MA-LING LEE A legfiatalabb madám

MA-LING LEE

A legfiatalabb madám

MA-LING LEE

A legfiatalabb madám

KELLY

A magyar kiadás alapja: The Education of a Very Young Madam John Boswell Management, 2008 Fordította FARKAS VERONIKA Szerkesztette HORVÁTH ÁGNES Kiadványmenedzser KELLY KATA Tördelés GOSLER LENKE

ISBN 978 963 9943 84 1

© Christa Bourg, 2008 © Hungarian edition, Kelly Kiadó © Hungarian translation Farkas Veronika

Kiadja a Kelly Kft. 1161 Budapest, Baross utca 158. Tel: 06 30 948 1080 Felelős kiadó: Kelly Juli Nyomás és kötés: Kaposvári Nyomda Kft. Felelős vezető: Pogány Zoltán

www. kellykiado. hu

„Zoe”-nak Azt szoktam mondani, hogy üzletben nincs barátság, de ezalól te kivétel vagy. A nehézségek és megpróbáltatások során rendkívüli embernek ismertelek meg, akit mindig szeretni, tisztelni és értékelni fogok… Te vagy a legjobb barátom, a családom, és a legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam. Bármit is tartogasson számunkra az élet, tudd, hogy mindig a szívemben foglak őrizni.

Tartalom

Előszó 6 1. fejezet Egy nagyon fiatal madám 7 2. fejezet Mit lehet venni százezer dollárért 11 3. fejezet Szökevény 14 4. fejezet Stricik és kurvák 20 5. fejezet Önálló élet 28 6. fejezet Baltimore megtette kötelességét 36 7. fejezet Menekülés Kanadába 46 8. fejezet Menekülés Kanadába – 2. rész 55 9. fejezet Szép új világ New Jersey-ben 58 10. fejezet Intim (üzleti) kapcsolatok 67 11. fejezet A szerelem és a karma 72 12. fejezet Funkcionális család 80 13. fejezet A vasárnap egy nagyon fiatal madám életében 86 14. fejezet Lányok, akiket ismertem és szerettem… vagy utáltam… vagy csak nagyon feldühítettek 91 Epilógus 96 Függelék 97 Strici- és kurvaszótár 102

Előszó

Nyár volt, és én el akartam szabadulni New Jersey-ből. Erre egy körút tűnt a legjobb megoldásnak. Már amúgy is régóta gondolkoztam azon, hogy csinálok egy körutat, amolyan kurva-vándortábort, mégpedig úgy, hogy egy átmeneti időszakra letelepszem egy városban, hirdetni kezdek pár helyen, kiépítek egy helyi klientúrát, majd továbbindulok a következő állomásra, még mielőtt felforrósodna a lábunk alatt a talaj. Még soha nem próbálkoztam ilyesmivel, mert ennek megszervezése egy embernek túl sok munkát jelentene, de most, a barátommal és újdonsült partneremmel, Zoe-val, aki segített a könyvelésben és elintézte a telefonok nagy részét is, tudtam, hogy menni fog. És így is lett. Körbeutaztuk az országot, néha csak kettesben, máskor egy lánnyal, vagy kettővel, hárommal, akiket olyan helyeken szedtünk össze, mint Washington, New York, Pennsylvania, Virginia és Boston. És azon a nyáron rengeteg pénzt kerestünk. Bostonban pártolt el tőlem a szerencse. Zoe-val nagyon beindult nekünk, és még azután is maradt húszezer dollár készpénzünk, hogy elmentünk egy komoly bevásárló körútra. A bostoni Newbury Street az egyik kedvenc bevásárló helyem az egész világon, ráadásul van egy súlyos márkáscipő-függőségem is. Zoe viszont, amikor nekem kezdett dolgozni, nemcsak hogy egy olcsó prosti volt, de ráadásul úgy is öltözködött. Szép lassan elkezdtem megtanítani neki, mi a különbség a Prada és a kínai piac között, és persze az ügyfelek is észrevették a különbséget. Egy felső kategóriás hotelben szálltunk meg, Zoe pedig egy másikból dolgozott a közelben. A hét végén viszont azt mondtam Zoe-nak, hogy egyszerűen csak használja a mi szobánkat a találkáira, mivel én úgysem leszek otthon. Azt terveztem, hogy New Yorkba utazom a férfival, akivel akkoriban kezdtem találkozgatni. Skorpió, ahogy a pasi magát hívta, táncos volt – pont az esetem –, és nagyon bejött nekem. Mivel biztos voltam benne, hogy pár nap múlva visszatérek, nem sok ruhát pakoltam. A többi holmimat, beleértve a számítógépemet, a készpénzemet, de még a pisztolyomat is, Zoe-nál hagytam. Péntek este értem New Yorkba, és egy remek estét töltöttem Skorpióval. Szombat reggel későn ébredtem, és felhívtam Zoe lakosztályát, csak hogy bejelentkezzek. Egy férfi vette fel a telefont. – Ki beszél? – kérdeztem, arra számítva, hogy Zoe egy korai klienst fogadott, aki elég pimasz ahhoz, hogy felvegye a telefont. Vagy erről lehetett szó, vagy arról, hogy szórakozni volt előző este a barátaival, és megismerkedett valakivel. – Dan rendőrfelügyelő vagyok a Bostoni Rendőrkapitányságról. És ott ki beszél? – kérdezett vissza azonnal a férfi. Lecsaptam a telefont, és elöntött a pánik.

7 1. FEJEZET

Egy nagyon fiatal madám

Úgy érzem, ideje elárulnom, hogy madám vagyok. Egy felső kategóriás eszkortügynökséget vezetek, amelyik a jobbfajta klientúrának szolgáltat New Jersey kertvárosában. Ami azt illeti, a kisvállalkozások körében nagyon sikeresnek számítok. Az olykor akár tíz lány, aki egyidőben dolgozik nekem, néha heti negyvenezret is hoz a konyhára, zömmel készpénzben. Amikor megkérdeznek, azt szoktam mondani, hogy a szolgáltatóiparban vagy a marketingben dolgozom, és ez végül is elég közel jár az igazsághoz. A Girlfriend Experience, vagyis a Barátnőélmény (röviden BNÉ), ami a cégem egyik neve, nem csak a szexről szól. Hanem az ügyfél elégedettségéről, arról, hogy egy kellemes élményt nyújtsunk klienseink számára. Mi nem az a bumm-bumm-köszönöm-hölgyem típusú szervezet vagyunk. A lányaim úgy bánnak az ügyfelekkel, mintha életük legjobb randiján vennének részt éppen. Videókat és hangulatvilágítást használnak, szép fehérneműt viselnek, megérdeklődik, miről szokott fantáziálgatni a kliens. A munkaszerződésben, amit nálam minden egyes „vendéglátó” megkap, tucatnyi különböző ötletet gyűjtöttem csokorba arról, hogyan tehetik személyesebbé ezeket a találkozásokat. így igaz, nekünk is van munkaszerződésünk, mint az összes többi cégnek, ami már önmagában is azt jelzi, hogy én komolyan veszem, amit csinálok. Az áll benne, mi a lányaim felelőssége (az útiköltségük kifizetése, a pontos érkezés), és mit várok el tőlük (hogy tisztelettel bánjanak az ügyféllel, és takarítsák ki a hotelszobát, mielőtt a következő megérkezik). Van benne továbbá pár tipp és javaslat arra nézve, hogyan tehetik tényleg különlegessé az élményt, kezdve onnan, hogy mit vegyenek fel, egészen odáig, hogyan lehet hangulatos környezetet teremteni, ami az ügyfelek megelégedésére szolgál. Persze mi biztosra menős randevút ígérünk, ami a vendégeknek még vonzóbbá teszi a dolgot. De az igazság az, hogy nálam nem mindig olyan biztos, hogy „biztosra megy” a kliens. Én osztom be a találkozókat, de minden lánynak vétójoga van. Ha olyasvalaki bukkan fel, aki nem jön be a lánynak – rossz érzése támad, vagy fél a pasastól, esetleg az illető túl öreg, túl részeg, vagy akár túl fekete (van egy félvér lányom, aki például csak fehérekkel hajlandó csinálni… mik nem vannak!) –, akkor kérdezősködés nélkül engedek az alkalmazottam akaratának. Az ő életéről, az ő testéről van szó, és jogában áll nemet mondani, ha úgy érzi. Amikor ilyesmi történik, akkor mindent bevetek, hogy kiengeszteljem a visszautasított klienst. Végtére is egy ügyfélközpontú szervezet volnánk. Arra jutottam, hogy ilyenkor az a legjobb megoldás, ha alázatosan állok a dologhoz. Felhívom a fickót, és azt mondom, hogy ne haragudjon, de a lány egy kicsit flúgos, amit nem is nehéz elhinni, mert ebben a szakmában a legtöbb lánynak van valami flúgja. Utána azt mondom, hogy tudnom kellett volna előre, és kárpótlásul a következő alkalmat én állom (esetleg fél áron adom, attól függően, mennyire dühös az illető). Ez mindig működik. Nekem még soha nem mondott nemet senki egy ingyenmenetre. Ebben a szakmában mindenféle lányok előfordulnak – változatos a bőrszínük, a koruk, a társadalmi és vallási hátterük, de még az iskolai végzettségük is. Vannak köztük házasok és hajadonok. Egyeseknek gyerekük is van, másoknak nincs. Páran többször is voltak férjnél, és több apától is van gyerekük. És a motivációjuk is különböző, amiért erre a pályára léptek – a pénz, a drog, a bosszú, a függetlenségük megteremtése, mert szeretik, vagy önmagukat nem szeretik –, de úgy érzem, egy közös pont (vagy néha több is) mindegyiküknél fellelhető, mégpedig az, hogy valami nagyon el van baszva a fejükben.

8 Az egyik lányom például egyszer Manhattanben ragadt, és megpróbált valahogy visszajutni New Jerseybe. A sofőröm éppen a városban járt, és nekem nem volt rá szükségem, úgyhogy felhívtam a lányt, megkérdeztem, nem akar-e vele hazajönni. A lány a telefonban még hálásnak tűnt, de amikor legközelebb beszéltem vele, iszonyú dühös volt rám. – Miért ajánlottad nekem azt a fickót? – sikoltozta. – Rettenetes volt vele csinálni. Életem egyik legrosszabb éjszakája volt! – Hát lefeküdtél vele? – kérdeztem. Teljesen megdöbbentem. A srác csak tizenkilenc éves volt, a sofőröm, egy megbízható alkalmazott, úgyhogy nem is értettem, miért tette a lány. – Persze hogy lefeküdtem. Te mondtad, hogy feküdjek le. – Én csak azt javasoltam, hogy ülj be a kocsijába, azt nem, hogy az ölébe is! – válaszoltam. – Hogy jut ilyesmi eszedbe? – Ja – felelte a lány, immár jóval higgadtabban –, akkor most már értem. Nem fért a fejembe, miért adsz nekem ilyen rossz tanácsot. Azt hittem, haragszol rám. Ki másnak jutna eszébe, mint egy kurvának, hogy bármi mást ajánlok neki, mint hazafuvarozást? A lányok között, akikkel dolgozom, sokkal több a zakkant, mint az átlagos kurvák között, mert én csak profikat veszek fel, ami azt jelenti, hogy nem most kezdték a szakmát – nem újoncok, vagy olyan lányok, akiket csak a kíváncsiság vezérel. Gyakran nem ez az egyetlen elfoglaltságuk – vannak köztük családanyák, diákok, festők… rengeteg olyan nő, aki csak részmunkaidőben dolgozik nekem –, de egyikük sem kezdő az iparban. Ha azok lennének, nem venném fel őket, mert nekem csak olyan lányok kellenek, akik tudják, hogy kell jól szolgáltatni. Ilyen cég, amely minőségi szolgáltatást kínál, még csak nem is létezett a világnak ebben a sarkában, amíg én meg nem jelentem. Amikor New Jersey-be érkeztem, a legmagasabb ár, amit egy lányért megadtak, nagyjából óránként 175 dollár volt. Senki nem kért közel sem annyit, mint most én – általában olyan 300-350 dollárt egy óráért vagy rövidebb időért –, mert egyszerűen nem adták volna meg nekik. Az összes ügynökség képzetlen lányokat alkalmazott, és rossz környéken lévő gyanús motelekbe küldték őket. Amikor ideköltöztem, nem volt nehéz ügyfeleket találnom, különösen abból a rendszeres, megbízható, fizetőképes rétegből, amit megcéloztam. New Jersey pénzes hely, úgyhogy ez soha nem volt gond. Csak arra tudok tippelni, hogy azért nem létezett errefelé ilyesfajta ügynökség korábban, mert senki nem tudta, hogy kell ilyet csinálni (persze most, hogy évek óta sikerrel működünk, már sokan próbálják koppintani a módszerem). Nagyon egyszerű eszközökhöz nyúltam, hogy kiemelkedjek a többiek közül, például profikat alkalmaztam, akik tapasztaltak, és tudják, hogyan kell kényeztetni a férfiakat. Csak háromcsillagos vagy jobb hoteleket használtam, amelyek érdekes módon olcsóbbak, mint a lepusztult motelek, ha interneten foglalok bennük szobát. Ehhez nem kell agysebésznek lenni, de az ügyfélközpontúság, a diszkréció és a megbízhatóság ennek ellenére ritka értéknek számítanak a szakmában, és az ügyfelek sokra tartják az ilyesmit. És boldogan fizetnek érte többet. Ami azt illeti, ha az ember leértékeli a lányokat azzal, hogy kevesebbet kér értük, az a kliens szempontjából elvesz némi izgalmat a dologból (arról nem is beszélve, hogy maguk a lányok, éppen úgy, mint bármilyen más szakmában, nem fognak olyan lelkesen dolgozni éhbérért). A férfiak szeretik úgy érezni, hogy valami különleges dologért fizetnek, és természetes, hogy a legkevésbé sem akarom ettől az élménytől megfosztani őket. Az árképzés mindig gondos mérlegelésen múlik, és persze az se jó, ha túl sokat kér az ember. Közvetlenül a víz túloldalán, New Yorkban rengeteg olyan ügynökség van, amelyiknél 1500 dollár vagy még több a bevett órabér. Alaposan utánanéztem a dolgoknak, és arra jutottam, hogy bármilyen csábító is az ilyesmi mind a lányoknak, mind az ügynökségeknek, egyszerűen hiba lenne ilyen árakat szabni. Nézzünk vele szembe: annak ellenére, amit a férfiak hinni szeretnének (és amit én el szeretnék velük hitetni), végső soron a punci az csak punci. Nekem elhihetik, volt dolgom eléggel. A 300350 dolláros órabérrel a legtöbb alkalmazottam – akik ennek a kétharmadát megkapják, plusz a borravalót, és a pasasok legtöbbje szokott adni borravalót – úgy fogja érezni, hogy megfizetik a munkáját, az ügyfelek pedig úgy, hogy megérte a befektetés. De egy 1500 dollárba kerülő óra

9 után nagyon nagy a csalódás esélye az ügyfél részéről, hacsak nem olyasvalakiről van szó, aki szemrebbenés nélkül dob ki ennyi pénzt. Az ilyenekből pedig egyszerűen nincs annyi, hogy eltartsák a céget. A lebukás veszélye mindig ott van ebben a szakmában. De azért nem annyira kockázatos vállalkozás, mint a legtöbben gondolják, ha ügyes az ember. Ahhoz, hogy bajom legyen belőle, olyasvalakinek kell feljelentenie, aki tanúja volt valamilyen illegális tevékenységnek, például az egyik ügyfél vagy lány. Mivel én soha nem vagyok jelen illegális tevékenységek közben, nagyon nehéz lenne tanút találni ellenem. És mivel mind az ügyfelek, mind a lányok maguk is részt vesznek az illegális tevékenységben, általában nem ég bennük a vágy, hogy a rendőrségre rohanjanak. Ráadásul én a tranzakció mindkét résztvevőjét illetően nagyon gondosan megválogatom, kivel kerülök kapcsolatba. Általában ha egy lány már régebben van az iparban, ha van szakmai hírneve – és manapság minden lány reputációjának, aki koptatta már az aszfaltot, utána lehet nézni bizonyos internetes véleménycserélő oldalakon –, akkor tudni lehet, hogy biztonságos az alkalmazása. Végtére is nincs olyan álruhás rendőr, aki ilyen mélyen belemenne a dolgokba csak azért, hogy lebuktasson valakit. Egyébként is, ismerjük be, a rendőrök tudnak rólunk. Mindenki tisztában van a létezésünkkel. A prostitúció a legősibb iparág a világon, és nem titok, hogy itt van körülöttünk – minden állam minden városában, a világ minden országában. Amikor a rendőrök letartóztatnak egy dolgozó lányt, általában csak aláíratják vele a jelentést, kicsit bent tartják, majd elengedik. Drágább annál az idejük, mint hogy azzal foglalkozzanak, ki kefél kivel. Amíg egy cég vigyáz arra, hogy ne kerüljön reflektorfénybe – és én a reflektorfény elkerülésének a mestere vagyok –, többnyire békén hagynak minket, hacsak a hatóság nem akar éppen példát statuálni. Ilyesmi időnként előfordul… amikor meg akarják mutatni, milyen keményen szembeszállnak a bűnözéssel, mennyit dolgoznak azon, hogy megtisztítsák az utcákat, megvédjék a jövő nemzedékét, satöbbi. Velem ez New Yorkban, ahol egy bordélyt vezettem, többször is előfordult, ezért is költöztem ki a városból. Akkoriban lett Giuliani a polgármester, aki a kampánya során azt ígérte, megtisztítja New Yorkot. Amikor megválasztották, a rendőrkapitányságok komoly hangsúlyt kezdtek fektetni a prostitúciógyanús ügyletek felderítésére a városban. Természetesen hosszú távon ez csak tüneti kezelésnek bizonyult. A rendőrök rendszeresen razziáztak az olyan nyitott és könnyen megtalálható bordélyokban, mint az enyém, amivel bezárásra kényszerítettek minket. Az iparág egy időre pangásnak indult, majd újult erővel tért magához, csak más formában – nem az utcasarkokon, hanem az interneten. Giuliani csak a föld alá kényszerítésben aratott sikert, hogy az adófizetők úgy tehessenek, mintha ilyesmi nem is létezne (úgy hallottam, a hajléktalanokkal ugyanezt tette). Én az iparnak azt a formáját már nem űzöm. Nincs már olyan telephelyem, ahol a zsaruk kedvük szerint razziázhatnának. Mobilis vagyok, vagyis nehezebb megtalálni, továbbá sokkal óvatosabb és diszkrétebb. Én, és még egy csomóan ebben a szakmában, igazából jobban jártunk azzal, hogy a föld alá kényszerültünk. Ettől csak okosabbak lettünk. Most már több pénzt keresek, és nagyobb biztonságban is érzem magam. De akkor is tudom, hogy soha nem leszek teljesen biztonságban. Amikor az a zsaru vette fel Zoe telefonját, fogalmam sem volt, mekkora veszélyben vagyok, de nem kockáztathattam. Bezártam a bizniszt. Levettem a weboldalamat és a netes hirdetéseimet, amit csak extrém helyzetekben tennék meg, mert így nem találnak meg az ügyfelek. Úgy gondoltam, a rendőrség esetleg megtalálhat a telefonom SIM kártyája alapján, úgyhogy kidobtam, ami azzal járt, hogy elveszítettem az összes telefonszámom. Hála az égnek jó a memóriám, különösen, ha a klientúrámról van szó. Ezt követően a maradék holmimat csomagmegőrzőbe tettem, hogy ne legyen sok csomagom, és ne tudjanak felhasználni ellenem semmit, ha arra kerülne a sor. A két legfontosabb eszközöm – a telefonom, ami a csomagmegőrzőbe került, és a számítógépem, amiről azt feltételeztem, hogy lefoglalták – nélkül nem tudok dolgozni. A cégem lényege, hogy az identitásom mindig védve legyen, úgyhogy szinte semmit nem csinálok

10 személyesen. A klienseim, de még a legtöbb lányom számára is csak egy hang vagyok a telefonban, vagy egy üzenet a rögzítőjükön. Álnevet használok, és szinte soha nem mutogatom az arcom. Amikor személyesen kell megtenni valamit, például pénzt átvenni, azzal valamelyik asszisztensemet bízom meg, ami még jobban megnehezíti, hogy a rendőrök bármit rám varrjanak. Ha nem tudok dolgozni, akkor nem lesz bevételem. Nem akartam a széfemhez menni, mert attól tartottam, vár ott rám valaki. Nevezzenek üldözési mániásnak, de soha nem lehet tudni az ilyesmit. Úgyhogy abból kellett kihúznom, ami nálam volt. Találtam New Jersey-ben egy csendes hotelszobát, és ott meghúztam magam, kettesben a kutyámmal, Maxszel. Nem jártam ki, és nem beszéltem egy lélekkel sem. Általában ilyenkor szoktam úgy dönteni, hogy újrakezdem az életem. Ha bármelyik közepes vagy nagyvárosban találom magam, pár napon belül önfenntartóvá válok. Pár héten belül úton leszek afelé, hogy egy jól jövedelmező cégem legyen. De ezúttal, bár fennállt a kockázat, hogy elkapnak, nem léptem meg a városból. Nem tudom, miért döntöttem úgy, hogy most másképp csinálom. Ez mindennel szembement, amit valaha is tanultam a szakmában. Kitartottam, kerestem egy rejtekhelyet, és vártam, hogy kiderüljön, mi van.

11 2. FEJEZET

Mit lehet venni százezer dollárért

Nem véletlen, hogy olyan jó vagyok az újrakezdésben. Rengeteget gyakorolhattam, egészen kicsi korom óta, amikor még semmi beleszólásom nem volt a dologba. A legkorábbi emlékem Koreából származik, ahol a világra jöttem a hetvenes évek közepén. A nagymamám egy baseballütővel vert. Legalábbis azt hiszem, a nagymamám volt az. Olyan fiatal voltam, amikor utoljára láttam, hogy nem tudom biztosan, ki lehetett. A nagymamámmal és a nővéremmel – vagy legalábbis valakivel, akit „unní”-nak hívtam, ami koreaiul nővért jelent – egy hot dogot árusító étterem hátsó részében laktunk. Hármunknak csak egy szobánk volt, úgyhogy biztosan szegények lehettünk. A nagymamám szenilis volt, ezért nem igazán tudta gondomat viselni. Nem nagyon emlékszem más olyan alkalomra, amikor törődött volna velem, csak amikor vert, vagy megmondta, mit csináljak. A nővérem nevelgetett, amikor volt rá ideje. Általában vagy takarított, vagy az étteremben dolgozott, vagy a nagymamát gondozta. Emlékszem, hogy néha unalmamban kisétáltam az étteremből, és az utcákon kóboroltam egyedül, ki tudja, mennyi ideig. A többi akkori emlékem még mindig élénken él bennem. Emlékszem, hogy napi egy tányér levest ettem, és takarítottam, mindig csak takarítottam. A mai napig tisztaságmániás vagyok, és szerintem ezért. Különösen jól emlékszem az egyik visszatérő gyermekkori rémálmomra, mert még mindig előfordul néha. Egy átlagosnak tűnő férfival beszélgetek benne, aki hirtelen csinál egy szaltót, és vad vámpírfarkassá változik. Amikor erről álmodom, sikoltozva ébredek, verejték borít, és reszketek a félelemtől. Végül egy árvaházban kötöttem ki. Nem tudom, hogy azért vettek-e el a nagymamámtól, mert túlságosan beteg és öreg volt, vagy ő adott örökbe, esetleg adott el pénzért. Az árvaházban mesélték el nekem, hogy mi történt az igazi szüleimmel. Azt mondták, az anyám belehalt a szülésbe, az apám pedig a hadseregben szolgált, mindig utazott, ezért nem lakhattam vele. Ezt mesélték nekem, de bizonyítékot nem mutattak. Sok évvel később egy koreai nő mellé kerültem a vonaton, és beszélgetni kezdtünk. Mint kiderült, korábban egy koreai árvaházban dolgozott, úgyhogy tudta, hogy mennek ott a dolgok. A gyerekkoromban nem létezett még hivatalos örökbeadási eljárás az országban, úgyhogy minden kéz alatt ment. A koreaiak nem tartották elfogadhatónak, hogy valaki örökbe adja a gyerekét, úgyhogy sok esetben mindenféle történeteket találtak ki. Azért egyetlen anyát sem lehet hibáztatni, ha meghal, és ezért marad magára a gyereke, úgyhogy ez népszerű alibi volt. Persze sokan tényleg belehalnak a szülésbe, szóval soha nem fogom megtudni, elhihetem-e a szüleim történetét. Arra is emlékszem, hogy repülőn ülök egy vagy két másik koreai gyerekkel. Ők is biztosan árvák voltak. Amerikába vittek minket, bár akkor és ott fogalmam nem volt, mi történik velem. Nem emlékszem, hogy ijedt lettem volna, csak nem értettem a dolgot, és nem találtam a helyem. Amikor leszálltunk, az új családom várt a repülőtér kijáratánál – anya, apa, és az új nővérem, Michelle, aki a szüleim vér szerinti gyereke volt. Ekkor kaptam meg Teddyt, életem első játék mackóját, aki olyan sokat jelent nekem, hogy máig megtartottam. Azelőtt emlékeim szerint soha nem kaptam semmit, úgyhogy nagyon izgalmasnak találtam a játékokat. Hatéves voltam, és az új otthonom egy nagyon nívós környéken helyezkedett el, egy connecticuti kertvárosban. Hatalmas házban laktunk egy almáskert mellett, egy tó közelében. A birtokunkon volt egy kiadó ház is, ahol egy nagyon kedves pár lakott a kisbabájukkal. A pár férfitagja volt a kertészünk, és ő tartotta karban a területet, ami magában foglalt egy rendezett

12 előkertet, a hatalmas udvart fákkal, a hintát, a homokozót és a kiadó ház mögött az almaültetvényt, amelynek mintha sehol sem akart volna vége szakadni. Annál festőibb hely nem is létezik. Arra nem emlékszem, amikor hazaértünk az új otthonomba, de a vacsorára, amit pár nappal később adtunk a megérkezésem tiszteletére, igen. Mindenki olyan nagy és fehér bőrű volt. Az ebédlőben ülve azon gondolkoztam, vajon lesz-e elég étel mindenkinek, vagy meg kell ennünk a kutyánkat is, aki egy nagy, szőrös állat volt, rövid lábakkal. Vicces, mi marad meg az emberben. A vendégek mindig odajöttek hozzám, ölelgettek és puszilgattak. Azt hiszem, családtagok lehettek; páran talán szomszédok. Nagyon vendégszerető környék volt. Az utca túloldalán Addamsék éltek. Annyira szerettem őket, hogy az apukát az új babaházamban Mr. Addams után neveztem el. Volt egy medence a kertjükben, és remek medencés bulikat rendeztek. Mivel korábban nem igazán voltak barátaim, rengeteg időt töltöttem náluk a két gyerekükkel, akik nagyjából velem egykorúak voltak. Egészen addig, amíg egy szép napon doktorosat nem játszottunk, és az egyikük meg nem vágta a mellbimbómat egy műanyag késsel, amivel „operációt” hajtott végre rajtam. Ez volt az utolsó alkalom, amire emlékszem, hogy náluk lettem volna, bár a sebhelyről, amit egy igazi orvos varrt össze, még mindig eszembe szoktak jutni. Emlékszem, hogy az anyám időnként pletykált az Addams családról. Mr. Addamsnek szerinte viszonya volt a titkárnőjével. Később elvált a feleségétől, és egy olyan államba költözött, ami nem kényszerítette ki a gyermektartás fizetését, legalábbis a szomszédok ezt beszélték. Egy kicsit távolabb az utcában Millerék laktak. A férj menő autókkal kereskedett az egész keleti parton. Emlékszem, hogy a házukat nagyon ijesztőnek találtam, de talán csak azért, mert az volt az első ház, ahol bébiszitterkedtem, és valaki mesélt nekem egy történetet egy bébiszitterről, akit telefonon megfenyegetnek, és amikor a rendőrségnek sikerül lokalizálnia a hívást, azt mondják neki, hogy a házból jön. Ebbe a történetbe a mai napig beleborzongok. Lent a tó mellett, ahova korcsolyázni szoktunk járni telente, felhúztak három házat. Az út végén lévő egy hatalmas, modern családi ház volt, ott laktak Yiék, egy koreai család, az egyetlen a környéken. Mrs. Yi rengeteget segített anyámnak, amikor megérkeztem, mert én csak koreaiul beszéltem, és az új családom nem tudott másképp kommunikálni velem. Rémálmaim voltak, amiktől álmomban sírtam és kiabáltam. Az anyám annyira aggódott, hogy éjszaka felvette magnóra, miket mondok. Mrs. Yi meghallgatta, és lefordította a szalagokat. Mindig ugyanaz volt, a szörnyeteg, a vámpírfarkas miatt kiabáltam. Évekkel később újra meghallgattam a kazettákat, és még akkor is megijesztettek. Az amerikai családokra jellemző módon a szüleim pár évvel később elváltak. Kilencéves voltam. Szerintem az örökbefogadásom egy hamvába holt kísérlet volt a szüleim részéről arra, hogy megmentsék a házasságukat. Persze nem sikerült, és az apám nemsokára már a harmadik házasságánál tartott (az anyám előtt egy brazil nő volt a felesége), egy nála tizenöt évvel fiatalabb lánnyal. A szüleim eladták a házat és az almáskertet, majd először a város két végébe költöztek, utána meg két különböző országba (az apám végül Európában állapodott meg a családjával). Michelle, akihez soha nem kerültem túl közel, apámmal ment. Én az anyámmal maradtam. És ezzel a mi nem is olyan boldog családunk középen kettészakadt; mindent elölről kellett kezdenünk. Pár évvel később, amikor látogatóban jártam apámnál – aki addigra kreált magának egy tökéletes kis életet a tökéletes, fiatal feleségével és a tökéletes, új lányukkal –, elmesélte nekem, milyen csalódást okoztam mindnyájuknak. Amikor úgy döntöttek, örökbe fogadnak egy koreai gyereket, egy kisbabát ígértek nekik. És akkor megjelentem én, aki már jártam, beszéltem és sírtam álmomban. Miután anyával szétmentek, még több gondot okoztam nekik. Amikor ezt elmondta, már megszöktem otthonról párszor, és anya egyszerűen nem bírt velem, ami apának sokba került, mert ő tartott el minket. „Már kifizettem érted százezer dollárt, és még mindig fizetek”, mondta nekem.

