KURT RIEDER
MÁGIA ÉS OKKULTIZMUS A III. BIRODALOMBAN
© 2003 Géczi Zoltán (Kurt Rieder) – Mágia és okkultizmus a III. birodalomban MÁGIA ÉS OKKULTIZMUS A III. BIRODALOMBAN A Harmadik Birodalom históriáját a krónikák többsége materialista nézőpontból értelmezi. A kanonizált történetírás Adolf Hitlert, Rudolf Hesst, Heinrich Himmlert és a náci hatalom további kulcsfiguráit bizarr és torz elméjű, ám ennek ellenére is ésszerű megfontolások által vezetett diktátorokként tartja számon, akik racionális alapokon fogant döntések által döntötték romba Európát, és okozták mintegy 60 millió ember halálát. A Harmadik Birodalom története azonban tartalmaz egy mélyen fekvő, nehezen feltárható réteget, amely csak ritkán kerül napvilágra. A náci párt elöljárói, bár világi ügyekben könyörtelen racionalitással jártak el, valamennyien hithű okkultisták voltak. Adolf Hitler, Rudolf Hess, Heinrich Himmler és társaik megingathatatlanul hittek a fizikai valóságon túli erőkben, az okkultista szimbolikában, a pángermán legendáriumokban, az elfeledett ősi tanokban és a mágikus rítusok gyakorlati alkalmazhatóságában. A történészek többsége ezen sajátosságukat pusztán a racionális elme beteges kilengésének tekinti, ennek következtében holmi pszichiátriai tünetként tekint a náci vezetők okkultizmusára, és a beteges zsenialitás korcs kitüremkedéseként katalogizálja a miszticizmus ilyesféle megnyilvánulásait. A széles körben elterjedt nézet ellenére az okkultizmus nem holmi játékszer volt a hatalom birtokosai számára, amelyet kedvtelésük szerint hol elővettek, hol pedig elvetettek: a Harmadik Birodalom legfontosabb szervezőelvei, az emberek millióinak pusztulásáért
felelős, gyűlöletben fogant teóriák egytől-egyig erős okkultista gyökerekkel bírtak. Adolf Hitler és a Harmadik Birodalom legbelsőbb körei komoly tanulmányokat folytattak a fizikai valóságon túl elhelyezkedő világot illetően, annak múltját és jövőjét, törvényszerűségeit és rítusait kutatták, az ily módon megszerzett tudást pedig rendre megkísérelték átültetni a mindennapos gyakorlatba. Titkos társaságokat hoztak létre és felettébb különös kutatócsoportokat alapítottak, rejtélyes célokat szolgáló programokat folytattak. Okkultista szakembereket, gyanús tudósokat, nem egyszer pedig haszontalan sarlatánok százait emelték a Harmadik Birodalom kebelére, sem pénzt, sem humán erőforrásokat, sem egyéb javakat nem sajnálva folytatták bizonytalan kimenetelű kísérleteiket. A rendelkezésünkre álló töredékes ismeretanyag számos olyan kérdésre ad választ, amelyet a materialista történelemtudomány sosem volt képes megválaszolni: a Herrenvolk-teória, az élettérelmélet, az Ezeréves Birodalom álma, a vallássá emelt nácizmus, az SS jelentősége és a fajelmélet új kontextusba helyeződik általa, és olyan kulcsfontosságú részletekkel válik gazdagabbá, amelyek más nézőpontból szemlélve rejtve maradnak az érdeklődők számára. A Harmadik Birodalom okkultista története azonban sohasem lesz teljes: az említett társaságok rejtve munkáltak, Adolf Hitler, Heinrich Himmler, Rudolf Hess és a náci vezetés más tagjai a szélesebb tömegek előtt mindig is titkolták miszticizmusukat, a kutatóprogramok titkos birodalmi ügy minősítés alatt zajlottak, az idevágó dokumentáció javát pedig a háború végén megsemmisítették, ismeretlen helyre szállították, vagy éppen a szövetséges csapatok foglalták le, s tüntették el. A közvetett bizonyítékok és dokumentumtöredékek, személyes beszámolók és szükségszerűen spekulatív következtetések alapján összeállított kép, ha teljesnek nem is mondható, mindenképpen méltó az olvasó figyelmére, hisz egy javarészt feltáratlan, kevéssé ismert arcát mutatja a nácizmusnak, amely meglehet, még a materialista alapokra helyezett történetírásnál is riasztóbb, ördögibb képet mutat a Harmadik Birodalomról és annak vezetőiről.
PROLÓGUS: A NÁCI OKKULTIZMUS ALAPJAI
Madame Blavatsky a teozófusmozgalom alapítója. A 20. századi ezoterikus és okkultista mozgalmakról a legkisebb túlzás nélkül kijelenthető, hogy valamennyit Madame Blavatsky munkásságára alapozták: az orosz nemesi családból származó nő volt az, aki mintegy megelőlegezte a természetfelettivel foglalkozó mozgalmak újbóli térnyerését, és tevékenységével utat nyitott az okkultista páholyok és az ezoterikus tanok tucatjai számára. Helena Blavatsky 1831-ben született, apja katonatiszt volt, arisztokrata család sarja. Már kiskorában feltűntek szokatlan képességei: kimagasló intellektusán felül különös látomásaival, médiumi adottságaival ejtette ámulatba környezetét. Ő maga nem keveset szenvedett a sors kéretlenül kapott ajándékától, amely leginkább kontrollálhatatlan víziókban, fájdalmas hiperérzékenységben és bizarr látomásokban mutatkozott meg. Már gyermekkorában tudatosult benne, hogy a normális élet lehetősége nem adatott meg számára, így elfogadta sorsát: egyre inkább az ezotéria és a spiritualizmus felé fordult. Fiatalkorában beutazta az egész világot, egyaránt megfordult Európában, Észak- és DélAmerikában, Ázsiában és a Közép-Keleten. Utazásai során ősi tanokat tanulmányozott, médiumokkal és spirituális vezetőkkel folytatott elmélyült eszmecseréket, és megismerkedett a különböző kultúrák okkultista aspektusaival. Rendszeresen megfordult Tibetben, annak dacára, hogy a helyi bürokrácia az adott korszakban roppant szigorral kezelte a külföldiek beutazásának engedélyeztetését. A kicsiny, hegyek által körülölelt országban Blavatsky megtalálta azt a fajta spirituális tudást, amelyre mindig is szomjazott, és megtanulta kontrollálni saját képességeit. Beszámolói szerint Tibet eldugott településein találkozott a titkos tanok nagymestereivel, akik komoly képzésben részesítették, megtanították
számára az univerzum összefüggéseit, és kaput nyitottak a fizikai valóságon túl létező tartományok felé. Helena Blavatsky mesterei azonban nemcsak a tibeti lámák közül kerültek ki, de kiváló kapcsolatokat épített ki az európai boszorkányság, a dél-amerikai mágia, az ázsiai sámánizmus és a japán okkultizmus beavatottjaival. Érdeklődése lankadatlannak, tudásvágya apadhatatlannak bizonyult: szakemberek tucatjaival folytatott párbeszédet, évtizedeken át képezte magát, és csak hosszadalmas tanulmányok után dolgozta ki saját ezoterikus rendszerét. Helena Blavatsky összegyúrta a keleti és a nyugati tudás legjavát, és egy harmonikus, megnyerően magabiztos rendszert dolgozott ki, amely átláthatóságának és pozitív világszemléletének köszönhetően gyorsan követőkre talált. Tanítványainak száma folyamatosan emelkedett, az oktatás pedig nemhogy elfárasztotta volna, de csak fokozta képességeit és kimagasló munkabírását. 1870-ben, engedve követői kitartó unszolásának, megalapította első okkultista társaságát, a Világosság Hermetikus Testvériségét. A londoni csoport a kozmikus energia természetét és hasznosíthatóságát kutatta, ám a tagok közt kialakult, majd idővel egyre jobban elmélyült ellentétek okán viszonylag gyorsan feloszlott. Helena Blavatsky sohasem tulajdonított komoly jelentőséget eme társaságnak, ritkán nyilatkozott róla, akkor is lekicsinylő hangon: perifériális, tudásban és akaratban egyaránt gyenge közösségnek minősítette a Hermetikus Testvériséget. A nyugati civilizációtól megcsömörlött nő feloszlatta a társaságot, és elhagyta Londont – ismét kelet felé indult, a titkos tanok tiszta forrása felé. Helena Blavatsky életének eme szakaszát homály fedi: nem tudni merre fordult meg, és nem tudni mivel foglalatoskodott. Évekkel később az Egyesült Államokban bukkant fel. 1875-ben, New York városában új társaságot alapított, amely feladatául az „univerzumot uraló törvényszerűségek összegyűjtését és kiterjesztését” határozta meg. A társaság alapító tagjai közt két amerikai férfit találhatunk: Henry Steel Olcott ezredest és William Q. Judge ügyvédet. Blavatsky Teozófiai Társaságnak kereszteli a csoportot, amely kifejezés az isteni tudás birtoklására utalt. A nő sokat utazott a polgárháborús veterán társaságában, a rákövetkező időszakban bejárták Indiát, egy Madras melletti kicsiny városban
megalapították a Teozófiai Társaság főhadiszállását. Innen Ceylonba utaztak, majd egy darabig Nagy-Britanniában időztek, s végül Párizs városába tértek meg. Madame Blavatsky sorra találkozott a helyi okkultistákkal, és számos teozófiai kört alapított – csak Franciaországban három különböző csoportot hozott létre. A Teozófiai Társaság gyorsan ismertté vált, a társadalom nyilvánossága felé nyitott okkultizmus leghíresebb és legszélesebb körben ismert szervezetévé emelkedett. (A másik oldalon, a titokban ténykedő, kétségek által övezett, bizonytalan szándékok által vezetett okkultista társaságok között a Crowley által vezetett Arany Hajnal rend reprezentálta a mozgalom sötét elitjét.) Ez a korszak roppant mód kedvezett az okkultista tanok hirdetőinek: a sokak által elfogadhatatlannak tartott darwinizmus, illetve a modern tudomány által fenyegetett keresztény egyház tanaival szemben jóval vonzóbb, nyitottabb és összefüggéseiben ésszerűbbnek tűnő eszmerendszert kínált az érdeklődők számára. A teozófusok elsősorban a keleti, főként a tibeti tanok alapján írták le az univerzumot, és úgy vélték, az ember a maga teljességében része a kozmosznak, amely a hivatalos természettudomány vélekedésével szemben nem holt anyag, hanem élő organizmus. A Blavatsky-féle filozófia gyorsan terjedt, a teozófiai körök száma egyre nőtt, a gyarapodás pedig az okkultista mozgalmak széleskörű reneszánszát vonta maga után Európa-szerte. A szervezet, virágzásnak indult, Madame Blavatsky munkája beérni látszott, a nő mégsem nyugodhatott, írni kezdett, és pár éven belül három valódi mestermunka is kikerült kezei közül. A „Leleplezett Isis”, a „Kulcs a Teozófiához”, és legfőbb műve, a „Titkos Tanok” a spiritiszta irodalom remekei – mind formai, mind tartalmi szempontból időtálló darabok, a spiritiszta irodalom legfontosabb dokumentumai. Helena Blavatsky nemcsak összegyűjtötte és szintetizálta az évszázadok során felhalmozott tudást, de innováció terén is kivételes tehetségről és hozzáértésről tett tanúbizonyságot. Új fogalmakat vezetett be, valamint olyan kulcsmotívumokat dolgozott ki, amelyek alapjaiban határozták meg a huszadik századi okkultista és politikai irányzatokat – így többek közt a nemzetiszocializmus eszméjét. Helena Blavatsky vérvonalakról és ciklikus evolúcióról, az
emberiség elfeledett múltjáról és az árja fajról, az elsüllyedt Atlantiszról és az emberfeletti ember eljöveteléről értekezett – olyan fogalmakról, amelyek alapjaiban határozták meg a Harmadik Birodalom vezetőinek törekvéseit. A Teozófiai Társaság alapítója megteremtette az ezoterikus tanok alapvető paradigmáit, amelyek sohasem évültek el. Ezek a paradigmák több szinten is olvashatók: az átlagos érdeklődő számára érdekes, ám semmiféle gyakorlati értékkel nem bíró ismeretek, legmélyebb összefüggéseiket csak a beavatott személyek voltak képesek feltárni. Adolf Hitler tanítói valamennyien a „Titkos Tanok” című művet vették alapul a Führer oktatása során, és ez alapján képezték ki a Harmadik Birodalom diktátorát, aki rettenetes hatalomra tett szert a Blavatsky által feltárt ismeretek elsajátításával. A nácizmus – mint vallás – számos elemet és szimbólumot emelt át a teozófia eszmerendszeréből, ám eme ismereteket nem a teozófia által előírt módon alkalmazta. A Helena Blavatsky-féle tanok hét szintet különböztettek meg az emberiség fejlődésében, amely evolúció csúcsát az árja faj jelképezte, amely minden más fajnál erősebb és tisztább, s amelynek végső célja a világ feletti totális uralom megszerzése. A teozófia a hét fajhoz hét szimbólumot társított, a szimbólumok legerősebbike pedig nem más, mint a horogkereszt, amely fókuszálja a kozmosz energiáit. A teozófusok azonban a legkevésbé sem voltak militáns csoport, nem dédelgettek világuralmi ábrándokat, legfőképpen pedig nem arra használták vélt vagy valós hatalmukat, hogy embertársaik életére törjenek. Adolf Hitlerrel és a náci okkultistákkal szemben Blavatsky és követői vértelen, erőszakmentes, hosszadalmas folyamatként képzelték el az emberi faj fejlődését, az Új Világrendet pedig egyfajta édeni állapotként, napfényes utópiaként írták le. Helena Blavatsky 1891-ben halt meg, az általa létrehozott eszmerendszer azonban túlélte őt, és hatalmas befolyást gyakorolt a huszadik század történelmére – vitathatatlan tény, hogy a teozófia képezi a modern spiritualizmus és ezoterika alapjait. ALIESTER CROWLEY, „A FENEVAD”
Edward Alexander Crowley, az újkori történelem legnagyobb hatású, máig heves viták kereszttüzében álló okkultistája 1875-ben született Angliában, egy tehetős, mélyen hívő arisztokrata família sarjaként. Már egészen fiatalon kitűnt társai közül: általános magaviselete nemigen illeszkedett a viktoriánus kor társadalmi normáihoz, miként intellektuális képességei okán is kirítt környezetéből. Lázongó magatartása az idő haladtával éles szembenállásra váltott, alig akadt olyan szava vagy tette, amellyel ne vívta volna ki szülei és környezete rosszallását, majd később már kifejezett gyűlöletét. Egocentrizmusa nem ismert határokat, amelyet világosan példáz, hogy 11 éves korában, közvetlenül édesapja halála után nevet változtatott. Egy évvel később már robbanóanyagokkal kísérletezett, valamint macskákat kínzott halálra a családi birtok félreeső részén. Alig volt meg 12 éves, de gyakorlatilag rettegésben tartotta édesanyját és a teljes cselédséget, majd egy félresikerült kémiai kísérlet következtében felrobbantott egy épületet, és kis híján megölte magát. Tizennégy éves korában kikezdett egy cselédlánnyal, 17 évesen pedig már nemi betegség miatt szorult orvosi kezelésre. Botrányos ügyeit azonban rendre elsimították, az arisztokrácia tagjaként pedig egyenes út vezetett a patinás Cambridge egyetemre, ahol azonban nem annyira a tanulás, mint inkább az okkult tudományok, a hegymászás és a vad szexuális orgiák iránt tanúsított lankadatlan érdeklődést. Nyilvánvaló volt, hogy Aliester Crowley ragyogó elme, bámulatra méltó intellektuális képességek birtokosa, ám társai és tanárai született gonosznak, aberrált vágyakkal telített, torz, lélekben sötét géniusznak tartották. Aliester Crowley 23 éves volt, mikor belépett az Arany Hajnal Hermetikus Rendjébe. Nem kisebb személyek tartoztak a titkos páholyhoz, mint William Butler Yeats, a kiváló költő, Oscar Wilde felesége, Constance Wilde, vagy Biam Stoker, a Drakula című klasszikus szerzője. Az Arany Hajnal Rend – a főként keleti tanokból táplálkozó teozófiai Társasággal szemben – a nyugati okkultizmus tradícióit ötvözte, rituális mágiával, számmisztikával, héber kabbalisztikával, alkímiával, asztrológiával, szimbolikával foglalkozott, ezen tanokból hozta létre saját rendszerét. Aliester Crowley ragyogó tehetségének és elkötelezettségének köszönhetően
gyorsan maga mögött hagyta az alsóbb szintű páholyokat, és egyre feljebb lépdelt a ranglétrán. 1900-ban, alig 25 éves korában már eleget tett az adeptusi szint kívánalmainak, de a rend londoni Nagymestere a jelölt homoszexualitására és hírhedten botrányos életvitelére hivatkozva megtagadta kinevezését. A férfi ekkor hátat fordított a páholynak. Crowley Párizsba utazott, és egy szakadár Nagymester segítségével elvégezte a beavatási ceremóniát – amely cselekedet után eretneknek bélyegezték, és végleg kizárták a rendből. (Kultúrtörténeti érdekesség, hogy kizárását nem kisebb személy, mint William Butler Yeats folytonos áskálódása idézte elő: a nagy poéta ugyanis nem állhatta Crowley mágiáját, és fenevadnak, eredendő gonosznak tartotta páholybéli társát.) Aliester Crowley személyét röpke két év után kipenderítették az Arany Hajnal Rendből, a férfi azonban korántsem vergődött kétségek közt tagsága elvesztése miatt. Vagyonos emberként szabadon rendelkezett sorsa felett, így pár évet Európában töltött, ahol Samuel Mathers mellett folytatott tanulmányokat. Mathers különös figura volt: egykoron részt vett az Arany Hajnal Rend alapításában, de később mind szakmai, mind emberi kérdések tekintetében eltávolodott társaitól. Az okkultista szakember azt vallotta, hogy kapcsolatban áll az ismeretlen felsőbbrendű lényekkel, kikkel több ízben is találkozott személyesen. Samuel Mathers felismerte Aliester Crowley kirívóan éles képességeit, és társaival szemben nem elfordult tőle, hanem adeptusává fogadta és minden tudását átadta számára. Aliester Crowley ezt követően Mexikóba utazott. Döntését korántsem világi célok vezették: a Párizsban töltött idő alatt arra fordította a Mathers által gazdagított mágikus tudását, hogy kapcsolatba lépjen Szent Védőangyalával, ám úgy vélte, hogy ezen törekvése sikerét a fizikai környezet akadályozza. A körülmények immáron megfelelőek voltak, így akár maradhatott is volna, de nyughatatlan természete tovább hajtotta: Mexikóból Indiába, majd Ceylonba igyekezett, ahol megismerkedett a jógával, és más okkultistákkal, mágusokkal folytatott gyümölcsöző eszmecseréket. Innen Egyiptomba utazott. Kairó városában végre beteljesült vágya: kontaktust teremtett egy Aiwass nevű lénnyel, kiben Szent
Védőangyalát ismerte fel. Nem sokkal később megírta első munkáját, amelynek a „Törvény Könyve” címet adta. Ez a munka tartalmazza Aliester Crowley filozófiájának alapjait, amelyektől soha nem tért el. A fiatal varázsló megtagadta a keresztény istent, a felsőbbrendű akarattal szemben az individum szerepét hangsúlyozta („Minden férfi és minden nő egy csillag” – szól legfontosabb tételeinek egyike), az autonómia szentségét és az ember által vállalt felelősséget nevezte ki minden más felett álló paradigmáknak. Crowley nemcsak az írásban, de a rituális mágia gyakorlásában is felettébb aktív volt. Szeánszokat és pogány szertartásokat celebrált, amelyeken gyakorta veszélyes erőkkel lépett kapcsolatba: sokan vélték úgy, hogy váratlanul, furcsa körülmények közt elhunyt mesterét, Samuel Matherst is ő gyilkolta meg valamely ismeretlen mágikus formula segítségével. Crowley pedig nem igyekezett eloszlatni ezeket a kételyeket, sőt, törekedett rá, hogy személyi kultuszt építsen: Hórusz Eonjának, az Új Korszak eszközének, egy ősi isten reinkarnációjának tartotta önnön magát, és azt vallotta, hogy üzenetet kapott a kozmoszból, amely az Új Világrend formuláit írta le. A mágus vezetői szerepre tört, ezért tiszteletet és tekintélyt kívánt kivívni önmaga számára, de jobbára csak zavarodottságot, illetve félelmet keltett. 1905-ben Aliester Crowley elhagyta Kairó városát és a Himalája hegyei közé igyekezett. Az expedíciót azonban sorozatos balszerencse sújtotta, a csoport több tagja is meghalt – a helyi vezetők szerint a szentként tisztelt hegy szelleme tiltakozott Crowley ellen. Ezt követően tovább folytatta utazásait: a rákövetkező két évben megfordult Kínában, Kanadában és az Egyesült Államokban. 1907-ben elérkezettnek látta az időt egy saját páholy alapításához, amely az Argenteum Astrum (Ezüst Csillag Rendje) nevet kapta. Három évvel később felkereste őt a német okkultista rend, az Ordo Templi Orientis (O.T.O.), amellyel élénk szakmai kapcsolatot ápolt. Aliester Crowley ekkor már bizonyíthatóan a sötét mágia területére merészkedett, követői élén szexuális rítusokat gyakorolt és démonokat idézett. A közszájon forgó híresztelések halálesetekről és perverz vérrítusokról számoltak be, a pletykák nyomán pedig gyűlölet, undor és rettegés sarjadt.
1916-ben Crowley Mágussá avatta magát, és elhagyta Európát. A világháború éveit az Egyesült Államokban vészelte át, ahol britellenes propagandatevékenységet folytatott. Aliester Crowley hitt a fajelméletben és az Új Világrend eljövetelében, amely egy holocaust által fog bekövetkezni – a német politika melletti kiállásával pedig tovább rontotta egyébként sem kifejezetten pozitív reputációját, még végül az ország elhagyására kényszerült. A beavatottak körében ekkor már baljós legendák keringtek a titokzatos Mágusról, és fekete mágiát, sátánista rítusokat, szexuális orgiákat társítottak nevéhez, a sajtó pedig „fenevadnak”, „pokolfajzatnak” és „a világ leggonoszabb emberének” titulálta. Az 1920-as év már Szicíliában érte Crowley-t, ahol megalapította a hírhedt Thelema Apátságot. Sötét, kaotikus évek következtek: a mágust beszippantotta a sötétség, heroin- és alkoholfüggősége pedig eluralta személyiségét. Az újságok folyamatosan botrányos cikkeket közöltek róla, a Thelema Apátságot mint perverz drogfüggők templomát ábrázolták, a helyi kormányzat és a közvélemény felháborodása pedig az egekig csapott. A szexuális orgiák mellett bizarr halálesetek is történtek az Apátság területén, így Crowley kénytelen-kelletlen elhagyta Szicíliát. Távozása után a katolikus egyház ördögűzési ceremóniát rendelt el, hogy exorcizálja a megszentségtelenített épületet. Az aktív önpusztítás évei után rövid munkás időszak következett. 1925-ben az Ordo Templi Orientis nagymesterévé nevezte ki a mágust, és Crowley megalkotta második könyvét, amely a „Mágia: Elméletben és Gyakorlatban” címet kapta. Az O.T.O. szervezet fejeként kapcsolatban állt a német okkultista körökkel, így, ha közvetve is, de számos náci vezetőre gyakorolt felmérhetetlen hatást. Nincs rá bizonyíték, hogy Crowley valaha is találkozott volna Adolf Hitlerrel, de felettébb valószínű, hogy a Führer spirituális tanítómesterei, Dietrich Eckart, Guido von List és Karl Haushofer személyesen is ismerték a „szörnyeteget”, aki a hermetikus mágia területén képezte őket. Az angolszász sajtó természetesen kihasználta ezeket a kapcsolatokat, és a nácizmus brit atyjának, a Harmadik Birodalom pokoli nagykövetének bélyegezte a férfit, és kijelentették róla, hogy a sötét mágus a nyugati civilizáció elpusztítására tört.
Megint mások úgy vélték, hogy Aliester Crowley spirituális kapcsolatban áll a náci vezetéssel, és támogatja a Harmadik Birodalom harcát. (Ezzel szemben bizonyítható, hogy Crowley nem szimpatizált a náci rendszerrel, mivel azt egyfajta kereszténység elleni tiltakozásul létrejött, intézményesített elmebajnak tartotta, a betegesen szigorú erkölcsi szabályrendszeréről pedig úgy vélte, hogy az a katolikus dogmákhoz hasonlóan az emberi természet ellen való.) Aliester Crowley helyzete tovább romlott: botrányos hírnevének köszönhetően immáron egyetlen kiadó sem akart vele szóba állni, nevének említésére keresztet vetettek a hívők, a nyugati okkultisták világa pedig félelemmel vegyes undorral viszonyult feléje. Heroinfüggősége minden másnál erősebbé vált, pénze elfogyott, állandó lakhellyel nem rendelkezett, élete hátralévő éveiben cél nélkül bolyongott a világban. Aliester Crowley-t, a huszadik század leghatalmasabb mágusát 1947-ben, 72 éves korában ragadta el a halál: tudása vele együtt szállt alá a sírba, személye pedig a mai napig heves viták tárgyát képezi. OKKULTIZMUS ÉS A HARMADIK BIRODALOM ADOLF HITLER BÉCSBEN: A TANULÁS ÉVEI Az 1909 és 1913 közötti időszak, amelyet Adolf Hitler Bécs városában töltött, az átlagos szemlélők számára nem éppen dicsőséges, avagy termékeny korszaknak tűnhet. Az életrajzírók rendszerint a nélkülözés és a nyomor éveiként emlékeznek meg erről az időről, amelyet maga Adolf Hitler a Mein Kampfban mint a „legfontosabb jellemformáló” periódust írt le. A hivatalos történelemírás szerint a leendő Führer tanulmányi téren súlyos kudarcokat halmozott egymásra: először a képzőművészeti akadémia utasította el jelentkezését vázlatainak gyenge színvonala miatt, majd az építészeti akadémia is elvetette felvételi kérelmét, elégtelen
iskolai végzettségére hivatkozva. A világi karrier kapui, olybá tűnt, bezáródtak a fiatal Adolf Hitler számára: névtelen és nincstelen senki volt, aki egyéb lakhatási lehetőség hiányában népszállókon húzta meg magát, napi megélhetését pedig alkalmi munkák, által biztosította – főként kisméretű akvarelleket festett turisták számára, amelyek Bécs nevezetességeit ábrázolták. Olybá tűnhetett, ambiciózus tervei zátonyra futottak. A császárvárosban töltött évek jelentősége valójában nem az anyagi dimenziókban elszenvedett sorozatos kudarcok és az ebből fakadó folyamatos nélkülözés, mint inkább a misztikus tanok és rituális mágia terén elért fejlődésben mutatkozott meg. A határtalan politikai ambíciókat dédelgető Adolf Hitler a végnapjait élő OsztrákMagyar Monarchia fővárosában mélyült el az okkult tudományokban, itt végezte azokat a kutatásokat, amelyek alapvetően befolyásolták életét és sorsát, és itt ismerkedett meg azokkal a hozzá hasonlóan okkultista beállítottságú, pángermán eszméket valló személyekkel, akik társaivá és mentoraivá szegődtek, fejlesztették képességeit és megnyitották előtte a spirituális világ kapuját, ezáltal adtak hatalmas lökést későbbi karrierének. Ilyen szempontból pedig Bécs kiváló terep volt számára. Az 1910es években a császárváros valóságos központként szolgált az európai titkos társaságok számára. Okkultisták és teozófusok, a rituális mágia hívei, az Arany Hajnal tagjai, az Ordo Templi Orientis követői, avagy a középkori lovagrendek feltámasztásán munkáló spiritiszták – mind jelen voltak a városban. Egy olyasféle fiatalembernek, mint Adolf Hitler, roppant könnyű volt kapcsolatot létesíteni ezekkel a páholyokkal. Az apadhatatlan tudásszomjtól gyötört, messianisztikus vágyak által tüzelt ifjú számos spiritiszta mozgalommal került kapcsolatba, amely ismeretségek által elsajátíthatta az okkultista tanok alapjait, és olyan emberekkel találkozhatott, akik felismerték a benne szunnyadó erőket, és megkezdték szellemi felkészítését. Sajnálatos módon csak kevés hitelesnek mondható információ maradt fent ebből a roppant jelentőséggel bíró korszakból. A legfontosabb kapocs, amely által megérthetjük, mit történt Adolf Hitlerrel a Bécsben töltött évek során, Walter Johannes Stein személye: ő volt az, aki bizalmas kapcsolatban állt a férfival, és
később nyilatkozott is eme kapcsolat természetéről. Walter Stein – Adolf Hitlerrel szemben – jómódú polgári családból származó, finom modorú ifjú volt, aki kerülte a hangos szót és a demagógiát, és magabiztosan mozgott az előkelő kávéházak világában. Egyetemistaként lakott Bécsben, de hivatalos tanulmányain kívül komoly kutatásokat végzett a germanizmus és az okkultizmus terén, amely területeken jelentős tudást halmozott fel és újszerű megfigyeléseket tett, valamint addig fedett összefüggéseket tárt fel. Walter Stein a Kohlmarkton lévő Demel kávéház mellett találkozott először a rossz küllemű, piszkos és elhanyagolt Adolf Hitlerrel, aki még mindig akvarellképeket festegetett. Első pillantásra jelentéktelen, semmitmondó csavargónak tartotta őt: sem személyétől, sem művészi képességeitől nem volt elragadtatva. A különös események láncolata egy hétköznapi, tökéletesen érdektelennek tűnő aktussal kezdődött. Egy óvárosi könyvesboltban Stein megvásárolta Richard Wagner Parsifal című operájának egy használt példányát. (A Parsifal kiemelt jelentőséggel bíró darab volt Adolf Hitler, Walter Stein és a pángermán mozgalom valamennyi hívője számára: az izzó antiszemitizmusáról ismeretes zeneszerzőgéniusz utolsó operája Wolfram von Eschenbach írása alapján készült, amely a Szent Grál 9. századi történetét dolgozta fel, és a Grál germán vonatkozásait mutatta be), ám a könyv felütésekor azt tapasztalta, hogy a birtokába került példányt orvul elcsúfították, ezáltal értékét szinte nullára csökkentették. A Walter Stein által vásárolt Parsifal példányának lapjai telve voltak kézírásos jegyzetekkel, a szöveget pedig aláhúzások és betoldások, kérdőjelek és más firkák csúfították. Az egyetemista első reakciója a csalódás volt, amelyet éles felháborodás követett: ki merte ily módon megszentségteleníteni Wagner zseniális darabjának nyomtatott változatát, a pángermán mitológia alapvetését, a német faj valóságos Bibliáját?! Majd, miután dühe lecsillapodott, újfent bele-belelapozott a könyvbe, és találomra elolvasgatta a kézírásos jegyzeteket. Heves dühe elcsitult, majd érdeklődésre váltott, végül pedig alaposan elmélyült a kézzel betoldott magyarázatok és kérdések tanulmányozásában. A jegyzetek drámai hatást gyakoroltak rá: a
kusza sorok között érdekfeszítő összefüggésekre bukkant, és számos olyan magyarázatra, amelyre saját maga eddig nem jött rá. Walter Stein intelligens és tanult ember volt, de úgy vélte, hogy az a személy, aki a kezében tartott Parsifal példányába rótta fel saját gondolatait és kérdéseit, még nálánál is többet tudhat a Szent Grál, a Végzet Lándzsája, és egyéb, a germán mitológia szempontjából roppant jelentőséggel bíró szakrális ereklyékről. Az egyetemista ismét átfutotta a könyvet, még talált benne egy jelzést, amely a tulajdonos személyére mutatott rá: a belső borítón Adolf Hitler neve díszelgett. Walter Stein elhatározta, hogy felkeresi a furcsa férfit, aki szemlátomást sokkal többet tud és sokkal többre hivatott annál, amint azt kopott külleme és olcsó akvarelljei mutatták. A rákövetkező hetekben a fiatal egyetemista lankadatlan kitartással járta a város azon pontjait, amelyeken Adolf Hitler felbukkanhatott. Elsősorban a turisták által kedvelt célpontokat látogatta napi rendszerességgel: gyakorta megfordult a Szent István templom, a nyári palota, az Operaház és a Ringstrasse környékén. Kitartóan próbálkozott, törekvését mégsem koronázta siker: a furcsa alak, kit korábban számos alkalommal látott az említett helyeken, most mintha köddé vált volna. Walter Stein, miután képtelen volt rálelni Adolf Hitlerre, úgy döntött, hogy tesz még egy utolsó próbálkozást, és visszatér a régi negyedben lévő kopottas könyvesboltba, ahol a rejtélyes Parsifal példányra bukkant. Stein nem keveset teketóriázott, hisz a bolt messze volt, a reményt pedig már közel feladta, de valamely sugallat hatására mégis az óváros felé vette az irányt. Miután belépett a könyvesbolt, rövid teketóriázás után megszólította a tulajdonost. Ernst Pretzsche szemlátomást meglepődött Adolf Hitler neve hallatán, és baráti hangon invitálta az idegen férfit a hátsó helység felé. Walter Stein ellenben a legkevésbé sem szimpatizált a bolt tulajdonosával: a kopasz, púpos, sunyi tekintetű férfit inkább tartotta ellenszenvesnek, mint barátságosnak. Mégis elfogadta az invitációt, hisz más lehetősége nem volt rá, hogy meglelje a keresett személyt – Pretzsche volt az egyetlen általa is ismert személy, aki kapcsolatban állt a fiatal Hitlerrel. Így esett, hogy Walter Stein követte a különös férfit a bolt mögött lévő apró,
könyvekkel és kéziratokkal zsúfolt, dohos szagú irodába. Olybá tűnt hát, nemcsak Stein számára volt fontos Adolf Hitler személye, de Pretzsche is kitüntetett figyelemmel kezelte a rossz küllemű fiatal csavargót. A bolttulajdonos hellyel kínálta vendégét, majd beszámolt a Hitler és közötte lévő kapcsolatról. Elmesélte, hogy az ifjú osztrák gyakorta megfordult a könyvesboltban, ám az elmúlt időszakban felhagyott az üzlet látogatásával, és már három hete nem lépte át a küszöböt. Ernst Pretzsche beszámolt róla, hogy roppant szimpatikusnak találja a fiatal férfit, és a rendelkezésére álló szerény eszközökkel támogatja is őt. Ha betér boltjába, úgy rendszerint hátrahívja egy kis csevegésre, és meleg ételt ad számára, amely segítségre Adolf Hitler zilált külleme alapján jócskán rászorulhat. Alkalmanként megpróbálta szerényebb összegekkel is támogatni, de az ifjú csavargó roppant büszkesége nem engedte meg számára, hogy elfogadja az ésszerű és nélkülözhetetlen támogatást, így Pretzsche más módon segíti ki Hitlert: hajlott rá, hogy zálogba vegye könyveit, festményeit és egyéb holmiját, a zálogjog ellenértékeként adott szerény összegű készpénz pedig többé-kevésbé fedezi Hitler minimális igényeit. Nem mintha különösebb értékkel bírnának a zálogba vett tárgyak: a képek kereskedelmi szempontból alig minimális értéket képviseltek, a könyvek pedig rossz állapotuknál fogva nem bocsáthatók áruba. Pretzsche megmutatta a sarokban lévő könyvkupacot, amelyet Adolf Hitler hagyott nála, és így kommentálta: „Csak nézze meg őket, teljesen össze vannak firkálva. Szinte az összes oldalt teleirkálja. Nem nagyon van olyan könyve, ami jobb állapotban lenne. A segédem rosszul tette, hogy eladta magának azt a könyvet, nem szabadott volna áruba bocsátania egy olyan állapotban lévő példányt. Voltaképpen csak azért veszem át őket, hogy néhány hellerrel támogassam Hitlert.”. Walter Stein lekuporodott, és átnézte a sarokban heverő könyvkupac darabjait. Többnyire filozófiai, történelmi, okkultista témájú könyvek voltak, Fichte, Schelling, Hegel, Schopenhauer, Nietzsche tollából, valamint megtalálta köztük Stewart Chaberlain híres munkájának, a „Foundation of the Nineteenth Century” („A tizenkilencedik század alapjai”) című könyvnek egy példányát. A kupacot széttúrva újabb és újabb érdekes tételek kerültek szemei elé, amelyek azt bizonyították,
hogy Adolf Hitler ugyancsak szerteágazó érdeklődéssel bír. Walter Stein egyaránt talált könyveket a jógáról, keleti vallásokkal és keleti filozófiával foglalkozó munkákat, egy példányt Goethe Faustjából, valamit a Nibelung-énekből. Némely kötetbe bele-belelapozott: az oldalak többsége össze volt irkálva, a margót kézírásos jegyzetek foglalták el, a szöveg egyes részeit pedig aláhúzások és betoldások tarkították. Nyilvánvaló volt, hogy nem egy átlagos ember olvasmányait tornyozták fel a kicsiny könyvesbolt még apróbb, poros irodájában: Stein ismeretlen ismerőse egy széleskörű érdeklődéssel bíró, nyughatatlan, az intellektuális kíváncsiság és a szűnni nem akaró tettvágy által hajtott férfi, aki csakis holmi zsarnoki anyagi kényszer hatására hagyta zálogba szeretett könyveit. Walter Stein, miután átnézte a köteteket, figyelmét a festmények felé fordította. Egyaránt talált képeket a könyvek mögött, illetve a kandallón, amelyre képeslapméretű, félreérthetetlenül turisták számára készített akvarelleket helyezett Pretzsche. Stein nem fedezett fel különösebb értéket a képekben: az akvarellek egy átlagos képességű, közepesen képzett amatőr festő képeinek tűntek szemében. Egyértelmű volt hát, hogy az óvárosi könyvesbolt bizarr küllemű, furcsán nyájas modorú tulajdonosa komoly szimpátiát érezhet Adolf Hitler iránt, ha mindezen jobbára értéktelen kacatokért cserébe hajlandóságot mutat a zálogösszeg kifizetésére. A képek és a könyvek lajstromba vétele után nyilvánvalóvá vált a két ember kapcsolatának jellege: szó sem volt gazdasági érdekről, Pretzsche voltaképpen patronálta Hitlert, valamely rejtélyes motiváció által vezetve nyújtott számára anyagi támogatást, amelynek visszatérítésére egyáltalán nem is gondolt. Walter Steint egyre jobban érdekelte ez a furcsa könyvesboltos, aki önzetlenül patronált egy Adolf Hitlerhez hasonló furcsa figurát, akiben az utca embere csak egy piszkos küllemű csavargót látott. A diák alaposan szemügyre vette az irodát, a falakat és a kopottas íróasztalt. Különös dolgokat tapasztalt: asztrológiai szimbólumokról készült nyomatokat, kémiai táblázatokat, alkimistákat ábrázoló képeket, okkultista szimbólumokat, hasonló témában fogant könyveket, tekintélyes mennyiségű antiszemita irodalmat, illetve a Bécsben éppen divatosnak számító, olcsó pornográf nyomatokat.
