MAASTRICHT: ELVEK ÉS PROBLÉMÁK AZ ÚJ TAGÁLLAMOK KÖRÉBEN

Budapesti Gazdasági Főiskola KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR KÜLGAZDASÁGI SZAK Nappali tagozat Tőzsde és Pénzintézetek szakirány

MAASTRICHT: ELVEK ÉS PROBLÉMÁK AZ ÚJ TAGÁLLAMOK KÖRÉBEN

Készítette: Klubuk Árpád

Budapest, 2007

TARTALOMJEGYZÉK

I II

Bevezetés ............................................................................................................. 4 A monetáris unió .................................................................................................. 6 II.1 A monetáris unió Maastricht előtt................................................................ 6 II.2 Maastrichti Szerződés ................................................................................ 10 III Az euro bevezetés körülményei, tapasztalatok .............................................. 13 III.1 Döntés az euróról ....................................................................................... 13 III.2 A Stabilitási és Növekedési Paktum .......................................................... 14 III.3 A stabilitási és növekedési paktum kritikái................................................ 16 III.4 Javaslatok a stabilitási és növekedési paktum tökéletesítésére .................. 20 IV Szlovénia, az első az újonnan csatlakozók közül........................................... 23 IV.1 Szlovénia, tények és adatok ....................................................................... 23 IV.2 Szlovénia külkereskedelmi struktúrája ...................................................... 25 IV.3 Az exporttámogatás szabályozása.............................................................. 27 IV.4 Szlovénia, mint segélynyújtó ..................................................................... 28 IV.5 Az euro bevezetés Szlovéniában................................................................ 34 V Az euró-országok és az újonnan csatlakozni szándékozók közös és eltérő problémái ................................................................................................................... 38 V.1 A stabilitási és növekedési paktum az új tagállamok szemszögéből ......... 38 V.2 Út az euróhoz ............................................................................................. 39 VI Összegzés ....................................................................................................... 49 VII Mellékletek..................................................................................................... 54 VIII Irodalomjegyzék............................................................................................. 64

3

I

Bevezetés

Szakdolgozatom egy érdekes problémát boncolgat, méghozzá azt, hogy a 2004-ben az Európai Unióhoz csatlakozott országok mennyire készek arra, hogy belépjenek az euró-zónába, azaz mennyire alkalmasak az euró bevezetésére. Dolgozatom elején ki fogok térni az európai monetáris integráció kialakulására, a közös pénz szükségessé vallására, majd bővebben kitérek a Maastricti Szerződésre és az EMU-ra és természetesen a maastrichti konvergencia kritériumokra. Ezután az euró bevezetésének körülményeiről adok bővebb ismertetést, illetve bemutatom a stabilitási és növekedési paktumot az új tagállamok szemszögéből és megfogalmazom annak kritikáit, illetve javaslatokat teszek annak tökéletesítésére vonatkozóan. Ezt követően vázolom Szlovénia helyzetét az új tagállamok közül. Mélyebb betekintést nyújtok gazdasági helyzetébe, külkereskedelmi struktúrájába és a nemzetközi segélyezésben betöltött szerepébe, valamint arról is szólok, hogy az eurót sikeresen bevezették. A nemzetközi segélyezést azért fontos megemlíteni, hogy képet kapjunk Szlovénia fejlettségi szintjéről, hogy nem, mint segélykapó, hanem mint „donor”, azaz segélyező ország vesz részt a segélyek nyújtásában. Ezek után az új euró-övezethez csatlakozni kívánó tagállamok helyzetét boncolgatom, milyen a gazdasági helyzetük és más makro adataik, illetve milyen mértékben felelnek meg a maastrichti kritériumoknak valamint a stabilitási és növekedési paktukmnak. Legvégül pedig összegzem a gazdasági adatokat és következtetéseket, valamint javaslatokat teszek.

4

Azért választottam ezt a témát, mert a közös pénz leendő bevezetésének problémája bizony jelentős fejtörést okoz az új tagállamok, köztük Magyarország számára is. Szerettem volna mélyebb betekintést nyerni ebben a témában, és ezt e szakdolgozat formájában összegezni. Szlovéniáról egy kicsit bővebben írtam, hiszen az új tagállamok között egyértelműen sikerországnak tekinthető a 2004-ben az Európai Unióhoz

csatlakozott

tagállamok

közül,

hiszen

2007.

januárjában

szinte

zökkenőmentesen vezette be az eurót.

5

II A monetáris unió II.1 A monetáris unió Maastricht előtt A Római Szerződés, amely az Európai Gazdasági Közösséget létrehozta, még nem szólt a szorosabb pénzügyi integrációról, netán monetáris unióról. Látszólag nem is volt erre szükség, mivel az ötvenes-hatvanas évek fordulóján még szilárd alapokon álló, a dollár kulcsvaluta szerepére, annak az aranyra válthatóságára épülő – a második világháború végén kidolgozott – nemzetközi pénzügyi rendszer, az ún. Bretton Woods-i rendszer a gazdasági folyamatoknak stabil pénzpiaci hátteret biztosított.

A közös piac kiépítése során azonban hamar felvetődött a kérdés, vajon megvalósítható-e a négy alapvető tényező valóban szabad mozgása, ha a tagállamok önálló monetáris politikát folytatnak. Mivel az egyes országok között a különböző tranzakciókhoz szükség van a valuták átváltására, az árfolyamok bizonytalansága és az ingadozások kiszámíthatatlansága miatt az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő mozgása üzleti szempontból kockázatossá válhat, a gazdasági haszon nehezebben tervezhető, és így a közös piac működése komoly károkat szenvedhet. Ha a tagállamok önállóan határozzák meg a monetáris politikájukat, akkor a belső gazdasági, pénzügyi folyamatok tükrében változtatják az árfolyamokat. Az árfolyamingadozások következtében, pedig rosszabb esetben egy folyamatosan instabil helyzet jöhet létre, amely alááshatja a vámunióból és a közös piacból származó előnyök jelentős részét.

Az árfolyamváltozások kiküszöbölésének igénye indította el a tagállamokat a monetáris integráció kiépítése felé, s e törekvés nyomán tették meg az első lépéseket a monetáris unió irányába. A monetáris unió célja egyébként sokak számára magától értetődő volt, hiszen az integrációs elméletek szerint a közös/egységes piac utáni

6

integrációs lépcsőfok a gazdasági unió, amelynek egyik legfontosabb eleme az egységes monetáris politika, illetve annak a részeként a közös valuta. Az igény a közös monetáris politika kialakítására már a 60-as években felvetődött, de komolyabban a hatvanas évek végén kezdek el vele foglalkozni, amikor a Bretton Woods-i rendszer első bizonytalanságai jelentkeztek. A hágai csúcson 1969-ben már konkrétan felmerült a gazdasági és monetáris unió megalakításának kérdése, sőt a terv megvalósításának kidolgozására különbizottságokat hoztak létre. Az ún. Werner-bizottság 1970-ben készült el javaslatával. Eszerint 1971 és 1980 között több szakaszban jött volna létre a gazdasági és monetáris unió, amely kezdetben a közösségi valuták egymáshoz viszonyított +/-1%-os ingadozási sávban tartásával indult volna, majd a sáv fokozatos szűkítésével jutottak volna el az árfolyamok teljes rögzítéséhez. A Werner-terv megvalósítását azonban kezdeti fázisában meghiúsította a Bretton Woods-i rendszer 1971-1973 közötti teljes szétesése, valamint az 1973-ban kitört olajválság és annak gazdasági, politikai következményei.

A közösségi valutákat a Werner-terv bukása után a hetvenes években ugyan megpróbálták ismételten egymáshoz kötni, de ebben a brit font nem kívánt, a nem elég erős francia frank és az olasz líra pedig nem tudott részt venni, így csupán folyamatosan stabil német márkához kötődő kisebb államok valutáival jött létre egy leginkább márkazónának tekinthető monetáris együttműködés, amely azonban távolról sem volt elegendő a Közösség, illetve a közös piac működése szempontjából. A hetvenes évek lebegő árfolyamrendszerének folyamatos problémái miatt a tagállamok között egyre erőteljesebben merült fel az igény a közös monetáris rendszer létrehozására. Így sikerült elindítani francia-német közös kezdeményezésre, az ún. Giscard-Schmidt-javaslatra 1979-ben – az Egyesült Királyság részvétele nélkül – az Európai Monetáris Rendszert (EMR) (angolul: European Monetary System – EMS), amely azután két évtizeden keresztül eredményesen biztosította a tagállamok monetáris együttműködését.

7

A Közösségen belüli árfolyam-stabilitás megteremtése volt a fö célja az Európai Monetáris Rendszer létrehozásának. Az EMS három eszközre épült: az árfolyammechanizmusra, az ERM-re (Exchange Rate Mechanism), az európai valutaegységre, az ECU-re (European Currency Unit), illetve az Európai Monetáris Együttműködési Alapra, az EMCF-re (European Monetary Cooperation Fund).

A rendszerben részt vevő valutákra vonatkozóan az árfolyam-mechanizmus a központi bankok által megállapított ún. központi paritásrácsból indult ki. A valutákra vonatkozó lebegési sávokat a paritásrácsban az összes valutára nézve kétoldalúan határozták meg. A lebegési sávot 1979-ben +/-2,25%-ban állapították meg (Kivétel volt az olasz líra, amelynek külön +/- 6%-os lebegési sávot határoztak meg. Később, 1990-es belépésekor a brit font is e szélesebb lebegési sávokkal csatlakozott a rendszerbe.), így a rendszer két valuta között maximálisan 4,5%-os lebegést tett lehetővé. A mechanizmus alapja az volt, hogy amennyiben a valutaárfolyamok a paritásrácsból kiléptek, a központi bankok kötelesek voltak beavatkozni.

Az EMS lényeges eleme volt a közös valuta irányába mutató ECU. Az ECU a Közösség összes valutájából - és nemcsak az EMS-ben résztvevőkéből - a tagállamok gazdasági erejének rangsorolásával létrehozott valutakosárként működött. Az árfolyam-mechanizmus az ECU irányában is funkcionált. A tagállamok valutái az ECU napi árfolyamával szemben is +/-2,25%-ra térhettek el, ellenkező esetben a központi bankok kötelesek voltak beavatkozni.

Az ECU valutakosár megteremtette a közös pénz alapjait. Az ECU, amelyet eleinte a központi bankok közötti elszámolásokra és hitelezésekre használtak, egyre szélesebb funkciókat töltött be. Bár mindvégig megmaradt bankszámlapénzként - és készpénzként nem létezett - a pénzintézetek közti elszámolásoknál, sőt kereskedelmi ügyletek elszámolásainál is bevezették; a kötvénypiac egyik fontos résztvevőjévé

8

vált, és hitelkártyák alapvalutájaként is elterjedt; tartalékvalutaként pedig egyre népszerűbb lett, mivel valutakosár szerepéből adódóan igen stabilan őrizte értékét. A monetáris unió koncepciója a Werner-terv bukása után hosszabb időre lekerült az EK napirendjéről. Az EMS sikerein felbuzdulva, majd pedig az Egységes Okmány életbe lépésével, illetve az ebből adódó tőkepiaci liberalizáció megvalósításával párhuzamosan 1987 után azonban ismét a középpontba került. Ebben központi szerepe volt a francia Jacques Delorsnak, aki 1985-ben került az Európai Bizottság élére. Az Egységes Okmány eredményein fellelkesülve a Delors által vezetett, a monetáris unió koncepciójának kidolgozásával megbízott munkacsoport 1989-ben adta ki az ún. Delors-tervet, amely lefektette az EMU (Economic and Monetary Union), a Gazdasági és Monetáris Unió programjának alapjait.

A monetáris unió megvalósítását a Delors-terv a tőkeforgalom teljes körű liberalizációjával, a valuták korlátlan és visszafordíthatatlan konvertibilitásával, az árfolyam

lebegési

sávok

kiiktatásával,

a

valutaparitások

visszavonhatatlan

rögzítésével tartotta elképzelhetőnek. Mindezek eredményeként, a rendszer központi részeként pedig indítványozta a közös és egyetlen valuta bevezetését.

A közös pénz bevezetésével kiküszöbölhető a stabil árfolyamokra nagy veszélyt jelentő piaci spekuláció, s tagállamok között az átváltásokkal kapcsolatos tranzakciós költségek is megszűnnek. Az árak emellett az egyes tagállamokban egyszerűen összehasonlíthatóvá válnak, a piaci lehetőségek felismerhetőbbek lesznek, s ez tovább fokozza az egységes piac dinamikáját, továbbá ösztönzőleg hat a versenyre, ezáltal ugyancsak pozitív hatást gyakorol a növekedésre és a foglalkoztatásra is.

Mivel a tagállami központi bankok nem folytatnak önálló monetáris politikát, ezért számukra kisebb mértékű tartalékok is elegendőek, tehát a közös jegybank révén jelentős tartalékok szabadulnak fel. Ezek a tagállami források különböző gazdaságpolitikai célokra használhatók fel. 9

Az Európai Unió jövőjét, világgazdasági, világpolitikai szerepét illetően kiemelkedő jelentőségű, hogy az európai közös pénz a nemzetközi piacokon a dollár és a jen egyenrangú partnerévé válhat. Ezzel nemcsak nőhet az EU monetáris szuverenitása, függetlensége és így stabilitása, de gazdasági, sőt politikai súlya, befolyása is erőteljesebbé válhat. A közös pénzzel járó monetáris autonómia és stabilitás olyan egészséges gazdasági környezetet teremthet, amely összességében szintén nagyobb lendületet adhat a növekedésnek és javíthatja a foglalkoztatási szintet is.

