.MAGYAR LÁSZLÓ ANDRÁS.
.Vécétörténet. A
par excellence szenny az emberi gondolkodás számára mindig is az ürülék volt és mindmáig az is maradt. Freud szerint az ember id√ben is els√dleges, testét√l független tulajdona a széklete, ennek megfelel√en a pszichoanalízis jelképrendszerében az ürülék, pontosabban a széklet, a vagyonnak, illetve a pénznek felel meg. A kezdeti, úgynevezett anális korszakban megrekedt személyek ezért többnyire zsugoriak és pénzéhesek: ezek a – szexuális ízlésben is megnyilvánuló – hajlamok, állítólag, eredend√en a széklet irigylésében gyökereznek. A „normális” feln√tt azonban túllép ezen a fejl√dési szinten, s mint minden meghaladottat, ezt is szégyellni kezdi: innen származik undorunk, amely az ürülék láttán ébred bennünk. (A szégyenérzet valójában a meghaladott fejl√dési szintre való visszacsúszástól való félelem.) A „normális” ember tehát szabadulni igyekszik székletét√l: ennek érdekében különféle bonyolult eljárásokat, technikákat alakít ki: voltaképpen e lélektani gyöker∫ technikák tárgyiasodása az árnyékszék, a budi és a vécé. Mint ennyib√l is láthatjuk, nincs olyan undorító dolog a világon, amelynek ne lenne bizonyos lélektani, s√t filozófia háttere. Az események mindennek ellenére mindig valahol az állatvilágban kezd√dnek, hiszen az ember is az állatvilágból emelkedett ki, így ürítkezéssel kapcsolatos szokásai is állati eredet∫ek. Az eml√sök salakanyagaikat általában állandó lakhelyük, vadászterületük megjelölésére használják: a vándorló, gy∫jtöget√ csoportokban él√ fajok azonban – az ember is közéjük tartozik – e jelzéseknek nem tulajdonítanak olyan jelent√séget, mint az állandó területet √rz√k: √k ott könnyítenek magukon, ahol a szükség rájuk jön.
E magatartásban változást részben a letelepedés, részben pedig a szaglóérzék folyamatos visszafejl√dése hozhatott. Desmond Morris írja, hogy az emberi test sz√rtelenségét magyarázó egyik elmélet szerint, az ember állandó fészkébe ürítkezett: emiatt él√sköd√k tömege támadta meg, és az állandó vakarózás miatt vált csupasszá. Valószín∫ azonban, hogy már az √sember is a lakhelyén kívül helyezte el székletét, részint, mert a fécesz közelsége valóban él√sköd√ket, rovarokat vonzott, részint pedig azért, mert ürüléke illatát már az √sember is kellemetlennek érezhette. Ez egyébként korántsem magától értet√d√, és nem is bizonyítható egyértelm∫en. Az efféle min√sítés mindig a kulturális környezett√l és szintt√l függ – a pólyások például ma sem undorodnak a salakanyagaiktól, az általános iszonyodás a testszagoktól pedig csak a legutóbbi hetven–nyolcvan év eredménye. Aki látta már Napoleon húszcentis átmér√j∫ mosdótálját, annak némi fogalma lehet a korábbi szaglásvilágról, és gondoljunk arra is, hogy a dezodor használata hazánkban csak a hatvanas években terjedt el! Az úgynevezett primitív népek körében egyébként szintén nagy e tekintetben a változatosság. Bourke ezredes zseniális szkatoanthropológiai alapvetésében olvasható, hogy a 18. században a Társaság-szigetek bennszülöttei a falujukhoz vezet√ ösvény két oldalán végezték dolgukat, míg a Marquesas szigeteken lakók gondosan elásogatták székletüket. A maorik vagy a batáv bennszülöttek pedig minden házhoz külön épületet emeltek e célból.1 Az ürítkezés szokásait ráadásul egészen az újkorig hiedelmek is befolyásolták. A széklet egyes népeknél, nálunk is, tabunak számított, másutt viszont nem.
