. F. 3. 183–4. Jacobsohn, Hermann: Arier und Ugrofinnen. Hrsg. von W. Veenker. Göttingen 1980. UrAltJb N. F. 3. 206–7. (Ism.) B. Lőrinczy, Éva: A magyar mássalhangzó-kapcsolódások rendszere és törvényszerűségei. Budapest 1979. UrAltJb N. F. 3. 207–9. (Ism.) 1984. J. E. Fischer (1697-1771) und die uralistische Etymologieforschung. In: Linguistica et Philologica. Gedenkschrift für Björn Collinder (1894–1983). Philologica Germanica 6. Wien 1984, 183–9. Zur Phonologie des Šuryškar-Ostjakischen. In: Studien zur phonologischen Beschreibung uralischer Sprachen. Bibliotheca Uralica 7. Budapest, 103–9. Satzstrukturgrammatik. Vorschlag für eine einheitliche Beschreibung der finnisch-ugrischen (uralischen) Sprachen und Dialekte im Bereich der Syntax. Mitteilungen der Societas Uralo-Altaica. Heft 6. Hamburg, 29–32.

31

Sámuel Gyarmathi, Linguist. Rede anläßlich der Enthüllung einer Gedenktafel am 22. April 1983, Goetheallee 20, Göttinger Jahrbuch, 255. p. Gyarmathi, Sámuel: Grammatical Proof of the Affinity of the Hungarian Language with Languages of Fennic Origin. Translated, annotated, and introduced by Victor E. Hanzeli. Amsterdam/Philadelphia. 1983. UrAltJb N. F. 4. 303. p. (Ism.) Régi magyar glosszárium. Hrsg. v. J. Berrár–S. Károly. Budapest 1984. UrAltJb N. F. 4. 309. p. (Ism.) Rombandeeva, E. I. / M. P. Vachruševa: Mansijskij jazyk. Leningrad 1984. UrAltJb N. F. 4. 309. p. (Ism.) 1985. Gedenkfeiern zum 200. Geburtstag von Alexander Csoma de Kőrös. UrAltJb N. F. 5. 236. p. Kiss, Jenő: Magyar madárnevek. UrAltJb N. F. 5. 265–6. (Ism.) Magyar verbális asszociációk 1. UrAltJb N. F. 5. 296–7. (Ism.) Lewy Ernst. Tscheremissisches Wörterbuch. Indogermanische Forschungen 9. 377–9. (Ism.) 1986. Zur Frage der ugrischen s-Laute. UrAltJb N. F. 61–7. Rédei, Károly: Uralisches Etymologisches Wörterbuch. UrAltJb N. F. 6. 231–4. (Ism.) 1987. Die Aufklärung und die Entdeckung der Sprachen Sibiriens. In: Vermittlung und Rezeption. Beiträge zu den geistesgeschichtlichen Berührungen in der Aufklärungszeit. In: Opuscula Fenno-Ugrica Gottingensia II, 55–63. Drevnejšie svedenija o finno-ugorskih narodah i pervye šagi v ih izučenii. Sovetskoe finno-ugrovedenie XXIII, 127–30. 1988. A létige a vahi osztjákban [Das sein-Verb im Vach-Ostjakischen]. In: Bereczki Emlékkönyve (Bereczki Gábor 60. születésnapjára). Urálisztikai Tanulmányok 2, 1988, 169–73. Ung. magyar ~ dt. Ungar/Magyar (ungarisch/magyarisch). Auf der Grundlage deutschsprachiger Übersetzungen von Dichtungen Petőfis. UrAltJb N. F. 8. 78–93. Társszerző: Maria Pettrits. Professor Schlachter 80 Jahre alt. UrAltJb N. 8. 186–7.

32

1989. Steinitz, Wolfgang: Ostjakologische Arbeiten. Bd. III. Texte aus dem Nachlaß. Dialekt von Vasjugan, Texte: 32.–35. (Bearbeitet von J. Gulya.) Budapest, 563–73. 1990. „Hungarologia desiderata ...” Hungarológiai ismerettár 7/I. Budapest, 23–6. Die Protokultur der Uralier und Indoeuropäer: Eine Vergleichsstudie. In: Uralo-Indogermanica II, Moskva, 142–8. 1991. Kertbeny über Reguly. In: Varia Eurasiatica. Festschrift für Professor András Róna-Tas. Szeged, 57–62. Petőfi híre a nagyvilágban – Németország [Der Ruhm Petőfis in der Welt – Deutschland]. In: Petőfi Emlékhelyek Országos Találkozója. Sárszentlőrinc 1991. szeptember 28. Petőfi Sándor Társaság, Kiskőrös, 32–41. 1992. Széchenyi und Petőfi. In: Graf István Széchenyi 1791–1860. Stuttgart, 25–30. Eine Bemerkung zur indogermanisch-finnougrischen Problematik. UrAltJb N. F. 11. 41–3. Das 18. Jahrhundert und Sibirien. UrAltJb N. F. 11. 193–5. 1993. Protokultur und Linguistik. In: Festschrift für Raija Bartens zum 25. 10. 1993. MSFOu 215. 113–9. Sajnovics, Gyarmathi, Kőrösi Csoma és Göttinga [Sajnovics, Gyarmathi, Kőrösi Csoma und Göttingen]. In: Régi és új peregrináció. Magyarok küföldön, külföldiek Magyarországon, III. Budapest–Szeged 1993, 1287–94; Kőrösi Csoma Sándor és a magyar keletkutatás, 2004. Red: József Gazda–Etelka Szabó. 48–55. Finnugor vs. szamojéd [Das Finnisch-ugrische vs. Samojedische]. In: Hajdú Péter 70 éves. Szerk. Sz. Bakró-Nagy Marianne–Szíj Enikő. Budapest 103– 5. M. P. Alekseev, J. P. Laetus (um 1480) und sein Ugria. (Szerk.) UrAltJb N. F. 12. 95–112. Petőfi-Symposium in Ungarn. Spektrum 1993/4. 16. Bettina von Arnim: Petőfinek, a Napistennek. In: Hanthy Kinga, Petőfi a világirodalomban, Itthon is németül olvasták. MN, március 13. (Fordítás)

33

1994. A mondatszerkezetek rendszere a vahi osztjákban [Das System der Satzkonstruktionen im Vach-Ostjakischen]. Studia uralo-altaica. Supplementum 4. Szeged, 317 p. Zur Frühgeschichte der vergleichenden Sprachwissenschaft: J. E. Fischer (1747) und S. Gyarmathi (1799). In: Bopp-Symposium 1992 der HumboldtUniversität zu Berlin. Akten der Konferenz vom 24. 3.-26.3.1992 aus Anlaß von Franz Bopps zweihundertjährigem Geburtstag am 14.9.1991. Hrsg. v. R. Sternemann. Heidelberg, 91–104. Anthologie und interkulturelle Rezeption. Opuscula Fenno-Ugrica Gottingensia VI. (Mit Nachwort). Frankfurt am Main–Berlin–NewYork–Paris–Wien. Társszerkesztő: N. Lossau. Zu Goethes „Weltliteratur” in Ungarn. Ebendort, 143–9. Leibniz’ vergessene Verdienste. In: Internationale Akademische Jubiläumsveranstaltungen aus Anlaß der Gründung der Albertus-Universität zu Königsberg vor 450 Jahren (26.-29. September 1994). Sektion 9, Kaliningrad 1994, 48–9; Language Study in Europe at the Turn of the Millenneium. SLE. 2001, Leuven, (Cf. 2005) Loch im Stammbaum? (Zur Urheimatfrage der Ugrier und der Ungarn). Specimina Sibirica X. Szombathely, 45–62. Szókincsünk ősi háttere. In: A lexikológia és a lexikográfia elmélete és módszertana (előadásvázlatok). Eger, 32. p. Der urgeschichtliche Hintergrund des ungarischen Wortschatzes. UrAltJb N. F. 13. 35–44. 1995. J. E. Fischer: Vocabularium Sibiricum (1747). Der etymologischvergleichende Anteil. Opuscula Fenno-Ugrica Gottingensia VII, 249 p. (Bearbeitet und herausgegeben) Sibirische Märchen. I. Wogulen und Ostjaken. Eugen Diederischs Verlag, Düsseldorf–Köln ². (Szerk.) Sprachsystem und Gefühl. In: Jazyk-sistema, jazyk-tekst, jazyk-sposobnost’. Festschrift für Ju. N. Karaulov. Moskva, 171–5. 1996. Transitivität, Determiniertheit und objektive Konjugation im Proto-Uralischen. In: Congressus Octavus Internationalis Fenno-Ugristarum 1995. Pars III. Jyväskylä, 96–9. Wende und Jahrtausendwende. In: Congressus Octavus Internationalis FennoUgristarum 1995, Pars VIII. Jyväskylä, 41–2. tűz ‘Feuer’. In: Ünnepi könyv Mikola Tibor tiszteletére. Szeged, 108–10.