13 Csak később tudtam meg, hogy ez mit jelent. Százezer dollárjába került, hogy örökbe fogadjon, és elhozasson Koreából. Ő már az elején szkeptikus volt a dologgal kapcsolatban, de az anyám eltökélte magát. Van egy olyan érzésem, hogy úgy gondolta, jobb helye is lenne annak a pénznek, például elmehetne egy hosszú vakációra Afrikába, amit a harmadik feleségével meg is tettek a továbbtanulásomra félretett pénzből, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem megyek egyetemre. Ezek után nem igazán beszéltem az apámmal. Ő amúgy sem az a fajta ember, akit apámnak választanék, ha lenne beleszólásom az ilyesmibe. Gazdag, de nem olyan, mint azok a gazdagok, akiket azóta megismertem. Neki a családja révén van pénze, nem azért, mert megkereste. Soha nem dolgozott életében, annak ellenére, hogy nagyon jó egyetemre járt, és minden lehetőség nyitva állt előtte. Ehelyett abból az éves keretből él, amit a szülei biztosítanak neki. Hogy lehet az ilyen embert tisztelni, aki soha nem tett magáért semmit? Csak azt tudtam, hogy olyanná nem akarok válni, mint ő. A házban volt egy irodája, ami a viccek kiapadhatatlan forrása lett, amikor rájöttem, hogy mire is szolgál igazán. Számára az nem az a hely volt, ahol dolgozott volna, hanem egy búvóhely, ahova befészkelheti magát az újságjaival, tőzsdézni, vagy egyszerűen csak azért, hogy elrejtőzzön a családja elől, amikor olyan kedve volt. Senki nem háborgathatta, amikor az irodájában volt, és ha valaki mégis megtette, annak meglett a böjtje. Tekintve, hogy soha nem tartottam túl sokra az apámat, nem mondhatnám, hogy hiányzik. Nem az én hibám, hogy ennyi pénzt költött rám, majd átvágták. Ha valaki ellopja az ember pénzét, arról csak az tehet, aki hagyja ezt. Ezt megtanultam. A csalódottsága meg csak rá tartozik. Amikor elmesélte az örökbefogadásom történetét, csak arra tudtam gondolni, hogy legalább nem adtak olcsón. Sőt azt kívánom, bár még többet kellett volna fizetniük értem.

14 3. FEJEZET

Szökevény

Amikor először megszöktem otthonról, tizenhárom éves voltam. Akkor már egy ideje kettesben éltünk anyával. Nem sokkal a válás után bejött a szobámba egy szép reggelen, és azt mondta, itt az újrakezdés ideje. Hamarosan eljöttünk Connecticutból, és beköltöztünk egy nagyon aranyos kis házba egy folyó mellett, egy Maine állambeli kisvárosban, az óceánparton. A ház nem volt olyan nagy, mint a connecticuti, de azért volt egy szép darab birtokunk, és rengeteg gazdag szomszédunk, úgyhogy nem kellett minket sajnálni. Connecticut is elég rossz volt, de Maine-ben én voltam az egyetlen ázsiai gyerek az iskolában. Járt oda egy fekete fiú is, pár évvel idősebb nálam, de ennyi. Mindenki más fehér volt, ameddig csak a szem ellátott. Amikor először mentem iskolába, egy csapat gyerek kigúnyolt amiatt, mert másképp néztem ki. Hamar nyilvánvaló lett, hogy a fekete srác és én vagy az iskola legnépszerűbb diákjai leszünk, vagy a legnépszerűtlenebbek. Beilleszkedni nem tudtunk, úgyhogy nem volt más lehetőségünk, csak ez a kettő. Szerencsére sikerült pár barátot szereznem, és a jegyeim is jók voltak. Hatodikban a két legjobb barátnőmmel mindhárman ugyanabba a srácba zúgtunk bele, Johnba, aki az iskola szépfiúja volt. Abban az évben engem hívott meg az iskolabálra, amitől azonnal sokkal népszerűbb lettem. Persze amint ez bekövetkezett, már nem volt rá szükségem (John igazából elég unalmas volt, úgyhogy egy hónappal később kidobtam). Szerintem én genetikusan rettegek az unalomtól. Ösztönösen tudtam, hogy a kisvárosi életet nem nekem találták ki. Már nagyon fiatalon vonzottak a kalandok. Az egyik legkorábbi példaképem Al Capone volt. Anyának az elejétől fogva nehezére esett megszoknia az egyedüllétet. Láttam rajta, hogy nem bírja a magányt, én pedig nem voltam egy könnyű gyerek. Anyám mindig is elég ezoterikus alkat volt, de akkor még jobban elkezdett belemenni az olyasmibe, mint a kézrátétel, meg a kapcsolat a belső gyermekkel. Megpróbált engem is belevonni ezekbe. Azt akarta, meséljek a koreai emlékeimről, és az álmaimról. Volt egy pont, ahol még az „unní”-mat is megpróbálta felkutatni, a nővéremet, aki Koreában a gondomat viselte, de nem találtuk meg. Ez az egész „békéljünk meg a múltunkkal” dolog amúgy sem nekem való. Szerintem igazából anya csak az életével akart megbékélni, de nem ment neki. Egyre depressziósabb lett. Egy szép napon elém állt, és azt mondta, bejelentkezik egy magánpszichiátriára, én meg addig a szomszéd nőnél fogok lakni, akit alig ismertem. Nem a szomszéd hibája volt, ő valószínűleg csak jót akart, de már az elejétől nem jöttünk ki egymással. Én utáltam, hogy vele kell laknom, és amikor csak tudtam, balhéztam. Elkezdtem lógni az iskolából, eleinte csak egy vagy két órát, majd egész napokat. Egyszer el akartam menni egy Def Leppard-koncertre, és a nő nem engedett el, de mégis elmentem. A koncert után hazamentem hozzá. Nagyon dühös volt rám, de mivel ő nem az anyám volt, nem igazán érdekelt a dolog. Rájöttem, hogy senki nem akadályozhat meg abban, amit tenni akarok, legalábbis hosszú távon. Néha, amikor kiszöktem, elkaptak, de máskor nem. Megtanultam, hogy ha eléggé erőltetem, akkor az lesz, amit én akarok. Egy szép napon megint anélkül távoztam a szomszédunktól, hogy szóltam volna, és elutaztam egy barátnőmhöz és a nagymamájához Old Orchard Beachre, ami egy óceánparti város volt, elég messze onnan, ahol laktunk. Ezúttal nem is mentem vissza jó darabig.

15 Old Orchard Beach egy giccses, kissé elhanyagolt nyaralóváros, ami Atlantic Cityre hasonlít, csak sokkal kisebb és álmosabb. A főutca egyik boltjában megismerkedtem egy argentin fiúval, aki ott vállalt nyári munkát, és első pillantásra beleszerettem. Minden időmet vele akartam tölteni, úgyhogy ejtettem a barátnőmet és a nagymamáját, és összeköltöztem vele. Amikor szólt, hogy elutazik, megpróbáltam rábeszélni, hogy vigyen magával, de nemet mondott, valószínűleg azért, mert ragaszkodtam a szüzességemhez. Beismerem, akkoriban megőrültem a fiúkért, de a szüleim keményen belém neveltek bizonyos értékeket (mármint mielőtt szétesett volna a családunk). Akkor még jó kislánynak tartottam magam, úgyhogy maradtam a csókolózásnál és a kézen fogva sétálásnál. A fejemben a szökés nem számított rosszaságnak, mert anyám olyasvalakire hagyott, akivel kölcsönösen ki nem állhattuk egymást, úgyhogy úgy gondoltam, nem volt más választásom. Miután a fiúm elutazott, nem volt kedvem sem a barátnőmékhez visszamenni, sem a szomszédunkhoz. Mivel nem volt hová mennem, a strandon aludtam a többi szökött gyerekkel egyetemben. Lehet, hogy még alig voltam gimis korú (már ha jártam volna iskolába; legmagasabb végzettségem mostanáig a nyolc általános), de hamar megtanultam, hogyan gondoskodhatom magamról. Kiderült, hogy elhagyott házakban is megszállhatok, vagy a YWCA-ben (Fiatal Nők Keresztény Szervezete). Itt megismerkedtem pár kamasszal, akik városról városra követték a Grateful Deadet. A Dead akkoriban nagyon népszerű volt, különösen arrafelé, amerre én éltem, és különösen azoknak a gyerekeknek a körében, akik megszöknek otthonról, hogy koncertekre mehessenek, és a YWCA-ben aludtak. Én nem igazán szerettem a zenéjüket, de hamar felfedeztem, hogy a Deadheadeknél mindig van LSD. Az is kiderült, hogy úgy is eltarthatom magam, ha nagy tételben vásárolok tőlük, majd eladom a strandon. Először csak saját részre vásároltam LSD-t, egy-egy tablettát, amikor repülni akartam, és volt is rá pénzem, de utána az egyik Deadhead elmondta, hogy százas csomagot is kaphatok nyolcvan dollárért. Vagyis egy tabletta így csak nyolcvan centbe került, míg egyesével öt dollárért árusították őket. Te szent szar, ebből akár pénzt is csinálhatok! Ha össze tudnék gyűjteni annyit, hogy egy egész levéllel vegyek, akkor abból eladhatnék a barátaimnak, összespórolhatnék némi készpénzt, és még saját használatra is maradna. Szerintem én születésemtől fogva remek üzleti érzékkel voltam megáldva. Rengeteget tanultam különböző szélhámosoktól, striciktől és drogkereskedőktől – az én világom üzletembereitől – életem során, de úgy gondolom, hogy azért tudtam tanulni tőlük, mert van hozzá érzékem (végtére is leginkább úgy tanultam, hogy figyeltem őket, mivel egyiknek sem volt különösebb tanári vénája). A fejembe vettem, hogy így vagy úgy, de szerzek nyolcvan dollárt, majd belém csapott a gondolat: először hamis cuccot fogok árusítani, hogy legyen pénzem. Szereztem pár bélyeglapot, kölcsönkértem egy pizzavágót az egyik barátomtól, és készítettem egy LSD-levélnek kinéző valamit. Majd olyan kölyköknek adtam el, akik amúgy is be voltak már lőve, úgyhogy nem tűnt fel nekik a különbség. Csont nélkül ment. Nem kerestem sokat az LSD-vel, de akkoriban nem is volt szükségem sokra. Csak ételre és zsebpénzre. Az Old Orchard Beach-i korszakom olyan volt, mint egy nagy, hosszú buli. Nem olyan, mint amikor valami ijesztő helyre szökik az ember (mint ahogy pár év múlva New Yorkba keveredtem). Mindig találtam barátokat, akikkel lóghattam valahol – rock’n’roll srácokat, vagy más szökevényeket. Elhagyott épületekben találkozgattunk, vagy csak legyűltünk a strandra. Persze ez nem tarthatott örökké. Nyáron remek hely volt, de amint elkezdett hűlni az idő, vége szakadt a bulinak. Amikor végül megpróbáltam visszaköltözni a szomszédunkhoz, irdatlan dühbe gurult. Kizárt az otthonából, és megmondta anyámnak, hogy nem maradhatok vele. Anyám, aki még mindig a pszichiátrián töltötte a napjait, teljesen kiborult. Mivel senki más nem volt, aki gondoskodhatott volna rólam, és valószínűleg senki nem is bírt volna velem, engem is felvetetett a kórházba; ott problémás tinédzsereket is kezeltek. Az ottani pszichológusok szerfüggőséggel diagnosztizáltak, és kaptam egy szobát, amit egy másik problémás gyerekkel osztottam meg.

16 Bár hivatalosan elmegyógyintézet volt, sokkal inkább hasonlított egy sportklubra vagy wellnessközpontra. Hatalmas, erdős park vette körül, és minden szobából csodálatos kilátás nyílt a fákra, a fűre és a hegyekre. Remekül főztek, és mindenféle dolgokat lehetett csinálni, például úszni, társasjátékozni, vagy egyszerűen csak lófrálni a többi kamasszal. Azt leszámítva, hogy azért mégiscsak egy kórházban voltunk, ez volt életem legnormálisabb időszaka, miután szétmentek a szüleim. Viszont nagyjából napi hatszáz dollárba került, és apám állta a cechet, ami természetesen megduplázódott, amikor én is odakerültem. A szobám szép volt, és a személyzet nagy része vagány, jó fej, frissen végzett huszonévesekből állt. Mindig elvittek minket kirándulni a tengerpartra vagy a hegyekbe. Én örültem, hogy visszakerültem az anyámhoz, úgyhogy bár rosszul állt nála a szénám, elégedetten nyugtáztam a dolgok alakulását. Imádtam ott lenni, és bármeddig ott bírtam volna maradni, de legalábbis addig, amíg az anyám készen nem áll rá, hogy elbocsássák. Ha hagyták volna. Az ottlétem alatt egy pszichiáter kezelt, és igazából ez is tetszett. Stanley-nek hívták, és fel-alá járkált, miközben beszélgetett velem. Mindenféle tikkje volt idegi alapon, például a hosszú bajuszát rángatta. Tetszett, hogy ő sem tökéletes, és nem is próbálja leplezni a tikkjeit. Stanleyben semmi megjátszás nem volt. Emlékszem, az volt a véleményem, hogy nagyszerű apa lenne belőle. Volt ott egy másik pszichiáter is, egy nő, aki úgy öltözködött, mint a tanítónő az A farm, ahol élünkben. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Stanley bele van zúgva. A többi gyerekkel állandóan ugrattuk emiatt, és mindig belevörösödött. Lehet, hogy az anyám és a többi ember a kórházban nem így emlékeznek erre, de amíg ott voltam, a lehető legjobban igyekeztem viselkedni, mert maradni szerettem volna. Stanley jó hallgatóság volt, és remekül kijöttem a többi kamasszal. Az anyám közelében lehettem. De valahogy a legjobb szándékaim ellenére is kezdtek elromlani a dolgok. Egy szép napon az anyám talált a szobámban egy doboz cigarettát. Akkoriban még mindig csak tizennégy éves voltam, úgyhogy a dohányzás komoly bűnnek számított nála. – Nem az enyém, anya. A barátnőmé – mondtam neki, és ez is volt az igazság, de nem hitt nekem. Kényszerített, hogy az egész dobozzal elszívjam, ott, előtte. Akkor dohányoztam életemben először, és a mai napig sem hagytam abba. Igazából nem hibáztathatom anyámat azért, ahogy az életem végül alakult, de a dohányzásom egyértelműen az ő lelkén szárad. Ez volt az első dolog a rovásomon. A második az, amikor felvittem a szobámba egy doboz sört. Az tényleg az enyém volt, de nem állt szándékomban meginni, legalábbis nem az egészet. A hajamat akartam megmosni vele. Egy magazinban olvastam, hogy jót tesz, ha az ember havonta egyszer sörrel mos hajat. A barátnőmmel párat kortyoltunk belőle, majd kipróbáltuk a hajunkon. Láthatóan működött; a hajunk teljesen tiszta lett. Utána az ágyam alá dobtam az üres dobozt, ahol az anyám később megtalálta, és szembesített vele. Megint csak igazat mondtam neki a történtekről. Lehet, hogy csináltam pár csúnya dolgot, de alapvetően őszinte kölyök voltam. Csak nem az a fajta, akinek az emberek hinni tudnak. Még csak pár hónapja voltam a kórházban, és anyám máris azt hitte rólam, hogy dohányzom és iszom. Nem állt túl jól a szénám. Valószínűleg megúsztam volna ezt a két dolgot – végtére is rengeteg kamasz kipróbálja a dohányzást és megkóstolja a sört –, de az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor a személyzet egyik tagjának tetszeni kezdtem. Ő is azok közé tartozott, akik kirándulásokra vittek minket, és a kezemet szorongatta, amikor mászkáltunk, annak ellenére, hogy már tinédzser voltam, akire nem kell vigyázni, miközben átkel az úttesten. A szobámba is bejárt lefekvés előtt jóéjtpuszit adni. Nekem bejött, hogy valaki odafigyel rám, én nem igazán gondoltam úgy, hogy valami rosszat csinálnánk, de amikor az anyám és a többi alkalmazott rájött, mi folyik ott, az volt az utolsó dobásom. Elbocsátottak: „szexuális kapcsolatra” hivatkozva, már ha ezt annak lehetett nevezni. Az anyám egyáltalán nem állt ki értem. Egyetértett azzal, hogy a legjobb, ha elmegyek, gyorsan és csendben. Nem csak nekem kellett távoznom. A terapeutát is kirúgták, aki a kezemet fogdosta, és azt mondták neki, soha többé nem kap állást az egészségügyben. Egyértelműen állíthatom, hogy nekem ez nem érte meg, de tényleg nem számítottam arra, hogy ez lehet a vége. Valószínűleg

17 neki sem érte meg (csak annyit hagytam, hogy a kezemet fogja, és esténként betakargasson), de ő biztosan tudta, mekkora bajba kerülhet. Azóta sem értem, hogyan kockáztatott ennyit, ilyen kevésért cserébe. Soha nem értettem, miért áldoznak fel a férfiak annyi mindent egy kis törődésért. Akkoriban ezt még nem tudtam, de ezek után nem sokat láttam az anyámat, és soha nem éltem vele többet együtt. Ő még elég sokáig a kórházban maradt, ahol depresszióval kezelték, miután én elmentem. Egyszer-egyszer meglátogatott ott, ahol éppen voltam, de soha többé nem alakult ki közöttünk komoly kapcsolat. Gyakran „robotanyának” hívtam, mert annyira komolyan vette, hogy „a szabályokat be kell tartani”. Hogy kinek a szabályait, azt nem tudom pontosan – valószínűleg a társadalmi elvárásokról volt szó –, de az érződött, hogy nem felelek meg a jó magaviselettel kapcsolatos követelményeinek. A kórház után egy társas otthonban kötöttem ki Maine északi részén, gyakorlatilag a vadonban. Az közel sem volt olyan jó hely, mint a kórház, de ott megismerkedtem egy fiúval, aki megtetszett nekem. Dominiknak hívták. Szinte amint megérkeztem, járni kezdtünk, bár akkor még egyáltalán nem ismertük egymást olyan jól. Szórakoztató fiú volt, mindenki kedvelte, és jókat lehetett vele beszélgetni, ami elviselhetővé tette az otthont egy időre. Míg meg nem szökött egy nagydarab, Don nevű sráccal. Gyorsan elterjedt a híre, hogy Dom és Don leléptek. És még gyorsabban értesültünk arról, hogy a rendőrök elkapták őket. Kiderült, hogy Dominik meghalt, amikor még a szökésük alatt leesett egy épülő házról. Miután Dominik eltűnt, nem bírtam tovább. Szomorú voltam, hogy elveszítettem, de még rosszabb volt, hogy a házban mindenki annyira kiborult miatta. Túl depresszív volt minden ahhoz, hogy ott maradjak. Úgy döntöttem, hogy ha Dominik meg tudta tenni, akkor én is képes leszek rá, és megszöktem. De nem sokáig tartott a szabadságom. Letartóztattak cigarettalopásért, és egy másik ifjúsági otthonban kötöttem ki, de ez már állami intézmény volt. Az bizonyult életem legrosszabb helyének, de most már jó szívvel emlékezem rá, mert ott lettünk legjobb barátnők Natashával, aki végül keretet adott a gyerekkorom maradékának. Még mindig emlékszem arra, amikor először megláttam Natashát. Történetesen még abban az otthonban találkoztunk, ahol Dominik és én laktunk. Az öccse is ott volt, és egy délután eljött meglátogatni. Amint besétált, az összes fiú abbahagyta, amit csinált, és leesett állal bámulták. A lányok is. Egyszerűen annyira gyönyörű volt, hogy nem lehetett nem észrevenni. Hosszú, szőke haja, formás teste akár egy Barbie babáé. Idősebbnek tűnt mindnyájunknál, bár csak egy évvel volt öregebb nálam. Egyetlen szúrós pillantással le tudta lombozni az embert, és ezzel tisztában is volt. Áradt belőle a hatalom és a bűbáj. Széles mosolyt vetett rám, amikor rajtakapott, hogy őt nézem, és egyszerűen muszáj volt megkedvelnem. Aznap nem beszéltem vele, de nemsokára lehetőségem nyílt rá. Amikor megérkeztem az állami nevelőotthonba, ő már ott élt. Lehet, hogy Maine nagy állam, de olyan kevesen lakják, hogy akár az utcán jártam, akár az állami intézményekben, mindenütt ismerős arcokkal találkoztam. Maine-ben egyszerűen nincs túl sok „problémás gyerek”, és ennek köszönhetően kevés létesítményben köthettünk ki. így alakítottuk ki a magunk sajátos, diszfunkcionális családját. – Te biztosan ismered az öcsémet! – mondta Natasha, amikor kiderült számára, honnan jöttem. Azonnal otthonossá tette számomra a helyet, és ezt követően teljesen ráakaszkodtam. Ez őt láthatóan nem is zavarta. Szerintem ő is első pillantásra megkedvelt, valószínűleg azért, mert kevesebbet nyaggattam, mint a többiek. A szépségén túl, sokkal bölcsebb és a világ dolgaiban is jártasabb volt, mint mi, többiek, úgyhogy a kölykök állandóan tanácsokat kértek tőle erről-arról, kérdezgették, hogy ezt vagy azt szereti-e, hogy tetszik-e neki az adott illető/együttes/ruha. És a véleménye megfellebbezhetetlen volt – bármit is gondolt, az menőnek számított. Mindig tudta, mit mondjon az embereknek, és túl kedves volt ahhoz, hogy rájuk szóljon, hogy hagyják már békén. Mindenki felnézett rá, engem is beleértve, de én adtam elő a leglazábban. A nevelőotthonban minden gyereknek dolgoznia kellett, úgyhogy Natashával a konyhában vállaltunk munkát. A mi dolgunk volt, hogy vacsora után leszedjünk és elmosogassunk. A hely leginkább egy nyári táborra hasonlított. Hét vagy nyolc egymáshoz közeli faházban laktunk – a

18 fiúk az egyik oldalon, a lányok a másikon – egy erdővel körülvett tisztáson. Minden este egy nagy, műanyag vödörrel jártunk faházról faházra, hogy összegyűjtsük a maradékokat, és visszavigyük a konyhába kidobni. Annyi szabály volt azon a helyen, és olyan kevés tennivaló, hogy ez lett unalmas napjaink egyik fénypontja. Az egyik este, amikor éppen a szokásos körünket tettük meg a faházak között, Natasha rám nézett, és minden különösebb ok nélkül annyit mondott: – Derítsük ki, eljutunk-e az erdőig. Én egy pillanatra megtorpantam, majd egyetértőn elmosolyodtam. Unatkoztunk, és ez legalább némi szórakozást ígért. Ledobtuk a vödreinket, és elrohantunk, amilyen gyorsan csak tudtunk, a fák felé, még mielőtt elkaphatott volna minket valaki. Én nem hittem volna, hogy messzire eljutunk, pedig nagy meglepetésemre mégis. Miután bevettük magunkat az erdőbe, nem álltunk meg. Csak szaladtunk és szaladtunk, amíg teljesen ki nem fulladtunk. Egy olyan részen álltunk meg, ahol volt pár ház. Addigra elég messze eltávolodtunk a központtól. Amikor végre megálltunk, egyikünk sem tudta, most mi legyen. Azzal tisztában voltunk, hogy a központ ránk uszítja a rendőröket, amint rájönnek, hogy eltűntünk, úgyhogy nem igazán próbáltunk kimerészkedni az erdőből. A rendőrök az utakat szokták ellenőrizni, szóval nem akartunk utak közelébe kerülni. A házak közelébe sem, amerre a központtól távolodni tudtunk volna, nehogy valaki meglásson. – Egyelőre maradjunk itt – döntötte el végül Natasha. – Amikor elég sötét lesz ahhoz, hogy ne vegyenek minket észre, majd továbbmegyünk. Ahogy egyre sötétebb lett, én egyre idegesebbé váltam. A játékunk hirtelen elveszítette minden vonzerejét. Szerintem Natasha is ideges volt, de ő nem adta meg magát. Ehelyett, hogy elüssük az időt, halkan énekelgettük egymásnak a kedvenc dalainkat a rádióból – Melissa Etheridge, Whitney Houston és George Michael számait. Kapcsolatokról és árulásról, vágyról és szenvedélyről, olyan dolgokról daloltunk, amiket a korunk miatt még nem igazán értettünk. A kedvencünk az Against All Odds (Bár minden ellene szól) volt Phil Collinstól. Ez valahogy az életünk főcímdalává vált, mert úgy éreztem, hogy minden jó, ami velünk történik, az annak ellenére következik be, hogy minden ellene szól. Aznap éjjel azt akartuk mondani ezzel a dallal egymásnak szerintem, hogy mindig barátok maradunk, bármi is történjék, akkor is, ha elkapnak és elválasztanak minket egymástól, ami elég valószínűnek tűnt. Az állami intézményekben lakó gyerekeket folyamatosan áthelyezték, vagy elbocsátották, vagy egy másik programba vonták be, úgyhogy bár mindenütt ismerősökkel találkoztam, nagyon nehéz volt szoros kapcsolatokat kialakítani. Natashával nem akartuk, hogy ez történjen velünk. Olyan sokat jelentett nekünk az a szám, hogy még mindig emlékszem a szövegének egy részére: „We’ve shared the laughter and the pain, and even shared the tears / You’re the only one who really knew me at all… So take a look at me now, there’s just an empty space / And you coming back to me is against all odds and that’s what I’ve got to face” (Osztoztunk a nevetésen és a bánaton, még könnyeket is hullajtottunk / Te vagy az egyetlen, aki tényleg ismert engem… Nézz most rám, csak űr van a helyemen / És azzal kell szembenéznem, hogy bár minden ellene szól, mégis visszajössz). Szerintem órákig kuporoghattunk abban az erdőben. Amikor végül besötétedett, Natasha azt súgta nekem: – Tűnjünk el innen. Csendben végiglopakodtunk a házak mellett a legközelebbi útra. Az volt a tervünk, hogy sétálunk, vagy ha tudunk, stoppolunk, és eljutunk valahogy Natasha szülővárosába, ami nem volt túl messze, és ahol megkereshetjük a gyerekkori barátait. És ezt is tettük. Amikor végre sikerült megtalálni a barátokat, első dolgunk volt, hogy szerezzünk pár ruhát és sminkcuccot. Tudtuk, hogy minél előbb el kell mennünk Maine-ből, mert addigra már biztosan a nyomunkba eredtek, és minél messzebb kerülünk, annál nagyobb biztonságban leszünk. De a nevelőotthonban nem igazán volt esélyünk szórakozni, úgyhogy aznap este arra vágytunk a leginkább, hogy kibulizzuk magunkat a megmenekülésünk örömére. Natasha barátai tábortüzet raktak a tengerparton, és ezen muszáj volt nekünk is részt vennünk. Most így visszanézve már

19 tudom, hogy az csak egy csapat lógós középiskolás volt, de akkoriban a világ legklasszabb haverjainak tűntek. Amikor másnap reggel felébredtünk, szerintem Natasha sem tudta, aki pedig a döntéshozó vezéregyéniség volt kettőnk közül, hogy most mi legyen. Csak annyit mondott, hogy minél messzebb kell kerülnünk a nevelőotthontól, úgyhogy stoppolni kezdtünk. Részben autóval, részben gyalog estére Massachusettsbe értünk. Már Boston közelében jártunk, amikor megállt egy férfi, hogy felvegyen minket. – Ha eljöttök hozzám ma este, akkor kaptok enni, és kialhatjátok magatokat – mondta. – Holnap reggel korán el kell indulnom, úgyhogy el tudlak vinni majd titeket is valahova. Mivel egész nap nem ettünk, örömmel belementünk. A férfi elvitt minket magához, ahol kaptunk vacsorát, amit mohón felfaltunk, majd Natashával elaludtunk az ágyában. Az éjszaka közepén felébredtem, és nem értettem pontosan, hol vagyok, vagy mi történik. Amikor felszállt a köd a fejemben, észrevettem, hogy rázkódik az ágy, és valószínűleg ez riasztott fel. Amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy a férfi mellettem fekszik, Natashán. Natasha nem nézett rám, de még így is láttam a közeli ablakból beszűrődő fényben, hogy csupa könny a szeme. Tudtam, hogy valami nagyon rossz történik, de annyira féltem, hogy csak lehunytam a szemem, és úgy tettem, mintha aludnék. Hallottam, hogy a férfi nyögdécsel, de Natasha egy hangot sem adott. Végig néma csendben volt. Miközben ott feküdtem, azt kívánva, bárcsak békén hagyna minket a pasas, éreztem, hogy egy kéz csúszik a lábamra. Még mindig úgy tettem, mintha aludnék, miközben a férfi fel-le csúsztatta a hatalmas, esetlen tenyerét a combomon. Fogalmam sem volt, mit tegyek, csak feküdtem mozdulatlanul. Hirtelen megéreztem, hogy Natasha ellöki a férfi kezét, és határozott hangon azt mondja neki: – Ne! Őt ne! A férfi ezek után nem ért hozzám, én pedig résnyire kinyitottam a szemem, hogy lássam, haragszik-e Natashára. De egyáltalán nem tűnt mérgesnek. Sőt vigyorgott, miközben megragadta Natasha pólóját, ami még mindig a barátnőmön volt, és felrántotta a melléről, amit keményen megszorongatott. Láttam, hogy ez fáj neki. A férfi megcsípte Natasha mellbimbóját, és tovább nyögdécselt, amíg ki nem fulladt. Pár pillanattal később elaludt Natasha mellett, aki halkan sírdogált. Nem voltam biztos benne, hogy mit tegyek, csak odanyúltam, és megfogtam a kezét. Ő nem nézett rám, csak gyengéden megsimogatta a karom, és azt suttogta: – Minden rendben. Aludd ki magad. Szerettem volna hinni Natashának, de nem bírtam elaludni. Egy ideig csendesen hevertem ott, megmoccanni is féltem, de egyre rosszabbul éreztem magam. Attól tartottam, hogy a férfi felébred, és nem akartam ott lenni, amikor ez megtörténik. Natashára néztem, és láttam, hogy ő sem alszik, úgyhogy integetni kezdtem, hogy felhívjam magamra a figyelmét, majd az ajtó felé mutattam. Csendben felkeltünk, és kiosontunk a szobából. Mielőtt elmentünk, magunkhoz vettünk pár dolgot, amire szükségünk volt: egy félig üres cigarettásdobozt, és olyan tíz dollárt, ami a konyhapulton hevert. Akkoriban nekünk ez elég nagy pénznek számított, úgyhogy megörültünk neki. Amikor kijutottunk, addig szaladtunk, amíg már egyáltalán nem láttuk a házat. Eljutottunk az autópályához, és megint stoppolni kezdtünk. Ezúttal már nem akartuk hagyni, hogy aki felvesz, az elvigyen csak úgy bárhová. Kiválasztottunk egy úti célt, hogy vagy oda megyünk, vagy sehova. New Yorkba tartottunk.