A valutaunió megalakítása döntő lépés a politikai unió megteremtésének irányában is, hiszen elképzelhetetlen például az, hogy közös valutával rendelkező országok egymástól eltérő külpolitikát folytassanak. Többen - mindenekelőtt a föderalisták éppen ezért a közös pénz legnagyobb előnyének az ún. átcsordulási (angolul: spillover) folyamatot tartják, amely azt jelenti, hogy a monetáris unió következtében a tagállamok közötti integráció más területeken is jelentősen mélyül és egyre szorosabbá válik.

II.2 Maastrichti Szerződés

A Delors-tervet - némileg módosított formában - az 1992. február 7-én aláírt Maastrichti Szerződés intézményesítette és tette az Unió hivatalos programjává, egyben a tagállamok szerződéses kötelezettségévé, az Egyesült Királyságot és Dániát kivéve, akik a Szerződésben rögzített ún. „opt-out"-tal (kimaradási klauzulával) rendelkeznek, azaz önállóan dönthetnek arról, hogy csatlakozni kívánnak-e a közös pénzhez, vagy kívül maradnak. A Maastrichti Szerződés az EMU, a Gazdasági és Monetáris Unió végső céljául legkésőbb 1999. január elsejéig - a közös pénz bevezetését tűzte ki. A Szerződés 10

rendelkezett a pénzügyi unió intézményi feltételeiről is, s határozott az európai jegybank, az Európai Központi Bank (ECB), valamint a Központi Bankok Európai Rendszerének (ESCB) majdani felállításáról.

A Maastrichti Szerződés az EMU koncepcióját három szakaszban tervezte megvalósítani. Az első szakasz 1994. január 1-ig tartott, fő célja a tőkeáramlás szabaddá tétele, liberalizálása, a központi bankok függetlenségének megteremtése, valamint a tagállami gazdaságpolitikák közötti első harmonizációs lépések megtétele volt, amit sikerült is elérni.

A második szakasz 1994. január 1-jén kezdődött az Európai Monetáris Intézet (EMI), az Európai Központi Bank elődintézménye felállításával. Az EMI feladata lett az egységes monetáris politika eszközeinek és rendszerének kidolgozása, a nemzeti jegybankok közötti együttműködés kialakítása, az EMS és a pénzügyi rendszer felügyelete és az ECU használati körének bővítése. A Maastrichti Szerződés rendelkezése szerint a második szakasz legkésőbb 1999. január 1-ig tarthatott, addig meg kellett határozni a monetáris unió harmadik szakaszában részt vevő tagállamok körét, s meg kellett hozni a közös pénz bevetésével kapcsolatos technikai és gyakorlati döntéseket.

Az EMU harmadik, végső szakaszának - a közös valuta életre hívásával - legkésőbb 1999. január 1-ig meg kellett kezdődnie. A Szerződés nem engedélyezett kibúvót a harmadik szakasz bevezetése, azaz a közös pénz létrehozásának elhalasztása alól, ugyanis leszögezte, hogy amennyiben nem születne döntés 1997 végéig a harmadik szakasz indulásának időpontjára vonatkozóan, akkor az 1999. január 1-jén automatikusan életbelép.

11

A Maastrichti Szerződés döntései meghatározzák, hogy mely tagállamok csatlakozhatnak a közös pénz övezetéhez. Méghozzá a csatlakozni kívánó tagállamnak teljesítenie kell a monetáris unió szempontjából fontos gazdasági stabilitást és feltételeket, amelyek a legjobb monetáris eredményeket felmutató tagállamok gazdasági adataihoz konvergálnak. A meglehetősen szigorú, a közös pénz egyes tagállamokban történő bevezetéséhez szükséges feltételek, az ún. maastrichti konvergencia kritériumok a következők: - Árstabilitás: A fogyasztói árszint (infláció) emelkedése a vizsgált évben 1,5%-nál jobban nem haladhatja meg a három legalacsonyabb inflációs rátájú tagállam átlagindexét. - Kamatok konvergenciája: A hosszú lejáratú kamatláb a vizsgált évben 2%-nál többel nem haladhatja meg a három legalacsonyabb inflációval rendelkező tagállam átlagát. - Árfolyamok stabilitása: az EMS árfolyam-mechanizmusán (ERM) belül a nemzeti valutát az utóbbi két évben nem értékelik le. - Stabil kormányzati pénzügyi pozíciók: A vizsgált évben a költségvetési deficit a GDP 3%-át, az államadósság pedig a GDP 60%-át nem haladhatja meg (utóbbi az esetben elvileg elfogadhatónak tekintik a 60%-nál magasabb szintet is, ha az adósságállomány folyamatosan csökkenő tendenciát mutat).

A konvergencia kritériumok meghatározó jelentősége, hogy egy tagállamnak a monetáris unió harmadik szakaszában való részvételéről az EU állam- és kormányfői a konvergencia kritériumok teljesítése alapján határoznak.

12

III Az euro bevezetés körülményei, tapasztalatok III.1 Döntés az euróról „A közös valuta bevezetését „precedens nélküli" döntésként értékelte a világsajtó.” (Lőrincné Istvánffy Hajna [2001]) Valóban nem találunk rá példát a történelmünk során, hogy szuverén államok gazdasági vagy politikai kényszer nélkül lemondanak egyik legfontosabb nemzeti szimbólumuk használatáról és vállalják a közös valuta használatát. A döntés horderejét az EU-tagállamok is átérezték. A tagállamok sokáig vitatkoztak arról, hogy milyen „garanciák” mellett, azaz milyen módon vezessék be a közös

pénzt.

Mind

a

Maastrichti

Szerződés

ratifikálása,

az

EMU-terv

megvalósításával kapcsolatos kiegészítő megállapodások valamint a 90-es évek végéig nem csituló vita mind azt jelezték, hogy a tagállamok az integrációs folyamatnak egy különösen felelősségteljes szakaszába léptek.

Az 1995 decemberében megtartott madridi csúcstalálkozón a szinte mindenütt romló gazdasági mutatók, a növekvő költségvetési deficit és munkanélküliség ellenére a tagállamok vezetői végül döntésre jutottak harmadik szakasszal kapcsolatos még nyitva hagyott kérdésekben.

Az állam- és kormányfők a bevezetendő közös pénzt, a minden nyelven érthető és egyértelmű "euro" névre keresztelték. Madridban döntést hoztak az euró bevezetésének üteméről is: ezek szerint az euró teljes forgalomba helyezése 1999. január elsejével kezdődően egy több mint hároméves átmeneti periódus során megy végbe.

Még a mai napig sem egységesek az euró bevezetésével kapcsolatos vélemények. Az ún. „euroszkeptikus” nézetek még mindig jelen vannak a társadalom legkülönbözőbb rétegeiben, melyek a közös valutát támogatókkal szemben élesen bírálják az euróra

13

való áttérést. Azonban ha csupán a dolog gazdasági összefüggéseit nézzük, és eltekintünk a politikai, történelmi és emocionális szempontoktól, akkor az euró bevezetésének pozitív hatásai és előnyei meghatározóak. Az azonban már jóval kétségesebb kérdés, hogy mikor és milyen mértékben bontakoznak ki a várt pozitív hatások.

Egy dolog azonban biztos: a közös valuta bevezetésével az EU-gazdaságok mozgástere tovább bővült, hiszen ezáltal valóban megszilárdul és kiteljesedik a belső piac egysége. A közös valutahasználat nyomán létrejövő „euroland” vagy eurorégió a világ egyik legfontosabb egységének tekinthető.

III.2 A Stabilitási és Növekedési Paktum

A Stabilitási és Növekedési Paktum az Európai Tanács 1997. júniusi amszterdami ülésén kinyilvánított politikai megállapodáson, valamint két olyan kapcsolódó rendeleten alapszik, amelyet a Tanács 1997 júliusában bocsátott ki ennek alkalmazására: az 1466/1997/EK rendelet a tagállamok költségvetési egyenlegének felügyeletére és gazdaságpolitikáik összehangolására vonatkozik (megelőző ág); az 1467/1997/EK rendelet leírja a túlzott hiány eljárásának alkalmazását abban az esetben, ha valamely tagállam költségvetési hiánya túllépi a bruttó hazai termék (GDP)

3%-ában

meghatározott

referenciaértéket

(kiigazító

ág).

(Forrás:

www.europa.eu)

A paktum célja, hogy hatékony és eredményes államháztartási gazdálkodást biztosítson az Unióban annak érdekében, hogy valamely tagállam kevésbé szigorú költségvetési politikája a kamatlábakon keresztül ne sújtsa a többi államot, valamint a gazdasági stabilitásba vetett bizalmat. Arra is törekszik, hogy az euró-övezet tagállamaiban támogassa a gazdaságok tartós és fenntartható konvergenciáját.

14

Az európai Gazdasági és Monetáris Unió (GMU) egyedülálló vonása, hogy a monetáris politika egyetlen kézben, az Európai Központi Bankban (EKB) összpontosul, miközben a költségvetési politikát az egyes tagállamok kormányai irányítják. Ebben az intézményi berendezkedésben a költségvetési politika az árstabilitás fenntartásában és a „potyautazás” kiküszöbölésében úgy támogathatja az EKB-t, ha az államháztartás fegyelmezésére szabályoknak veti alá magát. (Orbán – Szapáry [2004])

E szabályok két alappillérre épülnek. Az első alappillér szerint, ha egy ország költségvetési deficitje nem haladja meg a GDP 3 százalékát, államadóssága pedig a GDP 60 százalékát akkor bevezetheti az egységes valutát. Vagy ha az államadóság meghaladja is a megadott értéket, az országnak bizonyítania kell, hogy adóssága csökkenő tendenciát mutat, és ezzel kielégítő ütemben közelít a megszabott értékhez. A második alappillér az, hogy a tagországok – teret engedve a normális ciklikus ingadozásoknak – kötelesek betartani az „egyensúly közeli vagy többletet mutató” költségvetési egyenleg középtávú célkitűzését, s eközben az államháztartási hiányuk nem lépheti túl a GDP 3 százalékát. A hiány csak olyan kivételes körülmények között lépheti túl ezt a referenciaértéket, amikor a többletkiadás a tagállamnak fel nem róható, szokatlan és jelentősebb költségvetési hatással járó esemény miatt keletkezett, illetve ha komoly recesszióból adódik, amin a reál-GDP évi legalább 2 százalékos esését kell érteni. A GDP kisebb mértékű, de legalább 0,75 százalékot elérő csökkenése akkor tekinthető kivételesnek, ha a csökkenés hirtelen következik be, vagy a korábbi trendhez képest az elmaradt növekedés jelentős.

Azonban itt felmerül egy kérdés. Mégpedig, hogy az államadósságnak miért éppen a GDP 60 százalékát, a költségvetési deficitnek pedig miért éppen a GDP 3 százalékát nem szabad meghaladnia? Thygesen [2002] magyarázata szerint 1990 táján 60 százalék volt az EU tagállamainak átlagos adósságrátája (a maastrichti szerződést 1992-ben írták alá), ha pedig az országok a 3 százalékos határ alatt tartják államháztartási hiányukat, adósságrátájuk a 60 százalékos szinten stabilizálódik, feltéve, hogy a nominális GDP hozzávetőleg évi 5 százalékkal növekszik. Ez az érték a 3 százalékos reálnövekedésből (ez volt az EU potenciális kibocsátásának

15

feltételezett növekedési üteme) és a 2 százalékos inflációból (az EKB 2 százalék alatti, de ahhoz közeli inflációt tekint árstabilitásnak) tevődik össze. Noha ezt az okfejtést nem tették közzé hivatalosan, széles körben elterjedt, hogy ezen okok miatt esett a választás éppen ezekre a küszöbértékekre.

III.3 A stabilitási és növekedési paktum kritikái A stabilitási és növekedési paktummal szembeni legfőbb ellenérvek a következő hiányosságok alapján csoportosíthatók: elméleti megalapozottság, szimmetria, rugalmasság, ösztönzők a költségvetés minőségének javítására és érvényesíthetőség. A következőkben ezek a hiányosságok következnek.

