Madarász Imre (2011) Városszociológia. Madarász Imre Városszociológia

Madarász Imre (2011) Városszociológia.

Madarász Imre Városszociológia

Gödöllő 2011

1


ELSŐ BEVEZETŐ A VÁROSRÓL .................................................................................................................... 5 A VÁROS IMÁZSA A TÖRTÉNELEMBEN ................................................................................................................. 5 A város, mint védőburok ................................................................................................................................ 5 Az épített védőburok .................................................................................................................................................. 5 A társadalmi védőburok.............................................................................................................................................. 5

A korai városok ............................................................................................................................................. 6 A városodás ma ............................................................................................................................................. 8 A NAGYVÁROSOK ALKONYA (?) .......................................................................................................................... 9 A VÁROS FOGALMA ........................................................................................................................................... 10 Lakosságszám szerinti kritérium.................................................................................................................. 10 A lakosság gazdasági ágazatonkénti megoszlása ........................................................................................ 12 A népsűrűségi kritérium............................................................................................................................... 12 A FUNKCIONÁLIS VÁROSSZEMLÉLET ................................................................................................................. 13 VÁROSOK A GLOBÁLIS TÉRBEN ......................................................................................................................... 16 ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................................................................... 16 MÁSODIK BEVEZETŐ A SZOCIOLÓGIÁRÓL ÉS A TELEPÜLÉS- (A VÁROS)SZOCIOLÓGIÁRÓL .............................................................................................................................................................................. 18 A SZOCIOLÓGIA MÓDSZERTANÁNAK ALAPJAI .................................................................................................... 19 Puha módszerek – kemény módszerek ......................................................................................................... 19 A MEGFIGYELÉS ................................................................................................................................................ 20 AZ INTERJÚ ....................................................................................................................................................... 22 A strukturálatlan és a strukturált interjú ..................................................................................................... 23 A FELMÉRÉS (SURVEY)...................................................................................................................................... 24 A kérdőívek típusai ...................................................................................................................................... 24 Önkitöltős kérdőívek ................................................................................................................................................ 24 Telefonos kérdőívek ................................................................................................................................................. 25 Kérdezőbiztosokkal végzett survey .......................................................................................................................... 26

A MEGLÉVŐ FORRÁSOK MÁSODELEMZÉSE......................................................................................................... 26 Statisztikák elemzése .................................................................................................................................... 27 A KÍSÉRLET ....................................................................................................................................................... 27 A TEREPMUNKA PROBLÉMÁI ............................................................................................................................. 29 A kutató a terepen........................................................................................................................................ 30 Az informátorok ........................................................................................................................................... 31 A mintavétel ................................................................................................................................................. 32 ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................................................................... 33 HARMADIK FEJEZET: URBANIZÁLÓDÁS ................................................................................................ 34 A TÖRTÉNELMI VÁROS ...................................................................................................................................... 34 Mezopotámia ............................................................................................................................................... 35 A görög városállamok ................................................................................................................................. 35 A Római Birodalom városai ........................................................................................................................ 36 A KÖZÉPKORI VÁROS ......................................................................................................................................... 37 AZ IPARI NAGYVÁROS ....................................................................................................................................... 39 Az iparosodás városi lenyomatai ................................................................................................................. 39 A gyárváros ................................................................................................................................................. 39 Társadalomjobbító reformerek .................................................................................................................... 41 A JELENKORI VÁROS.......................................................................................................................................... 44 A város és vidéke ......................................................................................................................................... 44 A település-, a városhálózatok ..................................................................................................................... 45 Az innovációs központok.............................................................................................................................. 47 A „kapuváros” ............................................................................................................................................ 47 ÖSSZEFOGLALÁS: .............................................................................................................................................. 48 NEGYEDIK FEJEZET: VÁROSI TÁRSADALOMSZERKEZET ÉS VÁROSI KULTÚRA..................... 49 A 20. SZÁZADI NAGYVÁROSI TÁRSADALOM ÚJ SZEREPLŐI ................................................................................. 49 A „polgár” .................................................................................................................................................. 49

2

Madarász Imre (2011) Városszociológia. A középosztály ............................................................................................................................................. 51 A munkásság ................................................................................................................................................ 53 Pauper rétegek ............................................................................................................................................ 54 Szociális gondozás a kora-kapitalizmus idején ........................................................................................... 55 A VÁROSI KULTÚRA........................................................................................................................................... 57 A glokalizáció .............................................................................................................................................. 57 A városverseny és a városi kultúra .............................................................................................................. 58 ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................................................................... 61 ÖTÖDIK FEJEZET: SZOCIOLÓGUSOK A VÁROSI ÉLETMÓDRÓL .................................................... 62 KORAI SZOCIOLÓGUSOK .................................................................................................................................... 62 Ferdinand Tönnies ...................................................................................................................................... 62 Émile Durkheim ........................................................................................................................................... 63 Louis Wirth .................................................................................................................................................. 64 Georg Simmel .............................................................................................................................................. 65 A HUSZADIK SZÁZADI NAGYVÁROSI ÉLETMÓD................................................................................................... 65 Stanley Milgram .......................................................................................................................................... 66 A mentális túlterheltség ............................................................................................................................................ 66 A társadalmi felelősség ............................................................................................................................................. 66 Szabályok és szankcionálás anonim társadalmakban................................................................................................ 67 A vertikális város ...................................................................................................................................................... 69

Herbert Gans ............................................................................................................................................... 70 A KERTVÁROSI TÁRSADALOM ........................................................................................................................... 71 A LAKÓTELEPI TÁRSADALOM ............................................................................................................................ 73 HATODIK FEJEZET: A VÁROSOK NÖVEKEDÉSI CIKLUSAI ÉS BELSŐ VÁLTOZÁSAI ................ 76 6.1. VÁROSNÖVEKEDÉSI SZAKASZOK ................................................................................................................ 77 6.1.1. A városrobbanás................................................................................................................................ 78 6.1.2. A dezurbanizációs szakasz ................................................................................................................. 80 6.2. VÁROS-ÖKOLÓGIA ...................................................................................................................................... 82 6.2.1. A városi rétegek térbeli elkülönülése ................................................................................................. 82 HETEDIK FEJEZET: A VÁROS TÁRSADALMI BOMLASZTÓ, VAGY OLVASZTÓ TÉGELY ......... 85 A VÁROSI SZEGÉNYSÉG ..................................................................................................................................... 85 Az underclass ............................................................................................................................................... 86 A hajléktalanok ............................................................................................................................................ 88 A LEROBBANT VÁROSRÉSZEK TÁRSADALMA ..................................................................................................... 89 Városi bűnözés, városi erőszak ................................................................................................................... 91 NYOLCADIK FEJEZET: VÁROSREHABILITÁCIÓS TÖREKVÉSEK NEM MEGÍRT FEJEZET ..... 96 9. FEJEZET: A PANELEK SORSA NEM MEGÍRT FEJEZET ................................................................. 105 EGEDY TAMÁS (2005) KISKEDVENCBŐL MOSTOHAGYEREK? A LAKÓTELEPEK HELYZETE. PP. IN BESZÉLŐ. VOL. 10. NO. 3. (MÁRCIUS-ÁPRILIS) ......................................................................................................................... 105 A lakótelepek helyzete................................................................................................................................ 105 A lakótelepek kialakulása .......................................................................................................................... 106 Lakótelepek Nyugat- és Kelet-Európában ................................................................................................. 106 Lakótelep-generációk ................................................................................................................................ 108 Magyarországi lakótelepek........................................................................................................................ 110 Lakótelepek a lakáspiacon ........................................................................................................................ 110 A lakótelepek megítélése............................................................................................................................ 111 A társadalmi környezet változása .............................................................................................................. 113 Fejlődési tendenciák .................................................................................................................................. 114 Egy lehetséges kiút: a lakótelep-rehabilitáció ........................................................................................... 115 Összefoglalás ............................................................................................................................................. 118 Válogatott irodalom .................................................................................................................................. 119 10. A LAKÓPARKOK NEM KÉSZ FEJEZET ............................................................................................. 121 A ZÁRT LAKÓPARKOK TÍPUSAI ......................................................................................................................... 121

3

Madarász Imre (2011) Városszociológia. „NEM LAKÁST, ÉLETMÓDOT KÍNÁLUNK” – A SZABADIDŐS ZÁRT LAKÓPARKOK ............................................... 122 KERTVÁROSI LAKÓPARKOK ............................................................................................................................. 125 HIVATKOZOTT IRODALOM ....................................................................................................................... 128

4


Első bevezető a városról A város imázsa a történelemben A város, mint védőburok A város az emberek és épületeik koncentrálódásának helyszíne. De persze sokkal több annál, minthogy leírható volna épületek, vagy emberek puszta halmazaként. És mivel ebben a könyvben szociológiával foglalkozunk, nem is a város műszaki szerkezete lesz a legfontosabb témánk, hanem az ebben a szerkezetben megjelenő emberi-, társadalmi viszonyok. A viszonylag nagy számú népesség egymás közelségében élése, tevékenységeik összehangolása évezredekkel ezelőtt is olyan szabályozási és intézményi szükségleteket termelt, amik már nem voltak megoldhatók a családi és rokonsági szerveződések szűk keretei között. Az építmények sokasága és sűrűsége a legkorábbi városokban elkerülhetetlenné tette új társadalmi intézmények és szabályrendszerek kialakítását, működtetését. Az épített védőburok

Az ember, ez a csupaszbőrű védtelen főemlős, megszületése óta szilárd, fűthető és védhető „burkolattal” vette körül magát a hideg, a szél, az eső, az emberi és állati támadások egyszóval a természet - fenyegetéseivel szemben. Előbb barlangokban talált búvóhelyet, majd ott épített magának menedéket, ahol ráesteledett, vagy magával vitte nomád útjain a könnyen és gyorsan szétszedhető-összerakható lakhelyét. A letelepedett életmóddal azután megjelentek a tartós anyagból készített házak és gazdasági épületek, amik előbb kisebb falvakba, majd városokba tömörültek. Ahol viszonylag sok az épület, és persze ezzel együtt több ember sűrűsödik egy helyen, ott előbb-utóbb gondoskodni kell például az épülteket összekötő vonalas infrastruktúráról; utakról, vízvezetékről stb. Márpedig a közlekedési utak, a hidak, a vízellátás, a szennyvízelvezető csatornarendszer mind-mind tipikus példák a modern kifejezéssel „közjószágnak” nevezett vívmányokra. A társadalmi védőburok

A fentebb sorolt „közjószágokat”, amik létrehozásában közvetlenül senki, de a használatában mindenki egyaránt érdekelt, a közösség javára és a közösség nevében tevékenykedő hatalom tervezte, építtette, működtette. A használat karbantartást és – ami különösen fontos: szabályozást igényelt. Részletes szabályokat kellett hozni, megismertetni és betarttatni szolgáltatást igénybe vevő emberekkel. Mindez olyan központi irányító intézményt (hatalmat) feltételez, amely az egészet átlátni, a részek működését pedig egymáshoz koordinálni képes. Szervezést és szabályozást igényel a város kialakulásának legalapvetőbb feltétele: az élelmiszer-ellátás is. Csakis az élelmiszertermelés viszonylag fejlett technológiája, és a „fölöslegek” tartós felhalmozása teszi lehetővé, hogy a városban élőknek ne kelljen folyamatosan a saját táplálékuk megszerzésével foglalatoskodniuk. A város tipikusan az élelmiszert nem termelők lakhelye, a városiak ideje más tevékenységekre szabadul fel; kereskedésre, kézművességre, a „közügyek” szervezésére stb. - kialakul a munkamegosztás.

5


Minél nagyobb egy városban a népesség koncentrálódása, annál több élelemre van szükség. A városokban tárolt élelmiszer felhalmozása, nyilvántartása és elosztása révén óriási hatalomra tett szert a politikai elit, amely közhasznú tevékenysége folytán adókra formálhatott jogot és teljes egészében a politikával kapcsolatos tevékenységeknek szentelhette magát. Már a fenti néhány példából is látható, hogy a lakhelyek sűrűsödése automatikusan más fajta társadalmi szerveződést feltételez, mint a kicsi, személyes ismeretségeken és személyes felelősségeken alapuló falvak organizácója. A szállítás és a közlekedés, a munkavégzés, az élelmiszer- és a vízkészletekhez való hozzáférés, a szennyvíz kibocsátás – hogy csak a legkirívóbb példákat említsük – mindenkire kiterjedő szabályokat, a szabályok betart(at)ását, vagyis magas fokú szervezettséget feltételez. A város így nem csak az épületek révén jelentett védelmet a külvilág támadásaival szemben, hanem szabályozottsága és szervezettsége is védte a lakosait a káosszal, a katasztrófákkal szemben. A város kialakulásakor a civilizáció megjelenési helye a „barbár” vidékkel szemben. A vidék és a város kezdetektől összefonódott történetében a vidék évszázadokon át olyan megműveletlen területet, az emberi települések közti beépítetlen (nyitott) teret jelentett, ahová még nem ért el a civilizáció, a kultúra. Vad, kulturálatlan, fenyegető, barbár természeti területként élt az emberek képzeletében, ahová még nem terjed ki a Város rendje. A vidéki területeknek egy kicsiny része állt a civilizáció – a város – védelme alatt, és itt, az ember által meghódított területen folyt a mezőgazdasági termelés (a latin ager és cultura jelentése: a föld művelése). „A Római Birodalom békés és hosszú időszakában a racionális tervezés a város után a vidékre is kiterjed, és beilleszti a tájba a termőföldek, utak, hidak, vízvezetékek, határvonalak, csatornák, kapuk szabályos formáit, megteremtve a homogén és hatalmas területre kiterjedő civilizáció funkcionális pilléreit és mindenütt jelenvaló látványelemeit” (Benevolo, 1994: 17-19. old.). Mára azonban a természettel szembeni védelemként felépített „védőburok” (a társadalom, mint „második környezet”) lassan kényelmetlenné kezdett válni az ember számára. Mint a télikabát: nélkülözhetetlen, de korlátozza a szabad mozgásunkat.

A korai városok Az első városi települések kb. 6000 évvel ezelőtt születtek meg a Közel-Keleten és Ázsiában a Nílus, a Tigris, az Eufrátesz, az Indus és a Sárga folyók termékeny völgyeiben. A későbbi századokban a háziállatok tartását és a növénytermesztést forradalmasító technológiai újítások és azok elterjedése révén a világ más tájain - Ázsiában, a Közel-Keleten, Európában, Középés Észak-Amerikában, Észak- és Nyugat-Afrikában - is kialakultak városok. A mai méretekhez viszonyítva ezek a korai preindusztriális városok olyan kicsik voltak, hogy alig tekinthetnénk azokat ma városnak. Ur bibliai városa kevesebb mint egy nényzetkilométerre terjedt ki, s Babilon alig 4-5 km2-nyi területen feküdt. Az ókori Róma lakosságszáma Augustus korára érte el a 1,5-2 millió főt. Ezen történelmi városok kis mérete több faktorral magyarázható. A korabeli kezdetleges mezőgazdálkodás nem termelt nagy fölöslegeket; általában 75 gazdálkodó tartott el egy városi lakost. A kommunikációs és szállítási lehetőségek is primitívek voltak. Utak alig léteztek (sok korai városban a kereket sem ismerték), az élelmiszert az emberi, és/vagy állati erővel szállították nehézkesen az agrár területekről a városokba. A Római Birodalom összeomlását követően újranépesült európai városok is kicsik voltak, lakosságuk viszonylag kis számú, néha haladta csak meg az 50.000-et. Mai mértékkel nem is

6


tekinthetők vonzó helyeknek. Feltűnő jegyük a bűz volt. A csatornázás szinte teljesen hiányzott, az emberi és az állati hulladékokat egyszerűen az utcára dobták az ablakon, vagy az ajtón át, ahol pedig lefedetlen csatornában folyt a szennyvíz a szűk, alig egy embernek elég járatok szélén. Nagyrészt ezeknek az egészségügyi feltételeknek és a zsúfoltságnak volt köszönhető, hogy a városokban magasabb volt a halálozási ráta, mint a vidéki területeken. Egy-egy járvány pár hét alatt városok népességének a felét kitörölhette az élők sorából. A leghírhedtebb járvány, a “fekete halál” Európa lakosságának csaknem egyharmadát ölte meg 1347 és 1351 között, mikor végigszáguldott a kontinensen. A városok a fényekkel sem vonzották az embereket, hiszen éjszakánként nem világították a közterületeket. Rendszerint rendőrség, vagy testőrség sem működött, ezért bátor vállalkozást jelentett sötétedés után menni haza. Miért költöztek hát mégis az emberek ezekbe a büdös és veszélyes környezetet nyújtó városokba? Azért, amiért az emberek mindig is a városokba mentek: az új lehetőségek kilátásáért, a társadalmi mobilitás lehetőségéért és az izgalmas életért. Az agrárterületeken az emberek teljes életükben rutinszerűen dolgoztak a földeken; aki azonban városba költözött, annak tökéletesen megváltozott az élete. A történeti városba érkező mégsem a modern ipari város életkörülményei között találta magát. A rokonsági hálók jelentették a társadalmi szerveződés alapjait a városokon belül is. Kevés kivétellel - mint például az ókori Görögország demokratikus városállamaiban - a kormányzást monarchák, vagy oligarchák végezték. Rendszerint nem létezett elkülönült üzleti negyed; a “belváros” megfelelője a település politikai és vallási centruma volt. A legtöbb ember gyalog járt, a kereskedők és a kézművesek pedig otthonukban dolgoztak, az üzletek elérhető távolságban kellett legyenek a fogyasztókhoz. A várost magát rendszerint a különböző foglalkozások, vallások, vagy más társadalmi csoportképzők szerint osztották “negyedekre”. Ezeket a negyedeket gyakran falak választották el egymástól, lakóik esténként bezárkóztak. Az ókori negyedek nyomait ma is felismerhetjük sok észak-afrikai városban. Bár ezek a preindusztriális városok kicsik voltak, mégis forradalmasították a társadalmi viszonyokat. A gazdasági és politikai intézmények egyre komplexebbekké váltak. A városállam, ahol a városiak uralkodtak hátországuk felett, tipikus politikai egységgé, a jogi és a katonai autoritás forrásává vált. A városlakók által nyújtott viszonylag nagy méretű piac elősegítette a foglalkozási specializációt, s egyre inkább kifinomította a munkamegosztást. A városok a kereskedelem, a kommunikáció, a gondolatok, a képzés és az innovációk koncentrálódási helyei lettek - s ma is azok. És egyben a szélsőséges szegénység, a politikai feszültségek és a koncentrált környezetterhelés helyszínei is, - hogy az urbanizálódás árnyékos oldalát is jelezzük.

7


A városodás ma

„2005-ben a világon 3,18 milliárd ember lakott városban, ami az akkori 6,46 milliárdnyi népesség 49 százaléka volt. Hamarosan, és fajunk történelmében először, több ember fog városban élni, mint falun” (Worldwatch, 2007: 23. old.). Európa éjszakai űrfényképén óriási fényfoltok jelzik a nagyvárosokat és az összefüggő városias területeket. Vajon pozitív, vagy negatív fejlemény a további és nagy mértékű urbanizálódás az emberiség történetében? Úgy tűnik (vagy legalábbis 2008 végéig úgy tűnt), hogy az egyik legalapvetőbb kérdést – a világélelmezés problémáját – a mezőgazdasági technológia káprázatos fejlődése (a Zöld Forradalom) megoldotta. Figyeljük meg, hogy a fenti képen éppen a legfényesebb (leginkább urbanizálódott) területek tartoznak a világ legnagyobb élelmiszer-exportőreinek „klubjába”. Ma az emberiség töredéke termeli meg mintegy 7 milliárd fogyasztó élelmiszer-szükségletét. Mindez azonban rendkívül drága és nagyon környezetterhelő technológiát igényel, sokak szerint a Föld eltartóképességének a határait feszegeti. Az ENSZ az egyik legfontosabb globális kihívásnak nevezi az urbanizáció következményeit a környezetvédelem és az emberi jogok szempontjából is. „Bár az emberi népesség növekedése ebben a században valószínűleg megáll, a nagyvárosok tovább terjeszkednek a maguk környezeti hatásaival együtt … Az ENSZ előrejelzései szerint a következő generációban a népességnövekedés majdnem teljes egészében a városokban megy végbe, méghozzá a kis és közepes jövedelmű országokban. A ma leginkább falusias kontinenseken, Ázsiában és Afrikában 2030-ra várhatóan megkétszereződik a városlakók száma, amely így 3,4 milliárd körül lesz. Már most is egymilliárd városlakó nyomornegyedekben … vagy illegális lakhelyeken él, olyan területeken, ahol egy vagy több hiányzik az élet alapvető szükségletei 8


közül: ivóvíz, csatornázás, megfelelő tér, stabil ház és biztonságos tulajdon, ahonnan nem lehet az embert kilakoltatni” (Worldwatch, 2007: 24-25. old.) A városi lakosság régiónként, 1950-2000, és előrejelzés 2010-re Régió Afrika Ázsia Közép- és Dél-Amerika Európa Észak-Amerika Óceánia A világ összesen

1950 33 234 70 277 110 8 732

1970 85 485 163 411 171 14 1.329

1990 millió lakos 203 1.011 315 509 214 19 2.271

2000 294 1.363 394 522 249 22 2.845

2010 408 1.755 474 529 284 25 3.475

Megjegyzés: Az egyes oszlopok összeadása a kerekítések miatt nem adja ki az összesent.

Forrás: Worldwatch, 2007: 27. old.

A nagyvárosok alkonya (?) Sokan és sokféle indok alapján sötétnek látják a városok, különösen pedig a nagyvárosok jövőjét. Már ma is jól dokumentálható, statisztikai adatokkal bizonyítható a metropoliszok hanyatlása lakosságuk abszolút számában és minőségi mutatói alapján egyaránt. A fejlett világ csaknem minden nagyvárosából nagyobb mértékű az elvándorlás, mint az új beköltözők lélekszáma. (Ez persze attól is függ, hogy a városokat övező kertvárosi, illetve az agglomerációs területeket a városhoz kategorizáljuk-e, vagy sem.) Ez a kiköltözési folyamat azonban erősen szelektív jellegű: a jobb módú középosztály tagjai, engedhetik meg maguknak, hogy személygépkocsival nap mint nap a városba visszaingázzanak (ld. erről később a városövezetekről szóló fejezetet). Vagyis a konszolidált élethelyzetű, fiatalabb és tanultabb réteg választja a zsúfolt, büdös belvárosi lakóterületek helyett a természetközeli kertvárosi, vagy agglomerációs övezetet; a szegényebb, képzetlenebb, vagy idős lakosságcsoportok ezzel szemben gyakran „bennszorulnak” a belvárosban és különösen a lakótelepi tömeglakásokban. A nagyvárosi funkciók kibocsátási helyei (a jobb képzési- és a munkahelyek, a kulturális és egészségügyi szolgáltatások stb.) azonban nagyrészt továbbra is vonzzák a középosztálybeli fogyasztókat, akik a „vissza-ingázással” az elviselhetetlenségig növelik a belvárosi utak zsúfoltságát, a levegő szennyezettségét stb., a nap mint nap ki- és beáramló nagyvárosi autóforgalmat. (Talán érdemes volna már a lakosságszám mellett a nappal ott tartózkodók számát, vagy a reggel és este áthaladók számát is figyelembe venni egy-egy település kategorizálásánál.) A magyar földrajztudós, Enyedi György a világ minden táján érvényes törvényszerűségnek gondolja a városok hosszú időszakokat átölelő „pulzálását” (a lakosok lélekszámát véve figyelembe). Vagyis, hogy a városnövekedés - sőt: városrobbanás - szakaszát mindenütt követi egy dezurbanizációs szakasz, amikor az adott város lakosság-száma csökken; amit (bizonyos jelek erre mutatnak) valószínűleg egy reurbanizációs (visszaáramlási) szakasz követ. Bár az Egyesült Államoktól Magyarországig felismerhetők a városnövekedési szakaszok első két fázisának jelei a statisztikai adatokban, mégis nagy bátorság általános, 9


mindenütt érvényes törvényszerűségként bemutatni ezeket a mozgásokat. Az emberek ki- és beáramlási hajlandóságait ugyanis erősen befolyásol(hat)ja a várospolitika: a lerobbant városrészek rehabilitációs programjai, az újonnan épülő településrészek tudatos ökofejlesztései, a közlekedési rendszer fejlesztése stb.

A város fogalma A Worldwatch Institute az ENSZ nevében panaszkodik: „A városok különbözősége fontos következményt támaszt a politikával szemben: egy városi terület értő támogatásához vagy fejlesztéséhez ismerni kell annak fő jellemzőit. A városokról azonban meglepően keveset tudunk, és ez korlátozza a nemzetközi szervezetek, kormányok és civil szervezetek helyes cselekvésének lehetőségeit. … Az egyik legfontosabb korlátozó tényező a városokról szóló információk szűkös volta. …. A városok megjelölése is országról országra változik. Ha meg akarjuk húzni a határt falusi és városi területek között, élesen el kellene különíteni a vidéket a beépített területektől, ez pedig sok helyütt egyáltalán nem lehetséges” (Worldwatch, 2007: 30. old.) A legegyszerűbbnek tűnő meghatározás, hogy város az, aminek hivatalosan városi státusza van. A városi rang elérése azonban a középkorban nem a település méretéhez, hanem az uralkodótól kapott, esetleg vásárolt kiváltságokhoz kapcsolódott. Ráadásul Magyarországon is megkülönböztették a szabad királyi városokat (civitas) és a mezővárosokat (utóbbiak földesúri fennhatóság alatt álltak, de bizonyos autonómiával rendelkeztek). Később – 1848-ban, majd 1870-73-ban – a települések közigazgatási-jogi státuszát a lakosságszámukhoz igyekeztek igazítani, és megkülönböztettek „törvényhatósági városokat”1, 12.000 főben vonva meg a törvényhatósági városi jog megtartásának alsó határát; valamint „rendezett tanácsú” városokat, amik alacsonyabb szintű rangot jelentettek (Gyáni, Kövér, 1998: 52. old.). Számunkra azonban ez a közigazgatási-jogi kategorizálás keveset árul el a szóban forgó települések, illetve a határaik között zajló élet városias jellegéről. Az eddig olvasottak alapján azt mondhatjuk, hogy város, ahol sokan laknak (kritérium: a lakosságszám) olyanok, akik nem maguk termelik meg az élelmiszerüket (kritérium: a nemmezőgazdasági foglalkozásúak aránya), és ahol a sűrűn beépített területen egymáshoz közel élnek az emberek (kritérium: a népsűrűség). Ezen kritériumok mindegyikét használták és gyakran használják ma is a városfogalom meghatározására, miközben az ezek alapján megfogalmazott város-kategóriák mindegyike kivételekkel és problémákkal teli.

Lakosságszám szerinti kritérium A település emberek és lakhelyeik koncentrálódási helye. Minél több ember él folyamatosan egy adott helyen, annál nagyobb településről van szó. A kisebb létszámú településeket falunak, vagy községnek nevezzük, a nagyobbakat nagyközségnek, kisvárosnak, aztán következnek a városok, a nagyvárosok, a megapoliszok stb. A hétköznapi életben könnyen alkalmazható megkülönböztetés azonban nem felel meg a tudományos vizsgálódások céljaira,

1

Az ide sorolt települések a megyékkel azonos jogokat élveztek

10


ahol pontos definíciókra és jól meghatározott (számokban kifejezhető) kritériumokra van szükség. A lakosságszám alapján történő kategorizálásnak nagy hiányossága; hogy lehetetlenné teszi a városi folyamatok időben és térben való nyomon követését. Egyrészt ugyanis a népesség-szám csak a legújabb kori történelemben vált a városi rang elérésének feltételévé, másrészt pedig a gyakorlatban (különösen a nemzetközi gyakorlatban) ma is igen eltérő küszöbértékeket alkalmaznak a várossá nyilvánítás kritériumaként. Egy 5000 lakosú település például sokkal inkább városnak tekinthető 1700-as években, mint ma. De napjainkban is: ami városnak minősül például Skandináviában (már pár száz, vagy egy-két ezer lakos), az nálunk falu; és fordítva: a nálunk sokáig a város 8-10.000 lakos számított a várossá válás minimumkritériumának, ami pedig másutt nagyvárost jelenthetett. A lakosságszám-küszöbértékek olyan tág határok között mozognak, ami lehetetlenné teszi a nemzetközi összehasonlításokat. A kritériumok elmosódottsága egy országon - akár Magyarországon - belül is nehezíti az összehasonlításokat. „A városok általában a falvaknál népesebbek, de nem határozható meg eleve egy városi népességküszöb. ... Bizonyítéknak talán elég említeni, hogy Mezőkovácsháza népesebb, mint Kőszeg” - indokolja a népességi kritérium figyelmen kívül hagyását Enyedi György egy 30 évvel ezelőtti munkájában (1980: 11.p.). A fenti példa jelzi, hogy a lélekszám önmagában nem sokat mond az adott településen élő emberek életmódjáról, életstílusáról. Kőszegen sokkal kisebb volt a mezőgazdasági (nyitott) terület, mint Mezőkovácsházán; nagyobb volt a terület beépítettsége; kevesebben éltek mezőgazdasági termelésből; több ipari munkahely volt, a szolgáltatások jóval nagyobb köréhez jutottak hozzá helyben az emberek; ennek megfelelően több lakos dolgozott a harmadlagos szaktorban stb. Egyszóval Kőszeg – kisebb népessége ellenére – városiasabb település volt, mint Mezőkovácsháza. Ugyanakkor a lakosságszámot sok országban és gyakran alkalmazták kritériumként ahhoz, hogy egy település megkaphatja-e a városi rangot. Magyarországon 1848-ban például a szabad királyi városokra vonatkozó törvény a lakosság száma alapján három kategóriát különböztetett meg: 12.000 fő alatt kisvárosról, 12.000 és 30.000 fő között középvárosról, 30.000 fő felett pedig nagyvárosról szólt. Ugyancsak hazánkban élt egészen a rendszerváltásig a 10.000 fős népesség-küszöb meghatározó kritériuma. Magyarán, csak az a település reménykedhetett a városi rang elnyerésében, amelynek a lakossága elérte a 10.000 főt. Igen sok hazai település a területileg szomszédos kisközségek közigazgatási bekebelezésével oldotta meg ezt az akadályt, ami önmagában sem a korábbi községek, sem a városmag városias jellegén nem változtatott semmit. Ezt a kritériumot az önkormányzatokról szóló törvény törölte el 1990ben. Mindezek ellenére a lakosságszám ma is széles körben alkalmazott mutató könnyű kiszámíthatósága és könnyű megérthetősége miatt. Barakonyiné Winiczai Klára (1997: 20. old.) egymás mellé helyezte a Magyarországon elfogadott, illetve az ENSZ demográfiai évkönyvében alkalmazott küszöbértékeket. Magyarországon

az ENSZ Demográfiai Évkönyvében

metropolisz

1 milliónál nagyobb

1 millió fő feletti

nagyváros

100 ezer fő feletti

500 ezer és 1 millió fő közötti

középváros

20-100 ezer fő közötti

100-500 ezer fő közötti

kisváros

5-20 ezer fő közötti és

20-100 ezer fő közötti népességgel 11


község

5 ezernél kisebb lélekszámú település

A lakosság gazdasági ágazatonkénti megoszlása A mezőgazdálkodás elsősorban vidéki területeken folyik, de a vidéki településeken nem csak mezőgazdasági termelés ad megélhetést az embereknek. És itt nem is csak a bányászfalvak speciális eseteire kell gondolnunk. Az iparosodás kezdeti szakaszában nagyon sok falusi járt naponta, vagy heti ingázással a városi munkahelyekre. A magyarországi falvakban már az 1970-es évek felmérései azt mutatták, hogy a lakosoknak kevesebb, mint 30%-a mezőgazdasági foglalkozású. Ez csak részben magyarázható a városi ipari munkahelyekre ingázással. Közrejátszott benne a termelőszövetkezetek melléküzemágainak szaporodása, a falu „iparosodása”. De egy statisztikai problémát sem hagyhatunk figyelmen kívül a magyarázatban: a korabeli szakmunkásképzésben alig voltak elsajátítható agrár-szakmák, és ha egy termelőszövetkezeti alkalmazott letette például a lakatos szakvizsgát, ipari foglalkozásúnak minősült, függetlenül a munkahelye ágazati jellegétől. Mindezek miatt a lakosok foglalkozási ágazatonkénti megoszlása önmagában nem felel meg arra, hogy a szóban forgó lakosok otthonául szolgáló település városi, vagy vidéki jellegét leírhassuk vele.

A népsűrűségi kritérium Láthattuk, hogy a különböző város-kritériumok eltérő szempontból kaptak fontosságot; a 10.000 lakos a városi rang elnyerésének feltétele volt Magyarországon 1990-ig; a mezőgazdaságból élők létszámarányát ma is fontos mutatóként használják a települések jellegének meghatározásánál stb.; ezek mindegyike fontos politikai döntések alapjaként szolgálnak. Hogy egy települést, vagy egy térséget városinak, vagy vidékinek tekintünk, ma is fontos közigazgatási, jogi, politikai következményekkel jár. A térség- és vidékfejlesztési döntések megalapozásához is egyértelmű, számszerűen könnyen kifejezhető kritériumokra van szükség, hiszen milliárdok odaítéléséről szólnak a határozatok. Az Európai Unió regionális fejlesztési politikáját meghatározó intézmények elfogadták, hogy a városi és vidéki települések, illetve térségek elválasztó kritériuma a népsűrűség legyen. Ez egyszerre utal a települések földrajzi és lakossági nagyságára, továbbá jelzi a beépítettség mértékét is. Ez a könnyen kiszámítható és egyértelműen alkalmazható mutató azonban szintén hord magában ellentmondásokat. Ha szemügyre vesszük az alábbi térképet, amin Magyarország településeinek közigazgatási határai láthatók, azonnal szembetűnik például Hódmezővásárhely hatalmas – szinte a fővárossal azonos nagyságú – közigazgatási területe. Megfigyelhetjük Miskolc furcsa, nyugat felé elnyúló területét is, de nagyon nehezen találjuk meg például Érdet a sok apró határú közigazgatási egység hálójában. Márpedig a népsűrűség mutatója egyértelműen két adat – a lakosságszám és a közigazgatási terület – hatványa, ami így mégiscsak közigazgatási-jogi meghatározottságú, s kevésbé a település városias jellegére utal2.

2

Ezt a problémát az OECD a több települést magába foglaló kistérségi szintű mérésekkel igyekszik elhárítani.

12


Mindettől függetlenül a városi vagy vidéki települések elválasztására az egyik legáltalánosabban elfogadott – és a nemzetközi összehasonlításokban alkalmazott – mutató kritérium a népsűrűség. Magyarországon ma a 120 fő/km2 érték jelenti az elválasztó küszöböt. Az ennél nagyobb népsűrűségű településeket városnak, az ennél kisebb sűrűségűeket pedig vidékinek tekintjük. Valamennyi fentebb felsorolt kritérium és mutató elégedetlenséggel tölti el a társadalomkutatókat, hiszen egyik sem mond el mindent a szóban forgó település, és az ott zajló élet „városias”, vagy „nem városias” jellegéről. Hogy mégis széles körben alkalmazott kritériumokról van szó, azt az indokolja, hogy bizonyos szakpolitikai döntések megalapozásához alkalmas kritériumként kerültek elfogadásra (bár a gyakorlatban a legtöbbször a fenti mutatók kombinálására kerül sor az egyértelműbb lehatárolás érdekében). Így például a szocialista időszakban vízválasztóként alkalmazott lakosságszám (10.000 fő), mint fő kritérium mellett azért a várossá nyilvánítás feltételei között szerepelt az is, hogy a városi rangra áhítozó településnek városi intézményekkel és városi funkciókkal is rendelkeznie kell. Kérdés, hogy melyik intézményeket és milyen funkciókat tekinthetünk városiaknak.

A funkcionális városszemlélet Walter Christaller, a német területi gazdaságtan egyik kiemelkedő alakja a szolgáltatások telephely-választásának elméletén dolgozva fejlesztette ki az úgynevezett „centrális helyek” elméletét. Miközben a szolgáltató vállalkozások ideális letelepedési helyszínét próbálta meghatározni, figyelembe kellett vennie maguknak a szolgáltatásoknak a jellemzőit is. Ezek – csak a skála két végpontját említve - lehetnek kevesek által és nagyon ritkán igénybe vett drága szolgáltatásokat, vagy árucikkek (pl. menyasszonyi ruha, gyémánt ékszer, vagy szájsebészet) 13


kínálók; illetve a skála másik végpontján a naponta és viszonylag olcsón igénybe vett szolgáltatások (pl. ruhabolt, zöldséges, vagy körzeti orvos) szolgáltatások. A naponta és sokak által vásárolt cikkek piacterülete egészen kicsi lehet, hiszen ezen a kicsiny területen is megjelenhet a szolgáltatót eltartani képes vásárlósűrűség; míg a ritkán és kevesek által keresett cikkek nagy piacterületet feltételeznek, hogy biztosítsák a megfelelő fizetőképes keresletet. Christaller koncepciója szerint az általános, a mindennapi szükségleteket kielégítő vállalkozások szinte bárhová települhetnek, ahol emberek (potenciális vásárlók) élnek; de a specializált szolgáltatások és ritkán vásárolt termékek kínálóinak olyan helyre kell települniük, ahol tömegek érhetik el őket, hogy közülük is kikerüljön a szükséges számú vásárló. Minél speciálisabb egy szolgáltatás (vagyis minél ritkábban keresik), annál inkább a nagy laksűrűségű – úgynevezett központi helyeket - fogja keresni. A Christaller szerint egyenlő szárú hatszögeket formázó kisebb, és az azokat lefedő nagyobb piacterek grafikus modellje látható az alábbi ábrán. Egy szintű regionális piac-hierarchia • Gazdálkodó közösség Θ Helyi piac — Helyi piactér határa

Három szintű regionális piac-hierarchia • Gazdálkodó közösség Θ Helyi piac — Helyi piactér határa ☺ Közbülső piac — Közbülső piactér határvonala ◙ Központi piac — Központi piactér határvonala

A kevés embert tömörítő perifériákon (legkisebb körök) így az általános és sűrűn keresett szolgáltatások találnak maguknak piacot (pl. általános iskolák, kocsmák, restik). Az alcentrumokba (közepes méretű körök) a speciális szolgáltatók (pl. középiskolák, éttermek), a fő centrumokba (centrális nagy kör) pedig a legkifinomultabb és a legválasztékosabb ízlést is kielégítő speciális szolgáltatások (pl. egyetemek, operaház stb.) települnek, miközben a centrumokban a specializáltak mellett az általános szolgáltatások is megtalálhatók. Amint egy területet centrális helyként fedez fel magának egy-két szolgáltatás, az további specializált és általános szolgáltatásokat vonz magához és növekedési hellyé válik, és megindul a városiasodás útján.

14


Mindez nem jelenti azt, hogy a perifériák nélkülözni kénytelenek a speciális szolgáltatásokat; azok a perifériákról a centrumba utazva érhetők el. A centrum ugyanis a közvetlen környezetén túl a periférikus területeket is ellátja a szóban forgó javakkal.

Innen térhetünk vissza a „városi funkciók” fogalmához. Rendszerint olyan ellátásokat, szolgáltatásokat tekintünk városiaknak, amelyek nem élnének meg a kis lélekszámú periférikus településeken. A nagyvárosi funkciókat hordozó vállalkozásokat (ld. pl. egyetem, színház stb.) önmagában a város sem volna képes eltartani perifériája (hátországa) nélkül. A fővárosban működő különböző szolgáltatások (pl. minisztériumok) „felvevőpiaca” pedig az egész ország. A városi – vagy városképző – funkciók az idők során változtak. „Melyek voltak a 19. században az alapvető városi funkciók? Az egyik, amit mindig városképző funkcióként szoktunk emlegetni: az ipar. A 19. században azonban talán ennél is fontosabb szerepet töltött be a kereskedelem; a város általában valamifajta kereskedelmi központi szerepet is ellátott. A harmadik tényező az, hogy a városoknak bizonyos igazgatási funkciójuk is volt, és a negyedik, ami szintén elég egyértelmű; a kulturális funkció. Ismerünk olyan városvizsgálatokat, amelyek a kereskedelmi-pénzügyi funkciókat állítják előtérbe” (Gyáni, Kövér, 1998: 55.old.). A gyakorlatban azonban Magyarországon – cinikusan azt is mondhatnánk, hogy - az 1980-as években a várossá válás feltételeként megszabott 10.000 lakos mellett gyakran a gimnázium működtetése számított olyan vitathatatlanul „városi funkciónak”, ami „igazolta” a szóban forgó település igazi városias mivoltát. Az 1970-es dekádban a lakótelep (és - hála Istennek csak rövid ideig – legalább egy 20 emeletes panelház) szentesítette a település városi rangra „érettségét”. A helyi funkciók, a központi funkciók stb. megkülönböztetése fontos gyakorlati jelentőséggel bír a különböző politikai döntések szempontjából. Egyrészt az ilyen funkciók kiterjedtsége és szintje alapján beszélhetünk település-hierarchiáról és településhálózatról (funkció nélküli települések, alközpontok, központi funkciójú és országos funkciójú települések). Másrészt keleten és nyugaton egyaránt újra meg újra felmerül az a politikai törekvés, amely a mindig szűkös fejlesztési források elosztását annak alapján akarja racionálisan elosztani, hogy a meglévő funkciók alapján szortírozza a települések fejlesztésre érdemességét. Magyarországon a rossz emlékű Településhálózat Fejlesztési Koncepció kísérletezett a racionális gondolat gyakorlatba ültetésével. Angliában hasonló kísérletekről számol be az olasz földrajztudós, Michael Pacione (1989: 39-40., 53-66. old.). A funkcionális szemlélet mintegy összefoglalását adja Max Weber pár soros definíciója: „Nem a térbeli kiterjedés alapján dönthető el, hogy melyik helység számít városnak. Gazdasági szempontból a város mind nyugaton mind másutt inkább a kereskedelem és az ipar székhelye, és fontos jellemzője, hogy ellátásában állandó külső élelmiszer-szállításra szorul. A nagy települések egyes kategóriáit gazdaságilag éppen az különbözteti meg egymástól, hogy honnan kapják az élelmiszert, és mivel fizetik meg a szállítmányokat. A nem saját 15


mezőgazdasági terményeiből élő nagy település többféleképpen fedezheti importszükségletét: vagy saját termékeivel – mégpedig ipari termékeivel – fizet, vagy kereskedelmet folytat, vagy a különféle járadékok (hivatalnoki jövedelmek, illetve földjáradék), végül pedig a nyugdíjak biztosítják a városi fogyasztók vásárlóerejét (ez utóbbira jó példa a nyugdíjas hivatalnokok és tisztek városa, Wiesbaden)” (Weber, 1979: 254. old.)

Városok a globális térben A településhierarchia gondolata, és a hierarchia különböző szintjein lévő települések által betöltött eltérő funkciók modellje segít a városokról való újfajta gondolkodás megértésében. A 18-19. században ugyanis a városok fejlődését alapvetően a nemzeti határok és a nemzeti keretek határozták meg (kivételként talán a Hansa városokat említhetjük). A huszadik száradban azonban a településhierarchia funkcionális viszonyrendszere már kezdett globális szinten is megszerveződni. Elsőként talán az amerikai Jane Jacobs hangsúlyozta a nagyvárosok önálló szerepét az egyes nemzetgazdaságokban, sőt a nemzetgazdaságok szempontjából. Meglátása szerint megszoktuk azt a korai merkantilistáktól örökölt perspektívát, ami szerint a világgazdaság aktív szereplői a nemzetgazdaságok, vagyis a nemzeti kormányok; hozzájuk képest a városok csak másodlagos szerepet játszanak. Véleménye szerint azonban városgazdaságok nem csak (és ma már egyre kevésbé) a közvetlen hátországukkal, nem is csak az anyaországuk más régióival állnak közvetlen gazdasági kapcsolatban, hanem a világ távoli területeivel, más nagyvárosokkal. Tulajdonképpen – mondhatjuk Jacobs kiindulópontja alapján – nem a nemzetállamok határozzák meg egy-egy város fejlettségét, hanem fordítva: egyre inkább a városok határozzák meg az anyaországuk fejlődését. Legalábbis a világvárosok, a globális gazdaság csomópontjai. A városok önálló gazdasági-társadalmi szerepére (sőt: gazdasági-társadalmi fejlesztő hatására) a településmarketing és a regionális gazdaságtan hívta fel a figyelmet, Magyarországon az ezredforduló környékén. Mára elfogadott az a megközelítés, amelyik az egyes országok és településeik sorsát, illetve lehetőségeit a globális településhálózatban betöltött szerepük alapján próbálja meghatározni (ld. például Budapest „kapu-város”).

Összefoglalás Az ember a természeti környezettel szembeni védekezésül egy „második környezetet” (civilizációt) alakít, aminek része az épített környezet, benne a város. Ez a második környezet lassan több problémát vet fel az ember élete szempontjából, mint a természeti környezet. Az első városok 8-10.000 éve jelentek meg, méretüket és működésüket erősen meghatározta a közvetlen hátországuk, de kezdetektől fogva az élelemtermelés kényszere alól felszabadult emberek sokféle tevékenységének (munkamegosztásnak) adtak otthont. Az iparosodás gyors erősödésével jelentek meg a modern ipari nagyvárosok, amelyek azonnal élesen vetették fel a városias társadalom valamennyi (szociális, közegészségügyi, biztonsági stb.) problémáját. A városiasodás a 20. század végére óriási méreteket öltött, ami sokak szerint veszélyezteti a fenntarthatóságot is. A világban egyszerre tapasztalható a nagyvárosokból való kiáramlás és az újabb betelepülők áradata, de a kétféle mozgás szociológiai jellemzői és célterületei eltérnek egymástól. 16


Társadalomkutatók szerint (Enyedi) a városfejlődés tipikus életszakaszokat valósít meg. Vannak, akik általában a város hanyatlásáról beszélnek. A város fogalmának meghatározásai az egyes tudományágak és politikai tevékenységcsoportok szükségletei szerint változnak. A definíciók a leggyakrabban a közigazgatási-jogállás, a lélekszám, a lakosság foglalkozási megoszlása, a népsűrűség, illetve a településhierarchia egyes elemeihez kapcsolható jellegzetes funkciók alapján határozzák meg a város fogalmát. A városkutatások a legújabb időszakban a települések hierarchiában elfoglalt helyét, gazdasági erejét és kisugárzását, továbbá az ilyen pozíciónak megfelelő funkciókat már nem csak a településhierarchia egyes államhatárokon belüli, hanem a globális térben megszerveződő hálózata alapján határozzák meg. Ez a megközelítés a városok fontosságának növekedését prognosztizálja.

17


Második bevezető a szociológiáról és a település- (a város)szociológiáról A szociológia mint társadalomtudomány az ipari forradalom időszakában, tehát a modern ipari nagyvárosok kialakulása idején született. Kialakulását, problémafelvetését és az alkalmazott módszereit nagyban meghatározta az ipari társadalom (aminek koncentrált megjelenése a város) látványos, gyors – és gyakran sokkoló – kibontakozása. A folyamatok bizonyos elemei (a koncentrált nyomor, a politikai feszültségek stb.) sok európai megfigyelőt megrémítettek, világmegváltó reformok kiötlésére ösztönöztek; talán ezért van az, hogy az európai társadalomkutatásban máig érezhetően nagyobb hangsúlyt kap az elméleti megközelítés és a nagy társadalmi kategóriákban (kollektívumokban) való gondolkodás, a társadalomjobbító célzatú teóriák, és programok megfogalmazása. Amerikában az individualista hagyományok és a pragmatikus problémakezelés nagyobb teret nyitott az egyéni és/vagy kiscsoportos cselekvés vizsgálatának; a nagy teoretikus körképek helyett inkább a mezo-elméletek megfogalmazásának és a tények megismerését (a számszerűsített mérést) és megértését szolgáló (és azokat sokkal inkább elfogadó) vizsgálódásoknak. A szociológia és a társadalomtudományok többi ága nem annyira a vizsgált jelenségkörök révén határolódnak el egymástól, hanem inkább az egyes diszciplínák sajátos módszerei és megközelítései választják el egymástól a tudományterületeket. A szociológia, a néprajz, az antropológia, a történettudomány, a közgazdaságtudomány stb. egyaránt az emberi társadalom jelenségvilágával foglalkoznak, de mind más és más megközelítések alapján és más módszerek segítségével kutatják az emberek viselkedését és intézményeit. Mivel a szociológiának – és benne a településszociológiának is – az alapvető kiindulópontja, hogy a vizsgálati tárgya az ember mint társadalmi lény, ezért a kérdésfeltevéseiben, hipotéziseiben és magyarázataiban mindig társadalmi jellegű tényezőket keres. Ezekhez felhasználhatja valamennyi más társtudomány (a pszichológia, a földrajztudomány, a közgazdaságtan stb.) módszereit és eredményeit, de a végső megállapításai mindig az emberre, mint társas, társadalmi lényre vonatkoznak. A városszociológiának nincs a szociológiai metodológián belül elkülönült, speciális módszertana, de bizonyos szociológiai módszerek és problémák gyakrabban bukkannak fel a településszociológiai kutatásokban, mint más szociológiai alágazatokban. A városszociológiában viszonylag gyakran alkalmazott módszerek a megfigyelés, a terepen végzett munka, a kísérlet – és újabban a számítógépes statisztikai többváltozós elemzések. Ezért ezekről valamivel részletesebben szólunk, míg más adatgyűjtő módszereket (amiket a városszociológiában nagyjából ugyanolyan mértékben használnak fel, mint más szociológiai vizsgálatokban), csak érintésszerűen említünk meg. A problémafelvetésben (vagyis a vizsgálati kérdések és hipotézisek megfogalmazásában) az alapkérdés, hogy vajon milyen társadalmi (viselkedésbeli, norma-, értékrendi stb.) változásokat okoz a „másodlagos környezet”, ha okoz egyáltalán. Vajon a ritkán vagy sűrűn beépített művi környezetben megváltozik-e az emberek viselkedése? Igaz-e, hogy a városban másként éreznek és viselkednek az emberek, mint falun? Igaz-e, hogy az agrárkörnyezetben

18


élők szolidáris közösségben éltek, ami helyett a város az atomizálódott, legfeljebb érdekkapcsolatok által integrálódott emberek halmaza? Tulajdonképpen a kérdés úgy hangzik, hogy mennyiben alakítja az ember és közössége életét a művi környezete. A kérdés megfordításával a másik alapproblémával találkozhatunk: az emberek és embercsoportok hogyan formálják és hogyan töltik meg élettel ezt a művi környezetet? Hogyan vegyülnek és miként különülnek el az emberek az egyes településrészeken; milyen folyamatok vezetnek a városrészek funkcionális elkülönüléséhez; hol milyen intézményeket (és végső soron milyen várost) alakítanak ki és tartanak életben az emberek?

A szociológia módszertanának alapjai A módszertan olyan szabályok, elvek és eljárások rendszere, amely a tudományos vizsgálódást vezetik. Hatóköre kiterjed a kutatói kérdések és hipotézisek megfogalmazására, az adatgyűjtésre és az adatok feldolgozására, valamint az eredmények értelmezésére. A módszertan segítségével a szociológus a lehető legjobban függetleníteni akarja a válaszait a puszta benyomásokon alapuló következtetésektől, és a lehető legnagyobb pontossággal igyekszik meghatározni következtései érvényességének határait.

Puha módszerek – kemény módszerek Az alábbiakban a legfontosabb módszerek ismertetése során az úgynevezett „puha” (kvalitatív) módszerek bemutatásától indulunk és az úgynevezett „kemény” (kvantitatív) módszerek körülírásával zárjuk a fejezetet. Az alapvető módszerek, melyek közül az egyik, vagy másik, illetve amelyek kombinációi használhatók: a megfigyelés, a kísérlet, az interjú, a felmérés (a survey; ejtsd: szörvéj), illetve a már meglévő információs források másodlagos felhasználása. Mindegyiküknek vannak előnyei és hátrányai, és egy kutatási projekt sikere nagyrészt azon múlik, hogy a kutató a megfelelő módszert, illetve módszerek kombinációját választja-e. A „puha” (a kvalitatív) módszerek elsősorban a megértést szolgálják; rendszerint a kutatás kezdeti szakaszában kerülnek alkalmazásra, amikor a vizsgálódók megpróbálják kitapogatni, hogy mik a legfontosabb hatótényezők egy adott kutatási terepen; hogy azok miért és hogyan hatnak az emberek viselkedésére.

Ezért az ilyen módszerek legfontosabb hozadéka az interpretálás, a tapasztalt jelenségek értelmezésének segítése. Két értelemben is; egyrészt a kutató maga keresi a válaszokat a „miért” és „hogyan” kérdésekre, másrészt pedig azt is vizsgálja, hogy a terepen élő emberek hogyan értelmezik és közelítik meg ezeket a komponenseket.

A „puha”, vagy „kvalitatív” módszerek” - annak ellenére, hogy a számszerű eredményeket produkáló kvantitatív eszközök ellentéteként kapták az elnevezésüket – bizonyos adatgenerálásra azért mégis alkalmasak. Ezek az adatok azonban az esetek többségében nem mereven standardizált, vagy strukturált adatok, hanem erősen függnek, sőt rugalmasan alkalmazkodnak a kutatás társadalmi kontextusához.

„A kvalitatív kutatás azt célozza meg, hogy gazdag, kontextuális és aprólékos adatok alapján adjon magyarázatokat. A hangsúly sokkal inkább a holisztikus típusú elemzéseken és magyarázatokon fekszik ebben az értelemben, semmint felszíni minták, trendek és korrelációk feltérképezésén. A kvalitatív kutatás általában használ

19


valamilyen formában kvantifikációt, de a statisztikai típusú elemzés nem játszik központi szerepet benne”. (Mason, 2005: 13. old.). A kvantitatív (számszerű eredményekkel operáló) módszerek nagy előnye az egzakt, a többnyire azonos kategóriákkal végzett és így összehasonlításokat lehetővé tevő mérés. Ezért ezeket a módszereket általában akkor alkalmazzuk, amikor már viszonylag pontos képünk van az adott terepen fontos tényezőkről és azok hatásrendszeréről, amikor már nem a „miért” és „hogyan” típusú kérdésekre keresünk választ, hanem a már ismert tényezőkre vonatkozóan a „mennyi”, a „mennyivel több”, a „milyen mértékben”, vagy „hány százaléka” típusú kérdéseket tesszük föl. A kvalitatív és a kvantitatív megkülönböztetés a jobb megértést szolgálja, a gyakorlatban minden kvalitatív vizsgálat tartalmaz mérést, és a kvantitatív adathalmazok is jelentés nélküliek maradnának interpretálás nélkül. Mégis, amikor sorra vesszük a leggyakrabban alkalmazott módszereket, akkor ezeket annak alapján értékeljük, hogy melyik mennyire segíti a megértést és a tapasztalt jelenségek interpretálását, illetve milyen mértékben tesz lehetővé egzakt mérést és összehasonlítást. A bemutatást a skála „puha” pólusán kezdjük és fokozatosan haladunk a kvantitatív végpont felé.