20 4. FEJEZET

Stricik és kurvák

A nagyszabású terveink ellenére aznap éjjel csak a massachusettsi Worcesterbe jutottunk el. Dél felé tartottunk, ami jó irány volt, de aki valaha megfordult Worcesterben, az tudja, hogy nem helyettesítheti New Yorkot. Az egy unalmas, ronda város, ami autópályákkal, olcsó házakkal van tele. Van benne bevásárlóközpont és egy koncertterem is, de az nem túl izgalmas két kamaszlánynak. Csak azért maradtunk ott pár hónapig, mert gyorsan sikerült barátokat és munkát találnunk, márpedig erre a két dologra nagy szükségünk volt. Az első pár hétre egy lánynál szálltunk meg Worcesterben, akit Natasha ismert. De nem maradhattunk nála örökre, úgyhogy további kapcsolatokat kellett kiépítenünk. Az unatkozó, bajkeverő kölykök minden városban megtalálják egymást előbb-utóbb, legalábbis én így tapasztaltam. így barátkoztunk össze Natashával egy helyi Puerto Ricó-i bandával. Amikor unatkoztunk, fel-alá sétálgattunk a főutcán, és kalandot kerestünk. Az utca közvetlenül a Puerto Ricó-i negyed mellett ment el, és az ottani gyerekek ugyanezt csinálták. „Hé, niñas!”, kiabáltak utánunk, és ha nem volt jobb dolgunk, akkor válaszoltunk nekik. A banda örömmel a kebelébe fogadott bennünket egy időre. Az mindig jól jön, ha az emberrel két csinos lány mászkál. Párnak közülük autója is volt, mi meg nem bántuk, hogy velünk vágnak fel, ha cserébe elvisznek minket ide-oda. Az egyikük randizgatni kezdett Natashával, és amikor el kellett költöznünk Natasha barátnőjétől, befogadott minket. Pénzre volt szükségünk, úgyhogy az egyik srác elvitt minket egy helyi sztriptízbárba, ahol szerinte könnyen kereshettünk egy kicsit. Bemutatott minket a tulajdonosnak, és nemsokára munkánk is lett. Napi százötven dollárért dolgoztunk. Minden borravalónkat zsebre vágta a tulajdonos, de soha nem kérdőjeleztem meg az eljárását, mert ösztönösen tudtam, hogy működnek ezek a dolgok. Az ő bárjáról volt szó, ahol ő hozza a szabályokat, mivel a kockázat is az övé, különösen a hozzánk hasonló fiatal lányok esetében. Én akkoriban tizenöt éves lehettem, és a pasas biztos tudta, hogy kiskorúak vagyunk, csak nem érdekelte. Ő volt az első főnököm. Már akkor tudtam, hogy egy szép napon én akarok az lenni, aki meghozza a szabályokat. Körülbelül egy hónap alatt beleszoktunk Natashával az önálló életbe. Ezt az egészet nem így terveztük – igazából soha nem is volt kész tervünk –, de minél tovább éltünk a világban, annál biztosabban tudtuk, hogy soha nem akarunk egy állami intézménybe sem visszamenni. Mindketten utáltuk a nevelőintézetet, és a mostani életünk ahhoz képest nagyon szórakoztató volt. Minden kalandnak tűnt, és az egészet együtt csináltuk. Mindig azonos műszakban dolgoztunk a sztriptízbárban, hogy egymáson tarthassuk a szemünket. Amikor nem akadt jobb dolgunk, kimentünk a parkba, és inkább a baseballozókat kezdtük nézni. Leültünk a lelátón, választottunk egy csapatot, aminek drukkolhattunk, és összebarátkoztunk a többiekkel. Még ha elő is fordult, hogy nem tudtuk, hol fogunk lakni, vagy mit fogunk enni, akkor sem féltünk túlságosan. Soha fel sem merült bennünk, mennyire sebezhetőek voltunk ilyen fiatalon a nagyvilágban, ahol csak mi ketten voltunk egymásnak. Egymás mellett állva mély benyomást gyakoroltunk az emberekre Natashával. Ő sápadt volt és csupa domborulat, sűrű, szőke haja egészen a derekáig omlott, én viszont sötétebb és vékonyabb – igazából olyan gebe, mint egy pózna –, éppen olyan hosszú hajjal, csak éppen az enyém koromfekete volt, és selymes. Amikor egyik fiút sem tudtuk rávenni, hogy vigyen el

21 minket valahova, kénytelenek voltunk gyalog menni. De ezt jó időben egyáltalán nem bántuk. Útközben mindig a dudálásokat és a füttyögéseket számoltuk. Egy szép napon, amikor a bevásárlóközpontba túráztunk éppen, összefutottunk három emberrel – egy férfival és két lánnyal, akik közül az egyik fehér, a másik fekete volt, és olyan tizennyolc éveseknek tűntek. Natasha megállt, amikor meglátta őket, és kuncogva odasúgta nekem: – Látod ott azt a pasit? Az egy strici. Én korábban is láttam már stricit, Old Orchard Beach-en, amikor először elszöktem otthonról. Az egy ütött-kopott Toyotával kocsikázott a sétányon, és mindig volt vele egy vagy két lány. A férfi, aki pár méterre állt tőlünk, egyáltalán nem hasonlított rá. Stílusos volt és elegáns, mint akinek van pénze, és egy Fendi öltönyt viselt. Onnan tudtam, hogy Fendi, hogy a nadrágja és a zakója is tele volt a cég F-betűs lógójával, amit azelőtt csak női táskákon láttam. Továbbá több arany volt rajta, mint bármelyik rapperen – arany borította a csuklóját, az ujjait, és a nyakában is lógott egy nagy adag. A közelben parkoló autó, ami biztosan az övé lehetett, mert ide-oda masírozott közte és a lányok között, egy bézs Mercedes volt. Natasha csak nevetett a naivitásomon. Nem tudom, honnan vette, kik ezek, de kétsége sem volt afelől, hogy a fickó strici, a lányok pedig a kurvái, bár én nem hittem neki. Alig bírta levenni róluk a szemét. Megbabonázva bámulta őket, miközben én megpróbáltam kitalálni, mit csinálhatnak ott. – Nos, ha ennyire érdekel, megkérdezem – jelentettem ki végül, és elmasíroztam, még mielőtt Natasha bármit mondhatott volna. A fendis pasas háttal állt nekem, miközben megközelítettem. A két lányt figyelemre sem méltattam, hanem egyenesen a férfihoz sétáltam. – Maga strici? – kérdeztem a leghatározottabb hangomon. – Ki kérdezi? – felelte, miközben megpördült, hogy megnézzen magának. Nem vette észre, hogy közeledem, és láttam rajta, hogy megdöbbent a kérdésen. De amint alaposabban megnézett magának, megnyugodott az arca. Olyan kétszer annyit nyomhatott, mint én, és legalább tizenöt centivel magasabb volt nálam, úgyhogy egyértelműnek tűnt, hogy nem jelentek rá veszélyt. És az is látszott, hogy nem zsaru vagyok, vagy egy becsületes polgár, aki felelősségre akarja vonni. Csak egy lány voltam, akinek nem akadt annyi sütnivalója, hogy ne álljon szóba egy hozzá hasonló pasassal az utcán. A férfi elvigyorodott, és azonnal flörtölni kezdett velem. – Jaj, de csinos kislány vagy. Mit keres egy ilyen helyes lány ilyenkor az utcán? Nem olyasvalakivel kellene most lenned, aki kényeztet és gondoskodik rólad? – Ekkor észrevette Natashát, aki közben elindult felénk. – Ő a barátnőd? – kérdezte kicsit megemelve a szemöldökét, miközben elnézett mellettem. – Igen – válaszoltam. A férfi egy pillanatra elhallgatott, mindkettőnket megnézett magának, majd azt mondta behízelgő hangon: – Ha nincs más dolgotok éppen, miért nem maradtok itt velem? Fogadok, hogy jól fogunk szórakozni. – Mi nem akarunk itt maradni. Itt unalmas. – Még mindig csak én beszéltem, pedig addigra Natasha is odaért mellénk. – El is mehetünk valahova – javasolta a férfi. – Van kocsim. – Hova akarsz menni? – szólalt meg végül Natasha. – Ti hova akartok menni? – Mit szólnál New Yorkhoz? – kérdezte Natasha. – Elvihetlek titeket New Yorkba. – Már nagyon régen el szeretnénk menni New Yorkba, de eddig nem találtunk fuvart. – Hát, akkor mindenképpen oda kell mennünk – válaszolta a fendis pasas széles mosollyal.

22 A fickó neve, mint az nemsokára kiderült, Julio volt. Útközben fel akarta még venni egy haverját, és azt mondta, azonnal indulnunk kell, valószínűleg azért, nehogy meggondoljuk magunkat, és ne menjünk vele sehova. Mi bármiben benne voltunk, ha végül New Yorkban köthetünk ki, úgyhogy bepattantunk a kocsijába, és bekapcsoltuk a rádiót. Végre úton voltunk oda, ahova igazából menni akartunk. Julio barátját Paolo Danténak hívták, de mindenki csak Danténak szólította. Azonnal szimpatikus lett, amint megláttam. Jóképű srác volt egy kis, fekete Mercedesszel, amit sokkal menőbbnek tartottunk, mint Julio autóját. Őt nem ajzotta fel annyira a kirándulás lehetősége, mint Juliót, de beleegyezett, hogy velünk tart, és miután kikönyörögtük tőle, hagyta, hogy az ő kocsijába üljünk. Két autós konvojban mentünk: mi Natashával és Dante barátnőjével Dante fekete Mercedesében ültünk, Julio és az egyik csaja pedig a bézs kocsiban. Minket Natashával nem igazán érdekelt, hogy Dante örül-e ennek a beosztásnak. Csak annak örültünk, hogy végre stílusosan utazunk. Amikor megérkeztünk egy connecticuti városba, amit Julio láthatóan ismert, lehúzódtunk az út szélére. Danténak egyáltalán nem tetszett Julio terve, úgyhogy elhajtott, minket pedig ott hagyott a barátjával. Miközben a kocsijában ültünk, Julio kiokosított bennünket. Először is azt mondta, hogy ha zsarukkal kerülnénk kapcsolatba, soha ne áruljuk el az igazi nevünket. Engem aznapra átkeresztelt China White-ra. Huszonhárom éves lettem, és szinte egyáltalán nem beszéltem angolul. Kitalált nekem valami alibi címet, hogy Main Street 123. vagy ilyesmi, és ezt kellett volna megadnom letartóztatás esetén a vallomásomban. Mindkettőnkkel visszamondatott minden adatot, amíg kívülről nem fújtuk az egészet, majd adott nekem és Natashának egy-egy kis ruhácskát, és kirakott minket egy sötét utcasarkon. Én megijedtem, és megfogtam Natasha kezét. Csak álltunk ott, és fogalmunk sem volt, mit tegyünk, amíg Julio ki nem dugta a fejét a kocsija ablakán, és oda nem kiáltott, hogy fussunk. Úgyhogy elszaladtunk, és egy épület mögé bújtunk, miközben két kocsi hajtott el arra teljes gázzal. Nem tudom, hogy Julio hangoskodása csalta-e oda őket, vagy amúgy is rendszeresen járőröztek a környéken, de a két kocsiról kiderült, hogy megkülönböztetett jelzés nélküli rendőrautók. Ez Juliónak nagyon nem jött jól, mert nem sikerült elmenekülnie onnan. Mindnyájunkat letartóztattak, és még csak fél órája voltunk ott. Ekkor jártam fogdában életemben először. Reggelig ott kellett maradnunk, akkor jött valaki, aki kiengedett. Nem tudom, miért hagytak minket futni. Lehet, hogy valaki kiváltott minket, vagy csak nem volt alapjuk arra, hogy bent tartsanak. De nem kérdezősködtem. Csak aláírtam a papírokat, amiket a zsaruk elém raktak – China White-ként, ahogy megbeszéltük –, majd távoztam Natashával és Julióval. Egy közeli motelbe hajtottunk, ahol kivettünk egy szobát. A jövőnk kezdett fényesebbnek tűnni, amikor kiderült, hogy Dante már ott van, a szomszéd szobában. A barátnőjével egy szép, csendes estéjük volt, és éppen reggelit rendeltek, amikor megjelentünk. A hasát fogta a nevetéstől, amikor meglátott minket. Olyan volt, mintha azt mondaná Juliónak, ő megmondta, hogy ne kezdjen ezekkel a lányokkal. De Julio nem adta fel. Rám szólt, hogy tisztálkodjak meg, majd beküldött egy szobába, ahol egy pasas várt. Nem tudtam, mikor vagy hogyan állapodott meg vele Julio, de szerintem a szálloda igazgatója volt az. Egy izzadt, középkorú, állott fűszerszagú férfi volt. Amint beléptem az ajtón, fogdosni kezdett anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Én még mindig szűz voltam, úgyhogy undorítónak tartottam az egészet. Amint letolta a nadrágját, és megpillantottam a farkát, elhánytam magam. Egyenesen visszaszaladtam Dante szobájába, aki, amikor meghallotta, mi történt, abba sem tudta hagyni a nevetést. Sajnos ő volt az egyetlen, aki így reagált. A fickó, akit lehánytam, nagyon felhúzta magát. Julio is, de ő átküldte a másik csaját, hogy helyrehozza a dolgokat, így megmenekültem. Nem hinném, hogy Natashának is ilyen szerencséje lett volna. Együtt jöttek be Dante szobájába Julióval, és akkor döbbentem rá, hogy előtte kettesben voltak. Natasha soha nem mesélt arról, mit tett vele Julio, éppen úgy, ahogy arról sem beszéltünk soha, amit az a pasas csinált, aki Boston mellett szedett össze bennünket. Jobban ismertem annál,

23 mint hogy a részletekről kérdezgessem. Azok a kamaszok, akikkel az otthonokban vagy állami intézményekben találkoztam, egyszerűen nem kérdezősködtek ezekről a dolgokról. Mindannyian tudtuk, hogy a válaszok nem lesznek túl kellemesek, úgyhogy a szökevények és örökbe adottak között íratlan szabálynak számított, hogy nem beszélünk arról, hogy kerültünk oda. Natasha sem volt kivétel ez alól. Nagyon keveset mesélt a múltjáról. Csak az öccséről volt hajlandó beszélni, és abból, amit mondott, az derült ki, hogy ő gondoskodott róla és védte meg, amikor még otthon laktak. Azt nem tudom biztosan, mitől kellett megvédenie, de úgy képzelem, a szülei nem lehettek túl kedves emberek. Engem is úgy kezelt, mint a testvérét, mint olyasvalakit, akit meg kell védenie a világ gonoszságaitól. Bármi is történt velünk, mindig azt mondta, hogy ne aggódjak, minden rendbe fog jönni. De én jobban megértettem, mint azt gondolta volna. Ha az ember hónapokig együtt tölti valakivel a nap minden óráját, akkor óhatatlanul olvasni kezd az illető gondolataiban. Amikor aznap Julio és Natasha bejöttek a szobába, Natasha távolságtartóan viselkedett, és nem nézett a szemembe. Tudtam, hogy ez azt jelenti, valami rossz történt közöttük, és kitaláltam, mi lehetett az. Valamikor később bepakoltunk a kocsikba, és délnek vettük az utunkat. Amikor végül New Yorkba értünk, szinte el sem tudtam hinni. Már éjszaka volt, amikor áthajtottunk a hídon Manhattanbe, és az ég fénylett a közvilágítástól. Akkor úgy gondoltam, hogy ez a leggyönyörűbb hely a világon, amit valaha láttam. Beértünk a Times Square-re, ahol villogtak a feliratok, fényreklámok égtek mindenütt, és tömegek voltak az utcán. Nőimitátorok és transzvesztiták között hajtottunk végig, akik úgy vonultak, mintha az övék lenne az utca. Egy piros lámpánál kinéztem az ablakon, és egy fekete srácot vettem észre, aki „I ♥ NEW YORK” feliratú pólót viselt. A pólón kívül csak edzőcipő volt rajta, és semmi más. Ott himbálózott a farka közszemlére téve. Én felnevettem, és oldalba böktem Natashát, hogy ő is lássa. Akkor és ott rádöbbentem, hogy ez egy olyan hely, ahol nincsenek szabályok, ahol azt csinálja az ember, amit akar, és azzá válik, akivé csak akar. Aznap éjjel beleszerettem a városba. Bár már késő volt, és éppen hogy csak megérkeztünk a városba, Juliónak az az ötlete támadt, hogy azonnal munkára fog minket Natashával. Tipikus striciként csak a pénz érdekelte, amit megkereshet velünk. Egyenesen a West Fortieshez hajtottunk, ami akkoriban a város virágzó szexkereskedelmi központjának számított. Ez a nyolcvanas évek végén történt, még mielőtt a Times Square barátságos turistanegyeddé alakult volna, amikor még a stricik uralkodtak az utcákon. Bárhova nézett az ember, lányokat látott (vagy lánynak öltözött fiúkat), akik a legjobb szerelésükben rótták a köröket – boával, tupírozott hajjal, harisnyában és alsóneműben, hipermagas sarkú cipőkben, ehhez illő hozzáállással. A striciknek elképesztő autóik voltak: Rolls Royce-ok, Bentley-k, Jaguarok. Színes öltönyben és cilinderben ácsorogtak a sarkon vagy kocsikáztak körbe, hogy ellenőrizzék az „árut”, míg a lányok a saját utcarészükön sétafikáltak. A lányokat és a striciket is arany és drágakövek borították, amit láthatóan nagyon büszkén viseltek – minél vadabbul öltözködtek, annál inkább. Olyan volt az egész, mint a pávák egy bizarr párzási szertartása. Szerintem a stricik és a kurvák inkább egymásnak öltöztek ki, mint az ügyfeleiknek. Senkinek nem volt jobb dolga máshol, és senki nem bujkált. Azoknak a pasasoknak, akik máshova valósiak voltak és társaságra vágytak, nem kellett mást tenniük, csak végighajtaniuk a Times Square-en nyugat felé, és nagyszerű előadásban lett részük, nem beszélve a lehetséges partnerek széles választékú svédasztaláról, amiről szabadon válogathattak. Julio vezetett, aki láthatóan jól ismerte a környéket. Egyenesen a dolgok közepébe hajtott, és minden további nélkül felszólított minket, hogy vegyük le a sortunkat, és ne maradjon más rajtunk, csak a tangánk és a felsőnk. – Nem akarom, hogy megszökjetek – közölte velünk, miközben várta, hogy levetkőzzünk. – Jobb, ha nem rohangáltok a városban egy szál bugyiban, úgyhogy maradjatok a kocsi közelében. Adott nekünk egy-egy pár harisnyát, hogy vegyük fel, majd kirakott az autóból. Még csak az ügyfelek figyelmének felkeltéséig sem jutottunk el, mert amint kiszálltunk, észrevett minket a többi strici. Az ő területükre kerültünk, és friss húsnak számítottunk, amire rögtön készen álltak

24 lecsapni. Többen is elindultak felénk. Úgy tűnt, összecsapás következik, ami eldönti, ki tehet minket a magáévá. Ezek után egy üldözési jelenetben vettünk részt, amiről a mai napig alig tudom elhinni, hogy megtörtént. Olyan volt, mint egy rossz vígjátékban. Elég meleg volt ahhoz, hogy ne bánjuk Natashával, hogy alsóneműben vagyunk. Natasha, aki mindig jobban tudta nálam, hogy mi történik, nyomban megfogta a kezem, amikor látta, hogy közelednek felénk. Julio erőfeszítései ellenére, hogy szökésbiztossá tegyen minket, azonnal szaladni kezdtünk az utcán. Julio a nyomunkba eredt, és emiatt több másik strici is utánunk iramodott. Az emberek és az ott parkoló kocsik közé vetettük magunkat, beszálltunk egy bezáratlan autóba, majd kislisszoltunk a túloldalán, mire a stricik odaértek. Olyan vékony voltam akkoriban, hogy Julio harisnyája folyamatosan lecsúszkált rólam, és majdnem orra buktam az aszfalton. Natashával végignevettük az egészet. Akkor és ott remek játéknak tűnt, de ki tudja, mivel végződött volna, ha nem hajt oda mellénk Dante. Valószínűleg semmi jóval. Dante az egyetlen lelkiismeretes strici, akit valaha ismertem. Undorította, amit Julio csinált velünk, úgyhogy amint a haverja szaladni kezdett, beugrott a kocsiba, hogy összeszedjen minket. Éppen csak annyi időre lassított le mellettünk, hogy beugorhassunk, majd elhajtott, maga mögött hagyva Juliót és a többi stricit. Egyenesen kiszáguldott velünk a városból, és meg sem állt, amíg vissza nem értünk Massachusettsbe. Ez volt a nagy utazásunk New Yorkba, és még egy éjszakát sem tölthettünk el ott. Én nem vagyok strici. Ezt csak azért említem meg, mert nem akarom, hogy azt gondolják rólam, a korai tapasztalataim miatt lettem az, aki. Sokat tanultam a striciktől és a kurváktól, akikkel életem során megismerkedtem, de leginkább azt, hogyan ne csináljam a dolgokat. Első kézből tapasztaltam meg, hogyan csinálják a dolgokat a stricik, és miért maradnak mellettük a kurvák. Miért akar bárki egy strici kurvája lenni? Mert akkor más szabályok szerint élhet, és a stricik nagyon kedvesek tudnak lenni, ha akarnak. A stricik azt mondják az embernek, hogy gyönyörű, hogy szexi, hogy senki máshoz nem hasonlítható a világon. És amikor felkeltették az ember figyelmét, megkérdezik, hogy miért is ne használná azt, amije van, némi pénzkeresetre? Végtére is az egy ajándék, és olyasmi, amire a férfiak vágynak. Ettől lesz az ember valaki. Majd elviszik az embert puccos helyekre, szép ruhákat vesznek neki, nagymenőknek mutatják be, és ettől az ember úgy érzi, mintha tartozna valahova a világban. Ha az ember nem látja túl sok ideig túl közelről a dolgot, akkor a stricik kínálta élet nagyon csillogónak tűnik. És mi más lehetőségük van ezeknek a lányoknak? A fiatal lányoknak, a szegény lányoknak, a buta lányoknak, a szökevényeknek, mint Natasha és én voltunk – az ilyen lányoknak nincs túl sok vonzó választásuk. És kevésbé vonzó sem. Léteztek híres stricik, akiket mindenki ismert a világon. Mint például Diggy a nyugati partról, aki mindig legalább tíz-tizenkét lányt futtatott. Úgy sikerült őket megtartania, hogy elhitette velük, mekkora megtiszteltetés neki dolgozniuk. Jelentkezési lapot töltetett ki a lányokkal, akik vele akartak lenni, és ha elfogadta, akkor havonta egyszer vele kellett találkozniuk (ki lehet találni, mi történt ezeken a találkozókon). Ráadásul szigorú öltözködési előírásai is voltak, nem beszélve a diétáról és testmozgásról, hogy a lányai mindig remekül nézzenek ki, és ez be is vált. De nagyon szoros kontroll alatt voltak, szinte semmit nem tehettek szabad akaratukból. És naponta egy ezrest kellett beadniuk. Ott volt továbbá Candy Mac, egy New York-i strici, aki szintén tíz-tizenkét lányt futtatott, és úgy hívta őket, hogy a „MacÉlhetésem”. Tíz év közös munka után hajlandó volt feleségül venni a lányokat, és konkrétan szerette őket. Persze az előzőektől soha nem vált el, úgyhogy egyre nagyobb lett a „családja”. És furcsa módon tényleg egy nagy, boldog családnak tűntek. Szerintem ebben az is közrejátszott, hogy csak biszexuális lányokat választott, akik egymás iránt is éppen annyira érdeklődtek, mint iránta. És gondoskodott is róluk. A lányainak szép autójuk volt, és szép ruhákat viseltek, továbbá szőrmét és ékszereket. Munka közben egy nagy, kicsicsázott furgonnal mászkált, aminek a hátuljában a lányok átöltözhettek, lepihenhettek vagy csak szórakozhattak két ügyfél között. Született playboy volt, és ez nekem nagyon tetszett benne.