34

Munkácsi, Bernát: Vogul Folklore. Ed. Otto J. von Sadovszky–Mihály Hoppál. Budapest AkK/Los Angeles: International Society for Trans-Oceanic Research 1995 (ISTOR 4). Fabula 37. 342–3. (Ism.) Farkas, Julius von / Jacobsohn, Hermann / Lewy, Ernst / Steinitz, Wolfgang. In: Lexikon Grammaticorum – Who`s Who in the History of World Linguistics. General Editor: Harro Stammerjohann. Tübingen, 290–1; 468–9; 569; 884– 5. Sámuel Gyarmathi und die Göttinger Universitätsbibliothek. (Koautor: Kai Hendrik Patri) UrAltJb N. F. 14. 239–47. 1997. A magyarok önelnevezésének eredete [Die Herkunft der Selbstbenennung der Ungarn]. – In: Honfoglalás és nyelvészet. Red.: L. Kovács–L. Veszprémy. Budapest, 85–97. K sopostavleniju kul’tur ural’skoj i indoevropejskoj epoh. In: Balto-slavjanskie issledovanija 1988–1996. Moskva, 191–7. 1998. Die Geschichte der 1-Laute des Süd-Ostjakischen im 18. Jahrhundert. UrAltJb N. F. 15. 1997/1998, 43–63. Magyar nyelvtan magyarul? [Ungarische Grammatik auf ungarisch?]. MTud 12. 1514–5. 1999. Verbindung oder Isolierung: Die Sprachfamilien. In: Culture of the Time of Transformation, II. International Congress, The Cultural Identity of the Centrral-Eastern Europa. Poznań, 66–70. Der deutsche Petőfi, 61 Gedichte. Lauf a.d. Pegnitz, 147 S. Der deutsche Petőfi. Ebendort, 5–9. (Szerk.) Mondatszerkezettan. In: A nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei I. Magyar és finnugor mondattörténet. Red. Büky, L.–T. Forgács. Szeged, 53–8. Finnougristik in Deutschland. Göttingen, 1999, 22000 (Vorwort.) Das Rätsel der Verbalparadigmen im Ungarischen. Mitteilungen der Societas Uralo-Altaica 21. 33–4. 2000. Regenbogen. In: Antropoloģe profesore Dr. habil. hist. LZA goda locekle Raisa Denisova. Latvijas vēsturnieki. Red. Andris Caune. Rīga, 100–4. Quo vadis, Fennougristica? In: Congressus Nonus Internationalis FennoUgristarum. Tartu. 7.–13. 8. 2000. Pars I. Tartu, 181–8; Göttingen 2000, 2 2001.

35

Wogulisches und Ostjakisches bei den Gelehrten der Aufklärung in Westeuropa. Lomonossow, DAMU-Hefte 2/2000. 24–5. Petőfi a szomszéd és rokon népek nyelvén. Utószó [Nachwort]. Budapest. Társszerkesztő: Kerényi Ferenc. 2001. Komparatisztika: ellentmondás – és feloldása. In: Vade mecum! A huszonötödik óra. Szombathely, 113–121. (Az Uralisztikai Tanszék Kiadványai 9.) Magyaren. In: Reallexikon der Germanischen Altertumskunde. Begründet von Johannes Hoops, Zweite völlig neu bearbeitete und stark erweiterte Auflage, Bd. 19. Berlin–New York, 160–5. 2002. Európa-csúcs ezer esztendővel ezelőtt [Europa-Gipfel vor tausend Jahren]. História 24/3. 27. p. Herkunft der „Europäschen Identität”: Quellen und Grenzen. In: Actas del VII Congreso „Cultura Europea”, Pamplona, 23–26 de octubre de 2002. Ed. por Enrique Banús y Beatriz Elío. Univ. de Navarra, 537–40. Konfrontation und Identifikation. Die finnisch-ugrischen Sprachen und Völker im europäischen Kontext. Veröffentlichungen der Societas Uralo-Altaica 59. Wiesbaden. (Szerk.) Historische Aspekte: A. L. Schlözer. Ebendort, 177–84. 2003. Gulya János, finnugor nyelvészfilologus, tudománytörténész [J. G., Sprachforscher für die finnisch-ugrische Philologie, Wissenschaftshistoriker] (Budapest, 1933. február 1.) In: Napút, Évkönyv 10. 10–2. Sztyeppék időtlen útján: A magyarok belépése a történelembe [Hinter den zeitlosen Steppen hervor: der Eintritt der Ungarn in die europäische Geschichte]. In: Kőrösi Csoma Sándor és a magyar nyelv. Red. József Gazda. Kovászna, 125–9. Széljegyzetek az indoeurópai-finnugor kutatásokhoz [Randbemerkungen zur indoeropäisch - finnisch-ugrischen Forschungen]. In: Permistica et Uralica. Ünnepi könyv Csúcs Sándor tiszteletére. Piliscsaba, 79–82. 2004. Szubjektív megjegyzések finnugor nyelvi modellekhez [Subjektive Bemerkungen zu Modellen für finnisch-ugrische Sprachen]. – In: Mikolakonferencia 2002, SzTE Finnugor Tanszék. Red. Marianne Bakró-Nagy, Szeged 2004, 49–56. Die mittelalterliche Konzeption Europas als politische und religiöse Einheit

36

gezeigt am Beispiel des Quedlinburges Hoftages 973. In: Die christlichen Wurzeln Europas. Hildesheim, 11–27. 2005. Leibniz‘ vergessene Verdienste. In: Lihkun lehkos. Beiträge zur Finnougristik aus Anlaß des sechzigsten Geburtstages von Hans-Hermann Bartens. Red. Cornelius Hasselblatt et al. Wiesbaden, 103–10. 2006. Finnisch – ugrisch 1782. Pamjati Jurija Vladimirovica Anduganova. Vestnik Jugorskogo Gosudarstvennogo Universiteta, Vyp. 2. 31–2. Egy ősi európai nyelvemlék: a Halotti Beszéd. In: VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus. Az előadások összefoglalói. Szerk. Görömbei András et al. Debrecen, 104–5. Hanty i mansi: kto oni? [Hanty und Mansi: Wer sind sie?] In: Slovo Narodov Severa – The Word of the Peoples of the North. Hanty–Mansijsk Nr. 2. (20.) 12. p. Der Hoftag in Quedlinburg 973. In: Der Hoftag in Quedlinburg 973. Von den historischen Wurzeln zum Neuen Europa. Hrsg. v. Andreas Ranft. Berlin, 19–27. Die Latinität und ihre politische Rolle. In: Europa – woher, wohin? Werte und Finalität in der Europäischen Union. Europa-Fokus 2006/2. Ein Info-Service des Europäischen-Zentrums Niedersachsen [Hannover], 15–7. 2007. Egy európai magyar nyelvemlék: a Halotti Beszéd. In: Nyelv, nemzet, identitás. A VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus (Debrecen, 2006. augusztus 22–26.) nyelvészeti előadásai II. Debrecen–Budapest, 331–42; Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények L, 2006, 53–64. A Halotti Beszéd: háttér és eredet. Új Hegyvidék. Irodalom, honismeret, 2007/3–4. 205–19. * Prof. Dr. Dr. h.c. János Gulya zum 70. Geburtstag. Göttingen, 01. Februar 2003. Red. Katri Wessel. Göttingen, 2003.

37

Előkészületben Leibniz und Jugria. Festschrift für Marija Vagatova. Hanty–Mansijsk. Jesuiten, Freimauer, Gelehrte. (Vortrag, Mscr.) Altwogulische Dialekete. Historische und dialektologische Wörtersammlung aus dem 18. Jahrhundert, – unter Mitarbeit von Susan Kahl. Suryskar-ostjakische Texte. – J. Gulya–Anna Widmer. Sermo super sepulchrum. A Halotti Beszéd és a Halotti Könyörgés a Praykódexből. Göttingen.

