GULYA JÁNOS GYARMATHI SÁMUEL

Forrás: Gulya János: Gyarmathi Sámuel. Bp., 1978. Akadémiai. (A múlt magyar tudósai) + CD-ROM GULYA JÁNOS

GYARMATHI SÁMUEL

Gyarmathi Sámuel (Kolozsvár, 1751. júl. 15. – Kolozsvár, 1830. márc. 4.): nyelvész, orvos. 1776-tól ösztöndíjjal Bécsben tanult, ott szerzett 1782-ben orvosi oklevelet. Majd Németo.-ba utazott, ahol a kor neves tudósaival ismerkedett meg, 1795–96-ban Göttingenben tartózkodott, itt Schlözer tanítványaként kezdett érdeklődni a m.-finn nyelvhasonlítás iránt. Hazatérése után Pozsonyban Ráday Gedeon két fiának nevelője, de közben a Révai Miklós által szerk. Magyar Hírmondó részére is dolgozott. 1787-ben Hunyad vm. orvosává választották, s Déván telepedett le. 1800–10 között a zilahi ref. kollégiumban tanított, innen vonult nyugalomba. Első nyelvészeti munkáját Görög Demeter és Kerekes Sámuel pályázatára írta; bár jutalmat nem nyert, nyelvtanát kinyomtatták az erdélyi rendek. A tudományos nyelvhasonlítás m. megalapítója. Az összehasonlító nyelvtudomány terén úttörő jelentőségű művével (Affinitas…) nagy hatással volt Révai Miklósra. – F. m. Okoskodva tanító magyar nyelvmester (I–II. Kolozsvár és Szeben, 1794); Affinitas linguae hungaricae cum linguis fennicae originis grammatice demonstrata (Göttingae, 1799); Vocabularium… (Bécs, 1816). – Irod. Nagy Ottó: Gy. S. élete és munkássága (Kolozsvár, 1944); Robinyi Mózes: Gy. S. (Magy. Nyelvőr, 1950. 1. sz.); Zsirai Miklós: A modern nyelvtudomány magyar úttörői (Bp., 1952). „Azt adtam a’ Hazának, a’mit adhattam, továbbra is azt fogam adni, a’mit adhatok. Semmin fintsen, jo igyezetemnél egyéb, ezt örökre fel-áldozom.” (Az Okoskodva tanító magyar nyelvmester bevezetője. 1794.)

___________________________________________________________________________ AZ ALUMNUS ___________________________________________________________________________

„Hoc age, quod agendum est” – „Nos, tedd, amit tenni kell” (Ajtai Abód Mihály tanár sorai Gyarmathi Sámuel Emlékkönyvébe. 1776) Az egyetemes tudománytörténet a magyar nyelvészek közül csak kevesek nevét tartja számon. De e kevesek között is ott találjuk egy XVIII. századi magyar grammaticus, Gyarmathi Sámuel nevét. Gyarmathi Sámuel Erdély szülötte. Kolozsvárott látta meg a napvilágot 1751. július 15-én. Atyját Gyarmathi Jánosnak hívták, anyja neve Osváth Éva volt. Születéséről, atyafiságáról és közvetlen környezetéről ennél alig tudunk több bizonyosat. Élete delelőjén, 1806 januárjában, egy pesti látogatás alkalmával a múlt századi történetíró, mindenki barátja, Horvát István kérésére elmondott önéletrajzában magát „Gyarmathi János kolosvári Polgártól eredt”, polgári származásúnak vallotta. De mintha nemesi címere is lenne, s meglehet, hogy családja nemesi eredetű. Nevét ő maga th-val Gyarmathinak írja. Többször viszont – így a hozzá igen közeli emberekből álló Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság aktáiban – neve egyszerűen csak t-s formával, Gyarmati alakban szerepel. Feltételezhető rokonai mesteremberek (Gyarmathi Márton asztalos), tanítók (Gyarmati [!] Gábor francia, olasz és német nyelvtanító és fordító). Öccséről, Györgyről s a feltehetőleg rokon zilahi diáktársáról, Gyarmathi Sándorról sem jegyzett fel semmi különöset az emlékezet. Gyarmathi is képzettsége szerint orvos. Mindannyian polgári foglalkozásúak. Nélkülözhetetlen, vállalkozó, hasznos emberek, akik ugyanakkor még rászorulnak a különböző politikai és pénzhatalmasságok kegyeire. (Mégha tettben és hírben később felül is múlják őket.) Abba a legkülönbözőbb forrásokból összetevődött erdélyi középrétegbe tartoznak, mely a magyar műveltség és a társadalmi fejlődés históriája számos fényes lapjának a hőseit adta. Gyarmathi Sámuel vállalkozási kedvére és az új iránti fogékonyságára mi sem jellemzőbb, mint ahogyan Gyarmathi a korában világszenzációt jelentő első repülésre, a Montgolfier-testvérek embert hordozó léggömbkísérletére (1783. június 5.) reagál. A kísérlet híre hallatán (még 1783-ban) a dolgot, mint írja, „tsak nevetők”. Egy 1784. január 13-i keletezésű levelében – tehát mintegy fél év múlva – a kísérletet már csodálja („látom az most a’ Tudos Világnak legföbb és kedvesebb mulato tzelja lön”). 1784. május 11-én pedig már ő az, aki „a’ Montgolfier’ repülő gojobissát számos nézők’ jelenlétében” Pozsonyban feleresztette. (Kísérletére, mely Martinovics Ignác hasonló kísérletével együtt a maga nemében a legelsők közé tartozott, élete végéig büszke volt.) A fiatalságáról és tanulásáról tanúskodó iratok egy része az Erdélyen végig-végigszáguldó történelmi szélviharokban megsemmisült. (A bennünket ugyancsak érdeklő, sok fontos életrajzi adatot rejtő nagyenyedi református egyház anyakönyvei – többek között – az 1848-as időkben elégtek.) Az iratok másik része pedig – köztük Gyarmathinak a csak hírből ismert naplója (Napló-Laishom) is – széjjelszóródott. Ismert és ismeretlen helyeken lappangva várja a felfedezést, illetőleg a közzétételt. Kisiskolás nevelkedésének ideje – akárcsak bealkonyodásáig egész élete – homállyal teli

változatosság. 1757-et írnak, amikor hatéves korában Kolozsváron megkezdi a tanulást, a korabeli rend szerint a „Humanitas nevet viselő” tudományok elsajátítását. 1763-ban Nagyenyedre megy, ahol filozófiát és mathézist tanul. 1765-ben ismét szülővárosában, Kolozsváron van. Itt végzi el a rethorica classist. De 1766-ban már Zilahon, későbbi élete fontos helyén találjuk. 1766. április 21-től vagy három évig a zilahi református kollégium tógátus diákja. 1769-ben ismét Enyeden van, ahová már mint főiskolás „politikus” (azaz nem teológus) subscribálta magát 18 éves korában. Ettől kezdve hét éven át a nagyenyedi kollégium diákja, később tanítója is: instructor (magántanító), praeses (segédtanító), majd publicus praeceptor (köztanító). E sokféle, oda-vissza csapongó iskolaváltoztatás mögött számos ok húzódhat: költözködés, családi tragédia (szüleinek elvesztése?), a jobb iskola vágya, minden bizonnyal azonban – így vagy úgy – anyagi gondok. (Nyilván azért vállalt diákként is tanítást!) Nagyenyeden is ingyenes diák, alumnus volt. A sok hányattatás ellenére úgy látszik, hogy Gyarmathi jól, szavai szerint „szorgalmatosan” tanult. Erre már abból is következtethetünk, hogy tanítással is megbízták. Enyedi diákoskodása idején, 1776. „Böjt Első Havának 17-dik Napján” mint a „Litteraturae Praesesse” ő búcsúztatja magvas, életbölcs beszédével teológus diáktársát, ikafalvi Barok Mózest, akinek „hirtelen levele érkezék a Mennyei Akadémiából és oda egy szempillantás alatt által költözék”. Vizsgájának is, melyet 1776. szeptember 16-án püspöke, az akkori református püspök, Csernátoni Vajda Péter előtt tett, kitűnő híre kelt. Ezzel le is zárult kissé hosszúra nyúlt hazai tanulmányainak a korszaka. Gyarmathi Sámuel ekkor huszonöt éves. Kész ember. De csak látszatra, mert kellő egzisztenciája nincsen. Talán nem is akarta, hogy legyen. Sikeres vizsgája ugyanis lehetővé tette, hogy külhoni tanulmányútra mehessen. Már régóta vágyai között szerepel, „hogy idegenekkel való társalkodás által a maga nemzete hibáit levetkezze” (halottbúcsúztató beszéde szavai szerint). Belsőleg is még bizonytalan. Tettrekész ambíciók fűtik, készül is, hogy „tegyen”. De még nem látja a pályát, hogy merre tartson. Enyeden „az emberi elmét leginkább díszesítő Filozofiai és Mátematikai kintsek” birtokbavételével – mint mondja 1806ban – orvosi tanulmányokra adja magát, de egy 1792-es megvallása szerint már az 1770-es évek elejétől lappang benne az indulat, hogy „Grammaticalis búvárrá” legyen. Tanárai közül legjobban ketten voltak rá életformáló hatással: Nagyenyeden Ajtai Abód Mihály, a keleti nyelvek, a latin, a régiségek és a történelem nemzetközi hírű, jóságos szívű, öreg mestere, aki a szegény diákokat saját pénzéből is segítette. Különösen pedig sárospataki Pataki Sámuel (1731–1804) tanár és orvos, a kolozsvári kollégiumnak 1759-től 1794-ig tevékeny tagja. Patakival ismerettségük szinte egész életükben tartott. Használta könyvtárát, „ritka könyvtárban lehet feltalálni egy tsomóban annyi régi és új magyar grammatikát, amennyire én, nevezetesen a’ T. tudós professor doctor Pataki Sámuel Úr segedelme által szert tehettem” – írja Gyarmathi 1792-ben egyik nyelvészeti munkácskájában, s az ő hatására lett orvos is. Neves tanára volt még Körösi György lector is, meghalt 1779-ben, a görög és latin irodalom, a történelem tanára, akinek kéziratban maradt, eredetileg latin nyelven írt Magyarés Erdélyország Históriáját magyar fordításban Gyarmathi szándékozik majd kiadni, előfizetést is hirdetve rá Göttingában, 1796, október 20-án – sajnos, sikertelenül. Gyarmathi ifjúságának jeles személyisége volt Kováts József is, aki ez idő tájt a Gyarmathi-dicsérte matematikát és filozófiát, továbbá a fizikát és a ius naturae-t (természetjogot) adta le 1767-től Nagyenyeden. Feltehetőleg Gyarmathinak is. Gyarmathi jórészt nekik és a három híres hely, Kolozsvár, Zilah és Nagyenyed református kollégiumai korszerű szellemiségének köszönheti széles körű alapismereteit, de – származása mellett – sajátos emberi habitusát és „összeköttetéseit” is, melyek egész életére már ekkor

mintegy bejelölték volt sorsának alakulását. Ifjúkora két nagy eszmeköre: a hazafiság és a felvilágosodás. Gyarmathinak már említett beszédében is „jó hazafiúvá” válni volt a tanulás célja, a bölcsesség egyik kritériuma. Minden bizonnyal Nagyenyed érlelő kohójában lesz végleges híve a felvilágosodásnak, a korai magyar reformeszméknek, az Erdélyben régtől honos racionalista (kartéziánus) világszemléletnek. Pátriájában a fiatal Gyarmathi idején az elvont eszmék mellett az emberlelkesítő eszményalakokban sem volt hiány. A nagyenyedi kollégiumnak volt diákja a nemesi testőrírók nesztora, „a Magyar Litteratura édes Attya”, Báróczi Sándor, Bessenyei eszméinek egyik legközvetlenebb társa (később rózsakeresztes és alkimista, akinek összes műveit Kazinczy adta ki). De ott diákoskodott a korabeli ifjúság egyik nagy ideálja, Batsányi szerint „az emberség, szabadság hatalmas védője” – Barcsay Ábrahám is, továbbá a szegénysorból feltörő Bod Péter, a kollégiumnak tanulója, könyvtárosa és tanítója, akinek a magyar írókat magyar nyelven először számba vevő Magyar Athenasa éppen Gyarmathi iskoláskodása idején, 1766-ban jelent meg. És ezzel a jeles sornak még messziről sincs vége. Gyarmathit egész élete folyamán mindig meglepően sok barát vette körül. Ifjúkori barátai közül háromhoz igazán hosszan tartó és kölcsönösen bensőséges viszony fűzte. Mindhármuk sorsát ismerjük. E három, magának nevet kivívó barát: Andrád Sámuel, Sombori László és Kenderesi (mások szerint: Kenderessy) Mihály. Közülük Andrád Sámuel orvos, első külföldi útján Gyarmathinak tarisznyatársa, a magyar irodalomban és közéletben ritka nagy rangra jutó anekdotakincs egyik legkitűnőbb gyűjtője és megőrzője. A másik barát, a könyvtáros Sombori László egykor alkalmi költészetével volt híres, de költeményei felett eljárt az idő. A harmadik, Kenderessy, magas közéleti posztokra jutott. Barátja lett Döbrentei Gábornak is, s egyik éppen nem utolsó érdeme, hogy ő lett – miként részben Gyarmathi is – Kőrösi Csoma Sándor legfőbb pártfogója. Az alma materektől Gyarmathi később sem szakad el. Egész életében nem lesz egyetlen olyan fontos, egzisztenciális lépése sem, melynek ne lenne valamiféle köze diákkorához. Valószínűleg ebből a korból származik – talán éppen tanárai révén – három nemzedékre kiterjedő kapcsolata a Bethlen-családdal, akik közül Bethlen Gergely éppen Gyarmathi ifjúsága idején (1767–1779) volt a kolozsvári kollégium inspector curatora. Id. Wesselényi Miklóssal – akinek majd bizalmasa lesz – növendéktársak voltak. Zilahi professzorságra való meghívó levelét pedig 1799-ben Gergely László, református egyházi főkurátor, egykori zilahi diáktársa írja majd alá. De addig még sok víz lefolyik az erdélyi folyókon. Gyarmathi első életrajzírója, „Kállai Ferencz Pensionált Kapitány” (1852) szerint „Mária Theresia Bécsben az orvosi tudományt tanulók’ számára új fundatiót (alapítványt) állítván-fel, a’ mi Gyarmathink is Bécsbe indúlt 1776-ban ezt a’ tudományt megtanúlni (de csak az év végén, mert október hónapját még Erdélyben búcsúzkodással tölti), és (enyedi vizsgáztatója) az akkori Református Superintendens Csernátoni ajánlására a’ Goldbergi Alumneumra (bentlakásos, teljes ellátást nyújtó otthonra) felvétetett, de az arra való esztendei kétszáz forintból álló segedelmet az erdélyi Cancellariától vette.” Szülőföldje, Erdély segítsége – és szegénysorsa – tehát Gyarmathit élete következő nagy állomására, Bécsbe is elkísérte. Igaz, a kétszáz forint akkoriban szép pénz volt. De végső soron mégiscsak juttatás, nem a sajátja. Bécsi életviszonyait nem ismerjük. Mégis jellemzőnek tartjuk, hogy Gyarmathi a kapott pénznek legalább egy részét még 1777-ben könyvvásárlásra fordította. E könyvek sokat elárulnak vásárlójukról. Megéri, hogy különkülön is megnevezzük őket: Die Kunst Teutsche Briefe schoen abzufassen … (Frankfurt– Lipcse, 1761) első rész, Pillot L’ homme conduit par la raison (Az értelem vezette ember) (Párizs, 1770), Moličre L’ Avare (A fösvény) (Frankfurt–Lipcse, 1762) és egy zenedráma, Metastasio Pietro La Nitteti. Nuovo Dramma per musica (Milánó, 1756).

