MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK
76.
Havas Ferenc
Budapest 2008
1
Sorozatszerkesztő: Bolla Kálmán
Technikai szerkesztő: Földi Éva
ISSN 1419–4481 ISBN 978-963-9559-35-6
©
Bolla Kálmán
Kiadja a Zsigmond Király Főiskola. Felelős kiadó: Dr. Bayer József rektor. Hozott anyagról sokszorosítva. Amulett '98 Nyomdaipari Kft., Budapest.
2
HAVAS FERENC
3
üres
4
VALLOMÁSA PÁLYÁJÁRÓL A véletlen úgy hozta, hogy az alábbi „önvallomás” megírására néhány héttel 60. születésnapom (főleg mások általi) megünneplése után kerüljön sor. Ez anynyiban megkönnyíti a helyzetemet, hogy pályaképem „objektív” ábrázolását – már amennyire a laudáció műfaja megengedi az objektivitást – egyszerűen átemelhettem a kollégáim, tanítványaim és barátaim által szerkesztett ünnepi kötetből, miáltal lehetőségem nyílt, hogy ugyanezt a pályát most már szubjektíven, „alulnézetből” ábrázoljam. Úgyhogy talán nem is lenne értelmetlen a kedves olvasót arra inspirálnom, hogy először azt a szöveget olvassa el, s az én alábbi kommentárjaimat, ha egyáltalán érez még kedvet, csak azután. Minthogy a műfaj szokásai szerint mindenekelőtt arra a kérdésre kellene válaszolnom, hogyan lettem nyelvész (tekintsük legalábbis munkahipotézisnek, hogy az lettem), nem árt mindjárt az elején bevallani, hogy valójában világéletemben irodalmárnak készültem. Világéletemen itt nagyjából az általános iskola felső tagozatától az egyetem első évfolyamáig tartó periódus értendő. A szóban forgó félreértés alapvető oka gyermek- és koraifjúkorom azon szubjektív és objektív körülményeiben rejlik, melyeknek folytán napjaim nagy részét az ebben az életkorban normális és elvárható tevékenységek (például fára mászás) helyett könyvek olvasásával töltöttem, minek következtében azután némi – mint utóbb kiderült, túlértékelt – műveltségbeli előnyre tettem szert kor- és osztálytársaimmal szemben. Erre még büszke is voltam – még ha ezzel kapcsolatban több sikerélményre számíthattam is magyartanáraim, mint azonos korú társaim részéről; talán csak az érettségire készülés időszakát kivéve, amikor a szellemi teljesítmények becsülete lassan-lassan kezdett felzárkózni a fizikaiakéhoz. Röviden szólva, környezetem és a magam számára egyaránt magától értetődőnek számított, hogy jövőm csakis a bölcsészkar magyar szakára vezethet, hiszen belőlem irodalmár lesz. Ha lett volna külön irodalom szak, biztosan arra jelentkezem. Nem mintha nyelvtanból, meg a tanult idegen nyelvekből ne lettem volna jeles tanuló (a földrajzról, kémiáról és biológiáról viszont inkább ne essék szó), de ezek a diszciplínák akkor még határozottan másodlagosak voltak számomra. Az irodalom iránti elkötelezettségemben megerősített kiváló gimnáziumi magyartanárom, az író Jávor Ottó is, aki ráadásul még külön is óva intett, nehogy nyelvészetre adjam a fejem. Az érettségi utáni évek mindehhez képest kétszeresen is lehangoló fejleményeket hoztak. Először is kis híján fel sem vettek az egyetemre. Pironkodva vallom be, de hát egyszer csak meg kell szabadulni az ifjúkori botlások ballasztjaitól: bejutásom végül is csak protekcióval sikerült, és akkor is csak ún. előfelvétellel.
5
Egy évig így az Egyetemi Nyomdában dolgoztam, hivatalosan mint segédmunkás, gyakorlatilag mint korrektor. (Ez a finom distinkció később jól jött a mindenkori önéletrajzok éppen opportúnus megfogalmazásakor.) A nyomdászatba olyan jól sikerült beletanulnom, hogy egyetemi tanulmányaim első hónapjaiban külön erőfeszítésembe került a tankönyvi szövegeknek valóban a tartalmára, s nem sajtóhibáira odafigyelni. De azért hasznos dolgokat is tanultam a nyomdában. (Például a helyesírást, amit azóta részben ismét sikerült elfelejtenem.) A másik, nem kevésbé meghatározó kudarc már az egyetemen ért. Rá kellett döbbennem, hogy csak az én tanulócsoportomban legalább három velem összemérhetően olvasott irodalomértő ember is akad, közülük egyesek még komoly elméleti műveket is ismertek, ami rám kevésbé volt jellemző. Nem valami nemes motiváció, de nem tagadhatom: nagyon nem fűlt hozzá a fogam, hogy valahol a második sorban kullogjak az „eminensek” mögött. Ezzel szemben nyelvészeti téren másképp alakultak a dolgok. Először is döntő jelentőségre tett szert az a türelmetlenség, amellyel egy éven keresztül készültem az egyetemista létre, s amely arra indított, hogy előre beszerezzek és elolvassak egy sor majdan tanulandó egyetemi „anyagot”. Miközben irodalomból ilyen alig akadt (még csak akkoriban kezdett megjelenni a „spenót” – a hatkötetes akadémiai irodalomtörténet), véletlenszerű családi hagyományozás folytán olyan nyelvészeti munkák jutottak a kezembe, mint Bárczi Géza Bevezetése a nyelvtudományba és Fonetikája, ugyancsak tőle A magyar nyelv életrajza, mi több Az ómagyar szövegek... Mészöly Gedeontól – és én ezeket valósággal faltam, minthogy valami egészen mást nyújtottak, mint amit magyar nyelvtan címén volt szerencsém unalommal tudomásul venni a gimnáziumi évek alatt. Bár még ekkor sem gondoltam, hogy inkább nyelvész leszek, s nem irodalmár, e könyvek révén óhatatlanul olyan lingvisztikai előképzettségre tettem szert, amely aztán könnyed és élvezetes előrehaladást tett lehetővé számomra az ilyen tárgyakban, nemkülönben elismerést a tanáraim részéről; s végül persze még a csoporttársaim sem tudhattak némi (idegenkedő) tisztelet nélkül viszonyulni valakihez, aki olyan ezoterikus kifejezésekkel képes dobálódzni, mint „mediopalatális nazális explozíva” és ehhez hasonlók. Úgyhogy a sikerélmények, melyekre adott körülmények között nagyon is rá voltam szorulva, egészen váratlan oldalról jöttek. Mindehhez járult még, hogy a magyar nyelvészeten túl már az első évfolyamon szembe találtam magam két további, számomra izgalmas újdonságot jelentő nyelvészeti diszciplínával, nevezetesen a finnugrisztikával és az általános nyelvészettel. Mindkettő annyira megragadott, hogy nem elégedhettem meg a magyarosok számára kötelező alapjaikkal. Az egyik B-szak volt, a másik C, úgyhogy elvben felvehettem mindkettőt, ha leadom valamelyik A- (azaz induló) szakomat. Magyar–oroszosként kezdtem (akkoriban kötelező volt a kétszakosság; az oroszt a magyar mellé eredetileg azért választottam, mert ez kívánta tőlem a legkisebb erőfeszítést – elvégre az általános iskola ötödik osztályától az érettségiig végig orosz tagozatos voltam), s a kialakult helyzetben mi 6