38

KORTÁRSAK GULYA JÁNOSRÓL Ahogyan én emlékszem... Gulya Jánost azóta ismerem, amióta először tettem be a lábam a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetébe. Meglehetősen régen volt, még a múlt században, tán 1969-ben vagy 1970-ben. ... Az Intézet akkoriban még Pesten a Lipótvárosban, az Oktatásügyi Minisztérium épületében volt albérlő, a Finnugor Osztály pedig valamelyik magasabb emeleten foglalt el vagy három szobát. A legnagyobbikban kaptam helyet dobozaimmal, céduláimmal együtt a hosszú, barna tárgyalóasztalnál, s az egyetemi órák után érkezve, rendszerint késő délután láttam munkához. Olyankor tehát, amikor már csak kevesen voltak bent a munkatársak közül. E legnagyobb szoba egyik lakója volt Gulya János is ... Meglehet, ő már nem is emlékszik erre, meg arra sem, hogy időnként megbámultam azokat a kartonlapokat, amelyekre osztják mondatokat írt (megjegyzem, akkor fogalmam sem volt róla, hogy azok osztják mondatok). E kartonlapok abban különböztek minden más cédulától vagy az osztályon használatos papirostól, hogy körben lyukacsos volt a szélük; pusztán esztétikai szerepe lehet e mintázatnak, gondoltam, bár kicsit csodálkoztam. Egyszer azután hallottam, valakivel arról beszélgetett, hogy kötőtűt használ e lapok kezelésére... Elképzelhető, hogy én, aki eladdig a világon semmit nem tudtam a lyukkártyáról, hogyan meredtem rá, utóbb remélve, nem vette észre pillantásomat. S persze csak jóval később tudatosult bennem, hogy a csupán évtizedek múltán megjelent vahi osztják mondattan megírásához János akkoriban ritka korszerű módszert alkalmazott adatai kezeléséhez. — Évekkel később egyszer, gondosan megőrzött egyetemi jegyzeteim között keresgélve, kezembe került egy rajz: kék golyóstollal rajzolt szépséges lovat ábrázolt, egyikét azoknak, amelyeket Schmidt Éva készített diákéveinkben a hosszú előadások alatt. Kaptam belőlük egyet-kettőt. A rajz ugyanolyan lyukkártyára készült, mint amilyeneket Gulya Jánosnál láttam. Máig sem tudom, a véletlen művéről volt-e szó. A választ ma már csak János tudja. Egyetemi tanulmányaim végeztével, immár segédmunkatársként folytattam munkámat az Intézetben, Gulya János azonban néhány év múltán, göttingai kinevezésekor, megvált tőlünk. S jóllehet mindkettőnk számára az obi-ugor nyelvek jelentették szűkebb kutatási területünket, ő az osztjáknak volt szakembere, engem a vogul érdekelt jobban, őt a szintaxis vonzotta elsősorban, 39

engem meg a jelentéstan. Így hát találkozási pont nemigen adódott, az évek múlásával meg egyre kevésbé, hiszen nekem nem területem például a tudománytörténet, neki meg nem a hangtörténet, s ráadásul az ugor alapnyelvet illetően sem osztozhattam véleményében. S bár soha nem törtem rajta a fejem, mégis valahogyan úgy élt bennem, a magam munkáiban nem hasznosíthatom eredményeit, hiszen túlságosan távoliak területeink. Tévedtem. Úgy adódott, hogy a szegedi Finnugor Tanszéken uráli összehasonlító morfológiát és szintaxist is oktatnom kell. (Azon az egyetemen tehát, amelynek Gulya János díszdoktora, s ahol, váratlanul ugyan, s ha rövid időre is, megint „intézményesített” kapcsolatba kerültünk.) Mivel e tekintetben nincs sok jártasságom, ijedt ügybuzgósággal állítottam össze az órák anyagát, s — a hallgatókat is lelkesítendő — igyekeztem minél több, szemantikailag és frazeológiailag is érdekes példát összegyűjteni arra, az egyes lokális kázusokat milyen funkciókban és kifejezésekben alkalmazzák rokon nyelveink. Azt azonban hirtelenjében nem tudtam megmagyarázni magamnak, miként ugrott be az egyik órán a következő mondat: Fejébe húzza a sapkáját. Tény viszont, hogy a hallgatók (magyar anyanyelvűek), jót derültek, amikor felismerték, mit is mondunk ilyenkor valójában. S csak néhány nappal később idéződött fel bennem az emlék, hogy valamikor réges régen Gulya János hozta föl e mondatot példaként egy előadásában, a magyar (vagy finnugor?) „észjárásról” beszélvén. Az utóbbi idők felismerése a következő, hasonlóan anekdotikus példa is. Évek óta foglalkozván az alapnyelvi szótagok problémájával, kételyeim támadtak az obi-ugor nyelvek nem első szótagi redukált magánhangzóinak státuszát illetően: fonémák-e vagy sem? Ha az ember disszertációt ír (de ha nem azt ír, akkor is) mindig sürget az idő, s én egyre türelmetlenebbül böngésztem a szakirodalmat, vajon van-e valaki, aki legalább kételyeit közli e kérdéssel kapcsolatban. Végignéztem a chrestomáthiákat is persze. A könyvhalom ledőlt, a keleti osztják nyelvtan leesett, gondoltam majd mindjárt felveszem. Már azon voltam a képernyő felé fordulva, hogy leírom, a chrestomathiák sem igazítanak el a kérdésben, amikor felvettem a könyvet a földről, s nem sok reménnyel ugyan, de azért a rend kedvéért belenéztem. Ezt találtam: „Whether a vowel õ or Õ should be in a certain non-first syllable, is determined by the sound system of the word, by the vowel harmony...This peculiar double phoneme is characterized by the fact that 1. it occurs in non-first syllable only, 2. its defining role lies in its local value: it makes the pronunciation of the consonants possible by practically ’breaking them up', besides, in a certain position, it is ’eup honic’... In fact, if we wished to be quite consistent, we ought to distuinguish the phoneme realized in the sounds õ/Õ from the õ occuring in first syllable, also, i.e. we ought to denote it with a different symbol” (J. Gulya, Eastern Ostyak Chrestomathy. Indiana

40

University Publications, 1966. 26 — kiemelés tőlem: B.-N.M.). Kell-e mondanom, mennyire örültem. Ezek után nem tudhatom, mikor, miként, milyen dolgozatomban idézem majd megint Gulya Jánost. Azt azonban tudom, hogy ha, mondjuk, tíz év múltán megint írhatok róla, köszöntésként — melyet a tudatosan személyes hangnem ellenére nem csupán a magam, hanem a szegedi Finnugor Nyelvtudományi Tanszék nevében is tolmácsolok — szívesen folytatom az emlékezést. Lehet, hogy a cím akkor is ilyen sutára sikerülne. „Kár", hogy majd akkor sem, mint ahogyan most sem kérhetem ki ebben a tanácsát. Hiszen köztudott: szakmánkban a legfrappánsabb címek éppen Gulya Jánostól származnak. Bakró-Nagy Marianne

Meine Eindrücke aus 21 Jahre An meine allererste Begegnung mit János Gulya im Herbst 1988 habe ich nur vage Erinnerungen. Es dürfte auf dem Einführungstreffen zur Vorbesprechung des neuen Semesters gewesen sein, wie sie das Finnischugrische Seminar der Georg-August-Universität damals immer veranstaltete; nicht nur zum Kennenlernen der Dozentinnen und Dozenten oder zur Präsentation ihrer Kurse, sondern auch zur Verabredung der Kurstermine. Auf diesem Treffen war für mich als Studienanfänger fast alles noch eine Terra incognita: das Gebäude an der Göttinger Theaterstraße und die Kommiliton(inn)en ebenso wie die Lehrkräfte mit Ausnahme von Dr. HansHermann Bartens, der das Fach Finnougristik ein halbes Jahr zuvor auf den Info-Tagen für studieninteressierte Abiturienten vorgestellt hatte. Insofern war der Seminardirektor Prof. Gulya in dieser Stunde für mich wohl „nur“ ein neuer Name, ein neues Gesicht, eine neue Stimme unter vielen. Das sollte sich freilich schon in den folgenden Wochen und Monaten gründlich ändern. Prof. Gulya ließ es sich nämlich nicht nehmen, die einführenden Proseminare in Grundfragen der finnisch-ugrischen Sprach- und Literaturwissenschaft stets selbst zu unterrichten und so die neuen Studentenjahrgänge kennenzulernen; eines von vielen Indizien dafür, dass es ihm mit der vielbeschworenen Verbindung von Forschung und Lehre immer ernst gewesen ist. Zu denjenigen Professoren (nach meinen Erfahrungen zum Glück ohnehin eine Minderzahl, wenngleich keine unbeträchtliche), denen die Studierenden eher als lästiges Beiwerk ihrer wissenschaftlichen Arbeit erscheinen, zählt János Gulya ganz gewiss nicht. Und so brachte uns Herr Gulya im Wintersemester 1988/89 zunächst das Handwerkszeug der finnisch-ugrischen Sprachwissenschaft nahe,