25 Akkoriban mindenféle stricik éltek, és a különböző stricik különböző játszmákat űztek. Volt, aki kedvességgel csalogatta magához a lányokat; mások bunkó disznóként viselkedtek. De a stricik nagy része végső soron seggfej volt. A stricik csak a többi stricitől tudják megvédeni a lányokat, másra nem képesek. Az ügyfelek felhajtását és a helyszín biztosítását többnyire maguk a lányok végzik, úgyhogy aki okos, annak nincs szüksége stricire. Ezért kell a striciknek nagydumásnak lenniük, hogy be tudják adni a lányoknak, miszerint nélkülük nem lehet megélni. Ezért utálom a striciket. A gyengékre hajtanak, mert más nem dőlne be nekik. A lányok nélkül semmijük nem lenne, de ezt soha nem ismernék be. Úgy értem, egy strici kurvák nélkül nem is strici. Egy strici pontosan addig kedves a lányokkal, amíg azok nem csatlakoznak hozzá, majd elhiteti velük, hogy nélküle semmit nem érnének. Utána az emberből nem lesz több valami tulajdonnál. És az a legrosszabb, hogy én is könnyen válhattam volna olyan lánnyá, vagy akár meg is szerethettem volna valamelyik stricit, ami még szörnyűbb lett volna. Az én világomban a „strici” megnevezés egy vicc. A barátaim szoktak vele ugratni, és a nekem dolgozó fiúk humorosan „striciasszisztensnek” nevezik magukat. Ez pont attól vicces, hogy élesen szemben áll azzal, amit csinálok. A stricik elveszik a lányoktól az összes pénzt. Azt hiszik, birtokolhatják őket. A stricik, akikkel megismerkedtem, soha nem vettek engem komolyan – még most sem vesznek, függetlenül attól, mennyivel többet keresek náluk –, mert ők egyetlen nőt sem képesek komolyan venni. Nekem nincs energiám ilyen emberekre, és akkoriban is csak azért volt rájuk energiám, mert nem volt más lehetőségem, és meg akartam élni. Még a „madám” megnevezés is ironikus. A madám a bevett definíció szerint a lányok futtatója, egyben anyáskodó házvezetőnőjük. Ő gondoskodik a lányokról, ő dolgoztatja és tartja kordában őket, gyakran abban a házban is lakik, ahol a munkájukat végzik. Szerintem viszont ha egy lányról így gondoskodni kell, akkor nem ebben a szakmában kellene dolgoznia, és én nem is szeretném, ha nekem dolgozna. Én üzletasszony vagyok. Egy szolgáltató. Egy szolgáltatást ajánlok, a lányoknak meg lehetőséget nyújtok arra, hogy profitáljanak a nevemből és a reputációmból, továbbá a bennem megbízó ügyfélkörből. Az én feladatom az, hogy biztonságot nyújtsak mind a lányoknak, mind a klienseknek, hogy úgy vezessem a céget, hogy mindenki jól járjon, és hogy marketingeljem a lehetőséget a megfelelő emberek körében. A nők maguk döntik el, akarnak-e nekem dolgozni. Ők jönnek hozzám. Amikor külsősöknek próbálom elmagyarázni a munkámat, akiknek nincs tapasztalatuk ahhoz, hogy megértsék, azt mondom, olyan, mint az ügynökösködés. Én ismerem a szakma csínjátbínját. Tudom, mit kell tenniük a lányoknak, hogy pénzt csináljanak. Tudom, milyen feltételeket lehet szabni. Ismerek jó ügyfeleket, akiknek kell ez a szolgáltatás, és a legjobb tudásom szerint közvetítem a nekik megfelelő lányokat. Az egyetlen nagyobb különbség köztem és a szórakoztatóipari ügynökök között az, hogy én soha nem kizárólagosan képviselek egy lányt sem, ami azt jelenti, hogy a nekem dolgozó lányok más szervezeteknek is dolgozhatnak, vagy akár saját szakállukra, ha sikerül nekik. Én nem birtokolok senkit, és miért is akarnék? Folyamatosan szükségem van vérfrissítésre, hogy a klienseim elégedettek legyenek, úgyhogy nem szeretnék egy lánynak sem felelősséget vállalni a teljes megélhetéséért. Soha nem próbálok senkit az utcán felszedni, majd szélhámossággal rávenni, hogy nekem dolgozzon. Soha nem hízelegtem be magam senkinél (márpedig a striciknek ez a legnagyobb fegyverük – büszkék a verbális képességeikre, másképp fogalmazva a hantázásaikra). És soha nem alkalmazok kiskorú lányokat. Dante is ilyen volt. Nem bukott a kiskorúakra, de mint már említettem, ő különbözött a többi stricitől. Miután elhagytuk New Yorkot, Dante egyenesen visszavitt minket Bostonba, ahol lakott. Natashával ezt konkrétan felróttuk neki. Annyira ostobák voltunk akkoriban. Folyamatosan azon dolgoztunk, hogy eljussunk New Yorkba, és nem tudtuk elhinni, hogy visszavisznek minket oda, ahonnan egyszer már elszabadultunk. Fogalmunk sem volt, mekkora szerencse ért bennünket. Danténak dolgozott egy Kayla nevű lány is, és az ő házába vitt el minket. Kayla nem lehetett több tizennyolc-tizenkilenc évesnél, de imádott anyáskodni felettünk. Mindig szólt, hogy

26 mossunk fogat, és rakjunk rendet magunk után. Csinált nekünk reggelit, és segített ruhákat választani. Olyan volt, mintha papás-mamásat játszottunk volna. Julio ezek után békén hagyott minket, bár nem volt titok, hol lakunk. „Nem akar rossz színben feltűnni”, magyarázta Kayla. Julio tudta, hogy ha eljönne értünk, Dante egyszerűen visszalopna bennünket. Az egy dolog, hogy New Yorkban elraboltak minket tőle, ott senki nem ismerte, de egy strici nem engedheti meg magának, hogy a saját területén lopjanak tőle, pláne nem másodszor. Attól gyengének tűnne, márpedig egy stricinek mindene a hírneve. Julio már így is baleknak tűnt, hogy elment New Yorkba a szerzeményeivel, és üres kézzel tért vissza. Ha Kayla az anyukánk volt, akkor Dante egyértelműen az apukánk. Úgy éreztem, ő a legklasszabb pasas, akivel életemben találkoztam, és mélyen belezúgtam. Nagyon érdekelte a zene, és olyan együtteseket mutatott, mint például a 2 Live Crew, amik nagyon különböztek a Phil Collins-daloktól, amiket Natashával hallgattunk. Buta kis szerelmesleveleket írogattam Danténak, és még azt is felajánlottam, hogy dolgozom neki. Bármit megtettem volna a kedvéért. De hála istennek nem fogott a szavamon. Tudta, hogy szűz vagyok, és bár biztos vagyok benne, hogy nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, meddig tart majd az ártatlanságom ebben a társaságban, de nem volt gyomra ahhoz, hogy ő rontson meg. Sőt, szerintem egy kicsit félt is tőlem. Ahányszor flörtölni próbáltam vele, mindig olyanokat mondott, hogy ha így beszélek, akkor börtönbe fogom juttatni, majd elsétált. Natasha más tészta volt. Ő idősebb volt nálam, és bár csak egy évvel, de mindenkinek sokkal többnek tűnt a köztünk lévő korkülönbség. Százhatvannyolc centijével kicsit magasabb volt nálam, és korán érő típus: olyan testtel, mint egy igazi nő, míg én sokkal inkább egy lapos kislánynak tűntem. Natasha nem volt szűz, és egyértelműen jelezte, hogy dolgozni akar. Azt mondta Danténak, hogy előbb-utóbb úgyis ezzel fog foglalkozni, bármit is mondjon a férfi, úgyhogy akkor már akár neki is dolgozhatna. Folyamatosan ezzel zaklatta. Végül Dante beadta a derekát. Szerintem úgy gondolta, vele nagyobb biztonságban lesz, mint bárki mással. Natasha ilyen volt. Lenyűgözte a stricik és a kurvák élete, ugyanakkor rendkívül makacs volt. Ha a fejébe vett valamit, senki nem tudta lebeszélni. És úgy vágott bele a munkába, mintha mindig is ezt csinálta volna. Született tehetség volt. Legalábbis Kayla, Dante és Natasha ezt a benyomást keltették bennem. Amikor Natasha munkába állt, akkoriban kezdtek el kihagyni mindenből. Rengeteg magányos vacsorát költöttem el abban a lakásban, és mivel főzni nem tudtam, ez azt jelentette, hogy rengeteg félkész spagettit ettem. Dante nemsokára már más városokba is elkezdte dolgozni küldeni Natashát. Emlékszem, hogy nagyon mellőzöttnek éreztem magam, amikor Kaylával egy kaliforniai konferenciára repültek, én meg egyedül maradtam otthon. Leginkább az unalom miatt szöktem meg a gyermekotthonból, de ismét ott ragadtam valahol, ahol semmit nem tudtam csinálni. És ami még rosszabb, senkihez nem tudtam szólni. Azon a konferencián ismerkedtek meg Wesley-vel, egy informatikuszsenivel, aki az MIT-re járt, és harmincéves korára egy vagyont keresett. Amikor találkoztak vele, már nem dolgozott, csak egy nagyon okos, gazdag pasi volt a harmincas évei elején, aki máris unta az életét. Természetesen azonnal beleesett Natashába. Nem tudom, mit mondott pontosan Wesley Natashának és Kaylának – valószínűleg valamit arról, milyen remek háza van, és mennyire fogja szórni a pénzt, hogy a kedvükre tegyen –, de amikor hazaértek, alig várták, hogy megosszák velem az újságot. – Elköltözünk – mondta Kayla olyan hangon, mintha ez egyértelműen jó hír lenne. Én nem értettem, miért kell vagy akarunk bárhova elmenni, de Wesley hajlandó volt mindhármunkat elszállítani. Nem kérdeztem, mi áll az alkuban. Gondolom, Natasha feltételül szabta, hogy mi is mehessünk, Wesley pedig már az elejétől hagyta, hogy Natasha azt csináljon, amit akar. Az egész csak egy új kalandnak tűnt nekem. Még Dante sem emelt kifogást a dolog ellen. Sőt mintha még örült is volna, hogy ezek után más fogja a gondunkat viselni. Wesley-nek egy hatalmas lakása volt a Kendall Square-en, akkora, hogy mindhármunknak jutott saját szoba. Stílusos életet biztosított számunkra, amit Natasha imádott. Autókat

27 kölcsönzött nekünk – Natasha még egy piros Ferrarit is kapott egy időre –, és időnként szállodában lakhattunk, csak a változatosság kedvéért. Natashával párszor elmentünk a bevásárlóközpontba a hitelkártyájával, és csak vásárolgattunk, amíg úgy el nem fáradtunk, hogy járni is alig bírtunk. Valószínűleg akkor született a márkás cuccok iránti szenvedélyem. De Wesley-nél más volt az élet. Bár eggyel többen lettünk, sokkal kevésbé tűnt családiasnak a dolog. Natasha egyre többet járt külön utakon. Azon a pár bevásárló körúton kívül szinte alig töltöttünk együtt időt. Annak ellenére, hogy Natashának nagyon tetszett, ahogy Wesley gondoskodik róla, a fickó maga nem nagyon érdekelte. Egy szép napon hazajött, és csomagolni kezdett. – Találkoztam valakivel – jelentette ki szenvtelenül. – Vele fogok élni ezután. – Én is jöhetek? – kérdeztem. Natasha szinte rám se nézett, miközben nemet mondott. Kayla szólt Wesley-nek, amikor Natasha elment. Még a fickót is ismerte, akivel megszökött. Egy buffalói drogkereskedő volt, és olyan benyomásom támadt, bár ezt így nem mondta ki, hogy nem lehetett kedves ember az illető. Kayla egy másik dolgot sem említett meg: hogy a körül a pasas körül rengeteg drogos előfordul, és Natasha is kezd azzá válni. Nemcsak hogy megszökött egy kábítószer-kereskedővel, de anyagozni is elkezdett, méghozzá rögtön kemény drogokkal. Valószínűleg azért lépett le az illetővel, mert az folyamatos ellátást ígért neki, ami az ő szemében többet ért Wesley lakásánál és kocsijainál. Tudtam, hogy drogozik, de azt nem, hogy ennyire komoly a dolog. Visszanézve úgy érzem, Kayla és Wesley pontosan értették ezt a részét a történetnek, bár előttem nem beszéltek róla. Wesley-nek annyira fájt a szíve, hogy engem küldött megkeresni és visszahozni Natashát. Egészen addig csak Kayla és Natasha kapott autót. Én egy kicsit tudtam vezetni, de nem volt jogosítványom. És bár csak egy ütött-kopott öreg Buickot kaptam, szétvetett az öröm, hogy lett saját autóm. Wesley azt mondta, hogy maga menne érte, csakhogy szerinte Natasha rám sokkal inkább hallgatna, mert engem szeret. Ebben igaza volt, de szerintem egy másik ok is közrejátszott. Annak ellenére, hogy három lány lakott nála, akik közül ketten prostituáltak, ketten pedig fiatalkorú szökevények voltak, azért ő még cégvezető maradt; kétlem, hogy megengedhette volna magának, hogy olyan helyeken lássák meg, ahova nekem Natasha után mennem kellett. Egyedül autókáztam egészen Buffalóig, és még mindig emlékszem, milyen hosszú és unalmas volt az út. Azt hittem, soha nem érek oda. Amikor végül mégis, megkerestem Natashát a dílernél. Nem tudtam, hogy fog reagálni arra, hogy egyszerűen csak megjelenek, de láthatóan örült. Megkértem, hogy jöjjön vissza velem, ő meg simán beleegyezett. Még mindig emlékszem, milyen szórakoztató volt együtt hazamenni. Míg az odaút mintha egy örökkévalóságig tartott volna, a visszaút semmi perc alatt elrepült. Hétköznapi dolgokról beszélgettünk, zenéről, ruhákról, fiúkról. Arról, milyen jó ismét együtt lenni, és azokról a helyekről, ahova el akartunk menni. Megbeszéltük, milyen jó szabadnak lenni, mennyivel kellemesebb, mint a gyermekotthonban. Amikor valamelyik kedvenc dalunk szólalt meg a rádióban, letekertük az ablakokat, és hangosan énekelni kezdtük, éppen úgy, mint az erdőben, miután megszöktünk. Olyan volt, mint a régi szép időkben, már ha tizenöt-tizenhat évesen létezik ilyen egyáltalán. De tényleg nagyon sok minden megváltozott időközben. Viszont a szökés óta eltelt életünk sötétebb oldaláról akkor sem beszéltünk, az emberekről, akik kihasználtak vagy ki akartak használni, a drogokról, amik elvették Natasha eszét, arról, hogy néha milyen ijesztő az egész. Nem beszéltünk ezekről, de azt kívántam, bár beszéltünk volna. Nagyszerű volt újra együtt, de nem tartott sokáig. Natasha hamarosan ismét elhagyott bennünket. Visszament a pasijához Buffalóba, ezúttal anélkül, hogy egy szót is szólt volna bármelyikünknek. Kayla és én egy darabig Wesley-vel maradtunk, miután Natasha elment, de már soha nem lett ugyanolyan semmi. Bár nem mondtuk ki, mindketten tudtuk, hogy nem mi érdekeltük őt igazán, bár nem rakott ki minket. Furcsamód Kayla és Wesley közelebb kerültek egymáshoz a történtek után, én viszont úgy éreztem magam, mint egy felesleges harmadik. Pár évvel később Wesley végül elvette Kaylát, és vidékre költöztek. Pont, mint a Micsoda nő!-ben. Úgy tűnik, egyesekkel

28 tényleg megtörténnek a tündérmesék, de én tudtam, hogy velem nem így lesz. Tizenhat éves voltam, Natasha eltűnt, és eljött az ideje, hogy a saját lábamra álljak.

29 5. FEJEZET

Önálló élet

Amikor eljött az ideje, hogy elmenjek Wesley házából, az első igazi pasimmal költöztem össze (úgy értem, azzal, akivel végül elveszítettem a szüzességemet), Jacksonnal. Rhode Islanden lakott, de sokat járt Bostonban munkaügyekben, így ismerkedtem meg vele. Ő is lányokat futtatott, mint Dante és Julio, úgyhogy mindenkit ismert, akit én. Néha eljött, és rám is odafigyelt, amikor mindenki más Kaylának és Natashának udvarolt. Akkoriban ennyi elég is volt ahhoz, hogy beleszeressek. A függetlenséghez nem is volt olyan könnyű hozzászokni, és az is valószínű, hogy nem éppen Jacksonnal kellett volna kezdenem. Ő egyszerűen nem volt normális. Amikor vert, mindig azt mondogatta, hogy „ha szeretsz valakit, így mutatod ki neki. Aki nem ezt csinálja, azt nem is érdekled”. Jackson sokkal nagyobb volt nálam, és erős is. Folyamatosan edzőtermezett, és olyan kidolgozott izmai voltak, mint egy bokszolónak, ami nem is csoda, mert imádott megütni dolgokat. Emlékszem, egyszer hosszú órákig vert megállás nélkül, miközben én azt figyeltem a faliórán, hogyan telnek a másodpercek. Eljutottunk arra a pontra, hogy amikor mellette ültem az autóban, az ajtónyitón tartottam a kezem, és arról ábrándoztam, hogy kivetem magam az ajtón, és elszaladok. Azon gondolkoztam, nem rosszabb-e vele maradni, mint egy mozgó kocsiból kiugrani. És ha sikerül, fogok-e vajon találni egy zsarut, vagy mást, aki segít, mielőtt Jackson utolér? Végül nem tettem meg, mert nem hittem benne, hogy sikerülhetne. Jackson annyival erősebbnek tűnt mindenki másnál, hogy úgy éreztem, senki nem lenne képes megvédeni tőle. A legbetegebb az volt az egészben, hogy tényleg elhittem: szeret, és szükségem van rá. Nem hagyhattam el, mert rajta kívül semmim nem volt. Éppen Jacksonnál voltam Rhode Islanden, amikor a testvérét letartóztatták, mert két fiatalkorút próbált átcsempészni a kanadai határon. A zsaruk bevitték a bátyját, és vagy súgott nekik valaki, vagy maguktól is látták, hogy valami bűzlik, mert elkezdték felderíteni a hátterét. Így jutottak el Jacksonig, majd Jacksonon keresztül hozzám. Amikor a rendőrség kiderítette, hogy ki vagyok, visszaküldtek a maine-i gyermekotthonba, és ott láttam Natashát utoljára. Nem voltam még az otthonban túl régen, amikor Natashát kísérte be a személyzet pár tagja. Teljesen összetörtnek tűnt, sápadt volt és szomorú, a gyönyörű hosszú haja pedig kócos és piszkos, mint egy patkányfészek. Amikor megláttam, odakiabáltam neki, hogy „Natasha!”. Ő megfordult, és élettelen pillantással meredt rám. Nem válaszolt, de nem tudom, hogy azért-e, mert nem volt magánál, vagy azért, mert a kísérői folyamatosan terelték előre. Lehet, hogy csak nem akart. Nagyon remélem, hogy ez volt az oka. Egyenesen a szigorúan őrzött részlegbe vitték Natashát, ahol negyedóránként végig szokták nézni a bentlakókat, nehogy öngyilkosságot kövessenek el. Natasha nagyon rossz állapotban lehetett, ha ott kötött ki. Amikor megláttam, átadtam magam az illúziónak, hogy ezután sokkal jobb lesz az élet. Előbb-utóbb ki fog kerülni az őrzött részlegből, mi ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, és nem kell többé egyedül lennem. De még beszélni sem tudtam vele. Natasha megszökött, amint tudott. Amikor ez kiderült számomra, egész éjjel sírtam. Szerintem még akkor is tápláltam némi reményt, hogy a dolgok egy szép napon elrendeződnek Natasha és köztem, hogy vissza fog jönni hozzám, amikor készen áll rá, és ugyanúgy barátok leszünk, mint régen. Most már tudom, hogy számára akkor már nem volt visszaút. Ezt az életet választotta magának, és szerintem tisztában volt azzal, mibe megy bele. Visszanézve úgy látom,

30 mindig is vonzotta az az élet, mint a láng az éjszakai pillangókat: ahogy elbűvölte Julio már az elején, ahogy Danténak könyörgött, hogy hadd legyen prostituált, ahogy a lányokat bámulta a sarkon, még azokat is, akikre a legszívesebben rá sem nézett az ember. Vagy lehet, hogy azt hitte, ő ezt az életet érdemli; talán én vagyok az egyetlen, aki hisz abban, hogy több járt volna neki. Natasha mindent megtett, hogy megvédelmezzen. Mindig talált nekünk szállást. Ha valaki ki akart használni engem, mindig felajánlkozott helyettem. És mielőtt elment, gondoskodott arról, hogy nekem jó helyem legyen. Lehet, hogy nem Wesley a legideálisabb gondviselő a világon, de magától soha nem rúgott volna ki, és nem volt veszélyes. Szerintem Natasha nem véletlenül rendezte úgy a dolgokat, ahogy, mielőtt elment volna. Én is könnyedén prostivá válhattam volna, akit egy strici lát el drogokkal, és mondja meg neki, mit csináljon, vagy az utcára kerülhettem volna, hogy egymagamban boldoguljak. De nem így lett, és tisztában vagyok vele, milyen szerencsés voltam. Efelől kétségem sincsen. És Natashának köszönhetem, hogy épen és egészségesen átvészeltem a legsérülékenyebb korszakomat. Szerintem Natasha már nem él. Ha nem a drogokba halt bele, akkor valami éppolyan rossz dologba. Pár évvel később megtudtam, hogy Julio és az egyik lánya is AIDS-ben halt meg, és majdnem biztos vagyok benne, hogy Natasha legalább egyszer lefeküdt vele. Azt is hallottam, hogy Natasha egy rettenetes helyen dolgozott, ami tele volt a legaljább drogfüggőkkel. Natasha elég sok dologba belehalhatott, de bármi is végzett vele, attól tartok, halála fájdalmas lehetett és csúnya. Valószínűleg most sokan nem értenek velem egyet, de azt tudom, hogy sokkal jobbat érdemelt volna. Nem telt el sok idő Natasha szökésétől, amikor én is követtem a példáját. Mindig is gyűlöltem az ilyen helyeket, de így, hogy ennyi ideig belekóstolhattam a szabadságba, ez az utolsó menet egyszerűen elviselhetetlen volt. A gyermekotthon leginkább egy gyerekbörtönre hasonlított. Mivel én már egyszer megszöktem, nem lakhattam a nagy, kollégiumszerű házban, ahol korábban, hanem egy másik épületbe tettek, ahol az időm nagy részét egy kis, bezárt szobában kellett töltenem, amiben csak egy keskeny ágy volt. Másra nem volt szükség, mivel semmi személyes tulajdonom nem lehetett. Minden gyerek zöld egyenruhát viselt, kivéve az olyanokat, mint én, akik már szöktek meg; mi narancssárgát kaptunk, hogy könnyebben kiszúrjanak bennünket. Még akkor is szigorú ellenőrzés alatt álltunk, amikor kiengedtek a szobánkból. Volt egy tévé, de csak azt nézhettük, amit a személyzet kiválasztott nekünk. Kártyázhattunk is, vagy írhattunk leveleket, de az hamar unalmassá vált. Egyébként is, én kinek írhattam volna? Emlékszem, órákat töltöttem a szobámban azzal, hogy fel-alá meneteltem, csak hogy mozogjak egy kicsit. Valószínűleg olyannak tűnhettem, mint egy ketrecbe zárt állat. Az biztos, hogy úgy is éreztem magam. Most egy részem azt kívánja, bár inkább ott maradtam volna, mint hogy visszamenjek Jacksonhoz, mert ezt tettem. De akkoriban úgy gondoltam, hogy a gyermekotthon számomra a világ legrosszabb dolga, ami megtörténhet velem. Elveszítettem a legjobb barátnőmet, és Jackson volt az egyetlen, akit egyáltalán érdekelt, hogy létezem. Természetesen amint tudtam, megszöktem. Akkor voltam életemben utoljára ifjúsági intézményben. Tizennyolc éves koromig sikerült annyira rejtőzködő életmódot folytatnom, hogy ne kerüljek vissza. Igazából annyi történt, hogy sokkal jobban megtanultam hazudni, úgyhogy amikor bevittek valamiért, általában verekedések kapcsán, vagy alkoholfogyasztás miatt, vagy mert túl sok közlekedési kihágásom volt, a zsaruk nem tudtak összekötni a maine-i intézménnyel, mert nem árultam el nekik az igazi nevem és a lakhelyemet. Ezért Juliónak tartozom hálával. Az első pár alkalommal megijedtem, amikor bevittek a rendőrök, de hamar rájöttem, milyen könnyen le lehet őket rázni. Még egy listányi álnevet is összeállítottam magamnak, csak a vicc kedvéért. Gyakran Angelnek hívtam magam, amit humorosnak találtam, mivel nem éppen angyali életet éltem, máskor a Roxanne-nak a Police dala után. A vezetéknevemnek azon kevés koreai szó valamelyikét választottam, amire még emlékeztem. A kedvencem a Halmuni volt, ami nagymamát jelent. Angel Halmuni – Angyali Nagymama. A zsaruk általában tudták, hogy kamuzok, de nem izgatta őket. Soha nem vittek be akkora dologért, ami miatt megérte volna nekik utánajárni. Gyakran elképzeltem, ahogy egy

31 koreai zsaru kezébe kerül a rólam szóló jelentés, aki jót nevet rajta. Ez évekig működő stratégiának bizonyult. Valószínűleg ma is működne, de ma már mindent megteszek, hogy ne vigyenek be. Hogy keressek egy kis pénzt, amíg Jacksonnal éltem (mert arra nem számíthattam, hogy tőle kapok), sztriptízbárokban táncoltam Bostonban és a környékén. Az egyik jobb helyen ismerkedtem meg Andréval. Ő olyan jó pasas volt, hogy nem tudtam nem észrevenni, amint megjelent. Fehér Cadillackel járt, és mindig szép ruhákat viselt, leginkább csináltatott öltönyöket, amik rásimultak száznyolcvanöt centis alakjára, és minden színben volt hozzájuk krokodilbőr cipője. Mindig hatalmas, drága gyémántok borították, és vagy nercbunda volt rajta, vagy rókaprém dzseki, hidegebb időben. Magas volt, jóképű és sötét hajú, sötét bőrű, sötét szemű, ami kiemelte az ilyen helyekre járó balekok közül. De amiatt is feltűnő volt, mert érettnek tűnt, mint aki a kezében tartja az életét. A harmincas évei elején járt, és tudta, hogyan kell a nőkkel szót érteni. A legtöbb fickónál ezekben a klubokban úgy éreztem, keményen meg kell dolgoznom a pénzemért. Részeg, goromba idióták voltak, de Andre nem. Amikor megjelent, minden lány boldogan árasztotta el a figyelmével. Egyik nap a közelében táncoltam, amikor hallottam, hogy felcsípi az egyik kollégámat. Nagyra nyitottam a fülem, amikor elmondta neki a telefonszámát, és addig ismételgettem a fejemben, amíg ki nem tudtam szökni, hogy felírjam. Nem igazán terveztem, hogy felhívom, de tudtam, hogy valamiért kellhet még a száma. Onnantól fogva nemcsak én figyeltem Andrét, de ő is engem. Elég gyakran járt oda ahhoz, hogy feltűnjenek neki a rendszeres monoklijaim és véraláfutásaim. Egy sztriptízbárban nem sok mindent tud elrejteni az ember, de néha napszemüvegben táncoltam. Abban reménykedtem, hogy a pasik, ha egyáltalán észreveszik, azt hiszik, csak vagányságból csinálom, vagy másnapos vagyok, de igazából azonnal látszott rajtam, hogy titkolni próbálok valamit. Andre mindig tudta, miről van szó. Egy szép napon félrehúzott, a lencsén keresztül a szemembe nézett, és azt mondta: „Nincs szükséged erre.” Nem fejtette ki, mire céloz, de én tisztában voltam vele. Akkoriban senki nem mondott nekem ilyesmit. Jackson az a fajta pasi volt, aki folyamatosan haragszik a világra, és szerette a haragját rajtam kitölteni. Az igazat megvallva, volt is oka idegesnek lenni. Nem sokkal azelőtt, hogy megismerkedtünk, élete szerelmét, Rachelt elrabolták, egy raktárba vitték, fellógatták egy kötélre, és különböző tárgyakkal gyalázták meg, mielőtt megölték volna, majd otthagyták megrothadni. A meztelen, oszladozó tetemét csak jóval később találták meg. A rendőrök nem jöttek rá, ki tette, Jackson pedig egy kicsit beleőrült a dologba. Nem tudom, hogy előtte rendes pasas volt-e, vagy sem – arra tippelnék, mindig is seggfej volt –, de azt tudom, hogy nem bírt szabadulni az emlékeitől. Később kiderült, hogy Rachelt igazából Joel Rifkin, az ország egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosa ölte meg. Egy fogdában üldögéltem New Yorkban – jóval azután, hogy elhagytam Jacksont –, amikor letartóztatták (azért voltam ott, mert az ázsiai „masszázsszalonomban” végrehajtott rutinrazzia során elkaptak). A központi rész padlóján ülve kártyáztam pár másik lánnyal, amikor a tévére pillantottam, amiben a helyi hírek mentek. Azt a videót mutatták, amiben rendőrautók üldöznek egy teherautót az autópályán. A rendőrök azért akarták megállítani, mert nem volt rendszám a kocsiján, de a pasas nem tudta ezt, úgyhogy menekülőre fogta. Az üldözés azzal végződött, hogy egy oszlopnak rohant, majd egy halott prostituáltat találtak a teherautója rakterében. Éppen a fickó ostobaságán nevettem, amikor bevillantották az arcképét. Joel Rifkin volt az, azonnal felismertem. Többször is járt az egyik sztriptízbárban, ahol dolgoztam. Egyszer-kétszer még táncoltam is neki. Az a fajta pasas volt, aki gyakran kivett lányokat, ez a legijesztőbb. Első kézből tudom, hogy sok prostival tartotta a kapcsolatot, és semmi rosszat nem tett velük. Az idő legnagyobb részében úgy viselkedett, mint a többi ügyfél, úgyhogy nem tudtuk, hogy félnünk kellene tőle. Azt hiszem, az emberek néha minden előjel nélkül elveszítik az önuralmukat, de ettől csak még nehezebb volt feldolgoznom az egészet. Amikor megláttam az arcát, folyamatosan azt ismételgettem csak úgy magamnak, hogy „Ismerem ezt a fickót. Ismerem ezt a fickót”.