Gyarmathi Bécsben „Gondosan hallgatta az orvosi letzkéket” – mint Horvát mondja (1806). Orvosjelöltként 1781-ben egyik levelében ezt írja: „Mi most az Ispotállyba mind tsak a’ gyermekek himlő inocultatioival (himlőoltással) foglalatoskodunk.” A himlővel, mely a kor nagy problémája. (Jenner fogja majd véglegesen megoldani 1796-ban.) Megírja orvosdoktori értekezését s 1782-ben orvos, „doctor medicinae” lesz. Bár semmi közvetlen adatunk sincs rá, szinte teljes bizonysággal mondhatjuk, hogy Gyarmathi, az akkori európai világ végéről jött fiatalember a világváros Bécsben meglepően jól feltalálta magát. Leveleiből (1781, 1782) látni, hogy ügyesen, nyitott füllel forgolódik „fent”, a főváros politikai berkeiben. Komissiókat is teljesít. Minden bizonnyal ekkori bécsi tartózkodásának idejére esik Gyarmathinak a korban – különösen a Habsburg-birodalomban – sokrétű szerepet játszó szabadkőművesek közé való felvétele. Hogy Gyarmathi szabadkőműves volt, arra több, jó adatunk is van. De hogy miként lett az, csak sejthetjük. E sejtésünk szerint Gyarmathi már bécsi tanulmányai idején tagja a „testvéri lánc”-nak. És meglehet, hogy valami módon a század egyik legszimpatikusabb egyénisége, a Kazinczy szerint lánglelkű Hajnóczy József révén, aki 1750-ben, egy évvel Gyarmathi előtt született s 1795-ben mint a Martinovics-féle összeesküvés részese, bakó által halt meg. Hajnóczy már 1780-ban kéri Széchényi Ferencet, akinek a titkára volt, hogy ajánlásával segítse be őt a „rendbe”. Ez sikerrel is járhatott, mert Hajnóczy 1782-ben – ha már nem előbb (éppen Széchényi Ferenc szavára még 1780-ban) – már tagja a pozsonyi „Biztonsághoz” nevű szabadkőműves páholynak. Hajnóczy 1780 augusztusától kezdve néhány hónapig Bécsben tartózkodik. Gyarmathi és Hajnóczy ekkor ismerkednek meg és barátkoznak össze. Társadalmi helyzetük, egzisztenciájuk, koruk, nézeteik és vágyaik igencsak közeliek egymáshoz. Barátságuk – és éppen Gyarmathi részéről – igen magas érzelmi fokra hág: „ha vallást tennem meg engedi ’s ugy veszi, mint jo baráttyátol, azt nagy gyönyörüséggel mondhatom, hogy soha még egy barátom szívébe olly meg nyugvással nem voltam, mint az Uréba” – írja Gyarmathi 1781. március 27-én válaszában (Bécsben) Hajnóczy első levelére. Majd újólag is ezt írja: „én az Urénál kedvesebb levelet bizony még a testvéremtől se veszek”. E levelezésben, mely 1786-ig tart, az a legkülönösebb, hogy Gyarmathi Hajnóczynak pénzt kölcsönöz, mégis Gyarmathi mondja magát Hajnóczy lekötelezettjének. Leveleit is így írja alá neki: „elkötelezett baráttya” (1981), „hiv tisztelő baráttya” (1781), „hiv Baráttya Szolgája” (1781), „köteles Szolga Baráttya” (1782) és „hiv Baráttya” (286). Miért volt Hajnóczy Gyarmathi számára barát és elkötelezett? Talán éppen azért, mert ő vezette be e titkos és Gyarmathinak társadalmi elfogadtatása és vágyai megvalósítása szempontjából oly sokat jelentő társaságba, mely számos, számára egyébként rejtett kaput is megnyitott előtte. Itthon és külföldön egyaránt. Ismeretes, hogy ekkortájt a szabadkőművességnek mintegy kétezer magyar tagja van. Bécstől kezdve Gyarmathit szinte kézről kézre adják, s mindazok, akik ebben részt vesznek, szinte mind szabadkőművesek (Rát Mátyás, Ráday Gedeon, Széchényi Ferenc, a Bethlenek, az erdélyi kormányszék potentátjai, Aranka György, a nyelvtanát kiadó nyomdász, Hochmeister Márton, hogy csak a hozzá legközelebb állókat említsem). Gyarmathi bécsi világa ugyancsak az a világ, társadalmi réteg, melyet születésétől fogva magával hozott. Ebbe a szabadkőművesség nagyon is jól beleillik, aminthogy valószínű az is, hogy a nemesi testőrírókkal nem volt különösebb kapcsolata. (Bár vannak, akik ezt állítják.) Különös, de a nehezen szerzett orvosi diplomával a birtokában, és egy nagyon komoly, Fogaras megyei orvosi állásajánlattal maga mögött, Gyarmathi világlátni, „bújdosásra” megy. Lassan a negyedik X-ben járva, földije és barátja, Andrád Sámuel társaságában német földre indul. Útjuk nagyobb állomásai: Bécs, Prága, Drezda, Berlin, Lübeck, Hamburg, Göttinga, Nürnberg, Regensburg, Bécs. Fordított, hegyes V alakban (Bécs–Lübeck–Göttinga) oda és vissza átszelik egész Németországot. Gyarmathi ekkor még nem sejti, tanulmányútján mint

kezdenek körülötte egyre jobban fonódni éppen azok a szálak, melyek majd hírességéhez vezetnek. Ekkor még maga is híres emberek társaságát keresve Göttingában – többek között – megismerkedik Johann David Michaelis tudós orientalistával és protestáns teológussal, az 1737-ben alapított Georgia Augusta egyetemnek akkoriban talán leghíresebb professzorával, aki amellett, hogy a kritikai bibliamagyarázat egyik úttörője volt, nyelvészkedett is. Michaelis 1747-től áll az egyetem szolgálatában, melyben kerek 45 évet tölt el. A Göttingeni Tudós Társaság direktora, hosszú időn át a Göttinger Gelehrten Anzeigen főszerkesztője, a világhírű egyetemi könyvtárnak egy időben igazgatója. Sajátos véletlen, Michaelis is diákként először orvosnak és matematikusnak indult, miként Gyarmathi is. Tekintélye, hatása óriási Gyarmathira is. De a finn Porthanra is, aki 1779-ben járt Göttingában s akinek a nevét később népe az „egész Finnland tanítója”, a „finn történetírás atyja” megtisztelő jelzők kíséretében emlegeti majd. Michaelis inspirációjára kezdett szlavisztikával foglalkozni a magyarországi születésű cseh Josef Dobrovsky, az összehasonlító szláv nyelvtudomány és a szláv filológia megteremtője, akinek a nevével Gyarmathi kapcsán még találkozni fogunk. E sajátos, szinte sorsszerű összetalálkozásoknak még különös csattanója is van: a göttingai egyetem Finnugor Szemináriuma 1954 és 1967 között a „Michaelis-Haus”-ban, Michaelis egykori házában nyert elhelyezést. Abban a házban, ahol kétségtelen, hogy egykor Gyarmathi is megfordult … Útjuk a nagy szellemi élményektől eltekintve nem volt túl rózsás. Az anekdotabarát útitárs, Andrád Sámuel így ír erről: „Doctor Gyarmathi Sámuel Barátommal ketten Német Országon utazánk olyan forma kotsin mint a gyalog-szeresek … sok helyeken kenyeret se kaphattunk, de krumpli és vaj mindenütt bőven elég volt, és mi ketten ezzel a kétfélével – mint ő most nálam nélkül az ifjú gróf Bethlen Gergely Ur Ő Nagysága asztalánál a 12 vagy többféle eledelektől – mint a dob ugy el-laktunk. Mert mi mind a’ kettesn Orvosok lévén ahhoz is ő tanult, én tanulatlan, ezt a Symbolumot (nézetet) tartottuk: Natura paucis est contenta (A természet kevéssel megéri). Hát osztán nékünk szolgáinak, hogy ne lett volna elég a vajas krumpli” (Andrád Sámuel Magyar Álom, M. Nagy Ottó közlése nyomán). Kevés pénzük még ilyen szűkölködés mellett is hamar, alig négy hónap alatt, elfogyott. Lehet, hogy már korábban, de 1783. március 4-én kétségtelenül, Gyarmathi ismét Bécsben van. Véget ér első világjáró útja és ifjúsága is. Kenyér után kell néznie. A Horvát-féle Gyarmathi-életrajz szerint „súlyos szorgalmainak édes hasznokat vette, midőn orvossá tetettvén hazájába való viszsza jövetele után tsak nem sokára 1788-dik esztendőben (mások szerint 1787-ben) Hunyad vármegye orvosává hirdettetett.” A közben tovafutó mintegy fél évtized ha nem is haszontalanul, de meglehetős összevisszasággal telik el. Elsőként nevelő lesz, mint e korban sok hasonló értelmiségi társa. Gróf Ráday Gedeon két csemetéjét nevelgeti, előbb Pécelen, majd 1783. november 24-től 1784. október elsejéig Pozsonyban. Itt találkozik össze ismét közvetlenül a kornak a felvilágosodás eszméi és a hazafias lelkesedés fűtötte kavargó világával. Felkeresi Horpácson Hajnóczyt, találkozik Széchényi Ferenccel is. Szoros kapcsolatot tart Révai Miklóssal („gyakran megyek ezen érdemes Urhoz” – írja Rádaynak 1784. január 13-án. – Nevük ezt követőleg gyakran kerül egy lapra számos hazai és külföldi tudománytörténeti írásban). Részt vesz Rát Mátyás pozsonyi Magyar Hírmondójának, az első magyar nyelvű újságnak a munkájában. (Két számát is – az 1784. április 14-én és 17-én megjelenteket is – ő írja.) Hívják, legyen újságíró. A tulajdonos „gyakran kérdezé töllem; hogy nem venném rá magamat, a’ jo haszonért, mint hogy láttya hogy én könnyen jutnék az ujság iráshoz”. De nem vállalja, mert – mint írja: „hosszas, és meg

ért fontolások utánn által látám, hogy ez igen hamar mulando haszon lejénd, és az en tzélommal nagyonn ellenkezö.” Ráday csábítja, legyen nála továbbra is nevelő két „drága reménsége” mellett. De ezt is elhárítja, mert ha elfogadná – érzi – pályája félresiklana („Én abba leg nagyobb gyönyörüsegemet találnám az igaz; de mit képzelhetek ezutan életem jövendő Czéljául?”). Bizonyára tisztában volt azzal is, hogy milyen a sorsa egy főúri háznál a nevelőnek („egy lovász, egy vadász, egy s . . törlő, tisztességgel mondván”, nagyobb becsben van, mint a nevelő – írja kortársa és pályatársa, Révai Miklós 1785-ben). Orvos akar lenni, Erdélyben („engem még a’ mult télenn meg hiva B. Daniel István Consiliarius (tanácsos) Ur ő Nga, maga Tutorsága alatt levő két Grof Rhedei Urfiak mellé, hogy probálnám, ha lehetne é elméjek háborodott állapottyán valamit segiteni. En ezen hivatalt el mellözni hellyesnek nem tartottam, rész szerint mivel hazám olly érdemes tagja ajánlá, másodszor, mivel a’ fizetes is, mellyet rendelt nem meg vetendö, mivel 100 arany Erdellybe szép fizetés midönn az embernek a’ mellett az udvarba alkalmatos lakása, asztala, és a’ szomszéd hellységekbe szabados kimenése is van Praxisra”). 1784 és 1785 fordulóját már Pesten tölti. Rövid pesti tartózkodásának érdekes mozzanata: kapcsolatba kerül a szárnyát bontogató magyar színházi élettel. (Az azonban többek részéről is vaskos félreértés, hogy Pesten és Budán színházi súgói állást vállalt volna.) Gyarmathi 1785 elején, majd egy évtizednyi távollét után ismét Erdélyben van. Orvos. Előbb Nagyenyeden a Rhédei gyermekek mellett „foglalatoskodik” és praktizál, majd Bethlen Gergely udvarában, azután pedig 1787-ben (vagy 1788-ban) „Hunyad Vármegyébe rendes Physikusnak” (megyei főorvosnak) megy. Közben Gyarmathi életében ismét sajátos közjáték zajlik le: 34 éves korában megnősül, majd amilyen hirtelen megnősül, olyan gyorsan el is válik. Házasságkötése valamikor 1785-ben az „év eleje után” volt, 1786. április 25-i, Hajnóczynak írt levele idején még boldog házas. Felesége – úgy mondják – szép („bizony szép … , az én szemem elött, mert igen okos, tsendes, és kellemetes maga viseletü. Nem is éppen szegény, mert Enyeden bir annyit, hogy tsak tsupán abbol is meg lehetne élnünk. Egy szoval és olly meg elégedett vagyok ezen házasságommal, hogy az Urnak hasonlot bátorkodom kívánni”). E közlésből azonban inkább az derül ki, hogy felesége valóban nem lehetett valami nagy szépség, de csakugyan gazdag volt. Gyarmathi keresete ekkor a grófi gyerekek után évi „száz Arany és szabad koszt, és szállás … ’s a’ magam praxisom is gyűjtöget valamit”. Felesége jövedelme pedig évi 200–300 „Arany”. Nem meglepő, ha 1791 táján munkájában már ilyen példamondatokat ír: „Ostor a’ szegény legénynek egy rossz feleség”, „E világon nehezebb dolog nincs mint a házasság”. Egy 1786-ban kelt levelében is így bölcselkedik a pénzről és a házasságról: „Pénz? Vagyon? Jo volna ha egy feleség se hozna a’ házhoz vagyont; mert egy feleségnek, ’s nem Dominának állana”. De más baj is lehetett, mint az anyagi, ha e példamondat is a feleségéről szól: „Ez a’ jó féle menyecske kerék szegre billentő”. Vagy hasonlóképpen Gyarmathinak mindig az életből vett példája, a jelen esetben a „von” ige használatának a megmagyarázása: „Soha nem vont a’ szívem a’ rossz Feleségemhez; s nagyon azért-is vontam el magamat tőlle, de bezzeg magára vonta a mások gyűlölségét -is, mellyből a’ lett, hogy az Isten-is meg-vonta tölle kegyelmét, és olly nagy gyalázatot vont magára, hogy már csak alig vonja napról napra a’ leplet, nagyon meg is vonta magát azolta. De biz ötet-is az új férje ugyan rámára vonta, mert már mindennap tsak a’ sok visszavonás köztök, mihellyt valamellyik ki-vonja lábát a’ házból.” E sokféle bonyodalomtól megszabadulva Gyarmathi mint Hunyad megye főorvosa a Maros menti Dévára költözik, s megírja a mindmáig egyik legmodernebb magyar grammatikát.

___________________________________________________________________________ A MAGYAR „GRAMMAIRE RAISONNÉE” ÍRÓJA ___________________________________________________________________________ „Engem’ az írásra, Nyelv-pallérozásra, Nem a’ jutalom hív, Hanem a’ Magyar-szív.’ (Gyarmathi pályázati jeligéje. 1791.) 1772-ben Bessenyei György felléptével megmozdul a világ Magyarországon. Pontosabban: már Magyarországon is. Mert Európa akkori, nálunk mérvadó országaiban – Franciaországban, német földön, részben a Habsburg birodalomban, sőt még Oroszországban is – az öröknek tűnő feudalizmus közepette már jó ideje egy újabb nagy korszak kezd gazdaságilag, társadalmilag és szellemiségben is kibontakozni. A kor, a „le sičcle de Lumičres”, az „Aufklärung”, az „epokha Proszvesenyija”, az „a’ meg világosodott idők”, Voltaire, Rousseau, a felvilágosodott abszolutizmus monarcháinak, Mária Teréziának (1740–1780), II. Katalin cárnőnek (1722–1796), majd II. Józsefnek (1780–1790) és a nevéhez fűződő jozefinizmusnak a korszaka. 1765-ben Angliában James Watt feltalálja a gőzgépet, 1767-ben Jenny a fonógépet, nálunk pedig II. József német nyelven kommandírozott ezredei 1789-ben visszafoglalják az egykori Nándorfehérvárt, Belgrádot, a töröktől … A század közepe táján kezdődik és a hetvenes évektől kezdve már mozgalommá is erősödik a felismerés, hogy Európa gazdasági, társadalmi, művelődési, történelmi és politikai fejlődése következtében a „nemzet” a lét és nemlét határmezsgyéjén áll. E döbbenetesen ellentmondásos korban a legkülönbözőbb indíttatású és a legszerteágazóbb törekvésű magyar csoportokban és irányzatokban is csakhamar egyértelműen világossá válik, hogy mind a haladásnak (a felvilágosodásnak), mind a nemzeti létnek (a függetlenségnek) szinte kulcskérdése a magyar nyelvnek a kérdése. Száz év távlatából magyar irodalomtörténetében Toldy Ferenc (18713) így szól erről: „Némely jeles hazafiak a magyar nyelvnek a köz életből (a politikai és a jogi életből), a mívelt körök s az irodalomból mind inkább kiszorúlását fájdalmasan tapasztalván, s azt a nemzeti lét fő védpaizsának felismervén, buzgón kezdék sürgetni annak virágoztatását.” Közvetlen közelből Révai Miklós (1784) a nyelvi probléma más, még mélyebb, bonyolultabb és radikálisabb összefüggéseire is rámutat. A szóújítás-ellenzőket, a latinpártiakat így támadja: „a régi tudatlansághoz szokott, de még is tudománnyal kényeskedni kívánó együgyűek minden újság (új dolog) ellen zúgolódnak, félvén attól, hogy ki ne fordíttassanak az által kitsiny vagyonkáikból” (a pozsonyi Magyar Hírmondó 1784. január 28-i számából). Tíz év múlva Révai után a német nyelvújítás kapcsán Garve (1794) ezt így mondja majd: „Die Sprachen haben ihre Revolutionen, wie die Völker, die sie reden (A nyelveknek is megvan a maguk forradalma, mint a népeknek, akik azt beszélik).” Baj és munka volt tehát önmagában is elég. Mindezt még megtetézve „Európa”, különösen „az Antihunnicus (magyarellenes) Németes világ” mint Gyarmathi írja 1792-ben – a magyar nyelvet szegénynek, bárdolatlannak, „kínainak” tartotta, újabb tőrt döfve a korabeli patrióta magyar szívekbe. (E körben a „csúcs” majd 1791-ben Herder jóslata lesz, mely szerint „…a