41

vom Ernten wandernder Äpfel (A. Joki) über typologische Aspekte bis zu den damals aktuellen Ansätzen der Urheimatforschung. Angesichts der Tatsache, dass die meisten von uns Studierenden eher über ein spezielles Interesse für Finnland oder Ungarn zur Finnougristik gefunden hatten, weniger durch eine übergreifende Faszination für die gesamte Sprachfamilie, war das Unterrichten dieser Einführungsveranstaltung sicherlich keine geringe Herausforderung. János Gulya hat sich dieser Herausforderung, das war zu spüren, mit Leidenschaft gestellt. Auch in den späteren Vorlesungen und Seminaren zu einigen seiner Spezialgebiete – insbesondere zur Wissenschaftsgeschichte, den ob-ugrischen Sprachen und der Syntaxforschung – hat er uns viel Spannendes, oft über die Grenzen unseres Faches Hinausgehendes vermittelt. Ich weiß nicht mehr, ob es schon in meinem ersten Studienjahr oder erst im darauf folgenden war; jedenfalls überraschte mich Herr Gulya eines Tages mit der Frage, ob ich nicht Lust hätte, auf dem Internationalen Finnougristenkongress in Debrecen im Sommer 1990 einen wissenschaftsgeschichtlichen Vortrag über Sámuel Gyarmathi zu halten. Natürlich nahm ich die Einladung begeistert an – die Möglichkeit, als Student im Grundstudium bzw. kurz vor Abschluss desselben auf einer großen wissenschaftlichen Tagung zu referieren, bekommt ja nicht jeder angehende Forscher von seinen akademischen Lehrern geboten. Ich darf wohl sagen, dass dieser Vertrauensvorschuss ein wichtiger Ansporn für meine weitere Arbeit gewesen ist, dessen Auswirkungen sich bis heute erstrecken und weiter erstrecken werden. Überhaupt zählte zu den hervorstechendsten Eigenschaften von Prof. Gulyas Lehrveranstaltungen sein Bemühen, die Studierenden auf interessante, noch ganz oder teilweise unbearbeitete Forschungsthemen hinzuweisen und uns so zum selbständigen Arbeiten zu ermutigen. Sein Satz „Darüber könnte man eine Magisterarbeit schreiben“ wurde im Kreis der damaligen Göttinger Finnougristik-Studenten zum geflügelten Wort – vielleicht nicht immer ohne einen Anflug von Ironie zitiert, wie junge Leute gute Ratschläge gerne ironisch zu nehmen gewohnt sind, aber doch wohl zumindest unterschwellig mit der verdienten Anerkennung. Seit 1990 lernte ich Prof. Gulya dann auch als „Chef“ kennen, in langen Jahren der Tätigkeit als seine studentische bzw. wissenschaftliche Hilfskraft. Es war eine in jeder Hinsicht angenehme Zusammenarbeit – das gilt für die Inhalte (nämlich die Beteiligung an seinen wissenschaftsgeschichtlichen Projekten wie der Herausgabe des Vocabularium Sibiricum) ebenso wie für unseren Umgang. János Gulya war ein anspruchsvoller, aber immer auch rücksichtsvoller Arbeitgeber, etwa im Hinblick auf die seinen Hilfskräften zur Verfügung stehende Zeit. Dazu kam ein weiterer wichtiger Punkt. Universitätsinstitute sind bekanntlich keine konfliktfreien Räume, in „kleinen“ Fächern wie der Finnougristik zumal, und solche Konflikte gab es natürlich auch im Finnisch-

42

ugrischen Seminar der Georgia Augusta. Prof. Gulya hat niemals das geringste Missfallen bekundet oder spüren lassen, wenn ich auch zu Personen, die mit ihm nicht „konnten“, gute Beziehungen unterhielt und in seiner Gegenwart meine Wertschätzung für sie zu erkennen gab. Nun mag man vielleicht sagen, dies sollte ja eigentlich eine Selbstverständlichkeit sein – aber wir alle wissen, dass das im menschlichen Zusammenleben, erst recht in hierarchischen Strukturen wie denen einer deutschen Universität, de facto eben leider nicht so selbstverständlich ist. Ich finde, diese Verhaltensweise zeugt von Charakterstärke, und möchte Herrn Gulya aus der Rückschau herzlich dafür danken. Nun habe ich viel, vielleicht doch ein bisschen zu viel, über meine subjektiven Eindrücke berichtet. Was ist János Gulya denn für ein Mensch und akademischer Lehrer, wenn man ihn aus einer „allgemeineren“ Perspektive betrachtet? In erster Linie sollte man ihn als einen geschichtsbewussten Kopf beschreiben – als einen Mann mit Sinn für Traditionen, der in seiner Eigenschaft als Direktor des Finnisch-ugrischen Seminars selbst Traditionen geschaffen hat: den alljährlichen „Budenz-Tag“ in Erinnerung an den in Rasdorf bei Fulda gebürtigen, später in Ungarn wirkenden Sprachforscher Josef Budenz (1836-1892), bei dem es für die – meist studentischen – Referenten im Geist von Budenz’ berühmtem Kruzsok stets eine Flasche guten ungarischen Rotweins gab; den vielleicht schon älteren, aber unter der Ägide Prof. Gulyas besonders gepflegten Brauch der Unterschriftenwand für Vortragsgäste im Obergeschoss des Seminars; schließlich die in einem familiäreren Kreis geübte, ausgesprochen angenehme Angewohnheit, in jedem Semester die Teilnehmerinnen und Teilnehmer aller seiner Lehrveranstaltungen zum Abendessen zu sich nach Hause einzuladen. Bei dieser Gelegenheit sei gesagt, dass man sich Prof. Gulya (wie so viele namhafte Wissenschaftler) nicht ohne seine Frau vorstellen könnte – Dr. Viktória Gulya, ebenfalls Dozentin der Georg-August-Universität, die mit ihrem Mann die Eigenschaften einer sympathischen, anregenden Gesprächspartnerin und einer formidablen Gastgeberin teilt. Ein anderer ausgeprägter Wesenszug von Prof. Gulya ist seine Beharrlichkeit und Zielstrebigkeit. Besonders anschaulich konnte ich diese Eigenschaft bei einem Projekt Anfang der 2000er Jahre erleben. Prof. Gulya kam auf die Idee, in Form eines wissenschaftlichen Symposiums an den Hoftag Ottos I. in Quedlinburg 973 zu erinnern – einen Hoftag, der unter Beteiligung polnischer, ungarischer, böhmischer, dänischer, bulgarischer und anderer auswärtiger Größen stattfand und mithin, so seine Formulierung, cum grano salis als ein früher „EU-Gipfel“ aufgefasst werden könnte. Die Finanzierung der Tagung erwies sich in Zeiten leerer kommunaler und Landeskassen als keine so leichte Aufgabe; dass der bedauernswerte Quedlinburger Bürgermeister

