Magyar irodalom és gyermekirodalom

Babeş-Bolyai Tudományegyetem Távoktatási Központ Pszichológia és Neveléstudományok Kar Tanító és Óvodapedagógus Szak

Magyar irodalom és gyermekirodalom Tanulmányi útmutató IV. félév

dr. Antal Sándor adjunktus

2008

1

TARTALOMJEGYZÉK Tantárgyismertető.................................................................................................................... 3 1. Bevezetés, fogalomértelmezések........................................................................................ 10 1.1. Irodalom és nevelés – az összebékítés parancsa ........................................................... 11 . 1.2. Nemzeti irodalom és globalizáció ......................................................................... 13 2. Irodalomelméleti alapfogalmak........................................................................................... 15 2.1. Mi az irodalom? - Kérdésfelvetések............................................................................. 15 2.2. Értelmezési lehetőségek ................................................................................................ 16 2.2.1. Irodalom -- szépirodalom ....................................................................................... 17 2.2.2. Irodalom = a szó művészete ................................................................................... 18 2.3. Irodalomtudomány - nyelvtudomány ............................................................................ 19 2.4. Művészi nyelvhasználat ? ? köznyelv .................................................................. 20 2.5. Az irodalom mint értékteremtő / értékhordozó ............................................................. 22 2.6. Az esztétikai értékek és az ízlés .................................................................................... 23 A tanulást, rögzítést szolgáló kérdések, feladatok:…………………………………….24 *Beküldésre javasolt feladat:………………………………………………………………24 3. A visszatükröző művészeti irodalom ................................................................................ 25 3.1. Alkalmazott művészeti irodalom .................................................................................. 27 3.2. A szépművészeti irodalom ............................................................................................ 28 3.3. Az irodalom művészetfajai és az esztétikai érték.......................................................... 29 3.3.1. Az esztétikum érzékelhetősége .............................................................................. 29 3.3.2. Az esztétikai érzékelés, esztétikai értékelés, esztétikai érték - viszonylatok ......... 32 . 3.3.3. Az esztétikai minőségek..................................................................................... 33 A tanulást, rögzítést szolgáló kérdések, feladatok:…………………………………….36 *Beküldésre javasolt feladat:………………………………………………………………36 4. A magyar gyermekirodalom kezdetei .............................................................................. 37 4.1. A klasszikus magyar gyermekirodalom ........................................................................ 39 4.2. Benedek Elek – a modern magyar gyermekirodalom megteremtője ............................ 46 A tanulást, rögzítést szolgáló kérdések, feladatok:…………………………………….48 *Beküldésre javasolt feladat:………………………………………………………………48 5. Gyermek- és ifjúsági irodalmunk a századfordulótól napjainkig ................................. 49 5.1. Irodalom és gyermekirodalom kapcsolata – egy “gyermekközpontú” irodalomszemlélet lehetséges irányai ................................................................................................................. 49 5.2. Változatok a gyermek-képre ......................................................................................... 52 5.3. Szemelvények a századforduló és a XX. század elejének gyermekirodalmából ......... 57 5.4. A gyermekköltészet új útjai a XX. század derekán...................................................... 64 5.5. A modern magyar gyermekirodalom ........................................................................... 69 5.6. A kortárs gyermekirodalom .......................................................................................... 71 5.6.1. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)........................................................................... 71 5.6.2. Weöres Sándor (1913-1989) .................................................................................. 73 5.6.3. Fekete István (1900-1970) ..................................................................................... 76 5.6.4. Lázár Ervin (1936 - 2006)...................................................................................... 77 5.6.5. Kányádi Sándor (1929) .......................................................................................... 79 5.6.6. Fodor Sándor (1927 -) ............................................................................................ 81 A tanulást, rögzítést szolgáló kérdések, feladatok:……………………………………82 *Beküldésre javasolt feladat:………………………………………………………………82

2

Tantárgyismertető Babeş–Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár Kar: Lélektan és Neveléstudományok Kar, Óvoda- és Iskolapedagógus Tanár Szak, Székelyudvarhely Egyetemi év : 2007 / 2008 Félév : 4. . Általános információk az előadásokról, szemináriumokról, szak- vagy laborgyakorlatokról Tantárgy neve: Magyar irodalom és gyermekirodalom, az elbeszélés technikái Kódszám: PIE 2405 Kreditszám: 6,5 Helyszín: Tanítóképző Főiskola épülete, Márton Áron tér 2. sz. -Órarend: kedd, 8 - 13 . Az előadás, szeminárium, szak- vagy laborgyakorlat tituláris oktatója Név, tudományos fokozat: Antal Sándor dr. Elérhetőség: 535600 Odorheiu Secuiesc str. Păcii 8 / 10. [email protected] T: 0366-103 984, M: 0742-137794 Fogadási óra: szerda 14 órától .

A tantárgy leírása: A tantárgy célpontjai: •

Az irodalomelméleti alapfogalmak elemi szintű ismertetése, különös tekintettel az irodalomtudomány azon tételeire, amelyeknek pedagógiai vonzatuk van.

•

Az alapvető esztétikai minőségek tartalmi jegyeinek feltárása, illetve azon nyelvi eszközöknek az ismerete, amelyek a poétikai funkciójú nyelvhasználatot kialakítják: az ismertebb hangzó formaeszközök, szóképek, alakzatok

•

A gyermekirodalom sajátos jegyeinek feltárása, a magyar gyermekirodalom néhány jelentős alkotásának megismerése

3

A tantárgy tematikája A félév 14 hetének megfelelően, az előadások témáit a következők szerint rendeztem: 1. Az irodalmi / esztétikai nevelés. Az irodalomtanítás esélyei. Irodalom és nevelés – az összebékítés parancsa. 2. Mi az irodalom? – Kérdésfelvetések. Az irodalom különböző szempontú megközelítései 3. Az irodalom, a szó művészete. 4. Az irodalom mint értékteremtő / értékhordozó Esztétikai alapkategóriák, esztétikai értékek, az esztétikum érzékelhetősége 5. A visszatükröző művészeti irodalom. Az alkalmazott művészeti irodalom és válfajai 6. A szépművészeti irodalom és jellemzői – az esztétikai érték mint domináns értékalakzat 7. A poétikai funkciót biztosító nyelvi kifejezőeszközök – szóképek és alakzatok 8. Műfajelméleti alapfogalmak 9. Verstani alapismeretek, a magyar versrendszerekről 10. A magyar gyermekirodalom kezdetei 11. A klasszikus magyar gyermekirodalom 12. Benedek Elek – a modern magyar gyermekirodalom megteremtője 13. Gyermek- és ifjúsági irodalmunk a századfordulótól napjainkig -- Szemelvények a XX. század magyar gyermekirodalmából 14. A kortárs magyar gyermekirodalom

A tantárgy által biztosított szakértelem: A tantárgy tanulmányozásával a hallgatók: - ismerik és tudatosan használják az alapvető irodalomelméleti fogalmakat: poétikai funkciójú közlés, ennek a tényezői, a művészi kifejezés eszközei

4

- ismerik a gyermekirodalom fogalmát, sajátos jellemzőit, ill. magyar gyermekirodalom fejlődésének főbb állomásait, jelentősebb alkotóit, műveit - az elsajátított irodalomelméleti / irodalomtörténeti ismeretek birtokában képessé válnak a gyermekirodalmi alkotások hozzáértő interpretálására. Az előadásokon, szemináriumokon és laborgyakorlaton használt módszerek: . Az előadás, szemléltetés és magyarázat módszerét az elődások során az elméleti ismeretek kialakítása és elmélyítése céljából, a szemináriumokon a beszélgetés, szemléltetés és gyakorlás módszerét használjuk. . A tantárgy oktatási folyamatában használt eszköztár: •

Írásvetítő, fóliák, irodalmi, gyermekirodalmi szemelvények

Alapozó szakirodalom •

Bauer Gabriella (1994): Gyermekirodalom. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

•

Bárdos J. Galuska L. P. Steklács J. Szilágyi J. (2002) Irodalmi alapfogalmak. Kecskeméti TFK Nyomda, Kecskemét.

•

Benedek Marcell (1982): Irodalmi hármaskönyv. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest.

•

Kiss Judit (1999): Bevezetés a gyermekirodalomba. Erdélyi Tankönytanács, Kv.

•

Komáromi Gabriella (2000): Gyermekirodalom. Helikon Kiadó, Budapest.

•

Kriza János (1975): Vadrózsák. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest.

•

Magyar nyelv és irodalom (1997): Pannon Enciklopédia. Dunakanyar 2000. Kiadó, Budapest.

•

Nagy Olga (1978): A táltos törvénye. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest.

•

Péczely L. (1997) Bevezetés a műelemzésbe

•

Propp V. J. (1995): A mese morfológiája. Osiris-Századvég, Budapest.

•

Szabó Zoltán (1970): Kis magyar stílustörténet, Kriterion, Bukarest.

•

Szerdahelyi István (1996): Irodalomelmélet mindenkinek. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Témakörök, kurzusok 1. kurzus: 1. Az irodalmi / esztétikai nevelés. Az irodalomtanítás esélyei. Irodalom és nevelés – az összebékítés parancsa

5

Kulcsfogalmak: irodalmi műveltség, irodalom és tanítás, a pedagógus felelőssége, nemzeti irodalom és történelem, nemzet és közösség Bibliográfia: Szerdahelyi I. (1996). Irodalomelmélet mindenkinek (15 – 20) Péczely L. (1997) Bevezetés a műelemzésbe (12 – 26) 2.kurzus: Mi az irodalom? – Kérdésfelvetések. Az irodalom különböző szempontú megközelítései. Kulcsfogalmak: kommunikáció, információ, közlésszerepek, a kommunikáció tényezői – a szépirodalmi szöveg mint üzenet, az irodalom szűk és tág értelem-lehetősége, kapcsolata más művészeti ágakkal Bibliográfia:

Bárdos J. Galuska L. P. Steklács J. Szilágyi J. (2002):

Irodalmi alapfogalmak (7 – 15) Szerdahelyi I. (1996). Irodalomelmélet mindenkinek (20– 59) 3-4. kurzus: Az irodalom , a szó művészete. Az irodalom mint értékteremtő / értékhordozó Esztétikai alapkategóriák, esztétikai értékek, az esztétikum érzékelhetősége Kulcsfogalmak: az esztétikum, az esztétikum érzékelhető formái, az esztétikai minőségek: szép, rút, Bibliográfia: Péczely L. (1997) Bevezetés a műelemzésbe (190 - 280) Szerdahelyi I. (1996). Irodalomelmélet mindenkinek (257 - 285) 5 – 7. Az irodalom művészetfajai: A visszatükröző művészeti irodalom.Az alkalmazott művészeti irodalom és válfajai A szépművészeti irodalom és jellemzői – az esztétikai érték mint domináns értékalakzat A poétikai funkciót biztosító nyelvi kifejezőeszközök – szóképek és alakzatok Kulcsfogalmak: szórakoztató irodalom, agitatív irodalom, giccs, szennyirodalom, a szépség és válfajai, trópusok, megszemélyesítés, hasonlat, metafora, szinesztézia, allegória, szimbólum, hangzó formaeszközök. Bibliográfia:

Bárdos J. Galuska L. P. Steklács J. Szilágyi J. (2002): Irodalmi alapfogalmak (59 – 68) Péczely L. (1997) Bevezetés a műelemzésbe (190 - 197) 6

Szerdahelyi I. (1996). Irodalomelmélet mindenkinek (164 -197) 8. kurzus Az irodalmi műfajok kérdése — Kulcsfogalmak: Műnemek és műfajok, az epika, dráma, líra műfaji jellemzői, műfajhatárok átjárhatósága, a műfajok kérdése a kortárs irodalomban Bibliográfia:

Bárdos J. Galuska L. P. Steklács J. Szilágyi J. (2002): Irodalmi alapfogalmak (49 - 56) Péczely L. (1997) Bevezetés a műelemzésbe (283 - 296) Szerdahelyi I. (1996). Irodalomelmélet mindenkinek (164 - 192) Zabó Z. (szerk.) (1996) Irodalomismereti szótár (96)

9. kurzus: Verstani alapismeretek, a magyar versrendszerekről Kulcsfogalmak: ritmus, ritmuselemek, verssorok, ütemhangsúlyos verselés, időmértékes verselés, versláb, ütem, Bibliográfia: Bárdos J. Galuska L. P. Steklács J. Szilágyi J. (2002): Irodalmi alapfogalmak (70 – 74) Péczely L. (1997) Bevezetés a műelemzésbe (222 - 280) Szerdahelyi I. (1996). Irodalomelmélet mindenkinek (285 -345) 10. Kurzus: A magyar gyermekirodalom kezdetei Kulcsfogalmak: az olvasó gyermek, népköltészeti hatások, az önálló fejlődés útvesztői, beavatási rítusok, a felnőtté válás állomásai Bibliográfia: Komáromi G. (2000) Gyermekirodalom (99 - 105) Tarbay E (1999): Gyermekirodalomra vezérlő kalauz (46 - 64) Vita Zs., Józsa M.(szerk., 1996): Gyermek- és ifjúsági irodalom (67 -83) 11. Kurzus: A magyar gyermekirodalom klasszikusai, Kulcsfogalmak: klasszikus irodalom – gyermekirodalom, gyermekközönség – felnőtt olvasó, tematika, megformálás – életkori sajátosságok, Bibliográfia: Tarbay E (1999): Gyermekirodalomra vezérlő kalauz (197 - 203) Komáromi G. (2000) Gyermekirodalom (27 - 32) Vita Zs., Józsa M.(szerk., 1996): Gyermek- és ifjúsági irodalom (88 - 113) 12. Kurzus: Benedek Elek, a modern gyermekirodalom születése, a századforduló gyermekirodalma, a meseregény 7

Kulcsfogalmak: gyermekközönség – új gyermekszerepek, új olvasói elvárások, a meseregény műfaji jellegzetességei, a „gyermek évszázada”? Bibliográfia: Vita Zs., Józsa M.(szerk., 1996): Gyermek- és ifjúsági irodalom (113 - 150) Tarbay E (1999): Gyermekirodalomra vezérlő kalauz (222 - 282) Komáromi G. (2000) Gyermekirodalom (207 - 228) Kiss J. (2000) Bevezetés a gyermekirodalomba (53 – 73) 13 - 14. Kurzus: A XX. századi magyar gyermeklíra A kortárs magyar gyermekpróza Kulcsfogalmak: a meseregény továbbélése, a gyermeki szerep átértékelődése, az irodalomfunkciók súlypontjainak cseréje (játék, esztétikum, didakticizmus viszonya) Bibliográfia: Tarbay E (1999): Gyermekirodalomra vezérlő kalauz (287 - 307) Komáromi G. (2000) Gyermekirodalom (232 - 244) Vita Zs., Józsa M.(szerk.,1996): Gyermek- és ifjúsági irodalom (150-172)

. Részfelmérések/parciális vizsgák és találkozások terve/beosztása: . Felmérés módja: - Zárthelyi félévi vizsga

70%

- szemináriumi dolgozat, koreferátum, aktív részvétel

30%

Értékelési szempontok: Zárthelyi félévi vizsga – Az alapvető általános nyelvészeti, valamint leíró nyelvészeti kérdések – 70 % Szemináriumi dolgozat, koreferátum, aktív részvétel : a hallgatók nagy része egyéni dolgozatot készít – azok, akikre „nem kerül sor” a 14 szemináriumi órán, széljegyzetet készítenek a dolgozatokhoz, részt vállalnak a szemináriumi munkában – 30 %-a a végső jegynek . Szervezési részletek, kivételes esetek kezelése:

8

Jelenlét (esetenként), vizsgára való jelentkezés feltételei : / a szemináriumi órákról való hiányzás nem érheti el az óraszám 33 %-át – a kurzusokon ez az arány 50 % Pótolási lehetőségek: a pótszesszióban újravizsgázhat, vagy a következő, megfelelő félévben pótolja az elmaradásokat Vizsgán való csalások következményei, óvások megoldása : A vizsgai csalás – általában – a vizsgáról való kizárást eredményezi. Az esetleges óvásokat – írásbeli vizsgán - az eredmények nyilvánosságra hozatalát követő napon oldjuk meg. A szóbeli vizsgán erre nincs se szükség, se lehetőség.

Útmutató a jegyzet használatához: A nyomtatott tanulmányi útmutató a félévi záróvizsga tananyagának csak egy bizonyos részéből nyújt ízelítőt. Ezt kiegészíti az elektronikus módon, CD-re rögzített anyagrész. A műfaj-jelleg, mindazonáltal megmarad, ti. a kettő együttesen is csak eligazító, útmutató jellegű. Minden *-gal jelölt, beküldésre javasolt feladat szerepel a nyomtatott tanulmányi útmutatóban. Ezek közül minden hallgatónak ki kell választania 3 (három) feladatot, és ezeket a kontakt-órán megbeszélt rend szerint le kell adnia.

9

1. Téma

1. Bevezetés, fogalomértelmezések Kulcsfogalmak: Az irodalmi / esztétikai nevelés, az irodalomtanítás esélyei, irodalom és nevelés – az összebékítés parancsa, nemzeti, közösségi kultúra, nemzeti értékek és globalizáció, magyar irodalmiság és történetiség

Amint a jegyzet tantárgyi megnevezése is jelzi, két fő tárgykörben nyújt tájékoztatót, amely témák szoros kapcsolatban vannak ugyan, itt mégis a hasznos didakticizmus jegyében különválasztjuk. Az irodalom fejezetben azok az irodalomtudományi, irodalomelméleti ismeretek szerepelnek, amelyek az irodalom értékeinek a felismerése „megérzése” útján a fokozatos irodalomértésig, a teljesebb befogadásig vezetik az olvasói tudatot. Ez a megismerési, kognitív folyamat jelen esetben, a tanítói szakmára/hivatásra készülő hallgató esetében, jóval több, mint az önművelés belső igényét kielégítő egyéni ambíció. Hiszen jövendő munkája során ugyanezen az úton kell tanítványait végigvezetnie: a rácsodálkozó, belefeledkező tetszéstől, a „szép volt” tagolatlan megborzongásától a szépség titkainak a feltárásáig, az új, teljesebb szépségek felismeréséig, majd újak kereséséig. Egyszerűbben fogalmazva, a szó művészetében járatos, tudatosuló olvasói magatartást kell majd a 6–11 éves korú gyermekekben megalapoznunk. Ennek pedig elengedhetetlen feltétele, hogy a tanító rendelkezzen egy viszonylag átfogó látásmóddal az irodalmiság létformájáról, a művészi hatás és befogadás rejtett működéséről, az egyes műalkotások sajátos jegyei fölé vagy mellé rendelhető esztétikai minőségekről. Legyen képes megfelelő módon, készség szintjén használni azt a „híd szerepű” metanyelvet, amelyen átjárhat a mindennapi tapasztalati világból a műalkotások teremtett világába és onnan vissza, anélkül, hogy bármelyik „part” értékrendjében bár a legkisebb rombolást is végezné. Azt az érzést kell a kis tanítványok lelkében majd kialakítania, hogy a mindennapi életük része lehet Három Matyi is, ez a kis hős, aki emberségből jelesre vizsgázott, és ez még akkor is így van, ha a napi tapasztalatok ezt százegyszer is megcáfolják. Ez a „magatartásleképzés”, az irodalmi hős áthozása saját világunkba, a gyerekek világába - nos ez korántsem történhet mechanikusan, egyszerű utánzással, hiszen egy művészi, teremtett világ és egy más törvények szerint szerveződő köznapi világ szembesüléséről van szó. A szépirodalmi művek elemzését végző tanítónak éppen ezt az első szakaszt kell meghaladnia a IV. osztályt végző diákokkal: az irodalmi műben csak önmagát szemlélő naív olvasó magatartását. A „mások arcában is fürdő” tekintet alakítása, a tanuló önnön személyiségének teljesebbé formálása irodalmi nevelésünk legfontosabb távlati célja. 10

A műalkotás teremtett világa

Valóságos világ

Három Matyi

a 6 – 12 éves kisdiák

Abba az irányba kell a tanulók figyelmét terelnie, hogy a műalkotásban másokat is, a társait, a számára egyre táguló világot is meglássa, nyilván önmagát is mások viszonylatában. Ennek a metanyelvi tudásnak a birtokába juthat a hallgató, ha járatos lesz az esztétikai minőségek világában (szépség és válfajai, rútság és változatai, ...) és ezeket a minőségeket megteremtő nyelvi (stílus)eszközök (művészi képek, alakzatok, hangzásbeli és képi eszközök) világában is. A gyermekirodalom-rész a tanító- és óvóképzés sajátosságának megfelelő módon egészíti ki az irodalmi ismereteket. Azokra a művekre, műfajokra figyel, amelyeknek befogadói a kisiskolások, a serdülő fiatalok. Ezen alkotások megfelelő elemzéséhez, feldolgozásához kínálnak elméleti fogódzókat az irodalomelméleti fejtegetések. 1.1. Irodalom és nevelés – az összebékítés parancsa Meglódult értékrendszerű vagy éppen a teljes értékhiány veszélyeit hordozó korunkban a tanítónak nemcsak fogékonynak kell lennie az esztétikum és a pozitív erkölcsi értékek iránt, hanem megfelelő ismeretekkel kell rendelkeznie, hogy fogékonnyá tudjon tenni másokat, a gyermekeket is. A repetitio… jegyében, nem l’art pour l’art ismeretek, készségek kialakítása a jegyzet célja, hanem egy célirányos nevelői munkában működtethető ismeretrendszer körvonalazása. A jegyzet – mind az irodalmi, mind a gyermekirodalmi részekre érvényes módon – távolról sem a teljesség igényével készült. Témákat, továbbgondolásra, -kutatásra ingerlő kérdéseket nyit meg, amelyekre a hallgatók, a megjelölt szakirodalom felhasználásával keresik a válaszokat. A jegyzet irodalomtörténeti szemléletű részeinek célkitűzése a magyar irodalmi műveltség kiegészítése, elmélyítése, elsődlegesen a gyermekirodalmi vonatkozásokkal. Érettségi vizsga utáni irodalomtörténeti vizsgálódásról lévén szó, természetszerűleg nem követi középiskolai tananyag logikáját. Számolnunk kell ugyanakkor azzal a ténnyel is, hogy az irodalom tanulmányozásának, korábban általános történeti jellege fokozatosan elveszíti uralkodó paradigma-jellegét, átadva a helyét az irodalmiság más megnyilvánulásait felszínre hozó diskurzusoknak (lásd hatás és befogadás-elméletek, különböző szövegtani interpretációmodellek, kommunikációelméleti megközelítések stb.). Mindezen háttérinformációk mellett,

11

ezekkel együtt kíséreljük meg belehelyezni az egyes műveket az irodalmi élet objektív és rejtett kronologikus rendjébe, arra is törekedve egyszersmind, hogy összevessük az ún. „történeti olvasatokat” vagy az olvasatok történetiségét a harmadik évezredbe lépő ember olvasatával. A nyilvánvaló eltérések érzékelése a valódi, az irodalomtörténet szempontjából hírértékű történetiség hordozói lehetnek. Az irodalomtörténeti szemlélet indoklásában óhatatlanul ki kell térnünk egy szélesebb hatókörű összefüggés felvázolására is: a magyar irodalom és történelem, az irodalom, a magyar nép és nemzet történetének nyilvánvaló interferenciájára. Ezt a sok évszázados hagyományt, a törvényszerű, néha kényszerű vagy vállalt összefonódást szemlélve, ezt mint valós tényt elfogadva, egyenesen megkerülhetetlen a magyar irodalom történeti szemlélete. Nem fogadható el az az egyszerűsítő, vulgárisan formalista szemlélet, amely a magyar irodalomtörténeti stúdiumot elmarasztalva, teljességgel meghaladottnak tekinti az irodalmi művek és a társadalom kölcsönhatásának történetét követő irodalomtudományt. Irodalmi műveltségünknek hiteles és pontos tartozéka annak a tudatosítása, hogy a magyar írónak, költőnek ritkán adatott meg a „könnyű vitorla”, mely vigye őt „gáncstalan művészet sima hullámain”. Még ez, a Kosztolányi munkásságát méltató nekrológ-rész is csak részben igaz, hiszen Kosztolányi vallott talán leghitelesebben egyén és közösség, ember és nyelv elválaszthatatlan, örök-szép egymásrautaltságáról: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkozom, írok – életem legnagyobb eseménye, amelyhez nincs fogható. Nem külsőleg valami, mint a kabátom, még olyan sem mint a testem… Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedül való életben csak így nyilatkozhatom meg igazán…” 1 Csak így, általa, egy közösség jelrendszereként és értékrendszereként felfogott nyelv által, fordíthatnánk döcögő értelmezésre az idézetet. De idézhetném a társadalmi, történeti látásmód ellen gyakran kisajátított másik nyugatos költőt, Babits Mihályt is, akinek elefántcsonttorony-költészetét csak a forma győzelmeként láttatják a hamis méltatások. A teljességre törekvő Babits-képbe odakívánkozik a „vak dióhéjból” kitörni szándékozó, a cselekvő humánum útját még nem lelő „házát bekerítő gazda” képe is. Igazi aduként, az Úr szándéka előtt megtörten meghajló, majd megerősödve szolgáló Jónás arca sejlik fel, aki máig ható érvénnyel szól mindannyiunkhoz, a „bűnösök közt néma cinkosokhoz”.

1

Péterfy M.(szerk., 1999): 50.

12

Én inkább ültem volna itt a pusztán, sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán De böjt s jámborság néked mint a pélva, mert vétkesek közt cinkos aki néma. Atyjafiáért számot ad a testvér: nincs mód nem menni ahova te küldtél. (Babits M.: Jónás könyve. 3. rész) Hozzám már hűtlen lettek a szavak, vagy én lettem mint túláradt patak oly tétova céltalan parttalan s ugy hordom régi sok hiú szavam mint a tévelygő ár az elszakadt sövényt jelző karókat gátakat. Óh bár adna a Gazda patakom sodrának medret, biztos útakon vinni tenger felé,

(Babits M. : Jónás imája) A kiragadott, de általános érvényű példákat jelképesen is zárhatjuk a „Héjjasfalva felé” tartó Petőfi megidézésével, akinek utolsó gondolatait mintegy átértelmezte azonos című versében Szilágyi Domokos. Sok-sok, messzire mutató üzenetet kódol ez a létértelmező nagy vers. A kiábrándult, hitevesztett XX. századi emberiség könyörgő sirámaként is értelmezhető: „Szemből szívem, egyem, valóm Hadd lássalak még meghalón Érezzelek, tapintsalak. Aztán nincs már kín, nincs salak. …” A soha el nem érhető bizonyosság, a világszabadság hitében vállalt halál rendíthetetlen etikai magatartást sugall. Petőfi „szemből-halál”-vállalása ugyanúgy része az irodalmunknak, mint tettértékű szavalata, a Nemzeti dal toborzó ereje azon az esős ’48. március 15-i reggelen. . 1.2. Nemzeti irodalom és globalizáció S ha már szóltunk irodalom és nemzeti történelem, irodalom, nyelv és közösség évszázados egymásra utaltságáról, nem mellőzhetjük a jelen nagy kihívását, a nemzeti irodalmak és globalizáció viszonyát sem. Egy tantárgyismertető nem vállalkozhat a kérdés

13

komplex vizsgálatára, a teleológia, a célszerűség felől viszont fel kell tennünk néhány kérdést, illetve kell keresnünk a lehetséges válaszokat. A kérdés – egy kissé kiélezve – így hangzik: van-e

létjogosultsága

az

integráció

elvét

valló

korunkban

a

nemzeti

irodalom/gyermekirodalom tanulmányozásának? A szónokiasan hangzó kérdés – úgy vélem – valóban az is, azaz a kérdés nem eredeti funkciójában él, hanem igen erős kijelentésként hat. A bizonyosság erejével hirdeti, hogy talán sokkal inkább, mint bármikor, most az ezredváltón van szükségünk felismerni és másokkal is (f)elismertetni a magyar kultúra színfoltját Európa színes palettáján. Ebben a hitünkben újból a több mint másfél évszázados példa erősíthet. A magyar reformkorszak legnagyobbjait a haza és emberiség az egyén és nagyvilág mai kérdései foglalkoztatták. A közismert Vörösmarty- vagy Petőfi-versek helyett egy kevésbé ismert, de telitalálatnak számító részletet idézünk Kölcsey Parainesiséből: „Szeretni az emberiséget: ez minden nemes szívnek elengedhetetlen föltétele. Az emberiség egésze nem egyéb számtalan háznépekre oszlott nagy nemzetiségnél, melynek mindenik tagja rokonunk, s szeretetünkre és szolgálatunkra egyformán számot tart. Azonban jól megértsd! az ember véges állat, hatása csak bizonyos jól meghatározott körben munkálhat. Azért ne hidd, mintha Isten bennünket arra alkotott volna, hogy a föld minden gyermekeinek egyforma testvérök, s a föld minden tartományinak egyforma polgáruk legyünk… Sohasem tudtam megérteni: kik azok, kik magokat világpolgároknak nevezik? Az emberi tehetség parányi láng, amely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével. Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk, hogy azt jótékony világítással állandóul boldogíthassuk… Leonidas csak egy Spántáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg.” (Kölcsy F.: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz) A legfőbb érték, az élet ilyetén feláldozásának hősi szépsége napjainkban hamisan csengő szónoki fogassá degradálódott ugyan, mégis kell beszélnünk a szellem, a kultúra egyéni és közösségi felelősségéről. A horatiuszi arany középszer szellemében a pedagógiának választania és vállalnia kell valamely értékrendszert. A magyar irodalom/gyermekirodalom ehhez a választott vállaláshoz egy lehetőséget kínál.