Az első hiányosság az elméleti megalapozottság hiánya. A paktum hitelét az elméleti közgazdászok körében leginkább rontó, gyakran emlegetett kritika szerint a stabilitási és növekedési paktum legfőbb rendelkezései nem épülnek szilárd elméleti alapokra. „Az „egyensúly közeli vagy többletet mutató egyenleg” szabályának értelme az adósságszint fenntarthatósága, ami azt jelenti, hogy a kormány nem követhet olyan, a pilótajátékhoz hasonló fiskális politikát, amelyben az adósság a végtelenségig növekszik, hanem figyelembe kell vennie intertemporális költségvetési korlátját.”(Orbán és Szapáry [2004]) Más szavakkal: kiadásainak diszkontált jelenértékének meg kell egyeznie bevételeinek diszkontált jelenértékével. Amint azonban Perotti és szerzőtársai [1997]) rámutattak, az adósság fenntarthatóságának ez a meghatározása kevéssé hasznosítható a gyakorlatban, mert az intertemporális költségvetési korlát horizontja végtelen, és így nem eléggé korlátozza a kormányzati politikát, hiszen a jövőről bármilyen feltevéssel lehet élni. Az intertemporális költségvetési korlát a GDP-növekedés, az infláció és a reálkamatok függvénye, a stabilitási és növekedési paktum viszont nem veszi figyelembe az egyes országok között e téren jelentkező különbségeket. Az olyan felzárkózó gazdaságokban, mint amilyenek az új tagállamok, jellemzően magasabb a potenciális növekedés, és a Balassa–Samuelson-hatás következtében magasabb az egyensúlyi infláció is. Ezért a felzárkózó gazdaságok államháztartási hiánya ceteris paribus nagyobb lehet, mint a fejlettebbeké anélkül, hogy az veszélyeztetné a fiskális politika hosszú távú fenntarthatóságát. 16

A fentieken túl a stabilitási és növekedési paktum nem foglalkozik azzal az alapvető jelentőségű kérdéssel, hogy mekkora az adósság optimális szintje, ehelyett az alacsony és a magas adósságszintet felmutató országokat azonos módon kezeli. A ciklus átlagában teljesítendő „egyensúly közeli vagy többletet mutató egyenleg” elvéből az következik, hogy az adósság egyszer majd nullára csökken. A nulla adósság azonban nem feltétlenül optimális, hiszen figyelmen kívül hagyja a jelen és a jövő generációk számára egyaránt hasznos jelenbeli kiadások finanszírozására kivetett adóteher nemzedékek közötti megosztásának előnyeit, ilyen például az infrastrukturális beruházások, valamint az egészségügyi és nyugdíjrendszerek reformjának költsége. Az adósság optimális szintje többek között attól is függ, hogy az adósságra fizetett kamat kiszorít-e fontos beruházásokat, és a kamatfizetés fedezetéül kivetett adók torzító hatása jelentős-e (Aiyagari–McGrattan [1998]). Ebből a szempontból az alacsony adósságállománnyal rendelkező országoknak nagyobb a mozgásterük, mint ahol magas az adósság. Az egységes deficit-előírás figyelmen kívül hagyja, hogy az állami szektorban elégtelen induló tőkeállománnyal rendelkező országokban, amilyenek a felzárkózó új tagállamok is, nagyobb igény van infrastrukturális beruházásokra; az adósságra egységesen előírt küszöbérték pedig nem veszi külön tekintetbe a népesség elöregedéséből és a nyugdíjreform állásából adódó, országról országra változó kötelezettségeket.

Elméleti szempontból további bírálatra ad alapot, hogy a stabilitási és növekedési paktum nem foglalkozik az euróövezet aggregált költségvetési helyzetével. Ami egy monetáris unióban a makrogazdasági stabilitás szempontjából számít, az éppen az unió egészének költségvetési helyzete, nem pedig az egyes országoké, ráadásul a nagy országok költségvetési politikája nagyobb hatással van az unió egészének költségvetésére, mint a kisebbeké.

A második hiányosság a szimmetria hiánya. Ebben a tárgykörben két kérdésre érdemes kitérni. Először is az olyan országok számára, amelyek még nem érték el a „egyensúly közeli vagy többletet mutató egyenleget”, az államháztartási hiány folyamatos csökkentésének követelménye prociklikus gazdaságpolitikát vonhat maga után gazdasági recesszió idején. Az Európai Tanács 2003 márciusában kiadott

17

közleménye enyhítette ezt a problémát azzal, hogy a fenti követelményt a ciklikusan kiigazított

költségvetési

egyenlegre

értelmezte.

Mindazonáltal

azoknak

az

országoknak, amelyek még nem érték el az államháztartási hiány 3 százalékos szintjét, a maastrichti küszöbértéket a nominális, nem pedig a ciklikusan kiigazított egyenleggel kell elérniük, vagyis előfordulhat, hogy a maastrichti szerződésben foglaltak teljesítése érdekében ezek az országok prociklikus gazdaságpolitikát lesznek kénytelenek folytatni. Másodszor: miközben a stabilitási és növekedési paktum felső határt szab a hiánynak, és annak megszegését szankcionálja, a többletekre nem jelöl ki értékeket, és nem ösztönöz a deficit csökkentésére, illetve többlet képzésére fellendülések idején. Az 1998–2000 közötti fellendülési időszakban nem hajtották végre a deficit kielégítő mértékű mérséklését, és ez vezetett oda, hogy 2002 és 2003 során több tagállam is megszegte a hiányra vonatkozó előírást (lásd Fatás és szerzőtársai [2003]).

A harmadik hiányosság a rugalmasság hiánya. Mivel a monetáris unióban részt vevő országok feladják az önálló monetáris politikát, az aszimmetrikus sokkok vagy a szimmetrikus sokkok aszimmetrikus hatásainak kivédése érdekében a költségvetés rugalmasságának megőrzésére van szükség. Ez annyit jelent, hogy az egyes tagországoknak teret kell engedni az automatikus stabilizátorok működésére, illetve szükség esetén a sokkok kezelésében diszkrecionális gazdaságpolitika alkalmazására. Felmerül a kérdés: vajon a hiányra vonatkozó 3 százalékos küszöbérték enged-e akkora rugalmasságot, amekkorára szükség van. A válasz a deficit kiinduló értékétől és az automatikus stabilizátorok ciklust simító hatásától függ. Egyes tanulmányok (Eichengreen–Wyplosz [1998], Kiander–Virén [2000]) szerint a deficit megszabott mértéke nem feltétlenül enged elég rugalmasságot egyik-másik EUtagállamnak.

A negyedik hiányosság a költségvetési konszolidáció minősége. A fiskális konszolidáció minősége azért nem elhanyagolható kérdés, mert az adók és kiadások jövedelemelosztásra és ösztönzőkre kifejtett hatásuk révén eltérően befolyásolják a kibocsátást. Empirikus kutatások kimutatták, hogy ha a konszolidáció a folyó kiadások csökkentésére irányul az adók növelése helyett, akkor valószínűleg

18

tartósabb és sikeresebb lesz (Alesina–Perotti [1995], [1997], Perotti és szerzőtársai [1997], Buti–Sapir [1998], Hagen és szerzőtársai [2001]). Azzal, hogy a stabilitási és növekedési paktum a költségvetési célt az államháztartási hiányra vonatkozó számokban adja meg, egyszerűen nem veszi figyelembe a költségvetési kiigazítás minőségét. Hagen és szerzőtársai [2001] empirikus bizonyítékokkal támasztják alá, hogy a magas adósság/GDP arány és a gyenge hazai és nemzetközi konjunktúra arra ösztönzik a kormányokat, hogy inkább a kiadásalapú, semmint a bevételalapú konszolidációs stratégiához folyamodjanak. Gazdasági korlátok jelenlétében tehát a kormányok hajlandók minőségi korrekciót végrehajtani, a stabilitási és növekedési paktum azonban nem épít be külön ösztönzőket a minőségi konszolidáció előmozdítására.

Az ötödik hiányossűg az érvényesíthetőség. E téren a legfőbb bírálat az, hogy a stabilitási és növekedési paktum keretében kilátásba helyezett büntetések és bírságok érvényesítése

igen

komoly

akadályba

ütközik,

mert

egy-egy

ország

szankcionálásának joga a Gazdasági és Pénzügyminiszterek Tanácsa (Ecofin) kezében van, amely viszont politikusokból áll, akik megértőbbek, s ennélfogva elnézőbbek politikustársaik gondjaival szemben. A 2003. november 25-én hozott döntés, amely szerint a Franciaország és Németország ellen megindult túlzottdeficiteljárást „egyelőre felfüggesztik”, kétségtelenül engedékenységnek minősül. Az egyszeri intézkedések és a kreatív számvitel gyakori alkalmazása szintén aláásták az érvényesítés komolyságát. A leglényegesebb azonban az időtényező: ha érvényt szereznek is a szankcióknak, mire ez megtörténik, már túl késő ahhoz, hogy időben kiváltsa a megfelelő korrekciós lépéseket. A GMU létrehozása előtt volt egy olyan ösztönző, amely a monetáris uniós részvétel reményében korrekcióra sarkallta az államokat, ám az euró bevezetése után a csali eltűnik, csak a pálca marad, amelynek a hatékonysága azonban kétséges.

19

III.4 Javaslatok a stabilitási és növekedési paktum tökéletesítésére

Számos javaslat született a stabilitási és növekedési paktum korrekciójára, sőt még az eltörlésének gondolata is felmerült (De Grauwe [2002]). Mindazonáltal elméleti közgazdászok és véleményformálók széles köre egyetért abban, hogy amíg a fiskális politika decentralizált, szükség van költségvetési szabályokra a monetáris unióban. Buti és szerzőtársai [2003a] Kopits–Symansky [1998] és Inman [1996] kritériumaival összevetve tekintik át az Európai Unió költségvetési szabályait, és arra a következtetésre jutnak, hogy az érvényesíthetőség kivételével ezek a szabályok összességükben egészen jól teljesítenek a megfelelési kritériumok alapján (lásd még: Kopits [2001]).

A tökéletesítésre tett javaslatok általában a fent tárgyalt bírálatok egyikét-másikát célozzák meg, ugyanakkor egyik sem képes Pareto-értelemben jobb alternatívát kínálni, azaz nem nyújtanak megoldást a fent ismertetett összes problémára, sőt némelyiket még fokozzák is (Buti és szerzőtársai [2003a]. Buiter–Grafe [2002] – a permanens egyensúly egy olyan szabályára tesznek javaslatot, amely figyelembe veszi az eltérő induló pozíciókat (így az adósságszintet, az állami szektor tőkeállományát, a nyugdíjreform állását), valamint az eltérő jövőbeli makrogazdasági pályákat (GDP-növekedés, infláció).

A szabály előírná, hogy az inflációs és reálnövekedési hatásokkal korrigált permanens költségvetés egyensúlyban legyen, vagy többlettel zárjon. Bár a szabály elméleti szempontból tetszetős, megkívánja a jövőbeli növekedés és infláció becslését, ami viszont biztosan komoly vita tárgyát képezné, ezért szintén nehéz érvényesíteni. További, elméleti szempontból szintén vonzó szabályjavaslat az euróövezet

aggregált

költségvetési

helyzetének

figyelembe

vétele

és

„deficitrészesedések” leosztása az egyes országok számára. A részesedéseket (a 8

francia javaslat szerint) az Ecofin rendelné az egyes államokhoz, vagy a piacok osztanák szét a forgalomképes költségvetési deficitek rendszerén keresztül (Casella [2001]). A javaslat ellen elsősorban az szól, hogy a pénzügyi válság kialakulásának 20

kockázata nem egyforma az egyes kormányok esetében (Buti és szerzőtársai [2003a]), és akár adminisztratív döntések, akár piaci megfontolások alapján történik a deficitrészesedések allokációja, a jelenleginél mindenképpen nagyobb politikai koordinációt és együttműködést igényel.

Más javaslatok egy úgynevezett aranyszabályt kívánnak alkalmazni, ezzel kizárva a deficitből a beruházásokra fordított kiadásokat. Blanchard–Giavazzi [2004] azt indítványozzák, hogy az államháztartási hiányból maradjon ki a nettó beruházás (a bruttó beruházásból levonva az amortizációt) – mondván, hogy az állami tőke értékcsökkenése tartalmilag azonos a folyó kiadásokkal. Az aranyszabály mögötti közgazdasági logika szerint a beruházások hitelből történő finanszírozása megengedhető, mivel hasznaik (főleg) a jövőben jelentkeznek, ezért költségüket is indokolt időben elosztani. Ha a nettó beruházást nem számítjuk bele az államháztartás hiányába, ezzel kiiktatjuk a stabilitási és növekedési paktum állami beruházásokra vonatkozó pénzügyi korlátját, és így elkerülhetők a recesszió idején alkalmazott prociklikus költségvetési megszorítások is. Noha az aranyszabály intuitíve igen vonzó lehet, számos érv szól ellene: a beruházások kielégítő mértékű megtérülése nem garantálható előre, nehéz elkülöníteni a beruházási tételeket a többitől, az aranyszabály előnyben részesíti a fizikai beruházásokat, újabb ösztönzést ad a kreatív számviteli megoldások alkalmazására, valamint alááshatja az államháztartás konszolidálására tett erőfeszítéseket.

Végül tegyünk említést a javaslatoknak arról a csoportjáról, amely intézményi reformokat sürget. Wyplosz [2002] azt javasolja, hogy minden ország állítson fel egy fiskális politikai bizottságot, amelynek feladata az adósság hosszú távú fenntarthatóságával összhangban lévő éves államháztartási hiány megállapítása lenne. Fatás és szerzőtársai [2003] euróövezeti szintű fenntarthatósági tanácsokat állítanának fel azzal a megbízatással, hogy kísérjék figyelemmel a tagállamok fiskális politikájának fenntarthatóságát. Az ilyen javaslatok mögött az a törekvés áll, hogy a nemzeti központi bankoknak, illetve az Európai Központi Banknak megfelelő intézményeket találjanak a fiskális politika terén, amelyek képesek lennének a kormányokat nagyobb költségvetési fegyelemre bírni. Bár az ötlet csábító, igen sok múlna a megválasztott kormányok politikai szándékán: hajlandóke inkább tartani 21

magukat a javasolt nemzeti fiskális politikai bizottságok vagy az euróövezeti szintű Ecofin ajánlásaihoz, mint jelenleg az Európai Bizottság javaslataihoz.

Az utóbbi kifogás felmerülhetne Eichengreen [2004] javaslatával kapcsolatban is, bár annak kétségtelen előnye, hogy az eredeti problémát a gyökerénél igyekszik orvosolni. A javaslat szerint csak azokra a tagállamokra vonatkoznának számszerű fiskális szabályok, amelyekben a költségvetési és munkaerő-piaci intézmények, valamint a nyugdíjrendszer közül egy vagy több gyenge, és a krónikus deficit kialakulásának kockázatát hordozza. Az intézményi reformok terén elért eredmények értékeléséhez azonban ismét csak egy független, mégis legitim bizottság felállítására lenne szükség, ami a tagállamok politikai együttműködésének jelenlegi formái mellett nehezen elképzelhető. Ezen túlmenően a szerző által a gyenge intézményekkel rendelkezők csoportjába sorolt országok megegyeznek azokkal, amelyek ellen 2002–2003-ban túlzott deficit miatti eljárás indult, így a javaslat valójában nem is hozna változást a szabály alkalmazásában.