A megfigyelés A megfigyelés látszólag kellemes és kényelmes információgyűjtő módszer. A megfigyelő helyet foglal egy karosszékben és figyel, próbálja emlékezetében (néha film-, vagy videokamerával is) rögzíteni a kutatás helyszínén tapasztalt jelenségeket, hogy azután azokat a maga szempontjai alapján interpretálja (értelmezze) és azokból következtéseket vonjon le. A megfigyelés – magától értetődően – CSAKIS A TEREPEN TÖRTÉNHET. A megfigyelőnek a történések helyszínén kell tartózkodnia, ráadásul biztosítania kell, hogy a jelenléte ne módosítsa lényegesen a megfigyeltek viselkedését, cselekvéseit. A terepmunka problémáit részletesebben a terepmunkáról szóló alfejezetben tárgyaljuk. A fenti leírásból már kiolvashatók a megfigyelési módszer nehézségei. Egyrészt a kutatónak viszonylag huzamos időt kell töltenie a „terepen” (vagyis a vizsgált jelenségek helyszínén), másrészt valamiképpen rögzítenie kell a megfigyeléseit, harmadrészt pedig értelmeznie kell a megfigyelt jelenségeket. Ha egyszerre többen (a kutató és segítő társai) végzik a megfigyelést, egyeztetniük kell a megfigyelés tárgyát, ellenkező esetben mindenki mást és másként látna ugyanazon szituációt figyelve is. Előfordulhat például, hogy az alá-fölérendeltségi viszonyokat vizsgálják. Ekkor meg kell egyezniük, hogy mit figyeljenek; például az emberek közti köszönési módokat, az egyes köszönési módok gyakoriságát (mérés), vagy az öltözékeket, esetleg hogy ki milyen közlekedési eszközzel jár, a párok egymás mellett, vagy egymás mögött haladnak-e stb. (operacionalizálják az alá-fölérendeltségi viszonyok megfigyelhető jeleit). Az alábbi, keretbe foglalt idézet jól példázza, miként lehet akár olyan elvont jelenségeket is „mérhetővé” tenni, amit a kutatók a „megfáradt nép” jelzővel igyekeztek körülírni. Munkájuktól megfosztva és a külvilágtól elvágva a [munkanélkülivé vált] munkások elveszítették az idő felhasználásának morális és anyagi lehetőségeit. Ők, akiknek immár nem kell sietniük, semmibe sem fognak bele, szabályozott egzisztenciájukból lassacskán a kötetlenbe, a semmibe csúsznak le. Ha visszatekintünk a szabadidő egyes szakaszaira, az égvilágon semmi sem jut eszükbe, ami megérné a fáradságot, hogy meséljenek róla. 20


A férfiak órák hosszat ténferegnek az utcán, magányosan vagy kisebb csoportokban, a házfalaknak vagy korlátoknak támaszkodva. Ha egy kocsi keresztülhajt a településen, egy kissé megmozdítják a fejüket; néhányan pipázgatnak. Beszélgetéseik lassan folynak, korlátlan idővel rendelkeznek. Semmit sem kell már serényen csinálni, az emberek elfelejtették az igyekezetet. Déltájban, amikor Marienthal forgalma eléri a maga szerény csúcspontját, a falu utcájának belátható 300 méteres szakasza a következő képet nyújtja. Az utcán egyedül sétáló száz felnőtt megállásainak száma Három vagy több Kettő Egy Nem áll meg

Férfiak

Nők

Összesen

39 3 42 7 2 9 16 15 31 6 12 18 68 32 100 A férfiaknak tehát majdnem kétharmada legalább kétszer megáll. Ehhez képest feltűnő, hogy a nőknek csak mintegy hatoda áll meg kétszer vagy többször. Amint később még látni fogjuk, nekik lényegesen kevesebb idejük van. Rejtekhelyünkről, órával a kezünkben, a sebességüket is megpróbáltuk megmérni. Íme ötven olyan marienthali sebessége, aki hosszabb utat tesz meg megállás nélkül: Km/h

Férfiak

Nők

Összesen

5 4 3

7 10 17 8 3 11 18 4 22 33 17 50 Mivel száz sétálóra körülbelül harminc álldigáló jut, az átlagsebesség meglehetősen alacsony. Egyszer csak könnyed galoppban érkezik valaki: a falu bolondja. Százból nyolcvannyolc férfi nem hord órát, közülük otthon is csak harmincegynek van ilyesmije. (Jahoda, Lazarsfed, Zeisel, 1999: 93-94. old.

A megfigyelt jelenségek operacionalizálása (mérhetővé tétele) mellett a megfigyelőknek rögzíteniük kell a látott és hallott dolgokat. Írás közben azonban nem tudnak a külvilágra figyelni, ha film- vagy videokamerát használnak, azzal megváltoztathatják a megfigyeltek viselkedését. (A megfigyelők rendszerint esténként írják le, és vitatják meg egymással a megfigyeléseiket és benyomásaikat.) A megfigyelt jelenségeket a kutatóknak szisztematikusan értelmezniük (interpretálniuk) kell. Ha például azt tapasztalják, hogy egy csoport tagjai különösen hangosak, értelmezhetik úgy, hogy vitatkoznak, vagy veszekednek, és a hangerő a harag szintjét jelzi; de úgy is interpretálhatják a jelenséget, hogy a tagok közti alá-fölérendeltségi viszonyok olvashatók ki a beszélgető partnerek hangerejéből, vagyis hogy kinek van joga félbeszakítani a másikat beszéd közben.

21


A megfigyelés különböző típusainak előnyei és hátrányai is a fenti szempontok alapján értékelhetők.

A megfigyelő pozíciója

Kívülálló (a megfigyelő nem vesz részt a megfigyeltek tevékenységrendszerében)

Résztvevő (a megfigyelő részt vesz a megfigyeltek tevékenységeiben)

Nyílt (a megfigyelő tudatja a megfigyeltekkel a maga megfigyelői szerepét) Pl. Whyte „Street Corner Society” A megfigyelő segítséget kérhet az interpretálásban, de jelenléte megváltoztat(hat)ja a megfigyeltek viselkedését Pl. Jahoda, Lazarsfeld, Zeisel „Marienthal” A megfigyelő segítséget kérhet az interpretálásban, de jelenléte megváltoztat(hat)ja a megfigyeltek viselkedését

Rejtett (a megfigyelő elkerüli, hogy a megfigyeltek észrevegyék, érzékeljék mint megfigyelőt) Pl. Erdei Ferenc „Futóhomok” A megfigyelő magára marad az interpretálásban, de jelenléte nem változtatja meg a megfigyeltek viselkedését Pl. Laud Humphreys a „Teeroom Trade” A megfigyelő magára marad az interpretálásban, de jelenléte nem változtatja meg a megfigyeltek viselkedését

Az interjú A hétköznapi életben evidens, hogy ha valamit nem tudunk, akkor megkérdezzük, elbeszélgetünk olyan emberekkel, akik többet tudnak a vizsgált jelenségről. A szociológiai kutatásokban is az egyik leggyakrabban alkalmazott adatfelvételi mód az interjú, ami azonban szintén a „puha” módszerek közé sorolódik. Eredménye ugyanis a megkérdezett véleménye, interpretációja bizonyos kérdésekről, amit számokkal nehezen tudunk kifejezni. A módszer kötetlenebb és közvetlenebb személyközi kapcsolatokat feltételez; interperszonális volta miatt a kérdezőnek módja nyílik az azonnali reagálásokra, visszacsatolásokra. Gyakran előfordul, hogy a beszélgetés során az interjúalany olyan kérdésekre is kitér, amik vizsgálatára eredetileg nem is gondoltunk, de mivel lényegesnek tűnnek a kutatás szempontjából, azonnal tovább faggatózhatunk a felmerült gondolati fonal mentén. Ezért ez a módszer rugalmas, lehetővé teszi a részletkérdések feltárását és az ilyen tulajdonságainak köszönhetően szintén a kutatások kezdetén, a fontosabb problémák „kitapogatásához” alkalmazzuk előszeretettel. Ezek az előnyök más szempontból éppen hogy hátránynak minősülnek. Az interjúvolás interperszonális jellege azt is maga után vonja, hogy a kérdező személye is “belekeveredik” az interjúba. A kutatás szempontjából pedig a szubjektivizmus káros, tehát amennyire lehetséges, kerülni kell, illetve a szerzett információk feldolgozása során ki kell szűrni ezeket a tényezőket. Ha pedig ez nem lehetséges, akkor az elemzést ezek figyelembevételével kell majd végezni. Az interjú rugalmasságából következően a feldolgozása rendkívül munkaigényes. Egy órás interjúnk írott változata közel ötven oldal szöveg, amiből talán alig harmada a „hasznos”, a 22


vizsgálódási tárgyunkat közvetlenül érintő, tehát bennünket az adott pillanatban érdeklő információ. Előfordulhat persze, hogy nem az interjúvolás időpontjában, hanem a szöveg rögzítésekor – vagy akár több más interjú-szöveg átolvasása után – derül ki, hogy az eredetileg érdektelennek tűnő információ igenis alapvetően fontos; esetleg az egész kutatási tervünk szemszögéből iránymutató ismeretet közöl. A kutatás elején nem tudhatjuk bizonyosan, hogy milyen információk lesznek fontosak a részletkérdések tisztázódása idejére. Ezért az interjú szövegét egészében érdemes rögzíteni, akkor is, ha biztosak lehetünk benne, hogy nagy része később fölösleges lesz. A kérdés ugyanis éppen az, hogy melyik része lesz eldobható. Ezért az interjú készítése és feldolgozása szükségszerűen nem csak időigényes, hanem kifejezetten pazarló. Egy további – és a szociológiai kutatás szempontjából meghatározó – probléma a reprezentativitás biztosítása. Később részletesebben kitérünk majd a mintaválasztás problémájára, most csak röviden érintjük: az interjúk esetében messze nem mindegy, hogy kiket kérdezünk (a minta). Az újságírásban például az interjú-készítés egyik alapszabálya, hogy meg kell kérdezni az ellenérdekű felet is. A két ellentétes álláspont ugyanis a feltételezések szerint kiegészíti, kiegyensúlyozza egymást, az olvasó pedig a pro és kontra érvek alapján közelebb juthat az objektív igazsághoz. Ez viszonylag egyszerű eljárás, amikor két vitatkozó emberről, vagy két egymással perelő álláspontról van szó. Mindezeket figyelembe véve érthető, hogy a kutatók a gyakorlati életben ritkán dolgoznak kizárólag interjúkkal. Sokkal jellemzőbb, hogy a kutatási témával való ismerkedés során tájékozódási céllal, vagy a kutatás során kiegészítő információk szerzésére használják az interjút, mint adatgyűjtési technikát. Ezért – és az interjúvolás költséges volta miatt – az interjúk készítése során nem annyira a reprezentativitásra törekszünk, hanem az úgynevezett „kulcsfigurák” megkérdezésére. Ez történhet úgy, hogy logikai úton próbáljuk meg meghatározni a leginkább érintettek, a legtájékozottabbak – vagyis a „leg”-ek körét – és közülük igyekszünk minél több embert elérni. Az interjúalanyok kiválasztása történhet az úgynevezett „hólabda módszerrel”: vagyis megfigyeljük, hogy interjúalanyaink kiket említenek a leggyakrabban, vagy kiket javasolnak további beszélgetésre és közülük választunk alanyokat.

A strukturálatlan és a strukturált interjú A strukturálatlan interjú sem lehet parttalan fecsegés, a kérdezőnek előre össze kell állítania a felteendő kérdések listáját; világosan tudnia kell, hogy milyen információkra van szüksége. A kérdező „felvezeti” a válaszadónak, hogy mire kíváncsi, azután hagyja, hogy a válaszadó úgy mesélje el a maga sztoriját, ahogyan akarja. A kérdező különböző rávezető kérdésekkel („azután mi történt?”, „és a vizsgált kérdésről mi a véleménye?”) irányíthatja a beszélgetés fonalát mindaddig, amíg viszonylag teljes körű adatokat nem sikerül szereznie az őt érdeklő kérdésekről. Az interjúk második típusa a strukturált interjú. Az értékelő gondosan kiválasztja az interjúkérdéseket, és azok sorrendjét, majd leírja interjú-vezérfonalként a minden interjúvoló számára kötelezően minden meginterjúvoltnak felteendő kérdéseket. Így biztosítja, hogy minden kérdező a kötetlen beszélgetés közben a felsorolt kérdéseket – de azokat ugyanazon szavakkal és ugyanabban a sorrendben - minden kérdezettnek feltegye. Ez az eljárás biztosítja, hogy – legalábbis a szabványosított kérdések esetében – minden személy ugyanazt a stimulust kapja és így összehasonlítható válaszok születnek.

23


Strukturált interjúra általában a kutatás előrehaladottabb szakaszában kerül sor, amikor már valamelyest sikerült „kitapogatni” azokat a legfontosabb kérdéseket, amelyekre a kutató minden megkérdezettől összehasonlítható (tehát számszerűen kifejezhető) válaszokat vár. (Például, hogy a 100 megkérdezett közül 40 személy elégedett volt a jövedelmével.) Ilyenkor is teret engedhet bizonyos mértékben a válaszadó szabad asszociációinak, de a meghatározott kérdések előzetes szabványosításával biztosítani tudja, hogy ezek garantáltan és ugyanolyan formában elhangozzanak minden interjúalany felé. Ilyenkor már gyakrabban igyekszünk visszaterelni a fő csapásra a megkérdezettet, például „térjünk vissza az eredeti kérdésre” típusú ösztönzőkkel. Látható, hogy az interjú-kérdések szabványosításával egyrészt jobban számszerűsíthetővé, tehát „keményebbé” tehetjük az eredendően „puha” módszerünket; másrészt leszűkítjük az interjú rugalmasságának határait. Tulajdonképpen az interjú végletesen strukturált (szabványosított) válfaja a kérdőív.

A felmérés (survey) A felmérés olyan módszer, amely segítségével szisztematikusan szabványosított információkat gyűjthetünk a vizsgált népesség jellemzőiről. A survey-t gyakran használják a szociológiai kutatásban, néha egyszerűen csak tények gyűjtésére (például a diákok politikai véleményére), vagy a különböző tények közti összefüggések felkutatására (például, hogy a társadalmi osztályok, vagy a szülői vélemények miként befolyásolják a diákok politikai nézeteit). A felmérés talán a közvélemény által legismertebb szociológiai módszer; a legtöbb ember találkozott már kérdőívekkel házról házra járó kérdezőbiztosokkal. A kérdőíves felmérés (más néven a survey), a legelterjedtebb módszer a vélemények felmérésére és a társadalmi jelenségek feltérképezésére. A szociológusok körében a népszerűségét nagyrészt annak köszönheti, hogy – lassan évszázados alkalmazása során – kifinomodtak eljárásmódjai, alkotóelemei és a vele gyűjtött információk feldolgozási szabványai; ezért azután az eredményei jól számszerűsíthetők. Igazi „kemény”, vagyis „kvantifikált” eszközökkel dolgozó mérőműszer. Népszerűségének árnyoldala, hogy a gyakori alkalmazás miatt nagyon sokan gondolják könnyen megvalósítható feladatnak, úgy vélik, hogy semmi rendkívüli nincs egy kérdőív összeállításában, azt bárki meg tudja csinálni. Egy survey megtervezése azonban nem egyszerű feladat, számos buktatót rejt magában. Ezek két nagy témakör, a kérdőívek összeállítása, és a kérdőívek felvételének módja köré csoportosulnak.

A kérdőívek típusai Önkitöltős kérdőívek

Az önkitöltős kérdőíveket a kérdezett rendszerint postán kapja és maga tölti ki. Ennek előnye a vizsgálat szempontjából, hogy megspóroltuk a kérdezőbiztosok honoráriumát; a megkérdezett szempontjából pedig, hogy az illető maga választhatja meg a kitöltés időpontját, amikor kellő időt szakíthat a kérdésekkel való elmélyült foglalkozásra. Máris sejthetik az eljárás hátrányát: a megkérdezett elfeledkezhet a kérdőív kitöltéséről, vagy visszaküldéséről. Önmagában a válaszhiány mint mennyiségi probléma is komoly veszély az önkitöltős kérdőívezésnél. Hiszen a kérdőívet összeállító örülhet, ha hozzájut a kiküldött kérdőívek feléhez, az udvarias emlékeztető (sürgető) levél szétküldése eredményeként pedig további 1015 %-hoz. A mennyiségi gondnál komolyabb problémát jelent azonban a válaszhiányok 24


értékelése. Vajon milyen jellemzőkkel írható körül azok csoportja, akik nagyobb hajlandóságot mutattak a gondos válaszadásra és a kérdőívek visszajuttatására, és kik lehetnek a „feledékenyebbek”? Vajon tipikusan más emberek-e a visszaküldők, mint a válaszolók? Mostanában divattá vált egyes televíziós csatornák hírműsoraiban bizonyos közvélemény-kutató kérdések feltétele. Például: „egyetért-e azzal, hogy Simek Kitti kegyelmet kapott”3 Tekintsünk most el a kérdés rossz megfogalmazásától4! Próbáljuk meg kitapogatni, hogy vajon kik telefonálhatnak a szerkesztőségbe a kérdésre válaszoló „közvélemény” „szószólóiként”! Egyrészt akik egyáltalán hallották a kérdést; tehát feltehetően azok a hírműsor-kedvelők, akik a főidőben az adott csatorna hírműsorát nézik előszeretettel. Ez a szempont már önmagában kirekesztheti a „közvélemény” jelentős részét: azokat, akik nem az adott csatornát nézik, és/vagy akik nem nézik a hírműsorokat. A szavazás módja kizárja továbbá a válaszadásból azokat, akik nem rendelkeznek telefonnal. Ez azonban önmagában még mindig nem volna olyan jelentős probléma, mint a válaszadók és a nem-válaszolók karakterisztikája. Ön mit gondol, kedves olvasó: a döntéssel mélyen egyetértők, vagy a döntést hevesen elutasítók érezhettek-e nagyobb késztetést a telefonálásra? Vagy egy harmadik csoport, a semlegesek? Úgy vélem, hogy a válaszok megoszlása nemhogy a „közvéleményt” nem tükrözi, de a szerkesztőség szándékát sem elégíti ki, nevezetesen, hogy felmérhessék a műsor nézettségét.

Telefonos kérdőívek

A fejlettebb országokban igen elterjedt módszer a telefonon történő kérdezés. A módszer előnye a gyorsasága mellett a viszonylagos olcsósága. Tudnunk kell azonban a torzító hatásáról, hiszen nem mindenkinek van telefonja. Itt viszont többé-kevésbé meghatározhatjuk a telefonon el nem érhető emberek tipikus jellemzőit: valószínűleg szegényebbek és olyan kisebb településeken élnek a fővárostól távol, ahová még nem jutott el a vezetékes telefon. Csakhogy a probléma itt sem ilyen egyszerűen megválaszolható, hiszen egyre jobban terjed – és éppen a legjobb anyagi helyzetben élők körében – az a szokás, hogy titkosítják a telefonszámukat, tehát a telefonkönyv alapján elérhetetlenné teszik magukat. A mobil telefonok szaporodása sem sokat segít a helyzeten, hiszen sok családban gyakori a két-három mobiltelefon, sőt igen sok személy rendelkezik egyszerre több mobillal; a telefonszámok nem szerepelnek publikus nyilvántartásban (mobil-telefonkönyvben) és a mobil telefonok esetében is előfordul a titkosított szám. A telefonos kérdezés elsősorban a marketing eszközévé vált, ami nem tesz jót a szociológiai kutatásoknak. Az embereknek lassan elegük lesz a sok és hosszadalmas faggatózásból, hogy hova és milyen gyakran járnak nyaralni; illetve a különböző utazási irodák árajánlataiból. Már csak ezért is megfontolandó tanács, hogy a telefonos kérdezés útján csak során rövid kérdőívekkel kísérletezzünk. A kérdéssort megunva a telefonáló viszonylag könnyebben, kisebb lelkiismeret-furdalással teszi le a kagylót, mint hogy a személyes kérdezés során elküldené a kérdezőbiztost.

3

Az idézett kérdést 2005. január 23-án olvashatták az egyik magyar TV csatorna hírműsorában.

4

A kérdés tudniillik félreérthető. Válaszolhatok rá úgy, hogy „Igen, egyetértek: Simek Kitti valóban kegyelmet kapott”, és úgy is, hogy „Igen, egyetértek azzal a döntéssel, hogy Simek Kitti kegyelmet kapjon”. Egy jól végiggondolt szociológiai kérdőívben ilyen módon megfogalmazott kérdésnek nem volna helye.

25

Madarász Imre (2011) Városszociológia. Kérdezőbiztosokkal végzett survey

Minden technikai fejlődés ellenére a kérdőívek felvételére a leggyakrabban alkalmazott eljárás mindmáig a személyes interjúkészítés, tehát amikor kérdezőbiztosok keresik fel a válaszadót, a kérdezőbiztosok teszik fel a kérdőíven szereplő kérdéseket, és ők jegyzik fel a kérdőívre a kapott válaszokat is. Természetesen megfogalmazhatjuk ennek az előnyeit és hátrányait, de elterjedtsége jelzi, hogy az előnyei felülmúlják a hátrányokat. Az eljárás felülmúlhatatlan előnye, hogy a kérdezőbiztos személyes jelenléte lehetővé teszi a felmerülő félreértések gyors tisztázását, és biztosítja a kérdőív pontos, a kutató instrukcióinak megfelelő kitöltését. A kérdezőbiztos emellett „rejtett” – hiszen nem kimondottan ezzel a céllal érkezett – megfigyeléseket folytathat a válaszadó lakás- és életkörülményeiről, feljegyzéseket készíthet a válaszadó gesztusairól, egyéb „nem-verbális kommunikációjáról”. Ezek olyan fontos kiegészítő információk, hogy gyakran a kutatásvezetők maguk is törekednek rá, hogy legalább néhány kérdőívet maguk, személyes kérdezhessenek le kérdezőbiztosként. A kérdőívek személyes lekérdezésének vannak jelentős hátrányai is. Mivel sok helyszínre, sok emberhez kell a kérdőíveket eljuttatni, a kutatásvezető a legtöbb esetben kiadja a kezéből a kutatás közvetlen lebonyolítását; kérdezőbiztosokat kénytelen alkalmazni. (Megteheti, hogy maga kérdezi meg az összes válaszadót, ez esetben azonban olyan hosszúra nyúlna a vizsgálat, hogy a befejeződésekor az elején szerzett információk nagy része akár el is avulhat.) Azzal, hogy kiengedi a kezéből az operatív munka elvégzését, a kutató rendkívül nagy kockázatot vállal. A kockázat csökkentése érdekében gondosan fel kell készítenie a kérdezőbiztosait a kutatása céljairól, a terepmunka várható körülményeiről, a kérdőíves kérdezés részletes szabályairól, tisztáznia kell, hogy milyen mértékű kreativitást engedélyez kérdezőbiztosainak, vagy megtilt nekik minden önállóskodást és a feladat szolgai végrehajtását várja el tőlük. Bármilyen részletesen készíti is fel a kérdezőbiztosokat, a kutatónak mindenképpen ellenőriznie kell azok munkáját a terepen, hiszen bármilyen hiba, vagy hanyagság később jóvátehetetlen, vagy csak nagy költségekkel korrigálható torzításokat okozhat az eredményeiben és – ami a legfontosabb – megkérdőjelezheti az eredményei hitelességét, megbízhatóságát. Talán már az eddig leírtakkal sikerült érzékeltetni, hogy a kérdőíves felmérés kifinomult eljárására számos részletes és szigorú szabály vonatkozik, amelyeknek töredékét sincs módunkban most áttekinteni. Ennek a tankönyvnek ugyanis elsősorban a szociológiai kérdésfeltevések és a válaszadási módszerek legfontosabb alapjainak felvázolása feladata, nem pedig szociológusok képzése. Remélhetően a bemutatott módszerek és szabályok nagy vonalakban megfelelő képet adnak arról, hogy hogyan gondolkodik és hogyan, milyen módszerek, eszközök segítségével vizsgálódik a szociológia tudománya. Mielőtt azonban a szociológia nagyobb vizsgálódási területeit és az ott felhalmozott ismeretek alapjait bemutatnánk, még egy olyan módszertani problémára ki kell térnünk, amely nem csak a szociológia, hanem minden tudomány alapkérdése: nevezetesen a mintakészítés problémájára.

A meglévő források másodelemzése A szociológusoknak gyakran nem kell új információkat összegyűjteniük kísérletek, felmérések, vagy megfigyelések útján. Rendelkezésére állnak a megfelelő adatok, azokat csak össze kell gyűjteni és elemezni. Igen sok hasznos adat lehet már készen publikált, vagy nem publikált formában. Ilyenek lehetnek különböző irodalmi, vagy történeti feljegyzések,

26


statisztikai adatbázisok, vagy elemzések, térképek, kormányszervek hivatalos iratai, naplók, levelek, művészeti termékek, vagy más tudósok eredményei.

Statisztikák elemzése Meglévő statisztikákat csaknem minden kutatáshoz használunk. Leggyakrabban azért, mert nincs elegendő időnk és pénzünk az elsődleges adatgyűjtéshez. Előfordulhat az is, hogy „dinamikus” elemzést akarunk végezni, amikor nem a jelenlegi helyzet pillanatnyi keresztmetszeti képe, hanem a jelenségekben két időpont között bekövetkező változások érdekelnek, illetve az ilyen változásokból kiolvasható trendeket akarjuk jelezni. Ilyenkor fel sem merülhet, hogy egy régibb időpontra vonatkozó információkat magunk gyűjtsünk össze, kénytelenek leszünk az akkor összeállított adatbázisokhoz fordulni. Ezt viszont nagy gondossággal kell megtennünk. A legnagyobb problémát az érvényesség kérdése okozza. A meglévő adatok gyakran nem pontosan arra a kérdésre vonatkoznak, mint a mi témánk, az adatok nem mérik érvényesen a mi kutatásunk változóit. Ezt mindig szem előtt kell tartanunk. Vajon a hozzáférhető statisztikák nyers adatbázisok, vagy már statisztikai elemzéseknek tekinthetők? Az adatok összegyűjtésekor alkalmazott adat-kategóriák azonosak-e az Ön által megfogalmazott koncepciókkal? (Például a „fiatalok” kategóriája egyes kutatásokban a 19-25 éves korosztályt, másokban a 35 év alatti összes fiatalt magába foglalja.) Gyakran változások történnek például a települések kategóriáiban (bizonyos településeket időközben várossá nyilváníthattak), vagy adatkezelésében (az 1970-es1980-as években a közös közigazgatási egységbe sorolt települések adatai nem különültek el: székhelyközség adatai tartalmazták a csatolt települések adatait is). Az érvényességi problémák mellett oda kell figyelni a megbízhatóság szintjére is. Fontos, hogy a statisztikai adatunk forrása hitelt érdemlő legyen, pontosan tudni lehessen a főbb jellemzőit (keletkezési idő, érvényességi kör, adatgyűjtési terület stb.). Soha ne dolgozzunk olyan adatokkal, amelynek nem ismerjük a forrását, és amelynek hitelességét nem tudjuk ellenőrizni! Azt is fontos észben tartani, hogy gyakran a hivatalos statisztikák nem mindig nélkülözik a spekulatív számításokat és gyakran pontatlanok. Ezek ellenére a statisztikai adatok figyelembevételére szükség van, de inkább csak kiegészítő adatforrásként ajánljuk használni, más empirikus anyaggyűjtési eljárás mellett. A személyi számítógépek és a különböző matematikai-statisztikai programok elterjedése óriási változásokat hozott a szociológiai munkában; nemcsak az adatelemzés, hanem az adatgyűjtések terén is. A különböző típusú elemzések alapvető fontosságú információforrásává vált népszámlálások (egyéni szintű adatok) csaknem tetszőleges aggregációs szintet tesznek lehetővé és a többváltozós analízisekkel fontos, a hagyományos elemzési módszerekkel rejtve maradó (matematikai) összefüggések tárhatók fel a segítségükkel. A statisztikai klaszterelemzés, a regressziós és diszkriminációs számítások segítségével könnyen felismerhetővé válnak a városok kerületeiben bekövetkezett demográfiai változások.

A kísérlet A kísérlet nem tekinthető klasszikus szociológiai módszernek. A társadalomtudományok közül inkább a pszichológia és a társadalompszichológia alkalmazza előszeretettel. Előbbi

27


elsősorban a laboratóriumokban, aprólékos gonddal ellenőrzött körülmények között zajló kísérletekkel dolgozik, míg a szociálpszichológia gyakran a terepen, az emberek normális viszonyai között dolgozik kísérletekkel. Ebben a könyvben azért ejtünk mégis szót róla, mert egyrészt a városkutatásban viszonylag gyakran kerül alkalmazásra, másrészt a kísérletek jelentős részének fontos szociológiai hozadékai vannak. Néhány klasszikus kísérletet röviden ismertetünk is - elsősorban az amerikai Stanley Milgram munkásságából. Olyan kísérleteket, amik nem elsősorban az egyes emberek személyiségét, hanem „a városi embertípust”, illetve „a városi normák” működését illusztrálják. Ezek a kísérletek rendszerint nagyon egyszerű szituációkat vizsgálnak természetes körülmények között (az alábbi keretezett példa Hankiss Elemér (1982) könyvéből származik). A pesti Belvárosban, a Kossuth Lajos utcában egy kukát állítottak be az úttest középső sávjába, s aztán rejtett kamerájukkal figyelték, hogyan viselkednek az autósok. És hát úgy viselkedtek, ahogy a nagykönyvben meg van írva: pillanatokon belül hosszú autósor torlódott föl, egyenként kerülgették a kukát az autók, villogtatva-préselődve jobbra és balra, de senki se szánta rá magát arra, hogy amikor a kukához ér - korábban, hátrább a sorban nem tudta, nem láthatta, hogy miért van ez a torlódás -, kiugorjon az autóból, s félrehúzza az akadályt az útból: előtte végre megnyílt az út, hogyisne száguldott volna tovább. (Lehet, persze, hogy néhányan közülük azt hitték: valami miatt oda kellett tenni s nem szabad elmozdítani onnan a kukát.) Hét-nyolc perc telt el így, míg végre egy teherautó sofőrje, aki már túljutott az akadályon, megállt, kiszállt, kihúzta a kukát a járdára, s csak ezután hajtott tovább. Negyven-ötven autós kerülte ki nagy üggyel-bajjal az akadályt, míg végre akadt valaki, aki vállalta azt a csak látszólag kis hősiességet, hogy kikászálódjék a vezetőülésről, elszalasszon egy zöld lámpát, csak azért, hogy valami olyasmit csináljon, amiből neki semmi, csak az utána jövőknek, a többieknek van hasznuk. Illetve pontosabban, amiből csak akkor lehetne neki, közvetve haszna, ha működnék a magyar társadalomban vagy akár csak az autós társadalomban a közösségnek valamiféle tudata. Ha lehetne s érdemes volna "hitelezni" a közösségnek anélkül, hogy azonnal be akarnánk seperni a hasznot, mert tudná az ember, hogy ugyanezt más helyzetben mások teszik majd meg, s annak meg majd ő látja a hasznát. Hankiss, 1982: 140-141. old. Az amerikai Stanley Milgram nem csupán egy jelenség illusztrációjaként alkalmazta a kísérletet, hanem – mint majd látni fogjuk - részletesen igyekezett feltárni az emberi cselekedetek mögöttes mozgatórugóit és minden esetben törekedett az eredményei számszerűsítésére is. A "Hawthorne effektus" Az egyik legismertebb szociológiai kísérlet a II. világháború előtt a Western Electric Hawthorne telepén zajlott. A helyi vezetés meg akarta ismerni, hogy mi növelhetné munkásaik nagyobb hatékonyságát. Elton Mayo (a probléma megvizsgálására felkért kutató) egy női csoportot elkülönített a többi munkástól és szisztematikusan változtatta a fényviszonyokat, a kávészüneteket, az ebédidőt, a fizetés módjait stb. Mayo és munkatársai először azt állapították meg, hogy az egyik változás a másik után növeli a produktivitási szintet. Amikor azonban a kutatók azt vették észre, hogy minden változás növeli a termelékenységet, függetlenül attól, hogy mi változik - gyanakodni kezdtek. Valamilyen komoly hibának kellett lennie a kutatók feltételezésében.

28


Bármi okozta a változást a függő változóban - a termelékenységben -, az nem a kísérletbe bevezetett független változó volt, a kísérlet tehát sikertelennek látszott. A sikertelenség okán egy sor szociológus töprengett. Végül megszületett a megoldás: a termelékenység azért emelkedett, mert az asszonyok csoportja tudatában volt a rá irányuló figyelemnek; szorosan kötődő, együttműködő csoporttá váltak. Emellett tudták, hogy a szociológusok milyen hatást várnak el, s ezért a legnagyobb jó szándékkal megpróbálták azt produkálni. Ezt a jelenséget Hawthorne effektusként ismerjük. A kísérlet ’beszennyeződéséről’ van szó; a kísérleti alanyok tudják, hogy milyen eredményt szeretnének a kísérlet vezetők elérni, ezért hát úgy próbálnak meg „segíteni”, hogy igyekeznek a várt eredményt produkálni. A kísérleti módszer hasznossága abban áll, hogy lehetővé teszi az egyes olyan problémák megfigyelését, amelyek szisztematikusan nem vizsgálhatók a mindennapi körülmények között, amikor oly sok más befolyás teheti véletlenszerűvé, vagy torzíthatja el a folyamatot. A módszernek van néhány hátránya is. Csak szorosan meghatározott kérdések vizsgálhatók vele. Az emberek nagyon másként viselkedhetnek a mesterséges kísérleti szituációban, mint a külvilágban.

A terepmunka problémái A településeket bemutató munkák egy speciális műfaja, vagy leíró módszere a szociográfia (társadalomrajz), vagy az amerikai elnevezéssel a „community study”. Az egy-egy település (vagy városok esetében településrész) társadalmát bemutató munkák módszertanilag, megközelítésükben és tartalmilag olyan széles skálán mozognak, hogy sokan kétségbe vonják, beszélhetünk-e egyáltalán egyetlen műfajról. Elegendő példa erre a Magyarországon „Száz magyar falu könyvesháza” címen megjelent könyvsorozat köteteinek összehasonlítása. Tény, hogy minden település más és más, ez azonban önmagában nem volna elfogadható magyarázat a műfaj egyenetlenségeire. Az is tény ugyanakkor, hogy a román szociológus5 nagy elképzelése a monografikus módszerről, többek között éppen az egységes mérőeszközök, a mindenütt alkalmazható kategóriák hiányában hiúsult meg. A szociográfiai tanulmányoknak éppen az a nagy erősségük, hogy - a survey-ktől eltérően – sokféle módszer alkalmazásával és sok forrásból szereznek adatokat, bár a megfigyelés módszere meghatározó marad. Mégis lehetséges néhány generalizáció, s lehetséges ennek az eklekticizmusnak mind az erősségeit, mind a gyengeségeit megvilágítani. Az első és a legfontosabb generalizáció, amiből a többi is következik, hogy a szociográfusok gyakran – bár néha csak rövid időre - kiköltöznek a vizsgált közösségbe. A szociográfusok terepmunkások; igyekeznek személyesen is átélni az őket érdeklő hely vizsgált lakóinak személyes tapasztalatait. Ez a nyílt részvevő vizsgálati módszer nem mindig biztosítja a tudósoktól elvárt ideális érintetlenséget. Ebből adódik a szociográfiai írások – a mai szociológia sok tanulmányától eltérően - gyakran színesek és életszerűek. Emiatt elégedetlenkedik sok szociológus a szociográfiai írásokkal, kifogásolja egyéni hangvételüket és nem-kumulatív természetüket, a műfajt ironikusan a szegény szociológusok regénypótlékaként is emlegetik. Mint ahogyan két regénytől, úgy két különböző szerző szociográfiájától sem várják el, hogy kumulatívak legyenek a szó eredeti jelentése szerint. S hasonlóképpen a tudományos érintetlenséget sem várja el senki egy regényírótól. Mégis léteznek olyan módszerek, amikkel értékelhetők a szociográfusok eljárásai és technikái 5

ld. Gusti, 1976.

29


olyan módszerek, amikkel a sok településről megszületett monográfiák eredményeinek érvényessége tesztelhető.

A kutató a terepen A szerencsésebb szociográfusok a saját lakóhelyükön vizsgálódhattak. A legalapvetőbb példa erre a Chicagoi Iskola - amiről részletesen beszélünk később. A Chicagoi Iskola ökologistái sok időt töltöttek Chicago utcáin. Törzsvendégek voltak a gengek találkahelyein, beszélgettek az emberekkel, figyelték a véleményüket, figyelték a természetes szokásaikat. Fizikailag és emocionálisan is nagyon szoros kapcsolatba kerültek vizsgálatuk tárgyával. Ez minden szociográfusra igaz, s ezért gyakran éri őket a vád, hogy munkájuk, s ők maguk túlzottan belefolynak a vizsgált ügyekbe, s nem maradnak érintetlenek. Ez rendszerint azt jelenti, hogy a szociográfiák nagyon empatikus - a kritikák szerint túlzottan is empatikus - képet festenek a vizsgált mikrotársadalomról. A szociográfus vizsgálati terepe rendszerint olyan mikrotársadalom, amelyben az emberek jórészt ismerik egymást, kommunikálnak egymással, valamilyen viszonyrendszer működik közöttük. A terepmunkát végző kutatónak „be kell illeszkednie”, majd munkája végeztével „ki kell illeszkednie” a jóval a jövetele előtt már létező, és a távozása után is tovább élő viszonyrendszerbe. Látni fogjuk, hogy ezek egyike sem könnyű feladat, amiket ráadásul úgy kell megoldani, hogy ez a ki- és belépés a lehető legkisebb (változásokat előidéző) beavatkozást jelentsen a helyi viszonyokba. Ez különösen így van, ha a megfigyelés tárgyát jelentő mikrotársadalom kicsiny, ahol mindenki személyesen ismer mindenkit. Ebben az esetben a szociológus is face-to-face kapcsolatba kerül a közösség tagjaival; ismertté válik, s el kell helyezkednie a lokális társadalmi struktúrában. Ez a „belépés és beilleszkedés” azonban egyáltalán nem csak az ő döntésén múlik, ugyanakkor – mint az alábbi keretes példa is jelzi - erősen befolyásolja az adatgyűjtés, a terepmunka eredményességét. A megfigyelő olyan ember a helybéliek szemében, aki „fecseg, és nem csinál semmit”. Ezt a pozíciót valamilyen értelmes, a helyiek által is elfogadható szereppel megtölteni nem könnyű feladat. Egyáltalán nem mindegy ebből a szempontból például az sem, hogy a kutatót először a polgármester, vagy egy ellenlábasa társaságában látják-e a helybéliek, vagyis hogy kinek „az emberét” látják benne. A településen szerzett pozíció nem csak azt határozza meg, hogy az emberek mit mondanak el a megfigyelőnek, de azt is, hogy mit engednek meg a számára „meglátni”. Amikor William Whyte először indult az „Utcasarki társadalom” tanulmányozására, totálisan elvétette a kapcsolat-felvételt - senki nem állt vele szóba, és semmi lényegeset nem látott. Ez addig tartott, amíg szociológiai terepmunkájának leghíresebb figurája, “Doki” nem fogadta el. Whyte szerencséjére “Doki” központi figura volt, egy banda vezére. Whyte ennélfogva azt látta, amit “Doki”, és “Doki” – merthogy vezető volt - mindent látott. Bár Whyte-ot befogadta társadalmi kapcsolatainak struktúrájába egy olyan csoport, amely az utcasarkon “lógott”, a kutatónak nem kellett totálisan megváltoztatnia a viselkedését. Igaz, Doki figyelmeztette, esetleg letartóztatják egy játékbarlangban, de rögtön hasznos instrukciókat kapott, hogyan viselkedjen az őrsön. Mégis, amikor például az örökösen káromkodó banda körében egyszer káromkodott, döbbent csend támadt. A közmegítélés szerint neki nem lett volna szabad így beszélnie.

30


Az informátorok Az informátorok bevezetik a kutatót a vizsgált közösségbe, segítenek a látottak értelmezésében, de többnyire azt is meghatározzák, hogy a kutató milyen oldalról és milyen pozícióból lássa az eseményeket. „Doki” révén Whyte csaknem mindent megtudhatott a bandáról, de a konkurens gang-hez nem lehetett hozzáférése. A gyárvezetéssel harcoló szakszervezet vizsgálatakor döntenünk kell, melyik felet kérjük segítségre, s ezzel elhatárolódunk a másiktól. Sok szociográfus megesküszik rá, hogy a leghasznosabb informátorok a helyi viszonyokat jól ismerő, de marginális személyek, akik kívül állnak a helyi érdekviszonyokon. Mások szerint a megoldás abban áll, ha a kutató egy vagy több munkatársát a rivális csoportokhoz küldi informátorok keresésére. Akárhogyan is, de a kutatóval személyes viszonyba kerülő informátorok bizonyos elkötelezettséget, azonosulást is elvárnak a kutatótól, ami pedig veszélyezteti a kutatás objektivitását. Porondoson kevés ismerőssel rendelkeztünk, tavaly egy magyar család kínált szállást, így a magyarok lakta városrészről jártunk le naponta a "Sanghai"-ba, egyre hosszasabban időzve a cigányok között. Kezdetben zavartalannak tűnt a magyarok és a cigányok közti ingázás … A hetek során azonban kezdett kényelmetlenné válni a "kétlakiság", pontosabban azon állapot, hogy nem a cigányok között élünk, és az idei terepmunkán - több tényező összjátékaként - válaszút elé kerültünk, hogyan folytassuk a kutatást. Lassanként tudatosult bennünk, hogy minden alkalommal, amikor átmegyünk az egyik közösségből a másikba, feszültségeket generáló határátlépéseket követünk el Porondoson, amelynek lakói kezdetben felénk (jegyezzük meg: természetszerűleg) a "békés egymás mellett élést" artikulálták. Mindeközben annak ellenére, hogy nem közéjük költöztünk be, egyre inkább a cigányokhoz kezdtünk tartozni, nemcsak a soron élők, de a magyar többség szemében is. A Ganyó-gyerekek kezdtek féltékenyek lenni szállásadónk gyerekére ("Magdikával is olyan jóban vagytok, mint velünk?"). Ottlétünk utolsó napjainak egyikén megtudtuk azt is, hogy a sor lakói "milyen gonosznak" tartják vendéglátónkat, amiért pénzt kér tőlünk a szállásért. A magyarok utcáján a boltos, miután napokkal korábban együtt látott minket a cigányokkal, bizonyos tartózkodással kezdett puhatolózni afelől, hogy milyen kapcsolatban is állunk velük. Ica, vendéglátónk minden nap figyelmeztetett, hogy "ügyeljünk", "azok mégis csak cigányok", lassan félteni kezdte a portát a tetvektől (kezdetben ez abban nyilvánult meg, hogy megkért minket, hogy a cigányoknál ne üljünk le), és érezhetően kényelmetlenné vált számára a magyarázkodás a szomszédok előtt. Boross, Domokos, 2006: 22. old.

A szociológus azzal, hogy bizonyos időt a vizsgált helyszínen tölt, óhatatlanul „belekeveredik” a vizsgált ügyekbe. Ő maga a vizsgálati eszköz. Azt rögzíti, amit és ahogyan ő maga lát, ahogyan reagál. Többek között az ilyen egyoldalúságok kiküszöbölését is célozza a személyes („puha”) módszerek kiegészítése más, kvantitatív eljárásokkal. Itt most gondolhatunk kérdőíves felmérésre is, de a leggyakrabban a vizsgált mikrotársadalomról, és annak életéről készült korábbi feljegyzések, jegyzőkönyvek, vagy akár 31


monográfiák tanulmányozása kerül sorra. Ne felejtsük azonban, hogy ezek is tartalmazhatnak egyoldalúságokat, hiszen rendszerint a hivatalosság, vagy az általuk megbízott szakértők állítják össze az adatgyűjteményeket valamilyen célból. A legjobb, ha minden állítást, interpretálást és adatot megpróbálunk kontrollálni a „másik” oldal képviselőivel. De melyik a „másik” oldal?

A mintavétel Az esetek többségében nincs lehetőségünk rá, hogy vizsgálatunkban „mindenkit” megkérdezzünk. A megoldás a reprezentatív mintavétel. A reprezentativitás azt jelenti, hogy a minta kicsiben megjeleníti - és megközelítően azonos arányban jeleníti meg – vagyis reprezentálja mindazokat a kutatás szempontjából releváns jellemzőket, amik a vizsgált sokaságra (a populációra) érvényesek. Ennek hiányában nem terjeszthetjük ki a mintából származó eredményeink érvényességét a populáció egészére. Ez a látszólag egyszerű feladat a gyakorlatban rendszerint nagy nehézségeket okoz. Először is el kell döntenünk, hogy a kutatás szempontjából milyen jellemző-csoportokat (változókat) tekintsünk relevánsnak, és melyik másokat hagyhatunk figyelmen kívül. Rudas László a közvéleménykutatások mintavételi eljárásáról írva jegyzi meg: „Könnyen előfordulhat, hogy a minta valamely szempontból reprezentatív, de egy más szempont szerint már nem az. Egy mintát akkor nevezhetnénk minden további nélkül reprezentatívnak, ha valamennyi, a vizsgálatban feltett kérdés szerint reprezentálná a teljes populációt. Azt, hogy a reprezentativitás teljesül-e, éppen a legfontosabb (a kutatás tárgyát képező) változók szempontjából lehetetlen ellenőrizni. Ezért ebben az általános értelemben reprezentatív mintáról nem beszélhetünk” (Rudas, 1998: 20. old.). A meghatározott szempontok szerinti reprezentativitást szolgálják a mintavételi eljárások, amik közül a legismertebbek a véletlenszerű és a kvóta alapján történő kiválasztás. Egy erdélyi falu kérdőíves vizsgálatában a véletlenszerűen kiválasztott mintában szerepelt a helyi lelkész neve. Mikor a kérdezőbiztos végzett a munkájával, a lelkész diktálta a nevét, a címét…, de a kérdezőbiztos leintette. „Nem szükségesek az adatok, a kérdőívek névtelenek.” „Névtelenek?” – kérdezte megütközve a lelkész. „Akkor is, ha a falu papja mondja?”

Fontos tudnunk, hogy az ilyen szigorú matematikai reprezentativitás elsősorban a személyiségektől és egyéniségektől eltekintő survey-k követelménye, ahol minden egyes megkérdezett csupán egyetlen - és minden többi egyénnel azonos súlyú - egységet jelent. Vannak azonban olyan kutatások – és a szociográfia is ide tartozik -, ahol nem annyira a számszerű reprezentativitás, hanem a véleményformálók mindegyikének meginterjúvolása a cél. (De a különböző összetevők bizonyos mértékű reprezentativitásának biztosítása a puha módszerek esetében is fontos feladat. Ha csak az egyik oldalt szólaltatjuk meg, az torzítja az eredményeinket.) A véleményformálók megkereséséhez gyakran használt eljárás az úgynevezett „kulcsemberek” megkérdezésére. Ez történhet úgy, hogy logikai úton próbáljuk meghatározni a leginkább érintettek, a legtájékozottabbak – vagyis a „leg”-ek körét – és közülük igyekszünk minél több embert elérni. Az interjúalanyok kiválasztása történhet az úgynevezett „hólabda módszerrel”, vagyis megfigyeljük, hogy az interjúalanyaink kiket említenek a leggyakrabban, vagy kiket javasolnak további beszélgetésre, és közülük választunk további alanyokat. 32


A mintaválasztás szempontjainak és eljárásainak ismerete fontos, hogy meghatározhassuk, milyen szempontok alapján és milyen módszerrel szelektáljuk a mintánkat. Ha pedig valamilyen kutatás beszámolóját olvassuk, ugyanilyen megfontolásból feltehetjük a kérdést: ki(ke)t képviselnek a megkérdezettek? Sok szociográfust ért már az a vád, hogy az informátorok rabja lettek, olyan képet mutattak a közösségről, amit néhány kulcs-ember festett. A legtöbb szociográfiai tanulmányban az információforrások reprezentativitását lehetetlen megítélni, mivel nincsenek róluk szisztematikus információk. Az informátorok és a róluk szóló alapinformációk listája fontos melléklete lehetne, de rendszerint hiányoznak a munkákból. Márpedig a kutató csak azokon az eseményeken vehet részt, és csak azokat figyelheti meg, amik éppen folyamatban vannak. Ennek kettős következménye van: először, hogy csak rövid ideig tartózkodik a helyszínen, s ezért meg kell tudnia, mi történt korábban. Másodszor, nem lehet mindenütt, ahol történik valami. Oly sok minden és olyan gyorsan, vagy éppen azonos időben történik, hogy kérdeznie kell. Ismernie kell ráadásul a többi ember reakcióit, azok pedig nem mindig jelennek meg megfigyelhető eseményekben. Egy “jó” informátor nagy nyereség és nagy veszély. A „jó” azt jelenti, hogy barátságos, van ideje és érdekli a munka.

Összefoglalás A szociológust (és a szociográfust) nem elsősorban a település mint épített műszaki konstrukció érdekli, hanem az egyes településtípusok által meghatározott mikrotársadalmak. Ezért módszertana is az emberek, illetve az emberek bizonyos kollektívumainak (réteg, csoport, osztály, etnikum stb.) a társadalmilag értelmezhető viselkedésére irányul. A szociológia adatgyűjtő módszereit egy skálán helyezhetjük el, amely egyik végén a „puha” (kvalitatív), a másikon a „kemény” (kvantitatív) módszerek találhatók. vannak. Előbbiek elsősorban a megismerést és a megértést szolgálják, míg utóbbiak elsősorban a már felismert tényeket és összefüggéseket mérik. A szociológia legismertebb adatgyűjtő módszerei: a megfigyelés, az interjú, a felmérés (survey), illetve az adat- és dokumentumelemzések. A településszociológia esetében azonban két olyan módszer is szót érdemel, amit más szociológiai alágazatok ritkábban alkalmaznak. Ezek a kísérlet és a terepmunka. A szociográfia legfontosabb módszertani kérdései a „belépés”, vagyis a kutató szerepe a terepen, az informátorok kiválasztása, illetve a mintaválasztás.

33


Harmadik fejezet: Urbanizálódás A városi lakosság számaránya a világ valamennyi részén folyamatosan nő, ezzel együtt a városok száma és az egyes városokban élő emberek létszáma is ugrásszerű növekedést produkál. Az ENSZ kulturális szervezete szavaival: „A XX. század az urbanizáció és a városi élet évszázada. Az emberiség uralkodó életmódja a vidéki lét volt. Az ezredforduló azonban már városi világban fog találni bennünket, a vidék aránya csökken. Az elsősorban falusi létről a városi létre történő átmenet igen bonyolult jelenség, melyben technológiai, gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális erők játszanak szerepet. 1950-ben a világ népességének 29,3 százaléka élt városban; 1994-re ez az arány elérte a 44,8 százalékot, és a 2025. évre vonatkozó becslések szerint akkor már a világ népességének 61,1 százaléka (5 milliárd ember) lesz városlakó. 1960 és 1992 között a városlakók száma 1,4 milliárddal nőtt a világon. A következő tizenöt évben ez a szám további egymilliárddal fog nőni. … Az országok között nagyok az eltérések: a magasabb jövedelmű országok korábban városiasodtak, és ma már lakosságuk háromnegyede él városokban. Várható, hogy ez 84 százalékra emelkedik a következő harminc év alatt. A legkevésbé fejlett országok lakosságának 21,9 százaléka városlakó, ami a prognózisok szerint 43,5 százalékra emelkedik 2025-re” (UNESCO, 1996: 215. old.).

A városodás mást jelentett régen, és mást ma, illetve ma is a fejlett, és a harmadik világban.

A történelmi város A legkorábbi városok önálló államokként, a civilizáció szigeteiként emelkedtek ki a vidék (a barbár, vagy pogány világ) hatalmas tengeréből, még a középkorban is. „A korai kereszténységben a pogányt egyszerűen vidéki embernek (paganus) nevezik. Lényegében még a középkori egyházak hivatalos doktrínája (Aquinoi Tamás) is másodrendű kereszténynek tekinti – mindenesetre rendkívül alacsonyra értékeli – a parasztot.” – írta Max Weber (1992: 176. old.). Az ókorban a város fallal körülvett és a kormányzás helyszínéül szolgáló település volt. Az ókori városok a mi szempontunkból most nem a méretük, hanem társadalmi szervezettségük miatt érdekesek. A mezőgazdasági hatékonyságnak, az ebből adódó munkamegosztásnak köszönhetően születik meg itt a kézművesség és az elkülönült „professzinális” államszervező elit; akik hol másutt találhatnának maguknak megfelelő működési területet, mint a birodalom centrumában, a városban. Megjelenik a „közösség” hármas szintje: az egyén, a család és a társadalom. A központi államszervezet fő feladata „mindig a közösség érdekeinek a kiszolgálása, az egyéni élet és a család fenntartása volt - e három szempont érvényesülésének rendeltek alá mindent, még a vezető választást, vagy megtűrést is. … Az ókori civilizációk alapvető törekvése volt az állam fenntartása, a folytonosság biztosítása, amihez meg kellett tartani a hitet a közösség erejében. A társadalomnak ki kellett elégítenie a polgárok igényeit, ami a 34


létfenntartás biztonságában, a családi fészek háborítatlanságában, az utódlás biztosításában, és a lelki-szellemi szükségletek kielégítésében csúcsosodott ki. A kritikus pontokon illetve időkben alkalmazták a szociális gondoskodás különböző módszereit” (Kovács, 2008: 38. old.).

Mezopotámia A létfenntartás biztonságát a hátországi élelmiszer-termelés, az adóztatás, a városi nagy élelmiszer-raktárak és elosztó rendszerek, valamint a mindezek működtetését és katonai védelmét szolgáló elitek biztosították. A Tigris és az Eufrátesz völgyében csaknem 6 ezer éve kialakult legkorábbi mezopotámiai városállamok is központilag irányították gazdaságukat. A legnagyobb mezopotámiai városok Úr és Uruk egyik legfontosabb feladata volt az öntözési rendszer működésének összehangolása, valamint a termés tárolása és elosztása a lakosság és a következő évi vetőmag biztosítása érdekében. Az élelmiszert négy „szakirányú csoport” termelte meg (a gabonatermesztők, az állattenyésztők, a halászok és a zöldség- és gyümölcstermesztők), nagyrészt a templomgazdaságok szervezeti keretei között. A terményt az állam elvette, ugyanakkor ellátta őket szerszámokkal és olyan élelmiszerekkel, amelyek különböztek az általuk megtermeltektől. A megtermelt javak elosztása központi raktárakból történt, ahol érvényesült az arányosság a végzett munkával, illetve amely tartalmazott "szociális" elemeket is. Az öntözéses gazdálkodáshoz szükség volt a csillagászatra és a szervezés tudományára, a tárolási és elosztási rendszer fenntartásához írásra és számolásra stb. A termékfeldolgozást, a kézműipart, az állattenyésztést a templomgazdaság fogta össze, úgyszintén ők irányították a csatorna-fenntartási munkákat és ők rendelkeztek a raktárakkal is. A rabszolgákat is a templomgazdaságok foglalkoztatták, a bérként kiadott élelmiszeradagjaik alig voltak kevesebbek, mint a szabadoké, igaz nem kaphattak a táplálékföldekből (Kovács, 2006: 40. old.).

A görög városállamok Az ókori görögök társadalmában egy napjainkban jól ismert probléma okozott fejtörést, és igényelt társadalmi szintű szabályozást. A félsziget ugyanis az időszámításunk előtti 11. században túlnépesedett a terület eltartó-képességéhez viszonyítva. Ez a túlnépesedés nemcsak a lakosságszám növekedésében, hanem koncentrálódásában is jelentkezett. A folyamat elején 40, az ie. nyolcadik században pedig már 240 településről tudunk; az emberek a vidéki területekről és a kisebb településekről a városokba áramlottak. „Megháromszorozódott például Athén ásott kútjainak száma, ami arra utal, hogy ugyanilyen arányban nőtt meg lakossági létszáma is. [Bár] ebben az időben tértek át a görögök a pásztorkodó életmódról a földművelésre, amiből következett, hogy növelni tudták az élelmiszertermelést, ezen keresztül pedig a területi eltartó képességet.” (Kovács, 2006: 45. old.). Az ingadozó termés-hozamok és a rossz évek miatt azonban megszokott volt az éhhalál. Ezért a létszámnövekedés szabályozása olyan közérdek volt, ami a félsziget egészén meghatározta az írott és íratlan normarendszert. Innen érthető a fizikai erő és a katonai erények dicsőítése, az öregek önkéntes öngyilkossága, a taigetoszi kíméletlenség, vagy akár a prostitúció és a homoszexualitás legitimálása is. De ugyanez magyarázza, hogy elfogadták a késői házasodást, az egykézés szabályait, vagy a csecsemő kitevés gyakorlatát is.

35


A görög városállam – a polisz – nem csak magát a várost, hanem „hátországát” is magába foglalta. Amikor azonban Platon arról írt, hogy a városállam ideális mérete az 5000 lakos, akkor a városra – a hátországa nélkül - gondolt. A görög városállamok az ókori tudományosság, építészet és művészetek olyan magaslataira jutottak, amiket máig bámulattal csodál az utókor.

A Római Birodalom városai Róma egyszerre jelentett egy hatalmas, több száz várost magába foglaló világbirodalmat, és egyetlen várost, a birodalom központját, ahonnan az egész impériumot igazgatták. A világbirodalom azonban ebben az esetben nem azt jelentette, hogy a római hadsereg megszállt és leigázott egy sor országot és települést, hanem hogy (amint az első fejezetben már idéztük) a civilizáció lassan „a város után a vidékre is kiterjed, és beilleszti a tájba a termőföldek, utak, hidak, vízvezetékek, határvonalak, csatornák, kapuk szabályos formáit, megteremtve a homogén és hatalmas területre kiterjedő civilizáció funkcionális pilléreit és mindenütt jelenvaló látványelemeit” (Benevolo, 1994: 17-19. old.).