14

2. Téma

2. Irodalomelméleti alapfogalmak Kulcsfogalmak: irodalom, szépirodalom, írásbeliség, szűk és tág értelmezések, érték és funkció, irodalom és nyelv kapcsolata, irodalom és kommunikáció, értékteremtés, értékalakzatok, esztétikai értékek,

2.1. Mi az irodalom? - Kérdésfelvetések Az irodalom fogalmának értelmezési kísérletei során egy eléggé gyakori jelenség ismétlődik újra, az ti., hogy egy viszonylag sok szövegösszefüggésben használt szónak az önálló jelentéskörét igen nehezen sikerül behatárolnunk. Nemcsak a didaktikus szemléletmód, hanem az irodalommal való foglalkozás áhított objektivitása is igényli, hogy egy lényegre törő kérdéssel indítsunk: Mi az irodalom? Az irodalmi művek végtelen sorozata? A műveket létrehozó alkotók, akiket valamilyen titokzatos aura választ el tőlünk, közönséges halandóktól? Mi magunk is, mint olvasók részei vagyunk az irodalomnak? A gondolatnyitó kérdéseket igen hosszan sorjázhatnánk eladdig, míg eljutnánk az irodalommal valamilyen kapcsolatba hozható dolgok valóságos szakirodalmáig. Ily módon az irodalom-tárggyal foglalkozó stúdium maga is irodalommá válhat. Beírom a kerek világot – parafrazálhatnánk méltatlanul elfelejtett utazó sorstársunkat, Balázs Ferencet. A másik véglet tanújaként Pilinszkyt idézhetnők, aki az egymásra figyelő nyitott szeretetet mint legfőbb értéket a „hallgatással, a meghallgatással” kapcsolja össze, minden másról, enyhe malíciával mondja: „… a többi csak irodalom…” – azaz nem épp olyan fontos. Az irodalom-értelmezésre vállalkozó szakirodalom megpróbál ugyan túljutni a kényelmetlenül nyitott kérdések sorozatán, a mi kísérletünkben azonban a kérdések újbóli felvetésének szakmai, szakma-etikai háttere is van. Az irodalmat is tanító pedagógus nagy valószínűséggel kerülhet olyan helyzetbe, a tanítvány választja ki és teszi fel a felkínálkozó kérdésekből valamelyiket az irodalmiságra vonatkozóan. Az indoklás eme vetületét nevezném szakmainak; a szakmai-etikai kívánalmat úgy értelmezem, hogy a hiteles pedagóguslét megkívánja az önmaga számára megfogalmazott kérdéseket, illetve a válaszkeresés intellektuális tevékenységét. Mi hát az irodalom? A Világirodalmi lexikon megfelelő szócikkéből idézek: „A szó eredeti és – ma is használt – legtágabb értelmében a maradandóan rögzített és szélesebb körű

15

nyilvánosság számára szóló szövegek összessége…” A lexikonszerű tömörítés három összetevőjét vizsgáljuk meg közelebbről: a) „legtágabb értelmezés”; b) maradandó rögzítés; c) széleskörű nyilvánosság (mint címzett). 2.2. Értelmezési lehetőségek A legtágabb értelem rejtetten azt is jelenti, hogy van az irodalomnak egy szűkebb fogalomköre. Az ehhez való eljutás útja egyúttal az irodalom fogalmának időbeni fejlődéstörténete is. Az eredeti, tág értelmezésben az ún. társadalmi tudatformák, szellemi konstrukciók: politika, jog, erkölcs vallás, filozófia, tudomány, művészet eredményeinek a foglalataként jelentkezik. Ehhez a hatalmas beláthatatlanul gazdag szöveghalmazhoz még hozzárendelhetők az ún. napi aktualitások, hírek, tudósítások, illetve azok a szövegek, amelyek megnyugtatóan egyetlen, eddig érintett csoportba sem sorolhatók, amelyeknek fő célja az olvasók szórakoztatása. A maradandó rögzítés kívánalma ugyancsak tágan értelmezendő, hiszen a klasszikus írásos rögzítés mellett olyan „maradandó” rögzítésformákkal is találkozunk, mint a kollektív emlékezet (lásd folklór-szövegek) vagy a legújabbkori technika eszközei (hang- és képrögzítés változatos módjai). A széleskörű nyilvánosság időben változó hatásköre talán éppen napjaink elektronikus médiájának köszönhetően a legszélesebb sávot ölel át az így értelmezett irodalom címzettjeinek tömegéből. A tág értelmezés tárgyi és hatásköri bemérhetetlensége, de a tantárgyként vizsgált irodalom didaxisa (is) szükségessé teszi irodalom-fogalom „határainak” kijelölését. Az irodalom érték- és funkciószemléletű „rétegződésével” kell kezdenünk, amely alapján a művészi értéket és funkciót betöltő irodalom különválik a nem művészi szövegektől. A fogalmak történelmi áttöltődésének jó példája az a tény, hogy az európai kultúra bölcsőjétől, az antikvitástól kezdődően a XVIII. századig a művészi értékű irodalmat a költészet, a nem művészit a próza terminussal jelölték. A XVIII. századtól kezdődően kerül fokozatosan a két fogalom egy új fölérendelt fogalom körébe a bonae litterae, a belles lettres a szépirodalom gyűjtőfogalma alá mint jelen eetben nem releváns megjelenítési módok (verspróza). A korábban jelzett fogalomfejlődés során így értünk el az irodalomtudomány mai irodalom-tárgyáig, a szépirodalomig, mint az irodalom-fogalom szűkebb értelméig.

16

Lehetőségünk van ezáltal a tág fogalomkörben elhatárolni a szakirodalomtól, a hírlapirodalomtól, illetve a szórakoztató irodalomtól. 2.2.1. Irodalom -- szépirodalom Nem érdektelen visszakanyarodnunk a szépirodalom genéziséhez (születéséhez), amelynek felhajtó erejét a műveket szervező értékstruktúrák sajátos összetételében véltük megtalálni. Tömörítve, az esztétikai értékösszetevő fokozatos térnyerése jellemzi a különválasztott szépirodalmat. Ugyanakkor az is igaz, hogy a szakirodalom, a hírlapirodalom és főként a szórakoztató irodalom sem teljesen közömbös az esztétikai minőségekkel szemben. Csupán ez utóbbi értékek alárendelt szerepet kapnak, ti. ezekben a művekben az igazság, a hasznosság, az erényesség, vagy éppen az érdekesség jelölik ki a fő értékirányt. Példaként egy új tudományos felfedezés uralkodó jellegű igazság-, esetleg hasznosságelvét említhetném, amely széleskörű társadalmi nyilvánossághoz nem tud a maga tisztán dezantropomorf szemléletében eljutni; szüksége van az érdekesség motiváló erejére, netán a szemléletes kifejezés affektív hatására. Az

értékminőségek egymásmellettisége miatt

beszélhetünk az imént különválasztott irodalmak közti átmeneti formák igen gazdag skálájáról. Az irodalomszociológia, de a pedagógia (szép)irodalom-szemléletében is, adott ponton felértékelődhet (vagy éppen fordítva, leértékelődhet) a szórakoztató irodalom. Amennyiben az olvasásvágyat kialakítja, az olvasóvá nevelést elindítja ez a fajta irodalom, fontos szerepet játszhat. Jó esetben, gyerekméretű lábbeli szerepében tűnik fel (majd le), amely a 10–12 éves gyerek számára a kényelmes, biztonságos járást biztosítja, de amelyet éppen olyan esztelenség 18 éves korában a lábára erőltetni, mint gyerekként a 42-es félcipőben járatni (lásd Dosztojevszkij mint negyedikes háziolvasmány) . Nem véletlen, hogy a szépirodalom szűkkörű értelemképződése a XVIII. századra nyúlik ki, ugyanis a korábbi írásokra az értékszinkretizmus volt a jellemző. Az irodalomnak ez a belső tagolódása nem elszigetelt jelensége Európa szellemi életének, hiszen közismert az a „fejlődésvonal”, amely a zseniális festő, repülőgép-konstruktőr és kerékpár-tervező Leonardo da Vincitől húzódik a mai Nobel-díjas kutatóig, aki talán sosem hallgatott Mozartot, de az eset fordítottja is ugyanilyen igaz: a nonfiguratív festő lehet, hogy nem ismeri a kinematika alaptörvényét. Az esztétikai értékösszetevő dominanciáján nyugvó szépirodalom markáns különválasztása nemcsak a többi irodalmi mű vonatkozásában nehéz. Az egynemű értékminőség mint a művésziség hordozója a szépirodalmat kapcsolatba hozza az ún. társművészetekkel: a zenével, a képzőművészetekkel, a táncművészettel, a színházzal, a filmművészettel. E két

17

utóbbi művészeti ágban az irodalom amolyan alkalmazott, kiegészítő művészeti ágként szerepel. 2.2.2. Irodalom = a szó művészete Az irodalom mibenlétét körüljáró próbálkozásaink rendjén igen termékeny tételezésként folytatható az irodalom = művészet megfeleltetés. Közismert a sommás meghatározás, miszerint az irodalom a szó művészete. Eszerint a különböző művészeti ágak elkülönítésének alapja lehet az alkotó „rendelkezésére álló anyag”. A hangok harmóniáját vagy diszharmóniáját a zeneszerző, a színek összjátékát a festő használja ki, a tér és formák megfeleltetését a szobrász, az építész végzi – ezek analógiájára az irodalmi alkotás alapanyaga a szó. A művészetek rendszerezésére vállalkozó esztétikai kutatások egyik visszatérő problémája, hogy a művészetekben fontos szerepet játszó érzékszervek alapján kialakítsa a látás, illetve a hallás művészete -- csoportokat. A két csoport magvát – vélhetően – a képzőművészetek, illetve a zene alkotja. De hol helyezhető el ebben a rendszerben az irodalom? Éppen az „alapanyag”, a szó természetéből adódóan, azt érdemesebb inkább vizsgálni, hogy az irodalom a külső vagy a belső szemlélethez köthető-e inkább. A szavak által megteremtett világ a belső érzékelés által válik második valósággá, így az irodalmi művek befogadása a belső képlátás, belső beszéd révén valósul meg. Az irodalom, a művészetek és a pszichológia érintkezési felületei kínálnak egy újabb információkat az irodalomértéshez. Az irodalomtudományi paradigmák korábbi kísérleteihez meghatározó módon járul hozzá napjainkban a nyelvtudomány. A kapcsolatteremtés ugyan igen korai előzményekre tekint vissza (Arisztotelész, Szt. Ágoston…) az igazi áttörést mégis a XX. század nyelvészeti iskolái hozták: a század eleji strukturalizmus, a kommunikációelmélet, majd a század utolsó évtizedeinek megannyi új nyelvfilozófiai iskolája (hermeneutika, recepcióesztétika, dekonstrukció…).

A

kommunikációelméletet

megalapozó

strukturalizmus

valóságos

irodalomtudományi iskolát teremtett. A nyelvtudományok és az irodalom kapcsolódási felületét mintegy felkínálta a nyelv mint közös „alapanyag”, illetve a szemiotikában a jeltárgy fogalma, amely származhat ugyanúgy a tapasztalati világ tényeiből, de vonatkozhat műalkotás-tárgyra is. Mint ahogy a kommunikáció alaptényezői az adó és vevő, illetve az üzenet is lehetnek a köznyelvi közléscserének a meghatározó összetevői, de az irodalmi kommunikációban betölthetik a szerző, olvasó, mű -- szerepeket is.

18

2.3. Irodalomtudomány - nyelvtudomány A nyelvtudományok felől közelítve, az irodalom sajátos, poétikai funkciót betöltő nyelvhasználati mód, olyan beszéd, amelyben szimultán módon érvényesülnek a közlés referenciális (külső valóságra vonatkozó), affektív (a közlő érzelmi állapotára utaló), illetve a poétikai (az üzenetre, illetve a kódra, a nyelvre magára visszautaló) funkciók. A közlőt, az írót körülvevő referencialitás sajátosan értelmezendő, ugyanis a műalkotás „valóságvonatkozásai” egy, a mű által teremtett világban érvényesek. Mind az alkotás, mind a befogadás folyamatában tetten érhető az alkotói/befogadói tudat állandó síkváltása, vibrálása a konkrét tapasztalati világ tényei, illetve a művészi nyelvhasználat által megidézett másik világ között. Ezzel el is értünk az irodalom = sajátos kommunikáció egyik kulcsfogalmához, a sajátos kódoláshoz, illetve dekódoláshoz, vagyis ahhoz a művelethez, amelyben a közölni kívánt információ egy meghatározott jelrendszer révén jelekké, jelzésekké válik, illetve az olvasói tudatban ugyanez a folyamat fordított irányban lezajlik. A kortárs irodalomtudományi iskolák a vizsgálódás súlypontját egyre inkább az utóbbi folyamatra, a dekódolásra, az olvasó és a mű kapcsolatára helyezik. A befogadás- és hatásesztétikai kutatásokból fokozatosan kiszorul a szerző–mű kapcsolat, a „költő ezt vagy amazt akarta kifejezni”-szemlélet. Az olvasó az irodalmi művel mint komplex jellel vagy jelkomplexummal találkozik, melyben világosan el kell különítenie a jel összetevőket. (Jelen esetben az olvasót nem az ún. „mezei olvasóval” azonosítom, hanem az irodalmat megértő, azt másokkal is megértető pedagógussal.) A jelhordozó – a szignál vagy jelölő az a fizikai jelenség, amely érzékelhető és a jel rögzítésére és továbbítására alkalmas – ezek a nyelvi kommunikációban a hallási vagy látási ingereket kiváltó beszédhangok, illetve írásképek. A jelentés olyan viszonyfogalom, amely valamely jelrendszerben a jelhordozó és a jeltárgy közti kapcsolatot teremti meg. Ez utóbbi jeltani kategória, éppen mobilitásánál fogva válik a művészi szöveg vizsgálatában kulcsfogalommá. A szépirodalom nyelve azt a lehetőséget használja ki, hogy a szövegkontextus hatására a szavak értelme és jelentése elválik, azaz a jelentéskonstituálás nem ugyanazon szabály szerint történik, mint a köznapi vagy tudományos szövegben. A lexikális jelentéstől eltérő jelentések létrehozásáról van szó. A másodlagos vagy átvitt jelentések különlegesen fontos szerepet kapnak az irodalmi szövegkontextusban, illetve éppen ezen jelentések létrejötte révén válik a szöveg művészivé.

19

2.4. Művészi nyelvhasználat ?

?

köznyelv

Az a kérdésfelvetés „szolgálta” ezt a különös ábrás alcímet, mely kétségessé teszi a kétféle nyelvhasználat ilyetén szembehelyezését. A képzőművészetekkel vagy a zeneművészettel való egybevetés óhatatlanul felveti az ún „művészi alapanyag” kérdését, azaz mi az, amivel a művész dolgozik. Akár a festő, akár a zenész esetében a színek, a formák, ill. a zenei harmóniák/diszharmóniák, mint „rendelkezésre álló alapanyagok”

nincsenek közvetlen kapcsolatban a műélvező közvetlen tapasztalati

világával. A nyelv művésze viszont és a mindennapok embere ugyanabból az „anyagból” merít, akár verset ír, akár káromkodik. Korábban a másodlagos, átvitt jelentések művészetteremtő lehetőségéről szóltunk. Ez, természetesen nem jelenti azt, hogy az ún. közismert, szokványos átvitt jelentések használata már művészi nyelvhasználat. Bár mindennapi beszédünk is gyakorta használ olyan köznyelvi metaforákat, mint a szeg feje, a harisnya szeme, illetve ugyanilyen közhelyszerű metonímiákat, pl. a barátom jó fej, a falu csendes stb. Ezekkel szemben a művészi nyelvhasználatban az elsődleges és az átvitt jelentés közti kapcsolat egyedi, különös, ugyanakkor alkalmi jellegű, újszerű. A jelentésátvitelt lehetővé tevő fogalmak közti „szakadék” mélysége – bizonyos mértékig – fokmérője lehet a művészi kép intenzitásának: „Elmúlni ily pillangó lét után, Eltűnni és nem tudni, hogy hova?…” (Vajda János: Emléksorok) A pillangó lét szerkezetben két, igen eltérő lexikális jellemzővel leírható fogalom kerül egymás mellé: az élő világ kis törékeny, leheletfinom lénye metaforikus képe lesz a lét bonyolult, filozófiai, nagy dimenziójú kategóriájának. Ebben a művészi szövegben viszont megteremtődik az a közeg, amelyben a kompatibilissá válik a két fogalom: az alapjelentést hordozó lét elveszíti a szokványos, lexikális jellemzőinek nagy részét, és igen sebezhető tünékeny elemmé válik. A zárt metafora pillangó-képe mintegy „rátelepszik” az alaptagra, és új, szokatlan mezőösszefüggésbe helyezi: Színes, tarka ugyan ez az emberi lét, de ugyanolyan csalóka, mint a csapongó lepke, és lehetetlen nem gondolnunk a hernyóra, amelyből lepke lesz és az ugyanilyen visszataszító bábra, amivé válik. Alkalmat teremt ez a képi kivetítés, hogy emberi létezésünk különös

20

dimenzióival

szembesülhessünk.

Tehát

nem egyszerűen a kifejezések két- vagy

többértelműségéről van szó, hanem a jelentések „többszintűségéről” is, ahogyan Szerdahelyi István nevezi (i. m. 33.) A jelentésszintek felfedezése, a „szövegbejáratok” feltérképezése a címzett, a befogadó, az olvasó tevékenysége. Mint utaltunk rá, a szerzői intencióban virtuálisan megteremtett jelentésrendszert

a

befogadó

lendíti

mozgásba,

illetve

rekonfigurálja

a

felkínált

jelentésszinteket. Az irodalmat (is) tanító pedagógus a szakértő befogadó kategóriájába kell, hogy tartozzék, ugyanis nemcsak a lehető legteljesebb módon éli át a mű által kiváltott élményt, hanem tudatában van az élmény kialakulásának, felismeri és másokkal is képes felismertetni azokat a „mechanizmusokat”, amelyek révén a művészi hatás megvalósul. Több ez, legalábbis más, mint az ún. művelt nagyközönség műértése vagy a kultúrbefogadó sznobok kötelességszerű „vonzódása” a művészetekhez. A közvetítésben bátran vállalt társalkotó szerepben, értelmező-katalizátorként kell a pedagógusnak közel hoznia a gyereket a műalkotáshoz. A katalizátorszerep arra utal, hogy részben behatárolt a mindenkori értelmező mozgástér, tehát bizonyos értelmezhetőségi határsávok között mozogva, zökkenőmentessé teheti, meggyorsíthatja a tanulói befogadást. Feltárhatja azokat a kitöltésre váró üres helyeket, amelyeket a szerző „szándékosan rejt el”, hogy a befogadói fantázia világfeltárását a felfedezett világ szépségeivel tegye vonzóva: „Hálót fon az est, a nagy barna pók, Nem mozdulnak a tiszai hajók, Egyiken távoli harmonika szól, Tücsök felel rá csöndben valahol. Az égi rónán ballag már a hold: Ezüstösek a tiszai hajók…” (Juhász Gyula: Tiszai csönd) A konkretizáció lehetőségeit több tényező is befolyásolja: legközvetlenebb módon a Juhász Gyula-versszöveg, de meghatározók azok az intertextuális hatások is, amelyek más Juhász Gyula-versekből érkeznek, illetve az irodalmon kívüli tényezők – az értelmező személyisége, emlékei, lelkiállapota stb. A verset értelmező pedagógusnak a feladata jórészt az, hogy behatárolja azt az interszubjektív módon elfogadható befogadói mozgásteret, amelyből az értelmezőnek nem szabad kilépnie. Pl. képtelenség az idézett Tiszai csönd című 21

vershez társítani a túlcsorduló jókedvet, a boldog mozgalmasságot, de annál inkább a mozdulatlanság, az éjszaka, a csend jelentésmezejébe befogható mélabút, szomorúságot, árvaságot, ezek csak kiegészülhetnek azokkal az „üres helyekkel”, amelyeket a vers megírásának külső, idő- és térbeli koordinátái jelölnek ki (vesztett világháború, szomorú, elárvult ország). Az idézett részlet rész-értelmezése kapcsán már felvetődik a mű objektív értékének, illetve hatásértékének a kérdése. Az előbbi az a mű-érték, amelyet úgy tulajdonítunk a versnek, mint amivel „normál körülmények” között rendelkezik; a hatásérték pedig az aktualizálható érték, az a jelentőség, amelyet egy konkrét értelmezésben szerez a mű. A két értékösszetevő

egymásra

helyeződése,

egybevágósága

elméletileg

kizárt,

általában

közelítenek egymáshoz, néha igen eltérőek lehetnek. 2.5. Az irodalom mint értékteremtő / értékhordozó Az érték fogalmával elérkeztünk az irodalom-jellemzők leglényegesebb összetevőjéhez, az esztétikai érték fogalmához. Az esztétikum alapkategóriái túlmutatnak az irodalom körén, ugyanis az esztétikai alany, az ember, minden olyan tevékenységével kapcsolatosak, amelyeknek tárgya valamely esztétikai minőséget hordozó természeti tárgy (pl. egy virágcsokor) vagy egy zenemű, vers stb., azaz esztétikai tárgyak. Az esztétikum elvontan nem létezik, mindig valamely megjelenési konkretizációban érzékelhető: szép, rút, tragikus, komikus stb. mint esztétikai minőségek. Friedrich Schiller esztétikum-értelmezését veszi át Szerdahelyi István (i. m. 61–111.), mely szerint az esztétikum pozitív lényegi mozzanata az érzékelhető formában kifejezett szabadság, ennek ellentéte, a negatív esztétikai mozzanat az emberi korlátozottság, a szabadság és korlátozottság egyetemes emberinek tekinthető értékösszetevők. Pozitív esztétikai minőség: az érzékelhetővé tett emberi szabadság. Negatív esztétikai minőség: az érzékelhetővé tett emberi korlátozottság. Szabad az ember, ha úgy érzi, hogy uralja a természetet, a társadalom, a környezet és a saját erőit. Korlátozott, ha ezek az erők uralkodnak rajta. Az irodalmi művek, mivel kommunikációs viszonyban vannak az értelmezővel, szükségszerűen tartalmaznak valahova besorolható esztétikai minőséget, amelyet itt az esztétikai érték fogalmával azonosíthatunk. A műértelmezés tehát esztétikai értékítélet egyszersmind. Ennek a latens módon, vagy tudatosítottan, de mindenképpen működő

22

értékítéletnek az alapját az az eléggé nehezen definiálható esztétikai érzék biztosítja, amelynek kialakítása az irodalmi nevelés fontos célkitűzése. esztétikai érzék

esztétikai értékítélet

esztétikai érték (minőség)

Az irodalmi művekben érzékelhető módon kell megjelennie annak a pozitív vagy negatív esztétikai értéknek, amely az adott helyzetben az emberi szabadság lehetőségeit növeli vagy csökkenti. Az irodalomtanításnak általában, így az elemi osztályokban az irodalmi szövegek elemzésének is az a fő feladata, hogy segítsen ezen érzékelhető formák, jelek feltárásában, az esztétikai érzékenység alakulásában. 2.6. Az esztétikai értékek és az ízlés Az esztétika értékhordozó jelek dekódolásának folyamatában számolnunk kell az ízlés működésének mechanizmusával. Ha a valóságos élethelyzetek esztétikai minőségeivel (szép, rút, groteszk…) találkozunk, az észleleti kép és a jelenségről kialakított ideálképünk közti kapcsolatteremtés azonnali. Az észlelés és az érzelem kialakulása gyakorlatilag egyidőben történik. Az esztétikai értékminőséget domináns módon hordozó művészi alkotások befogadása viszont ettől eltérő. Az ízlésünk mint katalizátor elindítja az értékítélet folyamatát, amely azonban lépésről-lépésre az értelmezésben fokozatosan kibővül, átalakul. Az észleleti kép dekódolása többszintű műveletté válik. A mögöttes tartalmak, a konnotáció valamely szintjén

törvényszerűen

kerülnek

kapcsolatba

valamilyen

emberi

dimenzióval,

antropomorfizálódik a jelentés. A köznapi észleletben értelmezett következő kijelentés: „Az Ér mellett ringott a bölcsőm” azt a kissé furcsa, de nem lehetetlen képet idézi fel, amelyben egy gyermeki bölcső látszik az Ér patak partján. Petri Mór: Az Ér című versébe visszahelyezve a sort 2 , „Az Ér mellett ringott a bölcsőm, Elálmodoztam holt medrében. Ha jól megnézem: földi pályám Az Ér útjának mása éppen.”

2

. Szentimrei Jenő (szerk.,1996) 447. o.

23

a látvány tartalma jóval több annál, mint amit az előbbi kép felidézett. Egy „holt mederbe” terelődött emberi élet képi megjelenítőjévé válik a kifejtett metaforában.

Összegzés - nyitás Az irodalom különböző szempontok szerinti megközelítései (kommunikációelméleti, nyelvészeti) más-más árnyalatokban mutatják ugyan a művészi nyelvhasználatot, egyben azonban rokoníthatók. Abban, hogy az esztétikai érték mint értékalakzat szerepet kap ezen szövegekben.

