MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK 66. szende tamás

MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK

66.

szende tamás

BUDAPEST 2005

1

Sorozatszerkesztő: Bolla Kálmán

Technikai szerkesztő: Földi Éva

ISSN 1419–4481 ISBN 963 9559 22 9

©

Bolla Kálmán

Kiadja a Zsigmond Király Főiskola. Felelős kiadó: Dr. Bayer József főigazgató. Hozott anyagról sokszorosítva. Amulett ’98 Nyomdaipari Kft., Budapest. F. v.: Lajtai Ferenc.

2

SZENDE TAMÁS

3

4

SZENDE TAMÁS VALLOMÁSA PÁLYÁJÁRÓL 1. Előképek Észak-Erdély visszacsatolásának évében születtem, háttérben a Monarchia sokszínű hagyományával. Öregapám munkaeszköze, a Singer varrógép fölött kuruc nótákat dúdolt, anyám – rebellis magyar református – még látott negyvennyolcas honvédeket, akik nemzeti színű karszalaggal üldögéltek a múzeum egy-egy szegletében. Apai nagyszüleim magyar elkötelezettségű délvidéki svábok voltak, és ez a származási vonal a katolikus felekezettel is összekapcsolt: dédapám nem más volt, mint a köblényi plébános, aki forgópisztolyt tartott a fiókjában, hogy a szakrális könyörgések mellett azzal is megvédje a falu népét a Trianon után betörő szerb martalócok ellen. (E nemes tradíciót mindenesetre sohasem használtam fel egyetemi karrierem emelése végett a PPKE bölcsészkarán, ahol az egyetlen protestáns tanszékvezető vagyok – rebellis és magyar, mint anyám, magyar és nyelvész, mint apám.) Élesen elkülönülő vonalakkal volt vegyes az anyanyelvi talaj, mindenütt jó minőségű magyar szó, erős, mindmáig ható, minden köznyelviségtől mentes észak-dunántúli nyelvjárás Tatán, ahol az első elemit végeztem. Általános iskoláimat Budapesten fejeztem be, Takács Etel osztályfőnöksége alatt, így megtanultam azt a másik nyelvet is, amelyen írok. A II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban (1954–58) olyan kitűnő tanáraim voltak, mint Mády Zoltán – egyben osztályfőnök –, a ma már csak mutatóban előforduló tudós tanár típusa, filológus, aki az egyetemen is tanított, és kandidátusi fokozatot szerzett; vagy Szerdahelyi Andor – ahogy neveztük, Cox – latin– görög szakos, aki egyszer matematikával is kisegített, élményszerűen és óriási hatóerővel. Jól ismerték apámat, és gondjuk volt rá, hogy élesztgessék bennem a nyelvészet iránti érdeklődést. A nyelvtan meg a nyelvek elég jól mentek, de inkább a kémiát szerettem, és különben is az volt a tapasztalatom, hogy mindannak, amit köznapi helyzetekben mondunk, vajmi kevés köze van a grammatika tantételeihez. Ha ezt a felismerést akkor tisztességgel végiggondolom, akár rögtön eljuthattam volna későbbi témámhoz, a nyelv(használat)i zavarok elméletéhez. Én azonban inkább ellógtam lábteniszezni. Mint életpályáik igazolják, kiváló osztálytársaim voltak, jól működő közösségben egymás és nagy eszmények iránt. A csúcspont a forradalom volt. Galántay Tibi hősi halált halt, és évtizedek teltével is csak elvétve akadt olyan, akinek személyes érdek vagy érthetetlen tévedés kiütötte a zászlót a kezéből. (Tudomásom szerint huszonhármunk közül csak ketten süllyedtek párttagságig.) Fegyveres harcokban soha nem vettem részt. De leszöktem a Parlament elé – mindenesetre két nappal a sortűz után, viszont ott voltam a Köztársaság téren, amikor a pártház alagsori kazamatáiban elzárt politikai foglyok után kutattak, egyébiránt hiába, hiszen ilyenek ott nem voltak. Amikor azután döbbenetes lett

5

a csend és a letargia, jól bezsírozva, egy elhasznált lepedőbe tekerve az ecetfa mellett elástuk a dobtáras gitárt a húsz póttölténnyel, amelyek hiánytalanul megmaradtak. Megúsztuk egy enyhe lefolyású, bizonyos nyomok eltüntetése után eredménytelen házkutatással. Döbbenetes volt a reménytelenség és a csönd. 1956 ősze megtanított rá, mit jelent a nemzet és a szabadság eszméje. Mindkettőt a génjeimbe égetve őrzöm. Az ELTE bölcsészkara, ahová magyar és török szakra vettek föl, 1958-ban a nyelvészet mint tudományszak hazai fejlődéstörténetének korszakváltása előtt volt. A marrizmust – Sztálin közreműködését is felhasználva – addigra kifüstölték, és azok a jeles személyiségek, akik az ötvenes évek legelején egzisztenciájukat is kockáztatva szót emeltek a tudományosság maximái mellett és az ideológia vezérelte, megfellebbezhetetlen hivatalos doktrínákkal szemben, immár megerősödve képviselték a klasszikus elveket, vagyis az újgrammatikusok programját, elsődlegesen Hermann Paul Prinzipien-jével a zászlón. Tanszékünk zománcozott, fehér tábláján még sokáig a régi „Török Filológiai és Magyar Őstörténeti Intézet” felirat hitelesítette a veretes hagyományt. (A két diszciplína, amely akkor még összeért, később helyreállíthatatlanul szétvált.) A felszínen minden nyugodt és robbanásbiztosan szilárd. Laziczius már nincs. Zsilka János még lomhán farigcsál klasszika-filológiai részkérdéseken, Szépe György – apám találó kifejezésével: a „Kezdeményező” – 27 éves, és a Nyelvtudományi Intézet szótári osztályán Országh mellett lexikai egységek jelentésköreit boncolgatja (tángál). Antal László azonban már néha csontvárys valószínűtlenségében misztikusan átsuhan a színen strukturalizmusával („Vegyük a legegyszerűbb magyar szót. Legyen ez – mondjuk – a stanecli. A staneclinek a magyarban 625 esete van, a következő rend szerint: staneclit, staneclik, staneclitokéinak ...”). Telegdi éppen csak megkapja az általános nyelvészet tanszéket, de máris megkezdi Saussure-szemináriumait. A Fiatal Nyelvészek Munkaközösségének idővel jelentős alkotói (Kenesei, Radics, Bánréti, Pap Mária stb.) még az általános iskola padjait koptatják. Állóvízről persze szó sincs: készül az akadémiai nyelvtan, folynak a történeti és a dialektológiai kutatások, és így tovább, az egyetemen pedig sorra vesszük a részterületek alapjait. Én – teljesen fölöslegesen – felveszem még a perzsa szakot is, ahelyett, hogy rendesen megtanulnék angolul, bár eljárok András László kedves óráira, amelyeket szívességből tart néhányunknak. (Hasonló kihágásaim voltak még az átlógások az orvostudományi egyetem élettan óráira, a Zeneakadémián egyszer hallgattam Bartha Dénest, a Haydn-kutatót, lakásán Germanus Gyulát, beültem TúróczyTrostler József német irodalomtörténeti kollégiumára, na és a „lyukasórák” a Dunaparton, amikor történetesen oszétot kellett volna tanulni.) Minden elegánsan szabályos volt, ideértve Bárczi Géza élményszerű foglalkozásait a történeti témákban. 1960-61-ben Sallai János barátommal, aki később klinikai pszichológusi képesítést is szerzett, elkezdtünk járni Fónagy Ivánhoz. Hangtant hirdetett meg, de nagyon hamar kikötöttünk az információelméletnél és a poétikánál. Az órák a Gábor Áron utcában folytak, kávé mellett, rengeteg könyv között és olyan illusztris résztvevőkkel, mint Péter Rózsa akadémikus (Játék a végtelennel), Bethlenfalvy Géza, Fejér Irén, a műfordító, akik szintén gyakran eljöttek. Egy

6

ízben Szépe György tartotta meg a foglalkozást: Labovról beszélt, és lebilincselően mutatta be a szociolingvisztika sajátos megközelítéseit. Mindez együtt csakugyan egy másik világ volt. Viszont csak akkor kezdtem magam otthon érezni a tudomány előszobájában, amikor munkába fogtunk. Tudomásom szerint mi voltunk az elsők, akik Magyarországon egy nyelvészeti téma feldolgozásában számítógépet használtunk, nevezetesen az Ural-2-t, Dömölki Bálint közreműködésével, lopott gépidőkben. Alighanem ez volt az a pillanat, amikor eldőlt, hogy nem leszek turkológus. A fordulatot betetőzték Németh Gyula szavai, nem sokkal végzésem előtt. Ő mindenkinek a veséjébe látott, és nekem, az izgága fiatalembernek ezt mondta: „Maga hízásra hajlamos, és nem szeret dolgozni!” Mindkét dologban igaza volt, mert a munkaerkölcs szigorúbb kötelmeit kétségkívül csupán idő teltével tettem magamévá, a megkésett személyiségfejlődés egy későbbi pontján. Tanújelét adta mindazonáltal annak is, hogy értelmesnek tart: nem akadályozta meg, hogy a Societas Uralo-Altaica ösztöndíjával egy évet Hamburgban töltsek 1963-64-ben. Itt von Essen, a német hangtan klasszikusának órái következtek, némi finnugrisztika Décsynél és Ganschownál, török filológia alig, és főként Thomas Mann archaizmusain csiszolgattam német nyelvismeretemet. De hazajövet tapasztalnom kellett, hogy rácsok zuhannak le előttem mindenütt, és legföljebb rövid szellemi kalandok szűkös perspektíváiban gondolkodhatom. Hatalmas kockázatok vállalásával Fónagy Ivánnak csak 1967. április elsejével sikerült bementenie a Nyelvtudományi Intézetbe, ahol maga mellé vett a fonetikai osztályra. 2. Mélylátások Eleinte eszközfonetikával foglalkoztam. Ennek a munkának megvolt az az előnye, hogy a vizsgálati anyag a maga valóságközeliségével a spekulációmentes egzaktság, egy fajta tárgyias bizonyosság illúzióját keltette. (Nem is neveztem magam nyelvésznek, hanem egyszerűen csak fonetikusnak.) Az adatok értelmezése azonban minduntalan elméleti problémákba torkollott, ahogy ennek rögtön nyilvánvalóvá kellett volna számomra is válnia. Labiográfiával, palatográfiával és a Lotz-féle röntgenfilm képsorainak elemzésével bajlódtam. Persze a norma, a normatív ejtés szabályossága érdekelt, de már a kiindulás is teoretikus megalapozást kívánt: mi is a norma? Mire valameddig eljutottam, kiderült, hogy nem is ez az igazán érdekes. A labiográfiával világossá vált, hogy a szegmentumok csoportjai, és az egyes szegmentumok is, eltérő variabilitást mutatnak a mérési adatok szerint a beszédben. Arra a következtetésre jutottam, hogy akkor az egyes fonotípusoknak – legalábbis a magyarban – van valamilyen inherens stabilitási együtthatója. Ez pedig már voltaképpen a rendszerleírás szempontja, és továbbvezet egyebek mellett ahhoz a kérdéshez, hogy a változékonyság valamilyen módon kifejezésre jut-e a történeti folyamatokban. Ezen a téren azonban csak óvatos sejtéseket engedtem meg magamnak, mivel mást egyelőre nem is tehettem. Hasonlóan jártam a palatográfiával is. Szóval mindenkor a rendszerösszefüggések számítanak! Szólított Saussure szelleme, eszembe jutott Mengyelejev és Husserl antipozitívizmusa, elolvastam Chomsky és Halle The sound pattern of English-ét (amelyről azután a világ leggyatrább ismertetését írtam), de az igazi élmény Szépe György „Alsóbb nyelvi szintjei”

