.MAGYAR LÁSZLÓ ANDRÁS.
.Vízgyógymód. A
tartalmuk, hanem h∫t√, illetve hevít√ hatásuk miatt becsülték sokra √ket. A görög-római világ négy √selemen (víz-t∫z-föld-leveg√), négy min√ségen (meleghideg-száraz-nedves) és négy nedven (vér-epe-fekete epe-phlegma) alapuló orvostudományi rendszerében a víz h√fokával a min√ségek közül a meleg–hideg ellentétpárt, szubsztanciájával pedig a nedves–száraz ellentétpárt próbálták befolyásolni, ekképp igyekeztek helyreállítani a szervezet egyensúlyát, harmóniáját, amelyet az egészség lényegének tekintettek. Az orvostudomány legfejlettebb ága az ókorban (s voltaképp egészen az újkorig) a diététika volt, amely az élettevékenységek szabályozásával igyekezett fenntartani az említett testharmóniát. A fejlett antik – s különösen római – fürd√kultúra keretei közt a vízzel kapcsolatos diététikus eljárások számtalan válfaját lehetett alkalmazni: ismerték a h∫t√-, a hevít√-, a g√zfürd√t, a hidegviz∫ medencével kombinált száraz izzasztókamrát, a locsolás, a zuhany és a kádfürd√, a vízmasszázs sokféle formáját, s – különösen Pannóniában3 – nagy szerepük volt az egyegy nimfa vagy helyi istenség numenjét közvetít√ gyógyhatású forrásoknak, tavaknak is. A víz korabeli egészségügyi jelent√ségének bizonyítéka, hogy Hippokratész a Peri aerón, hüdatón, topón cím∫ munkáját avval kezdi, hogy felhívja kollégái figyelmét: ha az orvos megérkezik egy városba, harmadik legfontosabb teend√je az legyen, hogy „megvizsgálja a vizek tulajdonságait” (1.9–10.). Rómában a fürd√orvosok, a vízgyógyászat specialistái (balnearii) külön szakmai kasztot alkottak, s a feliratok, versek sora bizonyítja, hogy a gyógyulás, vagy épp a kozmetikai hatás gyakran valóban be is következett.4
víz mint a négy √selem egyike az id√k kezdetét√l fogva fontos szerepet játszott a gyógyításban. Ez a szerep kezdetben magához a vízhez, illetve az adott forráshoz, tóhoz vagy folyóhoz tapadó kultikus képzetekkel, utóbb a víz tisztító, h∫t√ vagy hevít√, legutoljára pedig kémiai tulajdonságaival volt kapcsolatos. A víz a gyógyításban küls√leg és bels√leg egyaránt használható. Küls√leg fürd√, zuhany, bedörzsölés vagy tisztítószer,1 bels√leg pedig ital vagy klistély (beöntés) formájában alkalmazták – és alkalmazzák – háromféle, azaz megel√z√, egészségmeg√rz√ vagy gyógyító célból. A vízzel való gyógyításnak két f√ területe van: a fürd√tan (balneológia), amely a vizek vegyi, ásványi összetételére alapozza kúráit, illetve a voltaképpeni vízgyógymód (klasszikus hüdroterápia), amely viszont a víz termikus, h∫t√-hevít√ tulajdonságait használja föl. Manapság a fizikoterápiában e két irányzat alapjában véve egybeolvadt. Európában – akárcsak Indiában vagy a Közel-Keleten – a vízzel való gyógyítás kezdetben vallásos hiedelmekkel, kultikus képzetekkel függött össze.2 Az úgynevezett teurgikus hüdroterápia nyomai már a homéroszi eposzokban megjelennek: Hektórról olvashatjuk például, hogy a Xantosz vizében megmártózva gyógyította be sebeit. A görögség gyógyító szentélyei, az aszklepeionok általában szintén források vagy szent folyók, patakok mellé települtek – e természetes vizeknek fontos szerepük volt a gyógyításban. Hellászban a fürd√k védnöke és félistene nem más, mint Héraklész, a görögség legfontosabb kultúrhérosza. A Kr. e. 5–4. századi hippokratikus iratokban már több helyütt szó esik a fürd√k gyógyhatásáról – ekkoriban azonban még nem ásványi
97
Magyar László András