Ezen

értékalakzat

függvényében

Szerdahelyi

kizárólagosságának,

István(1996)

az

illetve

„irodalom

alárendeltségének

művészetfajairól”

a

beszél:

Az autonóm művészeti irodalom szférájába olyan művek tartoznak, amelyekben az esztétikai értékek minden más értéket „felülírnak”. Az alkalmazott művészeti irodalom olyan művek foglalata, amelyben fontos ugyan az esztétikum mint értékalakzat, de alárendelhető más értékeknek. Az autonóm művészeti irodalom két elkülöníthető alcsoportja: visszatükröző irodalom - a művészi igazság a központi kategória szépművészeti irodalom - a központi kategória a művészi szépség. Nem véletlen, hogy az egyes csoportok értékalakzatainak a dominanciájáról, uralkodó jelenlétéről beszélünk, jelezve egyúttal, hogy a didaktikusan elkülönített gyűjtőfogalmak határai mozgékonyak. A konkrét irodalmi művek, a maguk egyediségében olyan többszintes érték-képződmények, amelyek csak a rendszerezés szükségszerű kényszere helyez egyik vagy másik csoportba. A továbbiakban

a visszatükröző szépirodalom két kategóriájával, az alkalmazott

irodalommal, ill. néhány válfajával ismerkedhetünk, majd a szépművészeti irodalom (Szerdahelyi, 1996) jellemzőivel.

A tanulást, rögzítést szolgáló kérdések, feladatok: 1. Mi az oka az irodalom-meghatározások sokszínűségének? 2. Miért tekinthető sajátos művészeti ágnak a szépirodalom? *Beküldésre javasolt feladat: Írjon rövid értekezést, esszét (legfeljebb 2 oldal) az alábbi címmel: Az irodalmi műveltség esélyei a XXI. században

24

3. Téma

3. A visszatükröző művészeti irodalom Kulcsfogalmak: visszatükrözés, teremtett világ, intenzív totalitás, antropocentrizmus, szórakoztató irodalom, agitatív és didaktikus irodalom, a giccs, az irodalomalatti, értékalakzatok viszonya, esztétikai ízlés, esztétikai értékítélet, esztétikai minőségek

A fogalomnak a közelmúlt osztályharcos, marxista irodalomtudományából eredően, igen

rossz

felhangjai

lettek,

noha

az

ókortól

kezdődően,

majd

a

reneszánsz

művészetfelfogásából már ismert a kifejezés (mimézis, utánzás, megjelenítés). A visszatükrözés maga is igen tág fogalom, hiszen köznapi tapasztalatként ismerjük az emberi tudat azon képességét, hogy a világ dolgait egy belső, mentális világban, mint egy tükörben megjeleníti. Ennek a tudati megjelenítésnek a létrejöttében két tényező együttes jelenléte működik közre: - a tudati jelenségnek az ismereti oldala (amelyet a dolgok tárgyi, objektív oldala alakít), egy élmény összetevője (amely az egyén szubjektív „terméke”). E két tudati összetevő – egy kis sarkítással – az emberi megismerés két nagy lehetőségét is modellálja: a személyes élményen alapuló, illetve a közvetve, elvont ismeretek révén történő megismerést. Az értékes visszatükröző művészi irodalmi alkotás e két világfeltárási mód előnyeit aknázza ki: az érzékelés konkrétsága, a mindennapi léthelyzetek, élmények felkeltése révén élményszerűvé teszi a befogadást, ugyanakkor a dolgok lényegien általános, törvényszerű vonásait is képes felmutatni, megóva a befogadót a csalóka látszat csapdáitól. Az így megjelenített világot tekinti Lukács György „intenzív totalitásnak”. A közvetlen élményszerűség érzetét az a tény teszi vonzóvá, hogy a művészi élmény csak mása a valóságnak, „vannak dolgok, amelyeket önmagukban nem szívesen nézünk, de lehető legpontosabb képük szemlélése gyönyört vált ki belőlünk, mint például a legcsúnyább állatok vagy holtak ábrázolásai” (Arisztotelész, id. Szerdahelyi 121. ). A valóságos élmények kellemetlen vagy egyenesen fájdalmas voltának a kiküszöbölése mellett a művészi alkotás az élmény befogadásának az idejét is befoghatóvá teszi.

25

A „teremtett világ”-szerűség ismérve azt is is jelenti, hogy az írónak nem a ténylegesen megtörtént eseményt, a valóban érzékelhető, észlelhető világot kell bemutatnia, sőt még a valószerűség kívánalma is csak bizonyos stílusú (realista) művekben követelmény. A lírai versek képanyagában igen gyakran olyan érzéki jelenségek kapcsolódnak össze, amelyek a valóságban összeférhetetlenek. „Jön a vihar, tajtékja ében, Haragos bírák feketében, …” (József Attila: Jön a vihar) A közismerten fehér színű tajték ében-metaforája, a haragos bírákkal azonosított viharfelhők érzékletes megjelenítése a vers folytatásában az ártatlanokra, a védtelenekre leselkedő veszedelem általános, lényegi gondolatává válik. Ebben a folyamatban a különösség esztétikai jelenségére figyelhetünk (az általános sajátos, egyedi érzékletes megjelenítése), illetve

az

antropocentrizmusra

a

különösben

mindig

jelenlévő

művészi

igazság

emberközpontúságára. A különösségnek mintegy komplementer-jellemzője a művészi visszatükrözésben megfigyelhető tipikusság. A műben kifejezett jelenségek a nembeliség, az összemberi szabadság szempontjait érvényesítik, ugyanakkor a különösség révén kötődnek az adott korszak, az adott kultúra, az illető embercsoport sajátos értékszemléletéhez. A sajátosnak, a különösnek és az egyetemes, összemberi igazságnak az együttrezgése figyelhető meg a művészi igazságot megvalósító visszatükröző remekművekben. Kiragadott példaként idézhetjük fel Petőfi Sándor: Szabadság, szerelem című híres hatsorosát. Az örök emberi érzés, a szerelem, mint univerzális téma az adott korszak (és költő) sajátosságaiból adódóan az élet és a szabadság közti „pozíciót” foglalja el a rangsorban, ugyanis a korszak összemberi értékrendjében a legfőbb érték a szabadság, amelynek alárendelődik mind a szerelem mind az élet (így, ebben a csökkenő értékrendben). Az esetlegesen idézett vers jó példája egyben a műalkotások kapcsolati jelértékének, ugyanis a visszatükröző művészet intenzív totalitásként, tömörítve adja az ábrázolt jelenség és a történelmi pillanat összefüggéseit – egyféle átfogó értékelést ad az ábrázolás révén, amelynek elhanyagolható tartozéka az, hogy valóságismereteinket is gazdagítja.

26

3.1. Alkalmazott művészeti irodalom Értékalakzataiban az esztétikai érték konstitutív (eszközérték). Az ide tartozó művek látszólag nem különböznek az autonóm művészet alkotásaitól, így igen képlékenynek minősíthető az a határsáv, amely visszatükröző, illetve a szépművészeti irodalomtól elválasztja. Az a szemlélet, amely ezt a választóvonalat élesebbnek látja, az ide tartozó műveket álművészeti, irodalomalatti pejoratív minősítéssel látja el. a) A szórakoztató irodalom az az alfaja ennek a csoportnak, amelynek értékalakzatai közül az érdekesség az uralkodó. Célja a pihentető időtöltés biztosítása, az olvasó szórakoztatása. Az érdekesség olyan minőség, amelyben a korábbról már ismert tudattartalmak és az új, ismeretlen világ egysége valósul meg. Jellemző műfajai akár kívül is eshetnek a művésziséget megvalósító irodalmi művek világán: újsághír, tudományos felfedezések, pletykák stb. Szorosabban olyan műfajok tartoznak ide, amelyeknek irodalmi kötődései erőteljesebbek. A bűnügyi irodalom (krimi), a műfajcsoport legelterjedtebb válfaja olyan előzményekre tekint vissza, mint az ókori mítoszok, a középkori rémtörténetek, utazási kalandtörténetek. Modern változatai a háború- és kémtörténetek, illetve a sci-fi (tudományosfantasztikus írások). Az érdekes történeteket bemutató művek mellett megemlíthetjük az érdekes embertípusokat bemutató orvosregényt, művészregényt stb. Az esztétikai kizárólagosságra felesküdt nézőpontban ezek a művek, műfajok az alacsonyabb kultúrigény és -ízlés kiszolgálói, egyféle narkózis, a valóságtól vagy az igazi eszméktől való eltávolítás eszközei. Az összemberi igények differenciáltságával számolva, el kell fogadnunk Szerdahelyi István minősítését: „Az autonóm művészeti irodalom és a szórakoztató irodalom alkotásainak esztétikai értékalakzatai tehát bármennyire különbözőek, az előbbiek nem pótolhatják az utóbbiakat, értékszempontból nem rangsorolhatók, egyaránt nélkülözhetetlen – s ilyen értelemben egyenrangú – értékforrásai az emberi életnek.” (i. m. 144. o.) b) A didaktikus irodalom nevével már jelzi, hogy értékalakzatai körül a tudományos igazság a meghatározó, illetve annak a lehetőségnek a megtalálása, ahogyan ez az igazság terjeszthető, tanítható. Ősi válfaja a tanköltészet, amely általában a ritmusos formában történő ismeretfeldolgozást jelentette. A szóbeliség fokán létrejött rigmusos, ismeretet vagy erkölcsi tartalmat megfogalmazó műveket könnyebben lehetett memorizálni, elterjedtségüknek ez a bizonyítéka. Ma is élő példái a népköltészetből ismert időjósló mondókák:

Ha Katalin kopog, Karácsony locsog. 27

Az erkölcsi tartalmakat leginkább a tanmesék (a fabulák) jelenítik meg. A középkortól kezdődően a dramatikus feldolgozások sorozata jelzi a műfaj elterjedtségét: mirákulumok, misztériumjátékok, passiójátékok, iskoladrámák. Az esszé, az útleírás, az irodalmi riport mint kortárs műfajok, alapjellemzőik szerint ebbe a csoportba tartoznak. Ugyancsak ide sorolható be gyermek- és ifjúsági irodalom számottevő hányada is. c) Az agitatív irodalom az alkalmazott irodalmi alkotások azon csoportját jelöli, amelynek elmarasztaló pejoratív jellege – a közelmúlt irodalmi öröksége miatt – még hangsúlyozottabb. Legfőbb értéke a hatásérték. Messzemenően meghatározza a befolyásolás és meggyőzés szándéka. Ha ettől e közelmúltbeli „örökségtől” függetlenítjük magunkat, és a válfaj ősi formáira figyelünk, igen értékes ősi műfajokra bukkanhatunk: a mágikus ráolvasások, néphiedelem különböző költői megnyilvánulásaitól eljuthatunk a keresztény kultúra olyan közismert imádságaihoz, mint pl. a Miatyánk. A vallásgyakorlatra buzdító kultikus énekek mellett az ókoron, a középkoron és az újkoron végigvonulnak a dicsőitő versek, a röpiratok vagy éppen a gúnyversek. Legelőkelőbb, ide tartozó műfajnak nevezhető a szónoklat mint olyan nyilvános beszéd, amelyben a meggyőzés logikájának és az ékesszólás esztétikájának együttesen kellett érvényesülnie. A különböző alkalmakhoz kötődő, a hatásra, meggyőzésre igyekvő műfajok igen tarka és gazdag tárából megemlíthetjük a prédikációt, a csatadalt, az indulót, a kikiáltót, árusdalt, kofadalt, illetve a reklámszövegek körébe sorolható „alkotásokat”. Ez utóbbinak az idézőjeles szerepeltetése a műfaj lehetséges eltorzult formáira figyelmeztet. 3.2. A szépművészeti irodalom Alapjellemzője az idetartozó műveknek, hogy bennük a pozitív esztétikai minőség, a szépség, illetve annak valamely változata a báj, a fenség, a magasztosság az uralkodó. Bár nem egyértelmű és kizárólagos értékű a besorolás, de általában az irodalmi kisformák, lírai versek, rövidprózai írások alkalmasabbak e művészetfaj megjelenítéséhez, míg a nagyformák (regények, hosszabb elbeszélések) inkább a visszatükröző művészet darabjai. A szépművészeti irodalmi alkotás is annyiban korhoz kötött, hogy korának szépségeszményét szólaltatja meg, ezáltal minden korban korszerű.

28

Petőfi: Szeptember végén című versének magasztos hangulatú képei a kortól függetleníthető emberi szabadság megszólaltatói. Háborítatlan csodálattal szemléljük ezt az átlagost meghaladó lehetőséget, és eszményi szépségével messzemenően azonosulunk. 3.3. Az irodalom művészetfajai és az esztétikai érték Az irodalom művészetfajtáinak az elkülönítésében alapvető szempontunk az esztétikai értékhordozó szerepe volt. A kérdés viszont nyitott maradt, hogy mi az a zsinórmérték (a kánon), amely szerint esztétikailag értékesnek tartunk bizonyos műveket – ezeket kanonizált irodalomnak tekintjük -- , illetve mi alapján utasítunk el bizonyos műveket, marginális, periférikus jelzővel jelölve ezeket. Noha az irodalmat egységes rendszerként láttató mai irodalomtudomány számol azzal, hogy a fenti két csoport az irodalom fejlődéstörténetében kölcsönhatásban van – az irodalom története, akár a kánonok, az elvárások állandó változása történeteként is felfogható – nos mindezek ellenére van néhány olyan jelensége az irodalomnak, amelyek ellehetetlenítik a toleranciát. A kontárok, az epigonok, és a plagizátorok által művelt „irodalom” még idézőjelben sem tekinthető irodalomnak. A triviális irodalom, illetve a giccs sajátosságai abból adódnak, hogy nem olyan könnyen érhető tetten az álművészeti jellegük, mint a fenti három, egyértelműen és könnyen elmarasztalható „műfajban”. A közönséges, triviális irodalom egy meglehetősen alacsony ízlésszintű közönséghez szól. „Tisztes irodalmi mesteremberek” is művelhetik, de legtöbb esetben ezen „művek” születését, terjesztését egyaránt a haszonszerzés határolja be. (l. az agresszivitást, a durva szexualitást bemutató írott és elektronikus „műfajok”.) A giccs igen széles skálát átfog, az irodalom művészetfajainak minden ágában kimutatható: a művészi igazságra törekvő formáiban sikerül egy áligazságot esztétikailag érzékletessé téve elfogadtatni. A szórakoztató irodalom a giccs igazi melegágya, amely a fogyasztói társadalom szolgáltató-beállítódásának igyekszik megfeleli. Kirívó, szélsőséges és káros formái az ún. szennyirodalom termékei: a pornográfiát, a szadizmust, a rasszizmust népszerűsítő művek.

3.3.1. Az esztétikum érzékelhetősége Az irodalom művészetfajainak a didaktikus elkülönítésében meghatározó szerepet játszott az esztétikai érték intenzitása. De hogyan, milyen érzékszervek révén válnak felfoghatókká az esztétikai értékek? Mindenek előtt ki kell emelnünk az esztétikai érzékelésben meghatározó szerepet játszó látást, illetve hallást. A többi érzékterületről származó

29

érzet befolyásolhatja esztétikai értékelésünket (lásd szinesztéziás képek), de sem a tapintás, sem a szaglás, sem az ízlelés által felfogott ingerekre nem mondhatjuk, hogy szépek, komikusak vagy tragikusak. Az irodalom megkülönböztető sajátossága (a többi művészeti ággal történő összevetésben), hogy az érzékelhetőség mellett az esztétikum megteremtésében fontos szerepet kap a fogalmiság. A logikai-gondolati érvelés természetszerűleg az elbeszélő prózában gyakoribb, mint a lírában, illetve vannak szinte kizárólag erre építkező műfajok, pl. a hitvitázó dráma vagy az újkori drámából a történelmi parabolák. N. B. Érzékelhetőség + fogalmiság = irodalmi műalkotás esztétikuma Az érzéki jelleg és a fogalmiság ilyetén elkülönítése tisztán elméleti szerkezet, hiszen a külső és belső érzékelés összhangjáról, együttes jelenlétéről lehet szó a gyakorlatban. Az érzékletek az észlelet útján áthaladva képzettársításokká (asszociációk) válnak, mintegy a belső érzékelés termékeivé. A tudati tevékenység és a képzelet együttese juttat el minket ezektől az asszociációktól az irodalmi élményig. Az eleven, valós élménynek ez egy olyan alter egoja, amelyben ott van a valós érzékelés illúziója, ugyanakkor a mégsem-valóság tudata. N. B.

irodalmi élmény = valós érzékelés illúziója + a mégsem-valóság tudata

Az ún. formalista esztétikai irányzatok szerint a jelenségek esztétikai minőségei kimondottan a látható-hallható formából származnak. Valóban számon tarthatunk néhány olyan elvont, elemi formának nevezett alakzatot, amely a külső érzékelés számára mindig és mindenütt szép vagy rút. Ezek a formatényezők: a) ritmus; b) arányosság; c) harmónia; a) A ritmus olyan tagolt térbeli vagy időbeli folyamat, amelyben a valamilyen szempontból azonos vagy hasonló jelenségek az ember számára érzékelhető rendben (sorozatosan) ismétlődnek (i. m. 75. o.) Szerdahelyi István meghatározásából több részletet érdemes kiemelten vizsgálni: tagoltság, érzékelhetőség – A tagoltság-jellemző egy egyhangú folyamatosság, ritmustalanság ellenében a különböző mozzanatok világos elhatárolását jelenti. Alapja lehet az egymással ellentétes viszonyban levő mozzanatok váltakozása (hegy-völgy, erős-gyenge, hoszszú-rövid), illetve azonos jelenségek szünetekkel történő szabályos megszakítottsága. – Az ismétlődő jelenségek azonosságánál gyakoribb a hasonlóság jelensége. A visszatérő jelenségnek, pl. a verselésben a szótagnak nem feltétlenül kell azonosnak lennie az 30

előzővel, elegendő, ha valamely jellemzőjében (időérték, hangsúly) egyezik. A különbözőség, természetesen nem lehet oly mérvű, hogy az érzékelésben elveszítsük a kapcsolatot a megelőző jelenséggel. – Az érzékelhetőség ritmikai kritériumának olyan váltakozó jelenségek felelnek meg, amelyeknek a visszatérése (időben és térben) nem haladja meg az emberi érzékelés határait. Érvényes az a kitét a frekvenciának mind az alsó, mind a felső határára vonatkoztatva. Ha pl. a hang- és fényjelenségek ismétlődési gyakorisága túllép egy határt, a jelenséget folyamatként érzékeljük. Ugyanígy, ha az ismétlődések rendjében szabálytalanok az idő- és térközök, a jelenséget ritmustalannak, aritmikusnak érzékeljük. A ritmikus rendezettség alapvetően a szépség élményében részesíthet, ugyanis a ritmikusan végzett tevékenység mozdulatai automatikussá válnak, készség szintjén végzett cselekvéseink időt és energiát szabadítanak fel az alkotó munkára – fizikai és szellemi korlátaink ledöntésére, így szabadság-élményünk kialakítására alkalmasnak bizonyulhat. Ugyanilyen szabadság-szépség élménnyel gazdagodhatunk, ha a ritmust a rajtunk kívül levő világ dolgaiban felfedezzük, szemléljük. A jelenségek visszatérő ismétlődése lehetőséget teremthet a pontosabb, elmélyültebb tanulmányozáshoz. A világ áttekinthetőségének, megismerhetőségének az optimizmusát alakíthatják bennünk, szemben a kiszámíthatatlan, veszélyes korlátozottsággal. A ható igeneves szerkezetek arra figyelmeztetnek, hogy mindezek a ritmusban rejlő lehetőségek – adott esetben – az ellentétükbe is átcsaphatnak. Az elszigetelten szemlélt érzéki forma egyoldalúságát, illetve az ebből adódó csapdát könnyen leleplezhetjük, ha arra figyelünk, hogy a ritmikus ismétlődés társulhat a gépies, embertelen robotmunkához, vagy valamely külső kényszerítő erő igencsak szabályos felbukkanásához (kaszárnyák és börtönök rendje, az időhiánnyal küszködő sakkozó melletti szabályos óraketyegés stb.). b) Az arányosság – olyan jelenségek esetében beszélünk róla, amelyekben a részek egymáshoz és az egészhez való viszonyában egységes mérték valósul meg. Az irodalomban a mérték tartalmi és formai jellegű lehet. a tartalmi arányítás azt jelenti, hogy az üzenet szempontjából a lényeges részek kiemelt helyet, hosszabb kifejtést kapnak. A formai jellegű arányosság legjelentősebb megjelenítője a szimmetria. Az így elrendezett jelenségek egyes részeire jellemző, hogy azonos távolságra vannak egy szimmetriatengely vagy -sík által elválasztott tér ellenkező irányban elhelyezkedő megfelelő részeivel. Az irodalmi művekben érvényesülő szimmetria igen gyakori. Tökéletes szerkezeti példaként Balassi: Egy katonaének című versét vehetjük. Az önmagában szemlélt szimmetria szépségélménye, a ritmuséhoz hasonlóan szintén relatív. A 31

gyöngy vagy akár a kugligolyó fényesre csiszolt gömbfelülete valóban kialakíthatja bennünk a szépség érzékelésének élményét, ugyanakkor egy hasonlóan arányos kopasz fej akár riasztó is lehet. c) A harmónia – a szerkezetekben érzékelhető összhang, amely érvényesül az egymáshoz illő részek kiegyensúlyozottságában – hangzás, szín, alak vagy akár tartalmi vonatkozás szerinti összhangról is lehet szó. Az ezzel ellentétes diszharmónia a harmóniával ritmikusan váltakozva különös feszültséget kelthet az irodalmi művekben.

3.3.2. Az esztétikai érzékelés, esztétikai értékelés, esztétikai érték - viszonylatok Az érzéki formák esztétikai értékeinek ambivalens (vagy éppen polivalens) jellegéből következik, hogy az esztétikai jelek jelentését, illetve a jelentésekhez kapcsolt esztétikai értéket, az esztétikai minőséget valamely, a formák mögött meghúzódó tartalmi-lényegi vonás határozza meg. Amint a három érzéki formatényező esetében már kiderült, igen bonyolult viszonylatok mutathatók ki a valóság jelenségeinek emberi értékelése és ugyanezen jelenségek esztétikai értéke között. Már maguk a valóság jelenségei is jóval bonyolultabbak annál, hogysem a pozitív és negatív értékűek közé vagy éppen a közbeeső sávra végérvényesen elhelyezzük. Olyan közismert példákat vehetünk, mint a haszonállatként igen értékes disznó esete, amely ugyanakkor, külső érzékelhető formája, tisztátalansága miatt a rútság érzetét kelti. Ezzel ellentétes irányultságú példa az igen kártékony lepkefélék szépséget, szabadságot idéző látványa. Az ellentmondások feloldásának lehetőségeként elfogadhatjuk Szerdahelyi Istvánnak azt a tételezését, hogy az érzékelési gyakorlat is egyfajta statisztikus valószínűségből indul ki. Azaz bizonyos jelenségekhez fűződő értékelésünk (az esztétikai is) aszerint alakul, ahogyan az az élet szokványos helyzeteiben nagy valószínűséggel működik. Esztétikai értékelésünk eszerint egyféle cselekvési programként kialakít olyan jelenségcsoportokat, amelyeket szépnek, fenségesnek, magasztosnak vagy éppen rútnak tart. Ezek az általános érvényű csoportok ugyancsak igen „sérülékenyek”, hiszen a jelnek tekintett érzékelhető jelenség mindig valamely változó kontextus (nyelvi vagy tárgyi környezet) alakító hatásának van kitéve. Ezeket a belső, illetve külső jelösszefüggés által megteremtett jelentésnek, értéknek nevezhetjük. Az irodalmi művekben megjelenített esztétikum kontextuális változandóságának igazolására két köznapi jelenség lehet a példa: Az áramvonalas, gyönyörű, modern mozdony elsuhan a város mellett – mondatban, a mozdonyhoz a szabadság, a száguldás érzete társul. Ha viszont a következő mondatban 32

jelenik meg: A száguldó mozdony még száz méteren húzta maga után a kisgyermek tetemét – nos itt másfaja érzetet kelt ugyanaz a jelenség. N.B. Az irodalmi alkotásban megjelenített esztétikum kontextusfüggő – függ a közvetlen szövegkörnyezettől és a tágabb tárgyi kontextustól – tér, idő, befogadó, ... A külső jelösszefüggés jelentésváltoztató szerepét példázhatja az a tény, hogy a különböző korokban és kultúrákban átértékelődik a szabadság, a szépség eszményi formája. Elég ha a reneszánsz festészet nőideáljaira gondolunk. A reneszánsz kedvelt antik istennőjének, Venusnak az érzéki megjelenítésében a mai szemlélő nem látja viszont a XX.– XXI. századi nőideál eszményképét.

. 3.3.3. Az esztétikai minőségek a. A szépség és válfajai A szépség az az esztétikai minőség, amely érzéki formában jelöli a szabadságot. Ennek a szabadságnak a mértéke, illetve a különböző mértékű megnyilvánulása adja a különböző válfajait. A szabadság megélésének, esetleg szemlélésének módja történhet a teljes átélés, az azonosulás, a fölényes kívülállás vagy éppen a megdöbbenés, a borzongás által. Az a szemléleti alap, amelyről indulva esztétikai minőségeket különítünk el, az a mindennapiság értékrendje. Ehhez viszonyítva a szépséget mint jelenséget a következők jellemzik: – az adott társadalom átlagos emberi szabadságát megjelenítő érzéki forma; – a mindennapi ember saját szabadságlehetőségeivel egyenlőnek érzi az észlelt formát; – a vele való azonosulás a gyönyör, az élvezet élményéhez juttatja az észlelőt. A szépség, amint ezt a köznapi észlelés is bizonyítja, igen sokféle lehet – nemcsak a történelmi idők változtatták meg az észlelet esztétika értékét (lásd „tehenszemű Héra” mint a szépség érzékletessé tételének akkor leghatásosabb kép megjelenítése) tehát nemcsak a történelmi retrospektívában, hanem ugyanazon időben érzékelt szépségek is nagyon változatosak lehetnek a szemlélt tárgy, jelenség, élőlény függvényében, illetve a szemlélő ízléskatalizátorának működése szerint. A fenségesség a szépségnek az az alfaja, amelyben a megjelenített emberi szabadság messze túlnövi a mindennapiság kereteit. Ez a megnövekedett szabadságlehetőség a szorongással vegyes gyönyörködést váltja ki, ugyanakkor a túlméretezett lehetőséggel számot vetve, a szemlélő kívülállóként érzékeli.