Forrás: Kovács, 2001: 75. old. Az emberiség ezen példátlan teljesítménye hatalmas infrastrukturális vívmányokat (út- és vízvezeték fejlesztések), egységes (és máig példaként oktatott) jogrendszert, fél Európát átfogó kereskedelmi rendszert, a világpolgár (és egyben a proletár) „prototípusát” stb. jelentette birodalmi méretekben. A csaknem minden államszerveződési formát kipróbáló hatalmi központ a korabeli tudományosság és művészetek, vagyis a szellemi kultúra szinte minden ágában kiemelkedő minőségben szintetizálta az emberiség korabeli értékeit (a politikai retorikától az építészettudományig, a városrendezésig). Magának a városnak 250 ezres tömeget kellett ellátnia nap mint nap normál kereskedelmi áron, vagy adományként a „Panem et circenses” követelményeinek megfelelően. Törvényben szabályozták a városi rászorultak gabona-, illetve kenyér-ellátását (a rászorultság mellett a másik feltétel a római polgárság volt), a magánkereskedőknek kifizették a tényleges költségek és az értékesítési ár közti különbözetet. „Róma gondoskodott polgárairól. Közraktárakból osztottak gabonát, oliva olajt, bort, gyümölcsöt, húst és sót a rászorulóknak. … Az ie. 123-ban meghozott törvényt a gabonaellátás kérdéséről évszázadokon keresztül lényegi változtatás nélkül hagyva alkalmazták. Eszerint minden egyes rászoruló római polgár jogosult lett havi 5 modius (körülbelül 33 kg) gabona vásárlására az államtól, igen kedvező, jóval a piaci ár alatti összegért, sőt i.e. 58-tól ingyen kapták meg a rászorulók. Julius Caesar idejében (i.e. 46-44)

36


mintegy 320 ezer ember kapott ingyen búzát, ami az akkori Róma lakosságának 35-37%-a volt” (Kovács, 2006: 50. old.). A Római Birodalom bukása (476) után Európa nyugati felén a népvándorlás „barbár” népcsoportjai nem költöztek be a római városok falai közé, rendszerint azok mellett táboroztak. Az új társadalmi rendszer – a feudalizmus – sem termelési, sem pedig szellemi kultúrájában nem kedvezett az urbanizációnak. A földesúr-jobbágy viszony a földtulajdonra és a földművelésre alapozott; a földesúr vára és a 20-30 fős (családi méretű) falvak reprezentálták a tipikus középkori településformát6. A korábbi római települések csak kétháromszáz évvel később kezdenek újra benépesülni. A városi kultúra fejlődése ebben az időszakban Kínába, Indiába és az iszlám világban tevődött át, az európai kontinens egyetlen nagyvárosa a Boszporusz partján fekvő Bizánc volt.

A középkori város Európában a Római Birodalom bukását követő mintegy fél évezreden át alig beszélhetünk városfejlődésről. A városok a 8. és 9. a században kezdenek lassan újra népesedni. Az állami szerveződések erősödésével, és a távolsági kereskedelem újraéledésével megjelentek a kontinens belső területein az uralkodói (igazgatási) székhelyek, illetve a tengerpartokon a nagy kereskedő városok (különösen a Földközi tenger partvidékén). Az igazgatási és a kereskedelmi funkciók lassan bővültek, a 11. és 12. századtól (egyetem alapítások) már a szellemi élet is a városokban koncentrálódott. Mai fogalmaink szerint azonban a középkori város a bűnözés és a fertőző betegségek melegágya. Nincs közvilágítás, a keskeny és sötét utcák szegélyén folyik a szennylé, az emberek és az állatok lakóhelye alig különül el egymástól. A középkori városról sokunknak „a városi levegő szabaddá tesz” elve jut az eszünkbe. Az egyéni szabadság szempontjából nézve ez azt jelentette, hogy egy év és egy nap elteltével az úrnak többé nem volt joga visszakényszeríteni a telkére a városba szökött jobbágyát. A város ugyanis megszabadította a jobbágyokat hűbéri kötelezettségeiktől és röghöz kötöttségüktől. Az egyéni szabadsághoz az is hozzájárult, hogy a több ember változatosabb megélhetési lehetőségeket, és egyben személytelenséget biztosított a jobbágyi sorból menekülőknek. A nagyobb szabadság nagyobb szabadossággal is járt; a falusi személyes kötöttségektől és a közvetlen kontrolltól elszabadult városi polgár sok dolgot megengedhetett magának, amiről falusi társa álmodni sem mert volna. A város kollektív szabadságát az adózási és bíráskodási önállósága adta, a király egy előre megjelölt bérleti díj fejében a városnak adta az adókat, a városban pedig csak az számított polgárnak, aki valahogyan hozzájárult az előre kitűzött összeg előteremtéséhez: részt vállalt a bérleti díjból vagy adózott. A polgár joggal érezhette úgy, hogy amennyivel hozzájárul az adójával a város gazdagságához, annak mértékében lehessen szava a közügyekben is.

6

„Fontos kohéziós erő a falusi települések kialakulásában a családi, vagy törzsi kötelék, mivel az első letelepedett mezőgazdálkodók gyakran vérségi kötelékben álló emberekből álltak. Az ilyen településeket könnyű a nevük után azonosítani. Az olyan toldalékok, mint az -ingen, -inge, -ing és az -ange például a német nyelvből ered és szó szerint azt jelenti, hogy “...népei”. Az ehhez a toldalékhoz járuló név tipikusan annak a családnak, vagy klánnak a neve volt, amelyik vezetőként működött a településen. Így a Sigmaringen dél-német települést eredetileg “Sigmar népei”-ként nevezték” (Pacione, 1989: 10. old.).

37


A korabeli városi társadalom belső tagoltsága elnagyolt, de rendkívül mereven (kasztszerűen) elkülönült volt. Az arisztokrácia nagyon kis létszámú rétege alatt helyezkedett el a politikai és vallási elit, majd a kereskedők és kézművesek következtek, s legalul a szolgák. A „plebs”, a „popolo” és a „Bürgerschaft” csak annyit jelentett, hogy nem nemesekről, nem lovagokról van szó. A „nép”, vagy a „polgárság” a céhes rendszerben rétegződött: a céhek hierarchiájában az „arti maggiori”-hoz tartoztak egyfelől a kereskedők, a pénzváltók, az ékszerészek, vagyis a jelentékeny forgótőkével rendelkező vállalkozók; másfelől pedig a jogászok, az orvosok, a patikusok, tehát "a vagyon és a műveltség emberei", abban az értelemben, amelyben ezt a modern burzsoáziára szokták mondani. Az „arti minori” viszont a mészárosok, pékek, takácsok stb., vagyis a manuális munkát végző mesterek gyűjtőhelye, akik a társadalmi ranglistán közvetlenül a munkások után következtek. Végül a legalsó réteghez tartoztak a kétkezi munkások. A középkori város nem jelentett mobilitási lehetőségeket (kivéve a földesúrtól menekülő jobbágynak), a belső szerveződést a merev határokkal elválasztott korporatív szerveződések jellemezték. Max Weber írta a városokról: „Nem a térbeli kiterjedés alapján dönthető el, hogy melyik helység számít városnak. Gazdasági szempontból a város mind nyugaton, mind másutt, inkább a kereskedelem és az ipar székhelye, és fontos jellemzője, hogy ellátásában állandó külső élelmiszer-szállításra szorul. A nagy települések egyes kategóriáit gazdaságilag éppen az különbözteti meg egymástól, hogy honnan kapják az élelmiszert, és mivel fizetik meg a szállítmányokat. … A nagy település aszerint osztályozható, hogy milyen forrásból származik a helység vásárlóereje” (Weber, 1979: 254. old.). Nos, Weber már a középkori városok esetében különbséget tett a nyugati és a keleti típusok között. A keletiek elsősorban közigazgatási, vallási székhelyekként funkcionáltak, speciális „szolgáltatásaikért” cserében jelentős adóbevételt szereztek a katonai védelemmel ellátott területektől. Az egyetlen irányító központ feltétlen és korlátlan uralmat gyakorolt valamennyi alattvaló fölött7. Az ipari kapitalizmus kifejlődéséhez nélkülözhetetlen szabadon vállalkozó „polgár” ilyen „keleties” körülmények között nem, vagy csak korlátosan születhetett volna meg. A nyugati társadalomszerveződés – többek között éppen a Római Birodalom összeomlását követő „termékeny káosz” következtében – nem folytathatta a bizantiánus bürokratikus tradíciókat; kénytelen volt kiszenvedni a „szabadság kis köreit” életben tartó új formákat. Az öntudatos és személyében szabad polgár szükséges, de nem elégséges feltétele az ipari kapitalizmus (vagy ahogyan Weber nevezte: a racionális kapitalizmus) kirobbanásának. Kellett hozzá többek között a gyarmatosításból származó gazdagság8, az egységes jogrendszer és (amit Weber különösen hangsúlyoz!) a racionális életvitel ethosza.

7

„A különbséget az magyarázza, hogy az egyiptomi, elő-ázsiai, indiai és kínai kultúra fejlődésének szempontjából a döntő kérdés az öntözés volt, az öntözést pedig csak ott lehetett megvalósítani, ahol létezett bürokrácia, az alattvalók robotmunkát végeztek, és teljesen ki voltak szolgáltatva a királyi bürokrácia működésének” (Weber, 1979: 257. old.).

8

„az olyan embereknek, mint Cortez és Pizarro - akikben talán a legnyilvánvalóbb formában öltött testet a fékevesztett szerzési vágy - a leghalványabb elképzelésük sem volt a racionális gazdálkodásról” (Weber, 1979: 283. old.)

38


Az ipari nagyváros Az ipari forradalom (18-19. század) alapjaiban változtatta meg a települések képét és a benne élők életét, de az érintett társadalmak egészét is.

Az iparosodás városi lenyomatai A gépi nagyipar az új energiahordozóknak köszönhetően óriási mértékben megnövelte a termelés hatékonyságát, függetleníthette magát az (emberi és/vagy állati) izomerő regenerálódási időszakaitól, a folyamatos munkavégzés a gépek jobb kihasználtságát tette lehetővé (és igényelte is). A korai iparfejlődés (a textilipar, a vasipar és az azok igényeit kiszolgáló bányászat) nagy tömegben foglalkoztatott betanított- és segédmunkát végző munkaerőt, megélhetési lehetőséget biztosított a vidékről frissen városba áramló emberáradatnak, de különösen megbecsülte az ipari munkakultúrával és szakmai jártassággal már rendelkező munkás csoportokat (munkásarisztokrácia). Az ipari munkahelyek (a gyárak) viszonylag kis területre koncentrálták az embertömegek munkavégzését, ami befolyásolta a munkaerő letelepedési helyét, a munkavégzés és a szabadidős tevékenységek szerveződési módját, a munkások kollektív tapasztalatait és érzelmeit stb. Megváltozott a város külső képe. A városfalak elveszítették városvédő szerepüket, a beáramló tömegek messze ezeken a falakon túl építettek maguknak lakóhelyet. Arra azonban ügyeltek, hogy otthonuktól viszonylag könnyen és gyorsan elérhető legyen a munkahelyük. A munkáskolóniák a gyár közelében, vagy maximum 1-2 óra járás távolságra létesültek. Később a rögzített vonalú (sínek) tömegközlekedés, vagyis a lóvasút, a helyi érdekű vasút-, illetve a villamosvonalak szabták meg a lakó- és a munkahely helyszínét. A gyorsabban növekedő központok határai elérték a szomszédos kistelepüléseket és bekebelezték, a maguk igényei szerint formázták át azokat. A gyáripar a városi infrastruktúra-hálózat egésze számára kihívást jelentett. Nem csak a munkaerő rendszeres ki- és beáramlását, hanem a nyersanyagok és a késztermékek szállítását, tárolását, a hulladékok és melléktermékek kezelését is szükségessé tette. Az óriási mértékű és gyorsan lezajló népességkoncentrálódás (a városrobbanás), különösen a gépjárművek megjelenése után, szilárd burkolattal ellátott, viszonylag széles útvonalakat igényelt. A víz-, áram- és gázvezetékek, a csatornahálózat eredeti kapacitásai természetesen elégtelenek voltak a hirtelen megnőtt szükségletekhez képest. Az összehangolt, tervszerű fejlesztésekhez a városi hatóságoknak sem elegendő idő, pénz, sem megfelelő kompetencia nem állt rendelkezésükre. A városnövekedés ad hoc jellegű válaszokat adott a nap mint nap megjelenő új kihívásokra. Az ekkor kialakult szerkezet a legtöbb településen máig látható nyomokat hagyott. A városok nagy része megkövesedett lenyomatokként őrzi ma is ennek az időszaknak a jegyeit.

A gyárváros A gyár néhol komplett kis mikrotársadalmakat épített maga köré. Szabó Zoltán szociográfus írta az Ózd-Rimamurány iparvidék helyi társadalmáról: „A régi rimaiak, a részvénytársaság nagy generációja okos emberek voltak. Tudták, hogy egy üzem nemcsak gépekből áll és anyagokkal dolgozik, hanem emberekből is áll és emberekkel is dolgozik. Tehát ha egy vállalat igazán biztos akar lenni a dolgában, nemcsak a nyersanyagot kell biztosítania magának, nemcsak tárnákat kell ásatnia a szénrétegekig, nemcsak saját villanytelepet és saját 39


vasútvonalakat kell építenie. Hanem saját társadalmat, tulajdonában levő néprétegeket is ki kell alakítania és azokról gondoskodnia is kell. Mert csak így van a termeléshez múlhatatlanul szükséges mindhárom tényezőnek: az anyagnak, a gépnek és az embernek birtokában annyira, hogy az emberi számítás határain belül ne érhessék meglepetések. Egy kapitalista nagyvállalat vezetőségének szemszögéből nézve, a Rimamurányi-birodalom a legtökéletesebben megszervezett, ellátott és irányított egység” (Szabó, 1986: 154. old.) Igen, a gyárnak, a megbízhatóan működő termelésnek napi rendszerességgel és percnyi pontossággal a műszak kezdetekor gép mellé álló munkásokra van szüksége. A messziről bejáró-ingázó dolgozó kockázati tényező; az időjárás, a közlekedési eszközök és munkások fegyelmezettsége mind bizonytalanságot jelentenek. A nagy embertömeget foglalkoztató gyárnak döntenie kell; vagy városok mellé települ és ekkor bizton számíthat az ott élők munkaerejére, vagy „zöldmezős beruházást” eszközöl, de akkor biztosítania kell a dolgozók helyben (vagy közeli) lakhatását. Réti László az Ózd-Rimamurányi RT gyakorlatáról írja: „A [gyár] az önerőből építkezőket térítéses vagy térítés nélküli teleksegéllyel támogatta. 1897-ben Ózdon 20, Bánszálláson 19 munkásház létesült adományozott telken. A századforduló után a kolonizáció meggyorsult: 1899-ben 959, 1901-ben pedig már 1147 családnak juttattak (Ózdon 268-279, Salgótarjánban 408-476, Borsodnádasdon 120-128, Likéren 119-120, Nyustyán 20 és Vashegyen 24) vállalati lakást. A legjobb munkások saját házépítésének elősegítésére - először - Ózdon és Salgótarjánban szövetkezet alakult, ennek tagjait a Társláda 10 év alatt törlesztendő kamatmentes kölcsönnel, a vasmű pedig - a tulajdonjog átengedése nélkül - teleksegéllyel támogatta. … A munkáslakások viszonylag korszerű, téglából épült, horganyzottbádog-tetős, általában egy szoba, konyha, kamrából álló egészséges épületek voltak. A használatért általában csekély, rendszerint a munkabér 2-4%-át kitevő összeget kellett fizetni” (Réti, 1977: 134. old.) A munkáskolónián lakhatás, a vállalati lakás egyben fegyelmezési eszközként is szolgált. A borsodnádasdi Helytörténeti Gyűjtemény igazgatójának elmesélése szerint: „a telepet olyannyira uralta a gyár, hogy csak azokat engedte ide be, akit akart. Kemény rend volt itt: a lemezgyári iskolában, ha háromszor figyelmeztettek egy gyereket, harmadikra az egész családot kiköltöztették a szomszédos Szekeresbükki völgybe három hónapra, hogy megtudják, milyen az, amikor nem itt, a biztonságban és a jólétben élnek.” Mert a gyár nemcsak munkáskolóniát építtetett, hanem iskolát is működtetett. „Az állami, a községi és az egyházi kezelésben levő iskolákban folyó tanítás térítésmentességét elrendelő 1908. XLVI. tc. hatálya a Rimamurányi iskolahálózatára nem terjedt ki. … mégis a tanítást 1917-től a vállalat iskoláiban is ingyenessé tették. A társulati tanítók jövedelme közel 30%-kal volt magasabb, mint másutt alkalmazott társaiké” (Réti, 1977: 135. old.). A gyár néha kicsiben komplett (lakó-, termelő-, szórakoztató-, képzési stb. funkcióval rendelkező) mikrotársadalmat épített maga köré. A borsodnádasdi helytörténész múzeumigazgató szavaival: „Itt volt munkásdalárdától kezdve szimfónikus zenekarig, jazz zenekarig minden. Nagyon magas színvonalú kulturális élet volt. Ez nem Magyarország volt! 1916-ban itt már mozi volt. Mozi-szkeccs volt, ami azt jelenti, hogy a filmet néha leállították és akkor a helyi színjátszók folytatták a darabot”. Amerikában a Ford Művek például külön bolthálózatot működtetett a munkások jobb ellátása érdekében (amivel a rosszmájúak szerint saját zsebébe forgatta vissza a kifizetett béreket). Ford gondoskodott a munkásszállásokon az alkalmazottak „jó erkölcséről”, kötelező volt templomba járni és a munkásnők nem fogadhattak vendéget 10 óra után. A gyár a munkások

40


társadalombiztosításáról is gondoskodott: „A Társpénztár hiányosságai ellenére, a munkásság szociális helyzetét lényegesen befolyásoló intézmény volt. Feladatának megfelelően betegsegélyező, nyugbér és baleseti biztosító pénztárakra oszlott. Alapszabályzata kimondta, hogy a betegsegélyezőnek és a baleseti biztosítónak ’nemre, korra és honpolgárságra, nemkülönben az alkalmaztatás idejére való tekintet és kivétel nélkül, a Társulat minden alkalmazottja tagja lehet’” (Réti, 1977: 129. old.). Az így kialakult gyárvárosok megítélése ellentmondásos. Szabó Zoltán ítélete szerint „ma az Ózd-borsodnádasdi völgy társadalma roppant furcsa képletet mutat, melyben különös egyvelegben találkozik a szociális helyzet viszonylagos jósága és a társadalmi struktúra lehetetlensége. A vállalat ugyanis a jobb helyzet mellett egy szigorú függőségi rendszert is kiépített, munkásait jól megfizeti, de a munkásainak szabadságát jelentékenyen korlátozza. Emberhez méltó magánéletre ad módot a munkásnak, de bele is szól ebbe a magánéletbe. A háború előtt, ha egy munkáscsaládban valamelyik lánynak törvénytelen gyereke született, az egész családnak mennie kellett és még ma is beleszól a vezetőség a munkások házassági terveibe, a gyermekek nevelésébe” (Szabó, 1986: 161. old.). Egy franciaországi üzemi szabályzat szerint „Minden, az üveggyárban alkalmazott munkás, kinek magaviselete nem felel meg azon becsületes, józan és iparkodó ember magatartásának, ki mindenben és mindenütt gazdáinak javára munkálkodik, el fog bocsáttatni az üzemből, s ha úgy adódik, törvény kezére adatik” (idézi Castel, 1988: 233. old.). Ezzel a szabályrendszerrel gyár tulajdonképpen hatósággá válik, aki gondoskodik a munkásról, erről a „nagyra nőtt gyermekről”, aki „képtelen a jövőjével gondolni, így tehát saját sorsa fölött sem képes úrrá lenni. Egyik napról a másikra él, fizetésnapon elissza egész heti fizetését, fütyül arra, mi várhat rá másnap; mit érdekli betegség, baleset, munkája elvesztése, a család eltartása, az öregkor terhe!” (M. T. Duchatel véleményét idézi Castel, 1998: 226. old.). A gyárnak ezért „kell” patronálnia, atyai módon segítenie a munkásait. A gyártelep és a munkáskolónia kialakulásával tulajdonképpen egy totális rendszer jön létre, ahol a munkás valamennyi szükségletére kielégülést talál. Itt él, dolgozik, lakik, táplálkozik, szaporodik – s itt is hal meg…

Társadalomjobbító reformerek A munkások nagyvárosi lakó- és életkörülményeitől elborzadó polgárok egész sora próbálkozott társadalomjobbító reformelképzeléseit az egyes gyártelepeken túl, akár a társadalom egészére kiterjesztve megvalósítani. Az egyik ilyen híres gyártulajdonos Friedrich Engels, aki Karl Marx segítőjeként és szerzőtársaként vált világhírűvé, Manchesterben működtette textilgyárát. Az ő tollából született egyik legkorábbi munkásszociológiai leírás, „A munkásosztály helyzete Angliában 1844ben”. Engels a kommunista világforradalomtól várta a munkásosztály helyzetének jobbra fordulását. A reformer gyárosok sorában szót érdemlő másik jelentős gyártulajdonos Robert Owen, „utópista szocialista” gondolkodó. 1800-ban vette át a családi vagyon részét képező New Lanark-i textilgyár vezetését. Megdöbbent munkásai embertelen körülményeinek láttán, de azokért nem a munkást „a nagyra nőtt gyermeket”, hanem társadalmi környezetét tette felelőssé. Ennek megfelelően a „megoldást” is a körülmények jobbításában, nem az egyes dolgozók helyzetének segítésében látta.

41


Owen alkalmazottai munkaidejét 16 óráról 10 és félre csökkentette, a tíz év alatti gyermekeknek megtiltotta a munkavégzést, a nagyobbak számára, pedig olyan lehetőségeket teremtett, hogy csak annyi munkát végezzenek, amennyi egészségüket nem károsítja és fejlődésüket nem akadályozza. A gyárban egészséges munkakörülményeket alakított ki, az üzemcsarnokokat korszerű gépekkel szereltette fel, megjavította munkásai bér- és lakáskörülményeit, igyekezett őket rendre, pontosságra, tisztaságra szoktatni. Társas életük, művelődésük elősegítésére könyvtárat, olvasó- és előadótermeket, tánchelyiséget építtetett. Munkásjóléti intézkedéseivel összhangban kiemelt szerepet szánt a munkásgyermekek megfelelő nevelésének. Elvetette a magoló, a gyermeki fegyelemre épülő hagyományos oktatást, a büntetést és a jutalmazást. Pedagógiájának alapelve a jellemnevelés, amely a gyermek önálló tanulásához, gondolkodásához és cselekvéséhez nyújtott nevelői segítségen alapszik. Nevelési elképzeléseinek gyakorlati megvalósítására szolgált New Lanark-i kísérlet, amelynek keretében 1816-ban megalapította a „Jellemnevelés Intézetét”. Az 1810-es években Owen érdeklődése és figyelme egyre inkább a népoktatás felé fordult: követelte a széles körű közoktatás és a szervezett tanítóképzés bevezetését, állami költségvetésből történő megvalósítását. New Lanark nem csak az alkalmazottak élet- és munkakörülményeinek javítását szolgálta, hanem eközben profitot is termelt. Az üzem szinte turista látványosságként vonzotta a kíváncsiskodókat; miként képes a reformer hatékonyan termelni. Owen a munkások épített környezetét is megváltoztatta volna: először Fourier falanxaira emlékeztető települések (Villages of Cooperation) alapítását tervezte. Ezekben a „falvakban” mezőgazdasági területek szolgálták volna a munkanélküliek önmegvalósítását. Bízott benne, hogy ezek a szövetkezeti falvak gyorsan terjednek Angliában a szövetkezés gondolatának, valamint a magánvállalkozást is megelőző hatékonyságuknak köszönhetően. A remélt állami, illetve szponzori támogatások azonban nem érkeztek meg, és a munkásvezetők is bizalmatlanok voltak Owen-nel szemben, lévén, hogy mégiscsak gyártulajdonos. 1805 és 1815 között tizenötezer látogató tanulmányozta a profit-termelésben eredményes társadalmi kísérletet. Owen elképzelésének része volt, hogy a nagyvárosi fejlődéssel szemben a kisebb városok "fejlesztésére" kell helyezni a hangsúlyt. Ezeket a településeket a környezetükkel összhangban kell fejleszteni, s az ellátás céljából nem csak az ipart, de a mezőgazdaságot is művelni kell. Owen elképzeléseit egy Glasgow melletti kisvárosban (New-Lanark) a gyakorlatban is megvalósította. Owen szerint ha egy-egy telep lélekszáma meghaladja azt a határt, amelyen belül a közösség magát a "legnagyobb kényelemmel ellátni képes", akkor új lakótelepet kell létrehozni, ez a folyamat addig tart, amíg az egész Földet szövetkezeti lakótelepekbe nem hálózzák. New Lanark szigorú értelemben nem szocialista kísérlet volt. A telep Owen és partnerei személyes tulajdonában volt és a munkásoknak igen kevés beleszólási lehetőséget biztosítottak. A működés vezérelvei a magántulajdon és a profittermelés voltak, minden humanista törekvés ellenére. Az angol gyárosok szociális érzéketlensége miatt csalódott Owen 1824-ben az Egyesült Államokba ment, ahol New Harmony néven alapított közösséget Indiana államban. A később tizenhat amerikai owenita kommuna közül leghíresebb maradt New Harmony 1825 és 1829 között működött, amíg az amerikai partnerek meg nem szöktek a telep profitjával. A másik jelentős reformmozgalom, amely nagy hatással volt a kor városfejlődésére, ugyancsak Angliából indult. Ez a városodás ottani mértékének ismeretében nem meglepő. Az 42


adatok szerint Manchester lakosságszáma 1801 és 1841 között 35 ezerről 350 ezerre nőtt, Anglia egészében a városlakók aránya száz év alatt - 1800 és 1900 között - 32%-ról 78%-ra emelkedett. Ebenezer Howard (1850-1928) brit építész 1885-ben alapítja meg a "Kertváros és várostervező társulást" (Garden Cities and Town Planning Association), amely mozgalmat indít az ún. kertvárosok létesítésére. Ezeknek a városoknak a lakosság részére fényt, levegőt, növényzetet kell biztosítaniuk, azaz mindent, ami a korabeli nagyvárosokban hiányzott. 1887ben Liverpool közelében megalapítják Port Sunlight, majd 1889-ben Birmingham mellett Bournville kertvárosokat. Howard szerint a korabeli nagyváros kaotikus beépítésével, zsúfoltságával szemben a jövő városait kertvárosként kell kialakítani. Az ideális kertváros egy 58 ezer lakosú központi mag körül épül, népességszáma optimális esetben 32 ezer fő. A várost övező parkgyűrű megakadályozza a beépítés további terjedését, a mögötte levő területek pedig ellátják élelmiszerrel. A város kör alakú, sugaras-gyűrűs utcahálózattal, központi térrel, ami önmagában is egy hatalmas kert, a legfontosabb középületekkel. Kifelé haladva van egy központi zöldövezet (Grand Avenue) amely két részre osztja a várost, e mellett találhatók az iskolák, játszóterek. A város külső övezetében vannak az ipari üzemek, raktárak és a pályaudvar. A kertvárosok eszméje (a várostest tagoltsága, ellátottság szervezettsége, laza beépítés stb.) később nagy hatással volt a XX. századi városépítésre is (telepszerű építkezések gondolata), Európában és a tengerentúlon egyaránt (Hall, P. 1985). A kertváros gondolat jegyében született hazánk első lakótelepe, a Wekerle-telep is, a századfordulót követő években.

Jelentős modernizáción ment át a XIX. században Európa nagyvárosainak többsége. Kiemelkedik közülük Párizs, ahol a város halaszthatatlanná vált rekonstrukciójára 1852-70 között Georges Haussmann párizsi prefektus irányításával került sor. A belváros szűk utcáinak, sikátorainak egy részét eltüntették, egész negyedeket, elavult városrészeket romboltak le, s helyükön széles körutakat és sugárutakat, valamint parkokat létesítettek. 43


Szabályozták az épületek magasságát, elrendelték az egységes emeletszám alkalmazását, ami szavatolta a beépítés homogenitását, egyszersmind a városkép harmóniáját. Párizs példát szolgáltatott a legnagyobb európai városok (Bécs, Berlin, Budapest, München, Köln stb.) központjainak újjáépítéséhez. A XIX. század második fele viharos városfejlődést hozott a tengerentúlon is. Az USA-ban a városlakók arányának növekedése rendkívül gyors volt, hiszen 1800-ban még csak 4%, 1900ban már a népesség 40%-a élt városokban. Ez a hirtelen, robbanásszerű urbanizáció visszatükröződött az amerikai városok képén is. A sakktáblás alaprajz ellenére a beépítés rendezetlen, kaotikus volt. Az épületek minősége elmaradt az európai városokétól, gyakran alkalmazott építőanyag volt a fa, amelynek következtében mindennaposak voltak a tűzvészek. Ekkor még elsősorban a keleti partvidék városai nőttek intenzíven, a nyugati oldal felzárkózása e téren a huszadik század fejleménye volt.

A jelenkori város A 19. századi nagyváros már nem csupán iparos település és piacközpont, hanem igazgatási, törvényhozási, kulturális centrum is, és egyre inkább az egész társadalom élet- és gondolkodásmódjának formálója és mintaképe” (Hanák, 1988: 17. old.) A huszadik századi városfejlődés ennél is tovább lép; főbb jelenségei már nem értelmezhetők úgy, hogy az egyes településeket külön-külön afféle szigetekként vizsgáljuk. A megértésüket a hátországukkal való viszonyuk, és a többi településhez kötődő kapcsolataik feltárása szolgálhatja. Ma, a huszonegyedik század elején ráadásul mindezt már nem csupán nemzeti, hanem globális szinten is értelmeznünk kell.

A város és vidéke Az ókori városról szóló fejezetben olvashatták, hogy a település lélekszámát egyértelműen meghatározta, hogy a közvetlen környezete mennyi élelmiszer termelésére képes, a várost a hátországa látta el élelmiszerrel. A város és hátországa egymásra voltak utalva; a város civilizációs javakkal látta el hátországát, amit az élelmiszer-áruval viszonzott. A hátország (vagy vonzáskörzet) mérete idővel egyre nagyobb területre terjedt ki, egyrészt a szállítási technológia fejlődése révén; másrészt pedig a városi funkciók bővülése és specializálódása révén. Specializálódtak a város által fogyasztott termékféleségek is; a luxuscikkeket (fűszerek, tea, egzotikus illatosító szerek, színes kelmék stb.) tekintve az európai városok „hátországa” egészen Indiáig és az Új Világig szélesedett, míg a mindennapi élelmiszereket továbbra is a „közeli” vidék termelte. A város és vidékének függetlenedése szempontjából a következő forradalmi változást a tartósítási technológia (a konzerv- és élelmiszeripar) fejlődése tette lehetővé. A világtörténelemben először a nyugat-berlini szovjet blokád amerikai áttörése bizonyította a második világháború után, hogy egy világváros akár hónapokon át élelmezhető több tíz kilométer távolságból légi úton közvetített szállítmányokkal. A város és vidéke kapcsolatban bekövetkezett módosulások kihatottak a város természeti környezetére és a hátország gazdálkodására is. Amíg a város a lokális környezetében megtermelt élelmiszert fogyasztotta, addig a természeti adottságok határozták meg az agrártermelés rentabilitását. A 20. század végére azonban a lokális termékeknek (például a helyben termelt almának) a globális piaci árucikkekkel (pl. banánnal, naranccsal,

44


mandarinnal) kellett versenyezniük a legkisebb települések piacain is. A globális élelmiszerkereskedelem körülményei között már nem a helyi termelők és nem a helyi természeti feltételek szabták meg legerőteljesebben a lokális tevékenységeket, hanem egyre inkább a globális világpiac. Ma pedig már nem csupán a városok, hanem a valamikor önellátó élelmiszertermelő területek - saját fogyasztásuk tekintetében is - olyan importált termékektől függnek, amiket csak a régión kívüli éghajlati és talajviszonyok között célszerű termelni. A komparatív előnyök elve alapján pedig – mivel adott terméket, és szinte csak azt – célszerű termelni, regionális méreteket ölt a monokultúrás termelés. Röviden: a város ma már nem csak saját hátországa termékeinek piaca, sőt egyre kevésbé annak a piaca; több ezer kilométerről importált élelmiszerrel táplálkozik, saját termékeit pedig a világ távoli pontjaira szállítja.

A település-, a városhálózatok Az ipari társadalom fejlődésének a csúcsán a nagy nemzetállamok fővárosai (London, Párizs, Amsterdam) rendszerint nem csak saját országuk közigazgatási, hanem egész gyarmatbirodalmak ipari, kereskedelmi és fejlesztési-stratégiai központjaivá váltak. Többek között az akkori szerepüknek köszönhető, hogy ma „London abban az értelemben is üzleti és gazdasági erőközpont, hogy a világ 500 legnagyobb multinacionális vállalatának központja vagy legalábbis régiós központja itt található. Ez pedig nem jelent mást, mint hogy Londonban dől el, hogy ezek a transznacionális cégek hol fejlesztenek, hol építik fel a logisztikai, kutatóvagy gyártóbázisukat, honnan vonulnak ki vagy hova vonulnak be” (Bod, 2005). A települések funkcionális hierarchiája (ld. Christaller központi helyek elméletét korábban) egyre magasabb szintre emelkedett. Világvárosok, vagyis a világ egészére hatást gyakorló, a világ más centrumait speciális szolgáltatásokkal ellátó globális központok születtek meg. A folyamatot tovább erősítette a 20. század második felében az ipari társadalmat lassan felváltó úgynevezett posztindusztriális társadalom. Az Amerikai Egyesült Államokban az 1950-es évek közepére teszik azt az időpontot, amikor az iparban foglalkoztatottak számát meghaladta a harmadik (a szolgáltató) szektorban dolgozók száma. Az ekkoriban „szolgáltató társadalom” elnevezést később az „információs társadalom” váltotta fel. Különösen Naisbitt (1982) könyve után, amiben félreértésnek nevezi a szolgáltató társadalom elnevezés használatát. “A szolgáltató iparágban foglalkoztatottak túlnyomó többségének a munkája ma már ténylegesen információk megalkotásában, feldolgozásában, illetve elosztásában áll. Az úgynevezett szolgáltatási szektor, az információkkal vagy az ismeretekkel foglalkozó dolgozók leszámításával viszonylag állandó képet mutat [az Egyesült Államokban] 1950 óta 11 vagy 12 százalékos részarány mellett. ... 1950-ben még a lakosságnak mindössze 17 %-a látott el információs munkakört. Ma már viszont több mint 60 százaléka dolgozik információkkal” (Naisbitt, 1982: 30.old.). A szerző szerint az információs gazdaságban az értéket nem a munka, hanem az ismeretek növelik. Míg a szolgáltatások (személyi szolgáltatások) nem könnyen exportálhatók a kibocsátási helyüktől távolra, az információvá alakítható szolgáltatások annál inkább. Legkivált a pénz, ami már nem kötődik valamilyen (arany, alumínium, vagy papír) anyaghoz, hanem “a pénz, mozgásban lévő információ. ... A banktevékenységek ma már az információk továbbítását jelentik a világ körül, - a fény sebességével” (Naisbitt, 1982: 98.old.).

45


Nos, a városok - mint ipari centrumok - központi jelentősége a 20. század második fele óta csökken (innen a posztindusztiális jelző). Az információvá alakítható, digitalizálható áruk (írás, zene, film) és szolgáltatások (pl. orvos-diagnosztikai számítógépes műszerek révén) a világ bármelyik területére pillanatok alatt továbbíthatók; és fordítva a nagyvárosi szolgáltatások (pl. a tőzsde, a bank, hírügynökségek) jelentős része a világ bármelyik részéről helyben „fogyaszthatók”. A városok versenye mára globális méreteket öltött. A versenypozíciókat pedig már régen nem (csak) az ipari termelés volumene és minősége határozza meg. Az ipari termelés manuális része a harmadik világba vándorolt, de a döntési pozíciók, vagyis a termelési folyamat „eleje” (a kutatás, a fejlesztés) és „vége” (a marketing, az alkatrészellátás stb.), a mindezeket kiszolgáló jogi, pénzügyi stb. szolgáltatások elkülönült vállalkozásokként működnek továbbra is a városokban. „A városokban koncentrálódó döntési kompetenciák, s az, hogy ez mekkora területre terjed ki, nagyban befolyásolja erősségüket. De a londoni a világ egyik legfontosabb árutőzsdéje és értékpapírpiaca. Aki az angol fővárosban, New Yorkban vagy Tokióban bocsát ki értékpapírt, az egyszersmind a világpiacon bocsát ki, és nagy a valószínűsége, hogy ezekben a városokban lehet finanszírozót találni. London súlya miatt a nyugat-európai, a skandináv, a távol-keleti és az amerikai vállalatok meghatározóan jelen vannak az angol fővárosban” (Bod, 2005.) Enyedi Györgynek Budapest lehetőségeit kutató írása jól érzékelteti a települések funkcionális hierarchiájának nemzetközivé válását, a hierarchia változékonyságát és mindezek közép-keleteurópai helyzetét. „A versenytársak - Bécs, Prága, Varsó - eléggé erősek; Budapest előnye Prágával és Varsóval szemben főleg a piacgazdaság korai kiépítésének volt köszönhető s ez az előny fokozatosan elolvad. … Mintha a főváros kétségtelen sikerei túlzott magabiztosságot adnának. Budapest városmarketingje - Bécshez és Prágához viszonyítva - gyenge, pedig sürgős lenne erős pontokat szerezni a nemzetközi városversenyben” (Enyedi, 1999: 48. old.). Ez a világméretű verseny természetesen nem csak a szóban forgó városok, hanem a „hátországukként” működő országok helyzetét is meghatározza a globális világpiacon. Erre a szerepre gondoltunk a bevezető fejezetben, mikor arról volt szó, hogy ma már nemcsak a nemzetek formálják városaik sorsát, hanem a városok is az ország sorsát. Az együttműködő – versengő települések között a speciális szolgáltatásoknak megfelelően egyfajta munkamegosztás is kifejlődik. Egyes nagyvárosok a nemzetközi pénzvilág központjai, míg mások inkább a tudományos kutatás és oktatás terén jeleskednek. Többek között éppen ezt a funkció-specializálódást hiányolja Enyedi, amikor Budapest lehetőségeit vizsgálja: „Mint említettem, a gyakran kívánt ’közép-európai pénzügyi központ’ szerepnek jelenleg nem mutatható ki egyetlen feltétele sem. Kialakulatlan még, melyek lehetnek a legerősebb nemzetközi szerepek: oktatás? kultúra? technológiatranszfer? a transznacionális tőke hídfőállása ?” (Egyedi, 1999: 48. old.). Egy újabb Európai Uniós regionális fejlesztési koncepció (Nordregio 2004) öt kategóriába sorolta az európai nagyvárosokat a nemzetközi településhálózatban elfoglalt szerepük alapján. Az úgynevezett globális csomópontokba London és Párizs került. Az „Európa motorjai” beszédes nevet viselő csoport tagjai többek között: Milano, München, Amsterdam, Stockholm, Bécs. „Erős megaközpontok” nevet az „erős humán erőforrásáról” ismert városok (Athén, Torino, Oslo) csoportja kapta. Budapest a következő, a „potenciális megaközpontok” kategóriájába került olyan társakkal együtt, mint Rotterdam, Prága, Lisszabon). A „gyenge megaközpontok” kategóriájában olvashatjuk többek között Bukarest, Genova, Szófia nevét.

46


Az innovációs központok A városok és tágabb környezetük (régiójuk) együttes vizsgálatának egyik fontos szempontjává lett az 1980-as évektől az úgynevezett „innovációs kapacitás” problémája. Az országok, régiók területi egyenlőtlenségei mint innovációs zónák, illetve peremterületek kerültek megjelölésre9. Az elsők között Piore és Sabel könyve kereste a kirobbanó gazdasági eredményeket elérő (észak-olasz) kistérségek sikerességének az okait. Később a magyar származású George Benko írt a „technopoliszok” jelentőségéről (Benko, 1992), illetve Rechnitzer János (1993) vizsgálta a magyarországi innovációs kapacitások területi eloszlásáról. Az innovációs készségeket (az innováció-teremtést, azok terjedését, alkalmazását, továbbfejlesztését stb.) befolyásoló tényezők között a leggyakrabban a városok tudományos oktató-kutató bázisának erőssége és gyakorlat-orientáltsága kerül említésre. Ezek mellett fontos kiegészítő szerep hárul a helyi információs, pénzügyi, jogi stb. szolgáltatási háló működésére, a szállítási és közlekedési lehetőségekre. Az összetevők vizsgálatától a legtöbb kutató azt várja, hogy miként lehet egy-egy városi központ innovációs kapacitásait mesterségesen növelni, fejleszteni. E téren sokat segíthet az inkubátorházak alapítása, tudásközpontok kialakítása, de sosem feledhetjük, hogy a város miliőjét (és innovációs kapacitásait is) csak részben határozzák meg az épületei, illetve az azokban működő intézményei. „Egy település akkor működik városként, ha az ott lakók nem atomizált környezetben élnek egymás mellett, hanem létrejönnek azok a finom szövetek, amelyek élhetővé, közösségivé és polgárivá teszik a létet” (Bod, 2005).

A „kapuváros” A kapuváros koncepció ismét a város és vidéke egymásra utaltságát hangsúlyozó megközelítés. Láthatóan azonban a vidék itt már nem elsősorban élelmiszertermelő környezetként, hanem a városból kiáramló gazdasági-, kulturális-, információ- és tőkeáramlások abszorbeáló piacaként. „A nemzetközi szerepkör egy sajátos válfaja a kapuváros szerep. A kapuváros szerepére olyan nagy városi központok alkalmasak, amelyek a fejlett gazdasági régiók határzónájában helyezkednek el; képesek arra, hogy a fejlett régióból érkező innováció-, információ-, tőke-, termék- és termelésikapcsolat-áramlásokat befogadják, feldolgozzák s saját régiójuknak továbbítsák. Ez a szerep tehát nem egyszerű tranzitfeladat, prosperitást adhat a városnak s régiójának is. Érthető, hogy e szerepért versengés folyik” (Enyedi, 1999: 47. old.). A kapuváros szerep olyan nemzetközi közvetítő funkciót jelent. Feltételezi egyrészt a szóban forgó város és a saját régiója viszonylag fejlett voltát; mindenesetre a közvetítést elfogadó városokénál és régióknál magasabb fejlettséget. Ez a fejlettség azonban olyan kulturális közelséget is feltételez, ami nem idegeníti el egyik régiót és várost sem a másiktól. A kapuváros képes befogadni és a saját régiójának feltételrendszeréhez adaptálni a külső impulzusokat, majd az új, termékeny szintézisbe szerveződött információkat kibocsátani a tágabb hátországa felé. Az impulzusok továbbsugárzása tehát nem mechanikus továbbítás; hanem az adott fejlettségi szinten történő alkalmazhatóságuk és alkalmazásuk „marketingje”.

9

Ld. például Rechnitzer, 1993.

47


Külső feltételei:

Kedvező földrajzi elhelyezkedés és a város mai, illetve potenciális piac-mérete. A nemzetközi nagyváros ne magányos sziget legyen egy elmaradott térségben, hanem tágabb (akár országnyi) környezete képes legyen a kapuváros által közvetített impulzusok befogadására, a településhálózatban való elterjesztésre.

A város a külföldi tőkebefektetések kedvező fogadóhelye; mind az üzleti szolgáltatások, mind a megfelelően képzett munkaerő, mind pedig a piackonform gazdaságpolitikai és joggyakorlat szempontjából.

Belső feltételek:

A nemzetközi piacterülettel rendelkező központi szolgáltatások fogadását lehetővé tevő ingatlanok (irodaházak) és környezet (közlekedési, szállítási és távközlési infrastruktúra), valamint képzett (nyelveket jól beszélő!) munkaerő.

A koncepciót megfogalmazó szerzők nemes egyszerűséggel „történelmi, kulturális és szellemi tényezők” fontosságáról írnak az Enyedi által bemutatott tanulmányukban. Ebben a pár szavas felsorolásban azonban olyan bonyolult, évtizedek (vagy évszázadok) alatt módosuló feltételrendszert értenek, amiket Bod Tamás korábban már idézett megfogalmazása átfogalmazásával úgy írhatunk körül: egy település akkor működik kapuvárosként, ha nem elszigeteltségben működik, hanem nemzetközi környezetével is „létrejönnek azok a finom szövetek, amelyek élhetővé, közösségivé és polgárivá teszik a létet” (Bod, 2005).

Összefoglalás: A város – történelmi kialakulása óta - mindig csak hátországával együtt értelmezhető. A város elsősorban vidéke élelmiszer-fogyasztója, cserében pedig a civilizáció exportálója és védelmezője a vidéki területeken. A középkori város a kormányzás, a szellem és a kultúra fellegvára volt. Egyben a kollektív szabadság (az önkormányzás) születési helyszíne, de az egyéni mobilitást erősen korlátozó intézményekkel (céhek) szabályozta. Az ipari forradalom ad hoc „fejlődése” máig felismerhető nyomokat hagyott a nagyváros arculatán. Az ipari nagyváros korán megjelenő problémái hamar mozgósították a reformereket. A gyárváros sajátos formái születtek a falusi környezetben kialakított gyártelepeken, a modern ipari munkaszervezet és a munkaadói patronázs félfeudális formáinak ötvöződése folytán. A jelenkori város a globális városhierarchia részeként egyre jobban elszakad közvetlen hátországától és a nemzetközi hierarchiában kivívott szerepe határozza meg a saját, és hátországa sorsát. A kapuváros koncepció ismét a város és vidéke egymásra utaltságát hangsúlyozó megközelítés, de a vidék itt már nem elsősorban élelmiszertermelő környezetként, hanem a városból kiáramló gazdasági-, kulturális-, információ- és tőkeáramlások abszorbeáló piacaként kerül szóba.

48


Negyedik fejezet: Városi társadalomszerkezet és városi kultúra A szakirodalom különbséget tesz a városodás és a városiasodás között. Az egyik az adott ország (vagy régió) városainak számában, városi lakosainak százalékarányában bekövetkező változásokat, a másik a települések urbanizáltsági fokában (intézmény- és infrastruktúrafejlesztés, úthálózat korszerűsítés stb.) tapasztalható növekedést jelzi. Szerencsés esetben a kettő (a területi léptékű, illetve az adott településre vonatkozó) folyamat egybeesik. Magyarországon azért is indokolt a megkülönböztetés, mert az ország városi településeinek száma (és persze a városi lakosság számaránya) jóval nagyobb ütemben nő, mint a városnak nyilvánított települések városiasodása. Mert mi tesz városivá, városiassá egy települést, mi az a „finom szövet” amire Bod Tamás alapján többször hivatkoztunk? „Ha a kultúrát életmódként definiáljuk – írja az ENSZ Kulturális Bizottságának jelentése (UNESCO, 1996: 217. old.), - akkor kétségtelen, hogy az urbanizáció és a városok növekedése a leglényegesebb kulturális változás ebben az évszázadban. Nagy a különbség abban, hogyan szervezzük életünket, ha városban vagy faluban lakunk. Csak a közelmúlt technikai fejlesztései - számítógépek, kommunikáció és szállítás - tették lehetővé, hogy a mindentől elzárt falusi lakosnak osztályrésze lehessen az új életmód”. Marshall McLuhan már a rádió és a telefon széles körű elterjedése kapcsán kijelentette, hogy egy olyan „globális faluban” élünk mindannyian, ahol „az üzenet gyorsabban utazhat, mint az üzenő”, s ezért – úgy gondolta - a ’face-to-face’ közösségekre nincs szükség, az emberek közti személyes kapcsolat több száz kilométer távolságból is fenntartható. És mégis, az emberek ragaszkodnak a személyes beszélgetésekhez; a televízió nem fojtotta meg a színházakat, a tömegkultúra áradása ellenére ezrek állnak sorba egy expresszionista festő gyűjteményes kiállítása előtt…. Az ipari nagyváros kialakulásával megjelent új társadalmi csoportokat nem a klasszikus osztályképző jegyek alapján, hanem életstílusuk, az általuk reprezentált életmód jellemzőivel mutatjuk be röviden.

A 20. századi nagyvárosi társadalom új szereplői A „polgár” A polgárság nem társadalmi réteg, mert foglalkozására nézve lehet kereskedő, vagy bankár, esetleg professzionális értelmiségi; és lehet „nagypolgár”, vagy „kispolgár”. A mi szempontunkból lényege az az életvitel, amit megtestesít. Ezt az életmódot sokáig „urbánus” értékrendként állították szembe a „népi”-vel10. Tény az, hogy – amiként Hanák Péter történész írja - „a polgárosodás és a modern urbanizáció közti összefüggést kiindulási evidenciának tekinthetjük, hiszen aligha szorul bizonyításra, 10

Lásd ehhez Nagy Sz. Péter, 1990.

49


hogy a bővülő árutermelés, a kibontakozó tőkés gazdálkodás a középkoritól eltérő, modern városfejlődés és urbanizáció alapfeltétele és elsőrendű ösztönzője” (Hanák, 1988: 17. old.). A magyar „polgár” kifejezés egyszerre két jelentést hordoz magában. Az egyik az öntudatos, a teljesítményeinek értékével és a jogaival tisztában lévő és azokkal élni is tudó, a rendies függésektől mentes ember, amit a francia citoyen szóval rokoníthatunk a leginkább. A kifejezés másik összetevője ’polgár’ jelentésének anyagi oldalát írja le. Azt jelenti, hogy az illető anyagilag is független szabad ember, aki szabadon használhatja fel az anyagi eszközeit. Eredetileg a francia bourgeois szóval egyenértékű a tartalma, csakhogy az utóbbi negyven évben a burzsoá erősen negatív (kizsákmányoló, élősdi) jelentést kapott. A két jelentéstartalom együttesen talán a személyében szabad, anyagilag szilárd helyzetű, öntudatos és a félelmi görcsöktől mentes olyan ember, aki jól érzi magát a bőrében, szabadon kockáztat és vállalkozik (gyarapodik), miközben a környezetét is gyarapítja. A polgár önképében előkelő helyen van a tehetség, ami értelmezésében mindenekelőtt a programadás képességét, a cselekvéshez alkalmas iránytartás adottságát fedi. A polgár ambiciózus, energikus, eredményre, sikerre orientált embertípus, végső értékmérője a minőség, a teljesítmény, amit megkövetel, s készséggel elismer. Kritikusan viszonyul a környezetéhez, szellemiségével, magatartásával tükrözteti is ezt az attitűdöt. A nem evilági, transzcendens ügyekben, így például vallási téren rendszerint toleráns, más eszmék, ideológiák, mozgalmak közül általában a demokratikus szelleműek vonzzák, legyenek azok radikális, liberális vagy éppen demokrata jelzőkkel díszítve. A polgár tiszteli, betartja a törvényeket, különösen érzékeny az úgynevezett biztonságokra, kivált a jog- és a vagyonbiztonságra. A polgár az államban és annak szervezeteiben nem valami fölé magasodó hatalmat lát, hanem olyan nélkülözhetetlen "építményt", amelynek legfőbb funkciója az, hogy biztosítsa a gazdaság, valamint a társadalom zökkenőmentes működését. A polgár kerüli a pazarlást, puritán, takarékos és felhalmozó; a növekedés, az erősödés folytonos kényszerében él. A polgár információéhes, működésének hatékonyabbá tétele, társadalmi súlyának növelése végett a civil és a szakmai szervezetek egész hálózatát hozza létre, mint az életformájához szervesen tartozó infrastruktúrát (klubokat, köröket, szövetségeket, stb.). Amikor úgy ítéli meg, hogy már megengedheti magának, vagy hasznosnak látja, vagy éppen belsőleg igényli, hogy karitatív legyen, vagy hogy támogassa a

50


tudományt, a kultúrát, a művészeteket, hajlik a bőkezűségre. kedvezményezettektől elvárja a gondos, körültekintő gazdálkodást.

Ugyanakkor

a

A polgár persze sokféle lehet. Elfogadott módszer, hogy - egyféle megközelítésben - vagyona vagy az általa ellenőrzött, illetve igazgatott vagyon nagysága szerint beszélnek kis- közép és nagypolgárról. A polgárosodás nem azonos a polgárok rétegének kialakulásával. Sokkal inkább a fentebb ismertetett polgári értékek és életmód terjedésével. Ez azt jelenti, hogy nem csak a polgárok, hanem például a munkások, értelmiségiek, egész társadalmak „polgárosulhatnak”; miközben a polgárok egy része megmaradhat a polgári életstílus keretein kívül is. Így például a borsodnádasdi munkások egy része már polgáriasult életkörülmények között érezhette magát a 20. század elején az Ózd-Rimamurányi RT dolgozójaként. A magyarországi vállalkozó polgárok 18-19. századi városépítési ízléséről Hanák Péter írt értékelő tanulmányt. „A pesti urbanizáció első szakaszának imponáló látványosságát jórészt a nemesen egyszerű, egységes építészeti stílus, a klasszicizmus adta meg. Ez a stílus valóban egyetemes volt, egész Európában elterjedt a 18. század végén, a századforduló idején. A klasszicizmus a hivalkodóan díszes és bonyolult, fejedelmi és főúri barokkal való szembefordulást kívánta kifejezni a térmértani ősformák, az antik építészeti hagyomány felelevenítésével, a nyugalmas méltóság, az architektonikus egyenlőség és egyszerűség hangsúlyozásával. Az igény a felemelkedő - Nyugaton már hódító - burzsoázia büszkén vallott és némi képmutatástól sem mentes polgárerényének normáiban gyökerezett … A klasszicizmus közkedveltségét bizonyára annak is köszönheti, hogy sokkal inkább megfelelt az urbanizáció támasztotta megsokszorozott igényeknek, a polgári hivatalok, bérházak építésének, mint a bonyolultabb szerkezetű, zártabb és drágább barokk palota, illetve a nehezen bővíthető barokk lakóház (Hanák, 1988: 21-22. old.).

A középosztály A városi életmódot meghatározó fontos társadalmi csoport a középosztály. Amint a nevéből is kiolvasható, gyűjtőfogalomról van szó. Az amerikai szociológus Nelson Polsby (1963) öt alosztályra osztva vizsgálta a társadalmi hierarchia középső részén lévő csoport életmódját az Egyesült Államokban. Amint az alábbi ábrán látható, az első osztályba soroltak a helyi társadalom legkisebb lélekszámú részét teszik ki, majd egyre népesebb csoportok következnek egészen a negyedikig, és az ötödik csoport mintegy negyedét reprezentálja a helyi társadalomnak.