43

angesichts des über seine Stadt verhängten Haushaltsstopps unser Unterstützungsansinnen in einem Atemzug mit Anträgen der örtlichen Kaninchenzüchter zu nennen wagte, fand Prof. Gulya zunächst gar nicht amüsant... Mit beeindruckender Zähigkeit, die man im Finnischen mit dem Wort sisu bezeichnen würde, nach diversen Autofahrten über den Harz und einer umfangreichen Korrespondenz gelang es ihm letztlich aber doch, in Kooperation mit dem Land Sachsen-Anhalt und der Universität Halle sein großes Projekt zu realisieren. Ich hätte in einigen Augenblicken nicht mehr daran geglaubt – für manches braucht man eben doch Visionäre mit der nötigen Sturheit. Nebenbei bemerkt, ein bisschen von dieser Zähigkeit könnte man vielleicht der Physiognomie des hier Beschriebenen schon ablesen: klein, untersetzt, aber energisch wirkend, mit stets wachen Augen. Wo wir schon bei (halbwegs) Äußerlichkeiten sind, wären auch noch ein paar Worte über die Sprache Prof. Gulyas zu verlieren. Es ist vielleicht kein Zufall, dass sich Personen, die eine umfassende Kenntnis der deutschen Sprache mit einem charmanten ausländischen Akzent verbinden, in unserem Land besonderer Zuneigung erfreuen – unabhängig davon, ob das nun ein niederländischer Akzent ist wie bei Rudi Carrell, ein französischer wie bei Mireille Mathieu oder ein englischer wie bei Chris Howland. Auch János Gulya dürfte seine ungarische Artikulation bei den meisten Zuhörern eher noch zusätzliche Sympathien einbringen. Eine Anekdote, die ich allerdings nur aus zweiter Hand habe, berichtet (um es linguistisch auszudrücken) anscheinend von einem Hyperkorrekturphänomen: die Geschichte einer Studentin, der Prof. Gulya an einem bestimmten Punkt ihrer Zwischenprüfung verkündete, „So, jetzt kommen wir zum Genuss.“ Die Kandidatin schaute, so ihre spätere Erzählung, eine Weile verdutzt drein, bis sie begriff, dass ihr keineswegs ein Gläschen Pálinka zur Stärkung bevorstand, sondern ein Fragenblock zur grammatischen Kategorie des Geschlechts... Aus einer Anekdote wie dieser die Schlussfolgerung zu ziehen, János Gulya könne nicht ausgezeichnet Deutsch, wäre aber grundfalsch. Ich habe in unseren Gesprächen bzw. beim gemeinsamen Verfassen von Texten immer wieder sein Bewusstsein für semantische Nuancen der deutschen Sprache bewundert – ein Grad an Sprachreflexion, den manche muttersprachliche Journalisten nicht immer aufbringen. In der Aussprache finnisch-ugrischer Sprachen, auch des mir besonders nahe stehenden Finnischen, liegt Prof. Gulya ohnehin mit 1-0 vorn: In den Jahren unserer Zusammenarbeit hat er mich beispielsweise oft genug dabei „ertappt“, wie ich den für Deutsche wirklich nicht einfach zu bewältigenden Nachnamen des Wissenschaftlers und Politikers E.N. Setälä falsch artikulierte. Angesichts der Tatsache, dass einer meiner besten finnischen Freunde Verfasser einer politischen Biographie Setäläs ist, habe ich auch in

44

diesem Punkt von Herrn Gulya „fürs Leben gelernt“ und nicht bloß für die Universität. So sitze ich nun an meinem Schreibtisch im schönen polnischen Toruń – wo ich vielleicht nicht säße, wenn Prof. Gulya nicht ganz kurzfristig mit einem Gutachten für meine Lektoratsbewerbung beim DAAD eingesprungen wäre –, denke mit Vergnügen an die fast 21 bisherigen Jahre unserer gemeinsamen Wegstrecke zurück und freue mich auf die Fortsetzung. So, wie ich János Gulya kenne, wird er der Finnougristik auch in den kommenden Jahren viel zu geben haben. Kai H. Patri Göttingen – Torun

Születésnapra Gulya Jancsi barátomnak örömmel és szeretettel küldöm szívélyes jókívánságaimat 70. születésnapjára. Adjon neki az Úr jó egészséget és sok erőt a még ráváró feladatok elvégzésére. Áldja meg emberszerető Istenünk mindkét kezével Jancsim és szerettei életét. Ad multos annos! Örömmel emlékszem vissza közel hatvan év távlatából együtt töltött cserkészéveinkre a jezsuiták pécsi Pius gimnáziumban, amikor együtt kirándultunk, táboroztunk és lelkesedtünk minden szépért és jóért, amit a cserkészélet nekünk kínált. A régi szeretettel, egykori rajparancsnokod Ádám Jancsi P. ÁDÁM JÁNOS S. J.

A Lot of Ideas Our honourable hero of the day Prof. Dr. János Gulya has a lot of very interesting and notable ideas concerning the whole Uralic language group. For a number of years already Gulya has developed a theory about the nothern and southern belts in the Uralic language group, proceeding from the wordetymological incidents. Regrettably it has not received due attention, to say nothing about the aknowledgement. An example about a severe criticism could, first of all, be Eugen Helimski’s one (Drevnejšie vengersko-samodijskie jazykovye paralleli, Moskva 1982, S. 51–52). To my knowledge Gulya has later written about his theory in somewhat innovated and concise manner very clearly, “Meines Erachtens läβt sich angesichts mehrerer Überlegungen … festhalten, daβ die finnisch-ugrischen historischen “Urverbreitung”, schwerpunktmäβig zwei Gürtel bildeten: einen nördlichen mit dem Lappischen, Tscheremissischen, Wogulischen, Ostjakischen und Samojedischen sowie einen südlichen mit dem Finnischen, Mordwinischen, 45

Permischen und Ungarischen.” (Mémoires de la Société Finno-Ougrienne 215, Helsinki 1993, S. 114–115). If in Gulya’s scheme we change the places between the Finnic-Mordvin and Mari, mutually, i.e., if we transfer the Finnic-Mordvin languages into the northern belt, Mari into the southern belt, we get a scheme that could principally be agreed with. Such a replacement would be well-founded from the point of view of morphosyntax but Gulya does not treat of it. While attempting to connect the theories by Kalevi Wiik and János Pusztay on the origin of Uralic languages (see, e.g., in my work Contact-induced Perspectives in Uralic Linguistics, LINCOM EUROPA 2000, S. 21–25) and interpret them, I have come to the conclusion which allows, instead of the traditional western-eastern direction division to speak (also) about their northern-southern direction classification. Although I tend to replace Gulya’s northern-southern belt I would still emphasize the principal value of his idea of the northern-southern belt. My dear friend János, I congratulate you on the occasion of your jubilee and wish you an unceasing enthusiasm and success in everything you undertake. Ago Künnap Tartu

Дорогой Янош Гуа, мой брат с 1956 года! Ты самый близкий и родной человек в учёном финно-угорском мире, последователь нашего любимого хантыйского языка. Ты, Янош, о хантыйском языке написал много трудов в научных изданиях, выступаешь с докладами на международных конгрессах, конференциях, семинарах, на лекциях со студентами. Пусть хранят тебя Духи Югорской земли! Угорская сестра Нёмас Эви (Нёмысова) Hanty – Manszijszk

Ki az igazi hungarológus? Úgy érezzük, hogy az úgynevezett „rendszerváltás” óta eltelt 13 év után végre vissza kell adnunk a külföldi hungarológusoknak járó megbecsülést és tiszteletet. Végre fel kellene mérni, hogy az elmúlt fél évszázad alatt milyen tudományos eredmények születtek a külföldi magyarságtudomány terén, és mely egyetemi tanszékek, intézetek, mely egyetemi tanárok, kutatók tekinthetők valóban 46

hungarológusnak. Ha ezt a munkát egyszer valóban elvégzi a magyar művelődéstörténet, akkor bizony ki fog derülni, hogy néhány helyen bizony a „király meztelen”, másutt pedig igen komoly kutatások folytak. Torontóban, Groningenben, Göttingában és sok olaszországi egyetemen is. Akkor fog kiderülni az is, hogy Gulya János professzor 25 évig nemcsak a göttingai egyetem finnugor filológiai intezetét vezette a nemzetközi nyelvtudomány megbecsülése mellett, hanem immar 25 éve mindent megtesz a híres göttingai egyetem magyarságtudományi hagyományainak és az ott megfordult és oktató magyar tudósok emlékének ápolása érdekében, valamint nemzetközi konferenciákon, tanulmánykötetekben a nemzetközi tudományosság előtt foglalkozik a magyar nép és kultúra eredetével és a nyugateuropai kultúrában betöltött ezer éves szerepével. Köszönet es megbecsülés érte. Róma, 2003. januar 12. Sárközy Péter