33

Az irodalmi műfajok közül a himnusz, az óda és a dicsőítő költemények más fajtáira jellemző. „Balsors, akit régen tép, „Hozz rá víg esztendőt. (Kölcsey: Himnusz) A magasztosság egy árnyalattal különbözik az előbbitől, ugyanis szintén az átlagot meghaladó szabadságlehetőséget fejez ki ugyan, de ez a szabadság-hatalom olyan természetű, hogy nyugodt, háborítatlan csodálattal szemléljük, a félelem, a borzongás élménye nélkül. A Mária-himnuszok a legjobb példái ennek az esztétikai minőségnek, amelyben az irgalom, a jóság magasztos megtestesítője soha senkinek nem árthat, és amelynek az eszményével azonosulni tudunk, nem megrettent kívülállóként szemléljük. A bájosság és kecsesség – az átlagember saját lehetőségein aluli szabadság-képként érzékeli. Ezért kívülállóként, fölényérzettel gyönyörködik benne. Főként a rokokó stílus irodalmi műveinek jellemzője. A tetszetősség v. külsőleges szépség olyan válfajai a szépnek, amely az átlagember szabadságlehetőségeivel egyenlőnek érzett szabadság kifejezője, ugyanakkor tudjuk a jelenségről, hogy a szépség érzékelhető formája mögött belső korlátozottság, rútság húzódik meg, ezért kívülálló elutasítással viszonyulunk hozzá. b. A rútság válfajai Az érzékelhető formában az adott társadalom korlátozottsága fejeződik ki. Ezért az átlagember kívülállóként elutasítja. Attól függően, hogy ez az ellenszenv, a kívülállás „kísérőjelensége” mennyire intenzív, különböző alfajairól beszélünk: – a borzalmasság, az iszonyúság: olyan mértékű az emberellenes hatalom, hogy a szemlélő „védekezési” lehetőségét messze meghaladja, ezért a kívülállás félelemmel, rettegéssel párosul. – az alantasság abban különbözik „csupán” az előbbitől, hogy korlátozottságának hatalma gyengébb, mint az átlagemberek lehetősége, ezért a kívülállás megvetéssel, lenézéssel egészül ki. Az előbbit, a borzalmasság minőségét, sajnos, igen nagy gyakorisággal

34

szemlélhetjük a tévé dokumentum- vagy horrorfilmjeiben, az alantas pedig igen gyakran keveredik a komikussal. –

a közönséges az a változata a rútságnak, amellyel az átlagember kénytelen azonosulni, hiszen mindennapi életének kikerülhetetlen elemei tartoznak ide, mindazonáltal nem veszélyeztetik, nem fenyegető hatalom hordozói.

A mindennapi életünket szabályozó (korlátozó) körülmények hatalmáról van szó: sok esetben érezzük terhesnek, hogy reggel 7-kor a munkahelyen kell lenni, már csak azért is, mert 6-kor még aludni szeretnénk stb. c. Kevert esztétikai minőségek A fenti „tiszta” esztétikai minőségek a valóságban és a művészetekben egyaránt ritkán érzékelhetők. A műalkotások nagy része azt a „termékeny pillanatot” ragadja meg, amelyben érzékelhetővé válik a szabadság és a korlátozottság, a szépség és a rútság harca. Ezek az ún. „kevert esztétikai minőségek”. Legnevezetesebb válfaja a tragikum. A tragikum fenséges mértékű szabadságlehetőséget tesz érzékelhetővé, ugyanakkor a szabadság végzetes bukását szemlélhetjük. Az átlagember a fenséges tartalmú szabadságlehetőség mértéke miatt kívülállóként érzékeli ugyan a bukást, mégis, vagy talán éppen ezért, megrendüléssel veszi tudomásul, hogy egy ilyen mértékű szabadság is leigázható a rút, korlátozó erők által. Az antik tragédiák végzetes történetei vagy a romantika által kedvelt eszményteremtés, majd bukás mind jó példák erre a minőségre. A középkori planctusok, a török hódoltság-korabeli siraloménekek, a romantikus romkötészet sajátos változatai a fenséges mértékű értékpusztulás érzékeltetésének. Az elégikum sajátos változata a tragikumnak. Szintén szabadságlehetőséget jelenít meg, ugyancsak e lehetőség megsemmisülése, bukása a jellemző, de ez a felmutatott szabadság az átlagos emberi lehetőségek mértéke szerinti, így a bukással azonosulni tudunk, szomorúan, lemondóan – de nem megrendülten – éljük át az értékvesztést. Az elégia, akárcsak a tragédia műfaji megnevezésként való használata arra utal, hogy igen gyakori esztétikai minőségekről van szó; az előbbi a lírai műfajok közé tartozik, a tragédia a drámai műnem vezető műfaja. Az elégia, akárcsak a tragédia az antik irodalom jellemző műfaja, a későbbi korok közül a szentimentalizmus stíluskorszakában éli reneszánszát, de koroktól és stílusoktól függetlenül létező élő műfaj. Kedvelt témák: az élet mulandósága, az elválás, a gyermekkor, az ifjúkor iránti nosztalgia stb. A komikum, ugyancsak kevert esztétikai minőségként a tragikum ellentettje, ugyanis az érzékelhetővé tett szabadság mindennapi mértékű, ugyanakkor nagyon gyorsan lelepleződik 35

eme szabadság látszat-jellege, és feltárul az ugyancsak mindennapi méretű korlátozottság. A lelepleződés mértéke szintén köznapi nagyságrendű, így az átlagember ezt a „bukást” derűs fölényérzéssel veszi tudomásul. Mindennapi

élethelyzeteinkben

a

komikummal

jellemezhető

események

a

leggyakoribbak. Az emberi szórakozottság (a korlátozatlan szabadságlehetőségek birtokában) komikumot idézhet elő, azáltal, hogy az ilyen ember teáskannába cukor helyett sót tesz. A humor a komikum alfajai közül olyan változat, amelyben a kívülálló elutasítás helyét a szemlélő megértő, megbocsátó elfogadása veszi át. A leleplezett korlátozottság az átlagos emberi korlátozottságnál kisebb mértékű, ezért a bukás kísérője a derűs megértés a megbocsátás. Alapjában pozitív hősök apró gyöngeségei jelenhetnek meg humoros színben, vagy olyan visszás társadalmi jelenségek, amelyeknek hatalma, kisugárzása az emberre veszélytelen. A humor természetének megértése, illetve a humor létrehozásának a megtanítása és gyakorlása túlmutat az iskolai méretű pedagógia céljain. A korunkból annyira hiányzó derű, a megbocsátó szeretet kiművelésének lehetőségei rejtőznek az egészséges humorban.

A tanulást, rögzítést szolgáló kérdések, feladatok: 1. A gyermekirodalmat az irodalom melyik művészetfajába sorolná be? 2. Mi alapján különíthetjük el a szépségnek mint pozitív esztétikai minőségnek a válfajait? 3. Hogyan értelmezi a katarzis fogalmát *Beküldésre javasolt feladat: Mutasson be egy olyan műalkotást, amelyben az uralkodó esztétikai minőség az elégikum! A műismertetésben kerüljenek felszínre ennek a kevert esztétikai minőségnek a jellemvonásai!

36

4. Téma

4. A magyar gyermekirodalom kezdetei

Gyermekirodalmunk kezdeteinek korszakhatárai egyrészt a magyar ősköltészet és népköltészet pontosan meg nem határozható időtlensége és névtelensége, másrészt Bezerédy Amália 1840-ben megjelenő Flóri könyve között jelölhetők ki. Az írásbeliség előtti időszakban a gyermekirodalom kezdetei a népköltészet műfajaiban lelhetők fel: a gyermekmondókában, a gyermekjátékban, a népmesében, a népmondában, a legendában, a népdalban. A középkorban az írásbeliség megjelenésével, majd pedig a reneszánsz és a reformáció korában az írás és olvasás elterjedésével, illetve a könyvkiadással a magyar gyermekirodalom alakulását a fordítások, az idegen nyelvű alkotások adaptációi befolyásolják. Olyan szövegekről van szó, amelyek a szerzők szándékától függetlenül váltak gyermekirodalmi alkotásokká, hiszen eredetileg nem annak készültek. Az olvasáskultúra kezdetei olyan századokba vezetnek vissza bennünket, amikor nincs még gyermekirodalom, elvétve akad egy-két gyermekeknek való könyv, és nincs igazi gyermekkor sem. Más a világ gyerekképe, másként értelmezik a gyerekséget. A gyermekvilág sokáig nem tehetett mást, mint hallgatta a felnőtt meséit, történeteit. Az ábécéskönyvek külön világán kívül a régmúltban, csaknem hét évszázad irodalmában nehezen dönthető el, hogy a könyvek közül mi a felnőtté, mi a gyereké. Nálunk az 1531 és 1711 között megjelent művek 70 százaléka vallásos mű. A kor kedvelt olvasmányai a mesék, a fabulák, a krónikás énekek, a széphistóriák, a kalendáriumok, a vásári ponyvák. Első gyermekversünk Bornemissza Péter (1535–1584) tollából származik, aki Énekecske gyermekek rengetésére (1565) címmel Balassi Jánosné Sulyok Annak nevére és tiszteletére írta meg alkalmi énekét. Újdonságjellege tárgyában és céljában rejlik: a reformáció énekirodalmában ekkor még ritka és szokatlan jelenség az ilyen magánhasználatra készült alkalmi ének, keretes szerkezetű „prédikáció gyanánt oktató” költemény. Emelkedett stílusának, áhítatának kettős forrása: a Biblia, valamint az úrnő és családja iránti tisztelet és hála. A kezdeti kor kedvelt műfaja a széphistória (regényes história vagy regényes ének), a XVI. századi magyar verses epika műfaja. A históriás énekeknek az a változata, amelyik többnyire a nemzetközi késő antik és humanista motívumkincsekből regényes világi, szerelmi témákat dolgozott fel. A szórakoztató jelleg és a lelki élet árnyaltabb bemutatására való

37

törekvés jellemzi. Versformája túlnyomórészt a négy a a a a rímelésű, lazán kezelt tizenegy vagy tizenként szótagos sorokból felépített strófa. A széphistóriák mindenekelőtt a szerelem boldog vagy boldogtalanságot hozó voltára keresnek választ, és gyakran végződnek erkölcsi intésekkel. Neves széphistória-szerzőnk, Gyergyai Albert a késő reneszánszban (a XVI. század második felében) tűnik fel a magyar művelődésben, amikor a diákműfajok már átalakulóban voltak, kereszteződtek az udvari költészet és a prédikátor-irodalom műformáival. A reneszánsz stílus elemei átjárják az irodalom legnépszerűbb ágait is. A szerelmi költészet széles körben terjed az egyházi tilalom ellenére is: „csaknem minden házak ezekkel zengedeznek” (Pázmány Péter). Gyergyai nevét az irodalmi emlékezet História egy Árgírus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról című széphistóriája révén őrizte meg. Ezt az egyetlen fennmaradt művét a XVI. század végén szerezte és több kéziratban is ránk maradt. Népmesei fordulatokban gazdag, egyenletes szépségű, természetes verselésű széphistória, maga a történet antik eredetű, a szerző olasz forrásból vette át. A mű hármas tagolású, maga a cselekmény is három helyszínen játszódik: a földi világban, a földi és a mesevilág között és tündérhonban. A deákos (latin) műveltségelemek (pl. a szereplők neve) mellett az énekszerzők kedvelt műfajai még a krónikás ének és a históriás ének. A késő reneszánsz két neves énekköltője, Tinódi Lantos Sebestyén Cronica (1554) és Ilosvai Selymes Péter Az híres-nevezetes Tholdi Miklós-nak jeles cselekedeteiről és bajnokságáról való história (1574) című munkájával. A krónikások és a históriás énekmondók inkább az epikai hitelre figyeltek, illetve a történelmi hűségre és mindkettő elengedhetetlen műfaji tartozéka még az erkölcsi tanítás és a hazafiúi buzdítás. A verses nagyepika korabeli műfaji differenciálódását jelzi, hogy históriás éneknek tekintik az igaz történeteket és széphistóriának a költötteket (fiktíveket). Tinódi esetében még létezik a lantos előadásmódból adódó személyes viszony, a szerző és közönségének hagyományos kapcsolata, de Ilosvai műve már megváltozott feltételek között kerül a közönség elé, és nem hallgatója, hanem olvasója van: vásári ponyvára kerül, meg is nevezve közönségét, „az jó vitézeknek” ajánlja művét. Rousseau-i fordulat: Rousseau-nak az a mondata, hogy „Szeressétek a gyermekkort!” fordulatot jelent a pedagógiában és a gyermekirodalomban egyaránt. A XVIII. század egyik fő pozitívuma, hogy közüggyé válik a tudomány és a művészet. S a kultúrába beletartozik a gyermekkultúra is (gyermekkönyvkiadás, gyermeklapok). A pedagógiai mozgalmak jóvoltából kezdték el körülvenni a gyermekkönyvek a felvilágosodás korának gyermekét. Ezek a könyvek gyorsan bejárták Európát és szakasztott másai egymásnak. Így van ez nálunk 38

is. A kor kedvelt olvasmányai és sikerkönyvei: Marie Beaumont – Kis dedek tudománnyal terhes tárház, Szépség és szörnyeteg; Rousseau: Emil. A filantropista gyermekirodalom gyökerei franciák, angolok, de Németországban virágzott ki ez az irányzat, és német közvetítéssel jutott el hozzánk is. Szerencsére a kor pedagógiai mozgalmai nemcsak a maguk sajátos gyermekirodalmát teremtették meg, hanem a világirodalom remekei között ez időben kezdik észrevenni a gyereknek valót. A remekművek magyarázatos, átköltött, átigazított, magyarosított változatai kerülnek a gyermekek kezébe. A „fordítás” szót csak hozzávetőlegesen használhatjuk. Így érkezett meg hozzánk Robinson Crusoe, Münchausen báró, majd Don Quijote, Cooper indiánregénye, George James Robin Hoodja, Andersen meséje stb. 4.1. A klasszikus magyar gyermekirodalom A magyar gyermekirodalom történetében az 1840-es esztendő jelenti a klasszikus korszak kezdetét, mely egy egész évszázadig tart. 1840-ben Pesten jelent meg Bezerédy Amália Flóri könyve „sok szép képpel, földrajzokkal és muzsika melléklettel”. Benedek Elek véleménye szerint, nem az első „eredeti” gyermekkönyvünk, hanem az első „igazi”. Könnyed, tiszta, népies hangjával azonnal meghódította a gyermekeket, és szinte száz kiadást ért meg. Bezerédy Amália ismerte fel először, hogy a gyermekeknek közvetlenül, egyszerűen, a nép hangján kell írni, hogy a gyermekeket a környező világot megjelenítő játékos versek ragadják meg leginkább. Könyvének első részében dajkarímeket, bölcsődalokat, az állatokról, a virágokról, a természetről szóló ötletes kis versikéket, verses játékokat és találós kérdéseket közölt. A második felében versbe szedett földrajzi, természetrajzi, csillagászati ismereteket találunk. Népies mondókái az iskolai olvasókönyvekbe is bekerültek, és serkentő, megtermékenyítő hatással voltak a magyar gyermekirodalomra. A teljes gyűjtemény körültekintő pedagógiai szemléletről árulkodik, az alcímek magukért beszélnek: I. Olvasási gyakorlatok, II. Dajkarímek, bölcsődalok III. Apró versek és mondások, IV. Az állatokról kisebbeknek, V. Az állatokról kisebbeknek, VI. Virágok, növények, fák, VII. Játékok, VIII. Talányok és találós kérdések, IX. A négy évszak, X. Mulattató olvasmányok, XI. Imák és erkölcsi mondások. „Ennek a könyvecskének lelkéből sarjadzott ki az én gyermek-ifjúsági könyveimnek terebélyes fája. Ez tette adósává a gyermekvilágnak mindazt a gyönyörűségét, mit egyetlen könyv szerzett gyermeki léleknek, tetézve adni nektek gyerekek.” (Benedek Elek). A Flóri könyve körüli évtizedekben sok minden született az eredeti magyar gyermekirodalomban, de mindez mára pusztán számon tartandó irodalomtörténeti,

39

bibliográfiai adalékká lett. A könyvek sorsát megpecsételte a feledékeny irodalomtörténet, és igazából csak értékesebb alkotások maradtak fenn. A magyar gyermekirodalom a XIX. század második felében is szüntelenül a létéért küszködött, versenyzett a fordításirodalommal (pl. a német nyelvű magyarországi gyermekirodalommal, de a franciával is). Nem csoda, hogy esztétikai értékű nemzeti gyermekirodalmunk csak nagyon sokára tudott erőre kapni. Nemzeti kultúránk egészéhez képest fáziskéséssel indult meg szellemi küzdelmünk az eredeti magyar gyermekirodalom létéért és jövőjéért. Igazából csak az 1880-as években jut diadalra. A magyar gyermekirodalom sikerét sokminden gátolta és sokminden segítette (pl. osztrák mintára elterjedtek a karácsonyfák, alattuk könyvvel). A nemzeti tudat különféle történelmi gyökereinek felkutatása, életben tartása a XIX. század

szinte

valamennyi

költője

számára

magától

értetődő

kötelesség

volt.

Gyermekköltészetünkre is kísértetiesen vonatkoznak a nagy irodalom korszakit minősítő igazságok. A magyar romantika a reformkorban virágzik ki, a forradalom és a szabadságharc idején éri el csúcsait, léte a kiegyezésig indokolható, azontúl egyre anakronisztikusabbá válik. Gyermekköltészetünkben is a negyvenes évek a legdöntőbbek, mennyiségben és minőségben egyaránt. A meghatározó szintet ekkor Petőfi Sándor (1823–1849) versei jelentik. A magyar gyermekköltészet első remekművét Petőfi Sándornak köszönhetjük. Az Arany Lacinak című versről van szó, amelynek néhány műfajteremtő értékét kell kiemelnünk. Ravasz vers ez, ha megpróbáljuk összefoglalni, arról szól, hogyan öntötte ki a nagybajusszos ember a kis ürgét. Ha jobban megvizsgáljuk, az ürgeöntő ténykedése vízmerítéssel együtt is legfeljebb a vers egyharmadát teszi ki. A lényeg ugyanis nem az, hogy mit csinál a nagybajusszos az ürgével, hanem az, hogy hogyan meséli ezt el Petőfi Arany Lacinak. A vers kulcsa ennek a mesélésnek a jelenidejűsége, és a verset olvasó ezt éli újra, az elmondó pedig ezt kénytelen újra eljátszani. A mesélő a gyereket először ölbe csalja, játszik vele, majd kialakít egy különlegesen hatékony párbeszédformát. Kérdései ugyanis válaszokat is feltételeznek, elvileg az ilyen válaszok beépíthetők a versbe, ám ettől rögtön megszűnne a mesélés spontaneitása. Így azonban minden kérdést nyugodtan megválaszolhat a hallgató, a gyerekválasz nem tartozik bele a vers szövegébe, de nem is zavarja azt. A válaszba foglalt információt pedig mindenképpen megkapjuk, hiszen a mesélő végül maga is válaszol saját kérdéseire. A mesemondás hatásmechanizmusa elsősorban a késleltetésen alapszik.

40

ARANY LACINAK Laci te,

Volt egy ember, nagybajúszos.

Hallod-e?

Mit csinált? elment a kúthoz.

Jer ide,

De nem volt viz a vederbe’,

Jer, ha mondom,

Kapta magát, telemerte.

Rontom-bontom,

És vajon minek

Ülj meg itten az ölemben,

Meritette meg

De ne moccanj, mert különben

Azt a vedret?

Meg talállak csípni,

Tán a kertet

Igy ni!

Kéne meglocsolnia?

Ugye fáj?

Vagy ihatnék?... nem biz a.

Hát ne kiabálj.

Telt vederrel a kezében

Szájadat betedd,

A mezõre ballag szépen,

S nyisd ki füledet,

Ott megállt és körülnézett;

Nyisd ki ezt a kis kaput;

Ejnye vajon mit szemlélhet?

Majd meglátod, hogy mi fut

Tán a fényes délibábot?

Rajta át fejedbe...

Hisz olyat már sokat látott...

Egy kis tarka lepke.

Vagy a szomszéd falu tornyát?

Tarka lepke, kis mese,

Hisz azon meg nem sokat lát...

Szállj be Laci fejibe.

Vagy tán azt az embert,

Ki amott a kendert

Odanyargal egyenest

Áztatóba hordja?

A lyuk mellé,

Arra sincsen gondja.

S beleönté

Mire van hát?

A veder vizet;

Ebugattát!

Torkig tele lett.

Már csak megmondom, mi végett

A szegény kis ürge

Nézi át a mezõséget,

Egy darabig türte,

A vizet mért hozta ki?

Hanem aztán csak kimászott,

Ürgét akar önteni.

Még az inge is átázott.

41

Ninini:

A lyuk száján nyakon csipték,

Ott az ürge,

Nyakon csipték, hazavitték,

Hû, mi fürge,

S mostan...

Mint szalad!

Itt van...

Pillanat,

Karjaimban,

S odabenn van,

Mert e fürge

Benn a lyukban.

Pajkos ürge

A mi emberünk se’ rest,

Te vagy, Laci, te bizony!

A mesélő szándékosan húzza az időt, a kútnál az üres vödör, tele kell merni, és sokáig kell találgatnunk, mit akar a mezőre kiballagó ember a vödör vízzel. Ezzel a lassítással nemcsak a mesebeli hallgatónak, hanem a verset hallgatónak is felcsigázza a figyelmét. Maga az ürgeöntés gyorsan lezajlik. Ennél sokkal érdekesebb a poén: az ürgéről ugyanis nemcsak az derül ki gyors egymásutánba, hogy kiöntötték, nyakoncsípték, hazavitték, hanem az is, hogy maga Laci a pórul járt kis mezei állat. Ebben a pillanatban kötődik össze egyetlen csomóba a vers valamennyi szála. A mesehős azonos lesz a mesehallgatóval. Sőt, további azonosságok is előkerülhetnek, amikor a nagybajuszos emberről kezd Petőfi mesélni, egyértelmű, hogy a szárnyalásra buzdított képzelet a házigazdára, Aranyra osztja ezt a szerepet. A folytonos ihlet nevében alkotó Petőfi ritkán mutatkozik ilyen formavirtuóznak, mint ebben a versben. A magyaros vers ütemeit szimultán időmértékes elemekkel is gyorsítja, ha szükséges. Ütemelőzőkkel, csonkított ütemekkel, együtemes verssorokkal is játszadozva, hallatlan érzékenységgel követi nyomon a mesemondás és az ennek formájául választott feltételezett párbeszéd lélegzetvételeinek ritmusát. Verstörténetileg is jelentős alkotás tehát az Arany Lacinak. Petőfi csak egyetlen gyerekverset írt szándékosan, de költészetének alapvető sajátossága, hogy nagyon sok verse, önálló életre kelthető versrészletet adható gyerekek kezébe. Gazdag fantáziával áradó, ugyanakkor realista képei, elapadhatatlan természetes humora, keresetlenül egyszerű nyelve és ehhez kötődő természetes ritmusa, műveinek világos, lényegre törő szerkesztése csupa olyan erény, amely a gyermekköltészetben még inkább alapkövetelmény, mint a tanult felnőttnek szóló poézisban. A magyar költészettel ismerkedő gyerek Petőfi verseiben találkozik először a család élményével. A Füstbe ment terv, az Anyám tyúkja, az Egy estém otthon, az István öcsémhez című versek hatásának titka elsősorban a mondanivalójukat hitelesítő kettős igazságnak

42

köszönhető. Petőfi reálisan ábrázolja a szülői házat, a világ dolgaiban tudatlanul is magabiztosan ítélkező apját és a szerény édesanyját. Ám a reális képeket a versekben kiapadhatatlanul áradó szeretet végül igazi szentképekké aranyozza. Főleg tíz éven felüli korosztálynak élvezetes és hasznos Petőfi tájverseinek tanulmányozása. Ezekben ott van a kor teljes (földrajzi, társadalomrajzi, néprajzi) képe. A jól kiválasztott versrészletek látomásszerű realizmusukkal már az egészen kis gyerekek számára is élményt nyújtanak. a hosszú verslista legelejére kívánkozik Az alföld, Kiskunkság, A puszta télen, A gólya stb. ide kapcsolhatók az olyan zsánerképek, mint a Kutyakaparó vagy a családi képekhez visszakanyarodó Jó öreg kocsmáros. Nagyon népszerű gyerekolvasmányok a Tintásüveg, az Orbán vagy a Csokonai. A Petőfi életmű kiapadhatatlan forrása azoknak, akik a gyermekek számára keresnek hiteles verseket. Az Anyám tyúkja és A mi Petőfink legfontosabb gyermekköteteink közé tartoznak. A János vitéz pedig gyerekkorunk legszebb verses meséje. Petőfi költőbarátja, Arany János (1817–1882) életműve nehezebben adja meg magát gyermekirodalmi vizsgálatnak. A hatalmas terjedelmű Arany-nagyepikából egyedül a Toldi vált kánonná. A János vitéz mívesebb változatú ellenpárjának készült Rózsa és Ibolya magyar epikai művészet soronként megbecsülhető különleges remeke, amely mívessége folytán azonban sohasem vált igazán gyermekolvasmánnyá. Egyetlen igaz gyermektárgyú versét, Juliska elbujdosását a költő nem tudta befejezni. Pedig a téma kedves és mulatságos. A kis Juliska világgá akar menni. Készülődését mindenki teljes komolysággal figyeli, előre sejtve a végeredményt. A kislány a kertek alatt megijed a kutyától és hazaszalad. Kedves történet lehetne, de megírásába Arany is belefáradhatott. A hagyományos patriarchális értékrend, amelyet az okos felnőtt az oktondi gyereknek közvetít, az ő kifinomult ízlése számára kevésnek bizonyult egy jó vershez. Arany pedig csak azokat a műveket tudta megírni, amelyek értékében az utolsó pillanatig megbízott. Arany gyermekversei szintén az iskolán keresztül kanonizálódtak. Ilyen mindenek előtt a Családi kör, amelynek hitelessége kettős. Hőseit és környezetét saját gyerekkorából veszi, ám a külvilág a szabadságharc utáni terror néhány sorral elárult retteneteként van jelen. Arany anekdotikus meséi a gyerekek számára is élvezetesebbek:

43

A bajusz Volt egy falu - nem tudom, hol, Abba' lakott - mondjam-é, ki? Se bajusza, Se szakálla, Egy szőrszála Sem volt néki; Annálfogva helységében Nem is hítták egyéb néven: Kopasz-szájú Szűcs György bátya; E volt az ő titulája. No mert (közbe legyen mondva) Azt az egyet meg kell adni, Hogy a Szűcs György falujában Könnyű volt eligazodni: Mivel ottan minden ember Névhez jutott olcsó szerrel Azon felűl, mit az apja Adott neki, meg a papja. Nem tudom, ha más vidéken Megvan-é e szép szokás, Nem tudom; de nagy kár lenne, Ha divatból úgy kimenne, Mint például - hogy többet ne Mondjak... a káromkodás! Egyébiránt Szűcs György gazda Semmit is el nem mulaszta, Hogy bajuszát megnövelje, Meglévén... a puszta helye. Kente, fente ő azt írral, Kígyóhájjal, medvezsírral, Ebkaporral, kutyatéjjel;

44

Meg is nőtt az minden éjjel - Tudniillik: álmában; S ha fölébredt, mennyi kéjjel Tapogatta... hiában! ... A póruljárt Szűcs gazda története a tréfás mesék hangulatát idézi. A kamaszkort Jókai-korszakként is emlegetik. Ez a „címke” a romantikus történelmi regény iránti vonzalmat fejezi ki. Jókai Mór (1825–1904) varázsa éppen azzal magyarázható, hogy romantikájának vonásai egybeesnek a serdülő olvasó életkori igényeivel. Mindenekelőtt a történelmi érdeklődést, az ideálkeresést elégíti ki, vagyis a kamaszszemélyiség lényegébe talál. Mi biztosítja még Jókai sikerét? A meseszövés készsége, az anekdotikus előadásmód, az emberfeletti erővel vonzó vagy taszító, hiperbolikus arányú, élesen ütköztetett hősök. A nyelv fénye és dallama népi, zsargon és a ma már nehezen követhető latin elemekkel. A hangnemek változatos skálája a fölemelő pátosztól a mélyen emberi humorig. A Melyiket a kilenc közül? című elbeszélése az apai szeretetet, a családi összetartozást, az egyszerű ember erkölcsi fölényét, lelki gazdagságát hangsúlyozza. A legvitézebb huszár című kisregény a közlegényből huszár ezredessé emelkedett Simonyi Józsefről szól. A tehetséges parasztgyerek pályafutásának, csatákban szerzett hírnevének, szilárd jellemének, Bécs által történt bebörtönzésének ábrázolása. A nagyenyedi két fűzfa című kisregény Jókai egyik legtökéletesebben megkomponált műve. Történelmi anekdota a magja, amely egyben helyi mondának is tekinthető: két fűzfa eredetmondája. Zetelaky József és Karassiay Áron, a két felsőosztályos diák ültette a két fűzfát, amely 1704-ben nem volt más, mint a két diáknak a győzelem emlékére földbe dugott fűzfadorongja. A Rákóczi-szabadságharc nagyenyedi epizódja arról tanúskodik, hogy az enyedi kollegisták helytálltak a nay időben, megverték a várost sarcoltató két hírhedt labancot: Trajtzigfirtziget és Bórembukkot. Az anekdotázó Jókai elemében van az elbeszélés bonyolításakor. A két szálú cselekmény nemes célt érvényesít: a diákokkal az iskolában és a csaták színterén is azonosulni tudó olvasó. A két szál egybefonódik: Zetelaky József, az eminens tanuló a labancok vezérében, Trajtzigfirtzigben nemcsak az ellenséget, hanem szerelme, Klárika elrablóját is látja. Bőven árad a humor is ebben a remek kisregényben. A diákhumort Jókai átemeli a mindennapi közegből a harcosok hősi szférájába.