107
Magyar László András
gyakran még közös árnyékszék sem volt. A nyilvánosság el√tt való ürítkezés azonban Göröghonban sem volt általános szokás, hiszen Diogenészr√l tudjuk, hogy kortársait úgy próbálta megdöbbenteni és a helyes gondolkodási módra téríteni, hogy egy szónoklata után az agora kell√s közepén guggolt le és ürített maga alá.8 A nyilvános vécék a görög világban csak a Kr. e. 3–2. században, a gümnaszionokban, fürd√kben jelentek meg el√ször.9 Rómában sok tekintetben jobb volt a helyzet. A kés√ köztársaságkortól mindenfelé nyilvános latrinák (úgynevezett foricá-k) álltak a járókel√k rendelkezésére, amelyekben sós vizes edény és botra er√sített szivacs helyettesítette az ekkoriban még föl sem talált papírt. Ezeket az intézményeket külön felügyel√, a foricarius irányította. Tunéziában, Tuburbo Majusban magam is láttam olyan, többszemélyes, k√b√l épült, félkör alakú, kerek ül√kés, nyilvános illemhelyet, amely nyilvánvalóan némi társadalmi életre is módot adott. A magánházakban néhol vízöblítéses és zárható ajtajú(!) árnyékszéket, többnyire azonban csak kübliket és serbliket használtak, amelyeket éjjelente, szervezetten, tartályokba ürítettek: a faeces-t azonban nem a földekre, hanem a Tiberisbe öntötték. Egyes 19. századi német történészek szerint Róma vesztét éppen az okozta, hogy a latinok ürüléküket a folyóba vagy a kanálisokba szórták. A földek ugyanis így elvesztették term√képességüket, ami az itáliai parasztság elszegényedéséhez, a hadsereg elzülléséhez, majd a birodalom bukásához vezetett.10 Nehéz azonban elképzelni, hogy az ürülék-beszolgáltatás a nyomornegyedekben is ilyen szép rendben ment volna. Itt az emberek egyszer∫en kizúdították az ablakon bilijük tartalmát – ha nem egyenest az utcára pottyantottak. Rómából származnak egyébként az els√ luxusvécékre, helyesebben luxusbilikre vonatkozó adatok is. Martialis egy helyütt aranybilit említ, másutt ezüstb√l készült serblikr√l olvashatunk. Az egyszer∫ nép körében azonban nem dívott az aranybili. A nagy, öt-hat emeletes római bérházakban – amilyet Fellini Satyricon-jában láthattunk – sem fürd√szoba, sem vécé nem létezett. Hogy az emberek mégis hol végezték a dolgukat, arról azokból a fennmaradt feliratokból következtethetünk, amelyek a házak tövébe ürítkez√ket fenyegetik és átkozzák. Az egyik szerint: „A tizenkét isten, Diána és a nagy Juppiter verje meg azt, aki ide hugyozik vagy kakál!” 11 A Birodalom összeomlásával a nagy vízvezetékrendszerek is tönkrementek. Nyugat-Európában a 18. századig szinte semmi nem történt „árnyékszék-
Még a 17. századi Európában is elterjedt volt a nézet, amely szerint az ürülék esetleg rontásra, démoni lények el√állítására is alkalmas lehet.2 A széklet gondos elföldelésére ez a babona is magyarázatot adhat. Mao elnökr√l is följegyezték, hogy el√szeretettel ásta el személyesen a székletét, nehogy az imperialisták megronthassák általa, az angolvécét√l pedig élete végéig megmagyarázhatatlan módon irtózott – talán épp ilyen √si hiedelmek miatt.3 Azok a népek, amelyek rendszeres mez√gazdasági termelésb√l élnek, ürüléküknek különleges fontosságot tulajdonítanak, gyakran – mint a rómaiak – Cloaciná-t istenként is tisztelik.4 A trágya ugyanis minden