Walter Stein, miután szemügyre vette az íróasztalt, újabb, minden korábbinál izgalmasabb felfedezést tett: a kéziratok és könyvek között felfedezett egy keretbe foglalt fotográfiát, amely Ernst Pretzsche-t Guido von List társaságában örökítette meg. Guido von List széles körben közismert férfi volt, a korabeli Bécs egyik leghíresebb embere, kinek okkultista tudományával a helyi sajtó is sokat foglalkozott. Von List vezérszónoka volt annak mozgalomnak, amely számos fórumon harcolt a teuton múlt és az ősi germán hagyaték újbóli felfedezéséért. A férfi úgy vélte, hogy a germán faj spirituális hatalom birtokában van, amely hatalom a vér által öröklődik. Elmélete szerint a német vérvonal az ősi északeurópai harcosok öröksége, azoké a rettenthetetlen férfiaké, akik Valhalla világában nyugszanak. Guido von List egyfajta ezoterikus tudást képviselt, és az isten által teremtett ősi germán faj hatalomra jutásáról vizionált. Hite szerint a tisztavérű árja faj hozta létre az emberi civilizációt, és az emberiség evolúciója csakis az árja faj fejlődésével képzelhető el, mivel valamennyi más faj alsóbbrendű, ezáltal haszontalan, sőt, kártékony az emberiség jövője szempontjából. Guido von List a germán faj múltját kutatta, abban vélte megtalálni a titkos tudást, amely által hatalmat gyakorolhat az alsóbbrendű emberek fölött. A férfi a teuton lovagrend mítoszait és az ősi germán rúnaírás rejtélyét vizsgálta: úgy vélte, a rúnák nem holmi kezdetleges betűk, de erővel telített szimbólumok, amelyek az árják sorsát hordozzák, és kaput nyitnak a felsőbb tudományok felé. Guido von List hitte, hogy ha megfejti a rúnaírás titkát és megérti a rúnák által alkotott ezoterikus rendszert, úgy reprodukálhatja az ősi germán vallást, amelyet az erőszakkal elterjesztett kereszténység az évszázadok során fokozatosan kiszorított. A férfi egy új, spirituális német fajt kívánt létrehozni az ősi tanok felhasználásával, egy új lovagi kultúrát, az isten által kiválasztott árja faj tiszta, idegen vértől be nem szennyezett leképzését. Faj, lélek és vér – ezek voltak a Guido von List által bevezetett kulcsfogalmak, amelyek roppant nagy hatással bírtak Adolf Hitlerre és követőire. A politikai publicisztikáiról is ismert von List az adott időben Bécsben élt, és a pángermán miszticizmus bűvkörében élő személyeket összegyűjtve titkos páholyokat alapított, köztük a Vér Páholya névre keresztelt
szervezetet. Toborzó és szervező tevékenységét sokáig zavartalanul űzhette, de mikor egy élelmes újságíró megszellőztette az okkultista szervezetek viselt ügyeit, kirobbant a botrány. A zsurnaliszta kiderítette és publikálta, hogy von List által alapított rend a keresztet horogkereszttel helyettesítette, a középkori leírásokból ismeretes fekete mágiát űzte, sátánista ceremóniákat rendezett a Szent Grál megszerzése érdekében, a rítusokon pedig nem volt ritka a szexuális orgia, amely esetenként homoszexuális aktusokig fajult. A cikk megjelenése után a bécsi bulvársajtó rákapott a témára, a napi megélhetésüket különféle botrányok kirobbantásával fedező firkászok pedig könyörtelenül pellengérre állították Guido von Listet, kinek végül menekülnie kellett a városból. Ernst Pretzsche természetesen észrevette, hogy Walter Stein mily nagy figyelmet tulajdonít a képnek. A bolttulajdonos elmesélte, hogy von List barátja és harcostársa, aki hozzá hasonlóan hisz az árja nép felsőbbrendűségében és a pángermán mitológia rendelkezéseiben, az okkultista tanokban és az alkímia egyes vonatkozásaiban. A gusztustalan küllemű, sunyi tekintetű Pretzsche beszámolója nem nélkülözte önnön érdemeinek felsorakoztatását sem: magát az árja nép kiváló büszkeségeként, az árja felsőbbrendűségért vívott küzdelem élharcosaként mutatta be. Walter Stein korántsem fogadta lelkesedéssel a gőgös hencegésbe hajló monológot, hisz ő Adolf Hitlert kereste, így nem óhajtott közeli kapcsolatba kerülni a könyvkereskedővel, és legfőképpen nem óhajtott túl sok információt kiadni magáról. Pretzsche kérdéseire így csak kurtán, keveset válaszolt. Beszámolójában csak a legalapvetőbb információkra szorítkozott: elmondta, hogy egyetemista, és hogy lenyűgözték a hozzá került könyvben talált kézírásos magyarázatok, amelyek által Adolf Hitler új megvilágításba helyezte Wolfram von Eschenbach Grál-elméletét. Pretzsche ekkor megszánta a lelkes ifjút, és megadta neki Adolf Hitler címét. Miután megkapta, amit kívánt, Stein nem kívánt túl sokáig időzni, így búcsút vett vendéglátójától. Ernst Pretzsche így köszönt el a fiatal egyetemistától: „Az okkultista körökben szaktekintélyként tartanak számon. Nem Adolf Hitler az egyetlen személy, akinek tanácsokat szoktam adni ebben a témában. Ha bármikor kedve támad
beszélgetni, szívesen várom: ajtóm nyitva áll.”. Magától értetődő módon Stein egyáltalán nem kívánt kapcsolatot fenntartani a rút küllemű boltossal, akiről kiderült, hogy fekete mágiát űz, és a sötét oldallal trafikált, így elköszönt, és sietős léptekkel kifelé vette az irányt. Walter Stein nem keveset tűnődött a kérdés felett, miszerint meglátogassa-e Adolf Hitlert a Meldemann-strassén található népszállón, hisz a szegényes körülmények között tett vizitáció ellenszenvet és visszautasítást válthat ki a keresett személy részéről. Némi tűnődés után telefonon felkereste a népszálló igazgatóját, és tájékoztatást kért tőle. Herr Kánya felvilágosította az egyetemi hallgatót, hogy Hitler jelenleg nem tartózkodik az intézményben, miután elhunyt egyik nagynénje, és a szerény örökség ügyében jár el. Stein úgy döntött, kihasználja a pillanatot, és néhány nap múltán meglátogatta a férfit. Walter Stein alaposan meglepődött Adolf Hitler megjelenésén. A tíz nappal korábban még szedett-vedett, züllött csavargó benyomását keltő fiatalember a pénzből rendbe hozta küllemét: látogatást tett egy borbélynál, valamint új öltözet ruhát vásárolt. A találkozó némileg feszélyezett légkörben zajlott le: mikor Adolf Hitler megtudta, hogy Ernst Pretzsche segédje eladta zálogba helyezett könyvét, dühösen kikelt magából, és szidalmazni kezdte mentorát annak figyelmetlenségéért. Olybá tűnt, a beszélgetésnek gyorsan vége szakad, de Walter Stein ösztönösen meglelte az egyetlen kulcsot, amely megnyitotta Adolf Hitler gőgös ellenállását. A fiatal egyetemista a Longinus Lándzsájával kapcsolatban végzett kutatásairól kezdett el beszélni, és kifejtette, mily komoly jelentőséget tulajdonít Adolf Hitler jegyzeteinek, amelyek a Szent Grál 9. századi történelmét taglalták. Walter Stein beszámolójában megemlítette, hogy meggyőződése szerint a Krisztus oldalát sebző Lándzsa teuton eredettel bír, tehát jelentős szereppel bír a germán faj szempontjából. Adolf Hitler eleddig csak mérsékelt érdeklődést tanúsított, de a pángermán elmélet eme aspektusáról hallván élénk figyelemmel fordult a különös látogató irányába. A kék szemű, szőke hajú, délceg termetű Stein árja jellege meggyőző erővel bírt számára, megérzései pedig azt sugallták, hogy az egyetemista roppant hasznos
harcosa lehet még a germán faj ügyének. Adolf Hitler érezte, hogy szövetségesre lelt, így beszámolt kutatásainak eredményéről, majd közel egy órán át, beszélgettek a Lándzsa származásáról és jelentőségéről. Walter Stein tudásával és hozzáállásával jó benyomást gyakorolt Adolf Hitlerre, és viszont: olyannyira összebarátkoztak, hogy a diskurzus után együtt indultak el a Hofburg Kincstár felé, hogy megtekintsék Longinus Lándzsáját, amely nyilvános kiállításon volt elhelyezve. Séta közben is folytatták a disputát, elsősorban Walter Stein elméletéről társalogtak. A fiatal egyetemista elmondta, hogy kutatásai szerint a Lándzsa minden esetben felbukkant, mikor Európa számára sorsfordító jelentőségű események történtek a középkorban, különösképpen Nagy Károly életében és halálában játszott misztikus szerepet. Adolf Hitler válaszul Rőtszakállú Frigyes és Nagy Ottó történetét mesélte el, akik szintén szoros kapcsolatban álltak Longinus Lándzsájával. Walter Stein megrendülve állt a Lándzsa előtt, de mikor társára nézett, észrevette, hogy őt még nálánál is jobban felkavarta a kultikus darab közelsége. Adolf Hitler transzba esve, előre-hátra billegve, lángoló arccal bámulta a legendás fegyvert. Szemei ragyogtak, lélegzetét visszafojtotta, oly erősen koncentrált, hogy szinte vibrált körülötte a levegő. Walter Stein megrémült: a villogó tekintetű fiatalember korántsem volt bizalomgerjesztő jelenség, sokkalta inkább rémületet keltett benne. Adolf Hitler a Lándzsa hatása alá kerülvén démonikus alakká változott, kisugárzása félelmet keltett. Stein ekkor döbbent rá, hogy a Végzet Lándzsájához kapcsolódó legendák, amelyeket saját kutatásai is alátámasztottak, az eszközt, nemcsak mint pozitív energiák fókuszát jellemezték, de a romboló erők kiteljesítésének eszközét is látták benne. Az egyetemista tartott tőle, hogy a lidérces jelenség nem éppen arra utal, miszerint a Lándzsa Adolf Hitler személyének pozitív energiáit erősíti fel, hanem a későbbi Führer destruktív, sötét oldalát vetíti ki, és gonosz mivoltáról tesz tanúbizonyságot. Lehetséges, hogy az Antikrisztus szelleme lakozik Adolf Hitler testében, és ezt a szellemet a szent ereklye csak felerősíti, majd elszabadítja? – kérdezte magától Stein. Erre a felvetésre az idő hozott választ.
Walter Stein, bár megrettent a látottaktól, nem adta fel az Adolf Hitlerrel kiépített kapcsolatot. Sohasem vált ugyan a későbbi Führer barátjává (hisz Hitler esetében igaz barátokról egyébként sem nagyon lehet beszélni…), de közös szakmai érdeklődésük oly erős kötelék volt, amelynek elvágásához sohasem volt elég bátorsága. Stein ugyan meglátta a Hitlerben lakó gonoszt, de bízott benne, hogy hatást tud gyakorolni a férfira, és képes lesz őt megváltoztatni, a belsejében tomboló negatív energiákat pozitívra váltani. „Bátran bevallhatom, hogy a Grál témájában folytatott tanulmányai lenyűgöztek. Ugyanakkor azt hittem, hogy átformálhatom a gondolkodását…” – nyilatkozta később. Adolf Hitler hasonlóan viszonyult a fiatal egyetemistához: tisztelte tudásáért és komoly szövetségest látott benne, ám politikai és más elképzeléseivel már korántsem értett maradéktalanul egyet. Walter Stein ugyanis nem volt rasszista, és korántsem kívánta tűzzel-vassal megváltoztatni a világot – toleranciáját Adolf Hitler nyilvánvaló gyávaságnak tartotta. A finom modorú, mindig körültekintő és udvarias egyetemi hallgató ezzel szemben visszatetszéssel szemlélte Hitler nyers kirohanásait, politikai demagógiáját, szélsőséges egoizmusát és izzó gyűlölködését, ám tudásért és éles eszéért felettébb kedvelte őt. A két fiatal férfi között tehát számos ellentét feszült, de a pán-germán okkultizmus iránti érdeklődésük okán gyakorta találkoztak, és számos alkalommal cseréltek eszmét. Walter Stein személye és tudása így jelentős hatást gyakorolt Adolf Hitlerre, kivel 1912 őszétől 1913 tavaszáig rendszeresen találkozott. Bár Walter Stein nem egy ízben megemlítette, milyen mély ellenszenvvel viseltetett Pretzsche irányába, és milyen kétségesnek, esetenként egyenesen veszélyesnek látta a könyvkereskedő személyét, Adolf Hitler a további tanulás reményében kitartott eredeti mentora mellett. Az ifjú egyetemistával való eszmecserék hasznosnak bizonyultak számára, de mértéktelen szomját oltandó, szüksége volt arra tudásra, amit patrónusától kaphatott. Ernst Pretzsche pedig örömmel folytatta a férfi képzését. A csavargó Adolf Hitler és a gnóm testű antikvárius rendszeresen találkoztak a bolt mögötti irodában. Különös párost alkottak ők: Hitlert minden bizonnyal elbűvölte Pretzsche hozzáértése és széleskörű járatossága,
amelynek javát még felmenőjétől örökölte át a férfi, a fizikai fogyatékosságoktól gyötört könyvesboltos pedig egy erőteljes, kivételes adottságokkal bíró, tiszta szellemű fiatalembert tisztelt pártfogoltjában. Ki volt hát ez a férfi, aki tudtán kívül ily hatalmas befolyást gyakorolt a huszadik századi történelemre? Ernst Pretzsche gyermekkorát Mexikóvárosban töltötte, egy német nyelvű közösségben nőtt fel. Apja patikát üzemeltetett, így tehetősebb polgárnak számított, a helyi német körben pedig komoly tisztelet övezte spirituális képességeiért és tudásáért. A férfi szabadidejében az aztékok történelmi örökségét, kiváltképpen rituális szokásaikat, okkult tudományukat tanulmányozta. Különös hobbija felkeltette gyermeke figyelmét, így Ernst Pretzsche már gyermekkorában megismerkedett a mágikus tanítások alapjaival, majd a germán mondavilág felé fordult. A fiatal Ernst Pretzsche ugyan jól érezte magát Mexikóban, ahol bőséggel talált magának kedvéhez illő elfoglaltságot, de a Wagner hatására kibontakozó pángermanista mozgalomnak ellenállni nem tudván hazatért, és Bécsben telepedett le. Itt antiszemita mozgalmakban vállalt tevékeny szerepet, a zsidóságot támadó irodalmat adott ki, illetve terjesztett, majd röviddel később már saját könyvesboltot nyitott. Az óvárosi üzlet antiszemita irodalomra, okkult és mágikus témájú könyvekre szakosodott, így gyorsan kialakult körötte egy hasonló érdeklődésű személyekből álló kör. A korabeli Bécsben valósággal hemzsegtek az okkultista társaságok, Ernst Pretzsche pedig rituális mágiára vonatkozó ismereteinek köszönhetően rövidesen elismert, tiszteletnek örvendő figurává vált. Összebarátkozott Guido von Listtel, aki a Vér Páholya nevű, botrányos hím okkultista társaságot vezette, és folyamatosan figyelemmel tartotta a boltjába betérő személyeket. Adolf Hitler visszatérő vendég volt: gyakorta megfordult az óvárosi üzletben, és nem egy ízben összeszólalkozott a többi vásárlóval. Ernst Pretzsche egy heves vita során figyelt fel a heves vérmérsékletű csavargóra, kinek nehezen viselhető modora olthatatlan kíváncsiságot ébresztett benne, és személyes beszélgetésekre invitálta, a fiatal férfit. Könyörtelen antiszemitizmusuk, Richard Wagner iránti rajongásuk és a germán
mitológia iránti vonzódásuk elégséges alapot biztosított a barátsághoz, a további beszélgetések során pedig ráleltek azokra a kérdésekre, amelyek mindkettőjüket roppantmód érdekelték: a Parsifal-legenda, a Szent Grál, a Végzet Lándzsája, és a mágikus hatással rendelkező különleges növények. Pretzsche, mint kétségtelenül tapasztalt, hozzáértő ember könnyedén hatása alá vonta a fiatal Adolf Hitlert, kiben remek tanítványra lelt. Patrónusi tevékenységén kívül komoly oktatásban is részesítette védencét, és támogatta őt kutatásaiban. Pretzsche tréningeket tartott Adolf Hitler számára, amelyeken az „ábécé olvasását”, tehát a felsőbb szellemi képességek felismerését és alkalmazását tanította számára. Magyarázata szerint az „ábécé” ismerete elengedhetetlen volt hozzá, hogy Hitler hozzáférhessen a Kozmikus Krónikához, és megnyithassa magában azt a kaput, amely a titkos tudományok tényleges gyakorlásának irányába, a felsőbbrendű energiák alkalmazásához vezet. Ennek érdekében részletesen foglalkoztak a Szent Grál legendájával, az alkímiával és az asztrológiával, a keleti meditációval és egyéb tudományokkal. Pretzsche elfogadtatta Hitlerrel, hogy fizikai tárgyként kezelje a gondolatokat és az érzelmeket, amelyekkel hatást gyakorolhat embertársaira, és változtathat a történések menetén. Adolf Hitler első mestere számos formulát és technikát alkalmazott a későbbi Führer képzése során, amely eszköztárba a számos kultúra által szentként tisztelt hallucinogén kábítószerek is helyt kaptak. Pretzsche kiválóan ismerte a közép-amerikai indián kultúrák által alkalmazott, varázserővel felruházott növényeket, legfőképpen a szent kaktuszt, peyote-ot. (Ilyetén kábítószereket nemcsak a közép-amerikai és az észak-amerikai indiánok, de az ázsiai sámánok és az európai táltosok is alkalmaztak, mivel úgy hitték, hogy a hallucinogén drogok által kapcsolatba kerülhetnek a fizikai dimenziókon túl lévő hatalmakkal, és megnyílnak előttük a felsőbb érzékelés kapui.) Az okkultista, tanító nemcsak elméleti, de gyakorlati tapasztalatokkal is rendelkezett a meszkalin terén: elmondta Hitlernek, hogy a kábítószerek segítenek megkurtítani a Szent Grál
által képviselt tudáshoz vezető, hosszadalmas és rögös utat, és felgyorsítják a tanulás folyamatát, ám alkalmazásuk ennek ellenére is komoly kétségeket támaszt. A hallucinogén anyagok ugyanis csak azon személyeknél alkalmazhatók, akik spirituálisan kellően felkészültek, tehát tudatuk tiszta és rendezett. Ez a kábítószer ugyanis roppant erőteljes hatást vált ki, amely kellő fegyelem hiányában nem kontrollálható, és az uralma alá hajtja a felkészületlen személy szellemét. Ha azonban a kísérlet sikerrel jár, úgy megnyílik a spirituális dimenzió felé vezető út, a transzcendencia tiszta forrása. Nem tudni, hogy Ernst Pretzsche bevezette-e Hitlert a meszkalin birodalmába, az viszont bizonyos, hogy tanítványa több alkalommal is kapcsolatba került a sámánok által használt szerrel. (Walter Stein visszaemlékezése szerint Adolf Hitler két éven át kapcsolatban állt egy vidéken élő aggastyánnal, akit rendszeresen látogatott, egy ízben pedig, mikor búcsúzni tért hozzá, az ifjú okkultistát is magával vitte. A remetei magányban elő Hans Lodz füvész volt, aki komoly tapasztalattal rendelkezett a sámáni tradíciók területén, és többek közt különleges növényekét is termesztett. Walter Stein állítása szerint valószínű, hogy Hitler a Lodztól kapott peyote, sámángomba, vagy más, hasonló hatóanyaggal bíró növényből készített főzet segítségével lépett be a transzcendencia birodalmába, és tapasztalta meg a testi létezés határain túl fekvő tartományt. Adolf Hitler élete későbbi szakaszában is kapcsolatba állt a kábítószerekkel, 1942-től egészen haláláig használt amfetamint.) Az viszont bizonyos, hogy Pretzsche figyelmeztette őt: a kábítószerek által felkínált tapasztalás megfelelő felkészültség hiányában könnyedén tévútra vezetheti a próbálkozót, aki a sötét mágia birodalmába jut. A sötét erők pedig, bár számottevően lerövidítik a tanulás időtartamát, kétséges eredményeket hoznak, és olyan hatalommal ruházzák fel a személyt, amely démoni jellegénél fogva nemigen kontrollálható. Ernst Pretzsche tehát nem csupán a fehér, de a fekete mágia kapuit is szélesre tárta Adolf Hitler előtt. Nem tudni, hogy miért, milyen indíttatásból tette ezt. Meglehet, túlzottan bízott a fiatalember ítélőképességében és erkölcsi szilárdságában, ám ennek ellenkezője
is előfordulhatott: Pretzsche talán észrevette Adolf Hitler fekete mágia iránti vonzódását, és szabadjára kívánta engedni a férfi démoni energiáit. Bécsi tartózkodása során Adolf Hitler a Teozófiai Társaság helyi páholyával is kapcsolatba került, és számos szeánszon vett részt. Amint arról már esett szó, Madame Blavatsky követői szilárdan hittek a tibeti buddhizmus tanaiban, és számos olyan mágikus rítust alkalmaztak, amelyeket a tibeti mesterek adtak át a Teozófiai Társaság alapítójának. A bécsi teozófiai kör vezetői médiumként használta Hitlert: úgy vélték, közvetítésével képesek hozzáférni olyan energiákhoz, amelyek a fizikai valóságon túlról erednek. Ezek a szférák voltak a felsőbb királyságok, amelyeket Buddha írt le tanításaiban. A felsőbb királyságok az anyagi valóság fölött álló birodalmak, amelyekben a jó és a gonosz teremtmények (dévák) élnek, akik kapcsolatban állnak a földi létezéssel. Ha az ember, a médium megfelelő technikát fejleszt ki és alkalmaz, úgy képes lesz rá, hogy kapcsolatba lépjen velük, és mind a jó teremtményeket, mind a gonosz teremtményeket meg tudja kérni, hogy támogassák földi ügyleteit. A dévák, ha megfelelő formulák segítségével szólítják őket, részt vállalnak a fizikai valóság alakításában, és nemcsak a jó teremtmények, de a rosszak is az ember társául szegődnek. A buddhizmus olvasatában az a személy, aki a pozitív lényekkel veszi fel a kapcsolatot, fehér mágiát űz, gyógyít és segíti embertársait. Az a médium viszont, aki a gonosz teremtményekkel lép kontaktusra, fekete mágiát űz és sátánizmusra hajlik, és pusztítást hoz embertársaira. A buddhista tanok és a teozófia csak és kizárólag a jó teremtményekkel való kapcsolatfelvételt oktatják, a gonosz territóriuma tabunak számít ezekben az írásokban, de egyes titkos társaságok kifejlesztették és gyakorolták a tiltott rítusokat, amelyek a negatív energiákhoz való hozzáférést tették lehetővé. A Teozófiai Társaság tagjai Adolf Hitlert médiumként tisztelték, aki csatorna a felsőbb birodalmak és a fizikai valóság közt, és aki által hozzáférhetnek az égi energiákhoz. A rítusok során a tibeti buddhista sámánok ősi technikáit és okkult technikákat alkalmaztak, ezáltal nyitották meg a felsőbb szintek felé vezető kapukat, és ezáltal vezették be a férfit a keleti titkos doktrínák világába. Utólag nem
kétséges, hogy Adolf Hitler, bár több szeánszon is részt vett, korántsem szimpatizált ezekkel a tanokkal: „A legutolsó dolog, amire vágyok, hogy Buddha bőrében végezzem” – hangzott évekkel később tett nyilatkozata, amelyben élesen elítélte a buddhizmust. A teozófiai békés, ezoterikus eszméi és törekvései tehát kevésbé hatottak a férfi személyiségére, a gonosz teremtményekkel való kapcsolatteremtés, illetve a sötét oldalról származó rettenetes energiák gyakorlati alkalmazásának lehetősége azonban nem hagyta nyugodni a mérhetetlen becsvágy által gyötört férfit. „Bécs volt és maradt is számomra a legnehezebb, mégis leghatékonyabb iskola az életemben… Ebben az időszakban öltött bennem formát az a világkép és filozófia, amely minden cselekedetem alapkövévé vált. Azon túl, amit ott, akkor megtettem, nem sokat kellett tanulnom, és az ott megalkotott eszméken semmit sem kellett változtatnom.” – emlékezett meg a Bécs városában töltött időről Adolf Hitler, mikor a landsbergi börtön cellájában a Mein Kampf sorait vetette papírra. Nem kétséges hát, mily komoly jelentőséget tulajdonított az itt töltött időszaknak. AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ: ADOLF HITLER BIZONYOSSÁGOT KERES Szerte a világon nem volt épeszű ember, aki örömmel fogadta volna a háború kitörését: nyilvánvaló volt, hogy rettenetes pusztítást fog elszenvedni az európai kontinens, az esztelen gyűlölködés tényleges árát pedig azokon a férfiakon és nőkön fogja behajtani a történelem, akik névtelenül esnek el a csatamezőn, és akik névtelenül viselik a reájuk terhelt szörnyű súlyokat. Adolf Hitler ellenben kirobbanó örömmel fogadta a hadüzenet hírét, és áldotta az égieket, hogy ily jelet küldtek számára. A germán felsőbbrendűségbe vetett vak hit, az okkult tudományok és misztikus jövendölések által befolyásolt férfi bízott benne, hogy végre lehetőséget kap a sorstól, és tevőlegesen is bizonyíthatja ennél szilárdabb nacionalizmusát. Adolf Hitler számára azonban osztrák állampolgárként korántsem vezetett oly egyenes út a lövészárok poklába, miként későbbi katonatársai esetében: különleges engedélyért kellett folyamodnia,
hogy önként bevonulhasson a hadseregbe. Így hát levelet írt I. Lajos bajor király számára, amelyben hadi szolgálatát kérelmezte. A válaszlevél kézhezvételének pillanatára imigyen emlékezett vissza a Mein Kampfban: „Remegő kézzel nyitottam ki a hivatalos papírt, és nem is találok rá szavakat, milyen boldog voltam… Térdre rogytam, és teljes szívemmel hálát adtam az égnek, hogy lehetővé tette számomra azt, hogy ilyen időkben élhetek.” Adolf Hitler, aki ekkorra már jócskán elmerült az okkultista tanokban és a pángermán misztikumban, bizonyíték után sóvárgott: úgy vélte, a harcmezőn reá váró események tisztán megmutatják majd, mily magasra törhet, és mily karrierre hivatott. Feje telve volt merész ábrándokkal és izzó gyűlölettel, elhivatottsága nem ismert határokat. Hitler úgy vélte, végre beteljesülhet végzete, és egyértelmű jelzéseket kaphat a felsőbb hatalmaktól. A háború előtt csavargó volt, egy, a Bécs utcáin kódorgó, reményvesztett senkik közül – a történelem drámai fordulata azonban lehetőséget biztosított számára, hogy bizonyítsa nagyságát és beválthassa a személyéhez kapcsolódó végzetes jövendöléseket. Adolf Hitlert már korábban szembesítette sorsával mentora, Dietrich Eckart. Az okkultizmusban mind elméleti, mind gyakorlati síkon roppant járatossággal bíró férfi, aki felvállalta Hitler szellemi vezetését, majd később az NSDAP alapító tagjai közé lépett, baljós színezetű, grandiózus látomásról számolt be. Dietrich Eckart elmondta, hogy „sátáni üzenetet” kapott, amely szerint az ő feladata megtalálni és felkészíteni Lucifer kiválasztottját, hogy az betöltekezhessen az Antikrisztus szellemével és így megerősödvén megvívhassa a német nép végső harcát, amely során fényes dicsőségre vezeti a germán fajt. „Itt van az a férfi, kinek én csak prófétája voltam.” – közölte társaival az idős veterán. Adolf Hitler pedig hitt Dietrich Eckart jövendölésében, hisz roppant tisztelettel övezte szellemi vezetőjét, aki feltárta előtte a titkos tanok kapuit. Ernst Pretzsche és Walter Stein csupán szükséges, ám jelentéktelen állomások voltak számára a hosszú út során, amelyet hite szerint a germán faj felemelése és domináns fajjá tétele érdekében járt be, akár megannyi nélkülözést és megaláztatást is elszenvedve. Végre lehetőséget kapott rá, hogy demonstrálja, mily
sokat fejlődött a bécsi évek során, mily hatalmas tudásra tett szert, és a lassan, szinte morzsánként megszerzett spirituális hatalma mily világi erővel bír. Szó, ami szó, Adolf Hitler közel sem volt átlagos katona – olybá tűnhetett hát számára, hogy a Dietrich Eckart által előadott messiáselmélet kiállta a gyakorlat első próbáját. Mindazon híresztelések, amelyek szerint a későbbi Führer gyáván viselkedett volna a hadszíntéren, pusztán koholmányok. Adolf Hitler, miután bevonult a 16. bajor tartalékos gyalogezred 1. századába, számos esetben adta tanúbizonyságát kivételes bátorságának, szilárd, soha meg nem ingó lélekjelenlétének, és parázsló elhivatottságának. Kihívta maga ellen a sorsot, és a szélsőségesen veszélyes, minden percében halállal fenyegető katonaélet során bizonyította maga és társai számára, hogy ő a Dietrich Eckart által kiválasztottnak titulált személy, aki kezében tartja népe jövőjét. Bajtársai Adolf Hitlert különös figurának tartották: egyesekben roppant tiszteletet keltett, még mások elmeháborodott őrültként emlékeztek meg róla. Még a lövészárkok mocskába kényszerített, folyamatos életveszélyben létező katonák többsége a pokolba kívánta a háborút, ezzel szemben Adolf Hitler sohasem bírálta sem a hadvezetést, sem az államhatalmat, sem Németországot. Ellenkezőleg: esetenként a megtörhetetlen germán harci szellemről, a német vér legyőzhetetlen mivoltáról, az ellenség totális összezúzásáról, Európa új jövőjéről, a germán faj felemelkedéséről szónokolt elcsüggedt katonatársainak. Egyetlen bajtársa sem értette, honnan meríti emberfeletti erejét és halált megvető bátorságát, amely soha nem ingott meg: olybá tűnt számukra, hogy Hitler káplár számára csak és kizárólag a hadakozás létezik, és egyetlen célja a háború megnyerése. Emellett soha nem vett részt a nőkről, evésről és ivásról, egyéb világi élvezetekről folytatott közösségi ábrándozásokban, hanem kizárólag a német nép nagyságáról és a harc elkerülhetetlen mivoltáról oktatta társait. Nem csoda hát, hogy bajtársainak többsége mélyen megvetette, hibbantnak tartotta, vagy akár gyűlölte a messianisztikus láztól hajtott osztrákot, aki radikálisan szembehelyezkedett a lövészárkok közössége által gyakorolt normarendszerrel. A katonák rettegtek a haláltól, még
Hitler semmiféle értékkel nem ruházta fel az emberi életet, és a legkisebb gyengeséget is megvetette: úgy vélekedett, hogy csakis a gondviselés dönti el, ki marad életben a gyilkos gránát-tűzben, és ki veszik oda. A gondviselés pedig mellé szegődött. Adolf Hitler ütközetek tucatjaiban harcolt, még frontszolgálati viszonyokhoz mérten is roppant kockázatos futárszolgálatot látott el, és túlélte mind a somme-i vérengzést, mind első az ypres-i csatát, amely során ezredének 3500 katonájából 2900 fő veszett oda. Bár csak káplári rangban szolgált, gyorsan elnyerte a másodosztályú, majd az első osztályú Vaskeresztet, amely katonai rangjához mérten igen ritka kitüntetésnek számított. Egy ízben, még az 1916-os évben ugyan könnyebb lábsérülést szenvedett el, de gyorsan felépült, és visszatérhetett a frontvonalba (a civilben töltött lábadozási korszak tétlenségére később mindig mély megvetéssel emlékezett vissza). A gondviselés csak a háború utolsó hónapjában pártolt el oldaláról, mikor egy gáztámadás során megsérült, és átmenetileg elvesztette látását. Adolf Hitler ekkor a Pasewalk városában lévő kórházba került. Hosszú napokat töltött sötétségben, az átmeneti világtalanság pedig paradox módon valóságos kegynek bizonyult számára. Hitler, még vakon feküdt a vértől és haláltól bűzlő katonai kórház mocskos ágyában, alkalmazta a tanult meditációs technikákat, vízióiba temetkezett, és a harmadik szem megnyitására koncentrált, amely folyamat alapjait az óvárosi könyvesbolt tulajdonosa, Ernst Pretzsche magyarázta el számára. A tízezrek vérétől csatakos harcmezőn bőséggel aratott a halál, a német hadseregnek már csak napjai voltak hátra, ám eközben Adolf Hitler számára megnyílt egy másik, a fizikai érzékelés kapuján túl elhelyezkedő világ, amelyet ő az „univerzum és az ember közötti mágikus kapcsolatnak” nevezett. Ekkor már biztos volt benne, hogy megérzése helyes volt, miként mentora, Dietrich Eckart nem tévedett: ő a kiválasztott személy, a germán faj vezetője, aki kihörpinti a Szent Grál tartalmát, és aki evilági és okkult tudása által dicsőségre vezeti népét.
A NÁCIZMUS BÖLCSŐJE: A THULE TÁRSASÁG Németország összeomlott, Adolf Hitler ellenben hitében megerősödve került ki a világháborúból. A fiatal háborús veterán nem kívánt visszatérni a civil életbe: úgy vélte, ha a hadsereg berkein belül maradt, könnyebben elérheti céljait, és könnyebben beteljesítheti sorsát. Ennélfogva Adolf Hitler a München városában lévő VII. kerületi parancsnokságon teljesített szolgálatot, ahol a politikai részleg sajtó és információs osztályán tevékenykedett. Itt találkozott először azzal a férfival, kivel sorsa egy időre összekapcsolódott. Ernst Röhm ezredes a kerületi parancsnokság tisztje volt, háborús veterán, nem mellékesen gyakorló okkultista. A sebhelyes arcú férfi az első pillantásra felismerte Adolf Hitler parázsló erejét, saját bevallása szerint a leendő hatalmas vezetőt látta a férfiban, aki oly büszkén viselte az első osztályú Vaskeresztet. Ernst Röhm és Adolf Hitler számos beszélgetést folytattak, amelyek során pángermán misztikáról, a Parsifal-legendáról és mágiáról cseréltek eszmét. A rettenthetetlen katona hírében álló tiszt bemutatta Hitlert egy barátjának, Gottfried Fédernek. A mérnök megerősítette Ernst Röhm gyanúját, miszerint újdonsült ismerőse korántsem holmi hétköznapi káplár, hanem egy kivételes képességekkel bíró vezető, aki jelentős okkult tudással bír, s kinek bejárása van a fizikai valóságon túl elhelyezkedő rejtett birodalomba. Gottfried Féder nem sokkal később felkereste egy régi barátját, aki komoly szaktekintélynek számított az okkult tudományok terén, és beszámolt a különös férfiról, kinek közönséges külleme mögött roppant erőket vélt felfedezni. A mágia mestere ezután felkereste Ernst Röhm ezredest, és felszólította, hogy az általa kijelölt időpontban vigye el Hitlert a Brenessel borpincébe, a titkos társaság soron következő ülésére. Ernst Röhm magától értetődő módon teljesítette a vezető kérését. A találkozó létrejött, Adolf Hitler pedig meglepődve, de mindenek előtt kitörő örömmel tapasztalta, hogy a titokzatos okkultista nem más, mint egykori mestere, Dietrich Eckart. A találkozón kiderült, hogy Ernst Röhm és Gottfried Féder a Thule Társaság soraihoz tartoznak, amely szövetségnek Adolf Hitler számos korábbi ismerőse
vált tagjává. A Thule Társaság volt a legfontosabb, legnagyobb jelentőséggel bíró csoportosulás, amelynek tagsága magában foglalta a leendő Harmadik Birodalom szinte teljes vezetését. A csoport története roppant szövevényes, misztikus história, amelynek gyökerei egészen 1914-ig nyúltak vissza. Rudolf Freiherr von Serbottendorff (eredeti nevén: Adam Rudolf Glauber, a grófi címet örökbefogadási aktus következtében létrejött jogi viszony eredményeképpen, öröklés útján szerezte) ebben az évben hozta létre a Thule Társaságot, amelynek nagymesteri posztját természetesen önnön magára testálta. A roppant vagyonnal bíró, ám felettébb gyanús üzelmeket folytató Serbottendorff az 1910-es évektől kezdve bejárta a Közel-Keletet és a Balkánt, tanulmányozta a különféle szentírásokat és az iszlám miszticizmust, a keleti és a nyugati alkímiát. A titkos rendekkel a törökországi tartózkodása alatt került kapcsolatba, ahol is egy helyi szabadkőműves páholy tagjává vált. A férfira nemcsak a pángermán eszmék és a keleti kultúrák miszticizmusa, de a Madame Blavatskyféle teozófiai irányzat is nagy hatást gyakorolt. Serbottendorff a közel-keleten tett kalandozások után visszatért Németországba, ahol megalapította a Volkische Beobachter című lapot, amely erős antiszemitizmusával és pángermán eszmék iránti mély elkötelezettségével kiválóan illeszkedett a későbbi náci párt programjához. A Thule Társaság a kezdetektől fogva mágiával és miszticizmussal foglalkozott, és kapcsolatban állt a kor többi titkos rendjével. Serbottendorff jó viszonyt ápolt Theodor Fritsch személyével, aki a Teuton Lovagrendet vezette, ismerte a Teozófiai Társaság helyi vezetőit, és az Arany Hajnal rend prominens személyiségeit. Fritsch szintén a nyomtatott sajtóban dolgozott, laptulajdonosként és főszerkesztőként. A Thule Társaság legfontosabb tagjai közé tartozott a Guido von List által kitanított Philipp Stauff, illetve Hermann Pohl, aki később saját társaságot alapított, amely a Szent Grál Teuton Lovagrendje névre hallgatott. Eme titkos rendek a szabadkőműves mozgalom mintájára épültek fel, tevékenységüket a pángermán eszmék és az árja faj felsőbbrendűségébe vetett hitt igazgatta. Hermann Pohl 1915-ben
találkozott a török állampolgárságú Rudolf Blauerrel, aki a szúfi meditációs metódusra, valamint asztrológiára oktatta a férfit. Hermann Pohl roppantmód tisztelte Blauer tudását, így bemutatta a férfit Lanz von Liebenfels-nek és régi mesterének, Guido von Listnek. A csoport így, kibővült formában, ám változatlan néven folytatta tevékenységét, immáron Hermann Pohl vezetésével. Nem sokkal később az okkultizmus és a mágia nevezetes mestere, Dietrich Eckart is belépett a társaságba, amely így a kor legerősebb és legnagyobb hatalmú titkos szervezetévé vált. A titkos páholy nevét egy ősi mítoszból merítette, amelyet a Madame Blavatsky által alapított Teozófiai Rend ismertetett meg első ízben a nyugattal. A legendák szerint Thule egy Atlantiszhoz hasonló ősi sziget volt valahol az északi tengeren, egy elfeledett, magas szintű, eredően nordikus jellegű civilizáció központja. Kimagasló intelligenciával bíró, fizikailag és szellemileg is felsőbbrendű faj lakta a szigetet, amely a technológia és a mágia terén egyaránt olyan ismeretanyagot halmozott fel, amely jócskán meghaladta a nyugati társadalmak tudását. A sziget lakosai azonban egy ismeretlen csapás következtében elpusztultak, és csak páran maradtak életben, akik őrizték az ősi titkokat, a szent tudást. A Thule Társaság tagjai hitték, hogy valamiféle mágikus-misztikus úton képesek kapcsolatba lépni ezekkel a felsőbbrendű emberekkel, akik útmutatást adnak számukra, hogy hogyan jussanak természetfeletti erők és energiák birtokába, és kulcsot adnak a kozmosz felé. Hermann Pohl, Lanz von Liebenfels, Theodor Fritsch és társaik egyaránt hitték, hogy az elfeledett birodalom túlélői segítenek számukra a pángermán eszmék valóra váltásában, amelynek sarokköve a felsőbbrendű ember megteremtése volt: egyfajta szuperembert kívántak teremteni, az árja faj elit példányát, aki uralma alá hajtja a Földet, és leigázza az alsóbbrendűnek tartott népcsoportok összességét. Ez volt tehát a Thule Társaság végső célja – de mielőtt nekiláttak volna az istenkísértő vállalkozás kitervelésének és végrehajtásának, sokkal kézzelfoghatóbb problémákra kellett összpontosítaniuk. 1919 áprilisában a helyi baloldali képviselők és az anarchisták kikiáltották a Bajor Szovjet Köztársaságot, és kommunista kormányt
alakítottak. A helyzet egyre kaotikusabbá vált, a Thule Társaság vezetése pedig a cselekvés mellett tört lándzsát: szabadcsapatokat toborzott és fegyverzett fel, és financiális eszközökkel is támogatta az új kormány ellen viselt hadjáratot, amely végül a kommunisták bukásával zárult. A titkos társaság megerősödve került ki a káoszból, tagsága gyarapodásnak indult. Dietrich Eckart, Hermann Pohl, Guido von List és társaik úgy vélték, hogy megmentették Németországot a bukástól, és ezáltal bizonyosodtak meg felőle, hogy képesek érdemben befolyásolni a történelem menetét. A Thule Társaság tagsága az első években körülbelül 1000-1500 főt ölelt fel. A páholy ezer szállal kapcsolódott a társadalmi és a gazdasági elithez: az okkultista rend tagjai között éppúgy voltak rendőrtisztek és katonatisztek, mint nagyiparosok és politikusok, kik befolyásuk révén nagymértékben elősegítették a csoport tevékenységét, és áthidalták az akadályokat. A Thule Társaság elviekben békés civil csoportosulás volt, amely filozófiai kérdések megvitatására jött létre, egyfajta műkedvelő spiritiszták önkéntes alapon szerveződött közösségeként. A külső tagság (amely a teljes tagság oroszlánrészét adta ki) java hétköznapi emberekből állt, kik a keresztény hit valamely formáját gyakorolták, és egyáltalán nem dédelgettek világuralmi törekvéseket, miként a diktátori hajlam is elkerülte őket. Ezek az emberek Bajorország felsőbb társadalmi rétegeiből érkeztek, idegen volt tőlük a sátánizmus és a fekete mágia – ám annál inkább hittek a germán faj felsőbbrendűségében és a zsidó faj alacsonyabb rendű mivoltában. Valamennyien úgy vélték, hogy az árja faj a világ legősibb, genetikai és intellektuális tulajdonságait tekintve legnemesebb faja, még a zsidóság a legifjabb, korcs vérvonalú faj, amely eredően gonosz és destruktív, képtelen a teremtésre. A tagság legfontosabb közös nevezője tehát a rasszizmus volt, antiszemitizmusukat pedig csak tovább tüzelte Németország háborús veresége, illetve a rákövetkező „szégyenteljes béke”, amely a közszájon forgó összeesküvés-elméletek szerint a zsidó érdekeket szolgálta. A thulisták vezetői azonban, kiknek személye egyáltalán nem volt ismert a közönséges tagok számára, már jóval sötétebb terveket dédelgetett, amelyek megvalósításához gonosz erőket hívtak segítségül – erről azonban majd később értekezünk.