sem tűnt természetesebbnek, mint hogy a két új szak kedvéért lemondok az oroszról. Ekkor azonban ismét közbeszólt a sors, a dékáni hivatal vezetőjét választva hírnökéül. Kiderült, hogy az akkor fennálló szabályzat értelmében az általános nyelvészet szakot csak modern idegen nyelv mellé lehet felvenni. Ehhez tehát éppenséggel a magyart kell leadnom, nem az oroszt. A második félév végén így aztán – mondhatni – pályám egyik legmeghatározóbb döntése elé kerültem. Leadni a magyar szakot, amely miatt a bölcsészkarra jöttem? Utólag nem is világos, hogyan tudtam magam erre szó szerint fél óra alatt elhatározni. Persze akkorra már a magyar szak sem elsősorban az irodalom miatt volt fontos számomra, és úgy gondoltam, hogy a nyelvészeti órákra akár külső érdeklődőként is bejárhatok, mi több, vizsgakényszer nélkül. Hát legyen – menjen a magyar, maradjon az orosz. És éljen az általános nyelvészet, a finnugrisztika! Így nem lettem irodalmár, és így indultam el a nyelvészeti pályán. A dékáni hivatalt vezető Pálinkás Istvánnak pedig (megérdemli, hogy megörökíttessék a neve) a mai napig hálás vagyok, mert még oroszul is valójában csak ezek után tanultam meg igazán, nem kis részben a szinte kötelező külföldi részképzések révén. Ennek köszönhettem, többek között, hogy később gyakran működhettem szinkrontolmácsként, ami intellektuális játéknak éppoly kiváló volt, mint némi mellékkeresetre szert tenni. Oktatóként, kutatóként később is többször töltöttem hosszabb időt Oroszországban. Ennek révén ismerkedtem meg közelebbről a sokoldalú orosz nyelvtudománnyal is, melynek azóta is hálás tisztelője vagyok. De vissza az egyetemi évekhez. Minthogy én már másodéven nemhivatalosan részt vettem a finnugor szak minden óráján, gyakorlatilag háromszakosként csináltam végig az egyetemet. Haza szinte csak aludni jártam. Ha éppen nem volt órám, a nyelvészkönyvtárban tanyáztam, de többnyire persze éppen valamilyen szemináriumon vagy előadáson. Az orosz szakon többek között Baleczky Emiltől tanultam szlavisztikát, a fonetikán Bolla Kálmánt, az általános nyelvészeten Telegdi Zsigmondot, Antal Lászlót, Zsilka Jánost, Balázs Jánost hallgattam, a finnugor szakon Lakó Györgyöt, Bereczki Gábort – hogy csak a legjelentősebbeket említsem. Törzstagja voltam a nyelvészeti diákkörnek, felsőbb éves koromban a fiatal nyelvészek baráti társaságának, a Bokornak is. Sokat tanultunk egymástól is, főleg a két speciális szakon. Finnugorból gyakorlatilag évfolyamától függetlenül azonos órákra járt minden szakos, így csoporttársamnak mondhattam Bakró-Nagy Marianne-t, Lukács (ma: Lehtinen) Ildikót, Pusztay Jánost, Schmidt Évát, Utasi (McRobbie) Zitát. Aki e neveket manapság nem ismeri – az nem finnugrista. Mindezeken túl tanítottam a Studium Generale nevű egyetemi előkészítőn is, ott éppen oroszt. Minden egybevágott: nyelvésznek és oktatónak készültem. (Azt, hogy egy félév kivételével mindig 5,0 volt a vizsgaátlagom, nem dicsekvésből mondom, inkább fölösleges görcsöket és kontraproduktív energiaelosztást okozott, de hát valahogyan le kellett vezekelnem azt a protekciós egyetemre kerülést...) A dilemma akkor állt elő, amikor szakdolgozati témát kellett választani. Ez a kétszakosoknak is kérdés volt, mert akkoriban csak az egyikből kellett záródol7
gozatot írni, nekem viszont három szak között kellett döntenem. Mindezt nem könnyítette meg az sem, hogy tudtam: ilyen szakokkal (és persze ambíciókkal) vagy sikerül bent maradnom az egyetemen, vagy mehetek utcát söpörni – kinek kellett volna akkoriban egy egyszakos nyelvtanár? Az elég világos volt, hogy a finnugrisztika vagy az általános nyelvészet jöhet szóba, de melyik legyen? Aztán felismertem, hogy nem kell választanom: van olyan téma, amely általános nyelvészet is, finnugrisztika is, nevezetesen a nyelvtipológia – finnugor nyelvekre alkalmazva. Így született meg A magyar, a finn és az észt nyelv tipológiai összehasonlítása című szakdolgozatom, mely utóbb egyetemi doktori értekezéssé, majd első önálló könyvemmé formálódott. Tulajdonképpen már ekkor elköteleztem magam a nyelvtipológia mellett, s ma is ez a diszciplína a fő „terepem”. Ily módon szabad kezet adtam a sorsnak, hogy utat engedjen vagy a Finnugor, vagy az Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék felé. Részben egyik legtiszteltebb tanárom, Péter Mihály segítségével, aki akkoriban éppen dékánhelyettes volt, meg persze a tanszékvezető Telegdi Zsigmond hozzájárulásával, végül is az utóbb említett tanszékre kerültem, s hogy talán nem érdemtelenül, azt megint csak utólag kellett bizonyítanom. Szerződéses tanársegédként alkalmaztak: fizetésemet a mindenkori külföldön lévő oktatók megmaradt pénzalapjából kaptam, s a szerződést aztán évenként hosszabbították, öt év is eltelt, míg végül státusz lett belőle. De már a második tanársegédi félévemben „nagyelőadást” tartottam (Bevezetés a nyelvtudományba), nagy teremben, sok hallgatónak. Többet tanultam egy-egy órára, mint korábban egy egész vizsgaidőszakban, de amikor kiálltam a katedrára, nem volt nálam boldogabb ember. (Előadóként megpróbáltam Antalt, Zsilkát és Telegdit egyszerre utánozni – ami önmagában is képtelenség volt –, meg még a saját hangomat is megtalálni. Eltelt egy kis idő, amíg a mit fontosabbá vált, mint a hogyan.) Mindezen persze ma már mosolygok, de azért nem minden nosztalgia nélkül. Mindeközben nyelvészeti érdeklődésem egyre absztrahálódott. (Az egyik első publikációm – még hallgató koromban – az ufai votják nyelvjárás magánhangzó-fonémáiról szólt, nos innen azért elég hosszú utat kellett bejárnom, amíg például olyan dolgozataim születhettek, mint, teszem azt, a Nyelv és szabadság.) Az általános nyelvészetben egyre újabb és újabb iskolák tanításai zúdultak ránk, de engem egy terminológia vagy elemzési módszertan elsajátítása önmagában sohasem érdekelt annyira, mint az a kérdés, hogy miért az éppen szorgalmazott tanítás vagy metódus tekintendő autentikusnak, egyáltalán hogyan lehet a – meglehet, koherens és elegáns – leírás igényén túllépve, valóban meg is érteni az emberi nyelv működését. Aforisztikusan szólva, arra ébredtem rá, hogy engem voltaképpen nem is annyira a nyelvészet érdekel, mint inkább maga a nyelv. Talán ezért kellett újra meg újra értetlenséggel találkoznom a szakmában. Mindenesetre ez az absztrahálódási tendencia hozta magával, hogy néhány évvel a diplomázás után, még egy negyedik diszciplínába is belevágva, elvégezzem a filozófia szakot. Furcsa időszak volt egyszerre tanárnak és 8
diáknak lenni, előfordult például, hogy ugyanazon a napon vizsgáztam és vizsgáztattam is. De óriási intellektuális élményt jelentett, s bár a szó szoros értelmében filozófus persze nem lett belőlem, de látásmódom olyan horizontot kapott, a filozófia egyszersmind olyan igényszintet szabott meg számomra, amely mind a mai napig meghatározza a világhoz való viszonyomat. Többek között ezzel is összefüggött, hogy szorosabban vett szakmám mellett egy évtizedig szerkesztője, aztán tanácsadója lehettem az Eszmélet című társadalomelméleti folyóiratnak, s ennek köszönhettem Tőkei Ferenc szemléletformáló barátságát is. A filozófia egyszersmind végleg kialakította nyelvfelfogásomat is, amely ezáltal végképp elvált a modernizmus fősodrától. Sohasem lennék hajlandó elfogadni, hogy a nyelvészet természettudomány. A nyelv számora a társadalmiság, az emberi lényeg konstitutív jegye, s a lingvisztika így az emberről szóló tudomány. Csak remélni merem, hogy ebből a szemléletből a tanítványaimnak is sikerült, sikerül átadnom valamennyit. De vissza pályám történetéhez. Az általános nyelvészeti szak oktatásában töltött huszonöt évemet (az én esetemben nap mint nap találkozó) párhuzamos vezérfonalként határozta meg a nyelvtipológia és – bizonyos értelemben plátói szerelmem: – a nyelvfilozófia. A legbüszkébb az általam bevezetett tárgyakra voltam: a nyelvtipológiából én alakítottam ki önálló tárgyat, a nyelvfilozófia történetét az ókoriaktól a huszadik századig négy féléves speciálkollégiumon oktattam nyelvészeknek. Ehhez járult némi nyelvtudomány-történet, általános nyelvészet magyarosoknak, más speciálkollégiumok. Jelentős részt vállaltam a később A-szakká előlépett általános nyelvészeti szak koncepciójának kialakításában is. A tanszéken töltött huszonöt év ezen kívül természetesen ahhoz is elegendő volt, hogy – a docensi címig bezárólag – végigjárjam az oktatói ranglétrát. Kandidátusi védésemet (1979 végén) külön ki kell emelnem, már csak azért is, mert – talán a marrizmus körüli kataklizmák