51


Az öt osztály kategória arányai Elmtownban (USA) Százalék 1/10 % 6% 24 % 44 % 25 %

I osztály II. osztály III. osztály IV. osztály V. osztály

Foglalkozás, jövedelem, gazdagság. A családi jövedelem az I. osztálytól az V. felé haladva következetesen csökken. Az I. osztály tagjai jelentősebb örökölt gazdagsággal és pozíciókkal rendelkeznek. A felsőbb osztály tagjai inkább a beleszületettség, mintsem a teljesítmények alapján rekrutálódnak. A bankokat, a nagy ipari üzemeket, az üzleteket és a nagy farmokat általában I. osztálybeliek birtokolják. A II. osztály családjai gyakrabban jutottak mai helyzetükbe a saját teljesítményük révén. A II. osztály tagjai azonban ritkán válnak az I. osztály tagjaivá, még ha felfelé mobilitásuk gyors is. Csak gyermekeik érhetik el a legfelső státuszt. Foglalkozásukat tekintve a II. osztály tagjai jogászok, orvosok, mérnökök, egyetemi professzorok, családi üzlet-tulajdonosok, nagyipari cégek menedzserei, vagy politikusok, egyetemi vezetők. Nagy hangsúlyt helyeznek a karrierjükre, ami meghatározó fontosságú a II. osztályban. A III. osztály családjainak jövedelme alacsonyabb, mint az I. és a II. osztályé. Talán a felüknek van saját üzlete, vagy farmja. Más III. osztálybeliek hivatalokban és gyárakban alkalmazottak, vagy közhivatalok vezetői. Legtöbbjüknek jelzálog van a házán. A IV. osztály tagjai tudatában vannak alsóbb helyzetüknek és zavarja őket, de büszkék, hogy nem az V. osztály tagjai. A IV. osztály tagjait mások “szegény, de becsületes” embereknek tartják. Bérért dolgoznak gyárakban és farmokon, általában kékgalléros foglalkozásokban. A struktúra alján az V. osztály helyezkedik el. A benne élők legtöbbje képzetlen, vagy alulképzett munkás, vagy munkanélküli. Család. Az I. osztály családjai kis létszámúak és stabilak. Szeretik a gyerekeket, de megelégednek eggyel, vagy kettővel. A túl sok gyerek túl sokfelé szabdalná a családi javakat. Ugyanezen okból a házasságkötést más I. osztálybeliek közül tartják kívánatosnak, s az a leggyakoribb. A családméret a II. osztályon át az V. osztály felé haladva növekszik. A szociológusok újabban azt figyelték meg, hogy a IV. és az V. osztályok családjai feminizálódnak. Ez azt jelenti, hogy más osztályokkal szemben az alsó osztályú családokban nagyobb gyakorisággal fordul elő női családfő. A legtöbb esetben ezek gyerekes egyedülálló nők, akik nem házasodtak meg, vagy elváltak, vagy házastársuk elhagyta őket. Képzettség. Gyakorlatilag minden I. osztálybeli felsőfokú végzettségű, a legtöbbjük színvonalas, kevés hallgatót képző egyetemen diplomázott. A II. osztály tagjai hisznek benne, hogy a képzettség a legfontosabb kulcs a sikerhez. A III. osztály tagjai alacsonyabb végzettségűek, de szintén magasra értékelik a tanulás révén történő “előrejutást”. A IV. osztály tagjai ritkán tanulnak tovább középfok után, s kisebb értéket tulajdonítanak a

52


képzettségnek. Az V. osztályban a legalacsonyabb az iskolázottság. Sokan lemorzsolódnak az iskolából és kevésbé tekintik a tanulást előbbre juttató lehetőségnek. A felsőfokú végzettség megszerzésének esélye szorosan kötődik a társadalmi osztálytagsághoz. A felső és a közép-felső osztály tagú családokból mintegy 60 százalékos a továbbtanulási arány, ami a középosztályban már csak 40 %, az alsó osztályban pedig 25 %. Rekreáció. Az I. osztály nem a munkát, hanem a szabadidőt tekinti elsődlegesnek. A leggazdagabb családok menedzsert fogadnak az üzletvitel irányítására, így teljes idejüket a rekreációnak szentelhetik. Gyakorlatilag az összes I. osztálybeli család exkluzív, magánklubok tagja. Az utazás – elsősorban a téli hónapokban és melegebb klímára – fontos szabadidős tevékenységük. A II. osztály tagjainak kevesebb pénzük jut utazásra és szabadidőre. A családi utazások gyakran kapcsolódnak szakmai tanácskozásokhoz és a munkájukhoz kötődő más alkalmakhoz. A munkahelyi elfoglaltságuk gyakran igénybe veszi szabadságukat és hétvégéiket. A III. és a IV. osztály tagjai sok kirándulást tesznek autóval, parkokat és pihenőhelyeket látogatnak a szomszédos területeken. Mindkét osztály sok szabad idejét tölti lokálisan, sportkörökhöz csatlakoznak. Az V. osztály társadalmi élete kimerül a szomszédoknál tett informális látogatásokban és a nyilvános szórakozóhelyeken való italozásokban. Életstílus és attitűdök. A társadalmi osztályok között különbség érzékelhető abban is, mennyire törekednek a “társadalmi létrán való felkapaszkodásra”. Az I. osztály tagjai eleve magas helyet foglalnak el. Olyat, amit rendszerint már szüleik vívtak ki maguknak. Az I. osztály tagjai részben a fentebb jutásra törekvés hiánya magyarázza, hogy a formális tanulást viszonylag kevéssé tekintik fontosnak. A II. osztály tagjai tanulnak legtöbbet, mivel a képzést tekintik legalapvetőbbnek társadalmi rangjuk emeléséhez. A III. osztály a II.-hoz hasonlóan erős aspirációkkal bír az előrelépés iránt és ők is az előrejutás eszközének tekintik a tanulást. A IV. osztály tagjai kevesebbet tanulnak; a IV. osztály családjaiban elsősorban a szülők ösztökélik gyermekeiket az iskolák jó befejezésére és a szabadidős tréningeket, továbbtanulást is erősen szorgalmazzák. A társadalmi osztályok politikai hiteiket és viselkedésüket tekintve is különböznek. A konzervatívabb nézetek általában az I. és a II. osztályban jelennek meg. Az I. és a II. osztályok tagjai erősen üzleti irányultságúak és általában liberálisabb beállítottságúak. A III. és a IV. osztályokban nagyobb számban támogatják az erős szakszervezeteket. Kedvelik a kormányzat szerepének erősödését a gazdasági ügyekben és a nagy üzletek szorosabb szabályozását szeretnék. Ha az V. osztálynak van politikai véleménye, azt a III. és a IV. osztálytól veszi át. Az V. osztály a legkevésbé hajlamos elmenni szavazni; nem érdeklődik sem a nemzetközi, sem a lokális politika iránt. Az I. és a II. osztály nemcsak szavaz, de közvetlenül is részt vesz politikai ügyekben. Az állami és a nemzeti hivatalokban azonban általában nem az I., vagy a II. osztály tagjai csinálnak karriert.

A munkásság Fentebb írtuk, hogy a borsodnádasdi munkások egy része már polgáriasult életkörülmények között érezhette magát a 20. század elején az Ózd-Rimamurányi RT dolgozójaként. Őket a korabeli munkásmozgalom rendszerint „munkásarisztokráciának” nevezte. A munkásságon belül igen kis résznek jutott ugyanis osztályrészül ilyen konszolidált, az előrelépést is lehetővé tévő életmód. A korabeli fotókon csokornyakkendővel, ciliderrel és fehér ingjük ujját felhajtva, karba tett kézzel szereplő munkások öntudatosan néznek a kamerába. A 53


szakmunkások és a termelési folyamatok szűk keresztmetszeti pontjain dolgozó munkásokat a munkaadók rendszerint jobban megfizetették, megbecsülték, igyekeztek visszatartani őket a munkásmozgalmi szerveződésektől és a radikális követelésektől (sztrájkoktól, megmozdulásoktól). Lakáskörülményeik megközelítették a tisztviselői kar színvonalát. A nagyvárosokban ők foglalják el a belvárosi bérházak lakóövezeteinek jobb lakásait. Magyarországon az iparfejlődés sajátosságai miatt a munkásság a 20. század közepéig erősen megosztott volt; a viszonylag kis létszámú „munkásarisztokrata” réteg mellett óriási számban dolgoztak a paraszti sorból alig kilépett segéd- és betanított munkásrétegek. Életmódjukra a nélkülözés mellett a paraszti- és a munkás-értékek keveredése volt jellemző. A városfejlesztési és lakáspolitikai sajátosságok miatt pedig ez a kettősség – az úgynevezett „szocialista iparosítás” idején, sőt azt követően, az 1980-as évekig – meghatározta életvitelüket. A Szelényi Iván által elnevezett paraszt-munkások, a hét közben a városi iparban dolgoztak, hétvégén a háztájiban paraszti munkát végeztek; a kétféle munkavégzés ellentmondásai és a heti, vagy napi ingázásuk határozta meg érdekeiket, cselekedeteiket, művelődési szokásaikat stb. A fővárosba költözést a lakáshiány mellett adminisztratív rendelkezések is nehezítették, a városi munkahelyekre áramló munkás tömegek javas az agglomerációban jutott lakhelyhez. Akinek mégis sikerült a városban - egy „panelban” - lakást „kapnia”, azt rendszerint ideiglenesnek tekintette, igyekezett valamilyen „hobbikerthez” jutni, ahol kiélhette kertészkedési hajlamait.

Pauper rétegek A városi koncentrálódott nyomor új jelenség, rémisztő tapasztalat volt a társadalom tagjai számára. Korábban a falvakban, a „mindenki ismer mindenkit” típusú közösségek felelősséget tudtak vállalni minden önhibáján kívül leszakadt tagjuk megélhetéséért. A vidéki megélhetési lehetőségekből (vagyis a mezőgazdasági termelésből) és így a vidéki segítő hálózatokból kirekesztett emberek előbb az országutakra és a dologházakba szorultak (ld. 1601-es angliai Szegénytörvény), majd a városi munkalehetőségek létrejöttével a városi nyomornegyedekbe tömörültek. A városok ugyanis nem tudták megfelelően fogadni a beáramló embereket; rájuk mint munkásokra, szükség volt, mint lakosokra azonban nem. „A zsúfoltság, a közszolgáltatások hiánya elképesztő higiénés állapotokat szült, melyek a késő középkori viszonyoknál sokkal rosszabbak voltak. Míg a XVI. században az angol városokban büntetendő vétség volt a szemetet az utcára dobni, és disznót tartani, most mindez természetessé vált, és miután senki sem gondoskodott a rendszeres szemétszállításról, leírhatatlan bűzös, mocskos lett a város. A munkásnegyedek lakóházainak alagsorában voltak a disznóólak és az árnyékszékek, melyek elképzelhetetlen bűzt árasztottak. És még fokozni lehetett e borzalmat, az árnyékszékek hiányával. Mumford említi a …. könyvében, miszerint 1843-ban Manchester egyik körzetében 7 ezer lakosra 33 árnyékszék jutott.” (Barakonyiné, 1997: 128. old.) A városba érkező tömeg nyomora nem csak magukra a szegényekre, hanem a konszolidált, vagy kifejezetten jó körülmények között élő rétegekre nézve is veszélyeztető tényező volt. Vezetékes víz és csatorna híján a szükséglakások a fertőző betegségek kiinduló helyei voltak, márpedig a betegség terjedése nem veszi figyelembe a társadalmi választóvonalakat. A nyomorgó és éhező, a kisközösségi segítő hálózatok és kontroll alól kirekesztett emberek körében érthetően megnőtt a bűnözés, és természetesen nem csak a sorstársaikkal szemben 54


elkövetett bűnesetek fordultak elő. A munkásmozgalom kialakulásával pedig újabb veszélyeztető tényezőként lépett elő a politikai feszültségek sztrájkokban, megmozdulásokban, tüntetésekben kirobbanó megnyilvánulásai, amik a társadalom egészének (benne a gazdaságnak is) a működését, folyamatosságát veszélyeztették. A társadalom felvilágosult rétegei számára nyilvánvaló volt, hogy a problémát nem lehet egyszerűen, csupán közegészségügyi, közrendészeti kérdésként kezelni.

Szociális gondozás a kora-kapitalizmus idején A tömegek állati nyomorát látva a korabeli megfigyelők megdöbbentek, és már csak önvédelmi reflexként is aktivizálódott bennük egy fajta segíteni akarás. A jótékonykodás – még ha szervezett formában zajlott is, mint például az Üdvhadsereg akciói - a középkori alamizsna-adáshoz hasonlított sok vonásában. A segítségnyújtást a benne részesülendő jó magaviseletéhez kötötte. A segélyt az erkölcsi fölemelkedés eszközének gondolta, ami időben állandó köteléket kellett teremtsen "cserekapcsolatban" részt vevő felek között. A "szegényember meglátogatója" megmarad a személyes kapcsolatnál (igaz, e kapcsolatnak nem szabad esetlegesnek, alkalminak lennie, biztosítani kell az állandó figyelemmel kísérést), eseti szociális gyógykezelésre szorítkozik, meghatározott helyzetekre tartalékolt krízisintervencióra. … [Ugyanakkor] kiterjed a szükségletek felmérésére, a segélyforrások fölhasználásának ellenőrzésére … A kezdeményezők szemében ez a fajta gyakorlat tökéletesen pótolja a segélyezéshez való jogot. A jótékonyság erénye által vezérelt diagnózis dönti el, ki részesüljön segélyezésben, s milyen formában részesüljön abból. (Castel, 1998: 223-224. old.). Ez a fajta „gyámsági kötelék” függőséget teremt a segélyadó és a segélyt elfogadó között. Személyes jellegéből adódóan pedig a segélyező jóindulatán, a segélyhez jutó „jó magaviseletén” múlik a folyamatossága. A munkahellyel rendelkező, de elesett helyzetű emberek szociális segítő „intézménye” volt - a korábban, a gyárvárosok című fejezetben már érintett „intézmény” - a vállalati patronázs, a munkahely által adott szociális előnyök. Ez, a szintén a munkás „jó magaviseletéhez” és makulátlan munkavégzéséhez kapcsolódó rendszer szolgálati lakást, kedvezményes áruvásárlást, az átlagosnál jobb színvonalú oktatást stb. adott a dolgozóinak, és ezek ideiglenes, vagy végleges megvonásával büntette a dolgozó „hálátlanságát”. A Rimamurány-Salgótarján Vasmű példáján írja Szabó Zoltán (1986: 153. és 161. old.) az 1930-as évekből: A völgyben a közlekedést a vállalat tartja a kezében, mert övé az iparvasút Ózd és Nádasd között és csak az közlekedhetik rajta, akinek a vállalat engedélyezi. Ő a vallásos élet segítője, a kulturális élet támogatója, a közigazgatás nehézségeinek elsimítója, a falvak megsegítője, az utak építője, az emberek kenyéradója, a templomok emelője, a patakok szabályozója, a válások megakadályozója, a gyermekek iskoláztatója, a fürdők építője, a táj ura és a nép parancsolója. …

55


„ma az Ózd-borsodnádasdi völgy társadalma roppant furcsa képletet mutat, melyben különös egyvelegben találkozik a szociális helyzet viszonylagos jósága és a társadalmi struktúra lehetetlensége. A vállalat ugyanis a jobb helyzet mellett egy szigorú függőségi rendszert is kiépített, munkásait jól megfizeti, de a munkásainak szabadságát jelentékenyen korlátozza. Emberhez méltó magánéletre ad módot a munkásnak, de bele is szól ebbe a magánéletbe. A háború előtt, ha egy munkáscsaládban valamelyik lánynak törvénytelen gyereke született, az egész családnak mennie kellett és még ma is beleszól a vezetőség a munkások házassági terveibe, a gyermekek nevelésébe”. A vállalati patronázsnak ezt, a munkahelyhez kötő, már-már feudális, rendies jellegét hangsúlyozza a könyvében Robert Castel is, amikor így fogalmaz: „az üzem az a terep, ahol a patronázs gondolata a legerőteljesebben szökik szárba, egyszerűen azért, mert a vállalatvezetőnek gyakorlatilag korlátlan és senkivel meg nem osztott hatalma van a munkások fölött” (Castel, 2998: 229. old.). A intézményesedett segítés harmadik típusa a dolgozók, a munkások saját szerveződései: a segélyládák és a szakszervezetek. A középkori céhekben kidolgozott önsegélyezési forma – a céhládák gyakorlata – a nehézipari munkások körében vert elsőként gyökeret (bányász társládák). A szövetkezett munkások havi bérük egy részét a „társládában” gyűjtötték, és ha közülük valakit valamilyen sorscsapás (betegség, baleset, halál) ért, a pénzalapból segélyezték őt, vagy a családját. Ezt az önsegélyezési-biztosítási formát néha a munkaadók is segítették, akár pénzalapokkal is kiegészíthették az összeget, de gyakran tiltották, a piaci versenyszituációt torzító tényezőként értékelték. A szakszervezetek mint formálisan megszervezett testületek … gyakran szakmunkások baráti klubjaiból, találkozó helyeiből alakultak ki. Gyakran segélyalapot hoztak létre egymás kölcsönös segítésére betegség vagy munkanélküliség esetére, vagy a munkakeresés miatti utazás támogatására. Természetes volt, hogy az ilyen klubok kölcsönösen segítették tagjaikat a munkafeltételeikről szóló tárgyalásokban. Nem csak a bérszínvonal és a munkaórák szolgáltak témaként, hanem az elfogadható szabályok, az előállított munkatermék mennyisége (a terméknorma) az igazságos munkamennyiség szempontjából. A „trade union” [szakszervezet] elnevezést először talán NagyBritanniában használták az ilyen kicsiny szakmai kluboknak a munkások közös érdekeit védő tevékenységére egy egész városban, esetleg nagyobb területen. Maguk a klubok kicsik voltak, elsősorban nyilvános kocsmákban működtek a munkások lakhelyéhez közel, és gyakran alkalmaztak egy „landlord”-ot is a közös pénzalap kezelésére. Az ilyen kis klubok nemigen voltak képesek szabályozni a bérszínvonalat és az általános munkafeltételeket. … A szakszervezetek később a fejlődés egy újabb, előkészítő szakaszán mentek át. Az első periódusban az „igazságosabb” elosztásra koncentráltak, majd lassan konstruktívabb munkára tértek át. A hangsúly eltolódott; a verseny korlátozása helyett a versenyben való helytállás képességének erősítése lett a cél. (Cole, 196: 177. old.). Végül is az önsegélyezésen és/vagy a kötelező járulék-befizetéseken alapuló társadalombiztosítás megszervezése jelentett új, modern – bár korántsem teljes és végleges „megoldást” az új szegénység problémáira. A lényege azonban mégis az, hogy állampolgári és/vagy járulék-fizetési alapon, járandóságként jogot biztosít(ott) a rendszeres, kiszámítható összegű járadékokra.

56


A városi kultúra A város ma is a bibliai Bábelhez hasonlít. A kreativitás, az újítás, a modernitás, a kulturális igényesség, a szabadság és a sokszínűség kirobbanási pontja; és egyben a hajléktalanság, a koldulás, a kábítószerezés, a bűnözés, az erőszak, az alacsony színvonalú tömegkultúra melegágya. Régi vita tárgya, hogy a negatívumok a gyors változással járó jelenségek-e, vagy pedig a városi élet állandó és maradandó jellemzői.

A glokalizáció A nagyvárosi mindennapi élet egyszerre jeleníti meg a globális (a kozmopolita) és a lokális (lokálpatriota) kultúra kölcsönhatásait. A nagyváros különböző népek találkozóhelye is: "bennszülötteké", bevándorlóké, turistáké, a legkülönbözőbb szintű és mélységű hovatartozással rendelkező csoportoké. A nagyváros a kulturális sokszínűség és interkulturalitás, következésképp a kulturális kreativitás gyűjtőhelye. A globális világ gazdasági és hatalmi főszereplői otthonosan mozognak a nemzetközi szimbolikus formák és stílusok között, amik megmutatkoznak az építészeti-, a gazdaságszervezési, a fogyasztási stb. kultúrában egyaránt. Ami az életstílusukat illeti, a magasabb jövedelem lehetővé (és szinte kötelezővé) teszi a mindennapi esztétika új értékeit, a jó élet újfajta elképzelését. Fontossá válik az élelem helyett a konyhaművészet11, a ruházkodás helyett a divattervező egyéni márkajelzésével ellátott ruházat, a mindig legújabb személygépkocsi mellett a magánrepülőgép; a jogging és a golfpálya-bérlet. A kozmopolita értékrend magában hordja a tértelenség eszméjét. Nem csupán a nemzetközi tőke „szabadon lebegését”, hanem a területi határvonalak és az etnikai-kulturális identitások jelentőségének elhalványodását is értve ez alatt. Előszeretettel alkalmazzák „otthon” is a világban valahol bevált üzleti fogásokat és gazdaságszervezési formákat, nem ragaszkodnak az „bennszülöttek” foglalkoztatásához, a munkaerő értékét nem etnikai hovatartozása szabja meg. Castells az európai városi társadalomról írja: „A menedzserekből, technokratákból és politikusokból álló új elit exkluzív tereket hoz létre, amelyek épp annyira elkülönülnek és eltávolodnak a város legnagyobb részétől, mint a burzsoá negyedek az ipari társadalomban csak mivel a vezető értelmiségi réteg nagyobb létszámú, sokkal nagyobb léptékben. Amerikától eltérően (a legkevésbé amerikai várost, New Yorkot nem számítva), a legtöbb európai nagyvárosban, például Párizsban, Rómában, Madridban vagy Amszterdamban az igazán exkluzív lakónegyedek igyekeznek kisajátítani a városi kultúrát és történelmet, oly módon, hogy a városközpont rehabilitált vagy jól megőrzött területeit foglalják el. Ily módon hangsúlyozzák azt is, hogy ha a hatalom megalapozott és törvényileg biztosított, akkor az elitnek - ellentétben az újgazdag Amerikával - nincs szüksége rá, hogy a 'pórnéptől’ menekülve elővárosi száműzetésbe vonuljon” (Castells, 2005: 522. old.). Javarészt nem ugyanígy globalizál a közép- és a munkásosztály. Márpedig a tőkefelhalmozás mintáinak a fokozott rugalmassága, a munkaerőpiac szerkezetében és a termelésszerveződés terén is jelentős változások következtek be a posztindusztriális társadalomban. Új iparszerveződési formák jelentek meg, miközben visszatérnek az alvállalkozás, a bedolgozói 11

A Buckwell Jelentés egyik megállapítása szerint az európai „népesség nagy része számára az evés sokkal inkább gasztronómiát jelent, mintsem a táplálkozást, vagyis ‘tápanyag-bevitelt’” (Buckwell, 1998: 3.2.2. pont).

57


rendszer és a nem hivatalos munkavállalás régi formái. Ezeknek a szerveződés-mintáknak nagyon különböző jelentései lehetnek különböző helyeken, és megerősíthetik a munkaerőpiac részekre szakadását. A népességcsoportoknak a globalizációs folyamatba történő integrációja különös helyzeteket teremt; a dolgozók vendégmunkásoknak érezhetik magukat a globális iparágakban az „idegen” munkaadók és munkatársak, a „valódi” vendégmunkások között. „Felülről” nézve ezek a foglalkoztatási formák a munkaerőpiac rugalmasságát és hatékonyságát jelentik. Lentről nézve azonban ezek a megélhetési lehetőségek bizonytalanságával egyenlőek. A munkásoknak a globális gazdaságba való integrációja sokszor nem a globális technológia használatát és fogyasztását jelenti, hanem inkább·azoknak az alkatrészeknek az összeszerelését, melyek által az információs globalizáció lehetővé válik mások számára. A városokba ma is áramlik az új betelepülő lakosság, akik így próbálnak bekerülni a kapitalista rendszerbe és/vagy megmenekülni az otthoni szegénység elől. Ez a beáramlás általában az etnikai határvonalak megerősítésével vagy éppenséggel az újbóli létrejöttével járnak. Ez a glokalizációnak12 is nevezett folyamat eredményezi „az információs nagyváros” kettős kötését (ld. Castells, 2005): a munkavégzés a globális játékszabályokhoz, a magánélet a lokális formákhoz igazodik. „Az európai nagyvárosok elővárosi világa társadalmilag igen sokrétű tér, amely a városközpont körül különféle perifériák szerint szegmentálódik. A munkásosztály által lakott hagyományos külvárosok gyakran hatalmas állami lakótelepekké szerveződtek, ahol a lakások újabban magántulajdonba kerültek. Azután ott vannak az új francia, brit vagy svéd elővárosok, amelyeket elsősorban a középosztály fiatalabb tagjai népesítenek be, akik életkorukból adódóan nehezen tudnak behatolni a városközpont lakáspiacára. Ne feledkezzünk meg a régebbi állami tulajdonú lakótelepek külvárosi gettóiról, amelyek kiemelkedő példája Párizs La Courneuve negyede, ahol az új bevándorló népesség és a szegény munkás családok megtapasztalhatják a kizártságot ’a városhoz való joguk’ gyakorlásából. Emellett az európai városok külvárosai az ipari termelés helyszínei is, mind a hagyományos feldolgozóipari ágazatokban, mind az új high-tech iparágakban, amelyek a világvárosi körzetek újabb, környezeti szempontból legkívánatosabb perifériáira települnek, közel a kommunikációs központokhoz, de elkülönülve a régi ipari körzetektől” (Castells, 2005: 522. old.). A mindennapi élet egyre lokálisabb, egyre territoriálisabb, egyre jobban kötődik valamilyen identitáshoz, lakókörnyezethez, etnicitáshoz vagy nemzethez. Eközben a munkavégzés módja, a kommunikáció, a termelés és a szolgáltatás – egyszóval a városi funkciók - tere egyre globálisabb lesz. Ezek a folyamatok az egymásnak ellentmondó társadalmi és gazdasági struktúrákkal rendelkező „kettős város" létezését feltételezik.

A városverseny és a városi kultúra „Miért folyik a városverseny? – teszi fel a kérdést Enyedi György egy tanulmányában, majd azonnal megválaszolja. - Általánosságban persze a város gazdagodásáért, lakói jólétéért, javuló életminőségéért. Konkrétan a cél elérését könnyítő külső források megszerzéséért. A versenyben úgy lehet a sok hasonló adottságú város között előrejutni, ha bővülnek a belső erőforrások, a helyi lakosságot szolgáló intézmények. A verseny elsősorban a mobil tőke, főleg a működő tőke megszerzéséért folyik. … A működő tőke megtelepedése mindenképpen 12

A globalizáció és a lokalizáció összevonásából keletkezett szó.

58


hozzájárul a város gazdagodásához, még ha a profitot a városból ki is vonják: a foglalkoztatást is, a helyi adóbevételeket is, az üzleti szolgáltatásokat is bővíti” (Enyedi, 2004: 91-92. old.). Nos, ebben a versenyben – mint korábban láttuk – jelentős szerepet játszik az adott város történelme, társadalma és kultúrája. A központokat mindig is a gazdasági, katonai, politikai, kulturális erők rendkívül magas koncentrációja jellemezte. „Ez a koncentráció úgy jött létre, hogy a kialakulófélben lévő központ a gazdasági, politikai és kulturális javak és energiák óriási tömegét szívta fel magába a lehető legszélesebb körből (Athén és Róma a Mediterrán medencéből, London és New York az egész világból). Az anyagi és szellemi javaknak ebben a roppant koncentrációjában azután megindult a különféle erőknek egy olyan intenzív kölcsönhatása, láncreakciója, amely új gazdasági, politikai, társadalmi intézményeket, kezdeményezéseket, új megoldásokat, életstratégiákat, új formákat és minőségeket hozott létre. Amikor ez a folyamat elért egy bizonyos kritikus szintet, a központ elkezdte szétsugározni a világba mindezeket az értékeket. Gondoljunk csak arra, ahogyan a görög hatalom, tudás, civilizáció szétsugárzott a földközi-tengeri medencében és azon túl is; ahogyan a római közigazgatás és jog szétsugárzott Európában; vagy ahogyan az angol majd később az amerikai gazdasági és társadalmi technikák összessége (gőzgép, demokrácia, parlamentarizmus, piacgazdaság), vagy az ott kialakult világszemlélet, életforma, kultúra szétsugárzott a világban. Amíg ez a felszívó-tömörítő-megújító-kisugárzó mechanizmus működött, addig az illető város, városállam, ország megőrizte központi helyét s hatalmát” (Hankiss, 2005.). Ahelyett pedig, hogy egyesével listázzuk ennek a felszívó-tömörítő-megújító-kisugárzó mechanizmusnak a nélkülözhetetlen alkotóelemeit, szemléltetésként vegyük szemügyre, mit hiányol a főváros versenyképessége szempontjából Hankiss Elemér Budapest kultúrájából. Mert – amint a kritikus szemléletű szociológustól már megszokhattuk – e téren is hosszabb a hiányok listája, mint a meglévő dolgok leltára. A felsorolás végeredménye, hogy „munkaerőnk képzettsége, intézményrendszerünk, társadalmi viszonyaink, életmódunk, mentalitásunk viszonylag szerény mértékben képes idevonzani a világban keringő anyagi és szellemi javakat, s amit idevonz, arra itthon van szükség, nem jut belőle arra, hogy a régióban komoly gardasági szerepet játsszunk velük” (Uo.). A magyar társadalom zárkózott társadalom – állítja Hankiss. Egyrészt nem eléggé mobil, nem nyitott a világra, nem mer bátran elindulni „világot látni”, „szerencsét próbálni” mint a mesebeli legkisebb királyfi. „A világra való nyitottságra, vállalkozó kedvre, a vitorlabontás bátorságára és örömére már az óvodában, iskolában, egyetemen, a felsőoktatásban, a médiumokban kellene rászoktatni, tanítani, buzdítani a gyerekeket és a felnőtteket. Nem tesszük” (Uo.). A zárkózottság mellett a befelé fordulás is hozzájárul önként vállalt elzártságunkhoz. Jóval kevesebbet tudunk szomszédainkról, azok történelméről, irodalmáról, gazdaságáról, mint Európa távolibb országairól. Nem is nagyon érdeklődünk irántuk. Még az üzletemberek is a nyugati piacok felé fordulnak, kevésbé érdekli őket, mi történik a szomszédban, vagy a Balkánon. Márpedig a városverseny egyben regionális verseny is; a város nem mozdulhat sokat előre a hátországa nélkül. Ha másért nem, hát az egyszeri politikus bölcsessége okán érdemes végiggondolni a vezetés pozíciójáról mondottakat: „menet közben körülnézek, jönnek-e mellettem a többiek”. (Vegyük észre: nem „hátra”, hanem „körülnéz”.) Egy régió vezető települése nem hagyhatja figyelmen kívül a hátországa igényeit, szükségleteit, eredményeit, hiányait és kapacitásait stb., de hogy még csak ne is érdeklődjék

59


iránta….! Hankiss szavaival: „Mintha még mindig balga elődeink gőgös szállóigéjét fújnánk: Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita (Magyarországon kívül nincs élet, ha van is élet, az nem ilyen [nem igazi])” (Hankiss, 2005). Ezt az elzárkózó befelé fordulást fejleszti ki az oktatási rendszerünk és segíti erősen provinciális médiánk. Ezt a szomszédok iránti vakságot jelzi és erősíti, hogy nincs Magyarországon olyan humán és társadalomtudományi képzés, amely világszínvonalon hasonlítaná össze és interdiszciplináris alapon elemezné a térség múltját és jelenét, alapvető problémáit és trendjeit (ahogyan például a XX. század elején alig-alig volt párja a magyar orientalisztikának). Az informáltság hiánya nem csak a szomszédos országok és a régió ügyeire és helyzetére vonatkoznak. Az emberek az őket személyesen érintő legfontosabb információkhoz sem jutnak hozzá, vagy nem járnak utánuk. A diákok nem ismerik az ösztöndíj-lehetőségeiket; a gazdálkodók figyelmét a falugazdászok hívják fel olyan feladatokra és lehetőségekre, amik nélkül támogatásoktól esnének el; a vállalkozók a határidő lejárta előtt pár nappal értesülnek pályázati kiírásokról, és folytathatnánk a sort. Az Uniós csatlakozás előtt a leendő tagországok mindegyike hangyaszorgalommal gyűjtögette a régibb tagok információit és tapasztalatait, hogy azok nagy részét megoszthassa polgáraival. A magyar állampolgárok java része tájékozatlanul vált Európai Uniós polgárrá. A vendégszeretet hiánya címmel felsorolt hiányosságok egy részét igazságtalannak érzem Hankiss részéről. Ott ugyanis nem annyira a vendégek szeretetéről, mint inkább a vendégekkel bánni tudás jártasságáról van szó. Hankiss szerint ugyanis „általában véve sem szeretjük az ’idegeneket’. Lehet, hogy a magyar vendégszerető (egyébként szinte minden nemzet, nép ilyennek látja saját magát), de hogy az ország nem vendégszerető, az biztos. Aki nem hiszi, próbáljon ukránként, szerbként, bosnyákként belépni a magyar határon: nem fogadják tárt karokkal, nem üdvözlik ukrán, szerb, bosnyák zászlók, kedves hoszteszek, nem érezheti magát szívesen látott, megbecsült vendégnek. Vagy képzeljük bele magunkat egy magyarul nem beszélő turista vagy üzletember helyébe, aki akár csak Budapesten szeretne eljutni ide vagy oda, de nem talál útbaigazítást, aki viszolyog a szemetes utcák és koszos lépcsőházak láttán, akit legorombít az ellenőr, átver a taxis és a pincér, és akinek magyarul gagyog a rendőr. Ilyennek képzelik az emberek régiójuk központját?” Amíg egy államban, egy városban „a felszívó-tömörítő-megújító-kisugárzó mechanizmus működött, addig az illető város, városállam, ország megőrizte központi helyét s hatalmát” – idéztük korábban Hankiss kiinduló tézisé. A hiányok felsorolásából viszont az derül ki, hogy a „megújító-kisugárzó” szerepünk sem tökéletes. Az utolsó világhírt szerzett magyar találmány – amiről a magyar közvélemény tud - a Rubik kocka, harminc éves. Bizonyára ma is születnek felfedezések, újítások, innovációk, ezeknek azonban sem az anyagi, sem az erkölcsi támogatottságuk nem megfelelő. „Mit tudunk ajánlani, nyújtani a régióban élőknek? Nem sokat. Befektetést, működő tőkét? Kismértékben. Gazdasági modellünket? A nyolcvanas években volt erre lehetőség; most már mi is utánzók vagyunk. Pénzügyi-üzleti tudásunkat? Esetleg, ámbár egyelőre nagyobb vonzereje lehet a nyugat-európai, amerikai tanácsadóknak, partnereknek. Kiváló iskolákat, ösztöndíjakat, pezsgő nemzetközi diákéletet, kapcsolathálót, a világpiacon keresett tudást és készségeket, a világra nyitott ablakokat, kapukat? Alig-alig. Karrierlehetőségek széles skáláját? Egyáltalában nem. Vonzó, izgalmas, mozgalmas kulturális életet? Béccsel, Berlinnel, Rómával, Londonnal, Párizzsal, de még Prágával vagy Varsóval sem igen tudunk versenyezni. Polgári jólétet? Legfeljebb keveseknek. A jól működő demokrácia modelljét? Ma még nem. Békés, civilizált, toleráns, eleven szellemű, kreatív társadalmi környezetet? Nem igazán. Azt az érzést talán, hogy itt van a világ egyik eleven, dinamikus gazdasági és 60


szellemi központja, ahol a fontos dolgok történnek? Egyáltalában nem” (Hankiss, 2005: 29. old.). A lehangoló leltár idézésének a célja nem a nemzeti büszkeségünk le-, vagy felhorgasztása, hanem a városversenyben jelentős szerepet játszó kulturális-társadalmi meghatározók felsorolása, még ha hiánylistaként is. (Hankiss egyébként jó pedagógusként pontokba foglalva felsorolja a feladatokat is az írása végén.) A másik cél annak szemléltetése, hogy a városversenyben valamilyen előrelépés, jobb pozíció megszerzése nem csak épületek, intézmények, infrastruktúra felépítését igényli, hanem hosszan (akár évtizedig) tartó tudatos felkészülést össztársadalmi szinten a regionális központ, vagy a kapuváros funkció megfelelő beteljesítésére.

Összefoglalás A 20. századi (nagy)városi társadalom jellegadó szereplői a polgárok, illetve a polgárság, vagy még pontosabban a polgárosodás folyamata. Egy olyan érték- és szerepvállalásról van szó, ami a teljesítmény- és verseny-orientált társadalomban egy városi rétegből lassan az egész országra kiterjedő érvényességű lehet. A középosztály – a városi társadalmak jellemző új lakossági csoport – erősen rétegzett, és rétegzettségének megfelelően eltérő érték- és szereprendszert testesít meg. Az amerikai osztály-kategorizálás, amely nem csak a tulajdon-, vagy a jövedelmi viszonyokat, hanem az életmód- és életstílus-beli eltéréseket is figyelembe veszi, jól alkalmazható az európai középosztály leírására is. A munkásság kialakulásától fogva nem homogén csoport. Európa innenső felén „munkásarisztokráciának” nevezték azt viszonylag stabil helyzetű szakmunkás réteget, amely nem osztozott a kapitalista munkaerőpiac szegélyén éppen csak megkapaszkodott betanítottés segédmunkási tömegek nyomorában. A jóléti állam kiterjedésével azonban a munkásság egyre nagyobb része emelkedhetett az öntudatos és biztos anyagiakkal rendelkezők, a „polgárosodottak” klubjába. A város, a több és többféle funkciót beteljesítő központi hely (ld. Christaller) és innovációs központ az ezredfordulón bekövetkezett változásoknak köszönhetően még színesebbé vált. A globális elit lakó- és működési helye (globalizálódás), és egyben a vidékről és a szegényebb országokból beáramló lakosság munkavégző terepe. Az utóbbi, gyakran etnikailag is színes városi rétegek a munkavégzésükben egyre inkább a globális kapcsolatrendszer „alkatrészeiként” működnek; míg mindennapi magánéletükben és identitásukban erősen lokálisak. A városversenyben egyre fontosabb meghatározó az adott városok sajátos légköre, városi kultúrája; vonzereje vagy annak hiánya. Ez a kultúra sok összetevős és csak hosszú idő folyamán változtatható kedvezőbb irányban.

61


Ötödik fejezet: Szociológusok a városi életmódról Korai szociológusok A szociológia egyik alapkérdése kezdetektől a „társadalmi statika” és a „társadalmi dinamika” problémája. Az ipari nagyvárosokba özönlő emberek, mint a futóhomok szélfútta szemei, látszólag egymáshoz nem kötődő, semmilyen szabályszerűséget, szerkezetet nem alkotó, folytonosan változó, nyüzsgő „homokkupac”-városokat hoztak létre. A hirtelen növekedő városokban különösen érdekes a „statika” kérdése: nevezetesen, hogy mi tartja össze a társadalmakat, mi lenne a városi társadalmak „ragasztóanyaga”; hogy mi készteti az embereket a szabálykövetésre.

Ferdinand Tönnies A városi társadalomról szóló korai szociológiai munkák sorát annak ellenére Ferdinand Tönnies „Közösség és társadalom” (1983) című könyvével kell kezdenünk, hogy az nem kifejezetten a város és a falu, hanem a modern és a tradicionális társadalomszerveződés, a prekapitalista és a kapitalista formációk összehasonlításáról szól. Ugyanakkor Tönnies kérdésfeltevése hosszú ideig meghatározta a városi társadalmakról folyó vita egyik alapkérdését; nevezetesen, hogy igaznak tekinthető-e a városi ember atomizáltsága, a közösségek eltűnése a városokban. Elemzésében, amit 1887-ben publikált először Németországban, megkülönböztette egymástól a Gemeinschaft -ot (az egymást ismerő emberek közösségét) a Gesellschaft-tól (az egymás számára idegen emberek szövetségétől). A közösségben (Gemeinschaft) szoros személyes (interperszonális) kapcsolatok kötik össze az embereket, akik a közösség mint egész értékei és érdekei felé orientálódnak, s a közösség egészéhez való tartozás erős érzésében osztoznak. A társadalmi élet a család körül koncentrálódik, a rokonsági kötelékek erősek. A közösségben az emberi kapcsolatok alapját az adja, hogy mindenki személyesen ismer mindenki mást, és pontosan tudja mindenki más pozícióját a közösségben. Egy ember értékét az adja, hogy ő ki, nem pedig az, hogy mit csinál. Más szavakkal: a státusz beleszületettségi, nem pedig teljesítmény-elvű. A közösség tagjai viszonylag immobilak, fizikai és társadalmi értelemben egyaránt. Az egyének nem utaznak messze a születési helyüktől, és nem emelkednek messzire a társadalmi hierarchiában. Ezt a statikus jelleget erősíti a közösség viszonylag homogén kultúrája, ami a szerepek nem-konfrontáló jellegére és az emberi viszonyok intim, személyes jellegére építkezik. A közösség moráljának őrzői-védői - a család és az egyház - erősek, jól internalizált és tisztán megfogalmazott viselkedési szabályokkal működnek. A közösségi érzés, valamint a tisztán és tartósan ható lojalitás a térhez és az ott élő emberekhez kötődnek. A közösség így a mozdulatlanságot erősíti, s megnehezíti, hogy az emberek elmozduljanak a születésük által kijelölt presztízs- és gazdagsági pozíciójukból. A közösség tradicionális szerveződése a szeretett hely hagyományait és erkölcseit életben tartó érzelmi szemléletet erősíti. Egyben ez az erkölcsi kód segíti a közösség életben maradását is, mivel minden eltévelyedést morális feszültséggel terhelt komoly bűnként kezel, s mivel a közösségben mindenki pontosan ismeri

62


mindenki más pozicionális helyét és az adott helyhez kapcsolódó szerepkészletét. Mindez az ügyek, a problémák és a magyarázatok megszemélyesítéséhez vezet. A társadalomban (Gesellschaft) ugyanakkor a kapcsolatok személytelenek és gyakran az emberek egymás iránti érdekkötődésein, nem pedig érzelmi elkötelezettségein alapulnak. Az emberek nem szükségszerűen osztoznak közös értékekben, s sokkal inkább individuális, mint csoportcélok orientálják őket. A hagyomány és a szokás már nem bír erős befolyással az egyének viselkedésére, a rokonsági kötelékek már nem tekinthetők a társadalmi szerveződés legfontosabb bázisának. Röviden: az urbanizáció magában hordozza az erős interperszonális kötelékekkel bíró közösségek gyengülését, és hogy a közösséget felváltja az egyének érdektársulása, ahol a legtöbb kapcsolat személytelen és ideiglenes. A társadalom nagy méretekre, személytelen és szerződéses kötődésekre utal, ahogyan az - a 19. századi szociológusok látásmódjával megegyezően - egyre terjeszkedik a közösség kárára.

Émile Durkheim Hasonló, a múlt közösségei iránti nosztalgiával viszonyul a modern (és a városi) társadalom új jelenségeihez a francia Émile Durkheim is, amikor arról ír, hogy a régi „mechanikus” (beleszületett szerepek révén meghatározott) szolidaritás helyébe az „organikus” szolidaritás lép. Az organikus itt azt jelenti, hogy a beleszületett státuszokból és az életkorból mechanikusan következő feladatok helyett a modern munkamegosztás szabja meg az emberek egymáshoz kapcsolódását. Mivel mindenki csak egy-egy részét végzi a megélhetéséhez szükséges tevékenységeknek, az emberek érdekeik mentén hangolják össze a tennivalóikat. Durkheim értelmezése szerint a társadalom „ragasztóanyaga” változott meg. Korábban a mindenki ismer mindenkit típusú közösségekben a személyes kapcsolatok a kötelesség- és felelősségérzet, s szolidaritás és együttműködés hálójába vonták az embereket; a segítségnyújtás automatikusan (mechanikusan) járt mindenkinek (bár egyáltalán nem bőségesen), aki a közösség tagja, és aki önhibáján kívül nyomorult volt. Durkheim elsősorban ezt a szolidaritást hiányolta a modern társadalmakban, ahol az együttműködés az egymáshoz kapcsolódó önérdekek együttműködése. Durkheim és Tönnies így elsősorban a segítő-óvó kisközösségeket siratta a modern (a városi) társadalmakban, és ezek hiányának a jeleit az új típusú szegénységben fedezték fel. Ez a reménytelen és mélységes nyomor a kortársak többségét is megdöbbentette. Napjainkban Robert Castel „kirekesztődésnek”, „kiilleszkedésnek” nevezi azt a jelenséget (Castel, 1998), amikor valaki már nem része egy óvó-védő kisközösségnek, de még nem része egy új (rendszerint a munka világához kapcsolódó) létbiztonságot garantáló szisztémának sem. Az új, városi szegények most már a társadalom kellős közepén jelennek meg, koncentráltan, a betegségek terjesztésével és a közbiztonság veszélyeztetésével rémisztve el a társadalmat. „A népi nyomor olyan, történetileg előzmény nélküli arcát fordítja ugyanis a társadalom felé, amely nem merül ki az anyagi nyomorúságban - ehhez most már mélységes erkölcsi lezüllés is társul. Egyfajta új ’antropológiai’ létfeltétel-együttes bontakozik ki, melyet az ipari társadalom termel ki - a barbárságnak valami új formája, amely nem annyira a civilizáció előtti vadság állapotához való visszatérést jelenti, mint a modern élet - elsősorban a városi létformához kötődő - deszocializációjának állapotát” (Castel, 1998: 199. old.). Nem haszontalan hangsúlyoznunk, hogy a társadalomtudományok éppen a rémisztő (és a konszolidáltabb társadalom-részeket is veszélyeztető) nyomor terepén tették meg első, kezdeti lépéseiket. A regény-irodalom (Victor Hugo, Dickens stb.) nagy alakjait követően az elsők között például Engels szembesít Manchesternek a rémálom-iszonyatú, de tudományos igényű leírásával „A munkásosztály helyzete Angliában” lapjain (Marx, Engels, 1958). A 19. 63


században azonban már tökéletesen precízen megfogalmazott "pályázati felhívások" nyomán is születtek tanulmányok a nyomor okainak és következményeinek leírására.. Ilyen volt, például, 1838-ban az Académie des sciences morales et politiques pályázata is: "Pozitív megfigyelések nyomán tisztázza, milyen lakosságelemekből tevődik össze Párizsban vagy bármely más nagyvárosban a népességnek az a része, amely bűnei, tudatlansága és nyomora miatt veszélyes néposztályt jelent; mutasson rá, mely eszközök állhatnak az államigazgatás, a vagyonos vagy jómódú emberek, az értelmes és szorgos munkások rendelkezésére, hogy e veszélyes és romlott osztály jobbításában eredményesek lehessenek" (Idézi Castel, 1998: 204. old. lábj.). Az amerikai Louis Wirth nem a szociális érzékenység szemszögéből, hanem egy fajta általános közösség-felfogás alapjáról értelmezte a korábbi szociológusok munkáit. Szerinte nem az óvó-védő, hanem általában a közösségek vesztek ki a városi (a modern) társadalomból.

Louis Wirth Louis Wirth a városhoz kapcsolta az új, vagyis a kapitalista társadalomra jellemző életmód kialakulását az „Urbanism as a Way of Life” című 1938-as írásában (Wirth, 1973). Wirth szerint a város megkülönböztető jegyei: a mérete, a népsűrűsége és a társadalmi sokszínűsége. Ezek kombinációjából jön létre a városi életmód, ami erősen különbözik kisközösségekben működőtől. A város mérete anonimitást hoz létre, mivel az egyén csaknem lényegtelen egy tömegkörnyezetben, s csupán egy piciny töredékét ismeri a településen élő társainak. Wirth szerint a városban „igen gyengék … azok az érzelmek, amelyek abból fakadnak, hogy az emberek generációk óta ugyanannak a népi tradíciónak a keretei között élnek együtt. Ilyen körülmények között a verseny és a formális ellenőrző mechanizmusok helyettesítik a szolidaritásnak a népi társadalmat egybeforrasztó kötelékeit” (Wirth, 1973: 51. old.). Arisztoteleszt idézve „vaktában való döntésnek” nevezi az amerikai szociológus az ilyen ismeretlenekből álló tömeg formális ellenőrző-irányító mechanizmusainak működését. „Az olyan településen, amely lakóinak száma túl nagy ahhoz, hogy … mindenki egy helyen egyszerre összegyűlhessen, szükségessé válik a közvetítő közegeken keresztüli érintkezés, és az egyéni érdekeknek a képviselőkön keresztüli kifejezése” (Wirth, 1973: 53. old.). A népsűrűség speciális kontaktusba kényszeríti az embereket. Olyanokba, amik egy-egy szerepre egyszerűsödnek - mint a postás, vagy egy kereskedő -, a szerepek elszakadnak a szerepeket hordozó személyiségektől, a személytelen szerep-beteljesítésre korlátozva az érintkezést. A kapcsolatok ennélfogva racionálisak és kalkulálhatók lesznek, nem pedig fészek-melegek és segítők. A népsűrűség másik következménye - ismét az amerikai szociológus szavaival - „a térért folytatott verseny”, ami „olyan nagy, hogy minden területet a lehető leggazdaságosabban igyekeznek felhasználni. A munkahely és a lakóhely elválik egymástól; az ipari és a kereskedelmi létesítmények közelsége mind gazdasági, mind társadalmi szempontból nem kívánatossá teszi a területet ottlakásra. A népsűrűség, a telekár, a megközelíthetőség, az egészségesség, az esztétikai szempont, a zaj, a füst, a szennyeződés hiánya mind olyan tényezők, amelyek szerepet játszanak abban, hogy az egyes városrészek a népesség mely rétegei számára tűnnek kívánatos lakóhelynek” (Wirth, 1973: 54. old.) A város társadalmi diverzitása a sokféle nézőpont és életvitel felismerését teszi lehetővé, s megtöri az egyénnek valamilyen megkérdőjelezhetetlen érték iránti elkötelezettségét. „A 64


különböző személyiségtípusok és életmódok keveredése az értékek relativizálódásához vezet, ez pedig a racionalitás előfeltétele, és az élet szekularizálásának elősegítője” – állítja Wirth (1973: 57. old.). Ugyanez a diverzitás a másik oldalról a tömegtársadalom, a tömegkultúra, vagyis a különbségek összemosása irányába is mozdít. „A városban nem egyénekben, hanem kategóriákban gondolkodunk. Ha sok embernek kell közösen használnia intézményeket és eszközöket, akkor ezeket az intézményeket és eszközöket az ’átlagember’ és nem az egyén szükségleteihez kell mérnünk. A közszolgáltatások, a szórakoztatási, kulturális és oktatási intézményeknek a tömegigényekhez kell igazodniuk” (Wirth, 1973: 57. old.) Röviden: a szorosan kötött vidékies közösség nem élhet a személytelen városban, ahol Wirth szavaival “az óra és a közlekedési jelek a társadalmi rend alapvető szimbólumai”. Az alternatíva az amerikai szociológus szerint a kertváros, ahol a viszonylag jó anyagi helyzetben lévő középosztálybeliek kevésbé elidegenedett társadalmat alakítanak ki.

Georg Simmel A német Georg Simmel úgy fogalmazta meg ugyanezt 1903-ban, hogy a falusi ember a kisközösségében kevés más embert ismer, de azokkal mélyebb, személyesebb kapcsolatban áll; a városi ellenben nagyon sok más emberrel van kapcsolatban, de ezek a kapcsolatok sekélyesek, gyakran egy-egy, vagy kevés funkcióra szakosodtak. A városi kötődések nem személyesek, hanem funkcionálisak. Az egyes egyén a modern társadalomban egyre inkább specializálódott szerepekben – személyisége többi részének fegyelmezett visszaszorításával – vesz részt, és a társadalom ugrásszerűen megnőtt bonyolultsága épp az ilyen fegyelmezett, szerepekben való társadalomszerveződésen nyugszik. A huszadik század közepéig megszületett szociológiai írások elsősorban vagy a kisközösségekből már kiilleszkedett, és a formális társadalombiztosítási rendszerbe még be nem illeszkedett nyomor jelenségeit vizsgálták aggódva a városi társadalmakban; vagy később az egymást ismerő és egymásra figyelő emberek közösségeinek eltűnése miatt aggódtak. Utóbbiak már nem csak a leszakadó embereket támogató-segítő közösségek hiányát panaszolták, hanem a konszolidált helyzetben élők egymás iránti figyelmességének, udvariasságnak stb eltűnését hangsúlyozták.

A huszadik századi nagyvárosi életmód A modern szociológusok rendszerint nagyobb jóindulattal figyelik a várost, s a város által nyújtott új lehetőségeket hangsúlyozzák. Kritikájuk szerint a chicagoi teoretikusok13 (mint pl. Wirth) öntudatlan tévedésben voltak: legtöbbjük kisvárosból származott, s legtöbb kutatásuk Chicagoban a gazdasági recesszió idején zajlott, amikor erősek voltak a rasszista feszültségek és magasak a bűnözési ráták.

13

A Chicagoi Iskoláról részletesebben egy későbbi fejezetben olvashatnak.

65


Stanley Milgram Az amerikai szociálpszichológus elfogadta Wirth alapvető megállapításait a városi társadalom emberformáló erejéről, de mélyebb ismeretekre törekedett a „miértekre” vonatkozóan. Ahogyan írta: „a pszichológusok számára … van valami nem kielégítő Wirth elméletében. A létszám, a sűrűség és a heterogenitás olyan demográfiai tények, amik nem bírnak közvetlen pszichológiai jelentőséggel. Externális tényezők az individuumokhoz képest. A pszichológiának szüksége van egy olyan kapocsra, ami összeköti az egyének tapasztalatait a városi élet demográfiai körülményeivel”(Milgram, 1992: 11. old.). A mentális túlterheltség

Nos, az egyik ilyen összekötő kapocs a mentális túlterheltség. A kifejezést Milgram a rendszerelméletből vette át, a külvilágból érkező impulzusokra reagáló alrendszernek tekintve az emberi személyiséget. Magyarázata szerint a városban élő embert túl sok és/vagy túl gyakori impulzusok érik. Túl sok ahhoz, hogy valamennyire érdemben reagáljon, így a beérkező impulzusok túlterhelik az emberi szervezetet. Az ilyen nagy mennyiségű impulzushoz adaptálódni képtelen szervezet védekező reakciókat alakít ki. Az amerikai szociálpszichológus többféle olyan mechanizmust sorolt fel, amikkel (vagy amik kombinációjával) az ember a túlzott mennyiségi és intenzitású beérkező információkkal szemben védekezik. Ezek

kevesebb időt és figyelmet szán minden beérkező inputra,

szelektál: csak a fontosnak tűnő inputokra figyel (a városi ember ügyet sem vet az utcai betegre és részegre, amikor a tömegen keresztül navigál). Más körülmények között a gyenge, a másokhoz csak felületes formában kötő formákra reagál.

a túlterhelt rendszer az információcsere terheit egy másik félre csúsztathatja; így több figyelme és energiája marad a „saját dolgára”, (a részegekkel, betegekkel foglalkozzanak az erre specializálódott intézmények),

lezárulnak bizonyos „fogadóhelyek”: a városlakók egyre kevésbé szerepeltetik a telefonszámukat a nyilvános listákon, hogy megelőzzék a nem kívánatos hívásokat, egyre több telefonszámra a telefon kikapcsolásával (vagy üzenetrögzítővel) válaszolnak, hogy szabályozhassák a beérkező hívások számát. Így a telefon nemcsak közvetítő csatornaként, hanem sajátos információ-szűrőként is funkcionál. Hasonló szelektáló szerepe van elfoglalt emberek esetében a titkárnőnek (de a szülők is megkérhetik valamelyik gyermeküket, hogy ő vegye fel a telefont). A leggyakoribb és legismertebb mechanizmus azonban a városlakók „barátságtalan modora”, ami arra szolgál, hogy elvegye mások kedvét a kontaktus kialakításától.

Az intézmények köztes pozíciója az egyének és a társadalom között minden modern társadalom jellemzője, de különösen a nagyvárosok társadalmában jellemző, és megvan ennek is a negatív oldala. Az embereket nyomasztja, hogy nincsenek közvetlen kapcsolataik és spontán integrációik maguk körül a környezetükkel. Ez az elidegenedett helyzet „lázadásra” ösztönözheti az egyént (pl. a bevásárlóközpontok kasszáinál ülő hölgyekkel személyes kapcsolatokra törekvő urakat).