Dietrich Eckart és Adolf Hitler 1919-ben találkoztak ismételten a Thule Társaság gyűlésén. Dietrich Eckart kezdeményezte Hitler felvételét, majd a Thule Társaság keretén belül tovább folytatta Adolf Hitler félbemaradt oktatását. „Ő segített hozzá látóköröm bővítéséhez és politikai érettségem kiteljesítéséhez” – nyilatkozta később Hitler. Nem ez volt azonban az egyetlen találkozás, amely történelemformáló jelentőséggel bírt. A leendő Führer a Thule Társaság gyűlésén találkozott egy egyiptomi származású első világháborús veteránnal, az ekkor mindössze 22 éves Rudolf Hessszel. 1919-ben ismerkedtek össze: Hitler felettébb szimpatikusnak és hasznosnak találta a katonai stratégiához és utcai harchoz egyaránt értő veteránt, aki két ízben is megsebesült az Első Világháborúban, és akit hozzá hasonlóan a pángermán eszmék és az okkultizmusba vetett megingathatatlan hit vezérelt a társaság soraiba. A két fiatal férfi között bizalmas viszony szövődött, mind politikai, mind emberi kvalitásaik okán közel kerültek egymáshoz. Rudolf Hess jelenléte és cselekedetei kulcsszereppel bírtak Adolf Hitler pályafutása szempontjából: Angliába történő szökéséig az egykori veterán, az okkult tudományok avatott szakértője volt a Harmadik Birodalom második embere, a legfőbb döntéshozó bizalmas tanácsadója és jobb keze. A Thule Társaság, miként a titkos okkultista szervezetek általában, páholyokra tagozódott. A tagok hozzáértésük és beavatottságuk szerint tartoztak valamely páholyhoz: az alacsonyabb szintű páholyok tagjai szerényebb tudással bírtak, még a mesterek társasága féltve őrizte sötét titkait, amelyet csak a kiválasztott kevesekkel osztottak meg. Még a beavatottak többsége sem tudott róla, ám igaz: a legfelsőbb páholy tagjai valamennyien luciferiánusok voltak, akik fekete mágiát űztek. Ez a kör elfogadta, tanulta és gyakorolta Aliester Crowley ellentmondásos, sokak által sátánistának titulált tanait. Foglalkoztak szexuális mágiával és démonidézéssel, halottlátással és más gonosz praktikákkal, amelyek célja a felsőbbrendű hatalom természetének megismerése és gyakorlása volt. Ezek a rítusok, főként a szexuális rítusok titokban zajlottak: a Thule Társaság egyszerű tagjainak többsége viszolygott
az ilyesféle mágiától, és elítélte azt. Az alacsonyabb rendű páholyok tagjai hitték és gyakorolták a közmorált, így az ő szemükben roppant aljas és gonosz tetteknek tűnt volna az ilyesféle mágia űzése. A Thule Társaság tehát nem volt egységes: a felsőbb körök a sötét oldallal trafikáltak, sátánista és szexuális mágiát folytattak, destruktív erőket idéztek meg, még az alsóbb páholyok tagsága viszonylag ártalmatlan okkultizmussal, teozófiával és spiritizmussal foglalkozott. A beavatott személyek szűk köre azonban mesterként tisztelte Aliester Crowley személyét, és valószínűleg kapcsolatot tartott fent a brit varázsló Argentinum Astrum nevű rendjével, illetve az általa vezetett Ordo Templi Orientis nevű orientalista páholy Angliában és Németországban működő tagozataival. A náci mozgalom gerincét jelentő Thule Társaság legfelsőbb vezetői tehát sátánisták voltak, törekvéseiket pedig a gonosz erők kiszolgálása határozta meg. Amellett, hogy tevékenységük központjában misztikus és mágikus eljárások álltak, a csoport vezetése világi hatalomra tört, amelynek érdekében politikai kérdésekbe is beavatkozott. Maffiamódszerekhez hasonlatos eszközökkel sorra állították félre ellenségeiket: önkényesen vádakat emeltek, bíráskodtak és büntetéseket hajtottak végre. Sem a gyilkosságtól, sem az emberrablástól nem riadtak vissza: azokat a politikai vagy okkultista ellenfeleket, kik érdekeik ellenében munkáltak, könyörtelenül félreállították az útból. A Thule Társaság sorai közt éppúgy voltak magas rangú rendőrtisztek mint katonák, egyetemi oktatók és miniszterek, így az általuk elkövetett bűncselekmények mindörökre megtorlás nélkül maradtak. Roppant komoly szövetségesük volt Pohner, München rendőrfőnöke, ki egy alsóbb páholy tagjaként mindent megtett annak érdekében, hogy eltusolja a kellemetlenné váló ügyeket. William Frick rendőrfőnökhelyettes szintén a társasághoz tartozott: részletesen ismerte az elkövetett bűncselekményeket, ám valamennyi hatalmával azon munkált, hogy az ominózus akták mindörökre lezáratlan ügyek maradjanak. A Thule Társaság mindemellett nemcsak a fegyveres erőkre és a rendészeti hatalomra gyakorolt hatást, de az államvezetésbe is beszivárgott, és erős álláspontokat épített ki. Legfontosabb emberük Franz Gürtner volt, aki civilben Bajorország
igazságügyi miniszteri posztját foglalta el – különösebb fantázia sem kell hozzá, hogy felmérjük, mily befolyást gyakorolhatott a nácik érdekében, leplezendő bűnös üzelmeiket. (Hatalomra kerülésük után a nácik bőkezűen honorálták régi szövetségeseik fáradozásait: William Frick belügyminiszteri posztot kapott Adolf Hitler kormányában, Franz Gürtner pedig az igazságügyi minisztérium bársonyszékébe telepedhetett.) A Thule Társaság bizonyos tagjai által nem kevés világi hatalommal bírt, amelyet magától értetődő módon a rivális politikusok és okkultisták kárára érvényesített. 1919 és 1923 között száznál is több gyilkosságot követtek el, főként a páholy Nagymestere, Dietrich Eckart parancsára – nagy volt hát a thuleisták hatalma, ezt a hatalmat pedig gátlástalanul, kétségek nélkül gyakorolták. A páholy, mindamellett, hogy okkultista rítusok sokaságát végezte el, határozott politikai célokat állított maga elé. A Thule Társaság legbelsőbb köre a kommunista kormányzat megdöntése után új programot hirdetett: az okkult hatalmak hívői elhatározták, hogy politikai csoportosulást alkotva törekednek rá, hogy mohó kezeikbe kaparintsák Németország kormányrúdját, és a titkos tanok által, egy Messiás közvetítésével határozzák meg a német nép jövőjét. Az NSDAP elődjeként ismert Német Munkáspárt már a Thule Társaság aktív támogatásával állt fel: Anton Drexler, a párt vezetője komoly segítséget kapott a thulistáktól, akik az alsóbb társadalmi rétegeket kívánták befolyásuk alá vonni eme politikai szervezet tevőleges segítségével. Az okkultista náci körök által finanszírozott párt azonban képtelen volt megvetni a lábát a kaotikus politikai színtéren, és képtelen volt létszámában komolynak nevezhető tagságot toborozni, amelynek következtében a vezetés ugyancsak kiábrándult Anton Drexlerből. Elhatározták, hogy félreállítják a férfit, és egy megfelelő embert állítanak helyére, aki felvirágoztatja a szervezetet, és kellően széles társadalmi bázist épít ki. A Thule Társaság törekvése azonban csak és kizárólag egy olyan ember által válhatott valóra, aki erőteljes vezetőként képes volt hatást gyakorolni a népre, de a hétköznapi emberek bizalmán kívül a felsőbb hatalmak támogatását is maga mellett tudhatta. Dietrich Eckart egy 1919 tavaszán tartott gyűlésen így beszélt erről a férfiról,
kinek kezébe a germán nép sorsát kívánta helyezni: „Szükségünk van egy vezetőre, aki viseli a gépfegyver hangját. Rémüljön meg tőle a csőcselék. Katonatisztet nem alkalmazhatunk, mert az emberek nem tisztelik már őket. A posztra egy munkás kell, aki jól tud beszélni.” Adolf Hitler színrelépése valóságos áldás volt hát számukra: íme, felbukkant az ember, aki képes felvirágoztatni a nácizmust, mint politikai mozgalmat. Dietrich Eckart kiképezte Adolf Hitlert, megnyitotta előtte a titkos tanokhoz vezető ajtókat, bevezette az okkult rítusokba, megismertette a Harmadik Szem teóriájával, amely által kulcsszerepet játszott fejlődésében. A rend Nagymestere a többi Mester előtt jelentette be, hogy sátáni üzenetet kapott, amely szerint ő fogja előkészíteni az Antikrisztus eljövetelét, kinek segítségével a német nép győzelmet arat az alacsonyabb rendű fajok felett, és a világ domináns politikai hatalmává válik. Egyetlen percig sem lehet hát kérdéses, kit is szánt a thulisták vezére erre a feladatra, kiben vélte felfedezni a német nép Messiását. Dietrich Eckart Nagymester valamennyi tehetségét, anyagi és spirituális befolyását arra szentelte, hogy beindítsa pártfogoltja közéleti pályafutását, kit hite szerint az istenek küldtek, hogy bevégezze az általuk megkezdett missziót. Adolf Hitler, akit a Thule Társasághoz tartozó elöljárója küldött el a Német Munkáspárt gyűlésére, eleinte ugyancsak vonakodott: rendezetlen, semmiféle hatalommal nem bíró, felettébb komolytalan, egyenesen komikus csoportnak tartotta az Anton Drexler által vezetett pártot. A Német Munkáspárt azonban már első látogatását követően üzenetet küldött számára, amelyben arról értesítették, hogy kéretlenül is tagságot nyert, így a soron következő találkozón számítanak a megjelenésére. Adolf Hitler hezitálását látván a Thule Társaság vezetői üzenetet juttattak el a kiemelt jelentőséggel bíró posztra szánt férfi felé, amelyben arra szólították fel, hogy fogadja el Anton Drexler nevetségesnek tűnő ajánlatát, és ragadja magához a Német Munkáspárt vezetését. Adolf Hitler tehát kilépett a politika porondjára, és csatlakozott a Német Munkáspárthoz. A Thule Társaság legbelsőbb köre közben megkezdte a felkészülést a Messiás eljövetelére. Dietrich Eckart, dr. Nemirovics-Dancsenko, Bisupszkij, Szkoropadszkij, Alfred
Rosenberg, Rudolf Glauer és Konrad Ritzler szeánszok sorozatát tartotta, amelyeken médiumok és sámánok által fürkészték a jövőt, és kértek támogatást a felsőbb hatalmaktól. Titkos mesterkedésükben nagy segítségükre volt egy frissen felfedezett médium, egy tanulatlan orosz parasztasszony, aki korábban soha nem tapasztalt hatékonysággal tudta, fókuszálni a természetfeletti energiákat, ezáltal páratlanul tiszta csatornának bizonyult a fizikai világon túl tanyázó hatalmakkal való kommunikációban. A médium, miután transzba esett, számos alkalommal teremtett kapcsolatot a Thule Társaság egyik elhunyt tagjával, a kommunista felkelők által meggyilkolt Taxis herceggel. Az analfabéta parasztasszony, aki éber állapotban még csak nem is beszélte a német nyelvet, a herceg hangján és arisztokratikus stílusában nyilatkozott a fizikai valóság eseményeiről, és számos olyan kijelentést tett, amely a jövőre vonatkozott. Beszélt egy új Messiásról, kinek jötte közeleg, s ki a társaság tagjai közé tartozik – ezáltal is megerősítette a szeánszokat vezető Eckart döntését. A legmegrázóbb közlést azonban nem Taxis herceg szelleme eszközölte, hanem a Thule Társaság régi tagja, médiuma és titkárnője, a szintén erőszakos halált halt Comtesse von Westarp. A holtában megidézett jósnő nem evilági státusza ellenére is roppant járatosságot mutatott a fizikai valóságot érintő ügyekben, mikor baljós bejelentés által figyelmeztette a szeánszon résztvevőket. Comtesse von Westarp szelleme közölte a tagokkal, hogy a Thule Társaság vezetését átvenni készülő férfi totális hatalmat fog szerezni Németország felett, a germán faj Messiásává válik, hatalmát pedig háborúk által fogja kiterjeszteni Európára, ám végül romlásba fogja dönteni a nemzetet, és oly anyagi és erkölcsi pusztítást idéz elő, amelyre még nem volt példa a történelemben. Dietrich Eckart, Alfred Rosenberg, Konrad Ritzler és társaik azonban csak a jövendölés első felét kívánták meghallani, és nem vették komolyan a baljóslatú intelmeket. A Thule Társaság Nagymestere, Dietrich Eckart roppant gőggel tévedhetetlennek vélte magát, szélesre tárta a hatalom kapuját, és utat mutatott Adolf Hitler számára. („A sors akaratából ő készítette elő az Antikrisztus eljövetelét, azét az emberét, akit Lucifer inspirált, hogy meghódítsa a világot és diadalra vezesse az árja fajt.” – hangozott Karl Haushofer
állásfoglalása.) Dietrich Eckart két év múltán távozott a fizikai világból. Az okkultista nagymester, mielőtt kilehelte lelkét, így szólt köréje gyűlt barátaihoz: „Kövessétek Hitlert! Táncolni fog, de a zenét én szereztem számára. Bevezettem őt a Titkos Doktrínákba, megnyitottam számára az érzékelés kapuit, és eszközt adtam a kezébe, amellyel kommunikálhat Velük. Ne sirassatok engem: nagyobb hatást gyakoroltam a történelemre, mint bármelyik német.” AZ ÜBERMENSCH ELMELET Az emberfeletti ember kultusza a nácizmus megkerülhetetlen alapvetése, olyan paradigma, amely alapjaiban befolyásolta a huszadik század történelmét, emberi életek tízmillióit követelte, és emberi lények százmillióit sújtotta nyomorral és nélkülözéssel. A gyermekkorból alig kilépett Adolf Hitler Friedrich Nietzsche írását, az Imigyen szólt Zarathustra című kötetet böngészve találkozhatott első ízben a szuperember fogalmával: „Íme, én az emberfeletti embert hirdetem nektek! Az emberfölötti ember a föld értelme.” – írta a filozófus, kinek elméleteit Adolf Hitler csodálta, s kit szellemi mentoraként tisztelt. A mizantrófia apostolaként közismert gondolkodó vajmi kevés kételyt táplált a felsőbbrendű ember létezése iránt: „És itt az lesz a fontos, hogy valami valóban meglevőt érthetően kimondjunk s nem azt, hogy valami nem valódit, valamiféle képzelet ereje által mesterségesen életre keltsünk.”. Friedrich Nietzsche a Herrenvolk, vagyis vezérfaj névvel illetett embertípust tartotta a jövő emberének: úgy képzelte, a faj már jelen van a Földön, csak arra vár, hogy színre léphessen. Adolf Hitler másik szellemi kalauza, Richard Wagner osztotta véleményét, és úgy hitte, hogy Jézus Krisztus is eme árja faj leszármazottja volt. A felsőbbrendű ember elmélete azonban korántsem Nietzsche, avagy Wagner kizárólagos leleménye volt: az istenszerű lények, vagyis árják mítosza számos kultúrában felbukkant, és hosszú évszázadokon át, öröklődött generációról generációra. Az ilyesféle lény leírásában azonban már korántsem egységes az okkultista szakirodalom. A gótikus irodalom örök klasszikusa, H. P.
Lovecraft formátlan, sötét víziókban találkozott velük, s megjelenésüket kifejezetten ijesztőnek találta: elborzasztó, ember számára kontrollálhatatlan hatalommal bíró, félelmetes figurákként festette le őket. Aliester Crowley nagy hatású tanítója és az Arany Hajnal Rend alapítója, Samuel Mathers arról számolt be, hogy fizikailag is találkozott ezekkel a lényekkel. A mágus a következőképpen számolt be tapasztalatairól: „Semmit sem tudok mondani azokról a Titkos Vezérekről, akikre hivatkozom…(…). Ami engem illet, azt hiszem, olyan emberekről van szó, akik e földön élnek, de rettenetes, emberfeletti hatalommal rendelkeznek… Valóságos kapcsolataim is bizonyítják, mennyire nehéz a közönséges halandónak, ha mégoly fejlett is, kibírni a jelenlétüket (…). Ellenkezőleg, éreztem, hogy olyan szörnyű erővel állok kapcsolatban, amelyet csak ahhoz tudok hasonlítani, mikor valaki mellett a heves viharban becsap a villám, s ezt az állapotot még légzési nehézség is súlyosbítja… Az idegi eredetű kimerültséget, amelyről beszéltem, hideg verejtékezés, orron, szájon és olykor a fülön át, történő vérzés kíséri.” Tanítványa, Aliester Crowley hasonló vélekedésen volt. A férfi, aki a Németországban is jelenlévő Ordo Templi Orientis rend Nagymestere volt, s ezáltal jelentős hatást gyakorolt a Thule Társaság tagságára, hite szerint egyenesen a kozmoszból kapta az Új Világrendre vonatkozó információkat. 1904ben több üzenetet is fogadott, amelyek az új világ alapvető doktrínáit fedték fel előtte: spirituális, vallási, művészeti, társadalmi és egyéb téren is pontos direkciók voltak ezek. Aliester Crowley egy felsőbbrendű faj eljövetelét várta, ám úgy vélte, hogy az evolúció folyamata mágikus eszközökkel felgyorsítható, és megfelelő energiák fókuszálása esetén, jól megválogatott formulák által ez a szuperember megteremthető. Madame Helena Blavatsky teozófiai doktrínái is beszámoltak egy felsőbbrendű faj létezéséről, amely a világ uralására hivatott. A modern nyugati spiritizmus szülőanyja az emberfeletti embert egy isteni természetű lényként írta le, amely, ha eljő az idő, és feltűnik a Messiás, megmutatkozik a maga teljességében, és elhozza az új kort. Adolf Hitler, azonfelül, hogy a nyilvános fórumokon is rengeteget szónokolt az Übermensch szerepéről, szűk körben több alkalommal
is beszámolt elméleteiről, illetve személyes tapasztalatairól. Dr. Hermann Rauschning, Danzig kormányzója több ízben is értekezett Adolf Hitlerrel ebben a kérdésben. Egyszer, mikor a fajok mutációjáról, az emberi evolúció menetéről cseréltek eszmét, az orvos meglepetten tapasztalta, hogy a Führer a német vérvonal mesterséges javításáról, a genetikai állomány tudatos fejlesztésének lehetőségéről mesél. Dr. Hermann Ruschning nem kevéssé meglepődött Hitler szavain, és bátorkodott ellentmondani: arra figyelmeztette vezérét, hogy a természetes kontraszelekció csak lassanként formálja az emberi fajt, ezért az árja vérvonal kialakulása rengeteg időbe telik, amely időtartamot ugyan lehetséges csökkenteni, de a folyamatot nem lehet évekre, vagy akár hónapokra redukálni mesterséges beavatkozások sorozata által. Adolf Hitler erre felpattant székéből, és hangosan felkiáltott: „Az új ember köztünk van! Többet akar hallani? Elmondok egy titkot. Én láttam ezt az embert. Rettenthetetlen és kegyetlen. Féltem tőle.” A danzigi kormányzó visszaemlékezése szerint a beszélgetésnek itt szakadt vége: Hitler lázas, eksztatikus állapotba került, és kiparancsolta őt a szobából. A náci okkultista társaságok, miként a Thule Társaság, a Vril Társaság, az Ahnenerbe, a Hadtudományos Kutatások Intézete vagy a Geheimnisvolle Korps, valamennyien a Herrenvolk-teóriát voltak hivatottak igazolni, és azon munkáltak, hogy kapcsolatba lépjenek az emberfeletti emberekkel, illetve a germán vérvonal nemesítése által a német népet is hozzájuk hasonlóvá tegyék. A szadista orvosi kutatások, az élő alanyokon végzett kísérletek, a százszámra végrehajtott boncolások, a Heinrich Himmler által vezetett Lebensborn-program, a Marianna Blavatsky által vezényelt szadista vérmágia-rítusok, és a haláltáborok mind-mind a fajelmélet gyakorlati megvalósításának a szolgálatában álltak. KARL ERNST HAUSHOFER TANÍTÁSAI A kudarcba fulladt Müncheni Sörpuccs után Adolf Hitler szabadságvesztésre ítéltetett, amelyet Landsberg börtönében kellett letöltenie. A külvilágtól ugyan elzárták, de mégsem maradt magára:
hű társa, Rudolf Hess, miután értesült a Hitlerre mért büntetésről, önként vállalt száműzetését feladva visszatért Németországba, és jelentkezett a hatóságoknál. Rudolf Hesst elítélték, így rövidesen ismét Adolf Hitler mellett találhatta magát. A leendő Führer így nem nélkülözte az értő társaságot, hisz bizalmasa önnön magához hasonlóan az okkultizmus szakértője és a Thule Társaság tagja volt. Idő bőven állt rendelkezésükre, így Rudolf Hess és Adolf Hitler komoly eszmecseréket folytattak, amelyek oda vezettek, hogy az NSDAP feje úgy döntött: írott formában rögzíti politikai és faji elképzeléseit. A közvélemény tudja, hogy a börtönben töltött idő során öltött formát a nácizmus bibliájaként ismert Mein Kampf, ám nem ez volt az egyetlen jelentőségteljes esemény, amely a landsbergi börtön cellájában esett meg: itt találkozott Adolf Hitler azzal az emberrel, aki alapvetően megváltoztatta gondolkodásmódját, és felkészítette őt a hatalomért vívott harcra. A müncheni egyetemen Rudolf Hess tanársegédként dolgozott egy oktató, Karl Ernst Haushofer mellett. A professzor roppant furcsa jelenség volt: amellett, hogy bejárta Távol-Keletet és Indiát, alapos tanulmányokat végzett Ázsiában, kiváltképpen Japánban, ahol diplomataként hosszabb időt volt szerencséje eltölteni. Több területen is végzett kutatásokat: egyrészt a germán faj eredetét vizsgálta, másrészt a keleti vallásokat és a helyi miszticizmust, rituálékat és mágikus tanokat kutatta. Karl Haushofer professzor elmélete szerint a germán faj keletről, pontosabban Közép-Ázsiából származik, a buddhizmus általa eredetinek tartott formáját pedig a német törzsi vallásokkal és a nordikus kultúrával rokonította. Rudolf Hess sokat tanult a világjárta egyetemi oktatótól, és roppant mód tisztelte őt sokoldalú és szerteágazó tudásáért, ám legfőképpen Karl Haushofer titkos tanok terén felmutatott képességei bűvölték el. Az egyetemi tanárról csak a beavatottak szűk köre tudta, hogy képes belelátni a jövőbe, kivételes adottságai és ismeretei révén meg tudja jósolni az eljövendő eseményeket. Az első világháborúban Karl Haushofer tábornokként harcolt, a hadvezetés pedig, tisztában lévén a férfi különleges képességeivel, rendszeresen kikérte tanácsát. Az okkult szeánszok során az egyetemi professzor az ellenség várható
hadműveleteiről, a támadások irányáról és időpontjáról tájékoztatta a hadvezetést. Németország katonai bukása után Karl Haushofer levette a tábornoki egyenruhát, és civilben folytatta tanulmányait. Főleg politikai földrajzzal foglalkozott, megalapította a Geo-Politika című szakmai folyóiratot, és számos cikket publikált a német sajtóban. Az okkultista szakember ügyelt rá, hogy a külvilág felé egy támadhatatlan materialista tudós képét közvetítse, így titokban, mindenféle kellemetlen zaklatás és híresztelés mellőzésével folytathatta a miszticizmus gyakorlását és tanulmányozását. 1918ban Karl Haushofer csatlakozott a Thule Társasághoz, és aktívan részt vállalt a csoport munkájában – Rudolf Hess vallomása szerint nem annyira Dietrich Eckart, hanem Karls Ernst Haushofer volt az okkultista tömörülés valódi Nagymestere, ő volt a legfőbb varázsló, aki a háttérben a szálakat mozgatta. A szánalmas kudarcba torkollott sörpuccs után Karl Haushofer vállalta, hogy rendszeres látogatásokat tesz a landsbergi börtön cellájában, és folytatja a Thule Társaság tagjainak képzését. Az egyetemi oktató eleinte kifejezetten kerülte Adolf Hitler társaságát: korántsem tartotta oly sokra a férfit, mint Dietrich Eckart, vagy a Thule Társaság tagjainak többsége. Komikus küllemű, gőgös ambíciókat tápláló, önkénnyel telített figurának vélte, aki ugyan kiválóan bánik az utca emberével, de kellő elegancia és alázat hiányában sohasem juthat el a megvilágosodásig. A náci politikai mozgalmat tudatlan csőcselék hányaveti csürhéjének tartotta, akik szemlátomást képtelenek törvényes erővel fellépni ellenfeleikkel szemben. Karl Haushofer csak a sörpuccs után revideálta véleményét, és fedezte fel Adolf Hitler és az NSDAP politikai potenciálját, ám még ennek ellenére sem állt rá könnyedén, hogy teljesítse Rudolf Hess kérését. A bírósági tárgyalás eseményei meggyőzték róla, hogy Hitler korábbi elképzeléseivel szemben jóval határozottabb és dinamikusabb vezető, ki vész idején sem hajlik meg idegen akarat előtt, és szükség esetén tűzön-vízen át érvényesíti akaratát. A professzor növekvő érdeklődéssel figyelte Adolf Hitler eljárás során tanúsított viselkedését, ahogy a komikus küllemű férfi ellentmondott a bíráknak és az államügyésznek, hangzatos, logikailag jól felépített érveivel gyakorlatilag vád alá helyezte a
teljes testületet. Haushofer egyre növekvő tisztelettel viseltetett az NSDAP vezére iránt, aki mérhetetlen daccal és gőggel, szilárdan megvetett lábbal állt az ítélőszék hatalma előtt. A legfontosabb érv mégis az lehetett az okkultista szakértő számára, hogy egykori tanársegédje szabadságát feladván is követte választott vezérét – Rudolf Hess kérésére pedig már nem mondhatott nemet. Karl Ernst Haushofer napi rendszerességgel tette tiszteletét a foglyoknál, és hosszú órákon át, tartózkodott társaságukban. A tábornok fokozatosan, napról-napra fedezte fel Adolf Hitler tehetségét és járatosságát: miután felfedte személyiségének és tudásának addig nem látott rétegeit, a korábban komikusnak tartott figurát egyre nagyobb tisztelettel övezte. Megértette az Adolf Hitlerben szunnyadó energiák jelentőségét, és immár nem a csőcselék vezéreként, hanem – miként Dietrich Eckart is tette – a német nép eljövendő Messiásaként tekintett a férfira. Nem tudni pontosan, mi történt a vizitációk alkalmával, mint megannyi más esetben, itt is csupán csak találgatásokba bocsátkozhatunk. Rudolf Hess ugyanis olyannyira tartott a varázslóként tisztelt tanárembertől, hogy nyilvános fórumokon sohasem nyilatkozott érdemben az együtt töltött időről, Adolf Hitler pedig minden erejével azon volt, hogy rejtse kettőjük kapcsolatának eme aspektusát. Megkérdőjelezhetetlen tény, hogy az Adolf Hitler által oly sokat hangoztatott „Lebensraum-Theorie”, vagyis az élettérelmélet a geopolitikus szájából hangzott el első ízben: Karl Haushofer volt az, aki kidolgozta az ördögi elképzelést, és társai elé tárta a teóriát, amelyet a leendő Führer gyorsan magáévá tett, és a professzor hozzájárulásával a Mein Kampf alaptézisei közé emelt. „A tér nemcsak a hatalom eszköze, hanem maga a hatalom. (…) Az egész nemzetet fogom megtanítani újra a földrajz történelemben játszott szerepére, hogy egyetlen fiatal német se helyi viszonyokban, inkább kontinensekben gondolkozzon.” – nyilatkozta Karl Haushofer, tanítványai előtt. Az egyetemi tanár tehát súlyos érveket adott Adolf Hitler kezébe, aki kicsiszolta, később pedig hatékony fegyverként forgatta őket a hatalomért vívott harcban. Karl Haushofer azonban nemcsak geopolitikából, de kevésbé materialista szemléletű tárgyakból is továbbképezte a börtönbe
kényszerített nácikat. Minden bizonnyal felfedte előttük az ázsiai utazások során szerzett ismereteit, beszámolt a buddhizmus terén folytatott kutatásairól és az árja faj származásával kapcsolatos elképzeléseiről. Miként az is elképzelhető, hogy ennél jóval tovább ment, és beavatta Hitlert, illetve Hesst a jövőbelátás mágikus rítusára. A kronológiát böngészve szembeötlő, hogy a Führer több ízben is boszorkányosan ügyesen bánt az időzítéssel, és fontos katonai, illetve politikai eseményekkel kapcsolatban tett hátborzongatóan pontos jóslatokat, illetve hozott olyan döntéseket, amelyek nem kevés „előrelátást” feltételeztek – meglehet, hogy elsajátított valamit Karl Haushofer különleges képességeiből? Az egyetemi tanár sokat és hosszasan beszélt saját fajelméletéről, a Herrenvolk tenyésztéséről és a germán vér tulajdonságairól, és különböző mágikus rítusokba vezette be Hitlert, amelyek a faji minőségjavítására voltak hivatottak. Az együtt töltött délutánok múlásával Karl Haushofer immár szilárdan hitt benne, hogy az osztrák származású náci vezető a német nép Messiása, aki képes lesz valóra váltani elképzeléseit és elméleti törekvéseit, így valamennyi tudását megosztotta vele. 1924 nyara kulcsfontosságú eseményeket hozott a landsbergi börtönben raboskodó Adolf Hitler számára. Karl Haushofer beavatta őt a titkos tanokba, hozzáférhetővé tette számára mindazon tudást, amelyet ő évtizedeken át, aprólékosan gyűjtött össze és formált rendszerré. Az okkultista iskola legfontosabb oktatási tétele a Helena Blavatsky által írott Titkos doktrína című könyv értelmezése volt. Ez a munka megkerülhetetlen alapvetésnek számított mind a Thule Társaság, mind a Vril Társaság, mind az egyéb okkultista mozgalmak számára: a felvételt kérő jelöltek felkészültségét azon mérték le, hogy menynyire értette meg és sajátította el a könyv tartalmát. Adolf Hitler korábban nem merült el igazán Madame Blavatsky munkásságában: ismerte ugyan a könyvet, de rejtett dimenzióit és valódi mélységeit nem fedezte fel. Felismerte a nyilvánvaló összefüggéseket, de nem látta meg a rendszerben rejlő gyakorlati potenciált, a praktikus hasznosítás lehetőségét. Karl Haushofer volt az, aki bevezette őt az okkultista
alapvetés rejtelmeibe, és felfedte előtte a teozófia valódi titkait. A Dietrich Eckart által megkezdett képzés új szakaszához érkezett: a leendő Führer olyan ismeretekkel és képességekkel lett gazdagabb, amelyek összessége minden másnál hatékonyabb fegyvernek bizonyult a hatalomért folytatott harcban. Karl Ernst Haushofer feltárta előtte tudását és megosztotta vele titkos törekvéseit, amelyeket immáron Adolf Hitler volt hivatott valóra váltani. ADOLF HITLER, A MESSIÁS „Íme, itt a vezetőnk, akit Isten küldött, hogy a szükség órájában megsegítse a német népet!” – kiáltott fel Houston Stewart Chamberlain, az angol származású náci, mikor 1923 októberében első ízben találkozott Adolf Hitlerrel. Az idős okkultista, miként azt a Thule Társaság környékén felbukkanó személyek esetében megszokhattuk, felettébb bizarr figura volt: származását tekintve angol, választott nemzetségét tekintve német, és szélsőségesen nacionalista. Houston S. Chamberlain a szigetországban született, de nem sokáig tartózkodott Nagy-Britanniában. Fiatalkorát már Párizsban töltötte, ahol egy éles elméjű és tanult, ám roppant szigorú porosz nevelőtanár gondoskodott szellemi és fizikai fejlődéséről. Egyetemi tanulmányait Franciaországban kezdte, de Németországban fejezte be, majd 27 éves korában Drezdába költözött. Ekkor fedezte fel Richard Wagner zsenialitását, és rövidesen a mester elkötelezett hívévé szegődött. Az egyoldalú rajongás rövid időn belül kölcsönös barátságra váltott: Houston S. Chamberlain oly szoros kapcsolatot alakított ki az ismert zeneszerzővel, hogy Wagner tétovázás nélkül áldását adta a lányával köttetett házasságra. A férfi viszonylag későn, húszas évei végén kezdett el írni, választott anyanyelvén, németül szövegezte meg könyveit. Roppant példányszámban elkelt munkájában, amely a „Tizenkilencedik század alapjai” néven vált az olvasók kedvencévé, Richard Wagner és Friedrich Nietzsche világát kovácsolta egységbe, komoly hatást gyakorolva ezáltal a pán-germán mitológia bűvkörében élő személyekre. Nevezett könyvet Vilmos
császár oly jelentőségteljes munkának tartotta, hogy udvarába hívatta az írót, és szellemi tanácsadójának nevezte ki. A brit állampolgárból lett német hazafi maga mellett tudhatta a korszak legnagyobb gondolkodóinak és leghatalmasabb politikusainak támogatását: Friedrich Nietzsche és Richard Wagner után maga Vilmos császár is megajándékozta őt értékes barátságával. Houston Stewart Chamberlain felemelkedésében komoly szerepet játszott, hogy maga is hitte és gyakorolta a metafizikai tanokat. Ismerősei szerint a férfi nemcsak elméleti síkon, de a gyakorlat terepén is komoly tapasztalattal rendelkezett a miszticizmus tárgykörében: különböző szellemek jelentek meg előtte, könyveit pedig a démonikus megszállottság állapotában írta. Legfontosabb munkája, amelyből Adolf Hitler is jócskán merített saját rasszizmuselmélete megalkotása során, a „Fajok és történelem” névre hallgatott. A nácik által alapművé emelt könyvet Chamberlain egy vidéki utazást megszakítva, hotelszobájába bezárkózva, alig nyolc nap alatt írta meg. Kortárs beszámolók szerint a férfi, miután elillant a transzszerű állapot, maga sem ismerte fel munkáját: sem a tartalmi összefüggésekre, sem a formai megoldásokra nem emlékezett. A visszaemlékezések szerint Chamberlain időnként valamiféle démonikus megszállottság állapotába került, amely állapot jegyeit időnként Adolf Hitleren is fel lehetett fedezni. „Nem vagyok író. Csak dolgozom a tollal, ez a legtöbb, amelyet életemben tehetek – és használom a tollat, legjobb képességeim szerint, hogy fontos hatást gyakoroljak a fontos emberekre.” – írta Chamberlain egy barátjának, Hans von Wolzgennek, egy 1896. február 16-án keltezett levélben. A brit származású írót sokan Friedrich Nietzsche szellemi örökösének, a germán faj ügyének élharcosaként tartották számon. Munkáiban a német faj felsőbbrendűségéről és a pángermán mitológia alapvetéseiről, történelmi végzetről és transzcendentális konstellációkról szónokolt, és bátran jelentette ki, hogy a felsőbbrendű faj, az übermensch tenyészthető: „Ahogyan a mesterséges stimulálás útján a gyöngy is kifejlődik, úgy kell a német elmének az árja népeket a faji felsőbbrendűség és a világuralom felé vezetnie.” – hangzott meglehetősen egyértelmű állásfoglalása. Chamberlain elképzelései szerint Jézus Krisztus maga is árja volt, kit
nem szennyezett be szemita vér, s ki a germán fajért áldozta életét. Az író által megszövegezett árja-keresztény elmélet szerint a zsidók „negatív és elfajzott nép”, amely bemocskolja a germán vérvonalat, s így gyengíti az általa legnemesebbnek tartott fajt. Houston S. Chamberlain médiumként is kivételes tapasztalatokkal rendelkezett, közeli ismerősei bizonyosak voltak benne, hogy folyamatosan kapcsolatban áll a szellemek világával. Az okkultista szakértő előtt nemcsak démonok, de halott történelmi személyiségek, illetve szent emberek is megjelentek esetenként, akik tanácsokkal látták el őt, és kiterjedt oktatásban részesítették. A nácizmus előfutára saját beszámolója szerint többek között találkozott Ezékiellel és Phineas prófétával, aki Longinus Lándzsáját tartotta kezében. A Végzet Lándzsája visszatérő motívumként újra és újra felbukkant Chamberlain életében: első ízben Richard Wagner beszélt neki a kultikus darabról, majd a brit származású okkultista közel két évtizeden át kutatta a mágikus hatalommal felruházott fegyver történetét. Az okkultista szakember rengeteget értekezett apósával a Lándzsa jelentőségét és történetét illetően, kutatásai során nyert eredményeiről rendszeresen tájékoztatta a zeneszerzőt. Houston S. Chamberlain érdeklődése azonban nemcsak elméleti síkon bontakozott ki. Gyakorta látogatta a bécsi Hofburg Kincstárban elhelyezett fegyvert: hosszú órákon át figyelte elmélyülten a titokzatos relikviát, magába szívva annak energiáját, próbálván megérteni rejtett titkát, szellemének lényegét. Longinus Lándzsája, amely három évtizeddel később oly nagy hatást gyakorolt Adolf Hitlerre, Chamberlain életében is központi szerepet töltött be: energiafókuszként, titkos kapukat megnyitó szimbólumként kezelte a Krisztus oldalát megsebző fegyvert. A férfi archeológiai jellegű érdeklődése azonban túlmutatott a Lándzsa ügyén. Chamberlain komoly kutatásokat folytatott a Szent Grál történelmét, és számos más rituális jelentőségű, keresztény vagy pogány relikvia eredetét, illetve gyakorlati felhasználhatóságát illetően. Houston S. Chamberlain és Adolf Hitler első találkozására a Wagner család otthonában került sor – nem kell hozzá túl intenzív fantázia, hogy elképzeljük, miféle megtiszteltetés volt ez az NSDAP elnöke számára. Az idős filozófus és a fiatal politikus közt mély
barátság szövődött, amely idővel erős szövetséggé alakult. Mindketten hittek Longinus Lándzsájának hatalmában és a germán faj felsőbbrendűségében, maradéktalanul osztották egymás szélsőséges antiszemitizmusát, egyaránt kutatták a fizikai valóságon túl elhelyezkedő erőket, és komoly tapasztalatokkal rendelkeztek a démonikus megszállottságot illetően – nem csoda hát, hogy nagy érdeklődést és tiszteletet tanúsítottak egymás iránt. Az idős Houston S. Chamberlain tanítványává fogadta Adolf Hitlert, és élete utolsó éveiben komoly, széleskörű oktatásban részesítette. A brit származású okkultista kiváltképpen nagy figyelmet szentelt a faji tanokkal kapcsolatos kérdéseknek: elmagyarázta Hitlernek a Herrenvolk kitenyésztésével kapcsolatos elképzeléseit, az árja kereszténységgel és a germán vérvonallal kapcsolatos elméleteit. Nyilvánvaló, hogy Longinus Lándzsájával kapcsolatos ismereteit is feltárta tanítványa előtt, és továbbadta neki azt a tudást, amelyet még Richard Wagnerrel együtt formáltak ki megannyi év kutatásai nyomán. Houston Stewart Chamberlain, a legszélsőségesebb német nacionalisták egyike, 1927-ben hunyt el. Utolsó nyilvános cselekedeteként megáldotta Adolf Hitlert, és Messiásnak, a germán faj megmentőjének, az isteni akarat hordozójának, a német jövő letéteményesének nevezte az NSDAP vezetőjét. A VRIL TÁRSASÁG A Vril Társaság – más néven Fényes Páholy – a Thule Társaság belső tagságából szerveződő, az anyaszervezetnél is titokzatosabb és félelmetesebb csoportosulás volt. A Vril Társaság 1933-ban, röviddel a náci hatalomátvétel után alakult Karl Haushofer vezetésével. A rend nagymesteri tisztségét a geopolitika doktora látta el, aki a kezdetektől arra törekedett, hogy az ugyancsak túlnépesedett, legfeljebb nevében egységes Thule Társaság legkiválóbb koponyáit egy külön körbe tömörítse, amely zártságánál és szigorú szabályrendszerénél fogva nem elérhető a közemberek számára. A Vril Társaságba csak azok léphettek be, akik magas szinten művelték a rituális tanokat, otthonosan mozogtak a
mágia rendszerében és végletekig lojálisak voltak a nácizmus eszméjéhez, mindemellett a „Titkos Tanok” című munka beható ismerete is alapvető követelménynek számított. A Fényes Páholy elitizmusa azonban nem tartalmazott területi megkötéseket, így a páholy nemcsak Németország legkiválóbb okkultistáit gyűjtötte össze, de a kontinens számos más országából is érkeztek szakértők, de még a kontinensen kívülről is: japán, tibeti, orosz és egyéb nemzetiségű személyek is tartoztak a csoporthoz. A társaság neve („Vril”) egyfajta belső erők összességét, az ember spirituális energiáit összegyűjtő centrumot jelentett, amely feltárása és felszabadítása esetén az adott személy olyan hatalomhoz juthat, amely őt istenszerűvé teszi, és lehetőséget ad rá, hogy azt a hatalmat embertársai ellenében is gyakorolja, egyfajta rabszolgasorba döntve az „alsóbbrendű” fajok képviselőit. A Vril Társaság filozófiája szerint az, aki a Vril mesterévé válik, saját maga mesterévé válik, és zsarnoki befolyást szerez más személyek fölött. Az alapítók által szentként tisztelt iratok szerint akár pár gyermek, kik rendelkeznek ezzel az erővel, képes felülkerekedni több millió közönséges emberen – érthető hát, miért is érdeklődtek ily hevesen a nácik a rejtélyes belső energia iránt. Számos kultúrkörben felbukkan ez a fogalom, mint vissza-visszatérő elem, maga a teória oly vén, hogy eredete homályba vész: egyaránt nevezték Chinek, Ojasnak, Életerőnek, Asztrális Fénynek, Vrilnek vagy Odikus Energiának. Albert Pike így írta le a jelenséget: „A természetben tapasztalható erők legpotensebb képviselője, amely által akár egyetlen ember, aki birtokolja és képes az irányítására, forradalmasíthatja és megváltoztathatja a világ arculatát.” Karl Haushofer és társai el akarták sajátítani ezt a fajta titkos tudást. Elkeseredetten küzdöttek érte, hogy felszabadíthassák rejtett belső energiáikat, amely segítségével még több nyomorúságot és szenvedést hozhattak volna az emberiségre, fényes, örökkön tartó diadalra segíthették volna a nácizmus ügyét. A geopolitika alapítója tehát roppant ambiciózus célok elérése érdekében alapította a horogkereszt jelét viselő páholyt, amelynek tagsága ennek megfelelően ugyancsak összetett, mondhatni zavaros tevékenységet végzett: egyaránt foglalkoztak keleti és nyugati mágiával, hindu