7

voltak, amelynek fénylő logikáját – tárgya a magyar fonológiája volt – sokkal jobban tudtam követni. Felkapaszkodván ezekre a newtoni vállakra azt a gyermeteg és anakronisztikus kérdést tettem föl magamnak, hogy akkor én most már strukturalista lettem-e. Azt azonban még mindig nem tudtam, hogy talajt fogtam-e a nyelvészet partjainál. Hangstatisztikai vizsgálataimmal ismét meglepetés ért. Spontán beszédszövegekből indultam ki, és egy gondos könyvelő szorgalmával regisztráltam mindent, ami lajstromozható: a fonémaképviseletek és hangkapcsolatok eloszlási viszonyait, a szavak, a (tag)mondatok hosszát, szófajok disztribúcióját stb. Közel voltam ahhoz, hogy egy dögletesen unalmas leltárral álljak elő, amilyet közepes méretű háztartási boltok raktárállományáról havonta készítenek. Nem voltam éppen elégedett. Újra belehallgattam hát a felvételekbe, ismét végigfutottam a listákat, és akkor hirtelen megszólaltak az adatok. A kapcsolódási minták decimális osztályainak mutatói vitték a prímet. Egy egyszerű statisztikai mesterfogással sikerült igazolni, hogy a szegmentumok egymáshoz épülése a szekvenciában mély, bár komplex determinációk hatálya alatt áll. A felismerést üstöllést felcímkéztem a lex phonemarum affinitatis tételének hivalkodó elnevezésével, bár egyéb tekintetekben illemtanom erősen eltér az amerikai kollégákétól. Úgynevezett pályám alakulása szempontjából a fenti foglalatosságok szerepe az, hogy közben észrevétlenül megalapoztam egy „másik” fonológiai keretet, amelyet – évtizedekkel később – ’műveleti megközelítésként’ próbálok kidolgozni. Közben gyűltek az elektroakusztikai adalékok is, és 1976-ban kiadtam A beszédfolyamat alaptényezői című összeállításomat. (Ma is idézik, bár fölöslegesen: alaposan eljárt fölötte az idő.) Egyre jobban kiismertem magam a hangspektrográfiában, amelynek regisztrátumait egyébként nem volt könnyű megbízhatóan olvasni: a hallási– észlelési feldolgozás eredményei gyakorta nehezen hozhatók teljes összhangba a tisztán akusztikai információval, mert az emberi rendszer alaposan átértelmezi a jelenségeket. De nem riasztottak el bennünket a nehézségek, hanem Hirschberg Jenővel, aki akkor már nemzetközileg is elismert gyermekgégész volt, nagy fába vágtuk a fejszénket. A feladat az volt, hogy összegyűjtsük a gyermekkori rendellenes sírási, légzészörejes és köhögési hangok típusait, és ezeket a típusokat akusztikai ismérvek alapján összekapcsoljuk diagnózisokkal, mégpedig egy lehetségesen teljes összefüggés-hálóban. Csőstül jöttek a problémák, de nem kíméltük erőinket, hála Jenő kitartásának. Két ponton keservesen megszenvedtük a vállalkozást. Az egyik az volt, hogy az akusztikai kimenetek mögött sokszor szinte lehetetlennek tűnt felismerni a közvetlen fiziológiai okmagyarázatot, márpedig ez fontos volt. (Ezen azért valahogy átverekedtük magunkat.) A másikkal voltaképpen mindmáig megmaradt bizonyos zavar. Az átfedések kérdéséről van szó: eltérő diagnózisok esetén látunk nagyon hasonló akusztikai effektusokat, és egyetlen diagnózishoz tartozó akusztikai képletek jelentősen különbözhetnek. Az utóbbival tettük, amit lehetett. Areális elrendezésben közöltük a jellemzők prototipikus nyalábjait úgy, ahogy ezek kapcsolódhatnak a diagnózisok osztályaihoz. Elemzéseink végső célja természetesen az volt, hogy a képletek megmondják vagy segítsék megmondani a gyermekorvosnak, milyen irányban kell keresnie a rendellenesség forrását és természetét. A

8

munka 1982-ben, illetve 1985-ben angolul és németül is megjelent, és – ahogy társszerzőmtől tudom – a Stanfordtól Maniláig használják az orvosképzés megfelelő ágazataiban. A kidolgozott eljárást szabadalmaztattuk is, de nem gazdagodtunk meg rajta. Ha a rendellenességek szabályosak, akkor ennek a nyelvhasználatban is így kell lennie. Mindig is érdekeltek a devianciák, „a nagy teoretikus narratívák történeteinek sima arcán a valóság ráncai”. Az igazi vadászterület a nyelvi kommunikáció zavarainak köznapi világa volt. A pragmatika felismerései jó kiindulásul szolgáltak, egyebek mellett azzal is, hogy figyelmeztettek a szándéktalan és a célzott melléfogások különbségére. Röviden: ami az egyik fajtában rontja a közlés eredményességét, az a másikban éppen a sanda, vagyis a manipulatív ráhatás eszköze. Amikor kicsit közelebb merészkedve a témához belepillantottam a jelenséghalmazok abundanciájába, valóságos tériszony fogott el. Nem igazán volt ínyemre az a mód, ahogy az idetartozó részproblémákat egyébként oly hasznosan, filantróp hevülettel általában tárgyalni szokták. Két dologra volt szükségem: egy nagy befogású keretelméletre és az ihletre, hogy valamilyen közös, lényegi elvre is rátaláljak, amely a szerteágazó sokféleséget közös indítópontra vezeti vissza. Reméltem, hogy ez az utóbbi valahogy meg is lesz, hiszen az adatok egyszer csak megint megszólalnak. Előbb azonban elméleti keretben kellett rendezni mindazt, amiről szó van, és ez nem látszott egyszerű feladatnak. Vértes O. András egy beszélgetésünk alkalmával azt mondta: „A nonfiguratív festészet élménye jelentős szerepet játszott számomra a modern fonológia megértésében”. Talán magam is tudtam, hogy a szélesebb ismeretperspektívák szükségesek a kutatásban, ezért is olvastam Heideggert, valamit az elméleti fizikából, egyebeket a nyelvtudományon kívülről, meg hallgattam Mozartot. Így került elém Fáy és Tőrös pompás Kvantumlogiká-ja. Ennek semmi köze nem volt a nyelvhez, de az alterek és viszonyok stb. összefüggései kezembe adták a kulcsot. Vizsgálati anyagomban szinte semmi nem volt parametrizálható, de az alterekben jól dobozolható volt mindaz, ami igazán számított. (Sajnos a szerzőkkel soha nem találkoztam. De egyikük, a matematikus Fáy Gyula, aki ismerte a kötetemet, két évtizeddel később – amikor hirtelen kríziskommunikációval kezdett foglalkozni – alaposan az orromra koppintott bizonyos részfogalmak pontatlan értelmezése miatt. Megérdemeltem.) A rendszer végül is elég megbízhatóan működött. Hátra volt még viszont a lényeg. Az a kiindulás kínálkozott, hogy a nyelvi események és a tényállások között egyegyértelmű leképezési relációt feltételezünk. Ha a leképezés nem kölcsönösen egyértelmű, kommunikációs zavar adódik. Hogy pedig ez milyen módon következik be, az a reláció torzításán fordul meg. Ennek a torzításnak a hátterében azután – immár a nyelvi teljesítményt tekintve – az az alapmechanizmus húzódik meg, amelyet mai kifejezéssel túlgeneralizációnak nevezhetünk. Ebből minden zavartípus levezethető. Le is vezettem. Ám amikor doktorálni akartam a koncepcióval meg a szokásos rekvizitumokkal, kiderült, hogy azok, akik a tudományos hivatalosság árudáinak pultjainál rutinnal pöffeszkedtek, nem óhajtották elhinni, hogy így van. Mindegy, azzal vigasztaltam magam, hogy megbízható hírek szerint a köteteket éppen az egyetemista fiatalság olvassa, én pedig jól alányestem a kádárscsina tömegközlési manipulációjának. A témára még

9

többször visszatértem, és – azt hiszem – sikerült meggyőzően kimutatnom, hogy Augustinus híres hazugság-definíciójában (Mendacium est enuntiatio cum voluntate enuntiandi falsum) a bizonytalan voluntas ’szándék’ fogalma egzakt, episztemológiai alapú értelmezéssel helyettesíthető. Ahhoz, hogy mélyre lássunk, mindenekelőtt a felszín alapos szemlélésére van szükség. Látva az 1980-90-es évek fonológiájának technizálódási folyamatát, amely egyre távolabb vitt a beszéd nagyon jelentős részleteinek és különösen szekvencia-szervező szabályainak leírásától, vissza akartam térni a beszéd ún. fonetikai valóságához, hogy újraindulhassunk. A középpontban a spontán beszéd lazítási (lenizációs) jelenségei álltak. Sorra azonosítottam azokat a kisebb-nagyobb perverzitásokat, amelyeket nap mint nap hallunk, elkövetünk és kárhoztatunk (redukció, csonkítás, a szótagképzés elfacsarása stb.). Ezekből jól adatolt, csinos kis lepkegyűjtemény állt össze, amely azonban néma volt, mint a sír. A típusok és egyedi megjelenéseik nem látszottak rendszerességet mutatni. Azonos felépítésű szekvenciák megfelelő helyein hol találkozunk velük, hol nem, mintegy oksági determinációk nélkül az eloszlásban. Ez rendkívül zavaró. Látszott viszont, hogy a lazítási folyamatok fellépése kondicionált, csak nem tudni, hogyan. Eszembe villant Hegel: a dolgokat kialakulásuk dialektikus folyamataiban értjük meg igazán, tehát azt kell nézni, milyen alapmechanizmussal kell számolnunk a lazítások létrejöttével kapcsolatban. Ez a procedurális megközelítés arra a következtetésre vezetett, hogy a beszédben soha nem száraz kis fonológiai képleteket veszünk alapul, hanem többdimenziós térben mozgunk. Ebből lett a ’globális programozás elve’. Eleinte senki nem örült neki különösebben, sőt akadt, aki abszurd módon félre is értette. Nem csoda, a koncepció még nem volt teljes mélységében kifejtve. De aztán hatott: független evidenciaként a parafáziák, a nyelvbotlások és talán a gyermeknyelvi jelenségek explikációja (elsősorban Szépe Judit jóvoltából) igazolta az elképzelést, és – ha nem értettem félre Bakró-Nagy Marianne szavait – valamilyen mértékben a protofinnugor szótagszerkezet történeti alakulásának leírásában is fel lehetett használni. Most majd neki kell vágnom a teljesebb változatnak. 3. Kalandok 1993-ban hívtak meg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karára. Két évre rá megalapítottuk az általános és alkalmazott nyelvészet szakot (ma elméleti nyelvészet szak). Azt láttam, hogy minden hasonnevű alakulatnak megvan a maga profilja, Szegedtől Budapestig. A program tervezésekor arra jutottam, hogy a mi arcélünk a lehetséges teljesség lesz: a képzés fedje le a nyelvtudomány minden fontosabb területét, és egészüljön ki olyan speciális témakörökkel, amelyek iránt mélyebb érdeklődés mutatkozik. Maróth Miklós dékáni vezérlete alatt a starthelyzet ígéretes volt, mert nem szóltak bele semmibe, és magam választhattam meg a munkatársakat. Ebben két ismérvet igyekeztem alkalmazni: az elementáris gondolkodás képességének a kritériumát és a tisztességét. Ennyi elég is volt, mert ahol ez a kettő megvan, ott a szaktudással látatlanban is számolhatunk. (Akiknek az esetében tévesztettem, hamar kiváltak a közösségből.) Emellett minden területre mindig csak a legjobbakat igyekeztem állítani. Szerencsém volt, mert olyan kiváló személyiségek tiszteltek meg