mások közé ékelt kisszámú magyaroknak századok múltán talán már a nyelvét sem lehet majd felfedezni”.) Alig kezd virágzásba a magyar nyelv, alig kezd elhagyatottságából, a latin szorításából kibontakozni (1780-ban már magyar nyelvű újság is van, a pozsonyi Magyar Hírmondó), amikor 1784-ben megjelenik II. József nyelvrendelete, mely „a német nyelvet hozta be nemcsak a közigazgatásba, hanem, bár csak részben, a közoktatásba is” (Toldy Ferenc megfogalmazása). Csak még zavarosabbá teszi a helyzetet, hogy e rendeletet éppen az a császár hozta, akit – nem minden alap nélkül – sokan a felvilágosodás, a társadalmi jólét és haladás oszlopának tartottak. A korabeli állapotot szinte sűrítve tárja elénk a Magyar Hírmondónak 1784. Szent Jakab hava 5. napján megjelent, a rendelet közléséhez fűzött „szerkesztőségi kommentárja”: „Édes Magyarim! Ezen Kegyelmes Parantsolatnak, a’ mint itt ő Felsége maga is mondja, az oka az, hogy született Magyar Nyelvünk el hagyatott, ki nem palléroztatott, és Országainkban közönségessé (általánossá) nem tétetett; régi eleink, Magyar Vérből Származott Királlyaink, bár követték vólna más Országok példáját, és a’ helyett hogy Országaikban más idegen Nyelveket bé hoztanak, bár magok nyelveiket excolálták (elhagyták), és az Ország dolgainak folytatásában a’ Deák helyett közönségessé tették vólna, most mi is, mint más Nemzetek édes született Nyelvünkel ditsekedhetnénk és e’ sem vólna akármelly leg szebb, s’ leg virágzóbb Europai Nyelvnél is alább való, talám minden (az egész) Nemzet Uraságainál és Asszonyságainál a Frantzia, és Olasznál, kedvesebb és közönségesebb vólna; ez ugyan már most késő, de azért reménylhetünk még is, hogy nétalám Kedves Maradékaink el hagyatott édes Nyelvünket, virágzóvá,’s közönségessé tehetik.” Csodálatos – és kétszáz év után is – megható tiszteletet parancsoló a magyar szellemiség válasza II. József és a kor kihívására! A korszakban majdnem negyven magyar nyelvtan vagy nyelvtanszerű mű jelenik meg. Szótárféléből pedig vagy félszáz. A megjelent nyelvtanok száma majdhogynem termométerként jelzi a lelkesedés hőfokát. A jelentősebb alkotások közül páratlan módon 1751 és 1770 között három, 1770 és 1789 között tizenöt, 1789-től 1795-ig pedig tizenhat nyelvtan készül el. Köztük Doctor Gyarmathi Sámuel nyelvtana is, az Okoskodva tanito magyar nyelvmester. 1789-ben – a francia forradalom évében – a Bécsben megjelenő Hadi és Más Nevezetes Történetek című magyar nyelvű hírlap írói és tulajdonosai, Görög Demeter és Kerekes Sámuel nagy körülményességgel és pátosszal „Jelentés a Nemes Magyar Nemzethez” címmel pályázatot hirdetnek magyar nyelvtan írására: „… ajánljuk azon tzélunkat, melly szerént a Magyar Nyelvnek gazdagodását, rendbe szedö’dését, ’s tsinossabbodását, és ennél fogva a’ Tudományoknak-is rajta még nagyobb erö’ben lehetö’ virágzását … E’ részben úgy itéltük, helyessebben nem cselekedhetünk, mintha leg-elsö’bben-is eggy Magyar Nyelv tanító Könyvetske irása végett teszünk fel jutalom pénzt.” Teljesebb céljuk: „eggy jó móddal készülendö’ Magyar Grammatika, majd azután eggy gazdag Szó-Tár, és a’ gondolatoknak Magyar nyelven lehetö’ elö’-adását tanító munka, mellyek által el-készíttethetnék Nyelvünk olly nyelvnek, a’ mellyen ne tsak beszélleni, hanem irni, s’ tanítani-is lehessen alkalmatossan”. A már-már varázsigeszámba menő szavak: magyar grammatika és lexikon, magyar nyelvtan és szótár, először Czwittinger Dávidnak, a régi irodalom első leltározójának a Specimen Hungariae Literatae … (Frankfurt-Lipcse, 1711) című művében, a Székely Istvánról szóló cikkelyben 1711-ben bukkan fel, hogy Bessenyei és követői révén a kor egyik nemzeti jelszava legyen. Görög és Kerekes a nemes célra sokféle szabadkozások között a nyertes pályázónak a „Hazája tiszta szeretetével gerjedezö’ Úrnak” művéből példányokat és „húsz aranyokat” helyez kilátásba „serkentő jutalmúl”. Bíznak abban is, hogy „Hazánk Oszlop Emberei (a mágnások)

is … szülöttök földje kebelébö’l reájok áradó áldások (magyarán mondva: jövedelmük) egy részetskéjét a Hazának fel-áldozni” fogják „olly drága kintsnek számára”, mint a nyelvtan és a szótár. Ez valamelyest be is következett: a kezdeti húsz aranyat 1790-ben Nunkovits György „Szerbi Püspök és Pétsi Nagy-Prépost” harminccal megpótolja. A kor nyelvtudományosságának a szellemében – bár szabadkoznak, „a’ Grammatika írásának módja erántt távól legyen tö’lünk, hogy mi Regulákat (feltételeket) akarnánk szabni” – elősorolják kívánalmaikat: „ . . melly igen ohajtanák, hogy a’ késitendö’ Magyar Nyelv tanító Könyvben minden részei egy talpra esett Grammatikának ,a ’lehettségig való tökéletességgel, jól megmunkáltassanak; hogy a’ tudós Iró az eredeti szóknak visgálásába, s’ ki-tanulásába béereszkedjen; azoknak tulajdon értelmeket kitapogatni, a’ rajtok esni szokott külömbkülömbféle szükséges változásokat fundámentomosan (alaposan) meg-magyarázni, az azokból lett ’s lehetö’ származásoknak módjait világossan fel-fedezgetni, és mind ezeknek azután bizonyos, ’s a’ mennyire lehet közönséges Regulákat [szabályokat] szabni igyekezzen. – Továbbá, hogy a’ szók öszve rakásának módját-is, más esemeretessebb nyelvektö’l megkülönböztetve, értelmes Regulákba foglalja. – Így tselekedjen a’ szóknak hellyes le-irásának, azoknak az irásban egymástól való meg-külömböztetésének, és rövideden, vagy meg-vonva való ki-mondásának módjával-is – Mind ezeken kívül, ki-kérjük, adja itéletét, a’ más nyelvekbö’l költsönözött fzók erántt, mellyeket gondol azok közzü’l fzükfégeseknek a’ megtartásra, ’s hogy lehetne azokból Nyelvünk terméfzetével leg meg-egyezö’bben, a’ fzóknak más nemeit-is csinálni. A’ Deák igéket: declinatio, conjugatio, ’s a’ t. vagy meg-hagyhatja, vagy pedig Magyarra-is fordithatja.» Hihetetlen, de mindeme feladatok megoldására a javaslattevők 1789. szeptember 25-től meg egy évet sem adnak és kérik a pályázati műveket 1790. július 13-ára, a Bécs „Leopold Városában esendő Margita vására alkalmatoságával … valamelly Symbolum alatt (jeligével) . . fel-küldeni”. Még hihetetlenebb, hogy felhívásukra szűk másfél év alatt négy, majd késve egy ötödik pályamű is elkészül. A pályázati felhívás eljutott Erdélybe is. Gyarmathi 1792. február 12-én Kolozsvárott kelt, régi barátjának, Zilahi Sámuelnek szóló levelében arra kéri őt, hogy segítsen neki „a régi Hunno-Scythica Magyar betűk (a rovásírás)” vizsgálatában, minthogy azokba annyira belemerült, hogy még éjjel is azokkal álmodik. Ennek kapcsán barátjának előszámolja „a mult három esztendöbeli időtöltő kedves foglalatosságai”-t: orvos létére mint lett belőle nyelvtaníró. Ezeket mondja: „Én ezen emlitett esztendők alatt Grammaticalis buvárrá lettem vala, melly én bennem már ez előtt 20 esztendöktől fogva lappangott indulatot, ugy mondhatom, hogy a’ Hadi Történet nevü Ujságok Iroinak, egy ki dolgozando Magyar Grammaticára ki hirdetett jutalmok, változtatá lehetséggé. Vagy (világosabban), az inditá fel bennem az aluszékony tehettséget. Én ezen munkán tött foglalatosságaim alatt, olly kedves időket képzelék tölteni, mint a’ leg virgontzabb Titinasok a’ magok Philisseik mellett üldögéltekben. Eből a’ lőn, hogy én . . egy 80 árkusos írott Magyar Grammaticát dolgozék ki, a’ nékem adatott kegyelem rövid mértéke szerint…” Gyarmathi munkája azonban – ami a mű érdemi részét illeti – a levél kelténél (1792. február 12-nél) már jóval előbb készen van – és „parlamenti” ügy lesz belőle. Legalábbis Erdélyben. A mű sorsát is – mely megint csak igen sajátos – jórészt az Erdélyi Három Nemzetekből álló Rendek Országos-Gyűlésének Jegyző-Könyveiből ismerjük. Ékes, korabeli hivatalos nyelven írt Jegyzéseik szerint „Szent Jakab Havának 20-dik Napján 1791-dik Esztendöben. – Magyar Grammaticája Gyarmati Samuelnek a’ Rendeknek bé-mutattatik. A művet L. B. Jósika Antal Atyánkfia mutatja be, s általa mind maga meg-olvasván, mind pedig másokkal megvi’sgáltatván, olyan Munkának találtatott, a’ melly valójában meg-érdemelné a’ nyomtatás

által léendő közre botsáttatását, és a’ Szerzönek is illö meg jutalmaztatását.” Ezt a Rendek kellő körültekintéssel el is fogadják s e feladatot „a’ Statusok (Rendek) kívánságára a’ Méltóságos Statuum Praesidens (Elnöklő) Ur ö Excellentziája (gróf Bánffy György?) magára vévén a Gyülés el-oszlik.” Nyelvészeti munkák kiadási kérdései nem szoktak országgyűlések napirendi pontjai lenni. A Gyarmathi-életrajzíró Kállai Ferenc e tekintetben a következőkről tudósít bennünket: „A munka már 1791-ben készen volt, s az erdélyi Diaeta (országgyűlés) felküldötte Bécsbe, hogy az iró jutalmaztasson meg, de a lépésnek nem lett foganatja, azért az ország (Erdély) vette óltalma alá…” Általános vélekedések szerint Gyarmathi a pályázaton – mondjuk szépen – nem nyert. Kétségtelen, a pályázaton nem aratott sikert. De más sem. Pontosabban: ekkor a pályázat még el sem dőlt senkinek a javára sem. A pozsonyi Magyar Hírmondó, a Hadi és Más Nevezetes Történetek című hírlap közvetlen folytatója 1793. augusztus 7-én Jelentések cím alatt ugyanis azt közli, hogy a grammatikai pályázatban még nincs döntés, három munkát is jónak tartanak … Ugyanitt 1794. december 5-én és december 30-án hírt adnak a döntésről is. De Gyarmathi kétkötetes, vaskos munkája ekkorra már ki van nyomtatva. Valami másról lehet itt szó. (Kállai is csak ezt írja: „a lépésnek (Bécs ben) nem lett foganatja”.) Feltűnő, hogy Gyarmathi munkája körül hányan forgolódnak. Főleg pedig, hogy kik. Tiszteletes a névsoruk: br. Jósika Antal, gr. Bánffy György, (id.) br. Wesselényi Miklós, ifj. gr. Bethlen Farkas, Fricsi Fekete Ferenc, gr. Teleki Lajos és Ferenc, gr. Bethlen Gergely, valamint Tűri László „ítélőmester”. Majd mindegyikük szabadkőműves. Van adatunk arra, hogy a nagyszebeni páholy 1787-ben széles körű művelődési programot dolgozott ki, többek között benne a nyelművelésről is. Ma már e kapcsolatok homályos kulisszatitkai mögé nehéz belátnunk. De annyi bizonyos, a legkülönbözőbb események Gyarmathi munkája érdekében előnyösen estek egybe, s megjelentetésében jó csillagzat alatt szerencsésen játszottak közre. A továbbiakban pedig minden bizonnyal nagy jelentősége volt annak, hogy 1791 végén Gyarmathi feladta Hunyad megyei főorvosi állását és évi négyszáz forintért a nagy befolyású főúr, Bethlen Gergely szolgálatába állt. (Kolozsvárott kelt 1792. március 12-i levelét – egyetlen a maga nemében – így írja alá: „Dr. Gyarmathi, E’dig Hunyadvármegyei Physicus, de most a’ Grof Bethlen Gergely Ur Udvara Házi Orvoss.”) Az 1791. évi erdélyi országgyűlés alkalmával kerül napirendre egy másik, ugyancsak idevágó kérdés, a kor másik nagy reménye, egy tudós társaság létesítésének a terve. Bessenyei György, Révai Miklós, Bod Péter neve fémjelzi sok mások mellett a század e részében e törekvést. Ezúttal Aranka György–Kazinczy, Verseghy és Batsányi levelezőtársa – lép fel kezdeményezőleg. Több iratban és nyomtatványban is propagálja az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság eszméjét. Lelkes javaslatát, a társaság megalapítását „a nyelv mívelése, és szükséges esméretek terjesztése” érdekében az erdélyi 1791-es országgyűlés Rendjei el is fogadják. De a működéshez szükséges királyi leirat a társaság megalakítását nem hagyja jóvá. (Mint „Próba Társaság” fognak majd létrejönni és összeülni először „M. [aros] Vásárhelyt Xbernek 3-dik napján 1793-ban”.) Közben pedig – 1792-ben – Natorp Vilmos, római szent birodalmi nemes és erdélyi birtokos, Bécsből 1500 „Német forintokat” küldött a tervezett társaság javára erdélyi indigenatusa, magyar (nemesi) honosságának elnyerése „érdekben” („a’ miért hazafiusággal meg is tiszteltetett” – Kállai Ferenc). Mindezek után az erdélyi országgyűlés „Mind Szent Havának 18-dik Napján 1792. Esztendőben” a következő határozatot hozta: „…mivel az Ország Szándéka lenne Magyar nyelv mivelő Társaságot álitani, ezen Társaságnak fel-állításában elő-vett czélnak megnyerésére nevezetes eszköz lenne egy jó Magyar Grammaticának tsinálása, minekutánna tehát a’ mult Ország Gyűlésének ideje alatt Doctor Gyarmati egy ollyan Gramaticát terjesztett az Ország Rendjei eleibe, azért szükséges lenne azt Natorp Vilhelmb által azon Társaság számára ajánlott 1500 Forintokból kinyomtatni olly formán, hogy az el-adando

Nyomtatványoknak árából azon Költség a’ Társaságnak vissza fordittassék.” Gyarmathi műve tehát megjelent, 500 példányban, 1794-ben. A kiadás költségeit Natorp 1500 forintjából fedezték, a fennmaradó összeget – „548 frt 30 krt” (más variáció szerint „532 ftból álló ajándekot”, ismét mások szerint „500 frtot”) – Gyarmathi kapja meg jutalomként. (Ez a kitűzött pályázati díj tízszerese!) Az eladott példányokból befolyt összeget pedig – az eredeti elképzeléstől eltérően – az erdélyi magyar színjátszás javára – mégpedig szinte szimbolikusan –, a kolozsvári színház alapítási költségeire fordítják. 1794-ben végre megszületik a döntés a Görög és Kerekes által meghirdetett pályázaton is. Erdélyi és magyarországi, kolozsvári és nagyenyedi, illetőleg debreceni tudós vélemények alapján az első díjat a pályázat kiírói nem adják ki. A másodikat díjat 26 arany formájában „a legjobbnak itéltetett Grammatika” írója, Földi János debreceni orvos kapja, Magyar nyelvkönyv avagy grammátika c. munkájáért. A harmadik díjat megosztva, és nyolc-nyolc arannyal jutalmazva hárman nyerik el: Veres Mihály debreceni lakos, Benkő László, nagyenyedi „Togátus-Theologus” és Gyarmathi Sámuel. (Kerestaly Ignátz és Kassai világi papok pályaműve pedig elkésve érkezett be. Ezért díjat már nem kaphattak.) A „nagy művet” végül a jutalomhirdetők megbízásából a debreceni pályabírák (Domokos Lajos városi főbíró, Szikszay György prédikátor és Benedek Mihály superintendens) írták meg, részint a beküldött pályaművek nyomán, részint azok bírálataként – egy kicsit a bíráló a megbíráltnál mindenképpen okosabb „elv” alapján –, a következő címen: Magyar grammatika, mellyet készített Debreczenbenn egy magyar társaság. Bétsbenn a Magyar Hírmondó iróinak költségével, Alberti betűivel. 1795. Ez lett későbbi elnevezése szerint a híres Debreceni Grammatika. Gyarmathi művének – majd Révai Miklós Elaboratior Grammatica Hungarica-jának – a rivális társa. Gyarmathi Sámuel szóban forgó művének a „Homlok írása” az első köteten: „Okoskodva tanito magyar nyelvmester. Melly írattatott Gyarmathi Sámuel N. [emes] Hunyad Vármegye Orvossa által. Első darab. A’ Nagy Erdély Orfzági T.(ekintetes) N. [emes] Rendek költségével. Kolo’sváratt, Nyomtattatott Hochmeister Márton, Tsász. (ári) K. (irályi) Dicast. [erialis, azaz: kormányszéki] Könyvnyomtato és priv. [ilegialis, azaz: kiváltságos) Könyváros Betüivel 1794.” A második kötet („Második darab”) címlapján már – érdekes – nem említi az erdélyi rendeket. Megváltozott a kiadás helye is: „Kolo’sváratt, és Szebenben” lett belőle. Gyönyörű írás Gyarmathi Nyelvmestere! A jó hétszáz oldalas hatalmas munkát bárhol ütjük is fel, mindenütt találunk benne valami megcsodálni valót. Adatot, tételt, vagy gondolatot. A legszebb benne mégis: szemlélete és módszere. Gyarmathi már munkája címében is jelzi, hogy „nyelvmestere” [nyelvtana] okoskodva tanító. Rendszeres nyelvtan: grammaire raisonnée. Nyelvtana így abba a ritka sorba tartozik, melynek első gyöngyszeme az 1660-ban megjelent, Bacon, Descartes és Leibniz nyomán életrekelt és Port-Royal-i nyelvtan néven nevezett mű, a „Grammaire générale et raisonnée. – Contenant | Les fondemens de l’ art de parler; expliquez d’ une maničre | claire et naturelle. | Les raisons de ce qui est commun ŕ toutes les langues, et des principales differences qui s’y rencontrent. | Et plusieurs remarques nouvelles sur la Langue Françoise”, azaz: „Egyetemes (vagy: univerzális) ésszerű (racionalista) nyelvtan, mely tartalmazza a beszélés művészetének alapjait, világos – »claire«, ahogyan a »felvilágosodás«-t is kifejezik – és természetes módon kifejtve. Ésszerű (logikus) alapvetései mindannak, ami közös minden nyelvben és ami fő különbség közöttük. Továbbá számos új megjegyzés a francia nyelvről.” Gyarmathi szinte egy csapásra nem csak hogy meglátja a racionalista szemléletű nyelvtan módszerbeli remek lehetőségeit, hanem e módszernek jeles alkotójává is válik. Ebben bizonyára jelentékeny szerepe volt Gyarmathi kartéziánus: wolffiánus, matematikai-filozófiai