Az antik orvosi irodalomban azonban már nemcsak a fürd√, hanem az ivóvíz is gyógytényez√ként szerepel. Az alexandriai iskola két kiválósága, Khrüszipposz és tanítványa, Eraszisztratosz (Kr. e. 3. sz.) például éles vitát folytatott arról, hogy szabad-e láz alkalmával hideg vizet inni vagy sem. Az els√ képzett római (bithüniai származású) orvos, Aszklepiadész diététikájában a víz mint h∫t√eszköz központi szerepet játszott – a népszer∫ orvost emiatt kortársai „Pszükhrolutész”-nek, „hidegfürdet√”-nek is nevezték. Antonius Musa – az ókor talán legnagyobb kereset∫ orvosa – Augustus hipochondriáját gyógyította hideg zuhannyal. Különösen lényegesnek t∫nt a víz h∫t√ hatása a Kr. e. 1. században virágzó methodikus iskola számára – a methodikusok ugyanis a test járatainak, pórusainak sz∫kítésével és tágításával próbálták az áhított bens√ összhangot elérni. Ugyancsak szerepel a hidegvízkúra szinte minden formája Arkhigenésznél, Aretaiosznál, Szóránosznál és Galénosznál5 is. A bizánci orvosok közül Aetius Amidenus (6. sz.) nemi betegség ellen, Alexander Trallianus (6. sz.) köszvény, Paulus Aegineta (7. sz.) pedig napszúrás ellen is ajánlotta a hideg vizet, küls√leg és bels√leg egyaránt. Láthatjuk hát, hogy az ókorban els√sorban a víz h√mérsékletét tekintették lényegesnek gyógyászati szempontból. Ez érthet√ is, hiszen a kémiai analízis és a víz ásványtartalmával kapcsolatos élettani hatások magyarázata csak majd a 17–18. században vált lassan lehet√vé.6 A 8–14. századi arab orvostudományban – amely els√sorban a görög szakmunkák fordításain alapult – természetesen örökl√dött ez a szemlélet. Az arab világban ráadásul a kémiai hatású ásványvizek sem voltak gyakoriak. Avicenna, Rhazes, Ibn Dzsazzár görög hatásra ajánl gyakran hidegvizes beöntést vagy zuhanyt láz, ájulás, asztma vagy görcsök ellen – az elméleti magyarázatban is mindvégig a hippokratikus nézeteket ismételve. Az arab és az antik hagyomány befolyása egyértelm∫ azoknál a középkori európai orvosoknál is, akik itt-ott – igaz, csak elvétve – a hideg víz gyógyhatásairól írnak. Ez azért meglep√, mert a középkori Európa – különösen az északibb területek – fürd√kultúrája rendkívül fejlett volt, a fürd√kre tett gyógyutazások a tavasz fontos eseményeinek számítottak egészen a 16. századig, mikor is a szifilisz hatására Nyugaton a fürd√élet igencsak vesztett vonzerejéb√l. (Különös módon hazánkban – talán a török hódítás és a természeti adottságok eredményeképpen – a fürd√utazás és a gyógyfürd√zés intézménye
folyamatosan fennmaradt az egyébként „fürd√tlen” 17–18. században is. 1790 körül például az aprócska Budán 9 nyilvános fürd√ m∫ködött, míg a hatalmas Londonban egy sem. E fürd√utazások emlékét egyébként – többek közt – Gvadányi Pöstyéni förödés cím∫ 1787-ben megjelent elbeszél√ költeménye √rzi.) Az európai balneológiai, vagyis fürd√tani irodalom kezdetei a 16. századtól számíthatók: ekkoriban írja Georgius Wernher is Hypomnemation-ját „Magyarország csodálatos vizeir√l” (Bázel, 1549), amely a hazai gyógyvizek els√ és sokáig egyetlen teljességre törekv√ orvosi szempontú ismertetése volt. A 16. században jelenik meg a víz a sebészetben is: egyel√re csak mint sebgyógyító, gyulladást gátló szer – alkalmazója Ambroise Paré (1510–1590) azonban nem volt tisztában a tiszta víz antiszeptikus hatásával, s terápiás eredményeit ezért csupán a folyadék h∫t√ hatásával magyarázta. A század végét√l szempontunkból igen fontos szemléletváltozás következett be az orvostudományban: Paracelsus, Van Helmont, majd Boyle munkássága nyomán új tudományág jelent meg a színen: az orvosi kémia, amely egy újfajta és szinte száz évig uralkodó irányzatot hozott létre: a kemiatriát. A kemiatrikusok szerint a szervezet m∫ködését kémiai vegyületek szabályozzák, az egyes gyógyanyagok hatása tehát szintén kémiai összetételükt√l függ. A víz hagyományos, mechanikus h∫t√ alkalmazása tehát egy id√re kiment a