A társadalmi felelősség

Az emberek túlterheltsége miatt érzékelhetjük a városokban a társadalmi felelősség hanyatlását mondja – és empirikusan igazolja – Milgram. Megtörtént esetek rekonstruálásával

66


és elemzésével, valamint mesterségesen kialakított környezetben végzett kísérletekkel vizsgálta a városiak segítőkészségét bajba jutott embertársaikkal szemben. A társadalmi felelősség deficitjének legmegdöbbentőbb példája a Queens városban történt Genovese gyilkosság. 1964-ben Catherine Genovese-t az éjjeli műszak után hazafelé egy áprilisi hajnali órában gyilkosa többször is megszúrta. Becslések szerint mintegy 38 ember volt szemtanúja az eseménynek – legalábbis egyes részleteinek –, de egyikük sem sietett a lány segítségére és egyikük sem hívta a rendőrséget, amíg a lány meg nem halt. Milgram az alábbiak szerint elemezte az eseményt: A városi barátságok és szövetségek nem elsősorban a fizikai közelség alapján jönnek létre. Egy kiterjedt baráti körrel rendelkező személy ismeretlen lehet a város más pontjain, akár a szomszédos kerületekben is. Egy városlakónak nem szükségszerűen van kevesebb barátja, mint egy falusinak, de a fizikai távolság miatt nem gondozza folyamatosan a szövetségeit. Miss Genovese-nek pedig azonnali segítségre lett volna szüksége, és a fizikailag jelenvalóktól. Semmi sem szól amellett, hogy a város elszakította volna Miss Genovese emberi kapcsolatait, de a barátai, akik segítségére siethettek volna, több mérföldnyire lehettek a tragédia helyszínétől. Sőt, tudjuk, hogy segélykiáltásait nem egy konkrét személyhez címezte, hanem általában sikoltozott. De csak konkrét individuumok tudnak cselekedni, és ha a kiáltások nem irányultak speciálisan senki felé sem, akkor senki sem érzett személyes felelősséget. A bűntény és a közösség reakció-hiánya abszurdnak tűnik számunkra. A kollektív bénultságot az a hit okozhatta, hogy mindannyian szemtanúk, és egészen biztos, hogy valaki már szólt a rendőröknek (Milgram, 1992: 13. old.). A hátborzongató történet egyik további tanulsága, amit Milgram úgy fogalmazott meg, hogy Miss Genovése „általában sikoltozott”; nem szólított meg senkit személyesen. A konkrét egyénre irányuló – akár csak tekintet révén megvalósuló – kapcsolat azonnal mozgásba hozhatná a személyes felelősség érzetét. Ezért kerülik a városlakók a szemkontaktust például a zebrán áthaladáskor, a gyalogosok és az autóvezetők egyaránt. Milgram kísérleti úton tesztelte azon magyarázatának érvényességét, hogy talán nem is a városlakók közömbössége, hanem csak a barátok fizikai távolléte akadályozta meg Miss Genovese megmentését. Egyetemisták csöngettek be különböző lakásokba azzal a kéréssel, hogy használhassák a lakástulajdonos telefonját. A kisvárosokban 5-6-szor gyakrabban engedték be a lakásukba az idegent és engedték meg a telefon használatát az emberek, mint a nagyvárosok központjában. A cityben lakók 75 %-a zárt ajtók mögött hallgatta a kísérleti alanyok üzenetét és onnan kiabált ki elutasítóan, legfeljebb a ’kukucskálón’ keresztül vizslatta a segélykérőt; miközben a kisvárosi megkérdezetteknek 75 százaléka kinyitotta az ajtót. Szabályok és szankcionálás anonim társadalmakban

A szociológia egyik alapkérdése, hogy mi a társadalom „ragasztóanyaga”, vagyis hogyan biztosítható egy társadalomban a szabályok betartása. Különösen érdekes ez nagyvárosi körülmények között, ahol a be-nem-avatkozás (akár negatív, akár pozitív) új normája uralkodik, amit az emberek nemigen akarnak megsérteni. A férfiak nemigen adják át a helyüket az idős asszonyoknak, vagy ha igen, akkor „úgyis le akartam szállni” mormolják, ahelyett hogy őszintén vállalnák udvariasságukat. Ezek a normák azért fejlődtek ki, mert mindenki érzi, hogy a nagy népsűrűség körülményei között jobb, ha az ember nem ártja magát 67


mások dolgába, hiszen az folyamatos taszításhoz, frusztrációhoz és más reakciókhoz vezethetne. Milgram zseniálisan egyszerű kísérlete a sorbanállás jelenségére irányult. A sorbanállás – állítja - egy kis méretű társadalmi rendet intézményesít ideiglenesen, aminek három megkülönböztető jellemzője van. Az első funkciója szerint szabályozza annak sorrendjét, ahogyan az emberek bizonyos javakhoz, vagy szolgáltatásokhoz hozzájutnak. A második funkció a rend egy speciális térbeli formája. A harmadik szerint a sor fennmaradásának esélye attól függ, hogy az emberek milyen mértékben ismerik az ilyen helyzetben megfelelőnek tekintett viselkedés szabályait. A sor ugyanis önkéntes és egyenlőségi alapon szerveződik, érkezés szerinti sorrendet valósít meg. A sorbanállás – mondja Milgram - így klasszikus illusztráció arra nézve, hogy miként hoznak létre az egyének társadalmi rendet az egyenlőség egyszerű elve alapján olyan helyzetekben, ahol másként a káosz uralkodna el. A sorbanállás jellemzői: az egymást nem ismerő emberek között korábban nem volt kommunikáció; és az anonim egyének egymásnak hátat fordítanak a sorban is. Az emberek nem lehetnek biztosak abban, számíthatnak-e a többiek támogatására valamilyen akciójukhoz. Ugyanakkor a szabályszegés (a betolakodás) a sorban állók mindegyike számára pozícióvesztést eredményez, ezért valamennyi sorban álló érdekelt az eredeti konstrukció védelmében. A betolakodóval szembeni konfrontálódás a sor fizikai konstrukcióját védelmezi, de a túlzott konfrontálódás – az általános csetepatévá eszkalálódás - a teljes rendszer egészét fenyegeti. Az engedékenység sem célravezető, hiszen az a szabályszegést avatná elfogadott szabállyá. A korábban érkezettek jogainak védelme a szabályszegések ellen nem csak az egyének, hanem a sort meghatározó szabályok védelmében is történik. A szabályok pedig spontán (nem megegyezéses alapon), önkéntesen, pillanatok alatt alakultak ki. A kísérlet lényege a betolakodókkal szembeni reakciók vizsgálata volt. Ezek a reakciók természetesen tág határok között variálódtak (annak megfelelően, hogy hova – a sor elejére, közepére, vagy a vége felé – álltak, hogy magyarázkodtak-e, hogy milyen neműek és életkorúak stb. voltak a betolakodók; és persze attól függően, hogy milyen, mennyire sürgető, mennyire égető stb. cél elérésére alakult ki a sor). A változatosság ellenére sikerült néhány általános szabályt megállapítani, amiket azért ismertetünk kicsit részletesebben, mert kicsiben jelzik az anonim „közösségek” spontán szabályalkotási készségét és a szankcionálás kollektív vagy egyéni jellegét. 1.) A szabályszegőkkel (a betolakodókkal) szembeni védelmi reakciók a leggyakrabban normatív jellegűek: kihirdetésre kerül a megfelelő viselkedési standard, ami jelzi a sor társadalmilag szentesített szankcionális jellegét: „Ez itt egy sor”. Máskor a normaszegésre irányulnak a megjegyzések: „Ne álljon be a sorba!”. Van, amikor a megfelelő viselkedésre irányuló felhívást is hallhatunk: ”Álljon kérem a sor végére!” 2.) A védelmi reakciók másik jellemzője, hogy a védelem felelőssége sokkal inkább lokális, mint amennyire szisztematikus. Ez azt jelenti, hogy a betolakodáshoz legközelebbi pont viseli a legerősebb felelősséget, ami gyorsan csökken a fizikai távolsággal. A sor, mint egész nem felelős a betolakodással szembeni védelemért, vagy legalábbis nem koordinált módon. A sor így újra meg újra ismétlődő szegmensekből áll. Minden egyes sorban álló lényegi fókusza az önmaga és a közvetlenül előtte álló ember közti tér. Ezért a sorban állók a legerősebben ezt a teret védelmezik, ha védik egyáltalán a sort. A sor az egymást átfedő zónák sorozataként formálódik, amely zónák mindegyikének középpontjában a sorban álló egyén van. A sor

68


fennmarad, ha mindenki hajlandó az éppen előtte lévő teret védelmezni, így a sor a speciális felelősségek zóna-sorozataként jelenik meg. Egy egészen friss adalék Milgram elemzéseihez Csányi Vilmos (magyar etológus) véleménye a városi zsúfoltság, a normarendszerek és az agresszió hármasáról: Az emberi agresszió az állatokhoz viszonyítva rendkívül ritkán előforduló jelenség. Ha a kedves olvasó elgondolkodik azon, hogy eddigi életében hány esetben látott személyesen is agresszióból eredő gyilkosságot, nagyobb verekedést vagy akár csak egy pofon csattanását, csattanását, valószínűleg nagyon kicsi szám fog kijönni, pedig iszonyúan zsúfolt társadalomban élünk. Ha mondjuk egy városi autóbuszt 150 felnőtt, egymást nem ismerő csimpánzzal töltenének meg, a végállomásra valószínűleg már egyik sem érkezne meg élve. Ilyen mértékű zsúfoltságot nem lennének képesek agresszió nélkül elviselni, és ekkora tömegben agressziójuk tömegverekedéssé és gyilkossággá fajulna. Sokan úgy érzik, éppen a média hatására, hogy állandó agresszív fenyegetettségben élnek, és életünk tele van agresszióval. Ez azonban csak a látszat, a média csalása. Az ember az egyik legbékésebb állat, az agressziós cselekedetek száma naponta, egy főre számítva egészen biztosan az embernél a legalacsonyabb a primáták között. Csányi, 2003: 178. old.

A vertikális város

A Wirth által meghatározott jellemzők (a nagy lélekszám, a népsűrűség és a sokszínűség), illetve azok társadalomlélektani hatásainak koncentrált megjelenési helye az amerikai nagyvárosok belvárosa, az óriási felhőkarcoló. A hatalmas épületek, mint valamilyen szivattyúk, reggelente magukba szívják a rengeteg embert, majd a munkaidő végén kiokádják magukból a sokszínű tömeget. A hivatalába és onnan elsiető rengeteg ember igazi, test a testtel fizikailag is ütköző tömeg-dinamikát ad a területnek. Ez a tömeg-koncentrálódás igazi face-to-face kommunikációra adna lehetőséget a belvárosokban. Becslések szerint a kertvárosi övezetekben egy ember megközelítően 11.000 másikkal találkozhat kocsival vagy gyalog a 69


hivatalától mért tíz perces sugarú körön belül, de Manhattan belvárosában ez a szám eléri a 220.000 főt. A vertikális city ennélfogva rendkívüli lehetőséget teremt a személyes kommunikációra. Az épületeken belül az egyes emeleteken más-más hatalmú, presztízsű és anyagi helyzetű cégek és alkalmazottaik dolgoznak. A lift feltalálása előtt a földszinti lakásokat preferálták az emberek, hogy ne kelljen sok lépcsőt megjárni a hazaérkezésig. A lift tökéletesítése után a magasság előnyt jelentett. Az alacsony szintek – különösen a lakóépületekben - veszítettek az értékükből a bűnözésnek való kitettségük miatt. A térbeli (szintenkénti) rétegződés a kommunikációs kapcsolatok szegmentálódását is maga után vonzza. A hivatalokból haza áramló tömegben azonban üzletemberek, jogászok, vállalkozók, a kisegítő személyzet tagjai találkozhatnak egymással pillanatokon belül, a munkahelyüktől alig pár percnyire. A társadalmi kapcsolatok ápolása nagyrészt az utca szintjén – például éttermekben – történik. Ez közös terep az akár egymással versengő cégek alkalmazottai számára is, és egyik fél sem érezheti a hazai pálya gyanús előnyeit. Az intenzív és változatos társadalmi kapcsolatok lehetősége talán a legnagyobb haszna a nyüzsgő emberáradatnak a hivatali városokban. A felhőkarcolókról lenézhetünk a lent lévő járdákra, ahol az emberek apró bogarakként, vagy még elvontabban: kis pontokként mozognak. A pozíciónk így olyan, mint egy istenségé. Azután kilépve az épületből egyenrangúként sétálunk az utcán, face-to-face másokkal Minden hivatali szervezet – annak ellenére, hogy hasonlókkal van körülvéve – egy önmagában zárt karakterrel rendelkezik. Egy hivatali asztalnál ülünk és a szomszédos felhőkarcolóra bámulunk. Az üvegtáblák mögött homályosan felsejlenek a más hivatalokban napi rutinjukat végző emberek körvonalai. A dolgozók csendben mozognak a saját törvényű univerzumukban, meglehetősen távol tőlünk. A vizuális tapasztalat olyan, mintha egy másik galaxist látnánk. Ahogyan a város a többféle kultúrával való szembesülés helyszíne, úgy a vertikális város pedig a többféle perceptuális perspektíva helyszínévé vált. Naponta többször is face-to-face emberekből absztrakt pontokká válunk, és ugyanígy érzékeljük a többieket. Ez az érzékelésiés látásmód mindennapi tapasztalatunkká avatja a relativizmus érzetét.

Herbert Gans Herbert Gans, az 1960-as években publikáló amerikai szociológus elutasítja, hogy a városok lényegükből adódóan személytelenek. Úgy érvel, hogy a város, méretei ellenére, igazából szomszédságok és csoportok mozaikjaiból épül fel. Az egyén a város életét ezen kisebb és kedvezőbb környezetének tapasztalatain keresztül érzékeli, s nem a város - mint egész személytelensége a meghatározó élménye. A város sokszínűsége - Gans szerint - nem a méretéből következik, hanem abból a tényből, hogy rendkívül sokféle kulturális, etnikai, gazdasági és más karakterű embereket foglal magában. A heterogén népesség-összetétel következtében a fiatal kalandortól a felfelé mobil professzionálisig mindenkivel találkozhat az ember. Olyanokkal, akik kifejezetten kedvelik a városi életet. Összefuthat gettólakókkal, szegényekkel is, akik attól félnek, hogy a város csapdájában szorulnak. Gans ragaszkodik hozzá, hogy a városban is élnek közösségek, amiket “urbális falvaknak” nevez (Gans, 1973). Az ilyen közösségek lehetnek etnikai szomszédságok, amikben a 70


rokonsági kapcsolatok, a közösségi lojalitások és a közösen vallott értékek erősek maradnak. Más közösségek a szétszórtan élő olyan emberek között alakulhatnak ki, akiket hasonló érdekek, érdeklődés mozgatnak, s azok az olyan összetartozás érzését kelthetik bennük, ami a fizikai távolságot is áthidalhatja. A városi művészek, írók, intellektuelek például anélkül is közösséget formálhatnak, hogy egy kis területen belül élnének ugyanabban a városban. Gans nézetei szerint tehát a korábbi szorosan kötött és statikus beleszületettségi közösségek helyébe a szabadon (érdeklődés és érdekeltség alapján kialakuló) választható, új közösségek lépnek. Bizonyos extrém közösségek (pl. bélyeggyűjtők klubja, homoszexuálisok köre) kifejezetten igénylik a viszonylag nagy létszámú népességet, elképzelhetetlenek volnának falusi kisközösségekben. Más kutatások is alátámasztják Gans nézeteit: többen demonstrálták, hogy a közösségi szolidaritás erős érzései élnek a belvárosi szomszédságokban, ahol a lakosok gyakran tudatában is vannak identitásuknak és közösségük határainak.

A kertvárosi társadalom A kertvárosok oázisként menekítenek ki a nagy lélekszámú, nagy zsúfoltságú és tarka belvárosi embertömegből. A kertváros az urbánus ember nyugalmi tere. Gans az alábbiakban foglalja össze a belvárosi és kertvárosi lakóterületek leggyakrabban idézett különbségeit: 1. a kertvárosok többnyire alvóváros jellegűek; 2. távolabb esnek a központi üzleti negyed munka- és szórakozási lehetőségeitől; 3. újabbak és modernebbek a városi lakóterületeknél, közlekedésük pedig a személyautóra, s nem a tömegközlekedésre vagy gyorsforgalomra épül; 4. inkább egylakásos épületekből állnak, ezért kisebb a népsűrűségük; 5. népességük homogénebb; lakói fiatalabbak, közülük többen házasok, magasabb a jövedelmük, és sokkal több köztük az ún. fehérgalléros foglalkozású. A fenti jellemzők könnyen megérthetőek, ha elfogadjuk, hogy a kertvárosok lakói a belvárosból, a zsúfoltságból és benzingőzből, természet-közeli helyre kiköltöző középosztály tagjai (ld. a fenti felsorolás 5. pontja). Munkahelyük, gyermekeik iskolája, a bevásárlási lehetőségek stb. a belvárosban maradván (2. pont) természetesen naponta ingáznak a város centrumába, lakóhelyük ezért „alvóváros” (1. pont). Az ingázáshoz személygépkocsit használnak, a család minden tagját közvetlenül a célponthoz szállítják (3. pont). Gans idejében azonban ezek a jellemzők már oldódnak; a kertvárosokba például már a jobb módú munkáscsaládok is beköltözhetnek (5. pont). Az amerikai szociológus finomítani is akarja a fenti karakterisztikát, például azzal, hogy az üzleti negyed munka- és szórakozási lehetőségei csak földrajzilag esnek távolabb, a közlekedési idő mércéjével mérve nem. A 20. századi városszociológusok nem voltak elragadtatva a kertvárosok társadalmától. Bár a látványelemek a kertvárosban falusias jelleget mutatnak, a benne élők – szerintük – sokkal inkább urbánus életstílust folytatnak. A Seeley, Sim és Loosley szerzőhármas leírása „Crestwood Heigts”-ről (195614) egy magabízó emberekből álló gyermekcentrikus társadalmat mutat be.

14

A fantázianév Toronto egy kertvárosi részét jelképezi.

71


A (vizsgált) kertvárosban lakni egyfajta büszkeséget, felfelé mobilitást jelent (megengedhetik maguknak, hogy itt éljenek). Bár a lakóhelyet a legtöbb lakó ideiglenesnek tekinti (emelkedik ő még feljebb is), de jelentős eredménynek tekinti az elérését. Az itt élők mobilitását jelzi, hogy az öt évig tartó kutatás alatt a lakosság nagymértékben kicserélődött. Az itt élők individuálisak. Nagyrészt hasonló társadalmi pozíciót foglalnak el (homogenitás); de mivel nemrég költöztek a kertvárosba, nem ismerik egymás társadalmi hátterét, kevés köztük a rokonsági kötelék is; ezért hát egymást nem a származás, hanem annak alapján ítélik meg, hogy mennyi és milyen minőségű dolgokkal rendelkeznek. A „versenytársak” mégsem a materiális vagyon halmozására törekednek elsősorban, hanem a saját - és különösen a gyermekeik – karrierjének építésére. Az emberek presztízse a foglalkozáson, nem pedig a származáson múlik. A 17.000 fős településrész „lakossága” nap mint nap „cserélődik”, a háztulajdonosok odavissza vándorolnak a belvárosi munkahelyükre, az asszonyok bevásárló körútra indulnak (ők már a második kocsival) stb; miközben a különböző szolgáltatások (a bejárónők, a javítókarbantartó munkások stb.) pedig belvárosból indulnak a kertváros felé. A golfklubok, a szimfonikus körök és más hasonló tevékenységek mind közösségen kívül működnek. Crestwood Heights-ben a kapcsolatok elsődlegesen a családokban intézményesülnek, másodlagosan az elemi iskolában és az ahhoz kapcsolódó tevékenységekben. A kertváros intézményei ennélfogva a családi élethez illeszkednek, úgy működnek, ahogyan a család szabályozza a pusztán gyereknevelésre szolgáló kiválasztott lokalitást. Az „otthon” fogalma itt a ház, a foglalkozás és a mozdítható tárgyak hármasát foglalja magába. A lakóhely nem a termelés, hanem a fogyasztás centruma. A földrajzi és társadalmi mobilitás bizonyos személyes rugalmasságot, adaptációs készséget és könnyű kapcsolatteremtési készségeket is feltételez. Ez azt jelenti, hogy viszonylag gyakran cserélődnek a szomszédok, de még a barátok és akár a rokonság is; ennek következtében azonban a férj-feleség-gyerekek kötések válnak fontosabbakká. A szomszédok, a barátok és más ismerősök szinte „csereszabatos”15 társadalmi szereplőkké lényegtelenülnek. A kertvárásokra vonatkozó nem éppen hízelgő kép kiteljesedéseként a szerzők a különböző “új szakértők” (házasságvezetési tanácsadók, pszichoterapisták, alkalmassági tesztelők, gyereknevelési tanácsadók) központi szerepéről is szót ejtenek. Ezek a szakértők dolgozzák ki a kertvárosiak erősen individualista és mobil orientációit. Hasonlóképpen történik a kertészkedéssel, vagy a gyerekneveléssel, azok is könyvből megtanulható (és megtanulandó) „tudományos” tevékenységgé válnak16. William Whyte “The Organization Man”-je felelős azért a képért, ami sok emberben a szuburbokról él. Az “Organization Man at Home” című fejezete szerint a kertvárosi embernek minden figyelmét a feljebbvalói elismerésére kell összpontosítania, s minden cselekedetével a rugalmasságát és alkalmazkodó képességét kell demonstrálnia. A közösség egész társadalmi élete az alkalmazkodás tréning terepe. A fizikai közelség szabja meg a szomszédsági viszonyokat, a csoportéletben való részvétel társadalmilag kötelező. Minden szomszédnak ugyanolyan jó barátnak kell lennie, mint bárki más; ezért a térbeli elrendeződés szabja meg a

15

Csereszabatos (műszaki kifejezés): cserélhető, szabványos, helyettesíthető.

16

Magyarországon az 1970-es években adták ki először Benjamin Spock könyvét.

72


barátsági mintázatokat. Mindenki egyenlő (egyformán „csereszabatos”), s ennélfogva mindenki egyformán alkalmas a barátságra.

A lakótelepi társadalom „Lakótelepek gyakorlatilag a világ minden táján épültek az elmúlt száz év során, politikaigazdasági rendszertől és fejlettségtől függetlenül. Jelentőségük, a lakásállományban játszott szerepük azonban közel sem egyforma az egyes kontinensek régióiban és országaiban. Európában jelentős lakótelepi lakásállomány található, hiszen megközelítőleg 56 millió lakótelepi lakásban közel 176 millió ember él” – kezdi a tanulmányát Egedy Tamás (2005). Csakhogy amíg Európa nyugati felében az 1980-as évektől felhagytak a blokk-lakások építésével, addig a keleti félen továbbra is gyorsan nőttek egymás után a panelházak. Úgyhogy ma „Kelet- és Közép-Európában – a volt Szovjetuniót is beleértve – mintegy 53 millió ilyen lakásban megközelítően 170 millió ember él” (Egedy, 2005). Nem könnyű elhinni, de a lakótelepek nem csak kényszerből, a lakásigények gyors és tömeges kielégítése érdekében születtek. Európa keleti felén a lakótelepek a szocializmus felsőbbrendűségét nem csak azzal voltak hivatva hirdetni, hogy „mindenki” számára biztosítottak lakhatási lehetőséget, hanem egyformaságukkal az egyenlőség-eszmét is szolgálták. Sőt, a Lajtától keletre – legalábbis az 1960-as években - az új típusú, „szocialista” közösség környezeti feltételeit is a lakótelepektől várták. Konrád György és Szelényi Iván (1969) már igen korán beszámoltak róla, hogy „a nem lakótelepiek” „fanyalognak” a betontömbök láttán, vagy hallatán. „Számos kívülálló – írják a szerzők a kritizálókról, vagyis azokról, akik fanyalognak, mert nem élik át személyesen a lakótelepek fészekmelegét - szemében a lakótelep dermedt, kihalt és egyhangú városi táj, s valóban, a sétáló, tehát ingert és érdekességet kereső ember figyelmét a lakótelepen kevés tárgy köti le.” Egy mondattal később már nem a „kívülállók fanyalgásáról”, hanem empirikusan igazolható tényekről szólnak, mikor így folytatják. „Tényszerűen csakugyan megfelel ennek nálunk például a lakótelepieknek az a szokása, hogy este hat óra után már nem mutatkoznak lakásaikon kívül, hogy hazajövet az autóbuszról leszállva a legrövidebb útvonalon - bevásárlásaik végeztével- szétrajzanak otthonaikba; hogy a megkérdezett lakótelepiek viszonylag ritkán sétálnak a lakótelepen, s felüdülni, nézelődni inkább a városközpontba vagy a telepen túl húzódó valódi ’természetbe’ járnak; hogy a lakótelepet még hívei is, bár szeretik, egy kissé unják. A lakótelepek alvóváros-jellegét erősíti néhány, a látogató szemében is felötlő hiány: a folyamatos megvilágított üzletsorok, a neonhirdetések, a változatos vendéglátóipari és szórakozási létesítmények, a főútvonalakon nyüzsgő tömeg, az áradó gépkocsi forgalom teljes hiánya” (Konrád, Szelényi, 1969). Pedig az ötvenes és a hatvanas években épült tömbházak még istenesek voltak a harmincas években megszületett belső udvaros, függőerkélyes elődeikhez, valamint a hetvenesnyolcvanas évek betonpaneles építményeihez képest. Egyik sem váltotta be azonban azokat a reményeket, amiket a tervezőik hozzájuk fűztek. A lakótelepek sehol nem váltak modern agórákká, nem adtak helyet a közéletnek, a közös szórakozásnak. A tipikus lakótelepi ember takarékoskodó, a lakásába bezárkózó TV-nézővé egyszerűsödött. A lakhelyét rendszerint ideiglenesnek, a családalapítás kezdőpontjának tekintő lakótelepi ember közösségteremtő alkalmai a férfiak esetében az autómosás és a kutyasétáltatás, a kismamák körében pedig a felbetonozott játszóterek padjain zajló beszélgetések.

73


Ötvenes évek-beli lakótelep részlet (bumfordi díszítő elemek, tágas tér az épületek között, eredetileg egyéni kályha-fűtés…)

A nyugat-európai országokban már az 1970-es években megindult a lakónegyedekből a nagyarányú elvándorlás. Elsősorban a tehetősebb rétegek és a középosztály képviselői költöztek jobb lakókörnyezetbe; s így „a telepeken egyre romlott a lakónépesség szociális összetétele, megindult, s feltűnően megemelkedett a szociális segélyen vagy alkalmi munkából élők, a nyugdíjasok, a bevándorlók és a tartós munkanélküliek aránya. A bűnözés, a vandalizmus és a betörések lassan mindennapossá váltak ezeken a helyeken. … Az 1980-as évek elején majdnem mindegyik nyugat-európai kormány kísérletet tett egy átfogó rehabilitációs program megvalósítására” (Egedy, 2005). A rehabilitációs erőfeszítések ellenére napjainkban is ezek a telepek a gyakran kirobbanó lázadások fészkei. Hegedűs Zsuzsa szociológus írja az ezredfordulós párizsi elégedetlenség-robbanások kapcsán: „a legrosszabb helyzetbe azok kerültek, akik az 50-es, 60-as években tömegesen behívott, szakképzetlen munkaerő számára épített betonerdőszerű külvárosi lakótelepeken zsúfolódtak össze. Az évtizedekkel ezelőtt behívott munkások, valamint a már itt született – tehát francia állampolgárságú – gyerekeik, unokáik, hála a francia iskolarendszer integráló erejének, ma már a társadalom teljes jogú tagjainak tartják magukat. A külvárosokat az elmúlt húsz évben rendszeresen felborító feszültség szinte mindig abból keletkezik, hogy amikor ezek a második, harmadik generációs fiatalok elvégzik az iskolát, és állást keresnek, nem kapnak munkát, mi több, learabozzák őket. Holott ők kulturálisan tökéletesen integrált francia fiatalok, akik szakítottak a tradíciókkal, s alapvetően a saját korcsoportjuk értékeivel, szokásaival, kultúrájával, életmódjával azonosulnak” (Hegedűs, 2005). Magyarországon jelenleg közel 1,9 millió ember él lakótelepi lakásokban. A helyzetükben egyrészt az épületekbe épített infrastruktúra (víz-, gáz-, áram-, távfűtési stb. rendszerek) elöregedése, másrészt a rendszerváltást követő lakásprivatizáció okozott változást. „A lakótelepi lakásállomány mindössze 5-6%-a maradt önkormányzati kézben. Összességében megállapítható, hogy a lakótelepek a privatizáció veszteseinek tekinthetők. Erre utal az a tény is, hogy a 90-es évek első felében a lakótelepi lakások ára a névérték emelkedése ellenére mintegy 50%-os reálérték-veszteséget mutatott. A különböző generációjú lakótelepek piaci megítélése azonban korántsem volt egyforma” (Egedy, 2005).

74


1995 és 2000 között vett nagyobb lendületet Magyarországon a lakásukat privatizáló, majd értékesítő tehetősebb családok elköltözése a lakótelepekről. A helyükre kevésbé jómódú családok érkeznek, akik együtt élnek az anyagi helyzetük miatt a panellakások „csapdájába szorult” idősebb korosztályokkal. A háttérben meghúzódó szociális problémákra utal az is, hogy a panellakótelepeken nagyobb arányban koncentrálódnak a gyermekeiket egyedül nevelő szülők. „A rossz lakókörnyezet, a magas rezsi és a lakások méretével való elégedetlenség nagymértékben hozzájárul a paneles lakótelepek válságához” (Egedy, 2005). A lakótelepi társadalom ilyen „kilúgozódása” természetesen függ az épületek környezetétől és állagától is. A legalacsonyabb végzettségű, a leghátrányosabb helyzetű „mikrotársadalmak” a belvárosi belső udvaros, függőerkélyes, valamint az 1970-es évek lapos-tetős panelházaiban találhatók. A lakás méreteivel való elégedetlenség, a rezsiköltségek emelkedése, a nem-fizetők (néha egész lépcsőházak, vagy épületek) kirekesztése a szolgáltatásokból, a romló lakókörnyezet, mind hozzájárul a lakótelepek válságához. „A lakótelepek a jövőben önálló lakásosztályokká17 válnak. Ez a folyamat jelenleg még kezdeti stádiumban van, de megjelentek e tendencia első jelei” (Egedy, 2005). A lakótelepek egyfunkciós jellegét jól szemléltetik a lakók öntevékeny kiegészítései. A motorizáció hazai növekedésével együtt egyre nagyobb igény ébredt a személygépkocsik viszonylag védett (bár egyáltalán nem esztétikus) tárolására. Sajátos és egyéni megoldásokat szül a lakások erkélyeinek új funkciókkal való megtöltése is. Az ötvenes és hatvanas évek szénfűtéses lakásait a hetvenes évektől felváltotta a távfűtés és a gázkonvektorok használata. Az így pince nélkül maradt lakásokban élő emberek egy része raktárnak használja az erkélyét. Van, ahol a spájz méreteit bővítik azzal, hogy a hűtőszekrény az erkélyen üzemel. Másutt (elsősorban Erdélyben) az erkélyeken mini gyümölcs-aszalók működnek. 17

A lakásállomány azonos piaci helyzetű lakásokból álló szegmense, amely a társadalmi hierarchia azonos szintjén álló társadalmi rétegek és csoportok számára kínál lakáslehetőséget. Az azonos lakásosztályokban élő társadalmi csoportok lakáspiaci helyzete tehát közel azonos, és hasonló piaci érdekekkel, illetve értékítélettel bírnak.

75


Az erkély néha a kert funkcióit is hivatott pótolni. Az apácarácsos, örökzölddel befuttatott „függőkert” nem csak a déli nap perzselésétől hivatott megvédeni a lakókat, hanem minitermészetpótlékként is funkcionál. A lakótelepeken megjelentek a „gazdálkodó” családok is, akik az erkélyen zöldséget termelnek saját fogyasztásra. (Az ő igényeik kielégítésére felkészült a növénynemesítő szakma is; ma már oszlopszerűen növekedő és termő szamóca-, paradicsom- és paprika-„ültetvények” vásárolhatók a gazdaboltokban.)

Hatodik fejezet: A városok növekedési ciklusai és belső változásai A városok – mint az orvosi üvegedényekben a sejttenyészetek – folyamatosan növekednek, terjeszkednek. Magukba kebelezik a szomszédos területeket, amíg végül homogén, urbanizált területté nem változtatnak minden beépíthető területet. Ez lehet az érzésünk, ha az északamerikai kontinens partvidékeiről készült, vagy az észak-nyugat európai műholdfelvételeket nézzük. Az Egyesült Államokban már hivatalosan is megapoliszoknak nevezik azokat a területeket, ahol a szomszédos nagyvárosok beépített területei összeérnek, egyetlen városi területet alkotnak. Ha a jelenlegi trendek tovább tartanak, a modern iparosodott társadalmak lakói olyan terjeszkedő megapoliszokban fognak lakni, melyekben sok millió ember él, s több száz mérföldes területet fednek le. Ha azonban közelebbről vesszük szemügyre a nagyvárosi területeket, észrevehetünk egyrészt egy sajátos lüktető mozgást, másrészt a beépített felületek belső szerkezeti változásait is.

76


6.1. Városnövekedési szakaszok A szakemberek közti vita nem is arról szól, hogy felfedezhetők-e ezek a sajátos lüktetések a nagyvárosok életében, hanem hogy ezek a mozgások egyetemes érvényű törvényszerűségek-e. Vagyis, hogy minden város esetében megjelenő folyamatokról van-e szó, és milyen mögöttes meghatározóknak köszönhetők a szóban forgó lakossági ki- és beáramlások. A magyar földrajztudós, Enyedi György általános, minden város életét meghatározó folyamatként írja le az urbanizációs, a dezurbanizációs és a reurbanizációs életszakaszokat18. (1.) Az urbanizációs (vagyis a városrobbanási) szakaszt a mezőgazdaságból kiszakadt tömegek városokba áramlása jellemzi. Óriási emberfolyamok költöznek be a nagyvárosokba, és hatalmasra duzzasztják a városok kiterjedtségét, lakosságszámát és népsűrűségét is. (2.) A második, a dezurbanizációs szakaszt Enyedi eredetileg két etapra bontotta: 2/a.) egy relatív dekoncentrálódási és 2/b.) a tulajdonképpeni dezurbanizációs szakaszra. Mindkettőt az jellemzi, hogy a városhatárok továbbra is nagy kiterjedésűek maradnak (sőt, még nőnek is), de előbb a városokon belül fedezhető fel egy új jelenség (dekoncentráció): zsúfold belvárosi részekről az emberek a külső, kevésbé beépített területekre (kertvárosokba és agglomerációba) áramlanak; miközben a belvárosba továbbra is érkezik a vidékről felköltöző népesség. A dezurbanizáció annyiban tér el a dekoncentrációs szakasztól, hogy ekkor már a vidékiek nagyvárosba áramlása stagnál, majd csökken; ezért és a nagyvárosi népességkoncentrálódással szemben ekkor már a vidéki települések (kisvárosok, falvak) népességszáma növekszik. Röviden: a dekoncentrációs szakasz csak a nagyváros határain belül és közvetlen a határain lejátszódó változás; míg a dezurbanizálódás a nagyvárosoktól távoli vidéki területeken is kimutatható változás. (3.) A harmadik, a reurbanizációs szakasz régóta előre jelzett etap, de mindmáig nem sikerült egyértelműen sem cáfolni, sem bizonyítani a megjelenését. Ezért mi elsősorban az urbanizációs és a dezurbanizációs etappal foglalkozunk a továbbiakban.

Szakaszok

1. szakasz A városrobbanás

2. szakasz Viszonylagos dekoncentráció

A gazdaság jellemzői

A települések jellemzői

Időtartama

Ipari forradalom, extenzív iparosítás

Gyors nagyvárosi növekedés, tömeges elvándorlás faluról, a népesség erős koncentrációja

A fejlett tőkés országokban a 18. sz. végétől az 1930-as, 1950-es évekig. KeletKözép-Európában a 1920. sz. fordulójától az 1960-as, 1970-es évekig. A fejlődő országokban az 1960-as évektől tart

Modern iparágak, intenzív fejlődés

Kisvárosi, elővárosi fejlődés, településegyüttesek (pl. városi

A fejlett tőkés országokban az 1930-as, 1950-es évektől 1960-as

18

Meg kell itt jegyeznünk, hogy Enyedi nemcsak a városokra, hanem a város-vidék viszonyrendszerre is figyelve határozta meg ezeket az életciklusokat. Mi azonban most csak a városokra koncentrálva tárgyaljuk a szóban forgó városnövekedési szakaszokat.

77


agglomerációk) növekedése, a falusi településállomány modernizálódása, a vidéki népességszám stabilizálódik

3. szakasz Dezurbanizáció

Gyorsan növő ipari termelékenység, csökkenő foglalkoztatás a termelő szektorokban, a K + F szektor "húzó" jellege, a foglalkoztatottak többsége nem termelő (posztindusztriális szakasz)

évek végéig. KeletKözép-Európában az 1980-as évektől ma is tartó szakasz

A rurális (a nem városi) népesség növekedése, a A fejlett tőkés nagyvárosi népesség országokban az 1970-es csökkenése, az elővárosi évektől gyűrű kibővülése

Forrás: Enyedi 1988: 16. old. alapján A fenti táblázat jobb szélső oszlopában látható, hogy Enyedi – bár általános szabálynak véli a városfejlődés felsorolt szakaszait – nem azonos módon és nem azonos időben lejátszódó folyamatokként írja le azokat. A mindenütt bekövetkező, de más időszakban és némileg más tartalommal zajló folyamatok ezért eltérő hatást is gyakorolnak az egyes városi társadalmakra.

6.1.1. A városrobbanás A nyugat-urópai városrobbanás az ipari forradalom első hullámának köszönhetően történt a 18. század végétől a huszadik század közepéig (attól függően, hogy melyik országban mikor robbant ki az indusztrializáció). A mezőgazdaságban bekövetkezett technológiai változások fölöslegessé teszik a vidéki népesség nagy részét, akiket azután a gyorsan iparosodó városok foglalkoztatnak. Ekkor, az ipari forradalom első szakaszában, a képzetlen (betanított- és segédmunkások) tömegeit foglalkoztató, kezdetlegesen gépesített ágazatok (pl. textilipar) új meg új telephelyei sokasodnak a városokban (ezt hívjuk extenzív fejlődésnek). A nagy mennyiségű emberi munkaerőt igénylő iparágak felszívják és megélhetéshez (bár gyakran csak kezdetleges megélhetéshez) juttatják a frissen beköltözött embereket. Az ipari üzemek és a közelükben kialakuló munkásnegyedek tervezetlenül, mindenfajta egészségügyi, szociális, közlekedési stb. racionalitás figyelmen kívül hagyásával, gombamód nőnek ki a földből; hatalmas, rendezetlen és szociális-, környezeti feszültségekkel terhes beépített teret alakítva ki maguk körül. A városrendezés és -tervezés, a rehabilitáció kérdései ezért válnak égetőekké a tizenkilencedik és a huszadik század fordulójára. Az észak-amerikai városok robbanása a 19-20. században következik be, elsősorban a keleti parton, és csak fokozatosan terjed tovább az amerikai kontinens belseje felé. Közép-Kelet-Európában hasonló időszakban, de tőkeszegény társadalmakban zajlik a „gründolás”. Olyankor, amikor a külföldi tőke már viszonylag fejlettebb ipari technológia alkalmazásával kevesebb képzetlen ember munkaerejét köti le. Más szavakkal: a városi iparnak kisebb lélekszámú betanított- és segédmunkási tömegre van szüksége. Ezért a vidéki

78


szegénység nagy része vagy megszorul a falvakban, vagy a városi munkanélküliek tömegét növeli19. A tőkeszegénység miatt nagyobb szerep jut a bankoknak és az államoknak az iparosításban és a városiasodás regulálásában is. Budapesten már a 19. század végén nagyszabású tervek készültek a városszerkezet átalakítására20 és ugyanezen a századfordulón már jogszabályokkal igyekeztek meghatározni, hogy kik költözhetnek a nagyvárosba. A tervezés és a spontán folyamatok egymást alakító hatását jól nyomon követhetjük Budapest példáján, amiben a problémákkal terhelt helyzet kialakulásához nagyban hozzájárult Trianon is: „Amikor Budapest a fénykorát élte, a XIX–XX. század fordulóján … egy 18 milliós Magyarország és egy 35 milliós Monarchia igényeihez igazodott. Ekkor Budapest Chicago után a világ második legnagyobb malomipari központja volt, a Balkán gabonájának nagy részét itt őrölték. Budapest a trianoni békeszerződés után szinte teljesen elvesztette nemzetközi jelentőségét. … Ha megnézzük a trianoni határokat, akkor világossá válik: úgy választottak le területeket, hogy vasúton a magyar főváros kikerülhetővé vált a szomszédos országoknak. Közben Budapest vezető szerepe az egyharmadnyi területére zsugorodott országon nyomasztóvá vált, jól példázza ezt, hogy a honi vasúti hálózat sugaras szerkezete miatt teljes mértékben Budapest-központú, a fővárostól függő. A magyar főváros a szocialista rendszerben kiesett a nemzetközi vérkeringésből, nem vett részt a világméretű kereskedelemben, elszigetelődött” (Bod, 2005). A „tervezett” és központilag irányított „szocialista” társadalom kivételes lehetőséget teremtett a városnövekedés szabályozott példa-modelljeinek kialakítására. A tervezés azonban – ugyanúgy, mint a gazdálkodásban – a városfejlesztés terén is rosszul meghatározott célok érdekében avatkozott be a spontán folyamatokban és eredménye enyhén szólva ellentmondásos. A legfontosabb célkitűzés ugyanis nem a belső szükségletekből, hanem a „kapitalista teljesítmények túlszárnyalásának” igényéből adódott. „Életszínvonalban, a gazdaság teljesítőképességében nem tudták, a hatalom, a közügyek gyakorlásában nem akarták utolérni az áhított célt, Amerikát. Maradtak a külsőségek – a legtöbb acél, a legnagyobb pályaudvar, a legmagasabb felhőkarcoló, a legszélesebb sugárút, a legtöbb lakás, a legszebb metró – mint elérhető célok. Ezek megvalósításának színhelye a város, és elsősorban a főváros. A presztízsberuházásoknak nem sok közük van a valós társadalmi igényekhez, sokkal inkább a hatalmon lévők ’emlékműveiként’ jelennek meg” (Bod, 2005). Szerencsésnek mondhatók azok a nagyvárosok, amelyek elegendő külterülettel rendelkeztek ahhoz, hogy a megalomániás „fejlesztések” (lakótelepek, taps-terek, politikai irányító paloták) megvalósításához nem a történelmi városmagot dózerolták le. A betelepülő emberáradat jogszabályokkal történő szelektálása pedig hatalmas agglomerációs területek megszületéséhez vezetett a fővárost övező települési ívben.

19

Az Újvilágba irányuló kivándorlás itt kevésbé, néhol jelentéktelen mértékben „csapolja le” a „fölöslegessé” vált agrárnépességet. 20

„A Fővárosi Közmunkák Tanácsa az eredendően a Duna-part mentén fekvő pesti városmagot kívánta félkörívben kiterjeszteni, és a különféle igazgatási funkciókat és társadalmi rétegeket igyekezett – szintén félköríves-hierarchikus – övezetekbe ’szervezni’. A városegyesítést követően a pesti oldal térszerkezete részben az övezetes várostervezés direkt projektjei – a Nagykörút, az Andrássy út és a Duna-hidak –, részben pedig a lehatárolt övezetek beépítési szabályzatai révén alakult ki. A gondosan megtervezett, főútvonalak között húzódó kisebb utcák nyomvonalai, illetve az építési telkek határai azonban spontán módon, részben a betelepülés előtti kertészetek, majorok telekhatárait és a telkek között vezető szolgalmi utakat követve alakultak ki”. Zolnay, 2005.

79


A Harmadik Világ városrobbanása a huszadik század második felében kezdődött és máig tartó folyamat. Ott is a vidéki népesség beáramlása a meghatározó tényező, de az ipari „tömegmunkahelyek” híján a betelepülő népesség sem munka-, sem megfelelő lakóhelyhez nem jut a városban. Kialakulnak a legolcsóbb (vagy építkezésre egyenesen alkalmatlan) területeken a bádogvárosok, a bódék mikrotársadalmai a maguk közegészségügyi és közbiztonsági stb. problémáival.

6.1.2. A dezurbanizációs szakasz Mivel ebben a könyvben a nagyvárosok életciklusaira koncentrálunk és nem fordítunk figyelmet a városodás problémáira (az adott ország más típusú településeinek sorsára), ezért egyetlen pontban tárgyaljuk az Enyedi által külön etapokba sorolt dekocentrációs és a dezurbanizációs szakaszok jelenségeit. A nagyváros életét tekintve ugyanis mindkettő szakasz lényege ugyanaz: a lakónépesség elvándorol a belső városmagokból a kertvárosba, az agglomerációkba, vagy akár környező kisebb településekre. A megüresedett helyekre vagy új városfunkciók költöznek (ld. a következő fejezetben a „city” funkcióit); vagy frissen érkezett, szegényebb élethelyzetű bevándorló lakónépesség vándorol (ld. „slum”). Az észak-amerikai és a nyugat-európai országokban a dezurbanizálódás első jelei igen korán, már az 1930-as évektől (a kertvárosodás) és az 1950-es évektől (az agglomerációs települések népesedés) megmutatkoztak. A viszonylag tehetős középosztály tagjai egyre nagyobb része hagyta el az urbanizációs problémákkal (zsúfoltság, rossz levegő stb.) terhelt belvárosi övezeteket; és mentek távolabb természet-közelibb, élhetőbb lakókörnyezetet keresni maguknak. Ezt két fontos fejlemény tett lehetővé a számukra: egyrészt az általános életszínvonal emelkedése, különösen a motorizáció (a személygépkocsik tömeges elterjedése); valamint a végzett munka jellegének változása (az ipari tevékenység elvándorlása a belsőbb városi övezetekből, és a „hivatali” munka, illetve a távolabbról elvégezhető munka terjedése). Ahol a nagyvárosi „magba” irányuló, nap mint nap ismétlődő ki-beáramláshoz szükséges tömegközlekedési, és/vagy útfejlesztések már korábban megvalósultak, ott ez a tömeges méretű emberáradat nem is okozott különösebb problémát (legalábbis eleinte). Közép-Kelet-Európa nagyvárosaiban a dezurbanizálódás szakasza az 1980-as évektől kezdődött és ma is folyamatban van. Elegendő csak egy pillantást vetni a budapesti és a Budapest környéki településeken tapasztalható építései telek-árakra, és azonnal látható a tehetősebb középosztály kiköltözésének éppen adott legdivatosabb cél-helyszíne (ld. pl. Lőke, Sipos, 2006.). A problémát rendszerint a közlekedési infrastruktúra fejletlensége okozza e téren. Nem elég, hogy a tiranoni örökség (a Budapest-centrumú vasúti és közúti közlekedési hálózat pókhálószerű szerkezete), a főváros a maga belső közlekedési rendszerének fejlesztésével is adós maradt mindmáig. Bod Tamás szavaival: „Budapest[nek] rosszul közelíthető meg a repülőtere, kis kapacitásúak a fővárosból kivezető utak. Mindez azt jelenti, hogy a kivezető utakon mintha egy fal húzódna, amelynek megjelenési formája a forgalmi dugó. Ez ma már a ’rendszer része’ a belvárosban is, hiszen száztíz évvel a városszerkezet kialakulása után – amelyet nem a mai forgalomra méreteztek – sem valósult meg semmilyen átfogó közlekedésfejlesztési koncepció vagy nagyarányú területrendezés” (Bod, 2005). Mindezek következtében a főváros lakosság-száma csökken, az agglomeráció pedig a továbbiakban már nem csak a vidékről a város felé tömörülő szegényebb lakosság befogadó 80


helye, hanem a nagyvárosból kifelé áramló fizetőképesebb középosztály új letelepedési helyszíne is. 1. táblázat: A lakónépesség számának alakulása Budapesten és az agglomerációban 19902001.

A lakónépesség száma (fő) 1990 a. Budapest 2.016.774 b. Agglomeráció városai 2000-ben 277.153 c. Agglomeráció községei 2000-ben 289.708 d. Agglomerációs övezet 566.861 e. Budapest + agglomeráció 2.583.635 Forrás: Csanádi, Csizmady, 2004. alapján

2001 1.775.203 321.334 350.753 672.087 2.447.290

2001. évi népesség az 1990-es év %ában 88 116 121 118 95

A fenti tábla alapján látható, hogy Budapest és a budapesti agglomeráció „közös” lakosságszáma 5%-kal csökkent 1990 és 2001 között, de ezen a csökkenésen belül egyedül a budapesti területek „néptelenedtek el” 12%-os mértékben (ld. a. sor). Az agglomerációban mindenütt növekedés mutatkozott, aminek a csúcsa nem az agglomerációs városokban, hanem a községekben volt tapasztalható. Ha ugyanezeket az adatokat a lakóhelyet változtatók életszínvonala szerint vizsgáljuk, az alábbi tényeket látjuk: 2. táblázat. 1990-1997 között Budapestről az agglomerációba és azon kívül költözöttek jelenlegi lakóhelyi státus szerinti megoszlása (%) Agglomerációba költöző a. Szegény b. Lakótelep c. Családi ház d. Elit Összesen: 100,0 Forrás: Csanádi, Csizmady, 2004. alapján

5,5 8,6 69,4 16,5 181.760

Máshová, az agglomeráción is túl költöző 24,1 18,7 49,4 7,8 54.746

A tábla megfelelő értelmezéséhez előbb vegyük szemügyre a két oszlopban olvasható abszolút számokat! Vegyük észre, hogy az agglomerációba irányuló kivándorlás csaknem négyszer akkora tömeget reprezentál a mintában, mint az agglomeráció határain is túl költözőké. A budapesti kiáramlás legnagyobb részét (csaknem 126.000 embert) a tábla adatai szerint családi házak vonzották az agglomerációba. Az agglomeráción túl a családi házak mintegy 27.000 budapesti számára jelentettek kívánatos lakhelyet (ld. „c” sor). A tömegvonzás erejét tekintve a második helyezett az agglomerációs elit-lakóterület (ld. „d”. sor). Az elitlakóövezetek az agglomerációban mutattak jelentős gravitációs erőt, a kiköltöző budapestiek közül mintegy 30.000 embert szívtak magukba, szemben az agglomeráción túl elit-lakóhelyet kereső 4.270 emberrel. A Harmadik Világ nagyvárosaiban a dezurbanizációs folyamat jelenségei (a kiugróan gyors gazdasági növekedést produkáló városokon kívül) legfeljebb szórványosan mutathatók ki.

81


6.2. Város-ökológia A városnövekedési ciklusok elmélete a szükségszerűen és univerzálisan bekövetkező gazdasági-technológiai és társadalmi folyamatokkal magyarázza a városok életében megfigyelhető változásokat. Az ökológiai megközelítés ezzel szemben egyrészt nem a városok egészének, hanem az egyes városrészekben tapasztalható változásoknak szentel kiemelkedő fontosságot. Másrészt azonban, bár a humán ökológia elnevezés az emberekre, az emberi lakóhelyválasztásokra és a lakókörnyezet vonzó vagy taszító hatására utal, a humánökológia képviselői is valamiféle természeti törvényszerűségként fogalmazták meg a városi társadalomban lezajló belső változásokat. A változások ilyen sors-szerűségének az érzését erősíti, hogy fogalmi eszközeik és felhasznált koncepcióik is természettudományos eredetűek, a biológiai ökológia terminológia-rendszeréből származnak. A Chicagoi Iskola nevéhez kapcsolódó humán-, illetve város-ökológiai megközelítés kiindulópontja az a gondolat, hogy miként a biológiai organizmusokat, ugyanúgy az embereket sem lehet önmagukban, az életfeltételeiket biztosító környezetüktől elszakítva vizsgálni. Az embereknek is alkalmazkodniuk kell – az élő és az élettelen – környezetükhöz, s ez a környezet így nagyban meghatározza a viselkedésüket, ami természetesen vissza is hat a környezetükre. 1915-ben jelenik meg Ezra Park, ma már bátran mondhatjuk, korszakalkotó tanulmánya, "A város: javaslatok az emberi magatartás városi környezetben való vizsgálatára." (Park, 1915). Park városkutatás-programja az empirikus szociológia egyik legnagyobb vállalkozásává vált: ehhez kapcsolódva bontakozik ki a Chicagoi Iskola, a klasszikus humán ökológia főként empirikus irányba dolgozó derékhada. Maga a város – Chicago – kitűnő vizsgálati laboratóriumként szolgált az egyetemén dolgozó szociológusok számára. A 19. század közepén még indiántámadások ellen védekező, majd az 1871-es tűzvész után szinte teljesen újjá épített kisváros a 20. század első évtizedére az amerikai a kontinens egyik kétmilliós metropolisza, ipari nagyvárosa lett. A hihetetlen gyorsan növekedő ipar (elsősorban az autóipar) számolatlanul vonzotta magához az Európából és az amerikai Délről frissen érkezett bevándorlók tömegeit, akik otthonról hozott kultúrájuk előírásai szerint próbáltak megélni a modern nagyvárosban. Az európai bevándoroltak nagy része ráadásul még az angolt sem beszélte elfogadhatóan. Chicago a kutatói számára azt a szerepet töltötte be, mint az anekdotabeli állatorvos számára az a bizonyos ló, mely az összes lehetséges betegségeket magán viseli.

6.2.1. A városi rétegek térbeli elkülönülése A szociológusok figyelmét az elsők között keltette fel az az érdekes jelenség, hogy a népesség különböző rétegei jól felismerhető minták szerint, egymással nemigen keveredve telepednek le a városi térben. Sőt, mintha az történne, hogy egy-egy népesség-csoport bevándorlása (inváziója) „kiszorítana” más népcsoportokat az adott helyről; gyakran valamiféle spontán népességcsere (szukcesszió) tapasztalható. Mindez akkor történik, amikor lebontják a középkori városfalakat, megszűnik a középkori város kötelező erővel, és törvényekkel is támogatott szerkezete. Milyen társadalmi tényezők emelik fel azokat a „láthatatlan falakat”, amik elkülönítik (szegregálják) ezeket a csoportokat?

82


Ezzel el is érkeztünk a városökológusok legfontosabb – a biológiától kölcsönzött – fogalmaihoz. A biológusok akkor beszélnek invázióról, amikor egy addig idegen faj egyedei benyomulnak egy másik, egy őshonos faj életterére (például a hattyú a hazai vizekre). Szukcessziót emlegetnek, amikor az új faj olyan mértékben kezdi elhódítani a területet, hogy az őshonos élőlények (például a vadkacsák) egyedei egyre nagyobb mértékben szorulnak ki az eredetileg általuk elfoglalt területről. A szegregáció pedig az a szituáció, amikor a szóban forgó terület már meghatározóan egyetlen fajnak szolgál élettérül. A városökológiában használt biológiai kifejezések igen szemléletesen szimbolizálják a városi térfoglalási folyamatokat. Annál is inkább, mert eleinte csak a földárral, a lakbérrel, a földhasználati díjjal és a földhasználat jellegével – vagyis a földterület „népesség-borításával” - magyarázták a változásokat. A városrobbanás időszakában ugyanis a sűrűn beépített belvárosi telkek és épületek igen drágák voltak, miközben pedig a felújításuk, vagy átalakításuk meglehetősen drága és körülményes volt. A patinás épületekbe a közigazgatás irodái és a gazdasági élet irányító főhadiszállásai költöztek be, ezek engedhették meg maguknak a költséges felújításokat. A belváros – a city – jellemzően lakófunkció nélküli maradt. A drága, több emeletes irodaházak és elegáns üzletek csak nappal népesülnek be. Az ott dolgozó emberek naponta áramlanak ki és be, nagy méretékben megterhelve ezzel a citiy-be vezető tömegközlekedési eszközök (elsősorban a metro-vonalak), kapacitásait, illetve a belvárosi úthálózatot és a különböző parkoló-lehetőségeket. A telekárak itt magasak, ezért a terület beépítése igen intenzív, jellemzőek a több emeletes épületek. A belvárost övező lakóterekből, a zsúfolt és zajos környékről, a „természetközelibb” és nyugodtabb vidékre vágyó középosztálybeli rétegek a város szegélyén gombamód szaporodó kertvárosokba (suburb-okba) költöztek. Különösen felgyorsult ez a folyamat a személygépkocsik tömegessé válásával. A suburb-ok népessége is hullámzik, éppen fordított periódusokban, mint amit a city produkál. A kertvárosokból reggel a munkahelyükre sietnek a szülők, útközben az iskolákba „szórják szét” a gyerekeket. A helyükbe néhány kertgondozó, kutyasétáltató és baby-sitter stb. érkezik, de nappal jellemzően üres a kertváros. Esténként azután ismét benépesül, amikor a bevásárlóközpontokból hazaérkeznek a lakók. A kertváros is egyfunkciós tér: szabványos előkertekkel, garázsokkal „dísztett” egyforma házakban az estéket töltik a családok, és a gépkocsik. A belsőbb területeken magukra maradt házak állaga gyorsan romlik, a felújításuk a magas költségek miatt rendszerint elmarad, így a frissen bevándorolt szegényebb népcsoportok lakhelyévé válnak. Így alakul ki a belváros (a city) elegáns terének közvetlen szomszédságában a slum (ejtsd: szlam, vagy újabban szlöm), a nyomor, az alvilág és a bűnözés dzsungele. Itt azután van élet éjjel is, nappal is; a . A középosztály tagjai számára izgalmas, de veszélyes területen reggelente és este, hazafelé menet általában csak gépkocsival járnak át rajta. A szórakozóhelyek övezete, az úgynevezett „vigalmi terület” ezért a két övezet – a city és a slum – határvonalán alakul ki.

83


A slum a szegénység, az etnikai és kulturális sokféleség gyűjtőmedencéje, „olvasztótégelye”. Gyakran előfordul azonban, hogy a bevándorlók különböző etnikai csoportjai egymás közelébe telepednek (ld. pl. kínai negyed) és akár etnikailag elkülönült szegénynegyedeket (ld. pl. Harlem) hoznak létre; amiket gettóknak nevezünk. A fent leírt zónarendszert számos egyedi körülmény módosíthatja. Így például a főforgalmi útvonalak mellett az épületek sűrűsödésével jellegzetes nyúlványok alakulnak ki, amik csillagszerű formát adnak a városnak. A növekedés során a városhatár lassan olyan mértékben kitolódik, hogy elérheti a szomszédos, korábban önálló települések határait. A nagyváros ilyenkor bekebelezi a kistelepülést, de annak eredeti szerkezete egy fajta alközpontként módosítja a külvárosi tér egyhangúságát. A vasúti és villamosközlekedés valaha alapvetően meghatározta a térhasználatot, annak pedig az épületekben és közlekedési hálózatokban megkövesedett lenyomata ma is felismerhető a városok, a több központtal rendelkező városok arculatán.