földm∫vel√ társadalomban drága kincs. A középkori Kínában a parasztcsaládoknak fejkvóta alapján kellett beszolgáltatniuk a megfelel√ mennyiség∫, házilag el√állított trágyát. Lewis Mumford arra is rámutat, hogy a falvak körüli földek termékenysége er√sen függött a falubeliek „termékenységét√l” és viszont, vagyis ily módon egyfajta biológiai egyensúly jött létre a természet és a település között.5 A folyammenti kultúrákban a falvak és városok népessége általában az öntöz√m∫vek, a csatornák vizébe pottyantotta vagy juttatta ürülékét. Így két legyet ütött egy csapásra, hiszen részint megszabadult az ekkoriban már bizonyosan undorítónak tartott salakanyagoktól, részint pedig a csatorna vize a tápláló trágyát olcsón és hatásosan juttatta a földekre. Régészeti emlékek tanúsítják, hogy Mezopotámiában és Egyiptomban a csatornák partján álló lakóházak némelyikében már a Kr. e. 3. évezredben külön vízvezetékkel ellátott helyiség szolgált árnyékszékül: itt az ember dolga végeztével akár meg is mosakodhatott.6 Hasonló, csatornázott vécéket találhatunk Minósz knósszoszi palotájában is. Mindez persze nem lehetett általános: Hérodotosz szerint az egyiptomiak házaikban végezték a dolgukat (a n√k állva, a férfiak pedig guggolva!), ezzel szemben az utcán ettek, mert úgy vélték, hogy ami gusztustalan, azt rejtve, ami viszont nem, azt nyíltan illik tenni.7 Az egyébként fejlett Hellászban forrásaink szerint e tekintetben elmaradott állapotok uralkodtak. A földrajzi adottságok miatt itt ugyanis vízöblítésr√l szó sem lehetett. Noha a görög parasztok hasonló gonddal gy∫jtögették ürüléküket, mint kínai kollégáik, városaik környékét b∫zölg√ emészt√gödrök és szemétdombok csúfították, amelyek a járványok melegágyai voltak. A Hügeia istenn√t tisztel√ görögök a hügiénével nem sokat tör√dtek, az emberek edényekbe (laszanon) vagy gödrökbe, árkokba végezték szükségüket, a házakban nemcsak külön helyiség, de
108
Vécétörténet
kiabálnia, hogy „Gardez, l’eau!”, ami, magunk között szólva, nem is fedte teljesen az éjjeliedény tartalmát. A pöcegödör és a bili azonban minden szabályzat és rendelet ellenére is egyeduralkodó maradt a 19. századig Nyugaton éppúgy, mit nálunk.14 A hügiénés szempontból sokkal fejlettebb arab világban, különösen ennek európai részében, vagyis Granadában, Cordóbában sokkal jobb volt a helyzet. Granadában állítólag már a 10. században valamennyi lakóházban volt külön vízöblítéses téglavécé, amely még alakjában is emlékeztetett a maira. Igaz, nem tartályból, hanem kancsóból kellett leöblíteni, ám tartalma mégis zárt csatornába folyt.15 A magyarországi viszonyokra nézve álljon itt egy részlet Trócsányi Zoltán csodálatos könyvsorozatából, a Magyar régiségek s ritkaságok-ból: „A Szamota–Zolnai féle »Magyar Oklevélszótárban« a polc címszó alatt, 1429-b√l a következ√ figyelemreméltó adatot találjuk: »1429 Georgus Polczonzaro dictus Múz. Rhédey«. Ez az adat azért figyelemreméltó, mert egy m∫vel√déstörténeti momentum emlékét √rizte meg számunkra. A XV. századbeli, Georgius keresztnev∫ magyar úrnak ugyanis nem a becsületes családneve, hanem a csúfneve volt »Polczonzaro«. Pusztákról ide vándorolt nomád √seink már csak vándor életmódjuknál fogva sem ismerhették az