iskolázottságának, orvosi-természettudományos képzettségének, s nem utolsósorban a hazai (erdélyi) református-comeniusi hagyománynak. Elképesztő – és ez legnagyobb erőssége –, hogy a XVIIII. században Gyarmathi milyen világosan látja (fedezi fel?) a nyelv rendszerszerűségét, és milyen lelkes, tudatos következetességgel tárja elénk e rendszerszerűségben a magyar nyelv törvényeit. „Ars grammatica”-ja: „A’ Nyelv Mester (Grammatica) nem azt tanitya, hogy mit nem kell inni, vagy mondani hanem inkább azt, hogy mit kell irni és mondani … Azért ezen munkában is a’ … hiba nélkül valo irás és beszélés modjának törvényei értelmes rendel (Systematice) adatnak elö”. Továbbá: „ . . ollyan rendbe kivántam a’ Nyelvünk tanulására vezető útmutatásokat rakni, mellyet legvilágosabbnak, és legkönnyebbnek képzeltem”. És egy mondat még tőle ugyanerről, az előtte írt nyelvtanokat bírálva (melyben eddig jobbára csak hivalkodást láttak s érte Gyarmathit keményen megrótták): az addig írt grammatikák mindegyike „nem egész munkának, hanem tsak valami gyülevész Jegyzések rendeletlen rakásának neveztethetnék”. Mindezek után már szinte elvárjuk, hogy ezt is leírja: „…sem a’ Deák [latin], sem más nyelv Syntaxissát nem követjük, tudván azt, hogy ez [ti. a magyar] azoktól erö’ssen kölönbözik; hanem az ö’ természetéhez [ti. a magyaréhoz] alkalmaztatjuk magunkat …’ Gyarmathi „az első [magyar] Syntaxis” írója (ezt magáról ki is jelenti). Valóban, ő ír – nálunk – először mondattant. Legalábbis a teljesség igényével. Abban pedig valószínűleg a magyaron kívül is a legelső sorba tartozik, ahogyan Gyarmathi a syntaxisát felépíti. Rendszerezésére már a könyve bevezetőjében („Elöljáró Beszéd”) felhívja a figyelmet: „Az e’dig irt Grammatikákban a’ származóknak (Derivativa) égy Summába gyüjtött minden végzeteiröl, és azoknak egymás végtibe lehetö toldozgatása módjairól, nem vólt szó, holott ugyan Számosok a’ végzetek, és különös figyelmetességet kiván azoknak megtanulása, mert az, az igaz Kults, a’ magyar szók valoságos jelentéseinek kikeresésére, és sok ezer szóknak rövid idö’ alatt lehetö’ megtanulására. Azt pedig a 96. §. bö’vö’n megmutatja. Ugy vélem, hogy egy illyen Utmutato Tábla készitése, még égy Irónak se jutott eszibe, én legalább senkitö’l azt nem tanultam.” A megnevezett 96. §. szöveges bevezetőjében pedig: „Hogy tehát mindent valami [ami] a’ Magyar öszverakáshoz [mondatalkotáshoz] meg-kivántatik jó rendel elö’-adhassuk … az öszverakás [a mondattan] részeit, és a’nak törvényeit illyen formán rendeljük [rendezzük] -el:…”. És ez után valóban következik az „Utmutato Tábla”, a Syntaxis (– valójában a magyar nyelv –) rendszerének előzetes, hierarchikus – ágrajzos – felvázolása, ami alapján pontról pontra haladva fogja majd az egyes részeket leírni. A „Syntaxis est vel…” [A mondattan az vagy …] kezdetű felosztása a „Syntaxis”-t először a „törvényes” (Legitima) és a stiláris (Figurata vel Ornata) szabályok (Regula) által alkotott részekre osztja. Ez az utóbbi, a stiláris jellegű, a Syntaxis végére kerül, a „Legitimá”-t pedig tovább bontja egyeztetési (Convenientiae) és „szabályozó” (Regiminis) részre. És innen a „Regiminis” részben a rendszerezése már lényegében úgy fut tovább, mint egy ágrajzzal élő, mai, formalizáló nyelvtani leírásban. A különbség – Gyarmathi előnyére – többek között abban van, hogy Gyarmathi rendszerezésébe beleveszi a határozóval bővített mondatszerkezeteket is (pl. „[Syntaxis] Dativi cum Verbo” és í. t.). A kartéziánus okoskodás – közismert – a deduktív módszer híve: a ratio, az ész, a belátás igaza alapján általános tételeket állít fel s azokból kiindulva vezeti le matematikai jellegű eljárással megállapításait, az egyes törvényszerűségeket. A nyelvek világában a kartéziánus felfogás szerint a kiindulás az egyetemes (univerzális) nyelvtanból kell hogy történjék, melynek egyes tételei – véleményük szerint – a logika (a „filozófia”) alaptételeivel azonosak. (Az így megírt nyelvtanokat ezért is nevezték a XVII.–XVIII. században sokszor filozófiai nyelvtannak.) Gyarmathi a maga közvetlen mesterének Comeniust vallja. Gondosan ismerteti módszerét, melyet Comenius „a maga tanító munkáiban (in Operibus didactis) imitt amott elő adott”. Az ismertetés azonban sokban inkább Gyarmathi, mintsem mestere szemléletét

tükrözi. A Comeniusra való hivatkozással summázott nézet a kartéziánus mód klasszikusan tömör megfogalmazása: Comenius „Lántz szemi öszve-függéssel hozza-le a’ maga törvényeit a’ közönséges [egyetemes] nyelv-mesterböl [nyelvtanból] (Grammatica Universalis) … és meg-mútatja, hogy azok igen hellyesek, s a’ természetböl fojnak”. (Majd hozzáteszi: „…de nem valami fellegbe járó meg-foghatatlan szókkal, mint némelly újabbak tselekedtek…” – ezt Gyarmathi írja, mégpedig 1791-ben!). És ezután felvázol egy tíz tételből („Törvények”-ből) álló grammatica universalis-t. „Fundamentomot”, alapot, ahogy a kartéziánus követelmények előírják. Deduktív eljárással e szerint készül el majd magyar szintakszisa. („Ezen közönséges [általános] Fundamentomokból fojnak a’ természeti öszverakásnak [mondattannak] (Syntaxis naturalis) – itt a magyarnak – minden fő törvényei, mellyek minden nyelvekben illenek. „) E tíz törvényből álló egyetemes nyelvtan (grammatica universalis) néhány tételét már e nyelvtan puszta ténye miatt is érdemes felsorolnunk. Az egyszerűség kedvéért mai – és rövidített – átfogalmazásban: Minden mondat (Sententia) feltétlenül alanyból és állítmányból áll. Az alanyi rész a mondatban „elöl” kell hogy legyen. A főnév és a melléknév között (és a hasonló egyebekben) legyen egyeztetés nemben, számban és esetben. Az állítmányi rész „mindjárt” kövesse az alanyi részt, hogy az alany kimondása után rögtön tudjuk, mit állítunk róla. A mondatban az alanyon és az állítmányon kívül „a mellesleg oda járúló nevek” – a tárgy, a határozók (a vonzatok) – csak meghatározott rendben és érvénnyel következhetnek. És így tovább. Tisztán áll előtte az univerzális (az egyetemes, az absztrakt) és a speciális (az egyedi, a konkrét) nyelvrendszerek közötti különbözés izgalmas kérdése: „Minél tovább távóznak ezen fundamentomokból valamelly nyelvnek öszverakási magános [egyedi] törvényei; (Regulae Speciales Syntacticae) és minél több ki-vételek (Exceptiones) vagynak benne; az a’nál nehezebb, tsudálatosabb, és szövevényesebb”. Ilyen szerinte a magyar nyelv is. Majd a mondat így folytatódik: „ . . és a’nál kevesebb gondot forditott azon nemzet a’ra, a’ maga meg-szokott szollása formáinak bévételekor. Félek hogy ez alá a’ vád alá ne essék a Magyar nyelv-is.” Comenius a nyelvről szóló tanítását Phrasis (szókapcsolat) Sententia (mondat) – Periodi (szakasz) – Oratio (beszéd) tagolásban csoportosítja. Vele szemben Gyarmathi az alaktan (és szótár) – mondattan tagolást tartja helyesnek: „Az Etymologia [itt: alaktan] e’dig elé a’ szókat a’ beszéd nagy épületéhez mint egy elö-készitette…”, de „a’ legszebb szók, és kitételek-is nem formálhatnak szép nyelvet, valamig azok az öszverakás törvényei szerint öszve nem rakattatnak”. Mintegy „szép Palotává”. Továbbá: „A’ beszéd ugy lesz értelmes ha a’ szókat nem hányjuk széljel, tsak a’ mi tettzésünk szerént; hanem minden szót, tsak úgy, és é’pen oda helyheztetünk; a’ miképen, és az hová a’ több szók öszve függése engedi, mert azok a’ lántznak [a nyelvtani rendszernek] mind meg-a’nyi szemei. Ha egy mondás (mondat) vagy kitétel [állítás], tsak két szóból áll-is; mindjárt egyike a másiknak törvényt szab, hogy az, hol, és miként álljon, úgy, hogy az egyik mindenkor bíró, (regens) a’ másik pedig birattatott (rectum). Az öszve-rakás [a mondattan] tehát egy Fö’ része a Nyelv tanitásnak.” Ami pedig a szótár kérdését illeti, Gyarmathi a kereken 100 paragrafusból álló nyelvtanhoz hozzáfűz 101-ként egy „öszverakásra szoktató Kis Szótárt”. Gyarmathinak még a hibái is sokszor a rendszerszerűséghez és az elképzelt, „tökéletes” univerzális nyelvhez mint valami abszolút ideálhoz való kötődéséből és az ezzel igen közeli, a forma iránti erős tiszteletéből fakadnak. Így többek között a magyar főnévragozásban csak négy „esetet” ismer el. Ragozását egy példán bemutatva, a következőket: vas, vasé (genitivus!), vasnak és vasat. Más mindent sajátos és elgondolkoztató módon a „toldalékok”

(a névutók) közé sorol. A személyes névmásokat is „szabályosan” akarja ragoztatni: én, ént stb. Az ahány hang, annyi betű elv alapján a kettős betűket (pl. cs, ny, sz stb.) egy betű segítségével javasolja írni. A „rendet” azért is fontosnak tartja – ez sokat emlegetett szempontja –, hogy az idegenek, az idegen szomszédok [!] nyelvünket könnyebben megtanulhassák. Ezért még, mint írja, „ . . szabadságot vettem magamnak Nyelvünkből némelly képzelt dolgoknak kiirtására. Illyenek: az Articulus [névelő], a’ Genetivus [a birtokos eset], az Ablativus [a honnan kérdésre felelő helyhatározós eset].” (De ennek alapján ismeri fel ugyanakkor a nyelvben az alkotás – a képzés, a produktivitás fontos elvét: „… ezen le-irt példákból, már által láthatja minden értelmes Olvasó, melly különös módot követ a’ Magyar a’ Szó szaporitásban, és a’ ki ezeket egynéhányszor illendő figyelmetességgel elolvassa, az ezeknek példáján számtalan szókat tsinálhat, a’ tsináltakat pedig, ha soha nem olvasta, vagy hallotta is, meg-értheti, és a nyelvnek fundamentomos esméretére juthat”.) Bámulatos a nyelvi anyagismerete: hogy mit tud már a nyelvről, hogy miről nem tud már! Csak röviden: tisztában van a nyelv szerepével. Külön is fejtegeti a „beszéllö” és a „hallo” viszonyát a nyelvi alkotás létrejöttében, illetve felfogásában. Tárgyalja a jelöletlen határozókat. Látja a magyar főnév és melléknév kategóriájának sajátos egyezéseit. Ismeri a magánhangzó-harmónia szerepét. Az igék különféle aspektusait, a félmúltnak elbeszélő, „írómúlt” (Író múlt Idö’ – Perfectum Historicum) jellegét. A szórend funkcióját. A hangtanban – akárcsak francia előzményei – él a minimális eltérésű párok tanulságával: például kár-kar, fél-fel, híves-hivés, kútja-kutya, körül (de Lapide) – körül (circa), borom-porom, dagad-tagad, tzél-szél, száz-szász. (Hasonlóképpen, mint 1745-ben a finn Juslenius: tuli ’tűz’ – tuuli ’szél’ stb. A hangtana viszont egészében még meg sem közelíti Kempelen „Mechanismus der menschlichen Sprache” 1791-ben megjelent zseniális művének színvonalát.) Ő ír először számos magyar nyelvi jelenségről: pl. a -ni, -nit, -nul, -nül (nyelvjárási) határozóragokról. Egyik legelismertebb – bár távolról sem a legjelentősebb – érdemének szokás tartani, hogy ő volt az első, aki művében teljes egészében magyar nyelvű nyelvtani terminológiát használ. (Ezekről A’ Mester szók címmel külön szótárt is összeállít. – Ma is használt nyelvtani szakkifejezése az „Indúlat szó”.) Gyarmathi hogy nyelvtaníró lett, abban nagy része volt hazafiságának, annak a fiatalkori elhatározottságának, hogy igaz hazafiként részt vállaljon nemzete korfeladatai megoldásában. Erről nyelvmestere „Elöljáró-Beszéd”-ének az első soraiban is egyértelműen hitet tesz: „Minden Nemzet bóldogsága, és ereje nevekedésének tsalhatatlan jele, vólt eleitöl fogva Nyelvének gyarapodása. Ezt bizonyitották Babylon, Aleksándria, Áthéne, Roma, Páris, London, ’s már ma, szemünk láttára Petersburg. Miben lehetne hát nagyobb buzgósággal foglalatoskodnunk, mint Nyelvünk mivelésében? Ezen igen nemes ösztöntöl serkentgettetvén, forditottam egynéhány esztendöktöl-fogva mulato oráimat, szeretett Nemzetem betses Nyelve pallérozására.” Egyik legnemesebb törekvése, hogy a hazai mulasztások és a felkészületlenség, valamint a külföldi felfuvalkodott ócsárlás ellenére (1792-ben maga a bécsi udvar kénytelen már fellépni s egy „magyarfaló” röpiratot betiltani), itthon és külföldön egyaránt mindenki – meg a német tudós, Michaelis is, – „… Nyelvünket ollyan gazdagnak lenni hidje, mint valóban a’ millyen.” Ezért fordít oly nagy gondot mindjárt a bevezetőben a magyar nyelvnek a világ nyelvi rendjében való elhelyezésére. Meghatározó mércéje kartézianus módon mi is lehetne más mint „a’ legtökélletesebb Nyelv”, az univerzális nyelv, melyből hiányoznak „minden törvénytelenségek (Anomaliae)”. Ezt leszögezve rögvest ki is jelenti: „Már pedig azzal bátran ditsekedhetünk; hogy az Europai Nyelvek közt, a’ Magyar Nyelv legközelebb járul [áll], egy illyen nagy tökéletességü képzelt Nyelvhez.” Érvei főbb vonásokban a következők (ha ma élne, így mondaná: a magyar nyelvet a következő sajátosságok jellemzik): A magyar nyelv nyelvjárásait tekintve nyelvtani szempontból egységes. Nincs benne nyelvtani nem. Jelzői