84


Hetedik fejezet: A város társadalmi bomlasztó, vagy olvasztó tégely A falusi vagy a kisvárosi életforma nem képes elviselni a peremre szorulást, a marginalitást; különösen nem a devianciát. A falu és a kisváros adottságai mellett - éppen a fennálló szigorú és állandó társadalmi kontroll miatt, vagyis éppen a társadalom tradicionális értelemben vett integráltsága miatt - nagymértékű uniformizálódásnak kell lezajlania. A közösség csak viszonylag kis mértékben tolerálja a normáktól és magatartás-szokásoktól való eltéréseket. Éppen ezért a marginális ember számára a város a szabadságot jelenti, a "Stadt luft macht frei" különösen érvényes mindenféle elhajló magatartás számára. A deviancia azonban nem jelent szükségszerűen bűnözést, még akkor sem, ha a város konszolidált helyzetű lakói szemében a kettő gyakran összemosódik. Az „elszlömösödött” területeken nem csak bűnözők és a köztörvények határmezsgyéjén mozgó fiatal gangek élnek, hanem a vigalmi negyedek kétes egzisztenciái, bohémek, művészek és más színes egyéniségek is. Itt húzódnak meg a hajléktalanok, a város hulladék-munkáiból tengődő alkalmi munkások, és a szó szerint a hulladékokból élő emberek (akik például az üres italos dobozok és üvegek rendszeresen összegyűjtésére és beváltására szakosodtak). A városnak a marginalitással szembeni toleranciája különösen fontos napjainkban, amikor – úgy tűnik – a „társadalmi lift” nem működik. A pénzügyi-gazdasági válság szinte azonnal foglalkoztatási válságként is jelentkezik, ami legelőször éppen a munkaerőpiac(nak is) a szegélyén (a margóján) megkapaszkodott, vagy megkapaszkodni vágyó munkaerőt sújtja. Az iparosodás idején a képzetlen, az ipari munkakultúrával nem, vagy alig rendelkező, sokszor a nyelvet is csak gyengén beszélő embereket. A high-tech és a tudásgazdaság megerősödésével azonban már a potenciális „marginálisok” közé sorolódik az elemi, vagy akár bizonyos szakmunkás végzettséggel rendelkezők egy része is, akik vidékről a városba húzódva a szlömben találnak menedéket.

A városi szegénység A társadalmi hátrányok területileg is koncentrálódnak. Ahol nagy számban élnek nehéz sorsú emberek, ott a különböző üzletek, szolgáltatások – fizetőképes kereslet híján – kezdik bezárni „boltot” és a település más, nagyobb fizetőképességű területeire költöznek. A klasszikus közgazdasági elmélet szerint az alacsony bérek nagyobb tőkeberuházásokat vonzanak, így nő a foglalkoztatás, ami a bérek emelkedését idézi elő – és mindez addig tart, amíg helyre nem áll a piaci egyensúly. Némely erodálódó, leromló területen azonban pontosan ennek az ellenkezőjét figyelhetjük meg. Ahelyett, hogy az „olcsó munkaerő” beruházásokat, fejlesztéseket vonzana, még a meglévő munkahelyeket, üzleteket és intézményeket is „elriasztja”. A funkcionálisan kiüresedő, vagyis csupán lakóhelyi funkciókat szolgáló területeken azután elszabadul a deviancia, koncentrálódnak a „marginális” helyzetben élők, és a „normál munka”21 világából végképp kiszorult emberek. Ez utóbbi rétegre új elnevezés 21

„Normál munka” alatt a meghatározatlan időre szóló, írott, a munkabér összegét is rögzítő szerződés alapján történő munkavégzést értjük, amit társadalmilag jól megalapozódott időtartamban; vagyis napi nyolc, heti 36-60 órában végez a főállású munkavállaló. A „normál munka” következményei: a társadalombiztosítás és a munkajog

85


született, ők az úgynevezett „undarclass” tagjai. Az amerikai elnevezés többek között azt sugallja, hogy ezek az emberek nem munkanélküliek, hanem munka-nélküliek, tehát nemcsak nem dolgoztak és nem dolgoznak a „normál munkavégzés” területén, hanem valószínűleg nem is fognak ilyen munkát végezni. A városi szegénység lényegesen más, mint a vidéki. Jobban „szem előtt” van; földrajzilag közelebb él a jobb helyzetűekhez, akik fenyegetettségként élik meg ezt a közelséget. Az urbanizálódott szegények igénybe vehetik a városi infrastruktúrát; a tömegközlekedési eszközöket, a mobiltelefonokat, a boltokat stb. Helyváltoztatásuk és kommunikációjuk csaknem ugyanolyan jól működő és gyors, mint a jobb módúaké. A huszadik század közepén a gerillák elleni küzdelem hívta fel a figyelmet az alapvető különbségekre a harmadik világ bádogvárosaiban, illetve a vidéken kirobbanó felkelések között. A vidéki gerillák a dzsungelekben, elszigeteltségben szervezkedtek, élelmiszert és információkat csakis a helyi lakosságtól szerezhettek; elengedhetetlen szükségük volt a helyi lakosok jóindulatú támogatására. Helyváltoztatásuk nehézkes és különösen nehezen titkolható volt a hatóságok elől. A városi gerilla azonban bármikor taxit foghatott, televízión és rádión követhette az eseményeket, telefont használhatott, a boltban élelmiszert vásárolhatott, pillanatok alatt átvedlett civil polgárrá stb. Mára a probléma elsősorban a szervezett bűnözés elleni harc (pl. a kábítószer-kereskedelem), a külvárosokban kirobbanó feszültségek és felkelések (Párizs, 2005), vagy akár sporteseményeket követő (fotball-huliganizmus) tömegjelenségek elleni fellépés szempontjából fontos, de a lényege ugyanaz maradt. A városban élők sem egymástól, sem a jobb helyzetűektől nem szigetelhetők el; bármekkora falakkal próbálja is meg izolálni őket a „high society”. A városi szegénység – elkülöníthetetlenségéből és koncentráltságából adódóan – ténylegesen nagyobb fenyegetést jelent a konszolidáltabbak számára. Míg a városfejlődés korai időszakában elsősorban a fertőző betegségekkel és a bűnözéssel, ma inkább a társadalmi feszültségek kirobbanásaival (és természetesen a bűnözéssel) veszélyezteti a városi élet zavartalanságát.

Az underclass A végképp leszakadt rétegek modern elnevezése az „underclass”, ami nem alsó osztályként, hanem társadalom alattiként fordítható le. Róluk a társadalom konszolidáltabb rétegei igen negatív véleményt táplálnak: feltételezik, hogy nem csak nem jutnak munkahelyhez, de nem is igazán akarnak dolgozni; hogy tudatosan a segélyek megszerzésére szakosodnak. Az elnevezést Gunnar Myrdal, svéd közgazdász, szociológus használta elsőként. Azokat kívánta leírni ezzel a fogalommal, akik kimaradtak gazdasági prosperitásból, vagy inkább akik a társadalom többé-kevésbé konszolidált osztályszerkezete alá csúsztak (under class – osztályok alatt) a második világháború utáni. Az underclass tagjait egyre szélesebb, és egyre átjárhatatlanabb szakadék választ a társadalom többségétől. Az underclass elnevezés ezt a szakadékot próbálja illusztrálni; vagyis hogy az underclass tagjai már nem tagozódnak be a társadalom osztályainak tekintett szerkezetbe, az alá csúsztak; és már alig, vagy egyáltalán nincs esélyük a visszailleszkedésre.

viszonylagos védettsége. Ezek ellentéte az „atipikus” munkavégzés, amelyben hiányzik a fenti jellemzők valamelyike, vagy akár mindegyike.

86


A második világháború utáni piacgazdaságokban gyökeres strukturális gazdasági-társadalmi átalakulás ment végbe, s egyre kevesebb igény volt azoknak a munkájára, akik a társadalom legalján helyezkedtek el. Ez különösen jellemző volt a városi slumok lakóira, s még inkább a belső városrészek nyomornegyedeiben élő, , gyakran etnikailag is megkülönböztethető bevándorlókra. Nyomoruk egyre mélyül, s egyre valószínűbb, hogy gyermekeik se tudnak majd ebből a nyomorból kiszabadulni. Ladányi János és Szelényi Iván könyvükben (2004), mint egymást kiegészítő elméleteket kapcsolták össze egymással Myrdal underclass-elméletét és Oscar Lewis-nak a „szegénység kultúrájáról” szóló tételeit. Az első a fejlett nyugati országok leszakadó szegényeire, az utóbbi a harmadik világban élő társadalmon kívüliekre vonatkozó teória, melyek összekapcsolásával viszonylag jól ábrázolhatók a közép-kelet-európai (nem a legfejlettebb) országok nyomorultjainak viszonyai. Oscar Lewis (1961) könyve a mexikói indiánok példáján mutatja be azt a szubkultúrát, amely – Lewis szerint – a leggyakrabban olyankor alakul ki, amikor egy rétegzett társadalom helyébe egy másik lép, és amely lehetővé teszi a szegényebb országokban élő legszegényebbeknek is az életben maradást. Mindkét elmélet tehertétele, hogy egy kisebbségi, etnikai csoport életkörülményeivel mutatja be a tárgyát: Myrdal az Egyesült Államok nagyvárosaiban élő feketék, Oscar Lewis pedig a mexikói indiánok életkörülményeivel példáznak; ami mindkét esetben felveti a szóban forgó jelenség etnicizálásának lehetőségét. Annál is inkább, mert csaknem minden országban, a legtöbb társadalomban jellemzően egy etnikum tagjai szorulnak a leghátrányosabb helyzetbe. Amit Max Weber (1992: 38-39., 94. és 99. old.) úgy írt le, hogy Ha az adott mozgástéren belül nő a konkurensek száma, akkor itt a konkurenciában részt vevők érdeke egyre inkább azt diktálja, hogy ezek a gazdasági esélyek valamiképpen korlátozva legyenek. A korlátozás abban a formában szokott megtörténni, hogy a (tényleges vagy potenciális) konkurensek egy részét valamilyen kívülről megállapítható ismertetőjegyüket alapul véve – fajuk, nyelvük, felekezetük, térbeli értelemben vett eredetük, származásuk, lakóhelyük stb. alapján – a többiek igyekeznek kizárni a versenyből. … A szerveződésnek ilyen esetekben mindig az a törekvés a hajtóereje, hogy a résztvevők monopolizáljanak bizonyos gazdasági esélyeket, és ez a törekvés olyan más pályázók ellen irányul, akik valamilyen közös – pozitív vagy negatív – ismertetőjeggyel jellemezhetők. …. A ’szokáserkölcsök különbözősége alátámaszthatja azt az érzést, hogy a másság mindig valamiféle sajátos ’becsületet’ és ’méltóságot’ kölcsönöz. … Valamilyen értelemben … [ezért] minden ’etnikai’ ellentét mögött a ’kiválasztott nép’ gondolata áll … Ezért fordulhat elő, hogy a szegénység kultúráját a megfigyelői rendszerint valamilyen etnikai kultúrának gondolnak, s ezzel a szegénységet akaratlanul, vagy tudtukon kívül „etnicizálják”. A két gondolatkör megkülönböztetésére jó példa Szuhay Péter (1999) könyve, amely a címében hordja a dilemmát: „A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája”. A cím visszautal a korábban említett Oscar Lewis-féle „szegénység kultúrájára”, aminek a legfőbb jellemzői: hogy tagjai •

képtelenek anyagi eszközeik beosztására, szükségleteik azonnali kielégítésére törekednek („egyszer hopp, másszor kopp”),

•

nem bíznak a többségi társadalom intézményeiben és mobilizációs útjaiban, ezért gyakran saját utakat, stratégiákat építenek ki és tartanak életben,

•

az egymást segítő hálózatokat működtetnek a szélsőséges egyenlősdi érvényesítésével,

87


•

identitásukat a szabadság, a függetlenség és a leleményesség értékeivel igyekeznek meghatározni.

Az Oscar Lewis által „szegénység kultúrájának” nevezett jelenségről írja a magyar szociológus szerzőpáros, hogy „akik csak szűkös mennyiségben jutnak hozzá a létfenntartásukhoz elengedhetetlenül szükséges javakhoz és eszközökhöz, általában az időhorizontjuk is szűk. Ez szükségszerűen így van, hiszen az éhség türelmetlen. A különösen súlyos hiányt szenvedő emberek alig-alig tudják halogatni igényeik kielégítését, nem tudják kivárni a beruházásaikért várható, erőfeszítéseikért járó kedvezőbb megtérülést. Ennek elkerülhetetlen következménye, hogy erőfeszítéseikkel az elérhetőnél rosszabb eredményt érnek el, ami konzerválja hátrányos helyzetüket. Ha a szegénység kultúráját maga a szegénység termeli, akkor azzal is érvelhetünk, hogy a beszűkült időhorizont olyan, racionálisnak is mondható válasz a szegénységre, mely racionalitása ellenére, sőt annak következtében újratermeli a szegénységbe szorultak hátrányos helyzetét, szegénységét (Ladányi, Szelényi, 2004: 112.p.). A két teória – az underclass és a szegénység kultúrája elméletek – legújabb magyarázatai gyakran a jóléti állam juttatásait teszik felelőssé a két jelenség együttes továbbéléséért. A lepusztult lakóházakban szegregálódott, a 18-19. századi városi nyomortelepekre emlékeztető telepeken élő emberekre vonatkozó nézeteket ismét Ladányi és Szelényi írásából idézve foglaljuk össze: E felfogás szerint az ungerclasst a jóléti állam hozza létre: ennek az osztálynak a tagjai olyan hibás körbe kerültek, amelyet a tizenéves anyaság, a házasságon kívüli gyermekszülés, a bűnözés, a feketegazdaságban való részvétel jellemez – és okoz. Ennek megfelelően a szegénységet csak úgy lehet felszámolni, ha megszüntetjük a jóléti államtól való függést (csökkentjük, vagy akár meg is szüntetjük a szegények szociális támogatását), megváltoztatjuk a szegények kultúráját, a nukleáris család értékeit ismét érvényre juttatjuk, háborút folytatunk a kábítószerek és a bűnözés ellen. Az underclass elméletének második hulláma teszi az etnicitást az underclass döntő jellemzőjévé. Most már csak az észak-amerikai nagyvárosok gettóiban élő feketék alkotják az underclasst [az angolszász szakirodalomban]. Míg Myrdal írásaiban a nagyvárosi gettókban élő feketék csak a kialakuló underclass egyik komponensét jelentették, az underclasselméletek második hullámában – mivel a kultúrát szegénységet okozó tényezőként fogták fel – a városi szegény afroamerikaiak mintegy szinonimájává válnak az underclassnak. (Ladányi, Szelényi, 2004: 14-15.p.).

A hajléktalanok A hajléktalanság jelenségéről szólva előre kell bocsátani, hogy egységes definíció híján, az adatfelvétel technikai nehézségei miatt, valamint a hajléktalan emberek fluktuálódása miatt az utcákon alvó emberek létszámát nehéz megállapítani. Magyarországon 1999 óta végez rendszeresen felmérést a Február Harmadika Munkacsoport a körükben. Cser Annamária adatai (Cser, 2000) szerint Magyarországon már 2000-ben körülbelül 30-40 ezerre becsülték a hajléktalanok számát, ebből 15-20 ezer hajléktalan ember a fővárosban élt. Egy újabb felmérés szerint: „a fedél nélküli emberek 2005. évi regisztrációja alapján a Február Harmadika Munkacsoport szakértői becslése szerint Budapesten egy átlagos téli éjszaka

88


–

közel 3000 ember alszik fedél nélkül Budapesten,

–

másik 1800 ember éjszakai menhelyeken tölti az éjszakát,

–

további 2800 ember átmeneti szállókon lakik.

Összesen mintegy 8000 hajléktalan ember tartózkodik egy átlagos téli éjszaka Budapesten” (Győri, 2005.). Az otthontalanok városi, nagyvárosi jelenség, mivel a lakóhely nélkül maradók rendszerint városokba áramlanak, ahol vasúti- és buszpályaudvarok, metró- és HÉV-állomásokon; illetve padokon, kapubeugrókban, modern lakótelepi épületek kiugró kukatárolóiban; vagy bevásárlóközpontok, áruházak, közintézmények meleget adó szellőzőrácsai mellett stb. húzzák meg magukat; - és ezek helyszínek tipikusan városokban találhatók meg. De a hullámpapír-dobozokban, maga készítette sátorban, parkban, erdős területeken alvók is a város nyüzsgését keresik, ahol a hulladékhőt, a hulladék-munkalehetőségeket és más hulladékokat is a megélhetésükre hasznosíthatják. A fővárosi hajléktalanok keresnek a legjobban – közölte blickfangos címmel egy MTI közlemény; de tegyük hozzá máris, hogy a más településeken élő hajléktalanokhoz képest. „A fővárosban a megkérdezett hajléktalanok több mint felének van valamilyen keresete, Debrecenben, Pécsen és Székesfehérváron negyven százalékuknak - derül ki a Február Harmadika munkacsoport felméréséből” (MTI, 2006). Sok tájékozatlan embert meglephet, mégis igaz: „Az iskolai végzettség szempontjából elmondható, hogy a hajléktalan emberek kevésbé iskolázatlanok, mint az átlagnépesség. Az általános iskola nyolcadik osztályát – amely a középiskolába lépés feltétele – az átlagnépesség mintegy 20 százaléka nem végzi el, ugyanakkor ez az arány a hajléktalan emberek körében jóval alacsonyabb, felmérésenként változó, de 5 és 14 százalék között marad” (Cser, 2000.). A budapesti fedél nélküliek 3 százaléka diplomás.

A lerobbant városrészek társadalma A piacgazdaság - a klasszikus közgazdasági iskola tanítása szerint - mindig az egyensúlyi állapot, a kiegyenlítődés felé halad. Magyarul, ha valahol olcsó az ingatlan, vagy az emberi munka (vagyis alacsony a munkabér), akkor a termelő egységek oda sietnek és kihasználják az ottani komparatív előnyöket. Emiatt azonban idővel emelkedni kezdenek az ottani telekárak, a bérek, ami kezdi visszatartani az odatelepedni szándékozó cégek további beáramlását ..., s lassan kiegyensúlyozódik a gazdasági egységek eloszlása. Ez azonban - mint napról napra tapasztaljuk - nem mindig van így. Gyakran éppen ellenkezőleg: bizonyos területeken az olcsó munkaerő újabb és újabb hátrányos következményeket von maga után. Ha valahol bezárnak egy gyárat, ott az emberek jövedelme hanyatlik, a kisebb vásárlóerő miatt a szolgáltatások elköltöznek a területről, őket a mozgékonyabb és képzettebb munkaerő követi az álláshelyek érdekében. Az erőforrások hiánya miatt romlik az épületek állaga, de még az infrastrukturális ellátottság minősége is. Előbb csak néhány lakást, házat kapcsolnak ki az áram-, a víz-, a gázellátásból, azután leromlanak a használaton kívüli közművek… Előbb csak a jobb helyzetű gyerekeket járatják más, jobb körülmények között működő iskolákba, majd az oktatás is egyre jobban szegregálódik. Előbb csak a luxuscikkeket árusító boltok költöznek máshová, majd követik őket a tartós cikkek árusítói, végül már csak néhány kocsma és garázsból átalakított

89


„diszkont” marad. Leromlik az úthálózat, a közintézmények is elköltöznek; az érintett terület általános romlásnak indul. Az előnyök és a hátrányok a térben egyszerre halmozódni és kiegyenlítődni látszanak. De hogy mi határozza meg, hogy a két, ellentétes irányú tendencia közül melyik lesz a meghatározó, nem tudjuk megmondani. Jelentős kutatások tárgya annak meghatározása, hogy milyen összetevők magyarázzák a termelési tényezők ide-oda vándorlását, ami hol kiegyenlítődést, hol pedig éppenséggel a különbségek fokozódását okozza. Az viszont bizton állítható, hogy mindenki érdeke a leromlási folyamat lassítása, megállítása, visszafordítása. A területi gazdaságtan meghatározásait alkalmazva elmondhatjuk, hogy vannak statikus elemek, amik helyhez kötöttek, nem - vagy csak nagyon nehezen - változtathatók és felhasználási módjuk is adottnak tekinthető. A domborzati, vízrajzi meghatározókon túl ilyenek az épített környezet elemei; a lakó-, gazdasági épületek, vagy egyéb infrastrukturális stb. műtárgyak. A gazdasági térszerkezet elemei egy egységes átfogó rendszert alkotnak, valamelyikük megváltoztatása az egész rendszer módosulásait idézi elő, illetve kívánja meg. Egy termelő beruházás például nagyobb áteresztő képességű víz- és csatornahálózatot igényelhet. Egy bezárt gyár épületállományának más célú felhasználása a szállítási útvonalak, a rakterületek rendszerének teljes átalakítását követelheti meg stb. A statikus elemek átalakítása, vagy felhasználásuk megváltoztatása gyakran költségesebb, mint egy új, „zöldmezős” beruházás megvalósítása. A régi nagy gyárvárosok és környékük jelentős részben mára „rozsdaövezetekké” alakultak, amelyeknek bármilyen átalakítása, alternatív hasznosítása jóval nagyobb kiadásokkal jár, mint ha veszni hagyják az egészet. Amikor azonban az ilyen gyártelepek és az azokat kiszolgáló területek egy város belterületéhez tartoznak, a revitalizálásuk (újbóli életre keltésük) elkerülhetetlen; az ilyen fejlesztéseket „barna mezős beruházásoknak”. Az ilyen rehabilitációs törekvésekről szól a következő fejezet. A gazdasági funkcióikat elveszített lakóövezetek kiüresedése öngerjesztő folyamatként halad tovább. A csak lakófunkcióval bíró részek nappal kiüresednek, a reggeli és esti csúcsforgalmak után szellemvárosként mutatkoznak. Ha az ilyen lakóövezetek egyben a legszegényebb néprétegek otthonai, akkor a kiüresedést szükségszerűen követi az általános leépülés; a közvilágítás hiányosságai, a csatornarendszer karbantartásának, felújításának elhanyagolása, emiatt a közegészségügyi helyzet romlása, általában a közbiztonság hanyatlása stb. A „marginálisok”, az „underclass” tagjai nem bűnözők, s különösen nem valamilyen Lombroso-i értelemben vett bűnözői személyiségek. Amennyiben azonban kialakul egy úgynevezett „bűnözési szubkultúra”, az abban, vagy annak közelében élők könnyebben kerülnek a jog túlsó oldalára, mint a konszolidált körülmények között élők. Már csak a bűnelkövetők elleni védekezésként felhasznált eszközök és módszerek is „átsegíthetik” őket a túlsó oldalra. „A bűnözési övezet egy különleges ’szubkultúrát’ hoz létre … A városba érkező és a bűnözésre társadalmi-pszichológiai okok miatt ’érett’ embert a bűnöző övezet készséggel magába fogadja, mindjárt integrálja, s mintegy ’megkönnyíti’ számára a bűnözéshez vezető utat. A kutatók kimutatták egyébként azt is, hogy a ’gangek’ képződése általános jelenség, a városok egészen különböző övezeteiben találtak ’gangeket’. A ’ganget’ magába foglaló szubkultúra azonban döntő jelentőségű volt abból a szempontból, hogy a ’gang’ maga mivé alakult, átalakult-e bűnözővé vagy sem” (Nemes, Szelényi, 1967: 101. old.).

90


A szlöm sem tekinthető ugyanis az atomizált, egymáshoz nem kötődő emberek valamiféle laza halmazának. Ha az itt élők egy részének nincs reménye-esélye arra, hogy a konszolidált társadalom-rész befogadja, akkor saját közösségeket hoz létre a szolidaritás és az egymást segítő kapcsolatok sajátos hálójából. A szlöm a nagyváros „dzsungelje”, ahol az anómia és ehhez kapcsolódóan a deviancia legkülönbözőbb jegyei összpontosulnak. Míg például a szuburbok utcái néptelenek, a szuburbok lakói visszahúzódnak házaikba, magukra zárják az ajtót, őrizve a családi sejt integritását s privát szférájukat, addig a szlömben az emberek életük jó részét az utcán töltik. A szlöm városképéhez hozzátartoznak a mozgalmas kocsmák, a lépcsőkön és utcaszegélyeken üldögélő emberek, az utcai jelenetek zajossága és színessége, sok szempontból gátlástalansága.

Városi bűnözés, városi erőszak A brazíliai Rio de Janeiro három viskóvárosában (favela) felmérés készült 1968-1969ben, majd a megkérdezettek közül sokat újból megkerestek 2001-2003-ban. E szerint a 30 év alatt legdrámaibb és legtragikusabb változás a gyilkos erőszak fokozódása volt. 1969-ben attól féltek az emberek, hogy a katonai vezetés letarolja otthonukat és közösségeiket. Ma attól, hogy a drogdílerek, a rendőrség vagy a rivális bandák közti tűzharc áldozatául esnek. Félelmük jogos. 2001-ben az eredeti megkérdezettek 20 százaléka, gyermekeik 19 százaléka és unokáik 18 százaléka számolt be arról, hogy a családból valaki gyilkosság áldozata lett - és ez sokkal nagyobb arány, mint a drogtermelő Kolumbia vagy Bolívia városaiban. Még ha sikerül is a kis jövedelmű családoknak kikerülniük a favelából és bérházba vagy kültelki, de legális környékre költözniük, a droghoz kötődő erőszak követi őket. … A szegények úgy érzik, hogy a drogdílerek és a rendőrség között csapdába estek. … Mivel a bandák jobban állnak anyagilag és fegyverzet dolgában, könnyebb a rendőröket megvesztegetni. A félelem légköre pusztítja a társadalmi tőkét, amely a kölcsönös segítségnek talán egyetlen alapja lehetne. Ma az emberek félnek kimenni az utcára. Nilton, a hatvanéves volt viskólakó szerint: „itt élni annyit jelent, mint nem rendelkezni a cselekvés szabadságával, az ember nem hagyhatja el az otthonát, amikor akarja, és nem jöhetmehet szabadon. A börtön érzését kelti, ha arra kell gondolni: vajon elmehetek-e ma otthonról, vagy az nagyon veszélyes? Miért kell felhívnom bárkit is, hogy ma inkább ne jöjjön ide? Szörnyű és nyomasztó. Senki sem akar így élni.” Következésképpen gyengébb a közösségi érzés, az emberek alig használják a közös tereket, nem élnek közösségi életet, nem bíznak a szomszédaikban, és alig vesznek részt a környékbeli szervezetek életében. (Worldwatch, 2007: 231. old.) Persze, a Harmadik Világ, legyinthetnénk, ha nem ismernénk hasonló példákat más nagyvárosokból is. Jeremy Rifkin (1995) az Egyesült Államok példáján írja, hogy a megélhetési források „lefelé irányuló spirális csapdája és az egyre ritkább szemű biztonsági hálók miatt a munkanélküli és az alkalmazhatatlan amerikaiak egyre nagyobb része szorul a bűnözés felé a megélhetésük érdekében. Az új high-tech globális faluból kirekesztve kénytelenek visszalépni a nyers erő alkalmazásához, hogy megszerezzék azt, amit a munkaerőpiac megtagad tőlük” (Rifkin, 212-213. old.)

91


A város és a bűnözés, az erőszak nem jelent szükségszerű összefüggést. Sőt, a városi szlöm és az erőszakos bűnözés között sem törvényszerű a kapcsolat. Az amerikai vizsgálatok más jellegű korrelációkat fedeztek fel a különböző statisztikák elemzése során. „Merva és Fowles vizsgálatai szerint az Egyesült Államokban a munkanélküliség egy százalékos növekedése 6,7%-os emelkedést idéz elő a gyilkosságok, és 3,4%-os növekedést az erőszakos bűncselekmények számában. A vizsgálatukban lefedett harminc északi metoropolitan területen az University of Utah közgazdászai arra számítanak, hogy 1990 közepétől 1992 közepéig 5,5%-ról 7,5%-ra nő a munkanélküliségi ráta, ami 1.459 újabb gyilkosságot, 62.607 további erőszakos bűncselekményt (beleértve a rablást, a bántalmazást és a gyilkosságot is) okoz a fenti számítások szerint. A teljes bűnözési listán pedig 223.500 újabb bűnesetet (beleértve rablást, lopást, autólopást stb) elkövetését jósolnak. Merva és Fowless vizsgálata sokkoló korrelációt mutatott ki a növekvő bérkülönbségek és a bűnözés között is. 1979 és 1988 között a vizsgálatba vont 30 metropolitan területen a bérkülönbségek szintje várhatóan 5%-kal nő. A tulajdonosok és a semmivel sem rendelkezők közti szakadék megnöveli az erőszakos bűncselekmények számát; 1,87%-ponttal a vagyon elleni bűncselekmények, 4,21%ponttal a gyilkosságok, 1,79%-ponttal a rablások, 3,1%-ponttal a csoportos támadások, 1,95%-ponttal a lopások, és 2,21%-ponttal az autólopások számát. 1992 végére több mint 833.593 amerikai lesz a szövetségi és az állami börtönökben, 59.460 fővel több, mint a megelőző évben” (Rifkin, 1995: 207-208. old.). Mások az újonnan bevándorolt szlöm-lakók és az erőszakos események között látnak összefüggést. Homer-Dixon összefoglalja az ilyen magyarázatokkal szolgáló elméleteket, amelyekben – mint írja – három alapvető hipotézis fogalmazódik meg. Az első a Chicagoi Iskola kutatói által leírt magyarázathoz hasonlóan a városi környezethez való társadalmi és pszichológiai alkalmazkodás nehézségeit, kényelmetlenségeit hangsúlyozza. A második hipotézis szerint az elégedetlenséget és az erőszakra való hajlandóságot a városi környezet által előálló gazdasági frusztrációt erősíti. „A gyors beáramlást a köz- és a magánszektor képtelen lesz elhelyezni, és a bevándorlók magasabb életszínvonallal kapcsolatos elvárásai nem teljesülnek. Ráadásul a közeli elit szembetűnően magas fogyasztását látva csak fokozódhat bennük a tudat, hogy marginális helyzetben vannak. Ezért fokozódhat a relatív depriváció-érzetük, és egyre beljebb sodródhatnak a radikális közpolitikai aktivitásba” (2004: 256. old.) Az elméletekkel szemben az empirikus kutatások nem találtak meggyőző evidenciákat a migráció és a bűnözés közti kapcsolatra. Sőt, úgy találták, hogy a frissen bevándoroltak a korábbi vidéki életkörülményeikkel hasonlítják össze a városban talált helyzetüket, és inkább megelégedettséget, mintsem annak ellentét mutatták helyzetükkel kapcsolatban. Különösen így volt ez azokban az esetekben, ahol a bevándorlók családi jövedelme tényleges növekedést mutatott a korábbi lakóhelyükön élvezetthez képest. Homer-Dixon azonban megjegyzi, hogy a vizsgálatokat gazdasági prosperitás időszakában végezték, és így elképzelhető, hogy az eredményeik általánosítása megtévesztő lehet. Az biztos, hogy válság idején a kormányzatoknak kevesebb lehetőségük van a bevándorlók elvárásainak, illetve követeléseinek a teljesítésére. Magyarországon 2005 óta jelenik meg a Heti Világgazdaság őszi számaiban összeállítás a hazai települések „bűnözési toplistásáról”. A beszámolót összeállító Babus Endre mindenesetre szinte reflex-szerűen a felgyülemlett szociális feszültségek kirobbanásával hozta összefüggésbe a helyezéseket (Babus, 2005). „A 274 várost rangsoroló – most először nyilvánosságra kerülő – bűnügyi toplista élén érdekes módon nem az évtizedekkel ezelőtt bűnös városnak kikiáltott Budapest áll, hanem néhány üdülőtelepülés (Siófok, Balatonföldvár, 92


Zalakaros) és turisztikai célpont (Visegrád, Tokaj, Szentendre). A kiugróan magas bűnügyi mutatókat e helységekben (akárcsak a határátkelőhely Záhony esetében) az magyarázhatja, hogy az állandó népességhez viszonyítják (s nem a városban élő, nyaraló, illetve az azon átutazó összes személyhez) a bűncselekmények számát. A kriminalisztikai értelemben legfertőzöttebb tíz hazai település között ugyanakkor két olyan is található - az 5. és a 6. helyen álló Baktalórántháza és Hajdúhadház -, ahol a bűncselekmények magas száma aligha hozható összefüggésbe az említett külső tényezőkkel. E két leszakadó "mezőváros" (a másik nyolc éllovassal ellentétben) a bűnözés úgyszólván minden jelentős szektorában az élbolyba tartozik, az onnan származó bűnelkövetők számarányát tekintve Baktalórántháza egyenesen az első, Hajdúhadház pedig a harmadik a rangsorban. … A bűnelkövetőket legnagyobb arányban kibocsátó 19 magyarországi város között egyébként egyetlen gazdag dunántúli település sem akad, az élmezőnyt 15 kelet- és négy közép-magyarországi helység alkotja.” (Babus, 2005: 125. old.). A 2006-ban megjelent „toplistán” azonban már megjelentek a dunántúli városok is az „élmezőnyben”. Ennek ellenére a lista összeállítója továbbra is összefüggést sugall a települések anyagi helyzete és „bűnügyi fertőzöttsége” között. „A hatóságok tudomására jutott erőszakos és garázda jellegű bűncselekmények száma alapján a hazai megyeszékhelyek közül tavaly Európa leendő kulturális fővárosában, Pécsett volt a legveszélyesebb élni. Míg Baranya 156 ezer lakosú központjában összesen 821 rablás, súlyos testi sértés, emberölés és más agresszív bűncselekmény miatt indított nyomozást 2005-ben a rendőrség, addig például a 128 ezer lakosú Győrött csak 301 hasonló ügyben rendeltek el nyomozást - derül ki a Legfőbb Ügyészség (LÜ) által a HVG rendelkezésére bocsátott városi bűnözési adatokból” (Babus, 2006: 103. old.) A megyei jogú városok bűnügyi toplistája 2005-ben (a tízezer főre jutó bűncselekmények száma alapján), s a 2001-2005 közötti bűnügyi átlagadatok (az összes felderített bűncselekmény száma alapján

Debrecen Eger Budapest Miskolc Szekszárd Pécs Veszprém Dunaújváros Győr Nyíregyháza Kecskemét Tatabánya Székesfehérvár Kaposvár Szolnok Szombathely Salgótarján Szeged Érd Békéscsaba Zalaegerszeg

2005 Bűncselekmények Tízezer főre Bűncselekmények száma jutó bűnesetek évi átlaga száma 16.555 810 11.373 4.234 752 3.565 115.366 680 114.264 10.909 621 9.383 2.051 592 26.987 8.963 573 9.184 3.471 568 3.069 2.912 567 2.616 7.079 555 6.677 6.449 554 7.217 6.000 554 6.211 3.899 548 4.272 5.520 544 6.009 3.672 540 3.842 4.016 526 4.668 4.181 522 4.158 2.219 514 2.183 7.642 469 9.159 2.791 461 2.860 2.971 452 3.422 2.741 442 2.876

2001-2005 Tízezer főre átlagosan 553 626 663 521 758 578 499 496 518 618 577 594 584 564 606 512 492 560 494 514 463

Helyezés a bűncselekmények évi átlaga alapján 12. 3. 2. 13. 1. 8. 17. 18. 14. 4. 9. 6. 7. 10. 5. 16. 20. 11. 19. 15. 22.

93

Madarász Imre (2011) Városszociológia. Sopron 2.413 Hódmezővásárhely 1.998 Nagykanizsa 2.063 Forrás: Babus, 2006: 105. old.

428 418 404

2.668 1.461 2.144

478 303 413

21. 24. 23.

Az összeállítás több szempontból is csalóka: egyrészt minden bűncselekmény szerepel a rangsorolás alapjaként (az áruházi lopástól, a sikkasztástól a rablásig, a gyilkosságig); másrészt pedig „csak” a felderített bűncselekmények adják ki a rangsort. Ez utóbbi egyrészt jelezheti a helyi rendőrség jobb munkáját is, nem csupán a „fertőzöttség” szintjét. Bárhogyan is, de bizonyos jelek azt mutatják, hogy a városi emberek jobban tartanak erőszakos cselekményektől, mint a vidékiek; a fiatalok jobban, mint az idősebbek. „A rendőrség becslései szerint több mint 270.000 diák hord magánál fegyvert az Egyesült Államokban minden nap” – írja Rifkin (1995: 208. old.). A rejtett kamerák és mozgásérzékelők, a magán rendőrségek, az őrvő-védő alkalmazottak szaporodását mi is tapasztalhatjuk magunk körül Magyarországon is. Egy diplomadolgozat írója agglomerációs általános iskolák diákjait kérdezte meg arról, tudomásuk szerint milyen eszközöket hordanak maguknál iskolatársaik, amiket erőszakosságra is használ(hat)nak, de amiket „veszélyes”-nek, vagy „erkölcstelennek” tartanak. A megkérdezett 116 tizenéves gyerek felsorolása megdöbbentő, akkor is, ha egy-egy gyerek több eszközt is említett: A diákoknál található „veszélyes”, vagy „erkölcstelen” eszközök a gyerekek felsorolása alapján (említések gyakorisága) Fiúk Említett eszközök Kés Vipera Bicska Sokkoló Boxer Öngyújtó Gázspray Vonalzó

Lányok Említések száma 61 16 13 7 7 7 4 1

Említett eszközök Kés Vipera Bicska Sokkoló

Gázspray Vonalzó Penge Dobócsillag

Említések száma 79 7 16 5

17 1 1 1

Forrás: Czene, 2009: 46. old. Viszonylag új jelenség a nagyvárosi tömeges erőszakkitörések, amiket gyakran jogtalan, vagy jogos rendőri intézkedések váltanak ki, de pillanatok alatt utcai zavargásokká eszkalálódnak. 1992-ben Los Angeles-ben a biztonsági kamera felvételei váltottak ki több napos felkelést. A felvételeken több rendőr bántalmazott egy fekete bőrű, földön fekvő letartóztatottat. A felkelők üzleteket és házakat gyújtottak fel, gépkocsikat rongáltak meg, fosztogatások indultak. 2005-ben Párizs bevándoroltak lakta külvárosában robbantak ki felkelések. A magyar szociológus kommentárja szerint: „Párizs messze van ugyan, a francia társadalom és az északafrikai, az iszlám fundamentalizmus által is befolyásolt bevándorlók helyzete – minden erőltetett párhuzam ellenére – nagyon jelentősen különbözik a magyarországi helyzettől. A

94


szegénység és az etnikai kirekesztettség összekapcsolódása mégis mindenhol veszélyes társadalmi konfliktushelyzetet teremt(het). Nálunk is” (Ladányi, 2005: 86. old.) Hegedűs Zsuzsa (2005) tágabb horizonton mutatja be a zavargások okait. Nem a kirobbantó esemény a lényeg szerinte, hanem a munkanélküliség, az abból következő elkeseredett kilátástalanság és kiábrándultság. „A külvárosokat az elmúlt húsz évben rendszeresen felborító feszültség szinte mindig abból keletkezik, hogy amikor ezek a második, harmadik generációs fiatalok elvégzik az iskolát, és állást keresnek, nem kapnak munkát, mi több, learabozzák őket. Holott ők kulturálisan tökéletesen integrált francia fiatalok, akik szakítottak a tradíciókkal, s alapvetően a saját korcsoportjuk értékeivel, szokásaival, kultúrájával, életmódjával azonosulnak. … A tömeges munkanélküliség a valódi ok, ami a mai napig nem csökken. … A második generációs fiatalok … hiába tanultak, szereztek érettségit, tanultak tovább, munka nélkül beszorultak ezekbe az embertelenül sivár betonrengetegekbe. A továbblépésük vált lehetetlenné. … Éppen a mostani zavargások elején jelent meg egy könyv egy ilyen külvárosban élő, második generációs fiatal vállalkozó tollából, aminek az a címe: ’Bedöglött a társadalmi lift’. Azaz leállt a társadalmi mobilitás” (Hegedűs, 2005: 5. old.). A fenti jelenségek a társadalomkutatók és reformerek egész sorát riadóztatták, hogy megoldást találjanak a problémák csökkentésére. Sokan össztársadalmi szintű akciókban látták a kibontakozást, mások a lerobbant területek rehabilitációjával a problémák koncentrálódását igyekeztek megakadályozni.

95


Nyolcadik fejezet: Városrehabilitációs törekvések nem megírt fejezet A szegregálódás, a szlömök, a gettók kialakulása – mint az előző fejezetben láthattuk – a társadalmi, közbiztonsági, közegészségügyi stb. problémák egész halmazát hozhatja magával. Megérthető hát, hogy minden település igyekszik megakadályozni az ilyen terek kialakulását, vagy ha már kialakultak, a rehabilitációjukon munkálkodik. A legegyszerűbb „megoldás” az elszlömösödött területek problémáira a dózer. Ez a műszakilag talán megfelelő (bár igen költséges) módszer ugyanakkor a gondoknak csak az egyik összetevőjét, az épített elemek eltakarítását, az új funkciók kialakításához a „tabula rasa” megteremtését teszi lehetővé. Ha csak építész szemmel vesszük szemügyre a rehabilitációs törekvéseket, viszonylag egyszerűen kategorizálhatunk: 1. Háztömbök vagy egész városrészek lebontással, szanálással járó megújítása az egyik „legagresszívabb” megoldás. Az elavult, lepusztult házak, tömbök, városrészek felújításának is két módszere alakult ki, "enyhe" és "kemény" rehabilitáció: a. az épületek részleges, vagy teljes szerkezetének megtartásával járó rehabilitáció, renováció vagy restauráció (attól függően, hogy milyen mértékű és jellegű a felújítási tevékenység), b. illetve a teljes vagy részleges bontással járó rekonstrukció, melynek keretében egy városrész, háztömb egészét vagy túlnyomó részét lebontják, és új, korszerű épületekkel keltik új életre. A megújulandó területek kijelölésének fizikai, építészeti és társadalmi kritériumai vannak. Nem elhanyagolható tényezők a területek kijelölésénél a háttérben meghúzódó ingatlanspekulációs vagy akár politikai érdekek sem. Gyakorta megesik az is, hogy a helyi önkormányzat által képviselt, döntően középosztályi értékrend jóindulatú, de az avult városrészek lakóiétól eltérő értékelése alapján minősül egy-egy terület "felújításra szorulónak". Beleznay és munkatársai (2006) három olyan megközelítést különböztettek meg, amelyek már nem csak az épített, hanem a társadalmi környezetre gyakorolt hatásuk alapján különböznek. „Újjászületés: azon pólusok teljes megújítása, amelyek, mint egy ’akupunktúra pont’ stimulálóan hatnak a városszerkezet nagyobb egységeire. Ez a gyakorlatban akár a teljes szerkezeti, fizikai és minőségi átalakulást is magába foglalhatja. Revitalizáció (újjáélesztés): a városrészek, kisebb városnegyedek, szomszédsági egységek karakterét meghatározó, sajátos identitással bíró, vagy megteremthető identitású egységek (nem csak műemlékek, vagy műemléki környezet!) menedzselése, a főváros, a kerületek, a magán és a civil szférák közötti kommunikáció létrehozásával és erősítésével. Lényegi célja a civil és magánfejlesztői szféra gazdasági erejének – társadalmi felelősségvállalásának –, kapcsolati tőkéjének felhasználásával olyan önálló megújító mechanizmusok beindítása, amelyek jórészt kívül esnek az önkormányzatok hagyományos beavatkozási lehetőségein. Újjáépítő-felújító stratégia: a klasszikus megőrző-visszaépítő beavatkozás, amely a fizikai, lakókörnyezeti értékek megőrzéséhez vezet, ezeket minőségében újítja meg. A gyakorlatban ez felel

96

Madarász Imre (2011) Városszociológia. meg leginkább a jelenlegi szociális alapon történő területi értékválasztásnak, amelyet a hátrányos helyzetben élők életminőségének fizikai-műszaki javítása jellemez” (Beleznay és mtsai, 2006).

A városszociológia szempontjából természetesen nem az épített környezet műszaki állapota, műemléki jellege, esztétikuma a legfontosabb vizsgálati szempont, hanem az adott környezetben élők társadalmi szituációja. Korábban már láthattuk, hogy a műszaki állapot és a társadalmi közeg szorosan összekapcsolódnak; mindkettő képes a másikat magához emelni, vagy magához húzni. Műszaki szempontból a leromlás, társadalmi szempontból a szegregálódás jelent problémát; az utóbbi esetben is természetesen a leszakadók szegregálódása. Bármennyire összefügg is a két tényező, a rehabilitációs törekvések a leggyakrabban a műszaki szempontokat emelik ki. Feltételezik – és joggal -, hogy a leromlott állagú épületek a legszegényebb rétegeket vonzzák; és ezért úgy vélik – már kevésbé joggal -, hogy az épített környezet felújítása, megújítása megoldást jelent a szegénység problémájára is. Márpedig az ilyen felújítások nem a szegénység, hanem a szegénység koncentrálódásának a gondját „oldják meg”; és azt is csak látszólag, mert bár az adott helyen eltüntetik a „Dzsumbujt”, a korábbi lakosok a szétszórattatást követően előbb-utóbb új szegregációkat hoznak létre. „A székesfehérvári gettóügyként elhíresült eset során sokak szerint a rendszerváltás óta legsúlyosabb interetnikus konfliktusát élte meg Magyarország. A tizenhárom Rádió utcai roma család története, az őket a település közigazgatási határára kitelepíteni szándékozó székesfehérvári önkormányzat döntései és a környező településeken kialakuló többségi tiltakozóhullám nem csak a konfliktus olykor erőszakkal is fenyegető nyíltsága miatt fontos esemény. Legalább ilyen lényeges kérdés, hogy az ügy során első alkalommal került ilyen élesen a társadalmi diskurzus főáramába a szegénység (és miután kiderül, hogy a Rádió utcaiak történetesen romák, valamint ennek hatására a konfliktus etnicizálódott), a romakérdés” Bernáth, Messing (2000: 13. old.) Az idézetben szereplő esemény során a városi önkormányzat a környékbeli falvak üres házaiba szerette volna beköltöztetni a Rádió utcai családokat. Ezzel egyrészt a városi teret „szabadította” a nyomortanyaként funkcionált épülettől és a bennük lakó családoktól. Másrészt az egyes családokat más és más falvakba telepítve a koncentrálódást is megelőzte volna, elképzelése szerint. A falvak lakóinak azonban más volt a véleményük; attól való félelmükben, hogy a városi önkormányzat az egész probléma-halmazt az ő településükre exportálja, sokféle eszközzel – köztük törvénytelennel is – igyekeztek megakadályozni a roma családok beköltözését. Nincs kész a fejezet. Alább két cikket teszek ide, ez a tananyag! + a következő „fejezet”

Sághy Erna (2006) „A bontás ára. Szociális városrehabilitáció Budapesten.” Pp. 22-25. In: Figyelő. Vol. 50. No. 2. (január 12-18). Három fővárosi nyomornegyedben indul szociális városrehabilitációs program. A IX. kerületben már az előkészületek is botrányosra sikeredtek.

97


Erőszakos kilakoltatásokkal hívta fel a figyelmet magára a múlt év őszén a IX. kerület gettónegyede, a köznyelv által Dzsumbujnak nevezett Illatos úti telep. Október elején 15 család rettegett attól, hogy a jogszerű eljárás megkerülésével az utcára teszik őket a kerület által fizetett őrző-védő magáncég emberei - miközben a telepen már száz lakás üresen állt. Az ügyben közvetítő Roma Polgárjogi Alapítvány (RPA) javaslatait október l0-én Gegesy Ferenc kerületi polgármester még elfogadta, erről sajtótájékoztatón is nyilatkozott. (A megállapodásban egyebek közt szerepelt az összes, jelenleg ott lakó családra szabott egyéni szociális megoldás kimunkálása, és a kerületben történő elhelyezésük a rehabilitációs program keretében.) Novemberben mégis olyan önkormányzati intézkedést hoztak, amely felkavarta az indulatokat: négy család megkapta a határozatot, miszerint három napon belül el kell hagyniuk a lakásokat. Érdekükben mások mellett Göncz Kinga esélyegyenlőségi miniszter is megpróbált közbenjárni, ám a gépezet beindult. November 28-án hajnalban a gyámhatóság hat rendőr segítségével elszállította és ideiglenes állami gondozásba vette az RPA egyik 17 éves ügyfelét, egy szoptatós kismamát, akinek kisbabáját tőle elválasztva, egy csecsemőotthonban helyezték el. A családfenntartó apa közben munkában volt, csak később értesült arról, hogy gyerekét és élettársát elszállították. Ezután az őrző-védő cég emberei körbejárták a kilakoltatásra szánt családokat, és megfenyegették őket: ha önként nem távoznak, ők is hasonló sorsra jutnak, gyermekeiket állami gondozásba veszik. A kismama ügye a szociális szakemberek fellépésének nyomán megoldódott, visszakapta gyermekét, miután vidéken élő édesanyja befogadta őt. Az apát azonban a munkája a Dzsumbujhoz köti, ma is ott lakik, így a család kettészakadt. (További csavar a történetben: az illetékes - IX. kerületi - jegyző határozata a kilakoltatás felfüggesztéséről november 30-án kelt.) FELKORBÁCSOLT INDULATOK. A polgármester közben meg sem kísérelte csillapítani a felkorbácsolt indulatokat. December 9-én az RPA tüntetést szervezett a polgármesteri hivatal elé. ,,A kilakoltatásra ítélt családoknak is joguk van a törvényes, erőszakmentes eljáráshoz, az önkormányzatnak pedig a kilakoltatás pillanatában szociális ellátási kötelezettsége keletkezik: azt várjuk, tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy a családok ne váljanak hajléktalanná" - magyarázza Setét Jenő, az RP A programigazgatója. A Dzsurnbuj Help családsegítő központ vezetője, Szántó Kata is azt javasolta az önkormányzatnak, hogy gátolják meg a további beköltözést, de a már bent lakók szociális problémáival foglalkozzanak. A polgármester azonban egyelőre hajthatatlan: hallani sem akar arról, hogy az önkényesekkel szemben bármiféle felelősséget vállaljon. Ezzel párhuzamosan, december 8-án az esélyegyenlőségi minisztérium bizonytalan időre felfüggesztette a Dzsumbuj rehabilitációs programban való együttműködést, amiről alig két hónappal korábban írtak alá szándéknyilatkozatot, mivel "a felek szakmai és etikai normákat sértettek". A Budapest és az ország egyik leghírhedtebb gettótelepén történtek arra figyelmeztetnek: a szociális rehabilitáció – amelyre Magyarországon eddig nem volt példa – kellő körültekintés és hozzáértés nélkül újabb szociális problémákat, rosszabb esetben konfliktusokat generálhat. A kerítéssel körülvett, ma már csak három blokkból álló Dzsumbuj épületegyüttese jellegzetes munkáskaszárnya, minden lakás 27 négyzetméteres, kettőre jut egy közös bejárat, és egy vécé. Apró ablakokon szűrődik be a fény, ezért szinte minden napszakban világítani kell. Emberhez méltó lakhatásra tulajdonképpen már 1937-ben sem volt alkalmas a telep, de a bádogviskóknál, amelyben az itt elhelyezett munkások korábban laktak, korszerűbb volt. A mai telep lakóközössége az összes létező szociális válságjelenséget hordozza: általános a mélyszegénység, az érintettek 40 százaléka húsz év alatti, gyakori a három vagy többgyermekes család, a tizennyolc évnél idősebbek háromnegyedének legfeljebb általános iskolai végzettsége van, a szociális munkások időről időre a hepatitisfertőzés és a 98


drogfogyasztás terjedésével szembesülnek. A Dzsumbuj Help többéves, szakmai körökben elismert tevékenysége bizonyította: a telep nem kezelhető a közösségfejlesztés eszközeivel. Már megoldás nem marad, mint lebontani az egészet, és ipari területként hasznosítani. SORSTALANSÁG. Ám a Dzsumbujban sokáig nem tudták a lakók, de még a családsegítők sem, milyen sorsot szán nekik, és milyen rehabilitációt tervez az önkormányzat. Tavaly az év első felében bizonytalan hírek terjedtek: az egyik kerületi alpolgármester valahol arról beszélt, hogy a rendelkezésre álló források segítségével, több százmilliós beruházással "szociális lakóparkot" kell létrehozni, ahol a mostani lakók közül maradhatnak az arra érdemesek, és a falon belül állandó rendőri felügyelet biztosítja a rendet. A komfortosított gettó ésszerűtlen, minden szakmai alapot nélkülöző ötletét végül elvetette az önkormányzat, mert belátták: nincs lehetőség a lakókörnyezet Nem véletlen, hogy hű másolata a Bihari út 8/C lakótömbje a Dzsumbuj bérkaszárnyasorának, mivel mindkettő ugyanannak a korszaknak, a harmincas évek második felének építészeti terméke. Ám csak a látvány hasonló, a megoldás nem: a X. kerületi önkormányzat ez esetben nem a lebontásról, a lakók elköltöztetéséről döntött (mint tette azt korábban két szomszédos háztömbnél), hanem a szociális városrehabilitáció keretében a telepen akar jobb feltételeket biztosítani a száz lakásban élő, meglehetősen szegény és reményvesztett embereknek. A döntés oka egyebek mellett az, hogy a terület értéktelen, a bontás és a lakók elhelyezésének költségét az önkormányzat nem tudja előteremteni. Merker Viktor, a rehabilitációs programiroda vezetője szerint ráadásul nem is teljesen "elveszett" a környék: működik üzlet, kultúrterem, igaz, a száz négyzetméteres műhely minden eddigi kísérlet ellenére üresen áll. Ide valamilyen egyszerű munkalehetőséget szerveznek, és ebbe az épületbe költözik a kihelyezett családsegítő szolgálat is. Két-két lakás összevonásával nagyobb (50 négyzetméteres), élhetőbb lakóhelyek jönnek létre. Az alagsorban közösen üzemeltett mosógépeket helyeznek el. A családsegítő kezdeményezésére bevezetik azt a kártyás villanyóra-rendszert, amelynek segítségével a lakók az önkormányzati támogatás egy részét energiamennyiségben kapják majd. Az egészségügyi program keretében gyereknőgyógyászat és helyi tbc-szűrés működik majd a telepen, ha a kőbányai önkormányzat 208 milliós, a főváros 476 milliós befektetéséből 2008 végére lezárul a rehabilitáció. A projekt ugyanakkor több olyan, közösségfejlesztésre vonatkozó elképzelést tartalmaz, amely a Dzsumbujban már kudarcba fulladt – a terület szociális rehabilitációja tehát kihívásokkal teli kísérlet, amely bizonyára komoly tanulságokkal jár majd. A kérdés csak az, hogy mindez arányban lesz-e a ráfordítással.

megújítására, és a szegregált, elszegényedett lakosság szociális problémáinak egyidejű, helyben való kezelésére. A kerület elkötelezte magát amellett, hogy a Dzsumbujt le kell bontani. Decemberben a kerületi közgyűlés elfogadta a Külső-Ferencváros szociális városrehabilitációs programját, amelyet a főváros elé terjesztenek. Ha a szakbizottságok támogatják, és a budapesti közgyűlés is megszavazza, akkor több százmillióval és szakmai támogatással Budapest is a program mellé áll. Másképp sokáig elhúzódhat a telep felszámolása: "A Ferencváros más részein folyó fejlesztések nem állhatnak le, nem tudjuk átcsoportosítani az erőforrásainkat, így nem tudjuk két év alatt elbontani a Dzsumbujt" - magyarázza Gegesy Ferenc kerületi polgármester, aki úgy számol, a bontás és a lakók kiköltöztetése mintegy 2 milliárd forintba kerül. Saját forrásból, évente 200 milliós ráfordítással, húsz család elköltöztetésével tíz év alatt tudnák felszámolni a telepet. 99


Ám van egy bökkenő, amely - különösen a múlt év végi történések fényében - befolyásolhatja a főváros döntését. A program szociális része ugyanis az ellátó intézmények fejlesztését és szolgáltatásaik bővítését ígéri a "maradék" lakosságnak. Csakhogy van egy faramuci mondat a programban, amely nem kerülheti el a fővárosi döntéshozók és az illetékes minisztérium figyelmét sem. Így hangzik: ,,Azok az emberek, akik a kriminalitás szélén egyensúlyoznak, vagy akik teljesen arra építve élik mindennapjaikat, s problémamegoldó mechanizmusaik a bűnözés eszköztárából származnak, nem számíthatnak - csupán azért, mert teleplakók - a program nyújtotta előnyökre". A "kriminalitás szélén egyensúlyozók" nyilvánvalóan olyan puha kategória, amelyet kénye-kedve szerint értelmezhet bárki. Az általunk megkérdezett szakértők szerint a IX. kerületi program ezen része elfogadhatatlan. Budapesten az első részletes szociális városrehabilitációs programot a Józsefváros dolgozta ki 2004-ben a Magdolna-negyed további elszegényedésének megakadályozására. A főváros és a VIII. kerület közös cége, a Rév8 Rt. abban a tudatban készítette el a tervet, hogy az EU Regionális Operatív Programjában szereplő szociális városrehabilitációs kerete Magyarország számára is nyitva áll. Közben a főváros megbízásából a Városkutatás Kht. részletes tanulmányt készített, amely a komplex városfejlesztési modellkísérletek elméleti alapját adja. Tavaly szeptemberben azonban az EU váratlanul elzárta ezt a forrást a közép-magyarországi régió elől, így a remélt több milliárdra nem lehet számítani. Szeptemberben mégis aláírta a városrehabilitáció három területen való megindításáról szóló szándéknyilatkozatot az esélyegyenlőségi tárca, a főváros, és az érintett három kerület (a VIII., a IX. és a X.). Budapest 1,8 milliárdot különített el a modellkísérlet első négy évére, amelyben a Dzsumbuj, a Magdolna-negyed és a Bihari úti bérkaszárnya szerepel célterületként. Az utóbbi két területre szóló programot már elfogadta a fővárosi közgyűlés, és megkötötték a szerződést a kerületekkel a társfinanszírozásra: A Dzsumbuj esetében ez a következő hetekre maradt .. Ám egyelőre úgy látszik, a központi költségvetés nem támogatja a projekteket. Erre már csak azért is szükség lenne, mert a gazdaságilag ellehetetlenülő országrészekből éppen a rehabilitálásra szoruló fővárosi nyomortelepekre áramlanak a szegények, akiknek a gondja állami segítség nélkül a kerületek, illetve a főváros nyakába szakad. "Egy-egy tiszai árvíz után azonnal megjelennek a Tisza menti családok a főváros hajléktalanszállóin" - érzékelteti konkrét példával Ikvai-Szabó Imre főpolgármester-helyettes, hogy az állam nemvonha1ja ki magát a fővárosi nyomornegyedek rehabilitálásából, illetve a Budapesten lecsapódó vidéki szegénység szociális ellátásából.· IDŐTÉNYEZŐ. ,,A gazdaságos és emberséges megoldás a Dzsumbuj lehető leggyorsabb felszámolása lenne, amihez a szociális rehabilitációra megpályázott fővárosi pénz, a Dzsumbujban uralkodó rettenetes állapotok fenntartására az önkormányzat által minden évben elköltött, igen tetemes összeg, és a megüresedett telek eladásából befolyó vételár elégséges forrás lehet" - írja Ladányi János szociológus, a Budapesti Corvinus Egyetem professzora a Mozgó Világ decemberi számában. Lapunknak azt is kifejtette, hogy a tíz évre elhúzódó leépítés ma még nem látható újabb válságjelenségek és konfliktusok kialakulásának veszélyét hordozza, ráadásul értelmetlenül sok pénzbe kerül a telepen a legszükségesebb karbantartási munkák elvégzése, a megüresedett lakások védelme, .és az ott maradók szociális gondozása. De vajon mennyiért lehetne eladni a Dzsumbujt? A polgármester szerint ma 200-300 milliónál többet nem lehetne érte kapni, de ennyit is csak a teljesen üres telekért fizetnének befektetők. Márpedig ahhoz bontani kell, az épülettömbök eltávolítása előtt pedig meg kell oldani a családok lakhatását. Vadas Tamás, a telekkel határos területen lévő Jaguar autószalon

100


tulajdonosa, lapunknak beszámolt távlati terveiről, miszerint tárgyalásokat folytat tíztizenkét márkaképviselettel egy autóplaza felépítéséről. Ha sikerül megegyezniük, a Dzsumbuj területe néhány év múlva számukra felértékelődik. Ám az üzletember szerint olyan tőkebefektető ma nem létezik, aki a jelen állapotban, a lakóépületekkel együtt, a családok kártalanításának kötelezettségévei átvenné a területet. "A polgármester által említett összeget azonnal kifizetném, de csak a puszta földterületért" - erősíti meg a kerület vezetőjének számítását az autóforgalmazó cég vezetője. Ha a fővárossal létrejön a megállapodás, az előzetes ígéretek szerint három év alatt mintegy 500 millióval járulnak hozzá a Dzsumbuj lebontásához, s ezzel gyorsulhat a folyamat. Míg néhány éve a VIII. kerületi Mátyás téren és környékén, a József utcai kocsisoron szinte minden napszakban prostituáltak kínálták szolgáltatásaikat, mára a lányok elvonultak a környékről, ennek nyomán érezhetően javultak a helyi bűnözési mutatók. A több lakótömbnyi terület viszont megmaradt Budapest egyik legnagyobb kiterjedésű szociális és infrastrukturális problémáktól sújtott válságövezetének. Az úgynevezett Magdolna-negyed, ahol az első hazai szociális városrehabilitáció kísérleti programja most elindul, a Józsefvárosnak a Nagyfuvaros utca - Népszínház utca - Fiumei út Baross utca - Koszorú utca által határolt területe. Nem kevesebb, mint 74 olyan ház található itt, amelyben kizárólag rossz minőségű, komfort nélküli vagy alacsony komfortfokozatú, 30 százalékban egyszobás, önkormányzati bérlakások vannak, amelyeknek a felújítására eddig jószerével semmit nem költött a kerület. Ám a főváros és a kerület közös tulajdonában lévő Rév8 Rt. által kidolgozott, tizenöt évre tervezett, a többi kerületnek és a fővárosnak is ötletet adó szociális városrehabilitációs program nem kizárólag az ingatlanok és a lakókörnyezet állagjavítását, új közösségi terek kialakítását célozza, hanem mindezt a negyedben élők aktív részvételével képzeli el. E városfejlesztő beavatkozásnak az a célja, hogy a lakásállomány jelentős javulása ne eredményezzen lakosságcserét, a szegények elvándorlását. Első lépésben a volt kesztyűgyár Mátyás téri épületének átalakításával a Trafóhoz hasonló közösségi házat hoznak létre, és megkezdődik a tér megújítása is, valamint új oktatási program indul a negyed egyetlen iskolájában, ahol szinte kizárólag roma gyerekek tanulnak. Alföldi György, a:Rév8 Rt. vezérigazgatója szerint a 2006-os esztendőben mind a 74 ház lakóival felveszik a kapcsolatot, és megkezdődik a házak műszaki, gépészeti állagának felmérése is. ;,Kidolgozzuk annak a módját, hogy a munkanélküli bérlők maguk is részt vegyenek az egyszerűbb felújítási munkálatokban, de a negyed kisvállalkozói számára is munkát akarunk biztosítani" - magyarázza Alföldi György, hogy mitől remélik a munkanélküliség csökkenését, és nem utolsósorban a tulajdonosi szemlélet kialakulását. Eddig négy ház közössége jelentkezett, hogy részt kíván venni a programban. A főváros 690 milliót ad három évre, ehhez jön a kerület 120 milliója - ez a program első időszakára szól. „A lakókkal való együttműködésből fogunk mi is tanulni" - utal a program kísérleti jellegére a vezérigazgató; aki úgy képzeli: 15-20 év múlva a Magdolna-negyed a kerület egyik kulturálisan sokszínű, befogadó, a kevésbé tehetősek számára is élhető környezetet biztosító, fejlődő területe lesz.