10

közreműködésükkel, mint Wacha Balázs, Cser András és Ábel Péter (Maleczky-tanítvány), majd Szépe Judit és Olsvay Csaba, legújabban pedig Rebrus Péter. Igényes munka folyt, végzettjeink szinte kivétel nélkül magas presztízsű állásokat nyertek el, ahol megállják a helyüket. Az elvárásokat komolyan vettük, de a hangulat meghitten barátságos volt, amit leginkább diákjaink egymás közötti viszonyán lehetett lemérni: fáradhatatlanok egymás segítésében, és jókedvű szalonnasütések mellett önfeledten mókáznak a vélt vagy valóságos egyetemi abszurditásokon szörnyülködve. Mára sajnos fenyegetett helyzetbe kerültünk, három romboló erő megjelenésével, úgymint: az intézményi irányítás hellyel-közzel kafkaeszk hatalommechanizmusai, a merkantil szellem fölerősödése és a bolognai lidérc. 2005 őszén még biztosan tudunk új évfolyamot indítani. 1977-ben kötöttem életre szóló barátságot Dombrády Gézával (*1924). Géza kétnyelvűségében a német lett az erősebb, de angol iskolákat járt, és fiatalon – először egy belvárosi kárpitosnál – japánul tanult. Így lett előbb a hamburgi, majd a kölni egyetem japanológiai intézetének az igazgatója. Szakmai teljesítményét ékesen bizonyítja, hogy egy tokiói világkonferencia vezető előadásának megtartására 10.000 márkás honorárium felajánlásával kérték föl (1980-as devizaértékről van szó). Az izgalmas viszont az volt, hogy elsőrangú lírikus: az expresszionista német líra vezéregyéniségének, Günter Eichnek a köréhez tartozott, és Párizsban Célannal ebédelt. Lefordítottuk együtt Bashô híres Béka-versét németre és magyarra, ami emberpróbáló feladat a rettenetesen szigorú formai kötöttségek és a kultúraspecifikus jegyek miatt. Fő szórakozásunk azonban az ő költeményei voltak. A dolog a következőképpen zajlott. Én jócskán belekotnyeleskedtem az eredetibe, majd lefordítottam magyarra. (Szörnyűséges munka volt, elsősorban a szubtilis neologizmusok és a betűjátékok miatt.) Géza a maga részéről ezt megigazította, majd a kotnyelek felhasználásával elkészítette az új német verziót. Ez szolgált alapul a soha nem lezárt magyar fordításhoz. Aztán a végén egyszer megcsináltuk az én Hét palimpszeszt-em kétnyelvű változatát, ’pozitív – negatív’ tükörpárhuzammal. Az igazsághoz tartozik, hogy mindeközben elképesztő mennyiségű száraz fehérbort pusztítottunk el, vastag vacsorák mellett. Stílszerűen: Dombrády Géza jóvoltából ismét ott álltam egy addig ismeretlen – de ugyanolyan hiteles – égboltra függesztve tekintetemet, amelyen máshogy vannak rendezve a csillagképek, és újra tudtam, miért kell a suszternek Beethovent hallgatnia, hogy igazán jó cipőt tudjon készíteni. Közepes szinten képzett fafaragó vagyok/voltam, igazoló iratok nélkül. Úgy látom, motívumaimat leginkább Schrödinger hullámelmélete ihlette. Egy alkalommal egy finn kolléga, akit különösen Az ajzott lósóska tobzódása című reliefem ragadott meg, felajánlotta, hogy Turkuban – más művészek társaságában – gyűjteményes kiállítást szervez számomra. Töltöttem neki még egy italt, és jót nevettem. Valóban érdekelt, mi az, ami nincs a képen, de benne van. Klimt Judith und Holofernes-ébe meg is próbáltam belelátni. Arra jutottam, hogy kétezer év kulturális távlatai egyenes vonallal érnek egymásba, a felszín alatt. A felszín alatt izgalmas volt belelátni azokba a tendenciákba, amelyek unokám, Szende Tímea (*1994) zseniálisan egyedi helyesírását irányítják. Az etimológia elvének teljes feladásán túl különösképpen az igemódosítók és a

11

klitikus elemek íráshasználata a lenyűgöző. Hamar felismertem, hogy itt a magyar helyesírás annyira aktuális megújításának az irányelvei követelik kimondatásukat, a Port Royal grammatikájának szellemében. Apám, Szende Aladár (1914–2003) szerint ilyesfajta reformkezdeményezésre legkorábban talán negyedszázad múlva kerülhet sor. Igaza volt, ez a kaland tehát már elmarad. 4. Közszolgálat Amikor véglegessé vált, hogy Fónagy Iván Párizsban marad, az ő helyén engem bíztak meg a fonetikai osztály ügyeinek vitelével a Nyelvtudományi Intézetben, ahol 1967 óta dolgoztam. Abban az időben már megkezdődött a fonetikai labor rekonstrukciójának a tervezése, amelyhez én is hordtam a muníciót. Talán két év sem telt bele, amikor az intézet igazgatósága úgy látta, hogy az osztályvezetői poszt végleges betöltésére nem vagyok alkalmas. Persze félreálltam, és igyekeztem a háttérben meghúzni magam. Utóbb kiderült, hogy Bolla Kálmán a fejlesztési programot sokkal jobban és eredményesebben végig tudta vinni, mint ahogy én erre valaha is képes lettem volna. De megnyugtatott Vértes O. András fensőbbséges derűje is, aki pedig – velem ellentétben – joggal nehezményezhette volna kinevezésének elmaradását; óriási szakmai tekintély volt, még éppen innen a nyugdíjkorhatáron. 1973-at írtunk, amikor egy alkalommal az intézetben ún. nyílt pártnapot hirdettek meg, mindenki számára kötelező megjelenéssel. A rendezvényt az tette esedékessé, hogy akkor csaptak le a szamizdat Marx-kritika szerzőire, Kis Jánosra, Bence Györgyre és Márkus Györgyre. Mindenből kizárták őket, és mivel akadémiai kutatóintézeti alkalmazottak voltak, minden intézet kapujára ki akarták szögezni a felnégyeltek darabjait, miheztartás végett. (A kéziratot baráti köröm jóvoltából ismertem, sőt a két fiatalabb társszerzővel hosszan beszélgettünk is.) Az intézeti hivatalosság, amely maga is rühellte a rossz színjátékot, zavartan ismertette a kizárásokat. A harapnivaló, lehangolt csendben, egyedüliként, felszólamlottam, és dühösen számon kértem a mocskos világon a tudományos gondolkodás szabadságának a megsértését. A párttitkár szelíd ember volt, akinek az ideológiai felkészültségét egy neki tulajdonított fordulattal gúnyolták ki: „Mert az nem véletlen, hogy a nem véletlen az nem véletlen”. Válasza a következőképpen hangzott: „Elvtársak! Most énekeljük el az Internacionálét.” Elénekelték. Az incidensből nem származott bajom, és egy melankolikus kézlegyintéssel elintézettnek is tekintettem volna a fejleményeket. Ám csakhamar kiderült, hogyan is kell érteni a ’puha diktatúra’ fogalmát. Pap Máriát, akit személyes kapcsolatok fűztek az említett csoporthoz, bár ő maga nem antimarxizált, eltávolították az intézetből. Kandidátusi disszertációját sem védhette meg, amely pedig eszméivel máig alapul szolgál szociolingvisztikai kutatásokhoz. A legkiválóbb embert veszítettük el, visszamentéséért megkísérelt akcióink másfél évtizedig folytak sikertelenül. Felépítésében és működésmódjában az Akadémia a szovjet mintát követte, kezdetben havi munkaterv és jelentés írásának kötelezettségével. A kutatás és a kutatók osztályokba sorolódtak, a közvetlen végrehajtó hatalmat az igazgatóság gyakorolta. Ilyen közeg általában nem használ az innovatív gondolkodásnak; ártalmatlan kis fondorlatokkal lopott merészebb térfutásaink inkább hasonlítot-

12

tak a felismert szükségszerűségre, mint a tulajdonképpeni értelemben vett szabadságra. 1989-ben homályos sarkokban összegyűlve pusmogni kezdtünk. Eleinte csak akut finanszírozási problémák fölött borongtunk, később azonban komolyabb, tudománypolitikai vonatkozások is felmerültek. Sebtében összetrombitáltunk egy teljesen illegális intézeti értekezletet is, amelynek népes tábora nagy egyetértésben megszavazta azt, amit a jövő útjának tekintettünk. Történetesen én vittem a szót, középpontba állítva a merev, autoritatív struktúra feloldásának szükségét. A csillagok állása kedvezőnek tűnt, érveink ésszerűek voltak, a háttérben bízni lehetett a friss TDDSz-ben, sőt Marianne, a kitűnő intellektusú igazgatóhelyettes is mellettünk mozdult meg kockáztatva, hogy bőrét viszi a vásárra. (A sejtés igazolódott: setétben ólálkodásunkat követően igazgatónk Marianne-t lélekgyötrő filippikákban osztotta ki, árulást és egyéb borzalmakat emlegetve; évekbe tellett, amíg acsar hadakozásuk boldog házasságban teljesedett ki.) Ügyünk sorsa 90 után az általános műsorterv szerint alakult: nagyon kevés dolognak kellett megváltoznia ahhoz, hogy minden ugyanúgy maradhasson. Egyszóval a statikai szerkezet megbonthatatlan maradt, a régi fegyverhordozók eredeti helyükön kissé szívélyesebb mosolyt öltöttek arcukra, az apparátus pedig csak kevéssel lett bürokratikusabb, mint annak előtte. A rendszerfordítás nálunk is mindössze kb. 30 fokosra sikeredett. A többi nem érdemel említést: opponensi szerepek és disszertációk vezetése, lektorálások, szakértői felkérések stb. Próbáltam mindig kemény, de nagyvonalú lenni. Nem oly nehéz annak, akit az utak bozótosabb fordulóin úri lócsiszárok néha bevertek sárral. Maradok Pál szeretet-tézisénél, bár a lenyűgöző szellemű apostollal ellentétben – vele szemben hátrányomra – nem tanultam meg megbocsátani azért, ami nem megy le a torkomon. 4. Arcom földi mása Többségükben azok jártak jól, akik nem ismerték meg. Egyéb korlátozottságaim mellett látási fogyatékosságom alaposan beszűkítette szocializációs folyamataim esélyeit, mostanra pedig visszahúzódóvá és – közvetve – életidegenné tett. Minderről azonban igaz ember, ötödik évtizede barátom Sallai Zsan többet tud, mint én magam. Vannak barátaim és baráti ellenfeleim. Sok éve lélektársam – bár nemritkán csípős vitákba kényszerít – gyengéd és áldozatkész. Hálás vagyok gyermekeim édesanyjának, dr. Gyeney Máriának, akivel szeretetben és közös gondban neveltük fel fiunkat és leányunkat: Zsolt (*1970) gépészmérnök, a Richter részlegvezetője; Ágota (*1972) Yorkban doktorált, most Angliában az egészségügygazdaságtan területén kutató. Fiú unokám mindig kivont karddal áll a vártán, a leány, Szende Tímea pedig született boszorkány, és – szakavatott vélemény szerint – reménytelenül hasonlít az öregapjára. Elismerések? Nagyszerű tanítványunk, Tóth Laci egyszer állítólag azt mondta valakinek: „Amikor Szende tanár urat hallgatom, mindig tudom, hogy hol vagyok”. Kovács Zsuzsanna: „Ott ült, kicsi volt, és olyan zsebes kék ing volt rajta, amilyet régen a buszsofőrök hordtak. Ez egyetemi tanár? – kérdeztük öszszenézve. De akkor megszólalt Szende tanár úr, és mi rögtön tudtuk, hogy ez egy egyetemi tanár”. Kovásznay Gergely: „Mi!? Szende tanár úr nem egy

13

showman? Olvass el két P. Howardot, és azonnal észreveszed, hogy miről van szó!” (Tény, hogy az óráimon mindig a fin de siècle stílusában fogalmaztam, hegeli körülményességgel, néha mégis humorral, ami az egyetlen, tagadhatatlan előnyöm Hegellel szemben.) Öregapám, Körmendi Benő (a „Papa”, 1883– 1950): „Gyere, no, elmegyünk együtt...” Unokám, Szende Zsombor Ákos (akkor ötéves): „Pápó, beszélgessünk még!” Cser András, PhD, egyetemi docens: „Az fantasztikus, ahogy te főzöl!” 4. Personalia Alkalmaztatás: `tanszékvezető egyetemi tanár`, Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK; `tudományos tanácsadó`, A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete. Tanulmányok: magyar, török és iranisztika szak, `Eötvös Loránd` Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara, Budapest (1958–63.), Universität Hamburg (1963–64.). Minősítések: középiskolai tanár és előadó 1964.; német és török tolmács 1966.; Dr. phil. 1972.; `Candidatus Scientiarum Linguarum` 1975.; `Academiae Doctor` 1991; `egyetemi tanár` 1993.; `Széchenyi-professzor (1999–2002)`; `magister emeritus` 1998.

14

SZENDE TAMÁS TUDOMÁNYOS PUBLIKÁCIÓI Rövidítések: ALinguH = Acta Linguistica Academiae Scientiarum Hungariae, ÁltNyT = Általános Nyelvészeti Tanulmányok, Ism. = ismertetés, MNy = Magyar Nyelv, MFF/HPP = Magyar Fonetikai Füzetek/Hungarian Papers in Phonetics, MNyTK = A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, NyK = Nyelvtudományi Közlemények, Nyr = Magyar Nyelvőr, NytudÉrt = Nyelvtudományi Értekezések, szerk. = szerkesztette, UAJb = Ural-Altaische Jahrbücher/Uralic-Altaic Yearbook

1960. Ifjabb Teleki Mihály naplója. Tankönyvkiadó, Budapest. (Szerk.) 1963. Török jövevényszavak: In: Fábián Pál gyűjteménye. Budapest, passim.