45

Jókai ifjúsági novelláinak számos kiadása van. A legtöbb elbeszélés a „zivataros századok” romantikus látomása. Sok közöttük a mondai, anekdotikus, e az ábrázolás túlzó arányai a történelem valóságos borzalmait, a hősi, honvédő hazafiság legendás példáit idézik. A Fulkó lovag (Rege a régi rossz időkből) a tatárjárás vámszedőjének rémtörténete. A rablólovag vásárba csalogatja a tatárok elől menekülőket. Fényűző termeiben lakomával és házassági ajánlattal fogadja őket. Így esik áldozatául Mikhál lovag is a csellel megrendezett vérfürdőnek. Testvére, Simon lovag csodásan megmenekül, és a tatárjárás múltán bosszút áll. Fulkó lovag azonban megszökik, alakja örök ködbe vész, várát a király Koppánd Simonnak adományozza. A Százszorszépek című elbeszélés is a tatárjárás korába visz. Jókai mintegy párbeszédet folytat az íróasztalán álló koponyával, amelyről azt állítják, hogy Karadzim kán feje volt valaha. Az utolsó csatár Kezy Domokos nevű mohácsi hősnek állít emléket. Karamán Ogli húszezer törökkel akarja Mohács után az országot meghódítani. „Sok ilyen történet volt a mi múlt életünkben, jó, ha egyet lejegyzett abból valaki” – ez az utolsó mondat. Az első pedig: „Sok dicsőt fed a föld, kinek nevéről hallgat a hír”. Ezzel Jókai tudatosan vállalta a történelemnépszerűsítést, a hős példákkal való nevelést. A kuruc korszakról szól a Huszti beteglátogatók. Tallósy uram Huszt várának labanc kapitánya volt. Mikor megbetegedett, Rédey uram csellel foglalta el Huszt várát. Rédey kurucai mint „beteglátogatók” sorra érkeztek, őröket pedig elküldözték „orvosságért”, így a beteglátogatók megszállták Huszt várát. Szinte kimeríthetetlen a Jókai-életmű, és ez az ifjúsági irodalom szempontjából is érvényes. A Csataképek éppúgy az ifjúsági irodalom része, mint a Kőszívű ember fiai. 4.2. Benedek Elek – a modern magyar gyermekirodalom megteremtője A századvég felnőtt irodalmában is a valóság ideje volt. Líránkat az Arany-epigonok csapata uralta. Műveiket (pl. a Szabolcska Mihályét) országszerte szavalták az iskolákban. A polgárosodás, a fejlődő iskolarendszer következtében nagy igény volt a gyermekirodalomra, és a könyvkiadásban érdekelt alkotók igazodtak ehhez. Igyekeztek védeni pozíciójukat. Ebben a küzdelemben nem egyszerűen a praktikus versgyártás versenyzett a költészettel. Az volt a tét, hogy a német nyelvű kommersz gyermekkultúra magyar fordításban tovább rontott művein nevelkednek-e a magyar gyerekek újabb generációi, vagy sikerül saját gyermekkultúrát teremtenünk. Ezért harcolt parlamenti képviselőként, szerkesztőként Benedek Elek (1859–1929), aki folyóirataival, mesegyűjteményeivel és átdolgozásaival,

46

illetve

saját

gyermekirodalmi

alkotásaival

halhatatlan

érdemeket

szerzett

gyermekkultúránkban. Négy évtizeden át folyamatosan vett részt a legrangosabb gyermeklapok szerkesztésében, ezzel a gyermekirodalom egyik fő szervező egyéniségévé vált. Előbb Az Én Újságomat szerkeszti Pósa Lajossal együtt. Ennek a gyermeklapnak fő érdeme, hogy kiszorította a gyenge fordításirodalmat, tömörítette a tehetségeket a gyermekirodalom orgánuma körül, és kezdetben hazafias szellemet képviselt. A Jó Pajtás című gyermeklapnak előbb társ-, majd főszerkesztője lett (1910–1921). Legnagyobb hatású gyermeklapja a Cimbora volt. Kisbaconban szerkesztette (1922–1929). Már az első évben száz munkatárs dolgozott a lapnak, ami példátlan magyar gyermeklapok történetében. A klasszikus és élő alkotóktól egyaránt közöl. Nagy a műfaji skálája, a gyermekverstől az ismeretterjesztő írásig. Népszerűvé vált az Elek nagyapó üzeni című rovata. A mesegyűjtő és meseíró Benedek Elek fő műve a Magyar mese- és mondavilág öt kötete (1889–1896). Úgy mesél, mint a népi mesemondó, írott szövege megőrzi az élőszó varázsát. A Benedek-mesékre nem a mitologikus homály, hanem a világos erkölcsiség, a szegény emberi szemlélet jellemző. A Magyar mese- és mondavilágban a gyűjtött meséken kívül saját alkotásokat is találunk. Például a Gyöngyvirág Palkó vagy a Kolontos Palkó folklór-változatát nem ismerjük. „Nem a csodás elemekkel túltömött mesék a magyar nép legkedveltebb meséi, hanem azok, amelyekben saját magára, a maga észjárására ismer” – írja a mitológiai elemekkel zsúfolt mesékről. A demitizálás egyik gyakori eljárása Benedek meseírásának. Az egységes benedeki mesestílusra jellemző a túlzott tájnyelvség, a vaskos motívumok elkerülése és a prózaritmus felerősítése (párhuzamos mondatszerkezetek, ismétlődő sztereotípiák, ritmuskeltő alliterációk). A népi mesemondó karakter megőrzésével irodalmi nyelven újraformálta a tájnyelvi változatokat. Ortutay Gyula így jellemzi Benedek Elek érdemét: „S ezzel adott nekünk a nagy mesemondó egy csodálatos zengésű, ép, tiszta magyar nyelvet, amelynél nagyobb ajándéka a magyar prózának kevés van ifjúságunk számára.” Benedek Elek a Csodalámpa négy kötetében föl tudta mutatni a mese nemzetköziségét, a népek közös sorsát: az 1260 oldal 27 nép 112 meséjét tartalmazza. A gyermektörténet Benedek Elek jellemző műfaja. Az Apa mesél (1888) rövid történeteinek középpontjába a legidősebb fiú, Marci áll. Ezek a Marcika-történetek erkölcsi tanítást tartalmaznak, vagy a természeti jelenségeket magyarázzák a gyermeknek. Benedek Marcell így idézi fel a műfajt: „Gyermekeinek mesélgetve találta fel, mintegy véletlenül, az új műfajt: a gyermekszobából kiinduló, a gyermekhallgatók életéről szóló, a valóság határain 47

néha tréfásan átszökkenő, de anyagában reális mesét.” Nagyapóéknál (1869) című kitűnő ifjúsági regénye is fejezetenként önálló elbeszélés. A regény alapja Marci naplója. Témája a pesti unokák székelyföldi utazása. Benedek Elek ifjúsági művei közül kiemelkedik a Nagy magyarok élete (1905–1910) című életrajzsorozat tizenhárom kötete. Anyaggyűjtése rendkívül szigorú. Célja kettős: a történelmi–életrajzi ismerettel gyermeki ideál fölmutatása. A nemzet javán munkálkodó államférfiak, tudósok, művészek jellemképeit rajzolja meg. A magyar gyermekköltészet győzelme a német fordításokkal operáló konkurencia felett elsősorban Benedek Elek lapszerkesztő társának, Pósa Lajosnak (közismerten Pósa bácsinak) az érdeme. Madarakról és más állatokról szóló versei, babatörténetei között ma is találunk időálló darabokat (például Cicaiskola). Ezek a versek – a kortársirodalom hasonló termékeivel összevetve – nagyon fontosak lehettek a maguk idejében. Irodalomtörténeti érdemei azonban a lapszerkesztésben múlhatatlanok. Tekintélyével meg tudta szerezni lapjához (Az Én Újságom) a szükséges anyagi és erkölcsi támogatásokat, állandó kéziratigényével pedig nála nagyobbak útját egyengette. Műhelyt teremtett, amelynek vonzásában olyan kivételes művek születtek, mint Gárdonyi Éjjel a Tiszán című remeke, és olyan kivételes életművek, mint a Móra Ferencé. A tanulást, rögzítést szolgáló kérdések, feladatok: 1. Mi a magyarázata annak, hogy a népköltészet a gyermekirodalom szerves része volt a kezdetektől, és az is maradt? 2. Milyen tényekkel tudja alátámasztani azt a közismert kijelentést, mely szerint Benedek Elek a modern, korszerű magyar gyermekirodalom megteremtője? *Beküldésre javasolt feladat: Mutasson be egy Benedek Elek által gyűjtött / átdolgozott mesét, kiemelve a mese műfaji jellegzetességeit!

48

5. Téma

5. Gyermek- és ifjúsági irodalmunk a századfordulótól napjainkig Kulcsfogalmak: irodalom és gyermekirodalom viszonya, irodalomtudományi paradigmaváltások, műimmanens értékek és befogadásesztétikai alapfogalmak, a gyermek-kép változása az évszázadok során

5.1. Irodalom és gyermekirodalom kapcsolata – egy “gyermekközpontú” irodalomszemlélet lehetséges irányai Az ún. felnőttirodalomról szóló elméleti fejtegetésekben manapság merész anakronizmusnak minősül az, ha az irodalomban elhatároló fontosságot tulajdonítunk bizonyos eseményeknek vagy akár egy-egy századváltásnak. Az irodalom történeti, fejlődéselvű szemléletének a (részben magyarázható) válságáról van szó. Arról a valóban zsákutcát jelentő irodalomtörténetről, amely az irodalmiság vizsgálatát leszűkítené néhány társadalmi-történeti szempontból fontos eseménysorba ágyazott irodalom tanulmányozására. A gyermekirodalmi jegyzet alcímében mégis tudatosan vállalja ezt a kockázatot. Úgy vélem, ugyanis, hogy éppen ezen kérdésfelvetés kapcsán követelmény-igénnyel jelentkeznek azok a tisztázásra váró gyermekirodalom-összetevők, amelyek az utóbbi évtizedek irodalomtudományában felerősödtek. Szándékosan sarkítva a kérdést, így fogalmazok: ugyanazt jelentette-e a XIX. század végének, illetve a XX. század elejének gyermekirodalma a múlt század (XX. század) derekán, mint az új évezred kezdetén. A kiélezett és egyszerűsített gondolat látszólagos értelmetlensége mögé tekintve, egy eligazítást nyújtó fogalompár körvonalazódik: a megírt művek sorozataként tekintett, ún. primér irodalom (gyermekirodalom) elválasztandó a genetikusan kísérő szólamnak vehető interpretáció-irodalomtól. Napjaink irodalomtudományi iskoláinak (posztstrukturalizmus, narratíva-elméletek, dekonstrukció stb.) – akár töredékes, hézagos – ismeretében is egyformán jelentősnek kell elfogadnunk a két irodalom-összetevőt. Mivel nézőpontunk elsődlegesen pedagógiai, ebből következik, hogy időlegesen fontosabbnak tartjuk az utóbbi, a kritikai megközelítés szekundér irodalmát éppen azért, hogy – legjobb szándékunk szerint – hiteles képet kaphassunk különböző korszakok primér gyermekirodalmáról. Részben ez a tájékozódás is az oka annak, hogy a magyar gyermekirodalom vizsgálatában a XIX. század vége, a századforduló, illetve a XX. század kerül a figyelem előterébe. 49

A rövid bevezető terjedelmi korlátjai nem teszik lehetővé, hogy a gyermekirodalom önálló léte, elismertsége, kanonizációja körül kibontakozó álláspontokat megfelelő módon ütköztessük, illetve egy megnyugtató alternatívát felkínáljunk, mindazonáltal szükségesnek látom az önállónak tételezett “gyermek irodalmiság” néhány jellemzőjét közelképbe hozni. Egyféle új historicizmus jegyében (lásd Mitzi Myers 1988-ban kiadott interpretácioelmélete) érdemesnek látom a kommunikációelméleti megközelítés irodalom-összetevőit egyféle történelmi távlatban láttatni. A közismert Jakobson-i hattényezős kommunikációs modell összetevői közül (adó, vevő, üzenet, kontextus, kód, csatorna) az első három tényezőt rendre nevezzük így: író, olvasó, műalkotás. A XX. század irodalomtudományi paradigmaváltásai e három tényező eltérő súlypontozásaiból indultak. Az irodalomtörténeti nézőpont, amely a XIX. század végi pozitivizmusban csúcsosodott ki, az alkotó és a műalkotás közvetlen kapcsolatát a tágabb történelmi-társadalmi kontextussal tette teljessé. Ezáltal az irodalmiság elsősorban a műalkotást befolyásoló külső hatásoknak (és ebben természetesen az alkotónak magának is “fontos” szerep jut) az összjátékaként tűnik fel. A három kiemelt tényezőből az első kettő kapcsolata hordozza a századvég irodalmiságát. (Ennek máig nyúló lecsapódása az az iskolai irodalomtanítási gyakorlat, amely kiemelten fontosnak tartja minden esetben azokat, a szerzővel vagy a mű megírásával kapcsolatos művön kívüli vonatkozásokat, amelyekből mintegy “kiolvasható” a mű értelmezése). A múlt század ’20-as éveinek főként nyelvészeti alapozású irodalomtudományi tételei, majd az irodalmi hermeneutika rohamos térhódítása egy jogos igénynek a robbanásszerű felszínre kerülését jelzik. Az irodalmiság kérdései közül azok lesznek a legfontosabbak, amelyeket magának a műalkotásnak tehetünk fel. Radikális változatában azt a szándékot fogalmazza meg az autonóm műalkotás-, a műimmanencia elve, hogy a művet “szabaddá” tegye, eloldozza mindazoktól a kötelékektől, amelyek az alkotóhoz, a befogadóhoz vagy a tágabb társadalmi-történelmi kontextushoz kötik. A strukturalista műelemzéshez nem volt szükség olyan művön kívüli meghatározókra, amelyek nem váltak alkotó részeivé az önmagában szemlélt, értelmezett műnek. A jelölő és jelölt megfeleltetése, a jelentés generálása vagy magában a műalkotásban valósul meg, vagy sehol. Az irodalmi kánonváltozás fentebb jelzett hangsúlyeltolódásai – kapcsolata (pozitivizmus),

üzenet

adó-üzenet

szoros

önállósága (hermeneutika) után szintén törvényszerű

annak a nézőpontnak az igénye, amely az irodalmiságban a műalkotás az üzenet, illetve a befogadó, a címzett kapcsolatát tartja fontosnak.

50

Nem teljesen előzmény nélküli a XX. század második felében megerősödő befogadás- és hatásesztétikai diszkurzus, hiszen többek között a század eleji magyar irodalomtudomány jeles képviselője, Horváth János is holt lapokként emlegeti az olvasó nélküli irodalmat. Az európai méretű áttörést a század ’60-as ’70-es éveitől számíthatjuk, Gadamer, H. R. Jauss, W. Iser munkásságától. Az irodalom létét meghatározó erővel kerül előtérbe az olvasó, a befogadó. A műalkotás, a maga hatáshorizontjával – enyhe túlzással szemlélve – egyféle vonatkozási, viszonyítási rendszer lesz az olvasói elváráshorizont számára. Az olvasásban megvalósuló horizontkeveredés dinamikáját az olvasói értelmezés teremti meg. Innen már “csak

egy

lépés”

a

XX.

század

végén

kibontakozó

narratíva-elméletek,

a

posztstrukturalizmus, a dekontsrukció megjelenéséig, amelyek jórészt a kimerített kombinációk tudatosításával tesznek kísérletet az egységteremtésre egy olyan kortárs irodalomról szólva, amely messze maga mögött tudja a klasszikusnak számító Jakobson-i tényezőket. Nemcsak a szemantikai alapfogalomként üzenetnek nevezett műalkotás lehetséges és feltárható jelentés-összetevői váltak kérdésessé, hanem az írhatóság, (újra)írhatóság fogalomrendszerében viszkózussá oldódott magának a feladónak és címzettnek a viszonya is. (lásd J. Derrida, P. de Mann) Ez a még vázlatosnak sem tekinthető “jelszórás” a XX. századi irodalomtudományi iskolák egymást váltásáról azért lehet számunkra tanulságos, mert a gyermekirodalom vizsgálatában semmiképpen sem tekinthetünk el attól, hogy ez is irodalom, amit a gyermekeknek írtak, szereztek. A továbbiakban fontossá váló tényezők miatt idézzük az Encyclopedia Britannica idevágó szócikkét: “A gyermekirodalom terminusban az irodalom szónak van nagyobb jelentősége. Leginkább a képzeletbeli’ minősítő előzhetné meg. Azt a kiterjedt és egyre szélesedő területet foglalja magába, melyet felismerhetően fiatal hallgatósághoz lehet hozzárendelni, ez azonban nem jelenti föltétlenül, hogy egyáltalán nem szánták felnőtt olvasónak. Ennek a területnek a benépesítői nyilvánvalóan a felnőttek is; ők írják a gyermekkönyveket, ők adják ki, adják el, sőt vásárolják meg, értelmezik, gyakran ők maguk olvassák fel. Néha úgy tűnik, írásukkor a szerzők a felnőtt olvasót sem hagyják figyelmen kívül – lásd A. A. Milne Micimackóját. Mindazonáltal kétséget kizáróan állíthatjuk, hogy a gyermekirodalom létező, független királyság (kingdom)” – idézi Kiss Judit: Bevezetés a gyermekirodalomba, Kv., 2000., 14. o.) A gyermekirodalomról szólva nemcsak azért tartjuk fontosnak az olvasóorientált nézőpontot, mert a felnőtt “nagy” irodalomtudomány egyik modern irányzata a recepcióesztétika, hanem főként azért, mert ebben a műalkotás-olvasó viszonyban látszik leginkább megragadhatónak a gyermekirodalom sajátossága. 51

Ha újból a bevezető terjedelmi korlátjaira figyelünk, tömörítve úgy is fogalmazhatunk, hogy

az

olvasóként

látott

és

láttatott

gyermek

megjelenésétől

számíthatjuk

a

gyermekirodalmat. Annak a különbségnek az észlelésétől, amelyet Radnóti Sándor a gyermekkönyvek sine qua non-jának tart, ti. a gyermeki és felnőtt világ közötti minőségi különbség észleléséről és ábrázolásáról van szó. Az is eléggé közismert, írja Radnóti a Micimackó főhősének “60. születésnapjára” írt tanulmányában (Nagyvilág 1980/9.), hogy az a jelzett különbség nem volt mindig annyira magától értetődő, ahogy ezt a XX. századi ember elfogadja. 5.2. Változatok a gyermek-képre A XX. századi gyermekolvasót azonosítandó, a történelmi visszatekintésben azt a folyamatot követhetjük nyomon, ahogyan az egyáltalán figyelemre méltatott, emberszámba vett gyerek öntörvényű, autonóm személyiséggé válik. A kérdésfelvetéssel kapcsolatban kísért annak az analógiának a felvillantása, amely filozófiai távlatokban a létezés és a felismert létezés kettősségében ragadható meg. Az elsőnek (a létezésnek) a kezdete a nem követhető régmúltba nyúlik vissza, a felismert létezés pedig mindössze néhány ezer éves. A gyermekként felfogott emberi lény nyomai ugyancsak eléggé régiek. Az európai kultúrában (és nemcsak) a teremtés-mítoszok mindenikében felbukkan a gyermekkor, a kezdetek boldog ártatlansága, az Isten gyermekei-lét később elvesztett paradicsomi állapota. A megbízható történelmi forrásokból rekonstruált utóbbi évezredek arról tanúskodnak, hogy az emberi civilizáció gyerekkorában az egyéni élet gyerekkora igen rövid lehetett, netán teljességgel hiányzott. A felnőtté válás, a “szocializáció” szükségszerűen zsugorodott rövid időre, hiszen a felnőttek társadalmának megismerésére, kiismerésére egészen rövid idő is elég volt. A nagyfokú gyermekhalandóság miatt is – feltételezhetően – kevesebb figyelem övezte az ifjúi kort még el nem ért gyermeket. Fizikai adottságai mihelyt megengedték, apja mellett tanulta meg valamely mesterségnek a fortélyait, vagy anyja mellett szokott bele a háztartás, a gyereknevelés gondjaiba. Az írásbeliséget kialakító, azt általánossá tevő legutóbbi évezred is hosszú ideig úgy tekintett a gyermekre, mint kicsi felnőttre, aki csupán évei számát, termetét, erejét tekintve különbözik a felnőttől. A különbség pedig – a kor értékszemlélete szerint – egyáltalán nem a gyermek számára volt előnyös. Komáromi Gabriella mutat rá érzékletesen arra az alig leplezhető szándékra, ahogyan a XVI.–XVII. század képzőművészei mintegy elrejtik a gyermeki megnyilvánulásokat a felnőttes viselkedés, ruházat, megnyilvánulás hamis álarca mögé. Raffaello, Tiziano képein

52

megjelenített gyermekalakok felnőttesen komolyak, pózolnak. Még a XIX. századi Barabás Miklós képeken is valódi kicsi urak és hölgyek a pesti gyerekek. A felnőttek részéről szemérmesen átértékelt vagy figyelemre sem méltatott gyermekvilág pedig passzív befogadója (jó esetben) a felnőttek meséinek, történeteinek. A gyermekirodalom történetének “kopernikuszi” fordulata ugyan Rousseau nevéhez fűződik, az ide vezető ösvények mégis a könyvnyomtatás elterjedésének idejéből és hatásainak a helyeiről indulnak. A 16–17. század írott irodalmából kétségkívül a mese lehetett az a köztes műfaj, amelynek olvasása örömet szerezhetett a felnőttnek és a gyereknek egyaránt. A késő reneszánsz nagy mesélői: (Straparola: Elbűvölő éjszakák, Basile: A mesék meséje) mellett a reformáció is felfedezi és a maga céljainak megfelelően juttatja el, akár a gyermekolvasókhoz is az ezópusi meséket (lásd Pesti Gábor fordításai, illetve Heltai Gábor: Száz fabula). A mesék osztatlan sikeréhez társultak a korszak jellegzetes műfajai: a krónikás, históriás énekek, és a széphistóriák. A sokszor kétes értékű vásári ponyva szellemi tápláléka volt az ifjú vándordiákoknak, de a felnőttek és gyerekek bámészan hallgató közönségének is. A már jelzett Rousseau-i fordulat előtti idők olvasáskultúrájában, feltételezhetően fontos szerepet kaptak a diákok, akik az írásbeli civilizáció inasaiként megkülönböztetett tiszteletnek örvendtek, egyféle kiválasztottsági aureola övezte őket, még akkor is, ha nyomorogniuk kellett. Az ő “kultúra-hódításuk” első lépéseiről szól a közismert történet, miszerint: “Vagy bolond, vagy a Don Quijotét olvassa” az a diák, aki az Escorial erkélye alatt sétálva hahotázva nevet. A serdültebb ifjúság mintegy részt követel a felnőttek olvasmányaiból. A válogatás szempontjai aránylag átláthatók: olyan kalandos történetek jutnak (némi irányítással) az ifjú olvasók kezébe, amelyekben a történetek “megtévesztő bája” mellől nem hiányzik a didaxis, az erkölcsös magatartásra intő szólam. Mégis egy másik műfajban, az ismeretterjesztő gyermekkönyvek műfajában születik meg a XVII. század legnagyobb hatású gyermekkönyv-őse, Comenius: Orbis pictus című munkája (1658) révén. A XVII. század fordulóján, mintegy Rousseau híres mondását előlegezve: “Szeressétek a gyermekkort” – a franciák átmentik a reneszánszkori meséket és valóságos kultuszt teremtenek La Fontaine, Perrault művei, de ehhez társítható az 1704-ből származó Ezeregyéjszaka-fordítás is.