22

IV Szlovénia, az első az újonnan csatlakozók közül IV.1 Szlovénia, tények és adatok Szlovénia a maga 20 251 km2 alapterületével és alig 2 millió lakosával Európa kis országai közé sorolható. 1991 óta függetlenedett Jugoszláviától, ma az egyik legfejlettebb és leggazdagabb ország a volt jugoszláv tagországok között. A demokrácián és a magántulajdonon alapuló piacgazdaság gondolata az újonnan alakult jugoszláv államok közül elsőként Szlovéniában fogalmazódott meg. A lakosság nagy része 15 és 70 év közötti, vallási és nyelvi tekintetben egységes. Szlovénia gazdasága exportorientált. Az elmúlt években 4-5%-os éves GDP növekedés volt megfigyelhető. Az alábbi ábrán megfigyelhető Szlovénia GDP növekedése összehasonlítva USA, Németország és Japán GDP növekedésével.

GDP növekedés (%) összehasonlítása Szlovénia

USA

Németország

Japán

5 4,5 4 3,5 3 2,5 2 1,5 1 0,5 0 2000

2001

2002

2003

2004

2005

2006

A jól kiépített infrastruktúrának köszönhetően a gazdaság az ország függetlenedése után szabadon fejlődhetett. A hazai ipar helyi nyersanyagot dolgoz fel, elsősorban fát ill. színes ércet. A legjelentősebb ipari centrumok a főváros Ljubjana és Maribor központok köré koncentrálódnak. Az ipari ágak közül kiemelkedik a gépgyártás, elektronikai cikkek előállítása, fémfeldolgozás, textilipar, fa-, papíripar valamint az élelmiszeripar.

23

Az ipar területén strukturális változások mennek végbe, a cél olyan ipari termékek előállítása, amelyek a technológiát és a munkaerőt intenzíven használják. A turizmus a GDP egyre nagyobb hányadát adja. A mezőgazdaság csak kis részesedést hasít az ország GDP-jéből, mindösszesen csupán 2,9%-ot. „Szlovénia Európa legzöldebb országa”. Évente több hektárnyi erdőterület keletkezik természetes úton. A mezőgazdaságot elsősorban a tejtermelés és az esős-hideg időjárásnak megfelelő növénytermesztés határozza meg. Az agrárterületek nagysága az ország területének mintegy 45%-át teszi ki, melynek 2/3-ad része rét, legelő, ahol állattenyésztés folyik.

A gazdasági ágazatok megoszlása a GDP-ből

5,70% 2,90%

szolgáltatások 30,60%

ipar mező- erdőgazdálkodás 60,80%

építőipar

A szolgáltatási szektor domináns az össztermelésben, és annak is a legjelentősebb hányada a turizmus. A fenti ábra 2005-ös adatokra épít, azonban a gazdasági ágazatok megoszlása a GDP-ből arányaiban nem tolódott el, azaz a szolgáltatás szektor dominanciája lett egy kicsivel erősebb.

Szlovénia 2004. május 1-vel az Európai Unió teljes jogú tagjává vált, ma az egyik legfejlettebb és legjobban növekedésorientált tagországa. A Bécsi Nemzetközi Gazdaságkutató intézet előrejelzései szerint Szlovénia gazdasági növekedése 2015-re meghaladja az EU-s átlag 90%-át.

24

IV.2 Szlovénia külkereskedelmi struktúrája Szlovénia gazdasága erőteljesen függ a nemzetközi kereskedelemtől. Kis ország lévén már az ország megalakulása óta érdeke, hogy a környező országokkal kereskedelmi kapcsolatokat építsen ki. 1993-ban a kereskedelem liberalizációjának első lépéseként Kereskedelmi Együttműködési Megállapodást hozott létre az Európai Közösséggel. 1994-ben Szlovénia és Magyarország között szabadkereskedelmi megállapodás jött létre. A jugoszláv utódállamok közül Szlovénia a legfontosabb kereskedelmi partnere Magyarországnak. A közös vasútfejlesztésnek köszönhetően teljes hosszában kiépült a Ljubjanát Budapesttel összekötő vasútvonal, így a két ország közötti árucsere zavartalanul folyhat. A lenti ábra 2005-ös adatokra épít, azonban

a

külkereskedelem

struktúrája

majdhogynem

ugyanolyan

maradt

Szlovéniában az elmúlt években. Mint látható Németország áll az első helyen fogadó országok szempontjából, míg Magyarország közel 2%-kal az „Egyéb” tartományba sorolható. A külkereskedelem struktúrája a fogadó országok szerint Egyéb 25%

Németország 23%

Lengyelország 3%

Szerbia Montenegró 3%

Oroszország 3% Olaszország 13%

USA 4%

Bosznia-Hercegovina 4% Franciaország 6%

Ausztria 7%

Horvátország 9%

25

Szlovénia 1995-ben csatlakozott a CEFTA-hoz. A belépés kedvező hatásokkal járt, növekedett a kereskedelmi árucsere volumene.

Horvátországgal

csak

1996-ra

sikerült

ratifikálni

a

két

ország

közötti

szabadkereskedelmi szerződést. A viszonylag késői időpont a két ország közötti területi és politikai szembenállásnak volt köszönhető. 1998-ban megindult a szlovén gazdaságba a külföldi működő tőke beáramlása. A legjelentősebb összegek a feldolgozóipar, valamint a viszonylag tőke intenzív ágazatokba érkeztek. Ezek az ágazatok a befektetések növekedésével párhuzamosan egyre inkább export intenzívebbé váltak, míg a korábbi munkaigényes ágazatok, melyek kevesebb tőkét kaptak, megőrizték korábbi feladatukat: főként a helyi piacok ellátására összpontosítottak, bár akadt olyan ágazat is, amely sikeresen be tudott illeszkedni a nemzetközi kereskedelembe is.

Az ország tagja az IMF-nek, az IBRD-nek és a WTO-nak. Törekszik az OECD tagságra is. 2004-ben a Világbank Szlovéniát felvette a világ hitelnyújtó országai közé. Pénzügyileg csupán, mint kevésbé fejlett ország támogatható. A 90-es évek elejétől a külkereskedelem az EU tagországaiba irányul. Az ezekkel az országokkal folytatott árucsere az egész kereskedelem 2/3-át teszi ki. 2004-ban az export 12,51 milliárd eurót tett ki. A folyó fizetési mérleg a 2004-es évben 3 év után enyhe deficitet mutat. Az export jelentős hányadát, mintegy 23,1%-át Németország fogadta, őt követte Olaszország 13,1%-kal, Horvátország 8,9%-kal, Ausztria 7,3%-kal.

2004. május 1-ével az EU 3 szabadságelve Szlovéniában is életre lépett. A belső piacon megszűntek az akadályok az export és az import előtt. Megszűntek a vámok és egyéb kereskedelmi korlátozások. A harmadik országgal folytatott kereskedelemre közösségi szabályozás van érvényben. Mivel Szlovénia az egy főre jutó hazai termék tekintetében már 2001-re elérte az uniós átlag 75%-át, a regionális támogatásokból korlátozottan, vagy egyáltalán nem részesülhet. Szlovéniát az Unió egységes régióként kezeli.

26

IV.3 Az exporttámogatás szabályozása Az állami exporttámogatást mértékét alapvetően a WTO szabályozza. Az 1995-ös Uruguayi fordulót követően lépett életre a szubvenciós egyezmény, ami az exporttámogatás rendszerét tovább szigorította. Az exporttámogatásoknak külön szabálya vonatkozik a mezőgazdasági és ipari termékekre. A Szubvenciós Kódex tiltja az ipari termékek külkereskedelmének állami támogatását. A mezőgazdasági termékek esetén lehetőség van a szabályozásra, de csak bizonyos agrártermékek esetén, szigorú szabályozás mellett. Csak előre meghatározott mennyiséget lehet finanszírozni, meghatározott támogatási összeg erejéig.

A szlovén állam kiadásai a belső piaci ár fenntartása érdekében 2000-ig jelentősen emelkedtek, főként az exporttámogatások miatt. A direkt kifizetések is emelkedtek, ugyanakkor az importszubvenció csökkent. Éppen emiatt kidolgoztak egy új agrártámogatási rendszert, ami az EU Közös Agrárpolitikájával összhangban van. Az exporthitelek között a devizaalapú hitelek nagy jelentőséggel bírnak, elsősorban az alacsony kamatoknak köszönhetően.

Szlovénia exporthitel biztosító és export finanszírozó intézményét a Slovene Export Corporation-t (továbbiakban SEC) 1992-ben alapították. Az önálló jogi személyiségű speciális exportbiztosító és export finanszírozó hitelintézet többségi tulajdona, mintegy 91%, a Szlovén Köztársaság tulajdonában van. A maradék 9%-ot bankok, biztosítók, a Szlovén Köztársaság Kereskedelmi Kamarája és számos más vállalat birtokolja.

27

A SEC feladata az áru- és szolgáltatásexport ösztönzése, továbbá a szlovén vállalatok külföldi befektetéseinek elősegítése. A SEC: ƒ

saját számlára biztosítja a vállalatok exportügyleteit és határon belüli ügyleteit a rövid távú kereskedelmi kockázatokkal szemben,

ƒ

garanciát nyújt az export és belföldi ügyleteknél,

ƒ

információt és tanácsot ad hitelminősítésben,

ƒ

Tanácsadó szolgáltatást működtet inkasszós ügyeknél,

ƒ

Az állam számlájára a SEC biztosítja az exporthiteleket és a külföldi befektetéseket a nem kereskedelmi kockázatokkal szemben,

ƒ

biztosít középtávú exporthiteleket kereskedelmi kockázatokkal szemben,

ƒ

továbbá rövid távú exporthiteleket kereskedelmi kockázatokkal szemben a nem OECD országokban.

IV.4 Szlovénia, mint segélynyújtó

1991 óta eltelt 16 évben Szlovénia figyelemre méltóan haladt előre a kétszeres strukturális átalakulásban. Az egyik a tervgazdálkodásról a piacgazdaságra, a másik a „birodalmi régió gazdaságából” a teljesen önálló nemzetgazdaságra való átállás. Az ország egy főre jutó GDP-je több mint 13000 $, az életszínvonal jelentősen fejlődött. Ezzel Szlovénia a kevésbé fejlett országok besorolásból átkerült a fejlett nemzetgazdaságok körébe. Mára már az összes kétoldalú megállapodás keretében segélyt nyújtó szervezet fokozatosan leépítette tevékenységét Szlovéniában.

A Világbank sem nyújt olyan kedvezményes hiteleket az országnak, mint amilyet a fejlődő országoknak. A nemzetközi közösség Szlovéniát ma már, mint fejlett országot tartja számon. Az ország a fejlődése következtében fejlesztési segélyek fogadó országából segélynyújtó országgá vált.

28

Szlovénia az elmúlt években: •

folyamatosan kiépítette a hivatalos fejlesztési támogatást (ODA)

•

megvizsgálta a meglévő politikai, jogi és intézményi keretfeltételeit az országban annak, hogy az ODA zökkenőmentesen működjön,

•

meghatározta azokat a fejlesztési irányokat, melyek az országot segélyt nyújtó „donor” országgá teszik.

Az ODA (official development assistance) hivatalos fejlesztési támogatás hivatalos szervektől, államoktól, helyi kormányok által a fejlődő országoknak és multilaterális intézményeknek nyújtott adomány és kedvezményes kölcsön.

Az ország segélyezésénél meg kell említeni két fontos dolgot. A Szlovén hivatalos fejlesztési

támogatások

és

hivatalos

támogatások

(ODA/OA)

mértékének

előirányzatát az OECD határozza meg. A non-profit intézmények, úgymint a vállalatok, Vörös Kereszt, Karitász pénzügyi segélyei, támogatásainak volumene nincs korlátozva. Másodszor az ODA/OA mértéke Szlovéniára nézve alulértékelt, ugyanis a minisztériumoknak és más kormányszerveknek általában nincs külön költségvetési eszközük az ODA/OA -ra, a hivatalos fejlesztési támogatást a nemzetközi tevékenységük részét képezi. Szlovénia már akkor is nyújtott fejlesztési támogatást a fejlődő országoknak, amikor még Jugoszlávia része volt.

A független Szlovén Köztársaság ODA programja két időszakra határolható. 1991 és 1996 között Szlovénia ODA/OA programja korlátozott méretű volt. A legfontosabb a nemzetközi intézményekkel való kapcsolat kiépítése volt, elsősorban a Világbank csoporttal, az EBRD-vel, az UNDP-vel, FAO-val, UNIDO-val valamint más ENSZszervezetekkel;

humanitárius

segélyek

nyújtása

a

Bosznia-Hercegovinából

Szlovéniába érkező menekültek ezreinek. Az ODA/OA-t esetenként valósították meg, elsősorban természetbeni ill. technikai segély formájában.

29

1997-től jelentősen megnövekedett a szlovén segélyek volumene, melyek elsősorban a Jugoszláviából kilépő új független országokba irányultak. Ez sok mindennek volt köszönhető. A külföldi hitelezőkkel az öröklött külföldi adósságról valamint az EU csatlakozási szerződésről lefolytatott sikeres tárgyalások után Szlovénia pénzügyileg független lett az egykori Jugoszláviától. A háború után jelen lévő politikai szituáció Bosznia-Hercegovinában és Horvátországban pozitív hatással voltak Szlovéniára. Megnyílt az út az aktívabb politikai és gazdasági részvételre a régióban, elkezdődött a segélyek szélesebb körű szétosztása a régióban. Kezdetben a segélyek humanitárius és tárgyi támogatások voltak, melyek a későbbiekben technikai ill. pénzügyi segélyekké alakultak.