(szerk.):

Magyar

szófejtések

1964. Köznyelvi hangstatisztikai vizsgálatok. ÁltNyT 2. 117–32. (Társszerző: Fónagy Iván és Dömölki Bálint) Aziz Nesin: Fordítások és ferdítések. [Tréfás történetek.] Európa, Budapest, (Fordítás) 1965. Szent-Iványi: Der ungarische Sprachbau. Nyr LXXXIX, 250–6. (Ism.) 1966. Semjakin: A gondolkodás és a beszéd. Nyr XC, 99–100. (Ism.) 1967. Denes–Pinson: The speech chain. Nyr XCI, 374–5. (Ism.) Brod: Franz Kafka. Helikon XII, 154–5. .(Ism.) 1968. Szóstatisztikai vizsgálatok Tóth Árpád, Juhász Gyula és Szabó Lőrinc költeményei alapján. Nyr 93. 287–301. Phonétique et Phonation. Nyr XCII, 124–7. (Ism.) 1969. Zárhangok, réshangok, affrikáták hangszínképe. NyK 71. 281–344. (Társszerző: Fónagy Iván)

15

A köznyelvi magyar ejtésnorma felé (I. A norma II. Az ajakartikuláció). NyK 71. 345–99. Chomsky–Halle: The sound pattern of English. Nyr XCIII, 402–4. (Ism.) Chomsky–Halle: The sound pattern of English. NyK LXXI, 448–60. (Ism.) Jakobson, Roman, Halle, Morris: Fonetika és fonológia. In: Hang – jel – vers. (Szerk. Fónagy Iván és Szépe György.) Gondolat, Budapest, 11–65. (Fordítás) 1970. Az utca hangja (szabálytalan beszédfolyamatok szabály jellegű jellemzői). Nyr 94. 189–204. (Társszerző: Szende Virág.) Líra és matematika? Korunk 29. 1448–53. G. Varga: Alakváltozatok a budapesti köznyelvben. Nyr XCIV, 245–8. (Ism.) 1971. A normáról (a beszédhangok ejtésnormájának feltárása kapcsán). BL. (Fiatal Nyelvészek Baráti Körének Kiadványai) 3. Budapest, 1–12. Török címszavak: Világirodalmi Lexikon I., A–Cal. AkK: Budapest, passim. Anyanyelvünk hangzásáról (A hangkapcsolatok szerepe). Nyr 95. 442–53. Molnár: A magyar beszédhangok atlasza. NyK LXXIII, 1971, 472–4. (Ism.) 1972. Gége nélküli beszéd (A nyelőcsőbeszéd élettani és akusztikai sajátságai). Nyr 96. 212–22. (Társszerző: Sáfrán Antal.) A beszédhangok időtartama és a hosszúság. Nyr 96. 461–7. Akustische Regelmässigkeiten unregelmässiger Sprechvorgänge. In: Hirschberg Jenő, Szépe György, Vass-Kovács Emőke (eds.): Papers in Interdisciplinary Speech Research. Proceedings of the Speech Symposium Szeged, 1971. AkK, Budapest, 267–8. Az asszonynév kérdése és egy javaslat. BL. (Fiatal Nyelvészek Baráti Körének Kiadványai) 8. Budapest, 1–21. (Társszerzők: Kassai Ilona és Nagy Endre) Deme: Mondatszerkezeti sajátságok gyakorisági vizsgálata. NyK LXXIV, 1972, 463–5. (Ism.) 1973. Spontán beszédanyag gyakorisági mutatói. AkK, Budapest, pp. 65. (NytudÉrt 81.) Ism.: von Minden: Ural-Altaische Jahrbücher XLVI, 1974, 280–1. Molnár Ildikó: MNy LXX, 1972, 371–3. Timaffy Ildikó: NyK LXXVII, 1975, 300–3.

A beszédnorma elméleti alapjairól. Nyr 97. 315–24. Die Oesophagussprache als sprachlicher Kompensationsvorgang. Folia Phoniatrica 25. 347–64. (Társszerző: Sáfrán Antal) A szünet köznyelvi sztenderdjei – skizofrének beszédszünetei. Nyelvtudományi Dolgozatok 14. 145–9.

16

1974. A kérdés és a kérdezés. Nyr 98. 333–41. (Társszerző: Eva Gårding.) A magyar hangrendszer néhány összefüggése röntgenográfiai vizsgálatok tükrében. MNy 71. 68–77. Intra- and interlingual specifics of distribution phenomena in spontaneous speech materials. Copenhagen, 1974, 1–9. A XX. századi magyar líra egy fejlődésvonulatához. NytudÉrt. 83. Budapest, 585–6. A nyelv akadályképző szerepéről (palatográfiai mérések alapján). NyK 76. 323– 57. A beszédhang-domínium fogalma. ÁltNyT 10. 141–52. Intervocalic affricates in present-day Hungarian. Annual Report of the Institute of Phonetics, University of Copenhagen 8. 129–31. 1975. A szünet mint funkció. Budapest, pp. 36 + 9 táblázat. (MNyTK 143. – társszerző: Sallai János.) Adalék a gyerek beszédhangrendszerének kialakulásához. NyK 73. 194–9. (Társszerző: Asztalos Gábor.) `Markedness` in the light of distribution phenomena of distinctive features. In: Abstracts of Papers, 8th int. Congr. Phonetic Sciences, Leeds, 1975. Univ. of Leeds Press, Leeds, 281. p. A beszédkutatás eredményeinek visszfényei az anyanyelvoktatás reformjának szemléletében. Magyartanítás 18. 118–22. Magánhangzóközi affrikátáink természetéről. MNy 71. 432–8. Szociolingvisztika: a társadalom nyelvhasználatának tudománya. Nyr 99. 205– 18. A beszédhang minőségének mérése. Nyr 99. 469–73. (Társszerzők: Kassai Ilona és Olaszy Gábor.) Buda: A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei. Nyr IC, 90–1. (Ism.) Fónagy: Füst Milán, Örökség – Dallamfejtés. NyK LXXVII, 303–7. (Ism.) 1976. A beszédfolyamat alaptényezői. AkK,:Budapest, pp. 197.

Ism.: Sallai János: Nyr CI, 1977, 118–20. Szántó Jenő: Népszabadság XXXV, 1977. IV. 15., 8. p. Szabó T. Ádám: Finnisch-Ugrische Mitteilungen II, 1978, 89–90. Kassai Ilona: MNy LXXIII, 1977, 482–6. Kassai Ilona: ALinguH LXXIX, 1979, 176–81. M. Korcsmáros Valéria: Néprajz és Nyelvtudomány XXII–XXIII, 1978–79, 240–9. anonym: MFF/HPP 4. 1979, 196. p. Wacha Imre: MNy LXXII, 1980, 410–5.

Über technische Möglichkeiten der Messung der Stimmqualität des Sprechers. In: Stock, E., Suttner, J. (eds.): Sprechwirkung. Halle, 104–6.

17

Acoustic cues for voice quality features: 8th Acoustic Conference. Az Optikai, Akusztikai és Filmtechnikai Egyesület Kiadványai 6/5. Budapest, 1–4. (Társszerző: Hirschberg Jenő.) Die Rolle der akustischen Analyse in der Diagnostik pathologisch veränderter Säuglingsstimmen. In: Proceedings 16th int. Congr. Logopedics and Phoniatrics, Interlaken, 1974. Basel, 171–7. (Társszerző: Hirschberg Jenő.) Re-zitationen – positiv und negativ. Dombrady, G. S.: Äusserungen. Hamburg, 32–3. Szabálytalan beszédfolyamatok szabály jellegű jellemzői. In: A beszédszimpózion magyar anyagai. Szerk. Wacha Imre – Molnár József. Budapest, 74–6. (MNyTK 139.) Hangrendi kivételek értelemmegkülönböztető színeváltozásáról. MNy 72. 95–7. Emfázis és fonológiai rendszer viszonyához. NyK 78, 1976, 475–8. Intra- and interlingual specifics in distribution phenomena. ALinguH 26. 67–76. The Hungarian–English Contrastive Linguistics Project Working Papers 1–4. & 6. NyK LXXVIII, 200–4. (Ism.) Papers in interdisciplinary speech research. NyK LXXVIII, 208–9. (Ism.) 1977. Kapcsolatzavarok mindennapi nyelvhasználatunkban. Nyr 101. 482–90. Deme–Ferenczy–Grétsy–Szathmári–Wacha: A rádióbemondó beszéde. MNy LXXIII, 117–9. (Ism.) 1978. A „felsikló” hanglejtésforma létrejöttének magyarázata a hanglejtésképzés módozatai alapján. In: Bolla Kálmán (szerk.): Fonetika `77. Vizsgálatok a hangtan köréből. Budapest, 44–6. Ugyanez: MFF 1. 104–7. A kifejezési szint tipológiájának lehetőségéről (magyar–svéd dallamösszevetés alapján). ÁltNyT 12. 233–41. Az elvont fonéma definíciói. MFF 2. 24–30. A beszéd és az írás. In: Kovalovszky Miklós (szerk.): Nyelvünk világa. Budapest, 20–2. Általános Nyelvészeti Tanulmányok X. A nyelv hangdomíniuma. I. OK, XXX, 132–6. (Ism.) Általános Nyelvészeti Tanulmányok X. A nyelv hangdomíniuma. NyK LXXX, 437–42. (Társszerző: Bolla Kálmán.) (Ism.) Általános Nyelvészeti Tanulmányok X. A nyelv hangdomíniuma. ALinguH XXVIII, 1978, 378–82. (Ism.) A magyar hangtan válogatott bibliográfiája. NyK LXXX, 238–9. (Ism.) Décsy: Sprachherkunftsforschung I. NyK LXXX, 252–5. (Ism.) 1979. `A szó válsága`. Gondolat Kiadó, Budapest, pp. 256.

Ism.: Büky Béla: Nyr CIII, 1979, 379–84. anonym: MFF/HPP 4. 1979, 197. p. Falus Róbert: Népszabadság XXXV, 1979. VII. 17., 7. p. S. G.: Új Ember XXXV, 1979. VII. 29., 5. p.

18

Erőss László: Új Tükör XVI, 1979. VII. 29., 2. p. Kőháti Zsolt: Magyar Nemzet XXXV, 1979. VIII. 19., 13. p. Szántó Jenő: Népszabadság XXXVII, 1979. IX. 12., 7. p. -th: Új Ember XXXV, 1979. IX. 23., 2. p. Lénárd Ferenc: Pedagógiai Szemle XXX, 1980, 276–8. Román István: Szabad Európa Rádió, „Ötágú Síp”, 1980. II. 10. Szepesy Gyula: Édes Anyanyelvünk II:11980/2. 15. p. Kronstein Gábor: Szakmunkásnevelés 1981/5. 26–9. és 32. p.

A hangtulajdonságok felhasználásának rétegei. MFF 3. 14–8. A szünet és a junktúra. MFF 4. 7–32. Defining the phoneme: phenomenological aspects. In: Proceedings 8th int. Congr. Phonetic Sciences I. Copenhagen, 320. p. Hangtani egyetemes egységek kutatásáról. MNy 75. 395–405. 1980. What can be said and what will be understood? In: Tarnóczy Tamás, Vicsi Klára (eds.): Proceedings Symposion on Speech Acoustics. Speech Recognition by Human and by Machine. Budapest, 135–9. Egyetemes fonetikai–fonológiai egységek kutatása és értéke az interlingvális fonológiai összevetésben. MFF 5. 29–39. Korunk kommunikációs zavarai. Nyr 104. 494–502. Davidsen-Nielsen: Neutralization and archiphoneme. ALinguH XXX, 406–8. (Ism.) Kassai: Időtartam és kvantitás a magyar nyelvben. NyK LXXXII, 15–8. (Ism.) Nagy: Kriminalisztikai szövegnyelvészet. Nyr CIV, 512–3. (Ism.) A magyar beszédhangok képzése – hangosfilm Ism.: Nagy Valéria: Köznevelés XXXVI, 1980/17. 15. p.

1981. Vértes O. András 70 éves. MNy 77. 505–6. Elmenni elmehetek...?! Egy önálló szövegfonológiai dallamtípus elemzése. MNy 77. 141–8. (Társszerző: Kozma Endre.) Az anyanyelvoktatás valóságfüggőségéhez. In: Szende Aladár (szerk.): Az anyanyelvi oktatás korszerűsítésének változatai. Budapest, 118–22. Nordenstreng: Közléselmélet. Nyr CV, 373–4. (Ism.) Vértes O.: A magyar leíró hangtan története. Nyr CV, 486–8. Goldziher Ignác: A középkori muszlim és zsidó filozófia: Goldziher Ignác, Az iszlám kultúrája. Gondolat, Budapest, 865–921. (Fordítás) 1982. Pathological cry, stridor and cough in infants. AkK, Budapest, pp. 157. (Társszerző: Hirschberg Jenő.)