óta – a legviharosabb eseménynek bizonyult a magyar nyelvtudományban. Nehéz ezt a történetet pár szóban jellemezni. Értekezésem A generatív grammatika nyelvszemléletének bírálata címet viselte, ami már önmagában is provokatíve hathatott egy olyan szakmai közegben, melynek egy része éppen az azt megelőző évtizedben fordult érdeklődéssel a nyugati, főleg az amerikai nyelvészet felé. Minthogy ez az orientáció korábban többé-kevésbé „tiltott gyümölcsnek” számított, ezek a nyelvészek szemmel láthatólag valamiféle újabb tudománypolitikai megszorítás előszelét vélték kiérezni a témaválasztásomból. A hagyományosabban tájékozódó nemzedék előtt viszont – ugyanazon erőterek feltételezése alapján – az a lehetőség csillant fel, hogy most végre megerősítheti tekintélyének repedező sáncait. Így aztán disszertációm a két tábornak kiváló lehetőséget nyújtott álcázott pozícióharcaik megvívására. Mindeközben mindkét fél abszolút tévedésben volt: meggyőződésemen és lelkes „felvilágosítói” küldetéstudatomon kívül valójában semmi és senki nem állt a hátam mögött. Legkevésbé a megneszelni vélt hivatalos kultúr- és tudománypolitika, amelynek korifeusait a paravánok mögött eddigre már korántsem a saját maguk deklarálta hivatalos ideológia 9
mozgatta, sokkal inkább az a vágy, hogy demonstrálják szalonképességüket a nyugati világ előtt. (Más szóval a látszat ellenére az én kockázatom volt a nagyobb, nem az ellenfeleké, s ezt az idő tulajdonképpen vissza is igazolta.) Mindezekkel együtt, utólag magam is ambivalenciával tekintek akkori teljesítményemre. A generatív grammatika nyelvszemléletét jó ideje egy sokkal tágabb, általam logicistának nevezett tudományos paradigma részesének látom, s ezt a paradigmát persze – miközben teljesítményeit elismerem – máig sem tudom a magaménak vallani. Ennyiben álláspontom változatlan. Akkori kifejtésmódom azonban valóban nem volt mentes az ideológiai elemektől, ráadásul teljesen fölöslegesen, csökkentve a szakmai érvelés súlyát. Ezért – bár a kandidátusi címet végül is elnyertem – utólag tulajdonképpen hálás vagyok, hogy bizonyos háttérerők útját állták az értekezés könyv formában való megjelentetésének. De térjünk vissza az Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékhez. Ennek a tanszéknek egészen sajátos hangulata volt, különösen azokban az időszakokban – több is volt ilyen –, amikor Zsilka János professzor, ez a kevéssé megértett, de valójában zseniális nyelvész állt az élén. Mások számára nehezen emészthető nyelvelmélete (félreértések elkerülése végett: máig is minden idők legeredetibb gondolkodású magyar nyelvészének tartom!), ellentmondásos egyénisége, a nyelvészeti külvilággal folytatott permanens hadakozása a tanszék közösségét is viszonylagos elszigetelődésre kárhoztatta a tudományos közéletben. Aki képes volt megmaradni mellette, az persze életre szóló indíttatást kaphatott Zsilkától – magamat is ide sorolom –, de azért nem kis kihívás volt szakmai és morális identitásunk sérelme nélkül évtizedeket eltölteni a környezetében. Nekem – talán tőle távolabb álló tematikám (és időnként védőpajzsul magam elé tartott iróniám) révén – lényegében sikerült. Ezzel és a munkássága melletti, meggyőződésből fakadó kiállással valamelyes megbecsülését is elnyertem, és evidenciának számított, hogy ha eljön az ideje, én követem a tanszék élén. Nem így történt. Elkövettem azt a hibát, hogy az általános nyelvészet szak újjáformálására vonatkozó tanszékvezetői elképzeléseimet, nemkülönben ennek némely lehetséges személyi konzekvenciáját nem rejtettem véka alá. Ez természetesen mozgósította az ellenérdekelteket, s a végén még magát Zsilkát is sikerült pálfordulásra késztetniük. A kialakuló erőtérben csak kevesen merték vállalni, hogy nyíltan kiálljanak mellettem. Pályázatom leszavazása végül olyan körülmények között zajlott le – a részletekre felesleges lenne itt kitérnem –, hogy önbecsülésem feladása nélkül lehetetlennek láttam megbékélni az új szituációval. Huszonöt év elkötelezett munkája után arra a döntésre kellett jutnom, hogy elhagyom a tanszéket. Akkor ezt nagy traumaként éltem meg, de végül is nem én bizonyultam az igazi vesztesnek. Megújulás helyett az általános nyelvészet egykor Laziczius Gyula, Telegdi Zsigmond, Antal László, Balázs János, Zsilka János nevével fémjelzett tanszékén néhány évvel később megszűnt működni az általános nyelvészeti szak.
10
Új munkahely után kellett tehát néznem, természetesen a bölcsészkaron belül, egyéb megoldás fel sem merülhetett. Magam is elcsodálkoztam, amikor végiggondoltam, hogy négy diplomám alapján vagy nyolc különböző tanszék jöhet számba. Végig is jártam őket nagy szorgalommal: mindenütt végtelen sajnálattal és nagy együttérzéssel utasítottak el. Végül egy olyan – ha tetszik: kilencedik – tanszék fogadott be, amelyre nem is igazán volt „belépő” diplomám: a Ruszisztikai Központ (ma Történeti Ruszisztikai Tanszék). Kissé tartottam is tőle, hogy a történészek nem fogják-e jóindulatú leereszkedéssel kezelni a dilettáns jövevényt – de ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaltam. Nem azt hiányolták bennem, amihez nem értettem, hanem azt ismerték el, amihez igen. Ezért utólag is köszönettel tartozom. Mindazonáltal, ha új kollégáim ennek nem adták is jelét, magam már megint – és most aztán igazán – úgy éreztem, hogy létezésem jogát utólag kell igazolnom. (Ha lenne affinitásom a transzcendencia iránt, azt mondhatnám, hogy ez a helyzet nálam szinte sorsszerűen ismétlődik.) De hát miféle teljesítménnyel felelhettem meg én, a nyelvész, egy orosz–szovjet történelemmel foglalkozó műhely követelményeinek? Csakis olyasvalamivel, ami egyidejűleg nyelvészet és történelem, sőt: orosz nyelvészet és orosz történelem. Így jutottam arra az elhatározásra, hogy monografikusan feldolgozom a marrizmus történetét, ebbe a témába ráadásul nyelvtipológiai, sőt (nyelv)filozófiai előtanulmányaim is becsatornázhatók voltak. Szerencsés időszakban fogtam ebbe a munkába: az orosz politikai körülmények alakulásában a kilencvenes évek vége éppen egy olyan periódust jelentett, amikor a korábban szigorúan elzárt archívumok, többek között az SZKP Központi Bizottságáé (legalábbis az 1953 előtti anyag tekintetében, amelyre nekem szükségem volt), szinte mindenki számára kutathatókká váltak. Ennek köszönhetően végül nem kevés olyan anyagot is felderíthettem, amelyet korábban senki sem publikált. Nem tagadom, élveztem a munka didaktikus vonatkozásait is: nyelvészetet előadni történész olvasók számára nem kisebb kihívás volt, mint történelmi tények alapjára helyezni a nyelvészek körében kerengő ködös mítoszokat Marr-ral és a marrizmus-vitával kapcsolatban. Mondanivalóm ugyanis a „minden másképp van” szellemében fogant (kedvenc attitűdöm...), ez nyújtotta a permanens ihletet a gyakran azért kimerítő forrásbogarászás során. Mindennek a végeredménye egy négyszázötven oldalas könyv lett, „A marrizmus-szindróma”, melyhez a kiadó jó érzékkel javasolta hozzátenni a „sztálinizmus és nyelvtudomány” alcímet. S ha már amúgy is kész volt a kézirat, habilitációs értekezésként is benyújtottam. (Az eljárás ezúttal indulatoktól mentesen zajlott.) Bármilyen eredményesnek bizonyult is ily módon öt éves tevékenységem a Ruszisztikai Központban, őszintén megmondom, nem nagyon voltam tisztában a „hogyan tovább”-bal. A dilemmát azonban ismét megoldotta a sors, mégpedig pályám (eddigi) utolsó nagy fordulatával, 2002-ben.