Az ODA/OA mértékének meghatározásánál általában a fizetési mérleg adatait, és a központi költségvetés adatait használják. A fizetési mérleg adataiból az „állami szektor támogatásai” címszó alatt található meg Szlovénia hivatalos kétoldalú segélyek volumene. A 90-es évek végén a legfontosabb kedvezményezett ország Magyarország volt, a segélyek az ott élő szlovén kisebbségek támogatására irányultak. A kétoldalú segítségnyújtás egyéb fontos cél országai BoszniaHercegovina és Horvátország volt. A fizetési mérleg adatai azonban nem mutatják a többoldalú

segélyezéseket,

és

csak

a

kétoldalú

pénzügyi

támogatásokra

koncentrálódik. A humanitárius, technikai és tárgyi segélyek nem szerepelnek az adatok között. Az adatok forrásául szolgál a központi költségvetés, azaz a Szlovén Köztársaság költségvetési juttatásai harmadik országnak, humanitárius, technikai és pénzügyi segélyek formájában. Az ODA/OA kiadások a Pénzügyminisztérium felmérései alapján évi 1-3 millió euró között mozog. Ezek az adatok már közelebb állnak az OECD ODA/OA irányához. Ugyanakkor ezek az adatok sem pontosak, hiszen

nem

szerepel

a

Külügyminisztérium

„tagsági

díjai”,

„nemzetközi

együttműködés keretein belül” fizetendő díjak, segélyek sem.

Szlovénia ODA/OA támogatásai közül a bilaterális és egyéb speciális, többnyire a Dél-kelet európai országoknak nyújtott segélyek dominálnak. Bár az adatok nem mindig megbízhatók, de a segélyek jelentős része, kb. 90%-a kétoldalú segélyként

30

jelentkezik az ODA/OA-n belül. A támogatások legnagyobb fogadó országa Bosznia-Hercegovina, Macedónia, Montenegró volt.

Bosznia-Hercegovina 1993 és 1999 között kapott segélyeinek kb. 75%-a humanitárius segélyként érkezett, elsősorban a menekültek ezreinek. 1997-től a segélyek diverzifikálódtak, a humanitárius segélyek mellett megjelentek más formái is az ODA/OA-nak, úgymint intézmények építésének támogatása (tőzsde, értékpapír elszámoló

ház,

exporthitel

biztosítók),

technikai

támogatási

programok

(menedzserképzés, kutatók látogatása, oktatási kapcsolatok kiépítése Szlovéniával).

Macedónia 1999-től részesült a szlovén ODA/OA segélyekből, elsősorban technikai segélyeket és beruházásösztönző támogatásokat kapott. A legfontosabb beruházási támogatás a tőzsde és intézményeinek kiépítése volt, valamint az exporthitel biztosító megalapítása. Technikai segélyek érkeztek a pénzügyi felügyelet létesítése érdekében,

valamint

a

magán-állami szektor

ivóvíz-

és

szennyvízhálózat

korszerűsítésére.

Szerbia-Montenegró esetében a segélyek elsősorban Montenegróba irányultak. A cél elsősorrban a vámiroda információs rendszerének a kiépítése, és az útellenőrzési rendszer modernizálása Podgoricában. Szerbiába is érkeztek segélyek a politikai hatalomváltás után, 2001-től a szlovén hivatalos fejlesztési segélyeknek már jelentős hányada ebbe az országba érkezett.

A regionális fejlesztési támogatási projektek közül 3 intézményt érdemes megemlíteni: •

Nemzetközi Felelősségi Alap az Aknák Semlegesítésére (International Trust for Demining)

•

Pénzügyi Érdemi Központ (Centre of Excellence in Finance), a szervezetet a multilaterális intézményekkel (IMF, IBRD) együttműködve és a szlovén

31

kormány pénzügyi támogatásaival hozták létre. A Központot elsősorban azért alapították,

hogy

megerősítse az államok pénzügyi támogatásainak

lehetőségeit a környező régiókban. •

Balkáni Vállalkozási Készség (Balkan Enterprise Facility), mely a menedzserek képzését és továbbképzését tartja fontosnak, és támogatja is elsősorban Bosznia-Hercegovinában.

Annak ellenére, hogy a szlovén fejlesztési segélyek nagy része kétoldalú támogatások keretén belül valósul meg és főként a Dél-kelet európai országokba irányul, Szlovénia törekszik arra, hogy nemzetközi szervezetek aktív tagja legyen. Szlovénia bizonyos fejlesztési támogatásokat multilaterális csatornákon keresztül juttat el a cél országokba, különösen a Világbank-csoporton és az EBRD-n keresztül. Az ENSZ segélyezési programokban is igyekszik részt venni, elsősorban az UNDPvel és az UNHCR-rel.

Szlovéniában 2002-től működik az a központi felügyeleti intézmény, ami a fejlesztési és a humanitárius segélyeket koordinálja. Addig a különböző minisztériumok voltak felelősek a multilaterális intézményekkel való kapcsolat tartására. A Pénzügyminisztérium tartotta a kapcsolatot a Világbank-csoporttal, helyi fejlesztési bankokkal, és a különböző ENSZ intézményekkel. Az Oktatásügyi Minisztérium volt felelős az UNDP-vel együttműködni, a Mezőgazdasági Minisztérium a FAO-val, a Gazdasági Minisztérium az UNIDO-val.

Szlovénia 2004. május 1. óta az Európai Unió teljes jogú tagja. Az országnak a csatlakozás előtt három fontos tényezőt kellett megvalósítania: • széles körű nemzeti fejlesztési segélypolitikát kellett kidolgoznia, ami az EU segélypolitikájával összhangban van, • meg kellett teremtenie a jogi környezetet és az intézményi hátteret, hogy az ODA/OA segélyeket eredményesen tervezzék és valósítsák meg, 32

• meg kellett növelni a hivatalos fejlesztési segély GDP arányos részesedését.

Az EU országok vállalták, hogy 2006-ra a GNI 0,39%-át költik segélyekre. „Az EU a világ legnagyobb adományozója, mivel a világ hivatalos fejlesztéstámogatásának több mint felét képviseli.” A segélypolitika a közösségi politika részét képezi. Az Európai Unió Bizottsága a legfőbb döntést hozó szerv. 2004-ben fejlesztéstámogatásra 6,9 milliárd eurót költött. A segélypolitikában a legfőbb döntést hozó szerv az Európai Bizottság, aki a világ fejlesztéstámogatásának kb. egy ötödét kezeli. 2004-ben jelentősen támogatta a természet sújtotta területeket, elsősorban gyorssegélyekkel.

Az utóbbi években jelentős támogatások áramlottak a válságsújtotta régiókba, többek között Afganisztánba, Timor-Lestén, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Haitiban és Fidjin a békére, stabilitásra és újjáépítésre irányult a támogatás, Ugandában, Vietnámban vagy Ruandában a növekedésre és a szegénység csökkentésére.

Azért tartottam fontosnak Szlovénia „segélyezéséről” írni, hogy lássuk, Szlovénia nem, mint segélykapó, hanem mint donor ország szerepel a nemzetközi segélyezésben, és ezt más újonnan csatlakozó tagállamról nem lehetne elmondani.

33

IV.5 Az euro bevezetés Szlovéniában Tizennégy évvel, négy hónappal és egy nappal az után, hogy az Európai Közösségek elismerték Szlovénia függetlenségét, az Európai Bizottság jóváhagyta, hogy délnyugati szomszédunk – az új tagállamok közül elsőként – 2007. január elsején bevezesse az eurót. Az Európai Bizottság Ljubljana kérésére, a soron következő októberi jelentését jóval megelőzve, 2006. május 16-án tette közzé a Szlovéniára vonatkozó konvergenciajelentését. Ezzel lehetőséget teremtett arra, hogy a 2006. júniusi Európai Tanácsot követően az Európai Unió pénzügyminiszterei júliusban meghozhassák

formális

döntésüket

Szlovénia

2007.

január

elsejei

eurócsatlakozásáról. Az euró bevezetéséhez Szlovéniának az Európai Közösségeket létrehozó szerződés 121. cikkének (1) bekezdésében foglalt kritériumoknak kellett megfelelnie. Szlovénia főbb mutatói 2000-től 2008-ig az IMF szerint

Előrejelzések 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008

Real GDP Domestic demand Public consumption Gross capital formation Output gap (in percent of potential GDP)

(Annual percentage change) 4.1 2.7 3.5 2.7 4.2 3.9 4.2 4.0 4.0 1.4 0.9 2.4 4.7 3.8 2.3 4.2 3.7 3.7 2.6 3.9 3.2 1.6 2.9 3.0 2.8 2.9 2.1 2.2 -4.3 4.0 10.1 4.9 -0.5 6.2 4.1 4.3 1.1 -0.1 -0.4 -0.6 -0.2 -0.1 -0.1 0.0 0.1

Forrás: IMF, a 2007, 2008-as eredmények csupán előrejelzések az IMF szerint

Szlovénia számára sokáig az infláció leszorítása bizonyult a legnehezebben teljesíthető maastrichti feltételnek. 2006 januárjára azonban itt is sikerült átlépni a „kritikus küszöböt”. 2005 novemberében és decemberében a fogyasztói árak harmonizált indexének értéke Szlovéniában éppen 1,5 százalékponttal haladta meg a három legalacsonyabb inflációs rátával rendelkező tagország átlagadatát. 2006

34

márciusára viszont a szlovén infláció értéke már 0,3 százalékponttal a maastrichti küszöb alá került, és azóta is folyamatosan teljesül az inflációs kritérium. Az államháztartás passzívuma 2005-ben „mindössze” a GDP 1,8 százalékát érte el, s ezzel könnyedén teljesült a GDP három százalékában maximált maastrichti előírás. Az államháztartás hiánya 2005-ben 0,5 százalékponttal volt alacsonyabb az előző évhez viszonyítva. A GDP-arányos államadósság 2005-ben 29,1 százalékon állt. Ez az érték 0,4 százalékpontos javulást mutat az előző évhez viszonyítva. Az „örökölt” államadóssággal nem sújtott Szlovénia így az eurózóna-csatlakozás bruttó államadósságra vonatkozó kritériumát is teljesíti, hiszen az EU által megengedett maximum 60 százalékos GDP-arányos szint felét sem éri el. Mindez azt mutatja, hogy Szlovénia nem csak jól teljesíti a két fiskális kritériumot, de a csökkenő tendencia is éretté teszi az országot az eurózóna-tagságra. Szlovéniában a hosszú lejáratú kamatok szintje már két évvel ezelőtt is megfelelt a maastrichti előírásoknak. 2006 márciusában a svéd, a finn és a lengyel hosszú távú kamatok átlaga plusz 2 százalékpont 5,9 százalékot tett ki. Szlovénia főbb mutatói 2000-től 2008-ig az IMF szerint

Előrejelzések 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 (Annual percentage change) Interest rates (in percent) BoS Lombard rate 11.0 12.0 Rate on 60-day 10.0 8.0 BoS bills Lending rates 14.6- 15.818.4 12.3 Deposit rates 4/ 10.9- 8.513.2 11.0 Consumer prices Period average 8.9 8.4 End of period 8.9 7.0 Nominal wages All sectors 10.6 11.9

10.5 8.3

7.3 6.0

5.0 4.0

5.0 4.0

... ...

... ...

... ...

11.614.7 7.68.6

9.010.3 4.84.9

7.98.5 3.2

6.27.8 3.1

...

...

...

...

...

...

7.5 7.2

5.6 4.6

3.6 3.2

2.5 2.3

2.5 2.6

2.3 2.3

2.3 2.2

9.8

7.6

5.7

4.8

5.1

5.1

5.4

Forrás: IMF, a 2007, 2008-as eredmények csupán előrejelzések az IMF szeint

35

Ugyanebben a hónapban a szlovén hosszú távú kamatszint 3,8 százalékon állt. Észtország, Litvánia és Szlovénia valutái, az észt korona, a litván lita és a szlovén tolár 2004. június 28-án csatlakoztak az euró előszobájának számító ERM II árfolyam- mechanizmushoz.

Az Európai Bizottság 2006 május 16-i konvergenciajelentésének kiadásáig eltelt 22 hónap alatt a szlovén tolár az ERM II-be történt belépéskor meghatározott középárfolyamtól lefelé maximálisan 0,16 felfelé pedig maximum 0,1 százalékkal tért el. Megállapítható, hogy a szlovén tolár árfolyama az ERM II-es csatlakozás óta mindvégig stabil volt, s a tolár–euróárfolyam könnyedén maradt a központi árfolyamhoz viszonyított +/-15 százalékos ingadozási sávon belül a vizsgált időszakban. Míg Észtország – a meglódult infláció miatt – korábban jelezte, hogy elhalasztja az euró 2007-es bevezetését, addig Litvánia kitartott azon terve mellett, hogy Szlovéniával egy időben bevezeti az eurót. Vilnius Ljubljanához hasonlóan 2006 márciusában előrehozott konvergenciajelentést kért az Európai Bizottságtól. A szintén május 16-án kiadott jelentés azonban elutasította Litvánia 2007. január elsejei csatlakozását az eurózónához. Az Európai Bizottság azzal indokolta a negatív döntést, hogy Litvánia nem teljesítette az

inflációra vonatkozó maastrichti

kritériumot. 2006 márciusában a 12 havi litván infláció 2,7 százalékot tett ki, 0,1 százalékkal meghaladva a referenciaértéket. Ennél fontosabb ok lehetett azonban, hogy az infláció jelenlegi szintjét Brüsszel nem vélte tarthatónak.