miszticizmussal és ázsiai sámáni rítusokkal, kabbalisztikával és teozófiával. A csoport által vallott filozófia legfontosabb sarokköve azonban korántsem holmi több ezer éves tan, hanem egy újkori könyv volt, Bulwer Lytton „Az eljövendő faj” című munkája. Az 187l-es keltezésű kiadvány egy olyan emberi fajról értekezik, amely a genetikailag legértékesebb fajból alakult ki, és minden szempontból felülmúlja a korábbi fajok képviselőit: erősebb, intelligensebb és tisztább, egy istenszerű lény, amely uralma alá hajtja az emberiséget. Bulwer Lytton szerint ez a faj máris létezik, és a Föld központjában lévő barlangokban rejtőzik, várva a történelmileg megfelelő pillanatot, mikor a körülmények kedvező konstellációja által feljöhet a felszínre, és megkezdheti hódító hadjáratát. A társaság másik bibliája Jacques Bergier és Louis Pauwels „Mágusok hajnala” című munkája volt, amely közlései által szervesen illeszkedett a fent említett munkához. A fajelméletet mágikus rítusokkal vegyítő iromány legnagyobb hívői közé nem kisebb szakemberek tartoztak, mint Dr. Willy Ley, a kiváló rakétamérnök, egyszersmind a Vril Társaság tagja, illetve maga Karl Haushofer, aki kulcsszerepet töltött be Adolf Hitler spirituális tanulmányaiban. A Fényes Páholy Nagymestere és társai hittek a felsőbbrendű ember létezésében, és úgy vélték, hogy a titkos tanok megértése és gyakorlása által, különböző rítusokkal, koncentrációs gyakorlatokkal és más módszerekkel képesek rá, hogy kapcsolatba lépjenek ezzel a rejtőzködő ős-árja fajjal, illetve hogy ezen metódusok gyakorlása által a germán faj genetikai alapjain létrehozhatják ezt az istenszerű fajt. Az új emberéletre hívása az Új Kor, az Új Világrend kezdete volt, amely érdekében számos keleti, illetve nyugati koncentrációs technikát alkalmaztak. A legfontosabb alapot a Loyola Ignác által létrehozott ellenreformációs társaság, a Jezsuita Rend spirituális gyakorlatai képezték, de ezeket számos más módszerrel, így tibeti buddhista meditációs technikákkal, illetve sámáni rítusokkal keverték. Ezen módszerekkel kutatták hát a felsőbbrendű, vagy atlantiszi fajt, és ezen módszerek által kívánták reprodukálni az ősi árja vérvonalat. Céljuk tehát az emberi faj átalakítása, egy felsőbbrendűnek tartott mutáció kitenyésztése volt, amely arra volt
hivatott, hogy uralkodjon a Földön. Wulf Schwartzwaller könyvében („Az ismeretlen Hitler”) így ír a Fényes Páholyról: „Berlinben Haushofer megalapította a Fényes Páholyt, amely Vril Társaság néven is ismeretes. A Páholy célja az árja faj eredetének vizsgálata volt, valamint olyan gyakorlatok végrehajtása, amelyek koncentrációs technikák által felébresztik a „Vril”-t.”. Karl Haushofer eredetileg egy orosz varázsló és metafizikus, George Gurdjieff tanítványa volt. Mind Gurdjieff, mind Haushofer úgy vélte, hogy kapcsolatban állnak a titkos tibeti páholyokkal, amelyek az emberfeletti ember titkát birtokolják. A Páholy tagsága közt helyt kapott Hitler, Rosenberg, Himmler, Göring és Hitler személyes pszichológusa, Dr. Morell. Tudni, hogy az Aliester Crowley által vezetett Ordo Templi Orientis németországi páholyának egyes tagjai és Gurdjieff kapcsolatban álltak Hitlerrel (ezt a kapcsolatot később a brit titkosszolgálat fel is használta egy akció tervezése és végrehajtása során), és támogatták őt törekvéseiben. Adolf Hitler szokatlan meggyőzőereje, amely által emberek millióit kényszerítette zsarnoki akarata jármába, sokkalta érthetőbbé válik, ha figyelembe vesszük, hogy elsajátította Gurdjieff titkos pszichológiai technikáit. A Karl Haushofer által átadott technikák a szúfi és a tibeti lámaizmus tanaiból eredtek, és rokonságban álltak a Zöld Sárkány Társasága, nevű japán zen közösséggel – nyilvánvaló, hogy a Führer páratlanul szuggesztív beszédei során alkalmazta ezeket a technikákat. Az angolszász hatalmak 1933-ban értesültek először a Vril Társaság létezéséről és tevékenységi profiljáról. Az információkat az emigráns Willy Ley adta ki. A rakétatudós beszámolt a szervezetről, ám meglehetősen komolytalan képet festett a Fényes Páholyról, ezáltal fedve el valós arcát. Willy Ley ugyanis, bár tagja volt a Vril Társaságnak, csak az alsóbb páholyokba nyert bebocsátást, így nem tudhatott a vezetés sátáni ambícióiról (a tagság nemcsak a külvilággal szemben őrizte titkait, de a felsőbb körök sem fedték fel valós törekvéseiket az alacsonyabb szinten beavatott tagok előtt). Willy Ley a kihallgatások során elmondta, hogy a Vril Társaság
keményvonalas náci szervezet, vezetője, Karl Haushofer pedig titkos tudások ismerőjének tartja magát, kinek célja a tökéletes árja faj megteremtése. Beszámolt a mágikus rítusokról, a szeánszokról és az okkultista szertartásokról, ám – mivel saját maga bevallása szerint nem hitt az ilyesféle hatalmak létezésében – sokkalta inkább elmeháborodott nácik játszótereként, mint valós fenyegetésként tüntette fel a csoportosulást. Úgy vélte, a Fényes Páholy ártalmatlan szervezet, amely képtelen hatást gyakorolni a politikai és katonai eseményekre, és általában semmi befolyása nincs a világi ügyekre – tévedéseken alapuló beszámolójára a történelem adott könyörtelen cáfolatokat. A Vril páholya egészen 1939-ig tevékenykedett civil formában, mikor Heinrich Himmler a szervezetet beolvasztotta az Ahnenerbe nevű náci okkult hivatalba, amely hivatal a Harmadik Birodalom félhivatalos okkultista szervezeteit volt hivatott az SS ellenőrzése alatt egyesíteni. Ettől kezdve Haushofer, Wessel, Rosenberg, és társaik páratlanul bőséges anyagi és személyi erőforrások feltétlen támogatását élvezve végezhették tevékenységüket, és megkezdhették tanaik gyakorlati megvalósítását. NÁCI SZIMBÓLUMOK: A HOROGKERESZT „A szimbólumok a kulcslyukak a világűrben lévő ajtókban, amelyeken át az ember beléphet az örökkévalóságba.” – vetette papírra Manly P. Hall „Lectures of Ancient Philosophy” című könyvében. Adolf Hitler és tanárai, Karl Haushofer és Guido von List, Ernst Pretzsche és Walter Stein, a thulisták és a Vril Társaság tagjai valamennyien hittek a szimbólumok hatalmában – így a náci mozgalom számára roppant jelentőséggel bírt, miféle jelkép alatt egyesíti erőit, és miféle jelkép alatt indítja el világhódító menetét. A szvasztika, mint okkultista szimbólum, sokáig ismeretlen volt a nyugati világ számára. Az emberek többsége az 1934-es nürnbergi NSDAP nagygyűlést követően ismerte meg a jelképet, mikor a nácik körülbelül 35 000 darab, zászlókra, függönyökre, karszalagokra és egyéb, változatos felületekre helyezett horogkereszt közepette tartottak fenyegetően erőteljes, szuggesztív demonstrációt. Majd, a
történelmi események fényében, a közvélekedés a szvasztikát mint a halál és a pusztítás jelképét kategorizálta, és elválaszthatatlanul a nácizmus intézményéhez társította. Pedig a horogkereszt korántsem a torz náci okkultizmus leleménye, hanem az emberiség legősibb szimbólumainak egyike, amely Kelet-Ázsiától Közép-Amerikáig, Észak-Európától Indiáig ismeretes. Valószínű, hogy Adolf Hitler az indiai vonatkozások miatt bukkant rá a jelképre, és emelte át, hogy bizonyos módosítások után az okkult eszmékkel átitatott Harmadik Birodalom legfőbb jelképévé tegye. A náci vezér a 20-as éveiben egyéb vallások és filozófiai rendszerek mellett behatóan tanulmányozta a hinduizmust és a buddhizmust. A fiatal Adolf Hitler elolvasta és értelmezte a Bhagavad Gitát és a szent védikus irodalmat, a jógát, az indiai asztrológiát és okkultizmust, miként Schopenhauertől is sokat tanult a keleti bölcseleteket illetően. A náci vezető tehát alaposan elmélyedt a keleti tanokban: valószínű, hogy ekkor bukkant rá a hinduk és a zoroasztriánusok által is alkalmazott szimbólumra. A szvasztika eredeti, indiai formájában roppant gazdag és erős szimbólum, így számos jelentéssel bír: egyaránt jelzi a végtelen erőt, a Napot, a Nap fényességét és apadhatatlan energiáját, az élet kerekét, a növekedés és a halál folyamatos változását, a jó szerencsét; de egyéb fogalmak is társíthatok hozzá. A buddhizmus eredeti, puritán irányzata valószínűleg a zoroasztriánus Napkultuszból emelte át és alkalmazta a jelet, amely a fényes égitest végtelen erejét volt hivatott szimbolizálni. Egyaránt tükröződik benne Káli istennő princípiuma és Síva tánca, a szvasztika négy ága pedig a négy évszakot és az évszakok folyamatos változását demonstrálja. India egyes térségeiben a horogkereszt eredetileg a kígyó szimbóluma volt, ilyen minőségében pedig Síva templomait, áldozati oltárokat, illetve a lakóházak bejárati ajtóit díszítette. A szubkontinensen tehát széles körben alkalmazták a szvasztikát, és mind jobb felé forgó, mint bal felé forgó változatát ismerték. Emellett a horogkereszt felbukkant az ősi Mezopotámia szimbólumai között, illetve az Ishtar nevű sémita istennő szimbólumaként is szolgált, mint a haladás jelképe. A horogkereszt azonban, mint arról már szó esett, nemcsak a
keleti kultúrkörben, de az ősi germán kultuszokban, az északamerikai navaho indiánok ábrázolásaiban, a skandináv Thormítoszban, a Kanada területén őshonos Saskatchewan indiánok kultúrájában is felbukkant, de még a brit szigetek korai keresztény kolóniái is ismerték és használták a jelzést (a druidakultusz követői a '30-as években is viselték a szimbólumot). A különféle szabadkőműves mozgalmak és a hermetikus mágiával foglalkozó szervezetek, mint az Arany Hajnal rendje, széles körben alkalmazták a jelet. Guido von List, a botrányos ceremóniáiról közismert okkultista szakértő, a horogkeresztet roppant büszkeséggel ősi árja szimbólumként azonosította, és ugyancsak felháborodott rajta, hogy nem-árja népek is széles körben alkalmazzák – kiváltképpen a bit druidák ebbéli gyakorlata irritálta kényes ízlését. Friedrick Krohn 1919 májusában publikálta memorandumát, amely az „Alkalmas-e a horogkereszt a Nemzetiszocialista Párt jelképének?” címre hallgatott. Krohn a „balkéz” szvasztika alkalmazását javasolta, amely a buddhista terminológia szerint a szerencse és az egészség jelképe, még elutasította a „jobbkezes” horogkereszt alkalmazását. A „jobbkezes” horogkereszt ugyanis korántsem a pozitív energiák fókuszálására volt hivatott: a szerencsével szemben a hanyatlást, az élettel szemben a halált ábrázolta. Ennek megfelelően alapjaiban eltérő rítusokhoz használták ezeket a jelképeket, és alapjaiban eltérő okkultista technikák kapcsolódtak hozzájuk. Az ősgermán okkultizmus tanai azonban nem különböztették meg ily élesen az óramutató járásával azonos irányba, illetve ellenkező irányba forgó horogkeresztet, így Hitler úgy döntött, hogy a „jobbkezes” szvasztikát alkalmazza. Ez a szimbólum korántsem volt idegen a leendő Führer számára, hisz a titkos tanokkal foglalkozó Thule Társaság már korábban letette voksát a „jobbkezes” horogkereszt mellett, amelyet jelképévé emelt. A tizenkilencedik századi okkultisták és a pre-náci ideológiák alapítói tehát már alkalmazták a szvasztikát, amelyet valószínűleg Helena Blavatsky terjesztett el eme körökben. A Teozófiai Társaság alapítója a „korai árja misztikus koncepció szülöttének”, „az alfa és az ómega univerzális teremtő energiáinak” fókuszának, az „életerő, a Napból
származó energia, illetve „a ciklikus megújhodás” jelképének tartotta, ekként vezette be a szimbólumot. A Madame Blavatsky által létrehozott Teozófiai Társaság emblémájában így a kopt kereszt, a hatágú csillag és a kígyó, valamint az obskúrus jelmondat („Egyetlen vallás sem magasabb rendű, mint az igazság”) mellett a szvasztika is helyt kapott – igaz, annak bal felé forgó, tehát pozitív értékek kifejezésére hivatott változata. Blavatsky úgy vélte, hogy miként az emberi evolúció hét foka csúcsán az árja faj helyezkedik el, az okkultizmus hét szimbólumának a horogkereszt a végső és legnemesebb, legerősebb kifejeződése. A Thule Társaság azonban a tőr és a falomb mellett már a „jobbkezes” horogkeresztet alkalmazta, amely döntés az indiai gyökerek ismeretét, a jelkép tudatos használatát sugallta. Adolf Hitler azonban másként döntött: részben elvetette Friedrich Krohn javaslatát, az elébe tárt dokumentum más kiírásait azonban elfogadta, így a náci szimbólum színeivel kapcsolatban is áldását adta a memorandumra. Az NSDAP szimbólumává így a horogkereszt „jobbkezes” változata vált, melynek színe fekete, kört formáló háttere fehér, az alap színe pedig vörös. Az így létrehozott szimbólum 1920 májusában debütált, mint a nemzetiszocialista mozgalom új jelképe. Adolf Hitler mélyen hitt a jobb irányba forgó horogkereszt erejében: felsőbbrendű jelképnek tekintette, amely kozmikus energiákat fókuszál. Mindez nemcsak a leendő Führer okkultista elhivatottságát példázza, de az a tény, hogy a teremtő energiákat tükröző szimbólumot annak inverz változatával, a pusztítást és halált jelképező „jobbkezes” szvasztikával cserélte fel, jól demonstrálja, hogy Adolf Hitler nem a világos, hanem a sötét oldaltól várt támogató energiákat a nemzetiszocialista mozgalom számára. A horogkereszt, mint szimbólum egybeforrott a nácizmussal. A szvasztikát, mint erőfókuszt és okkult jelképet a Harmadik Birodalom vezetése számtalan formában és módon megjelenítette: hivatalos okiratokon és egyenruhákon, repülőgépek és más haditechnikai eszközök felületén, övcsatokon és pecséteken, lobogókon és bélyegeken, illetve olyan hétköznapi használati tárgyakon, mint például a hadsereg által használt evőeszközök. Adolf
Hitler és társai hittek a horogkereszt hatalmában: a nürnbergi pártgyűléseken több tízezer szvasztika vette körül a náci diktátort, aki erőt merített a szimbólumból, és a tömeg energiájának fókuszát látta benne. AZ SS: HEINRICH HIMMLER ÚJ LOVAGRENDJE A Schutzstaffel, majd a Waffen-SS a Harmadik Birodalom legfontosabb katonai testülete volt, az állami hatalom mindenhatóságának szimbóluma, a germán fajelmélet megtestesült bizonyítéka. Az 1925-ben felállított SS kifejlett állapotában nem csupán egy elit katonai szervezet volt, hanem sokkalta több: a germán faj genetikai állományának hordozására, nemesítésére és örökítésére hivatott gigantikus eugenikai kísérlet, egyszersmind kultikus jellegű új lovagrend. Heinrich Himmler, miután 1929-ben átvette a Schutzstaffel parancsnokságát, alapvető és széleskörű változásokat, eszközölt a szervezet sorain belül. Himmler kinevezésekor az SS alig 300 főből álló, csak perifériális jelentőségű csoportosulás volt, amely sem komoly hatalommal, sem jelentős eszközökkel nem rendelkezett, ám a náci párt féktelen ambíciókat dédelgető tagja elhatározta, hogy meghatározó erővé teszi a szervezetet. Heinrich Himmler törekvéseit alapvetően befolyásolta a férfi okkultizmus és miszticizmus iránti vonzalma. A többek között asztrológiával is foglalkozó vezető hitt a pángermán fajban és a fajelméletben, a német Messiás eljövetelében és a germán mitológia hatalmában. Heinrich Himmler misztikus világfelfogása nemcsak elméletben, de gyakorlatban is megmutatkozott, így rendszeresen részt vett különböző okkultista rítusokban és titkos találkozókon. Az SS feje szilárdan hitt a német lovag-SS katonák: a genetikai elit rendek erejében, így a Védosztagot nemcsak és kizárólag világi szervezetnek, de a pángermán vallás legfőbb letéteményesének, egy újonnan felállított lovagi rendnek tekintette, amely isteni erők által támogatva győzedelmeskedik Németország ellenségei fölött. Heinrich Himmler legnagyobb példaképei közé Madarász Henrik császár, Loyola Ignác jezsuita atya, illetve a misztikus hatalommal
felruházott Richard Wagner tartoztak. Madarász Henrik volt az, aki megteremtette a germán lovagrendet – a lovagrend szokásaiból és szimbólumrendszeréből Himmler bőven merített, mikor meghatározta az SS által használt jelképeket. Loyola Ignác és a jezsuita rend hatása leginkább a Védosztag életét meghatározó alapelvekben mutatkozott meg. Az abszolút engedelmesség és a könyörtelen szigor által igazgatott hierarchia az SS elidegeníthetetlen része, a szervezet legfontosabb ismérve volt, amelytől senki nem térhetett el, és amely megszegését könyörtelenül büntették („Hűségem a becsületem” – szólt az SS jelmondata). Richard Wagner, az antiszemitizmusáról híres zeneszerző-géniusz, munkásságával oly hatást gyakorolt a férfira, hogy elhatározta, újjáépíti Wewelsburg várát, amely az SS legfőbb központjává fog válni. A várban az Artúr-legendakörben szereplő kerékasztalhoz hasonló alkalmatosságot kívánt elhelyezni lovagjai számára, amely a tanácskozások és a döntések helyéül volt hivatott szolgálni. Az SS nemcsak és nem elsősorban harci alakulat volt, hanem inkább egy új lovagrend és genetikai kincstár, melynek felépítését és működését misztériumok sokasága befolyásolta. Heinrich Himmler, mikor meghatározta az SS szimbolikáját, a germán mitológiából és a pogány mítoszokból merítette inspirációját. Az SS jelképéül szolgáló rúnák egy ősi, északi pogány rúnaírásból származtak, miként a szervezet hivatalos relikviái is ilyesféle jegyeket hordoztak. A híres koponyát a rejtélyes boszorkány, Karl Maria Willigut tervezte és ajánlotta Heinrich Himmler figyelmébe, aki a hivatalos jelzések közé emelte a Totenkopf szimbólumát. A fekete egyenruhát viselő rend tagfelvétellel kapcsolatos követelményei a germán fajelmélet kritériumait voltak hivatottak megvalósítani. Mint arról már esett szó, Adolf Hitler és Heinrich Himmler egyfajta élő genetikai kincstárként tekintettek a Védosztag állományára, így roppant szigorú előírások szerint szelektáltak a jelentkezők soraiból. A harmincas években csak és kizárólag északi származású, kicsattanó egészséggel és hibátlan fizikai állapottal bíró férfiakat vettek fel a tagok közé – már egyetlen tömött fog is elég volt az elutasításhoz. A jelentkezőktől megkövetelték a vérvonal igazolását: bizonyítani kellett, hogy sem zsidó, sem más idegen hatás
nem szennyezte be a felvételi kérelemmel élő személy családfáját. Heinrich Himmler már 1929-ben, négy teljes évvel a hatalomátvétel előtt kidolgozta az SS szervezetén belül végrehajtandó eugenikai programot. A Reichsführer célja nem kevesebb volt, minthogy árja tenyésztő teleppé alakítsa a katonai szervezetet, amely érdekében számos intézkedést vezetett be. (Roppant bizarr adalék, hogy Heinrich Himmler már a müncheni egyetemen is genetikával kapcsolatos tanulmányokat folytatott, az SS eugenikai programja, a Lebensborn elindítása előtt pedig csirketenyésztés keretén belül gyakorolta eme tudományát.) Az SS tagok házasságát engedélyhez kötötte, a kérelmeket pedig egy önálló testület, a Faji Iroda bírálta el, amelynek feladata a germán vérvonal feletti éber őrködés volt. A vérvonalakat az SS Klán Könyv nevű dokumentumban rögzítették, itt kaptak helyt az SS tagok családfái és a házasságkötésekkel kapcsolatos dokumentumok. Heinrich Himmler legfőbb vágya az volt, hogy a kivételes genetikai állományú SS tagságát a tökéletes germán rassz kitenyésztésére és szaporítására használja, így hozva létre a domináns fajt. Ezt a célt szolgálta a Lebensborn-program, amelynek keretében a legkiválóbb, legszebb német nőket válogatták össze, és arra bátorították őket, hogy lépjenek szexuális kapcsolatba az SS tagjaival. Az ily módon fogant gyermekeket különleges intézetekben helyezték el, ahol roppant szigorú nevelést kaptak – ők voltak hát a germán faj legkiválóbbnak szánt példányai. Az SS fajnemesítő programját a RuSHA ellenőrizte és dokumentálta, amely irodát Bruno K. Schultz antropológus professzor vezette (emellett ő határozta meg a faji minősítések rendszerét, amelyet a leigázott népek kategorizálására alkalmaztak a nácik). Az SS katonákkal szembeni alapvető elvárások közé a kimagasló fizikai teljesítőképesség, a soha nem lankadó, agresszív harci szellem, a magas szintű harcászati képesség és a sírig tartó lojalitás volt. A Schutzstaffel volt a fajelmélet gyakorlati igazolása, a germán vérvonal és a germán szellem tiszta kifejeződése és korrumpálhatatlan őrzője, az eljövendő szuperember, az Übermensch hírnöke.
AZ SS KÜLÖNLEGES ALAKULATAI Heinrich Himmler SS Reichsführer természetesen tagja volt a Thule Társaságnak és a Vril Társaságnak. A rettegett vezető úgy vélte, hogy a germán faj eredetileg minden más fajnál magasabbrendű népcsoport volt, titkos tudást és emberfeletti képességeket hordozott. Az évszázadok során azonban a vérvonal bemocskolódott és elsatnyult, így a 15-16. századra az árják java eltűnt, feloldódott a népek nagy olvasztótégelyében. Azok, akik vigyázták vérvonalukat és megőrizték eredeti képességeiket, kevesen voltak, ősi hitük gyakorlását pedig a Római Katolikus Egyház tette lehetetlenné. Heinrich Himmler sokat tanulmányozta a 16.-17. századi boszorkányüldözéseket, amely kutatás megerősítette eredeti elképzelését, miszerint a boszorkányság vádjával kivégzett személyek voltak azok, kik vérvonaluk által birtokolták a germán pogányság természetfeletti erejét és titkos tudását. Az SS Reichsführer gyűlölte a Római Katolikus Egyházat és a pápaság intézményét: úgy tartotta, hogy a keresztények népirtást hajtottak végre a germán faj tisztavérű képviselői ellenében, és közel kipusztították az árjákat. „A boszorkányüldözés következtében százezernyi nőt és asszonyt vesztett a germán nép, kiket kegyetlenül megkínoztak és kivégeztek.” – nyilatkozta az SS vezetője. Himmler belső körei és barátai jól ismerték a Reichsführer elméletét, így folyamatosan információval látták el a férfit, amely adatok kutatásait voltak hivatottak megkönnyíteni. Köztük volt Reinhardt Heydrich, az SD rettegett főnöke, aki 1935-ben különös anyagot továbbított Himmler felé, amely rögvest felkeltette a férfi érdeklődését. A Biztonsági Szolgálat vezetője által átadott feljegyzések egy Margareth Himbler nevű boszorkányról szóltak, akit 1629-ben ítéltek máglyahalálra. A nevek hasonlósága nagy hatást gyakorolt Heinrich Himmlerre, aki úgy döntött: külön részleget szentel az ilyesféle ügyek kivizsgálásának. Az SS vezetője ekkor létrehozta a Sonderkommando H egységet, amely nevét a német „hexen”, vagyis boszorkány kifejezéstől kölcsönözte, és amely az RSHA kötelékén belül tevékenykedett. A különleges egység feladata az ősi német mágia kutatása volt, még a Hetes
Számú Részleg a boszorkányüldözések iratait kutatta és rendszerezte, illetve dolgozta fel. A Sonderkommando H átvizsgálta a levéltárakat, a könyvtárakat és a magángyűjteményeket, és minden olyan dokumentumot, amely az okkultizmus tárgykörébe tartozott, elkobzott és az SS könyvtárába szállítatott (háború alatt körülbelül 140 000 okiratot, könyvet és kéziratot koboztak el a megszállás alá vont területeken). A germán boszorkányság tárgykörében végzett kutatások eredményeit összefoglaló Hexenkarthotek összesen 33000nél is több feljegyzést számlált, valamennyi akta tartalmazott leírásokat a személyeket, a cselekedeteiket és a büntetési metódusokat illetően. A Sonderkommando H tehát kétes értéke ellenére is felettébb kiterjedt, történelmileg egyedülálló gyűjteményt halmozott fel. Heinrich Himmler kíváncsiságát azonban még egy ily komoly apparátus sem tudta csillapítani. Az SS Reichsführer nem sokkal a Sonderkommando H felállítása után újabb titkos katonai csoportot hívott életre, amely minden másnál szigorúbb biztonsági előírások mellett tevékenykedett. A titkos birodalmi ügynek minősített Geheimnisvolle Korps a Wolfram von Sievers által parancsnokolt Ahnenerbe kötelékén belül működött, ám kevesen, csak a beavatott személyek tudtak létezéséről. A paranormális okkultista egység szorosan összefonódott a Thule Társaság és a Vril Társaság legfelsőbb köreivel, de tagjai állítólag az Aliester Crowley-féle Ordo Templi Orientis páhollyal is kapcsolatban álltak. A csoport tevékenységi profilja az ősi germán tradíciók és tárgyi leletek vizsgálata és gyakorlati alkalmazása volt. A Geheimnisvolle Korps élén nem kevésbé érdekes személyiség állt, mint Marianna Blavatsky, a nagy Helena Blavatsky unokája. Dacára a nő szláv származásának, Heinrich Himmler őt szentelte fel Legfelsőbb Papnőnek – olybá tűnt, a fajelmélet megszállottja esetenként hajlandó volt kivételt tenni, ha ezt pragmatikus érdekek indokolták. A 7. Archeológiai Részleg dokumentációja szerint a Marianna Blavatsky által vezetett okkultista kör az organikus energia fegyverként történő alkalmazásán munkált, tehát harcászatilag is alkalmazható mágiával, egy új harcos rend létrehozásával kísérletezett. A Legfelsőbb Papnő emellett a germán vér mágikus
tulajdonságait is kutatta, és szadista kísérleteket folytatott, amelyek emberek százainak életét követelték. A Geheimnisvolle Korps tevékenységéről és az általuk folytatott kutatások esetleges eredményeiről, miként megannyi más titkos náci szervezet esetében, nem maradt hátra hozzáférhető dokumentáció – így a különleges csoportjelentőségét az eltelt idő távlatából, hiteles dokumentumok és szemtanúk hiányában immár nem lehetséges megítélni. Létezésük ennek ellenére is bizonyított. A Schattenkrieger különítmény az SS legfurcsább, a pángermán mítoszokkal és a náci ideológiával összevetve felettébb idegennek ható egysége volt. Az árnyékharcosok egysége különlegesen képzett japán harcosokból állt fel, kiket a hírhedt okkultista csoport, a Zöld Sárkány Rend küldött személyes ajándékként Heinrich Himmler SS Reichsführer számára, miután a szigetország csatlakozott a tengelyhatalmak katonai szövetségéhez. Ezek a katonák valamennyien az ősi japán harcművészet, a ninjutsu mesterei voltak, lojalitásukban és fegyelmükben egyaránt megingathatatlan harcosok. Pusztakezes és fegyveres küzdelemben egyaránt kiváló jártassággal bírtak, a pengékhez és a lőfegyverekhez magas szinten értettek, és a legnagyobb csendben ténykedtek (az alakulat neve is a katonák lopakodó harcmodorát példázta). Valószínű, hogy a Schattenkrieger ninjái kémkedésben, beszivárgásban és orvgyilkosságban segédkeztek az SS számára, illetve kiképzői feladatokat láttak el más különleges csoportok mellett. Az elit japán alakulat bevetéseiről, az egység sorsáról nem maradtak fenn adatok, mindössze létezésük bizonyított. A VÉGZET LÁNDZSÁJA 1938. március 9. diadalmas nap volt Adolf Hitler számára. Az Ausztria bekebelezését célzó bonyolult politikai és katonai machinációk sikerrel jártak, Németország annektálta szomszédját, melynek következtében Ausztria megszűnt autonóm politikai hatalom lenni. A Führer immáron 25 éve epekedett Longinus Lándzsájáért, a szent relikviáért, amely egykoron átjárta Jézus Krisztus oldalát, s
amely a rákövetkező évszázadokban hatalmas uralkodók kezében tűnt fel, és gyakorolt hatást Európa történelmének menetére. A diktátor roppant mód tartott tőle, hogy valamely fatális véletlen, vagy titkos összeesküvés kiüti mohó kezéből Longinus Lándzsáját, és Napóleonhoz hasonlóan maga is elveszíti a szent fegyver támogató erejét, ezért széleskörű biztonsági intézkedéseket léptetett érvénybe. Adolf Hitler már napokkal az anschluss tervezett időpontja előtt Bécsbe menesztette Wolfram von Sievers személyét, aki Heinrich Himmler megbízásából az SS okkult irodáját, az Ahnenerbe-t vezette. Von Sievers korábban a Végzet Lándzsájával kapcsolatos kutatásokat felügyelte, így szaktekintélynek számított ezen a téren. Feladata az volt, hogy biztosítsa a „Heilige Lance” státuszát. Von Sievers személyét terhelte a felelősség, hogy a Lándzsát senki ne érintse és ne mozdítsa el helyéről, így a különös hatalommal bíró fegyver megfelelő állapotban várja Adolf Hitlert. Egyéb, hírszerzési célokat szolgáló adminisztratív kötelezettségek is terhelték a férfit: lajstromba vette a Hofburg Kincstár valamennyi dolgozóját, a takarítószemélyzet tagjaitól egészen a felsőbb igazgatásig, a külső munkatársaktól a megbízásos szerződések keretében alkalmazott szakértőkig. Wolfram von Sievers vezetésével terjedelmes dossziék tucatja készültek, amelyeket titkosítottak, később pedig Berlinbe szállítottak. A kutatón kívül Heinrich Himmler SS Reichsführer is feladatot kapott a Lándzsa biztosítására. Az SS tisztje volt hivatott a náci hatalomátvételt követően vigyázni a kincstár épületét, hogy senki fia ne léphessen be oda, ezáltal megakadályozni, hogy a nácizmussal szembenálló okkultista körök, magánszemélyek vagy akár karhatalmisták elszállítsák a szent ereklyét. Himmler válogatott rohamosztagosokat vezényelt az épület elé, akik fegyverrel vigyázták az épületet, és senkit sem engedtek oda belépni. A fekete egyenruhát viselő katonák parancsot kaptak rá, hogy bármely, akár a legkevésbé erőszakos behatolási kísérlet esetén is nyissanak tüzet. Walter Buch polgármester, aki a németországi szabadkőműves mozgalmak felszámolásában szerzett érdemeiért cserébe kapta ezt a tisztséget, szintén a Lándzsa ügyében járt el: az ő feladata volt megszervezni a „Heilige Lance” Nürnbergbe szállítását. A Heinrich Himmler, miután biztosította a helyszínt, vezére elé
igyekezett, és Linz városban várta be Adolf Hitlert. Himmler biztosította a Führert, hogy a Lándzsa sértetlen állapotban, érintetlenül várja őt. A náci diktátor megnyugvással vette tudomásul a jó hírt: roppant aggódott, hogy ügyesen kitervelt fortély, vagy véletlen balszerencse által elveszítheti a misztikus relikviát. Miután megbizonyosodott arról, hogy az események követik az általa megszabott terv menetét, biztonsági okokból 24 órával későbbre halasztotta a Bécs városába történő bevonulást – a Führer egy esetleges merénylettől tartott. A bécsi bevonulás napján Adolf Hitler beszédeket mondott, majd szemlét tartott az illegálisan felállított osztrák SS alakulatai felett. Ezt követően a Führer váratlanul lemondta a további hivatalos programokat, így a városnézést, az Imperial szállodában tartott díszvacsorát és az azt követő fogadást is. Nem kívánt tömegekkel érintkezni, holmi diplomáciai prezentáció helyett sokkalta nagyobb horderejű feladat állt előtte: szobájába zárkózva, zavartalan magányban készült a Lándzsával való szembesülésre. Már elmúlt éjfél, mikor Adolf Hitler Heinrich Himmler társaságában elhagyta az Imperial szállodában lévő lakosztályát, és a Hofburg Kincstárhoz hajtott. Wolfram von Sievers, Kaltenbrunner, Walter Buch, valamint Reinhard Heydrich az épület előtt vártak érkezésére. A Mercedes-Benz személygépkocsi áthajtott a náciszimpatizánsok ünneplő tömegén, Adolf Hitler a lépcsősornál szállt ki a hatalmas autóból. A Lándzsa birtokba vétele mágikus, intim pillanat volt a Führer számára. Huszonöt éve készült rá, hogy befogadja a szent ereklye energiáját, és segítségével meg kezdje hódításait. Életének eme két és fél évtizedét alapvetően meghatározta a Lándzsa iránti sóvárgás, amely ereklye által hite szerint majdan felemeli a germán fajt, és domináns néppé teszi. Ezt a pillanatot, a dicsőség katartikus pillanatát nem kívánta megosztani senkivel, így szárnysegédeit a Hofburg Kincstár épületén kívül hagyta. Adolf Hitlert egyedül Heinrich Himmler kísérte fel a lépcsőkön, de miután beléptek a kincstár épületébe, visszaküldte a férfit. Egyedül kívánt maradni. Miután Heinrich Himmler kilépett a Hofburg Kincstár kapuján, a Führer magára maradt. Tanúk hiányában soha nem fogjuk megtudni,
mi történt, ám tény: több mint egy teljes órát töltött odabent. Longinus Lándzsája, a természetfeletti erővel felruházott ősi ereklye immáron Adolf Hitler birtokába került, aki gonosz céljai érdekében használhatta a mágikus talizmán mérhetetlen energiáit. Alig másfél évnek kellett leperegnie, és kitört a Második Világháború. TITOKZATOS TIBET-EXPEDÍCIÓK A Thule Társaság kitüntetett figyelemmel kezelte Mongóliát és Tibetet: egyrészt, mert a Karl Haushofer által megfogalmazott üreges Föld elmélet szerint ez a terület volt a „Föld szíve”, másrészt pedig, mert a náci antropológusok többsége eme térséget határozta meg a germán faj bölcsőjeként. A Haushofer-féle teória – amelyet mind Adolf Hitler, mind Heinrich Himmler elfogadott – azonban még ennél is többet feltételezett. A férfi elképzelései szerint – amelyet a mitológiákból származó érvekkel támasztott alá – egykoron felsőbbrendű emberek lakták a Góbi-sivatag területét, akik egy ismeretlen okból bekövetkezett, meghatározatlan jellegű katasztrófa miatt pusztultak ki. Az istenszerű embereket az ősi védikus írások „arya”, azaz árja névvel illették, és fehér bőrű személyeknek írták le őket, kiknek hatalma messze túlmutatott az egyszerű halandók képességein. A katasztrófa bekövetkezte után az ős-árják utolsó csoportja a Tibet alatt fekvő barlangrendszerekben talált menedéket, ahol tovább folytatták életüket. Haushofer elképzelése szerint a Shampullah birodalom lakói olyasféle tudással rendelkeztek, amely lehetővé teszi a világ nem hagyományos eszközökkel történő meghódítását. A náci vezetés hitt a germán faj felsőbbrendűségét magyarázó elmélet helytállóságában, a Thule Társaság és a Vril Társaság tagjai is osztották nézetüket. Ezek az újpogány rendek úgy tartották, hogy az eredeti buddhizmus voltaképpen egy árja vallás volt, amelyet a követők és a hamis vallási vezetők torzítottak el az évszázadok során, kiölve belőle az árja jegyeket. Adolf Hitler és legfontosabb kapcsolatai, a náci vezetés és az Ahnenerbe intézete elfogadta ezeket az elképzeléseket, és számos titkos expedíciót küldtek Tibetbe.
Az első kutatócsoport azt a feladatot kapta, hogy derítse fel Mongólia és Tibet szellemi, illetve anyagi kincseit, és lehetőség szerint lépjenek kapcsolatba a felsőbbrendű emberekkel, kikben az árja faj őseit vélték felfedezni. Ezt az expedíciót Ungerg báró vezette. A németekből és más nemzetiségű pribékekből összeverődött szabadcsapat parancsnoka tárgyalásokat folytatott Mongóliában, és felfegyverzett emberei élén oly könyörtelenül lépett fel a helyiekkel szemben, hogy a vörös partizánok elfogták a bárót, és kivégezték. A csoport a parancsnok halála után szétzüllött, tagjai szétszéledtek a szélrózsa miden irányába. A náci vezetés azonban nem adta fel ily könnyen a Tibettel kapcsolatos ábrándokat. 1939. január 19-én a Waffen-SS kötelékéhez tartozó Ahnenerbe divízió öt tagja jelent meg Lhasa városában. Krause, Wienert, Beger, Geer és Schaefer komoly kísérettel érkeztek: egyrészt német katonákat, másrészt helyi segítőket tudhattak maguk mellett, kik munkájukat voltak hivatottak segíteni. Az expedíció a közhiedelemmel szemben nem a legendák által övezett Shangri-La felkutatását célozta, az SS tisztjei a béke és boldogság rejtett városa helyett a náci fajelmélet bizonyítékát és a szellemi energiák relikviáit kívánták megtalálni. Mindemellett egyéb, jóval racionálisabb okok is indokolták a helyszíni vizsgálódást: a német hadvezetés kíváncsi volt rá, hogy Tibet területén lehet-e katonai bázisokat létesíteni a Brit-Indiák elleni támadáshoz, és hogy a helyi hatalom hajlandó-e katonai szövetségre lépni a Harmadik Birodalom kormányával. A Waffen-SS tisztek által vezetett csoport tevékenységét mai napig homály fedi: sem hitelesnek tekinthető történelmi dokumentumok, sem forrásértékű személyes visszaemlékezések nem maradtak utánuk. Nem tudni cselekedeteiket, és azt sem, sikerült-e igazolni a Harmadik Birodalom vezetése által tényként kezelt bizonytalan teóriákat és (ál)tudományos elképzeléseket. A második expedíció sorsa tehát homályba vész. Annyi ellenben bizonyos, hogy egészen 1943-ig számos további expedíció indult Tibetbe, amelyeket tisztázatlan kutatások elvégzésére menesztettek a távoli területre. Valószínű, hogy egészen 1943-ig folyamatosan utaztak német szakemberek a Himalája térségébe, miként az is, hogy
számos helyi okkultista szakértőt és szent embert menekítettek át Németországba, a Svájcon és Spanyolországon át vezető biztonságos útvonalakon és tény az, hogy az SS kötelékében, legfőképpen pedig az Ahnenerbe tagságában számos tibeti férfi teljesített szolgálatot. A KRISTALYKOPONYA TITKA Albert Mitchell-Hedges, a híres angol archeológus 1927-ben felettébb szokatlan leletre bukkant Közép-Amerika vadonjában. Egy feltáratlan ősi maya település nyomait fedezte fel az őserdőben, amelyet teljesen benőtt a buja növényzet, áthatolhatatlan dzsungellé változtatva a várost. Mivel hagyományos módszerekkel lehetetlen volt feltárni a települést, az archeológusok más lehetőség hiányában felgyújtották az erdőt. Három hektár vadon veszett oda a lángokban, de miután eloszlott a sűrű füst, az expedíció tagjai elképesztő felfedezéssel szembesültek. Méreteit tekintve hatalmas, páratlanul kiépített és kiváló állagban fennmarad településre bukkantak, amely számos piramist, templomot, egy hatalmas amfiteátrumot és egyéb épületeket számlált. A rákövetkező, részletes feltárás során MitchellHedges egyedülálló leletre bukkant, amely élesen megosztotta a régésztársadalmat: a furcsa tétel egyesek szerint boszorkányos ügyességgel létrehozott hamisítvány, mások szerint a huszadik század legfontosabb régészeti felfedezése. A vitatott tétel egy kvarckristályból készített emberi koponya, arányaiban és formájában tökéletes, megmunkálási minőségét tekintve példa nélküli. Kora meghatározhatatlan, funkciója nem ismert, eredete szintén sűrű homályba vész. Korábban is találtak ugyan ilyesféle darabokat, de más, jóval kezdetlegesebb ábrázolásokkal szemben ez a koponya tökéletesen hasonul az emberi koponyához, anatómiailag tökéletes. Nem tudni, mily módon készítették: a kvarckristály ily precíz megmunkálása olyasféle technológiát feltételez, amely még ma sem áll az emberiség rendelkezésére. (A hetvenes években a Hewlett-Packard laboratóriuma részletes vizsgálatnak vetette alá a különös leletet. Bebizonyosodott, hogy a koponyát egyetlen nagy kvarckristályból alakították ki, ám a készítők egyáltalán nem használtak fémből
készült eszközöket – a mikroszkópos vizsgálat során egyetlen karcolást sem fedeztek fel a koponya felületén. A Mitchell-koponya tehát a mai napig régészeti és technológiai paradoxonnak számít, az archeológusok rémálma, megfejthetetlen rejtély.) A Mitchell-féle kristálykoponya tehát mind technológia, mind történelmi szempontból feloldhatatlan misztérium, egy létező archeológiái anomália. A lelet pár éven át a régész birtokában volt (Mitchell természetesen átadta a hatóságoknak, ám a helyi kormány visszaadta a koponyát, ily módon ismervén el a régész feltárások során szerzett érdemeit), majd végül a harmincas években egy brazil múzeumba került. Ekkorra már legendák tucatjai övezték a Mitchell-féle leletet. Megfigyelték, hogy a kristálykoponya időről időre változtatja színét, és a környezeti viszonyoktól függetlenül hol elhomályosodik, hol pedig fényesen ragyog. Egyes spekulánsok úgy vélték, hogy valamiféle istenség koponyája került elő, mások idegen lények hagyatékának tartották a darabot, ismét mások pedig egy történelem előtti, magasan fejlett civilizáció bizonyítékát látták benne. A Mitchell-féle kristálykoponya olyan tétel volt, amelyet a Harmadik Birodalom okkultista szakértői semmiképpen nem hagyhattak figyelmen kívül. Az SS ősi hagyatéki hivatala, az Ahnenerbe 1943-ban különleges ügynököket dobott át Brazíliába, kiknek feladata az volt, hogy elrabolják és Németországba szállítsák a kristálykoponyát. A náci ügynökök behatoltak a múzeumba, betörték a tárló üvegét, és kiemelték a felbecsülhetetlen értékkel bíró darabot. Az épületet azonban már nem tudták elhagyni: megszólalt a riasztó, és a múzeum biztonsági személyzete elfogta a tolvajokat. Az Ahnenerbe ügynökeit kihallgatás alá vonták, amely során bevallották, hogy a náci kormány megbízásából követték el a bűncselekményt. A rejtélyes koponya megszerzésére tett rablási kísérlet tehát kudarccal végződött, de a Harmadik Birodalom vezetői ennek ellenére sem mondtak le a kristálykoponyáról: újabb ügynököket vetettek be a cél érdekében, ám a következő csoport is lebukott. Ezt követően a múzeum igazgatósága elszállíttatta a felbecsülhetetlen értékkel bíró darabot, és biztonságosabb helyre került.