használatban sincs a főnév és a melléknév között egyeztetés („Szép aszszony, jo ember, jo embereknek”). Nyelvtanában kevés a szabálytalan („Nintsenek a’ba sok hijjános, vagy törvénytelen hajtogatasok (ragozás].” – Bárcsak így lenne!). Ragjaival és végződéseivel a mondatban az egyes szavak igen tömörek „akármelly gondolat ujabb ujabb változásainak … ki-fejezésire … alkalmatosok … p. o. Látlak, Video te. Láthatlak, Possum te videre…” – és egy abszurd változat – „Látdogaltathatok, Possum frequentur curare videre” – amit még száz év múlva is a szemére vetnek, bár ő csak a rendszer lehetőségét akarta példázni vele. Hasonlóképpen a tömörséget szolgálják a magyarban a birtokos személyjeles formák. Ez Gyarmathi egyik legkedveltebb témája. A szintaxisban külön nagy fejezetet szentel neki, 11 alponttal, „p. o. Uraitokébol, Ex eo, quod Dominarum vestrorum est”. Másik ilyen Gyarmathi által megcsodált magyar nyelvi vonás a névszói állítmány. („Egész leveleket lehet írni, minden időszó [ige] nélkül, még pedig nem erőltetve, hanem ékesen.” – Meg is teszi, még majd az Affinitasban is.) Nem használ a magyar lépten nyomon névmást, „még is nagyon értelmes, és rövid”. Több pontban is kiemeli a magyarnak a szóképzésbeli képességeit, pl. „Ház, házas, házason, házasulni; Te-getni [tegezni], Bizony-itni, Tized-elni”, és így tovább. Elősorolja a Pálfiak ~ Pálfiék, Bátyáim ~ Bátyámék formákat is. Gyarmathi „Magyarul nem tudo idegen emberrel tött probáim után” még arra is kitér, hogy a magyar a hang- és hangulatfestésben „a más Nyelvek hangja felett, hamarébb ki jelenti az alattok értetni szokott dolgot”. P. o. Mennydörög, zörög, dong, kong, dünnög, sikolt és a többi. Ezután a tudós objektivitás szellemében így folytatja: „Azonban nem mellözhetem el, hogy vagynak nehézségei is a Magyar Nyelvnek” – de gyorsan hozzáteszi: „ámbár koránt sem ollyan sokak, mint másoknak”. E „nehézségek” egyike, hogy sok a magyarban a végződés s még a névutókat is lehet „hajtogatni” („Hozzám, hozzád, hozzája”). Továbbá, hogy egy-egy igetőből a magyar igen sok más igetövet képez. Rosszallással vegyes büszkeséggel kiszámítja – talán elsőként –, hogy a birtokos személyjeles alakok miatt „egy Magyar szónak 244. Cásussa [ragozott változata] lehet”. Azt pedig itt már el is hallgatja, bár ugyancsak kiszámította és másutt szól is róla, hogy rendszerében a ver igének 3320 „változata” van. Sok tehát a végződés és ezek is sokféleképpen alakulnak. Mindezt az idegen alig képes megtanulni. „De a’ki egyszer megtanulhatta; az a’ Magyar Nyelvnek felit tudja” (és maga is megalkothatja). Az elmondottakat végül azzal summázza, hogy kimondja, mi szerint a magyar „az, Napkeleti Nyelv, mellyre nézve külömbözik is nagyon, az Europaiaktol”, de az előbbiekkel, a „napkeletiekkel” „sok dolgokban hasonlo”. A tipologizálás s a más nyelvekkel való egybevetés a kartézianus nyelvészet állandó gondja. Mint látjuk, Gyarmathi sem feledkezik meg erről. Egybevető kurrens nyelvei: a latin (a klasszikus és a korabeli), a német (több nyelvjárással), a francia, a héber, a görög, a cseh, a román, az angol és az olasz. (Nem csoda tehát, ha Gyarmathi nyelvi kérdésekben olyan otthonosan és biztosan mozog.) Gyarmathi Okoskodva tanito magyar nyelvmestere – egészében és sok-sok részletében is – ma is elgondolkoztató. De a legelgondolkoztatóbb vele kapcsolatban mégis az, hogy munkája kristálytiszta gondolatai, következetes definíciói, megoldásainak algoritmusszerű jellege, tárgyalásmódjának szellemessége és eleganciája, a felfedezés örömét sugárzó emberi magatartása ellenére is majdnem kétszáz évig mintha nem is létezett volna. Leginkább még azok értékelték, akik valamely meghatározott szempontból kortörténeti adalékokért fordultak hozzá. Átfogóbb „igényű” szakmai méltatói pedig – legelőször 1884-ben – egy más tudományos iskolázottság platformjáról pedig egyszerűen meg sem értették. Mintha már Gyarmathi is előre tudta volna művének a sorsát, amikor ezt írta: munkám „a’ késő maradék emlékezetében hagyom” – melyben a hangsúly a késő szón van. Gyarmathi Nyelvmestere valóban a késő kornak, a mának szóló alkotás. Olyannyira modern munka, hogy ezt már szinte felesleges mondani is róla.

Sajátos modern jellegének két oka is lehet. Az első maga a kor, amelyben íródott: a XVIII. század, a modern értelemben vett tudományok megszületésének a kora. De az is meglehet, hogy a mai kutatás jutott el újból a megismerés egyre feljebb jutó spirálkörében azokhoz a gondolatokhoz, amelyek Gyarmathit, elődeit és kora kutató elméit is foglalkoztatták. Nyelvmestere azonban akár így, akár úgy, mindenképpen a magyar és az egyetemes nyelvtudomány egyik prominens, örökbecsű alkotása.

___________________________________________________________________________ A NYELVHASONLÍTÓ ___________________________________________________________________________ „Sic jungemus Orientem Occidenti, et Meridiem Septentrioni” – „Így kötjük össze Keletet Nyugattal, és Délt Észak-kal” (Gyarmathi leveléből, melyet a Stockholmi Tudós Társaságnak írt 1796. július 15-én) A nyelvhasonlítás sohasem volt öncélú (miként sokan gondolják), legkevésbé a XVIII. században. És sohasem volt olyan közfigyelmet felkeltő sem, mint éppen a XVIII. században. A XVII. és a XVIII. század fordulójától kezdve egészen a század végéig, de olykor még azon túl is, elvont eszmék köreit járó filozófusok és hatalmas uralkodók, évszázados hatású hivatásos tudósok és a legkülönbözőbb alkalom szülte egyszeri alkotók vállvetve szorgoskodnak, hogy fényt derítsenek a népek és a nyelvek eredetére. E század, a XVIII. század az, mely e kérdés köré fonva az egyetemes történelmet – és a világot is – nyelvcsaládok szerint érzékeli és tárgyalja, beláthatatlan mérvű, máig ható művelődési (és politikai) következményeket indítva ezzel útra. Leibniz, Nagy Péter, II. Katalin (aki kilenc hónapon át sajátkezűleg másol kéziratos egybevető szójegyzéket), Schlözer, a szentpétervári akadémia, a poltavai svéd hadifogoly J. Ph. Strahlenberg a természettudós P. S. Pallas, a magyar származású csillagász jezsuita, Hell Miksa egyaránt részesei e ma már nehezen érthető, sokszínű világnak. A felvilágosodás e századában nemcsak a nyelv (a nemzeti nyelv), hanem a nyelvvel együtt a nyelvrokonság kérdése is része, mégpedig több ponton is a kor gondolkodásának. Az első ilyen pont a kor divatos eszméje, az univerzalizmus, az egyetemesség gondolata. Be kellett bizonyítani, hogy a ratio egyetemessége eredetében is egyetemes, hogy az emberiség egy tőről fakadt, s egyetemes az (ős-) története is. Mindezek felderítéséhez és igazolásához pedig a legjobb eszköz – ez Leibniz felismerése – a nyelvhasonlítás. Ugyanakkor a kor erőteljes rendszerezésre hajló törekvéseinek a szellemi légkörében Schlözerben támadt egy olyan gondolat is, hogy – miként a svéd botanikus Karl Linné a természet világát – osztályozni kellene a népeket is. Ez pedig Schlözer szerint legcélszerűbben a nyelv alapján végezhető el. (E következtetés minden zsenialitása ellenére csakhamar a nép és a nyelv azonosságának a téves elvéhez, és – éppen a magyarság eredetének a kérdésében – már a század folyamán számos buktatóhoz vezetett.) Meglehetősen régi tapasztalatok és ismeretek is közrejátszottak azután abban, hogy e rendszerező törekvésben – tudva vagy ösztönösen – megszületett a nyelvi típusok felfedezése is, melyeket az ismeretek e kezdeti stádiumában jórészt az egyes nyelvcsaládokkal tartottak

azonosaknak (pl. „Európai Nyelvek” = az indoeurópai nyelvcsalád ismert nyelvei, az indoeurópai – [flektáló] prepozíciókkal, nyelvtani nemmel stb. élő – nyelvtípus). E sokágú gondolatok azután belopództak az általános nyelvszemléletbe és a nyelvművelés normatívái közé is: eszményi, helyes az, ami az univerzálissal azonos, vagy ahhoz közeli. Ami „nemes” múltú és rokonságú, illetőleg ami régi, ősi, eredeti. Ily módon a nyelvrokonság ismerete a XVIII. században hozzátartozott a nyelv, az anyanyelv ismeretéhez. Ez egyúttal a magyarázata annak is, hogy a nemzetté válás korszakában miért válhatott a nyelv – a nemzeti nyelv ügye – mellett a nyelvrokonság kérdése is joggal életbevágó, hazafias érzelmeket is felbuzogtató sorskérdéssé. Különösen a külső és belső bajok és veszedelmek özönétől terhes magyar földön. E gondolatok majd mindegyikét – természetesen a magyar kapcsán – megtaláljuk a korabeli hazai munkákban is. A Debreceni Grammatika többek között így ír: „a Magyar Nyelv, mely a Napkeleti Nyelvek természetével bír, ha a Napnyúgati Nyelvek formájába öntődik, oda leszsz annak minden szépsége ereje és tisztasága” (DebrGr. XX, t.). Hasonlóképpen vélekednek az első magyar tudományos társaság, az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság reprezentetív kiadványának, „A’ Magyar Nyelv-Mívelö Társaság’ Munkáinak első darabja” (Szeben, 1796) című tanulmánykötetnek a szerzői is: „A’ Magyar Nyelv eredetére nézve Napkeleti lévén, tudni kell elsöben közönségesen a’ nap-keleti ’s nap-nyugati [indoeurópai] nyelvek között valo különbséget; azután azt-is, melly a’ Magyar ’s más nap-keleti nyelvek között vagyon, ezek közzül, mellyik a’ Magyarnak közelebb vagy távolabb valo Attyafia, eredeti-é, vagy származott, ’s mellyiktöl?” (i. m. 119.). Egy másik helyen pedig szép ejtése [hangzása] miatt a tudós író „… a’ Magyar Nyelvet … az Eredeti Nyelvtöl, akár mellyik vólt légyen az, nem meszsze való atyafiságu Nyelvnek tartani … bátorkodik” (i. m. 5.). Eléggé általános, bár nem kivétel nélküli követelmény, hogy egy valamire való „nyelvmesternek” (nyelvtannak) fel kell vennie és ki kell fejtenie, hogy nyelvünknek „mi nyelvatyafisága vagyon”. (Határozat a Társaság 1794. november 14-i jegyzőkönyvéből.) A legpregnánsabb megnyilvánulások egyike e körben Gyarmathi megjegyzése – o sancta simplicitas! –, mely a magyar–lapp nyelvrokonság megismerését azért is fontosnak tartja, mert ez a magyaron kívül szükséges a lappok nyelve „kimivelésére” is (Gyarmathi levele, melyet 1796. július 15-én a Stockholmi Tudós Társaságnak írt). A nyelvrokonság ismerete a XVIII. században hozzátartozott a nyelv, az anyanyelv ismeretéhez. Az eddigi nyelvtudománytörténet sugallta benyomásaink alapján esetleg könnyen hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy mindez a XVIII. században csak távoli jámbor óhaj volt. A behatóbb ismeretek azonban ennek éppen az ellenkezőjéről vallanak. A XVIII. század derekán ugyanis a magyar nyelv rokonságáról in statu nascendi általában tudtak már mindent, amit e kérdésről a lényeget illetően egyáltalán tudni lehet. Először is: ismert volt a finnugor rokonság teljes köre. (E felfedezést J. Ph. Strahlenberg nevéhez – 1730 – szokás kapcsolni.) Expressis verbis többen is (G. F. Müller, J. E. Fischer, A. Schlözer) kijelentették már, hogy a magyar, a vogul és az osztják nyelv közelebbi rokonságban áll egymással, azaz: latens formában tudomásuk volt az ugor nyelvek szorosabb összetartozásáról. Másodszor pedig módszerbelileg is helyesen gondolkodtak. Leibniz óta alkalmazták a történelmi kritérium elvét. Fischertől kezdve többé-kevésbé számoltak már a szabályos hangmegfelelés törvényével, és már jó ideje – a héberrel való rokonítástól kezdve – hangoztatták a nyelvtani elemek összehasonlításának a fontosságát is. Nem volt ismeretlen számukra a történeti változások ténye sem. A szóhasonlításban pedig messze túljutottak az eredeti szókincs és a jövevényszavak közötti különbségtevésen. Harmadszor pedig – jobbára már a század vége felé – megszületnek a magyarság őshazájára vonatkozó első elméletek is,

köztük a Jaik (az Urál folyó) menti őshazaelmélet is (Schlözer révén), mely nézet talán nem is esik messze az igazságtól. Talán még a felsorolt tényeknél is többet mond, hogy megközelítőleg száz műből áll az az irodalom, melyet pusztán a XVIII. században közvetve vagy közvetlenül a magyar nyelv rokonságának a kérdéséről összeírtak! Teljesen jogos és érthető tehát Sajnovics Jánosnak az az 1770-ben, a Demonstratióban tett megjegyzése, hogy a lapp és a magyar nyelvek rokonságára vonatkozó nézete „nem is olyan új” („manifcstum puto, Affertum meum … non ita novum esse”) (i. m. 129). De még Schlözernek az az 1797. november 19-én keltezett nézete is helyénvaló, mi szerint ő már 41 évvel azelőtt Ihrével együtt Uppsalában a magyar és a finn rokonságáról – „völlig überzengt” – teljesen meg volt győződve. Valamelyest máshogyan állt a helyzet a nyelvrokonság megítélésében az érdekelt helyen, pontosabban az érdekelt helyek egyikén, magyar földön. Itt ugyanis megoszlottak a vélemények (de távolról sem oly egyoldalúan és drámai módon, ahogyan azt a legutóbbi időkig úton-útfélen beállítani szokás volt). A különböző hazai véleményeket jól tükrözi a Erdélyi Nyelvmívelő Társaság már idézett kiadványa, mely szinte leltárszerűen számot ad a korabeli, az 1793–1796-os években uralkodó nézetekről. A munka „A’ Magyar Nyelv’ Tulajdonságairól” című részben a következőket írja: „a’ Tudosok . . , kik Nemzetünk régi eredetének visgálásában izzadnak, nagy kérdésben forogván, hogy vallyon a’ Magyarok’ Elei Északrol Iuhoria Tartománnyábol, vagy szomszédságábol jötteneké-bé, a’ Finn és Lappon Nemzetekböl szakadván-ki, vagy pedig Déli Asiábol jövén a’ Hunnusok maradéki ’s Törökök, Tatárok, vagy Mungalok Attyafiai légyenek…” Majd a felmérést így folytatja: „Tudos Hazafi Beregszászi Pál Uram … a’ mult 1794-ben a’ Magyar és Persa nyelveket egybe hasonlitván” érdemeket ért el. Ezután előhozza a „’Sido nyelv” s „más Napkeleti Nyelvek” kérdését, de a velük való kapcsolatot elhárítja. Végül pedig így nyilatkozik: „…Törvényeit a’ Magyar Nyelv nem más Nyelvtöl hanem egyedül ’s egyenesen a Természetéböl veszi…” Amint látjuk, a XVIII. században a magyar nyelvrokonságot illetően ismeretekben és nézetekben nem volt hiány. Csak mindezekben a mélység és a megnyugtató, az egyértelmű döntéshez szükséges teljes bizonyosság hiányzott. Ezt az európai tudományosság a finnektől, a svédektől (a Svédországban élő lappok miatt), de leginkább a magyaroktól várta. Főként azért is, mert a magyarság rejtelmesnek tűnő keletről való származása, a magyar nyelvnek Európa nyelvei közötti idegensége mindig is élénken foglalkoztatta a tudós közvéleményt. (Schlözer be is vallotta, hogy a magyarság eredetének a kérdése egész életében izgatta őt.) Az pedig csak olaj volt a tűzre, hogy a magyarok egy része – köztük talán a leghangosabb, Gyarmathi egyik barátja(!), Beregszászi Nagy Pál – tüntetőleg negligálta a magyarság eredetére vonatkozó korszerű tudományos erőfeszítéseket és eredményeket. Az 1790-es években tett külföldi kezdeményezések közül kettő különösen jelentős. Az egyik a Magyarországon született cseh Josef Dobrovský, a másik pedig a Milánóban élő német családból származó Joseph Hager nevéhez fűződik. Dobrovský, a szláv összehasonlító nyelvtudomány atyja, az 1792-es svéd-, finn- és oroszországi útja során közvetlen tapasztalatokat szerezve a finn és a lapp nyelvről, ebbéli benyomásairól 1793. február 8-án levélben beszámol Ribay Györgynek. Finn–magyar egyezéseket is közöl, s buzdít, hogy a magyar tudósok közül valaki a rokonság kérdésében vegye fel a kapcsolatot a finn H. Porthannal. A levelet a Magyar Hírmondó 1794. április 25-én a „Tóldalék”-ban a szélesebb körű magyar nyilvánosság számára közzéteszi. A közlésnek folytatása lesz: Verseghy Ferenc 1794. május 13-án értekezésszerű levélben felkeresi Porthant. Sajnos a sokat ígérő kapcsolat Verseghynek