A állam –és kormányfők 2006. júniusi csúcsértekezletén döntöttek arról, hogy Szlovénia csatlakozhat az euróövezethez. Majd júliusban az Európai Unió pénzügyminiszterei eldöntötték, hogy Szlovénia milyen árfolyam mellett léphet be az év végén az euróövezetbe.

A volt jugoszláv államnak mindössze 5 hónap állt rendelkezésre az euró érmék és bankjegyek nyomtatására, hogy azok január elsején felváltsák a tolárt. Az euró értékét az akkori középárfolyamon, 239,640 tolárban rögzítették. Összességében, az

36

egykori jugoszláv tagköztársaság az Európai Unióhoz 2004. május elsején csatlakozott országok közül elsőként vezette be az eurót 2007. január 1-én. Mondhatni teljesen zökkenőmentesen ment le az euró bevezetése, mindössze néhány kisebb törvénysértést feltártak a hatóságok a kereskedelemben és a vendégiparban. A szlovén piacfelügyelet főellenőre szerint a legtöbb visszaélés a 200 és 500 eurós bankjegyekkel történt, mivel ezek elfogadását néhány kereskedelmi, illetve vendéglátóipari egységben megtagadták, sőt néhány helyen ezt kifüggesztve közölték is a vásárlókkal. A piacfelügyelet azonban ezekben az esetekben még nem vetett ki pénzbírságot. Néhány helyen az eurós fizetéseknél tolárral adtak vissza.

Azóta már az euró egyeduralkodó Szlovéniában, és ezzel együtt a hatóság is erélyesebben léphet fel. A szlovén bankszövetség tájékoztatása szerint a pénzintézetek már teljesítették az átállással rájuk háruló kötelezettségeket, ugyanis már a bankautomaták is zavartalanul működnek. A ljubljanai tőzsdén sikeresen megindult az euróalapú kereskedés. Toláralapon utoljára december 27-én kereskedtek Szlovéniában. Közvélemény-kutatások szerint a szlovének 40 százaléka tartott attól, hogy a felkerekítések miatt az euró bevezetése drágulást okoz. A kormány a kettős árjelzés átmeneti előírásával igyekezett ezen enyhíteni.

37

V Az euró-országok és az újonnan csatlakozni szándékozók közös és eltérő problémái V.1 A stabilitási és növekedési paktum az új tagállamok szemszögéből

Az EU új tagállamainak részt kell venniük az uniós tagországok költségvetési politikáját figyelő rendszerében, ezen kívül eleget kell tenniük a maastrichti szerződésben meghatározott kritériumoknak, és a stabilitási és növekedési paktumban előírt költségvetési célkitűzéseknek. Ha nem felelnek meg a kritériumoknak, akkor indokolt esetben megindul a „túlzott deficitre vonatkozó eljárás” (excessive deficit procedure, EDP).

Minden új tagállamnak kötelező az euró bevezetése, eleget kell tenniük a maastrichti konvergenciakritériumoknak, amelyek az államháztartásra, inflációra, illetve a kamatokra és az árfolyamra vonatkoznak. Ezek a feltételei az euróövezethez való csatlakozásnak. Ha ezeket teljesítették, csak akkor vezethetik be az eurót, de ez nem csupán lehetőség - a tagállamok ezt el is várják tőlük. Viszont amíg nem kerül sor az euró bevezetésére, addig nem vonatkozik az új tagállamokra az ún. fokozott költségvetési ellenőrzés (enhanced budgetary surveillance), valamint a tagországokra vonatkozó pénzügyi szankciók sem.

A fiskális politika szempontjából két perspektívából kell megközelíteni az új tagállamok költségvetési jellemzőit. Először is a hiány és adósság számszerűen kifejezett maastrichti perspektívájából, amely az euró bevezetéséhez szükséges. Másrészt pedig a növekedési és stabilitási paktum szempontjából. Itt figyelembe kell vennünk a paktum kritikát és a tökéletesítési javaslatokat is. Ez már sokkal tágabb perspektíva, mint az előző.

38

Ezek az elemek összefüggenek egymással, mégis fontos a fiskális politika szempontjából, hogy külön értékeljük őket. Ennek során nem hanyagolhatjuk el az új tagállamok kiinduló feltételeit, az előttük álló kihívásokat. A következőkben összehasonlítjuk az új tagállamok helyzetét az euróövezet jelenlegi tagállamainak tapasztalataival (lásd mellékletek 1. táblázat). Ebben a táblázatban jól látható, hogy Szlovénia adatai kiemelkedően jók.

V.2 Út az euróhoz

Az új tagállamok egyik legfontosabb feladata az euró bevezetése előtt, hogy a költségvetési deficitjüket 3 százalékos szintre csökkentsék (a maastrichti kritériumoknak megfelelően). Egyes tagállamok már 2008-ra kívánják bevezetni a közös fizetőeszközt, mások ennél későbbi időpontot jelöltek meg.

„Az euró ötéves távlata összességében jó közelítésnek tűnik, amelyet alapul véve összevethető az euróövezet jelenlegi tagállamainak és az új tagállamok kiinduló helyzete”. (Orbán – Szapáry [2004])

Az 1. ábrán (lásd melléletek) jól látható, hogy az adott évben milyen mértékben térnek el a 3%-os deficithatártól az új tagállamok, az euróövezet jelenlegi tagállamai pedig öt évvel azelőtt, hogy bevezették volna az eurót (Görögország 1996-ban, a többi ország 1994-ben csatlakozott). Az új tagállamok - Málta kivételével - kb. ugyanannyira térnek el a küszöbértéktől, mint évekkel ezelőtt a mai eurózóna tagállamai. Az új tagállamoknál tehát a kiinduló deficit mértéke nem rosszabb, mint amivel a mai euróövezetnek kellett öt évvel a csatlakozás előtt megküzdenie. Ezen kívül megállapíthatjuk, hogy a három balti állam és Szlovénia ahhoz képest lényegesen kedvezőbb képet mutat.

39

Ha az államadósságot nézzük, az euróövezet országaiban öt évvel az euró átvétele előtti állapothoz képest az új tagállamokban, a legtöbb esetben kedvezőbb a helyzet kivétel Magyarország, Málta és Ciprus (lásd mellékletek 2. ábra). Több oka van annak, hogy a közép-kelet-európai új tagállamoknak alacsony az adósságszintje. Egyrészt a balti államok csak kis mértékű kötelezettségállományt örököltek Szovjetuniótól, és Lengyelország államadósságainak jelentős részétől eltekintettek. Másrészt egyes országok, - mint például Magyarország - a privatizációs bevételeiből csökkentették az adósságaikat. Ezen kívül „az államszocializmusban a szociális biztonsági hálóra fordított kiadások egy része az állami vállalatoknál jelentkezett, különösen rejtett munkanélküliség formájában”. (Orbán – Szapáry [2004])

Amikor ezen vállalatok privatizációjára sor került, gyakran előfordult, hogy az új tulajdonosok magukra vállalták az adósságállományukat, és ezt akkor az alacsonyabb eladási árak ellensúlyozták. Ezzel ellentétben az is előfordult, hogy a kormány konszolidációs céllal, még a privatizáció előtt átvállalta az állami bankok és vállalatok adósságait.

Ha alacsonyabb az adósságszint, akkor az következménnyel járhat arra nézve, hogy a költségvetési konszolidáció során az államháztartási hiány a 3 százalékos szintre szorítható. Mint ahogy ez a 3. ábrából (lásd mellékletek) kiderül, az új tagállamok kötvényhozamaiban már végbement a konvergencia, és ezek az országok csak kevésbé

hagyatkozhatnak

a

kamatkonvergenciára

az

államháztartási

hiány

csökkentése során - az alacsonyabb adósságráták miatt -, mint a jelenlegi eurózóna annak idején. (lásd mellékletek 4. ábra)

Abban az öt évben, mielőtt az eurót bevezették volna, ezek a nyereségek az eurós övezet mai tagországainak nagyjából felében a GDP 2,4-5 %-át tették ki.

40

Referenciaként - spot euróhozamot használva - az új tagállamok közül mindössze Magyarország és Lengyelország könyvel a GDP 1,3-2 százalékát jelentő nyereséget, az összes többi ország ennél kevesebbet. Ha referenciaként a 2009-től életbe lépő, ötéves határidős euróhozamokat vesszük kiindulópontnak, a realizált nyereség még kisebb lehet.

Az

új

tagállamokban

érvényesült

a

kötvényhozamok

nagyobb

mértékű

konvergenciája. Ez annak köszönhető, hogy a dezinflációban sikerült pozitív eredményeket elérni. Ezen kívül annak is, hogy a piacok várakozásai szerint ezek az országok hamarosan a monetáris unió részévé válnak, ez pedig hozzájárul ahhoz, hogy a kockázati prémium csökkent.

Az új tagállamok közül néhányban jelentős a devizaadósság aránya az államadósságon belül, ez csökkenti a hozamkonvergenciából adódó lehetséges nyereséget.

Az 5. ábrából (lásd mellékletek) kiderül, hogy milyen korrekciókat kell végrehajtani az elsődleges egyenletben, hogy sikerüljön elérni a 3 %-os maastrichti határértéket. A pozitív számok a romlás megengedett maximális értékét jelentik, míg a negatív értékek a szükséges korrekciót. Azon az országoknak, amelyek nagy adósságot halmoztak fel, (mint például Magyarország, Málta vagy Ciprus), ezen kívül Csehországnak is jelentősebb mértékű javulásra lenne szüksége, mint amilyen az euróövezet legtöbb tagállamának esetében volt, mivel az előbbiekben kisebb a hozamkonvergenciából adódó nyereség mértéke.

Mint láthatjuk Szlovéniának nincs szüksége korrekciókra, hiszen a 3%-os értéken belül mozog. Ezt némely régebbi tagállam sem mondhatja el magáról. Igaz kivételt képez a nagy államadósággal küszködő Franciaország és Olaszország, ahol a hozamkonvergencia az euró átvétele előtt öt évvel majdhogynem végbement. Ebben a két országban volt szükség javulásra az elsődleges egyenletben, csakúgy, mint az 41

említett új tagországokban. Az utóbbiakban az elsődleges egyenletben kell véghezvinni a három százalékos határ eléréséhez szükséges korrekciókat.

Ennek fényében kell nagyító alá venni az új tagállamok kormányzati kiadásainak mértékét és összetételét. Nem könnyű meghatározni, hogy milyen legyen az állami kiadások optimális szintje, mert ez jelentős részben függ az adott ország szociális preferenciájától.

Egyik

fontos

tényező

az

állam

viszonylagos

méretének

meghatározására az egy főre jutó jövedelem. Mértékének növekedésével egyes közszolgálati tevékenységek, mint például a K+F, az oktatás, valamint az infrastrukturális szolgáltatások iránt megnövekszik a kereslet, ezért az alacsonyabb jövedelmű országoknak tágabb mozgástérre van szükségük, hogy az egy főre jutó jövedelem növekedésével megemelkedő kiadásokat fedezni tudják.

A 6. ábra (lásd mellékletek) a GDP százalékban kifejezett kormányzati kiadások, és a vásárlóerő-paritás alapján számított egy főre jutó jövedelem viszonyát ábrázolja. Könnyen leolvasható, hogy Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia kiadásainak szintje majdhogynem megegyezik a legmagasabb kormányzati kiadásokkal rendelkező EU-tagállamokéval (például Svédország, Dánia és Franciaország), míg az egy főre jutó jövedelem jelentősen alacsonyabb a visegrádi országokban. Ha ezt vesszük figyelembe, akkor az egy főre jutó jövedelmet használva referenciaként, ezen államok költségvetései túlságosan magasnak bizonyulnak.

Hasonló következtetésre jut Von Hagen egy 2004-es tanulmányában egy regressziós elemzés segítségével. Ennek során az egy főre jutó jövedelem mellett figyelembe veszi a gazdaság nyitottságát is azon az alapon, hogy a kevésbé zárkózott országok jobban ki vannak téve a külső veszélyeknek, ezért jóval nagyobb kormányzati szektorra van szükségük. Meg kell említeni, hogy sem az egy főre jutó jövedelem, sem a nyitottság kérdése nem tökéletes referenciaérték a kormányzati szektor optimális méretének meghatározására, ugyanis nem veszik figyelembe azt a fontos

42

kérdést, hogy a magán vagy az állami szféra alkalmasabb arra, hogy hatékonyabban nyújtson szolgáltatásokat.

Az új tagállamok kormányzati kiadásaira vonatkozó fenti megállapításokat a többletkiadásokra irányuló speciális igények fényében kell tekinteni. Nem szükséges bizonyítani azt az állítást, hogy az áttérő gazdaságoknak meg kell erősíteni az infrastruktúráját. A kilencvenes évek elejétől a közép-kelet-európai átmeneti gazdaságok egyértelműen többet fektettek az állami beruházásokba, mint az Unió tagországa (lásd mellékletek 7. ábra). Ennek így is kell lennie, hiszen az infrastrukturális beruházások társadalmi határterméke a kevésbé fejlett országokban magasabb. A közeljövőben az átmeneti gazdaságoknak továbbra is viszonylag magas állami beruházási kiadásokat kell majd fenntartaniuk, mivel az állami szektor alultőkésített.

Az uniós transzferek csak egy részében ellensúlyozzák a további felmerülő költségeket, amelyek a csatlakozás során merülnek fel.

Számos olyan tényező van, amelyek kombinációja miatt a csatlakozás nettó költségvetési hatása a tagság megszerzésének éveiben valószínűleg 0 alatt lesz. Például az, hogy az új tagállamoknak kötelező befizetni csatlakozás után a GDParányos hozzájárulásukat az Unió közös költségvetésébe. Hozzájárul ehhez az is, hogy mivel az EU-transzferek egy része, amelyet projektek finanszírozására szántak, közvetlenül a magánszektorba áramlik, ezért nem lesz közvetlenül pozitív hatása a költségvetésre.