11
Úgy esett, hogy a Finnugor Tanszék akkori vezetője, Domokos Péter professzor, korára való tekintettel nem tölthette be tovább a tanszékvezetői tisztet. A tanszéken viszont (akkor még) nem akadt habilitált oktató, aki az örökébe léphetett volna. A posztot természetesen felajánlották a szakma minden szóba jöhető egyéniségének (én konkrétan hármukról tudok), de ilyen vagy olyan okokból mindegyikük – nyilván sajnálattal – nemet mondott. Ekkor kerültem a képbe én, akinek legalább volt szakirányú képzettsége, ha a diploma megszerzését követően harminc évig „igazoltan hiányzott” is a finnugrisztikából. A hírt, hogy rám eshet a választás, minden érintett közül én tudtam meg legutolsóként, és az első pillanatban meghökkenéssel fogadtam. A gondolat majdhogynem abszurdumként tűnt föl előttem, mindenesetre hosszasan tudtam volna érvelni amellett, mennyi kockázat rejlik is egy ilyen döntésben mind a tanszék, mind a magam szempontjából. Másfelől persze azt sem tudtam nem belátni, hogy talán ez az utolsó lehetőségem visszatérni voltaképpeni szakmámhoz, a nyelvészethez. Miután a legfőbb korábbi jelöltekkel személyesen is tisztáztam a helyzetet, és kikértem néhány számomra fontos, közvetlenül nem érintett barátom, kollégám tanácsát, benyújtottam pályázatomat. Még mindig ambivalens érzéseimet végül is a pozitív tanszéki szavazás fordította örömre és büszkeségre. Ugyanakkor aggodalommal kellett elkönyvelnem, hogy már megint az utólagos bizonyítás ideje következik. Ami a tanszékvezetést illeti, életemben először kerültem ilyen pozícióba. Valójában fogalmam sem volt, hogyan kell tanszéket vezetni, igaz viszont, hogy arról, hogyan nem, több évtizedes tapasztalat állt rendelkezésemre. Utóbb kiderült, hogy ennyi muníció tökéletesen elegendő is. A Finnugor Tanszéken ugyanis olyan oktatói és adminisztratív kollektívát találtam, amely, ha hagyják, lényegében el tudja vezetni önmagát. Tanszékvezetőre persze adminisztratív okokból szükség van (ő az a bizonyos ember a pecsét másik végén), de azt immár hat éves tapasztalat alapján bizton állíthatom, hogy ez irányú tevékenységemnek legfeljebb ha húsz százaléka irányul a tanszéken belülre, a többit a tanszék oktatási, kutatási és egzisztenciális érdekeinek képviselete teszi ki az egyetemi–minisztériumi elöljáróság előtt és a szakmai fórumokon. A napi ügyeken túl ez olyan országos érdekű ügyekben való aktivitást is jelent, mint a finnugrisztika egyetemi státuszának megóvása, amellyel kapcsolatban mostanában, a bolognai rendszerű felsőoktatásra való áttérés idején, bizony nem árt résen lenni. Szakmailag a finnugrisztikához való „megtérés” természetesen még nagyobb kihívást jelentett és jelent ma is számomra. Harminc évet egyetlen szakmából sem lehet büntetlenül kihagyni, még ha más szempontból az ember nem eszköztelenül fog is hozzá a visszacsatlakozáshoz. (Például a finn nyelv tekintetében jóformán az alapokról kellett újrakezdenem, igaz, soha annyi lehetőségem nem volt a gyakorlásra, mint ezekben az években.) Azt rögtön be kellett látnom, hogy még ha fejemre olvassák is, sem esélye, sem értelme beledolgoznom magam egyvalamely uráli nyelv vagy nyelvcsoport koncentrált tanulmányozásába – aligha tudnék bármit is hozzátenni ahhoz, amit a tanszéken és általában a 12
szakmában működő kiváló szakemberek ezen a téren nyújtottak, nyújtanak. Ellenben igenis kínálhatok más megközelítést és újszerű eredményeket általános nyelvészeti indíttatásom, főleg nyelvtipológiai előképzettségem és érdeklődésem révén. Értem ezen mind az uráli nyelvek leíró tipológiai feltárásának feladatát – ennek fényében kezdeményeztem a finnugristák 2005ös nemzetközi kongresszusán egy uráli tipológiai adatbázis létrehozását, ez a munka talán éppen a most következő hónapokban kaphat valódi lendületet –, mind pedig a történeti tipológiát, ezt a nemzetközileg is csak kevesek által kultivált kutatási irányt, amelyet igyekszem az uráli nyelvek tanulságainak feldolgozásában érvényesíteni. Publikációim, hazai és külföldi előadásaim az utóbbi években mind ezen tematika körül forogtak, és készül egy monográfia is ebben a tárgykörben. Mindeközben körvonalazódni kezdenek egy új történetitipológiai elmélet keretei is, a mondatszerkezet tipológiai evolúciójának tana, amelyet én szkematogóniának nevezek. Józan mérlegeléssel persze egyelőre csak vegyes fogadtatásra számíthatok, mint ahogyan a magyar finnugrisztikában való jelenlegi elfogadottságom tekintetében is némi fenntartásokkal kezelném a kollegiális laudáció optimista helyzetértékelését. Minthogy azonban elsősorban mégiscsak a tudományos meggyőződés és a tárgy iránti érdeklődés, nem pedig az érvényesülés igénye motivál, és minthogy szakmai tevékenységem – legalábbis szándékaim és tudomásom szerint – senkinek az érdekeit sem sérti, talán nem alaptalanul remélem, hogy a hazai finnugrisztikában is előbb-utóbb feloldódnak a „jövevénnyel” szembeni fenntartások, miközben az általános tipológia számára is nyújthatok valamit. Annál is inkább, minthogy legfőbb ambícióm éppen egyfelől az általános nyelvtipológia, másfelől az uralisztika ismereteinek és eredményeinek kölcsönös megismertetése és integrálása, mindkét diszciplína javára. Van mit tenni ezen a téren. A tanszékvezetői poszt – ne tagadjuk – olyan lehetőségeket is megnyitott előttem, melyekre régebben nem számíthattam: előadói meghívásokat itthon és külföldön, publikációs felkéréseket, szakmai véleményem figyelembe vételét és így tovább. Mindennek eredőjeként pedig az egyetemi tanári kinevezést. Ez a megnevezés mellesleg kifejezi önazonosságom legfontosabb meghatározásait is: tanár vagyok, mégpedig egyetemi szinten. Pontosan erre vagyok alkalmas, és mindig is ez szerettem volna lenni. A fiatal tanársegéd naiv lelkesedése persze a múlté, hazudnék, ha azt mondanám, hogy az előadásaimra való felkészülés még mindig bizsergető izgalommal tölt el, de amikor az óra elkezdődik, tíz perc sem telik el, és ismét elememben vagyok. Elemem: a tanítványaimmal való munka, amelyet én ma is – minden felelőssége mellett – nemes intellektuális szórakozásként élek meg, és igyekszem elérni, hogy ezzel ők is hasonlóképpen legyenek. Szerencsére – a kis szakoknak meg a doktori képzésnek megvan ez az előnye – többnyire motivált hallgatósággal van dolgom. Kedvelem őket, és ambícióm, hogy a száraz tananyagon kívül valami pluszt is tudjak adni nekik: indíttatást, szemléletet, serkentő kíváncsiságot. És hálás is vagyok tanítványaimnak, akik tudtukon kívül sokat segítenek kutatói munkámban – ugyanis gyakran rajtuk tesztelem friss elgondolásaimat. Ha bennük nem találok befogadói 13