még ugyanabban az évben, a jakobinus összeesküvésben történő letartóztatása miatt megszakad. Dobrovský és a Magyar Hírmondó – e ténykedésének a finn–magyar kapcsolatok kezdeményezésén túl más haszna is volt: a nyelvrokonság bizonyításában a szóegyezések helyett ismételten a mondatbeli egyezések mondanivalójának a fontosságát helyezte módszertanilag előtérbe. 1796-ben Dobrovsky úti élményeit a német nyelvű „Literarische Nachrichten…”-ben is megjelenteti, Európa-szerte felhíva ezzel újból a finnugor nyelvrokonításra a figyelmet. Egészen különös hatást vált ki e téren Hagernak az 1793. évben kelt írása, a Neue Beweise der Verwandschaft der Hungarn mit den Lappändern, wider neue Angriffe der Sainovitsischen Abhandlung [Új bizonyságok a magyarnak a lappokkal való rokonságáról, a sajnovicsi értekezés elleni új támadásokra]. Hager, aki Hell Miksa révén jutott a kérdéssel ismeretségbe, mint könyvecskéjének furcsa címe is céloz rá, okosan és sok szellemességgel száll szembe a Sajnovics és Hell halála (1785, illetve 1790) után lábra kapott, a lapp–magyar rokonítást támadó hazai nézetekkel (főként Kalmár Prodromusával, továbbá az 1792-ben, Pozsonyban megjelent Babuk … című röpirat szerzőjével). A nyelvészetileg sem érdemtelen, jól tájékozott írás felkavarta a kedélyeket: ismét felelevenítette a lapp–magyar kérdést. Munkáját mindenki, aki a magyarság rokonításában a korban szerepet játszik, ismeri és megemlíti. Mind Dobrovský, mind Hager nézetei tudomására jutnak Gyarmathinak is, akinek az Okoskodva tanító magyar nyelvmestere ez idő tájt látott napvilágot. Gyarmathi nem pihen meg addigi sikerei babérjain, hanem már nyelvmestere befejező, 101. paragrafusában hitet tesz további nyelvész-elkötelezettségéről: „Ezek ’s más Grammatikához tartozo jegyzékeim, még tsak első kezdetei iparkodásaimnak; de nem szünöm-meg hóltig ujabb ujabb e’féle szaporitásokkal öregbiteni a’ Magyar nyelvet, minthogy a’ban a’ foglalatosságban, a’ melly Nemzetem nyelvét gyarapitja, legföbb gyönyörüségemet találom.” Újabb „efféle foglalatossága” tárgyául ekkor Gyarmathi a magyar nyelv rokonságának a kérdését választja. Bizarr – de jellemző és igaz – a párhuzam: Gyarmathi a finnugor nyelvrokonság felé ugyanazt az utat járja be, mint amilyent a léggömb-ügy kapcsán tett meg: elutasítja, kételkedni kezd benne, majd „megcsinálja”. 1794-ben a Nyelvmesterben a magyar nyelvnek a „napkeleti nyelvek” vagy az „európai nyelvek” közé való tartozásának a kérdése során az előbbiek mellett foglalva állást fejtegeti, hogy a magyar „sok dolgokban hasonlo, a’ Sido, Káldéai, Samaria, Syriai, Coptica, Szeretsen, és Arabiai Nyelvekhez”. Hivatkozik Oertelius Harmonia Lingvarum Orientis, cum Occidentis c. művére, Otrokotsi Foris Ferentz Origines Hungaricae és „az álom láto” Kalmár György Prodromussára, mondván, hogy azok, akik „ezen hasonlatosság vizsgálásába méllyebben bé tekinteni akarnak”, azok e munkákban ott erre nézve kellő eligazodási lehetőséghez juthatnak. Ezután a kérdést a maga részéről eléggé radikálisan le is zárja: „Ezen hasonlatosság kifejtegetésébe nékem bé ereszkednem szükséges nem volt, mert a’ tanulók a’ból kevés elömenetelt vennének, ugymint akik az emlitett Nyelveket épen nem tudják” (i. m. XIII). 1796-ban következik be Gyarmathi részéről a második lépés. Gyarmathi 1796. július 15-én levelet küld a Stockholmi Tudós Társaságnak, melyben kéri, hogy velük kapcsolatba léphessen. Levelébe a magyar nyelv „ige nélküli” (névszói állítmányú) mondatszerkesztő képességét példázandó a következű példaszöveget illeszti be: „Vallyon ollyan é a’ Lapponok nyelve, mint a’ Magyaroké? Kéttséges. Valamig a’ Lapponok könyvei nem bővebbek, mint édig, és nem könnyebben találhatók, ádig ezen hasonlatosság előttűnk tsak mese. Minden igyekezetem tehát, a ’ Stokholmi tudos Társasággal valo megesmerkedés, melynek Könyvtárja kéttségkivül tellyes sok rég Lapponi könyveckel, mellyeknek velünk lejendő közlése, nem tsak a’ Magyar nyelvnek, de még a Lapponokénak is világosítására, és kimivelésére Szükséges.” (A levél a svéd Literatur-Tidning 1797.

évfolyamának 496–524. lapjain nyomtatásban is meg jelent, minthogy címzettje, J. Ihre nyelvtudós, akitől Gyarmathi segítséget várt, meghalt.) A harmadik, a sort teljessé tevő lépésre 1797-ben kerül sor, amikor belefog a finnugor nyelvrokonságot bizonyító, nagy nyelvhasonlító munkája, az Affinitas … megírásába. Gyarmathi nyelvbúvárló készségének és képességeinek most már a nyelvhasonlítás terén történő valóra válását – ismét, mint annyiszor Gyarmathi életében – szerencsés módon tették lehetővé életének és a kornak egyes, sorsszerűen egybejátszó eseményei. 1794 novemberében ugyanis az történt, hogy a népes Bethlen család egyik ifjú tagjának, az 1777-ben született Bethlen Eleknek a nevelőjét, id. Szilágyi Ferencet, a kolozsvári református egyház lelkészévé választották. Az ifjú mellé ekkor gyámja, Bethlen Pál, erdélyi királyi táblai elnök Szilágyi utódjául a már a másik Bethlen-ág, a Bethlen Gergely és utódai szolgálatában álló s a gyakorlati tudományokban (pl. a matematikában) is jártas Gyarmathit nyerte meg. Gyarmathi így lett Bethlen Elek úrfi mentora, idősebb barátja és nevelője. A család csakhamar úgy döntött, hogy a reményteljes ifjút Gyarmathi és egy inasdiák, Fogarasi Sámuel kíséretében német egyetemre, Göttingába – a kor legrangosabb, legdivatosabb és egyben legkorszerűbb universitasára – küldi tanulni. Nagy nekiveselkedések után 1795. december 15-én, egy keddi nap délutánján kelnek útra Kolozsvár–Zilah–Debrecen–Pest–Győr–Pozsony–Bécs–Prága–Drezda–Lipcse–Jéna– Weimar–Erfurt–Gotha–Göttinga útvonalon, jó négy hónap múlva 1796-április 25-én meg is érkeznek Göttingába. Mégpedig abba a Göttingába, melynek egyetemét August Ludwig Schlözer (1735–1809), korának talán leghíresebb és legnagyobb eszmei-szervezői hatású történésze, a század utolsó harmadában a (kelet-)európai s benne a finnugor néptörténet kutatásának a központjává tette. Részben személyes tehetségével, részben az által, hogy előbb 1755–1759 között Stockholmban és Uppsalában, majd 1761-től 1769-ig Szentpétervárott tartózkodva, ahol az akadémia történészprofesszora címig vitte, megismerkedett mindazzal, amit a svéd és főként az oroszországi tudományosság – a svéd J. Ihrétől (1707–1780) a cári család tagján, V. N. Tatyiscseven (1686–1750) át az orosz akadémikus J. E. Fischerig (1697–1771), a Nestor krónikától a II. Kamcsatkai expedícióig (1733–1743) – e kérdésben összehordott. Göttinga potenciális jelentőségét csak növelte még a város 1737-ben alapított egyetemének, a Georgia Augustának a bámulatos könyvtára, melyről a kortárs Goethéval az élen azóta is mindenki, aki ott megfordulhatott, csak elismeréssel nyilatkozik. A hosszú sorban többek között egy XVIII. századi erdélyi magyar diák, Kis János is: „Nékem leg-alább, egyik fö gyönyörüségem Göttingában, a’ Királyi [Egyetemi] Könyvtár. – – Minden idöbeli, ’s minden Országból nagy Embereknek munkáikhoz hozzá juthatok itten” (Magyar Hírmondó, 1792. II. 297.). – A könyvtár XVIII. századi gyűjteménye ma is páratlan a világon. De Göttingában volt az akkor a J. C. Gatterer – az Einleitung in die synchronistische Universalhistorie [Bevezetés a szinkron egyetemes történetbe] (Göttinga, 1771) nagyhírű szerzője – által vezetett Történeti Intézetben a szentpétervári J. E. Fischer kéziratos etimológiai szótára („das wichtige MS. des seligen Prof. Fischers in St. Petersburg” – Schlözer szavai), minden időkben a finnugor (uráli) szóhasonlítás szegletköve, a Vocabularium Sibiricum, melyet Schlözer kérésére Fischer 1767-ben küldött el a göttingai intézet számára. Gyarmathi még Göttinga felé tartva Drezdában megismerkedett J. Chr. Adelunggal, a nemzetközi rangú nyelvésszel s Jénában a „nagy Büttnerrel”, aki „egy véghetetlen lingvista”. Göttingába érve pedig alighogy beiratkoztak az egyetemre – 1796. május 2-án –, ismeretséget kötött majd minden jeles ottani tudóssal, köztük Schlözerrel, Gattererrel, Spittlerrel (szintén történész, magyar történelmet is ad le) s nem utolsósorban a könyvtárral. Gyarmathi ritka

szellemi fogékonyságára vall, hogy szinte azonnal ráérez a nagy lehetőségre: „Mikor tehát ennyi Historiai segedelmekkel, és a’ Bibliothecával is így körül vétetve vagyok; vallyon nem lehet é egy igen érdemes Magyar Historiát várni töllünk” (1797. január 19-i leveléből). Gyarmathi élt is a lehetőséggel s bár nem magyar históriát, de a Lappföldtől, a Szibériából Szentpéterváron át futó, Göttingában találkozó szálak csomópontján az Erdélyből jött „Transilvanus. Med. Doctor. SAMVEL GYARMATHI” megírta a XVIII. század utolsó évének, 1799-nek az évszámát viselő nagy hírre szert tett nyelvhasonlító munkát, az Affinitast. A kor tudományosságának, a latinnak a nyelvén megírt mű teljes címe: Affinitas Lingvae Hungaricae cum Lingvis Fennicae originis grammatice demonstrata. Nec non Vocabolaria dialectoum Tataricarum et Slavicarum cum Hungarica, comparata. Avctore Samvele Gyarmathi medicinae doctore et Societatis Scientiarum Gottingensis sodali correspondente nec non Societatis Naturae Curiosorum Jenensis Socio. Gottingae, Typis Joann. Christian. Dieterich. 1799. Azaz: A magyar nyelvnek a finn [finnugor] eredetű nyelvekkel való rokonsága nyelvtanilag kimutatva. Továbbá a tatár és a szláv nyelvek szójegyzékei a magyarral egybevetve. Szerzője Gy. S., orvosdoktor, a Göttingai Tudós Társaság levelező tagja, a Jénai Természeti Ritkaságok Társaságának a tagja. Göttingában, J. Chr. Dieterich betűivel, 1799-ben. A tudományos közfelfogással ellentétben az Affinitas nem egységes mű. Valójában egy szerzőtől származó, rokon témakörökben mozgó tanulmánygyűjtemény, mely két affinitasból, egy observationesből (megfigyelésekből) és három appendixből (függelékből) áll. A nagy hírű munka e sajátos szerkezeti sokféleségének az oka jórészt létrejöttének a meglehetősen változatos körülményeiben rejlik. Gyarmathi Göttingában alig térül-fordul, máris a lapp kérdés kezdi foglalkoztatni. Ebben sok egyéb ok mellett bizonyára nagy szerepe lehetett annak, hogy 1793-ban Hager neves tanulmányában Sajnovics János (1771) nyomán a lapp–magyar nyelvazonosításnak a kérdését ismét élesen az érdeklődés előterébe állította. (Gyarmathi Sajnovics Demonstratióját már ezt megelőzően is ismerte. Nyelvmesterének a 120. lapján idéz is belőle. Jellemző viszont, hogy a munka címét akkor még igen pontatlanul adja meg!) Gyarmathi 1796. július 15-én – éppen 45. születésnapján – egy váratlan, alkalmi postával levelet is ír lapp ügyben a svéd lappológus Ihrének, Schlözer egykori tudós beszélgető társának. Ekkor e kérdésben ennél tovább – úgy látszik – még nem jut. Annál sokkal többre utal viszont az a közlése, melyet az 1797 tavaszán Koppenhágába tett tanulmányútjuk után levélben Aranka Györgynek, az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság titkárának tett: „A Társaság Munkáját nagy örömmel vettem, és a Bálticum Tenger közepén nagy gyönyörűséggel olvastam, utra vivén magammal” (1797. május 25.). A munka, amelyet Gyarmathi említ, az a munka, amely a magyar nyelvrokonság kérdésének akkori – tőlünk is már idézett – állását is részletesen tárgyalja! Valószínűnek tűnik, hogy Gyarmathi ennek utána kezd Affinitásának – ezen belül is, az elsőnek, a lapp – magyar nyelvrokonságot tárgyalónak – az írásába. Gyarmathi munkájának a kéziratát – talán inkább: a mű fogalmazványát – 1797 őszén, véleményét kérve, odaadja Schlözernek (aki „hozzám igen jó”, amint azt Gyarmathi Schlözerről már 1796 decemberében kinyilvánította). A világhírű történészprofesszor a kérést örömmel fogadja, és teljesíti is. Schlözer a Gyarmathi munkájára tett megjegyzéseit hét pontban adja elő. Ezek a következők: I. A munka címében az előzetesen írt Lapponica helyett, legyen Fennica. II. Sokkal több nyelvi anyagunk (Biblia-fordítás, szótár, nyelvtan) van finnből, mint lappból. Ezért a finnel többet kell foglalkozni. III. Az említett okból javasolja az észt nyelv tanulmányozását. (Ad is

hozzá egy észt nyelvű Bibliát és „egy jó észt nyelvtant”.) IV. Kiemeli, hogy a magyarra nézve a lappnál fontosabb a magyarral közeli keleti rokon nyelvek, a cseremisz, a votják, a csuvas (ez tévedés!) és főleg a vogul vizsgálata. Az első három nyelvhez nyelvtanokat is mellékel, a vogulhoz pedig szójegyzéseket. Felhívja a figyelmet a Pallas-féle nyelvhasonlító szótárra és Fischer Göttingában levő kéziratos vocabuláriumára. V. Említi, hogy maga is régóta végez nyelvhasonlító munkát, melynek során azt tapasztalta, hogy az egyes nyelvi elemek a különféle rokon nyelvekben különféleképpen fordulnak elő. Pl. ilyen a melléknév fokozása az észtben, a lappban és a magyarban. A VI. és VII. pont őstörténeti: a magyarok őshazája a Jaik [ma az Urál folyó] mellett volt („Am Jaik ist ihr Platz…”). Schlözer tanácsainak birtokában Gyarmathi lázas, és egyre gyorsuló tempójú munkába kezd. Hogy az első, a már elkészült részt módosítja-e, kiegészíti-e, nem tudjuk, de sejtjük. Kétségtelen viszont, hogy ekkor írja meg az észt részt. (Ez lesz a „második” affinitas.) A kapott nyelvtanok és szójegyzékek anyagából pedig az Observationest és részben az Appendixeket fogja közzétenni. A kedvező bírálaton felbuzdulva nagy, megfontolással teli ambícióval váltja valóra újabb nyelvészeti célkitűzését: a magyar nyelv „északi” rokonsága igazságának a megvizsgálását. Nyelvhasonlító elmélete ma is elgondolkodtató: nem átabotában, s nem a nyelvek kusza egészét akarja a hasonlóság („similitudo”), illetőleg a rokonság („affinitas”) szempontjából szemügyre venni, hanem a nyelvek egyes, a nyelveket meghatározó, fontos, karakterisztikus vonásai („mornenta”) szerint. E vonások, „momentumok” még megfogalmazásukban is jószerével azonosak azzal, amit Gyarmathi a Nyelvmesterben a magyar nyelv kapcsán „rövideden” előadott „tulajdonságok”, illetőleg „Nyelvünknek … rejtekben hevert kintsei…” alatt elősorol. Gyarmathi ebbéli tudatosságára és tervszerűségére mi sem jellemzőbb, mint hogy e „tulajdonságokat” nyelvtanából – „ex Grammatica mea Hungarica” – latinra lefordítva beleveszi neves, Stockholmba küldött levelébe is! Gyarmathi szerint a magyar és az „északi” nyelvrokonságot a következők mutatják (nem szó szerint idézve, P. Balázs János kollégám baráti tolmácsolása segítségével): Primo. A főnevek és a melléknevek végződései, melyek ezeknek bizonyos jelleget és jelentést adnak (értsd: a főnév- és a melléknévképzők). Secundo. A (fő)névragozás és a melléknév fokozásának a hasonlósága. Tertio. A névmások, különösen pedig a névszók és a névutók személyi hovatartozását kifejező elemek (értsd: a birtokos személyjelek). Quarto. A birtokjelek. Quinto. Az igeragozás és az igeképzés, melynek a sokrétűségében a lapp és a finn a magyart is felülmúlni látszik. Sexto. A határozószók, elsősorban a névutók természete, és az, hogy ezek számban és személyben mintegy birtokszóként ragozódnak. Septimo. A szavaknak mondattá való szerkesztése („Syntaxis vocum”). Octavo. Nagy számú szókincsbeli egyezés, mely érv csak utolsóként jöhet (számára) számításba. Végül pedig Nono. Bibliai helyek (szövegek!) összehasonlítása, mely módon a legtöbb szó hasonlítása sokkal könnyebb és világosabb, mint szótárak és grammatikák segítségével (Praefatio XII–XIII). Ezekhez a gyakorlatban Gyarmathi még hozzáveszi a számnevek, a létige és az igenevek megvizsgálását is. Gyarmathi műve első tanulmányának („Fasciculus primus”) a címe Affinitas linguae Hungaricae cum Lapponica … lehetett. E résznek valójában nincsen címe. Ennek valószínűleg az az oka, hogy Gyarmathi Schlözer javaslatára a „Lapponica” szónak a „Fennica” szóra való kicserélésével ebből vagy valami ilyenféle címből alakította ki a műve egészének – már idézett – címét. E rész – a mű legterjedelmesebb darabja (i. m. 1–121., 366–377.) – azon ismert korabeli (téves) felfogás alapján, hogy a lapp és a finn egyazon nyelv, első olvasásban azt a látszatot kelti, hogy benne Gyarmathi a lappnak és a finnek a magyarral való egyezéseit tárgyalja. De ez inkább csak annyiban igaz, hogy e fontos részben a nyelvtan és a szókincs tekintetében