Ism.: Strupler: Therapeutische Rundschau/Revue Thérapeutique XXXIX, 1982, 1045–6. Frint: Fül-, Orr-, Gégegyógyászat XXVIII, 1982, 256. p. Kuzenko: The Lancet II:1982–83/10. 1252. p. Wirth: Laryng. Rhinol. Otol. LXII, 1983, 134. p. Lábas: Orvosi Hetilap CXXIV, 1983, 795–6. Kiml: Československá Otolaryngologia XXXII, 1983, 45. p.

19

Perello: Anales ORL Ibero-Amer. X, 1983, 188. p. Muller: Folia Phoniatrica XXXV, 1983, 95. p. Fritzell: Läkartidningen LXXV, 1983, 3202. p. Wendler: Zeitschrift f. Ärztliche Fortbildung LXXVII, 1983, 733. p. Ruben: Int. J. Pediatric Otorhinolaryngology VI, 1983, 213–4. Davis: Archives of Desease in Childhood LVIII, 1983, 319–20. Helwig: Zentralblatt für Kinderheilkunde LXXX, 1983, 12. p. Sárkány: Gyermekgyógyászat XXXIV, 1983, 429–30. anonym: J. American Medical Association CCXLIX, 1983, 2097. p. Ewerbeck: Monatsschrift f. Kinderheilkunde CXXXI, 1983, 177. p.; CXXXII, 1984, 313. p. Proctor: Infant Mental Health Journal V, 1984, 245–7. Dmitriev: UDK 1984, 53. p. (A lapszám bizonytalan.) Kittel: Sprache – Stimme – Gehör VIII, 1984, 54. p. Gósy: MFF/HPP 14. 1985, 251–3.

Többértelműség és célzás. NyK 84. 203–20. A mai magyar nyelv fonémái. In: Bolla Kálmán (szerk.): Fejezetek a magyar leíró hangtan köréből. AkK, Budapest, 233–65. A levegőnyomás szerepe a hangképzésben. In: Bolla Kálmán (szerk.): Fejezetek a magyar leíró hangtan köréből. AkK, Budapest, 67–9. A nyelvi közlés zavarainak alapkategóriája: az `általánossal való helyettesítés`. Magyar Filozófiai Szemle 26. 506–39. A hangtani kutatások eredményei és alkalmazási lehetőségeik a közoktatásban. Nyr 106. 452–62. Criteria of speech research in the explanation of language acquisition processes. In: 8. Akusztikai Kollokvium. Előadások. Budapest, 322–6. (Társszerzők: Gósy Mária és Kassai Ilona.) Merlingen: Artikulation und Phonematik des H. ALinguH XXXII, 199–201. (Ism.) 1984. Az akusztika szerepe a nyelvészeti kutatásokban. Kép- és Hangtechnika 30. 81– 3. Elemi beszédesemény és fonéma. ÁltNyT 15. 293–302. Décsy: Global linguistic connections. Nyr CVIII, 548–9. (Ism.) Décsy: Sprachherkunftsforschung II. NyK LXXXVI, 460–1. (Ism.) Lüdtke: Kommunikationstheoretische Grundlagen des Sprachwandels. NyK LXXXVI, 284–9. (Ism.)

1985. Pathologische Schreistimme, Stridor und Hustenton im Säuglingsalter. S. Fischer Verlag: Stuttgart, New York und AkK, Budapest, pp. 136. (Társszerző: Hirschberg Jenő.) A valóságfeltárás zavarai a közlésben. In: Hárdi István, Vértes O. András (szerk.): Beszéd és mentálhigiéné. Budapest, 75–8. On the sound pattern of Hungarian. UAJb–Uralic-Altaic Yearbook 16. 1–32. (Társszerző: Beöthy Erzsébet.)

20

Spectral phonocardiography: on a new interpretation model in heart sound analysis. In: Kékes Ede, Martos Lajos (eds.): Proceedings 4th European Conference on Mechanocardiography. Budapest, 49. p. (Társszerzők: Bányai Ferenc, Olaszy Gábor, Simó Gábor.) Spectral phonocardiography on a new interpretation model in heart sound analysis. In: Non-invasive Cardiology 1985. Eds. Kékes Ede, Martos Lajos és Mihóczy László. Budapest, 449–51. (Társszerzők: Bányai Ferenc, Olaszy Gábor, Simó Gábor.) Gósy: Hangtani és szótani vizsgálatok hároméves gyermekek nyelvében. Nyr CIX, 118. p. (Ism.) Olaszy: A magyar beszéd leggyakoribb hangsorépítő elemeinek szerkezete és szintézise. Nyr CIX, 499–500. (Ism.) 1986. A hangtani kutatások újabb eredményei és alkalmazási lehetőségeik a közoktatásban. In: Szende Aladár (szerk.): Program az anyanyelvi nevelés továbbfejlesztésére. Budapest, 219–35. Beöthy: Hongaars – Fundamentele Grammatica voor Nederlandstaaligen. Hungarian Studies [Amsterdam] II, 283–4. (Ism.) 1987. Megérthetjük-e egymást? Korunk kommunikációs zavarai. Gondolat Kiadó, Budapest, pp. 312.

Ism.: anonym: Magyar Nemzet L, 1987. VII. 6., 6. p. Kemény Gábor: Édes Anyanyelvünk X, 1988/1, 13. p. Mórocz Mária: Új Szó [Pozsony] 1990. I. 15., 5. p. Vidra Klára: [Petőfi S. János – Békési Imre (szerk), A magyar szövegtani kutatás irodalmából.] Acta Acad. Ped. Szeged. II, 1991, 183–6.

Phonemic status, phonetic change and morphophonemic alternations. In: Proceedings 11th int. Congr. Phonetic Sciences. Tallinn, II. Tallinn 1987, 411–4. On communication disorders in everyday language use: abstract perspectives and `overgeneralisation`. Annales URE–Sectio Linguistica 17. 236–73. 1988. A note on morphophonological alternations in Hungarian. UAJb–Ural-Altaic Yearbook 60. 177–82. A projeect report on the investigation of communication disorders in everyday language use. In: Nuyts, J. (ed.): IPrA Survey of Research in Progress. Wilrijk, 94. p. A szegmentumsor időszerkezetének egy problémája: a `lazítás` szerepe. Műhelymunkák 5. 31–64. Magyar Fonetikai Füzetek/Hungarian Papers in Phonetics 1988–1994. (Szerk.)

1989. Phonematik des Ungarischen: Simultane Vokalsysteme und Probleme des Konsonantismus. Mitteilungen der Societas Uralo-Altaica 9. Hamburg, 184–5.

21

Phonological representation and `global programming`. MFF/HPP 21. 132–5. On how we speak when we speak as we speak (Multi-layer PR and [post]postlexical processes in Hungarian). ALinguH 29. 225–72. 1990. A politikai kultúra néhány nyelvhasználati–pragmatikai vonatkozása (1957– 1988). Nyr 114. 22–30. Hommage à Iván Fónagy. MFF/HPP 21. 133–41. `G. S. Dombrady`. Stadium I, 34 és 111. p. `LINGUA POLITICA CUM VOLUNTATE FALSUM ENUNTIANDI` Holmi 2. 244–52. `Lazítási folyamatok` a köznyelvben. In: Balogh Lajos, Kontra Miklós (szerk.): Élőnyelvi tanulmányok. Linguistica – Series A, Studia et Dissertationes 3. Budapest, 182–8. A psycholinguistic interpretation of pauses in spontaneous utterances (spoken by normal and schizophrenic subjects). ALinguH 40. 1990–91. 449–65. (Társszerző: Sallai János.) 1991. Lenition processes and `Global Programming Principle`. In: Proceedings 12th int. Congr. Phonetic Sciences, Aix-en-Provence, 1991. 5. Aix-en-Provence, 126–9. Can `markedness` be defined more positively? In: Bahner, W, Schildt, J., Viehweger, D. (eds.): Proceedings 14th int. Congr. Linguists, Berlin, 1987. I. Berlin, 543–5. On temporal pattern distortions in present-day Hungarian. In: Gósy Mária (szerk.): Temporal Factors in Speech. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, Budapest, 1–26. On two tendencies in distorting state-descriptions in present-day Hungarian. MFF/HPP 23. 1–25. On communication disorders in everyday language use: A sketch of typology. Annales URE Sectio Linguistica 22. 249–90. 1992. Phonological representation and lenition processes. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete: Budapest 1992. pp. 269 Ism.: Kontra Miklós: ALinguH XLII, 1994, 117–9. Kontra Miklós: Nyr CXVIII, 1994, 113–116. Hume: Eurasian Studies Yearbook (UAJb ) LXVI, 1994, 212–4.*

A szekvencia időszerkezetének torzulása a köznyelvi beszéd lazítási folyamataiban. NyK XCI, 1992–93, 3–48. Kontra–Váradi: Studies in Spoken Languages: English, German, Finno-Ugric. Nyr CXVI, 233–7. (Ism.)

*

Ez az ismertetés a szerzőt a munka néhány főbb pontját illetően egyértelműen elmarasztalja.

22

1993. A Horger-törvény és a szótagkivetés a mai magyarban. Horváth Katalin, Ladányi Mária (szerk.): Állapot és történet – szinkrónia és diakrónia – viszonya a nyelvben. Budapest, 173–9. Vezetéknevek morfonológiai különállásáról. Névtani Értesítő 15. Budapest, 295–7. A zsámbéki modell (Javaslat az informatikai alapú, kétfokozatú tanítóképzés bevezetésére). Iskolakultúra 3/12. 61–71. (Társszerzők: Bencze Lóránt, Sipos Lajos és Csébfalvi Károly.) Kemény: Normatudat – nyelvi norma. Nyr CXVII, 1993, 242–5. (Ism.) 1994. Média: tények és tendenciák. Harmadik Part 20–21. 199–95, 42–45. Do historical changes repeat themselves? (On historical `Two-Open Syllable Shortening` and present-day `Fast-Speech Syllable Elision` in Hungarian). ALinguH 42. 63–74. `Hungarian` (Illustrations of the IPA). International Journal of Phonetics 4. 91– 4. 1995. A beszéd hangszerelése. (Idő, hangmagasság, hangerő és határjelzés a közlésben). A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, Budapest, pp. 131. Spontán közlések beszédszüneteinek pszicholingvisztikai értelmezése. ÁltNyT 18. 215–28. (Társszerző: Sallai János.) `Mutasd meg Poisson-eloszlásodat, s megmondom, ki vagy`. Magyar Tudomány 40. 468–470. A johalal és a zypazzon. `A magyar nyelv történeti nyelvtana`. BUKSz 7. 183– 8. (Ism.) Reference and socially controlled knowledge. In: Richard A. Geiger (ed.): Reference in Multidisciplinary Perspective: Philosophical Object, Cognitive Subject, Intersubjective Process. Hildesheim/Zürich/New York:, Georg Olms Verlag, 387–404. (Társszerző: Bencze Lóránt.) Fülei-Szántó: A verbális érintés. Nyr CXIX, 1995, 419–21. (Ism.) 1996. A jelentés alapvonalai. (A jelentés a nyelvi kommunikációban). Corvinus, Budapest, pp. 134. A média önreflexiójának egy elméleti félreértése: *Média = hatalom. In: R. Molnár Emma (főszerk.), Galgóczi László–Nagy L. János (szerk.): Absztrakció és valóság. Békési Imre köszöntése. Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Kiadó: Szeged, 323–9. Affrikáták – pörön kívül. II. In: Terts István (szerk.): Nyelv, nyelvész, társadalom. Janus Pannonius Tudományegyetem–PSzM Projekt Programirooda, Pécs, 283–9.