ÜTEMEZÉS. De lássuk: milyen költségekkel jár a fokozatos, tíz évre elnyújtott leépítés? A telepen szeptember óta saját irodát üzemeltető őrző-védő szolgálattal, a Bohus Bt.-vel évi 140 milliós szerződése van az egész kerületre vonatkozóan az önkormányzatnak. Gegesy Ferenc polgármester lapunknak azt mondta, ebből 40 milliót fordítanak évente a Dzsumbuj őrzésére, az önkényes beköltözés megakadályozására, és a kilakoltatásokra. (A teendőket részletező keretszerződésben még az is szerepel, hogy havi mintegy öt kilakoltatást végeznek, holott – 101


hívja fel a figyelmet az RPA – magáncég törvényesen nem végezhet ilyen tevékenységet, e hatósági feladat ellátására a rendőrség vagy a bírósági végrehajtó jogosult.) A szociális feladatokra további 40 milliót költ az önkormányzat. Egy-egy család 40 négyzetméteres lakásban való elhelyezésére 8 milliót számol a kerület, húsz családnál ez évente 160 millió. Ezt az ütemet a rendelkezésre álló pénz arányában lehet gyorsítani. Az ütemezésen és a helyi konfliktusok értő kezelésén múlik, hogy megoldódik, vagy továbbgyűrűzik a Dzsumbuj társadalmi válsága, és az új helyzetből adódó problémák nem vezetnek-e a szociális városrehabilitáció, mint kísérleti program devalválódásához.

A fenti idézet jól szemlélteti, hogy a rehabilitációs törekvések messze nem csak műszakiépítészeti kérdéseket vetnek fel. Fentebb láttuk, hogy a különböző városi övezetek jellegzetes helyi társadalmakat, helyi közösségi formákat és lokális kultúrákat hoznak létre, tartanak életben. Míg a kertvárosokban a nappali kiüresedés (munkába, iskolába stb. ingázás), és az esti bezárkózás (legfeljebb szomszédolás) a jellemző, az ilyen szuburb területeken a lakosok viszonylag jó érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek. Szemben az elszlömösödött helyekkel, ahol a civil szervezetek aktivitása is elmarad a szükséges szinttől, a helyi lakosok pedig az önmegsegítés sajátos formáit dolgozták ki. A Rádió utcaiak befogadását ellenző falusiak valószínűleg attól való félelmükben tiltakoztak (időnként már maguk is bűncselekményt elkövetve), hogy a kitelepített családok a gettóban kialakult szubkultúrájukat az új helyi társadalomban is terjeszteni fogják. A eldózerolás drasztikus és látványos eszközénél kifinomultabb, de egyben sokkal bonyolultabb és költségesebb eljárás az apróbb lépésekből álló rehabilitáció, amely nem egyszerre akarja „vörösgárdista rohammal” eltakarítani a szegénységet és a vele járó társadalmi következményeket (vagyis inkább csak azok koncentrált láthatóságát), hanem a területtel együtt a helyi társadalom rehabilitációját is megkísérli. Ehelyett felújításokkal, átépítésekkel, kisebb lakások összevonásával próbálnak emberi lakókörülményeket teremteni az embereknek. A Ferencvárosi Önkormányzat 2002-es kiértékelése szerint a Ferenc körút, Mester utca, Tűzoltó és Viola utca által határolt helyszínen a látványos fizikai változásoknak köszönhetően 15 év alatt gyakorlatilag új városrész formálódott, ami az egyik legsikeresebb rehabilitációs területté vált a fővárosban. A különböző befektetők 49 új lakóházat építettek, az önkormányzat pedig kettőt. Mindemellett 138 épület került bontásra a területen. „A rehabilitáció legkényesebb kérdése, hogy az eredetileg itt lakók közül, kik és hányan térhetnek vissza. A bontások és az összevonások miatt ugyanis minden egyes felújított tömbben lényegesen csökken az önkormányzati tulajdonú lakások száma. Bár konkrét adatok nem állnak rendelkezésre, mind a helyi lakosok beszámolói, mind pedig a környék látványos átalakulása azt mutatják, hogy gyors lakosságcsere (dzsentrifikáció) ment végbe a területen az elmúlt pár év folyamán. A legszegényebb rétegek elkerültek, a helyükre pedig lényegesen jobb módú lakosok költöztek” (Egedy et al., 2002). A főváros más kerületeinek rehabilitációs programjaiban ügyeltek arra is, hogy a felújított épületekben különböző komfortfokozatú lakásokat alakítsanak ki, hogy a szerényebb jövedelmű embereket ne szorítsák ki végképp a szóban forgó területről. A Kőbánya városközpontban végrehajtott Százlakásos projekt eredményeit ismertető írás szerint: „A korábban itt lakók egy részét a kerület más részein található önkormányzati bérleményben helyezték el. Segítséget jelentett a népesség mozgatásában, hogy a magánberuházók a 102


felszabaduló telkekért legtöbbször lakással "fizettek" a kerületnek, amit vagy az újonnan épült házban kínáltak fel, vagy a szabadpiacon vásároltak a kerületben. Ezekbe a lakásokba ugyancsak a korábban itt élő lakosság egy része költözhetett. Az új lakóházakba beköltözők zömmel a kerületből érkeztek, a korábbinál jóval fiatalabb, kisgyermekes, stabil jövedelemmel rendelkező családok. A városrész társadalmi és fizikai megújulása napjainkra szemmel láthatóvá vált. A beavatkozás a lakosság körében egyértelműen kedvező fogadtatásra talált. A környék épületállománya megszépült, a korábbi problémás családok jelentős része elköltözött. Minderre az ingatlanpiac is pozitívan reagált, a városrész lakásárai meredeken emelkednek” (Egedy et al. 2002). Az oktatási tárca a fizikailag és virtuálisan mobil társadalom – és gyerekek – rém-, vagy vágyképéből indul ki. Feltételezi, Csakhogy amíg az iskola hogy a koncentrált szolgáltatásokat mindenki bárhonnan arra ösztönzött, hogy ha igénybe veheti. Ez tévhit. Éppen a mai üzemanyagár- tovább tanulsz, előbbre mozgások és a globális környezeti problémák jelzik, hogy a tudsz jutni, addig a mobil társadalom mai formája rövid időn belül fiatalok –kikerülve az iskolából – azt fenntarthatatlan lesz; vagy máris az. tapasztalták, hogy nem találnak munkát. A Time magazin november 14-i számában közölt egy felmérést, ami szerint Franciaországban a 19-29 éves korosztályban a francia nevű gyerekek körében 20 százalékos, az idegen nevűeknél 30, az észak-afrikai nevűek között 40 százalékos a munkanélküliség. … A megkérdezett lázongó fiatalok mind azt mondják: nem segélyt, munkát akarunk. … Magyarországon is egyre többen veszítik el az állásukat, egyre többen kerülnek reménytelen helyzetbe. Itt még sincs lázadás. Pedig a fiatalok között is egyre több a munkanélküli. Nem a multinacionális cégeket kellene közpénzből támogatni, hogy ők teremtsenek munkahelyeket. Az egész fejlett világ tapasztalata bizonyítja: munkahelyeket a kis- és középvállalkozások teremtenek. Ezeket kellene támogatni, mégpedig a foglalkoztatás terheinek drasztikus csökkentésével vagy átvállalásával. … Ha Magyarországon egymillió ember nyomorog, és kétmillió küszködik a létminimum alatt, akkor oda kell vinni az állami támogatásokat, ahol ezek az emberek élnek, és arra kell használni, hogy ezek az emberek munkához, emberi élethez jussanak. Nem csak segélyekkel lehet segíteni. Azokat a kis- és középvállalkozásokat kell támogatni, akik a leszakadt régiókban az ellehetetlenült családoknak munkát adnak. Ha az állam három évre minden terhet átvállal, egy ilyen munkahely megteremtése körülbelül tízszer kevesebbe [kb. 2 millió Ft/álláshely] kerülne az adófizetőknek, mint a koreai [gumiabroncs gyártó] vállalat 1500 álláshelyének egyike [ami kb. 20millió Ft/álláshely]. Azaz ugyanabból a támogatásból nem 1500, hanem 15 ezer munkahelyet lehetne teremteni. Nem vagyok segélyellenes, természetesen segíteni kell annak, aki az éhhalál szélén van, de ez nem megoldás a leszakadás megállítására. Megoldás lehet például az, hogy helyi szinten teremtsük meg a lehetőséget a felzárkózáshoz. Ez nem csak élelmet jelent, hanem például bölcsödét, óvodát, iskolát. Ezekre azért van szükség, mert vannak olyan nehéz sorsú gyerekek, akik csak a bölcsődékben, az óvodákban tanulják eg, milyen a „normális” élet. Iskola is kell, még ha kevés is a gyerek. … Ahol pedig a legtöbb a tovább tanulni nem tudó gyerek, oda kell telepíteni a szakmunkásképző iskolákat. Magyarországon most éppen egy modern falurombolás folyik, a kis posták után most megszüntetik a kis iskolákat is. Nem lehet csak pénzügyi racionalitás alapján oktatáspolitikát folytatni: itt is a leszakadás elleni küzdelem jegyében kell változtatni. Ezek a nehéz sorsú gyerekek soha nem tudnak 103


elmenni a nagyvárosokba tanulni: nincs pénzük bérletre, kollégiumra. A lakóhelyükhöz közel kell megteremteni a tanulási és munkalehetőségüket. Ha szükséges, akkor erre közpénzt kell áldozni. Ugyanis a munka nem csak arról szól, hogy az embernek állandó jövedelme legyen, hanem arról is, hogy visszaszerezze az önbecsülését. Ez a leszakadással veszélyeztetett réteg Franciaországban kicsi, Magyarországon óriási. A pályakezdő diplomásoknál már nálunk is lassan hasonló a munkanélküliek aránya, mint a francia külvárosok hátrányos helyzetű … … igaz, de itt kétszer akkora az esélyük. Az észak-afrikai származású fiatalok azt mondják, minek tanuljak, hiszen a bátyám, aki egyetemre járt, annak sincs munkája. Magyarországon, ahol a hatvanas években kezdődött a középosztályosodás, a nyolcvanas években szinte mindenki úgy érezte, hogy egy kicsit előbbre juthat, jobb életet biztosíthat a gyerekeinek. A kilencvenes években az ipari struktúrák szétesése miatt ez nálunk is megfordult, és ma egy maroknyi, egészen minimális társadalmi csoport … … az elit .. … nem! Ez nem az elit! Arról a csoportról beszélek, amely a Magyarországon bevallott összes személyi jövedelem 30 százalékával rendelkezik, és amely csupán néhány száz emberből áll. Kovács Ilona közgazdász írt róluk egy figyelemre méltó tanulmányt. Magyarországon tehát egy olyan kis létszámú, milliárdos, dúsgazdag csoport jött létre, amire Nyugat-Európában nincs példa. Őket követi a középrétegek felső részének 10-15 százaléka: ezek a vezérigazgatók, bankvezetők stb. Lent pedig egymillió ember tengődik nyomorban. Ez a csoport a szó szoros értelmében a létéért küzd. De a középosztály alsóbb rétegeiben is megszűnt a kiszámítható jövő érzése. Ez az a középréteg, ami a társadalom kétharmadát teszi ki. A legnagyobb baj az, hogy nincs mögöttük vagyon, ami biztonságot adhatna nekik, így ha bekövetkezik egy betegség, egy haláleset, egy rossz válás vagy a munkahely elvesztése, minden kiszámíthatatlanná vélik a számukra. Bármilyen furcsa, de a teljesen leszakadt, nyomorgó egymillió ember és a volt alsó középrétegek lenti szegmense között ma elég kicsi a különbség. Az efölött lévő társadalom fele is a létminimum közelében él, ami azt jelenti, hogy bármelyik pillanatban lecsúszhat… Amikor egy társadalomban egy pedagóguscsalád nem képes a gyermekének biztosítani a továbbtanulást, akkor nagy baj van. … a lázadás mégis jó dolog. Soha nem változnak meg a dolgok maguktól, ha az emberek nem tettek érte. Soha nem a legelesettebbek lázadnak. Magyarországon azért nincs lázadás, mert túlságosan rossz a helyzet. És nincs igazán érdekegyeztetés sem. A kormány állandóan megveszi a civil szervezeteket a költségvetési támogatással. A szakszervezetek is elég lanyhák. A szakszervezetek az ipari struktúrák szétesésével és a munkanélküliséggel nagyon meggyengültek. Magyarországon minden kormány egy egységes szervezetbe akarja a civil szervezeteket tömöríteni, amelyek így függnek tőle. Nem is a civil szervezetekkel van igazán baj. … A probléma az, hogy a középrétegek azzal vannak egyfolytában elfoglalva, miként tudnak egyről a kettőre jutni. Ez egy iszonyatos trauma. Be kellene végre látni: a gazdaság fejlesztése önmagában nem cél. Kivéve, amikor struktúraváltás kell. De ez 1995-97 között megtörtént. Az adórendszert a fejéről a talpára kellene állítani. Franciaországban például hétnyolc adósáv van, a legmagasabb 47 százalék, középen 22 százalékot fizetnek, és az alsó sáv nem fizet semmit. Ez lehetővé teszi, hogy a nagyon gazdagok többel járuljanak hozzá a közfeladatok finanszírozásához. A családi támogatást is meg kell változtatni. A legrosszabb 104


helyzetben lévőknek kell adni a maximumot, és a jövedelemtől függően fokozatosan csökkenteni kell a támogatást. Azt pedig, hogy hol húzzuk meg a határt, nem politikai, hanem társadalmi konszenzushoz kell kötni. El kell érni, hogy a családok a létminimum feletti pénzből élhessenek. … Ha valaki havonta tízmillió forintot keres, miért fizet ugyanúgy 36 százalékos adót, mint az, aki havonta kétezer forintot keres? … Itt a neoliberális modellt majdnem vallásként kezelik. 1997-ben a magyar gazdaság fenntartható pályára állt. A struktúraváltás szükséges volt, hogy minél több működő tőke jöjjön be, feltéve, ha modern iparokat hoz létre. A kérdés az, hogy ezek szigetek maradnak, vagy húzzák magukkal az összes többi hazai céget. Például vállalhatják, hogy a magyar kis- és középvállalkozásokkal szállíttatnak be különböző alkatrészeket. De miért kell Magyarországra dél-koreai gumigyár?... A növekedés csak akkor érdeke egy társadalomnak, ha abból több jut a társadalmi felzárkóztatásra. … Mindenki azt hiszi, hogy piacképes tudással kell rendelkeznie ahhoz, hogy el tudjon helyezkedni. A piacorientált tevékenység csak egy része a hasznos társadalmi tevékenységnek. Ki gondoskodik az idősekről? Ki gondoskodik a gyerekekről…, a szemét összegyűjtéséről? Franciaországban nagyon sok munkahelyet teremtettek az önkormányzatok Minden francia iskola előtt ott áll egy segédrendőr, akit az önkormányzat fizet, és aki jelenlétével elriasztja a drogkereskedőt is. Véget kellene már vetni az egész világon beadagolt doktrínának, hogy a gazdasági növekedés önmagában jó, hogy a versenyképesség fontosabb, mint a társadalmi felzárkózás.

9. fejezet: A Panelek sorsa nem megírt fejezet A fejezet nincs megírva, egy cikket teszek ide. Ez a tananyag

Egedy Tamás (2005) Kiskedvencből mostohagyerek? A lakótelepek helyzete. Pp. In Beszélő. Vol. 10. No. 3. (március-április) A lakótelepek helyzete Lakótelepek gyakorlatilag a világ minden táján épültek az elmúlt száz év során, politikaigazdasági rendszertől és fejlettségtől függetlenül. Jelentőségük, a lakásállományban játszott szerepük azonban közel sem egyforma az egyes kontinensek régióiban és országaiban. Európában jelentős lakótelepi lakásállomány található, hiszen megközelítőleg 56 millió lakótelepi lakásban közel 176 millió ember él. Hazánk azon országok közé tartozik, ahol a lakásállománynak és a népességnek jelentős része koncentrálódik lakótelepeken. Nem véletlen tehát, hogy a lakótelepek kérdése a közelmúltban – a II. világháború utáni fejlődés során nem először – ismételten a szakmai és politikai érdeklődés középpontjába került. A jelenleg zajló kutatások, viták és lakótelepekkel kapcsolatos tervek azonban a korábbi évtizedektől eltérően már nem az építést, hanem a lakótelepek épített és társadalmi környezetének megújítását veszik célba. Ez mindenképpen üdvözlendő, hiszen a lakótelepi környezet felújítása terén több évtizedes lemaradást kell pótolnunk. Közben mégis mindenkinek ott motoszkál a fejében a gondolat, hogy vajon mi lesz a lakótelepekkel? Érdemes-e egyáltalán időt, pénzt és energiát fektetni megmentésükbe?

105


…

A lakótelepek kialakulása A lakótelepi gondolat megjelenésében és elterjedésében több társadalmi, gazdasági és építészeti folyamat együttes hatása ismerhető fel. Ezek különböző módon és eltérő mélységben befolyásolták a lakótelepek kialakulását és fejlődését, azonban egyikük nélkül sem nyerhették volna el mai formájukat korunk lakótelepei. Jelentőségüket a különböző szakirodalmak eltérően ítélik meg, nagyjából azonban egyetértenek abban, hogy a kialakulásukban a legfontosabb szerepet az angol ipari forradalom utáni fellendülés, a chicagói építészeti iskola és a funkcionalizmus, a taylorizmus és a fordizmus, a kertvárosi mozgalom, a vasbeton mint építészeti technológia megjelenése, a Deutscher Werkbund és a Bauhaus, a CIAM és az Athéni Charta, valamint a szovjet avantgarde urbanisztika játszotta. A XIX. században bekövetkező iparosodás és robbanásszerű urbanizáció a városi munkásság életkörülményeinek drasztikus romlásához vezetett. A lakáskérdés egyre inkább szociális problémaként jelentkezett, aminek megoldására megjelentek az első lakásépítési tervek és koncepciók. A súlyosbodó lakáshiány csökkentésére azonban igazából csak az I. világháború után került sor, ekkor valósultak meg a munkásság lakáshelyzetét javítani hivatott tömeges lakásépítések Európában. A lakótelepek építésének kérdése az 1920-as években került előtérbe, ekkor kapnak megbízást a Bauhaus neves képviselői, többek között Ernst May, Bruno Taut, Ludwig Mies van der Rohe és maga Gropius is, az iskola megalapítója. Ekkor alakult ki az a sajátos környezeti kultúra, amit lakótelepnek hívnak. Az évtized második felében már léteztek azok az építészeti megoldások, amelyek a II. világháború utáni lakótelepeket is jellemzik majd, vagyis a többszintes, hosszú magasházak lapostetővel, zöldterületekkel. Európa keleti és nyugati felének lakótelepei között – legalábbis építészeti szempontból – ekkor sokkal több a hasonlóság, mint a különbség. Eredetük közös, felépítésük szükségszerűen következett be, s az okok között nem fedezhetők fel alapvető eltérések. Felépítésükhöz mind nyugaton, mind keleten a lakáshiány vezetett, melyet lehetőség szerint rövid távon kezelni kellett. Ha megvizsgáljuk a tömeges lakásépítési programok építészeti fejlődését a II. világháború után, azt tapasztalhatjuk, hogy azok bizonyos fokig megismétlik az I. világháború utáni helyzetet: a kertvárosi jellegű városrészektől fokozatosan jutnak el a városszéli nagy lakótelepekig, s ugyanez mondható el az alkalmazott városépítészeti ideológiákról és építészeti technológiákról is. A nyugat-európai országok és a kelet-európai volt szocialista országok lakótelepeinek különbségei elsősorban méretükben, felépítésük utáni továbbfejlődésükben, a lakosság összetételében és a lakáspiacon játszott szerepükben keresendők.

Lakótelepek Nyugat- és Kelet-Európában A súlyos lakáshiány csökkentésére az 1960-as és 1970-es években Nyugat-Európában is hódított az előre gyártott elemekből történő építkezés. Egyre nagyobb tömegben épültek állami pénzből lakótelepi lakások, a paneles építkezés gyorsasága és gazdaságossága a nyugati országokban is kedvező visszhangra talált. Ezen építkezések volumenét és elterjedtségét mutatja, hogy Európa nyugati felén napjainkban megközelítőleg 2,6 millió lakótelepi lakásban mintegy 6 millió ember él. A lakásállomány átlag 3-7%-a található 2500 lakásosnál nagyobb telepeken, közöttük főleg a kis- és közepes méretűek vannak túlsúlyban, a 10 000 lakásosnál nagyobb lakótelep-monstrumokon élők aránya alacsony.

106


Az 1970-es években azonban Nyugaton mind a sajtó, mind a társadalom részéről egyre több kritika érte a lakótelepeket. A technológiai, technikai, városépítészeti, szociális és lakáspiaci problémák következtében az évtized közepétől e lakónegyedekből nagyarányú elvándorlás indult. A migrációs folyamatok miatt egyre romlott a lakónépesség szociális összetétele, megindult a tehetősebb rétegek és a középosztály képviselőinek folyamatos elköltözése, s feltűnően megemelkedett a szociális segélyen vagy alkalmi munkából élők, a nyugdíjasok, a bevándorlók és a tartós munkanélküliek aránya. A bűnözés, a vandalizmus és a betörések lassan mindennapossá váltak ezeken a helyeken. A szociális státus csökkenése törvényszerűen vezetett e lakások piaci leértékelődéséhez a nyugati országokban. Nem véletlen, hogy a lakótelepeken Nyugaton lényegesen magasabb a szociális lakások aránya. Az 1970-es évek második felében, illetve a 80-as évek elején nagyobb beruházásba már nem kezdtek, s az 1980-as évek elején majdnem mindegyik nyugat-európai kormány kísérletet tett egy átfogó rehabilitációs program megvalósítására. Európa keleti felén az államszocializmusnak köszönhetően a lakótelepi lakások sokkal nagyobb szerepet játszanak a lakáspiacon, arányuk a lakásállományon belül figyelemreméltó. A volt szocialista blokk országaiban a II. világháború után a lakótelepi építkezés vált meghatározóvá, és majd négy évtizeden keresztül vezető szerepet játszott. A lakótelepi házak tömeges építése azonban nemcsak a súlyos lakáshiány enyhítésére szolgált, hanem fontos ideológiai törekvések is fűződtek hozzá. A pártállami vezetés a lakások tömeges és gyors építésével a szocialista gazdaság teljesítőképességét is igyekezett demonstrálni. Továbbá ezek a lakások jellegüknél fogva a „mindenki egyenlő” elv érvényesítésén keresztül lehetőséget teremtettek a szocialista embereszmény és családmodell megjelenítéséhez. A többnyire városszéli lakótelepek és új, szocialista városok ugyanakkor jelentős változásokat hoztak a településszerkezetben is. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy ebben az időszakban alapvetően hozzájárultak a városiasodás folyamatához és az infrastruktúra szintjének emelkedéséhez, sok millió ember számára teremtve meg a lehetőséget a korábbiakhoz képest jobb lakásviszonyokra. Az egyes országok lakásállományában természetesen jelentős különbségek mutatkoznak, összességében azonban megállapítható, hogy a volt szocialista államokban a lakótelepi lakások sokkal nagyobb arányt képviselnek, mint a nyugati országokban. Ezekben az államokban a lakásállomány 20-40%-a 2500 lakásosnál nagyobb lakótelepeken található (a volt Szovjetunió tagállamai nélkül), egyes városokban és régiókban a lakótelepi lakások aránya elérheti a 70%-ot is. A telepek átlagos mérete lényegesen meghaladja nyugati rokonaikét, hiszen jóval magasabb arányban épültek közepes és nagy lakótelepek. A 10 ezer lakásosnál nagyobb lakótelepek száma Európa keleti felén meghaladja a hatszázat. A volt Szovjetuniót is beleértve Kelet- és Közép-Európában mintegy 53 millió ilyen lakásban megközelítőleg 170 millió ember él. A 60-as évek közepétől a 80-as évek elejéig különösen sok lakás épült. Ez nagyjából egybeesik a nagy szociálpolitikai és lakásépítési programokkal, melyeket ezekben az országokban gyakorlatilag kivétel nélkül beindítottak. A nagyarányú lakótelep-építések következtében az épített környezet problémái a kelet-európai országokban halmozottan jelentkeztek, mivel az állam évtizedeken keresztül nem fordított kellő figyelmet a technológia okozta hiányosságok kezelésére, az épületállomány karbantartására és a szükséges felújítások elvégzésére. Mindezek következtében a rendszerváltáskor a lakótelepi állomány jelentős hátránnyal indult a lakáspiacon, s főleg a 70-es évtizedben épült lakások gyors leértékelődésének lehettünk tanúi. A korábban nagy előnynek számító kiegyenlített szociális struktúra is gyorsan bomlásnak indult, s elkezdődött a tehetősebb rétegek elköltözése.

107


Lakótelep-generációk Bár a mai értelemben vett lakótelepek építése hazánkban csak a II. világháború után indult meg, a telepes építkezés megjelenése korábbra tehető. A XIX. század utolsó harmadában elsősorban a főváros népessége - többek között a gazdasági fellendülésnek köszönhetően viharos gyorsasággal gyarapodott. A népesedési folyamatok addig nem tapasztalt lakáshiány kialakulásához vezettek, mely elsősorban a munkásokat és az alsóbb rétegeket érintette rendkívül súlyosan. A XX. század első éveiben, az I. világháborúig terjedő időszakban jelentek meg a szociális lakások és a telepszerű építkezések első csírái. Az 1908-tól felépült kislakásos munkáslakótelepekkel (például Wekerle-telep, Gyáli úti lakótelep Budapesten) megszűnt a bérkaszárnyák kizárólagossága, s némi javulás állt be az alsóbb néprétegek helyzetében. A két háború között már drámai méreteket öltött a lakáshiány és túlzsúfoltság. Az 1920-as években a helyzet további javítására több barakktelep is épült a fővárosban, s 1932-ben 18 telep közel 6400 komfort nélküli, egyszobás lakásában mintegy 40 ezren nyomorogtak embertelen körülmények között. Bár e telepeket ideiglenes jelleggel építették, sajnos jóval „életképesebbnek” bizonyultak, s csak a II. világháború után bontották le őket. Bár nincs két egyforma lakótelep, a hasonlóságaik alapján azért bizonyos fokú csoportosításra mégis van lehetőség. A II. világháború után felépült lakótelepeket ennek megfelelően különböző generációkba sorolhatjuk.1 A megkülönböztetés indokolt, mert építészeti és társadalmi értelemben is különböző típust képviselnek, és a lakáspiacon is eltérő pozíciót foglalnak el az itt található lakások. Az 1950-es évek lakótelepei. A lakótelepek kijelölésekor az ötvenes években a tervezők arra törekedtek, hogy az építkezés a legkisebb járulékos költségekkel járjon, ezért ezek a lakótelepek leggyakrabban a belső városrészeket övező, közművel már ellátott vagy könnyen ellátható területeken épültek fel. Az 1950-es évek lakótelepei „emberi léptékükkel” tűnnek ki, a lakások száma általában 300-800 között alakult. A legtöbbjük jól illeszkedett történetileg kialakult környezetébe. Ezt az építési stílust (szocialista realizmus) a hagyományos, téglafalas teherhordó szerkezet, a magastető, viszonylag kis ablakok, a homlokzaton klasszicizáló motívumok, valamint a keretes beépítési típus jellemezték. Az épületek magassága a 3-4 szintet ritkán haladta meg, így kedvező arányok alakultak ki a körülhatárolt terek és épületek között. Az 1950-es években megépült lakótelepi lakások javulást hoztak az emberek életébe. Igaz, az egyszobás lakások aránya rendkívül magas volt, a komfortfokozat azonban összességében javult, hiszen az átadott lakások legtöbbje már rendelkezett fürdőszobával. Az évtized második felében a szocialista realizmus megszűnt, s helyébe a modern építészeti ideológia lépett. Megjelent a típustervezés, amely nagyban hozzájárult az építészeti színvonal csökkenéséhez. Az 1960-as évek lakótelepei. Az 1960-as évtized mind az épített lakások mennyiségében, mind az építkezések jellegében alapvető változásokat hozott. 1960-ban elindult a „15 éves lakásépítési program”, amely összesen egymillió lakás megépítését irányozta elő, ebből 250 ezret Budapesten. A program célkitűzéseit a hagyományos építési technológiákkal nem lehetett volna teljesíteni. Az évtized második felében az építőipari vállalatok megvásárolták az első házgyárakat, ami a paneles technológia elterjedését hozta magával. Ebben az időben általánossá vált különböző normák, valamint típustervek felállítása és alkalmazása is. Az egyes házgyárak csupán néhány típusépületet gyártottak, amelyeket a hatóságok kötelezően előírtak. Az 1960-as évek lakótelepeit három épülettípus jellemzi: a 4-5 szintes, általában három lépcsőházas É–D-i vagy K–Ny-i tájolású sávház, a kockaház és a kezdetben 4-5, később 9-10 emeletes pontház. A keretes beépítést az egymással párhuzamos sávházak és a

108


pontházak váltották fel, a belső udvarok eltűntek, helyettük nagyobb szabad területeket találunk. A lakótelepek átlagos nagysága 1000-1500 lakásra nőtt. Az évtized lakótelepei elsősorban a belső városrészek körüli átmeneti zónában épültek fel, megindult tehát a lakótelepi építkezések kifelé tolódása. Viszonylag kedvezően alakult a lakások összetétele, hiszen megnőtt a kétszobás, a fürdőszobás és a központi fűtéssel ellátott lakások aránya. E lakótelepek presztízse lényegesen magasabb a következő évtizedben építettekénél. Az 1960-as években ugyanis a társadalom magasan kvalifikált, vezető beosztású és értelmiségi rétegei, többgyerekes fiatal családjai a belső városrészekből főként ezekre az új lakótelepekre költöztek át. Az 1970-es évek lakótelepei. Ez az évtized lakásépítés szempontjából a lakótelepek történetének legeredményesebb időszaka volt. Ekkor épült meg ugyanis a jelenlegi állomány 42,1%-a. Az új, házgyári technológia sikerein felbuzdulva meghirdették a második 15 éves lakásépítési programot, mely már 1,2 millió lakás megépítését célozta 1990-ig. A 70-es évek lakótelepeinek beépítési módját és építészeti karakterét egyre inkább a szovjet mintájú nagypaneles technológia határozta meg, ami sikeresen hozzájárult az egyik erőltetett célkitűzés megvalósításához: a lakások előállítási árának minimalizálásához. Így válhatott gyakorlattá a hibás lakások átadása és átvétele, majd későbbi, beköltözés utáni kijavítása. A 70-es években felépített állami lakásoknak már több mint 70%-a házgyári technológiával készült, ez az építkezés vált egyeduralkodóvá. Óriási lakótelepmonstrumok épültek ebben az időben 5-15 ezer lakással, gyakran 35-40 ezer lakost tömörítve (1. táblázat). Ekkor váltak meghatározóvá a 10 emeletes sávházak, amelyek sokak fejében a „tipikus lakótelep” képét testesítik meg. Az átlagosan öt év alatt felépülő telepek egyre inkább a város szélére szorultak, ahol még nagy, eddig „feltáratlan” területek kínáltak olcsó beépítési lehetőséget. A 70-es évek végétől a mennyiségit egyre inkább felváltotta a minőségi szemlélet. Örvendetes tény, hogy az előző évtizedhez képest minimálisra csökkent az egyszobás, s jelentősen megnőtt a két- és háromszobás lakások aránya. A komfortszínvonal is emelkedett, s az általánossá váló központi és távfűtéssel az összkomfortosság sokáig e lakások legfontosabb minőségi jellemzőjének számított. Az időszak a felépülő lakótelepek társadalmi összetételében is változásokat hozott. Az 1971. évi lakásrendelet a lakáskiutalást meghatározott jövedelemszinthez, illetve szociális helyzethez – elsősorban a gyermekek számához - kötötte, így szegényebb rétegek is lakótelepi lakásokhoz juthattak. Az új lakótelepek társadalmi státusa ennek megfelelően csökkent. Jelenleg a 70-es évek lakótelepei küzdenek a legtöbb problémával, s bár az ebben az évtizedben megépült lakások az állomány relatív színvonal-emelkedését eredményezték, napjainkra a lakásállomány legkisebb értéket képviselő részévé váltak. Az 1980-as évek lakótelepei. Ebben az évtizedben egyre inkább szakítani próbáltak az előző évtized lakótelepeinek sematizmusával. A házgyárak – követve az újabb elvárásokat – fokozatosan tértek át többféle magasságú, változatosabb épülettípusok gyártására. Újra megjelentek a lakótelepeken az alacsonyabb, 4-5 szintes házak, sőt kísérleti jelleggel 1-2 szintes paneles sorházak is épültek ebben az időben. A monotonitást a homlokzatok fantáziadúsabb, játékosabb kialakításával (például fogazott, színes homlokzatok), igényesebb bejáratokkal, a sarokszekciók révén kialakított belső udvarok parkosításával próbálták feloldani. Ekkor terjedt el a sokkal látványosabb és problémamentesebb magastetős panelházak építése is. A lakótelepek mérete a 2-3 ezer lakást ritkán haladta meg, kivételt képeznek talán az előző évtizedben megkezdett lakótelepek befejezései. Összességében lakótelepi állományunkból minden harmadik lakás ebben az évtizedben lett átadva. A lakások mind nagyobb arányban épültek magánerő bevonásával szövetkezeti lakásként vagy OTP109


támogatással öröklakásként. Természetesen ezek a lakótelepek kedveltebbek is voltak a korábban építetteknél, presztízsük is meghaladja azokat. Az 1980-as évek közepétől az állami lakásépítések és lakásberuházások jelentősen visszaestek, ez a kedvezőtlen folyamat különösen a 90-es években vált jellemzővé (Hegedűs, 1998). A nyolcvanas évek végével a lakótelepi építkezések lezárultak Magyarországon, csak néhány kisebb volumenű beruházás befejezése húzódott még át a kilencvenes évek elejére. A kilencvenes években jelentek meg hazánkban és új színfoltot képviselnek az egyre nagyobb számban épülő és népszerű lakóparkok, amelyeket a lakótelepek következő generációjának tekinthetünk. Sok szakember felhívja a figyelmet arra, hogy a piaci elvárásokhoz jobban illeszkedő, magasabb színvonalú lakások és a kedvezőbb lakókörnyezet ellenére gyakorlatilag újra lakótelepeket építünk, csak „kicsit másképpen”, ami a jövőben ismételten problémákat hívhat elő.

Magyarországi lakótelepek Bár Magyarország a kelet-európai modellhez áll közelebb, helyzete a lakótelepek tekintetében átmenetet képez a nyugati és keleti országok között. Lakásállományában ugyan nagyobb arányt képviselnek a lakótelepek, mint a nyugat-európai országokban, ugyanakkor különbözik a tipikus keleti (szovjet) modelltől is, hiszen a lakótelepi lakások aránya elmarad a keleti országok átlagától, és hiányoznak az ott tipikus több tízezer lakásos óriás-lakótelepek. Magyarországon a 4 millió 65 ezer lakásból 837 ezer található lakótelepeken, ebből 772 ezer lakott. A lakótelepi lakásokban jelenleg közel 1,9 millió ember él. A lakótelepek regionális megoszlása jelentős különbségeket mutat, így egyes településeken és régiókban még nagyobb jelentőséggel bírnak. Budapest 121 lakótelepén 260 ezer lakásban (a lakott lakások 34,8%-a) mintegy 622 ezer ember él. Ezek a lakások alapvetően a pesti oldalon találhatók, legnagyobb arányban a III., IV., X. és XV. kerületben – ezek lakásállományának közel kétharmada lakótelepen van. A megyei jogú városokban más a megoszlás, mivel a lakások 43,3%-a van ilyen környezetben. Mindez nem véletlen, hiszen a 70-es és 80-as években a lakótelepi építkezések a megyeszékhelyekre koncentrálódtak. Példaként említhető Miskolc és Tatabánya, ahol a lakások rendkívül magas aránya található lakótelepeken (61%). A regionális viszonyokat vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a Közép-Dunántúlon, illetve ÉszakMagyarországon – azaz a korábbi hagyományosan nehézipari területeken – van arányaiban a legtöbb lakótelepi lakás. Érdemes szót ejteni a panellakások előfordulásáról is, mivel a lakótelepeket sokan a paneles lakótelepekkel azonosítják. Ez tévedés, hiszen a lakótelepi lakásoknak csak körülbelül a 62%-a, összesen 517 ezer lakás épült házgyári paneles technológiával. Panelépületekkel leggyakrabban a fővárosban és a 100 ezer főnél népesebb nagyvárosokban találkozhatunk. Az a tény, hogy hazánkban minden ötödik, a fővárosban minden harmadik, egyes megyeszékhelyeken pedig minden második lakás és lakos lakótelepeken található, rámutat e kérdés jelentőségére.

Lakótelepek a lakáspiacon A rendszerváltás után bekövetkezett átalakulás egyik legfontosabb mozzanata a lakásprivatizáció volt. Ebbe a folyamatba természetesen a lakótelepek is bekerültek, s napjainkra országos szinten a lakótelepi lakásállomány mindössze 5-6%-a maradt önkormányzati kézben. Összességében megállapítható, hogy a lakótelepek a privatizáció veszteseinek tekinthetők. Erre utal az a tény is, hogy a 90-es évek első felében a lakótelepi lakások ára a névérték emelkedése ellenére mintegy 50%-os reálérték-veszteséget mutatott. A

110


különböző generációjú lakótelepek piaci megítélése azonban korántsem volt egyforma. A rendszerváltás után a lakáspiac differenciáló hatására az egyes lakótelepeken tapasztalható lakásárak eltávolodtak egymástól. Az épített környezet állapota, a lakókörnyezet jellege és státusa, a társadalmi összetétel, a lakótelep imázsa mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy az egyes telepek eltérő eséllyel indultak a piacgazdaságban. Legkedvezőbb helyzetben a 80-as évek elitlakótelepei voltak, az itt található lakások ára ugyanis lépést tudott tartani az inflációval. A többi generáció esetében már egyértelmű reálérték-csökkenésről beszélhetünk. A leértékelődés különösen a hetvenes években épült paneles lakótelepek esetében volt szembetűnő, s jelenleg ezek küzdenek a legtöbb problémával. Megvizsgálva a lakótelepi lakásárak változását megállapíthatjuk, hogy a panellakások piaci megítélése a kilencvenes évek elején meglehetősen egységes volt. Az átlagárak sávja 1994–95-ben kezdett szélesedni, majd az évtized végére az egyes telepek között az egységár a 100 000 Ft-os különbséget is meghaladta. A lakáspiaci árnövekedés a panellakásokat 2000 második felében érte el. Az árváltozás a legkevésbé sikeres lakótelepek (pl. Havanna, Kőbánya, Békásmegyer, Újpest) esetében is elérte az 1990-es szint háromszorosát, míg a sztár lakótelepeken (pl. Centenáriumi, Római úti ltp.) a lakásárak az egy évtizeddel korábbinak több mint ötszörösére növekedtek. Jelentős probléma, hogy a lakásállomány privatizációjával tömegesen jöttek létre vegyes lakástulajdonú épületek, ahol egyre nagyobb feszültséget okozott a közös költségek és a lakbérek összehangolása. Sokan voltak ugyanis, akik utolsó fillérjeiket fordították a lakás tulajdonjogának megszerzésére, s a közös költségeket később már nem tudták – vagy nem is akarták – fizetni. Ez jelentős konfliktusokhoz vezetett egyrészt a tulajdonosok, másrészt a tulajdonosok és a bérlők között. Emellett a lakótelepeket – különösen a rehabilitációval, hitelfelvételekkel kapcsolatos döntéshozatal során – rendkívül hátrányosan érintette a korábbi társasházi törvény, ami a 2004. évi reform előtt a társasházak esetében 100%-os egyetértést írt elő a döntéshozatalhoz, ami egy 60 lakásos épület esetében gyakorlatilag kivitelezhetetlen volt. A rendszerváltás után a lakáspiacon jelentkező erős polarizációnak köszönhetően a magasabb keresetű rétegeknek lehetőségük nyílt, hogy az alacsonyabb státusú lakótelepekről elköltözzenek, ahol többnyire szegényebb rétegek maradtak hátra. Ugyanakkor az elitlakótelepekre a szegényebbeknek esélyük sem volt beköltözni, illetve folyamatosan kiszorulnak a magasabb státusú telepekről. A társadalmi polarizáció és a magyar lakáspiac másik – immár tradicionálisnak nevezhető – problémája, az alacsony lakásmobilitás, véleményem szerint egyrészt a különböző státusú lakótelepek egymástól való folyamatos eltávolodásának veszélyét hordozza magában, másrészt az egyes lakótelepek társadalmának „megmerevedését” vetíti előre.

A lakótelepek megítélése A lakótelepek presztízse a rendszerváltás óta jelentősen csökkent. A presztízsvesztés részben objektív okokra vezethető vissza (lakáspiaci leértékelődés, lakókörnyezeti problémák), ám ebben a folyamatban a média által sugárzott negatív imázs széles körű elterjedése is szerepet játszhatott. Az átlagember ugyanis a lakótelepet a hetvenes évek betonrengetegével azonosítja, de – ismerve az itt élő generációk jelentős különbségeit – a valóságos helyzet ennél lényegesen árnyaltabb. A lakótelepi életnek ugyanis sokak szerint számos előnye van. Nem véletlen, hogy a közvélekedés ellenére sokan igenis szívesen laknak itt. Röviden érinteni szeretném, hogy felméréseink szerint mit tekintenek pozitívumnak és negatívumnak a lakótelepen élők, illetve ez hogyan befolyásolja költözési és helyben maradási 111


szándékukat. Az emberek a komfortot és a kényelmet általában pozitívumként értékelik: a lakások összkomfortossága még mindig fontos szempont, és meglepően gyakran említik a szolgáltatásokat pozitívumként. Itt azonban csak a szolgáltatások szűk szegmensére: a bevásárlásra, a napi fogyasztási cikkek beszerzésére kell gondolnunk. A nyugalom és csend a kisebb és korábban felépült lakótelepek esetében játszik szerepet. A negatívumok közül a szennyezettséget, a rossz lakókörnyezetet, a hiányos közbiztonságot, a rossz szociális környezetet lehet kiemelni. Ezek ma elsősorban a hetvenes években felépült lakótelepeket jellemzik. Ez az uniformizált lakóépületek és lakások, az ingerszegény környezet, a rossz építészeti, épülettechnikai és gépészeti megoldások közös eredője. Emellé felsorakoznak még a különböző szociális problémák, melyek együttesen hozzák létre azt a jelenséget, amelyet összefoglalóan a 70-es évek lakótelepi szindrómájaként tartunk számon. A lakótelepi élettel való elégedettség vagy elégedetlenség fontos mércéje a lakók elköltözési szándéka. A magyar lakótelepeken az elköltözni szándékozók aránya rendkívül magas: minden harmadik ember elmenne, ha erre lehetősége nyílna. E szándék okai között az egyes generációk között – legyen az a 70-es évek rossz hírű lakótelepe vagy 80-as évek végi elitlakótelep – jelentős különbségek nem tapasztalhatók. Összességében a lakások túl kicsi mérete a legfőbb ok. Kiemelhetjük még az önállóvá válás és az új saját lakás utáni vágyakozást. A 70-es évek generációját képviselő telepeken pedig a tervezett elköltözés okai között első helyen szerepel a rossz lakókörnyezet. A paneles lakókörnyezet másik tipikusnak mondható problémája is kirajzolódik az elköltözési szándékban: a nagyon magas rezsiköltségek, melyek a rendszerváltás után drasztikus mértékben nőttek. Mindez elsősorban az energia- és a közüzemi díjak drámai megemelkedésére vezethető viszsza, s jelenleg a rezsiköltségek tekintetében alig létezik drágább lakhatási mód, mint a paneles lakótelep egycsöves fűtési rendszerrel. Megállapíthatjuk, hogy a rossz lakókörnyezet, a magas rezsi és a lakások méretével való elégedetlenség nagymértékben hozzájárul a paneles lakótelepek válságához. Emellett nem elhanyagolható az a tény sem, hogy legkevésbé ezeken a helyeken tudták az emberek valóra váltani az új lakással, lakókörnyezettel kapcsolatos vágyaikat, elképzeléseiket. Súlyos problémaként említhető, hogy éppen a legmagasabb végzettségűek, illetve a legmagasabb egy főre jutó keresettel rendelkező családok szándékoznak elköltözni jelenlegi lakóhelyükről. A felsőfokú végzettséggel rendelkezők helyét elsősorban a legkevésbé képzettek foglalják el. Amennyiben ez a negatív tendencia jellemző marad, hosszú távon számolni kell a gettósodás folyamatának felerősödésével, ami egyes telepeken már napjainkban is tapasztalható. A népesség – elsősorban a középkorúak – nem elhanyagolható része ugyanakkor itt maradna, bizonyítva, hogy a lakótelep nem kizárólag a szociálisan gyenge rétegek számára lehet vonzó. A fenti lakók közül sokak számára a lakótelep „életvitellé” vált, amit később sem adtak fel. Ezek a rétegek alkotják a napjainkra egyre jobban kirajzolódó „lakótelepi társadalom” törzsét. Ehhez az egyes lakótelepi generációk esetében különböző státusú rétegek csatlakoznak a lakótelepek presztízsétől függően, aminek következtében a társadalmi összetétel jelentős eltéréseket mutathat. A lakótelepen maradásban fontos szerepet játszanak még az életkor (a lakók idősebb koruk miatt már nem terveznek költözést), az anyagi okok, a pénzhiány (a népesség széles rétegeinek nehezebb anyagi helyzete ezt nem teszi lehetővé), valamint az erős tulajdoni alapú kötődés (saját tulajdonú lakás), ami sokkal kisebb mobilitást tesz lehetővé, mint a bérlakás-szektorban.

112


A társadalmi környezet változása A lakótelepek fejlődésében a rendszerváltás törést eredményezett, s a lakótelepi élet presztízse egyértelműen csökkent. Felgyorsult a lakásmobilitás, a népesség gyors fluktuációja tapasztalható, nagyarányú az elköltözési szándék. A rendszerváltás után a fenti folyamatoknak is köszönhetően a lakótelepi népesség jelentős része kicserélődött. Kezdetét vette a jobban kereső 35–45 éves korosztály elköltözése ezekből a negyedekből, s helyükre gyakran 20–30 év közötti, kevésbé tehetős rétegek érkeztek. A beköltözési arány a különböző generációkban feltűnő hasonlóságot mutat a lakásár-változások alapján felállított presztízssorrenddel, s az újonnan beköltözöttek aránya még a legalacsonyabb értéket mutató hetvenes években felépült lakótelepeken is eléri a 30%-ot. Ezzel egyfajta „kilúgozódási” folyamat – szaknyelven lefelé filtrálódás – vette kezdetét a magyar lakótelepeken, s a korábban nagy előnynek számító kiegyenlített szociális struktúra felbomlása is megindult. 1995 és 2000 között a lakásmobilitás felgyorsulásának lehettünk tanúi a lakótelepeken. Szembetűnő, hogy ez a folyamat nem közvetlenül a rendszerváltás után ment végbe, hanem a lakásállomány privatizációja után. Ebből arra következtethetünk, hogy a privatizálók jelentős része röviddel megvásárlása után áruba bocsátotta lakását, és elköltözött. A lakótelepekre beköltöző népességben mindvégig túlreprezentáltak voltak a fiatal családok, de arányuk különösen a 90-es évek második felében növekedett gyorsan. Ez annak köszönhető, hogy a fiatalok számára az olcsó lakótelepi lakások belépési lehetőséget kínáltak a lakáspiacra. A fiatalok tömeges beáramlása azonban több veszélyt is rejt magában. Mivel nemcsak a magyar társadalom, hanem a lakótelepi népesség is öregedő tendenciát mutat, különösen az 50-es és 60-as évek lakótelepein lehet számolni e folyamat felgyorsulásával. Az egymás mellett élő fiatal és egyre idősebb korosztályok között az eltérő életvitel, életfelfogás, a lakókörnyezettel kapcsolatos különböző elvárások és szükségletek következtében kiéleződhetnek az ellentétek. A lakótelepi népesség egyik tipikus jellemzője a demográfiai összetétel kiegyensúlyozatlansága, amely nemcsak a magyar lakótelepekre, hanem általában erre a lakókörnyezeti típusra jellemző. Az egyes lakótelepek között természetesen vannak különbségek a korösszetételben, hiszen általában minél később épült a lakótelep, annál fiatalabb korstruktúra jellemző rá. A lakótelepek népességén nyomon követhetőek a demográfiai hullámok és, a lakónegyed öregedésével, ezek eltolódása az idősebb korosztályok irányába. A lakótelepi népességen belül az országos és fővárosi viszonyokhoz képest általában magasabb az aktív korúak és keresők aránya, ami a fiatalabb korstruktúrára vezethető vissza. Az inaktívak csoportját az 50-es és 60-as évek generációjánál inkább nyugdíjasok, a későbbi generációknál pedig a gyermekek és fiatalkorúak (tanulók) képezik. A lakótelepek jelenlegi népességének iskolai végzettség szerinti összetétele – bár ez teljesen más történeti folyamatok eredményeképpen is létrejöhet – nagyon hasonló, s a lakótelepi élet folyamatos leértékelődése ellenére még mindig magasabb, mint más lakókörnyezeti típusokban. A 70-es évek lakótelepi generációjának népessége rendelkezik a legalacsonyabb, a 80-as éveké pedig a legmagasabb iskolai végzettséggel. A háztartás szerinti összetételt megvizsgálva megállapíthatjuk, hogy a panellakótelepeken nagyobb arányban koncentrálódnak a gyermekeiket egyedül nevelő szülők, ami egyértelműen a háttérben meghúzódó szociális problémákra utal. A XX. század végére kialakult a magyar társadalmon belül egy réteg, amely alapvetően lakótelepi életmódhoz szokott, és ilyen környezetben tervezi leélni életét. Felméréseink tanúsága szerint a 80-as évek végétől megindult és a 90-es években felgyorsult a lakótelepek

113


közötti vándorlás, ami gyakran az alacsonyabbról a magasabb presztízsű lakótelepre történő átköltözést jelenti. A lakótelep-generációk között már most egyértelmű különbségek fedezhetők fel a beköltöző népesség jövedelmi viszonyait tekintve. Ez a folyamat azonban még kevésbé érzékelhető a demográfiai összetétel egyéb mutatóinak változásában (pl. iskolai végzettség). A lakótelepek társadalmának átalakulása a rendszerváltás után felgyorsult, a korábban előnyként emlegetett kevert szociális struktúra felbomlott. Ez a különböző generációkban eltérő gyorsasággal és módon megy végbe; homogenizálódik, s a folyamat végén meghatározható azon társadalmi rétegek és csoportok köre, amelyek ezt a „lakótelepi társadalmat” alkotják. Ennek következtében a lakótelepek a jövőben önálló lakásosztályokká2 válnak. Ez a folyamat jelenleg még kezdeti stádiumban van, de megjelentek e tendencia első jelei. Nemcsak egy „lakótelepi” lakásosztály megjelenésével kell számolni, hanem az egyes generációk is külön osztályokként viselkedhetnek a jövőben, melyek között bizonyos átjárás lehetséges. Ez ismételten rámutat arra, hogy a lakótelepeket általában véve sem gazdasági, sem társadalmi értelemben nem írhatjuk le.