32 Szerintem sokkot kaptam. Az egész testem jéghideg lett, és megesküdtem, hogy soha többé nem nézek híreket. Ezt a mai napig tartom. Később megtudtam, hogy Rifkin olyan színes bőrűekre vadászott, akik a szexiparban dolgoznak, és nagyvárosokban, például Bostonban vagy New Yorkban szedegette az áldozatait. Ezért ismertem több olyan embert is, akikkel kapcsolatban állt. Nagyon ijesztő volt. Nem tudom, miért pont erre a típusra bukott, de az biztos, hogy valami nagyon nem volt rendben a fejében. Egy barátom később elmesélte, hogy még egy olyan lányt megölt, akit ismertem, egy gyönyörű spanyol kurvát, akit Venusnak hívtak. A lány öt hónapos terhes volt, amikor elkapta, és Rifkin kivágta belőle a gyereket, majd két külön kukába dobta őket a Central Parkban. Már nem járok a Central Parkba. Ami Jackson barátnőjével történt, az olyasmi, amin az emberek soha nem lesznek képesek túltenni magukat. Erre végül magam is rájöttem, és tudtam, hogy ha nem képes túltenni magát a történteken, akkor nem lesz jobb vele. A gondolat, hogy mindig ilyen marad, jobban megijesztett, mint maguk a verések. Egyik este minden különösebb ok nélkül annyira elveszítette a fejét, hogy be kellett rohannom a fürdőszobába, és magamra zárnom az ajtót, hogy megmeneküljek. Aznap éjjel csak a pizsamám volt rajtam, a zsebében valami oknál fogva tizenegy dollárral, és egy pár zokni. Ennek ellenére arra jutottam, hogy még mindig jobb, ha kimászom az ablakon, mint ha visszamegyek Jacksonhoz. Ott álltam tök egyedül, alig felöltözve, és az egyetlen dolog, amit tehettem, az volt, hogy felhívtam Andrét. Szerencsére felvette, és akkor sem csapta le, amikor hisztérikus zokogásban törtem ki. Csak azt kérdezte, mi a baj. Amikor elmondtam neki, azt felelte: „Maradj ott. Odaküldök valakit, hogy felvegyen.” Andre az egyik „lánya” lakásába vitetett, legalábbis nekem ezt mondta róla. Később megtudtam, hogy a felesége volt az. Ő azonnal vetélytársat látott bennem, és nem volt túl kedves hozzám, amikor megtudta, hogy ott maradok egy darabig. Andre megkérte, hogy keressen nekem pár ruhát, és a legborzalmasabb öltözékeket hozta oda, amiben rettenetesen néztem ki. Andre vett neki egy gyémántgyűrűt, hogy elsimítsa a dolgokat, de ez nem igazán működött. A csaj utálta, hogy ott vagyok, és ezt ki is mutatta. Andre nemsokára eljött értem, és átvitt egy másik helyre. Kétágyas szoba volt egy lakóparkban, Boston mellett. Hatalmas, gyönyörű, és ott biztonságban éreztem magam. Az lett az új otthonunk. Ezek után Andre jelentette nekem az egész világot. Amikor összeköltöztem vele, rájöttem, hogy nem tudok semmit. Úgy értem, tényleg semmit. Addigra már eltöltöttem pár évet részletekben a magam uraként, de még mindig szánalmas voltam. Andre befogadott, és ami még fontosabb, megtanított élni. Az alapvető dolgokkal kezdte, megmutatta, hogyan készítsek magamnak reggelit, és ha már amúgy is benne voltam, neki is. Megmutatta, hogyan takarítsak össze magam után, hogyan gondoskodjak magamról, és végül hogyan készítsek el pirítósnál és müzlinél bonyolultabb dolgokat. Minden férfinak szüksége van egy erős nőre, aki mögötte áll, és minden playboynak egy feleségre. Én betöltöttem nála ezt a szerepet. Ösztönösen tudtam, hogy a számára tökéletes lánnyá fog változtatni, és pont a megfelelő korban voltam ahhoz, hogy ezt megtehesse. Andre nagyon sok mindenhez értett. Született üzletember volt. Lányokat is futtatott, és legális vállalkozásai is voltak, például egy borbélyüzlet Bostonban, de a pénze nagy részét a drogokkal kereste. Nagyon értett a pénzhez, úgyhogy miután elsajátítottam a tiszta konyha művészetét, elkezdett megtanítani az üzleti élet alapjaira. A másik, amit megtanított nekem, a respektusról szólt. Nekem akkoriban semennyi respektusom nem volt, de azt mondta, ha meg akarok élni, akkor szükségem lesz rá. Ha Andre nem mutatta volna meg, hogy lehet ezt elérni, nem is tudom, hol tartanék ma. A mi világunkban két dologgal lehet mások tiszteletét kivívni. Az első a pénz: ha van belőle, akkor az emberek tisztelni fognak. Amikor elmentünk valahova, Andre mindig látványosan szórta a pénzét. A ruhái, az autói, az italai – mindenből szándékosan drágát választott, és ezt az emberek észrevették. És ugyanez vonatkozott rám. Én hozzá tartoztam, úgyhogy jól kellett kinéznem. Bőr- és szarvasbőr nadrágokat hordtam, krokodilbőr cipőket, és miután harminc napja

33 együtt voltunk, kaptam egy gyönyörű, hosszú nercbundát rókaprémmel; a hatvanadik napunk után meg egy több ezer dolláros gyémántgyűrűt. A másik módja a tisztelet elérésének az erőszak: akitől félnek, azt tisztelik is. Andre inkább a pénzével szokott tiszteletet kivívni, de az erőszak – vagy még inkább az erőszakkal való fenyegetőzés – valójában sokkal hatékonyabb, és ő ehhez is értett. Andre nem félt erőszakhoz folyamodni, hogy megkapja, amit akar; az emberek tudták, hogy nem kötekedhetnek vele, és hamar megtanulták azt is, hogy azt sem tűri, ha velem kötekednek. Egyik este, amikor a barátaival voltunk, panaszkodni kezdtem valamire, és az egyik ismerőse nyávogós szukának nevezett. Andre jeges pillantást vetett az illetőre. – Tévedsz – jelentette ki. – Te vagy a szuka. Andre ezek után odasúgott valamit a mellette ülő pasasnak, aki bólintott, és azonnal elindult valahova. Mindeközben a fickó, aki ribancnak nevezett, megpróbálta kimagyarázni magát, és megindokolni a dolgot. Mintha ez számított volna. Andre partnere (akkoriban az összes szárnysegédjét „partnernek” nevezte) visszatért egy doboz kutyakajával, és átnyújtotta neki. – Szóval, ki a szuka? – bontotta ki Andre a konzervdobozt, és nyújtotta a fickó felé, aki tiszteletlenkedett velem. Mindnyájunk számára nyilvánvaló volt, hogy Andre nem habozna bántani az illetőt, ha az nem teszi meg, amit akar. A fickó tudta, ha nem fogadja el a kutyakaját, valószínűleg nem jut el hazáig egy darabban. Csak egy pillanatra nézett rám, mielőtt elvette a dobozt. Andre arra kényszerítette, hogy négykézlábra ereszkedjen ott, előttünk, és beleegyen a dobozba. Ezek után észre sem vette, mintha az illető nem is létezne. A pasas soha többé nem szólt hozzám egy szót sem. Akkor tudtam meg, mekkora hatalmat ad, ha a környezetünk értésére adjuk: nem rettenünk vissza egy kis erőszaktól. Andre valójában egy harmadik, szokatlan módszerrel is kivívta mások tiszteletét, méghozzá azzal, hogy egyenes ember volt. Erről soha nem beszélt, de én tudom, hogy azért is tisztelték, mert nem kamuzott. Ha ő azt mondta, hogy az általa árusított drogoknak ez és ez az ára, akkor az volt az áruk. Nem változtatta meg az utolsó pillanatban, és nem használt ki senkit. Nem ereszkedett le a piti tolvajlásig. Ahhoz túl nagy ember volt, és ezért még inkább tisztelték. És ami még jobb: szerettek vele üzletelni. Andre indította be az első vállalkozásomat. A partnerem Suzie, egy thai lány volt, a világ legédesebb kis teremtése. Idősebb volt nálam, de nagyon fiatalnak tűnt. Olyan huszonegy lehetett, mert mindig kiszolgálták a bárokban és a diszkókban, ahol megfordultunk. De persze lehet, hogy mégsem volt annyi. Egy nappal sem tűnt idősebbnek tizennyolcnál, és nincs az a pultos, aki igazolványt kérne egy ilyen helyes lánytól. Andre és én akkoriban rengeteget utazgattunk Boston és New York között. Andre azt állította, hogy „üzleti okokból”, de eleinte nem tudtam, milyen üzletről van szó. Csak azt, hogy New Yorkban mindig nagyon jól éreztük magunkat. Remek éttermekben ettünk mindenütt a városban, és klassz pasasokkal lógtunk, akik ugyanúgy öltözködtek, mint Andre. Neki volt egy csomó rapper ismerőse, akiknek eljárogattunk a koncertjére vagy a klipfelvételeikre, és az autójuk hátuljában több üveg jégbe hűtött Dom P-t megittunk. Andre szőrmékbe öltöztetett és gyémántokkal borított, majd elvitt mindenféle bulihelyekre, ahol külön asztalnál ültünk, mint a szupersztárok. Én hozzá képest kicsike voltam – huszonöt egész centivel alacsonyabb nála, és még mindig póznavékony –, de egymáshoz öltöztünk, és mindig mély benyomást keltettünk, amikor együtt sétáltunk be valahova. Amikor először találkoztam Suzie-val, megpróbált kikezdeni velem. Egyszerűen odasétált hozzám az egyik New York-i diszkóban, ez az aprócska lány a fekete tüsi-hajával, aki egyrészt tiszta leszbika volt, ugyanakkor nagyon nőies és édes. Majd szétrobbant az önbizalomtól, úgyhogy természetesen azonnal megszerettem. Összejönni nem akartam vele – nagyon kötődtem Andréhoz, és meleg sem vagyok –, szóval úgy döntöttünk, inkább üzlettársak leszünk. Olyan tizenhét éves lehettem.

34 Suzie thai lány volt, de egy nagymenő üzletemberhez ment feleségül, egy jelentős japán vállalkozás alapítójához és tulajdonosához, még tizenhárom éves korában. A házasságot a szülei szervezték meg, és Suzie a férfi ötödik felesége volt. Természetesen utálta a férjét, és amint tudott, megszabadult tőle. Mindig is úgy gondoltam, hogy részben azért lett leszbikus, mert annyira gyűlölte az illetőt. Azt soha nem árulta el, hogyan sikerült elmenekülnie tőle, és a férfi miért nem keresi. Az is lehet, hogy kereste, viszont Suzie láthatóan nem félt attól, hogy elkapja. Andre mindig új üzleti lehetőségekre vadászott, és szerette volna, ha van valami, amivel elfoglalom magam. Én nagyon fiatal voltam, és úgy gondoltam, ő a legjobb dolog a világon. Rajongtam érte, mindenhova követtem, és úgy általában halálra idegesítettem. Andre rendes pasas volt, úgyhogy soha nem dobott volna ki, vagy mondott volna olyat, hogy tűnjek a fenébe – kedvelt, és egyébként is, hova mentem volna? De kicsit sok voltam neki, és úgy érezte, valami tennivaló kell nekem, ami lefoglal, és megszabadítja őt tőlem. Úgyhogy amikor Suzie előállt az ötletével, adott pénzt nekünk bordélyra. Akkor már a New Jersey-i Fort Leeben laktunk, és szép lassan Andre személyes pénzügyi menedzserévé dolgoztam fel magam. A kábítószer-kereskedelemről is rengeteget megtanultam, amiben részt vett. Én gyűjtöttem be a számláiból befolyó pénzt, és havonta egyszer felkaptam az egész paksamétát, és elvittem egy harminc mérfölddel odébb lévő bankba, hogy berakjam a bérelt széfbe. Andre tanított meg arra, hogy százezer dollár százasokban pont kitölt egy kis szendvicseszacskót, és ezt a trükköt a mai napig alkalmazom a pénzem számontartására. Arra is kioktatott, hogy a hozzánk hasonló emberek simán tarthatják a pénzüket a bankban, ha széfbe rakják, és nem folyószámlára. Tizenhét éves koromban még egy Cadillac Coupét is vett nekem, hogy megkönnyítse az ügyintézést. Emellett egy sztriptízbárban táncoltam, amit The Body Shopnak hívtak, a 123. utca és a Lexington sarkán helyezkedett el Harlemben, de Andrénak igaza volt, a tánccal és a neki végzett munkával együtt is túl sok szabadidőm volt. Suzie-val kibéreltük egy irodaháznak az egyik teljes szintjét, hogy bordélyt csináljunk benne. Amikor megkaptuk, akkor az egész egy nagy, nyitott raktártér volt, úgyhogy építészeket kerestünk, hogy csináljanak belőle valami használható dolgot. Falakat húztunk fel, így kaptunk hat ajtóval zárható fülkét, amelyek mindegyike akkora volt, hogy pont befért egy emelvényen álló dupla matrac, egy szék a sarokba a ruháknak, és egy keskeny belépőrész. A dekorációt sem vittük túlzásba – fehéren hagytuk a falakat, és semmi csicsa nem volt odabent. Létesítettünk továbbá egy nagy tisztálkodórészt, jobboldalt zuhanyfülkékkel a lányoknak, a másikon pedig mosdóágyakkal az ügyfeleknek. Amikor egy kliens besétált hozzánk, 40-60 dollár belépti díjat kellett fizetnie, amiért egy masszázst kapott a mosdóágyak egyikén. A lányok a helyiség szélén körberakott székeken ültek a legkihívóbb vagy legálszemérmesebb pózukban, amikor az ügyfél belépett. Ő kiválasztotta valamelyiket, majd bementek a tisztálkodóhelyiségbe. Ha ezek után folytatni akarta a dolgot, közvetlenül a lánnyal kellett tárgyalnia. Általában százhúsz dolláros „borravalóba” került a kézimunka, és kétszázba a szex. És ezek a lányok értettek az alkudozáshoz, még az üzletemberekkel is, akik az ügyfélkörünk nagy részét alkották, bár igazából mindenféle pasas járt hozzánk. Olyan magazinok hátuljában hirdettünk, mint a „Girls” és a „Screw”, és olyan napilapokban, mint a „The Village Voice”. Ezek a hirdetések, amelyekben fiatal, távol-keleti lányok fotói voltak, munkát kereső nőket is odavonzottak hozzánk. Mi nem nagyon válogattunk a jelentkezők közül, bármelyik nagyjából normálisan kinéző próbálkozót alkalmaztuk. Végül már mindenfélefajta lány dolgozott nekünk, és nem csak a fiatal, szegény és kiszolgáltatott rétegből. A legtöbb vagy thai volt, vagy koreai, és az egyik legjobban kereső alkalmazottunknak konkrétan egy hatvanéves koreai asszony bizonyult. Ő nem szégyellte elárulni a korát, mert nagyjából olyan harmincasnak nézett ki, és vonzotta a férfiakat. Szinte minden testrészét megplasztikáztatta. Az egyik kedvencem egy olyan lány volt, aki nagyon jó barátnőmmé vált. A húszas éveiben járó kínai csaj volt, de legfeljebb ha tizenkilencnek tűnt. Carole-nak hívták, és Chinatownban nőtt fel kilenc báttyal, akiknek mindegyike bandatag volt. A bátyjai a gondoskodásukkal szinte az élete minden területét kontrollálták. Soha nem randizhatott, úgyhogy nagyon fiatalon férjhez

35 ment, szerintem azért, hogy megszabaduljon a bátyjaitól, bár erről soha nem beszéltünk. A „miért” nem tartozott azon kérdések közé, amit bármelyikünk feltett volna ott bárkinek bármiről. „Miért vagyunk itt?”, „Miért csináljuk ezt?”. Ha valaki el is gondolkozott ezeken a dolgokon, akkor sem említette. A dolgok egyszerűen csak úgy alakultak, ahogy, és ennyi. Carole utálta a férjét. Olyanokat mondott, hogy: „Jaj. Kedd van. Haza kell mennem, és dugnom a férjemmel”, mintha a mosást kellene elintéznie, vagy ilyesmi. Ebből a szempontból nagyon vicces lány volt. Nagyon ártatlanul nézett ki, majdnem úgy, mint egy kislány, de az ember soha nem tudhatta, mi fog kijönni a száján. Carole csak egyszer-egyszer dolgozott, és olyankor is csak egy-két ügyfelet fogadott, utána hazament. Valójában nem volt odáig a szexért. Olyan pici volt, hogy azt mondta, fáj neki. Carole nem árulta el, miért jár hozzánk. Lehet, hogy így akart bosszút állni a férjén, a bátyjain és az összes férfin az életében. Nem olyannak tűnt, mint akinek szüksége van a pénzre. Lehet, hogy csak járni akart valahova, ahol az emberek elfogadják. A munkaterülettől elkülönítve volt egy magánrész konyhával és társalgóval, csak a lányoknak. Amikor nem dolgoztak, a nők ott kártyáztak vagy társasjátékoztak, ettek, vagy csak teáztak és pletykálkodtak. A ház az elejétől fogva olyan hely volt, ahol a hölgyek összejöttek, és nem csak a munka végett. Amikor észrevettem, mennyien szeretnek ott lebzselni, kitaláltam egy új módot is a pénzkeresésre. Mint már említettem, szerintem született üzletasszony vagyok, mert mindig ilyenek pattannak ki a fejemből. Amikor nem volt éppen más dolgom, gyakran kaptam magam azon, hogy bárokban játszom az automatákon (ebből a kis problémából később nagy gondjaim is lettek). Tisztában voltam vele, mennyi pénzt veszítettem azokon a gépeken, úgyhogy hozattam párat, hogy a lányok játszhassanak, mialatt a kliensekre várnak, és a kliensek is játszhassanak, amíg a lányokra várnak. Azonnal sikert arattak, és pár lány nagyon is rászokott a játékra, annyira, hogy szinte abba sem akarták hagyni. Mint kiderült, nekem nem sok munkám akadt, mert az intézmény gyakorlatilag önműködővé vált. Egyszerre mindig olyan tizenöt lány dolgozott nekem, páran konkrétan ott is laktak. A fülkékben aludtak, amikor éppen senki nem használta őket. Az átépítésen kívül alig volt költségünk. Felvettünk két biztonsági őrt, az egyiket éjjelre, a másikat nappalra, hogy huszonnégy órában működhessünk. Viszont a forgalom nagy része éjjel bonyolódott, úgyhogy tudomásom szerint egyik szomszédunk sem volt tisztában vele, mi folyik nálunk (rajtunk kívül csak nappal működő vállalkozások voltak a házban, textilraktárak meg ilyesmi). Vagy ha tudtak is rólunk, soha nem zaklattak bennünket. A vállalkozás Andre minden reményét beváltotta – lett valami tennivalóm, és egy hely, ahova elmehettem, ha akartam (vagy ha ő akarta). Én szívesen szerencsejátékoztam és beszélgettem a hölgyekkel, úgyhogy sok időt töltöttem ott. Mindegyik lány idősebb volt nálam, és azokban az ázsiai kultúrákban, ahonnan a legnagyobb részük származott, a fiatalabb nőknek engedelmeskedniük kell az idősebbeknek. Ez egyszerűen így működik. Úgyhogy bár én voltam a főnökük, a hölgyek mindig utasítgattak, vagy kiküldtek cigiért, esetleg körömlakkért. Elláttak feladatokkal, és én mindig megtettem, amit kértek. A mamaszán különösen hajlamos volt engem keresni, ha segítségre volt szüksége. Az ötvenes éveiben járt, és az ő feladata volt gondoskodni a lányokról, kitakarítani utánuk és főzni rájuk. Gyakran „ojaná”-nak szólítottuk, ami koreaiul gazdasszonyt jelent. Ő ott is lakott. Amikor a bordélyt végül bezáratták a zsaruk, ő volt az egyetlen, akit nem vittek be. Folyamatosan azt ismételgette, hogy „én mamaszán”, és a rendőrök értették, mire céloz. Minden olyan helyen, mint a miénk volt, van egy mamaszán, aki olyan, mint egy házfelügyelő, egy idősebb nő, aki rendben tartja a dolgokat, és a zsaruk általában megkönyörülnek rajtuk. Bár ha tudták volna, mennyit keresnek ezek a nők, valószínűleg nem lettek volna ilyen nagylelkűek. A mi mamaszánunkat a lányok fizették. Mindegyiktől heti 250 dollárt kapott, amit „utalós pénz”-nek hívtak, és aminek egy jelentéktelen részét a megélhetésére fordította a mamaszán, de a javát hazaküldte a családjának Koreába. Ha azt vesszük, hogy átlagosan tizenöt lány dolgozott nálunk egyszerre, nos, bárki ki tudja számolni.

36 Körülbelül négy hónapja üzemeltünk, amikor végül lecsaptak ránk a zsaruk. Nem tudom pontosan, hogy találtak meg minket, de amikor megtörtént, senki nem lepődött vagy ijedt meg különösebben. Mint említettem, jelentősebb médiatermékekben hirdettünk, úgyhogy nem volt túl nehéz eljutni hozzánk. Akkoriban így működtek a dolgok. A bordélyos játszma arról szólt, mennyi ideig bírja az ember, mielőtt lebukik. Ebben az értelemben a szerencsejátékra hasonlít a dolog. A zsaruk ellepték a házat, és mindenkit letartóztattak, akit ott találtak, kivéve a mamaszánt, engem is beleértve. Levittek minket az őrsre, és feljegyzést készítettek a dologról, de nem igazán izgatták magukat miatta. Csak azt szerették volna, ha jól néznek ki a letartóztatási statisztikáik (ne feledjük, ez a Giuliani-korszakban volt). Úgyhogy másnap reggel, miután kitöltötték a jelentéseket és megdobtuk a letartóztatások számát, mindenkit elengedtek. És még csak nem is az igazi nevét adta meg egyikünk sem. Ha tudták volna, hogy én vagyok a bordély egyik tulajdonosa, a zsaruk sokkal keményebbek lettek volna velem. De úgy tettem, mintha az egyik ott dolgozó lány lennék, aki „nem beszél angol”. Végtére is ázsiai voltam, mint a legnagyobb részük, és még csak tizenéves. A zsaruk persze hittek nekem, és másnap a többiekkel együtt elengedtek. Suzie-val gyakorlatilag gyereknek tűntünk, és egyikünk sem volt több negyvenöt kilónál. Senki nem gyanította volna, hogy két ilyen lány üzemelteti a bordélyt. A legtöbb ember még mindig nehezen hisz el ilyesmit.