Tény, hogy az Ahnenerbe okkultistái roppant heves vágyat tápláltak a kristálykoponya irányába. Egyes feltételezések szerint a Mitchell-féle lelet megszerzését Karl Maria Willigut, a titokzatos náci boszorkány, az Ahnenerbe egyik legnagyobb hatalmú, ám mindvégig homályba burkolózó szakembere rendelte el. A fekete mágiával foglalkozó Karl Maria Willigut úgy vélte, hogy a lelet a Halál Istennőjének koponyája, egy ősi árja szakramentum, amely az elveszett Atlantiszról származott. A boszorkány meggyőződéssel vallotta, hogy a kristálykoponya energiafókusz, minden másnál fontosabb mágikus tárgy, az árja szuperember hagyatéka, amely földöntúli hatalommal bír. (Több, mint érdekes egybeesés, hogy az SS által alkalmazott legfőbb grafikus szimbólum a koponya (Totenkopf) volt, amelyet Karl Maria Willigut saját kezűleg tervezett Himmler felkérésére.) Karl Maria Willigut szerint a Mitchell-féle kristálykoponya által lehet megteremteni a Herrenvolk fajt, ez a szakramentum ruházza fel oly erővel a náci mágusokat, hogy képesek legyenek az emberi faj evolúcióját a végső szintre juttatni. A koponya tehát központi szerepet töltött volna be az Ahnenerbe által futtatott projektek sikerre vitelében, Karl Maria Willigut szerint ez volt az a tárgy, amely birtokában az ősi örökség hivatala képes lett volna felszabadítani a pogány energiákat, amely segítségével a náci varázslók uralmuk alá hajthatták volna a világot. Érthető hát, miért is foglalkozott kiemelten a rettegett SS a koponyával, és miért kívánták oly hevesen birtoklását – meglehet, Longinus Lándzsája és a Szent Grál mellett ez lett volna az a kritikus jelentőséggel felruházott ereklye, amelynek hatalmát az Ezeréves Birodalom megalapításához, az árja übremensch kitenyésztéséhez kívántak a náci okkultisták felhasználni. NÁCIK AZ ANTARKTISZON Német sarkkutatók már jóval Adolf Hitler hatalomra lépése előtt is bemerészkedtek az örök jég birodalmába. Az első felfedezők csoportját Sir Eduard Dallman vezette, aki a Német Sarkkutató Társaság megbízásából járt el. Az expedíció végrehajtásához
szükséges anyagi és egyéb forrásokat a társaság fedezte, az akció tudományos célokat szolgált. A Grönland nevű, német zászló alatt hajózó gőzhajó 1873-ban érte el a kontinenst, majd kiterjedt vizsgálódást folytatott. 1873 és 1933 között további hat alkalommal szálltak partra német csoportok. Az első csapat, amely mélyen behatolt az örök jég zord birodalmába, az Erich von Drygalski által vezetett expedícióhoz tartozott. Drygalski a berlini egyetem geológia és geográfia tanszékének vezetőjeként komoly szaktekintélynek számított, a küldetés pedig számos tudományos eredményt fiadzott. A csoport a Gauss nevű hajóval hatolt be a hatodik kontinens rejtélyes birodalmába, és légballon segítségével megkísérelte feltérképezni a part menti területeket. Legközelebb a Deuschland nevű hajót parancsnokoló Wilhelm Filchner lépett be a végtelen jégmezőkre (1912), őt pedig dr. Albert Merz követte a különlegesen felkészített, sarkkörön túli üzemeltetésre átalakított Meteor nevű kutatóhajóval. Németország tehát a nemzetiszocialista párt és Adolf Hitler hatalomra kerülése előtt már több ízben is menesztett tudományos csoportokat az Antarktiszra, a kutatók által feltárt eredmények pedig jól szolgálták a náci vezetés által megfogalmazott későbbi törekvéseket. A Führer és a Harmadik Birodalom szűkebb vezetése számos okból érdeklődött a hatodik kontinens iránt. Heinrich Himmler, aki az árja faj legfőbb genetikai és erkölcsi erényeit összegyűjtő és gondozó SS vezetői posztját látta el, komoly hittel viseltetett az Atlantisz-elmélet és a Hörbiger-féle jégvilágelmélet iránt. A Führer még a harmincas évek derekán elhatározta, hogy az Antarktiszt bevonja a német érdekszférába, és különleges bázist létesít a hatodik kontinensen. Több célja is volt ezzel: egyrészt az árja faj életterét kívánta kiterjeszteni, másrészt katonai célok vezérelték, nem utolsósorban pedig egyéb, szigorúan titkos programok színhelyéül szánta az Antarktisz Dél-Afrikához közeli területeit. Az sem elhanyagolható szempont, hogy Adolf Hitler hitt az üreges Föld elméletben: úgy képzelte, a belső tér bejáratai az északi, illetve a déli sarkokon keresendők. 1938-ban, Ausztria bekebelezését követően megérett a helyzet a
déli sark meghódítására. A Führer személyesen adott parancsot Hermann Göring számára, hogy szervezzen meg, lásson el anyagi és más forrásokkal, és indítson útnak egy jól felszerelt expedíciót. Az egykori vadászpilóta gondosan ügyelt rá, hogy tudományos csoportnak álcázza a félkatonai programot, és elleplezze a tényleges törekvéseket: az expedíció valós célja ugyanis egy német katonai bázis felállítása volt. Az Antarktisz helyzete 1938-ban még igen esetleges volt, sem nemzetközi egyezmények, sem egyéb politikai, vagy katonai megállapodások nem tisztázták a hatodik kontinens státuszát. Köztudomású, hogy Adolf Hitler nem igazán kedvelte a körmönfont diplomáciai tárgyalásokat, a végtelen jegyzékváltásokat és hosszadalmas egyeztetéseket, és sokkalta inkább a gyors, határozott fellépést tartotta célravezető módszernek. Ennek megfelelően az Antarktisz meghódítását sem előzték meg diplomáciai tárgyalások: a náci vezetés döntést hozott, majd ezt a döntést bármely más hatalom megkérdezése nélkül is érvényre juttatta. A civil köntösbe bujtatott, ám katonai célokat szolgáló expedíció vezetői posztját Alfred Richter kapitányra ruházták, aki komoly segítséget kapott, miután az amerikai Richard E. Byrd kapitány igent mondott a Német Sarkkutató Társaság felkérésére, és csatlakozott a kutatócsoporthoz. Richard Evelyn Byrd a kor leghíresebb és leginkább tisztelt sarkkutatója volt, aki korábban már számos alkalommal járt a jég által borított kontinensen: 1925-ben repülőgéppel szállt el felette és végzett térképészeti feltárásokat, majd 1928-ban és 1929-ben is visszatért. A legnagyobb szabású expedíciót 1933-ban vezette: ez a kiküldetés közel három teljes éven át, tartott. Byrd kapitány fanatizmusát kiválóan példázta, hogy képes volt hosszú hónapokra bezárkózni egy, a déli szélesség 80. fokán épített állomásra, hogy meteorológiai méréseket végezhessen – nem is egészen eredménytelenül, hisz számos tudományos felfedezést tett. Az amerikai kutató 1938 novemberében tartott előadáson ismertette a német csoporttal saját tapasztalatait, valamint felkészítette a kutatókat a várható igénybevételre és a zord körülményekre. A beszédes nevű Neuschwabenland (Új-Svábföld) hajó (Az
egységet az expedíció előtt felújították és részlegesen átépítették, ekkor keresztelték át Schwabenland (Svábföld) névről Neuschwabeland névre.) 1938. december 17-én futott ki, és egy hónappal később, január 19-én érte el az Antarktisz partjait. A rákövetkező három hétben a kutatók példás serénységgel térképezték fel a környező területeket. 12 óránként szálltak fel a repülőgépek, és végeztek felderítő repüléseket, amelyeken több ezer fényképet készítettek. A kutatók eleinte a Maud királynő-földnek nevezett területet vizsgálták át, (A területet egy korábbi, norvég nemzetiségű expedíció keresztelte el.) majd az ismeretlen felé kezdtek el kalandozni. Vitathatatlan, hogy a német csoport jóval messzebb jutott, mint bármely más, korábbi expedíció, jóval komolyabb eredményeket ért el, és jóval nagyobb jelentőséggel rendelkező területeket derített fel. Repülőgépek segítségével körülbelül 600 000 négyzetkilométernyit területet térképeztek fel, amelyről körülbelül 10 000 fényképfelvételt készítettek. A gépekről több ezer, horogkereszttel ellátott vasrudat dobáltak le, amelyek azt hivatottak szimbolizálni, hogy immáron a Harmadik Birodalom fennhatósága alá tartozik a terület. A német kutatás körülbelül az Antarktisz egyötödét érintette, amely terület számos meglepetést tartogatott a tudósok és a katonai személyek számára. A légi felderítés olyan területekre bukkant, amelyeket nem fedett sem jég, sem hó, hanem gyér növényzettel borított, tavakkal tarkított szárazföldek voltak. A geológusok föld alatti melegvizű források létezésével magyarázták az oázisok létezést, amelyek ugyancsak furcsa látványt nyújtottak a végtelen jégmező közepén. A német kutatók gondosan feltérképezték az enyhébb mikroklímával rendelkező földdarabokat, figyelmük a területeken lelt tavak vizsgálatára is kiterjedt. Az Új-Svábföld névre keresztelt terület azonban egyéb meglepetést is tartogatott: a kutatók egy több tíz kilométer hosszú föld alatti barlangra bukkantak, amelyben melegvizű forrás fakadt, és amely alkalmas volt egy katonai bázis kialakítására. A Richter-expedíció vezetője hazatérte után részletesen beszámolt Adolf Hitler és vezérkara előtt. A náci vezetés minden bizonnyal örömmel fogadta a kutatás által feltárt eredményeket, hisz a kutató által sorolt információk nagymértékben támogatták törekvéseiket. A
Führer, miután hosszadalmas megbeszélést folytatott az SS vezetőjével, irracionálisnak tűnő lépésre szánta el magát: a nemzetközi katonai helyzetre hivatkozva berekesztette a további sarkkutatási expedíciókat. A hivatalos dokumentumok itt véget érnek. Az elszórt bizonyítékok azonban azt feltételezik, hogy Adolf Hitler és legbelsőbb köre egyáltalán nem adták fel dédelgetett álmukat, Richter új expedíció iránti kérelmét pedig csakis azért utasították el, mert már elégséges információval rendelkeztek egy katonai projekt megkezdéséhez, amelyet a lehető legnagyobb titkokban akartak kivitelezni – még a civilek bevonásával lebonyolított kutatásokat nem tudták volna ily ügyesen leplezni a nyilvánosság és az angolszász hatalmak előtt. A rákövetkező években szállítóhajók és haditengerészeti egységek, felszíni hajók és tengeralattjárók egyaránt indultak az Antarktiszra, gyomrukban több tonnányi, szigorúan titkos rakománnyal. Tudósok és az SS tagjai, katonák és civilek, hadianyag és felszerelés, kísérleti technológia és egyéb ellátmány egyaránt érkezett Új-Svábföld területére. Roppant valószínű, hogy a nácik Heinrich Himmler parancsára, Adolf Hitler beleegyezésével titkos földalatti támaszpontot építettek ki, amelyet titokzatos célok érdekében üzemeltettek. Máig nem tisztázott, miért is hozták létre a 211-es bázist, ám Adolf Hitler és Heinrich Himmler lázas álmait ismervén valószínű, hogy a végső cél a technológiai fejlesztéseken kívül az okkultista tanokban szereplő felsőbbrendű ember megteremtése, és a felsőbbrendű emberek kolóniájának, az Új-Berlin névre keresztelt földalatti városnak a felépítése volt: a Führer tehát az elméleti tanulmányok után immáron a tettek mezejére lépett. DAS AHNENERBE: A HARMADIK BIRODALOM OKKULT HIVATALA A Harmadik Birodalom okkultizmussal foglalkozó hivatala, az Ahnenerbe 1935-ban került felállításra August Hirt doktor és Friedrich Heilscher filozófus által. A korai időkre vonatkozóan nem
maradtak fenn dokumentumok: az alapítók tevékenységét ismervén valószínűsíthető, hogy az intézet a kezdetektől fogva a faji tudományok tárgykörében folytatott kutatásokat. August Hirt doktor személye meglehetősen ismert a történészek számára, hisz számos dokumentum és tárgyi bizonyíték őrzi tudományos kutatásokként aposztrofált mészárosi tevékenységének halálszagú emlékét, az Ahnenberg másik alapító atyjának alakját azonban máig sűrű homály fedi – Friedrich Heilscher még ma is az elmúlt század legrejtélyesebb történelmi figurái közé sorolható. A filozófus egyszersmind okkultista szakember volt, a fekete mágia beavatott ismerője, kinek tudásáról és járatosságáról azt tartották, hogy magasan felülmúlja Karl Haushofer ismereteit. Heilscher volt az, aki létrehozta az Ahnenerbe alapjait, ő határozta meg a szervezet tevékenységi profilját, és ő építette fel a különböző divíziókat. A férfi sohasem lépett be az NSDAP soraiba: felettébb ritka volt az ilyesféle kívülálló státusz, hisz a náci vezetés, kiváltképpen pedig Adolf Hitler nem tűrték a szimbolikus elhatárolódást. Friedrich Heilscher esetében azonban kivételt tettek. A filozófust nagy tisztelet övezte mind a Führer, mind Heinrich Himmler, mind Wolfram von Sievers, mind Karl Ernst Haushofer részéről: szakértelmét és járatosságát a náci vezetés legbelsőbb körei is a legnagyobb tisztelet hangján emlegették. Adolf Hitler és Heinrich Himmler nemcsak a háború előtt, de a háború kitörése után is gyakorta kérték ki véleményét, Karl Haushofer bebörtönzése után pedig Heilschert emelték a legfőbb titkos tanácsos posztjára, így nem túlzás kijelenteni, hogy a mágusként ismert és elismert férfi komoly hatást gyakorolt a történelem menetére. A harmincas években, bár informális módon, hivatalos kinevezés nélkül, de ő látta el az Ahnenerbe vezetésével kapcsolatos feladatokat, és később is felfelbukkant a titokzatos szervezet közelében. 1939-ben, a háború kitörése után az irodát az SS kötelékéhez csatolták és kibővítették. Ebben az évben valamennyi náci okkultista szervezetet, így a Vril Társaságot is az Ahnenerbe hatáskörébe vonták, így hozva létre egy legfelsőbb irodát, amely az adott területet érintő kutatások összességét felügyelte, irányította és finanszírozta. A társasághoz tartozott még – sok más ismert személyen kívül –
egy kiváltképpen bizarr figura, Karl Marie Willigut. Az agg korban lévő asszony (1866-ban született) titokzatos személy volt, sem tevékenységéről, sem személyéről nem maradtak fent részletes és megbízható információk, ám tény, hogy személyét páratlan tisztelet övezte. A nő – kinek családneve annyit tett: isteni akarat – ugyanis boszorkány volt, a fekete mágia legfőbb tudósa, a Harmadik Birodalom sötét angyala. Heinrich Himmler legbelsőbb köréhez tartozott, ő vezette be a férfit a germán mitológia mélységeibe, és ő tervezte az SS szimbólumává tett jellegzetes halálfejet. Folyamatosan informálta és tanácsokkal látta el az SS Reichsführert, és komoly hatást gyakorolt az SS legfelsőbb vezetésére – azok a személyek, akik ellenszenvvel szemlélték ezt a fajta kapcsolatot, és felelőtlenségnek tartották, hogy a fekete zubbonyosok vezetője ily hatalmat adott egy sötét hatalmak által igazgatott öregasszony kezébe, – „Himmler Raszputyinjának” nevezték a nőt. Az Ahnenerbe tehát egy összesített náci okkultista iroda volt, amely számos frakcióra oszlott. Az egyes frakciókon belül több száz szakember dolgozott, a programokat és a szakértőket pedig az SS támogatta és finanszírozta, méghozzá meglehetősen bőkezűen – a megszállt területeken végzett széleskörű rablóhadjáratok anyagi hozadékából felbecsülhetetlen értékű kutatási anyagok kerültek át Berlinbe, és a működés anyagi költségeit pedig felettébb nagyvonalúan fedezték. Emellett az Ahnenerbe kutatóexpedíciókat és régészeti feltárásokat is vezetett, gyakorlatilag az ősi örökség hivatala felügyelte a teljes német archeológiát: a régészek egyetlen csákánycsapást sem eszközölhettek a szervezet jóváhagyása és felügyelete nélkül. Az okkultista iroda egyaránt foglalkoztatott spiritiszta médiumokat, matematikusokat, nyelvészeket, varázslókat, asztrológusokat, fizikusokat, orvosokat és egyéb szakértőket – tekintélyes gárda támogatta hát a szervezet munkáját. Az Ahnenerbe tagjai valamennyien az SS fekete egyenruháját viselték, és az egyes részlegek vezetői közvetlenül Heinrich Himmler SS Reichsführer felé tartoztak elszámolással. Az SS tagjai tudták, hogy az Ahnenerbe különös kutatásokkal foglalkozik, így tisztelték és félték a különleges azonosítókat viselő férfiakat és nőket. Az okkult tudományokkal és kutatásokkal foglalkozó iroda fejének Wolfram Sievers SS
Sturmbannführert nevezte ki Himmler, aki így személyes stábjának tagjává vált, ezáltal tudomása volt az SS valamennyi titkos üzelméről. Sievers vezetése alatt az Ahnenerbe iroda komoly gyarapodásnak indult, így 1940-ben már 46 különböző részleget számlált, amelyek közül tizenkilencet professzorok, másik tizenkilencet pedig doktorátussal rendelkező személyek vezettek. Egyes híresztelésekkel szemben tehát korántsem tanulatlan kuruzslók, hanem komoly szakemberek ténykedtek a szervezet soraiban, mint például a világ egyik legnagyobb India-szakértőjeként ismert Walter Wust, a veterán felfedező (ő rövid ideig a szervezet vezetői posztját is elfoglalta), Ernst Shaefer, vagy Walter Jankuhn archeológus. Heinrich Himmler és Wolfram von Sievers gyakorlatilag szabadon tallózhattak a német tudományos és okkultista élet elitje közt, hisz tudták, hogy a kiválasztott személyeknek nincs más lehetősége, mint a kooperáció – akit a nácik nem tudtak megnyerni ígéretekkel és anyagi javadalmazással, azt erőszakkal vették rá az együttműködésre. Az SS Reichsführer és társa semmitől sem riadt vissza, így nem egyszer saját honfitársaikat is meghurcolták és megkínozták, ha a kiválasztott személy nem kívánt önként részt venni az istenkísértő okkultista programokban. Wilhelm Wulff, a kor nemzetközileg elismert tekintélyű asztrológusa sokáig ellenállt, mire börtönbe vetették, és súlyos fenyegetésekkel vették rá, hogy csatlakozzon az Ahnenerbe kötelékéhez, ahol egy projekt vezetői posztját szemelték ki számára. Megint mások, mint a már említett Wurst professzor, önként csatlakoztak a szervezethez, és tudományos karrierjük természetes állomásaként tekintettek az itt ellátott feladataikra. (Wurst professzor igen közel állt Adolf Hitlerhez. A Führer több ízben is megkérte, hogy tartson előadásokat az SS tagjai számára, amelyeken kifejtette, hogy „a Mein Kampf az árja világszemlélet tükre”, illetve hogy „nagy hasonlóság fedezhető fel a Führer, és más nagy árja személyek, mint Buddha közt, illetve a faji azonosság és az ősi örökség közt”. Nem kétséges hát, hogy a professzor nyíltan kiállt a náci fajelmélet mellett.) Azok, akik elfogadták a nácik felajánlásait, kiemelt pozíciókhoz jutottak: az alapító August Hirt doktort érdemei elismeréseként 1939-ben a Strassburgi Birodalmi Egyetem Anatómiai Intézetének
élére nevezték ki, ahol szabadon folytathatta rettenetes kísérleteit. Kevés megbízható forrás maradt az utókorra, amely alapján képet lehet alkotni az Ahnenerbe tevékenységéről: jobbára csak személyes beszámolók és másodkézből származó információk élték túl a szervezetet, amelyek szükségképpen torzak és hiányosak. A közvélemény mindenesetre sokáig csak a Nürnbergi Per során ismertetett bírósági nyilatkozatból szerzett róla tudomást, amely az alábbiakat tartalmazta: „Az SS központi irodáihoz rendeltek egy kutatási alapot, amelyet Ahnenerbe Kutatóiroda névvel illettek. A kutatóközponthoz tudósokat rendeltek, olyanokat, akik az SS tiszteletbeli tagjai voltak. A háború alatt a katonai tudományos kutatások intézete az Ahnenerbe szervezetéhez lett csatolva, amely kiterjedt kísérleteket folytatott, amelyben élő emberi alanyokat használtak fel. Az intézmény egyik tagja Dr. Racher volt, aki ezen kísérleteket vezette, tette mindezt az Ahnenerbe tudtával és támogatásával, amely felállítását Reichsführer SS rendelte el. Az Ahnenerbe működését az SS finanszírozta, amelynek vezetője az alapítvány kurátoraként tevékenykedett.” A szövetségesek definíciója pontos, de korántsem kimerítő. Az angolszász hatalmak magától értetődő módon nem kívánták a közvélemény elé tárni az Ahnenerbe teljes tevékenységét, kiváltképpen a faji és az okkultista programokat, illetve az előbbieket szolgáló kutatásokat, miként a Harmadik Birodalom okkultista vonatkozásait is inkább a szőnyeg alá söpörték. Az Ahnenerbe számos tudományos expedíciót, kutatási programokat és régészeti feltárásokat vezetett és finanszírozott. A náci kutatók egyaránt felbukkantak Észak-Európában és Iránban, Dél-Amerikában és a Kanári-szigeteken: mindenhol misztikus, szent ereklyék, az árja faj eredetére vonatkozó, vagy egyéb okkult bizonyítékok után kutattak. A háború kirobbanása után az egyébként sem elhanyagolható szereppel felruházott Ahnenerbe jelentősége egyre nőtt, majd a Waffen SS köpenye alatt működtetett titkos okkultista szervezet grandiózus méreteket öltött. Az előrenyomuló náci hadak hódításai nyomán teljes múzeumi gyűjtemények, könyvtárak és levéltárak,
archeológiái köz- és magángyűjtemények kerültek a Harmadik Birodalom okkultista hivatalához, amelyeket a biztosok lefoglaltak és Berlinbe, vagy Wewelsburg kastélyába szállíttattak. A rablóhadjárat oly elképesztő méreteket öltött, hogy Heinrich Himmler SS Reichsführer és Wolfram von Sievers SS Standartenführer különleges alakulatot állított fel, amely feladata a lefoglalások szupervizionálása volt. A Walter Jankuhn archeológus által vezetett Sonderkommando Jankuhn emberei követték a Wehrmacht és a Waffen SS csapatait, és valamennyi olyan anyagra lecsaptak, amely belátásuk szerint hasznos lehet az Ahnenberg intézetnél folyó kísérletek szempontjából. Az SS kötelékében szolgáló archeológus feladata volt a lefoglalt anyagok katalogizálása, és a megfelelő szállítás biztosítása. AZ AHNENERBE HADTUDOMÁNYI KUTATÁSI INTÉZETE A Hadtudományi Kutatási Intézet az Ahnenerbe részeként került alapításra. A divízió feladata és felépítése szerint jól illeszkedett az Ahnenerbe profiljához: az itt ténykedő tudósok feladata az árja vérvonal és az árja faj kutatása volt, különös tekintettel a katonai célokra. Heinrich Himmler SS Reichsführer Wolfram Sievers SS Standartenführer felé címzett levelében az alábbi módon rendelte el a különleges szervezet felállítását: „1. Alapítsa meg a Hadtudományi Kutatási Intézetet. 2. Valamennyi lehetséges úton támogassa az SS Hauptsturmführer Professzor Dr. Hirt által végzett kutatásokat, és támogassa a levelezős kutatásokat és egyéb vállalkozásait. 3. Biztosítsa számára a kívánt apparátust, felszereléseket, eszközöket és asszisztenciát, vagy, ha szükséges, szerezze be azokat. 4. Tudassa velünk, ha Dachau által lehetőségünkben áll hozzájárulni munkájához. 5. Keresse fel az SS Gazdasági és Adminisztrációs Főirodát a költségekkel kapcsolatban, amelyeket a Waffen SS fedez.” Elképesztően szadista, minden jóérzésű embert elborzasztó kísérletek zajlottak a Hadtudományi Kutatási Intézet keretén belül.
Az SS tagságához tartozó okkultisták és mágusok faji és antropológiai elméleteit, amelyek a germán vér mágikus jellemzőit és kivételes képességeit taglalták, a koncentrációs táborokba zárt rabokat tizedelő náci orvosok voltak hivatottak tudományos bizonyítékokkal igazolni. Az eleven emberi lényekkel nekivadult mészárosokként kísérletező orvosok eugenikai tevékenysége két célt is szolgált: egyaránt kiterjedt a fajnemesítésre, illetve az alsóbbrendű fajok hatékony kiirtását lehetővé tevő technológiák kutatására. Az Ahnenerbe archívumából előkerült dokumentumok tiszták és világosak, hitelt érdemlően bizonyítják, hogy a nácik a Herrenvolk elmélet gyakorlati megvalósítása terén is széleskörű programokat állítottak csatasorba, amelyek emberi életek százait és ezreit követelték. 1941-re az Ahnenerbe által kontrollált Hadtudományi Kutatási Intézet, már kiterjedt programokat futtatott, amelyek az árja faj eredetének, jellemzőinek, vérvonalának és egyéb ismérveinek a kutatását célozták meg. A faji tudományokban való elmélyülés azonban nem kevés vizsgálati anyagot kívánt, amelyek által komparatív analízist lehetett végezni, és meghatározhatóvá vált a germán vérvonal sajátosságainak összessége: zsidók és szlávok, oroszok és egyéb, alsóbbrendűnek tartott emberek fizettek életükkel a náci faji program kétséges értékű eredményeiért. Az elképesztő szadizmussal végrehajtott, orvosi kutatásként jegyzett eljárásokat az Ahnenerbe vezetője, Wolfram von Sievers felügyelte, ki rendszeres jelentéseket írt felettesei felé. Az alábbi levelet Sievers 1942. február 9-én továbbította Rudolf Bandit SS Sturmbannführer számára. „Elnézését kérem, de azon okból, hogy Professzor Dr. Hirt jelenleg súlyos betegségben szenved, képtelen voltam Dr. Hirt jelentéseit továbbítani, miként azt Ön az 1941. decemberében kelt, AR/493/37 iktatási számmal ellátott levelében kérelmezte. (Dr. Hirt) Tüdőbevérzéssel küszködik, a diagnózis ciszta, de legalább nem TB. (Azaz tuberkulózis.) Mindemellett keringési elégtelenség is kínozza. Jelenleg korházban van, de reméljük, hogy az orvosok kiengedik őt, mihelyst, ha csak korlátozásokkal is, de tovább folytathatja munkáját. Annak ellenére, hogy Professzor Hirt csak egy előzetes jelentés
összeállítására volt képes, úgy vélem, még mindig igényt tarthat az Ön figyelmére. A jelentés tartalmazza: az élő szövetek mikroszkopikus vizsgálatával kapcsolatos eredményeket, egy új vizsgálati módszer metódusát, és egy új vizsgálati mikroszkóp konstrukcióját, illetve javaslatot a zsidó-bolsevik komisszárok koponyáinak beszerzésére. Mint az 1. számú jelentés szerint, néhány különleges publikációt mellékelt: ezek közül kettő a „Zeiss Nachrichten” 10. és 1-5. számából, amelyek szélesebb körben is értelmezhetők, még más publikációk jóval nehézkesebb, egyedi tudományos tanulmányok. Tisztelettel, Heil Hiter! Sievers Melléklet: Tárgy: zsidó-bolsevik komisszárok koponyáinak begyűjtése a Strassburgi Birodalmi Egyetemen folyó kutatás számára. Rendelkezésünkre áll egy gyarapodó gyűjtemény, amely szinte valamennyi faj és népcsoport koponyáit tartalmazza. A zsidó fajból ellenben csak néhány fajta koponya van birtokunkban, amelyek tanulmányozása nem teszi lehetővé precíz tudományos következtetések levonását. A keleten folyó háború lehetőséget ad rá, hogy pótoljuk ezt a hiányt. A zsidó-bolsevik komisszárok koponyáinak begyűjtése által, – akik, ha megenged egy személyes megjegyzést, roppant visszataszító karakterisztikával rendelkező alsóbbrendű emberek – lehetőséget kapunk rá, hogy valódi tudományos bizonyítékokra leljünk. A koponyák begyűjtése nehézség nélkül, könnyedén kivitelezhető, legegyszerűbben úgy, ha közvetlen parancsot kapnak a Wehrmacht egységei, hogy a jövőben valamennyi elfogott zsidó-bolsevikot adjanak át élve a Feldpolizei-nak. A tábori rendőrség különleges utasításokat kapna, hogy folyamatosan informáljon egy irodát az elfogott zsidók számáról és származási helyéről, és egy különleges alakulat érkezéséig őriznék őket. Ez a különleges alakulat, amelyet egy anyagbegyűjtéssel megbízott személy (fiatal pszichológust lehetne hozzácsatolnia Wehrmacht kötelékéhez, vagy még inkább a Feldpolizei kötelékéhez, vagy egy autóval és sofőrrel ellátott
orvostanhallgatót) vezetne, fotográfiákat készítene és antropológiai méréseket végezne, és a lehetőségekhez mérten felvenné a foglyok eredetére vonatkozó, születési idejére vonatkozó, és egyéb személyes adatokat. A zsidó halála után azoknak a fejeit, kiknek nem sérült meg a halál következtében, elválasztaná a torzótól és eljuttatná a rendeltetési pontra, a szállításra egy direkt e célra készült, tartósító folyadékkal feltöltött fémkonténerben. A fényképek, a személyes adatok és az egyéb vizsgálati adatok alapján, és végül, maga a koponya alapján összehasonlító anatómiai kutatásokat lehet végezni, faji jegyeket, a koponya formájából adódó patológiai kutatásokat, az agy formájával és méretével kapcsolatos kutatásokat, és még számos egyéb vizsgálatot. Tevékenységi körének és feladatainak megfelelően az új Strassburgi Birodalmi Egyetem lenne a leginkább megfelelő hely a koponyák elhelyezésére és vizsgálatára.” Az Ahnenerbe vezetője, Wolfram von Sievers tehát támogatásáról biztosította a kutatási igénnyel fellépő antropológust, és megígérte számára, hogy biztosítja a Hadtudományi Kutatási Intézet kebelén folyó munkájához szükséges tárgyi feltételeket. 1942. november 2-án kelt, Rudolf Brandt felé címzett levele, amely szigorúan titkos birodalmi ügy minősítést kapott, a kutatások előrehaladásáról számol be. A Heinrich Himmler adjutánsának írt levél szövege az alábbi volt: „Tárgy: Himmler által támogatott, 150 darab csontvázról szóló kérelem Dr. Brandt SS Obersturmbannführer felé, Berlin Kedves Brandt Bajtársam! Az SS Reichsführer elrendelte, miként azt Ön tudja, hogy SS Hauptsturmfuhrer Prof. Dr. Hirt legyen ellátva minden olyan eszközzel, amely kutatásaihoz szükséges. Je-lentetést küldtem SS Reichführernek, miszerint 150 zsidó csontvázra van szüksége antropológiai kutatásokhoz, amelyeket az Auschwitz koncentrációs táborból kellene beszerezni. Az SS Reichführertől származó hivatalos parancs kiadása már pusztán az RSHA számára szükséges: az SS Reichführer parancsát már Ön is kérelmezheti. Tisztelettel, Heil Hitler! Sievers”
A germán faj nemesítését szolgáló antropológiai program elől tehát elhárultak az akadályok. Az előkészületek végeztével kezdetét vette a fajelméleti projekt, amelynek alapvető feltétele a megfelelő mennyiségű és minőségű kutatási anyag megléte volt. Sem von Sievers, sem Dr. Brandt nem kívánta saját kezűleg kontrollálni a gyakorlati munkát: úgy döntöttek, hogy megfelelő embert keresnek erre a kényes feladatra. „Titkos Birodalmi Ügy IV B4 Részleg SS Obersturmbannführer Eichmann figyelmébe ajánlva Berlin SW51 Prinz-Albrecht-Str.8 Válasz: A Strassburgi Anatómiai Intézet csontvázgyűjteménye SS Reichsführer parancsa értelmében SS Haupsturmführer Prof. Dr. Hirt, aki a Strassburgi Anatómiai Intézet és az Ahnenerbe Társasághoz tartozó Katonai Kutatási Központ feje, meg kell, hogy kapjon minden támogatást a kutatási munkáihoz. Az SS Reichsführer parancsa értelmében, arra kérem Önt, hogy tegye lehetővé a tervezett gyűjtemény létrehozását. SS Obersturmbannführer Sievers kapcsolatba fog lépni Önnel, a további részletek megbeszélését illetően. SS Obersturmbannführer Brandt” Adolf Eichmann, a rettegett IV/B4 Zsidóügyi Részleg vezetője kidolgozta a megfelelő módszereket, így biztosította Dr. Hirt számára a nélkülözhetetlen kutatási anyagot. A gördülékeny együttműködés bizonyítására álljon itt egy újabb dokumentum. „Ahnenerbe Hivatal Hadtudományi Kutatási Intézete G/H/6, S2/He A Birodalmi Biztonsági Főhivatalnak IV B4 Ügyosztály, Eichmann SS-Obersturm-bannführer kezéhez Berlin SW 11 PrinzAlbrecht-Str. 8 Tárgy: Csontváz gyűjtemény felállítása. Hivatkozással az Önök 1942. szeptember 25-én kelt IV B 4 3576/42 g 1488 jelű levélre és az időközben fenti ügyben folytatott személyes tárgyalásokra közöljük, hogy itteni szolgálati szervünknek a fenti különleges feladat végrehajtásával megbízott munkatársa, dr. Bruno Beger SS-Hauptsturmführer a munkálatokat 1943. június 15én az auschwitzi koncentrációs tábort fenyegető járványveszély miatt
befejezte. Összesen 115 személyt, 79 zsidót, 2 lengyelt, 4 ázsiait és 30 zsidó nőt előkészítettek. Ezek a foglyok ezidő szerint, nemük alapján elkülönítve, egy-egy kórházépületben vannak, az auschwitzi koncentrációs táborban, és karanténban tartják őket. A kiválasztott személyek további előkészítésére most-már azonnali átszállításuk szükséges a natzweileri koncentrációs táborba, amit – tekintettel az Auschwitzban fellépő járványveszélyre – gyorsan végre kell hajtani. A kiválasztott személyek névjegyzéke mellékelve. Kérjük a megfelelő utasításokat kiadni. Minthogy a foglyok Natzweilerbe való átszállításával a járványáthurcolás veszélye fenyeget, haladéktalan intézkedést kérünk, hogy fertőtlenített és tiszta fogolyruhát küldjenek Natzweilerből Auschwitzba 85 férfi és 30 nő részére. Egyidejűleg gondot kell fordítani rá, hogy a 30 nőnek rövid időre szállást biztosítsanak a natzweileri munkatáborban. Sievers SS Standartenführer” A kutatás menetének előrehaladtát a következő levél szemlélteti: „Titkos Birodalmi Ügy Válasz: Zsidó csontvázak gyűjteménye Az 1942. február 9-én tett indítvány és az Ön 1942. február 23-án tett AR/493/37 javaslatnak megfelelve, Prof. Dr. Hirt összeállította a csontvázgyűjteményt, amely korábban nem létezett. A tudományos kutatás korlátozott kapacitása miatt a koponyák kinyerése a holttestekből még nem fejeződött be. Bár időt igényelhet, Hirt 80 darab másolatot kért a direktívákból, amelyek az Anatómiai Intézet hullaházában tárolt holttestekkel való bánásmódra vonatkoznak, arra az esetre, hogy Strassburg biztonságát szavatolni tudja. A kollekció tételeinek húsát lecsupaszíthatják, ezáltal azonosíthatatlanná tehetik a darabokat. Ez magától értetődő módon azt vonja magával, hogy a munka utolsó fázisát hiába végezték el, és az egyedülálló gyűjtemény elveszhet a tudomány számára, mivel utólag képtelenség lesz gipszlenyomatokat venni. A csontvázgyűjtemény azonban alig észrevehető. A hússal kapcsolatban kijelenthetjük, hogy a franciák után találtuk, mikor
átvettük az Anatómiai Intézetet, és krematóriumban semmisíthetjük meg. Kérem tanácsát, az alábbi három eljárásból melyiket válasszuk: A kollekció egészét tartósítjuk A kollekciót egy részét apránként semmisítjük meg A kollekciót egészét megsemmisítjük. Sievers SS Standartenführer” A faji kutatásokat célzó programokhoz szükséges „tárgyi feltételek” biztosításának gyakorlati aspektusairól a levelezés csak keveset értekezik: ezek a módszerek inkább személyes beszélgetések során kerültek meghatározásra. A program résztvevőitől tudni, hogy a Dachauba transzportált zsidókat érkezésük után az Ahnenerbe orvosai által megállapított ismérvek alapján különítették el: azon személyeket, kiket alkalmasnak találtak az antropológiai kutatásokra, a barakkok felé irányították, akiket pedig nem, azokat rögvest a gázkamrák felé terelték. Wolfram von Sievers maga is tiszteletét tette Dachauban, megvizsgálandó az emberszállítmány általános állapotát. Levelében, amelyet Heinrich Himmler SS Reichsführer adjutánsa, Dr. Brandt felé címzett, részletesen elmagyarázta, miként kell tudományos igényességgel eltávolítani a hullák fejét, és miként kell azt konzerváló oldatba helyezni. A lemetszett fejeket közvetlenül Dr. Hirt felé továbbították. A szövetségesek, bár tudtak létezéséről, nem tulajdonítottak túlzott jelentőséget a náci okkult hivatalnak. Wurst professzor beszámolója alapján mégis nyilvánvaló, hogy a Harmadik Birodalom vezetése nagyon is ambiciózus célok érdekében finanszírozta a szervezetet, amelyre a háború éveiben pusztán összegszerűen is többet áldozott, mint amennyit az Egyesült Államok Hadserege az atombomba-kutatásra fordított. AZ AHNENERBE SZEREPE HOLOKAUSZTBAN Számos jel mutat arra, hogy a náci okkultista hivatal nemcsak esetenként vette igénybe a koncentrációs táborok kapacitását, és az anatómiai múzeum által összeállított csontvázgyűjtemény tételein felül további holttestek is a Strassburgi Birodalmi Egyetem Anatómiai Intézetéhez, illetve más kísérleti telepekre kerültek. Ezen
felül valószínűsíthető, hogy az Ahnenerbe az Adolf Eichmann által vezetett IV/B hivatallal kooperálva olyan programokat dolgozott ki és felügyelt, amelyek a tömeggyilkosságok technikai hátterét biztosították. A genocídium számos aspektusa rejtélyek által övezett a hivatalos történetírás számára: bár a kutatók évtizedeken átívelő áldozatos munka árán feltárták a szervezett népirtás körülményeit és mechanizmusát, okairól és a parancsok mögött álló motivációkról csak hiányos képet tudtak alkotni. A második világháború borzalmait és a Harmadik Birodalom által elkövetett emberiség elleni bűncselekményeket mindenek előtt racionális, világi okokkal magyarázzák – ennélfogva eme interpretációk igencsak hiányosak. Nem egy vallomás és dokumentum mutat rá, hogy az okkultista tanok és a hasonlóan okkultista alapokra épített fajelmélet kulcsszereppel bírt a zsidóság elleni népirtás elrendelésében és kivitelezésében, és az ősi örökség hivatala, az Ahnenerbe mind elvi síkon, mind tevőlegesen részt vett a rettenetes bűncselekmény végrehajtásában, így szolgálva a náci eugenikai programokat. 1943-ban Josef Kramer SS Hauptsturmführer, Belsen tábor parancsnoka írott parancsot kapott Berlinből. A parancs szerint az Auschwitzból átirányított, Belsenben kivégzett fogolytranszport maradványait biztosítania kell a Strassburgi Birodalmi Egyetem számára, amely a már ismert tudományos kutatások okán igényelte az anyagot. Jozef Kramer azt az utasítást kapta, hogy lépjen kapcsolatba az intézet vezetőjével, Dr. Hírt anatómia professzorral, aki az Ahnenerbe tagja volt. Az SS tisztje felkereste a doktort, aki részletes oktatásban részesítette a tömeges kivégzések technikáit és kívánt körülményeit illetően. Dr. Hirt megkérdezte, hogy a Jozef Kramer által parancsnokolt táborban alkalmaztak-e már gázkamrákat, amely kérdésre az SS tisztje nemmel felelet, mondván, e téren semmi tapasztalattal nem bírnak, miként a szükséges technológia sem áll rendelkezésükre. Az anatómusprofesszor ekkor elővett egy viasszal lepecsételt üveget, amelyben szódaszerű kristályos anyag volt. Elmagyarázta Kramernek, hogy a fehér, kristályos granulátum vízzel érintkezve halálos gázt képez, amely kiválóan alkalmas az adott célfeladatra. Az Ahnenerbe tisztje
ismertette az adagolással kapcsolatos tudnivalókat és az alkalmazás körülményeit, és felszólította Kramert, hogy építsenek gázkamrákat. Josef Kramer SS Hauptsturmführer a parancsnak megfelelően járt el. Foglyok által gázkamrákat építtetett, amelyeket a célfeladat által támasztott különleges igényeknek megfelelve terveztek és valósítottak meg. Az épületek elkészülte után Dr. Hirt parancsára egy 50 főből álló transzport érkezett a táborba, amely 20 és 50 év közötti nőkből állt. A foglyok 8 napon át maradtak a táborban, kivégzésükre augusztus 14-én került sor. Reggel a tetvetlenítő helységbe terelték a rabokat, ahol mezítelenre vetkőztették őket, majd innen a gázkamrába kerültek: az SS katonái pontban 08.00-kor zárták be a helység ajtaját. Ezt megelőzően Josef Kramer személyesen helyezte el a kristályos anyagot a padlóban kialakított porceláncsészében, majd egy fémből készült vezetéken át vizet juttatott a csészébe. A rabok nem sokkal később üvölteni és sikoltani kezdtek, a hangok folyamatosan gyengültek, majd fél perc múlva a rabok elhallgattak. Kramer és a jelenlévő SS katonák megbizonyosodtak róla, hogy a teremben nincs mozgás, így bekapcsolták a ventillátort, hogy megtisztítsák a kamra levegőjét. Az ajtót csak újabb negyedóra elteltével merték kinyitni. Az orvos megvizsgálta a testeket, és megállapította a halál beálltát. A holttesteket összerendezték, és felkészítették a szállításra. Josef Kramer a lehető legnagyobb titokban kívánta kivitelezi a következő szakaszt, így korai időpontot választott, hogy a sötétség leple alatt bonyolíthassa le a szállítás kényes műveletét. Másnap hajnalban, 05.30-kor a kiválasztott rabok teherautókra pakolták a hullákat. A ponyvákkal letakart rakterű járművek kigurultak a tábor területéről, és Strassburg felé indultak, hogy eljuttassák a szállítmányt a Dr. Hirt által vezetett intézetbe. A művelet legfontosabb kritériuma a teljes titoktartás volt, így a holttestek pakolását végző rabokat az SS tagjaiból verbuvált őrszemélyzet négy tagja kivégezte. Az eredményes akciót követően Dr. Hirt kapcsolatba lépett Heinrich Himler SS Reichsführerrel, és beszámolt a program haladásáról, illetve újabb vizsgálati anyagért folyamodott. A következő transzport két napon belül megérkezett a táborba, majd