hajlandóságra, a gondolat vagy kifejtése bizonyára még nem elég kiérlelt, de ha mutatkozik hozzá affinitásuk, váratlan kérdéseik, megjegyzéseik akkor is korrekciókra és továbbgondolásra késztetnek. * Hogyan is fejezhetném be ezt az önjellemzést, most, amikor valójában még semmi sincs befejezve, hiszen hatvanévesnek lenni se nem dicsőség, se nem végzet. Talán egy reveláló élményem felidézésével. A hetvenes évek végén, amikor a nyelvfilozófia-történeti speciálkollégium megindítására készülve a legnagyobb moszkvai könyvtárakban kutakodtam, a Patrologiae Cursus Completusban rábukkantam egy, a IV. század végén vagy V. század elején keletkezett, nagyjából húsz lapnyi görög nyelvű értekezésre, mely „Az emberi természetről” címet viselte, és többek között a nyelvre vonatkozó fejtegetéseket is tartalmazott. Szerzője Nemesziosz, Emesza püspöke – és ezzel mindent el is mondtam, ami tudható róla. Tehát így állt a dolog: élt valamikor a negyedik– ötödik század fordulóján egy ember, akiről és akitől semmi más nem maradt fenn, csak ez a húsz oldal – én pedig közel ezerötszáz évvel később ott ülök az értekezése felett, és nemcsak hogy tudomást szerzek szerzője egykori létezéséről, hanem még érdeklődéssel jegyzetelem is a gondolatait. És ezt átgondolva hirtelen rádöbbentem: hát ez az! Végül is ezért érdemes alkotó értelmiségiként létezni. Nem a publikációs jegyzék hossza számít. Írni kell húsz olyan oldalt, amiről másfélezer év múlva is tudni fogják, hogy a világon voltál, és volt még az ő számukra sem érdektelen mondanivalód. Minthogy az ember nem él ezerötszáz évvel önmaga után, persze sohasem tudja meg, hogy megírta-e a maga maradandó húsz oldalát. De ha van még egykét termékenynek ígérkező évtizede, mint magamról remélem, illik törekedni rá. S ha azt a húsz oldalt végül valamelyik tanítványa vagy annak tanítványa írja meg, az sem kis dolog. Budapest, 2008 tavaszán Havas Ferenc pályaképe évszámokban 1948. február 2. született Újpesten. 1966: Érettségizik a budapesti II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban. 1966–1967: Korrektor az Egyetemi Nyomdában. 1967–1972: Egyetemi tanulmányok az ELTE BTK-n. 1972: Kitüntetéses diploma orosz nyelv és irodalom–általános és alkalmazott nyelvészet–finnugor szakon. 1972–1978: Az ELTE BTK Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékének tanársegéde. 1973: Egyetemi doktori cím (summa cum laude). 1973–1976: Kiegészítő egyetemi tanulmányok az ELTE BTK-n. 14
1976: Kitüntetéses diploma filozófia szakon. 1978–1982: Az ELTE BTK Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékének adjunktusa. 1980: A nyelvtudományok kandidátusa. 1982–1996: Az ELTE BTK Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékének docense. 1996–2002: Az ELTE BTK Ruszisztikai Központjának docense; két tanévben egyben a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának másodállású docense. 2001: Habilitáció. 2002–2007: Az ELTE BTK Finnugor Tanszékének tanszékvezető docense. 2004: Az „Uráli nyelvészet és nyelvek” doktori program vezetője. 2007– Az ELTE BTK Finnugor Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára.
15
HAVAS FERENC ÍRÁSAINAK BIBLIOGRÁFIÁJA Rövidítések: ALinguH = Acta Linguistica Akademiae Scientiarum Hungaricae, = AkK = Akadémiai Kiadó, ÁltNyT = Általános Nyelvészeti Tanulmányok, AUB SLingu = Annales Universitatis Scientiarum Budapestiensis de L. Eötvös Nominatae, Sectio Linguistica, ELTE BTK = Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, FUF = Finnisch-Ugrische Forschungen, Ism. = Ismertetés, KGM MTTI = Kohó- és Gépipari Minisztérium, Műszaki Tudományos Tájékoztató Iroda, MNy = Magyar Nyelv, MNyj = Magyar Nyelvjárások, MTA NyTudI A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, NyK = Nyelvtudományi Közlemények, NyT = Nyelvészeti Tanulmányok, NytudÉrt = Nyelvtudományi Értekezések, Szerk. = Szerkesztette, SzTE = Szegedi Tudományegyetem, TankK = Tankönyvkiadó, UrAltJb = Ural-Altaische Jahrbrücher
1969. A Magyar Nyelv Szóvégmutató Szótára. MNy LXV/4. 498–500. (Ism.) 1972. Az ufai votják nyelvjárás magánhangzó-fonémái. Acta Iuvenum II, 115–30. (NyT) 1973. Nyelvtani gyakorlófüzet a kezdő tanfolyam számára. (Orosz nyelvi intenzívkoncentrált audio-vizuális nyelvtanfolyam segédkönyve.) KGM, MTTI, 124 p. Társszerző Wernke Géza. A magyar igei bővítmények rendszeréről (különös tekintettel a -tól/-től ragos névszók használatára). MNy LXI/2. 172–83. 1974. A magyar, a finn és az észt nyelv tipológiai összehasonlítása. AkK, Budapest, 91 p. (NytudÉrt 85.) „Könnyűség” és „nehézség” a nyelvtanulásban. Eszperantó Magazin XIV/2. 4– 5. Az észt nyelv tipológiai hovatartozásának problémája. NyK 76/1–2. 23–36. Morfofonologinen taso kielitypologiassa: unkarin, suomen ja viron vertailua. Virittäjä 4. 339–53.
16
1976. K ponyatyijam „tyip jazika” i „jazik szmesannogo tyipa”.AUB SLingu VI, 177– 85. 1977. Nyelvtipológiai szöveggyűjtemény (XIX. század). TankK, Budapest. (Bevezető tanulmány 5–51. és szerk., kontrollfordítás. ELTE BTK jegyzet) 1980. Chomsky Syntactic Structures-e – húsz év múltán. In: Nyelvi rendszer és nyelvhasználat (Általános és alkalmazott nyelvészeti tanulmányok). Szerk. Balázs János. TankK, Budapest, 148–69. (ELTE BTK jegyzet). 1981. Tanulmányok a magyar és finnugor nyelvtudomány történetéből (1850–1920). ÁltNyT XIII, 255–9. (Ism.) 1982. Szemantika a generatív grammatikában. (Szöveggyűjtemény) TankK, Budapest, 522 p. (Bevezető tanulmány 5–13. és szerk., kontrollfordítás; ELTE BTK jegyzet) Kompetenz, generative Grammatik, sprachliche Universalien. Zur Kritik der Sprachphilosophie N. Chomskys. AUB SLingu XI, 163–87. 1983. Die Sprache der Logik und die Logik der Sprache. In: Languages in function. Materials of the XIIIth Annual Conference of the Societas Linguistica Europaea held in Budapest 3-6. IX. 1980. Ed. Sándor Rot. Budapest, 117– 27. Zsilka János: Dialectics of the Motion Forms in Language. NyK 84/2 (1982) 443–7. (Ism.) 1985. Kovács Ferenc: Szemantika. ÁltNyT XVI, 261–6. (Ism.) A dialektikus nyelvelemzés státuszához. A Nyelvi Mozgásformák dialektikája kutatócsoport munkái 4. 453–65. 1987. Langue, pensée, conscience. Observations sur une évidence mal interpretée. AUB SLingu XV, 99–104. Szaknyelvészeti alapozás egy marxista nyelvfilozófia épületéhez. Magyar Filozófiai Szemle 1986/1–2. (Megj. 1987. szept.) 242–9.