Kapcsolatok és kalandok Gulya tanár úrral 1975-1976 fordulópontot jelentett Gulya tanár szakmai pályáján és életében is: a IV. Nemzetközi Finnugor Kongresszus után kapott meghívást a göttingai egyetemre. 1975 fontos év az erdélyi és az egyetemes magyar nyelvtudomány történetében is: ekkor jelent meg az Erdélyi magyar szótörténeti tár első kötete. Ez az első kötet anyagában és szerkesztésben is Szabó T. Attila személyes vállalkozása és eredménye volt (hacsak a Kriterion Könyvkiadó szintén rendkívüli közreműködését nem számítjuk). A két történet és Gulya János személye a véletlenek láncain kapcsolódik össze. Szabó T. Attila mielőbb tudatni szerette volna a tudós társadalommal, hogy megjelent a Tár, és erre a Finnugor Kongresszus közelgő megnyitását látta alkalmasnak. Maga nem utazhatott Budapestre, így a Magyarországra készülő szomszédját és egyetemi kollégáját, Antal Árpádot kérte meg, vinné el a Tár dedikált példányát, és juttatná el a Kongresszus szervezőihez. A közvetítő aztán ott a helyszínen nem is lehetett más, mint a kongresszusi főtitkár, Gulya János, Ortutay Gyula pedig mint szenzációt mutathatta be a már akkor is nagyon sokat ígérő opus első kötetét. Göttinga, ahová Gulya János az 1977-es tanévtől professzorként, intézetvezetőként került, a 20. század második felében távolabb volt Erdélytől, mint két-háromszáz évvel korábban. A Finnugor Szeminárium újólag, elsőként a szakavatott tudománytörténész Futaky István kollégánk révén fogadta jó szívvel, és igazította útba a korábban nagyritkán, később egyre gyakrabban oda került erdélyi kutatókat. A Kőrösi Csoma nyomában járó Csetri Eleket

47

vagy a peregrinációt kutató történészeket. Személyesen akkor még nem ismertem Gulya professzort. Erre, az első találkozásra 1992-ben került sor, miután 1990 januárjában az akkor még egyetlen, közös, „magyar filológiainak” nevezett tanszék vezetője lettem. Mi a 90-es évek legelején még alig ébredeztünk a több évtizedes hibernálásból, de aztán, majd amikor lehetőségünk nyílott rá, mi is felismertük a nyitás, a kapcsolatteremtés fontosságát. Már Gulya professzor első kolozsvári útja során „hivatalosan” is rögzítettük a két intézet, a göttingai és a kolozsvári együttműködését és intézményes kapcsolatát. Ennek persze sem akkor, sem később nem a finnugor nyelvészet vagy éppen az osztják volt az alapja, hiszen annak Gyarmathi, Szinnyei óta nem volt igazi művelője nálunk. Együttműködésünk elsősorban a történészeknek, a germanistáknak jelentett biztatást, de még inkább a tudománytörténészeknek. Azt azért mindenki tudta, hogy a Kolozsváron született és itt nyugvó Gyarmathiról Gulya tanár úr írt könyvet. Ez lett aztán a későbbiekben az intézményi kapcsolat alapja. Sorra következtek a bicentenáriumi évfordulók: 1994-ben Gyarmathi nyelvtanára, az Okoskodva tanító magyar nyelvmesterre emlékeztünk konferencián, 1999ben pedig Göttingában volt ünnepi megemlékezés a kétszáz éves Affinitasról. Gulya professzor tudott róla, hogy a zilahi kollégiumi könyvtárban egy olyan példányát őrzik az Affinitasnak, amelyben Gyarmathitól származó bejegyzések vannak. Ez volt talán az első közös „tanulmányi” kirándulásunk. Tudtuk azt is, hogy Kolozsváron – Göttingától eltérően, ahol szintén Gulya tanár úr még 1983-ban emléktáblát állíttatott – semmi nem emlékeztet Gyarmathira, a temetőben is leromlott állapotban volt a sírja. Feleségével, Viktória asszonynyal, maga is németországi támogatásokat közvetítve, előteremtették a sír felújításának a költségeit. 2000-ben aztán ünnepélyesen fel is avattuk a Venczel Árpád szobrászművész által felújított sírt. Ahogy az akkor készült fényképeket nézem, a református kollégium énekkarán, karvezető igazgatóján kívül ott volt velünk a házsongárdi őszi verőfényben Csetri Elek történész akadémikus és a szintén történész, korán eltávozott peregrináció-kutató Tonk Sándor, aki aztán a következő évben lett a Sapientia első rektora. Közben viszonylag rendszeresekké váltak Gulya tanár úr kolozsvári, erdélyi vendégtanári szereplései. A második szemeszterben a Jugria után rendszerint mi következtünk, Szibéria után Erdély, Kolozsvár, változó, mindig érdekes előadásokkal, kirándulásokkal. Többször megfordultunk az én szülőfalumban, Körösfőn, a kirándulóhelynek is szép ligetes erdőben, Ordományosban. Kirándultunk együtt a Jára völgyében, felkanyarodva a hegyekbe az Aranyos mentén. És a viszonzása is megvolt ezeknek az egyre inkább családiassá, barátivá váló utazásoknak: Balatonfenyvesen mi is élvezhettük Gulyáék vendégszeretetét.

48

A 2002-es áprilisi látogatást székelyföldi úttal kötöttük össze. Gazda József vendégei voltunk a Kőrösi Csoma napokon, amelynek abban az évben Kőrösi Csoma Sándor és a magyar nyelv volt a témája. Gulya tanár úr emlékezetes előadása a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület következő évi évkönyvében jelent meg ezzel a címmel: A sztyeppék időtlen útján. A magyarok belépése a történelembe. Belépésünk a történelembe, aztán belépésünk Európába. Valószínűleg ezek voltak akkoriban Gulya tanár úr legizgalmasabb témái. Közben a meglehetősen hűvös április eleji időben végiglátogattuk a környék nevezetes településeit: Zágont, Csomakőröst, Szentkatolnát (Bálint Gábor szülőfaluját), Kézdivásárhelyt, Gelencét és Ozsdolát. 2004-ben májusra esett hosszasabb, kolozsvári „vendégtanárkodás”-a. Szintén egy újabb Jugria után. De az akkor már működő Sapientia Egyetem csíkszeredai karán is szerveztünk előadásokat. Ezt követően a hétvégére szintén kirándulásokat terveztünk. A Kolozsvár melletti Mérában szombaton, 22én, a falu ünnepe volt, oda látogattunk ki. Vasárnapra Dévára vitt az utunk, az Erdélyi Szigethegységen át, a Topánfalva, Abrudbánya, Brád útvonalon. Akaratunkon kívül ez aztán igen emlékezetesre sikeredett. Hazafele, miután Nagyenyeden is megálltunk a kollégiumban, Felvincen majdnem végzetes autóbalesetbe keveredtünk. Ez megint egy olyan esemény volt, hogy azt mondhattuk az ütések, zúzódások ellenére: isteni csoda mentett meg bennünket. Az ilyen emlékezetes traumák megerősítik az emberi kapcsolatokat. Egyébként bennem az is folyamatosan táplálja a tiszteletet Gulya tanár úr iránt, hogy személyében, alkatában, külsejében is hajdani, korán elhunyt egyetemi mentoromra, Márton Gyulára emlékeztet. Gulya János professzor Budapesten született, Pécsett nevelkedett. Erdélyt korábban is a göttingai peregrinusok miatt tartotta számon, és úgy is, hogy apai ősei Erdélyen át, valahonnan keletről kerültek Magyarországra. Az ősök nyomait is kereste Erdélyben. Nyelvészként pedig egyre inkább érdekelték, érdeklik a nyelvi régiók, a nyelvjárások, a kétnyelvűségben élő kisebbségi közösségek. Szakmai véleményemre többször is kíváncsi volt az utóbbi időben, amióta a Halotti Beszéd európai kontextusát és magyar nyelvjárási hátterét kezdte el vizsgálni. Erről szóló tanulmánya a kolozsvári akadémiai folyóirat, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 50., jubileumi évfolyamában is megjelent, 2006-ban. Az én nemzedékem életének jelentős része földrajzilag jóval szűkebb környezetben telt itt Kolozsváron, mint sok helyen egyebütt. Szakmai mozgásunknak is megvoltak a korlátai. Hogy ebből mégis kiléphettünk, kapcsolatokat kereshettünk és építhettünk, kalandokkal is járó kapcsolatokat, abban szerepe volt a Göttingából Erdély felé irányuló biztatásnak is. Gulya János nemcsak szakmai, hanem baráti figyelmének. Péntek János

49

JÁNOSNAK, MAGYAR BARÁTOMNAK MIKUL´ SUL´GIN Suriskari osztják költő verse Nézd, fehér az Ob vize, szemedben tavaszi nyugodt csend. Nézd, a fák felett az Urál szirtjei, nézd, felhők, hallod-e, zeng az ég? Levelecskék, halacskák, _ ajándékok magyar barátomnak. János háza felett felhők vonultak,* nem mint ezek itt, háborús fellegek... Más villám dörgött, rémületkeltő, ha magam nem is láttam, ha magam nem is hallottam. Nyugalom és béke kell nekünk, az emberek az erdőt éjjel se féljék, viharozzanak bár a fellegek felette… *Utalás a magyar 1956-os eseményekre. – G.J.