szinte kizárólag a lapp, a szövegegybevetésében pedig a finn nyelvet elemezgeti. Az első résznél jóval rövidebb, de messzemenően egységesebb a második (i. m, 123–174., 377.), a második „affinitas” („Fasciculus secundus”), melynek önálló címe: Affinitas Lingvae Hungaricae cum Esthonica grammatice demonstrata [„A magyar nyelv rokonsága az észttel, nyelvtanilag bizonyítva” ]. A harmadik rész (i. m. 175–220.) felemás. Néhány lapja (180–188.) nyelvtani egyeztetés, a többsége pedig szóegybevetés. Kissé terjengős címe Observationes circa septem Linguas, Fennicae originis uti sunt: Lingua Vogulica, Votjakica, Tschuvaschica, Tsceremissica, Permica, Sirjenica, Morduanica. His adnexa sunt Vocabularia, Linguas has illustrantia. Azaz: „Megfigyelések hét finn [finnugor] eredetű nyelv körében, melyek a következű: vogul, votják, csuvas [melyet többek között ő is tévesen idetartozónak vél], cseremisz, permják, zürjén [e két utóbbi csak nyelvjárásilag tér el egymástól] és mordvin. Mellékelve hozzájuk szójegyzékek szemléltetésükre.” E részben a címben jelzetteken túlmenően szép számú osztják és szamojéd, szórványosan pedig más (pl. grúz, román stb.) nyelvekből vett szóegyeztetés is van. A könyv közepe táján (i, m. 221–242., 377–380.) Appendix I. [Függelék] alatt Vocabularium Tataricum [Tatár szójegyzék], „tatár”-magyar szóegyeztető jegyzék és egy kis nyelvtani egybevetés következik, egy remek kis elméleti fejtegetéssel együtt (i. m. 231–232., továbbá 241–242.), melyben azt bizonyítja, hogy a „tatár” és a magyar nyelvek közötti egyezések nem köztük levő rokonságból fakadnak, hanem megfelelőik csak kölcsönzések a magyarban. A hátralevő, mintegy szűk félkönyvnyi rész, az Appendix II. (i. m. 242–380.), tartalmilag kettős. Egyrészt (242–288.) II. Katalin orosz cárnőnek P. S. Pallas szerkesztésével készíttetett összehasonlító szótárát mutatja be, majd tekintélyes szóanyagot is közöl belőle – közte a számnevek bemutató táblázatát is – a magyar szókészlet ősi finnugor, jövevény török („tatár”) és szláv eredetű rétegei bizonyságául, másrészt Vocabularia comparativa Linguarum Slavicae originis … [Szláv eredetű nyelvek összehasonlító szótára…] címen (i. m. 258–380.) különböző szláv nyelvek (orosz, szerb, cseh és lengyel) közszavait, nagyobbára a gazdasági élet és a technika köréből vett szakszavait veti egybe a magyarral (de egyéb nyelvekkel is). Közben két lapnyi terjedelemben felsorol magyarországi és erdélyi szláv eredetű földrajzi neveket is. Az Appendix III.-ban Gyarmathi Schlözernek az Affinitassal kapcsolatos levelezéséből tesz néhány passzust közzé (i. m. 380–387.). E lapok az Affinitasnak nem minden kinyomtatott példányába kerültek bele). Az Affinitast és számos tételét a későbbi korok szigorú finnugor nyelvhasonlító szaktudósai inkább vitatták, mintsem dicsérték. Bár Gyarmathi erre az utóbbira az előbbinél jóval inkább rászolgál. Mindenekelőtt azért, mert nyelvhasonlításának középpontjává tervszerű következetességgel a nyelvtani elemek vizsgálatát tette. Munkájában számos nyelvtani elemünk rokonságát ismerte fel, többét elsőként e tudományág történetében: képzők azonosságát (pl. a d sorszámnévképzőét, a -ni főnévi igenévképzőét), jelek egyezését (pl. az -m és a -d személyjelekét), szótani elemek közös sajátosságait (pl. a rokon nyelvekben a létige van és lesz típusú megoszlásáét), és még sok mást. Felfedez több vonzatbeli, mondatszerkezeti párhuzamot (pl. a „nekem van”-, a „habeo”-szerkezetnek a rokon nyelvekkel való közösségét). A szóegyezéseknek (az etimológiának) nem tulajdonít perdöntő jelentőséget, mégis saját megfigyeléseiből és más kutatók (főként Fischer, Pallas, illetőleg Bél Mátyás) munkáiból százszámra sorol fel „régi” (finnugor) és „új” (jövevény) szavakat. Különösen érdekes e körben a számnevek szinte teljes egészének az egybevetése (i. m. 179– 180., 288–289.). Mind az eredeti szavak, mind a a jövevények modern összefoglalásaiban nem ok nélkül szerepel a szóegyeztető irodalomban számtalanszor az első helyen Gyarmathi

neve! Vizsgálódásaiból elvi következtetéseket is leszűr: világosan látja a szavaknak mind a hangtani, mind a jelentésbeli, nyelvjárási és történeti változását (i. m. 53. kk., 92. kk.), a szókincskutatás történeti forrásértéket. Eljut egészen a „Wörter und Sachen” [„a szavak és a tárgyak”] művelődéstörténeti kapcsolata elve felismerésének a küszöbéig. A jövevényszavak elméleti kérdéseit majdnem teljes egészében akár még ma is az ő nézetei szerint lehetne elősorolni. Az Affinitas több helyén is tárgyalt jövevényszavakat összegezve és újakkal, valamint az újabb kutatások – Sándor István, részben J. Dobrovský – eredményeivel kipótolva jó másfél évtized múlva önállóan is megjelenteti, a következő, beszédes címen: Vocabularium in quo plurima Hungaricis vocibus consona variarum Lingvarum vocabula collegit S. Gy. – Szótár, mellyben sok magyar szókhoz hasonló hangú idegen nyelvbeli szókat rendbe szedett GYARMATHI SÁMUEL. Orvos doctor és a’ Göttingai Tudos Társaság tagja. Bétsben. Zweck Bertalan betűivel. 1816. – E szótár mintegy ötezer szót tartalmaz! Gyarmathi nyelvhasonlító tevékenységének igen ötletes része a „szövegegyeztetés”: szólásokmondások egybevetése (mellyel élt már az ellenpárti Beregszászi is, Gyarmathinak „amicissimus”, legbarátibb barátja), főként pedig az azonos tartalmú finn, észt, illetőleg magyar nyelvű bibliai lokuszok hosszú oldalakon át történő szembesítése. Például (Gyarmathi közlésében, a közösnek tartott elemeknek Gyarmathi szerinti kurziválásával): (finn) „Ja caicki jolla elaewae hengi oli” – „Es Kiki (minden) a’ minek eleven lelke vala” (95.), „mitä oikia Kätes teke” – „mit jobb Kezed teve. (tevék. ték.)” (98), „Te olettä mailman walkeus” – „Ti valátok világnak világossága” (97.), „Minâ menen calaan” – „én menek halászni” (116.), és utolsóként: „josta cohta wuoti Weri ja Wesi” – „mindjárt foja ki Vér, és Viz” (116.). Régóta számon szokás tartani, hogy Gyarmathi a rokon nyelvi alakok közötti eltérést átmeneti hangalakok feltevésével próbálja érthetővé tenni. Például finn: kieal [kieli] ’vox, lingua’ ~ magyar: Ijel, Jel, Nyel, Nyelv, finn: Cuulen [kuulen] ’audio [hallok]’ ~ magyar: Chulen, Chulom, Hulom, Hallom (i. m. 58.). Ezt a meggondolást már előtte is alkalmazták, többek között Sajnovics is. Elsőként pedig – legalábbis finnugor körökben – valószínűleg J. E. Fischer, a hangmegfelelések felismerésével. (Ez nem azonos azzal a jól ismert korabeli gyakorlattal, amikor is az egyes rokon nyelvi alakokat a jobb egyezés kedvéért közelebb „hozták” egymáshoz s amit a későbbi kutatás a kornak joggal(?) eléggé fel is rótt.) Arról viszont még nem esett szó, hogy Gyarmathi nyelvhasonlító munkája során az indoeurópai nyelvészetet is megelőzve (ha ez ugyan bármiféle mércének számít) elsőként alkalmazott feltett (történeti), rekonstruált nyelvtani alakokat, sőt, paradigmát: „Paradigma antiquum” (régi paradigma (ragozási sor)] – „Paradigma hodiernum” (a mai paradigma) (i. m. 38–39.), illetve „Paradigma Esthonicum” – „Paradigma Fictum” (!) – „Paradigma Hungaricum” (i. m. 137–138.). Így többek között a létige kapcsán a magyarban szerepeltet a „Paradigma antiquum”-ban egy „Vagyok. Vagysz. Vagy. Vagyon. Van. Vagyék. Vagytam…”. és egy „Valok. Valsz. Val. Valék. Voltam…” sort. Ezek és még más paradigmák reguláris alakjaiból származtatja a létige teljes mai alaksorát, a „Vagyok. Vagy. Vagyon. Valék. Voltam…”. „Paradigma hodierna”-t. A teljesebb kép kedvéért álljanak itt még a létige észt-magyar egyeztető paradigmájának az első sorai (rövidített formában) „Paradigma Verbi Substantivi Sum [vagyok]. Esthonicum. Fictum. Hungaricum. Olen Volom Vagyok Oled Volod Vagy On Volon, Van Von

Ollim Volám Valék Ollid Volád Valál Olli Volá Vala…” A tudományos értelemben vett nyelvhasonlítás a XVII. és a XVIII. század fordulóján a Leibniz által felvetett és általa útjára indított szóhasonlítással kezdődött. Gyarmathi Affinitásával a Leibniz felvetette szóhasonlítástól eljutott a módszeres nyelvtani (alaktani), s még tovább, a mondattani egybevetés, a „nyelvtanhasonlítás” gondolatáig, s elvét megközelítőleg egy teljes nyelvcsoporton, az akkori európai tudós érdeklődés középpontjában álló finnugor nyelvcsaládon végig is vitte. Gyarmathinak az 1799-es évszámot viselő műve a holland N. Witsen 1705-beni Noord en Oost Tartarye [Észak- és Kelet-Tatária] című munkájától kezdve Dobrovský 1796-ban megjelent írásáig mintegy negyedszáz munka tanulságaira épít. Munkája a XVIII. századi nyelvtudomány módszertanának magas fokú, előre mutató szintézise. Kutatásai lezárnak egy kort, eredményei és módszerei pedig e korhatáron is túl hatva megmutatták, hogy a nyelvhasonlítás, a Leibniztől kezdett évszázados út, tovább menve, mások számára is járható. Gyarmathi Affinitas Lingvae Hungricae cum Lingvis Fennicae originis grammatice demonstrata című műve egy nagyon érzékeny fázisában része lett az általános nyelvtudománynak és egyáltalán a tudományos gondolkodásnak. ___________________________________________________________________________ A MESZES HEGYE VÉN MESTERE ___________________________________________________________________________ „Párna paraplü botom Köpenyegem kalapom.” (Gyarmathi distichonja, melyet mindig elmondott, mielőtt hazulról elindult. – Gyulay Lajos naplójából) Gyarmathi még Göttingából való hazaindulása (1798. szeptember 19-e) előtt körültekintően gondoskodik műve, az Affinitas kellő terjesztéséről. Munkájáról előzetes közlés jelenik meg a „Lipsia Mess-Katalog”-ban, a lipcsei vásárkatalógusban. A frissen megjelent kötetekből maga küld „ajándékba minden Nyelvtudósoknak” Párizsba, Koppenhágába, Stockholmba, Tornióba (Lappföld), Turkuba, Szentpétervárra, Londonba, Rigába és természtesen német és magyar földre. Mégpedig azért, hogy az „igazságért” munkálkodva munkáját mind több szem lássa, mert – 1798. június 24-én Aranka Györgyhöz írt levelének tanulságos hasonlata szerint – „… a’ mit egy szem nem lát, meglátja a’ másik, és így addig megyen az elegyes buza a sok rostánn keresztül, míg utoljára gyöngytisztaságu lejénd.” Az Affinitas fogadtatásáról Kállai Ferenc, Gyarmathi első életrajzírója, már két évvel Gyarmathi halála után, 1832-ben ezt írja: „Az Affinitas czimü könyve Gyarmathinak Európában hírt nevet szerzett.” Még meg sem jelent a könyv, a göttingai híres „Gelehrten Anzeige” már kétszer is írt róla. A göttingai tudós társaság, a „Königliche Societät der Wissenschaften” pedig művéért levelező tagjává választja. Igaz, ebben része van Gyarmathi jó mineralógus hírének is, amiért őt előzőleg már a jénaiak is hasonló címmel tisztelték meg. E titulusait – köztük az éppen megkapott göttingait – Gyarmathi nagy büszkén rögvest a Affinitás címlapján is feltünteti.

Minden addigi (és későbbi) elismerésnél többet mond azonban, hogy Gyarmathi Affinitását a kornak szinte minden kompetens szakember kiválósága, a kor összes vezető tudósa ismerte, és klasszikusnak kijáró elismeréssel nyilatkozott róla. (Magyar nyelvészeti mű ilyen publicitást a létrejöttét követőleg a kortársaktól azóta se igen kapott …) A később márványtáblákra került nevek közül az első, aki Gyarmathi munkájáról – nyomtatott formában – elismerőleg nyilatkozott, A. L. Schlözer volt. (Véleménye magában az Affinitásban látott napvilágot, a mű Appendix III, részében.) Meglepően gyorsan, 1799-ben (!), követte őt két igazi nyelvész szakember, a kiváló és nagyhatású párizsi orientalista, Silvestre de Sacy (Magasin encyclopédique ou Journal des sciences, des lettres et des arts, par A. L. Millin. IV année, tome sixičme. Paris, An VII – 1799. 85–95.), és még ugyancsak 1799ben, a cseh J. Dobrovský, az összehasonlító szlavisztika megalapítója (Allgemeine Literaturzeitung, Jena. H. 214–215 vom 6. July 1799.). Alig pár évre rá, 1806-ban szól róla a német J. Ch. Adelung is, a máig nevezetes Mithridates … szerzője, és 1818-ban az (indoeurópai) öszszehasonlító-történeti nyelvtudomány egyik alapvetőjeként ismert dán tudós, Rask Rasmus, aki Gyarmathi (és Sajnovics) műveit mindig csodálattal emlegette (vö.: „Udvalgte Afhandlinger” I: 112, megjelent 1932-ben L. Hjelmslev kiadásában. Rask műve 1811–1814-ben íródott). Különböző levelezésekből pedig azt is tudjuk, hogy Gyarmathi nézetei általános elfogadásra találtak Oroszországban, a szentpétervári akadémiai körökben is. Szomorú játéka a sorsnak, hogy amikor Gyarmathiról e rangos vélemények megjelentek, tudományos pályájának az íve – éppen olyan gyorsan, mint ahogyan felemelkedett –, székelyesen szólva, már lehanyatlott volt. Gyarmathi 1798 végén ismét Erdélyben van, és ismét Bethlen Gergelyék szolgálatában. 1800 és 1809 között „a’ Zilahi Reformata Oskola Professora”. Majd ismét, most már 1830. március 4-én bekövetkezett haláláig, a Bethlenek adnak neki házuknál elfoglaltságot, életlehetőséget, barátságot és szállást. De Zilah, Nagybún és Kolozsvár nem Göttinga. Még Pest sem, ahol vagy kétszer is megfordul. A XIX. század eleje sem az – különösen Erdélyben –, mint amelyek a XVIII. század lobogással teli utolsó évtizedei voltak. És Gyarmathi is már csakhamar átlépi hosszú élete hosszú öregségének a küszöbét. Történelmileg e periódus a napóleoni háborúk zavaros korszaka. Ekkor a felvilágosodás honi, autochton vonala megszakad. Megfelelő nemzeti keret híján előbbre lépni képtelen. A magukra maradó értelmiségiek, jórészt a XVIII. század felemás, városi-plebejus-kisnemesi eredetű polgárságának a tagjai, óriási erőfeszítéseik és kezdeti sikereik után belefáradva és kiábrándultan kicsinyes, jelentéktelen mikrokozmoszokba vesznek. A többször is idézett Kállai Erdélybe kerülve elkeseredve írja Kölcseynek: „Ne csudáld, ha kitanulok mindenből, ha elfelejtettem már irni is itt, hol az emberek csak isznak és kártyáznak.” Bólyai Farkas reális mércéjű szavai szerint: „… Nagyokat nem lehet álmodnunk…”. Gyarmathi még Göttingából Erdélybe, Aranka Györgyhöz 1797 május 25-én így ír: „…nekem Feleségem Gyermekem a Haza, ezért élek halok. Ha tehát hasznát akarják venni létemnek; hatalmokba van, tsak lelkesittsenek” – nem lelkesítették. 1806-ban feloszlott az első magyar tudós társaság is, Aranka György Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társasága, melynek Gyarmathi is „haszonvehető munkás tagja” volt. Nyelvtudósi búvárkodásait Gyarmathi itthon is folytatja. 1816-ban jelenik meg a magyar nyelv jövevényszavait tárgyaló, az Affinitas kapcsán már említett ismert munkája, a Vocabularium. De ez értékes szóanyaga és nyelvművelő szempontokat is jó érzékkel érvényesítő szemlélete ellenére sem éri el előző munkáinak az egyetemes tudományosságban kivívott szintjét.