17
1988. Nyelvtipológiai szöveggyűjtemény II. TankK, Budapest, 504 p. (Bevezető tanulmány 3–33. és szerk., kontrollfordítás; ELTE BTK jegyzet.) A nyelvtipológia definíciójához. In: Bereczki-emlékkönyv. Budapest, 185–9. (Urálisztikai Tanulmányok 2.) 1990. Dialektikus nyelvelmélet és bölcselet. In: Emlékkönyv Zsilka János professzor hatvanadik születésnapjára. Szerk. Havas Ferenc–Horváth Katalin–Ladányi Mária. Budapest, 97–101. A grammatica speculativa modernsége I. MNy LXXXVII, 145–51; II. MNy LXXXVIII, 278–88. 1993. Einige Gedanken zur Lage des Marxismus in Ungarn und dessen Verhältnis zum Christentum. Berliner Dialog-Hefte 1. 46–50. 1994. Universalism versus Classic Language Typology? Remarks Concerning the Integrity of Language from a Historical Perspective. AUB SLingu XXI, 1990, 83–91. (Megj. 1994.) 1996. La langue comme conscience pratique. Actuel Marx, 19. (Premier semestre 1996). 63–68. Nyelv és szabadság. Nyelvelmélet és politikai ideológia Noam Chomsky nézetrendszerében. Eszmélet 30. 85–120. 1997. Language and Freedom. Linguistic Theory and Political Ideology in Noam Chomsky’s System of Ideas. In: Consciousness. Selected essays. Budapest, 174–197. A nyelviség. – Nyelv és gondolkodás. – A magyar nyelv típusa. Cikkek a Pannon Enciklopédia Magyar nyelv és irodalom c. kötetében. Dunakanyar 2000, Budapest. 1998. On the „Logicist” Paradigm in Linguistics and some of its Possible Alternatives. LACUS Forum XXIV. Capell Hill, North Carolina, 445–55. Onoma, rhéma, logosz. In: Nyelv, stílus, irodalom. Köszöntő könyv Péter Mihály 70. születésnapjára. Szerk. Zoltán András et al.. Budapest, 213–8.
18
2000. A marrizmus-szindróma. Habilitációs értekezés. Budapest, 363 p. (Kézirat) Sztálin, a nyelvteoretikus. In: Állandóság a változásban. T’ung-Pien. Tőkei Ferenc 70. születésnapjára. Budapest, 231–68. 2002. A marrizmus-szindróma. Sztálinizmus és nyelvtudomány. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 453 p. A nyelviség – Nyelv és gondolkodás. – A magyar nyelv a nyelvek típusai között. Cikkek A magyar nyelv és irodalom enciklopédiája c. kötetben. Magyar Könyvklub, Budapest. A stadiális tipológia. NyK 99. 148–76. 2003. Nicolaus Cusanus és a nyelv. In: Köszöntő könyv Kiss Jenő 60. születésnapjára. Budapest, 147–51. A tárgy tárgyában. Mondattipológiai fontolgatások. In: Budapesti Uráli Műhely III. MTA NyTudI, Budapest, 7–44. Arisztotelész, a nyelvfilozófus. In: Ünnepi kötet Honti László tiszteletére. Budapest, 172–80. Abélard nyelvi filozófiájáról. MNyj 205–10. (A Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének évkönyve XLI.) 2004. Mészáros Henrietta [emlékezete]. Finnugor Világ, IX/1. 18–20. Objective Conjugation and Medialisation. Vol. 51. 1–2. 95–141. Roelcke, Thorsten szerk. Variationstypologie/Variation Typology. MNy C/3. 368–71. (Ism.) Duns Scotus, a nyelvi realista. In: „…még onnét is eljutni túlra…” Nyelvészeti és irodalmi tanulmányok Horváth Katalin tiszteletére. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 219–21. Gorgiász, a nyelvfilozófia első szkeptikusa. In: Permiek, finnek, magyarok. Írások Szíj Enikő 60. születésnapjára. Budapest, 73–80. 2005. Tárgyas ragozás és medializáció. In: Budapesti Uráli Műhely IV. Uráli Grammatizáló. MTA NyTudI, 147–86. Nominative, nominativity, nominativitism. Sprachtheorie und germanistische Linguistik 15/1. 33–62.
19
2006. Tessék. In: 101 írás Pusztai Ferenc tiszteletére. Szerk. Mártonfi Attila–Pap Kornélia–Slíz Mariann. Argumentum, Budapest, 385–90. Egy különleges kötet elé. In: Komatál. Ünnepi könyv Domokos Péter profeszszor 70. születésnapjára. ELTE Finnugor Tanszék, Budapest, 5–6. Prenominatív nyomok az uráli nyelvekben. In: Elmélkedések népekről, nyelvekről és a profán medvéről. Írások Bakró-Nagy Marianne tiszteletére. Szerk. Sipőcz Katalin–Szeverényi Sándor. SzTE Finnugor Nyelvtudományi Tanszék, Szeged, 45–64. Die Ergativität und die uralischen Sprachen. FUF 59: 1–3. 81–131. Die Pränominativität der uralischen Partizipien. UrAltJb, Neue Folge, Band 20. 16–50. 2007. Grammatika és kontextus – a nominativizáció mint visszaható folyamat. In: Grammatika és kontextus. Új szempontok az uráli nyelvek kutatásában. ELTE Finnugor Tanszék, Budapest, 110–20. (Urálisztikai Tanulmányok 17.) 2008. Unmarked object in the Uralic languages: a diachronic typological approach. Linguistica Uralica. 43/1. 1–33.
20
KORTÁRSI MÉLTATÁSOK Havas Ferenc pályaképe1 Havas Ferenc 1948. február 2-án született Újpesten. Általános és középiskolai tanulmányait Budapesten végezte, 1966-ban érettségizett a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban. Még ebben az évben sikeresen felvételizett az ELTE bölcsészkarára, magyar–orosz szakra. A kor szokásának megfelelően előfelvételivel került be az egyetemre, ami azt jelentette, hogy egy évig dolgoznia kellett. Az Egyetemi Nyomdában helyezkedett el korrektorként, ahol megismerkedett a nyomdászat szakszókincsével és gyakorlatával is – olyan ismeretek birtokába jutott, melyek mára teljesen elavultak, de jó bölcsészként nem bánja, hogy gyarapodtak fölösleges ismeretei. A nyelvészeti érdeklődésű ifjú diák az egyetemre bekerülve rögtön azt kutatta, mit lehet még tanulni. A finnugrisztika és az általános nyelvészet egyaránt vonzónak tűnt számára, mindkét szakot felvette. Az általános nyelvészet akkor B szak volt, másodévtől lehetett tanulni, a finnugrisztikát C szakként harmadévtől. Mindenesetre az átlagosnál fokozottabb érdeklődésű hallgatókat akkor még nem büntették pénzbírsággal (azaz tandíjfizetési kötelezettséggel), így Havas Ferenc 1972-ben orosz nyelv és irodalom–általános és alkalmazott nyelvészet– finnugor nyelvészet szakos diplomát szerzett. Finnugor szakosként Lakó György professzortól az adatok feltétlen tiszteletét tanulhatta és módszertani szigorúságot. Az Általános Nyelvészeti Tanszéken Telegdi Zsigmond univerzális tudása és Zsilka János önálló világot teremtő, autonóm személyisége hatott rá. 1973–1976 között kiegészítő képzésben elvégezte a filozófia szakot is. Mind a négy szakját kitüntetéses oklevéllel fejezte be. A következő években/évtizedekben kiderült, hogy Havas Ferencnek mindegyik diplomájára szükség volt. Az egyetem elvégzése után az Általános Nyelvészeti Tanszéken kapott állást, itt tevékenykedett évtizedekig. Nyelvtipológiával, tudománytörténettel, nyelvfilozófiával foglalkozott. 1996-ban egy vezetőváltás következtében kellett távoznia erről a tanszékről. Az ELTE Ruszisztikai Központja fogadta be, s ekkor – amellett, hogy részt vett a központ oktatási programjában – olyan kutatási témát választott magának, mely illett az elsősorban orosz-szovjet történelemmel foglalkozó Ruszisztikai Központ profiljába, de köze volt a nyelvészethez is. 2002-ben megbízást kapott a Finnugor Tanszék vezetésére, s ezzel megkapta a lehetőséget ahhoz, hogy visszatérjen a finnugor 1
Elhangzott a Havas Ferenc 60. születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen, 2008. február elején. 21