divatból, s ha akadtak is orvosok, akik a hüdroterápia hívei maradtak, √k is ragaszkodtak ahhoz, hogy a víz üdvös hatásának kémiai összetétele az oka. Közéjük tartozott az a Hermann van der Heyden nev∫ löweni orvos (1572–1650), aki az orvosok közül els√ként tartotta a vizet panaceának, azaz mindent gyógyító szernek. Csupán a század vége felé, a kemiatria háttérbe szorulásával s az új iatromechanikus, jatrofizikus divat (Santorio, Borelli, Baglivi, Hoffmann) hatására szaporodtak meg a hidegvízgyógymód hívei. A korszak legjelent√sebb hüdrotherapeutikai munkája Sir John Floyer (1649–1734) hét kiadást megért Psychrolusiá-ja, amely nemcsak címében utal vissza Aszklepiadészra, hanem elveiben is.7 Floyer – aki egyébként más munkáiban a gyógyvizek vegyelemzésével is foglalkozott – els√ként használ egy nemrég elterjedt mér√m∫szert, h√mér√t a terápiák megállapításához. Jelent√s mennyiség∫ bizonyítékra alapozott gyógymódjában nemcsak a hideg, hanem a meleg és langyos fürd√k is szerephez jutnak: minden egyes betegségre megfelel√, pontosan szabályozott h√fokú fürd√t javall. Floyer jelent√ségét nem csupán köve-
98
Vízgyógymód
évszám nélkül, 1730 körül kiadott disszertációjában a himl√ elleni népi vízgyógymódokat ismertette. A vízgyógymód németországi térhódítását el√segítette, hogy a nagy hatású Friedrich Hoffmann, a 17–18. század fordulójának legjelent√sebb német orvosa is elismer√en szólt róla – az √ jatromechanikus felfogása szerint ugyanis a víznek nem ásványi, hanem termikus tulajdonságai fontosak a gyógyítás szempontjából. Floyer alapmunkájának német kiadása után (Sommer, 1749) a hüdroterápia új lendületet kapott német nyelvterületen. A flamand származású, de a magyar orvostörténetben is fontos szerepet játszó Anton de Haen (1704–1766) kidolgozott egy – a h√mér√ használatán alapuló – thermometrikai pathológiát, amelyet a vízgyógyászok is jól használhattak kúráik során. A kor orvostudományára egyfajta doktrinér fanatizmus volt jellemz√ – a különféle elképeszt√ elméletek hívei a tényekkel mit sem tör√dve keresték az átfogó megoldásokat, a kizárólagos igazságokat. Ez a doktrinér dölyf tapasztalható a német vízgyógyászat egyik leger√teljesebb figurájának, Hahnnak munkáiban is. Johann Sigmund Hahn (1696–1773), schweidnitzi orvos, miután fiát hideg víz segítségével sikerült kigyógyítania tífuszából, a hideg vizet panaceának, mindent gyógyító orvosságnak kezdte hirdetni. Miután kúráit jatromechanikai és nedvtani elemeket is tartalmazó – kell√képpen zavaros – elmélettel is alátámasztotta, sok „akadémikus” orvos is a hívévé szeg√dött – köztük olyan nagyságok is, mint Theden, II. Frigyes udvari orvosa. Az egyetemek s a tudományos világ mégsem fogadta el Hahn tanait. (A hideg vízzel való el√írásszer∫ reggeli mosdás intézménye is egyébként a porosz hadseregben jelenik meg II. Frigyes idejében: ez ekkoriban nagy újdonság volt, hiszen a rendszeres mosdás, mint olyan, a fény századában szinte aberrációnak számított.) Franciaországban a vízgyógymód karrierje a németföldit√l gyökeresen eltér√en és meglehet√sen sajátos módon kezd√dött. A 17. század végén nagy port kavart egy Barbereau nev∫ kuruzsló esete, aki emberek százait gyógyította sikerrel csodaelixírje segítségével. Barbereau lebukása után azonban kiderült, hogy elixírje nem egyéb festékes forrásvíznél. Mivel a korban a pszichoszomatika és a placebo-hatás vizsgálata még gyermekcip√ben járt, az orvosok elkezdték törni a fejüket, mégis hogyan eredményezhetett a víz fogyasztása oly sok gyógyulást. A 18. század elejének francia hüdropathái, Peter Chirac, le Drau, Noguez, Geoffroy és a többiek tehát mind-mind Barbereau köpönyegéb√l bújtak el√.