37 6. FEJEZET

Baltimore megtette kötelességét

Lehet, hogy Andre egyenes pasas volt, ami az üzleti ügyeket illeti, de a kapcsolatait tekintve már nem ragaszkodott ugyanazokhoz az elvekhez. Olyan gyakran hagyott magamra, és annyira nem volt hajlandó elárulni, hova megy vagy hol volt, hogy kezdtem úgy gondolni, biztosan megcsal. Persze ő még csak nem is tartotta volna megcsalásnak. Tőlem elvárta a hűséget, de egy olyan playboyra, mint ő, más szabályok vonatkoztak. Ennek ellenére elárulva, de legalábbis hanyagolva éreztem magam, úgyhogy úgy döntöttem, a saját fegyverével győzöm le. Egyszer, amikor éppen „hagytunk egy kis teret egymásnak” (vagyis egy másik nővel kódorgott), kikezdtem egy szexi chippendale-táncossal, akivel akkor ismerkedtem meg, amikor pár thai barátnőmmel elmentem megnézni a műsorát (azóta is gyengéim a táncosok). Csak azért kezdtem vele, hogy bosszút álljak Andrén, de ő még csak észre sem vette. Túlságosan lefoglalták a kaliforniai útjai, amelyek során, mint azt később megtudtam, a másik barátnőjét, egy gyerek popsztár anyját látogatta. Végül meg is bizonyosodhattam a nő létezéséről, amikor Andre magával vitt Kaliforniába. Azt mondta, „vakációzni” megyünk oda, de amint megérkeztünk, magamra hagyott a hotelszobában, és szinte végig egyedül voltam. Amikor végre találkoztunk, és beismerte, hol volt és kivel, dührohamot kaptam. Biztos voltam benne, hogy nem ő az egyetlen nő, akivel megcsal, de ez rosszabb volt a többinél. Vele nemcsak a szexről szólt a dolog, hanem konkrétan jártak. Közvetlenül a kaliforniai utunk előtt derült ki számomra, hogy terhes vagyok. Nem szóltam róla Andrénak, mert gyanakodtam a másik nőre, és miután a gyanúm beigazolódott, megesküdtem, hogy soha nem tudja meg. Felpattantam egy repülőre, hogy hazamenjek, majd nem sokkal utána összepakoltam egy táskányi cuccot, és felugrottam egy vonatra. Nem igazán érdekelt, hova megyek, csak el akartam tűnni onnan. Ismét szökésben voltam, de ettől egy részem csak feldobódott. Régebben imádtam vonatozni. Akkoriban annyi mérföldem gyűlt össze az Amtraknál, hogy valószínűleg érdemes lett volna részvényeket vennem a cégben. Baltimore-ban kötöttem ki. Nem volt tervem arra, hogy mit csinálok, ha odaérek, úgyhogy egy hajléktalanszállón töltöttem az éjszakát. Mivel olyan fiatalnak tűntem, az ott dolgozók kérdezősködni kezdtek. Elmondtam nekik, hogy terhes vagyok, és otthagytam a pasimat, amiről úgy gondoltam, hogy kielégítő magyarázat. Ehelyett még több kérdést vetett fel. Megkérdezték, hogy bántott-e, mire elárultam az igazat, hogy néha megütött. Andrénak elve volt, hogy soha nem kóstolgatja az áruját, de ehhez nem mindig tudta tartani magát. Az idő legnagyobb részében rendesen viselkedett, de amikor mi találkoztunk, már régóta heroinfüggő volt. Nem szeretett az lenni, és mindent elkövetett, hogy leszokjon. Egy időre sikerült is, de utána megint elindult a lejtőn, ami általában némi fűvel kezdődött, majd pár dolgon átmenve hernyózásba torkollott. Ezt csinálta oda-vissza, oda-vissza jó néhány évig. A kapcsolatunk legnagyobb része alatt úgy gondoltam, egy szép napon majd hozzámegyek feleségül, de azzal is tisztában voltam, hogy egy dupla személyiségű Ikrek, akinek az egyik személyisége kiment engem a rossz helyzetekből, és gondoskodik rólam, míg a másik személyisége egy drogos. A drogos oldala nem volt túl vonzó, és Andre gyakran elveszítette a türelmét velem szemben, amikor éppen köd borította az agyát. Amikor a menhelyre értem, annyira dühös voltam Andréra, hogy nem igazán gondoltam a jobbik oldalára. Biztosra veszem, hogy meglehetősen csúf képet festettem róla, amikor az

38 ottaniaknak leírtam, milyen volt a kapcsolatunk. Nem tudom, miért voltam velük olyan őszinte – tényleg nem szokásom őszintén mesélni magamról vagy a kapcsolataimról idegeneknek –, de talán az önvédelmi reflexem késztetett rá. Minden egyes igaz szó, amit kiejtettem előttük Andréról, mintha egyre jobban eltávolította volna őt tőlem, mintha minden egyes vallomással még jobban megnehezíteném, hogy visszamenjek hozzá. Akkoriban, ha valaki megkérdez, miért hagytam ott Andrét, azt mondtam volna, hogy féltékenységből, a másik nő vagy nők miatt. De most már az is felmerül bennem, hogy nem voltak-e vajon egyéb okaim is. A mi kapcsolatunkban mindig is Andre irányított volna, efelől semmi kétségem, és csak úgy deríthettem ki, képes vagyok-e én is irányítani az életemet, ha elmenekülök tőle. Már akkor is tudtam: nem akarom, hogy az életem végéig valaki más uralkodjon felettem ennyire, még akkor sem, ha szeretem. Nemsokára már a cuccomat pakoltam össze, hogy az ottani személyzet elvigyen valahova. Mivel fiatal voltam és terhes, átszállítottak egy anyaotthonba a hajléktalanszálló helyett, ahova mentem. Én nem gondoltam magamra úgy, mint „bántalmazott nőre”, de szerintem ők azt hitték, azért szöktem meg Andrétól, mert veszélyes, nem pedig azért, mert nem bírja a gatyájában tartani a farkát. Engem nem érdekelt, mit gondolnak. Örültem, hogy együtt éreznek velem, és volt hova mennem. A hajléktalanszállón amúgy is nagyon fura alakok voltak, úgyhogy örültem, hogy nem kell ott maradnom. Az anyaotthon legalább tisztább és biztonságosabb volt. Ez a második menhely intézte az abortuszomat. Nem akartam visszamenni Andréhoz, és egyedül nem tudtam volna gondoskodni a gyerekről, ezzel tisztában voltam. Nem volt hol lakjak, nem volt pénzem, nem volt munkám. Nem emlékszem, hogy sokat filóztam volna a dolgon. Azt hiszem, mindenki, engem is beleértve, úgy gondolta, hogy ez a legésszerűbb döntés. Utána összefutottam Andréval az egyik New York-i utamon. Amikor elmeséltem neki az abortuszomat, elsírta magát. Nagyon vallásos pasas volt, rendszeresen járt templomba, mélyen katolikus családból származott, és az anyja még mindig komoly befolyással volt az életére. Azt mondta, azt szerette volna, hogy megtartsam, és elvett volna, ha elmondom. Ez túl kevés volt, túl későn. Azok után még az életembe is megpróbált visszafurakodni, de én addigra már végeztem vele. Azóta is tartom a kapcsolatot Andréval, és időnként találkozunk is. Úgy érzem, sokkal tartozom neki. A szárnyai alá vett és megtanított pár dologra akkor, amikor még nem sokat tudtam a világról. Andre volt az első igazi szerelmem, minden hibája ellenére, akárhogy is végződött. Tudom, hogy nélküle nem tartanék ott, ahol most vagyok, úgyhogy még mindig sokat jelent nekem. Pár évvel később, amikor Bostonban jártam, elmentem a nagybátyja szépségszalonjába, és meghagytam a telefonszámomat Andrénak. A Foxwoods játékteremben voltam éppen, amikor felhívott. Egészen odáig felautózott, hogy találkozzunk. Akkor döbbentem rá, hogy én is sokat jelentettem neki. Emlékszem egy éjszakára sok évvel azelőtt, amikor még együtt éltünk, és két drogos betört hozzánk, hogy kiraboljon minket. Azonnal Andréra ugrottam, miközben ő még aludt, és eltakartam az arcát a testemmel. Folyamatosan azt kiabáltam, hogy „nem nézünk oda, vigyetek el, amit akartok, nem nézünk oda!”. Pontosan ezt is tették. Tudom, hogy ha nem ezt csináltam volna, akkor Andre kiugrik az ágyból és szembeszáll velük, amibe valószínűleg mindketten belehaltunk volna. Amikor rájött, hogy megmentettem az életét, letérdelt elém, és könyörgött, hogy maradjak vele örökre. Az ilyen alázatos megnyilvánulások teljesen távol állnak egy olyan büszke és erős embertől, mint Andre, és ezt akkor is tudtam. Ez tőle tényleg jelentett valamit. Lehet, hogy Andre feleségül akart venni, de az is biztos, hogy soha nem akart igazán letelepedni. Viszont mindig őszinte volt velem, még ezzel kapcsolatban is. Az volt a filozófiája, hogy ha tudta, hogy valami felzaklat engem, akkor egyszerűen nem beszélt róla, és amiről nem tudtam, arról nem kellett hazudnia. Ez olyan elv, amiben a mai napig hiszek. Nem vagyok kóros hazudozó, de hiszek abban, hogy az én dolgom az én dolgom, és senki másé. És mindenben, amiért csodáltam, én is Andrévá váltam. Mindketten hidegek vagyunk és őszinték, de amikor szeretünk, akkor mélyen szeretünk.

39 Az abortusz után amint lehetett, elmentem az anyaotthonból. Egyszerűen túl nyomasztó hely volt. Az ottani nők a szellemekre emlékeztettek. A legtöbben nagyon rossz helyekről érkeztek, és üres tekintettel bóklásztak, mintha kiverték volna belőlük az életet. Ezt nem bírtam elviselni. A menhely megpróbált munkát kínálni nekem, valami nagyon alacsony órabéres állást, de én mást forgattam a fejemben. Tudtam, hogy bele kell csapnom valami vállalkozásba, valami olyanba, amivel eltarthatom magam, hogy ne szoruljak másokra, de nem tudtam, mihez kezdjek. Ez volt az első alkalom, amikor teljesen egyedül kellett belevágnom valamibe, de biztosra vettem, hogy sikerülni fog. Mivel New Yorkban nagyon jól ment a bordély, úgy gondoltam, Baltimore-ban is valami hasonlóba kezdek. Azzal indítottam, hogy felmértem a helyi piacot. Egyszerűen csak fellapoztam az Arany Oldalak „Eszkort” rovatát, és felhívtam pár számot. A módszerem egyszerű volt. Úgy tettem, mintha munkát keresnék, majd így álcázva magam, kérdeztem pár dolgot azzal kapcsolatban, hogy csinálják a dolgokat. Fiatal hangom volt, és elmondtam nekik (őszintén), hogy ázsiai vagyok, és még húsz éven aluli. Mindenki örült nekem. Senki egy pillanatig nem képzelte, hogy konkurencia lehetnék. Miért is tették volna? Az egyik ügynökség még egy olyan lány számát is megadta, aki nekik dolgozott. Úgy gondolták, ő jobban meg tudja majd válaszolni a kérdéseimet. A lányt Mayának hívták, és amikor találkoztunk, azonnal megkedveltük egymást. Miután beszélgettünk egy ideig az ügynökségénél, egyszerű információnál többet ajánlott fel: meghívott, hogy tartsak vele az egyik szeánszára. Így tudtam meg tőle, hogy itt is létesíthetnék bordélyt, mint New Yorkban, de az veszélyes lenne, és Baltimore-ban van a dolognak egy sokkal könnyebb és biztonságosabb módja is. Ott nagyon másképp űzték az ipart. Amikor Mayával elmentem a találkozójára, együtt jelentünk meg az ügyfél ajtajában, és Maya elmagyarázta neki, hogy „betanuló” vagyok. A fickó egy kicsit meglepettnek tűnt, de szerintem úgy érezte, ingyen pluszszolgáltatást kap. Maya az elején beszedte tőle a pénzt, mint a lányok általában, majd megkérdezte, mit akar csinálni az elkövetkezendő egy órában. A férfi elvörösödött, motyogott valamit a szopásról, majd láthatóan megdöbbent, amikor Maya kiigazította. „Ó nem, azt mi nem tehetjük. Eszkortok vagyunk, nem kurvák.” Amikor a pasas megértette, hogy hülyét csináltak belőle, és nem fogja megkapni, amit akar, előbb elengedett minket. A városban így működött ezeknek a vállalkozásoknak a nagy része. Kiderült számomra, hogy az Arany Oldalakban reklámozott ügynökségek java vagy valódi, legális eszkortügynökség volt (az a fajta, ami „csak társaságként” hirdet lányokat), vagy pedig olyan, amit én „lehúzós” ügynökségnek nevezek. Ez azt jelenti, hogy a nekik dolgozó lányok is igazából csak társaságként szolgáltak, de amiatt, ahogy reklámozták őket, ezt az ügyfelek csak akkor tudták meg, amikor már túl késő volt. A lehúzós ügynökségek hirdetései tele voltak célzásokkal, de semmit nem ígértek meg konkrétan. „Szexi lányokat” ígértek „bármilyen programhoz”, vagy „bulis csajokat fél órán belül”, néha még „teljes testmasszázst” is! Volt, amelyik az egyszerű megoldást választotta, és valami olyasmi állt rajta, hogy „Baltimore szolgálatában”, egy dögös, fiatal lány képe mellett. De az ügyfelek tudták, mit jelentenek ezek, vagy legalábbis azt hitték, hogy tudják. A pasasok teljes körű szolgáltatásban reménykedve hívták fel ezeket az ügynökségeket, de amikor a lány megérkezett a lakásukra vagy a találkozó helyére, először begyűjtötte a pénzt, mint Maya, majd megkérdezte, hogy és akkor most mit fognak csinálni. Ettől a kérdéstől a legtöbb pasas dadogni kezd, mert egy valódi prostinak általában nem kell megmondani, mit csináljon. Páran azt hiszik, hogy álruhás rendőri akcióról van szó, és arra gyanakszanak, hogy felvétel készül arról, amit mondanak. Ha sikerül eljutniuk odáig, hogy szóba hozzák a szexet, akkor a lány valami olyasmit mond: „Sajnálom, de az illegális, és én nem akarok semmi illegálisat tenni.” Majd hozzáteszi: „További száz dollárért megmasszírozhatom, de nincsen hivatalos masszőri képesítésem.” Szex igazából soha nem is történt. Az ember azt hinné, hogy ez veszélyes játszma, hogy a pasik nagyon feldühödnek, amiért átverték őket, és a lányoknak emiatt bántódásuk eshet, de a lányok nagy gyakorlatra tettek szert abban, hogy gyorsan be- és kimenjenek, hogy a helyzet során megőrizzék a hidegvérüket és a

40 tárgyilagos modorukat, hogy a pasik érezzék magukat zavarban, amiért azt feltételezték, hogy prostituáltak. A legtöbb fickó, akik általában üzletemberek voltak, szégyellte magát az egész ügy miatt, és vagy elfogadta a „masszázst”, vagy hazaküldte a lányt. Páran megpróbáltak kialkudni egy „happy endinget”, de az szinte soha nem következett be. Ha valamelyik feldühödött, a lány egyszerűen kihívta a zsarukat. Végtére is, ő hivatalosan semmi rosszat nem csinált. Persze ezt a fajta átverést egy emberrel csak egyszer lehet megcsinálni, ezért az ügyfelek nagy része átutazó kellett hogy legyen. Viszont úgy tűnt, Baltimore-ban folyamatosan jönnek és mennek az emberek, úgyhogy, mint kiderült, ez a dolog újra és újra működött. Még olyan ügyfelek is akadtak, akik tényleg csak társaságra vágytak. Azok voltak a legjobbak. A legtöbben közülük drogoztak, és azt szerették volna, ha ott van velük valaki, amíg azt csinálják, amit csinálnak. Mayának volt egy visszatérő ügyfele, egy déli importőr, aki egyszer teljes negyvennyolc órára kibérelte őt óránként 200 dollárért. Még csak meg sem próbált alkudni, úgyhogy Maya természetesen megcsapolta. Egy gazdag férfi volt az illető, aki egyszerűen csak arra vágyott, hogy valaki feküdjön ott mellette és fogja a kezét, miközben ő segg részegen megpróbál elaludni. Maya szerint rémálmai is lehettek, abból kiindulva, ahogy a pasas éjszaka forgolódott, és amilyen hangokat adott álmában. De napközben vásárolgatni és étterembe vitte. Maya úgy gondolta, hogy ez egy klassz pasi, aki csak egy ivócimborára vágyik, amíg egy este nagyon ki nem ütötte magát az illető, és el nem kezdett támadó ufókról hadoválni. Amikor eljött az ideje, hogy beindítsam a saját üzletem, ugyanúgy cselekedtem, mint a többiek („Rómában tégy úgy…” stb), és egy „lehúzós” ügynökséget nyitottam. Ehhez nem volt szükségem annyi pénzre, mint New Yorkban, mert nem kellett helyiséget bérelnem, nem volt átépítési költség, nem kellett biztonsági őröket fizetnem, és ez nagyon jól volt így, mivel teljesen egyedül kellett csinálnom az egészet. Csak annyi pénz kellett, hogy hirdetni tudjak pár újságban, és pár lány (őket legnagyobbrészt a többi ügynökségtől loptam, akik olyan nyíltak voltak velem) a klienseknek. Ennyi, és már meg is nyitottam. Természetesen rengeteg elégedetlen ügyfél telefonált nekem, de semmi problémát nem kavartak, miután meghallották a rutinválaszomat: „Amit ön kér, az illegális, uram. Mi egy felső kategóriás eszkortszolgálat vagyunk, és csak kísérőket kínálunk. A fiatal hölgy azért van ott, hogy ön a társaságát élvezhesse, és őszintén szólva, ez a telefonbeszélgetés is a munkaidejéből ketyeg, amit ön már kifizetett. Sajnos nem ajánlhatunk fel árengedményt vagy visszatérítést, mert ő mindent megtett, hogy az ön igényeit kielégítse. Amennyiben gondot akar nekünk okozni, uram, nem lesz más választásom, mint hogy kihívjam a rendőrséget.” Amennyiben udvariasan beszéltem, és megőriztem a nyugalmam, ez a szónoklat általában le is zárta az ügyet, de nem mindig. Maya, aki az elsők között jött át hozzám dolgozni, egyszer egy képviselőt látogatott meg, aki annyira kiborult, hogy kénytelen volt a rendőrséghez fordulni. Még azután is, hogy kiérkeztek a zsaruk, a pasas folyamatosan azt ordibálta, hogy ő SZ-E-X-É-R-T fizetett, és nem kapta meg, amit ígértek neki. Ezek után hamar bekerült a fogdába. Ez akkoriban történt, amikor Dick Morrisnak, Bill Clinton tanácsadójának a botránya kipattant, miután lefotózták egy kurvával. A média minden igyekezetével az ilyesfajta történetekre fókuszált, és a kongresszusi képviselő esete után megkerestek minket Mayával a Sally Jessy Raphael talkshowtól. Mi úgy gondoltuk, hogy vicces lesz majd kiteregetni a szakmánk szennyesét, úgyhogy beleegyeztünk a dologba. A közvélemény mindig nagyon felháborodik és megdöbben, amikor egy-egy politikust kurvázáson kapnak, és ettől nekem nevetnem kell. Ismerek egy lányt, akit többször is felkeresett egy elég híres, nagyon jóképű filmsztár (annyira jóképű volt, hogy a lány zaklatni kezdte, amikor a pasas abbahagyta a hívogatását). Egy ilyen híresség természetesen pénz nélkül is tud nőt szerezni magának. Egyébként is, sok a vesztenivalója, miért kockáztatna? A szakmán kívüliek mindig efféle kérdéseket tesznek fel, hogy miért csinálnak ilyen veszélyes ostobaságokat, különösen ha a kérdéses illető ráadásul nős is. Az az igazság, hogy ha ezek a fickók ugyanazzal a nővel szeretnének dugni újra és újra, akkor szeretőt tartanának. De nem ezt akarják. Rengeteg oka van annak, hogy a pasasok miért csinálják azt, amit, de sokuk egyszerűen csak olyasvalakivel szeretne lenni egy kis ideig, aki nem ítéli el. Nagyon stresszes a munkájuk, és bonyolult az életük.

41 Néha csak valami egyszerűre vágynak, ahol a kimenetel nem kétséges. Vannak, akik nem kapják meg otthon, amit akarnak, vagy túl elfoglaltak ahhoz, hogy valódi kapcsolatokat alakítsanak ki, esetleg szexfüggők, de a legtöbben igazából elég boldog házasságban élnek, elég boldog életet. Általában egyáltalán nem a feleségükről szól a dolog, hanem róluk, arról, hogy szeretnének egy kicsit megfeledkezni a kötelezettségeikről, kiengedni a feszültséget, és pontosan azt tenni, amit akarnak, következmények nélkül, még ha csak egy óráig is. Manapság nincsenek igazán híres ügyfeleim, leginkább azért, mert New Jersey-ben szolgáltatok, ahol rengeteg gazdag, de nem túl ismert ember él. És ez valószínűleg jobb is így, mivel a színészekkel, a politikusokkal és a többi hírességgel túl sok nem kívánt reflektorfény járhat. Mayával már a repülőtéren voltunk, kezünkben a jegyünkkel, amikor meggondoltuk magunkat a Sally Jessy Raphael műsorral kapcsolatban. A felkínált tiszteletdíj egyszerűen nem érte meg a fáradságot és a lehetséges üzleti visszaesést, úgyhogy sarkon fordultunk, és hazamentünk. Kétségtelen, hogy a baltimore-i korszakom sokat csiszolt a tárgyalóképességemen. Ma már úgy érzem, ha higgadt maradok, szinte bárkit meg tudok győzni bármiről szép szóval, függetlenül attól, mi baja van. Pontosan tudom, milyen helyzetben mit kell mondani, csak a higgadtsággal akad némi problémám, de ez, úgy tűnik, egyre nehezebb lesz. Minél tovább csinálom ezt, annál lobbanékonyabb leszek. Újból és újból ugyanazokat a buta kifogásokat kell végighallgatnom mind a lányoktól, mind a kliensektől, és kezd unalmassá válni, hogy úgy kell tennem, mintha érdekelnének. A türelem sokkal több energiába kerül, mint hinné az ember. Akkoriban csak a pénz érdekelt, úgyhogy cseppet sem bántam az idiótaságokat. Sok évvel később tanultam meg, hogyan kell úgy működtetni egy vállalkozást, hogy az összes elem – a biztonság, a stabilitás és a sok pénz – meglegyen benne egyszerre, és ugyanakkor olyan szolgáltatást nyújtani, amivel az ügyfelek elégedettek. A mostani vállalkozásom mind anyagilag, mind személyes szempontból kielégítő. Ki gondolta volna, hogy létezhet ilyen ebben a szakmában? Akkoriban örültem a lehúzós ügynökségemnek is. Minél több időt töltöttünk együtt Mayával, annál jobb barátokká váltunk. Ő gyönyörű lány volt, és rengeteg pénzt hozott a konyhára. Egy olyan pasival járt, aki az egyik helyi banda nagykutyája volt, és ők mutattak be a következő fiúmnak. Lehet, hogy Andre elég karizmatikus férfi volt, de Maya pasija, Tito mögött elbújhatott volna. Tito magas volt és vékony, mint egy baseballjátékos, de még ha nem is tűnt annak, valódi gengszter volt. Minden lehetséges alkalommal kifejezte a dominanciáját mások felett. Állandóan vagy valamelyik pasival vitatkozott, vagy valamelyik lánnyal flörtölt, pusztán a vicc kedvéért. Ő is a drogbizniszben volt benne, de ha azonos területen dolgoznak, valószínűleg Tito az az illető lett volna, aki Andrét ellátja áruval. Nem egyszerűen nagyobb hal volt nála, hanem ő volt a környék talán legnagyobb kábszerüzletének az egyik vezetője. Egész bandányi díler és lóti-futi dolgozott neki. Persze én ezt az egészet ellenállhatatlannak találtam. Tito haverja, Allen is drogdíler volt, de önállóan dolgozott. Ő szerette maga kormányozni a saját hajóját; tisztelte a bandákat, amelyek a város drogforgalmának nagy részét bonyolították, de távol tartotta magát tőlük. Szerinte ez így biztonságosabb és tisztább volt, és nekem ez tetszett benne. Ráadásul borzasztó jóképű fiú volt, ami szintén bejött nekem. Lehet, hogy az üzleti életben nem számított jelentős tényezőnek, de a magánéletben lehetetlen volt nem észrevenni. Majdnem száznyolcvanöt magas volt, izmos, százkilós testtel, és napközben úgy öltözködött, mint egy autóversenyző. Minden lenyűgözte, aminek kerekei voltak. Egy egész flottányi autóval rendelkezett – a legbecsesebb darabja egy limitált szériájú RX-7-es, és egy egyedi modellezésű Toyota Supra volt ikerturbó motorral –, amelyek közül sokat házilag turbózott fel lila alvázfénnyel meg ilyesmivel. A Suprájába még az egyik legelső hangfelismerő szoftvert is berakatta. Estére szinte mindig tetőtől talpig Versacébe öltözött. Sokkal trendibb volt Andrénál, akinek a stílusát régimódiként tudnám jellemezni, de mindketten komoly feltűnést keltettek, ha kimentek a városból.

42 Allen is szeretett mindent maga irányítani. Nemcsak a vállalkozását, hanem mindent. Még azt is megszabta nekem, hogy nem járhatok Baltimore egyik fekete szórakozóhelyére sem, amit már csak azért is viccesnek találtam, mert ő maga is fekete volt. Vagyis igazából csak félig, amibe egynegyed rész fehér, és felerész spanyol keveredett, és ez látszott is a világos bőrén, de ő feketének tartotta magát. Ennek ellenére „gettónak” titulálta a fekete bárokat, és az ő barátnőjét ne lássák a gettóban. „Te túl jó vagy oda”, szokta mondani. Vagy járjak fehér helyekre, vagy maradjak otthon. De a barátnőm, Maya csak fekete klubokba járt, mert utálta a fehéreket, és mert a baltimore-i fehér szórakozóhelyek rémesek voltak. „A fehérek felelősek az összes mocskos, gonosz dologért ezen a világon – szokta volt mondogatni. – Ők azok, akik háborúzni kezdenek, akik elnyomják a többi népet. És mindig fehérek szoktak azért telefonálni, hogy valami mocskos dolgot műveljenek egy szegény lánnyal. Mint az aranyzuhany. Azt is a fehérek találták ki. Nincs az a minimális önbecsüléssel rendelkező fekete, aki attól menne el, hogy lepisilik.” Imádtam azt a csajt. Nagyon szórakoztató volt. És ami a legviccesebb, alig látszott rajta, hogy fekete, noha az volt. A nagyon halvány bőre miatt arabnak vagy egy nagyon sápadt Puerto Ricóinak tűnt. De megvoltak a maga elvei, Allennek is a sajátjai, én meg két tűz közé kerültem, mert mindkettejükkel együtt akartam lenni. Egyszer megpróbáltam beszökni Maya egyik kedvenc klubjába, hogy együtt szórakozhassunk. Éppen hogy csak megérkeztünk, amikor egy híres kosaras kiszúrta Mayát a túloldalról, és odajött, hogy felcsípje. Ő mindig ilyen hatással volt a férfiakra, bárhová is ment. Nekem fogalmam sem volt, ki az illető, de egy fogpiszkálót tartott a göndör loboncában, és olyan magas lóról beszélt a barátnőmmel, hogy úgy gondoltam, csak egy seggfej lehet. Maya is. Miután lerázta, odajött az egyik barátunk, és megkérdezte, tisztában vagyunk-e azzal, ki volt ez. Amint meghallotta a nevét, Maya szemében dollárjelek csillantak. Azonnal visszament az illetőhöz, és hízelegni kezdett neki. Nagyon tudott bánni az emberekkel. Remekül mulattunk, amíg meg nem jelent Allen. Biztos meglátott valamelyik ismerőse, és felhívta őt. Ő mindenhol ismert embereket. Allen egy szót sem szólt. Egyenesen odasétált hozzám, felkapott, a vállára dobott, és kisétált az ajtón. Én sikoltoztam, hogy tegyen le, és ököllel kalapáltam a hátát. Szinte észre sem vette. Egyenesen elsétált egy rendőr mellett, aki ismerte. A rendőr őt kérdezte meg, hogy szüksége vane segítségre, nem engem. Allen nemet mondott, majd bedobott a kocsija anyósülésére, és hazavitt. Kiborított, amikor Allen ilyeneket csinált, de ugyanakkor megértettem, miért muszáj mindent szorosan a kezében tartania. Ebben a szakmában a legtöbben ilyenek voltak. Allen egyébként is egy nagy munkáscsaládból származott, és az általa megkeresett pénz segített neki gondoskodni a többiekről. Nagyon komolyan vette a kötelességeit, és tökéletesen megértette, hogy a lebukás és a halál olyan kockázatok, amik ezzel az élettel járnak. Maya barátja, Tito különösen veszélyesen magas szinten játszott, és rengeteg áru ment át a kezén. Ő mindig a kockázat és a nyeremény egyensúlyáról beszélt. Egyszer így magyarázta el nekem: „Másfél kiló kokainon 30000-től 250000 dollárig bármennyit lehet keresni, attól függően, hogyan áll hozzá az ember, és mennyi kockázatot hajlandó vállalni.” „Hogyan lehetséges, hogy ugyanaz a mennyiség ennyire különböző összegeket érhet?”, kérdeztem. „Az egész attól függ, hogyan osztod fel a cuccot eladásra – felelte. – Ha egyben adod el a kokaint, akkor 30000 dollárnál nem kapsz érte többet. De ha fogod a másfél kilót, és mondjuk négy különböző terjesztőnek adod el, akkor mindegyiktől húszezret kapsz, ami összesen 80 000 dollár. Ha még kisebb adagokra osztod, és az utcai terjesztőknek adod el, akkor még nagyobb lesz rajta a haszon. És végül, ha veszed a fáradságot, és magad árusítod az utcán a cuccot, akkor hosszú idő alatt ugyan, de 250000, vagy még több dollárt kapsz. Olyan ez, mint egy lépcső, és minden szinten mindenki nyerni akar rajta, úgyhogy az ár egyre feljebb megy – folytatta Tito. – Az utolsó pasasnak, aki bulizni akar, nemcsak a cucc árát kell megfizetnie, de azt a munkát is, amivel eljuttatták hozzá, és a kockázatot, amit az a sok ember vállalt.”