53

A gyermekirodalom olvasóközpontú történetében a nagy fordulatot a XVIII. század filantropista pedagógiája hozta. A felvilágosodás korának egyik vitathatatlan érdeme, hogy a kultúrát teremtő tudományt és művészetet közüggyé tette. A Nagy Francia Enciklopédia monumentális vállalkozás volt azzal a céllal, hogy az emberi megismerés, a kultúrateremtés nagy eredményeit egységbe foglalja. Az ész mindenhatóságának a fel- és elismerése azt is jelentette, hogy a gyermekkultúra is fokozatosan helyet kap ebben a rendszerben. A filantropista pedagógia jelzett törekvései, a “szívképző és jellemképző” “erényképző” történetecskék lesznek az alapjai azoknak a gyermekkönyveknek, amelyek a korabeli Európát igen rövid idő alatt bejárják. Akár a mai felgyorsult világunkban is figyelemre méltó az a tény, hogy Marie Beaumont-nak a század ’50-es, ’60-as éveiben írott könyvei közül már 1781-ben magyar fordításban olvasható a Kisdedek tudománnyal teljes tárháza című. Az erőteljes erkölcsi szándék átüt ugyan a század “bölcs nevelőinek” művein, ugyanakkor tagadhatatlan annak a gesztusnak a hatása, ahogyan a neveltek kezébe mindenikük könyvet ad. Az ezt követő századnak, a XIX.-nek már “csak” az marad feladatként, hogy a neveltre is figyeljen ugyan, de hangsúlyozottan az “eszközre”, a könyvre összpontosítson, ezt hozza közelebb a gyermeki lélekhez, és fordítva. A XIX. század elejének gyermekirodalmi nyeresége, hogy bár nem a gyerek önálló lelki világához alkalmazkodó művek születnek, bár még erőteljesen hatnak a pedagógiai szempontok, ugyanakkor felfedezik a világirodalmi remekek között a gyermekvilághoz közel állót. Átírt, néha átértelmezett, magyarított változatokban olvashatják a gyerekek Robinson Crusoe-t, Don Quijote-t vagy Cooper indiánkönyveit. A “fordítók” között találjuk Vachott Sándornét, Karády Ignácot (Kossuth fiainak nevelője) vagy éppen Petőfit, a Robin Hood átültetőjét. A robinzonádok különböző kiadásai: “Róbert Péter született anglus élete és különös történetei” (1797); “A puszta sziget, vagy Kardos Péter tengeri utazásai és története” (1856); “Jelky Andrásnak, egy született magyarnak történetei. Aki, minek utána sok szerentsétlen eseteken, hajó töréseken, raboskodáson… által ment volna, végtére Batáviában nevezetes tisztségekre hágott” (1791) -- egyaránt jelzik a téma közkedveltségét, illetve a romantika fokozatos térhódítását, a rendkívülinek, a fantáziának, a meseszerűnek az elterjedtségét. A romantika fedezi fel, mint egy elsüllyed csodás Atlantiszt, a népköltészetet, elsősorban a mesék világát. A népihez (értsd a nemzetihez) való odafordulás már a nemzeti gyermekkultúra kezdeteit jelzi. Igaz ugyan, hogy ennek első állomásaként a Bezerédj Amália Flóri könyve című “első igazi gyermekkönyvet” szoktuk emlegetni, de legalább ennyire igaz,

54

hogy ez is, akárcsak Gáspár János: Csemegék című gyűjteménye (1848) csupán szigetei a lassan “nagykorúsodó” magyar gyermekirodalomnak. Magyar nemzeti kultúránk reformkori megújulásához képest bizony jókora fáziskéséssel indul meg az a szellemi küzdelem, amely az önálló magyar nemzeti gyermekirodalom megteremtését szorgalmazta. A megkésettségnek egyféle belső megrendelés-hiány az oka. Az olvasott kultúrát igénylő polgárcsaládok gyerekszobáiban a századelőn a francia, majd a század második felében a német nyelv a beszéd és az olvasás nyelve. Érthető, hogy az esztétikai értékű nemzeti gyermekirodalmi művek “értő fülek és szívek” hiányában visszhangtalanul maradtak, vagy meg sem születtek. Az 1880-as évek vége ugyanolyan vajúdó időszak a gyermekirodalom történetében is, mint a magyar irodalom egészében. A “sikoltozó nyugtalanság” megnyilvánulása Benedek Elek legendás képviselőházi beszéde a magyar gyermekirodalom ügyében (1888), majd ugyanennek a teremtő szándéknak a jegyében indul Az Én Újságom című gyermeklap. Gyulai Pál, Pósa Lajos, Benedek Elek művei méltó vetélytársai lesznek a német nyelvű gyermekkönyveknek

és

sikeresen

kiszorító

ellenfelei

a

különféle

értéktelen

ponyvairodalomnak. Nagyhatású, világképformáló eszmék születésének vagy már lassan szárba szökkenésének korában vagyunk. A demokrácia, a tolerancia ugyan még nem a napi gyakorlat szintjén nyilvánul meg, de az új mentalitás jeleiként érzékelhetők akár a női emancipációs törekvések is. Az évszázados hagyományok, előítéletek, beidegződések megdöntését/megdőlést megjósolta ugyan jó évszázaddal korábban a felvilágosodás, meggyökerezett valósággá azonban a századfordulón válik. Ebbe az igen komplex, sokirányú szemléletváltásba jól beilleszthető annak az érzelmi és értelmi viszonynak az alakulása, amely a felnőtt társadalmat a gyermekhez kapcsolata. Akár kultúr-antropológiai következtetések is levonhatók abból a sajátos, XIX. század végi gyermekhez-fordulásból, amely az egyre igazibb gyermekalakot megalkotó irodalomból kiérezhető. Nyomát sem leljük már annak a gyermek-figurának, akire a felnőtt úgy tekint, mint a teljesség-értéket (értsd: felnőtt kort) még el nem ért élőlényre, amely potenciálisan érték ugyan, de amelynek a kifejlése tőlünk, felnőttektől függ; azaz a mi feladatunk, életünknek célt, értelmet adó megbízatása, hogy hozzánk hasonló felnőttekké “neveljük”. A századvégen ez a gyerekarc egyre igazibb tükörré válik, amelyben borzongva fedezi fel a századvég embere az elveszett teljességet. Egy kis túlzással azt mondhatjuk, hogy hellyel-közzel a neveltből nevelő lesz; a felnőtt társadalom jobbik énjének gyors tovatűnését szemléli a kérlelhetetlenül rövid életű gyermekkorban. 55

Az érzelmi, értelmi és akarati szférák tökéletes összhangja felé vágyakozással tekint a XX. századba lépő emberiség, amelynek egyre erőteljesebbé váló alapélménye a “Minden Egész darabokban” érzése. A századforduló embere már megsejt valamit abból az elidegenedésből, amelyet a XX. század tesz végletessé/véglegessé/végzetessé. A haszonelvű gépszalag-világ riasztó jelenségei, a mechanizált világ robot-emberének a fenyegetése mind rokonszenvesebbé teszik azt a gyermekkori világot, amelyet még nem kényszeríthettek ebbe a szerepbe; a gyermek még erős anyagi, érzelmi kötődéseivel élő kapcsolatot tart az anya-természettel, a teremtéssel. A felnőtt szívesen vetíti magát vissza ebbe a gyerekszerepbe, szívesen azonosul ezzel a gyerek- vagy még romlatlan, naiv kamaszhőssel. Elég, ha Dickens, Mark Twain vagy Csehov gyermekalakjaira gondolunk. Schopenhauer a filozófiai fogalom magaslatából szemlélve érzi és érezteti a gyermekkor nagyszerűségét: “az ártatlanság és a boldogság ideje, az élet paradicsoma, az elveszett Éden, amelybe egész hátralevő életünk során epekedve pillantunk vissza.” (Komáromi G.: id. m. 132. o.) A századvég magyar irodalmának néhány kiemelkedő prózai írása hitelesíti a fenti tételt. Jókai: Melyiket a kilenc közül? című dickensi ihletésű novellájában a gyermek az igazi tiszta öröm forrása, olyan erkölcsi erő, érték sugárzik belőle, amely akár átmentett romantikus konvenciónak is vehető, és amely erőteljes vonulatot mutat Mikszáth novelláiban is: Lapaj, a híres dudás; Az a pogány Filcsik; A néhai bárány. Móra Ferenc írásaiban a megszépített szegénység a megtartó erkölcsösség, szeretet záloga – ezzel a motívummal egészül ki a kis Gergő romlatlan nosztalgia-világa. Ellen Key szerint 1900-ban “a gyermek századába” lépett a világ. Új és új vonások teszik teljesebbé, gazdagabbá az addig is sokrétű gyermekség-toposzt. Talán az igazi átütő erőt az öntörvényű kamaszvilág ábrázolása hozta. A viszonylag tiszta ártatlanság gyermekképét olyan ellentétekben gazdag világ váltja fel, amelyben együtt van a derű és a szorongás, az álmodozás és a halálvágy, a gyermekkor játéka és a felnőttek komolysága. Halhatatlan művek ihletforrásai ezek: Gárdonyi novellái, ifjúsági regényei, Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk, Karinthy: Tanár úr, kérem. A századforduló zűrzavaros korhangulata, értékválsága, biztonság- és boldogságvágya szinte törvényszerűen tette valósággal csodálata tárgyává a gyermeket: “e század első éveiben világszerte ünnepelni kezdték a gyermeket; költők örökítették meg rejtélyes és szenvedő arcát, tudósok figyeltek bimbózó lelkére… A gyermek jelkép lett. Ő volt az érzés, az ösztön, a

56

sugallat. A gyermekbe sok mindent beleláttunk.” – írta Kosztolányi “a hálás témáról, ami úgyszólván a levegőben van”. A “gyermek századának” gyermekirodalma szervesen egészül ki az új művészeti ág, a film halhatatlan alkotásaival: Előttem az élet, Kramer kontra Kramer, Csalóka napfény, Árvácska. 5.3. Szemelvények a századforduló és a XX. század elejének gyermekirodalmából Ha Móra Ferenc (1879-1934) költészete nem is mérhető prózájának jelentőségéhez, néhány nagyszerű vers, verses mese mégis található az életművében. A Didergő király, amelynek verses szövege ma is népszerűbb, mint prózai változata vagy Az aranyszőrű bárány, a Móra-életmű jelentősebb darabjaihoz tartoznak. A Panka-versek éppúgy fülbemászóak, mint Az egyszeri szarka, A csókai csóka, A cinege cipője. Versei közül leginkább maradandónak, a különféle kiegészítésekkel teljes könyvvé duzzasztott és így újra és újra feltámasztott, Zengő ábécé bizonyult. Látszólag egyszerű iskolai tanköltemény, amely soronként egy plasztikus képpel és két ismétlődő hanggal kitűnően alkalmas hangok és betűk gyakorlására. A vers észrevétlenül rejtegeti magában írójának összetett világképét. A gyermekkorból hozott harmonikus természeti képek közé belopakodik a világháború, a Trianont megért felnőtt ember tapasztalata. Még pontosan emlékszik a " jó az isten"-kezdetű közmondásra, de már nem úgy folytatja, hogy “ jót ad", hanem csak úgy: "jót akar". A borzalmak, igazságtalanságok éppen az égi mindenhatóság iránt tápláltak belénk olykor ilyen rejtett formában is kételyeket. A pályakezdő Móra egykor nemcsak a Szegedi Napló szerkesztőségében telepedik Mikszáth és Gárdonyi hajdani íróasztala mellé, hanem az irodalomról vallott felfogásában is. A hazai literatúra már jó néhány sikeres kísérlettel megújult, mikor Móra még mindig ragaszkodik a magyar próza hagyományos beszélgető-anekdotázó modorához. Mindez jellemző gyerekeknek írt műveire is. Az Öreg diófák alatt 1906-ban és a Dióbél királyfi 1922-ben megjelent könyve valósággal keretet ad Móra ifjúsági munkáinak. A két kötetről felületesen azt is mondhatjuk, hogy voltaképp azonosak. Mindkettő azonos mesék füzére, csak az utóbbi valamivel gazdagabb, néhány időközben megálmodott történettel egészül ki. A szerző utólag neveket cserél ki, és újabb népmesei fordulatokat emel a szövegbe. Az alcímben megfogalmazott alaphelyzet azonban marad: "Egy öregember emlékei fiatal gyerekeknek". Az emlékezés középpontjában 1848 áll, ez sokat segíthet a kisiskolások történelemszemléletének formálásában, a reformkor, a szabadságharc, az önkényuralom lényegének megértésében.

57

A Rab ember fiai (1908) teljesen hagyományos, előírásszerű, lineáris cselekményű történelmi regény, kicsit meghintve mesés elemekkel. A történet Apafi Mihály erdélyi fejedelem környezetében játszódik. A regénynek mégsem a történelmi hűség az erénye, az olvasó figyelmét a két siheder főhős kalandjai ragadják magukkal. Tamás és Ádám, a jó Szitáry Kristóf uram két növendék fia, a fejedelem apródjai apjuk igazságtalan bebörtönzésekor bölcs öreg szolgájukkal szövetkeznek a kiszabadításra. Ennek a szöktetésnek a története voltaképp a regény sztorija. Van itt cselekvés, túszejtés, törökfogás és igazságszolgáltatás. Van Móra Ferencnek egy elmés aforizmája: "A jó könyveket el kellene tiltani, hogy olvassák őket”. Jól tudjuk, a gyermeki érdeklődés sokszor dacból serken ki. Ha erőltetünk valamit, csak azért sem foglalkoznak vele. Móra Ferenc legismertebb és legtündéribb története a Kincskereső kisködmön (1920). Túlerőltettük népszerűségét, hivatkozunk rá útonútfélen, így a cím és a történet is, mondhatni, megkopott. Sokan népmesének hisszük ezt a művet. S ez nem is csoda, hiszen ez a gyönyörűséges gyerekregény tele van folklorisztikus motívumokkal. A szegény foltozó szűcs olyan ködmönkét ígér fiának, amely kis gazdáját minden bajban megsegíti, s előbb vagy utóbb még kincshez is juttatja Gergőt, az elbeszélésfüzér kis hősét. A kincskereső kisködmön ugyan nem talál kincset, de emberi értékeket igen, sőt a lelkiismeret szavát is tolmácsolja. Az érzékletesen megírt, megszenvedett hitelű könyvecske végső tanúsága: "A szeretet: az élet”. A kezdeti irigység, csalás magának való, önző szellemét legyőzve jut el Gergő az áldozat és a barátság erkölcsi magaslatára. Legnagyobb kincseit áldozza fel a megbántott bicebócáért. A szeretet kiterjed Gergő rokoni, ismerősi körére (szülei, a kis bicebóca, Küsmődi, Messzi Gyurka), kizárva belőle a zsugori Bordácsot. Móra gyermekirodalmi életművének egyik csúcsteljesítménye a Csilicsali Csalavári Csalavér. Ez a meseregény a világirodalom "rókaregény”- mintáját követi. A Csalavári rókacsalád története nem valami kópés-humoros, kedélyes játékos kalandok sorát adja az olvasónak, bár akad ilyen is. A legjellemzőbb a kíméletlen ragadozó állatmesei torzképe -- az ember embernek farkasa – ennek a felmutatásában a dzsungel-erkölcs kritikáját adja. Móra nem verselt rosszabbul, mint a vele azonos jelentőségű költők. De csak prózájával töltött be megújító szerepet irodalmunkban. Lírája szép, de konvencionális. A magyar gyermekköltészet megújulását Móricz Zsigmondnak (1879-1942) köszönhetjük, akit megélhetési gondok kényszerítettek erre a "keserű kenyérre". Móricz Zsigmond, Zsiga bácsiként nem csupán meséket, tanulságos történeteket írt a gyerekeknek, 58

hanem verseket is. A Török és a tehenek, az Erdő-mező világa című gyűjteményben(1906), Ady: Új versek című kötetével és Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk című regényével egy időben született. A hatása is felér azokéval. Ha az említett Török és a tehenekhez hozzászámoljuk az Iciri-picirit és a Disznók az esőben című verseket, nyugodtan állíthatjuk, hogy ugyanolyan korszakhatárhoz értünk, mint amikor az Arany Lacinak című költemény megszületett. Pontosabban: mintegy hat évtizedes kitérő után Móricz onnan folytatta, ahol Petőfi annak idején abbahagyta. A pesti segédszerkesztő még a mesélő szerepét is ugyanúgy fogja fel, mint a nagyszalontai ház költő-vendége. A Török és a tehenek című verses meséje kiszakítva a szövegkörnyezetből nagyon primitív történet, és első látásra ugyanilyen primitív stílusban fogalmazódik meg. Ám ez csak látszat. Az egész vers rímpáros-füzér, amelyet a vers hallgatója hamar megtanulhat. A versben Móricz előre sejthető végzetdrámává emeli a tehenekhez tudatlanságában vigyázatlanul közelítő Mehemed történetét. Ráadásul mi, a beavatottak titokban még egyet is értünk a tudatlanság bűnhődésével. Az Iciri-piciriben a macskagazda ökreit keresi, és ez igazi lehetőséget teremtene egy kis kalandozásra, de a lényeg éppen az: hogy a gazda hiába jár be minden elképzelhető helyet, a csavargó ökrök otthon lapulnak egy tökben, ahová mohóságukban berágták magukat. Egy másik versében a disznók egyszerűen hazaszaladnak a váratlan esőtől. A vers lényege nem több, mint ennek a nagyon mulatságos futásnak a szemléletes leírása (Disznók az esőben). A három mű titka - ha óvatosan is kell fogalmaznunk - úgy összegezhető, hogy a tanulságos versek, történetek írására fogott felnőtt fellázadt, összekacsintott a gyerekekkel: hagyjuk a tanmeséket, inkább játsszunk! Elvégre maga a vers is játék. Ezzel a precedenssel valóban új korszak kezdődött el gyermekköltészetünkben. Eddig a költő vagy szigorú tanító bácsi volt, aki verselve, mesélve oktatott, jobb esetben jóságos szülő, aki oktatva verselt vagy mesélt. Ettől kezdve a gyerekeket ki lehet vinni a tanteremből vagy a patriarchális értékrendet képviselő családi asztaltól a játszótérre, ahol maga a költő fog előviháncolni gyermekközönségének, mint a garantáltan legtalálékonyabb és legvásottabb nebuló. Móricz verses állatmeséivel egy időben született prózai írásai közül kiemelkedik vékonyka gyermekregénye, A magyar tengeren (később Pipacsok a tengeren). Tizennégy folytatásban, 1908. július 25-től október 24-ig jelent meg, szombatonként Az Újság hasábjain.

Ebben

a

szerkesztőségben

dolgozik

a

pályakezdő

író,

méghozzá

a

gyermekrovatnál. ,A történet akár egy mondatban is elmondható. A parittyási tiszteletes 59

unokája, Gabi úrfi meséli el azt a napot, amelyet a Tisza által elöntött határban tölt Bucsi bácsival, annak unokájával, Miskával és legfőképpen titkos szerelmével, Szabados Zsuzsikával. Az alapkonfliktus a szerelmes Gabi úrfi és a parasztlány Zsuzsika fiú-lány párharcából bontakozik ki. Bár Móricz regényének megjelenése óta nagyot változott a világ, mégis, melyik gyerek ne álmodozna arról ma is, mi lenne, ha Ő ...? Szeretnének olyan bátrak és hősiesek lenni, mint az általuk választott példaképek. Ezért is lehet érdekes számunkra ez a regény, amelyben izgalmasan keveredik egymással a valóság és a fantázia világa. Az árvíz leírásának naturalisztikus képei pedig még napjaink túltengő vizuális ingerei között is élményt jelenthetnek a maguk drámai és nagyon hiteles képeivel. A. Légy jó mindhalálig című Móricz-remekmű már több tucat ifjúsági kiadást is megért. Ez a könyv mégsem egyszerűen ifjúsági regény. A századforduló Debrecenéről, a kapitalizálódó társadalom pedagógusairól és kamasz diákjairól kollégiumi nevelő tevékenységéről valóban nincs szebb írás. Mégis másról van itt szó: “...nem a debreceni kollégium szenvedéseit írtam meg” vallott Móricz egyik levelében -, hanem a kommün alatt sután elszenvedett dolgokat. ... Én akkor egy rettenetes vihar áldozata voltam. Valami olyan naiv és gyerekes szenvedésen mentem át: hogy csak a gyermeki szív rejtelmei közt tudtam megmutatni azt, amit éreztem, s lám az egész világ elfogadta: s a gyermek sorsát látták benne. Az ember örök gyermek ... s gyermek marad… ,ha a feje deres is..." . Móricz a gyermeknek, a serdülőnek a dolgokat nevén nevező gondolkodása révén, közvetlenül és őszintén reagáló érzelmein keresztül valami többet és mélyebbet akart elmondani a felnőttek világáról és önmagáról. Többen kimutatták, hogy különösen Törökék és Doroghyék bemutatása tágítja a környezetrajzot olyan széles társadalombírálattá, amely már túlmutat az ifjúsági irodalom társadalomábrázolási lehetőségén, de a hangja és írói módszerei sem ifjúsági regényre vallanak. Csupán az, hogy gyerekek szerepelnek a műben, ez önmagában, természetszerűleg nem meríti ki az ifjúsági irodalom kritériumait. Ilyen alapon ebbe a körbe vonhatnánk Móricz-művek közül mindazokat, amelyek felismerik és felhasználják a gyermeki és serdülő psziché sajátosságait, s ahol megnyilvánul gyermek- és kamaszrajzoló művészete (Forr a bor, Bál, Kamaszok, Árvácska). Az igazán jelentékeny művekre jellemző, hogy több rétegük van. Ezek egyikétmásikát a serdülő ifjúság is képes átélni, értelmezni. Csak az a baj, hogy a többi érték homályban marad; és felnőtt fejjel nem vállalkozunk újra arra a szellemi kalandra, amit az újraolvasás jelent, azaz hogy az ifjúkori olvasmányélmény gazdagodjon mindazzal, amit a gyermekész, a még eszmélődő értelem és érzelem természetszerűleg nem tudott befogadni .A 60

Légy jó mindhalálig lapjain, elsősorban a regény kiskamasz hősében roppant erős morális érzékenység munkál. Nyilas Misi felháborodik a diákok csínytevésein. Szörnyű megaláztatásként éli meg, hogy társai távollétében felfalják a pakkot, amelyet édesanyja küldött neki. Naivitásában azt hiszi, hogy csak a gyermektársadalomban léteznek ilyen igazságtalanságok. Borzadva kell aztán tapasztalnia, hogy a felnőttek közt is hasonló az erkölcsi felfogás. Drámai, ahogy a reskontó-ügybe belekeveredik. Igazi tragédiája azonban az, hogy virágzik benne a jóság eszménye, amelyet az élet posztulátumának tud a kis gimnazista, de amelyet nap, mint nap meggyaláznak a külső körülmények. Móricz művét tekintsük amolyan "nevelődési" regénynek, amilyen Robert Musil (Törless iskolaévei) vagy Ottlik Géza (Iskola a határon) munkája. Megismerve a kollégium talmi értékrendjét és a cívisváros érdekvilágát, Nyilas Misi végül is szocializálódik. Igaz, nem kér belőle, inkább meghasonlik önmagával, nem akar debreceni diák lenni. Sőt: nem akar élni. Nyilas Misi konfliktusai az író és a világ összecsapásának válsághelyzeteit tükrözik.

A költészetben a kezdődő XX. század teljesen új gyermekszemléletét Kosztolányi Dezső (1885-1936) fogalmazta meg A szegény kisgyermek panaszai (1910) című verseskötetében. Természetesen ezek a versek elsősorban nem gyerekeknek szólnak. Kosztolányinak mégis sikerült valami gyökeresen újat mondania a századelő állandó újdonságra éhes publikumának. Amikor a felmutatni való titkokat mindenki önmagában keresgélte, Kosztolányi felfedezte - mint közérdeklődésre számon tartó titkot - a saját gyermekkorát. Gyerekkora mindenkinek van, a költőnek is. Ez többnyire akkor válik érdekessé, ha valamilyen távolság, fal elválasztja ezt a gyerekkort a felnőtt-világtól. Kosztolányi

esetében

ez

a

távolság

összefügg

Magyarország

szédült

tempójú

városiasodásával, ami a lüktető életű főváros és a békésen szunyókáló Szabadka között legalább duplájára nyújtotta az emlékező költő és a megidézett gyerek közötti negyedszázadot. A patriarchális középosztályi családban felnövekvő polgárgyerek élete a maga elzártságában, különféle védettségeivel éles kontrasztot képez a különlegesen művelt pesti költő mai világával. Ez a távolság ugyanakkor kitűnően alkalmas arra, hogy Kosztolányi emlékezései során lerombolja az ártatlan-tudatlan gyermeki lélekről a még mindig fennálló, bár teljesen idejétmúlt hiedelmeket. A szegény kisgyermeknek csak a környezete ilyen klasszikusan patriarchális. A 61

felidézett szülői ház díszletei, az odaillő hősök (rokonok, ismerősök) még korábbi szemléletű gyermekábrázolást sugallnának. Ez a kisgyerek azonban, a maga különleges áttételek alapján működő információs csatornarendszerén keresztül sokkal többet tud a világról, mint azt sejteni lehetne róla. Az úgynevezett gyermeki dolgok lényegében nem is érdeklik. Az élet köti le a fantáziáját a maga misztikussá növekedett titkaival. Elsősorban a halál izgatja, amelyet nagyapja eltávozásakor közelebbről is megpillanthat, de ugyanakkor gyermeki mámorral élvezi a közös erővel kivégzett béka felett a gyilkolás borzongó örömét. Ugyanígy foglalkoztatja az öngyilkosság képzete. A felnőtteket sem a kötelező gyermeki tisztelet protokollja szerint figyeli. Édesanyja fiatalkori képére úgy néz, mint egy kíváncsi, leendő férfi egy szép fiatal nőre. Ez a szemlélet egészen új a mi gyermekköltészetünkben. Akár eltúlzottnak mondhatnánk jelentőségét, hiszen igazi gyermekverssé a kötet alig néhány darabja vált. Egyébként a XX. században, a könyvkiadókkal és folyóiratokkal telített irodalmi infrastruktúrának köszönhetően, alig találunk olyan költőt, akitől Kosztolányihoz hasonlóan ne lehetne összeállítani egy gyerekverskötetet. Szempontunkból főleg azok az alkotók lényegesek, akik szemléletváltásukkal meg tudták határozni költőtársaik művészetét is. A szegény kisgyermek panaszai ilyen alapvetően utat mutató kötet, és néhány verse a legszebb magyar gyerekversek között van: Mostan színes tintákról álmodom, A húgomat a bánat eljegyezte,

A rút varangyot véresen megöltük, Én

öngyilkos leszek, Akarsz-e játszani? Ahogy a magyar regény születésénél fordítások, átdolgozások bábáskodnak, a hazai ifjúsági irodalom első regénypróbálkozásai is külföldi könyvek ösztönzésére keletkeztek. A XIX. század közepétől a magyar nemzeti identitástudat és a polgárosodás megerősödésével lassan megtalálja helyét a hazai művészeti életben a gyermekkultúra. A gyerek olvasmányai között pedig egyre fontosabb szerepet játszik a regény. A magyar ifjúsági regény örökös csúcsteljesítménye A Pál utcai fiúk. Szerzője, Molnár Ferenc (1878-1952) készséggel áll rendelkezésünkre ifjúsági regényének keletkezéstörténetével: "A Pál utcai fiúk a legjobban szívemhez nőtt könyvem, 1906-ban írtam folytatásokban egy ifjúsági lap számára, amelyet volt tanárom, dr Rupp Kornél szerkesztett. Abban az időben természetesen még nem volt rendezett írói beosztásom, s így a körúti művészkávéház karzatán írtam délutánonként az egyes folytatásokat. Erre a szedő személyesen ügyelt fel: és szinte kitépkedte kezemből az esedékes kéziratlapokat. Egyébként is szerettem a karzaton dolgozni a nagy csend miatt: mert a szokásos 62

kávéházi zsibongáson és a szünet nélkül szóló katonazenekaron kívül semmi sem zavart meg a munkában. Szóval ezen a nyugodt helyen álmodtam vissza a gyermekkoromat, amikor még a Lónyai utca református gimnáziumába jártam, és valóban megvolt a grund a Pál utcában." Molnár Ferenc műve kalandregény a javából. Két fiúcsapat küzd egymással a grundért, hogy legyen hol játszaniuk. A Pál utcaiak védik a "hazájukat", a vörösingesek a Füvészkertből támadnak. Hogy kinek az oldalán áll a mindenható narrátor-író? Mindenesetre Molnár Ferenc számára nincsenek ellenszenves, vásott gyerekek. A Pál utcaiak kedves kiskamaszok, de a füvészkertiek is derék fiúk. Igaz, a két Pásztor eléggé nagy imposztor: elszedik a kisebbektől a golyókat. De az író láthatóan mégis szakít a romantika "jó vagy rossz" végleteinek sablonjaival. Mindkét csapat eszményképe történelmileg ma is igazolt. A Pál utcaiak Kossuth Lajos serdülő honvédjei, a füvészkertiek Garibaldi növendék-katonái. Az ifjúság persze túldimenzionál mindent. Így lesz a regény " valóságos kis gyermekeposz", ahogy Beöthy Zsolt definiálta. Molnár Ferenc tartja magát az eposz etikájához: a szereplők tisztelik egymást, felelősséggel tartoznak egymásnak. A regényíró ismeri a nagy titkot: a játékot halálosan komolyan kell venni. A regény kitűnő leírásokat nyújt a metropolissá terebélyesedő Budapestről. A sarkon szól a verkli, árulják a törökmézet, jár a lóvasút. És új házakat építenek az üres telkekre. De ezek a külső zajok alig szűrődnek be a fiúk öntörvényű világába, mindössze résnyi bejárás van a felnőttek életébe. Geréb árulása szükséges ahhoz, hogy megtudjunk valamit ügyvéd apjáról. Nemecseknek halálosan meg kell fáznia, hogy beléphessünk szabó-édesapja szegényes lakásába. Csak egy pillanatra villan fel egy-egy felnőtt arcéle, és a fiúkról is csak vázlatokat készít az író. Csele gigerli, Csónakos nagyokat füttyentget, Csengey "az első pad első", Wendauernek alig van nagyobb lába, mint Nemecseknek. Csak három gyerek arcvonásai markánsabbak a regény lapjain: a Pál utcaiak vezére, Boka János okos, értelmes, jó irányító. A vörösingesek parancsnoka Áts Feri. Az író neki kölcsönözte utónevét. Rámenős, de lovagias típus. Nemecsek Ernő az örök közlegény, akinek életében eljön a nagy pillanat, hogy legyőzze Áts Ferit és önmagát. Ez az életébe kerül. A gyermekhalál általában tabu az ifjúsági irodalomban. Molnár Ferenc nem tiszteli ezt a tabut, és eleget tesz az események logikájának: az igazi hősnek meg kell halnia, hogy felmagasztosuljon. Az már a történelem szokásos fintora, hogy Nemecsek önfeláldozása nem volt elegendő a "haza" megvédésére, az urbanizáció mohósága beépíti az "édes grund"-ot is.