egy héttel később újabb teherautók indultak Strassburg felé. Dr. Hirt egyszer sem volt jelen a tömeges kivégzésen: Josef Kramer beszámolója szerint az Ahnenerbe tisztje mindössze 3-4 alkalommal látogatott el a táborba, a vizitációk pedig alig tartottak fertályóráig. Az anatómusprofesszor egyetlen kivégzést sem tekintett meg, leginkább a tábori orvosokkal beszélgetett, kikkel folyamatos levelezésben állt, és személyesen ellenőrizte az általuk végzett kutatások eredményeit. Az SS és az Ahnenerbe felépítése alapján nyilvánvaló, hogy Dr. Hirt az ilyesféle programok tervezeteit először Wolfram von Sievers felé adta be, aki Dr. Brandt érintésével továbbította őket Heinrich Himmler SS Reichsführer elé, ki Adolf Eichmann véleményét kikérvén hozott döntéseket a tömeggyilkosságok kérdésében. Az Ahnenerbe vezetése tehát nemcsak tisztában volt a holocaust részleteivel, de az okkult hivatal tudósai számos pontban részt vettek a genocídium kitervelésében és végrehajtásában. A kristályosított ciánt Dr. Hirt adta első ízben Josef Kramer kezébe, és ő magyarázta el az alkalmazással kapcsolatos tudnivalókat, a gázkamra felépítésétől a gyilkos anyag adagolásáig – könnyen meglehet, hogy információit nem másodkézből szerezte. Az anatómusprofesszor dr. Hirt és Wolfram von Sievers, az Ahnenerbe vezetője tehát nemcsak kísérleti anyagra vonatkozó folyamatos megrendelések által, de elméleti és gyakorlati szinten is támogatta a tömeggyilkosságokat – s tették mindezt a fajitudományok és az eugenika jegyében. KARTOTHEKIA: HEINRICH HIMMLER TITKOS BOSZORKÁNYSZERVEZETE A Kartothekia 1939-ben, a Thule Társaság feloszlatása után került felállításra. Az Ahnenerbe kötelékén belül bújtatott, államvédelmi célt szolgáló anyagi forrásokból finanszírozott titkos társaság a Sonderkommando H és az Ahnenerbe tevékenysége nyomán formálódott. A germán boszorkányság tárgykörében végzett kutatások eredményeképpen létrejött archívum feldolgozása és részletes vizsgálata különleges szakértelmet kívánt, így kizárólag médiumok,
halottlátók, boszorkányok és az okkult tanokat ismerő személyek kerültek a csoporthoz. A Kartothekia tagjai között egyaránt fellelhetők voltak a Thule Társaságból átmentett okkultisták és a Karl Maria Willigut által működtetett különleges egység tagjai. A kicsiny, ereje teljében is alig 150 tagot számláló csoport a Hexenkartothek-program során felhalmozott ismeretanyag gyakorlati hasznosításán munkált: mágikus rítusokat és boszorkányceremóniákat tartottak, amelyek a nem fizikai hatalmakkal való kapcsolat felvételét szolgálták. A csoportot Dieter Scheel SS Hauptscharführer vezette. A Kartothekia hivatalos felállítására a legenda szerint egy sikeres kísérlet bírta rá Heinrich Himmlert. A mítosz arról számol be, hogy a Dieter Sheel vezetése alatt formálódó társaság 1939-ben sikeres rítust valósított meg, amelyen feltámasztottak egy 17. században élt varázslót, Jürgen Tess-t, kit egykoron egy boszorkányper keretén belül ítéltek halálra. A sikeres kísérlet oly nagy hatást gyakorolt a Reichsführenre, hogy az Ahnenerbe kötelékén belül önálló divízióvá alakította a csoportot, és komoly anyagi és személyi erőforrásokat bocsátott rendelkezésükre. Érdekes körülmény, hogy Adolf Hitler alig tudott valamit a Kartothekia tevékenységéről: Heinrich Himmler csak ritkán adott át információkat a csoport működését és az általuk elért eredményeket illetően, az általuk szerzett tudás javát megtartotta magának. A háború éveiben a Kartothekia fokozta aktivitását, a szervezet egyre több és több kutatást végzett. A csoport maga mögött tudhatta Heinrich Himmler SS Reichsführer támogatását, így valamennyi ajtó feltárult előttük, és valamennyi erőforráshoz hozzáférhettek. Az SS hatékony támogatásával végigrabolták Európa múzeumait, könyv- és irattárait, és ha okkultizmussal, boszorkánysággal vagy boszorkányrítusokkal kapcsolatos anyagokra bukkantak, úgy azt haladéktalanul lefoglalták. Rengeteg dokumentumot gyűjtöttek össze, amelyeket részletes elemzéseknek vetettek alá, elsősorban a gyakorlatban is megvalósítható rítusok leírásai után kutatva. A kutatásokról és a végrehajtott rítusokról szóló jelentéseket közvetlenül Heinrich Himmlernek adták át, aki oly féltékenyen őrizte a dokumentációkat, hogy még Adolf Hitler felé sem továbbította
őket. A Kartothekia tagjai az SS egyenruháját viselték, egyéni megkülönböztetésül pedig germán rúnaírással a zubbony hajtókájára írták neveiket. A titkos okkultista csoport hivatalos főhadiszállással soha nem rendelkezett, legfontosabb központjuk Wewelsburg vára volt, hivatalos jelentéseik pedig – biztonsági okokból – csak egyetlen példányban készültek, és közvetlenül Heinrich Himmler elé kerültek. Az SS intézménye által bújtatott boszorkányok nagy szabadságot élveztek, mivel csakis egyetlen személy felé tartoztak elszámolással, mindenki más számára érinthetetlenek voltak. A Kartothekia, élvezte bár az SS teljes körű támogatását, tevékenysége során igen kevés sikeres akciót tudott végrehajtani. Az okkultista tanok leírásai és a boszorkányrítusok a gyakorlatban sorra kudarcot mondtak, amely kudarcért a tagság többnyire valamely rajtuk kívül álló tényezőt tartott felelősnek. Az SS ruháját viselő mágusok több ízben is megpróbálkoztak különböző démonok és szellemek megidézésével, illetve teuton lovagok feltámasztásával, de nem értek el tényleges áttöréseket. Heinrich Himmler azonban a sorra elmaradó eredmények láttán sem adta fel a különleges csoportba vetett hitét, és nem vonta meg tőlük a támogatásokat. A Kartothekia tagságával kapcsolatos bizonytalan híresztelések szerint a csoport 1944 tavaszán ért el először komoly eredményt, mikor rábukkantak a Nekronomikon egy gótikus változatára, amely számos új kísérletet számára nyitott utat. A Halottak Könyve segítségével a náci boszorkányok földöntúli démonokat és más ördögi lényeket próbáltak materializálni, ám ezen kísérletek jobb esetben csúfos kudarcba, rosszabb esetben egyenesen katasztrófába torkollottak. A legenda szerint a Kartothekia tagjai 1945 januárjában vezényelték le a legnagyobb horderejű és legveszélyesebb rítust, amelyet fennállásuk hat éve során kiviteleztek. A titkos szervezet hét tagja huszonhárom fő kisegítő személyzet támogatásával Naudabaum kastélyában megkísérelte életre hívni az Azathoth nevű démont, ám a pokoli szeánsz tragédiába fulladt: a felszabadult energiák elpusztították a boszorkánymestereket és a segítőket, és megrongálták a kastélyt. A Kartothekia további sorsáról nem maradtak fent információk:
felettébb valószínű, hogy a Harmadik Birodalom agóniájának utolsó heteiben a szervezet tagsága szétszéledt. A SZENT GRÁL NYOMÁBAN A kétezer éves Szent Grál a világtörténelem legtitokzatosabb ereklyéje, az okkultisták legnagyobb vágya, titkos tanok középpontjában álló szakramentum – amelynek még puszta létezése sem bizonyított, pusztán kétes értékű legendáriumok és feljegyzések utalnak rá. A Szent Grál a legendák szerint mágikus darab: tulajdonosát örök élettel ruházza fel. A keresztény tanítások szerint ez volt az a kehely, amelyből Jézus Krisztus az utolsó vacsorán körbekínálta tanítványait, majd később ebben fogták fel a keresztre feszített Messiás vérét, amely a Longinus Lándzsája által ejtett sebből csordult ki. A mítoszok szerint a Grál Krisztus halála után nyugatra került, i. sz. 70. körül francia földön bukkant fel. A Maria Magdaléna által építetett kegyeleti helyen került kiállításra, ahol keresztény zarándokok keresték fel a szent ereklyét. A Grál lejegyzett történetének itt vége szakad: semmiféle megbízható adat nem maradt fent az ereklye további sorsáról. A mágikus hatalommal felruházott szent ereklye történetét sokan kutatták, a szélesebb körben ismeretes magyarázatok egyike Wolfram von Eschenbach nevéhez fűződik, ki Parsifal című művében ismertette a Szent Grál történetét. Ez a Grál azonban már nem ugyanaz a Grál, amelyben Jézus vérét fogták fel: a pángermán misztika úttörője nem kehelyről vagy más ivóalkalmatosságról, hanem egy titokzatos kőről számol be, amely örök élettel adományozza meg azt a személyt, aki csak reá tekint. A Grál azonossága tehát nemhogy tisztázódott volna, de inkább tovább kuszálódott. A nagy francia költő, Chrétien de Troyes „Conte du Graal” című munkájában még egy színtiszta aranyból készült, pazar drágakövekkel díszített darabról számolt be, amely, tekintve Jézus és környezete szerény anyagi tehetségét, igencsak valószínűtlen feltételezés. Az Arimateai József által kézben tartott kupa, amely
Jézus vérét fogta fel, a leírások szerint egyszerű, dísztelen ivóalkalmatosság volt, egy közönséges agyagedény. Wolfram von Eschenbach azonban elvetette elődjei megállapításait, és a Grált immár szimbolikus darabként, az örök élet és a mágikus hatalom legfőbb megtestesüléseként kezelte. A Szent Grált meghatározni kívánó teóriák tehát három különböző tárgyat írnak le: egy aranykelyhet, amelyből Jézus Krisztus az utolsó vacsora elköltésekor fogyasztott, egy agyagból égetett kelyhet, amely fizikai kapcsolatba került Jézus Krisztus vérével, és egy olyan darabot, amely nem is ivóalkalmatosság, hanem isteni eredetű varázstárgy, a bölcsek köve. Wolfram von Eschenbach hozzáértését, bár a férfi csak tovább élezte az ellentmondásokat, mégsem szabad lebecsülni: a férfi nagy valószínűséggel tagja volt a Templomos Lovagok rendjének, annak a legendákkal övezett keresztény testvériségnek, amely 1119. és 1126. között régészeti kutatásokat végzett a szent sír környékén, Salamon templomának egykori helyén, amely épület az iratok szerint a Frigyládának adott helyet. A templomos lovagok szent ereklyék után kutattak, a Szövetség Ládáját, a Grált, és más tárgyakat keresték, így, mégha nem is jártak sikerrel, komoly tapasztalatokat halmozhattak fel. Bár a beszámolók szerint a lovagok nem találták meg a Frigyládát, tudomást szereztek hollétéről, és fényt derítettek sorsára. A legendák szerint azonban találtak valami mást, egy nem kevésbé hatalmas ereklyét, a kereszténység szent rekvizítumát. Mivel a Templomos Lovagok által készített korabeli ábrázolásokon egyremásra tűntek fel a Grált jelképező minták, valószínű, hogy ez az ereklye volt a lelet – ebben az esetben pedig könnyen meglehet, hogy Wolfram von Eschenbach ténylegesen kapcsolatba került a tárggyal, és ismerte a Szent Grál rejtélyét. Műve, a Parsifal arra utal, hogy az ereklye nem holmi ivóalkalmatosság, hanem egy isteni eredetű orákulum, miként a Tízparancsolatot tartalmazó kőtáblák is isteni eredetűek voltak. „Egy csapat angyal hagyta a Földön, a aztán magasra emelkedtek a csillagok fölé” – szól a Wolfram von Eschenbach által megörökített Parsifal-legenda egyik legfontosabb tétele. Ez a könyv volt Adolf Hitler kedvenc fiatalkori olvasmánya: ifjúkorában igen sokat forgatta a művet, elemezte és kijegyzetelte –
emlékezzünk csak vissza rá, milyen állapotban került a Wagner-féle változat egy példánya Walter Stein kezébe. A Bécsben töltött évek során korai mestere, Ernst Pretzsche társaságában kutatta a Grál rejtélyét. A könyvesboltos azt vallotta, hogy a Grál a legfelsőbb tudás forrása és szimbóluma, egymagában megtestesíti az okkultista tanok összességét, így megértése és alkalmazása komoly felkészültséget igényel. Adolf Hitler már fiatal korában is sokat kutakodott az ereklye után, és számos rítust hajtott végre annak érdekében, hogy közelebb kerüljön a Grál rejtélyéhez. Ernst Pretzsche támogatása komoly segítséget jelentett számára, hisz az okkultista szakértő vezette be a titkos ábécé világába, amelynek megértése alapvető feltétele a Grál keresésének. Miként az sem elhanyagolható körülmény, hogy Walter Stein elsősorban ezt az ereklyét kutatta, tudásának javát pedig átadta Adolf Hitlernek, aki egyre inkább a Szent Grál vonzásába került. Számos beszélgetést folytattak a misztikus darabról, amelyet a leendő Führer nem kisebb figyelemmel övezett, mint Longinus Lándzsáját. Mindemellett nem tudni pontosan, miért érdeklődött Hitler oly hevesen a Szent Grál iránt, de számos magyarázat létezik. Tény, hogy Hitler elfogadta Jézus személyét, ám határozottan elutasította azt a feltételezést, miszerint a Messiás a zsidó nép fia lett volna. A náci vezér értelmezésében Jézus Krisztus árja volt, az ősi germán faj sarja, s ilyen minőségében isten kiválasztottja. A vérvonal-elmélet szerint a Szent Grál – már abban az esetben, ha ivóalkalmatosságként fogadjuk el – az árja faj ősi, mágikus hatalommal bíró vérét fogta fel egykoron. 1934-ben, röviddel hatalomra kerülése után Adolf Hitler olyan kijelentést tett, amely bizonyító erővel bír szándékait illetően: „Rendet fogunk alapítani, a Templomosok Testvériségét, amely a tiszta vér Szent Grálja köré fog szerveződni!”. Nem kétséges hát, hogy a Führer komoly jelentőséggel ruházta fel az ereklyét: Longinus Lándzsáját a háború sikeres megvívása, a Szent Grált pedig az Új Világrend megalapítása érdekében kívánta felhasználni. A Szent Grál helye azonban sem Adolf Hitler, sem más okkultisták számára nem volt ismeretes. Az ereklyének, amint arról már esett szó, i.e. 70-ben nyoma veszett, és alig minimális, minőségükben pedig igencsak kétséges értékű információk maradtak
utána. A Parsifal szerint a Grál csak addig maradt Európában, még a kontinens erre érdemesnek mutatkozott, majd keletre került – így nem kizárt, hogy a Templomos Lovagrend tagjai helyesen jártak el, mikor Jeruzsálemben kutatták az ereklyét. Több mint valószínű, hogy az Ahnenerbe már a '30-as években kutatta a Grál történetét, a nácik pedig régészek és okkultisták hadát uszította a szent relikvia után – ezekről az expedíciókról azonban semmiféle dokumentum nem maradt az utókorra. Adolf Hitler, amint azt tudjuk, az epekedve vágyott keresztény ereklyék egyikét, Longinus Lándzsáját megkaparintotta – a Szent Grál utáni kutatás azonban nem hozott értékelhető eredményt, így a náci vallás végső kifejeződése, az új Templomosok Rendje sohasem került megalapításra. A NÁCI OKKULTISTÁK CÉLJA: AZ ÚJ VILÁGREND A Harmadik Birodalom célja nem pusztán a háború megnyerése és Európa, majd Ázsia leigázása volt. A náci okkultisták ennél sokkal többet akartak: egy Új Világrend megalapítását kívánták, amely cél érdekében semmitől sem riadtak vissza, és semmiféle erőforrást nem kíméltek. Az Új Világrend eszméje nem Adolf Hitler torz elméjéből, Karl Haushofer tollából, vagy akár Dietrich Eckart fejéből pattant ki. Az elképzelés, miszerint a létező civilizációt egy attól gyökeresen eltérő, törvényszerűségeiben és jellemzőiben is más világ fogja váltani, ősi időkből ered. Az isteni hatalom által fogant, misztikus szabályrendszerek és ősi energiák által alakított új világ teóriája számos kontinensen és számos kultúrkörben felbukkant, a tizenkilencedik század végére pedig a nyugat-európai okkultista mozgalmak kódexeiben is központi helyre került. Madame Blavatsky, a Teozófiai Társaság anyja, a beszédes nevű Arany Hajnal páholy mágusai, a teozófia nyomán felvirágzott ezoterikus tanok követői, avagy maga Aliester Crowley is azt vallotta, hogy az ismert civilizáció halálra van ítélve, helyét pedig egy Új Világrend fogja elfoglalni. Az okkultisták szerint az Új Világrend előhírnöke egy Messiás lesz, aki birtokolja a felsőbb hatalmak teljes támogatását, és diadalra vezeti az ő követőit.
„A nácizmus több, mint vallás: új emberiség teremtését célzó akarat.” – nyilatkozta Adolf Hitler, kétséget sem hagyva felőle, mily féktelen, őrült és kártékony ambíciók motiválják tetteit. A háború nem cél, hanem eszköz volt a Führer számára, a nagy terv kritikus jelentőséggel bíró szakasza, amely sikerre vitele lehetővé tette volna a további törekvések valóra váltását. Adolf Hitler és a náci vezetés a háborúskodás által az egyetlen, valóban emberi fajként tisztelt germán faj számára kívánt életteret teremteni, még Európa más, alsóbbrendűnek tartott népei számára nemhogy az autonómiát, de a puszta túlélést sem kívánták biztosítani. A Harmadik Birodalom vezetése ugyan ideig-óráig, ha politikai és stratégiai érdekeik úgy rendelték, hajlamos volt szövetségre lépni más nemzetekkel, ezen megegyezéseket inkább a pragmatizmus oltárán tett elkerülhetetlen áldozatokként, mintsem örökérvényű, sérthetetlen paktumként kezelték. A fiatal Adolf Hitler a börtönben töltött idő alatt napi rendszerességgel értekezett Karl Haushofer professzorral, és maradéktalanul magáévá tette a geopolitikus által kidolgozott élettérelmélet elemeit: hite szerint Európa földje és annak gyümölcse csak és kizárólag a tisztavérű germán fajt illette, amely származásánál fogva minden más nemzetség felett állt. A nácik számára a szláv népek és az egyéb rasszok csak ideig-óráig megtűrt elemek Európában, amely csoportok egyetlen lehetséges szerepe a Harmadik Birodalom kiszolgálása és gyarapítása a rájuk kényszerített rabszolgamunka által. Az élettér-elmélet törvényszerűségei szerint ezekre a fajokra a pusztulás, a tömeges és totális népirtás várt – amelynek eszközeit elsőként a zsidóság ellen vetették be. Ismeretes, miként nyilatkoztak a náci vezetők a zsidóságról, hisz Adolf Hitler egyetlen olyan beszédet nem mondott, amelyben ne minősítette, és ne fenyegette volna meg ezen nép képviselőit. A Thule Társaság teljes tagsága, az Ahnenerbe, a Fényes Páholy, illetve a Harmadik Birodalom valamennyi okkultista szervezete deklaráltan antiszemita volt, miként már az alapító atyák is híresek voltak könyörületet nem ismerő zsidóellenességükről. Karl Haushofer professzor, a Lebensraum-theorie kiötlője, Adolf Hitler tanítómestere így nyilatkozott: „Ők pusztán utánozzák az embereket,
nem ugyanahhoz a fajhoz tartoznak”. Heinrich Himmler, ha ez egyáltalán lehetséges, még szélsőségesebb álláspontra helyezkedett: „A zsidók olyan távol vannak tőlünk, mint az állatok az embertől.”. A zsidóság megsemmisítéséről azonban először maga a Führer nyilatkozott, ezáltal hirdetve meg a holocaust pokoli programját: „A zsidókat nem tekintem állatoknak. Messzebb vannak az állatoktól, mint mi. Ezért megsemmisítésük nem bűn, mivel egyáltalán nem tartoznak az emberiséghez.”. Az Új Világrend legfőbb ellenségének szerepét tehát a zsidóságra osztották a náci okkultisták, ez volt az a népcsoport, amelyet mihamarabb és bármi áron ki akarták söpörni Európa földjéről. Az Einsatzgruppe alakulatok, a Végső Megoldás és a tömeges sterilizációs programok (amelyeket nemcsak a zsidósággal és a szláv népekkel, de a szellemi és testi fogyatékosokkal szemben is kíméletlenül alkalmaztak) mind ezt a célt szolgálták. Adolf Hitler terveiben a háború diadalmas lezárását az Ezeréves Birodalom megalapítása követte. Az új birodalom vezetését egyetlen cél, a germán faj központi parancsok által igazgatott sokasodása képezte. Az eugenikai törekvéseket nem kizárólag mennyiségi, de minőségi megfontolások is befolyásolták: a Führer egy erős, tiszta vérvonalú, gazdag erőforrások felett rendelkező népet tartott kívánatosnak, amely képes lesz győzedelmes harcot vívni a világ feletti uralomért. Heinrich Himmler SS Reichsführer így foglalta össze ezt a korszakot egy 1943-ban tartott beszédében: „Mindez lehetővé fogja tenni számunkra, hogy megteremtsük a feltételeket a germán nép számára, és Európa számára, amelyet mi, a német nép vezetünk, parancsolunk és képzünk ki arra, hogy megvívjuk a sorsszerű küzdelmet a terjeszkedő Ázsia ellen. Nem tudjuk, mikor fog ez bekövetkezni. Mikor a „tömeges ember” felkel, a másik oldalon 1-1,5 milliárdan lesznek, a germán nép reményeim szerint 250-300 millió főt fog számlálni, az egyéb európai népekkel együtt mindez 600-700 millió embert fog jelenteni, és a százéves uráli terjeszkedés olyan harcot fog kirobbantani, amelyet mi az életünkért fogunk vívni Ázsia ellen. Nagy csapás lenne, ha a német nép alulmaradna a harcba torkolló terjeszkedés ellenében. Ez lenne a szépség és a kultúra vége, az alkotóerő vége ezen a földön. Ez fog
bekövetkezni a távoli jövőben, és mi ezért fogunk harcolni.” (Mind Adolf Hitler, mind Heinrich Himmler beszédeiben gyakorta felbukkant egy ellenpár: a germán fajhoz a minőséget, a szláv fajhoz a mennyiséget társították.) A germán faj nemesítése és kiterjesztése, majd Ázsia elfoglalása azonban még mindig csak a kezdet volt, amely a kívánt genetikai és földrajzi feltételek megteremtését szolgálta. Adolf Hitler elképzelései szerint radikális társadalmi változások kísérték volna ezt a szakaszt, többek közt a keresztény vallás és más vallások totális, maradéktalan felszámolása, és egy új vallás, a nemzetiszocialista vallás bevezetése és elterjesztése. A Führer által megálmodott vallás szent jelképei közé a Bibliát kiváltó Mein Kampf, a kereszt helyére állított horogkereszt, és a harcos germán szellemet szimbolizáló tőr tartozott, amelyek valamennyi náci templom oltárán helyet kaptak volna. Az új hit központjában egy új istenség, a náci hadisten foglalt volna helyt. „Isten háború… Isten könyörtelen, erővel telített, oly mértékben szeretet nélküli, miként a mohó vágy összeegyeztethetetlen a jótékonysággal.” – jellemezte ezt az új istent Friedrich Heilscher, a Harmadik Birodalom egyik legnagyobb, ám örökkön árnyékba húzódó varázslómestere. A náci okkultisták használták isten fogalmát, mint a legfelsőbb erő szinonimáját – az általuk tisztelt és félt isten azonban korántsem egyezett a kereszténység által hirdetett isten fogalmával. Adolf Hitler és a náci okkultista körök tagsága mélyen megvetette a keresztényi eszméket, miként az intézményesített kereszténységgel szemben sem éppen kesztyűs kézzel gyakorolta mindenható végrehajtó hatalmát. „Ószövetség, újszövetség, egyre megy… Ugyanaz a zsidó svindli.” – nyilatkozta bizalmasai körében Adolf Hitler, hozzátéve, hogy „a kereszténységet, ezt a varangyos békát, a csizmám sarkával taposom el.”. A nácizmus és a kereszténység: olaj és víz, egymással össze nem férő matériák, amelyek közül csak az egyik számára volt hely az Ezeréves Birodalomban. A kétezer éves tanok pusztulásra voltak ítélve a nácik által, helyükre pedig egy új vallást kívántak léptetni. A Thule Társaság, a Fényes Páholy, az Ahnenerbe és a náci okkultista pereputty egésze olyasféle meggyőződéssel tevékenykedett, hogy egy felsőbb isteni hatalmat szolgál, amely
Adolf Hitler által nyilatkozik meg. A nácik istene egy korlátlan hatalommal rendelkező, könyörtelen és vérszomjas úr volt, kinek hatalmában áll vérbe és lángokba borítani a világot, s ki hitük szerint egykoron az árja fajt és hazáját, az Atlantiszt teremtette. A Führer elképzelései szerint az istentől származó hatalom jelen volt a germán vérvonalban, amely mágikus tulajdonságokkal bírt, és képes volt rá, hogy uralma alá hajtsa az alsóbbrendű fajokat. A nácik által tisztelt isten szelleme maga volt a tűz, a nyers hatalom, amely az árja nép által jut kifejeződésre, és amely arra hivatott, hogy dominálja a teljes Földet és annak valamennyi lakóját. A végső célhoz vezető út utolsó előtti állomása a világhatalom megszerzése volt, amelyét az új ember, az Übermensch megteremtése követett. Ez az emberfaj volt rá hivatott, hogy kisöpörje a Földről az egyéb rasszokat, és totális kontrollt szerezzen minden kontinens és minden élőlény felett. A Herrenvolk ideájában egy istenszerű, emberfeletti ember képe mutatkozik meg, amely mind genetikai, mint az általa alkalmazott technológia szempontjából magasan felülmúlja az embert és az ember által teremtett civilizációt. Adolf Hitler így beszélt a végső célról, az Új Világrend legfőbb uráról: „A teremtés még nem teljes. Az embernek az átváltozás sok további fokozatán kell még átmennie. Az Atlantisz utáni ember már a leépülés, a hanyatlás korszakában van, alig képes a túlélésre. Minden teremtőerőt egy új fajtában kell koncentrálni. Az ember két típusa, a régi és az új, különböző irányokba fog fejlődni. Az egyik eltűnik a Föld felszínéről, a másik virágozni fog. Ez a nemzetiszocialista mozgalom valódi indítéka.” Ezért harcoltak hát a náci okkultisták, ezen szörnyűséges idea érdekében ontottak megannyi vért, s eme végső cél érdekében szövetkeztek a sötét oldal démonjaival. OKKULTISTÁK A BRIT TITKOSSZOLGÁLAT SZOLGÁLATÁBAN: RUDOLF HESS SZÖKÉSE Jozef Sztálin a háború után is meggyőződéssel vallotta, hogy Rudolf Hess szökése nem annyira a náci vezető saját kezdeményezése, mint inkább a brit titkosszolgálat rafinált
mesterkedésének az eredménye volt, amely megtervezéséhez és kivitelezéséhez a kontinentális okkultista körök segítségét vették igénybe. Az európai titkos páholyokkal kapcsolatba hozott hadművelet elképzelése figyelemre méltó teória, főleg, mivel a közvetett bizonyítékok azt mutatják, hogy a konspirációs elmélet korántsem nélkülöz minden alapot. Adolf Hitler titkos bizalmasa, a Harmadik Birodalom legbelsőbb köreinek tagja, az okkultista Rudolf Hess menekülésének története egy levéllel indult. 1941 elején Karl Ernst Haushofer professzor fia, Albrecht Haushofer levelet kapott Mrs. Mary Violet Robertstól. Rudolf Hess tanácsadója egészen a '30-as évek elejéig szoros kapcsolatban állt az idős nővel, kivel az okkultizmus tárgykörében folytatott komoly eszmecseréket. A fiatal Haushofer nem tudhatta, hogy Mrs. Violet Roberts ekkor már a Special Operations kötelékén belül szolgált, médiumi képességeivel segítve a brit titkosszolgálat tevékenységét, így hitelesnek minősítette az iratot, amely egy lisszaboni postafiók érintésével érkezett Németországba. Nem tudni, mi állt a levélben, ám tény, hogy Albrecht Haushofer továbbította a dokumentumot Rudolf Hess felé. A náci vezető, miután elolvasta a levelet, arra kérte tanácsadóját, hogy Mrs. Roberts segítségével próbáljon meg kapcsolatba lépni Hamilton hercegével, a hírhedt brit okkultistával. Rudolf Hess maga sem tudta, milyen veszélyes játszmába kezdett: a brit titkosszolgálat ugyanis arra használta fel a titkos páholyok vezetőit, hogy a Harmadik Birodalom vészterhes titkainak tudóját Nagy-Britanniába csalogassák. Ennek érdekében elhitették vele, hogy a szigetország vezető politikusai és katonatisztjei között létezik egy szakadár békepárti kör, amely hajlandó lenne szembeszegülni Sir Winston Churchill akaratával, megbuktatni a miniszterelnököt, és a háború berekesztése érdekében baráti jobbot nyújtani Németország felé. A szövetségesek ügynöke, kit a hadművelet előkészítésével megbíztak, jól tudott Rudolf Hess okkult kapcsolatairól. Tisztában volt vele, hogy a náci vezető hisz az asztrológia és a mágia hatalmában, így legelőször Rudolf Hess személyes asztrológusát, Frau Nagenast környékezte meg, aki komoly pszichés hatást gyakorolt a férfira. Adolf Hitler harcostársa, miként azt valamennyi fontos döntés előtt megtette, ezúttal is kikérte
az asszony véleményét. Frau Nagenast a szövetséges ügynök által megadott specifikációk szerint manipulálta az asztrológiai jelentést, és a konzultáció során a britek által kívánt információkat adta át. Az asztrológus kijelentette, hogy a brit békekörök felől érkező ígéret hitelessége bizonyos, a legjobb konstelláció pedig akkor ígérkezik, ha Rudolf Hess május 10-én repül el Angliába: ez az a nap, mikor a bolygók megfelelő együttállása sikeres tárgyalást ígér. A brit ügynök – tisztában lévén a reá bízott feladat súlyával – roppant körültekintéssel járt el, így Frau Nagenast személyén kívül más, a náci vezetők előtt impozáns tekintéllyel bíró személyt is megnyert az ügy számára – ez pedig nem volt más, mint Aliester Crowley, a Fenevad, Európa rettegett hírű mágusa. A sötét praktikákat folytató férfi páholya korábban különleges képzéseket tartott néhány SS tiszt számára, ám a brit titkosszolgálat embereinek kérésére két tagot agymosásnak vetett alá, és hatalmat szerzett felettük. Aliester Crowley „Kestrel” és „Tengeri Sas” néven tartotta számon a kontroll alá hajtott személyeket, kiknek uralta az akaratát, így képes volt rá, hogy bármely kívánt tettre rábírja őket. A mágus egy londoni misszió segítségével lépett kapcsolatba velük, és arra szólította fel őket, hogy juttassák el üzenetét Rudolf Hess számára. Aliester Crowley tudatta a náci vezetővel, hogy az általa felügyelt Arany Hajnal támogatja a békejavaslatot, és különleges mágikus rítusra készül, amely nyugalmat hozhat a zaklatott, ezer sebből vérző Európa számára. Az üzenet szerint Rudolf Hess jelenléte elengedhetetlen az eljárás során, távolmaradása pedig rettenetes következményeket von majdan maga után: ha a férfi nem vesz részt a szeánszon, úgy a Szovjetunió ellen tervezett hadművelet az Armageddonba fog torkollani, amely szörnyű pusztulást hoz a német népre és választott diktátorára. Rudolf Hess megkapta Aliester Crowley üzenetét, amely maradéktalanul alátámasztotta Frau Nagenast prognózisát, ám még mindig tétovázott: anyagi bizonyítékra volt szüksége az említett békepárt létezését illetően. A britek pedig nem voltak restek ilyesféle bizonyítékot fabrikálni számára. Mivel tudták, hogy Hamilton hercegének szava önmagában nem lenne elégséges garancia, újabb közvetítőt vettek igénybe: egy londoni bankár, Leonard Ingrams által
léptek kapcsolatba Rudolf Hess-szel, és újfent biztosították őt a békepárti ajánlat valós mivoltáról, és a Churchill-ellenes körök létezéséről. Leonard Ingrims javaslatára további referenciaként beszervezték még Rickatson Hatt személyét, az Angol Nemzeti Bank sajtófelelősét, aki megerősítette a preparált információkat. Körmönfont csel volt, amelyhez kiterjedt kapcsolatokat vett igénybe a brit titkosszolgálat, ám az okkultisták tevőleges segítségével végrehajtott megtévesztési hadművelet sikert fiadzott: Rudolf Hess 1941. május 10-én, a britek által megjelölt napon titokban repülőgépre ült. Pár óra múlva a Messerschmitt JBf 110 típusú kétmotoros gép egy Skócia területén lévő szántóföldön landolt. David McClean földműves egy rozsdás vasvillával felfegyverezve sietett a különös látogató elé, aki így szólt hozzá: „Fontos üzenetet hoztam Hamilton hercege számára.” Hamilton hercege azonban nem sietett Rudolf Hess elé, a nem létező békepárti delegációval való találkozás soha nem valósult meg, miként az Aliester Crowley által ígért mágikus rítusra sem került sor: pár óra múlva Rudolf Hess már a brit titkosszolgálat ugyancsak marasztaló vendégszeretetét élvezte. MERÉNYLET HITLER ELLEN „Nem érezte meg rajta a Gonosz leheletét és felszabadította a benne lakozó erőket.” – vetette papírra utolsó naplóbejegyzésében Albrecht Haushofer, alig pár órával kivégzése előtt. A fiú azonban – apjával szemben – meglátta a diktátor valós természetét: féktelen becsvágyát, sátáni szadizmusát, rombolás iránti apadhatatlan szomját és gőgös önkényességét. Olybá tűnik, Albrecht Haushofer ítélőképesség és józan, ész dolgában felülmúlta édesapját, a híres okkultistát. Karl Ernst Haushofer csak alaposan megkésve döbbent rá, miféle ember számára adott szabad utat, miféle embert képzett ki a landsbergi börtön falai között, és miféle pokolbéli fenevadat nevezett a német faj Messiásának. A férfi minden hatalmát és befolyását latba vetette, hogy megfékezze Adolf Hitler sátáni törekvéseit, ám
megkésett törekvése óhatatlanul kudarcba fulladt. A Barbarossahadművelet előtt Karl Haushofer felkereste a Führert, és szeánszot adott neki, amelyen betekintést engedett számára a jövőbe. A geopolitika professzora nem először tett ilyesmit: mint arról már szó esett, az első világháborúban a német hadvezetés rendszeresen felhasználta jövőbelátó képességeit, hogy információkat szerezzenek a küszöbön álló hadműveletek kimeneteléről és az ellenséges hadmozdulatokról. Adolf Hitler ismerte Karl Haushofer kivételes képességeit, ám az általa megfogalmazott próféciákat mégsem mérlegelte kellő súllyal: túl gőgös és túl önkényes volt hozzá, hogy bármely intő jelre felfigyeljen, és komolyan fontolóra vegye más szakértők tanácsait. Karl Haushofer jóslatait írásos formában is eljuttatta Adolf Hitler és Ribbetropp számára: megjövendölte, hogy egy keleten végrehajtott támadás esetén a britek újfent harcolni fognak, az Egyesült Államok be fog kapcsolódni az európai hadszíntéren folyó fegyveres küzdelembe, Németország el fogja veszíteni a hatalmas túlerő ellen vívott háborút, az oroszok pedig az ellentámadás során mélyen behatolnak Európa szívébe, ahol szilárdan megvetik lábukat, és az angolszász szövetségesekkel megegyezvén kommunista érdekszférát építenek ki. Nem tudni, Karl Ernst Haushofer ténylegesen belelátott-e a jövendő történéseibe, vagy egyszerűen csak megfontolt, előrelátó katonai stratégának bizonyult – ám tény, hogy a történelmi események őt igazolták. A náci vezetés azonban nem hitt neki. Adolf Hitler, aki korábban mesterének nevezte a férfit, elfordult tőle, az SS pedig hazaárulás alapos gyanújával megfigyelés alá vonta az idős professzort. Az ördögi propagandafőnök, dr. Göbbels amellett kardoskodott, hogy azonnal küldjék koncentrációs táborba a geopolitika neves szakértőjét, kinek Adolf Hitlerbe vetett hite szemlátomást gyengülni látszott, amely deportálási aktusra a náci törvények szerint megfelelő jogalapot kínált az a tény, hogy Haushofer édesanyja apai ágon zsidó származású volt. A Führer azonban ekkor még nem kívánta meggyilkolni egykori mesterét. Megelégedett annyival, hogy miután berchtesgadeni sasfészkébe csalta, letartóztatta és egy időre börtönbe vetette a professzort. Albrecht Haushofer csak lassan eszmélt fel a nácizmus
tudatromboló hatása alól: a geopolitika professzorának fia a kezdetekben messzemenőkig támogatta Adolf Hitlert, csak lassan, hosszú hónapok teltével vert benne tanyát a kétség. Rádöbbent, hogy a Führer sátáni ambíciókat táplál, és könyörtelen harcát korántsem annyira a német nép sorsa felett érzett felelősség, hanem inkább személyes démonai táplálják. Adolf Hitler nem békét és prosperitást, szabadságot és kiteljesedést hozott Németország számára, miként azt Albrecht Haushofer és apja korábban remélték, hanem emberek, köztük német állampolgárok millióit sújtotta oly nyomorúsággal, amelyre eddig nem volt példa a történelemben. Nyilvánvaló volt, hogy a Führer nem a pozitív energiákat hasznosítja, okkult tudománya nem konstruktív jellegű, hanem a sötét oldallal trafikál, és sátáni gonoszságot gyakorol, amely a német nép apokalipszisét idézi majd elő. Apját tette felelőssé mindezért: úgy vélte, hogy Karl Haushofer oktatásai nélkül Hitler sohasem emelkedett volna oly magasra, és sohasem juthatott volna ilyen félelmetes hatalom birtokába. Albrecht Haushofer eltökélte, hogy sutba dobja lojalitását, és náci esküjét megszegve szembeszáll a démonnal: hogy jóvátegye apja bűnét, és erőt alkalmazzon a nácik által gyakorolt sötét mágiával szemben, létrehozta a Fehér Rózsa Társasága, nevű okkultista társaságot. A csoport a fehér mágiát hívta segítségül, hogy legyőzze a gonoszt, amely uralma alá hajtotta Európát, ám rítusaik igen kevés sikerrel jártak. Albrecht Haushofer számos szeánszot celebrált, amelyek a Thule Társaság elhunyt tagjainak és egyéb okkultista szakértők szellemeinek a megidézését célozta meg, ám a szellemvilágból kapott segítség elégtelennek bizonyult. Nyilvánvalóvá vált, hogy a fehér mágia eszköztára és a Fehér Rózsa Társaságban összegyűlt tagság tudása nem elégséges hozzá, hogy az okkult tudományok által leljenek ellenszert a mindent elemésztő kórságra, így Albrecht Haushofer jobb híján világi eszközökhöz folyamodott. A vezérkar őrnagyaként szolgáló férfi jól ismerte azokat a katonatiszteket és hivatalnokokat, akik, bár ezt jól leplezték, mély gyűlölettel viseltettek Adolf Hitler iránt, és szégyenkeztek maguk és a világ előtt, hogy egy hozzá hasonló destruktív szörnyeteget támogattak munkájukkal és tehetségükkel, vérükkel és
életükkel. A társaság roppant óvatossággal, a Gestapo rémétől fenyegetve kezdte el működését. Miután a békés megoldásokat elvetették (a Wehrmacht tisztjei tartottak a fanatizmusig hűséges SS hatalmától, a titkosrendőrségtől és a tiszti kar lojális elemeitől), sorsdöntő határozatra jutottak: Adolf Hitler meggyilkolására szövetkeztek. Az 1944. július 20-án végrehajtott merénylet – melynek körülményei és lefolyása széles körben ismeretes – kudarcba fulladt. Az összeesküvőket felderítették, elfogták és börtönbe zárták. Egyeseket furcsa balesetek értek, mások pedig éltek a lehetőséggel, amelyet az eléjük helyezett, egyetlen golyóval megtöltött revolver által biztosítottak számukra, korábbi érdemeikre való tekintettel. Voltak, akik egy vágóhíd kampóira felakasztva, lassan fuldokolva végezték be földi pályafutásukat. Sem Albrecht Haushofer, sem Karl Haushofer nem kerülhette el sorsát: a Gestapo által vitt nyomozás felfedte kapcsolataikat, és mindketten börtönbe kerültek. (A Karl Haushofer által betöltött főtanácsosi posztot ekkor a titokzatos és nagyhatalmú okkultista, Friedrich Heirsche foglalta el Hitler oldalán.) „A Gondviselés mentette meg az életem, hogy a német nép vezéreként folytathassam küldetésemet!” – nyilatkozta Adolf Hitler a merénylet után. Albrech Haushofer szintén hitt a felsőbb hatalmak létezésében, így sokat merengett rajta, vajon hogy menekülhetett meg a Führer a merénylet elől, miért nem ölte meg a felrobbantott bomba. Meggyőződése volt, hogy a sorsot alakító erők büntetést kell, hogy rójanak arra a férfira, aki romba döntötte Európát, és szemlátomást az Apokalipszis kiteljesítésén fáradozik. Az okkultista szakember nem volt hajlandó elfogadni a feltételezést, miszerint következmények nélkül való ez a pokoli tett, hanem hosszadalmas töprengés után arra jutott, hogy a felsőbb hatalmak kollektív büntetést kívánnak a német népre szabni. Albrecht Haushofer, a náci párt korábbi tagja ráébredt, hogy saját népe csak úgy tudhatja meg, miféle károkat okoztak embertársaiknak Adolf Hitler támogatása által, ha szövetséges tankok tapossák össze Németország földjét, szövetséges repülőgépek bombái rombolják porig a nagyvárosokat,