50

СПРАВКА о проделанной работе д-ра, профессора Яноша ГУЯ в Югорском государственном университете Во время пребывания в Югорском государственном университете (=ЮГУ) им прочитаны 2 курса лекций студентам факультета обскоугорской филологии, а именно: «Введение в финно-угроведение», спецкурс «Актуальные проблемы хантыйского языкознания». Причем, его лекции посещали не только студенты, но и преподаватели профессорско-преподавательского состава факультета, коллектива Научного языкового центра университета и Научно-исследовательского института угроведения. Интерес к лекциям проф. Я. ГУЯ был проявлен довольно большой. Его приезд и чтение лекций были в центре внимания средств массовой информации Ханты-Мансийского автономного округа (-ХМАО). Кроме всего прочего, он был удостоен приглашения в качестве гостя в Думу ХМАО, в частности его председателем г-ном В .С. СОНДЫКОВЫМ.

Факультет обско-угорской филологии, который функционирует только с 1.02.03, находится на стадии становления, поэтому приезд проф. Я. ГУЯ и чтение им лекций нужно считать чрезвычайно полезным и важным. Он проводил занятия на высоком научном и научнометодическом уровне, консультировал преподавателей и молодых научных сотрудников. Кроме того, проф. Я. ГУЯ самому также полезно было работать с информаторами, носителями обско-угорских языков, а также знакомиться с научной и общественной жизнью ХМАО. Профессорско-преподавательский состав факультета, аспиранты и студенты выражают благодарность DAAD за то, что нашли возможность командировать проф. Я. ГУЯ в Ханты-Мансийск и надеются, что в 2005 г. DAAD также окажет неоценимую помощь молодому университету России, направив проф. Я. ГУЯ для чтения лекций в Югорский государственный университет на таких же условиях. Университет с удовольствием обеспечит местом проживания, как и в этот раз. 51

Ханты-Мансийск, .07.04.2004 Ю.В. АНДУГАНОВ

Egy különlenyomat ajánlása Nem a nyelvtudósnak, hanem a tudományok nagylelkű művelőjének, Gulya Jánosnak, barátsággal, Egyed Emese Kolozsvár

Querdenker unter sich Zahlen umrahmen unser Leben. Meine aktive Bekanntschaft mit Prof. János Gulya geht auf das Jahr 1970 zurück, als er sich mit einem Forschungsstipendium in Finnland aufhielt. Ich studierte damals Finnougristik an der Universität Helsinki. Der Lebensretter Eines der wenigen Treffen bleibt in meinem Gedächtnis haften. Wir gingen gemeinsam in eine Schwimmhalle, um uns dem Genuss von Hitze und Dunst der Sauna zu übergeben. Zwischen den Sauna-Runden genossen wir das abkühlende Wasser des Schwimmbeckens. Das eine Mal stand Herr Gulya am Rand des Beckens, ich aber watete im Wasser, wandte mich ihm zu, und dabei ist mir entgangen, dass beim nächsten Schritt das Becken um einiges tiefer wurde, so trat ich ins Leere. Natürlich sank ich, und nur kurz konnte ich meinen Kopf über’s Wasser halten und nach Hilfe rufen: Apua! (hoffentlich auch in der Situation richtig mit dem Partitiv), und dasselbe tat er auch und nicht ohne Erfolg. Im nächsten Augenblick fühlte ich

52

einen Körper unter dem meinen, mein Kopf war über dem Wasser und jemand holte mich „ans Ufer”. So begann unser „gemeinsames” Leben im Herbst 1970. Der Organisator Er gehört jener Generation ungarischer Finnougristen an, ohne deren Mitwirkung die Finnougristenkongresse undenkbar sind. Er selbst war der Generalsekretär des bis dahin grössten und vielseitigsten Finnougristenkongresses in Budapest (1975). Mit dem Organisieren hat er auch in Göttingen nicht aufgehört. Seine Aktivität beweisen Projekte wie – um nur zwei zu nennen – das Petőfi-Projekt und die Bearbeitung sowie Veröffentlichung von Fischers sibirischem Vocabularium. Und die Konferenzen... Man kann ihn nicht als Fachchauvinisten abstempeln. Konferenzen über Literatur, Geschichte, Kulturgeschichte, Wissenschaftsgeschichte – aber auch über Sprachwissenschaft. Die Materialien dieser Veranstaltungen wurden meistens in der von ihm gegründeten und herausgegeben Reihe Opuscula Goettingensia (im „Volksmund” einfach Opuscula Gulyaensia genannt) veröffentlicht. Der Gastgeber Das Finnisch-ugrische Seminar und sein Haus waren für die Kollegen aus aller Welt und verschiedenster Fachgebiete immer offen. Die zahlreichen Unterschriften (man sollte eher „Oberschriften” sagen) an der Decke des „Sozialraumes” des FUS legen ein lebendiges Zeugnis davon ab. Als das FUS das 50-jährige Jubiläum seines Bestehens feierte, lud er die Teilnehmer in sein Haus ein. Die Gäste wohnten in verschiedenen Hotels, und er selbst begleitete die eine Gruppe. Unsere Gruppe, die in einem näher gelegenen Hotel untergebracht war und ihren Weg auch alleine fand, gelangte noch vor ihm in sein Haus, wo uns seine liebenswürdige Frau, Viki, empfing. Wir warteten und warteten, aber der Hausherr mit seinen restlichen Gästen wollte nun nicht ankommen. Um die Situation zu retten, ernannte mich Frau Gulya mit einer einstweiligen Verfügung zum Hausherrn – schliesslich bin auch ich János – und ich übernahm das Kommando. Ich war gerade dabei, die pünktlich angekommenen Gäste im Namen des Hauses willkommen zu heissen, als Herr Gulya (auch „der andere János” genannt) eintraf. Er begriff die Lage sofort und wirkte den ganzen Abend als stellvertretender Gastgeber. Es genügte ein Wink, und er begab sich sofort mit den leeren Pálinkaflaschen in seine Hexenküche (eigtl. Hexenkeller), in die sogar mir der Zutritt verwehrt wurde. Aber die Schnäpse sind nach wie vor unvergesslich. Der Querdenker Bewusst oder instinktiv hat sich unser Jubilar an die These gehalten, die der Wissenschaftsphilosoph Karl R. Popper etwa so formuliert hatte: Im Interesse der Entwicklung der Wissenschaft muss man immer unwahrscheinlichere Theorien aufstellen, weil nicht die wahrscheinlichen, sondern die zu Widerlegung auffordernden, inhaltlichen Theorien die Wissenschaft befördern. So hat er im-

53

mer wieder Fragen aufgeworfen, die traditionell als „erledigt” betrachtet worden waren und/oder immer noch sind. Um nur einige zu nennen: Die von der traditionellen abweichende Aufteilung der uralischen Sprachfamilie in eine nördliche und südliche Gruppe; die Frage um „das Loch im Stammbaum”; die nichtergativische Auffassung des sog. „Ergativs”. (Er formuliert seine Gedanken manchmal auf die für ihn typische „stotternde” Art, man muss sich anstrengen, um mitkommen zu können, aber dann eröffnet sich ein neuer, lohnender Gedanke, der es wert ist, darüber nachzudenken und diskutieren.) Mit seinen Ansichten gerät er meistens in die Minderheit – so wie mancher von uns –, aber nicht die Menge macht's. Er hatte sogar den Mut, sich über meine Arbeiten positiv zu äussern. Der vielseitige Mensch Er betrachtet die Finnougristik als Ganzes und nicht unbedingt in (Teil)Disziplinen geteilt. Noch am Anfang seiner Laufbahn war es für ihn eine Selbstverständlichkeit, Sprache, Folklore, Literatur der verwandten Völker als unzertrennliche Einheit zu betrachten – denken wir an seine literarischen Übersetzungen, an die von ihm zusammengestellten Anthologien, Sammelbände, die damals nicht nur zum besseren Kennenlernen der uralischen Völker beitrugen, sondern auch auf eine mögliche Komplexität beispielhaft hinwiesen. Besonders viel hat ihm die ungarische wissenschaftsgeschichtliche Forschung, u.a. was die Kontakte zwischen Göttingen und Ungarn betrifft, zu verdanken. János Pusztay

54

GULYA JÁNOS MUNKÁIBÓL

55

56

57

58

Borítók: 1 Első külső: címlap 2. Első belső: fülszöveg 3. Hátsó belső: lista 53-90. 4. Hátsó külső: lista 1-52.