23

A betiluai Judit keze. (Variáció egy Gustav Klimt-témára.) In: Bánki Judit (szerk.) Emlékkönyv B. Lőrinczy Éva születésnapjára. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, Budapest, 162–7. Kiefer (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan. 2. Fonológia. NyK XCV, 1996– 97, 245–56. (Ism.) 1997. Alapalak és lazítási folyamatok. Linguistica, Series A, Studia et Dissertationes 22. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, Budapest, pp. 245. Információvesztés morfolexémikus változatok kialakulásában. (Egy Telegditétel megközelítései.) NyK XCV, 1996–97, 193–200. Hangsúly és hanglejtés. Sípos Lajos (főszerk.): Pannon Enciklopédia. Dunakanyar 2000, Budapest, 122–3. „... hiába fel ne vedd!” In: Kiss Gábor, Zaicz Gábor (szerk.): Szavak – nevek – szótárak. Írások Kiss Lajos 75. születésnapjára. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, Budapest, 398–405. Insights from the negative: the metaphors of ‘Father’ in Hungarian oaths and invective formulas. LAUD Working Papers, Series A: General & Theoretical Paper No 405. Gerhard-Mercator-Universität, Duisburg, 1–9. 1998. A természetes fonológia és magyar alkalmazásai. ÁltNyT 19. 137–64. A szerkezeti tagolás változása a mai magyar beszédközlésben. In: Sándor Klára (szerk.): Nyelvi változó – nyelvi változás. JGyF Kiadó,: Szeged, 27–30. Montée stylisée: un nouveau moyen de structurer la phrase en hongrois. In: Imre Szabics (red.): Revue d’Études Françaises 3. Actes des Rencontres en l’honneur d’Iván Fónagy. Budapest, 19–23. Upside-down metaphors of ‘Father’. (The case of Hungarian oaths and invective formulas) In: Biebuyck, Benjamin, René Dirven and John Ries (eds.): Faith and Fiction. Interdisciplinary Studies on the Interplay Between Metaphor and Religion. Peter Lang: Frankfurt am Main, Bern, Wien, London and New York 83–96. Paszternák Hamlet-arcai – magyar tükörben. Mayer Erzsébet: A szem és a fül varázsa. Soknyelvűségért Alapítvány: Budapest, 42–53. (Társszerző: Mayer Erzsébet.) Paszternák Hamlet-arcai – magyar tükörben. In: Zoltán András (szerk.): Nyelv, stílus, irodalom. Köszöntő könyv Péter Mihály 70. születésnapjára. ELTE BTK: Budapest, 393–401. (Társszerző: Mayer Erzsébet.) Miért nem változik egy fonéma (fonológiai) önazonossága, ha a beszédben megváltozik képviseletének individualitásfoka? In: Gósy Mária (szerk.): Beszédkutatás ’98. Beszéd, spontán beszéd, beszédkommunikáció. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, 89–93. Kertész: Heuristik der deutschen Phonologie. Eine elementare Einführung in Strategien der Problemlösung. ALinguH XLV, 1998/3–4, 404–8. (Ism.)

24

1999. A szótag a köznapi beszéd lazítási folyamataiban és a történeti változás tükrében. In: Kassai Ilona (szerk.): Szótagfogalom – szótagrealizációk. Budapest, 63–83. Simultane Vokalsysteme und Probleme des Konsonantismus: Phonematik des Ungarischen. Finnisch-Ugrische Mitteilungen XXI–XXII, 213–7. Valaczkai: Atlas deutscher Sprachlaute. Modern Filológiai Közlemények I/2:1999, 138–41. (Ism.) 2000. Állapot és változás kategóriái a mai magyar nyelvben. http://www.nytud.hu/mtanyio/Pro2000.htm, szende.rtf 2001. A j kérdése: rendszerhely, fonotaktikai pozíció és történeti változások. In: Andor József, Szűcs Tibor–Terts István (szerk.): Színes eszmék nem alszanak... Szépe György 70. születésnapjára. Lingua Franca Csoport, Pécs, 225–36. (Társszerző: Cser András) Normakövetés a nyelvleírásban és változás a nyelvben. In: Bartha Magdolna, Stephanides Éva (szerk.): A nyelv szerepe az információs társadalomban. A X. Magyar Alkalmazott Nyelvészeti Konferencia előadásainak válogatott gyűjteménye. Kodolányi János Főiskola, Székesfehérvár, 417–20. Szépe Judit: Fonémikus parafáziák magyar anyanyelvű afáziások közlésfolyamataiban. NyK 98. 2001, 42–7. (Ism.) 2002. Pragmatika. Alapfogalmak és keretelméletek. PPKE BTK, Piliscsaba, pp. 53. (Egyetemi jegyzet) Szövegnyelvészet. Műveleti megközelítés. PPKE BTK, Piliscsaba, pp. 40. (Egyetemi jegyzet) The question of [j]: systemic aspects, phonotactic position and diachrony. Sprachtheorie und germanistische Linguistik 12/1. 27–42. (Társszerző: Cser András) Elemzés és újraelemzés: alapszerkezetek áthallásai redukált formákban. In: Fóris Ágota, Kárpáti Eszter, Szűcs Tibor (szerk.): A nyelv nevelő szerepe. Lingua Franca Csoport, Pécs, 315–7. Közügy. Valóság 45/2. 24–33. Hangsúly és hanglejtés. In: Sipos Lajos (főszerk.): A magyar nyelv és irodalom enciklopédiája. Magyar Könyvklub, Budapest, 164–6. Hangtan `2002`: Az elágazó ösvények kertje. Előadás a "Kísérleti fonetika és laboratóriumi fonológa" című konferencián. (Debrecen, 2002. április 12.). In: Hunyadi László (szerk.): Kísérleti fonetika – laboratóriumi fonológia 2002. A Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Nyomdája, Debrecen, 99– 110. Meghasonlás és áthidalások a hangtanban. MNy XCVIII, 432–41.

25

2003. Utak a magyarhoz. In: Újváry Gábor (főszerk.): A Balassi Bálint Intézet évkönyve 2003. Hungarológia a XXI. században. Balassi Bálint Intézet, Budapest, 123–7. (Társszerző: Szépe Judit.) – Eredetileg: Utak a magyarhoz. (Újabb nyelvleírási modellek és alkalmazásaik) Előadás a Balassi Bálint Intézet által rendezett szimpóziumon. (2002. május 31.) A magyar felsőoktatás hajmeresztő jövőképe. Magyar Nemzet LXI, augusztus 29. (201. szám) 6. p. Spontán közlések beszédszüneteinek pszicholingvisztikai értelmezése. In: Gósy Mária, Menyhárt Krisztina (szerk.): Szöveggyűjtemény a fonetika tanulmányozásához. Nikol, Budapest, 243–56. (Társszerző: Sallai János.) – Újraközlés, l. ÁltNyT XVIII, 1995, 209–22. ’Műveleti megközelítés’ a szekvenciaszervezés fomológiájában. In: Hunyadi László (szerk.): Kísérleti fonetika – laboratóriumi fonológia a gyakorlatban. Kossuth Egyetemi Nyomda, Debrecen 2003, 165–80. Csuklik, botlik, hámlik. MNy XCIX, 359–67. (Társszerző: Szépe Judit és Gerstner Károly.) 2004. Elvek és indulatok a tudományban. Magyar Nemzet LXVII, 2004. március 27., 32. p. Ellentmondás és logika a tudománypolitikában. Magyar Nemzet LXVII, 2004. augusztus 10., 6. p. Hogyan nyúljon a nyelvész a nyelvhez? Édes Anyanyelvünk XXVI, 4. p.(Társszerző: Szende Virág.) Mire jó, és milyen a "jó" fonológia? In: Emlékkönyv Kovács Emőke 70. születésnapjára. Szerk. Lőrik József. (Társszerző: Szépe György és Szépe Judit.) – Megjelenés alatt. Szerkesztés, fordítás A magyar beszédhangok képzése. 964. sz. hangosfilm. Tanért, Budapest, 1980. (Szakanyag. Társszerzők: Montágh Imre, Wacha Imre.) Hozzászólás és alternatívák a ‘Zsámbéki Modell II.: A pedagógusképzés reneszánsza (kihívások, jövőkép, stratégia)’ című témavázlathoz és koncepcióhoz. Budapest, 2000. június. 1–4. – Szakanyag. Szabadalom Eljárás és kapcsolási elrendezés különösen csecsemők és kisdedek sírási és köhögési hangjainak, valamint légzési zörejeinek tipológiai meghatározására. (Hirschberg Jenővel és Olaszy Gáborral közösen) A találmány NSzO jelzete: A 61 5/00 G 01 1/14. A bejelentés napja: 1980. II. 28.

26

KORTÁRSAK SZENDE TAMÁSRÓL Vázlat Szende Tamásról, a nyelvészről és emberről Szende Tamás édesapja nekem nagyon jó kollegám volt. Amikor (vagyis 2003-ban) elhunyt 90. életévében, akkor nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy nekrológot írjak róla a Magyar Nyelvőr-ben (amelynek mindketten voltunk segédszerkesztői az elmúlt évszázadban). Ez az írásom belekerült Szende Aladár „zöld könyvébe” is. Ekkor jutottam ismét közelebbi nexusba fiával, akit, természetesen, régóta jól ismertem: évtizedeken át kollegám volt a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében. Szinte természetes volt, hogy nem hárította el ő sem ezen remek sorozat szerkesztőjének a felkérését, hogy neki is jelenjen meg a saját zöld füzete. S én ismét megtiszteltetésnek tartom, hogy ebben közreműködhetek. Szende Tamással való megismerkedésünk három szálon futott: ez jelképesnek is tekinthető. Igazában Fónagy Iván szemináriumán találkoztunk, ahol – a magyarországi katedrától valahogy mindig távolt tartott – tudományos osztályvezetőt – s már akkor is világklasszist – hetenként négyen hallgattuk nagy gyönyörűséggel: két kutató, a sajnálatosan külföldre házasodott Magdics Klára és én; valamint két egyetemi hallgató: Szende Tamás és barátja – a később pszichológusként szép pályát befutó – Sallai János. Magdics Klárából igazi fonetikus lett, Szende Tamásból pedig (általános) nyelvész és fonetikus (Fónagy Ivánhoz hasonlóan). A második szál a magyar Jakobson-kiadás volt: ezt Fónagy Ivánnal ketten szerkesztettük. Ebbe a kötetbe fordította az egyik legjelentősebb Jakobsontanulmányt Szende Tamás. (Még arra is emlékszem, hogy a fordítást Fabricius Kovács Ferenc lektorálta.) A harmadik szálat édesapja jelentette; aki nagyon nagy szeretettel beszélt a fiáról, de hagyta, hogy saját maga alakítsa ki tudományos profilját és egész életét. Azóta számtalan alkalommal találkoztunk a tudomány körül: ez kitűnik Szende Tamás gazdag bibliográfiájából is. A fentebb említett szemináriumon még olyan magyar szakos kollegát láttunk Szende Tamásban, aki egyúttal orientalista is, elsősorban turkológus. Ez nagyon jó iskola volt Németh Gyula tanszékén, ahonnan a fél világ turkológus profeszszorai kikerültek hosszú időn át. Hogy Szende professzor mégis anyanyelvének, a magyarnak leírásában és az elméleti kérdésekben lett kiemelkedő szakember, nem pedig keletkutató, annak nyilván több oka lehetett. Talán az a történelmi korszak nem volt ilyesmire ked-