Ahhoz, hogy Gyarmathi ismét kiemelkedő művet alkothasson – főként módszerben –, ahhoz már sem ereje, sem lehetősége nincsen. Hogy a nyelvhasonlításban tovább léphessen, ahhoz el kellett volna utaznia a rokon népekhez. Nagy reménye, hogy I. Pál cár ebben segíti, már régen összeomlott. 1799. december 18-án „Petersburgbol Collegien Rath [kormánytanácsos] Koch Urtol” levélben arról értesül, hogy a cárnak nincs ideje, hogy Gyarmathi művével és az oroszországi (rokon) népekhez való utazásának a tervével foglalkozhassék. (A „Szovjetszkoje Finno-ugrovegyenije”, a kiváló szovjet finnugor nyelvészeti folyóirat szerkesztősége viszont 1965-ben a folyóiratot Gyarmathi nevére és munkájára való hivatkozással indítja majd útnak!) Hátrányosan befolyásolja Gyarmathit az is, hogy életében nem akadtak sem tehetséges, rátermett társai, sem követői. Lelkes hívei, köztük első életrajzírója, Kállai (Kállay) Ferenc, akiből később akadémikus is lett, és Pánczél Pál–Gáldi László szerint „legfranciább nyelvújítónk” – nem váltak számottevő személyiségekké. Kőrösi Csoma Sándornak pedig, akit Gyarmathi és baráti köre is nagy szeretettel pártfogolt, nem sikerült a Gyarmathi által sugallt terv szerint a finnugor népekhez eljutnia. Gyarmathi öregedő kora ellenére ez idő tájt friss lelkesedéssel közeli viszonyba kerül Kazinczy Ferenccel, irodalmunk és a nyelvújítás nagy szervezőjével és Döbrentei Gáborral, a hamarosan megalakuló Magyar Tudós Társaság (a Magyar Tudományos Akadémia) első „titoknokával”. De ezek a sokat ígérő emberi kapcsolatok, sajnos, már nem hoznak Gyarmathi életében újabb virágzást. Kazinczy Gyarmathinak a nyelvújítást is érintő, mérsékletre intő bírálatában – nem egészen igazan – gáncsoskodást lát. Döbrentei pedig 1820. augusztus 20-án Marosnémetiben Kazinczynak írt levelében véleménye kifejezéseképpen így ír róla: „Itt kaptam az öreg Dr. Gyarmathyt [Németiben] … A’ 70 esztendős ember most éppen olly eleven, mint láttad. [Az utalás valószínűleg négy év előtti találkozásukra vonatkozik.] De őt semmi többé nem érdekli, csak a’ szóegercsélés.” (Az egercsél ige a Nagyszótár és az Új Magyar Tájszótár adatai szerint székelyföldi szó, melynek jelentése: „a marháról mondják, mikor kopár legelőn falevelet szed, ágak után jár, kapdos.”) Gyarmathi már Nyelvmestere írása idején is – számos példamondata és tanszövege tanúsíthatja ezt – virtuóza volt a nyelvnek. Ez most öncélú játékoskodásba csap át. Egész leveleket, verseket ír csupa e magánhangzóval. (E passziója alapján hívja magát a Zilah melletti Meszes-hegységre való utalással a „Meszes Hegye Vén Mesteré”-nek. Többek között egyik ilyen, az ifjú Wesselényi Miklóshoz, a napóleoni idők egyik katonai megmozdulása alkalmából írt levelében.) Különcségei miatt sokan ellene fordulnak, még tudósi hitelét is kétségbe vonják. A legélesebben talán a Himnusz írója, Kölcsey Ferenc. Tőle származnak e többször is idézett sorok: „Ő [ti. Gyarmathi] is azon fejek közül való, kiknek a philologia nem egyéb, mint elmefuttatás.” (Az ilyen és más hasonló vélekedések forrása Gyarmathi nyelvtanának a deduktív jellegében rejlik.) És Kölcseytől ered ez is, mely vélekedésében igen-igen messze megy: „Ezen Crisiske bizonyosan hiszem, hogy egygy zilahi főtől került ki, ki e vocalison [magánhangzón] levelez, s verbum [igei állítmány] nélkül ír! Az illyen napkeleti fejektől én irtodzom” (Kölcseynek Kazinczyhoz írott leveléből). Emberibb és igazabb Kazinczynak a Gyarmathi-képe, melyet az 1817. május 14-én Kölcseyhez írt levelében így foglal írásba: „Gyarmathinál szeretetreméltóbb öreget nem lehet képzelni. Leteve a’ M. Grammaticáról, csak botanikus, ’s Rousseaui bölcs. Voltam vele ’s igen megszerettem.” (Gyarmathi különösen cseresznyefáira volt büszke, s egész életében – különösen öregebb korában – nagyon szeretett furulyázni.) Gyarmathi fiatalsága egybeesik a felvilágosodás, a reformkor korai szakaszával. Élete alkonyán a reformkor öregembere. A kor nagy feladataiból a maga részét a kor nyelvi programjának a megvalósításában veszi ki, de e mellett még számos területen is ténykedik. Sokan polihisztornak, jeles felvilágosítónak, következetes reformernek tartják. Gyarmathi

csakugyan mindig is érdeklődött a kor új gépei, technikája és azok hazai hasznosítása iránt. Erdélyben meghonosított két jobb minőségű burgonyafajtát is, amiért őt Zilah megye környékén „Professor Krumpli”-nak becézték. Miként fiatal korában is tüsténkedett volt a magyar színjátszás körül, ezt idősebb korában is megteszi. Ennek eredményeként Ziegler Repressalia vagy a tromfot tromffal c. „érzékeny játékát” Gyarmathi fordításában az 1810-es évek elején Pesten többször is előadják. Lefordította – vagy inkább némi módosítással a saját neve alatt újra kiadta Gelei 1787. évi szövege nyomán – a kor jeles erkölcsnevelőjének és ifjúsági írójának, a német J. H. Campe-nak a Robinzonádját, és esetleg még egy másik, Amerikának feltalálásáról című munkáját is. (Közülük a Robinzonád kiadása miatt az elfogult utókor Gyarmathit vaskos plagizálással vádolta meg.) Campe körüli tevékenységét a magyar Hírmondó 1794. december 30-i száma – mindennemű plágium emlegetése nélkül – így nyugtázza: Gyarmathi Sámuelnek „köszönhetjük az Ifjú Robinzon második Kolozsvári kiadását is, és a’ Kámpé Amérikájának közre botsátását.” Reformer tevékenységéről végrendelete zárósoraiban maga is megemlékezik: „Göttingából én hoztam Erdélybe legelőbb a’ sárga krumplit, az úgy neveztetett Zucker krumplit, mely mind a’ Luftbalonnál, mind az első magyar tragoediánál becsesebb tárgy előttem”. Gyarmathi e megjegyzésében nem tudjuk mi a több: életbölcsessége-e vagy az irónia. Mikor meghalt, a körülötte élők közül mindenki sajnálta. Egykori göttingai ismerősei pedig halála után még sok-sok év múltán is érdeklődtek iránta. Hamvai Kolozsvárott nyugszanak a házsongárdi temetőben. De gondolatai ma is élnek szerte a világon az összehasonlító egyetemes és finnugor nyelvtudományban, melyeknek az alapvetésében a szerepe óriásokéhoz illő volt.

___________________________________________________________________________ BIBLIOGRÁFIA ___________________________________________________________________________

Gyarmathi Sámuel művei Continuatio praelectionum Haenianarum, quam dissertationis inauguralis loco adnuente inclyta facultate medica in … Universitate Vindobonensi adnexis thesibus medico-practicis pro gradu doctoratus legitime consequendo exhibet. Viennae, 1782. Ámerikának fel-találásáról, a’ gyermekek’ és az ifjak’ kedvekért, Kampe J. H. által Németül irattatott hasznos és kedves Könyv, mellyel Némelly Hazájok’ Nyelvében gyönyörködők Magyarra fordítottak. Kiadatott egy Kártával együtt. Kolozsvár, 1793. (Névtelenül.) Okoskodva tanító magyar nyelvmester. Melly írattatott Gyarmathi Sámuel N. Hunyad Vármegye Orvossa által. Első darab. A’ Nagy Erdély Orfzági T. N. Rendek költségével. Kolo’sváratt, Nyomtattatott Hochmeister Márton, Tsász. K. Dicast. Könyvnyomtato és priv. Könyváros Betűivel 1794. – Második darab. Kolo’sváratt, és Szebenben 1794. Ifjabbik Robinzon, mely a gyermekeknek gyönyörködtetésekre és hasznos mulatságokra németül Kámpe J. H. állal-iratott Magyarra pedig Gyarmathi Sámuel által – fordíttatott. Az Harmadik Német Kiadás szerínt. Kolozsváratt. Nyomtatott a Reform. Kollégium betűivel 1794. esztend.

Ujj Proba a’ Magyar Irásmodjában. Kolosváratt 1794. Affinitas Lingvae Hungaricae cum Lingvis Fennicae originis grammatice demonstrata. Nec non Vocabvlaria dialectorum Tataricarum et Slavicarum cum Hungarica comparata. Avctore Samvele Gyarmathi medicinae doctore et Societatis Scientiarum Gottingensis sodali correspandente nec non Societatis Naturae Cvriosorum Jenensis Socio. Gottingae, Typis Joann. Christian. Dieterich. 1799. Vocabularium in quo plurima hungaricis vocibus consona variarum lingvarum vacabula collegit S. Gy. – Szótár, mellyben sok magyar szókhoz hasonló hangú idegen nyelvbeli szókat rendbe szedett Gyarmathi Sámuel orvos doctor és a’ Göttingai Tudos Társaság tagja. Bétsben. Zweck Bertalan betüivel 1816. Nevezetes Magyar Utazó. Tudományos Gyűjtemény 1820. X, kötet 121–122. Új szók. Tudományos Gyűjtemény 1820. XI. kötet 119–121.

A Gyarmathi Sámuelre vonatkozó irodalomból KÁLLAI FERENC: Orvos Gyarmathi Sámuel’ élete’ leírása. Nemzeti Társalkodó 1832. I. 193–202. KALLAY FERENCZ: Finn–magyar nyelv. Pest, 1844. SZINNYEI JÓZSEF: Révai magyar–ugor [finnugor] nyelvhasonlítása. Nyelvtudományi Közlemények 15 (1879). 248–286. MUNKÁCSI BERNÁT: Az ugor összehasonlító nyelvészet és Budenz szótára Magyar Nyelvőr 11 (1882). 433–445. HÁHN ADOLF: Gyarmathi Nyelvmestere. Budenz-Album. Bp., 1884. 138–148. HALÁSZ IGNÁCZ: A magyar szófejtés és történeti fejlődése. Nyelvtudományi Közlemények 33 (1903) : 1–44. WICHMANN, YRJÖ: Ein Paar Bemerkungen zu Gyarmathi’s „Affinitas”. Journal de la Société Finno-Ougrienne 23 (1906) 15/1–10. TEZA, E.: Intorno all’ „Affinitas” del Gyarmathi giudizio dato nel 1799 da A. I. bar. Silvestre de Sacy. Journal de la Société Finno-Ougrienne 23 (1906) : 21/1–8. HORVÁT ISTVÁN, a’ törvénynek negyedik esztendőbeli hallgatójának Mindennapija … 1806 esztendő. I. köt. Széchy Károly másolata után. Irodalomtörténeti Közlemények 23 (1913) : 112–116. LEFFLER BÉLA: Gyarmathi Sámuel levele a Stockholmi Tudós Társasághoz. Magyar Nyelv 9 (1913) : 37–41. CÜRY BÁLINT: Gyarmathi Sámuel levele Göttingából. Magyar Nyelv 25 (1929) 258–262. JANCSÓ ELEMÉR: Gyarmathi Sámuel levelei. Magyar Nyelv 40 (1944) : 215–224., 359– 365., 46 (1950) : 61–66., 153–158., 247–250. M. NAGY OTTÓ: Gyarmathi Sámuel élete és munkássága. Kolozsvár, 1944. LIGETI LAJOS: Gyarmathi Sámuel és a nyelvhasonlítás. Magyar Nyelv 44 (1948) 127–128. FARKAS, JULIUS V.: Samuel Gyarmathi und die finnisch-ungrische Sprachvergleichung. Nachrichten der Akademie der Wissenschaften in Göttingen, Philologisch-Historische Klasse,

1948/3: 109–136. FARKAS, JULIUS v.: August Ludwig Schlözer und die finnisch-ugrische Geschichts-, Sprach- und Volkskunde. Ural-Altaische Jahrbücher 24 (1952) : 1–22. GÁLDI LÁSZLÓ: A magyar nyelvújítás francia forrásaihoz. Magyar Nyelv 48 (1952) :21–31. ZSIRAI MIKLÓS: A modern nyelvtudomány magyar úttörői. I. Sajnovics és Gyarmathi. Bp., 1952. JANCSÓ ELEMÉR: Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság Iratai. Bukarest, 1955. GÁLDI LÁSZLÓ: De Gyarmathi ŕ Miklosich. Un chapitre de l’histoire de recherches étymologiques slavo-hongroises. Studia Slavica 2 (1956) : 289–329. HAJDÚ PÉTER: A szamojéd nyelvhasonlítás Magyarországon. Pais-Emlékkönyv (1956) : 50–57. HORVÁTH JÁNOS: A XIX. század fejlődéstörténeti előzményei. – Horváth János: Tanulmányok. Bp., 1956. 94–142. GÁLDI LÁSZLÓ: A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban. Bp., 1957. BENKŐ SAMU: Adatok Gyarmathi Sámuel életrajzához. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 2 (1958) : 230–232. JANCSÓ ELEMÉR: Gyarmathi Sámuel és a felvilágosodás. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 3 (1959) : 7–18. VÉRTES O. AUGUSZTA: Gyarmathi Sámuel levelei a Rádayakhoz. Nyelvtudományi Közlemények 61 (1959) 321–344. BENKŐ LORÁND: A magyar irodalmi írásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában. Bp., 1960. SZABÓ T. ATTILA: Román eredetű kölcsönszavaink Gyarmathi Sámuel nyelvhasonlításában. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 4 (1960) : 297–315. DÜMMERTH DEZSŐ: Göttinga és a magyar szellemi élet. Filológiai Közlöny 7 (1961) : 351–373., különösen: 368–369. DÜMMERTH Dezső: Herder jóslata és forrásai. Filológiai Közlöny 9 (1963) : 181–183. H. BALÁZS ÉVA: A magyar jozefinisták külföldi kapcsolataihoz. l. Schlözer és magyar tanítványai. Századok 97 (1963) 1187–1204 (orosz és francia rezümével). MURÁDIN LÁSZLÓ: Gyarmathi hiteléhez. Magyar Nyelv 55 (1963) : 52–522. SZILÁGYI FERENC: Adatok Kőrösi Csoma Sándor életrajzához. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei 21 (1964) : 267–291. FODOR ISTVÁN: Orvostörténeti levelek. Commuicationes ex Bibliotheca Historiae Medicae Hungarica 34 (1965) : 153–210. BÁRCZI GÉZA: A magyar nyelvtörténeti kutatások történetének vázlata. A magyar nyelv története. Szerk.: Benkő Loránd. Bp., 1967. 581–592. PRAŽÁK, RICHARD: Josef Dobrovský als Hungarist und Finnougrist. Brno, 1967. H. BALÁZS Éva: Berzeviczy Gergely, a reformpolitikus (1763–1795). Bp., 1967. SCHMIDLER, MARIE-ELISABETH: Zum Aufenthalt des finnischen Historikers Henrik Gabriel Porthan 1779 in Göttingen. Göttinger Jahrbuch 1968 : 163–175.

KÓKAY GYÖRGY: A magyar hírlap- és folyóirat irodalom kezdetei (1780–1795). Bp., 1970. CSETRI ELEK–DANI JÁNOS: Gyarmathi Sámuel leveleihez. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 15 (1971) 134–153. CSETRI ELEK–DANI JÁNOS: Gyarmathi Sámuel Irodalomtudományi Közlemények 16 (1972) 341–353.

életrajzához.

Nyelv-

és

ÉDER ZOLTÁN: A magyar nyelvtudomány történetére vonatkozó munkálatok az utóbbi negyedszázadban. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 130 (1972) : 22–23. KISS, JENŐ: Beiträge zu den kulturellen Beziehungen zwischen Göttingen und Ungarn. Annales Univ. Sc. Budapestiensis de R. Eötvös nom. Sectio Linguistica 1973. 61–67. GULYA, JÁNOS [Ja. Guja]: Kratkij ocserk isztorii szravnyityelnovo finno-ugurszkovo jazikoznanyija. Osznovi finno-ugorszkovo jazikoznanyija. Moszkva, 1974. 59–66. GULYA, JÁNOS: Some Eighteenth Century Antecedents of Nineteenth Century Linguistics: The Discovery of Finno-Ugrian. – Studies in the History of Linguistics. Traditions and Paradigms. (Szerk.: Dell Hymes) Bloomington-London, 1974. 258–276. HAJDÚ PÉTER: Bécsi visszhang Sajnovics Demonstratiójára. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 131 (1974): 85–89. PRAŽÁK, RICHARD: Josef Dobroský és a finnugor nyelvek. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 131 (1974): 115–117. HÜFNER, LORENZ: Samuel Gyarmathi (1751–1830) und seine Bemühungen um die grammatische Komponente der Finno-ugristik. Nyelvtudományi Közlemények 77 (1975) : 57–65. GULYA JÁNOS: Etimológia a XVIII. században. Nyelvtudományi Értekezések 89 (1976) : 101–105. SPIELMANN JÓZSEF: A közjó szolgálatában. Művelődéspolitikai tanulmányok. Bukarest, 1976.