ül√kés árnyékszék intézményét. Az √smagyar harcos, ha némi kényelmet akart szerezni magának e téren, dárdáját a földbe ütötte és abba kapaszkodott meg. Kés√bb a ház mögött két karót vertek a földbe és ezt már felülmúlhatatlan kényelmi eszköznek tekintették. Bizonyára megcsodálták hát és kinevették György urat, aki dolgát elvégezni – a nyugati divatot követve – »polcra« ült.” 16 Az árnyékszék kés√i hazai elterjedését bizonyítja az is, hogy magyar nevei (árnyékszék, reterát, rötyi, budi, vécé, klotyó) mind 16., illetve túlnyomórészt 19. századiak csupán. Az el√kel√ „székelés” szó egyébként már ül√ alkalmatosságot feltételez, míg a „szarni” szó √si, finnugor örökség. Ha egyébként valamiféle árnyékszék-tipológiát akarunk létrehozni, alapvet√en nyolc csoportba sorolhatjuk az e célra használt alkalmatosságokat: 1. Bot, két bot. (Err√l a következ√ vicc jut az eszembe: Mi a szibériai vécé? Két bot. Az egyikre támaszkodik az ember, a másikkal a farkasokat hessegeti.) 2. Gödör, esetleg fölé fektetett deszkával (latrina). 3. Gödör, fölötte székkel (árnyékszék). 4. Edény (bili). 5. Edény székkel kombinálva (Leibstuhl).
ügyben”. A középkori, fallal védett, tehát helysz∫kében lév√ városokban csatornázásra, nyilvános illemhelyekre sem pénz, sem igény nem volt. Az emberek szükségüket a kisebb településeken a városfal mellett, árkok fölé emelt „kisházak”-ban, a nagyobb településeken pedig otthonaikban „Leibstúl”-ba, bilibe vagy küblibe végezték: a székletet utóbb, akár római el√deik, kilöttyintették az ablakon. Ahol a házon belül létezett árnyékszék, vezetéke ott is az utcára torkollott, amelynek közepén általában szennyel teli árok húzódott. Alig néhány olyan esetr√l van tudomásunk, hogy a parasztok fölvásárolták vagy elszállították volna a trágyát. Adat van azonban arról, hogy a 16. századi genovai gályákon senyved√ rabok székletét a kapzsi hajóskapitányok összegy∫jtötték, és a Közel-Keleten jó pénzért eladták.12 (Ehhez viszont a raboknak jól kellett táplálkozniuk, bár az aljas genovaiak biztos kiszámították, milyen fogyasztási és termelési arányok mellett jövedelmez√ még az üzlet.) A lakások ekkoriban egy, legföljebb két szobából állottak, vagyis mellékhelyiségr√l szó sem lehetett: vécére még a király sem járt egyedül ekkoriban. (Kés√bb sem. XIV. Lajos, a Napkirály tanácsának tagjai például bilivel felszerelt, bársonnyal bevont karosszékekre, chaise percée-re telepedve üléseztek, hogy ne kelljen az id√t kimenetelre vesztegetniök, e székek állítólag ma is láthatók. Kínában pedig a hoszszú templomi ceremóniák el√tt hordozható „kacsákat” er√sítettek magukra az udvaroncok.13) A fed√vel ellátott fa- vagy cserépkübli, mint az néhány festmény alapján ellen√rizhet√, általában a családi ágy mellett állt. A családit itt szó szerint kell értenünk, mert a 16. századig az egész família ugyanabban az ágyban aludt. Ekkoriban is akadtak azonban kivételek. A 16. századi Nürnbergben éjjelente „Pappenheimer”-eknek nevezett munkások gy∫jtötték össze és öntötték a közeli folyóba az ürüléket. (Nevük állítólag onnan ered, hogy valamennyien egy szomszédos, Pappenheim nev∫ faluból származtak családi és kiváltságként √rizték munkakörüket.) Münchenb√l, Strassburgból is fennmaradt városi rendelet, amely az ürülék és a szemét elszállítására szólította fel a háztulajdonosokat. A 16. században Párizs városa súlyos büntetéssel sújtotta azt a háziurat, aki nem gondoskodott megfelel√ mélység∫ és elhelyezés∫ emészt√gödörr√l. Párizsban az emberek egyébként el√szeretettel végezték a háztet√n a dolgukat, s a 16. század végén szabályzat írta el√, hogy ha az ember az utcára kívánja önteni a bilije tartalmát, el√bb azt kell