63

5.4. A gyermekköltészet új útjai a XX. század derekán A két világháború közötti magyar költészet egyre sűrűbben érkező új és új generációi fokozatosan szinkronba kerülnek a kordivatokkal. A gyermekköltészet remekei sok mindenben meg is haladják elődeik szintjét. De a különféle esztétikai és politikai értékrendek áttekinthetetlenné váló kavalkádjában dilettánsokat lehet költővé koronázni, és József Attilát lehet barátságos vállon veregetéssel lefokozni. A diszharmonikus kor kultúrája túl felnőtté vált. A gyermekkönyvet a mostoha körülmények között fennmaradó kiadók egyre inkább üzleti vállalkozásnak tekintették. Szabó Lőrinc (1900-1957) nem a tömeg kollektív-, hanem az ember személyiségi jogainak nevében lázad. Erkölcse is sajátságos. Nem a ránk hagyományozott - Isten által szentesített - törvényeken alapszik, hanem a valóság törvényeinek racionális felismerésén. A "bűnös" ember, szerinte, csak ösztöneinek enged, önzése jogos önvédelem. Az intellektusnak viszont épp az a kötelessége, hogy ezzel szembenézzen. Kegyetlenség "semmiért egészen" áldozatot követelni szeretteinktől, de önzésünket leleplezni erkölcsösebb, mint kegyes hazugsággal eltakarni az igazságot. A költészetnek éppen az a dolga – véli Szabó Lőrinc -hogy kifordítsa köznapi gondolkodásunkat, hiszen a megbolygatott felszín alatt közelebb jutunk a mélységekhez. Ez a racionális, analitikus gondolkodás azonban riasztóan szemben áll mindazzal, amit eddig a gyerekköltészet normatíváiról megállapítottunk. Ha ehhez még hozzászámítjuk Szabó Lőrinc bonyolult, szikár - olykor már tudományosan pontos versmondatait, a szóképek, szóalakzatok, a " varázslás" teljes hiányát, a prózához mesterségesen közelített versritmust, a legendásan tompított rímeket, akkor végképp nem tudjuk megmagyarázni, hogyan születhettek meg nem csupán jó, hanem megunhatatlan gyermekversei. Szabó Lőrinc gyermekverseiben elsőnek éppen a ritmus dinamizmusa ragad meg bennünket. Táncvers - mondják erről a műfajról -, de Szabó Lőrincnél a tánc váratlan váltásaival inkább a tornára hasonlít. Az Esik a hó például a gyermekversek kedvelt formájában, a kétütemű nyolcas sorokat hetesekkel váltogatva indul: "Szárnya van, / de nem madár, / Repülőgép, /amin jár; /Szél röpíti, /az a gépe, /Így ül a ház / tetejére." Az indító sor ismert találós kérdés. A képváltások meghökkentők, ugyanakkor ügyelnek a folyamatosságra. A hó a ház tetején található drótok között “belebúj a telefonba / lisztet rendel a malomban." Az új képváltást aztán ritmusváltás jelzi négy- kettős beosztású, hat szótagos sorokkal ("fehér már az utca / fehér már a muszka / pepita a néger, /nincs Fekete Péter..."). Ezek után észrevétlenül időmértékesre vált a verselés: "Sehol, / de sehol / nincs más / fekete, / csak a Bodri /kutyának /az orra / hegye - /és reggel az utca, a muszka, a néger / a taxi, a Maxi, a

64

Bodri, a Péter….". Miután a vers a maximális fordulatszámra pörgött fel, a költő prózaibbra kuszálja a ritmusát: "És ráadásul a rádió / mind azt kiabálja, hogy esik a hó!” Mintha az Arany Lacinak a motorizált változatát hallanók. Hasonló ritmusjáték a Hörpentő és a Szél meg a Nap. A látvány pedig úgy hasonlít a Petőfi képzeletéből előkanyargó képsorokhoz, mint a kényelmes valóság a filmvásznon látható rohanáshoz. Lóci a legismertebb gyermekvershősünk. Ő a magyar Róbert Gida, akinek azonban nem a kedvenc játékairól mesélnek, hanem róla mesélnek a felnőtteknek, akik a gyermeki titkok megnyilvánulásaira kíváncsiak. Apjától örökölt lázadó alkata predesztinálta erre a szerepre. Nővére, a kis Klára legfeljebb ártatlanul csodálkozott azon, miért nem tudnak szülei egy pengőt adni neki irkára, amikor egy "rendes házban" legalább száz pengőnek kellene lennie. Lóci körömszakadtáig harcol érdekeiért. Szimbolikusnak tekinthető az, hogy egy bicikli megvásárlására képtelen apjából kisírja a bicikli-verset, amely aztán meghozza neki az ajándék biciklit. Lóci csak távoli rokona az áldozat gyerekhősöknek, ő is szenved családja anyagi helyzetétől, ám a családfői hatalmat kényszerből képviselő költővel állandó szellemi háborúban áll. A családfő megvívja ezeket a háborúkat, a költő pedig a gyerek nézőpontjából mindent újragondolva az ellenfél mellé áll. Ennek a tudathasadásos helyzetnek leghíresebb versbéli ábrázolása a Lóci óriás lesz. De ugyanerről szól a Lóci lázadása című vers is. A tekintélyelv elviselhetetlen súlya egyébként legpontosabban a Rádió című versben mérhető meg. A beteg kisfiút azzal vigasztalja az apja, hogy magára vállalja a családi rádió elrontását. És amikor a játékba bekapcsolódó anya azt javasolja, hogy ezért meg kellene verni az apát, Lóci boldog eufóriájában megfeledkezik a betegségéről is. Szabó Lőrinc távol-keleti mítoszokhoz kapcsolódó verseiből is sokat nyerhetnek a szellemi kalandozásra kapható kisiskolások. Hiszen a költő a saját gyerekeinek is mesélte ezeket a történeteket. A versek születésének indoklása tanulságos: ". ..antikrisztiánus méregből, ifjúkori dühmaradványokból, de igazságérzetből is elhatároztam, hogy ebben a nyavalyás keresztény Európában, illetve Magyarországon terjeszteni fogom más,… nekem tetsző vallásoknak és népi hiedelmeknek az anyagát: Akadtak jó, bölcs és szent emberek nemcsak ebben a vén Európában..." Inkább kamaszoknak szólnak ezek a mesék. Dsuang Dszi álma például kitűnő kiindulópont lehet a megismerés objektív és szubjektív voltának. A Vang-An-Si, amely költője szerint "egy majdnem ezeréves kínai kommunista próbálkozás" parabolisztikus története, többet elmond az elmúlt kor alapellentmondásairól, mint bármilyen más hasonló terjedelmű szöveg. A Szun Vu Kung lázadása megidézi Buddha

65

alakját, és rögtön képet kapunk a kereszténység és a buddhizmus különbségeiről és azonosságairól is. Vannak ún. szabályos gyermekversei Szabó Lőrincnek (Falusi hangverseny, Csibe, Sokat tud az én kezem, Vadliba), és vannak témáik szerint egészben vagy részben gyermekverssé

vált

gyönyörű

költeményei

(Ima

a

gyermekért,

Nyitnikék).

Gyerekköltészetének legfőbb érdeme mégis az apa-fiú viszony újraértelmezett szereposztása. Okos felnőtt néz szembe itt is oktondi gyerekekkel, ám ez a felnőtt annyira okos, hogy rájön oktató szándékainak kudarcára, és mindebből ő maga okul. "Örülni tanulok a gyermekeimtől , - mondja, bár nem öröm ez a tanulás. József Attila (1905-1937) örök gyermek maradt a költészetben: pontosabban szökevény, aki hiába akart minduntalan normális felnőtté válni, mindig érte jött a saját gyermekkora. Hároméves, amikor kalandos természetű apja otthagyja családját a legreménytelenebb nyomorban. Tizennégy éves, amikor anyját is elveszti. A jóságos mama érzelmes képét a Mama című versben idézi fel. Ez a világirodalom egyik legszebb anyaverse. Még a nyelvi határokon is átsugárzik ereje. Croce, a nagy olasz esztéta csupán nyersfordításban olvasta, mégis rajongó sorokat írt róla. A Mama korhatár nélküli vers, benne mindenki ugyanazt találja gyönyörűnek. Pedig már nem is figyelünk a titkaira. Arra, hogy a költő ”már egy hete" gondol a mamára. Ez a vers hosszú töprengéssel kikínlódott igazság. A föl-alá járkálva, közben meg-megtorpanva gondolkodó fiú idézi fel a hasonló mozgással robotoló mamát. A második szakasz derűs anekdota is lehetne. A némi eufémiával őszintének nevezhető oktondi gyerek, semmit nem értve a helyzetből, játéknak fogja fel anyja pokoli robotját, és sértetten veszi tudomásul, hogy a "dagadt ruha" fontosabb nála. A felidézett mama azonban néma és provokálhatatlan. Nem büntet, de nem is magyaráz. Az egykori konfliktust végül nem a szavak, hanem a látomás képi sajátosságai döntik el. Az, hogy gyermekszemmel alulról látunk mindent. Fönt van a padlás, a szárítókötélre kerülő ruha és mindenekelőtt a mama, akinek alakja ebből a megváltozhatatlan perspektívából válik egyre monumentálisabbá, mitikusabbá. A Mama eléggé nem értékelhető sajátossága, hogy a gyerekek számára nem csupán befogadható, hanem pontosan értelmezhető, átélhető. Különösen, ha keresünk még néhány más példát a költő verseiben megjelenő édesanyáról. Gondoljunk például A Dunánál gyönyörű két sorára, amelyben a költő lába előtt elhömpölygő folyam "mint édesanyám, ringatott, mesélt, /mosta a város minden szennyesét ". Ugyanakkor József Attila rajzolta meg műveiben a leghátborzongatóbb pontossággal 66

a gyermeklélek átélhető, de kimondhatatlan titkait. Nemcsak a versek vallomásait kell figyelembe vennünk, hanem olyan hiteles történeteket is, mint a Csoszogi, az öreg suszter vagy a Szép Szó egyik szerkesztői levelében leírt kalandját a kísérletező kedvében eltört lámpaburával. De ide sorolhatjuk betegségének gyorsírással lejegyzett dokumentumát is. Ebbe a körbe tartozik az Iszonyat című vers-thriller is, amely azt demonstrálja, hogyan kelt gyilkos ösztönöket egy kislányban a bezártság. Nagyon fontos tisztáznunk: a József Attila-i gyermekvilágnak csupán egy töredéke adható át gyerekeknek. Pontos mérlegeléssel kell vigyáznunk a korosztálynak megfelelő versek szerepeltetésével a József Attila-versválogatásokban. A hitvalló materialista József Attila ugyanakkor költészetünk egyik legnagyobb istenkeresője volt. Szerencsénkre Istent is mindig gyermekperspektívából látta. Tizenkilenc évesen írt Isten című versciklusa kedvelt darabja az iskolai szavalóversenyeknek. A gyermekszemmel nézett Isten alakja ugyanis csodálatosan életszerű: "Ő vigyáz a tiszta cipőre, / az utcán is kitér előre. / Nem tolakszik, és nem verekszik, / Ha alszunk, csöndesen lefekszik." Ezek után természetes, hogy a költő boldogan vállalja érte, az általa leggyűlöltebbnek tartott gyermeki feladatot: ha Ő küldené, elmenne a boltba is. József Attila költeményeinek egyik jellegzetes sajátossága a belőlük sugárzó szeretet az emberek, az állatok és a környező természet iránt. Ilyen vers például a Hangya, a Tél, a Kertész leszek. Tulajdonképpen minden tájleírása - a gyermek szemével nézve is plasztikusan rekonstruálódó képekből áll. Ám ezek a képek nagyon sok elvont gondolatot hivatottak hordozni. A népi ihletésű József Attila-versek közül szinte kínálja magát a gyerekeknek A kanász, némi segítséggel érthetővé, mondhatóvá, eljátszhatóvá válik számukra a Medvetánc, és különleges élmény a Betlehemi királyok. József Attila Szabó Lőrincet követve - távolkeleti mesével is próbálkozott (Indiában, hol éjjel a vadak) József Attilának tulajdonképpen csak egyetlen verse van, amelynek címzettje a gyermek, ez az Altató.

67

ALTATÓ Lehunyja kék szemét az ég, lehunyja sok szemét a ház, dunna alatt alszik a rét aludj el szépen, kis Balázs.

Alszik a széken a kabát, szunnyadozik a szakadás, máma már nem hasad tovább aludj el szépen, kis Balázs.

Lábára lehajtja fejét, alszik a bogár, a darázs, vele alszik a zümmögés aludj el szépen, kis Balázs.

Szundít a lapda, meg a síp, az erdő, a kirándulás, a jó cukor is aluszik aludj el szépen, kis Balázs.

A villamos is aluszik, - s mig szendereg a robogás álmában csönget egy picit aludj el szépen, kis Balázs.

A távolságot, mint üveg golyót, megkapod, óriás leszel, csak hunyd le kis szemed, aludj el szépen, kis Balázs.

Tűzoltó leszel s katona! Vadakat terelő juhász! Látod, elalszik anyuka. Aludj el szépen, kis Balázs. Ez nem csupán költői remekmű, mesterségbeli fogásait is tanítani lehetne. A praktikus céllal mondott, énekelt Altató a műfajteremtő elődök nyomdokain jár. Egyfelől állandóan visszatérő refrénjének monotonitásával segíti az álomba ringatást, másrészt a gyerek számára vonzó, színes fantáziaképekkel megelőlegezi a kellemes álmokat, enyhítve ezzel az elalvás előtti szorongást. Az indító kép ( "Lehunyja kék .szemét az ég, /lehunyja sok szemét a ház ") nagyon plasztikus. Segít elhitetni, hogyan alszik el minden más, aki vagy ami fontos kis Balázs számára. Természetesen minden egyes kép külön példája a költői varázslásnak. Ennek tetten érhető eszközét pedig - József Attila híres kifejezését használva - akár képes képtelennek is nevezhetjük. Minden szakaszban van egy vizuálisan elképzelhetetlen absztrakt fogalom. A bogárral és a darázzsal együtt elalszik a zümmögés, a villamossal a robogás, a kabáttal a szakadás, a játékokkal és az erdővel a kirándulás. Az utolsó előtti versszakban a költő egy rafinált trükkel a vers ritmikáját is megbolondítja. Amit eddig csinált, az sem volt igazán "szabályszerű” egy gyermekversben. Nem elég, hogy jambusokban verselt, de még csak egy kis színező, öt/három -- osztású ütemhangsúllyal sem próbált enyhíteni a felnőttesen lüktető versritmuson. A hatodik szakaszban azután egy gyerekversből szabályszerűen kitiltott enjambement-nal majdnem prózásítja a verset. Ezzel a változással azt érzékelteti, hogy ebben az elalvás előtti pillanatban már egy kicsit összekavarodnak a látomások, közeledünk az álom világához. Balázs eddig példákat hallott arról, hogy minden elalszik, hallott érveket, hogy ami neki kedves, azt már

68

úgysem találja ébren. Bepillanthatott álomország perspektíváiba az üveggolyóként megkapható távolság csábításával. Az utolsó szakasz kizárólag róla szól. Álmában az lehet, amire vágyik. Ezt már csak a legfontosabb érv tetőzheti be, hogy anyuka is elalszik. Az érték a gyermekversek terén más, mint az ún. nagyköltészetben. Megfelelő minták birtokában a formakultúrával rendelkező költő tud jó gyerekverset írni. Ezeknek a mintáknak a megalkotása a költő igazi feladata. A megfelelő minták kanonizálása pedig a gyerekkultúra infrastruktúrájában tevékenykedő szerkesztőké, kritikusoké. A József Attila művészetéből összeállítható minta a legutánozhatatlanabb. Tartalmilag és formailag egyaránt túlzottan kötődik egy konkrét valósághoz.

5.5. A modern magyar gyermekirodalom A modernség szinonimája nem más, mint a. korszerűség. A modern gyermekirodalom a valóban kortárs műveket jelenti. Csak azok a művek igazi kortársaink, amelyek rólunk szólnak, nekünk szólnak, hanghordozásuk a koré. Ettől még játszódhatnak akár meseországban is. Sőt, mintha a legfontosabb és legmélyebb mondandója a meseszerű parabolának lenne a modern gyermekirodalomban. A gyermekirodalom a modernség jegyeit két okból viseli magán. Mindkét ok nyilvánvaló. Az első ok abból fakad, hogy gyermekirodalom irodalom. Ha pedig így van, akkor mindaz, ami a modern irodalomban történt, ilyen vagy olyan mértékben a gyerekeknek szóló verseket, meséket, történeteket is érinti. A gyermekirodalom nem sziget, ahova a modern irodalom hullámverései nem érnek el (groteszk, irónia, prózavers, nonszensz). A másik ok, amely a modern gyermekirodalmat mássá teszi, hogy megváltozott a gyermeklét, a gyermekképünk és a gyermekekhez fűződő viszonyunk. Ennek mentén érdekes jelenségköröket járhatunk be a modern gyerekpróza átváltozásainak tükrében. Ezek a változások világképiek és tematikaiak, azaz a művek értékének önmagukban nem garanciái. A gyermek személyiségének harmonikus felépítéséhez szüksége van a költészet értékeire is. Ám, hogy melyek ezek az értékek, és konkrétan mely művekben testesülnek meg leginkább, arról mást mond a család és az iskola, a pszichológia és az irodalomtudomány. Az utolsó fél évszázad során leglátványosabban az értékrend változott meg gyermekköltészetünkben. 69

Ebben a században átéltük a pszichológia és a pedagógia forradalmát. Átalakult a gyermekeszmény. A gyermek már nem törékeny, kis áldozat, akiből jó, ha minden második megéri a felnőttkort. A modern gyermekirodalom három korszakát különíthetjük el: 1. Az első rögtön a háború után kezdődött, amikor gyorsan felerősödtek a korábban meglévő, csak háttérbe szorított gyermekközpontú pedagógiai tendenciák. Lassan magához tér a könyvkiadás és a közoktatás. Együtt jelenik meg az igazi érték és a dilettantizmus. Az 1956-ban elhallgatott vagy elhallgattatott költők újra csak gyermekeknek írnak. 2. A második periódus a 60-as évek elejétől a 80-as évek elejéig tart. Mind mennyiségi; mind minőségi téren látványos sikerekkel büszkélkedhetett a gyermekirodalom. A gyermekköltészet vitathatatlanul része lett az óvodai nevelésnek, az iskolai oktatásnak, kivívta helyét a médiában. A legnagyobb sikereket itt valóban a legértékesebb művek és szerzőik aratják. 3. A 80-as évek elejétől napjainkig tartó utolsó periódus egyszerre mondható hanyatlásnak és megújulásnak. A verskultúra gyakorlótereinek korábbi megszállott lelkes versíró pedagógusai egy kicsit belefáradnak az állandó játék eufóriájába. Úgy érzik, az óvodai foglalkozásokhoz nem kell mindig, minden áron vers. Ez a csökkenő fogyasztás szigorított az értékek mércéjén, csak az igazi klasszikusok tudják megőrizni pozíciójukat. Ugyanakkor egészen új jelenségeket is tapasztalhatunk. Külföldi hatásra (svéd gyerekversek) meggyorsult a gyermekköltészet pedagógiaipszichológiai értékrendjének megújulása. A gyerekek - és a nevükben gondolkodók – sokallják a játékot, és keveslik az igazi személyes kapcsolatokat. A felnőtt ne viháncoljon folyton, inkább hallgassa meg a gyereket. A dísztelen-rímtelen, ritmustalan "sóderparti" típusú gyerekvers nyer polgárjogot nálunk is. Ugyanakkor a korábbi ritmus és képvirtuóz gyerekköltészet ekkor találkozik újra nagyobb léptékekben a zenével, és ennek következtében talál újra közönséget magának. Sokféle változást ért meg az ifjúsági próza is, amíg a XX. század végére értünk. A változásnak két fõ oka van: 1. Esztétikai: Az esztétikai ok abban rejlik, hogy az ifjúsági regény is regény. Éppen ezért, minden hat rá, ami a kortárs prózában történt vagy történik. Általában lineáris maradt a kamaszoknak írt regények elbeszélt eseménysora, de ezt a hagyományt meg lehet szegni: a modern regény időtechnikájával követni lehet a képzelet játékát, az asszociációk 70

láncreakcióit, a tudat áramlását, az emlékezés mechanizmusát filmszerű vágások, montázsok, áttűnések révén. De történetnek lennie kell! 2. Ontológiai: Változott a gyereklét, változott a gyerekképünk és a gyerek-felnőtt viszony, de maga a gyerek változott meg leginkább. A gyerekek élete is mechanizálódott (elidegenedés, elszürkülés). Hiánycikk lett életükben az élmény, a kaland úgyszintén. A gyerek tulajdonképpen egy virtuális valóság sztereotip kalandjait éli át a tévé képernyője előtt, és összekeveri őket a valósággal. A felnőtt számára hihetetlen érték a gyermek, a gyermekség, de nem tudja megóvni, védelmezni. A gyerek előtt nincsenek már titkai a felnőtt világnak: eltűnt a tekintély (a szülőé, a. tanáré a felnőtté), a média révén eltitkolhatatlanokká váltak életünk sötétségei. 5.6. A kortárs gyermekirodalom

5.6.1. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991) A magyar gyermekversről õ mondta ki a máig legfontosabb kérdéseket és legérvényesebb válaszokat: "Lehet-e ma vagy bármikor olyan gyerekeknek szánt verseket írni, amelyek a gyerekek igényeinek megfelelnek, és ugyanakkor: magas mércével mérve jó versnek minősülnek? A válasz – előrebocsátom, igen. Meg szoktam különböztetni bármely irodalmi termék értékelésében kétféle tényezőt: a presztízsértéket és a szöveg önértékét. Az önérték fogalma világos, csak az nem szokott mindig világos lenni, hogy ezt az önértéket milyen fokig tudja befolyásolni a presztízsérték, amely véleményekből, hallomásokból, értesülésekből áll össze, hozzájárul az író általános hírneve, a kritika állásfoglalása, és az a nehezen meghatározható, szállongó köztudat, ami egy író holdudvara." (id. Végh, 2005.) Nemes Nagy Ágnesnek pontosan annyi gyermekverse van, amennyit erre a célra megírt. Nála nem kell keresnünk, milyen alkati sajátosságok vezették erre a területre. Egykor feladatként kapta ezt a versírói munkát az Újhold köréhez tartozó reménytelenül polgári költőpalántaként, akinek műveit nem óhajtotta a Rákosi-kultúrpolitika közrebocsátani. A reményteljesen indult és a teljes reménytelenségbe taszított fiatal költőnő verset csak a fiókjának írhatott, illetve a gyerekeknek. Férje, Lengyel Balázs ugyanis a Móra Kiadónál kapott munkát. Nemes Nagy Ágnes első gyermekversein jól látható, hogy költőjük következetesen elválasztja őket igazi életművétől. Pontosan kimutatható az egyes darabokon és az egészen belül is a feladatot kijelölő szerkesztői szándék, amely tökéletesen ellentétes

71

Nemes Nagy Ágnes költői gyakorlatával. Nála a verset indukáló élmény konkrétumai teljesen feloldódnak a műben, a költő pedig igyekszik elrejtőzni a szöveg mögé. A gyermekversek költője ezzel szemben sosem titkolt szándékkal és meglepő alapossággal térképezi fel a környező világot. Az első témakör a tágabb környezet, a Budai utca, ahol meg lehet kérdezni Ki lakik az utcában? Mi van a titkos úton? Hány ujja van a gesztenyelevélnek? Egyébként van még az utcában Ugróiskola, Tarka ló és Piros autó, virágzik Az akácfa és a Gondolj-rám virág. Az utóbbit, persze csak ebből a versből lehet megismerni: "A nefelejcs azt mondja: nem, / a gondo!j -rám: igen, igen, / azt ,mondja, hogy: igen ". Egy másik vers-sorozatban a szobában nézhetünk körül együtt a költővel, akinek egyébként is alapelve: ,,az én szívemben boldogok a tárgyak ". Külön világot alkotnak Nemes Nagy Ágnes költészetében a madarak, a Gólya az esőben, a verebek a Hóesésben, a furcsán beszélő tengelice és a harangnyelvként hintázva leszálló galamb. Lehet látni titokzatos lappantyút, akinek "két szeme lángja, két piaci lámpa, /gurgula hangja úszik utána." Ott van a Fekete hattyú és vele Nemes Nagy Ágnes legkülönösebb gyermekverse, a Lila fecske. Gyermekköltészetének csúcsa azonban Bors néni és a Mondókák. A mindig nagyon tudatos Nemes Nagy Ágnes megérezte, hogy mint mesélő sem tud igazán plasztikus élő szereplője lenni gyermekverseinek. Kitalálhatott volna valódi gyermekhőst magának, ő azonban a csodálatos öregasszonyok sorát folytatta Bors nénivel. Ez a ciklus nagyon ökonomikus, vannak benne olyan versek is, amelyeket egyszerűen ide sorolt költőjük egy címmel vagy egy-két sorral “Bors-nénisítve” őket. Bors néniről (pontos neve és címe egyébként Bors Józsefné Balogh Borbála, Báthory u. 3.) megtudjuk még a versekből, hogy nyolcvan éves és valaha gyerek volt. Ami azután történt vele mostanáig, az nem érdekes. Bors néni varázslatai valódi gyermekjátékok és álmok. A Bors néni képi szürrealizmusát hasonló nyelvi avantgárd játék egészíti ki. Mindezt nagyon nehezen lehet kimutatni Nemes Nagy Ágnes klasszikusan fegyelmezett verseiben. Nemcsak olyan szavakat ad a cipővel beszélgető Bors néni szájába, mint "mászkeráltál', "karíngáztál', hanem egészen Weöres Sándor-i bátorsággal olyan mondókákat talál ki, amelyeket "villamosmegállónál kell mondani télen", és amelynek nyelvi eszközei még csak a költői fantáziában léteznek: "Álldiga és várdiga, / járdiga és tánciga. // Erre arra /arra, erre, /nincs semerre, /nincs semerre. //Álldiga és várdiga, / járdiga és tánciga, /sejehuja- haj!" Aki ezt kívülről tudja, az lehet, hogy fázik, de biztosan nem unatkozik.