27

vező egy rendkívül szerény, (látása miatt is) visszahúzódó fiatalember számára a külföldi terepmunkát is igénylő turkológia terepén. Meg talán az elmélet iránt korán kifejlődött vonzalma is erősebb volt, mint az akkori turkológia művelése. Jelenleg – református származása ellenére – a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Általános Nyelvészeti Tanszékének vezetője, egyetemi professzor és az MTA doktora tudományos cím birtokosa. Én soha nem fogom tudni kideríteni, hogyan lett abból a rendkívül szerény egyetemi hallgatóból ennek az országnak egyik legmegbízhatóbb tudású nyelvésze. Szende Tamás ugyanis intenzitásban és extenzitásban egyaránt kiváló kutató. Évtizedek óta folyamatosan figyelemmel kíséri a nyelvtudomány magyarországi és nemzetközi fejlődését. Lépésről-lépésre kritikailag feldolgozza az újdonságokat és építi a saját nyelvészeti világát. Ebben a nyelvet beszélő társas embernek pszichéje is van, van – nagyon is van – erkölcsi felfogása is. Vagyis Szende Tamásnak nemcsak a nyelvszemlélete (ez volt édesapja kedves kifejezése), hanem emberszemlélete is összetett és időálló: úgy modern, hogy nem a legutolsó kiáltásokból származik, hanem egy művelt ember élettapasztalatából, amelynek központjában áll a nyelvvel való sokoldalú foglalkozás. Ne feledjük el, hogy Szende professzor sok nyelven és nyelvvel tanult meg kommunikálni, kiváló empirikus kutató fonetikus volt (s ma is az). Kísérleti hangtani ismereteire és a fizikai anyag megtapasztalására építette fel fonológiáját. Ezt építette tovább morfonológiai és morfológiai irányban. S itt még nyilvánvalóbban belép a tudományos módszertan fokozott respektálása. Kivételes szerencséje volt Szende Tamásnak, hogy (apja mellett) Fónagy Ivántól tanulta meg, hogy a nyelvi anyag („plusz valami”, amire visszatérek) a matériája a művészetnek is; s hogy a poétika és a stilisztika nagyon is összefügg a nyelvnek a referáló, racionális jellegével. A költői nyelv statisztikai vizsgálata, amelyben oly korán elmélyült Szende Tamás, egy további látásmódot nyitott annak a „plusz valami”-nek a megismerésére, amit minden ihletett filológus keres (akkor is, ha életében ki nem ejti, le nem írja a műnek és a művészetnek a nevét). Tudniillik, hogy Szende Tamás nemcsak „filo-zófia”, hanem „filo-lógia” szelíd fegyvereit egyaránt ismeri és használja. „Beatus ille qui procul negotiis”, vagyis annyira irigylem Szende Tamást, hogy kívül tudott maradni – a tudományos megismerés és alkotás viszonylatának kivételével – mindenféle nyelvészeti és nem nyelvészeti táboron (nekem ugyanis életem java azzal telt el, hogy „in vivo” publikus tereken vívtam). Ez azonban nem jelenti azt, hogy Szende Tamást, a Köztársaság felelős polgárát ne érdekelnék a közügyek. Figyelemreméltó sajtóbeli munkásságát (amelynek a folyóirat- és monográfia-szintje is létezik) is „en linguiste” alkotta meg. Ennek a magas színvonala és választékos, mértéktartó kifejtése a fontos, nem pedig az, hogy valaki egyetért-e minden részletével. A színvonal ugyanis nem táborokba sorolás kérdése, hanem az író ember felelős munkájának az eredménye. Természetesen nem lehet többet tudni Szende Tamás magánéletéről, mint amit ő tesz publikussá. Fénylő emlékű édesapja és ígéretes tudományos pályájának első felében dolgozó leánytestvére mellett csak két emberről tudok, akik jól ismerik azt a súlyos (de humorral vastagon kibélelt) köpenyt, amely elrejti a

28

nagyközönség elől mindazt, ami a színfalak mögött van. Nekem szerencsém volt, mert beláthattam a színfalak mögé is: jókedvű, boldog, fegyelmezett és nagyon kiegyensúlyozott embert találtam (hacsak az én színikritikusi szimatom nem téved). Tessék elhinni nekem – sok tucat nyelvészportré megfestőjének –, hogy a nagyon pozitív képek felskiccelése is nehéz, de végül is nem lehetetlen. Szépe György

Fáy Gyula levele (2004)

Tisztelt Professzor Úr! Három tényező [...] játszik közre abban, hogy soraimmal zavarom: (1) hogy Ön volt szíves hivatkozni Kvantumlogikánkra [1] a Megérthetjük-e egymást c. könyvében [2], 109; (2) hogy – matematikus létemre (Pilátus a Credóban) – kríziskommunikációval kell foglalkoznom; (3) hogy látókörömbe került egy irányzat, amely az Ön által felvetett gondolatokat izgalmasan aktuálissá teszi. A vonatkozó forráshely: Dynamical Models in Semiotics/Seman- tics. Catastrophe Theoretic Semantics: Towards a Physics of Meaning. Legyen szabad kissé pontosítanom egyes részeket a könyv említett helyéről. Távol áll tőlem az öncélú pedantéria, [...] csupán az a célom, hogy lehetőleg pontosan tudjam megfogalmazni elgondolásaimat a kríziskommunikációval kapcsolatban. Azt hiszem, hogy [2] 110. oldalán az absztrakt Hilbert térről van szó. (Ennek eszméjét nem Hilbert, hanem Neumann dolgozta ki, az elnevezés is tőle ered.) Az absztrakt Hilbert tér nem „többdimenziós”, hanem (megszámlálhatóan) végtelen dimenziós, l. [1] 131, 56. Definíció. Ez a körülmény tette a kvantumlogikát hálóelméleti nóvummá; definíciója: [1], 128. (Természetesen ezt nem lehetett – túlságosan technikai volta miatt – átvenni és szerepeltetni az Ön könyvében.) A kvantummechanika Neumann-féle deduktív megalapozásában axiomatikusan posztuláljuk, hogy a Hilbert tér elemei a kvantummechanikai állapotok. Ebben az értelemben beszélhetünk „állapottérről”. A tér alterei nem „síkok”, bár a „sík” szót az „altér” szinonimájaként is használhatjuk. Ez esetben azonban a „síkok alkotta alterek” kifejezés félrevezető. (Az altér definíciója: [1], 134, 62. Definíció.) Mármost a kijelentések (fizikai ítéletek) és az alterek között mélyreható izomorfia van, l. [1, 164, 59. Tétel. Ön három alteret említ [2], 111–116: a kölcsönhatások altere, az időaltér és a közlemény aktuális érvényességének altere. Sajnos a kvantumlogika nélkülözi az ezen alterek definiálásához szükséges némely fogalmakat. Így nélkülözi a környezet fogalmát. És a kvantumlogikai kölcsönhatás-fogalom definícióját sem ismerem. Nem tartom kizártnak azonban, hogy ezek a fogalmak szigorúan értelmezhetők. Elvégre a kulcsfogalom a fizikai ítélet, és úgy tűnik számomra, hogy a közlés és a hozzá kapcsolódó kommunikációelméleti fogalmak talán értelmezhetők a kvantumlogika szigorúan felépített fogalmi rendszerében. Alátámasztja ezt az is, hogy egy szerző, S. P. Buck egy kifejezetten gyakorlati dol-

29

gozatban (vízgyűjtőterületek nitrogénszennyezéséből adódó katasztrófahelyzetek kockázatelemzése) egy újszerű közlési eszközre mutatott rá: Ez pedig az ún. „hibafa” („fault tree”) ami voltaképpen egy kijelentés – bizonyos egyszerű szabályokkal korlátozott – formalizálása a sztenderd logika értelmében. S. P. Buck így ír: „The qualitative fault tree [...] has the advantage over computer models when it comes to understanding the concepts behind the technique and being able to see the cause and effect relationships at work in the watershed. Laypersons can understand the fault tree more easily than the complex computer code and intricate equations of models.” Ami a laikussal való kommunikációt illeti, az a kríziskommunikáció központi problémája. Nem túlzás élet-halál kérdésről beszélni. Nos, ennek konzekvens, egzakt elméleti megalapozása még várat magára. (Nem a százával fellelhető szociológiai–politológiai stb. fecsegésekre gondolok.) Talán N. Malcolm, illetve G. Moore klasszikus dolgozataiból lehetne valamit tanulni (vö. L. Wittgenstein a bizonyosságról, 1989). A hibafa (egy kijelentés [pl. „Adott körülírt környezetben vízgyűjtő-nitrogénszennyezés történik”] hibafája) nem más, mint egy Boole-algebrai kifejezés, más szóval egy többváltozós Boole-függvény. (A változók száma általában 10 és 100 között van.) A hibafa-elemzés (= logikai kockázatelemzés) elmélete használható keretet nyújt az állapottér és az eseménytér egyidejű és kölcsönös használatához. Nos, ha már elvileg tisztázva van a „közlések kvantumlogikája” – amelyben Önnek kétségkívül úttörő szerepe van – akkor a gyakorlati alkalmazás érdekében „csupán” a hidat kell megtalálni a (Boole-algebrai) hibafa és a kvantumlogika között. Hogy ez nem teljesen reménytelen, azt talán alátámasztja egy dolgozatom: Acta Sci. Math. Szeged, 28/3-4, 267-270, 1967). Van Önnek tudomása olyan kríziskommunikációval foglalkozó dolgozatról, ami beleillik az Ön állapottér–eseménytér koncepciójába? Tisztelettel: Fáy Gyula [1] Fáy Gyula – Tőrös Róbert: Kvantumlogika. Budapest, Gondolat, 1978. [2] Szende Tamás: Megérthetjük-e egymást? Budapest, Gondolat, 1987.

Szemelvények Szende Tamás munkáiról megjelent recenziókból Spontán beszédanyag gyakorisági mutatói (1973) „A dolgozatnak már a témaválasztása is méltánylandó, hiszen az élőnyelvi jelentések statisztikai szempontú vizsgálata eddig nálunk eléggé háttérbe szorult. Szende Tamás egy sajátosan spontán beszédanyagot nyelvstatisztikai mutatókkal jellemez és áttekintést ad a nyelvstatisztikai módszerek mellett e tudományterület és módszer kialakulásáról, történetéről is. A dolgozat felépítése is mutatja ezt az átfogó szándékot: külön fejezetek tárgyalják a nyelvstatisztika kérdéseit, a feladat célját – anyagát – módszereit és az eredmény részleteit is a konkrét anyagra vonatkoztatva. Mindjárt az elején a Bevezetésben rámutat a hasonló jellegű nyelvészeti kutatások sajátos nehézségeire is: hogyan alakul a performancia – kompetencia

30

viszonya az eljárás folytán, milyen problémákkal jár a feldolgozandó anyag szükségszerű végessége, és végül rámutat a szövegkiválasztás fontosságára is: nemcsak statisztikai, de szociális igényeket is szem előtt kell tartania a kutatónak.” – Timaffy Ildikó: NyK LXXVII, 1975, 300–3. A beszédfolyamat alaptényezői (1976) „Szende Tamás kötete a beszéd és elsősorban a magyar beszédjelenségek korszerű, viszonylagosan teljes áttekintése, amely Laziczius (1944), Bárczi (1951), majd Papp István (1959), illetőleg az akadémiai nyelvtan hangtan fejezete (1962) után s azokhoz képest több tekintetben újít. Elsősorban abban, hogy a beszédkutatást önálló tudományos diszciplínaként értelmezi, valamint hogy a fogalmi elemzésben és a jelenségek rendszerezésében több tudományág ismérveit együttesen alkalmazza. (…) A tisztázatlan vagy nem kielégítő megoldással lezárt kérdések megválaszolása végett a magyar beszédjelenségek magyarázatához a szerző olyan kulcsfogalmat rögzít, amelyet azután minden egyes jelenség fonológiai megítéléséhez, elhelyezéséhez iránytűként használ. Ez a nyelvi érvény. Nyelvi érvényen a nyelvi szerepet, tehát a nyelvi rendszerben kimutatható megkülönböztető értékeket és az alkalmaztatás gyakoriságát, vagyis a nyelvi funkciónak a „hatásfokát” kell érteni. (…) Szende Tamás könyve az eddigieknél távolabbra tekintő és mélyebbre hatoló áttekintés a beszédről. Összefoglal, egyszersmind jelentős új eredményeket közöl. Úgy is mondhatnánk, hogy ez ma a beszédtudomány jelene. (…)” – Sallai János: Nyr CI, 1977, 118–20. „Ennek az időszerű munkának a fő célkitűzése a beszéd valamennyi aspektusának az integrálása egy egységes leírásban. (…) Az ismeretek rendszerezése mellett újrafogalmazott összefüggéseket, eddig fel nem tárt vagy fel nem ismert beszédjelenségeket, a hangállomány korszerű számbavételét könyvelheti el a magyar fonetika. Mindezek révén a beszédhangtól a mondat felépítéséhez vezető utat követhetjük nyomon, ezáltal a szerző mintegy ki is jelöli a hazai beszédkutatás legfontosabb feladatait: az alaptényezők működését a szöveg szintjén feltárni.” – MFF 4. 1979, 196. p. (anonym) A szó válsága (1979) „(…) Annak érdekében, hogy a szavak ne csak pusztába kiáltó szavak maradjanak, hanem teljenek meg jelentésekkel, megfelelő értelmezésekkel, tartalmakkal, Szende Tamás most megjelent munkáját kell áttanulmányoznunk. Nem lesz könnyű olvasmány, de mindenki rádöbbenhet arra, hogy ebben a munkában az igazi emberré válás néhány olyan eszközéről van szó, amely eszköze a pedagógusnak és nélkülözhetetlen a pedagógiai tevékenységben. (…) A szerzőnek az volt a célja, hogy kimutassa a társadalom nyelvhasználatában az alapvető sajátosságokat. Ezt igen gazdag példaanyag bemutatásával és megfelelő rendszerezéssel végezte. (…) példaanyagai okulással szolgálhatnak az ember és a nyelv viszonyának tudatosításához és a nyelvhasználat színvonalának emeléséhez.” – Lénárd Ferenc: Pedagógiai Szemle XXX, 1980, 276–8.)