Azon

transzfereket,

amelyeket

különböző

projektek

finanszírozásának céljából a költségvetés részévé válnak, a kormánynak kell előfinanszíroznia.

Az EU- transzferek nem használhatók olyan projektek finanszírozására, amelyeket transzferek nélkül a költségvetés finanszírozott volna (ez az addicionalitás elve). Az EU finanszírozásában végrehajtott projektekre hazai társfinanszírozási kötelezettség

43

vonatkozik, és megnövekszik az EU finanszírozásában végrehajtandó projektekkel kapcsolatos adminisztratív teher is. Mivel az Európai Unió tagállamaiból behozott árukat többé nem terheli vámkötelezettség, és a harmadik országokból történő behozatalra kirótt vámbevételeket el kell osztani, az állam számos bevételektől elesik. Ezeket a kedvezőtlen hatásokat részben ellensúlyozza majd a hazai mezőgazdasági támogatások fokozatos megszüntetése, amelyeket EU-támogatások váltanak fel.

Több olyan tanulmány is létezik, amely a csatlakozás közvetlen költségvetési hatásait becsli (lásd mellékletek 2. táblázatot), és valamennyi azt mutatja ki, hogy a csatlakozás utáni néhány évben negatív a közvetlen fiskális hatás. Ezek az értékek éves viszonylatban megközelítőlegesen a GDP 1-4,75 %-a közé esnek. Ez az érték azért ölel fel ilyen tág intervallumot, mert a mögöttes feltevések közt jelentősek az eltérések (például a környezetvédelem, infrastruktúra, abszorpciós képesség, stb). Ezeket a becsléseket még befolyásolhatják az olyan nehezen számszerűsíthető kedvező közvetlen hatások, mint például a magánszektor csatlakozás nyomán fellendülő aktivitása. Meg kell jegyezni, hogy a becslések csak a közvetlen költségvetési hatásokra vonatkoznak. A becsült kedvező hatások azonban nem folyamatosan jelentkeznek. Az is egyértelmű, hogy a csatlakozás a kezdetekben terheket ró a költségvetésre.

A stabilitási és növekedési paktum szabályrendszere szempontjából fontos a költségvetések ciklikus érzékenységének és az államadósság fenntarthatóságának vizsgálata.

A stabilitási és növekedési paktum elvei alapján az egyes tagországoknak biztosítania kell az automatikus stabilizátorok működését, viszont hozzátartozik az is, hogy még a dekonjunktúra esetén sem lépheti túl a deficit a 3%-ot. Az Európai Bizottság ciklikus biztonsági sávokat kalkulált az Unió 15 tagállamának mindegyike részére (EB [2000], [2002]). Ezen tanulmányokból kiderül, hogy milyen mértékben romlik a költségvetés egyenlege abban az esetben, ha a kibocsátás a meghatározott

44

szint alá esik. A minimális benchmarkot úgy számíthatjuk ki, hogy ezeket az értékeket kivonjuk a 3 százalékos referenciaértékből. Ezt az értéket kell egy országnak elérnie a ciklus átlagában ahhoz, hogy ne lépje túl - még recesszió idején sem - a 3 %-os határértéket.

A következő táblázat (lásd mellékletek 3. táblázat) a nyolc újonnan csatlakozó közép-kelet-európai ország biztonsági sávjainak értékét tartalmazza. A közép-keleteurópai országokban ciklikus biztonsági sávok általában az Európai Unió 15 tagállamok esetében mért értékek alatt maradnak, a valamivel magasabb ciklikus volatilitás ellenére. Ez azzal magyarázható, hogy ezek a közép-kelet-európai országok, költségvetésüket tekintve kevésbé reagálnak érzékenyen a konjunktúra ingadozásaira. Ez azért van így, mert az új tagországok kevésbé hagyatkoznak a közvetlen adókra (amelyek szintén ciklusérzékenyek), valamint az összes kiadáson belül jelentősen kisebb a munkanélküli-segélyekre fordított ciklusérzékeny kiadások aránya. A közvetlen adókra többek között azért hagyatkoznak kisebb mértékben, mert a közép-kelet-európai országokban komoly problémát jelent az adócsalás és adóelkerülés. A közvetett adók beszedése hatékonyabbnak bizonyult, ezért is hagyatkoztak nagyobb mértékben rájuk (a közvetlenekkel szemben). További okok közé

sorolhatóak

a

külföldi

működőtőke

vonzása

érdekében

bevezetett

adókedvezmények és az alacsony társasági adók.

A közép-kelet-európai országokban a munkanélküli segélyek összege jelentősen kevesebb, ezért is kisebb az erre fordított összegek aránya (a többi országokhoz képest).

Mivel alacsonyabbak a ciklikus biztonsági sávok, ezért ebből arra következtethetünk, hogy a minimális viszonyítási alap (a konjunktúraciklus átlagában a 3 %-os határérték elérésének veszélye nélkül megengedhető legnagyobb deficit) magasabb a KKE-8 országokban, mint az EU-15 tagállamaiban. Ehhez a megállapításhoz fontos azt is figyelembe vennünk, hogy az automatikus stabilizátorok ciklikus simító

45

hatással rendelkeznek. A közép-kelet-európai országok ezen hatását gyengíti az a tény, hogy a térség valamennyi gazdasága nyitott és kicsi, ezért itt az importbefolyás mérsékli a simító hatást (kivételt képez Lengyelország). A ciklus simításához diszkrecionális intézkedésekre is szükség lehet ezen országokban (a ciklikusan kevésbé érzékeny költségvetés és a közép-kelet-európai gazdaságok nyitottsága miatt). Ezek a lépések viszont veszélyt rejtenek magukban. Fontos ezért biztosítani, hogy ezek a diszkrecionális intézkedések ne rontsák a költségvetés strukturális pozícióját és a gazdaság fellendülésével visszafordíthatók legyenek (lásd EB [2002]).

Még korábban említettem, hogy a stabilitási és növekedési paktum szabályrendszere szempontjából fontos a költségvetések ciklikus érzékenységének vizsgálata mellett az államadósság fenntarthatóságának vizsgálata. Tudjuk, hogy az új tagállamokban az adósságszint legtöbb esetben alacsonyabb, mint az euróövezetben. Mivel ezek felzárkózó gazdaságok, ezért potenciális felzárkózási ütemük és a Balassa– Samuelson-hatás miatti többletinfláció is magasabb. Éppen ezért a monetáris unióban alacsonyabb reálkamatokkal kell szembesülniük. „E tényezők kombinációja ceteris paribus abba az irányba mutat, hogy az új tagok esetében magasabb államháztartási hiány mellett sem kerül fenntarthatatlan pályára az államadósság.” (Orbán – Szapáry [2004]) Ahhoz, hogy megítélhessük az államadóság fenntarthatóságát, nem hanyagolhatjuk el a jövőbeni kötelezettségeket. Ezek közül a legfontosabbak a nyugdíjfizetési kötelezettségek és az egészségbiztosítási előirányzatok - lakosság elöregedése miatt.

A 4-es táblázatból (lásd melléklet) könnyen leolvasható, hogy a közép-kelet-európai országok időskori eltartottsági rátái, és a születésszám is alacsonyabb értéket mutat az EU 15 tagállamának átlagához képest. Figyelembe véve az egy főre jutó jövedelem emelkedését kísérő várható élettartam-növekedést akkor láthatjuk, hogy a közép-kelet-európai országok függőségi rátái meredeken emelkednek. Ezek a mutatók 2050-re Csehországban, Lengyelországban és Magyarországon várhatóan több mint kétszeresükre nőnek. E demográfiai folyamatok következményeként megnövekedhet a költségvetési teher. Ez csökkenteni lehet a nyugdíjrendszerek

46

reformjával),

a

nyugdíjkorhatár

felemelésével,

a

korkedvezményes

nyugdíjjogosultság szigorításával, illetve a nyugdíj–jövedelem arány csökkentésével.

Az

új

tagállamok

költségvetésében

jelentős

terhet

jelentenek

az

állami

garanciavállalások. Ezeket legtöbb esetben vállalati hitelfelvételkor biztosítják a tömegközlekedésben és az energiaiparban. Igaz a privatizáció során ezek a garanciavállalások erősen lecsökkentek, mértékük egyes országokban még a mai napig jelentős.

Nem könnyű meghatározni az államadósság optimális szintjét. Nagymértékben függ a kamatkiadások kiszorítási hatásától és a kamatfizetéseket finanszírozó adók negatív kibocsátási hatásától. Ezen kívül hatással van rá a hitelfelvétellel finanszírozott ráfordítások jövőbeli megtérülési rátájának is.

Az 5. táblázatban (lásd melléklet) látható, hogy mekkora javulásra van szükség a közép-kelet-európai országok elsődleges egyenlegeiben ahhoz, hogy 10 éven belül elérjék a 40 százalékos államadósság/GDP arányt. A pozitív értékek mutatják az elsődleges egyenleg javulásának jelenleg szükséges mértékét a GDP arányában. (Szlovéniában például negatív értékek szerepelnek.)

A feladat az lenne, hogy ezt állandóan fenntartsák ahhoz, hogy tíz éven belül az államadósság/GDP arány 40 százalékra essen, amennyiben az jelenleg meghaladja a 40 százalékot, illetve a javulás mértékét, amellyel megakadályozható a 40 százalék túllépése ott, ahol az adósság a GDP 40 százaléka alatt van.

A negatív értékek az elsődleges egyenlegnek azt a „megengedhető” hiányát mutatják, amellyel elkerülhető, hogy az adósságráta átlépje a 40 százalékos határt 10 éves időtávon.

47

Amint a 5. táblázat mutatja (lásd mellékletek), Ciprusnak, Csehországnak, Magyarországnak és Máltának szerint jelentősen javítaniuk kellene elsődleges egyenlegüket, hogy 2013-ra államadósságuk ne haladja meg a GDP 40 százalékát. Ennek az az oka, hogy ezekben az országokban mind az államadósság, mint pedig az elsődleges deficit igen magas. Szlovénia elsődleges egyenlegében pedig elvben még romlás is megengedhető, hiszen mind államadósságuk, mind elsődleges deficitjük alacsony, vagy éppen többletet mutat.

48

VI Összegzés A maastrichti szerződés és a stabilitási és növekedési paktum szabályainak szempontjából

vizsgálva

az

új

tagállamok

költségvetési

jellemzőit

a

következőképpen foglalhatjuk össze.

Az új tagállamok jelentősen különböznek egymástól a kiinduló fiskális pozíciójukat tekintve. Például Szlovénia és a balti államok költségvetési deficitje már 2003-ban is a GDP 3 százaléka alatt maradt és az új tagállamok között ezen államok államadósság/GDP arányai is a legkisebbek voltak (jóval a GDP 60 százaléka alatt). Ciprus, Csehország, Magyarország és Málta regisztrálta a legnagyobb deficitet 2003ban, itt a legmagasabb az államadósság is. A legkedvezőbb Észtország fiskális pozíciója, ahol gyakorlatilag nincs államadósság, a költségvetés egyenlege pedig többletet mutat.

Egyértelmű tehát, hogy az új tagállamokat külön-külön, önállóan kell vizsgálni, nem kezelhetők homogén csoportként. Az új tagállamok, komoly kihívásokkal néznek szembe az euróhoz vezető úton, hiszen a hozamkonvergenciából viszonylag csekély költségvetési nyereségre számíthatnak, az Európai Unióhoz csatlakozásuk pedig a csatlakozást követő években negatív nettó fiskális hatással jár majd. Különösen azoknak a tagállamoknak nehéz a helyzete, amelyek amúgy is kevésbé kedvező fiskális pozícióból indulnak.

Eközben a nyugdíjrendszerben és más területeken szükséges reformok, valamint az infrastrukturális beruházások magasabb szintjével való lépéstartás további terheket rónak a költségvetésre. Az új tagállamokban magasabb a potenciális növekedési ütem, mint az EU korábbi tagállamaiban, és a Balassa– Samuelson-hatás okozta többletinfláció miatt az euró bevezetése után alacsonyabb reálkamatokra számíthatnak, ugyanakkor az államadósság általában alacsonyabb. Az államadósság fenntarthatósága

szempontjából

mindez

kedvezőbb

feltételeket

vetít

előre.

49

Mindazonáltal a népesség elöregedése folytán a jövőben fizetendő nyugdíjfizetési és egészségügyi ellátási kötelezettségek, valamint az egyes országokban tekintélyes állami garanciavállalások miatt közép- és hosszú távon jelentős költségvetési nyomás is nehezedik rájuk.

Ha gazdaságpolitikailag közelítjük meg a kérdést elsőként mindenképpen szólni kell az államadóságok fenntarthatóságáról. Akkor sem feltétlenül kerül veszélybe az államadósságok fenntarthatósága a gyorsabb növekedés és az alacsonyabb adósságszint miatt, ha a túlzott deficittel rendelkező új tagállamoknak valamivel hosszabb időt kapnak az „egyensúly közeli vagy többletet mutató” egyenleg eléréséhez. Ezt az is indokolná, hogy az új tagállamoknak nagyobb infrastrukturális fejlesztéseket kell végrehajtaniuk, EU-csatlakozásuk pedig az első években további terheket ró költségvetésükre. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az euró bevezetését megelőző időszakban a kohéziós országok lényegesen nagyobb EU-transzfereket kaptak, mint amit az új tagállamok az elkövetkező években várhatnak. További kutatást igényel az államadósság fenntarthatóságának meghatározása a jövőbeli kötelezettségek figyelembevételével.