nyelvészethez. Ezt ki is használta, az azóta eltelt rövid időben felfrissítette finn és észt tudását, s több finnugor tárgyú tanulmányt jelentetett meg. Visszatekintve kiderül, hogy semmi sem veszett kárba az elmúlt évek munkájából: az egyes területek szervesen összekapcsolódnak, egymást erősítik és kiegészítik Havas Ferenc eddigi életművében. Egyetemi oktatóként Havas Ferenc végigjárta a ranglétra minden lépcsőjét. A pontos évszámok: 1972-től tanársegéd, 1978-tól adjunktus, 1982-től docens, 2007 februárjában pedig megkapta egyetemi tanári kinevezését. Szakmai munkája rendre meghozta a tudományos fokozatokat is. Az egyetem befejezése után azonnal elkészítette egyetemi doktori disszertációját (A magyar, a finn és az észt nyelv tipológiai összehasonlítása), ezt 1973-ban védte meg. Ez a munka 1974ben megjelent a Nyelvtudományi Értekezések 85. számú köteteként, s azóta is tankönyvként használják magyarországi és külföldi egyetemeken. Kandidátusi értekezését az Általános Nyelvészeti Tanszéken írta meg. Zsilka-tanítványként olyan témát választott, mely szembe ment az akkor uralkodó trendekkel. Diszszertációjának címe A generatív grammatika nyelvszemléletének bírálata. Sem előtte, sem utána nem emlékszem olyan parázs vitára kandidátusi vagy doktori védésen, mint akkor. Ez 1979-ben történt. Habilitációs dolgozatát a Ruszisztikai Központ munkatársaként készítette el. Az 1990-es években megnyílt oroszországi levéltárak, archívumok átböngészésével, nemzetközi szinten is egyedülálló alapossággal megírta a marrizmus és az antimarrizmus történetét, a Ny. Ja. Marr grúz-szovjet nyelvész elmélete körüli viharokat. Marr nyelvelméletének tündöklése és bukása kicsiben tartalmazza a szovjet korszak összes ellentmondását, tanulsággal szolgál nyelvészek, politológusok, tudománytörténészek, filozófusok számára egyaránt. A dolgozat 2002ben könyv alakban is megjelent A marrizmus szindróma. Sztálinizmus és nyelvtudomány címmel, és jelentős hazai és nemzetközi visszhangja volt. Az MTA doktora cím elnyerése Havas Ferenc jövendő tervei közé tartozik, de mostani szakmai feladatait és érdeklődését ismerve sejthető, hogy ez ismét a finnugrisztika (vagy annak valamelyik határterülete, nyelvtipológia vagy areális nyelvészet) kutatásával kapcsolódik majd össze. Több mint harminc éves egyetemi pályafutása során Havas Ferenc magyar szakosok ezreit ismertette meg a nyelvtudomány alapjaival. A szűkebb szakterülete iránt érdeklődő hallgatók, az általános nyelvészek, a filozófia, az orosz vagy a finnugor szakosok pedig megtapasztalhatták, hogy speciális összetételű tudásának birtokában olyan ismereteket és világlátást tud átadni hallgatóinak, amire csak ő képes. Széles olvasottsága, tárgyának szenvedélyes szeretete jó előadói és vitakészsége igazi egyetemi oktatóvá teszi. Szűk munkatársi körben arról beszélgettünk egyszer, ki mit csinálna, ha valamilyen okból eltávolítanának bennünket az egyetemről (a veszély reálisabb, mint gondolnánk). Feri kijelentette, hogy kizárólag egyetemi oktatóként tudja elképzelni az életét. Szerencsés ember, hogy azt csinálhatja, amihez a legjobban ért, hogy személyes élete és munkája ennyire azonos. Most, a felsőoktatás változó világában új meg új kihívásokkal találkozik egy egyetemi oktató, s ennek 22
Havas Ferenc oktatóként és vezetőként is megfelelni látszik. Aktívan részt vett az új képzési rendszer követelményeinek összeállításában, újjászervezte a Nyelvtudományi Doktori Iskola uráli nyelvészeti alprogramját, melynek szintén ő a vezetője. Amikor Feri 2002-ben elfoglalta a Finnugor Tanszék vezetői posztját, új korszak kezdődött életében. Régi-új szakmai kérdések kezdték izgatni, nemcsak a szűk tanszéki munkatársi körben kellett elfogadtatnia magát, hanem a hazai és a nemzetközi finnugrista társadalomban is (újra) ki kellett építenie szakmai kapcsolatait. Ennek érdekében sokat utazott, konferenciákon vett részt, vendégelőadásokat tartott, rangos folyóiratokban publikált. Az ő kezdeményezésére indultak meg és részben vezetésével zajlanak az Uráli tipológiai adatbázis nevű nemzetközi projektum munkálatai. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy a szakma mára Havas Ferencet mint finnugristát is elismeri. Széleskörű általános nyelvészeti tájékozottsága újítóan hathat beszűkülésre hajlamos tudományágunkban. Sokrétű nyelvtudását nemcsak a szakirodalom olvasására tudja használni, hanem tanszékünk nemzetközi kapcsolatainak építésére is. A 2004. áprilisi Grammatika és kontextus konferencián tartott hatnyelvű előadásával méltán kivívta a népes nemzetközi közönség elismerését. Manapság egy hatvanéves emberről, aki aktívan dolgozik, nem lehet lezárt pályaképet adni. Havas Ferenccel kapcsolatban is az az érzésünk, hogy most van pályája csúcsán. A szűkebb és tágabb szakmai közösség, a jelenlegi és jövendő tanítványok nevében kívánom, hogy oktatóként, kutatóként, tudományszervezőként munkálkodjék még sok-sok éven keresztül, és tudományos eredményeivel is gazdagítsa azt a közös szellemi örökséget, melynek ápolása mindnyájunk kötelessége. Isten éltesse az ünnepeltet! Csepregi Márta
A titka: humor és emberség Talán 2001-ben vagy 2002-ben történt, hogy általános és alkalmazott nyelvészet szakos hallgatóként Havas Ferenc óramegbeszélésére várva bevallottuk egymásnak évfolyamtársaimmal, a nyelvtipológia mennyire nem villanyoz fel bennünket; amikor pedig megláttuk a Tanár Úr szigorúan összevont szemöldökét, komolyan aggódni kezdtünk a jövőt illetőleg. Az új tanárral találkozó diákok mindig ilyenek: egy arckifejezésből, egy véletlen mosolyból vagy annak hiányából úgy jósolgatnak maguknak szerencsés vagy szerencsétlen félévet, mint jövendőmondók a kávézaccból. Mindannyiunk szerencséjére akkor nem mondott igazat a kávézacc: egyetemi éveim egyik legérdekesebb és legvidámabb időszakát köszönhetem Havas Ferencnek. A nyelvtipológia ugyan továbbra sem foglalkoztat komolyabban, az órákon tanultakat azonban azóta is igyekszem továbbadni tanítványaimnak. Ennél is nagyobb hálával tartozom neki 23
azért, mert (egy félévvel később, nyelvfilozófián) ráébresztett, hogy az unalmas, sőt idegesítő középiskolai élmények ellenére a filozófia érdekes is lehet. Különösen, ha olyan tanár beszél róla, aki mindig érzi, mikor kell élénkíteni a hangulatot egy-egy humoros történettel. Igen, az anekdoták miatt szerettem meg igazán ezeket az órákat. Ha a diákjaim arról panaszkodnak, hogy nehéz a vizsga, „biztatásként” felidézem nekik a szovjet egyetemisták dilemmáját, hogyan szóbelizzenek Mescsanyinovnál a „Mescsanyinov akadémikus tévedései” című tételből. Az államvizsga elleni félelemre is kaptam oltást Havas Ferenctől, s ezt én is mindig beadom hallgatóimnak: elmesélem, hogyan lehet egy kis finnugor nyelvet fél óra alatt elsajátítani. Valahányszor a diákok nevetnek ezeken a történeteken, nekem eszembe jutnak azok az órák, amikor négyen-öten ültük körül az asztalt, s a félév elején érzett unalmat és félelmet régen elűzték egy olyan tanár szavai, aki nem tudatlan, unott fiatalokként, hanem majdani kollégákként, egyenrangú beszélgetőpartnereiként kezelt bennünket. Évek teltek el azóta, de ha nagy ritkán összetalálkozunk, mindig őszinte érdeklődéssel kérdezi, mi újság, s végig is hallgatja a választ. Figyelemmel kíséri volt hallgatói sorsát, s ha megtudja, hogy valamelyiküknek segítségre van szüksége, nem várja meg, hogy kérjék, ő maga ajánlkozik. Humor és emberség: e kettő tette a szemünkben egyik legkedvesebb tanárunkká Havas Ferencet. Az anyagot meg lehet tanulni könyvekből, az óratervezést, a munkaformákat, a szemléltetés módszereit el lehet sajátítani a módszertani képzés során, e kettőt azonban nem tanítják az egyetemen. Nélkülük is lehet tanár bárkiből. De olyan tanár, akire még évtizedekkel később is szeretettel és hálával emlékeznek vissza hajdani diákjai, olyan tanár, akinek mondásait és történeteit hallgatók nemzedékei emlegetik egymás között beavatottként mosolyogva, olyan tanár e két erény nélkül senkiből nem lehet. Mert a nominatív nyelvekről vagy a modista grammatikáról tanultak gyorsan elhomályosulnak, ha nem foglalkozunk velük folyamatosan; e két dolog azonban örökre megmarad a diákok emlékezetében. Havas Ferenc ilyen tanár. Kívánom, hogy még számtalan nemzedék csatlakozzon az egyetemről kikerülve hozzánk, beavatottakhoz, még számtalan nemzedék emlegesse a tőle hallott anekdotákat, s még számtalan nemzedék mesélje tanítványainak: tőle tanultam meg a két legfőbbet, humort és emberséget. Slíz Mariann
24
25
26
3.