43 Ez nagyon logikusnak tűnt, de mivel magam is üzletasszony volnék, elgondolkoztam, miért nem iktatják ki a közvetítőket. Persze nem az összest, mert azt tudtam, hogy Tito soha nem állna ki a sarokra árusítani semmit, de a terjesztők egy részét, a nagyobb profitért. A válasz nyilvánvaló volt. Az egész a kockázatról szól. Egy nagy eladás egyetlen pillanat kockázatról szól; amikor végbemegy a tranzakció, és az áru és a pénz gazdát cserél. Ha az ember jó pár, akár több száz másikkal üzletel, akkor minden tranzakciónál a lebukást kockáztatja. Végül arra is rájöttem, hogy az én területemen sem megy ez másképp. A lányok, akik nekem dolgoznak, de még a kliensek is, sokkal többet kockáztatnak nálam, mert én a közelében sem vagyok annak a helynek, ahol a pénz átadásra kerül, és ahol szexelnek. Biztonságban ülök a lakásomban vagy egy szállodában, esetleg bárhol máshol, távol a törvénysértés helyszínétől. Amikor New Yorkban vezettem bordélyt, akkor gyakran én is ott voltam és ügyeket intéztem, amikor éppen végbement a tranzakció, és minden perccel, amit ott töltöttem, a lebukást kockáztattam. De ennek vége. Persze be kell gyűjtenem valamikor a pénzt a lányoktól, de addig nem, amíg az összeg elég nagy nem lesz ahhoz, hogy megérje a rizikót. És még akkor is általában valaki mást küldök magam helyett, és a kliens már régen nincs sehol. A rendőröknek nagyon nagy türelemre és elszántságra lenne szükségük ahhoz, hogy bármit rám tudjanak verni, és őszintén szólva, nem érek én annyit. Legalábbis próbálok nem érni. Csodáltam Titót, és a hozzáállását, de féltem is tőle. Láthatóan hosszú távú bizniszként gondolt a kábítószer-kereskedelemre, úgyhogy nem szeretett kockáztatni. Rendszeres jövedelme volt, és rengeteg készpénze. Tudta, milyen árat kellene fizetnie, ha legyűrné a kapzsisága. Ugyanakkor soha nem gondolkozott azon, milyen biztonságosabb és kevésbé stresszes dolgokkal tudna pénzt keresni. Számára nem létezett más. Allen viszont jobban hasonlított Andréra, ami a különböző üzleti ambícióit illeti. És egyre jobban nyitott más dolgok felé, amikor a kapcsolatunk komolyabbá vált. Nem volt hajlandó magában a városban élni, amit túl gettósnak tartott, hanem inkább egy menő marylandi kertvárosra esett a választása. Én nemsokára találtam egy lakást ugyanabban az utcában, Tito és Maya pedig velem szemben laktak. Négyünkön kívül csak fehérek éltek arrafelé. Mayával azért voltunk hajlandók odaköltözni, mert legalább mi ott voltunk egymásnak, és Mayának gyerekei is voltak. Szerintem Tito és Allen azért szerettek ott lenni, mert annyira távol volt a baltimore-i bandaés drogügyektől, hogy szinte már biztonságban és nyugalomban érezték magukat. Akkoriban, amikor a közelébe költöztem, Allen elkezdett kiutat keresni a drogkereskedelemből. Úgy határozott, vesz egy felső kategóriás „úri klubot”, egy olyat, amit az autópályáról látni lehetett, amikor az ember elhagyja a várost. Titóval és még pár barátjukkal gyakran megfordultak ott. Ez volt a mi nyugdíjbiztosításunk. Úgy gondolta, abbahagyja, amit csinál, én is abbahagyom, és együtt vezetjük majd a klubot, ami rengeteg pénzt fog hozni, és onnantól törvénytisztelő életet fogunk élni. Fokozatosan összegyűjtöttünk egy csomó pénzt, amit a lakásában tartottunk, hogy ki tudjuk fizetni a helyet. Már majdnem elég összegyűlt, amikor minden elcsesződött. Tudnom kellett volna, hogy túl jól mennek a dolgaink, és ez nem tarthat örökké. Nagyon hiszek a karmában, mind az üzleti, mind a magánéletet illetően, és úgy gondolom, az olyan emberek, mint Allen, Tito és Maya, nem szabadulhatnak annyira könnyen. Különösen Tito gyűjtött be sok ellenséget, és ami körbejár, az körbeér. Mással nem tudnám magyarázni. A széljárás figyelmeztetés nélkül fordult meg egyik este. Allennel ugyanazon veszekedtünk, mint mindig: hogy folyamatosan féltékenykedik, és túl szorosan tartja a gyeplőt. Annyira dühös lettem, hogy hozzávágtam a kulcsát (nem éltünk együtt, de volt kulcsunk mindkettőnk lakásához, amelyek csak pár percre voltak egymáshoz, úgyhogy majdnem olyan volt, mintha együtt élnénk). Úgy viharzottam ki tőle, hogy még a táskámat sem vettem magamhoz. Amikor rájöttem, hogy nincs nálam a kulcsom, úgyhogy nem tudok hazamenni, inkább átmentem Mayához. Nem volt kedvem Allen szemébe nézni, és tudtam, hogy Maya majd lecsillapít. Mindig képes volt rá. Maya és Tito társasházának a parkolórészén vágtam éppen át, amikor megláttam őket: négy fekete srácot egy ütött-kopott, öreg Cadillacben, amint a kijárat felé száguldanak. Mint már

44 említettem, ez egy jó hírű, fehér környék volt. Arrafelé egyszerűen nem fordultak meg olyan emberek vagy autók. Azonnal tudtam, hogy valami baj van. Amikor elhajtottak mellettem, egyenesen a fiúkra néztem, ők meg vissza rám. Akkor közelebbről is láthattam őket, és a ruházatukból meg az arckifejezésükből egyértelműnek tűnt, hogy gengszterek. Fellifteztem három emeletet Maya lakásához. Egy „kerti stílusú” épületről volt szó, ami azt jelentette, hogy a lakásokhoz vezető folyosók odakint voltak. Minden lakásnál volt egy ilyen fúvott üvegtáblaszerűség az ajtó mellett, ami beengedte a fényt, de valamennyire kizárta a beláthatóságot. Amikor odaértem Tito és Maya lakásához, megpróbáltam bekukucskálni, de csak a dolgok homályos körvonalát láttam. Utána észrevettem, hogy van valami a padlón közvetlenül a bejáratnál. Nem láttam, mi lehet az pontosan, de nagynak tűnt, mint például egy holttest. Azonnal felhívtam Mayát. Ő a helyi palacsintázóban volt a gyerekeivel, és addig nem akarta hazavinni őket, amíg meg nem győződik arról, hogy biztonságos. „Muszáj kihívnod a rendőröket – mondta nekem. – Muszáj.” A rendőrök ki is jöttek pár tűzoltóval együtt, akik betörték az ajtót. Pont az történt, amitől féltem, és a nagy árnyékról az ajtó mögött kiderült, hogy Tito holtteste. A lakásból szinte minden értéktárgyat elraboltak. A rendőrök hamar rájöttek, hogy miről van szó, és hívták a drogszakértő kollégáikat, akik bevittek az őrsre egy nem is tudom, hány órás kihallgatásra, mintha én tettem volna valami rosszat. Nem akartam belekeverni a dologba Allent vagy Mayát, úgyhogy azt mondtam, Tito egy barátom volt, akihez látogatóba mentem volna. Ők látták rajtam, hogy nem mondok el mindent, de addigra elég tapasztalatot szereztem már a zsarukkal ahhoz, hogy tudjam, mit mondhatok és mit nem. Amikor végül hazaküldtek, egyedül, arra is figyelmeztettek, hogy ne hagyjam el a várost. El nem tudom mondani, mennyire torkig voltam az állami alkalmazottakkal aznap éjjel. Ezek után már engem is figyeltek, ami azt jelentette, hogy nagyon óvatosnak kellett lennem. Nem akartam, hogy belelássanak az ügyeimbe, vagy Allenébe. De annyira kiborított minden, hogy valahogy ki kellett engednem a gőzt. És Mayának is. Pár nappal Tito halála után bébiszitterre bíztuk a gyerekeit, fogtuk, ami pénzünk volt, és a rendőrök figyelmeztetése ellenére elugrattunk Atlantic Citybe. Maya nem játszott, de olyan gyönyörű volt, hogy minden nagymenő dobott neki egy kis pénzt, hogy szerencsét hozzon. Csak azt szerették volna, ha ott áll mellettük, miközben játszanak, amitől Maya egy kicsit felderült. Én viszont imádok játszani. Olyan 6-7000-et vittem magammal, és csináltam belőle 46 000-et. Ez remekül elterelte a figyelmünket a rossz dolgokról, amik velünk történtek. Amikor pár nappal később hazamentünk, Allen dühöngött, a zsaruk pedig már keresni kezdtek. Úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha keresek magamnak valami legális munkahelyet, hogy legalább törvénytisztelőnek tűnjek, és lekopjanak rólam. Az egyetlen problémám az volt, hogy a való világban nekem semmihez nem volt papírom. Először recepciósként dolgoztam egy nagyvállalatnál. Az volt a legunalmasabb dolog, amit életemben csináltam. Nem tudom kellően érzékeltetni, mennyire agymosósan egyhangú volt. Óráról órára, napról napra ugyanazzal a művidámsággal vettem fel a telefont: „Miben segíthetek?” Olyan volt, mintha más szavakat nem is ismernék. Utána kapcsoltam azokat a kollégáimat, akiknek egy mondatnál többet is engedélyeztek, bár szinte mindenki ugyanazzal az ostoba szöveggel vette fel a telefont. Nem tudom, hogy képesek emberek egész életükben ugyanezt a hülyeséget csinálni. Biztosan elunják az életüket is közben. Amikor nem bírtam tovább, beálltam pincérnőnek. Az legalább lefoglalt, és volt némi változatosság a beosztásomban. Amikor táncoltam, és amikor más helyeken dolgoztam részmunkaidőben, akkor sem fizettek meg túl jól, de ez volt a legrosszabb pénz, amit valaha kaptam. Igazságtalannak tűnt, hogy ezzel kell foglalkoznom, hiszen már volt saját vállalkozásom is, amivel pár hét alatt többet kerestem, mint a legtöbb vendéglátós munkatársam egy évben. Olyan sokan élnek ebben az országban, akik halálra dolgozzák magukat bagóért. Igazából úgy

45 gondolom, hogy minél alacsonyabb az ember pozíciója, annál többet dolgozik, és annál kevesebbet kap érte. Ebből a szempontból nagyon el vannak szúrva a dolgok ebben az országban. Az étterem, ahol dolgoztam, egy nagyobb lánc tagja volt, amely családbarát, megfizethető árú vállalkozásként hirdette magát. Ez azt jelentette, hogy fárasztó, ugyanakkor borravalóban szegény vendégkört vonzott be. Az egyik legnépszerűbb intézkedésük az volt, hogy ingyen utántöltötték az összes alkoholmentes üdítőt. Amúgy is folyamatosan talpon voltam, de a kaput ezek az ingyenes italok tették be. Egyik nap egy kövér nő annyi utántöltést kért magának és a gyerekeinek, hogy végül besokalltam, és vittem nekik két kancsóval. A nő megsértődött, és odahívta a főnököm, aki a helyszínen felmondott nekem. Nem mintha bántam volna. Őszintén szólva azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán csinált valamit. Általában az irodájában hátradőlve bámulta a meccset egész este, és csak zárás után jött elő, hogy kiengedjen bennünket. Ami a tulajdonost illeti, ő soha nem járt be, egyszer sem láttam. Úgy képzeltem, biztosan valami nagy házban üldögél valahol, és begyűjti a csekkeket a semmiért. Valószínűleg egy olyan pasas volt, mint az apám. Sikerült nagyjából törvénytisztelő polgárként élnem egy ideig, de egészében véve a dolgok nem alakultak túl jól. Megpróbáltam szép csendben tovább üzemeltetni a vállalkozásomat, de az egész szarrá ment. Maya, aki mindig is az erős kősziklám és bűntársam volt, kicsit megőrült. Muszáj volt elszabadulnia onnan, úgyhogy elutazott a rokonaihoz. Allen pedig túlságosan aggódott amiatt, hogy ez az egész rá és az ő üzletére irányítja a zsaruk figyelmét, semhogy még miattam is aggódjon. Már alig beszéltünk egymással. Aztán a zsaruk elkapták Tito gyilkosait, és ettől csak még rosszabb lett minden. Azt még inkább el tudtam viselni, hogy azok a srácok azt hiszik, megúszták a dolgot, de amint rácsok mögé kerültek, és az egész sztori kitudódott, ki se mertem lépni a házból körülnézés nélkül. A rendőrök azért kapták el azokat az idiótákat, mert megtartották Tito holmijainak egy részét. Használták a mobilját, és az egyiküknek a kocsijában ott volt Tito pár cucca, amikor egy közúti ellenőrzés során megállították. Hülyék. De ezek a tettesek csak eszközök voltak, nem ők tervelték ki a dolgot. Mint kiderült, bandaügyről volt szó, és Tito egyik barátja, akiről beszélt néha, de akivel soha nem találkoztam, intézte. Pénzért, semmi másért. A zsaruk nem sokkal azelőtt lefoglaltak egy nagy drogszállítmányt, úgyhogy egy csomó dílernek nem volt áruja. Tito barátja tudta, hogy Titónál van egy nagy adag kokain, úgyhogy megölette a haverját, csak hogy megszerezze. Mivel én találtam rá Tito holttestére, valami oknál fogva sokáig úgy éreztem, hogy kapcsolatban vagyok vele, és amikor visszagondolok arra az időszakra, borsódzik a hátam. Meg azért is, mert néha este, amikor egyedül vagyok, olyan, mintha beszélne hozzám. Nem, nem vagyok őrült, de időnként hallok hangokat. Néha Titóét, néha anyámét (a szülőanyámét, nem azét, aki örökbe fogadott), és időnként még Natasháét is. Lehet, hogy csak a lelkiismeretem szólal meg ilyenkor, vagy az emberek tényleg képesek beszélni hozzánk a sírból? Nem tudom. De azt tudom, hogy gyakran úgy érzem: amit hallok, olyan emberektől jön, akik szeretnek, akik vigyáznak rám, és akik szívükön viselik a sorsomat. Kivéve Titót. Vannak emberek, akik miután meghaltak, azt kívánnák, hogy folytasd az életedet, és légy boldog. De Tito üzenetei inkább hasonlítanak figyelmeztetésekre vagy fenyegetésekre, mint bármi másra. Amikor hallom, hogy hozzám beszél, olyan, mintha azt mondaná: „El ne felejts. Ne merészelj elfelejteni, baszd meg.” És nem is tudom elfelejteni. Szerintem soha. Miután elkapták a gyilkosait, nem bírtam tovább. Folyamatosan attól tartottam, hogy akik megölték, vissza fognak jönni értem. Tudtam, hogy megláttak, egyszerűen tudtam. És bár a tetteseket halálra ítélték, Tito barátját, aki az egészet kitervelte, soha nem kapták el. Egyébként is bandatagokról volt szó, és a bandatagok kiállnak egymásért, ami azt jelenti, hogy mindig van valaki, aki bosszút tud állni rajtad. Nem tudtam aludni. Nem tudtam enni. Maya eltűnt, Allennel meg gyakorlatilag idegenekké váltunk. Semmi okom nem volt maradni. Sőt minden okom megvolt rá, hogy elmenjek.

46 Nem tudom, mit akartam tenni, vagy hova akartam menni; csak annyit tudtam, hogy el kell szabadulnom. Mayával annyira jól éreztük magunkat Atlantic Cityben, és én annyira szeretek szerencsejátékozni, hogy az volt az első hely, ami eszembe jutott. Nagyon megnyugtatónak találom a fogadást, mert minden más kirepül olyankor a fejemből, és csak a játékra koncentrálok. Akkoriban pont erre volt szükségem. Amint elhatároztam, hogy lelépek, el is indultam, és vissza se néztem. Nem érdekelt Allen, sem a zsaruk, akik továbbra is azt szerették volna, ha a városban maradok. Nem érdekeltek a cuccaim, vagy a pénz, amit Allennel együtt tettünk félre. Nem igazán érdekelt semmi, kivéve, hogy eljussak valahova, ahol nem kell folyamatosan rettegnem. Fogtam az összes pénzt, amire könnyedén rá tudtam tenni a kezem, beleértve a nyereményemet is az előző utániról, és egyszerűen csak játszottam. Az én játékom a blackjack, és öt héten keresztül minden éjszaka kaszinóról kaszinóra járva játszottam. Az az időszak teljesen összefolyik bennem. Amikor játszom, keményen játszom, és azon a ponton még keményebben játszottam, mint valaha. Igen hamar szinte mindenemet elveszítettem. Emlékszem, hogy miután majdnem az összes pénzem elment, az autómban ébredtem, mert nem telt szállodára. Ismét tudtam, hogy ideje továbbállni. Belefáradtam a városba. Atlantic City egyébként sem jó hely, ha az ember le van égve. Tudtam, hogy egyelőre nem állok még készen arra, hogy ismét letelepedjek, márpedig én csak úgy tudom azt elkerülni, ha mozgásban maradok. Úgyhogy ezt tettem.

47 7. FEJEZET

Menekülés Kanadába

Montrealba egyetlen váltás ruhával a hátizsákomban, és egy bundával a karomon érkeztem meg. Úgy gondoltam, másra nem lesz szükségem. Csak egy rövid vakációt szándékoztam eltölteni a városban – hogy kitaláljam, mihez kezdek ezek után, és hogy elszökjek a legutóbbi helyről, ahova szöktem –, de valahogy sikerült négy évre Kanadában ragadnom. Úgy kerültem Montrealba, hogy kölcsönvettem Jack, egy New York-i nagyágyú autóját. Ő is Andre egyik barátja volt, de még azelőtt ismerkedtem meg vele, hogy Andréval járni kezdtünk volna. Lejárt a sztriptízbárokba, ahol táncoltam, amikor még Jacksonnal éltem. Többször kaptam tőle füvet, és emiatt azt hittem, piti kis fű-kereskedő. Később megtudtam, hogy ő volt az egyik legkomolyabb drogdíler a környéken. Amikor eljött az ideje, hogy távozzak Atlantic Cityből, szinte semmi pénzem nem volt, és sehova sem fordulhattam. Jack kisegített szorult helyzetemből, de nem önzetlenül. Már akkor akart engem, amikor évekkel azelőtt először meglátott. Bár befolyásos ember volt, és készen állt segíteni rajtam, ugyanakkor ő volt az egyik legvisszataszítóbb férfi, akivel valaha találkoztam. Amikor már nem volt rá szükségem, a lehető leggyorsabban elmenekültem a közeléből. Azzal kértem kölcsön a kocsiját, hogy meg akarom látogatni a családomat a hétvégén. Montrealban kötöttem ki, mert tudtam, hogy oda nem fog követni. Őt gyanúsították egy akkoriban nagy port felvert gyilkossággal, és nem hagyhatta el az országot. Amint megérkeztem, megkértem valakit, hogy vigye vissza az autót a határ túloldalára, és hagyja egy parkolóban. Utána felhívtam Jacket, elmondtam neki, hol találja a kocsiját, és hogy mégsem megyek vissza. A dolgok elég jól indultak Montrealban. Egyedül éltem, úgyhogy semmi nem zavarta meg a nyugalmam – sem alkalmazottak, sem barátok, sem bármiféle kapcsolat bárkivel. Időnként táncoltam valamelyik helyi klubban, de leginkább csak lófráltam, és azt csináltam, amihez éppen kedvem támadt. Randizgatni kezdtem egy táncossal, ami új élmény volt számomra, mivel addig soha nem csak randizgattam férfiakkal. Mindig élettársaim voltak, egyik komoly személyiség a másik után, akik gondoskodtak rólam, megtanítottak arra, ami kellett nekem az élethez, és arra, hogyan tudok elboldogulni. Viszont a függetlenségre egyikük sem tanított meg direktben. Sőt meglehetősen gyakran biztosítottak arról, hogy nélkülük életképtelen lennék, de abból is tanultam, hogy őket figyeltem. Mire Kanadába kerültem, úgy éreztem, soha többé nem akarok tartozni senkihez, és az is kiderült, hogy erre szükségem sincsen. Ekkor találkoztam Charlesszal. Egy helyi bárban vettem észre, ahol a Loto-Quebec gépeken játszottam. A bár közvetlenül a 281, Kanada legjobb férfisztriptíz-klubja mellett volt. A lányok péntekenként sorban álltak az utcán, csak hogy bejussanak. Az utca maga a Saint Catherine Street volt, ahol nagyjából bármilyen bűnös dolgot meg lehet lelni és meg is lehet vásárolni, és bármelyik két sarok között legalább egy templom és egy bár található. Charles elbűvölő volt, pimasz és magabiztos. A modorával őrizte meg a távolságot az emberektől, ugyanakkor ezáltal jegyezte meg mindenki. Többször összefutottunk a Saint Catherine-en, noha soha nem beszéltünk igazán. De én rajta tartottam a szemem. Egyik este korán befejeződött a randim a táncossal, és megkértem utána, hogy tegyen ki a bárnál. Éppen csak hogy elment, amikor Charles lépett oda hozzám. – Látom, csak csinos fiúkkal mutatkozol – mondta szemrehányó hangon. Én bóknak vettem a dolgot, és vállat vontam. – Te is elég csinos vagy – feleltem. – Miért nem hívtál még el sehova?

48 Persze azonnal megtette, én pedig ott és akkor tudtam, hogy soha többé nem fogok találkozni a táncossal. Az illető jó társaság volt, és ami még fontosabb, olyan helyes, hogy utánapisiltek a lányok, de Charles… nos, egyszerűen úgy éreztem, benne több a potenciál. Nagyon hamar elköltöztem a hotelból, ahol laktam, és bevettem magam Charles kis garzonlakásába. Közvetlenül a város mellett éltünk, egy nem túl jó hírű környéken. Charles a felfüggesztett büntetését töltötte éppen, úgyhogy először is arról oktatott ki, mit mondjak, ha a telefon például egy bizonyos időpont után csörög, és ő nincs otthon (azt kellett mondanom, hogy alszik vagy zuhanyozik, hacsak nem olyan kereste, akit ismertem). A garzon egy lepukkant hely volt, kis konyhával és még kisebb fürdőszobával. Charles csak a legszükségesebb dolgokat vette meg, semmi mást. Charles is kábítószer-kereskedőként dolgozott, de a korábbi pasijaimhoz képest nagyon kis hal volt. Az esték nagy részében a St. Catherine sarkán álldogált, és alufóliába csavart kis adag kokainokat árusított húsz dollárért. Amikor jöttek a zsaruk, a szájába vette a fóliákat, és ha zaklatni kezdték, le is nyelte őket. Kanadában komoly összegekre büntették a drogkereskedőket, különösen ha visszaeső bűnösök voltak, és Charles keményen eltökélte, hogy nem megy vissza a börtönbe. Időnként megszólalt a csipogója, és Charles azonnal útnak is eredt taxival, gyakran csak negyven vagy hatvan dollárért. A legtöbb ügyfele leharcolt prosti vagy súlyos drogfüggő volt. Egy ideig figyeltem, hogy dolgozik, majd elhatároztam, hogy segítek neki. Muszáj volt. Ő úgy dolgozott, mintha felszerelés nélkül mászna hegyet… egy örökkévalóságig tartott volna, amíg bárhova eljut. Ha komolyabb pénzeket akart keresni, ahhoz változtatni kellett a dolgokon. Én elég jól kerestem a tánccal, és mivel Charlesnál laktam, és éppen nem volt saját vállalkozásom, szinte semmi költséget nem termeltem. Úgyhogy úgy döntöttem, pont azzal a módszerrel fogok Charleson segíteni, amivel Andre rajtam: hogy ellátom pénzzel, és megmutatom neki, hogyan kell ügyesen intézni a dolgokat. Adtam pénzt Charlesnak egy nagyobb adag anyagra, ami, mint elmagyaráztam neki, azt jelentette, hogy többet kap a pénzéért. Így már ő tudta ellátni azokat a fiúkat, akik vele együtt dolgoztak a Saint Catherine-en, sőt arra is rávehette őket, hogy kizárólag neki dolgozzanak. – Így fog működni – mondtam. – Keresd meg azokat a srácokat, és mondd azt nekik, hogy mostantól ugyanazon az áron biztosítod nekik az árut, mint amit eddig fizettek, de minden öt adag után, amit eladnak, kapnak egyet ingyen. Ez lesz az ő motivációjuk, egyrészt arra, hogy tőled vásároljanak, másrészt arra, hogy megpróbálják gyorsan eladni a készleteiket, és minél gyorsabban sikerül nekik, annál boldogabb lesz mindenki. És ne ácsorogj többet a sarkon ügyfelekre várva. Az túl veszélyes. Megtarthatod az eddigi ügyfeleidet, de mostantól telefonálniuk kell, és meg kell várniuk téged. És száz dollárnál alacsonyabb rendelést nem fogsz kiszállítani. Ha ez nem tetszik nekik, basszák meg. Nem kell többé kis adagokkal rohangálnod a városban. Charles nemsokára sokkal többet keresett, sokkal kevésbé kockázatos módon. Eljutott arra a pontra, hogy öt alkalmazott dolgozott neki, és ők álltak a sarkon árusítva minden este. Charlesnak csak anyaggal kellett ellátnia őket, hogy mindig legyen bevétel. Ő már alig dolgozott. Leginkább otthon ült, vagy eljárt játszani. A munkája biztonságosabb lett, könnyebb, és sokkal jövedelmezőbb. Miért is csinálná ezt másképp az ember? Charles jó tanítvány volt. Odafigyelt, amikor beszéltem hozzá, és mindent megtett, amit mondtam. Nem volt olyan önérzetes, mint Andre vagy Allen, úgyhogy simán megfogadta a tanácsaimat, amíg nem mások előtt osztogattam őket. De az önérzet hiánya veszélyt is jelent ebben a szakmában, úgyhogy meg kellett tanítanom a Respektusra, nagy R-rel. Azzal kezdtem, hogy megkapta tőlem az első gengszterbecenevét. Caponé-nak kezdtem hívni, gyermekkorom egyik hőse után. Mindenki, akit ismertünk, és mindenki körülöttünk valamiféle alvilági szereplő volt – strici, kurva, díler, szerencsejátékos, drogos, gengszter… amit csak akar az ember, mind ott volt. Ebben a világban éltünk, és ezzel az a probléma, hogy amint lesz valamije az embernek, rögtön el akarják majd venni tőle. Charlesnak hirtelen akadni kezdett vesztenivalója.