t√i nagy száma (Baymond, Pitcairne, Blair, John Smith, Thomas Short, Charles Lucas stb. – utóbbi a dunsztkötés feltalálója), hanem m∫vének latinra fordítása (Leyden, 1699) is bizonyítja. Az √ hatásának tulajdonítható az a tény is, hogy a 18. század els√ felében a termikus (vagyis a víz h√mérsékletén alapuló) hüdroterápia els√sorban Angliában vált elterjedtté. Fontos szerepet játszott ebben a sikertörténetben egy Hancoke nev∫ evangélikus lelkész népszer∫sít√ munkája8 (amelyben a hideg víz lázcsillapító hatását magasztalta), majd kés√bb William Bochan9 közrem∫ködése, aki egy házi orvoslási tanácsadóban népszer∫sítette a floyerista hüdroterápiát. Mindennek ellenére a vízgyógymód valahogy kívül rekedt a „hivatalos”, „egyetemi” orvostudományon, aminek alapjában két oka volt: az egyik, hogy a hüdroterapeuták közt rengeteg volt a szélhámos és a „laikus” (suszterek és papok különösen sokan akadtak köztük), a másik pedig az, hogy sokáig senki nem tudott helytálló élettani magyarázatot adni a terápiás eredményekre (ezért viszont f√képp a korabeli orvosi elméletek hibáztathatók). A kor számos vízgyógyász kuruzslója közt akadtak azonban jóhiszem∫ek is: 1724-ben egy szicíliai pap, Bernardo de Gastrogianna10 Máltán végbevitt csodakúráival keltett nagy felt∫nést Európa-szerte. Módszerének lényege a jeges víz alkalmazása volt ital, beöntés (klistély) vagy borogatás (umslág) formájában.11 Az 1720-as években m∫ködött Itáliában az a két csodadoktor, Todano, a „medicus per aquam” (a vízgyógyász) és a reffinai Sangez, a „medicus per glaciem” – azaz a jégorvos –, akik a hideg vizet, illetve a jeget mindent gyógyító csodaszernek hirdették. Todano ráadásul kemény böjttel is kiegészítette gyógymódját, Sangez pedig a lázas betegeket meztelenül nyakig jégbe és hóba ültette – ha ezt túlélte az illet√, tényleg biztosan meggyógyult. Ellenük írta Vallisnieri Dell’uso e dell’abuso dell ebevande e bagnate (1975) cím∫ agresszív vitairatát, amelyre E. Michelotti, Virgilio Cocchi és mások adtak választ hasonló hangnemben. Német nyelvterületen – talán a helyi népi fürd√kultúra és az er√sebb angol kulturális befolyás hatására – ennél sokkal kedvez√bb fogadtatásra talált a hüdroterápia. Johann Gottfried Berger (1658–1736) a karlsbadi vizekr√l írott m∫vében szólt els√ként az angol tapasztalatokról. Angol hatás mutatható ki Vitus Riechlinnek, a hidegvízgyógymód egyik els√ német népszer∫sít√jének m∫vein is. A magyarországi cipszer Fischer Dániel (1695–1746) pedig Erfurtban
99
Magyar László András
Eugen Friedrich Christian Oertel, ausbachi gimnáziumi tanár, Hahn, majd Priessnitz meggy√z√déses híveként lapot alapít Die allerneuesten Wasserkuren címmel, amely 1829 és 1842 közt jelenik meg Nürnbergben, negyedévenként, összesen 30 számban. Ez a lap lesz a hüdroterápia els√ folyóirata. Oertel ezen túl kiadja a vízgyógyászat klasszikusait is: Floyert, Hahnt, Hoffmannt, Hancoke-ot. Lapjának óriási hatását mutatja, hogy a korban elszaporodnak az olyan vízgyógyász csodadoktorok, amilyenek például Bleile, a füd√mester vagy Schatz, a cipész voltak. Itt jegyzem meg, hogy talán szintén Oertel (vagy Priessnitz) hatásának tulajdonítható, hogy ekkoriban jelent meg a tudtommal els√ magyar – tulajdonképp bilinguis, azaz latin–magyar nyelv∫ – orvosi disszertáció a hideg víz alkalmazásáról: a kés√bbi Hont megyei f√orvos, Berkó József tollából, A hideg förd√krül – Dissertatio inauguralis medica de balneis frigidis (Pest, Beimel, 1837) címmel. A jelent√s áttörést azonban nem Oertel, hanem Vincenz Priessnitz (1790–1851), a priznic névadója, a sziléziai csodatév√ és zseniális üzletember hozza. Priessnitz földmívesként kezdte pályafutását, s vízgyógymódjait el√ször – már 15 évesen – saját állatain gyakorolta. Voltaképp nem tett egyebet, csak Hancoke százéves módszerét elevenítette föl, egészítette ki s