31

Pathological cry, stridor and cough in infants (1982) „A csecsemőkor változatos hangjelenségeiről – világirodalmi viszonylatban is – keveset olvashatunk. Még kevesebbet írtak a csecsemőhang kóros vonatkozásairól. A pathologiás sírás, stridor és köhögés hangjelenségeinek akusztikai vizsgálata bizonyos esetekben információt nyújthat a kóros elváltozások helyére, eredetére vagy kiváltó tényezőire vonatkozólag. Szerzők ezt a témakört dolgozzák fel. (…) A könyvben 42 különböző hangjelenség akusztikai jellemzését és számos respiratiós idegrendszeri zavarból eredő vagy ezekkel összefüggő pathologiás hangtermék leírását találjuk meg. Szerzők igyekeztek a megfigyelt hangokat tipizálni, illetve megadni ezek tipizálási vázát. Egyben felhívják a figyelmet – a más módszerekkel együtt használt – objektív hanganalízis gyakorlati értékére, amely bizonyos esetekben több információt nyújthat, mint a hagyományos vizsgálati módszerek- (…) Kétségtelen tehát, hogy az akusztikai analízis – amelynek szerzők alapos ismerői – új szempontokat világít meg a hangpathologiában, a kóros hang és ezáltal számos légzőszervi és idegrendszeri eredetű csecsemőkori betegség vizsgálatában. A könyvet, amely az AkK gondozásában szép angol fordításban és gyönyörű kiadásban jelent meg, érdeklődéssel és haszonnal olvashatja foniáter illetve gégeszakorvos, a bronchologus, gyermekorvos és általános orvos egyaránt.” – Frint Tibor dr.: Fül-, Orr-, Gégegyógyászat XXVIII, 1982, 256. p. Megérthetjük-e egymást? – Korunk kommunikációs zavarai (1987) „A cím, a zsebkönyv formátum és a szellemes fedőlap (…) egyaránt könynyed, olvasmányos esszét ígér. Valójában azonban a könyv súlyos elméleti kérdéseket feszegető (és azokat részben meg is válaszoló) komoly szakmunka. (...) Mint ezt az alcím (Korunk kommunikációs zavarai) is jelzi, Szende Tamás ebben a könyvben azt a tényfeltáró és elemző munkát folytatja, melyet nyolc évvel ezelőtt A szó válságában kezdett el: a nyelvi kommunikáció eszközeit és akadályait veszi számba, végső soron az értelmes és eredményes közlés esélyeit. (…) A (…) zárófejezet az 1980 tavaszán a Magyar Tudományos Akadémián rendezett Korunk kommunikációs zavarai című konferencia előadásait ismerteti. De az ülésszaknak (és magának a könyvnek) a végkövetkeztetését valójában már a bevezetés utolsó sorai megfogalmazzák: »az önmegvalósítás feltételeinek társadalmi eredetű és méretű korlátozásai kommunikációs zavarokat okoznak, illetőleg ezekben öltenek testet.« Vagyis e »zavarok« és következményeik elhárítása nemcsak és nem is elsősorban a nyelvészeknek a feladata. Ők csak felhívják a figyelmet a jelenségre azzal, hogy szakszerű és pontos leírást adnak róla. Ezt Szende Tamás ismertetett műve tökéletesen el is végzi. Ám ezenkívül valami mást is nyújt. Kimondatlanul bár, de arra biztat: »Változtasd meg a beszédedet!«, s ezzel egy kicsit a világot is magad körül.” – Kemény Gábor: Édes Anyanyelvünk X/1. 1988,. 13. p. Összeállította Földi Éva

32

Visszaidézések (állítmányok nélkül) Behunyt szemmel hogy most már ...

arra, Behunyt szemmel, valóban!

A zuhanó pillák alatt élesre fent tekintet ... De csak addig, hogy behunyt szemmel a megfent tekintet majd ... De csak arra, ami a „behunyt szemmel”, és ami az „éles tekintet” *

E szóródásban egy pontra súlyosuló akarat, hogy majd behunyt szemben élesre állított tekintettel ... Mindig, mindig csak addig, hogy behunyt szemben éles tekintettel erre az akaratra, amely arra súlyosul, hogy behunyt szemmel – most már valóban!

33

RE–ZITATIONEN (prädikatlos) Gemeinschaftsprodukt von Szendom de Rady Negativ

Positiv

Dahin

geschlossenen Auges wirklich! nunmehr um wirklich mit geschlossenem Auge! Damit nunmehr …

Nichtswärts mit offenen Augen und nichts offenen Auges wirklich nicht! nunmehr um wirklich nicht mit offenem Auge! Damit nunmehr …

Unter herabschnellenden Wimpern der scharfe Blick wie geschliffen … Aber nur solange, bis geschlossenen Auges der geschärfte Blick dann … Aber nur dahin, worauf das „geschlossene Auge” und worauf der „scharfe Blick” …

Unter träge zufallenden Lindern der entschärfte Blick … Aber nur solange, bis offenen Auges der kaum noch scharfe Blick dann … Aber nirgendwohin, worauf „das offene Auge” und worauf der „unscharfe Blick” …

In dieser Steuunung der kon-zentrisch auf einem Punkt lastende Wille, damit einst im geschlossenen Auge mit scharfgestelltem Blick …

In dieser Straffung der ex-zentrisch sich entschwerende Wille, damit ja nicht einst im offenen Auge mit entschärtftem Blick …

Aber immer, immer nur solange, bis im geschlossenen Auge mit diesem scharfen Blick auf den darauf lastenden Willen, damit geschlossenen Auges – nun aber wirklich!

Aber niemals, niemals solange, bis im offenen Auge mit diesem unscharfen Blick auf jenen Willen, in seiner Ruhemasse entschwert, damit offenen Auges – nun wirklich nicht!

mit geschlossenen Augen, jenes

(Tamás Szende)

(G. S. Dombrady)

34

1. Repró A beszédfolyamat alaptényezői

35

2. Repró A szó válsága

36

3. Repró Pathological cray stridor and cough in infants

37

4. Repró A beszéd hangszerelése

38

5. Repró Szövegnyelvészet

39

Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások Nem szokványos kiadványt ajánlunk az olvasó figyelmébe a Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások című sorozatunkkal. Különlegességét az adja – egyebek között –, hogy írott szöveg, videofelvétel és hangkazetta együttesével mutatunk be félszáznál több hazai nyelvészt, továbbá a társtudományok néhány jeles képviselőjét, akiknek tudományos munkássága főleg a múlt század 70-es éveiben teljesedett ki, ill. érte el csúcsát (amit tudományos fokozatok is hitelesítettek), jelentős szakmai irányító és közéleti szerepet töltöttek be, országosan ismert és elismert személyiségekként tisztelték őket. 25 év elteltével igény jelentkezett a folytatásra, a felvételeknek az újabb generáció jeles képviselőivel való kiegészítésére. Ez tette szükségessé a sorozatcím megváltoztatását. A pályaképeknek általunk választott formája – azaz a) hogy ki-ki személyesen önvallomásként szubjektíven beszélhessen pályájáról, szakmai tevékenységéről, megvalósított vagy csak megálmodott terveiről, b) hogy munkáinak bibliográfiája hitelesítse a megrajzolt pályaképet, c) hogy kortársi méltatást is adjunk róla – reményeink szerint hozzásegít a tudós személyiségek objektív megítéléséhez, aminek ugyanúgy szükségét éreztük a felvételek elindításakor, mint napjainkban is, és feltehetően még a jövőben sem lesz másképpen. A különböző előjelű részrehajlásokra és elfogultságokra hajlamos társadalmi gyakorlat és közélet számottevő ellensúlyozására persze nem gondolhattunk, de e hiteles forrásanyag segítheti a jövő szakembereit, hogy reálisabb képet alkossanak. Szakmai és emberi indíttatásból az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai osztályán végzett munkám mellett, a kísérleti fonetikában használt kép- és hangrögzítő eszközeink felhasználásával 1975-ben kezdtem pályatársaimról felvételeket készíteni. Így gyűlt össze az a jelentős videoanyag, melynek további feldolgozását és kiegészítését az ELTE Fonetikai Tanszékén végeztük 1986 és 2000 között. Elképzelésem megvalósításában munkatársaim közül többen működtek közre mind az Intézetben, mind az Egyetemen. Köszönet érte nekik éppúgy, mint nyelvész kollégáimnak, akik kedves tanítványi visszaemlékezésekkel, szakmai értékeléssel, méltatással járultak hozzá a nemes cél és szándék megvalósításához. Sajnálom, hogy pályatársaim közül többen nemet mondtak felkérésemnek, különböző okok miatt nem vállalták a felvételt. A videofelvételen megörökített „külsőből”, a lélek tükreként ismert arckifejezésből, valamint az élőszó erejével kifejezett gondolatokból ránk sugárzó emberi habitus hatása lenyűgözőbb minden írott szövegnél. Látva, hallgatva és olvasva a XX. század utolsó negyedének nyelvészeit még nagyobb időtávlatban is emberi közelségbe kerülnek. Egy történelmileg „rázós”, emberpróbáló korszaknak, lényegében az elmúlt század második felének voltak (voltunk) szellemi munkásai. A Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások nemcsak érdekes látvány, „hallvány” és olvasmány, hanem fontos kortörténeti dokumentum is az utánunk jövő értelmiségiek számára. Budapest, 1994. nov. 15. – 1998. jan. 27. – 2001. nov. 15. – 2004. jan. 29. Bolla Kálmán

40

MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK (Újabb felvételek) folytatás a hátsó borítóról

53. BAŃCZEROWSKI JANUSZ 55. GADÁNYI KÁROLY 57. SUBOSITS ISTVÁN 59. BÉKÉSI IMRE 61. BÜKY LÁSZLÓ 63. SZÉPE GYÖRGY 65. RÓNA-TAS ANDRÁS 67. ADAMIK TAMÁS 69. WACHA IMRE 71. BÜKY BÉLA

54. NYOMÁRKAY ISTVÁN 56. PUSZTAY JÁNOS 58. H. TÓTH IMRE 60. ÉDER ZOLTÁN 62. RÉDEI KÁROLY 64. SZABÓ JÓZSEF 66. SZENDE TAMÁS 68. BENCÉDY JÓZSEF 70. BOLLA KÁLMÁN

Eddig megjelent füzetek: 1., 4., 6., 7., 8., 9., 11., 12., 15., 17., 19., 21., 23., 24., 26., 27., 28., 29., 31., 33., 34., 35., 37., 38., 39., 40., 42., 43., 44., 45. 48., 49., 51., 52., 53., 54., 55., 56., 57., 58., 59., 60., 61., 62., 63., 64., 66., 67. 68., 69., 70., 71.

41

MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK 1. BALÁZS JÁNOS 2. BALOGH DEZSŐ 3. BALOGH LAJOS 4. BÁRCZI GÉZA 5. BARTÓK JÁNOS 6. BENKŐ LORÁND 7. BERECZKI GÁBOR 8. CZEGLÉDY KÁROLY 9. DEME LÁSZLÓ 10. DEZSŐ LÁSZLÓ 11. DOMOKOS PÁL PÉTER 12. DOMOKOS PÉTER 13. ELEKFI LÁSZLÓ 14. ERDŐDI JÓZSEF 15. FÁBIÁN PÁL 16. FOGARASI MIKLÓS 17. GREGOR FERENC 18. GRÉTSY LÁSZLÓ 19. HADROVICS LÁSZLÓ 20. HAJDÚ MIHÁLY 21. HAJDÚ PÉTER 22. HEGEDŰS JÓZSEF 23. HERMAN JÓZSEF 24. IMRE SAMU 25. JUHÁSZ JÓZSEF 26. KÁLMÁN BÉLA

27. KÁROLY SÁNDOR 28. KERESZTURY DEZSŐ 29. KIEFER FERENC 30. KISS LAJOS 31. KOVALOVSZKY MIKLÓS 32. LAKÓ GYÖRGY 33. LŐRINCZE LAJOS 34. B. LŐRINCZY ÉVA 35. MOLLAY KÁROLY 36. MOLNÁR JÓZSEF 37. NYÍRI ANTAL 38. PAPP FERENC 39. PAPP LÁSZLÓ 40. RÁCZ ENDRE 41. J. SOLTÉSZ KATALIN 42. SZABÓ DÉNES 43. SZABÓ T. ATTILA 44. SZATHMÁRI ISTVÁN 45. SZENDE ALADÁR 46. TAMÁS LAJOS 47. TELEGDI ZSIGMOND 48. TOMPA JÓZSEF 49. VÉGH JÓZSEF 50. VÉRTES O. ANDRÁS 51. ZSILKA JÁNOS 52. PÉTER MIHÁLY ***

folytatás a belső borítón

42

43