és szövetséges katonák lövik halomra a német katonákat – miként azt ők maguk tették az ellenséggel korábbi hódításaik során. Albrecht Haushofer lelkiismerete csak akkor nyugodott meg, mikor ráébredt, hogy Németországra pusztulás, majd mindent elemésztő tisztítótűz vár, amely talán képes lesz lemosni az apák bűneit, hogy fiaik immáron egy olyan társadalomban cseperedjenek fel, amelynek tagjai nem egy halott diktátort kultiválnak, és nem a náci rendszer feltámasztásán munkálnak. Albrecht Haushofer megkísérelt szembeszállni a nácik fekete mágiájával, de alulmaradt a küzdelemben. Nem tudta jóvátenni apja és saját bűneit, kudarcáért pedig súlyos árat fizetett: 1944 márciusában, az oroszok által körülzárt Berlinben, az agonizáló Harmadik Birodalom szívében nézett szembe a kivégzőosztaggal. Ha többet nem is, annyit azonban megadatott neki a sors, hogy tudja: a sötét erők birodalma véres pusztulásra ítéltetett. TECHNOLÓGIA ES OKKULTIZMUS A Vril Társaság a Harmadik Birodalom egyik legrejtélyesebb, leginkább vitatott természetű és, jelentőségű okkultista szervezete volt. A csoport tevékenysége nem kizárólag elméleti síkon manifesztálódott, de egyes bizonyítékok és visszaemlékezések arra mutatnak, hogy nagyon is gyakorlati, estenként kifejezetten harcászati jellegű célok érdekében alkalmazták a spirituális tanokat. Mint arról már szó esett, a Fényes Páholy egy istenszerű faj kutatásán és tenyésztésén fáradozott, amelyet az atlantiszi és az ősi tibeti legendák alapján határoztak meg. Úgy vélték, a hajdan élt felsőbbrendű árja ember nemcsak biológiai és spirituális síkon volt magasabb rendű, de technológiailag is jóval fejlettebb civilizációt épített fel, amelynek vívmányai megannyi idő elteltével is kutathatók és hasznosíthatók. A náci Fényes Páholy vezetése a szeánszok során médiumok segítségével lépett érintkezésbe a Föld üregeiben élő árjákkal, és a spirituális tudáson kívül technológiai jellegű információkat is kértek a felsőbbrendű lényektől. Nem tudni, hogy hozzájutottak-e a vágyott tudáshoz: érvek és ellenérvek százai állíthatók csatasorba, de sohasem fog kiderülni,
valójában meddig jutottak ezek a szakemberek. Minden, ami ezután következik, spekulatív fikció, amelynek tételeit sem igazolni, sem maradéktalanul cáfolni nem lehet. Ki-ki világnézete és habitusa szerint söpörheti félre, vagy fogadhatja el a közvetett bizonyítékokat: ám tény, hogy a fennmaradt töredékes információk felettébb különös következtetéseket vonhatnak maguk után. A nácik valósággal epekedtek a felsőbbrendű árja faj technológiája után, így nem csoda, hogy sem az anyagi, sem a humán erőforrásokat nem kímélve törekedtek ezen ismeretek megszerzésére. Nem tudni biztosan, meddig jutottak ezen az úton – megannyi teória létezik. Egyes vélekedések szerint a nácik megdöbbentő technológiai áttörések egész sorozatát hajtották végre, és újfajta repülőszerkezeteket konstruáltak, amelyek minden szempontból magasan felülmúlták a hagyományos katonai technológia hadrendbe állított repülőgépeit. 1944. november 27-én, este 10 órakor a 415. Éjszakai Vadászszázad három repülőgépet indított a franciaországi Dijon repteréről. A köteléket Lt. Ed Schlueter vezette: a Wisconsinból származó fiatal pilóta átlagos rutinrepülésre készült. Mögötte Lt. Ered Ringwald foglalt helyet a fülkében, aki radarkezelőként teljesített szolgálatot. A repülőgépek egymás után startoltak el, majd kötelékbe rendeződtek, és a kijelölt célterület felé indultak. Bár egyszerű járőrfeladatot teljesítettek, egyikőjük figyelme sem lankadhatott: az éjszakai vadászat komoly tapasztalatot, kihegyezett ösztönöket és éles koncentrációt kívánt. A hármas kötelék a Rajna folyó fölött cirkált, ellenséges repülőgépek után kutatva. Tiszta, hűvös éjszaka volt, a napszakhoz képest kiváló látási viszonyokkal. A repülőgép kabinjában teljes sötétség uralkodott, a helyzetjelző fények nem égtek, a kipufogórendszerből kicsapó lángokat pedig különleges burkolatok rejtették – az amerikai felségjelzésű repülőgépek gyakorlatilag láthatatlanok voltak az éjszakai égbolt sötét bársonyán. A Ed Schlueter folyamatosan kutatta a horizontot, a furcsa jelenséget azonban nem ő, hanem radaroperátor társa szúrta ki. „Vajon mik lehetnek azok a fények, ott, a hegyeknél?” – kérdezte
Fred Ringwald. „Valószínűleg csak csillagok.” – hangzott a pilóta válasza. „Nem hiszem.” „Biztos, hogy nem a saját tükröződésünk?” „Maradéktalanul. Ez nem tükröződés.” Ed Schlueter a furcsa jelenségek irányába fordította a gépet, és megkerülte a hegyet. A fények szintén mozogtak. Az éjjeli üzemeltetésre átépített vadászgép pilótája és a radarkezelő ámultan nézték a különös objektumokat: narancsszínű fényt árasztó repülő tárgyak voltak, nyolc vagy tíz darab, kötelékbe rendeződve távolodtak a gép bal szárnyánál. A pilóták még soha nem láttak hasonló technológiát, csodálatukat pedig csak fokozta, hogy a furcsa objektumok nem vetettek árnyékot a radarernyőn – vagyis mai szóhasználattal élve lopakodó képességekkel felruházott repülőgépek voltak. A rádiós gyorsan megrázta magát, és kapcsolatba lépett a földi lokátor kezelőkkel: „8-10 repülő tárgy. Látjátok őket?” „Senki sincs ott fent, csak te. Megőrültél?” Néhány nappal később a kaliforniai Lt. Henry Giblin és a Massachusetts-ből származó Walter Cleary 1000 láb magasan járőrözött a kétmotoros éjszakai vadászgéppel, mikor furcsa tűzlabdákat figyeltek meg az égen. Az objektumok nagy sebességgel emelkedtek, majd eltűntek a felhők felett. December 22-ről 23-ra virradó éjjelen a 415. Éjszakai Vadászszázad gépei 10000 láb magasan járőröztek Hagenau térségében. A kötelék parancsnoka így számolt be tapasztalatairól: „06.00-kor két fénypontra lettünk figyelmesek, amelyek velünk szemben, a földről szálltak fel. Elérték a mi magasságunkat, de nem emelkedtek tovább, hanem a gép farka mögött maradtak. A fények olyanok voltak, mint valami világító narancsok. Körülbelül két percen át maradtak a gép mögött, majd leborítottak és visszafordultak, miközben végig tökéletesen irányíthatónak tűntek, és akkor kialudtak.” A parancsnokon kívül a kötelék valamennyi katonája látta a jelenséget. A 415. Éjszakai Vadászszázad katonái november és december hónapban több ízben is találkoztak a különös objektumokkal,
amelyeket később „Foo Fighter” névvel illettek. A megfigyelések alapján azonos gépeket láthattak: valamennyi narancsszínű fényt árasztott, hangtalanul repült, és nagy sebességgel közlekedett. A furcsa repülő tárgyak egyetlen ízben sem támadták meg az amerikai repülőgépeket, leginkább követték őket egy darabon, majd belevesztek az éjszakába. A pilóták meg voltak győződve afelől, hogy a különös objektumok a német Luftwaffe addig soha nem látott kísérleti repülőgépei. Mindemellett nemcsak a 415. Éjszakai Vadászszázad pilótái szembesültek hasonló jelenségekkel: más repülőalakulatok katonái is találkoztak különös, nem azonosítható repülő objektumokkal. A Foo Fighter észlelések száma egyre emelkedett, a szemtanúk által készített beszámolók pedig lassan csinos kis tornyokká rendeződtek a hadműveleti parancsnokok íróasztalain. A hadvezetés ekkor már nem söpörhette félre a felhalmozódott aktákat, hanem hivatalos állásfoglalásra kényszerült. Számos suta magyarázat született hát hivatalos forrásból, amelyek egy része már közzétételekor is a komikum kategóriájába tartozott. A leginkább nyilvánvaló, egyszersmind megnyugtató értékelés szerint a különleges repülő objektumokat rakétamotoros- illetve gázturbinás repülőgépekként azonosították. Mindez kézenfekvő, ám alapjaiban elhibázott érvelés volt: a bevetésre került új generációs német vadászgépek ugyanis korántsem bocsátottak ki oly erős fényt, amely magyarázta volna a jelenséget. A pilóták arról nyilatkoztak, hogy több ezer méter magasból is észlelték a fényes gömböket – azon rakétahajtóművek működése, amelyek a Messerschmitt 163 vadászgépekben kaptak helyt, nem járt ilyen erőteljes fényjelenséggel, miként a Messerschmitt 262 Schwable gépek hajtóművei sem idéztek elő hasonlóan intenzív jelenséget. Más magyarázat szerint a Foo Fighterek pilóta nélküli rakéták lehettek, talán a V jelzésű fegyvercsalád kísérleti darabjai. Mindez felettébb valószínűtlen, hisz a megfigyelt objektumok manővereztek, süllyedtek és emelkedtek, miként repülési irányukat is változtatták. Esetleg meteorológiai ballonok lettek volna? Nem valószínű, hogy harcokban edződött, komoly tapasztalattal rendelkező pilóták oly hibát követtek volna el, hogy képtelenek felismerni egy
meteorológiai ballont – mindemellett az objektumok viselkedése sem felelt meg a meteorológiai ballonok specifikációinak. Esetleg, szól egy roppant kényelmes változat, a német légvédelem által fellőtt nagy kaliberű, narancs, kék és vörös színekben izzó lövedékeket vélték volna ismeretlen objektumoknak? Ügyes ellenérvelés, de a tanúk erre is csak fejeiket ingatták: a gondosan feltérképezett német légvédelmi zónák ugyanis egyáltalán nem mutattak semmiféle fedést a Foo Fighterek felbukkanási pontjaival. Mindemellett az éjszakai vadászgépek legénysége ekkorra már fájóan sok alkalommal találkozott a német légvédelmi lövegek gránátjaival, amelyek azonosítása semmiféle nehézséget nem okozott számukra. Arra a körülményre pedig, hogy az objektumok miért nem jelentek meg a radarképernyőkön, a fenti elméletek egyike sem ad elfogadható magyarázatot. Miközben a parancsnokságok eltökélten kutatták a jelenség okait, a Foo Fighternek nevezett objektumok aktivitása szemernyit sem lankadt: újabb és újabb megfigyelések történtek. 1944. december 31-én a 415. századnál ténykedő haditudósító, Bob Wilson hírt kapott a különös jelenségekről. Az újságíró részletes kérdezősködésnek vetette alá a szemtanúkat, az interjúk során nyert információkat pedig újságcikké formálta. A cikk továbbítását jóváhagyta a cenzori jogokat gyakorló elhárítótiszt, így az január ljén megjelent egy amerikai újságban, majd számos más sajtóorgánum is átvette az írást. Egyes tudósok ekkor természeti jelenségekként azonosították a furcsa tűzgolyókat – a pilóták azonban továbbra is csak megmosolyogták a hivatalos kommentárokat, főként, hogy 1945 januárjában számos további észlelés történt. A Bristol Beaufighter gépet kormányzó Don Meiers és társa, Ed Schleuter január elején találkozott először a fénylő gömbökkel. A gép parancsnoka így emlékezett vissza az eseményre: „Egy kb. 700 lábon repülő Foo Fighter kiszúrt, és mögém került, és körülbelül 20 mérföldön át kergetett a Rajna völgye felett. Leborítottam, de a két tűzlabda velem együtt fordult. 260 mérföldes sebességgel repültünk, a gömbök pedig követtek minket. Más alkalommal, mikor egy Foo Fighter kiszúrt minket, zuhanórepülésbe mentem át, és 360
mérfölddel zuhantam. A kötelék jobb oldalán repült, majd eltűnt az égen. Amikor először láttam ezeket a dolgokat, az a rettenetes gondolatom támadt, hogy a németek ott lent a földön készek rá, hogy megnyomjanak egy gombot, és felrobbantsák őket. De nem robbantottak, és nem is támadtak meg minket. Csak követtek minket.” Január hónapban számos további Foo Fighter-észlelés történt. Figyelemre méltó körülmény, hogy a pilóták által adott beszámolók egybehangzó módon írták le a furcsa jelenséget: valamennyien narancsszínű fényben ragyogó, manőverező, a radarképernyőn árnyékot nem vető objektumokról tanúskodtak. A német hadseregnek tulajdonított azonosíthatatlan repülőgépek, miután a szövetséges csapatok elfoglalták a Rajna keleti oldalán fekvő területeket, eltűntek, és soha többé nem jelentek meg Németország egén. Foo Fighternek nevezett repülő objektumok rejtélye sohasem oldódott meg, mindössze annyit tudni, hogy az adott térségben a német hadvezetés számos kísérleti telepet üzemeltetett, amelyek kapacitását ismeretlen kutatásokra fordította. A LÁNDZSA ELVESZTÉSE Longinus Lándzsáját – a császári koronaékszerekkel egyetemben – az Anschluss után Nürnbergbe szállították. Adolf Hitler személyesen választotta ki az ereklye véglegesnek szánt helyét. Parancsának megfelelően a 13. században épített Szent Katalin templomot náci múzeummá alakították át: a Führer úgy tervezte, hogy itt fogja közszemlére tenni mindazon szent ereklyéket, amelyeket a meghódított országokban foglaltak le hadai. Hitler tehát számos ereklyét kívánt Nürnbergben, a náci diadalok helyszínén kiállítani, hogy zarándokhellyé tegye a várost, amely helyt adott az NSDAP legnagyobb gyűléseinek. A propagandacélokat is szolgáló gyűjtemény legfontosabb darabjának Longinus Lándzsáját szánta, a szent fegyvert, amely hatalomra segítette őt és a germán fajt. A város erőltetett iparosítása azonban előre nem látható kockázatokat vont maga után. Miként a Harmadik Birodalom háborús helyzete a kezdeti diadalok után rosszabbra fordult, a szövetséges légierő
bombázni kezdte a hadiipari objektumokat, amely légi offenzívát később Németország nagyvárosaira is kiterjesztett. A RAF támadásai komoly károkat okoztak a Szent Katalin templom környezetében, a brit bombák magát az épületet is megrongálták – nyilvánvalóvá vált, hogy sem a Lándzsa, sem a koronaékszerek nem maradhatnak a múzeumban, mert előfordulhat, hogy a történelmi ereklyék megsemmisülnek a támadások következtében. A támadás után a felbecsülhetetlen értékű tárgyakat rögvest a Königstrasse 26. alatt lévő Kohn Bank páncéltermébe szállították, ahol ideiglenesen elhelyezésre kerültek. Adolf Hitler utasította Heinrich Himmlert, hogy találjon megfelelő rejtekhelyt a szent rekvizítumok számára. Willi Liebel, a történelmi gyűjtemény kezelésére felkért különleges birodalmi megbízott ekkor azzal a javaslattal állt elő, hogy Longinus Lándzsáját rejtsék a Nürnbergi erőd alatt húzódó alagútrendszerbe, ahol adottak a lehetőségek egy különleges páncélterem kialakításához. Az SS Reichsführer Ernst Kaltenbrunner társaságában Nürnbergbe látogatott, hogy megvizsgálják Willi Liebel javaslatának kivitelezhetőségét. Himmler tudta, hogy mélyen a Nürnbergi Erőd alatt egy szövevényes alagútrendszer rejtőzik, amely megfelel a biztonsági kritériumok által támasztott igényeknek: bombabiztos, jól védhető, könnyen ellenőrizhető és megfelelően rejtett. Az SS feje parancsot adott rá, hogy munkagépek igénybevételével szélesítsék ki az alagút egy, 270 méter mélyen fekvő szakaszát, és építsenek egy légkondicionált páncéltermet, amelyben el lehet rejteni a császári koronaékszereket és a szent Lándzsát. Mivel roppant fontos volt a titoktartás, ezért csak olyan személyeket vontak be a munkába, akik lojalitásához a legkisebb kétség sem férhetett. A régi alagutat – amelynek bejárata egy 17. században épített ház homlokzata mögött rejtőzött – megtisztították a törmeléktől, kiszélesítették és közel 30 méterrel meghosszabbították. A hely mélyében futó folyosó végén különleges termet alakítottak ki, amelyet légkondicionáltak. A páncélterem bejáratát betonnal öntötték ki, amelybe különleges acélajtót építettek. Az ajtó zárszerkezete egy kulcs és egy ötszámjegyű kód együttes alkalmazásával volt csak nyitható. Willi Liebel volt az egyetlen
személy, aki tudta a kódot és a kulccsal is rendelkezett. A kincstárnok csak Heinz Schmeissner Stadtrat-nak, a városi önkormányzat építési szakértőjének adta át a kódot, a kulcsból készült másodpéldányt pedig a körzeti légvédelmi megbízott, dr. Konrad Freis kapta meg. A páncélterembe tehát csak Willi Liebel Bürgermeister léphetett be önnön akaratából. Az alagút szájánál álló házat átalakították. Az álcázás tökéletesen sikerült: kívülről átlagos lakóépületnek tűnt, és csak kevesen tudták, hogy a garázs hátsó fala egy preparált fal, amely elektronikus úton nyílt és záródott, s amely a páncélteremhez vezető folyosót rejti. Heinrich Himmler elégedett lehetett: úgy vélte, sikerült megtalálnia a tökéletes rejtekhelyet, amelyet senki emberfia nem fedhet fel. A RAF éjszakai bombázói, illetve a virradat után támadó USAAF B-17 kötelékei 1944. október, 13-án roppant heves bombatámadás alá vonták Nürnberget, s füstölgő romhalmazzá tették az egykoron oly gyönyörű várost. Az alagút bejáratánál álló házat telibe találta egy szövetséges bomba: a külső falak leomlottak, a garázs falába rejtett acélajtó pedig felszakadt. A titkos rejtekhely immáron tárvanyitva állt, az alagút bejárata szabadon tátongott: bár Willi Liebel, mihelyst fülébe jutott a hír, SS katonákat rendelt a helyszínre, nem lehetett benne bizonyos, hogy a páncélterem titka csakugyan titok maradt. A megbízott azonnal elrendelte, hogy kezdjék meg az alagút befalazását, ám ekkor már épp elegen látták a titkos rejtekhelyet, amelynek híre szájról-szájra terjedt. Heinrich Himmler, miután értesült a károkról, úgy döntött, hogy alternatív rejteket kell keresni a Lándzsa és a koronaékszerek számára. Willi Liebel elrendelte, hogy készítsenek egy vörösréz dobozt, amelybe az ereklyéket rejthetik. A tároló alkalmatosság elkészülte után Liebel lajstromot állított össze azokról a tárgyakról, amelyeket a dobozba kellett helyezni, és ezt a lajstromot Konrad Friesre bízta. A megbízott a lista szövegezésekor Longinus Lándzsáját hivatalos nevén, Móric Lándzsájaként tűntette fel – amellyel fatális félreértést idézett elő. A művelet végrehajtásával megbízott Freis ugyanis nem ismerte a Lándzsa valódi jelentőségét, és helyette egy másik tételt, Szent Móric kardját rejtette a ládába. A vörösrézből készült dobozt egy, a Panier Platzon lévő óvoda
bombabiztos alagsorába szállították – a Végzet Lándzsája pedig az Oberen Schmied Gasse-n lévő, időközben ismét befalazott alagút végén lévő, immáron őrizetlen teremben maradt. A náci vezetés tagjai úgy döntöttek, hogy elvarrják a szálakat, és megtévesztő cselhez folyamodtak. Teherautókat rendeltek a barlang szája elé, és a Gestapo, illetve az SS biztosításával néhány munkás nehéz dobozokat hordott ki a rejtekről, amelyeket a gépkocsikra raktak. A konvoj szirénázva hajtott át a városon, majd eltűnt – az emberek azt beszélték, hogy a különleges kincseket elvitték Nürnbergből, és a Salzburg mellett lévő Zell-tóba süllyesztették el. Még Willi Liebelt sem avatták be a titokba: csak Heinrich Himmler, Ernst Kaltenbrunner, az SD vezetője, és Müller, a Gestapo parancsnoka ismerte a Lándzsa számára kiszemelt új rejteket. A szövetségesek hírszerzése értesült az akcióról, az elemzők pedig nem láttak át a szitán: a britek bizonyosak voltak benne, hogy a nácik tényleg víz alá rejtették a Lándzsát és a koronaékszereket. Ekkor, a háború végéhez közeledve már mind az amerikai, mind a brit hírszerzés erőteljesen érdeklődött az ereklyék iránt. Dr. Walter Stein, Churchill különleges tanácsadója, Adolf Hitler egykori barátja (Walter Stein az Anschluss után hagyta el Ausztriát, és Angliába tért meg, ahol felajánlotta szolgálatait a brit koronának – miután ő volt az egyedüli nyugaton élő ember, aki tényleg behatóan ismerte Hitler természetét, észjárását és ambícióit, Sir Winston Churchill személyes tanácsadójává tette.) figyelmeztette a miniszterelnököt, hogy Longinus Lándzsája nem egyszerűen történelmi ereklye, de szent erővel bíró relikvia, amely a háború után szerveződő náci ellenállás legfontosabb jelképévé válhat, így mindenképpen meg kell szerezni, és biztonságba kell helyezni. Churchill ugyancsak pragmatikus ember volt, aki a legkisebb teketóriázás nélkül söpörte félre a nácik okkultizmusát, így nem valószínű, hogy Dr. Stein ilyesféle érvekkel hozakodott volna elő. A politikai talajon fogant javaslat azonban megtette hatását – kiváltképpen, miután a hírszerzés felől érkező adatok egy szerveződő földalatti náci mozgalomról számoltak be. Sir William Churchill tehát felállított egy különleges katonai alakulatot, amelyet a Nürnberg városa ellen vezényelt 7. amerikai hadsereghez csatoltak, és amely feladatául a Lándzsa és a koronázási ereklyék
megszerzését nevezte meg. Április 16-án a szövetségesek elérték a várost. Adolf Hitler parancsa így szólt: „Utolsó csepp vérükig védjék Nürnberget!” A csata négy teljes napon át tartott. A városba vezényelt húszezer Waffen-SS harcos, a Wehrmacht és a polgári felkelők könyörtelen küzdelmet vívtak az amerikai túlerő ellen, a kongresszusi központot védő különleges alakulatok kilenc ostromot vertek vissza. A Schutzstaffel katonái nem cáfolták meg rettegett hírüket: inkább elhullottak az utolsó szálig, de nem adták fel a náci hatalom Mekkájaként aposztrofált várost. A harcok április, 20-án fejeződtek be. Az amerikai hadsereg rettenetes árat fizetett a győzelemért, Nürnberg városa romokban hevert, a törmelékkel borított utcákon holttestek ezrei hevertek. A különleges feladattal megbízott brit katonai különítmény keresztülkasul átkutatta a várost: Willi Liebel Bürgermeistert keresték. A férfi csak öt nappal később került elő, holtan – a különleges birodalmi megbízott még a város eleste előtti éjszaka, önkezével vetett véget életének. A különítmény azonban nem adta fel a kutatást. Április 28án rábukkantak Willi Liebel titkárára. Dreykorn a kihallgatáson ugyancsak tanácstalannak mutatkozott: elmondta, hogy fogalma sincs a kincsek hollétéről, csak a széles körben ismert szóbeszédet hallotta, miszerint a Zell-tó mélyére süllyesztették őket. Április 30-án amerikai katonák kutatták át az Oberen Schmied Gasse romjait. A katonák egyike meglátta a beomlott fal mögött lévő alagutat. Félő volt, hogy a hegy gyomrába vezető folyosóban SS katonák bújhatnak, így az amerikaiak élesre töltött fegyverekkel másztak be a sötét alagútba. Miután megbizonyosodtak róla, hogy nincs ellenség a folyosón, fáklyát gyújtottak. A 20 méter hosszú folyosó végén különös felfedezésre bukkantak: egy olyasféle ajtó zárta el a továbbjutást, amelyet addig csak az amerikai bankok széfjében láthattak. Az amerikai katonák egyike azonnal futásnak eredt, hogy értesítse a parancsnokságot a hegy gyomrába rejtett páncélteremről, társai pedig az ajtó előtt maradtak, és őrt álltak. Április 30-án 14 óra 10 perckor az Amerikai Egyesült Államok 7. hadseregének egy tisztje hivatalosan lefoglalta Longinus Lándzsáját: a Harmadik Birodalom legfontosabb ereklyéje, Adolf Hitler féltve
őrzött kincse az ellenség kezére jutott. SZUMMARIUM Adolf Hitler és a náci okkultisa körök sötét mesterkedései szerencsére nem értek célt. Annak ellenére, hogy elképesztő anyagi és emberi erőforrásokat mozgósítottak a bizonytalan kimenetű, eleve kétes programok érdekében, a kutatások semmiféle olyan hozadékot nem eredményeztek, amelyek gyakorlati támogatást nyújtottak volna a hatalom megszerzése és megtartása szempontjából. Longinus Lándzsája, amelyet híres uralkodók hordoztak hadjárataik során, sohasem bukkant fel Adolf Hitler kezében. Nem tudni miért, de a Führer – kinek Lándzsába vetett hite igen erős volt – nem mutatkozott a szent ereklyével. Bár az SS régészek és szerencsevadászok tucatjait pénzelte, majd menesztette szerte szét a világba, hogy további relikviákat kutassanak fel a Harmadik Birodalom számára, a két legfontosabb, legnagyobb hatalommal felruházott darabokra sohasem sikerült rábukkanniuk. Sem a Szent Grál, sem a Szövetség Ládája nem került a nácik kezére – Adolf Hitler főként az utóbbi tárgy hatalmát kívánta a Harmadik Birodalom céljainak érdekében hasznosítani. Az Ószövetségben szereplő Frigyláda – amely a tízparancsolatot tartalmazó kőtáblák darabjait tartalmazza – a szent iratokban foglaltak alapján ugyanis nem csupán ereklye, az Istennel kötött szövetség tárgyi bizonyítéka. Adolf Hitler természetesen ismerte a Bibliát, és bár roppant becsmérlően nyilatkozott róla, a benne szereplő ereklyék létezése felől szemernyi kétsége nem volt. A Szövetség Ládája pedig olyan ereklye volt, amely nem pusztán szimbolikus jelentőséggel bírt, de katonai alkalmazása is szédületes lehetőségekkel kecsegtetett. Az Ószövetségben foglaltak szerint Izrael hadserege a filiszteusokkal vívott harcok során a Szövetség Ládáját a csapatok előtt hordozta, az ellenség pedig odaveszett a láda által: Isten akarata sújtotta őket halálra. Az ereklye tehát olyasféle fegyver volt, amelynek semmiféle emberi hatalom nem állhatott ellen. Nyilvánvaló, hogy a náci hadvezetés a Frigyláda létezésének lehetőségétől is vérszemet kapott, hisz az ősi iratok egy olyan ereklye képét örökítették meg, amely
hadászati szempontból is roppant jelentőséggel bírt. Valószínűtlen, hogy az Ahnenerbe, amely különös programok százait finanszírozta, pont egy ilyesféle relikvia iránt lett volna közönyös – nyilvánvaló, hogy a nácik erőfeszítéseket tettek a Frigyláda megszerzése érdekében. A Szövetség Ládája azonban soha nem került elő: miként a Szent Grál sem ruházta fel halhatatlansággal Adolf Hitlert, a Frigyláda sem tört utat az agresszív támadóhadműveleteket folytató német hadsereg katonái előtt. Valószínű, hogy a puszta vizsgálódás nem kötötte le az Ahnenerbe kutatási kapacitásának egészét, és az ősi örökség hivatala gyakorlati tevékenységgel is foglalkozott. A Kartothekia boszorkányai és a Marianna Blavatsky által vezetett titokzatos Geheimnisvolle Korps spiritisztái egyaránt foglalkoztak harcászati célú mágiával, ám semmiféle katonai esemény nem igazolja, hogy valaha is sikereket értek volna el ezen a téren. Annak ellenére, hogy legendák tucatjai szólnak különböző démonidézésekről és sötét szeánszokról, a második világháború véres krónikája nem tartalmaz olyasféle leírásokat, amelyek arra engednek következtetni, hogy a német hadviselő fél valamely rejtélyes, nem evilági hatalom által befolyásolta volna a fegyveres harcok menetét. A Hadtudományi Kutatási Intézet után semmiféle olyan dokumentum nem maradt fenn, amely konkrét eredmények hadászati célú alkalmazásáról tanúskodna: az utókorra maradt feljegyzések zöme leginkább dr. Hirt tudományos érdeklődésnek álcázott esztelen szadizmusát példázza. Tényleges harcászati vívmányokról egyetlen szó sem esik ezen archív anyagokban. A Vril Társaság által épített legendás repülő korongok sem fordították meg a vesztes háború menetét. Bár beszámolók tucatjai tesznek említést a titokzatos repülő szerkezetekről, ezek az eszközök semmiféle hatást nem gyakoroltak a Harmadik Birodalom légterében vívott harc kimenetelére – egyetlen szövetséges bombázó vagy vadászgép sem pusztult el a Foo Fighterek által. A nácik úgy remélték, hogy az okkultista rítusok és a bizarr kutatási programok isteni hatalommal, ellenállhatatlan erővel és halhatatlansággal ruházzák fel őket, amely emberfeletti képességek által képesek lesznek zsarnoki uralmuk alá hajtani a világot, és
felépíteni az Új Világrendet. A történelem azonban könyörtelenül megcáfolta Adolf Hitlert, Heinrich Himmlert és társaikat: az okkultizmusba vetett hit, a mágia és a sötét rítusok gyakorlása korántsem fényes dicsőséget vont magával, de romlásba döntötte, majd végül elpusztította a náci titkos körök tagjait. Rettenetes bűneiket nemcsak ők maguk, de ártatlan emberek százmilliói is megszenvedték. VÉGSZÓ A náci okkultizmus – miként e szörnyűséges eszme teremtői és művelői – elpusztult a Harmadik Birodalom mért sorozatos csapások következtében. A titokzatos Karthotekia által tervezett végső rítust fegyveres erővel hiúsították meg az ellenséges csapatok. A Heinrich Himmler által alapított boszorkányszervezet tagsága vagy meghalt a háború során, vagy szétszóródott. A Kartothekia 55 tagját a szövetségesek ölték meg harci tevékenység során, hat fő természetes halállal hunyt el a háború éveiben, hárman szövetséges bombázások következtében vesztek oda, négyüket hazaárulásért végezték ki, tizenöt fő különféle kísérletek következtében vesztette életét, kilenc személy öngyilkosságot követett el, 35 fő hadműveletek végrehajtása során lelte halálát, az életben maradt 37 tag pedig az ODESSA hálózat; segítségével menekült el Németországból. Rudolf Hess, aki két évtizeden át volt a Führer legbelsőbb bizalmasa, szökése után megőrült: a Nürnbergi Perben életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték, börtönben halt meg. A német rakétatudósok zöme, akik részt vettek a Vril Társasaság munkájában, a háború után az Egyesült Államok haditechnikai és űrkutatási programjaiban dolgoztak, teljes titoktartás mellett. Karl Ernst Haushofer a Hitler elleni merénylet után fiához hasonlóan kegyvesztetté vált, és a dachaui koncentrációs táborba került. A professzor csodával határos módon túlélte a háborút, ám a szövetségesek elől nem tudott megszökni: brit csapatok elfogták, majd börtönbe vetették. Karl Haushofer a Nürnbergi Per egyik koronatanúja lett volna, ám sohasem tett vallomást: a geopolitika
professzora kihallgatása előtt meggyilkolta feleségét, majd egy japán rövidkarddal, egy wakizashival tradicionális öngyilkosságot, seppukut követett el. Karl Haushofer, aki Adolf Hitler spirituális képzésének javát végezte és felszabadította a diktátorban lakozó démonokat, sírba vitte szörnyű titkait. Fia, Albrecht Haushofer sohasem tehette jóvá az apja által elkövetett rettenetes bűnöket: a Hitler ellen elkövetett merénylet után Moabite börtönébe került, majd 1945. április, 23-án, az oroszok által körülzárt Berlinben farkasszemet nézett az SS kivégzőosztagával. Nem hagyott hátra részletes feljegyzéseket. A Sonderkommando H kutatási anyagait az utolsó hetekben tengeralattjárókra rakták és elszállították, valószínűleg Mexikóba és Indiába. A Vril Táraság kutatási eredményeit őrző akták elvesztek. A Németországban maradt levéltári anyagokat – többek között a Hexenkarthotek egészét – az Egyesült Államok hadserege elszállította: ezen dokumentumok jelentős része a mai napig nem kutatható külső szakértők számára. Az Ahnenerbe kartotékainak töredékét felhasználták a Nürnbergi Per során, leginkább azokat a feljegyzéseket, amelyek a Hadtudományi Kutatási Intézet horrorisztikus kísérleteihez felhasznált alanyok meggyilkolását bizonyították. A fajvizsgálati és -tenyészeti program legfontosabb tárgyi bizonyítékát azonban nem a hivatalos levelezés, hanem a Dr. Hirt által vezetett Strassburgi Birodalmi Egyetem Anatómiai Intézetének csontvázgyűjteménye képezte, amely sértetlenül és a maga teljességében jutott a szövetségesek birtokába (Bár 1944-ben az Ahnenerbe vezetése felszólította Dr. Hirtet, hogy semmisítse meg a gyűjteményt és a vizsgálatok során igénybevett laboratóriumokat, a professzor semmilyen körülmények között nem akarta elveszíteni a „páratlan tudományos kollekciót”, és szembeszegült a paranccsal – nem tudván, hogy makacsságával mily fontos tárgyi bizonyítékot hagyományoz az ellenségre.) – s hirdette fennen a náci okkultizmus rémtetteit. Az Ahnenerbe azonban ennél jóval több dokumentációval rendelkezhetett: a kísérletek eredményeit tartalmazó jelentések és
kartotékok, amelyek a faji kutatások tényleges hozadékait tartalmazták, soha nem kerültek elő. Nem tudni hát, miféle felfedezéseket eszközöltek a náci tudósok, és képesek voltak-e tudományos tapasztalatokkal alátámasztani az okkultizmus talaján szárba szökkent elméleteket. Azokat a német szakértőket, akik a Harmadik Birodalom által futtatott különleges technológiai programokban vettek részt, az Egyesült Államok Hadserege az Operation Paperclip keretén belül Amerikába menekítette. A Nürnbergi Per során az elfogott náci vezetőket szembesítették az emberiség ellen elkövetett bűneikkel. Robert H. Jackson bíró, bár a tanúk vallomásaiból kiderült, hogy a náci vezetők kiterjedt okkultista hálózatot alakítottak ki és üzemeltettek, a tárgyalás során nem tért ki sem az Ahnenerbe, sem a Hexenkartothek tevékenységére – olybá tűnik, a győztes szövetséges hatalmak nem kívánták nyilvánosság elé tárni a Harmadik Birodalom okkult hagyatékát. A siralomházban várakozó foglyokhoz különös látogató járt látogatóba az utolsó napok során. A férfi jelenlétét a legszigorúbb biztonsági tiszt sem kifogásolhatta: a látogató soha nem volt a náci párt tagja, nem töltött be államigazgatási tisztséget, nem tartozott a hadsereg kötelékéhez, és egyik náci vezető sem állt vele hivatalos kapcsolatban. Mivel a szövetségesek roppant mód tartottak tőle, hogy a foglyok öngyilkosságot követnek el, imigyen kerülik el a Nürnbergi Per drámáját és a náci Harmadik Birodalom történetét egyaránt látványosan lezáró kivégzési aktust, az őrszemélyzet minden látogatót alapos motozásnak vetett alá – a középkorú férfi azonban egyetlen ízben sem próbált meg becsempészni olyasféle tárgyakat, amelyek veszélyesnek ítéltettek. A rejtélyes idegen, aki napi rendszerességgel látogatta a halálraítélt foglyokat, nem volt más, mint Friedrich Heilscher, Adolf Hitler titkos bizalmasa, az Ahnenerbe egyik alapítója, a náci okkultisták örökkön háttérbe húzódó vezetője. Friedrich Heilscher nem mérget vagy fegyvert, de sokkalta gonoszabb és veszélyesebb tudást csempészett be a foglyoknak: a sötét mágia hatalmát. A férfi, kinek valódi kilétét és szerepét sohasem fedte fel a
történelemtudomány, és akit Heinrich Himmler SS Reichsführer bizalmas körben több alkalommal is a Harmadik Birodalom második legfontosabb emberének nevezett, fekete miséket celebrált von Sievers és társai számára. Friedrich Heilscher így készítette fel hű tanítványait az utolsó útra. A Harmadik Birodalom elpusztult, s a náci okkultizmus réme is sírba szállt. A tanúk meghaltak, a tárgyi bizonyítékok oroszlánrésze pedig vagy elveszett, vagy megsemmisült – vagy mégis maradt valami vissza a lázas rémálmokból, az intézményesített okkultizmusból, az istenkísértő fajelméleti programokból és a titkos kutatásokból? EPILÓGUS: KÍSÉRT A MÚLT OPERATION HIGH JUMP 1946 őszén járunk. A világháború európai szakasza több mint egy éve lezárult, a náci Németországot legyőzték a szövetséges hadseregek csapatai. Berlin romokban hevert, Japánt atombombák bevetésével kényszerítették térdre, a Nürnbergi Per keretén belül sor került a háborús bűnösök felelősségre vonására, az angolszász hatalmak figyelmét pedig egyre inkább a Jozef Sztálin által vezetet Szovjetunió által képviselt katonai fenyegetés köti le. Olybá tűnhetett, a második világháború végleg lezárult. A Harmadik Birodalom vészterhes hagyatéka azonban nem hagyta nyugodni az Amerikai Egyesült Államok katonai vezetését. Adolf Hitler beteljesületlen álma nemcsak az izzó gyűlölet ideológiává formált esszenciáját hagyta az utókorra, de a nyugati hatalmak furcsa reakciói alapján valószínűsíthető, hogy egyéb, sokkalta inkább kézzelfogható, fizikai természetű fenyegetés is maradt az ördögi géniusz által elrendelt okkultista-katonai programok után. Az amerikai haditengerészet vezetése 1946 nyarán, a szokásos döntéshozási mechanizmushoz mérten felettébb hirtelen módon egy több szempontból is szokatlan hadműveletet indított el, amelynek az Operation High Jump nevet adták. A szigorú titoktartás mellett meghirdetett programról kevés információ szivárgott ki, így sem a hadsereg alsóbb szintű döntéshozói, sem a sajtó, sem a közvélemény nem értesült a hatalmas katonai erőket felvonultató akció valós
céljairól. Az Operation High Jump parancsát a haditengerészeti hadműveletek vezérkari főnöke, Chester W. Nimitz látta el kézjegyével. Az amerikai haditengerészet, mit sem törődve a horribilis költségekkel, elképesztő humán és technikai erőforrásokat különített el az akció számára: a Magasugrás hadművelet személyi állományát 4700 katona és kutató, a technikai hátteret pedig fél tucat helikopter, hat darab Martin PBM típusú különleges hidroplán és két speciális kiszolgálóhajó, tizenöt darab egyéb repülőgép, tizenhárom kiszolgálóhajó, és egy repülőgép hordozó, a CV-47 jelzésű USS Philippine Sea adta. A hadművelet vezetésével a kiváló sarkkutatót, Richard Byrd admirálist bízták meg, aki a háború előtt már több ízben is járt az Antarktisz területén, és komoly tapasztalatokkal rendelkezett az antarktiszi kutatások terén. Byrd valóságos nemzeti hős volt az amerikai közvélemény szemében, mind emberileg, mind szakmailag megingathatatlan tekintélynek örvendett: ő fejlesztette ki a sarkkutatás technológiáját, számos expedíciót vezetett az Északi-, illetve a Déli-sarkra, tudományos eredmények tucatjai kapcsolódtak nevéhez, és ő volt az egyetlen ember, aki mindkét sark felett átrepült. Egyéb érdemei mellett talán az sem lehetett utolsó szempont, hogy Richard Byrd tevékeny részt vállalt az 1938-as német expedícióban, amely titkos katonai küldetésbenjárt el. Az admiralitás hivatalos instrukciója szerint, amelyet Chester W. Nimitz írt alá, az akció az alábbi célokat szolgálta: „a.: élőerő és tesztanyag szállítási a sarkkörön túli zónába b.: az amerikai szuverenitás megerősítése és kiterjesztése az Antarktiszi kontinensen c.: amerikai támaszpontok létrehozására és üzemeltetésére vonatkozó lehetőségek kivizsgálása d.: jégen létrehozott légibázisok felépítését és üzemeltetését szolgáló technológiák kifejlesztése (különös tekintettel azon technikákra, amelyek a továbbiakban a Grönlandon létrehozandó bázisok esetében is alkalmazhatók) e.: a területre vonatkozó áramlástani, geográfiai, geológiai, meteorológiai, elektromagnetikai ismeretek elmélyítése, a körülmények kivizsgálásai
A hivatalos iratok alapján tehát egy katonai célokat is szolgáló tudományos expedíció képe bontakozhat ki a szemlélődő előtt, a hatalmas haderő felvonultatása azonban erősen kétségessé teszi a haditengerészet által megszövegezett álláspont hitelességét – egy ilyesféle antarktiszi expedícióra aligha különített volna el az admiralitás közel ötezer embert, tucatnál is több hajót és egy repülőgéphordozót. Ugyan a hadvezetés azt sugalmazta, hogy a művelet voltaképpen egy erődemonstráció, az amerikai haditengerészet show-műsora, a félhivatalos csatornákon át megszellőztetett magyarázat a hivatalos állásponthoz hasonlóan ugyancsak suta – az US Navy számára százszámra álltak rendelkezésre barátságosabb és szerényebb költségeket támasztó, egyszersmind sokkalta látványosabb eredményeket garantáló felvonulási területek, mint az Antarktisz isten háta mögötti jégvilága. A katonai erőfitogtatás teóriáját tovább gyengíti, hogy a hadvezetés élesen elhatárolódott a külföldi katonai megfigyelők bevonásától: „A Haditengerészeti Hadműveletek Főparancsnoksága csak más állami ügynökségekkel hajlandó kapcsolatba lépni, diplomáciai tárgyalásokra nem kerül sor. Külföldi megfigyelők jelentkezését nem fogadjuk el.” – állt a hivatalos parancsban. A haditengerészet nem hogy a szövetséges hadseregek küldötteit, de saját hadseregének egyéb fegyvernemeit sem volt hajlandó bevonni a programba: az Operation High Jump szigorúan az amerikai haditengerészet akciójának minősült. A hadművelet időtartamát a kutatási feladatok alapján körülbelül 6-8 hónapra becsülték: úgy vélték, annyi idő szükséges a program sikeres lezárásához. De mi lehetett a titkok által övezett, kisebbfajta hadiflottát felvonultató Magasugrás-hadművelet valódi oka? Könnyen meglehet, nem annyira a tudományos célokat is szolgáló tudományos kutakodás, az ismeretlen feltérképezése, mintsem egy kizárólagosan katonai célokat szolgáló akciót rendelt el a haditengerészet vezérkara. Az Operation High Jump által vizsgálódás alá vont terület természete legalábbis ezt támasztotta alá: a hatalmas erőket felvonultató misszió ugyanis Új-Svábföld területét vonta kutatás alá, azt a zónát, amelyet még az 1938-as expedíció során térképeztek fel a nácik.