rendszerezte – eljárásának alapja a diéta, a kemény testedzés, a vízivás, a hideg fürd√, a tusfürd√, a masszázs, a hidegvizes pakolás és a „priznic” alkalmazásának kombinációja volt. 1829-ben, hosszas és megalázó küzdelmek után – kuruzslással is megvádolták s majdnem lecsukták – sikerül a sziléziai Gräfenbergben intézetet alapítania, amelyben 1839-ben már 1700 vendéget kezel. Priessnitz többszörös milliomosként halt meg, és valami igen fontosat sikerült bizonyítania kortársainak: els√sorban nem a hüdroterápia létjogosultságát, hanem azt, hogy ebben a gyógymódban óriási üzlet rejlik. Nem csoda hát, ha az 1840-es évekt√l a vízgyógyintézetek sora létesül német, majd francia nyelvterületen is, s ha a vízgyógyászok közt egyre több és több lesz az akadémikus orvos – akik egyébiránt valamennyien elkeseredetten tagadták Priessnitz hatását, s√t többnyire még a nevét sem voltak hajlandók leírni. A vízgyógyintézetek létesítését – f√ként gazdasági okokból – az államok is támogatni kezdik. Franciaországban például egyenest hadügyminiszteri(!) utasításra készíti el, némethoni tanulmányutak eredményeképpen azt a jelentést Henry Scoutetten, amely minden fenntartása mellett is ajánlja a hasonló intézetek bevezetését Franciaországban.15
(Barbereau egyébként nem volt egyedülálló jelenség. Abban az id√ben rengeteg szélhámos vízgyógyász tevékenykedett Franciaországban – erre bizonyíték, hogy a kor bestsellerében, a Gil Blas-ban is szerepel efféle személy.) Az egzakt tudományos alapozás, a kísérleti anyag hiánya és a számtalan „laikus” vízgyógyász tevékenykedése – például az elszászi csodadoktor molnáré, akir√l Percy számolt be 1785-ben – nem tett jót a hüdrotherápia renoméjának, így a klasszikus vízgyógyászat a század végéig periferiális helyzetben maradt. Ekkor viszont újabb fordulat történt: egy barbadosi angol hajóorvos, Wright, orvosság híján a hajóján lév√ tífuszos betegeket hideg tengervízzel próbálta kúrálni – s nagy meglepetésére teljes sikerrel járt. Eredményeir√l beszámolt a liverpooli James Currie-nek (1756–1805), aki 1787-ben saját kórházában is megpróbálkozott a gyógymóddal, és szintén jó tapasztalatokat szerzett.12 (Igaz, √ csak ópium- és kininadagolás mellett, kiegészít√ lázcsillapítóként és görcsoldóként alkalmazta a jeges tengervizet.) Németországban, Christian F. Michaelis jóvoltából és fordításában 1801-ben váltak ismertté Currie kísérletei. Currie nyomán Bécsben Joseph Frank 1803-ban egyetemi klinikáján próbálkozott vízgyógymóddal, a magyarországi születés∫ Paul Kolbany (1757–1816) pedig Pozsonyban skarlátot és tífuszt gyógyított hideg vízzel.13 Most már nevesebb orvosok is támogatni merik a módszert: C. W. Hufeland (1762–1839) angol mintára (Bath) bevezeti Németországban a tengeri gyógyfürd√zés intézményét, s a Hufeland-féle Orvostársaság 1821-ben pályázatot ír ki a hideg víz alkalmazásáról, amelyet egy Fröhlich nev∫ orvos nyer meg. E sikersztori magyarázata a kor orvostudományának különös helyzetében rejlik: a 19. század elején ugyanis a pathológiában, a kísérletes orvostudományban, a belgyógyászatban és az élettanban egyaránt valóságos forradalom megy végbe. A diagnosztika a kopogtatás (Auenbrugger, Corvisart) és a hallgatódzás (Laennec) elterjedése után alapjában változik meg. Közben számtalan furcsábbnál furcsább elmélet virágzik Priestley és Lavoisier új kemiatriája, Röschlaub miszticizmusa, Hahnemann homeopáthiája, Mesmer magnetizmusa, Brown stimulizmusa, Broussais irritacionizmusa, hogy csak a legjelent√sebbeket említsük.14 A diagnosztika eredményei mellett azonban a teória terén teljes a z∫rzavar s teljes a terápia cs√dje – Birtalan Gy√z√ szavaival: a terápia nyomora – is. Ilyen körülmények közt tör utat magának a vízgyógyászat: az úttörés helyszíne Németország és Ausztria, a két legjelent√sebb úttör√ pedig Oertel és Priessnitz.