Az új tagállamok sajátos körülményeit figyelembe kell venni, ezért lenne szükség egyes javaslatok szerint a stabilitási és növekedési paktum módosítására vagy újraértelmezésére. Ezen országok kiinduló feltételei között jelentős különbségek vannak, mindez nem támasztja alá ezt az érvelést. Mindezek felett az euróövezet több jelenlegi tagállamában alacsonyabb az államadósság, mint egyes új tagállamokban, valamint az euróövezethez tartozó kevésbé fejlett országok növekedési potenciálja is nagyobb a többi tagországénál. Mint láthatjuk, a stabilitási és növekedési paktum módosítására elsősorban nem a bővítés miatt van szükség. Közgazdasági szempontból lenne fontos, hogy figyelembe vegyük a kiinduló feltételek közötti differenciát valamennyi ország esetében. A bővítés csak hozzájárul a stabilitási és növekedési paktum tökéletesítésének szükségességéhez, mivel annak szabályainak alávetett országok közötti eltérések még inkább megnövekednek.

50

Számos nyilatkozatban és tanulmányban beszélnek a tagországokkal szembeni egyenlő bánásmódról a stabilitási és növekedési paktum rendelkezéseinek egyöntetű alkalmazásának kapcsán. Ha egy közgazdász „szemüvegén át” tekintünk az egyenlő bánásmódra, akkor azt úgy kell értelmeznünk, hogy a kiinduló feltételek és jövőbeli kötelezettségek szerint különbséget kell tenni, tehát ebben az esetben az egyforma kezelés nem jelent egyenlő bánásmódot. Ezért lenne fontos támogatni a stabilitási és növekedési paktum javítására tett olyan javaslatokat, amelyek nyíltabban figyelembe veszik az államadósságok, demográfiai trendek és a jövőbeli kötelezettségek közötti eltéréseket.

A deficit mielőbbi leszorítása a 3 %-os határ alá az új tagoknak is érdeke, hiszen azokban az országokban, ahol a hiány ezt az értéket meghaladja, ott az államadósság szintje is igen magas. Így profitálhatnak az adósságszolgálat csökkenéséből is, mert ennek következtében források szabadulnak fel más célokra, függetlenül attól, hogy mely időpontot tűzték ki az közös fizetőeszköz bevezetésére.

Van egy másik oka is annak, hogy miért kell a magas hiánnyal küszködő új tagállamoknak csökkenteni költségvetési deficitjüket. Addig, amíg az ilyen országok nem csatlakoznak a monetáris unióhoz, ki vannak téve a spekulatív tőkeáramlások veszélyének. Míg az új tagállamokban magas marad a beruházások aránya, a hitelezés felfutása miatt a háztartások nettó megtakarításainak felmorzsolódásával kell számolnunk. A közép-kelet-európai térségekre jellemző, hogy a háztartási hitelek meglehetősen alacsony értéket mutatnak. Továbbá várható, hogy ezek a kamatcsökkenések, a tartós jövedelemnövekedési kilátások és a lakossági hitelezést felfejlesztő bankok nagyobb hitelnyújtási hajlandósága következtében gyors növekedésnek indulnak.

A legtöbb új tagországban az elmúlt években máris jelentősen romlott a háztartások nettó megtakarítási pozíciója. Ilyen körülmények között a költségvetésre nehezedik a piacok által fenntarthatónak érzékelt külső pozíció fölötti őrködés feladata. Ha a

51

konjunktúra most kezdődött élénkülése változatlan marad, akkor ez remek alkalmat teremt a magas államháztartási hiánnyal küszködő új tagállamok számára a konszolidáció felgyorsítására. Csökkenthetik annak a kockázatát, hogy recesszió idején prociklikus gazdaságpolitikát kelljen folytatniuk. A konszolidációt az elsődleges folyó kiadások lefaragásával kell végrehajtani, előtérbe helyezve azon kiadásokat, amelyek a hosszú távú előnyökkel kecsegtető reformok végrehajtásához és az állami szektor tőkeállományának felépítéséhez szükségesek.

Fontos lenne, hogy nagyobb figyelmet szenteljenek a szakemberek költségvetési eljárások javítására. Ezek az eljárások meglehetősen nagymértékben eltérhetnek a különböző országokban (például az előrejelzés, a tervezés, a kivitelezés, a számvitel és az ellenőrzés eljárásai). E területeken elkövetett minden hiányosság előrejelzési hibákhoz vezethet, és az adatok visszamenőleges ellenőrzését teheti szükségessé. Ez megnehezíti a szabályok érvényesítését, és a hitelességen is jelentősen rontanak. Hasznos lenne, ha a Tanács kiadna egy útmutatót a követendő költségvetési gyakorlatokról, és a stabilitási és növekedési paktum keretében folytatott megfigyelés alá vonná őket.

A maastrichti szabályok az euróövezet jelenlegi tagállamaiban a deficit és az adósságszint jelentős csökkenéséhez vezettek, és nincs arra semmilyen bizonyíték, hogy ez rontotta volna a költségvetési politika stabilizáló szerepét, vagy hátrányosan érintette volna az állami beruházásokat (Gali–Perotti [2003]). Fiskális szabályokra több szempontból is nagy szükség van: egyrészt az egységes monetáris politika működtetéséhez nélkülözhetetlen. Másrészt azért is szükséges, mert az ilyen szabályoknak önmagukban is van létjogosultságuk mint a költségvetési hiány féken tartásának hatékony eszközei. A bővítések során még inkább növekszik a szabályozás szüksége, hiszen több új tagállamban megfigyelhető a költségvetési politika lazítására irányuló, egyre növekvő nyomás, amint az európai uniós csatlakozáshoz fűződő várakozások növekednek, és a reformok végrehajtása lelassul. Egyáltalán nem lesz könnyű az új tagállamokban politikai támogatást szerezni a deficitre vonatkozó 3 %-os előíráshoz, miközben az euróövezet tagállamai továbbra

52

sem tartják be ezt a küszöbértéket. Éppen ezért lenne nélkülözhetetlen, hogy ezeket a szabályokat mindenki betartsa. A tagállamok példát vehetnének Szlovéniáról, ahol elméletben még a mutatók romlása is megengedhető volna. Az adatokból leszűrve összegzésként elmondhatjuk, hogy Szlovénia, mint sikerország vonult be az Európai Unió történelmébe azzal, hogy gazdasági mutatói némely esetben már most jobbak, mint az egyes régi tagállamoknak. És ha az előrejelzések nem csalnak, akkor ez a növekedés továbbra is folytatódni fog, és Szlovénia az egyik legfejlettebb Európai Uniós tagállam lehet a jövőben.

53

VII Mellékletek 1. táblázat

Forrás: Eurostat, 2006 2.táblázat

Forrás: Orbán Gábor–Szapáry György: A stabilitási és növekedési paktum az új tagállamok szemszögéből Közgazdasági Szemle, LI. évf., 2004. szeptember (810–831.o.)

54

3. táblázat

Forrás: Orbán Gábor–Szapáry György: A stabilitási és növekedési paktum az új tagállamok szemszögéből Közgazdasági Szemle, LI. évf., 2004. szeptember (810–831.o.)

55

4.táblázat

56

5. táblázat

Forrás: Orbán Gábor–Szapáry György: A stabilitási és növekedési paktum az új tagállamok szemszögéből Közgazdasági Szemle, LI. évf., 2004. szeptember (810–831.o.)

57

1. ábra

Eltérések a deficitek maastrichti deficitkritériumtól az euró átvételére való felkészülés időszakában∗

∗az euróövezet tagállamai estében az euró bevezetése előtt öt évvel, azaz Görögország esetében 1996ban, a többi ország esetében 1994-ben. Az új tagállamok adatai 2003-ra vonatkoznak. Az államháztartás GDP-arányos nettó nettó finanszírozására vonatkozó adat ESA95 adatokon alapszik. A Csehországra vonatkozó adat nem tartalmazza az adósságátvállalásokat. Forrás: Eurostat és Csehország Pénzügyminisztériuma, 2003

58

59

60

Forrás: Eurostat és Magyar Nemzeti Bank

61

Forrás: Eurostat és Magyar Nemzeti Bank

Forrás: Eurostat

62

Forrás: Magyar Nemzeti Bank

63

VIII Irodalomjegyzék LŐRINCNÉ ISTVÁNFFY HAJNA [2001]: Pénzügyi integráció Európában (KJKKERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft., Budapest) HORVÁTH ZOLTÁN [2005]: Kézikönyv az Európai Unióról (HVG-ORAC Lap – és Könyvkiadó Kft., Budapest) BLAHÓ ANDRÁS [2004]: Európai integrációs alapismeretek (Aula Kiadó Kft., Budapest) PALÁNKAI TIBOR [1996]: Az európai integráció gazdaságtana (Aula Kiadó Kft., Budapest) KENDE TAMÁS – SZŰCS TAMÁS [2000]: Az Európai Unió politikái (Osiris Kiadó, Budaepst) MTA TÖRTÉNELEMTUDOMÁNYI INTÉZET [2000]: Az európai integráció (Felelős kiadó: Glatz Ferenc igazgató) ZSÚGYEL JÁNOS [2000]: Az európai integráció és intézmények története (Bíbor Kiadó, Miskolc) EICHENGREEN, B.[2003]: Az Institutions for Fiscal Stability. a müncheni gazdasági csúcsértekezletre készült kézirat, 2004. május 2–3. EICHENGREEN, B.– WYPLOSZ, CH [1998].: The Stability Pact: More Than a Minor Nuisance? Economic Policy, április, No. 26. 67–113. o. DARVAS

ZSOLT–SZAPÁRY

GYÖRGY

[2004]:

Konjunktúraciklusok

együttmozgása a régi és új EU tagállamokban. Közgazdasági Szemle, 5. sz. 415–448. o. ORBÁN GÁBOR–SZAPÁRY GYÖRGY[2004]: A stabilitási és növekedési paktum az új

tagállamok szemszögéből Közgazdasági Szemle, LI. évf., 2004.

szeptember (810–831. o.) BUITER, W. H.–GRAFE, C. [2002]: Patching Up the Pact: Some Suggestions For Enhancing Fiscal Sustainability and Macroeconomic Stability in an Enlarged European Union. CEPR Discussion Paper, No. 3496. Augusztus. AIYAGARI, S. R.–MCGRATTAN, E. R. [1998]: The Optimum Quantity of Debt. Journal of Monetary Economics, Vol. 42. No. 3. December. 447–469. o.

64

ALESINA, A.–PEROTTI, R. [1997]: Fiscal Adjustments in OECD Countries: Composition and Macroeconomic Effects. IMF Staff Papers, Vol. 44. No. 2. Június, 210–248. o. ALESINA, A.–PEROTTI, R. [1995]: Fiscal Expansions and Fiscal Adjustments in OECD Countries. NBER Working Paper No. 5217., Augusztus. ANTCZAK, M. [2003]: Do Acceding Countries Need Higher Fiscal Deficits? CASE Studies and Analyses No. 260. November. BARNHILL, TH. M. JR.–KOPITS, G. [2003]: Assessing Fiscal Sustainability Under Uncertainty. IMF Working Paper, WP/03/79. Április. BARRELL, R.–PINA, Á. M. [2000]: How Important are Automatic Stabilizers in Europe? A Stochastic Simulation Assessment. EUI Working Paper ECO No. 2000/2. Április. BLANCHARD, O.–GIAVAZZI, F. [2004]: Improving the SGP Through a Proper Accounting of Public Investment. CEPR Discussion Paper, No. 4220. Február. BOUTHEVILLAIN,

C.–COUR-THIMANN,

PH.–DOOL,

G.

VAN

DEN–

HERNANDEZ DE COS, P.–LANGENUS, G.–MOHR, M.–MOMIGLIANO S.– TUJULA, M. [2001]: Cyclically Adjusted Budget Balances: An Alternative Approach. European Central Bank, Working Paper, No. 77. Szeptember. BRUNILA, A.–BUTI, M.–IN’T VELD, J. [2002]: Fiscal Policy in Europe: How Effective Are Automatic Stabilisers? European Economy–Economic Papers, No. 177, European Commission, Szeptember FATÁS, A.–HAGEN, J. VON–HALLETT, A. H.–STRAUCH, R. R.–SIBERT, A. [2003]: Stability and Growth in Europe: Towards a Better Pact. Monitoring European Integration, 13. CEPR. KOPITS, G.–SZÉKELY P. ISTVÁN [2004]: Fiscal Policy Challenges of EU Accession for the Baltics and Central Europe. Megjelent: Tumpel-Gugerell, G.– Mooslechner, P. (szerk.): Structural Challenges for Europe, Edward Elgar, Cheltenham, Egyesült Királyság–Northampton, MA, Egyesült Államok, 277–297. o. KOPITS, G. [2001]: Fiscal Rules: Useful Policy Framework or Unnecessary Ornament? Banca d’Italia, 59–84. o. KOPITS, G.–SYMANSKY, S. [1998]: Fiscal Policy Rules. IMF Occasional Paper, No. 162.

65

Internetes források: http://emlab.berkeley.edu/users/eichengr/policy/ stabilitypactmunich5sep16-03.pdf http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page?_pageid=1073,46587259&_dad=portal& _schema=PORTAL&p_product_code=KS-EK-07-001 http://epp.eurostat.ec.europa.eu/pls/portal/docs/PAGE/PGP_PRD_CAT_PREREL/P GE_CAT_PREREL_YEAR_2007/PGE_CAT_PREREL_YEAR_2007_MONTH_04 /2-23042007-EN-AP1.PDF http://www.gki.hu

66