59

MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK

90.

Gulya János

Budapest 2009

60

Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások Nem szokványos kiadványt ajánlunk az olvasó figyelmébe a Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások című sorozatunkkal. Különlegessége – egyebek mellett – abban rejlik, hogy írott szöveg, video- és hangfelvétel együttesével mutatunk be közel száz hazai nyelvészt, továbbá a társtudományok néhány jeles képviselőjét, akiknek tudományos munkássága főleg az elmúlt század második felében teljesedett ki, akik tudományos fokozatokat értek el, jelentős szakmai irányító és közéleti szerepet töltöttek be, országos, s számos esetben nemzetközi ismertséget, elismertséget szereztek. A pályaképeknek általunk választott formája – azaz a) hogy ki-ki személyesen önvallomásként szubjektíven beszélhessen pályájáról, szakmai tevékenységéről, megvalósított vagy csak megálmodott terveiről, b) hogy munkáinak bibliográfiája hitelesítse a megrajzolt pályaképet, c) hogy kortársi méltatást is adjunk róla – reményeink szerint hozzásegít a tudós személyiségek objektív megítéléséhez, aminek ugyanúgy szükségét éreztük a felvételek elindításakor, mint napjainkban is, és feltehetően még a jövőben sem lesz másképpen. Az emberi és szakmai minőség megítélése egyáltalán nem könnyű feladat, sohasem történik elfogulatlanul, tévedésektől mentesen. Az életpályák több dimenzióban való megvilágításával, úgy gondoljuk, hiteles forrásanyaghoz juttatjuk a jövő szakembereit. Ezzel nemcsak az itt bemutatkozó/bemutatott pályatársak reális megítélhetőségét segítjük, a pályaképekből szakmai munkájukhoz nélkülözhetetlen ismereteket meríthetnek, értékes tapasztalatokat szerezhetnek. Szakmai és emberi indíttatásból az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai osztályán végzett munkám mellett, a kísérleti fonetikában használt kép- és hangrögzítő eszközeink felhasználásával 1975-ben kezdtem pályatársaimról felvételeket készíteni. Így gyűlt össze az a jelentős videóanyag, melynek további feldolgozását és kiegészítését az ELTE Fonetikai Tanszékén végeztem 1986 és 2000 között. A szándék ma is töretlen, a munka folytatódik – kissé megváltozott keretek között. Elképzelésem megvalósításában munkatársaim közül többen működtek közre mind az intézetben, mind az egyetemen. Köszönet érte nekik éppúgy, mint nyelvész kollégáimnak, akik kedves tanítványi visszaemlékezésekkel, szakmai értékelésekkel, méltatásokkal járultak hozzá a nemes szándék és cél megvalósításához. Sajnálom, hogy pályatársaim közül többen nemet mondtak felkérésemre. A videofelvételeken megörökített „külsőből”, a lélek tükreként megjelenő arckifejezésből, valamint az élőszó erejével kifejezett gondolatokból ránk sugárzó emberi habitus hatása lenyűgözőbb minden írott szövegnél. Látva, hallgatva és olvasva még nagyobb időtávlatban is „megelevenednek”, emberi közelségbe kerülnek. Egy „rázós”, emberpróbáló történelmi kornak voltak/vagyunk szellemi munkásai. A Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások fontos kortörténeti dokumentum is az utánunk jövő értelmiségiek számára. Budapest, 1994. november 15. – 1998. január 27. – 2004. január 29. Bolla Kálmán 61

MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK (Újabb felvételek) folytatás a hátsó borítóról

53. BAŃCZEROWSKI JANUSZ 55. GADÁNYI KÁROLY 57. SUBOSITS ISTVÁN 59. BÉKÉSI IMRE 61. BÜKY LÁSZLÓ 63. SZÉPE GYÖRGY 65. RÓNA-TAS ANDRÁS 67. ADAMIK TAMÁS 69. WACHA IMRE 71. BÜKY BÉLA 73. BENCZE LÓRÁNT 75. ZIMÁNYI ÁRPÁD 77. FÖLDI ÉVA 79. KLAUDY KINGA 81. É. KISS KATALIN 83. KAKUK ZSUZSA 85. HIDASI JUDIT 87. ZOLTÁN ANDRÁS 89. PÉNTEK JÁNOS

54. NYOMÁRKAY ISTVÁN 56. PUSZTAY JÁNOS 58. H. TÓTH IMRE 60. ÉDER ZOLTÁN 62. RÉDEI KÁROLY 64. SZABÓ JÓZSEF 66. SZENDE TAMÁS 68. BENCÉDY JÓZSEF 70. BOLLA KÁLMÁN 72. BALÁZS GÉZA 74. KEMÉNY GÁBOR 76. HAVAS FERENC 78. CS. JÓNÁS ERZSÉBET 80. LENDVAI ENDRE 82. PRÓSZÉKY GÁBOR 84. NYIRKOS ISTVÁN 86. KESZLER BORBÁLA 88. BAKRÓ-NAGY MARIANNE 90. GULYA JÁNOS

Eddig megjelent füzetek: 1., 4., 6., 7., 8., 9., 11., 12., 15., 17., 19., 21., 23., 24., 26., 27., 28., 29., 31., 33., 34., 35., 37., 38., 39., 40., 42., 43., 44., 45., 48., 49., 51., 52., 53., 54., 55., 56., 57., 58., 59., 60., 61., 62., 63., 64., 66., 67., 68., 69., 70., 71., 72., 73., 74., 75., 76., 77., 78, 79., 83, 87., 90.

62

MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK 1. BALÁZS JÁNOS 2. BALOGH DEZSŐ 3. BALOGH LAJOS 4. BÁRCZI GÉZA 5. BARTÓK JÁNOS 6. BENKŐ LORÁND 7. BERECZKI GÁBOR 8. CZEGLÉDY KÁROLY 9. DEME LÁSZLÓ 10. DEZSŐ LÁSZLÓ 11. DOMOKOS PÁL PÉTER 12. DOMOKOS PÉTER 13. ELEKFI LÁSZLÓ 14. ERDŐDI JÓZSEF 15. FÁBIÁN PÁL 16. FOGARASI MIKLÓS 17. GREGOR FERENC 18. GRÉTSY LÁSZLÓ 19. HADROVICS LÁSZLÓ 20. HAJDÚ MIHÁLY 21. HAJDÚ PÉTER 22. HEGEDŰS JÓZSEF 23. HERMAN JÓZSEF 24. IMRE SAMU 25. JUHÁSZ JÓZSEF 26. KÁLMÁN BÉLA

27. KÁROLY SÁNDOR 28. KERESZTURY DEZSŐ 29. KIEFER FERENC 30. KISS LAJOS 31. KOVALOVSZKY MIKLÓS 32. LAKÓ GYÖRGY 33. LŐRINCZE LAJOS 34. B. LŐRINCZY ÉVA 35. MOLLAY KÁROLY 36. MOLNÁR JÓZSEF 37. NYÍRI ANTAL 38. PAPP FERENC 39. PAPP LÁSZLÓ 40. RÁCZ ENDRE 41. J. SOLTÉSZ KATALIN 42. SZABÓ DÉNES 43. SZABÓ T. ATTILA 44. SZATHMÁRI ISTVÁN 45. SZENDE ALADÁR 46. TAMÁS LAJOS 47. TELEGDI ZSIGMOND 48. TOMPA JÓZSEF 49. VÉGH JÓZSEF 50. VÉRTES O. ANDRÁS 51. ZSILKA JÁNOS 52. PÉTER MIHÁLY ***

63