100
Vízgyógymód
Az orvosok színrelépése és a kísérleti adatok megszaporodása ugyanebben az id√ben újfajta, tudományos hüdroterápiát hozott létre, amelynek alapja a hüdriatika (víztan) és a szervezet h√szabályozása közti kapcsolatok feltárása volt. A vízgyógymód „tudományosítása” végett a legkülönfélébb, a hüdroterápia élettani hatásait magyarázó elméletek születtek ekkoriban, egyesek a rostok összehúzódásával, mások a víz oxigéntartalmával, megint mások, például a fizikus A. F. Erfurth,16 elektromos folyamatokkal próbálták indokolni a víz üdvös hatásait. A hüdroterápia ennek köszönhet√en s Reber, van Housebronk, Lubanski, Fleury, H. Johnson munkássága nyomán az 1850-es évekre tudományosan is elfogadottá válik, s√t alkalmazási köre is kib√vül, immár nemcsak lázas betegségeket, görcsöket, hanem elmebajt (Erlenmayer, Scharlau), tuberkulózist (Schedel) s idegrendszeri betegségeket (Petri) is kezeltek vele. Az 1840-es évekt√l sorra jelentek meg a tudományos hüdrotherápiák, például Gully, J. M.: The water cure in chronic disease (London, 1847), Pleninger: Spezielle Pathologie und Hydrotherapie (Wien, 1865), Czerwinsky, J.: Compendium der Thermotherapie (Wien, 1873), Pinoff: Handbuch der Hydrotherapie (Leipzig, 1879), W. Winternitz: Hydrotherapie (Leipzig, 1881), s√t 1914-ben immár magyarul is olvasható hasonló egyetemi tankönyv: Benczúr Gyula Hydro- és thermoterápia orvostanhallgatók és orvosok számára (Bp., Mai Henrik, 1914) cím∫ munkája. Itt azonban fel kell hívnom a figyelmet egy lényeges különbségre: az els√ tudományos balneológiai szakkönyv hazánkban már sokkal korábban megjelent: Braun Gyula (Valójában Julius Braun, rehme-oeynhauseni fürd√orvos) tollából, Lendvay Ben√ fordításában Pesten, a Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulatnál 1870-ben, A gyógyvíztudomány rendszeres tankönyve címmel. Ez azonban balneológiai és nem hüdroterápiai kézikönyv volt! Fontos megjegyeznünk, hogy a tudományos vízgyógy-tankönyvek két csoportra oszthatók: vannak balneotherápiák, azaz fürd√tani szakkönyvek (Braun Juliusé is ilyen), amelyek els√sorban a vizek ásványtartalmát veszik tekintetbe a terápiás javallatkor, s vannak valódi vízgyógyászati munkák, amelyek a víz h√mérsékleti sajátságait vizsgálják s azokkal gyógyítanak – voltaképp az igazi hüdroterápia csak ez utóbbiakra korlátozódik, semmiképp se tévesszük össze tehát a kett√t! A tudományos hüdroterápia a következ√ gyógymódokat alkalmazza: 1. Teljes fürd√ (hideg zuhany, lemosás, bedörzsölés, szauna17), 2. Hideg pakolás, priznic, 3. Részfürd√ (ül√fürd√, lábfürd√, umslág,
hideg-bandázs, 4. H∫t√szerkezetek (például Atzberger bélh∫t√-klistélya, vagy Kisch vaginális irrigátora, Chapman Psychrofor-ja stb.). E gyógymódokat azonban általában nem önmagukban, hanem diétával, tornával, masszázzsal, mechanoterápiával, s√t elektroterápiával is kombinálva alkalmazták.18 A tudományos vízgyógyászat mellett azonban tovább él a hüdroterápia „népi” irányzata is. Ennek a népi irányzatnak legkiemelked√bb személyisége kétségkívül Sebastian Kneipp (1821–1897), a wörishofeni plébános volt. Kneippet saját betegsége vezette arra – nyilván Priessnitz hatására –, hogy vízkúrákkal próbálkozzék. Miután önmagát sikerült kigyógyítania bajából, másokkal is kísérletet tett, és sikerein fölbuzdulva lassanként önálló vízgyógyászati rendszert dolgozott ki, amelyet könyvek sorában ismertetett a nagyközönséggel.19 Kneipp szerint minden betegség oka a vérben rejlik: a víz a vér állapotán képes változtatni oldó, kiválasztó és edz√ tulajdonságainál fogva. E célra a hideg víz a legalkalmasabb, amelyet vagy locsolócs√vel irányítanak a beteg testtájra, vagy edényb√l csepegtetnek kitartóan a megfelel√ helyre. Ezt egészítik ki a különféle helyi vagy teljes hidegfürd√k, diététikai szabályok és a természetes életmódra (mozgás, növényi kivonatok fogyasztása, napozás, leveg√zés stb.) vonatkozó el√írások. Kneipp kúrája voltaképp Priessnitz módszerének és a természetgyógyászat egyéb ágainak a kombinációja volt. Sikerére jellemz√, hogy már 1890-ben Kneippegylet alakult, amely hét évvel kés√bb Kneipp-szövetséggé b√vült. E szövetség ma is létezik s tagjai közt meghökkent√en sok orvos is található. Az I. világháború után újabb visszaesés következett be a hüdroterápia történetében (miközben azonban a balneológia tovább fejl√dött). Ennek oka részben a hagyományos orvostudomány el√rehaladásában keresend√, hiszen azokra a betegségekre (láz, malária, tüd√baj, hisztéria, elmezavar), amelyeket korábban vízgyógymóddal kezeltek, lassanként hatásosabb gyógyszereket is találtak, a jelenség másrészt a két háború közti – közép-európai – gazdasági hanyatlással magyarázható, mivel a vízgyógyintézetek költséges kúráit egyre kevesebben tudták igénybe venni. A hüdrotherápia elenyészésének harmadik s talán legfontosabb oka viszont az volt, hogy a harmincas–negyvenes években egy új orvosi „iparág” alakul ki, a fizikoterápia, amely a vízgyógyászati módszereket szinte magába olvasztja, vagy stílszer∫bben inkább magába szívja. (A mai fiziko- s fizioterapeuták is alkalmaznak klasszikus hüdroterápiás módszereket – még ha eredetükr√l nem tudnak is –
101
Magyar László András
noha immár nem annyira egyes betegségeket, mint inkább betegeket kezelnek velük, ami óriási különbség.) Mindennek ellenére hideg vízzel gyógyító eljárások fel-felbukkannak kés√bb is az egészséges életmód olyan apostolainál, mint Bicsérdy, Röck Gyula vagy Oláh Andor, s alkalmazzák a vízgyógymód egyes elemeit a mazdaznanista, vegetárius és svédtornász irányzatok, s√t a két háború közt Németországban a tengervíz – részben termikus – gyógyhatásairól újabb tudományos könyv is megjelenik, Martin Schlegelt√l (Meerwasser als Heilmittel, SuttgartLeipzig, 1938) és C. Häberlint√l (Lehrbuch der Meersesheilkunde, Berlin–Wien, 1935). A vízgyógymód az alternatív gyógymódok mai virágkorában sem ragyog már régi fényében, noha, különösen német nyelvterületen ma is akadnak intézmények, amelyek – kiegészít√ kezelésképp – kneippiánus kúrákat is alkalmaznak.20 Az angolszász világban azonban a hüdroterápia úgy t∫nik, teljesen kiment a divatból.
A hüdroterápia története ugyan nem gy√z meg e gyógymód hasznosságáról, ám annál több egyéb tanulsággal szolgál. Láthattuk, milyen szoros kapcsolatban állhat tudomány és gazdasági érdek, s azt is, miként töltik be a tudomány által hagyott „∫röket” a legkülönböz√bb alternatív és népi gyógyirányzatok, majd hogyan lényegülnek utóbb maguk is tudománnyá, ha megfelel√en lukratívnak (és ártalmatlannak) bizonyulnak. E történetet olvasva azt is megfigyelhettük, hogyan emelkednek magasra s hanyatlanak ismét alá az egyes gyógymódok és elméletek, függetlenül terápiás eredményeikt√l s megalapozottságuktól, kiszolgáltatva a társadalmi változásoknak és tudományos divatoknak. Ez a különös történet is meger√sítheti bennünk a meggy√z√dést, hogy emberi fajunk története valójában nem fejl√dés és építkezés, hanem a véletlenek és az egymásra-hatások káosza, amely azonban minden megfoghatatlansága és zavarossága ellenére is érdekes, megható és gyönyörködtet√.