Fejlődési tendenciák Az egyes lakótelepi generációk társadalmáról a következő kép rajzolható meg: Az 50-es évek lakótelepei a többi generációhoz viszonyítva kedvező helyzetben lévő rétegek gyűjtőhelyévé váltak, ahol – bár előfordulnak – a kispénzű nyugdíjasok éppúgy nem mondhatók tipikusnak, mint a nélkülöző, fiatal, kisgyermekes családok. A korstruktúra erősen öregedő, bár ezen valamelyest enyhített a 90-es években a fiatal, jól kereső rétegek beköltözése. Az itt élő népesség alapvetően elégedett lakókörnyezetével és lakásával, s bár a szándék viszonylag nagy – a hazai lakásmobilitási viszonyokat is tekintetbe véve – a közeljövőben nem várható jelentős tömegek elköltözése. A 60-as évek lakótelepei demográfiai mutatók tekintetében (jelenleg még) rendkívül hasonló képet mutatnak az előző generációhoz, lakáspiaci tekintetben azonban erősen különböznek tőle. Az itt élő korosztályok jövedelmi helyzete kedvezőtlenebb. Megfigyelhető a gyengébb anyagi kondíciókkal, de magasabb végzettséggel rendelkező rétegek beáramlása. E többnyire fiatal rétegek – képzettségüknél, ismereteiknél fogva – inkább választják a 60-as évek lakótelepeit, mint a 70-es évek panelrengetegét. Ebben fontos szerepet játszik az épített környezet viszonylag jó állapota is. E telepek népessége is elégedett alapvetően lakókörnyezetével és lakásával, s – a magas elköltözési szándék ellenére – elsősorban anyagi lehetőségek hiányában jelentős arányú elvándorlás itt sem várható. A 70-es évek lakótelepei hordozzák magukban a legtöbb veszélyt a társadalmi változások irányát tekintve. Ezek – demográfiai mutatóikat vizsgálva – kedvezőtlenebb helyzetből indultak fejlődésnek, s a helyzet a rendszerváltás után sem változott meg alapvetően. Nem véletlen, hogy ezek a lakótelepek mutatnak még ma is leginkább „munkáslakótelep” jelleget.3 Bár a népességük sok tekintetben még homogén képet mutat, ami kitörési pontként is szolgálhat, a felújítási lépések elmaradása esetén kedvezőtlen változások fognak bekövetkezni. Az olcsóbbnak mondható lakások ugyanis sok ember számára belépési lehetőséget jelentenek a lakáspiacra, azonban kérdés, hogy sikerül-e innen továbblépniük? Tapasztalataink azt mutatják, hogy aki teheti, elköltözik (vagy már elköltözött) ezekről a helyekről, a többség azonban erre képtelen. A paneles lakótelepek ezért sok ember számára egyben lakáskarrierjük végét is jelentik.

114


A 80-as évek lakótelepeinek népességében városföldrajzi értelemben rendkívüli tartalékok rejtőznek. Köszönhető ez elsősorban a jó és rendezett anyagi háttérrel rendelkező aktív korú rétegnek. Problémaként merülhet fel, hogy e lakókörnyezeti típus megítélése a népesség körében (döntően az iskolai végzettség függvényében) a többi lakótelep-generációhoz viszonyítva rendkívüli szélsőségeket mutat. Annak ellenére, hogy a hazai szakirodalom is elitlakótelepekről beszél, mikor ezeket a lakónegyedeket említi, feltűnően magas az elköltözni szándékozók aránya. Ez azonban – objektíven szemlélve – nem a lakókörnyezet nyújtotta tényleges viszonyokra, hanem sokkal inkább a magasabb státusú rétegek környezetükkel szembeni erősebb kritikájára és magasabb elvárásaira vezethető vissza. Amennyiben az itt élők elvárásainak és igényeinek megfelelő lakókörnyezeti rehabilitáció és átalakítások nem történnek meg, számítani lehet a magasabb státusú rétegek elköltözésére.

Egy lehetséges kiút: a lakótelep-rehabilitáció A lakótelepi környezet felújítása Magyarországon még gyerekcipőben jár. Természetesen vannak lokális eredmények, de nincs a németországihoz hasonló országos szintű rehabilitációs program. Ennek mielőbbi elindítása azonban feltétlenül indokolt, ugyanis a lakásállomány és a lakókörnyezet felújítása, feljavítása meghatározó szerepet fog játszani a lakótelepek jövőjét illetően. Sokan tartanak attól és hitelt adnak annak a szóbeszédnek, hogy a panelépületek előbb-utóbb összedőlnek. Ehhez tudni kell, hogy a paneles lakóépületek élettartamát alapvetően a teherhordó szerkezetek élettartama határozza meg. Igaz, hogy a lakótelepi panelépületek élettartamát kb. 30 évre becsülték, azonban bebizonyosodott, hogy az ennél jóval hosszabb. Ez annak köszönhető, hogy míg a panel élettartama 5-30 év, a vasbeton vázszerkezet gyakorlatilag elpusztíthatatlan. Így a teherhordó szerkezetek várható élettartama 80-100 év közötti, ennél lényegesen rövidebb azonban az alrendszerek és rendszeralkotók élettartama, mely általában 5-30 év között változik. Az 1990-es évek közepéig csak viszonylag kevés lakás teljes felújítása vált szükségessé, az ezredfordulóra azonban a részben felújításra szoruló lakások száma becslések szerint már elérte a 18 ezret. A felújítási munkálatokkal azért sem lenne szabad tovább késlekedni, mert évezredünk második évtizedének végére több százezer panellakás válhat lakhatatlanná (2. táblázat). A hazai lakótelep-felújítások területén jelentős lépések még nem történtek napjainkig, a tervezett felújítások túlnyomó része még pályázati vagy tervezési szakaszban van. A lakótelepek felújításának kérdése a közelmúltban azonban egyre inkább a politikusok és a szakemberek érdeklődésének középpontjába került. A kérdéssel állami szinten a kilencvenes évek közepe óta foglalkoznak komolyabban, ettől kezdve több-kevesebb sikerrel mindegyik kormányzat tett lépéseket a lakótelepek helyzetének javítására. A paneltelepek felújítására az állam 1995-ben programot hirdetett, melyhez rendkívül kedvező német hitelt is felvett. A program legnagyobb eredményeként valósult meg Szegeden 8 épületben 968 önkormányzati lakás felújítása. További pozitív lépésként értékelhető, hogy 2001 februárjában a kormány a Széchenyi Terv keretében elindította az iparosított technológiával épült lakóházak energiatakarékos korszerűsítését és felújítását támogató programot, amelynek keretében az önkormányzatok vissza nem térítendő állami támogatásra pályázhatnak. A 2002. év közepi adatok szerint a Széchenyi Terv keretében eddig 605,1 millió Ft értékben összesen 6256 lakás kapott támogatást döntően hőszigetelési munkálatok kivitelezésére. A programhoz kapcsolódó első sikeres panelfelújítás Kaposváron valósult meg, a lakásokat 2002 áprilisában adták át. A jelenlegi kormányzat is kiemelt figyelemmel kezeli a lakótelep-rehabilitáció kérdéskörét, 115


hiszen a Nemzeti Lakásprogram (melyet a közeljövőben remélhetőleg elfogadnak) is tartalmaz a lakótelepek felújításával kapcsolatos előremutató lépéseket. A konkrét eredményekre azonban még várni kell. A fővárosi önkormányzatnak nincs önálló programja a panelrekonstrukcióra, de pályázati úton támogatja a társasházak felújítását, illetve a kerületek többsége is jelentős öszszegeket különít el évente erre a célra (többnyire homlokzati felújításokra, épületgépészeti korszerűsítésekre és a szigetelési problémák megoldására). A legnagyobb gondot az okozza, hogy vagy az önkormányzat nem tud kellő anyagi támogatást nyújtani a beérkezett pályázatokra, azaz a pályázati összegek lényegesen meghaladják a kiírt támogatás mértékét, vagy a lakóközösségek nem tudnak pályázni, mert nem képesek előteremteni az önrészt. Feltétlenül meg kell említeni a fővárosi önkormányzat szociális városrehabilitációs programját, ami 2005. év elején indult, és három kerület legproblematikusabb lakónegyedeinek átfogó rehabilitációját tűzte ki célul. A VIII. kerületi Magdolna-negyed, a IX. kerületi Dzsumbuj és a X. kerületi Bihari utca 8. lakónegyedek sikeres felújítása mintaprojektként szolgálhat a jövőben megvalósítandó rehabilitációs programok számára. A lakótelep-rehabilitáció egyik kulcskérdése az itt élők elkötelezettsége a felújítás iránt. Az emberek döntő többsége fontosnak ítéli meg lakókörnyezete megújulását, azonban azok aránya, akik ennek érdekében anyagi áldozatot is vállalnának, már lényegesen alacsonyabb. Egy 2002-ben Csepel–Városközpont paneles lakótelepén végzett szociológiai felmérés eredményei szerint ugyanis a havi 140 ezer Ft-nál magasabb nettó jövedelemmel rendelkező háztartások közel kilenctizedének van a lakással kapcsolatos hiteltörlesztési kötelezettsége, míg ugyanez az alacsony nettó bevételi kategóriák esetében 20-30% körül alakul. Az alacsonyabb végzettségűek és kisebb jövedelemmel rendelkezők lényegesen kevesebbet hajlandók és tudnak áldozni a rehabilitációra. A városrehabilitációval kapcsolatban kérdésként fogalmazódik meg, hogy a magasabb jövedelemmel rendelkezők hajlandóak-e további hitelfelvétellel terhelni családi kasszájukat, illetve hogy az alacsonyabb jövedelműek hajlandóak-e felvenni és egyáltalán kapnak-e hiteleket a megújulási folyamathoz? Aggodalmaink nem alaptalanok, ugyanis a felmérés eredményei szerint a paneles lakótelepen élők közül csak minden ötödik ember hozna anyagi áldozatot a felújítási munkálatok sikere érdekében, s csak a 180 ezer Ft-nál magasabb nettó jövedelmű háztartások esetében lépi át a hajlandósági mutató az 50%-ot. Több szakember kétségbe vonja a lakótelep-rehabilitáció kiemelt állami támogatásának szükségességét és jogosságát. Véleményük helytálló abban a tekintetben, hogy a lakótelepeken túlnyomórészt éppúgy magántulajdonú lakások találhatók, mint más lakókörnyezetekben, ahol ugyanúgy támogatásra lennének jogosultak a tulajdonosok. Ebben a tekintetben mindenképpen szerencsés lenne az átfogó rehabilitációs stratégiába és programba a lakótelepek mellett a többi lakókörnyezeti típust is valamilyen formában integrálni. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy – elsősorban a paneles – lakótelepeken a lakásállomány és a népesség jelentős része koncentrálódik, illetve a társadalmi és építészeti problémák is lényegesen nagyobb arányban fordulnak elő. A lakótelepekkel kapcsolatban általában mindenkiben felvetődik a kérdés: bontsunk vagy újítsunk? Nyugati tapasztalatokra hivatkozva elmondhatjuk, hogy igenis lehetséges sikeres rehabilitáció folytatása, azonban tudomásul kell vennünk azt a tényt is, hogy minden lakótelepünk valószínűleg nem fogja túlélni a lakáspiaci versenyt, s hosszú távon egyes telepek és épületcsoportok felszámolása is meg fog történni. Ez a folyamat elsősorban a főváros, a megyeszékhelyek és az ún. szocialista városok paneltelepeit érintheti. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy a paneles lakótelepek rehabilitálása és revitalizálása 116


lényegesen olcsóbb, mint a szanálásos lebontás és új negyedek felépítése, s már minimális költségráfordításokkal is jelentős eredményeket lehet elérni a lakókörnyezet javításában. Ehhez a következő feladatok várnak minél előbbi megoldásra: A funkcionális és lakásállományi problémák megszüntetése; a lakókörnyezet átalakítása az elvárásoknak megfelelően; a lakókörnyezet és az épület külső megjelenésének javítása; a szolgáltatások és kiskereskedelmi egységek helyzetének javítása, az ellátottság növelése; működő szociális infrastruktúra kialakítása; a közlekedési problémák kezelése, a tömegközlekedés javítása. Kiemelt figyelmet kell szentelni ezek közül a hetvenes évek paneltelepein jellemző korszerűtlen, egycsöves fűtési rendszer energiatakarékos átalakításának (a szabályozhatóság és a fogyasztás felhasználónkénti mérése megteremtésnek), hiszen alapvetően ez húzódik meg a magas rezsiköltségek hátterében. Legnagyobb akadálya ennek, hogy ezeket az átalakításokat egy adott tömbben (lépcsőházban) egyszerre érdemes végrehajtani, ami azonban nagyon ritkán kivitelezhető. Gondoljunk csak arra, hogy a lakóépülettel és lakásokkal kapcsolatos felújítási feladatok költségei lakásonként megközelítőleg 1,5-2 millió forintra rúgnának, amit sokan még hitelből sem tudnának finanszírozni. A hazai lakótelepi és általában a városrehabilitációs programokat hátráltatja, hogy ezek szinte kizárólag az épített környezet megújítására koncentrálnak. Több nyugat-európai példa is azt mutatja, hogy bár rendkívül fontos az épített környezet rehabilitációja, önmagában nem elegendő a problémák megoldására. A lakótelep ugyanis elsősorban nem építészeti, hanem társadalmi probléma. A szociális egyensúly a magyar lakótelepeken egyszerre hordozza magában a továbbfejlődés lehetőségét és az eddigi struktúrák felbomlásának veszélyét is. Mindez egyértelművé tette, hogy e lakótelepek sikeressége nagyban függ majd attól is, hogy a fizikai-környezeti rehabilitációt mennyire sikerül összekapcsolni a terület gazdasági és szociális rehabilitációjával. A sikerességhez nélkülözhetetlen az eredeti lakosság bizonyos szintű megőrzése. Amellett, hogy a lakótelep rehabilitációja a lakosságcserén keresztül felborítja a korábban kialakult lakóközösségeket, a jobb lakáskörülmények, az új környezet is több alkalmazkodást követel a lakosoktól, s szociális feszültségek megjelenésére is számítani lehet az új közösségeken belül. További fontos lépés a közösségi élet felépítése és erősítése, a helyi társadalom és civil szervezetek aktivitásának emelése a folyamatokban. Hazánk lakótelepeit ezen a téren jelentős lemaradás jellemzi, hiányzik egyrészt a feladatot felvállaló civil szervezetek hálózata, másrészt lényegesen kisebb igény és érdeklődés mutatkozik erre, mint egyes nyugat-európai lakónegyedekben. A probléma megoldásához nélkülözhetetlen a lakótelep külső és belső imázsának javítása, ami sikeresen hozzájárulhat „normális városrésszé” alakulásához. Természetesen nem szabad megfeledkezni e negyedek városépítészeti és -rendezési továbbfejlesztéséről sem (a munkahelyi, szolgáltatási és egyéb funkciók erősítése a lakófunkcióval szemben). Különösen olyan intézkedések tűnnek sikeresnek, ahol maguk a lakók is aktívan részt vesznek a végrehajtásban. Az eddigi tapasztalatok szerint viszont akkor lehet igazán aktivizálni a helyi közösség tagjait, ha a lakókörnyezet feljavítására tett lépések eredménye a mindennapi életben közvetlenül is érezhető. Tény, hogy a helyzet pozitív irányba történő elmozdításához nélkülözhetetlen egy átfogó önkormányzati koncepció kidolgozása, ami nem korlátozódik kizárólag a lakótelepekre, hanem a városrészek, kerületek egészére ad útmutatást.

117


Összefoglalás A lakótelepek jövője nagyban függ majd attól, hogyan s milyen formában képesek alternatívát kínálni a szuburbiában gomba módra szaporodó családi házas övezetekkel, a terjeszkedő lakóparkokkal és a rehabilitált belvárosi lakónegyedekkel szemben. Kétségtelen tény, hogy a lakótelepi lakások napjainkban széles társadalmi rétegek számára teremtenek lakáslehetőséget. A lakások iránti kereslet csökkenése a városokban ezért sem mennyiségi, sem minőségi értelemben nem várható a közeljövőben, a lakótelepek lebontása ezért kevéssé célravezető megoldás. A megtartásuk mellett szól az is, hogy a rehabilitációs költségek csak körülbelül egyharmadára rúgnak annak az összköltségnek, mintha e telepeket lebontanák, és a helyükön új lakónegyedeket építenének fel. A lakótelepi környezet felújítása ennek ellenére Magyarországon még gyerekcipőben jár, s bár vannak lokális eredmények, egyelőre hiányzik az országos szintű rehabilitációs program. Ennek mielőbbi kidolgozása és elindítása lényeges, hiszen a lakásállomány és a lakókörnyezet felújítása meghatározó szerepet fog játszani a lakótelepek jövőjét illetően. A magyar lakótelepekről jelenleg minden harmadik ember elköltözne, ha erre lehetősége nyílna. Természetesen azok aránya, akik ezt ténylegesen megtehetik, lényegesen alacsonyabb, a magas érték azonban mindenképpen jelzi, hogy a lakótelepi élet presztízse a rendszerváltás óta csökkent. Mind a nyugati, mind az első hazai városrehabilitációs tapasztalatok egyértelműen bizonyították, hogy a lakótelepek megújítása nem lehet sikeres, ha az építészeti-környezeti rehabilitáció nem kapcsolódik össze a terület szociális és gazdasági rehabilitációjával. Ehhez nélkülözhetetlen egy olyan, az építészeti rehabilitációhoz kapcsolódó szociális rehabilitációs stratégia kidolgozása, amely tartalmazza a városrész társadalmi megújításának elképzeléseit és szociális integrációs programját, valamint az utólagos monitoring kérdéseit. A társadalmon belül egyre jobban kirajzolódik azoknak a rétegeknek a köre, akik lakótelepi környezetben tervezik vagy kényszerülnek leélni életüket. Az elköltözési szándék és a ténylegesen lezajló folyamatok azt mutatják, hogy a lakótelepek népességében – az egyes generációk esetében eltérő gyorsasággal és módon – egyfajta stabilizálódási folyamat játszódik le, aminek következtében e lakótelepek egyre inkább önálló lakásosztályokká válnak. Az erre utaló tendenciák már napjainkban egyértelműen megrajzolhatók, de a rendszerváltás óta eltelt néhány év kevés arra, hogy e lakásosztályokat pontosan körülhatároljuk és jellemezzük. Hogy ez a folyamat meddig tart, s hogy a lakótelepek fejlődése alapvetően pozitív vagy negatív irányt vesz-e az elkövetkező években, nagyban függ majd a megmentésüket, feljavításukat célzó intézkedések meghozatalától vagy elmaradásától. A jelenlegi tendenciák azt mutatják, hogy a döntéshozók lassan felismerik e kérdések jelentőségét, de az igazi áttörésre még várni kell. 1. táblázat. Magyarország legnagyobb lakótelepei a fővárosban és vidéken* Város

Lakótelep

Lakásállomány

Lakónépesség

Budapest

Újpest Városközpont (I–II. ütem)

16 800

46 900

Budapest

Újpalotai ltp.

15 900

45 700

Budapest

Óbuda Városközpont

13 700

36 000

Budapest

Békásmegyeri ltp.

13 400

40 600

Budapest

Füredi úti ltp.

12 200

30 200

118


Budapest

Kispest Városközpont

12 000

32 900

Budapest

Csepel Városközpont (I–V. ütem)

10 950

32 000

Pécs

Kertváros

15 900

44 900

Miskolc

Avas

11 500

34 700

Pécs

Uránváros

9 700

22 300

Tatabánya

Újváros

8 900

21 300

Kecskemét

Széchenyi város ltp.

8 700

35 000

* saját adatgyűjtés 2. táblázat. A felújítandó lakások várható számának alakulása 2020-ig (30 éves felújítási ciklus esetén) 1991– 1995

1996– 2000

2001– 2005

2006– 2010

2011– 2015

2016– 2020

Összesen

Budapest

1850

15 956

41 324

52 023

51 441

28 627

191 221

Vidék

746

15 139

70 779

101 106

78 534

50 345

316 649

Összesen

2596

31 095

112 103

153 129

129 975

78 972

507 870

Forrás: Dési alapján (a KSH 2001. évi népszámlálási adataitól eltérő adatokat tartalmaz) Jegyzetek 1 A lakótelep-generáció a nagyjából azonos évtizedben, azonos építési technológiával épült lakótelepek összességét jelenti, melyeket elsősorban az épített környezetükben tapasztalható hasonlóságok alapján sorolhatunk egy csoportba. 2 A lakásállomány azonos piaci helyzetű lakásokból álló szegmense, amely a társadalmi hierarchia azonos szintjén álló társadalmi rétegek és csoportok számára kínál lakáslehetőséget. Az azonos lakásosztályokban élő társadalmi csoportok lakáspiaci helyzete tehát közel azonos, és hasonló piaci érdekekkel, illetve értékítélettel bírnak. 3 A kedvezőbb végzettségi és foglalkoztatottsági adatok arra utalnak, hogy a politikai és köznyelvben újonnan elterjedt, pejoratív értelmű „panelproli” kifejezés kevésbé helytálló.

Válogatott irodalom Csizmady A.: A lakótelep. Budapest, Gondolat, 2003. 317. Dési A. – Kissomlyói Zs. Gy. – Makra M.: Panelépület-felújítási ABC. Építési Piac különszáma. Budapest, Gyorsjelentés Kiadó Kft., 1996. 128. Egedy T.: A lakótelepek társadalmi környezetének átalakulása a rendszerváltás után. Földrajzi Értesítő 50., 1–4., 2001. 271–83. Egedy T.: A lakótelepek helyzete Magyarországon. Területi Statisztika 4. (41.), 2., 2001. 143– 59.

119


Farkas E. J. – Szabó M.: Privatizáció és szociálislakás-gazdálkodás. Statisztikai Szemle 73., 12., 1995. 999–1014. Gyáni G.: Bérkaszárnya és nyomortelep. Budapest, Magvető, 1992. 213. Hegedűs J.: A magyar lakásszektor piaci átalakulásának ellentmondásos folyamata. InfoTársadalomtudomány 43., 1998. 49–58. Kempen, R. van – Wassenberg, F.: A future for large housing estates – European strategies for prefabricated housing estates in central and eastern Europe. Berlin, European Academy of the Urban Environment, 1998. 172. Kovács Z. – Douglas, M.: A városépítés időzített bombája – avagy a magyar lakótelepszindróma társadalomföldrajzi megközelítésben. Földrajzi értesítő 45., 1–2., 1996. 101–17. Preisich G.: Budapest városépítésének története 1945–1990. Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 1998. 284. Rietdorf, W. (Hrsg.): Weiter wohnen in der Platte: Probleme der Weiterentwicklung großer Neubaugebiete in den neuen Bundesländern. Berlin, Institut für Regionalentwicklung und Strukturplanung, Ed. Sigma, 1997. 256. Szelényi I.: Városi társadalmi egyenlőtlenségek. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990. 183. Szelényi I. – Konrád Gy.: Az új lakótelepek szociológiai problémái. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1969. 212. Turkington, R. – Kempen, R. van – Wassenberg, F. (eds.): High-rise Housing in Europe: Current Trends and Future Prospects. Housing and Urban Policy Studies 28., Delft, Delft University Press, 2004.

120


10. A lakóparkok nem kész fejezet A fejezet nincs megírva, Cséfalvay könyvéből vannak kiollózva részek. Ez a tananyag Három kulcselem - a hozzáférés·kontrollja, a közjavak magánúton történő előállítása és fenntartása, valamint a terület önigazgatása - együttesen már megadja a zárt lakóparkoknak azt a definícióját, amiben ma a kutatók többsége egyetért.22 A zárt lakópark tehát olyan lakóövezet, amely -

rendelkezik a lakóterületre való belépés korlátozásának és kontrolljának valamilyen eszközével (fal, sorompó, videokamerás térfelügyelet, huszonnégy órás portaszolgálat, biztonsági őrző-védő szolgálat stb.);

-

rendelkezik valamilyen közösségi és közösen használt tulajdonnal (park, szabadidős létesítmények, közutak stb.), valamint közösen igénybe vett szolgáltatásokkal (kertápolás, őrző-védő szolgálat stb.), és ezek használati jogát az egyéni lakástulajdonnal kombinálja; továbbá

-

rendelkezik a lakástulajdonosok között - szerződéses alapon - létrejött közösségi önigazgatás valamilyen formájával, szervezetével.

A zárt lakóparkok típusai Blakely és Snyder három nagy típusba sorolja az amerikai zárt lakóparkokat: szabadidős, presztízs és biztonsági zárt lakóparkok (lásd 3. táblázat). Mindegyik típusnak sajátos szerepe és jellegzetes fogyasztóközönsége van. A szabadidős zárt lakóparkok azokat vonzzák, akik el akarnak különülni a nagytársadalomtól, szeretnek hasonló életvitelű, homogén közösségben élni, és fontosnak tartják a sportolási, szabadidős lehetőségeket. A presztízs zárt lakóparkok lakói számára a leglényegesebb elvárás, hogy a kapuk és a falak társadalmi státusukat jelezzék, és segítsék az ingatlan értékének megőrzését. A biztonsági zárt lakóparkok lakói pedig csupán azt várják el a kapuktól és a falaktól, hogy azok kívül tartsák a nagyvárosi bűnözést. 3. táblázat. A zárt lakóparkok típusai Észak-Amerikában Zárt lakóparkok fő típusai

Zárt lakóparkok altípusai

Szabadidős

nyugdíjas városok (pl. Sun City, Leisure World)

Presztízs

s szupergazdagok lakóparkjai

Biztonsági

nagyvárosi lakópark

rekreációs közösségek . golfklubra lakóparkok)

(pl épített

a hírességek lakóparkjai (pl. Hidden Hills) elővárosi lakóparkok

az agglomeráció "új városai" (pl. Lakewood, Canyon Lake) a felső öt százalék lakóparkjai utcai barikádok

22

Glasze, Georg (2001): Privatisierung öffentlicher Raume? Einkaufszentren, Business Improvement Districts und geschlossene Wohnkomplexe. Beiträge zur deutschen Landeskude, Band 75, Heft 2/3, pp. 16G-177, p. 169.

121


(pl. Whitley heights)

(pl. Miami Shores)

„Nem lakást, életmódot kínálunk” – a szabadidős zárt lakóparkok A legelterjedtebb és legtöbb előzményhez visszanyúló típus a szabadidős zárt lakópark. Ilyen lakóövezet fő attrakciói nem önmagukban a lakások vagy a házak, hanem azok a szabadidős lehetőségek, amelyek a falakon belül a lakók számára elérhetőek. Az ingatlanfejlesztők a többnyire eleve tervezetten, projektszerűen felépített zárt lakóparkokban már nem pusztán lakásokat, hanem (új) életmódot és hozzá komplex szolgáltatás-csomagot kínálnak a vevőknek. Attól függően pedig, hogy milyen ez az életmód- és szolgáltatás-csomag, Blakely és Snyder a szabadidős zárt lakóparkok három típusát különbözteti meg: nyugdíjas városok, rekreációs közösségek és az agglomeráció „új városai”. 17. old.: A nyugdíjas-városok által nyújtott biztonságnak és a széles körű sport- és szabadidős lehetőségeknek azonban komoly ára van: a pensionopolisok lakói a nagytársadalomtól tökéletesen elzárva, de saját korcsoportjuk gondjai és élethelyzetei közé bezárva élnek.23 ... A szabadidős zárt lakóparkok harmadik altípusaként a nagyvárosi agglomerációkban megjelenő "új városok" - nevükkel ellentétben - nem vadonatúj jelenségek Észak-Amerika urbanizációjában. Sőt, az Egyesült Államokban az sem számít újdonságnak, hogy több tízezernyi lakossal rendelkező városok magántőkés beruházás keretében jönnek létre. Ennek legismertebb - és sokak szerint a legelrettentőbb - példája a Los Angeles és Long Beach között fekvő zöldmezős fejlesztésű új város, Lakewood. Lokewood az 1950-es évek elején azzal szerzett magának hírnevet, hogy szinte minden létező építési rekordot megdöntött.24 Három ingatlan fejlesztési vállalkozó - Louis Boyor, Ben Weingort és Mark Toper- 1950-ben egy 1400 hektárnyi beépítetlen, részben mocsaras területet vásárolt, majd a területen kereken harminchárom hónap alatt tizenhétezerötszáz családi házat épített fel. Az építkezés első ütemében hét és fél percenként készült el egy új ház, a napi rekord száztíz új ház átadása volt. De nemcsak házak, hanem szolgáltató létesítmények is épültek, többek között a Lakewood Center, saját korában a világ legnagyobb bevásárlóközpontja. A rekordok titka az ipari tömegtermelés elveinek alkalmazásában rejlett.25 Egyrészt Lakewood fejlesztői átvették az autógyártásból Henry Ford óta ismert futószalagos termelés, vagyis a késztermék, tehát a ház, előre gyártott alkatrészekből való összeszerelésének elvét. Másrészt átvették a Frederick Winslow Taylor óta ismert munkaszervezési elvet, vagyis a komplex munkafolyamatok, ebben az esetben a házépítés, elemi, rutinszerű egységekre való felbontását.

23

Ráadásul a nyugdíjaskolóniák - a többi lakó nyugalma érdekében - szigorúan szabályozzák a külvilággal való kapcsolattartást. Például sok helyütt számszerűen meghatározzák, hogy az unokák maximálisan hány napot tölthetnek el a nagyszüleikkel a nyugdíjasvárosban. 24

City of Lakewood (2004): The Lakewood Story. History, Tradition, Values. Lakewood, CA, http://www.lakewoodcity.org. 25

Cséfalvay Zoltán (2004): Globalizáció 2.0. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

122


18. old.: Az elmúlt két évtizedben született" új városok" egy része még a Lakewood-modellnél is tovább megy egy lépéssel. Már nem csupán arról van szó, hogy a városokat szinte teljesen magántőkéből építik fel, hanem arról is, hogy az így felépült új városokat már teljesen körbeveszik falakkal és kerítésekkel. 20. old.: A háztulajdonosok társulása azonban nemcsak a közösségi javakat és szolgáltatásokat igazgatja, hanem a közösségi életet is szabályozza - helyenként nagyon kemény előírásokkal. Például százdolláros pénzbüntetés jár, ha a város polgára a beléptető kapunál nem tudja felmutatni tagsági igazolványát. Ennél durvább, háromszáz dolláros büntetést kóstál a közösségi intézmények falára firkált graffiti. Hangoskodásért és verekedés ért ötszáztól ezerötszáz dollárig terjed a büntetés. Egy városlakó egy nap csak hat vendéget hívhat a városba, ahol motorkerékpárral egyáltalán nem szabad közlekedni, ruhaszárítóra pedig csak akkor szabad a ruhákat kiteregetni, ha azok sem az utcáról, sem a szomszédból, sem pedig a golfpályáról nem láthatók. 20-21. old.: A presztízs zárt lakóparkok két vonásban különböznek a szabadidős zárt lakóparkoktól. Egyfelől, ezekben a lakóövezetekben alig található vagy egyáltalán nincs közösségi tulajdonban és igazgatásban álló szabadidős létesítmény, szolgál- /-21.-/ tatás. A presztízs zárt lakóparkokban a leggazdagabbak laknak, akik nem szorulnak rá egy közösségi uszodára vagy teniszpályára, ezeket saját telkükön belül maguk is finanszírozni tudják. Hasonlóképpen védelmi szempontból a lakóövezetre bevezető kapura sincs igazán szükségük, hiszen a területen álló házak többségét nagyon komoly elektronikus és személyes védelemmel, a leggyakrabban portási feladatokat is ellátó őrző-védő szolgálattal látják el. Másfelől- és ez már az előbbiből fakad - ilyen lakóövezetekben az önigazgatás és a közösségi szerveződés nagyon gyenge, vagy szinte teljesen hiányzik. Valójában ezek a lakó parkok nem közösségek a szó társadalmi jelentését véve, hanem csak szupergazdagok és a hírességek területileg koncentrált gyűjtőhelyei. 21-22. old.: A biztonsági zárt lakóparkok abban különböznek a többi típustól, hogy ezek már nem tervezett ingatlanfejlesztések eredményeként, hanem részben utólagosan, részben pedig lakossági kezdeményezésre jönnek létre. Egyetlen céljuk, hogy fi- /-22.-/ zikai akadályokkal tartsák távol a bűnözést. Ezért a biztonsági zárt lakóparkokban nem találunk sem közös szabadidős szolgáltatást, sem mikro-önigazgatási szervezetet. További sajátosságuk, hogy már nem szorítkoznak pusztán a felső osztályra és a felső középosztályra: napjainkban gyakorlatilag minden társadalmi réteg próbálkozik valamilyen védelmi eszközzel a bűnözéssel szemben. Annak alapján pedig, hogy hol helyezkednek el, illetve milyen erős védelmi eszközöket állítanak a bűnözés elé, Blakely és Snyder három altípusukat különbözteti meg: nagyvárosi, elővárosi és elbarikádozott biztonsági zárt lakóparkok. A helyszín nyilvánvalóan nagyon erősen behatárolja a biztonsági zárt lakóparkok kialakításának lehetőségeit. Amikor ugyanis a lakóközösség saját védelme érdekében kapukkal, falakkal vagy egyszerű barikádokkal elzárja a bejáratokat a területen fekvő közutakhoz és közparkokhoz, akkor egyúttal a korábban közpénzből megépült közjavak használatából zárja ki a szélesebb közösséget. Ebből fakadóan a biztonsági védelem kiépítésének sikere nagyban függ a zárt lakópark lakóinak politikai érdekérvényesítő képességétől, lobbi- és pénzügyi erejétől.

123


23. old.: Ha messze nem is észak-amerikai léptékben, de az ezredforduló óta Magyarországon valóságos lakópark-építési láz terjedt el. Az elmúlt hat esztendőben egyedül Budapesten majdnem kétszáznegyven olyan lakóépület-együttes és bennük mintegy harminchétezer lakás épült fel, ami a fejlesztők, beruházók szerint a lakópark elnevezést kapta. Ezek többségénél a hagyományosan állami vagy önkormányzati forrásból megépülő közjavakat és köztereket mint közutak, közparkok vagy játszóterek - az ingatlanfejlesztők, illetve a lakásvásárlók maguk finanszírozták. Nem véletlen, hogy sok helyütt - akárcsak az észak-amerikai zárt lakóparkoknál - igyekeznek kizárni másokat a közösségi javak és terek használatából. Így ma Budapesten - közel tizenegyezer lakást magában foglalva - már hetven valódi zárt lakópark található, amelyekbe a belépést 24 órás portával és/vagy biztonsági őrző-védő szolgálattal ellenőrzik, korlátozzák. /-24.-/ 4. táblázat. Lakásépítés Magyarországon és Budapesten, 2003-2006 (a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint)26

Magyarország Többszintes, többlakásos épületben Lakóparki épületben Budapest Többszintes, többlakásos épületben Lakóparki épületben

2003

2004

2005

2006

32.156 11.493 907 5.913 4.380 270

40.267 14.778 3.046 9.444 6.369 1.787

37.723 15.468 3.451 11.663 7.839 2.820

37.071 11.757 2.272 7.723 5.209 1.584

20032006 147.217 53.496 9.676 34.743 23.797 6.451

Diákinterjú 1. „B” említette, hogy van ugyan valamilyen házirend, de ő nem foglalkozik vele különösebben. Úgy gondolja, hogy amíg „más azt csinál a folyosón, amit akar (és ez hallható hanghatásokkal jár)” addig ő sem hajlandó lehalkítani semmit a saját lakásában. Ennek eredményeként az érintett szomszéd is saját kezébe vette az irányítást: többször is átkopogott hozzá, majd mikor erre nem reagált és ajtót sem nyitott, lekapcsolta a villanyóráját. Egy hevesebb szóváltást követően a legközelebbi alkalommal már rendőrt is hívott, de „B” őket is elküldte. Mint ahogy talán az eddigiekből érezhető volt, „B” nem igazán része a helyi közösségnek, sőt, elég negatív véleménnyel van a lakók nagy részéről. Mondta, hogy volt már egy-két összejövetel a belső udvaron, de azokon „természetesen nem vett részt”. Nem áll szándékában közelebbi kapcsolatba kerülni a többi lakóval, nem akar velük barátkozni, nincs szüksége arra, hogy beleszóljanak az életébe. Csak egy lakást akar itt. Pár ember van, akivel 26

Központi Statisztikai Hivatal (2005): Lakásépítések, építési engedélyek, 2004. Gyorstájékoztató, 40. szám, március 3., KSH, Budapest, p. 9. Központi Statisztikai Hivatal (2006): Lakásépítések, építési engedélyek, 2005. év. Gyorstájékoztató, 38. szám, március 2., KSH, Budapest, p. 8. Központi Statisztikai Hivatal (2007): Lakásépítések, építési engedélyek, 2006. év. Gyorstájékoztató, 39. szám, március 1., KSH, Budapest, p. 8.

124


valamilyen szinten jóban van, a többiektől tartja a távolságot („meg kell maradni »antiszociális«" ismeretlen ismerősnek. Addig jó, amíg kizárólag az egymásnak való köszönésig terjed a kommunikáció, így rengeteg későbbi kellemetlenségtől kímélhetjük meg magunkat”). Nem tartja őket teljesen őszintének („áljófejek”), segíteni pedig végképp nem akar senkin. „Felnőtt emberek, oldják meg!”

Kertvárosi lakóparkok /-40.-/ 6. táblázat: Sprawl – Érvek és ellenérvek27 Sprawl Értékek és célok

Okai

Szabályozási háttere

Közlekedési hatásai

Környezeti és mezőgazdasági hatásai Gazdaságitársadalmi hatásai

Támogatók érvei Ellenzők érvei Egyéni döntési szabadság, Társadalmi felelősség, ellenőrzés és tervezés társadalmi és területi mobilitás Egy hibás politikai gyakorlat, az Természetes piaci válasz - az autópálya-építés és az egyének (kereslet) és az infrastruktúra-fejlesztés állami ingatlanfejlesztők. (kínálat) támogatása tereli az elővárosokba oldaláról- a motorizációra, a az egyéneket és az középosztály megerősödésére, és a ingatlanfejlesztőket (akik így az privát szféra szerepének állami támogatás haszonélvezői növekedésére lesznek) A nagyvárosi területek túlzott Az elővárosokban gyenge a szabályozása miatt a befektetők. szabályozás és a tervezés, a és az egyének kiszorulnak a befektetők ezt kihasználva kevésbé szabályozott terjeszkednek az elővárosok felé elővárosokba A kertes elővárosok A kertes elővárosok növelik a tehermentesítik a nagyvárosok környezet közlekedési terhelését, belső övezeteit (sprawlt kísérő és az ingázás az előváros ok lakói decentralizáció nélkül a számára is magas anyagi és nagyvárosok közlekedési társadalmi költségekkel jár rendszere már rég összeomlott (stressz, utazási idő, volna) üzemanyagköltség) A kertes elővárosok magasabb A kertes elővárosok elpusztítják a hozamú terület-felhasználást természetes környezetet, és tesznek lehetővé, mint a drasztikusan csökkentik a mezőgazdasági művelés mezőgazdasági területeket A kertes elővárosokat nem érintik A nagyváros magas népsűrűsége a nagyváros magas kreatív miliőt teremt, és ezzel népsűrűségébó1 eredő negatív növeli a gazdasági hatások (drog, bűnözés, versenyképességet, ugyanakkor az

27

Sprawl mellett érvek: Gordon, Peter - Richardson, Harry W. (2000): Critiquing Sparwl's Critics. Policy Analysis, Bo. 365, January, Cato Institute, Washington D.C. http://www. cato.org/pubs/pas/pa365.pdf. Sprawl ellen érvek: Sierra Club (2000): Sprawl Costs Us All. How Your Taxes Fue/ Suburban Sprawl. Report Spring 2000, Sierra Club, San Francisco. http://www.sierraclub.org/sprawl/reportOO/sprawl. pdf

125


marginális társadalmi csoportok elővárosi elvándorlás felgyorsítja koncentrációja), és így elősegítik a a nagyvárosi belső területek társadalmi tőke és az lepusztulását ingatlanvagyon megőrzését 45. old.: A szegregáció természetesen egyáltalán nem újdonság, a városok életét a kezdetek óta végigkíséri. Ami igazán új a zárt lakóparkokban, hogy a tehetős rétegek a területi elkülönüléshez korábban, legalábbis az elmúlt évtizedekben nem látott, ezért szokatlan, és nagyon hangsúlyos fizikai akadályokat, korlátokat alkalmaznak. Ám a falak nemcsak az elkülönü1ési szándékot jelzik! Legalább ennyire mutatják, hogy a falakon belül élők mit szeretnének megőrizni és elzárni a nagyvilágtól. A zárt lakóparkok kerítései és falai egyúttal biztos menedéket is nyújtanak azoknak, akik a középosztályos életmódot fenyegető nagyvárosi környezettől menekülnek. 54. old.: "a háztulajdonosok társulása nemcsak a lakóövezet fizikai infrastruktúráját szabályozza, mint például azt, hogy milyen színűre szabad festeni a családi házak falait. A társulásnak joga van arra is, hogy olyan magántermészetű ügyekbe is beleszóljon, mint hogy valaki maximálisan hány vendéget hívhat meg egy partira, vagy hogy maximálisan milyen súlyú kutyákat szabad a lakóövezetben tartani. "28 Ahogyan azonban a háztulajdonosi társulásban való tagság sem önkéntesen választható opció, hanem a ház vásárlásához kapcsolódóan kötelező jellegű, a szabályok és előírások rendszere alól sem lehet kibújni. Ezek garantálják a legfelsőbb közös érdeket, az ingatlanvagyon megőrzését, értékének növelését. A néha talán terhesnek és a szabadságot korlátozónak tűnő előírások alól pedig csak a ház eladásával lehet szabadulni. Példáként McKenzie oldalakon keresztül idéz gyakran olyan megdöbbentő eseteket, mint amikor "Monroe-ban (New Jersey) a háztulajdonosok társulása a bíróság elé citált egy házaspárt, mert az asszony, negyvenöt évesen, három évvel fiatalabb volt, a társulási dokumentum szerint a lakóövezetben való lakhatás feltételeként előírt minimális életkornál. A pert a háztulajdonosok társulása megnyerte, és a bíró elrendelte, hogy a hatvanéves férj vagy eladja házát, vagy felesége nélkül él tovább a lakóövezetben." 55. old.: Ezek a társulások - állítja Davis - már nemcsak a lakóövezet belső önigazgatásával foglalkoznak, hanem két további feladatot is magukra vállalnak. Egyrészt biztosítják annak lehetőségét és eszközeit, hogy a lakóövezet "megvédje" magát a lakók által nem kívánatosnak tartott társadalmi rétegek beköltözésétől. Másrészt biztosítják annak lehetőségét és eszközeit is, hogy politikai befolyásuk révén megakadályozzák a lakóövezet környékének - általuk szintén nem kívánatosnak tartott - beépítését, átalakítását. Az első feladatra, a felső középosztály által nem kívánatosnak tartott társadalmi rétegek kizárására jellemző, hogy Los Angelesben, az 1920-as években létrejött első háztulajdonosi társulások még kifejezetten diszkriminatív és rasszista alapon szerveződtek. Olyan elnevezés, mint az 1922-ben alapított "Anti-African Housing Association" , aligha hagy kétséget afelől, hogy a lakóhelyi önigazgatási szervezet elsődleges célja a színes bőrű népesség

28

Lang, Robert E. - Danielsen, Karen A. (1997): Gated Communities in America: Walling Out the World? Housing Policy Debate, Vol. 8, No. 4, pp. 867-899, p. 868.

126


beköltözésének megakadályozása volt. Davis szerint a faji diszkrimináció hátterében ugyanaz a kemény piaci logika állt, mint ami napjainkban a lakóhelyi magántulajdonosi önigazgatásoknál is megtalálható, nevezetesen: az ingatlan értékének megőrzése és növelése. Ld. ehhez Győzike beköltözésének megakadályozása azzal, hogy „harsány életmódja” zavarná a többiek nyugalmát.

127


Hivatkozott irodalom Babus Endre (2005) „Fekete városok. Bűnözési toplista”. Pp. 125-129. In: heti Világgazdaság. Vol. 27. (november 19.) Babus Endre (2006) „Hírbe hozva. Városok bűnügyi toplistája. I.” Pp. 103-105. In: Heti Világgazdaság. Vol. 27. No. 29. (július 22.) Barakonyiné Winiczai Klára (1997) Városszociológia. Jegyzet. Pécs. Janus Pannonius Tudományegyetem. Beleznay Éva - Simonyi Sándor - Maczák Johanna - Deák Krisztina (2006) Budapest Városrehabilitációs Programjának értékelése és javaslat a Program továbbfejlesztésére. Budapest. Budapest Főváros Főpolgármesteri Hivatal, Főépítészi Iroda. http://www.budapest.hu/engine.aspx?page=varosrehab_program_felulvizsgalat Bell, Colin – Newby, Howard (1971) Community Studies. An Introduction to the Sociology of the Local Community. London. George Allen and Unwin Ltd. Benko, Georges (1992) Technológiai parkok és technopoliszok földrajza. Budapest. MTA. RKK. Bernáth Gábor – Messing Vera (2000) A magyarországi média és egy interetnikussá váló szociális konfliktus: a székesfehérvári gettóügy nyilvánossága a többségi és a roma médiában. Pp. 13-27. In: Horváth Ágota – Landau Edit – Szalai Júlia (szerk.) (2000) Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok. Budapest. Új Mandátum Könyvkiadó. Bod Tamás (2005) „Négy, esetleg öt világvárosról beszélhetünk”. In Beszélő. Vol. 10. No. 3. (március-április). Boross Balázs – Domokos Vera (2006) „Beköltözés előtt – avagy hol húzódnak a határok? Helyzetkép.” Pp. 21-26. In: Prónai Csaba (szerk.) Cigány világok Európában. Budapest. Nyitott Könyv Kiadó. Buckwell, Allan (1998) Towards a Common Agricultural and Rural Policy for Europe. Report of an Expert Group. Brussels. EU. Commission, DG VI. Castel, Robert (1998) A szociális kérdés alakváltozásai. A bérmunka krónikája. Budapest. Kávé Kiadó. /A Szociálpolitikai Értesítő Könyvtára/. Castells, Manuel (2005) A hálózati társadalom kialakulása. I. kötet: Az információ kora. Gazdaság, társadalom és kultúra. Budapest. Oktatási Minisztérium kiadása. Cole, G.D.H. (1962) The Emergence and Nature of Trade Unions. Pp. 176-184. In Nosow, Sigmund, Form, W.H. (eds.) Man, Work, and Society. A Reader in Sociology of Occupations. New York. Basic Books. Csanádi Gábor – Csizmady Adrienne ([2002] 2004) Szuburbanizáció és társadalom. Pp. 6089. In Csizmady Adrienne, Husz Ildikó (szerk.) Település- és városszociológia. Szöveggyűjtemény. Budapest. Gondolat Kiadó. 2004.

128


Csányi Vilmos (2003) Az emberi természet. Humánetológia. Budapest. Vince Kiadó. Cséfalvay Zoltán (2008) Kapuk, falak, sorompók. A lakóparkok világa. Budapest. Gondolat. Cser Annamária (2000) A hajléktalanságról dióhéjban. http://www.pafi.hu/_Kozossegi_Adattar/DOKUMENT.Nsf/ Letöltve: 2009. augusztus 29. Czene Bernadett (2009) Iskolai agresszió. Gödöllő. Diplomadolgozat, kézirat. Egedy Tamás (2005) Kiskedvencből mostohagyerek? A lakótelepek helyzete. Pp. . In Beszélő. Vol. 10. No. 3. (március-április). Egedy Tamás – Kovács Zoltán – Székely Gáborné – Szemző Hanna (2002) „Városrehabilitációs programok eredményei és tapasztalatai Budapesten – a NEHOM-projekt aktuális eredményei”. Pp. 3-10. In: Falu Város Régió. No. 8. Enyedi György (1986) Település és társadalom, Bp.: Társadalomtudományi Intézet. (Helyi társadalom 6. köt.). Enyedi György (1988) A városnövekedés szakaszai. Budapest. Akadémiai Kiadó. 10. p. /Kérdőjel/ Enyedi György (1999) Budapest – kapuváros? Pp. 47-55. In Glatz Ferenc (szerk.) (1998) Budapest – nemzetközi város. Budapest. Magyar Tudományos Akadémia. /Magyarország az ezredfordulón. Stratégiai kutatások a Magyar Tudományos Akadémián. IV. A területfejlesztési program tudományos alapozása. Enyedi György (2004) A magyar településfejlődés integrációs kihívásai az ezredfordulón. Pp. 90-97. In Csizmady Adrienne, Husz Ildikó (szerk.) Település- és városszociológia. Szöveggyűjtemény. Budapest. Gondolat Kiadó. 2004. Foth, B. – Joseph, H. (1962) Historical perspectives. Pp. 171-173. In Nosow, Sigmund, Form, W.H. (eds.) Man, Work, and Society. A Reader in Sociology of Occupations. New York. Basic Books. Gans, Herbert J. (1973) A városi és a kertvárosi életmód: A meghatározások újraértékelése. Pp. 64-87. In: Városszociológia. (Szerk. Szelényi Iván). Budapest. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Gusti, Dimitrie (1976) A szociológiai monográfia. Bukarest. Téka. Gyáni Gábor, Kövér György (1998) Magyarország társadalomtörténete. A reformkortól a második világháborúig. Budapest. Osiris Kiadó. Győri Péter (2005) Hajléktalanok – a szavak a számok hálójában. Pp. In Beszélő. Vol. 10. No. 3. (március-április). Hanák Péter (1988) A Kert és a Műhely. Budapest. Gondolat. Hankiss Elemér (1982) Diagnózisok. Budapest. Magvető. Hankiss Elemér (2005) Magyarország középhatalom? Esélyek és esélytelenségek. Pp. 26-29. In: Figyelő. Vol. 49. No. 51-52. (december 22.). Hegedűs Zsuzsa (2005) „Nálunk azért nincs lázadás, mert túl rossz a helyzet”. P. 5. In: Magyar Nemzet. december 2. Homer-Dixon, Thomas F. (2004) Környezet, szűkösség, erőszak. Budapest. Typotex Kiadó. /Az ökológiai gondolat. II./

129


Jahoda, Marie – Lazarsfeld, Paul F. – Zeisel, Hans (1999) Marienthal. Szociográfiai kísérlet a tartós munkanélküliség hatásairól. Budapest. Új Mandátum Könyvkiadó. Jelin, Elizabeth (2000) Nagyvárosok, kultúra és globalizáció. Pp. 87-107. In Arizpe, Lourdes (szerk.) (2000) Kulturális világjelentés. Budapest. Magyar UNESCO Bizottság, Osiris Kiadó. Konrád György, Szelényi Iván (1969) Az új lakótelepek szociológiai problémái. Budapest. Akadémiai Kiadó. Kovács János (2006) Társadalompolitika – szociálpolitika. Budapest. Agroinform. Kovács Zoltán (2001) A települések fejlődése. Pp. 67-91. In Beluszky Pál – Kovács Zoltán – Olessák Dénes (2001) A terület- és településfejlesztés kézikönyve. Budapest. CEBA Kiadó. Ladányi János (2005) „Párizs üzenete”. Pp. 86-87. In: Heti Világgazdaság Vol. 27. No. 46. (november 19.) Ladányi János – Szelényi Iván (2004) A kirekesztettség változó formái. Közép- és délkeleteurópai romák történeti és összehasonlító szociológiai vizsgálata. Budapest. Napvilág Kiadó. Lewis, Oscar (1961) Sanchez gyermekei. Budapest. Európa Kiadó. Lőke András – Sipos Anett (2006) „a szükséges mínusz. Csökkenő lakásárak”. Pp. 50-54. In: Heti Világgazdaság. Vol. 28. No. 29. (július 22.) Marx, Karl – Engels, Friedrich (1958) Művei 2. kötet. Budapest. Kossuth Kiadó. Mason, Jennifer (2005) A kvalitatív kutatás. Budapest. Műhely. McLuhan, Marshall (1967) Understanding Media. London. Sphere Books Edition. Milgram, Stanley (1992) „The Individual int he City”. Pp. 1-124. In Milgram: The Individual in a Social World. Essays and Experiments. New York, St Louis, San Francisco etc. McGrawHill, Inc. MTI (2006) A fővárosi hajléktalanok keresnek a legjobban. 2006. május 16. http://index.hu/belfold/hajl2844/ Letöltve: 2009. augusztus. Nagy Sz. Péter (szerk.) (1990) A népi – urbánus vita dokumentumai 1932-1947. Budapest. Rakéta Könyvkiadó. Naisbitt, John (1982) Megatrendek. Tíz új irányzat, amelyek átalakítják életünket. Budapest. OMIKK. Nemes Ferenc – Szelényi Iván (1967) A lakóhely, mint közösség. Budapest. Akadémiai Kiadó. Nosow, Sigmund - Form, W.H. (eds.) (1962) Man, Work, and Society. A Reader in Sociology of Occupations. New York. Basic Books. Pacione, Michael (1989) Rural Geography. London. Paul Chapman Publishing Ltd. Park, Robert Ezra (1915) The City: Suggestions for the Investigation of Human Behavior in Urban Environment. Pp. 577-612. In The American Journal of Sociology 1915. március. Piore, Michael J. - Sabel, Charles F. (1984) The Second Industrial Divide. Possibilities for Prosperity. New York. Basic Books, Inc. Polsby, Nelson (1963) Community Power and Political Theory. New Haven. Yale Uiversity Press.

130


Rechnitzer János (1993) Szétszakadás vagy felzárkózás. A térszerkezetet alakító innovációk. Győr. MTA. RKK. Réti R. László (1977) A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Részvénytársaság története 18811919. Budapest Akadémiai Kiadó. Rifkin, Jeremy (1995) The End of Work. The Decline of the Global Labor Force and the Dawn of the Post-Market Era. New York. G.P.Putnam’s Sons Rudas Tamás (1998) Közvéleménykutatás. Értelmezés és kritika. Budapest. Corvina. Seeley, J.R. - Sim, R.A. - Loosley, E.W. (1956) Crestwood Heights. New York. Basic Books. Szabó Zoltán (1986) Cifra nyomorúság. Budapest. Akadémiai Kiadó, Kossuth Kiadó, Magvető Kiadó. Szuhay Péter (1999) A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája. Budapest. Panoráma. Tönnies, Ferdinand (1983) Közösség és társadalom. Budapest. Gondolat. UNESCO (1996) Kreatív sokszínűség. A Kultúra és Fejlődés Világbizottságának jelentése. Budapest. Osiris Kiadó, Magyar UNESCO Bizottság. Weber, Max (1979) Gazdaságtörténet. Budapest. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Weber, Max (1992) Közösségek gazdasági kapcsolatai. In: Max Weber: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 2/1. köt. Budapest. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Weber, Max (1992) Vallásszociológia. Pp. 109-323. In: Max Weber: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 2/1. köt. Budapest. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Wirth, Louis (1973) „Az urbanizmus mint életmód”. Pp. 41-63. In: Városszociológia. (Szerk. Szelényi Iván). Budapest. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Worldwatch Institute (2007) A világ helyzete 2007. Városaink jövője. Budapest. Föld Napja Alapítvány. Whyte, William (1963) The Organization Man. Penguin Book. Whyte, William Foote (1999) Utcasarki társadalom. társadalomszerkezet. Budapest. Új Mandátum Kiadó.

Egy

olasz

szegénynegyed

Worldwatch Institute (2007) A világ helyzete 2007. Városaink jövője. Budapest. Föld Napja Alapítvány. (www.worldwatch.org) Zolnay János (2005) Huszonhárom kisváros. In Beszélő. Vol. 10. No. 3.

131

Madarász Imre (2011) Városszociológia. Madarász Imre Városszociológia

Recommend Documents