27
4.
28
MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK
76.
Havas Ferenc
Budapest 2008
29
Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások Nem szokványos kiadványt ajánlunk az olvasó figyelmébe a Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások című sorozatunkkal. Különlegességét az adja – egyebek között –, hogy írott szöveg, videofelvétel és hangkazetta együttesével mutatunk be félszáznál több hazai nyelvészt, továbbá a társtudományok néhány jeles képviselőjét, akiknek tudományos munkássága főleg az elmúlt század második felében teljesedett ki, ill. érte el csúcsát (amit tudományos fokozatok is hitelesítettek), jelentős szakmai irányító és közéleti szerepet töltöttek be, országosan ismert és elismert személyiségekként tisztelték őket A pályaképeknek általunk választott formája – azaz a) hogy ki-ki személyesen önvallomásként szubjektíven beszélhessen pályájáról, szakmai tevékenységéről, megvalósított vagy csak megálmodott terveiről, b) hogy munkáinak bibliográfiája hitelesítse a megrajzolt pályaképet, c) hogy kortársi méltatást is adjunk róla – reményeink szerint hozzásegít a tudós személyiségek objektív megítéléséhez, aminek ugyanúgy szükségét éreztük a felvételek elindításakor, mint napjainkban is, és feltehetően még a jövőben sem lesz másképpen. A különböző előjelű részrehajlásokra és elfogultságokra hajlamos társadalmi gyakorlat és közélet számottevő ellensúlyozására persze nem gondolhattunk, de e hiteles forrásanyag segítheti a jövő szakembereit, hogy az itt bemutatkozó/bemutatott pályatársakat reálisan ítélhessék meg. Szakmai és emberi indíttatásból az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai osztályán végzett munkám mellett, a kísérleti fonetikában használt kép- és hangrögzítő eszközeink felhasználásával 1975-ben kezdtem pályatársaimról felvételeket készíteni. Így gyűlt össze az a jelentős videóanyag, melynek további feldolgozását és kiegészítését az ELTE Fonetikai Tanszékén végeztem 1986 és 2000 között. A szándék ma is töretlen, a munka folytatódik – kissé megváltozott keretek között. Elképzelésem megvalósításában munkatársaim közül többen működtek közre mind az intézetben, mind az egyetemen. Köszönet érte nekik éppúgy, mint nyelvész kollégáimnak, akik kedves tanítványi visszaemlékezésekkel, szakmai értékelésekkel, méltatásokkal járultak hozzá a nemes szándék és cél megvalósításához. Sajnálom, hogy pályatársaim közül többen nemet mondtak felkérésemre. A videofelvételeken megörökített „külsőből”, a lélek tükreként megjelenő arckifejezésből, valamint az élőszó erejével kifejezett gondolatokból ránk sugárzó emberi habitus hatása lenyűgözőbb minden írott szövegnél. Látva, hallgatva és olvasva még nagyobb időtávlatban is „megelevenednek”, emberi közelségbe kerülnek. Egy „rázós”, emberpróbáló történelmi kornak voltak/vagyunk szellemi munkásai. A Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások fontos kortörténeti dokumentum is az utánunk jövő értelmiségiek számára. Budapest, 1994. november 15. – 1998. január 27. – 2004. január 29. Bolla Kálmán
30
MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK (Újabb felvételek) folytatás a hátsó borítóról
53. BAŃCZEROWSKI JANUSZ 55. GADÁNYI KÁROLY 57. SUBOSITS ISTVÁN 59. BÉKÉSI IMRE 61. BÜKY LÁSZLÓ 63. SZÉPE GYÖRGY 65. RÓNA-TAS ANDRÁS 67. ADAMIK TAMÁS 69. WACHA IMRE 71. BÜKY BÉLA 73. BENCZE LÓRÁNT 75. ZIMÁNYI ÁRPÁD 77. FÖLDI ÉVA 79. KLAUDY KINGA
54. NYOMÁRKAY ISTVÁN 56. PUSZTAY JÁNOS 58. H. TÓTH IMRE 60. ÉDER ZOLTÁN 62. RÉDEI KÁROLY 64. SZABÓ JÓZSEF 66. SZENDE TAMÁS 68. BENCÉDY JÓZSEF 70. BOLLA KÁLMÁN 72. BALÁZS GÉZA 74. KEMÉNY GÁBOR 76. HAVAS FERENC 78. CS. JÓNÁS ERZSÉBET 80. LENDVAI ENDRE
Eddig megjelent füzetek: 1., 4., 6., 7., 8., 9., 11., 12., 15., 17., 19., 21., 23., 24., 26., 27., 28., 29., 31., 33., 34., 35., 37., 38., 39., 40., 42., 43., 44., 45., 48., 49., 51., 52., 53., 54., 55., 56., 57., 58., 59., 60., 61., 62., 63., 64., 66., 67., 68., 69., 70., 71., 73., 74., 75., 76., 77.
31
MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK 1. BALÁZS JÁNOS 2. BALOGH DEZSŐ 3. BALOGH LAJOS 4. BÁRCZI GÉZA 5. BARTÓK JÁNOS 6. BENKŐ LORÁND 7. BERECZKI GÁBOR 8. CZEGLÉDY KÁROLY 9. DEME LÁSZLÓ 10. DEZSŐ LÁSZLÓ 11. DOMOKOS PÁL PÉTER 12. DOMOKOS PÉTER 13. ELEKFI LÁSZLÓ 14. ERDŐDI JÓZSEF 15. FÁBIÁN PÁL 16. FOGARASI MIKLÓS 17. GREGOR FERENC 18. GRÉTSY LÁSZLÓ 19. HADROVICS LÁSZLÓ 20. HAJDÚ MIHÁLY 21. HAJDÚ PÉTER 22. HEGEDŰS JÓZSEF 23. HERMAN JÓZSEF 24. IMRE SAMU 25. JUHÁSZ JÓZSEF 26. KÁLMÁN BÉLA
27. KÁROLY SÁNDOR 28. KERESZTURY DEZSŐ 29. KIEFER FERENC 30. KISS LAJOS 31. KOVALOVSZKY MIKLÓS 32. LAKÓ GYÖRGY 33. LŐRINCZE LAJOS 34. B. LŐRINCZY ÉVA 35. MOLLAY KÁROLY 36. MOLNÁR JÓZSEF 37. NYÍRI ANTAL 38. PAPP FERENC 39. PAPP LÁSZLÓ 40. RÁCZ ENDRE 41. J. SOLTÉSZ KATALIN 42. SZABÓ DÉNES 43. SZABÓ T. ATTILA 44. SZATHMÁRI ISTVÁN 45. SZENDE ALADÁR 46. TAMÁS LAJOS 47. TELEGDI ZSIGMOND 48. TOMPA JÓZSEF 49. VÉGH JÓZSEF 50. VÉRTES O. ANDRÁS 51. ZSILKA JÁNOS 52. PÉTER MIHÁLY *** folytatás a belső borítón
32