Jegyzetek
12. Currie, J.: Medical reports on the effects of water, cold and warm, as a remedy in febrile diseases, Liverpool, 1797, 1798. 13. Kolbany, P.: Ueber Nutzen des kalten und lauen Wassers im Scharlach, Pressburg, 1808., ill. Ueber die Wirkung des kalten und warmen Wassers als eines Heilmittels in fieberhaften und anderen Krankheiten, Pressburg, 1811. 14. Birtalan Gy.: „Európai orvoslás az újkorban”, Orvostörténeti Közlemények, Suppl. 15–16. (1988) 51–65. o. 15. Scoutetten, H.: De l’eau sous le rapport hygienique et médicale, Paris et Strassbourg, 1843. A vízgyógymód franciaországi bevezetésében különösen Louis Joseph D. Fleurynek (1816–1872), a pétervári születés∫ francia tudósnak van nagy szerepe. Mémoires sur l’hydrothérapie, Tome 1–2. Paris, 1848, 1855. 16. Erfurth, A. F.: Theorie des Wasserheilversfahrens oder elektrische Strömungen als Ursache der belebenden Wirkung, Hamburg, Hoffmann und Campe, 1851. 17. A szaunát – mármint e néven – csak az 1936-os berlini olimpián terjesztették el a finn sportolók Európában. Addig a szó ismeretlen volt, az eljárást azonban (forró g√z, majd hideg fürd√) mind a népi gyógyászatban, mind pedig a fürd√kben régóta alkalmazták. 18. Lásd: Kelen I.: A hidegvízgyógymód fürd√inkben massage és gyógygimnasztikával kombinálva, Bp., Dobrowsky és Franke, 1898. 19. Kneipp, S.: Meine Wasserkur, München, 1886., magyarul: Kneipp vízkúrája, Bp., Ger√ és Kostyál, 1891. Kneipp eredeti könyve öt év alatt 24 kiadást ért meg, és 144 000 példányban kelt el, ami a korban példátlan könyvsikernek számított. 20. Andrew Weil nemrégiben megjelent Gyógyulás öner√b√l (Bp., 1998) cím∫ munkájában például több mint húsz alternatív gyógymódot sorol fel, ám közöttük meg sem említi a hüdroterápiát. Ugyancsak nincs szó vízgyógymódról Jork, K. (Hrsg.) Alternativen in Medizin (Stuttgart, 1993) cím∫, tudományos igénnyel írott, az alternatív gyógymódokat ismertet√ gy∫jteményében sem. Ugyancsak egyetlen vízgyógyászt sem találtam az Alternatív gyógyászat, iskola, kutatás – Almanach (Bp., Inter-es Kiadó, 1994) cím∫ kiadvány 182 címe között.
1. Ez megint egy másik történet. L. Magyar L. A.: „A kézmosás történetéb√l”. Sine Morbo, 97.2. 8–9. 2. Az általam olvasott legjobb összefoglalás a vízgyógyászat történetér√l a következ√: Winternitz, W.: Hydrotherapie. (Handbuch der allgemeinen Therapie. II. Bd. 3.Theil) Leipzig, Vogel, 1881. 6–85. o. Kit∫n√ bibliográfiával. Az újabb balneológiatörténetek közül pedig a következ√ munka ajánlható: Krizek, V.: Kulturgeschichte des Heilbades. Leipzig–Stuttgart–Berlin–Köln, Ed. LeipzigKohlhammer, 1990 – sok illusztrációval. 3. Kádár Z.: „Gyógyító istenségek tisztelete Pannóniában topográfiai adatok tükrében.” Orvostörténeti Közlemények, 93–96 (1981) 63–78. o. 4. Busch, S.: Versus Balnearum. Die antike Dichtung über Bäder und Baden im Römischen Reich. Stuttgart-Leipztig, Teubner, 1999. 289–298. o. 5. Blaich, H. E.: Das Wasser bei Galen. Diss. Univ. Heidelberg. Stuttgart, Sztecker und Schröder, 1906. 6. A gyógyvizek vegyelemzésének módszerét Magyarországon például csak Winterl J. J. (1732–1809), s az √ nyomán Österreicher Manes József vezette be az 1770-es években. 7. Floyer, J.: An inquiry into the right use of hot, cold and temperate baths in England, London, 1697., ill. Four letters on cold bath. London, 1704., Ancient Psychrolusia revived. London, 1702. 8. Hancoke, B.: Febrifugum magnum or common water the best cure of fevers, London, 1723. 9. Bochan, W.: Domestic medicine, London, 1772. 10. Oertel, E. F. C.: Pater Bernhard als Eiswasserdoctor, Leipzig, 1834. 11. Braudel valószín∫leg erre a gyógymódra utal – mit sem sejtve a dolog hátterér√l –, mikor arról ír, hogy „1754-ben a máltai lovagok egy beadványukban jeges vizet igényelnek Nápolyból, arra hivatkozva, hogy »meghalnának, ha lázuk megszüntetésére nem állna rendelkezésükre ez a nagy hatású gyógyszer«.” Braudel, F.: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus – XV–XVIII. század, I. kötet. Bp., Gondolat, 1985. 235. o. A jeges vizet a hegyek havából nyerték ekkoriban.
102