72

Nemes Nagy Ágnes gyermekverseinek ugyanaz a sorsa, mint egész életművének. Csodálták, de követni kevesen próbálták. A tartalomban akarata ellenére is mindig magát mondta ki, a formában azt csinálta, amit mások, csak sokkal jobban. Ez a minőségi többlet teszi, hogy amíg egykori kortársai halványulnak, az ő költészete egyre erősebben él. Ha egyszer visszatér a magyar gyermeklíra aranykora, belőle is egészen biztosan minta lesz.

5.6.2. Weöres Sándor (1913-1989) Gyermekverseihez kívülről -- vagyis először a nyelv ritmusára, zenéjére figyelve - kell közeledni. Legalábbis költőjük ezt üzeni: "Olvass verseket oly nyelveken is, amelyeket nem értesz,...így megismerheted a nyelvek zenéjét, az alkotó-lelkek belső zenéjét. S eljuthatsz oda, hogy anyanyelved szövegeit olvasni tudod tartalomtól függetlenül is, a vers belső, igazi szépségét, testtelen táncát csak így élheted át." (A teljesség felé) Ennek az elvnek a jegyében Weöres többször írt vakszöveget általa kitalált nyelveken : "Dzsa gulbo rár kicsere / áj ni musztász emo;' -mondja a Barbár dalban, és rögtön le is fordítja: "Szél völgye farkas fészke / mért nem őriztél engem." De verseiben lefordíthatatlanul is megjelennek nem létező nyelven írt sorok <"Mántikaténi katá -már arcod esőben elolvad..."). Weöres esztétikája szerint a versben zenei lehetőségeit kereső nyelv már a mű születésében is szerepet játszik. Erről írt tanulmányában Arany Jánost is idézi önigazolásul: "Kevés számú lyrai darabjaim közül most is azokat tartom sikerültebbeknek, amelyek dallamát hordtam már mielőtt kifejlett eszmény lett volna, úgy, hogy a dallamból fejlődött mintegy a gondolat..." (A vers születése). Gyermekverseit Weöres többnyire nem kész műveknek, hanem az alkotás folyamatában nélkülözhetetlen változatoknak tekinti. Mint ahogy József Attilánál vándorolnak bizonyos képek, Weöresnél elsősorban a ritmusváltozatokban rejtőző dallamok reinkarnálódnak különböző versekben. Az Országúton hosszú a jegenyesor... kezdetű népszerű katonanóta például kétszer is saját verset vált ki belőle ("Őszi éjjel / izzik a galagonya.../

Árok mellett /üszkös a fa dereka. .."). Ugyanakkor sok jellegzetes

versritmusának nincs ilyen konkrét előzménye. Weöres Sándor nem csupán költője, hanem tudatosan komponáló zeneszerzője is verseinek: "Zenei műfajokat próbálok behozni a költészetbe. ...Az első részben fölteszek egy téma-, kép- és ritmuscsoportot, és ezt két vagy három részen keresztül variálom..." (pl. Valse Triste). .A Weöres életműben a szimultán vers egyik legérdekesebb példájának az egyébként is sok tekintetben mérvadó költeményt, A tündér-t tekinthetjük. A vers alapritmusa -"Bóbita, / bóbita / táncol. .." vagyis tá -ti –ti / tá -ti -ti ,/ tá -tá, két daktilusból és egy záró spondeusból adódik össze, amely egyúttal 3 -3 -2 73

alapon ütemekre is osztja a verssort. Ám a szakaszok 3-4. sorában ("Békahadak / fuvoláznak") az időmérték marad, az ütemelosztás viszont átmegy felező nyolcasokba. Az ütemhatároknak ez az állandó változása hozzájárul ennek a tizenhat soros versmikrokozmosznak a mozgalmasságához. A Weöres-versek ritmikája még egy fontos elméleti kérdést vet fel. A dallamvers nála behatol a beszélt vers világába. Vagyis a költő egy konkrét kész vagy kitalált dallamra írja a szöveget, és így szövegen kívüli eszközökkel is befolyásolja verse ritmusát. Ez sok más probléma mellett újragondolásra késztet bennünket a szótagok hosszúságát illetően. A versben csak rövid meg hosszú szótagot ismerünk, az éneklésben pedig az egész hangoktól a nyolcadokig vagy tizenhatodikig széles ez a skála. Az Építők című dalban Weöres egyszerű tá -ti -ti ütemezésű sorokkal kezd ("Szív dobban"), ám a következő sorban a szív szó helyére a kalapács kerül, amivel három emeletessé válik a ritmikai képlet. Vagyis a hosszú és a rövid szótag között megjelenik egy relatív középhosszú szótag is. A Weöres-gyerekköltészet titkainak másik rétegét a költő sajátos képi világában kell keresnünk. Weöres a varázslás minden eszközével él. Egyes képei külön meséket idéznek fel verseinek olvasóiban. A természet minden igazi gyerekköltő műveiben megelevenedik, de Weöresnél ez az animálódás folyamatos tűzijátékká alakul. A XIX. századi költő látomását egy lassan végigpásztázott panorámaképhez hasonlíthatjuk. A XX. századi költő képeinek gyorsvágása már a mozit idézi, így Weöres látomásai leginkább a videoklipre emlékeztetnek. Talán ezért tudják az efféle látványon edzett gyerekek könnyebben befogadni az ő sorait, mint konzervatívabb szüleik. Weöres képváltásai többnyire váratlanok és meghökkentők, ugyanakkor nagyon természetesen elképzelhetők. Ha a galagonyabokor lánnyá válik, nehezen fogadjuk el, ha mindez éjszaka, holdfátyollal felékesítve történik, akkor az is természetes, ha az immár menyasszonyi ruhába öltöztetett bokorlány elsírja magát. Ezeknek a képeknek még a gyermek képzeletét megdolgoztató bonyolultsága is erény, hiszen megfejtés után a közös tudás cinkossága is növeli népszerűségüket. Weöres jellegzetességei közé tartozik az absztrakt fogalmak természetes képszerűsítése: "Az időt bemeszeli a korai kikeriki..." A nyár "égi csikón léptet', a szél "tekereg" és közben szavanként válik ember-formájúvá: "Széles világba / Fut a szél magába, / Nyakában a lába, / Sosem érsz nyomába". Weöres költészetének egyik titka a konkrétnak és az elvontnak, a hétköznapinak és a csodálatosnak közös képben történő megjelenítése.

74

Ahogy magáról mondja, ő vadrózsából csinálja a tündérsípot. A tündérek, angyalok és más csodalények egy ilyen közegben természetesen mozognak. A nagy bűvészek bátorságával gyakran enged bepillantást képteremtő varázslatának titkaiba. A költői kép sokszor a közvetlen látványból, pontosabban annak sajátosan szemlélődő befogadásából születik. Az alkonyi felhők "mennyei őzre vadásznak", de "felhőcápa" is "úszik az egeken át”, a déli felhőket leső Katóka pedig egész mesevilágot lát bele az égboltba. De ugyanígy születik meg az anya iránt szeretet egyik klasszikus műve, amelyben a gyerek egyszerre menne és maradna, elvágyódását pedig szerepjátékkal fejezi ki. A cinke és a szellő szerep jó, mert lehetőséget ad a kalandra ("hömpölygő sugárban / énekelnék", "minden bő kabátba belebújnék"), ugyanakkor a hazatérést is lehetővé teszi. A csillagsors azonban a vigasztalhatatlan és örök elválást jelentené. Weöres nem őrzi elődeinek meséit, mítoszait. O mindig maga keresi, sőt magának találja ki azt, amit tovább adandó hagyománynak szán. Ennek legtisztább példája éppen a sokféle szempontból mértékké vált vers, A tündér. Bóbita, Bóbita táncol,

Bóbita, Bóbita épít,

Körben az angyalok ülnek,

Hajnali köd-fal a vára,

Béka-hadak fuvoláznak,

Termeiben sok a vendég,

Sáska-hadak hegedülnek.

Törpe-király fia-lánya.

Bóbita, Bóbita játszik,

Bóbita, Bóbita álmos,

Szárnyat igéz a malacra,

Elpihen őszi levélen,

Ráül, igér neki csókot,

Két csiga őrzi az álmát,

Röpteti és kikacagja.

Szunnyad az ág sürüjében.

Ezt azért szeretjük, mert valójában nem egy tündérről szól, hanem a mi tündérálmainkról. A hőse, ha egyáltalán megszemélyesíthető, egy kisleány, aki Bóbita szerepében éli át leendő nőiségének diadalait. Ha táncol, akkor csak az angyalok méltók arra, hogy láthassák, és csak elvarázsolt állatok szolgáltathatnak hozzá zenét. Ha játszik, varázshatalmával irgalom nélkül győz. Ha épít, egy pillanat alatt kész a vára," és máris ott a hozzá illő előkelő közönség. Ha álmosan megunja a játszadozást, álmát is a mesék illendő etikettje szerint őrzik a következő játékig.

75

Weöres Sándor kalandja a gyermekköltészettel, több konklúzióval jár, amelyeket célszerű levonni. Hasznos verseket - megfelelő pedagógiai ismeretek birtokában - lehet a gyerekek számára találni, nagy verseket csak nagy költő írhat. A gyermekvers nem feltétlenül az alkotó szándékából, hanem alkatából születik. Nem az a fontos egy versben, hogy gyerekeknek írták, hanem hogy gyerekeknek való. A magyar gyermekköltészet nagyon sokat köszönhet Weöres Sándornak, ám ez a hála kölcsönös lehet. Weöres költészetének csak egy töredéke jutott el a gyerekekhez, ez a töredék azonban mindmáig népszerűbb és maradandóbb az életmű súlyosabb részeinél. Ez

nemcsak

őrá

vonatkozik,

hanem

általában

a

gyermekköltészetre,

gyermekirodalomra.

5.6.3. Fekete István (1900-1970) Százezrek írója. Ez akkor is igaz, ha az irodalmárok az író voltát is kétségbe vonták. Úgy járt, mint Saint-Exupéry, akit az írók irodalomba tévedt pilótának, a pilóták pedig repülőbe tévedt írónak tartottak. Fekete István az írók között tudós ismeretterjesztője a természet világának, amolyan irodalomba tévedt vadász. A vadászok, természettudósok között meg író. Sehol sem volt otthon. Mindettől volt benne egy holtig tartó sértődöttség. Szépírói karrierje ifjúsági regénnyel kezdődött. A regény romantikus és történelmi, a Fekete István-i életműben nem előhangja semminek, és nincs is folytatása. Ez a könyv A Koppányi aga

testamentuma

(1937).

Számos

kiadást

megért,

és

több

nemzedék

sorolja

olvasmányélményei közé. Életművének legsikeresebb és legsikerültebb darabjai a természet- és állattörténetek. Egy fecskepár története a Csí (1940), egy gólya históriája a Kele (1955), egy vidra-regény a Lutra (1955), egy puli kalandos élete a Bogáncs (1957), egy rókakölyök meseregény a Vuk (1965), egy bagolycsalád élete a Hu (1966). Mára valamennyi az ifjúságé - könyvben is, filmen is. Fekete István kamaszregények írója is. A Tüskevár 1957-ben jelent meg, folytatása, a Téli berek két esztendővel később. A Tüskevárnak az sem ártott, hogy ún. "kötelező irodalommá" avanzsált, és hogy ma is ott van a házi olvasmányok ajánló-listáján. Gyermekprózánk sötét, 50-es évei után Tutajos és Csutak egyszerre léptek színre. Fekete István megrendülten csodálkozott rá a másféle gyerekfigurára, akit már nem nevelnek reggeltől estig, aki öntörvényű személyiség, aki a világ dolgait érzékenyen megsejti, felfedezi. A Téli berek megpróbált lelépni a maga ösvényéről. Hőseinek belső történetei lesznek, és körülöttük is több az élet mindenkiben. Kicsit bonyolultabbak a figurák és világának képlete is. 76

A falu nem idill, a város nem megvetés tárgya. A természet nemcsak bölcs és hasznos, tartanunk is kell tőle. "A berekkel nem lehet okoskodni, nem lehet vitatkozni - írja - nem lehet bocsánatot kérni, és nem lehet semmit jóvátenni. "A természet nem ismer pótvizsgát. "A természet bölcs, de könyörtelen". Fekete István állattörténeteiben és kamaszregényeiben az a legszebb, hogy a természet eleven valóság. Csak fontos és igaz dolgokat hallunk róla. A Tüskevárban apró dráma a kis szárcsák árvasága, parádézik a gém, Csikasz töpreng ("mintha még tudnék enni."), a bagoly ásít, unja a beszélgetést, az özvegy ölyv "boldogult első férjéről mesél, a barnakánya elvetemült gyilkos, él a nád, kimerült az eső. Animisztikus ez a világ. Minden lélekkel bír, mint a mesében. S ennek ellenére még a természetrajzi pontosságon sem esik csorba. Fekete István minden titka közül ez a legnagyobb. Tudása és tehetsége egyszerre kötötte a természethez. A társadalmi valóság ábrázolásához már sokkal kevésbé értett.

5.6.4. Lázár Ervin (1936 - 2006) A kisfiú meg az oroszlán című meseregényével tűnt föl (1964). A gyermekhős Peti fantáziája életre parancsolja a pajtába képzelt oroszlánokat. A magányos gyermek ért ahhoz, hogy minden cinkos erőt belerántson ebbe a magány elleni sajátos összeesküvésbe. Tekintélyes társaságra tesz szert, három oroszlánnal dicsekszik, élükön Bruckner Szigfriddel, a "szavannák urával”. Végül a kisfiú apja is tudomásul veszi a pajtai seregletet (elhiszi, látni véli). Lemond a pajta lebontásáról. "Még nem késő" állapítják meg róla kórusban. Még az elfoglalt, komoly apa is megértheti kisfia magány elleni lázadását. A Hétfejű Tündér (1979) első meséje olyan, mint Móra Körtemuzsikája, Cinegekirálya. A mesék egy másik csoportja a népmesetípusokra üt. De csak azért, hogy "lázári." csapdába ejtsen. A fába szorult hernyó című, sokáig az állatmese logikájára épül. Az állatsereg összefog a "fatetejű” hernyó megmentésére. Lendülettel halad az akció a mentő javaslatok vitázó gondolatritmusára. A katica ötlete győz: egymás hátára kell állni. A végső bölcsesség mégis hiányzik. Erre a magasításra már nem telik. Mesei boldog vég nélkül marad a vállalkozás. A kijózanító gondolkodtatás legalább annyira alkatrésze ennek a mesevilágnak, mint a feltétlenül szerencsés befejezés. Lázár minden irányzatból sokat fölhasznál, hogy egyénit teremtsen. Összegezően egyéni az eljárása. Gyakran találkozunk anderseni átlelkesítéssel, a "tárgyhősök" realista mesetechnikájával. Bár Lázár meséiben központi “érzelmi kategória" a szeretet, ezekben a tárgyias "fabulákban" inkább moralizál - filozofál. A "tárgyi konfliktusok" 77

meséi valóságos ellentéteket példáznak, folyamatszerű megjelenítéssel, okos tűnődéssel. A Bikfi -Bukfenc -Bukferenc című meseregény (1976) minden fejezete önállóan is megállná a helyét. A cím is utal a “bukfencszerűségre", a nyelvi logikai bakugrástól a cigánykerekező dévajságig. Mind a hat történet sajátos ötletű. A "gyülekezőben" az író is társul az erdei néphez, s a meghatottságtól maga is csak a "dömdödöm” bűv-igét ejti ki, ez pedig a kimondhatatlan szeretetvágy formulája. A Szörnyeteg Lajos-jelenetben a tudákos bugyutaság burleszkes kritikáját kapjuk. A népi mesemondásnak is van saját stílusa. Lázár Ervin mesevilága, mesetechnikája összetéveszthetetlen. Elementáris játékossága, tartalmas humora, gyermeki igazsága kristályos nyelvi formává válik. Ennek a mesei nyelvi formának egyéni jegyei jelentik a műfajt megújító többletet. A Lázár által tudatosan és találóan versszerűnek nevezett mese stilisztikája érvényesül (alliterációs vonulatok: szóhalmozások, a játszi szóalkotás gyakorisága, metaforizálás). A nyelvi humor sohasem marad puszta szójáték, hanem nyelvi és gondolati invenció egyszerre, s a játék határait messzebbre tágítja: a jellem logikájáig. Ezzel a poétikai tömörséggel teremt korosztályok fölötti mesét. Lázár Ervin gyermekirodalmi életműve sajátosan építkezik. Kitalál figurákat: akik egyik könyvből átlépnek a másikba. Bruckner Szigfrid például már A kisfiú meg az oroszlánok lapjain megszületett. Könyvről könyvre vándorolt, míg A Négyszögletű Kerek Erdő lakója lett. A Bab Berci kalandjai című regényből Rutaldó és Tupakka átvándorolt a Manógyár mesevilágába. Lázár a figuráiról először meséket ír (A Hétfejű Tündér), aztán keretes mesefüzér szól róluk (Bikfi -Bukfenc -Bukferenc): végül meseregény is születik, és benépesül a Négyszögletű Kerek Erdő (1. Gyere haza, Mikkamakka). Nemcsak meséket ír, világot teremt. Mesevilágában szeretet és tolerancia uralkodik. A Négyszögletű Kerek Erdőben ugyanolyan jó lenne élni, mint az Elvarázsolt Völgyben. Ő az első magyar író, aki 1996-ban gyermekirodalmi munkásságáért kapott Kossuth-díjat. Lázár Ervin mesekönyvei, meseregényei időrendbe szedve: A kisfiú meg az oroszlánok (1964), A nagyravágyó feketerigó (1969), A Hétfejű Tündér (1973), Öregapó madarai (1974), Bikfi –Bukfenc Bukferenc (1976), Berzsián és Dideki (1979), Gyere haza, Mikkamakka (1980), Szegény Dzsoni és Árnika (1981), A Négyszögletű Kerek Erdő (1985), December Tábornok (1988), Bab Berci kalandjai (1989), Lovak, kutyák, madarak (1990), Manógyár (1993), Hapci király (1998).

78

5.6.5. Kányádi Sándor (1929) Életének, életművének alakulásában óhatatlanul nagy szerepet játszott a kortárs romániai magyar gyermekirodalom fóruma az 1957-től rendszeresen megjelenő Napsugár című gyermeklap, amely méltó módon folytatta a Benedek Elek-i hagyományt. Hazai irodalmunk legnevesebb költőit, novellistáit, tudománynépszerűsítőit nyeri meg a gyermekirodalom számára. Benedek Elekhez hasonlóan szoros kapcsolatot épített ki az iskolásokkal. Maradandó élményt jelent a gyermekek számára a Napsugár munkatársaival való találkozás. Kányádi Sándor 1950-től válik a Napsugár belső munkatársává, és jelenléte három évtizedre meghatározó a lap életében. Gyermekek számára írt verseiből, prózájából szinte egész életmű állt össze. Kép- és gondolatgazdagság, a népies formák változatos kezelése, erős történelmi érzék jellemzi ilyen tárgyú munkásságát a Napsugárban, illetve önálló kötetekben megjelent gyermekverseit, meséit, történeteit.(A bánatos királylány kútja, 1978, Kenyérmadár 1980). A Kenyérmadár verseket, meséket és történeteket tartalmaz. A gyermekirodalom követelményei közül elsősorban az egyszerűségnek és a közérthetőségnek felel meg. A kötet további erénye még a műnemi és a műfaji változatosság, amely mégsem vezet a kötet széteséséhez, hanem az olvasót gyönyörködtető sajátosság. A kötet kohézióját a költő létszemléletéből fakadó derű és játékosság biztosítja. Kányádi nem egyszerűen partnere kis olvasójának a játékban, hanem ő a kezdeményező, ő az, aki előviháncol, kitalálja a csínytevéseket, az unaloműző játékokat, egészen a kötet legvégéig kiapadhatatlannak bizonyul az újabbnál újabb játékos ötletekben (Három székláb, Kelekótya lapótya, Befagyott a folyó stb.).

79

Három székláb Van egy kisszék, háromlábú, három lába: három bábu.

De ők aztán csak azért se, nem hallgatnak a kisszékre.

Egyik: Billeg, másik: Ballag, harmadik meg: Billegballag.

Billeg ballag, Ballag billeg, s Billegballag ballag-billeg.

Így a kisszék meg nem állhat, szidja is a három lábat.

Jár csak jár a három tébláb, ringatózó három székláb.

Állj meg, Billeg! Nyughass, Ballag! Ne lipinkázz, Billegballag!

Kedvébe eképpen járnak a kicsi szék gazdájának

A köteteiben az évszakokhoz igazítja szövegeit: a tél , a tavasz, a nyár és az ősz kapcsán mondja el gyermekperspektívából véleményét a világról. (Fából vaskarika, Pacsirtapör, A báró és az egerek, Kicsi legény, nagy tarisznya stb.). A szórakoztatás mellett Kányádi nem feledkezik meg a gyermekirodalom nevelő funkciójáról sem, bár távol áll tőle a didakticizmus. Közvetlenül, szinte észrevétlenül, és igazi pedagógus türelemmel és szeretettel irányítgatja, pallérozza kis olvasóinak jellemét. Ezt a célt szolgálják elsősorban a kötet történelmi és népmesei tárgyú szövegei (Patkánysíp, A nagyságos fejedelem és a segesvári szászok, A bánatos királylány kútja, Az elveszett követ stb.). Kányádi Sándor lírikus hangvétele tükröződik prózájában is. Ezek többnyire gyermekkori élményeire támaszkodnak, mint például a Kenyérmadár, amelyben a kis kétéves gyermek a lovakat keresni indul a sűrűbe. A felnőtt olvasót a Fától fáig hangulata ragadja meg: "Loptam magam fától-fáig. Meg megálltam, füleltem. Nem hallottam, majd újra mintha hallottam volna a csengettyűt. Fogyott mögöttem a tisztás s igen a világosság is. " Még a ritmus is a vers ritmusára emlékeztet. A félelem feloldását az édesanya kenyérmadár-meleg keze hozza meg.

80

5.6.6. Fodor Sándor (1927 -) Évtizedekig a Napsugár és a Szivárvány (korábban Haza Sólymai) című gyermeklap belső munkatársa, az ő nevéhez fűződik a közkedvelt Csipike postája című rovat. Gyermekirodalmi remekműve a Csipike- regény, amelyről így vall a kritikus: :,. ..Csipike története korunk egyik szép meséje, irodalmunk kimagasló alkotása...melyből az Irodalom és a Kor néz vissza ránk." (Szávai Géza). A meseciklus (Csipike, a gonosz törpe, Csipike és Kukucsi, Csipike, a boldog óriás 1966-1970, Csipike és Tipetupa 1982; Csipike és a gonosz Ostoba 1998) megőrzi a hagyományos mesekeretet és a sajátos erdei mesefigurákat, a színhely is egy kis erdei táj. Ebben a keretben talál érdekes világra az olvasó, s e maroknyi erdőrészben a képzelet szárnyán eljutunk egész a "világrengetésig". Az események középpontjában Csipike, a kedves és szorgalmas törpe áll, aki úgy érzi, hogy az Erdő összhangja, békéje az ő jelenlétének és munkájának eredménye. Kecskebéka azonban kételyt ébreszt benne, s mikor rádöbben, hogy nélküle éppen úgy zajlik az élet, a Hatalom megszállottjaként rémuralmat akar teremteni az Erdőben. A pöttömnyi Csipike azonban csak úgy válhat félelmetessé, ha okosságával, fantáziájával megteremti a Rettenetes Réz Urat. Az ő hatalmas erejével akar új rendet teremteni, holmi mosolyta1an világot. A hatalom teljében azonban hiányzik neki éppen a száműzött mosoly, amit az ő hatalmaskodása törölt le az alattvalók ajkáról. "Amíg gonosz volt, példátlanul gonosz és Erdő Réme, senki nem mosolygott. És ez volt az a bizonyos valami, ami netovább óta annyira hiányzott neki. Elhatározta, ha megindulnak a kitartó esőzések, helyenként zivatarokkal, új mesét mond Madárnak és Nyúlnak. Arról, hogy milyen szörnyű dolog az, ha valakire nem mosolyognak. És ezt a példátlanul vadonatúj mesét úgy kezdi el, ahogyan senki, sehol a világon nem kezdett el mesét. Ezekkel a vadonatúj szavakkal: -Hol volt, hol nem volt. " ." Az ötletes, fordulatos megoldások egymást váltva teremtik meg a mesehangulatot. A mese végén Csipike beveszi a tudós Bagoly által készített Góliát-port. Így a tudomány ereje révén óriásira növekedik, mindent eltiporhatna, de szétszórja a port, hogy megnövekedjen a világ is. Így lesz boldog óriás az általa óriásivá tett világban. A meseciklus a kisgyerekek és a felnőttek számára egyaránt élményt nyújt. A kicsinyeknek a hagyományos mesekeret, a felnőtteknek az áttételes mondanivalót hordozó, az intellektuális prózához közeledő előadásmód biztosítja az élményszerűséget. Fodor Sándor a kis pajkos Fülöpke csínytevéseivel jóízűen tudja megnevettetni a

81

kicsinyeket és nagyokat, akikről kiderül, hogy mindig idegesek (Fülöpke beszámolói). Egymást érik a kópéságok, s ezek az elsőszemélyes beszámolók oly ártatlan hangon hozzák tudomásunkra, hogy szinte várjuk a következőt. Fülöpke és Bütyök a szabad természet amely két buszmegállónyira van - örömeit élvezve, íjakat készített, s így indulnak haza. "Még nem esteledett be, amikor hazaértünk, és azt mondtam Bütyöknek, kopogtassunk az ajtón úgy, ahogy igazi íjászokhoz illik. Vagy húsz méterről megcéloztuk az ajtót. A Bütyök nyila koppant, az enyém csörrent, mivel egy kicsit felfelé hordott és az üvegnek ütközött. Ha lenne ilyen szólásmondás, hogy “ha nem koppan, csörren”, az bizonyosan innen származnék. A tányérokat nem a nyíl találta el, hanem édesanyám kezéből hullottak ki az ablakcsörömpölés hatására." A nyakleves nem akadályozza meg abban, hogy másnap ne folytassa újabb és újabb huncutsággal, amelyet jóízű humorral ír le beszámolójában. Zárszó A tanulmányi útmutatónak készült jegyzet, természetéből adódóan, nem vállalkozhat a kortárs gyermekirodalom igen kusza gazdagságának a bemutatására, legfeljebb zárásként utalhat egy elfogadásban reménykedő véleményre. A

már

többször

emlegetett

olvasói

elváráshorizont

a

XX.

század

vége

gyermekolvasója esetében olyannyira megváltozott, hogy még a leghitelesebbnek tűnő olvasásszociológiai felmérések sem tudnak megnyugtató válaszokat adni a kortárs gyermekirodalmi művek fogadtatásáról vagy a régiek mai olvasatairól. Az olvasáskultúra radikális megváltozása, mindenesetre tény, akár minősítjük a változást, akár nem. A képi kultúra térhódítása tagadhatatlan – az összes fény- és árnyoldalaival együtt – mindazonáltal azt kell hinnünk, hogy a kommersz irodalom és film csak ideig-óráig tud felülkerekedni a szeretet, a jóság, a hűség és a velük egy fogalmi mezőbe tartozó jellem-tartozékok le nem bírható hatalmán. A tanulást, rögzítést szolgáló kérdések, feladatok: 1. Kövesse nyomon, hogyan módosul a gyermek-kép! Hogyan igazodik ehhez a lassan önállósodó gyermekirodalom? 2. Miben nyilvánul meg József Attila gyermeklírájának különlegessége? *Beküldésre javasolt feladat:

82

Válasszon ki egy verset a XX. század második felének magyar gyermeklírájából, és elemezze stilisztikai, verstani szempontok szerint!

83