109
Magyar László András
Fodor József: Az árnyék-rendszerekr√l, 1869
Német házi ürülékszállító, 1900
110
Vécétörténet
Német kakaéget√ rendszer, 1900
Gehring darálós WC-je
111
Magyar László András
sen ír a privát és közárnyékszékek kívánalmairól és felhívja a figyelmet: a házak tervezésekor els√rend∫ szempont az árnyékszék elhelyezésér√l és megfelel√ hügiénéjér√l való gondoskodás.21 Az 1830-as évek nagy kolerajárványai pedig el√ször Angliában a városi csatornahálózat reformjához és az árnyékszékek gondos ellen√rzéséhez vezettek.22 Noha a maihoz hasonló tartályos vécét már a 16. század végén feltalálta egy angol költ√ és polihisztor, Sir John Harington (1561–1612), elterjedése csak a 19. század harmadik harmadára tehet√. (Ez a vécétípus el√ször Angliában hódított tért, ezért nevezik Magyarországon angolvécének, s ezért vécé – Water Closet – a neve minden magyar vécének is.) A nagy ötlet voltaképpen nem a tartály, hanem a vízvezetéken alkalmazott S-kanyar volt, amely a szag kiáramlását akadályozta meg: így a klozettot a lakáson belül is el lehetett helyezni immár. (Ez az újítás valószín∫leg szintén angol embert√l, Thomas Crupper [1837–1910] bádogostól és kés√bbi vécégyárostól származott.) Ugyancsak 19. századi találmány a száraz vagy vegyi vécé is, amelyben klórral, hamuval vagy savakkal semmisítették meg a szennyet. Ez az eljárás azonban szélesebb körben nem terjedt el, ma inkább csak a hordozható toaletteknél alkalmazzák. Népszer∫ségre akkor tehet majd szert, ha a víz drágábbá válik, mint a vegyszer, ami talán nem is olyan sokára be is következhet. Az angolvécék az id√k folyamán mind technikai, mind formai szempontból nagy fejl√désen mentek át – gondoljunk csak az ül√kés, guggolós tartályos, vagy oldalspricnis változataikra –, és ma már éppoly elterjedtek a világban, mint néhai √seik, az árnyékszékek. A bokortól az ∫rhajókon használt nejlontasakokig tehát éppoly rögös út vezetett, mint a k√baltától a számítógépig. Arról pedig érdemes elgondolkodnunk, miért vagyunk büszkék az egyik útra és a másikra miért nem.
6. Vízöblítéses szék, vezetékkel kombinálva (Water Closet). 7. Szék, tartállyal kombinálva (vegyi vécék, szárazvécék). 8. Nejlonzacskó. Ami az ürítkezés utáni tisztálkodást illeti, a középkori emberek erre rendszeresített rongyokat vagy faleveleket használtak vécépapír gyanánt, ahol pedig víz volt a közelben, kimosták alfelüket. Ezt általában – legalábbis az arabok – bal kézzel tették, a jobb evésre szolgált.17 Érdekes azonban, hogy a kínaiak már a 13. században papírt használtak a tisztálkodáshoz. Egy arab utazó felháborodva meg is jegyezte: milyen barbár szokás ez, hiszen a rendes ember szüksége végeztével kimossa az alfelét.18 Törökországban még a 17. században is törvény tiltotta a papír használatát, mert