Az akciót 1946. augusztus 26-án hirdették ki, majd megkezdődtek az előkészületek. A flotta központi csoportja 1946. december 31-én hajózott be az örök jég birodalmába. Az expedíciós csapat élén jégtörők haladtak, csak általuk tudták biztosítani az utat a kisebb egységek számára. A sarkkörön túli viszonyok nemigen kedveztek a „kutatók” számára: a katonai és a tudományos személyzet tagjai könyörtelenül szélsőséges körülmények között kényszerültek helytállni. A hajókaraván oly nehezen haladt előre, hogy az admiralitás parancsot adott az USCGC Burton Island jégtörő számára, csatlakozzon az expedícióhoz, és mentse ki a jég által körülzárt csoportot. Az Operation High Jump erői, miután megközelítették a célterületet, háromfelé váltak. A Központi Csoportot az USS Mt. Olympus vezette, amelyhez két ellátmányozó hajó (USS Yancey és az USS Merrick), egy tengeralattjáró (USS Sennett), és két további jégtörő (USCGC Northwind és az USCGC Burton Island) tartozott. A Keleti Csoportot az USS Pine Island nevű egység vezette, a Nyugati Csoport élén pedig az USS Currituck haladt (ez a különítmény egy rombolóval és egy tankerhajóval is meg volt erősítve). A tényleges munka január 29-én vette kezdetét: a kutatás vezetésével megbízott Richard Byrd admirális az első felszálló gép íedélzetéről tekinthetett alá a jeges pusztába. Az első négy hétben a repülőgépek keresztül-kasul berepülték a vidéket, több száz órát töltöttek a levegőben, közel 23 000 mérföldet repültek, és mintegy 70 000 fényképet készítettek. (Az elképesztő mennyiségű fényképanyag feldolgozása külön program, az Operation Windmill keretében volt csak megoldható.) Olybá tűnt, a küldetés az előzetesen meghatározott ütemterv szerint halad, ám az amerikai egységek egyik napról a másikra váratlanul felszedték sátorfájukat, és villámgyorsan elhagyták a területet. Az akciót eredetileg 6-8 hónapos időtartamra terveztek, ám alig pár hét után berekesztették. A Központi Csoport hajói február 22-én hagyták el a Bálna-öblöt, a Nyugati Csoport március, 1-én hajózott ki, a Keleti Csoport pedig alig három nappal később követte. Vajon mit találhattak az amerikai haditengerészet felderítést végző
repülőgépei, amelyek távozásra késztették a hosszú időre berendezkedett amerikaiakat? A hivatalos sajtóhírek roppant visszafogott fogalmazásban magyarázták a történteket. A chilei sajtó felé kiszivárgott híresztelések szerint azonban (ezek az információk a helyi lapokban jelentek meg) az akció „bajba került”, és „balvégzetű események” történtek. A hivatalos dokumentáció a visszatérés okaként a sorozatos veszteségeket jelölte meg. A haditengerészet szóvivője ebben a kérdésben nem hazudott: a naplók szerint egy repülőgép, fedélzetén három emberrel lezuhant, négy további gép eltűnt a jégmezőkön, két helikopter szintén lezuhant, a személyzet mentésére küldött csoport pedig kis híján odaveszett. Az Operation High Jump vezetésével megbízott Richard Byrd admirálist visszatérte után azonnali hatállyal Washingtonba rendelték, a következő napokban pedig a titkosszolgálat tisztjei hallgatták ki a férfit. Az aktákat, amelyek Byrd beszámolóit tartalmazták, titkosították. A chilei sajtó munkatársai azonban még idejekorán akcióba léptek, és kikérdezték a hazafelé tartó kutatót, az El Mercurio nevű napilap pedig a következőképpen tudatta olvasóival az interjú során nyert információkat: „Byrd admirális a mai napon kijelentette, hogy nélkülözhetetlen az Amerikai Egyesült Államok számára, hogy fokozza a védelmi erőfeszítéseit az ellenséges területekkel szemben. Az admirális a továbbiakban kijelentette, hogy nem kíván megriasztani senkit sem, de valószínű, hogy egy eseteleges új háború esetén az Egyesült Államokat olyan repülő objektumok támadhatják meg, amelyek elképesztő sebességgel repülhetnek az egyik saroktól a másik sarokig.” Vajon miféle fegyverekre célzott Richard Byrd? És legfőképpen, milyen eredetű repülő objektumokról eshetett szó? Mi történt valójában az expedícióval? Valószínű, hogy sohasem kapunk hiteles válaszokat a fenti kérdésekre. Az Operation High Jump menetéről alig maradtak fent forrásértékű dokumentumok. A legfontosabb iratok közé tartozó hivatalos naplókat titkosították, a résztvevőket pedig katonai esküjük kötelezte hallgatásra. Az egyik hidroplán parancsnokának személyes visszaemlékezéseiből tudni, hogy a kutatócsoport számos
érdekességgel, furcsa felfedezések és fenyegető jelenségek egész tárházával szembesült. Február 11-én a David Bunger által, parancsnokolt, a Nyugati Csoport kötelékéhez tartozó hidroplán különös területre bukkant. Bunger nyugati irányba tartott gépével, mikor egy sötét foltot vett észre, megközelítette a területet, majd leereszkedett, hogy közelebbről is szemügyre vegye azt. Bunger így írta le az elébe táruló látvány: „A földdarabon zöld és kék színű tavak voltak, barna hegyekkel, és mindez a végtelen jégmező közepén”. A pilóta a terület nagyságát körülbelül háromszáz négyzet-mérföldre becsülte. Az utóbb Bunger-oázis névre keresztelt terület tehát egy földdel borított, tavakkal tarkított, mérsékelten sziklás zóna volt. Pár nappal később Bunger visszatért, ezúttal már a megfelelő műszerek és személyzet társaságában. Elsősorban a tavak jellege érdekelte a kutatókat: azt tapasztalták, hogy a víz hőmérséklete meglepően meleg, és vörös, zöld, illetve kék algák élnek bennük. Az elemzések kimutatták, hogy a tavak tengervizet tartalmaznak, így minden valószínűség szerint földalatti csatornák által összeköttetésben állnak a nyílt tengerrel. Meglepő, katonai szempontból is komoly horderővel bíró felfedezés volt ez – hogy megértsük valós jelentőségét, kicsit vissza kell kanyarodnunk az időben. A Harmadik Birodalom haditengerészete különös, pusztán stratégiai szempontból nehezen indokolható figyelemmel övezte a déltengeri térséget. A hagyományos őrjáratokon felül is számos egység, tengeralattjárók és hadihajók vették dél felé az irányt, és végeztek ott máig tisztázatlan katonai tevékenységet. A Dél-Indiai óceánon fekvő Kerguelen szigete (amelyet később a sarkkörhöz közeli lokációja okán a „világ leghaszontalanabb szigetének” tituláltak) fontos szereppel bírt a náci vezetés számára. 1941-ben a Kriegsmarine több hajója is felkereste a szigetet, és előkészületeket tettek egy meteorológiai állomás létesítésére. 1942 májusában a Michel nevű egység rádióoperátorokat és meteorológiai személyzetet szállított a lakatlan szigetre, amelyet tengeralattjárók számára létrehozott előretolt támaszpontként kívántak berendezni. A Harmadik Birodalom vezetését azonban nemcsak a „világ leghaszontalanabb szigete” érdekelte, de a sarkkörön túl fekvő régió
egészét is kitüntető figyelemmel kezelték, így számos U-boot és felszíni egység fordult meg az örök jég határán, és azon túl is. 1942 októbere és 1944 szeptembere között a szövetségesek hivatalos nyilvántartása szerint 16 német tengeralattjárót süllyesztettek el meg a környező vizeken, ám az elfogott és megsemmisített egységeken felül is több, tucatnyi német tengeralattjáró szelte a jeges vizeket. A Kriegsmarine archívumából előkerült hivatalos dokumentumok legalább 20 olyan misszió feljegyzéseit tartalmazzák, amelyek a déli sarkkörön túl zajlottak – ezen küldetések között pedig számos olyan művelet is helyt kapott, amelyeket a mai napig komoly gyanú övez. Az U-859 egység, amely 1944. április 4-én futott ki, a 67 fős legénységen felül több tonna különleges higanyt hordozott fedélzetén. Az U-boot délre tartott, a sarkvidék felé. A tengeralattjáró ezt követően hosszú hónapokra eltűnt, és csak szeptember, 23-án került elő, mikor a HMS Trenchant nevű brit tengeralattjáró Malacca partjainál felfedezte és elsüllyesztette. A német legénység túlélői arról számoltak be, hogy az U-boot az üvegpalackokban lévő higanyt délre, egy sarkkörön túl elhelyezkedő titkos bázisra szállította. Karl Dönitz, aki 1943 januárjától a Kriegsmarine főparancsnokaként szolgált, egy ízben olyan nyilatkozatot tett, amely rámutatott, mily megkülönböztetett figyelemmel övezte a náci haditengerészet a kritikus területet: „a német tengeralattjáró-flotta a világ egy rejtett részén, Shangri-La földjén fog újjáépülni – amely egy bevehetetlen erőd”, Dönitz kijelentése nem kevesebbet feltételez, minthogy a Harmadik Birodalom haditengerészete titkos haditámaszponttal rendelkezett az adott térségben, amelyen haditechnikai és egyéb kísérletek folytak. Történelmi tény, hogy a Kriegsmarine egységei még Németország kapitulációját követően is fel-felbukkantak a sarkkör vidékén. Az U977 egység 1945. május 2-én hajózott ki a norvégiai Kristiansand kikötőjéből, és a Csatorna felé vette az irányt. A tengeralattjáró legközelebb augusztus 17-én bukkant fel Argentína egyik kikötőjében, majd ismét nyoma veszett, és csak november, 13-án került elő ismét, mikor megadta magát az US Boston egység kapitánya előtt. Az U-977 rakománnyal megpakolva indult útnak, majd öt teljes hónapon át, hajózott ismeretlen útvonalat követve,
majd mikor előkerült, raktere már üres volt. Az amerikai hadsereg természetesen kihallgatta a tengeralattjáró parancsnokát, aki felettébb suta magyarázkodás által számolt el a kritikus idővel: Heinz Schaffer beszámolója szerint a fegyverletétel után egyszerűen nem tudta, hogy mit tegyen, és egységével a Zöldfoki-szigetek környékén hajózott, mindenféle cél nélkül bolyongva, majd végül a feladás mellett döntött. Ily tétován reagált volna egy német tengerésztiszt a fegyverletétel hírére? Nem túl valószínű, hisz a katonai szabályzat, amelyre maga is felesküdött, tisztán és világosan értekezett az ehhez hasonló körülmények között életbelépő kötelességekről. A kapitány vallomásában foglaltakkal szemben könnyen meglehet, hogy az U977 nem holmi tanácstalan csalinkázást végezvén hasította a déli vizeket, hanem előre meghatározott, titkos feladatban járt el. A felbukkanási pontok alapján valószínű, hogy a Heinz Schaffer által parancsnokolt tengeralattjáró legalább egy ízben átlépte a déli sarkkört, és tisztázatlan, ám valószínűleg katonai célokat szolgáló tevékenységet végzett a területen. Miután az U-977 elvégezte feladatát, Argentína partjai felé vette az irányt, és megadta magát. Nem az U-977 egység volt az egyetlen tengeralattjáró, amelyik Németország bukása után is a déli vizeket rótta. Az U-530 egység, amely 1944. május 22-én futott ki a franciaországi Lorient kikötőjéből, csak 1945 júliusában került elő, mikor Argentína partjainál, River Plate-nél megadta magát. A kifutás és a kapituláció között egy évnél is több idő telt el, amellyel a hadtörténészek a mai napig képtelenek elszámolni: nem tudni, merre járt az egység, de a felbukkanás földrajzi helye okán valószínűsíthető, hogy áthatolt a déli sarkkörön. Egyéb érdekességek is megestek a háború után. 1946 őszén, másfél évvel a Harmadik Birodalom kapitulációja után, különös újságcikk jelent meg a Francé Soir hasábjain. A publikáció arról számolt be, hogy a Juliana bálnavadászhajót egy azonosítatlan német tengeralattjáró állította meg a mai Falkland-szigetek térségében. A vörösfekete lobogó alatt hajózó, nagy méretű U-boot kapitánya nem ellenségként lépett fel: követséget küldött a Juliana parancsnokához, arra kérve Hekla kapitányt, hogy megfelelő anyagi ellenszolgáltatásért cserébe töltse fel a tengeralattjáró
élelmiszerkészletét. A német tengerészek amerikai dollárral fizettek az ellátmányért, amelyet csónakok segítségével hordtak át a tengeralattjáróra. A Kriegsmarine ismeretlen személyazonosságú tisztje korántsem viselkedett fenyegetően: az élelmiszer tényleges 1 értékén felül fejenként 10 dollár kompenzációt fizetett a Juliana legénységének, kárpótlásul a kellemetlenségekért, illetve jóindulatát bizonyítandó, megnevezte azokat a koordinátákat, ahol az elmúlt napokban nagyobb bálnarajokat észleltek. (A német tengerésztiszt információja helytállónak bizonyult, a megnevezett koordinátákon Hekla kapitány valóban népes bálnarajt talált.) A semmiből érkezett német tengeralattjáró ezután köddé vált – soha többet nem hallott róla senki sem. Az Agence Francé Press hírügynökség 1946. szeptember 25-én az alábbi közleményt adta ki: „A folytonos szóbeszéd a Tierra del Fuego térségében zajló, Latin-Amerika és az Antarktisz között feltételezett német tengeralattjáró-aktivitásról igaz eseményeken alapszik.” Az U-977 és az U-530, valamint a Juliana bálnavadászhajót feltartóztató azonosítatlan egységeken kívül a német tengeralattjáróflotta számos más egységének sorsát övezik titkok. A háború során összesen 54 német tengeralattjáró tűnt el, amelyek közül csak 11-ről tudni, hogy elsüllyedtek. További 43 U-boot sorsa máig tisztázatlan – nem tudni, hogy megsemmisültek-e, vagy esetleg eltűntek a szövetségesek vizslató szemei elől, és titkos missziókat teljesítettek. Tovább fokozza a gyanút, hogy az elveszett tengeralattjárók többsége a kor legmodernebb technikájaként ismert XXII. osztályú egységek közül került ki. Ezek a tengeralattjárók légperiszkóp rendszerrel voltak felszerelve, így nem kellett a felszínre emelkedniük, a periszkópcső kaucsukbevonata pedig elnyelte a szövetségesek által üzemeltetett tengeri radarok hullámait, tehát lopakodó tulajdonságokkal ruházta fel az U-bootokat, amelyek így könnyedén rejtve maradhattak a felszíni egységek előtt. A levegőztető rendszeren felül a XXII. osztályú tengeralattjárók erős, nagy teljesítményű motorokkal is bírtak, amelyek gyors haladást tettek lehetővé, a fedélzeten lévő nagy mennyiségű üzemanyag pedig hosszú utakra is elegendő volt.
A Bunger-oázis névre keresztelt terület, illetve a területet tarkító, a nyílt tengerrel kapcsolatban álló tavak létezése mindezek fényében jelentőségteljes tény volt – nem csoda hát, hogy Richard Byrd admirális később személyesen is ellenőrizte a jelentést, és megerősítette azt. A kutatások előre haladtával egyre több furcsaságra derült fény, és maga Richard Byrd is egyre különösebb viselkedést tanúsított: a sokat tapasztalt kutató napról-napra feszültebbé vált, és fokozatosan fokozta a biztonsági intézkedések szigorát. A hivatalos expedíciós naplóból ugyan kevés derült ki, ám a kutató úgy döntött, hogy az 1925-ben végrehajtott expedíció során használt régi naplójának üresen maradt lapjaira jegyzi fel megfigyeléseit. Ezek a titkos jegyzetek sokáig rejtve maradtak, csak évekkel később fedezte fel őket egy irattáros, aki a Richard Byrd nevére keresztelt sarkkutató központ dokumentumait archiválta és katalogizálta. A nem hivatalos dokumentációt az alábbi bejegyzéssel nyitotta Byrd: „Ezt a naplót a legnagyobb titokban vagyok kénytelen írni. Eljön az idő, amikor az ésszerűség semmivé foszlik, és el kell fogadni az elkerülhetetlent. Nem hozhatom nyilvánosságra a következő dokumentációt, amely talán soha nem kerül nyilvánosság elé, de kötelességemnek érzem, hogy leírjam…” Richard Byrd admirális beszámolójának első bejegyzései különös geológiai felfedezésekről tesznek bizonyságot: a férfi leírja, hogy egy ismereden magas hegyláncra bukkant, amelynek átellenes oldalán nem jeges puszta, hanem földdel borított terület húzódik. A megfigyelt területet gyér növényzet fedte, és egy kis folyó szelte át. Miután lejjebb ereszkedett, erdős területre bukkant, a levegő hőmérséklete pedig elérte a 23 Celsius fokot. Ahogy beljebb hatolt a furcsa zónába, annál barátságosabbá vált a környezet – bár ez a felfedezés az adott körülmények között a legkevésbé sem volt rá nyugtató hatással. Richard Byrd röviddel később egy várost fedezett fel a távolban, ám ekkor két repülő objektum tűnt fel a horizonton. A város irányából közeledő, korong formájú repülőgépek elképesztő sebességgel közelítették meg az admirális gépét, majd közrefogták, és rádiókapcsolatot létesítettek vele. Byrd alaposan szemügyre vette
a gépeket: koronghoz hasonlatos, fényes burkolattal fedett objektumok voltak, amelyek fekete szvasztikákat viseltek. Az amerikai admirális elvesztette a gépe feletti kontrollt: a szerkezet idegen hatalomnak engedelmeskedve repült tovább, a város felé. „A rádiónk recseg, majd egy hang szólal meg angolul, de egyértelmű germán akcentussal: Isten hozta, Admirális, a mi birodalmunkban.” – szól a napló bejegyzése. Az amerikai kutató gépét biztonságban leszállították, majd az admirálist egy alkalmi fogadóbizottság köszöntötte: magas és szőke, emberi, valamelyest az emberektől mégis különböző alakok voltak. A különös idegenek egy földalatti városba vezették a hívatlan vendéget, kivel végig udvariasan, tapintattal bántak, majd útjára engedték a férfit. A kolónia vezetője (akit társai Mesternek szólítottak) arra kérte Byrd-öt, hogy juttassa el az Egyesült Államok vezetéséhez üzenetét, amelyben az atombomba bevetése felett érzett aggodalmuknak adtak hangot. Ezután visszavitték a férfit gépéhez, majd búcsút vettek tőle, és némi jóindulatú, ám ismeretlen technikai segédlettel támogatták hazaútjában. Richard Byrd alaposan megrémülhetett: a történtek után berekesztette az expedíciót, és hazafelé vette az irányt. A híres sarkkutató a Pentagon előtt beszámolt a történtekről, és figyelmeztette a vezérkart: az Új-Svábföld néven ismert területen – amelyet a náci Németország még 1938-ban önkényesen foglalt el – egy titkos földalatti városrendszer létezik, amelyet furcsa emberek laknak. Richard Byrd elmondta, hogy a kolóniák minden bizonnyal titkos katonai bázisok, amelyeket a földalatti hőforrások energiájával táplálnak, és amelyeket az SS felügyelete alatt üzemeltetnek. Az admirális beszámolóját természetesen titkosították, a Pentagon soha nem hozta napvilágra a kihallgatásokon rögzített felvételeket. A különös oázis felfedezése számos érdekes kérdést vetett fel, amelyek még a szkepticizmusra hajló elme számára is megfontolandó összefüggésekre engedtettek következtetni. 1. A német hadsereg még a Második-Világháború előtt behatolt az Antarktisz területére, és komoly technológiai és humán erőforrásokat fordított Új-Svábföld részletes feltérképezésére. 2. A Ricther-expedíció számos oázisra bukkant a területen, illetve
felfedezett egy 45 kilométer hosszú, melegvizű forrással is rendelkező barlangot. A korabeli német technológia lehetővé tette egy esetleges földalatti bázis létesítését és üzemeltetését. 3. A német haditengerészet a háború előtt és a háború közben, de még Németország kapitulációja után is komoly aktivitást mutatott a kritikus térségben. 4. Az Egyesült Államok haditengerészete hatalmas erőket felvonultató katonai expedíciót szervezett, amelynek célja és jellege sohasem került tisztázásra: az expedíció azonban alig nyolc hét után váratlan hirtelenséggel, vert seregként tért vissza az Egyesült Államokba. 5. Richard Byrd admirális számos furcsa felfedezést tett: beszámolóiban olyan repülőgépekről tett említést, amelyek képesek rá, hogy az egyik sarokról a másikra repüljenek, titkos naplójában pedig „német akcentussal beszélő”, technológiai szempontból hatalmas előnnyel bíró, genetikai téren pedig számos tekintetben különböző emberekkel történt találkozásról számolt be. 6. A Második Világháború végén számos német tengeralattjárónak veszett nyoma, köztük olyanok is voltak, amelyek az utolsó hetekben titokzatos rakománnyal indultak el a déli vizek felé, és vagy csak hosszú hónapok elteltével bukkantak fel ismét, vagy soha nem kerültek elő. Az Operation High Jump hadművelet valódi célját máig homály fedi. Meglehet, az amerikai haditengerészet a 211. számú titkos náci katonai bázis elleni támadáshoz vonult fel 1947 januárjában, az offenzíva azonban titokzatos körülmények között futott zátonyra, a csapatok pedig, megrettenvén az ellenfél drámai fölényétől, lóhalálában vágtattak haza az Egyesült Államokba. Lehetséges, hogy a titkos bázis voltaképpen egy genetikai és technikai szempontból is magasabb rendű kolónia volt, egy kísérleti telep, amelyen az Adolf Hitler által oly gyakran emlegetett felsőbbrendű ember tenyésztésén, illetve forradalmian új technológiai projekteken dolgoztak az SS vezetése által kiválogatott személyek? Lehetséges, hogy a Kriegsmarine egyes tengeralattjárói – amelyek közül számos egység csak a hónapokkal a háború lezárása után, számos pedig soha nem került elő – rejtett föld alatti barlangokon át, közlekedtek Új-
Svábföld és a déli tengerek között? Ha mindez igaz, úgy a 211. számú bázis lett volna az Ezeréves Birodalom első kísérleti kolóniája, a nácik által épített új világrend titkos központja, az okkult tanokban és germán mondákban szereplő emberfeletti emberek otthona? A legendás sarkkutató, Richard Byrd dmirális halálos ágyán a következő szavakkal emlékezett vissza az Operation High Jump akcióra: „Expedíciónk nagy és eddig feltáratlan területre bukkant, amely az örök titkok hazája” JELÖLETLEN SÍROK Ukrajna déli részén, 2002. szeptemberében földmunkások építkezés közben egy jelöletlen, 2-2,5 méter mély sírra bukkantak. Először középkori, több száz éves sírokként vélték azonosítani, de miután az egyik munkás egy német jelzést fedezett fel a holttest ruháján, bebizonyosodott, hogy német katona fekszik a sírban. A munkások tovább folytatták az ásást, és további 10 sírt tártak fel. Mire az archeológus szakemberek megérkeztek, a holttestek java már napvilágra került. A régészek elszörnyedve látták a leleteket: átfűrészelt emberi gerincoszlopokat, fej nélküli torzókat, illetve test nélküli fejeket találtak. A koponyák közül számos trepanálva volt, orvosi fúrókkal kisebb vagy nagyobb lyukakat fúrtak a csontba. Ezen felül szétfűrészelt koponyákat is találtak. Szakértők megállapították, hogy a sírok az Ahnenerbe tevékenységének rettenetes tárgyi hagyatékait tartalmazzák. A beavatkozásokat végrehajtó orvosok fúrók segítségével próbálták megnyitni a náci okkultisták és a keleti tanok által harmadik szemnek nevezett érzékszervet, amelyet a tobozmirigyben képzeltek el. Az előkerült holttestek azt bizonyítják, hogy az Ahnenerbe orvosai nemcsak hadifoglyokon és koncentrációs táborokba hurcolt zsidókon, tehát alsóbbrendűként kategorizált embereken végeztek szadista kísérleteket, de saját embereiket sem kímélték: abbéli igyekezetükben, hogy kitenyésszék a tökéletes árja fajt, a német hadsereg katonáit is könyörtelenül feláldozták a náci fajtudományok vértől iszamos oltárán.
NÉVJEGYZÉK Blavatsky, Helena Petrovna (1831-1891): okkultista, a Teozófiai Társaság alapítója, leghíresebb munkája, a Titkos Tanok, című könyv Bulwer-Lytton, Edward George (1803-1873): szabadkőműves, az angol Rózsakeresztes Társaság tagja, író, legfontosabb munkái: Pompeji utolsó napja, Az eljövendő faj Byrd, Richard Evelyn (1888-1957): sarkkutató, az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének tisztje, az Operation High Jump hadművelet parancsnoka Chamberlain, Houston Stewart (1855-1927): okkultista író és médium, a pángermán eszmék élharcosa és meggyőződéses antiszemita, a fajelmélet egyik atyja, legfontosabb könyvei (a Tizenkilencedik század alapjai és a Fajok és a történelem) alapvető befolyást gyakoroltak Adolf Hitlerre és a náci eszmékre Crowley, Aliester (szül. Edward Alexander) (1874-1947): brit okkultista, író, a titkos doktrínák beavatott nagymestere, az Arany Hajnal rend , egyaránt titulálták a „világ leggonoszabb emberének” és a „nagy fenevadnak”, illetve a „mágia mesterének” Eckart, Dietrich (1868-1923): újságíró, drámaíró, költő, okkultista szaktekintély, a Thule Társaság Nagymestere, Adolf Hitler tanítója Eichmann, Karl Adolf (1906-1962): az NSDAP és az SS tagja, a IV/B Zsidóügyi Hivatal vezetője, náci háborús bűnös Eschenbach, Wolfram von (?-kb.l220): író, a német lovagrend és valószínűleg a Templomos Lovagrend tagja, leghíresebb munkája a Parsifal, amely a Szent Grál történetét meséli el, az irodalmi munkát Richard Wagner opera formájában dolgozta fel Haushofer, Albrecht (1903-1945): a geopolitika professzora, író. Karl Haushofer fia, Rudolf Hess tanácsadója, a náci kormányzat tagja, később elfordult Hitlertől és náciellenes mozgalmat szervezett. Az 1944. július, 20-án elkövetett merényletben való bűnrészességéért 1944 decemberében letartóztatta a Gestapo, majd közvetlenül Berlin eleste előtt kivégezte egy SS egység.
Haushofer, Karl Ernst (1869-1946): geopolitikus és katonatiszt, okkult tudományok szakértője, a Thule Társaság tagja és feltételezett titkos Nagymestere. A Hitler ellen elkövetett merénylet után kegyvesztetté vált és Dachau koncentrációs táborába került. Túlélte a háborút, ám a nürnbergi per előtt öngyilkosságot követett el. Heilscher, Friedrich – filozófus és okkultista, az Ahnenerbe alapítója, egyes vélekedések szerint a náci hatalom legfontosabb szürke eminenciása Heydrich, Reinhardt (1904-1942): SS Obergruppen-führer, a rettegett Gestapo főnöke, Cseh-Morvaország helyettes birodalmi protektora; a SOE által kiképzett cseh ellenállók ölték meg Himmler, Heinrich (1900-1945): SS Reichsführer, náci vezető, az SS és a Gestapo parancsnoka, szövetséges fogságban öngyilkos lett Hirt, August (1898-1945) – orvos, az Ahnenerbe tagja, a Strassburgi Birodalmi Egyetem professzora, az Anatómiai Intézet vezetője; a háború után öngyilkosságot követett el Hitler, Adolf (1889-1945): az NSDAP elnöke, a Harmadik Birodalom teljhatalmú diktátora Kaltenbrunner, Ernst (1903-1946): az NSDAP tagja, az ausztriai SS alapítója, 1943-tól az SD főnöke, Nürnbergben halálraítélték, majd kivégezték Kramer, Josef (1906-1946): SS Hauptsturmführer, 1934-től a koncentrációs táborok személyzetének tagja, később Auschwitz, majd Belsen parancsnoka, együttműködési hajlandóságánál fogva a Nürnbergi Per talán legfontosabb tanúja, akit a részletes feltáró vallomása ellenére is halálra ítéltek List, Guido von (1848-1919): okkultista író, az ősi német örökség kutatója, a Vér Páholya nevű társaság nagymestere, a Wotan-kultusz híve Lovecraft, Howard Philips (1890-1937): író, a gótikus irodalom mestere, a horror műfajának atyja Mitchell-Hedges, Albert (1882-1959): archeológus, a rejtélyes Mitchell-féle kristálykoponya megtalálója Nietzsche, Friedrich Wilhelm (1844-1900): filozófus, a 19. század legnagyobb gondolkodója, leghíresebb munkái: A Tragédia
Eredete, az Imigyen szólt Zarathustra, az Antikrisztus Rosenberg, Alfred (1893-1946): náci politikus, a Thule Társaság tagja, a kezdetektől az NSDAP tagja, a holokauszt egyik kiötlője, a Megszállt Keleti Területek Birodalmi Minisztere, Nürnbergben halálra ítélték Schultz, Bruno Konrad (1892-1942): az antropológia professzora, az SS tagja, a RuSHA vezetője Sebottendorf, Baron von Rudolf Freiherr, szül. Adam Rudolf Glauber (1875-1945?): okkultista, Madame Blavatsky követője, a Thule Társaság megalapítója, halálának időpontja és körülményei bizonytalanok Sievers, Wolfram von – SS Standartenführer, az NSDAP tagja, az Ahnenerbe vezetője, Nürnbergben halálra ítélték és kivégezték Stein, dr. Walter Johannes (1891-1957) – Bécsi tartózkodása alatt Adolf Hitler barátjául fogadta, együtt kutatták a Lándzsa és a Szent Grál titkait. Az Anschluss után Stein Nagy-Britanniába települt át, és Sir Winston Churchill személyes tanácsadójaként támogatta a nácizmus elleni harcot. Wagner, Wilhelm Richard (1813-1883): zeneszerző, a pángermán eszme élharcosa, meggyőződéses antiszemita Willigut, Karl Maria (1866-1946) – a Thule Társaság tagja, a fekete mágia avatott szakértője, SS Oberführer Weisthor, háborús bűnei ellenére sohasem állították bíróság elé
A könyvben előforduló idegen szavak és kifejezések gyűjteménye Ahnenerbe – Ősi Örökség Hivatala Feldpolizei – tábori rendőrség Foo Fighter – azonosítatlan repülő tárgyak amerikai pilóták által kiötölt ragadványneve Geheimnisvolle Korps – az SS okkult alakulata Kriegsmarine – haditengerészet Luftwaffe – légierő NSDAP – Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei, azaz Német Nemzetiszocialista Munkáspárt Operation High Jump – Magasugrás Hadművelet Operation Paperclip – Gémkapocs Hadművelet RSHA – Reichssicherheitshauptamt, Birodalmi Biztonsági Főhivatal RuSHA – Rasse- und Siedlungshauptamt-SS – Az SS Fajügyi és Településügyi Hivatala SD – Sicherheitdienst, Hírszerzési és Biztonsági Szolgálat Sonderkommando H – az Ahnenerbe rekvirálással megbízott katonai egysége Sonderkommando Jankuhn – Walter Jankuhn által vezetett SS egység, feladata az Ahnenerbe által eszközölt lefoglalások ellenőrzése volt SS – Schutzstaffel, azaz védosztag Thulegesellschaft – Thule Táraság USAAF – US Army Air Forces, az Egyesült Allamok Hadseregének Légiereje Waffen SS – fegyveres védosztag
TARTALOM PROLÓGUS: A NÁCI OKKULTIZMUS ALAPJAI........................................7 MADAME BLAVATSKY, A TEOZÓFUSMOZGALOM ALAPÍTÓJA........7 ALIESTER CROWLEY, „A FENEVAD”........................................................13 OKKULTIZMUS ÉS A HARMADIK BIRODALOM.....................................20 ADOLF HITLER BÉCSBEN: A TANULÁS ÉVEI..........................................20 AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ: ADOLF HITLER BIZONYOSSÁGOT KERES.............................................................................41 A NÁCIZMUS BÖLCSŐJE: A THULE TÁRSASÁG.....................................47 AZ ÜBERMENSCH ELMÉLET.......................................................................62 KARL ERNST HAUSHOFER TANÍTÁSAI....................................................67 ADOLF HITLER, A MESSIÁS.........................................................................74 A VRIL TÁRSASÁG.........................................................................................80 NÁCI SZIMBÓLUMOK: A HOROGKERESZT..............................................86 AZ SS: HEINRICH HIMMLER ÚJ LOVAGRENDJE.....................................92 AZ SS KÜLÖNLEGES ALAKULATAI...........................................................98 A VÉGZET LÁNDZSÁJA.................................................................................102 TITOKZATOS TIBET-EXPEDÍCIÓK..............................................................106 A KRISTÁLYKOPONYA TITKA....................................................................109 NÁCIK AZ ANTARKTISZON..........................................................................114 DAS AHNENERBE: A HARMADIK BIRODALOM OKKULT HIVATALA......................................................................................120 AZ AHNENERBE HADTUDOMÁNYI KUTATÁSI INTÉZETE..................126 AZ AHNENERBE SZEREPE A HOLOKAUSZTBAN...................................137 KARTOTHEKIA: HEINRICH HIMMLER TITKOS BOSZORKÁNYSZERVEZETE.........................................................143 A SZENT GRÁL NYOMÁBAN........................................................................146 A NÁCI OKKULTISTÁK CÉLJA: AZ ÚJ VILÁGREND...............................151 OKKULTISTÁK A BRIT ITKOSSZOLGÁLAT SZOLGÁLATÁBAN: RUDOLF HESS SZÖKÉSE..........................................157 MERÉNYLET HITLER ELLEN.......................................................................161 TECHNOLÓGIA ÉS OKKULTIZMUS............................................................167 A LÁNDZSA ELVESZTÉSE............................................................174
SZUMMÁRIUM.......................................................................181 VÉGSZÓ...................................................................................184 EPILÓGUS: KÍSÉRT A MÚLT OPERATION HIGH JUMP. .188 JELÖLETLEN SÍROK.............................................................205 Névjegyzék...............................................................................207 A könyvben előforduló idegen szavak és kifejezések gyűjteménye .......................................................................................................213