a lap esetleg szent szöveget tartalmazhatott. (Nagyjából hasonló vétekért a negyvenes évek Szovjetuniójában is a Gulagra kerülhetett az ember. Szolzsenyicin el is mond egy effajta történetet.) A papír, mint törl√alkalmatosság, a bidével együtt csak a 18. században terjedt el Európában.19 Azt sem kell hinnünk, hogy a fels√bb osztályok el√kel√bben végezték volna dolgukat, mint a köznép. Liselotte von der Pfalz hercegn√, Fontainebleau-ból keltezett levelében, 1694-ben arról panaszkodik, hogy az udvaroncok és udvarhölgyek, papok és gárdisták egyaránt a palota folyosóin és zugaiban, teljes nyíltsággal végzik dolgukat. Amikor pedig egy lakosztály megtelik fekáliával, egyszer∫en lezárják, és az udvar a palota másik szárnyába költözik.20 Árnyékszékügyben változást a 18. század közegészségügyi forradalma, majd a 19. század elejének nagy kolerajárványai hoztak. Johann Peter Frank híres System einer vollständigen medizinschen Polizey cím∫, 1779-ben megjelent munkájában, amelyben a csatornázás fontosságát is hangsúlyozza, részlete-
Jegyzetek
1. Bourke, J. H. Krauss, F. S.: Die Unrat in Sitte, Brauch, Glauben und Gewohnheitecht der Völker. Leipzig, Ethnologischer Verl., 1913. 2. Bächtold-Stäubli, H. (Hrsg.): Handwörterbuch der deutschen Aberglaubens. Berlin–New York, De Gruyter, 1986, Bd. I. 92–96. o. 3. Cawthorne, N.: Diktátorok az ágyban. Bp., Budakönyvek, 1997. 135–136. o. 4. Beyerlinck, L.: Theatrum vitae humanae. Lugduni, Huguetan, 1678. Tom. IV. 78–79. o. 5. Mumford, L.: A város a történelemben. Bp., Gondolat, 1985. 21. 6. Pfeffer, R. Proskauer, B.: Encyklopädie der Hygiene. Leipzig, Vogel, 1904. Band. I. 3–4. o. 7. Hérodotosz: A görög–perzsa háború. II. 35. o. (Bp., Európa, 122.)
8. Krueger, D.: Symeon, the holy saint. Berkeley–Los Angeles–London, Univ. California Press, 1996. 92–94. 9. Guerrand, R. H.: Las latrinas: Historia de la hygiene urbana. Valencia, Alfons et Maganim, 1988. 10. Varentrapp, G.: Ueber Entwässerung de Städte über Werth oder Unwerth der Wasserclosette. Berlin, Hirschwald, 1868. 11. Bourke, J. H. Krauss, F. S.: De Unrat in Sitte, Brauch, Glauben und Gewohnheitrecht der Völker. Leipzig, Ethnologischer Verl., 1913. 12. Uo. 13. Mattelaer J. J.: Some historical aspects of urinals and urine receptacles. World Journal of Urology. 17 (3) (1999) 145–150.
112
Vécétörténet 14. Blasius, R.–Büsing F. W.: Die Städtereinigung. Jena, Gustav Fischer 1894. 1–42. o. 15. Mazahéri, A.: A muszlimok mindennapi élete a középkorban. Bp., Gondolat, 1989. 95. o. 16. Trócsányi Z.: Magyar régiségek és ritkaságok. Bp., Dante, 1924. I. 35–36. o. 17. Az ezeregyéjszaka meséi. Bp., Atlantisz, 2000. III. 49. o. 18. Gernet, J.: Kína hétköznapjai a mongol hódítás el√estéjén 1250–1276. Bp., Gondolat, 1980. 135. o.
19. Vigarello, G.: Wasser und Seife, Puder und Parfüm. Geschichte der Körperhygiene seit dem Mittelalter. Frankfurt–New York, Campus, 1988. 129–130. o. 20. Perényi L.: Elmúlt id√k higiéniája. Orvosi Hetilap. 116 (1975) 29–55. 21. Frank, J. P.: System einer vollständien medicinischen Polizey. Wien, Trattner, 1787, Bd. III. 924–934. o. 22. Horan, J. L.: Sitting pretty. An unhibited history of the toilet. London, Robson Books, 1998. 180–216. o.
113