49 Ami engem illet, én azonnal tisztáztam a helyemet, amint megérkeztem Montrealba, úgyhogy az emberek tudták, jobb, ha nem kezdenek velem. A kedvenc báromban ültem egyedül, az egyik kezemben sörrel, a másikkal pókerezve, amikor egy duci szőke állt fel a barátnői mellől, és jött oda hozzám. – Neked egy stricire van szükséged – jelentette ki kétségkívül a saját stricijére célozva, aki valószínűleg éppen friss húst keresett. Én a játékon tartottam a szemem, és azt válaszoltam: – Menj, és szopj le valakit, csak tűnjél el a közelemből. Ezzel a megjegyzéssel láthatóan megsértettem a lányt, aki sikoltozni kezdett. – Mit képzelsz, ki vagy te? Nem beszélhetsz így velem! Úgyhogy felkaptam az egyik közeli bárszéket, és nekiestem, majd végigkergettem a báron, mint egy elmebeteg. Az ilyen helyzetekben nem számít sokat, hogy ő ver meg engem, vagy én verem meg őt. Az számít, hogyan harcol az ember. Vannak bizonyos íratlan szabályok. Nincs hajhúzogatás. Fegyvert lehet használni. Addig kell csinálni, amíg valaki meg nem állít, valaki mozgásképtelenné nem válik, vagy fel nem hangzanak a szirénák. És ha tényleg szirénát hall az ember, sétáljon el onnan, mintha mi sem történt volna, függetlenül attól, hogy néz ki, még ha az összes bordája el is van törve, és vér csorog végig az arcán. Soha nem szabad kimutatni a fájdalmat. És ha az embert legyűrik, amint lehet, fel kell állni, és folytatni a harcot. Ezzel bizonyítja az ember, hogy őt nem lehet leigázni. A szöszivel való csetepaténak hamar vége szakadt, de onnantól fogva mindenki tudta, hogy velem nem érdemes szórakozni. Szűk kis világban éltünk, ahol gyorsan terjedtek a hírek. Megmondtam Charlesnak, hogy neki is ki kell nyilvánítania, hangosan és érthetően, hogy vele sem kötözködhetnek. „Mivel te pasi vagy, ráadásul most már igazi drogdíler, neked még erősebben kell megalapoznod ezt a benyomást”, közöltem vele. Erre akkor nyílt lehetősége, amikor összeverekedtem az egyik alkalmazottjának a barátnőjével. A srác alig tizennyolc éves volt, de komoly stricinek hitte magát. A barátnője a huszonnegyedikben járt, és az egyik sztriptízbárban dolgozott. A srác mindig elvette a csaj összes pénzét, és szerencsejátékra költötte, vagy dugni próbált belőle. Úgy szórta, mintha ő szarta volna. Én gyakran biliárdoztam vele, mert nem volt túl jó játékos, és tudtam, hogy így legalább a pénze egy részét elnyerhetem tőle. Egyik este, amikor már többedszer tettünk fel mindent vagy semmit – és persze az összes játékot megnyertem –, megkérdeztem a barátnőjét, hogy miért adja a pénzét egy ilyen senkinek. – Az én pasim a világ legjobb pasija – felelte a csaj. – Úgy bánik velem, mint egy királynővel. Mindent megszerez, amit szeretnék. Nála jobb nincs is. Ezen nevetnem kellett. A lánynak nem volt kocsija, minden héten ugyanazokat a ruhákat viselte, és egy apró kis lakásban élt, ahol alig ment a fűtés. Helyére kellett rakni a ribancot, úgyhogy hangosan közöltem vele a véleményem. – A pasid egy kurva, te ostoba picsa. Minden este azt látom, hogy másik csajt hajkurászik, miközben te dolgozol azért a pénzért, amit elvesz tőled, és a felét gyorsan el is veszíti biliárdon velem. És ha akkora nagymenő a szakmában, miért dolgozik az én pasimnak? Tudtam, hogy ebből verekedés lesz, és így is történt. A lány nagyon tudott ütni, és aznap este véraláfutásos fejjel mentem haza. Szóltam Charlesnak, hogy jobb lenne, ha tenne valamit, mielőtt a csaj pasija a fejébe veszi, hogy bármit megtehet. Persze az egészet csak én fújtam fel, de ez lehetőséget nyújtott Charlesnak arra, hogy bebizonyítsa, sem vele, sem a szeretteivel nem kezdhet senki. Másnap Charles mind a pasit, mind a csaját felhajtotta az egyik bárban, és mindenki előtt elverte őket a fegyverével. Nemsokára ismét összefutottam a csajjal, és nekiestem. Meglepetésemre a lány egyszerűen elsétált. Charlesnak láthatóan sikerült közvetítenie az üzenetet. Sem ő, sem a pasija nem mondtak nekünk hülyeségeket ezek után. Az ezt követő időszakban az életszínvonalunk egyre jobb lett, de a kapcsolatunk egyre csak rosszabb. Őszintén szólva, miközben átneveltem Charlest az elmúlt szerelmeimből merítkezve –

50 konkrétan önmagammá, mivel azt tanítottam neki, amire engem oktattak –, egy szörnyeteget hoztam létre. Akkor váltak igazán húzóssá a dolgok, amikor megtanítottam neki, hogyan futtasson lányokat. Van különbség a lányok futtatása és a striciség között, de Charles ezt nem fogta fel. És ha a lányaival szemben striciként lépett fel, akkor ki lehet találni, a barátnőjével hogy viselkedett. Nagyvonalúan megfeledkezett arról, hogy gyakorlatilag én tanítottam meg neki mindent, amit tudott. Egyes emberekben egyszerűen nincs annyi tartás, hogy emlékezzenek ilyesmire. Végül akkor hagytam el Charlest végleg, amikor kiderült, hogy megcsapolta a 200 000 dollárunkat, amit „nyugdíjbiztosításra” tettünk félre. Kaszinózni járt belőle, és másfél ezres biliárdmeccseket játszott, ami az ő esetében a pénz-csinálásnak a lehető legrosszabb módja volt, mivel biliárdban még én is mindig megvertem, pedig nem vagyok profi (igaz, azért olyan ügyetlen sem vagyok). Amikor meghallottam, mit csinál, azt követeltem, hogy nyissa ki a széfet, ahol a pénzt tartottuk. Csak 30 000 maradt benne. Otthagytam Charlesnak a pénzt azzal, hogy költse oktatásra, mert másképp nem fog elboldogulni egyedül. Fogtam inkább az ékszereket, amiket tőle kaptam, és bevágtam a zaciba. Nem fizettek értük sokat, legalábbis ahhoz képest, amit Charlesnak átengedtem, de arra elég volt, hogy elölről kezdjek mindent. Sajnos Charlest nem volt olyan könnyű elhagyni. A nyomomba szegődött, és mindenkit fenyegetni kezdett, akit a közelemben látott. Egyszer még fojtogatni is megpróbált az egyik kaszinóbár előtt. Kiszabadítottam magam, és Audrey-hoz rohantam. Montrealban Audrey volt az egyetlen barátnőm, és nagyon sok időt töltöttem vele, noha Charles utálta. Audrey súlyosan drogos volt, ennek ellenére nagyon jó fejnek tartottam. Renegátként szinte kizárólag a saját szakállára dolgozott. Régebben volt egy stricije is, de aztán a pasas túlságosan leépült a kábítószerek miatt, és már nem tudta gondját viselni. Szerencsére eléggé szerette ahhoz, hogy elengedje, mert a legtöbb strici Audrey-t is magával rántotta volna. Tökéletesen alkalmas volt a megmentésemre, egyrészt a függetlensége miatt, másrészt mert annyira megzabolázhatatlan volt, hogy még Charles is félt tőle egy kicsit. De a zaklatásom nem maradt abba egészen addig a napig, amikor is megvettem az Allo Policet, ami egy helyi újság a környék legdurvább bűntényeivel és bűnözőivel. Nem tartozik azok közé a lapok közé, amiket olvasni szoktam, de akkor muszáj volt vásárolnom egyet, mert Charles fotója volt a címoldalán. Házkutatást tartottak nála a volt lakásunkban, és bevitték az ott előkerült rengeteg fű és kokain miatt. Ezt egészen viccesnek találtam, amíg engem is keresni nem kezdett a rendőrség. Akadt némi problémájuk a vádak bizonyításával, és azt szerették volna, ha tanúskodom. Charlesnak szerencsére jó ügyvédje volt (egy ravasz, zsidó pasas, akit egyszer én is igénybe vettem, és aki annyi bűnözőt védett már, hogy gyakorlatilag bármilyen illegális dolgot vagy szolgáltatást be tudott szerezni, ami létezik), és eszembe sem jutott, hogy ellene tanúskodjak. Nem mintha attól tartottam volna, hogy Charles bosszút állt, csak ez teljesen szembement az elveimmel. Inkább kitaláltam egy történetet, amitől még zavarosabbá vált az egész ügy, majd megszöktem, úgyhogy be sem tudtak idézni. Vettem egy jegyet Ontarioba, ahol ismertem pár sztrippert, akik nekem is tudtak munkát szerezni, és így megbújhattam, amíg lecsillapodtak a hullámok. Egy egész évig rejtőzködtem Thunder Bayben. Nem tudom, jártak-e már ott, de ha nem, ne is menjenek el. Az az egyik legunalmasabb hely, amit életemben láttam. A Lake Superior mellett terül el, nagyjából százezren lakják, leginkább fehérek, és az egész egy település a vadonban, ahol semmi nem történik. A helyiek persze nagyra vannak a hatalmas parkjukkal és a kikötőjükkel, ezzel csalogatják oda a turistákat, de mivel nagyjából fél évig esik a hó, és az év többi részében is hideg van, ki akarna odamenni? Minden este bingóztam munka előtt, amikor ott éltem, csak hogy csináljak valamit. Igazából mindenki más is bingózott. Erről nevezetes a környék. Szereztem pár barátot, akik megismertettek az ecstasy világával, és bár azt imádtam, de ennyi volt az összes szórakozásom egész évben – a bingó és az ecstasy. Amikor végül elért hozzám a hír, hogy ejtették a vádakat, és Charles kiszabadult, alig vártam, hogy visszatérhessek a civilizációba.

51 Busszal mentem vissza Montrealba, mivel addigra szinte minden pénzem elfogyott. Annak köszönhetően, hogy Ontario erdőiben nehéz pénzt csinálni, és szinte csak szerencsejátékozni lehet, nem sikerült sokat félretennem. De ezen nem izgattam magam. Annyira örültem a visszatérés lehetőségének, hogy semmi máson sem izgattam magam. Amikor megérkeztem, az volt az egyik első dolgom, hogy felvettem a kapcsolatot Charlesszal. Nem tudtam, örülni fog-e nekem, úgyhogy csak egy üzenetet hagytam neki: „Elveszítettem egy évet az életemből, csak hogy te biztonságban legyél, úgyhogy ha meg akarsz ölni, most tedd meg, mert többet nem szaladok el”. Majd elmondtam, hol leszek aznap este, és hogy „jöjjön oda és kapjon el”, ha tényleg azt akarja. És Charles tényleg eljött aznap este. És életem legnagyobb ölelését kaptam tőle. Mint kiderült, nagyon hálás volt azért, amit tettem érte. „Szeretlek, bármi is történt”, mondta. Neki sem nagyon volt pénze a perköltségek miatt, de éppen újból elkezdett dolgozni, és adott pár száz dollárt, hogy új életet kezdhessek. Én annyira megkönnyebbültem a hazatéréstől, és attól, hogy nem kell tőle tartanom, hogy sírni kezdtem. Ismét a magam ura lettem, és ez nagyon jó érzés volt. Nem sokkal azután, hogy visszaértem Montrealba, megismerkedtem Philippe-pel. Ő az a fajta pasas volt, aki mellett Charles elhalványult. Egy gyönyörű kis sztriptíztáncos, aki a város több férfibárjában dolgozott. Észbontóan jóképű volt, és azonnal levett a lábamról, amint megláttam. Azt rögtön tudtam, hogy haza akarok menni vele, csak azt nem, hogy mennyire bele fogok esni. Aznap este, amikor találkoztunk, éppen egy csajos estét töltöttem a város egyik melegbárjában, ahol Philippe is dolgozott. Ezek a meleg-szórakozóhelyek heti egyszer vagy kétszer a nőket is beengedték, mert náluk dolgoztak a leghelyesebb pasik, és a nők sorban álltak a lehetőségért. Láttam, hogy Philippe egy lánynak táncol, és nagyon aranyosnak találtam. Azt szerettem volna, ha nekem is táncol, úgyhogy egy másik táncosnak adtam egy húszast, és megkértem, hogy szerezze meg nekem Philippe-et. Várni kezdtem, de nagy meglepetésemre Philippe nem jött oda. Végignéztem, ahogy két másik lánynak is táncol, majd azt mondtam, hogy kapja be, és tovább akartam indulni a barátnőimmel. Miközben az ajtó felé mentem, Philippe végre odajött, és megkérdezte, mit csinálok később. – Eljövök érted – feleltem, és megpróbáltam nem elpirulni. A barátnőim ott kuncogtak mögöttem. Igazából tényleg csak egy kis gyengédségre vágytam. Hajnali háromkor, amikor Philippe végzett, odahajtottam a klubhoz, és ő tényleg ott állt. Rám mosolygott azokkal a hatalmas gödröcskéivel, miközben beszállt a kocsiba. Végül bekaptunk egy-két ecstasyt, és utána nem bírtuk levenni egymásról a kezünket. Azonnal egymásba szerettünk, és bejelentkeztünk egy ilyen giccses motelbe, amiben szív alakú vízágyak vannak, és jakuzzi minden szobában. Azóta is életem egyik legjobb éjszakájaként emlékszem a történtekre. Azután Philippe-pel a következő hat hónap minden éjszakáját együtt töltöttük. Az első estén flörtöltem Philippe-pel, és ennek során azt mondtam neki, hogy egy eszkortügynökséget vezetek. Az jobban hangzott, mint a sztriptíz és a drogkereskedő volt barátnője, és jó benyomást szerettem volna benne kelteni. Ettől határozottan jobban kezdett rám figyelni, de igazság szerint Baltimore óta nem futtattam lányokat. Azok után, ami ott történt, nem siettem újrakezdeni a vállalkozást, és ismét annyi felelősséget vállalni magamra. Abban a pillanatban nem volt számomra jelentősége, hogy hazudok, mert egyéjszakásra terveztem a kapcsolatot – ez lett volna az első ilyen, mivel addig szigorúan monogám voltam –, és azt hittem, soha többé nem látom a pasit. A szerelemben az zavar a leginkább, hogy milyen nehéz irányítani. Másnap reggel rádöbbentem, hogy mennyire megkedveltem Philippe-et. Nem akartam, hogy hazudósnak higgyen, úgyhogy arra jutottam, nincs más választásom, mint valóra váltani a hazugságomat azzal, hogy új vállalkozást indítok. Amúgy is szükségem volt már a pénzre. Figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy nem voltak klienseim és alkalmazottaim, berakattam egy negyedoldalnyi hirdetést az egyik helyi pornómagazinba, így reklámoztam az új ügynökségemet. Huszonnégy órával később már dübörgött is az üzlet.

52 A University Escorts néven feladott hirdetésemre nemcsak ügyfelek, de lányok is jelentkeztek, pont úgy, mint a New York-i bordélyomnál. Kezdetnek rögtön magasabb részesedést ajánlottam a lányoknak, hogy elcsábítsam őket a korábbi alkalmazóiktól. Ez be is jött. Egy hét alatt sikerült tíz lányt is begyűjtenem, akik készen álltak arra, hogy nekem dolgozzanak. Lehet, hogy a kezdet könnyű volt, de megkapaszkodni nehéz. Akkoriban Montrealban 140 kanadai dollár volt a szokásos tarifa egy órára. Ebből a lányok (vagy gyakran a stricijük) 70-80-at kaptak, 20-at pedig a sofőr, aki házhoz vitte őket, vagyis az ügynökségnek legfeljebb ötven maradt. És a jobb részesedés miatt, amit a lányoknak ajánlottam, nekem még kevesebb jutott. Fagyira sem volt elég. A problémát az jelentette, hogy a helyiek nem tudtak többet fizetni 140 dollárnál. Ráadásul kegyetlen konkurenciaharc ment. Egy akkora kisvárosban háromszáz ügynökségből lehetett válogatni, melyek legnagyobb részét ottani motoros bandák üzemeltették, kisajátítva a francia nyelvű réteget. Úgyhogy ha az ember többet próbált kérni, akkor az ügyfelek egyszerűen átpártoltak máshoz. Rengeteg ügynökség még árengedményt is kínált, hogy fennmaradhassanak, és akár 120 kanadai dollárért is kínáltak lányokat. Ezekkel az árakkal és a szerencsejátékfüggőségemmel számolva (időnként akár heti ötezer dollárt is veszítettem), hülyére kellett volna dolgoznom magam a megélhetésért. Körülöttem mindenki más szó nélkül elfogadta ezt a leosztást, de én arra jutottam, hogy valami jobbat kell kitalálnom. Azt tapasztaltam, hogy az amerikaiak hajlandók többet is fizetni, szóval úgy gondoltam, ha pénzt akarok, a turistákat kell megcéloznom. Elkezdtem az amerikai újságokban és turistamagazinokban hirdetni. Sajnos hamarosan kiderült, hogy nincs elég turista ahhoz, hogy eltartsák a vállalkozásomat, és tudtam, hogy ha nem adok elég munkát a lányaimnak, engem is elhagynak a jobb üzlet reményében, mint az előző munkaadóikat. Úgyhogy annak érdekében, hogy menjenek a dolgok, kénytelen voltam egyszerre bevonzani a gazdag turistákat és a szegényebb helyieket. Ekkor támadt az az ötletem, hogy különböző árkategóriákat csinálok a lányoknak. Azért kereszteltem a céget University Escortsnak, mert úgy akartam hirdetni a lányokat, mintha fiatal egyetemisták lennének, akik éppen csak kezdik felfedezni a szexet, olyasfajták, akik nappal tanulnak, éjjel meg keményen buliznak. Megtartottam a 140 dolláros tarifát, amit mindenki más is alkalmazott a környéken, és azokat a lányokat „Szexi osztálytársak”-nak neveztem el. Ez volt a legalsó kategória. A középső lett az „Osztályelsők”, egy kisebb csoportnyi lány, akik tapasztaltabbak voltak és jobb szolgáltatást nyújtottak, óránként 200 dollárért. Utánuk következtek a „Tanárok kedvencei”, akik 250-300 dollárt kértek óránként; őket akkor vetettük be, amikor valami nagy esemény vagy konferencia volt a városban, amin sok turista vett részt. És minden hónapban feltüntettem valakit a „A hónap diákja”-ként, aki 500 dollárért luxusszolgáltatást nyújtott. A titok abban állt, hogy nem igazán volt különbség a kategóriák között. Ugyanazok a lányok töltötték be az összes szerepet, attól függően, ki ért rá éppen, amikor megkeresés érkezett. Ennek ellenére működött a dolog. A marketinges trükk mindenféle ügyfelet bevonzott. Mindenki talált magának valamit nálunk. És ami még fontosabb, akik többet fizettek, úgy érezhették, valami különlegeset kapnak a pénzükért, amitől hajlamosabbak lettek inkább az én szolgáltatásomat igénybe venni, mint másét. így is güriznem kellett, de a jobb heteken akár 5000 dollárt is megkerestem. És ez sokkal jobban hangzott a heti ezernél, amit a sztriptízért kaptam az első időkben Montrealban. Akkoriban nem viselkedtem túl megértően a lányokkal. Úgy gondoltam, ők ugyanazt a munkát végzik, akármennyit is fizet az ügyfél, úgyhogy ha egy bőkezűbb alanyról volt szó, akkor zsebre raktam a különbözetet. Végtére is, ha a lányok korábban hajlandók voltak óránként nyolcvan dollárért vagy kevesebbért dolgozni, akkor most is hajlandók lesznek. És ne feledkezzünk meg róla, hogy az elején többet ajánlottam nekik, mint a többi ügynökség. De mivel a lányok gyűjtötték be a pénzt, tudtak a dologról, és nemsokára páran panaszkodni is kezdtek. Néha, csak hogy boldoggá tegyem egyiket-másikat, adtam nekik egy kis prémiumot, ha éppen

53 „Tanárok kedvencedként vagy „A hónap diákjaiként dolgozott valamelyik, de tényleg csak egy borravalónyit. Ha elölről kezdhetném, többet fizetnék a lányoknak. Igazság szerint megérdemelték volna. Csak helyi lányokkal dolgoztam, és a montreali lányok mindent beleadnak. Mivel van bennük valami európai érzékenység, hajlamosak felszabadultabban viselkedni, és nagyon szexi teremtések. Annyi édes kis francia lány él ott, hogy nem csoda, hogy olyan erős arra a prostitúció. Volt egy nagyon válogatós kliensem, aki csak a negyvenöt kiló alatti lányokat szerette. Még mérleget is vitt magával a szállodába, és ráállította a lányt, mielőtt fizetett volna. Az évek során szerintem csak egy vagy két olyan amerikai lánnyal dolgoztam, akik ki tudták volna elégíteni ezt a fétist, de ott, ahányszor csak felhívott az illető, szinte mindig találtam valakit, akinek örült. Egészen a mai napig szívesen látom a montreali lányokat, mert nagyon jól végzik a munkájukat. És az a legszomorúbb, hogy sikerült kevesebbet fizetnem a montreali lányoknak, attól függetlenül, hogy mennyire jók, mert a szakmát legnagyobbrészt a stricik sajátították ki, akik szinte semmit nem fizettek nekik. Végül rájöttem, hogy ha többet kaptak volna, valószínűleg jobb szolgáltatást nyújtanak, ami több visszatérő vendéget jelent, s ez nagyban megkönnyíti a munkámat, mert nem kellett volna mindig új klienseket toboroznom a turisták közül. De ennél fontosabb, hogy, mint már említettem, én hiszek a karmában, és szerintem azzal, ahogy azokkal a lányokkal bántam akkoriban, jó pár pontot veszítettem ezen a téren. Mostanság a lányaim már megszabott százalékot kapnak a bevételből, bármennyi legyen is, úgyhogy ha én több pénzhez jutok, akkor ők is. Montrealban ezt elbaltáztam, de legalább tanultam a hibámból, és most már mindig ügyelek a vagyon megosztására. Nem ez volt az egyetlen dolog, amit akkoriban megtanultam. Montrealban tettem meg az első lépést is a leendő vállalkozásom felé: megtanultam kezelni a számítógépet. Ez a kilencvenes évek közepe-vége felé történt, amikor beindult az internet. Pár ügynökség el is kezdett a neten hirdetni, úgyhogy én is úgy döntöttem, megteszem, hogy megvessem a lábam a piacon. Szeretek új dolgokat tanulni, úgyhogy autodidakta módon megtanultam a számítógépet kezelni, és elkészítettem a University Escorts első honlapját. A szexipar kétségkívül már az első pillanattól kezdve kihasználta az internetes forradalmat. Ami azt illeti, a szexipar valószínűleg jóval előrébb jár technológia szempontjából, mint sok más terület, ezért ha egyről kettőre akartam jutni, lépést kellett tartanom a konkurenciával. Igazából nem is tudom, az iparban dolgoznék-e még, ha nem váltam volna teljesen high-techhé. Amikor visszagondolok a New York-i időszakra, nem is értem, hogy élhettem meg akkoriban. A legelső élményem Natashával és Julióval a Times Square-en, vagy az az első bordély, amit Suzie-val nyitottunk a West Twenty-First Streeten… szinte céltábla volt rajtunk, bármelyik rendőr lefülelhetett bennünket, csak a kisujját kellett mozdítania. Akkoriban a rendőrségnek egyszerűen nem volt kedve az enyémhez hasonló vállalkozásokat örökre bezáratni. Manapság már másképp mennek a dolgok. Mostanában már nem helyezem annyira rivaldafénybe magam. Szerencsére a technológiai fejlődés jóvoltából már nincs is erre szükségem. Régebben a nagyvárosokban a szexkereskedelem egy vagy két környékre korlátozódott. Ez azt jelentette, hogy a hozzám hasonló emberek helyhez voltak kötve. Amikor Montrealba költöztem, ott is létezett egy nem hivatalosan kijelölt negyed, ahol az ember lányokat találhatott bármelyik sarkon vagy bárban, de a weboldalamnak köszönhetően nem kellett többé ezekre a helyekre mennem, amennyiben nem akartam. Baltimore-ban sem volt szükségem a munkámhoz egy fizikailag létező helyre, mint például egy bordélyra, de nem is követtem el semmi törvénytelen dolgot, nem beszélve arról, hogy a mostani helyzetemhez képest nem is kerestem olyan sok pénzt. Montrealban kerültem a virtuális vállalkozásomhoz vezető utam feléhez. Már nem kellett helyiséget bérelnem a lányoknak, mert az ügyfelek a neten is ránk találtak, és utána elküldhettem hozzájuk a lányokat. De mivel akkoriban a technológia még nem volt olyan fejlett, azért jelen kellett lennem. Ott kellett tartózkodnom a városban, hogy lányokat találjak, akik hajlandók nekem dolgozni. Találkoznom is kellett velük, hogy kiderüljön, tényleg elég jól néznek-e ki. Használtam egy kezdetleges kis számítógépet,

54 vonalas telefont és egy faxot is a munkához, úgyhogy kellett egy hely a városban vagy a közelében, ahol ezeket üzembe helyezhetem, és dolgozhatok. És akkoriban még a nyomtatott sajtó és az online hirdetések között is megosztottam az erőfeszítéseimet, de ma már nem vagyok hajlandó olyasmivel foglalkozni, amit nem lehet laptopon elvégezni. Két mobiltelefonnal intézem a dolgokat, az egyiket ingyenesen lehet hívni, továbbá egy offshore szerverre felrakott honlappal, amin meg lehet nézni az aktuális héten elérhető lányokat, és egy e-mail címmel, amin keresztül az ügyfelek napi huszonnégy órában kérhetnek időpontot (és valószínűleg nem is lenne szükségem ennyi mindenre a sikerhez). Ha egy új lány szeretne dolgozni nekem, át tudja küldeni a képeit, én pedig le tudom ellenőrizni a munkásságát a neten. Ahhoz, hogy kapcsolatba lépjen a céggel, senkinek sem kell tudnia, hogy nézek ki, vagy hogy hol vagyok. A New Jersey-i ügynökségemet üzemeltettem már floridai és mexikói strandokról is, időnként hetekig, anélkül, hogy bárkinek feltűnt volna a különbség. Mindez azt jelenti, hogy manapság már akárhonnan dolgozhatok. Ami azt illeti, nagyrészt úgy őrzöm meg a biztonságomat, hogy rengeteget utazom. Régen ha elköltöztem egy városból, az azt is jelentette, hogy be kellett zárnom az előző vállalkozásomat, és újat indítanom. De ez már nincs így. Utazás közben a cég is velem jön. Akár a kedves olvasó szomszédságában is lakhatnék, és nem is tudna róla. Régebben ismertem egy olyan ügynökséget, amit egy manhattani nagy irodaházból üzemeltettek. A város üzleti negyedének közepén volt, és egy tipikus, sok kis fülkére osztott irodából működött. Valószínűleg több száz egyéb vállalkozás székelt ugyanabban az épületben, és egyiknek sem volt fogalma sem, mi folyik mellettük, amíg egy szép napon meg nem jelentek a zsaruk, és házkutatást nem tartottak. És ez valószínűleg csak azért sikerült nekik, mert az iroda túl sokáig üzemelt ugyanazon a helyen. Én nem teszek ilyet. Onnan dolgozom, ahol éppen vagyok – legyen az egy szállodai szoba, egy lakás, a pasim háza, akármi –, és olyan rejtőzködő életmódot folytatok, amilyet csak tudok. Ez azt jelenti, hogy bankkártyázás helyett szinte mindenhol készpénzzel fizetek, a barátaim lízingelnek nekem lakásokat és kocsikat a saját nevükön (általában pluszpénzt kell fizetnem nekik ezért, de megéri), és még hamis igazolványom is van egy álnévvel, amit akkor használok, ha szállodába jelentkezem be, vagy ilyesmi. Ez az egész, a mobilitás és az anonimitás tart engem nagyobb biztonságban, mint valaha. Két és fél évig húztam a University Escortsszal, mielőtt bezártam volna a boltot. Az akkoriban jó hosszú időnek számított nálam, különösen a munkakörülmények figyelembevételével. Montrealban mindig durva versenyhelyzet van, és az én cégem sokkal közvetlenebbül a szexről szólt, mint azok a barátnőélmény-stílusú vállalkozások, amiket manapság vezetek, úgyhogy nem igazán sikerült egy stabil vendégkört kiépítenem. Ennek ellenére nem üzleti megfontolások miatt adtam fel, hanem a pasim, Philippe miatt. Bár amikor találkoztunk, lenyűgözte, hogy madám vagyok, a gyakorlatban nem igazán szerette a dolgot. Ha az ember az enyémhez hasonló vállalkozást akar működtetni, az nagyon időigényes bír lenni. Amikor beindult az üzlet, órákig telefonálgattam vagy számítógépeztem egyhuzamban, egészen késő estig. Philippe-nek semmi erkölcsi kifogása nem volt a vállalkozásom ellen, és azt sem bánta, hogy munkamániás vagyok – vagyis hát, lehet, hogy időnként egy kicsit elhanyagolva érezte magát –, de eléggé aggódott értem. Amennyiben ez nem derült volna még ki, meglehetősen megszállott bírok lenni időnként, és ha valamit a fejembe veszek – mint például amikor meg akartam tanulni honlapot készíteni, hogy ne kelljen érte fizetnem, vagy amikor kitaláltam valami új marketingstratégiát, és alig vártam, hogy a gyakorlatban is kipróbálhassam –, akkor nem tudom abbahagyni a munkát, amíg meg nem látom az eredményét. És még mindig ilyen vagyok, hasonlóan a legtöbb üzlettulajdonoshoz. És akkoriban a speedre is komolyan rákattantam. A kanadai speedet össze sem lehet hasonlítani az amerikaival. Álomdrog volt. Bevettem egyet, utána három-négy óránként még felet-felet, és úgy éreztem magam, mintha kiadós alvás lenne mögöttem, noha le sem feküdtem. Szinte eufórikus érzés volt. Sajnos ezt évekig műveltem, és végül el is állítódott a szervezetem. Négy vagy öt napig nem is tudtam aludni, utána viszont összeestem. És akkor Philippe két napig fel sem tudott kelteni, bármit is tett. Ami Philippe nézőpontjából még rosszabb volt, az az, hogy

55 amikor éppen fent voltam, egész éjjel dolgoztam. Ő nem volt annyira benne a drogokban, mint én. Igazából az első esténken, amikor bevett egy ecstasyt, az volt neki az első alkalom. Végül Philippe megkért, hogy zárjam be a céget. Olyan régóta voltunk már együtt – több mint két éve, ami nekem legalábbis soknak számít –, hogy komolyan vettem, és alkut ajánlottam. – Otthagyom a szakmát, ha te is otthagyod a tiédet – mondtam. Még mindig táncolt, és nekem nem igazán tetszett a gondolat, hogy rendszeresen fantáziálgatnak róla más nők és férfiak. Már említettem, milyen jóképű volt, és anélkül is tudtam, hányan kikezdenek vele, hogy konkrétan láttam volna. Philippe beleegyezett, és ettől fogva igazi kis otthonülő párrá változtunk. Elég pénzünk volt ahhoz, hogy kihúzzuk egy darabig, úgyhogy örömmel játszottunk papás-mamást. Nemsokára kiderült, hogy terhes vagyok, és Philippe rettenetesen megörült ennek. De az öröme nem tarthatott sokáig, mert meglehetősen hamar elvetéltem. Ezek után elég sok minden miatt elromlottak köztünk a dolgok. Szerintem az volt a baj végső soron, hogy túlságosan különböztünk egymástól. Úgy döntöttem, vissza kell csinálnom a vállalkozásomat, hogy keressek egy kis pénzt. Mivel elmulasztottam befizetni egy rakás közlekedési bírságot, letartóztattak, és 4000 dollárra büntettek. Továbbá az óvadékomat is elő kellett teremtenem valahogy, hogy kiengedjenek. Teljesen le voltam égve, Philippe viszont még mindig nem akarta, hogy visszamenjek dolgozni. Folyamatosan ezen veszekedtünk, és végül kénytelen voltam beismerni magam előtt, hogy nemcsak a pénz miatt akarok dolgozni, hanem egyszerűen vissza akarok kerülni a szakmába. Még csak a húszas éveim közepe felé jártam, úgyhogy nem szerettem volna nyugdíjazni magam. Egyébként is, munka nélkül elveszettnek és egy kicsit értéktelennek éreztem magam. Ennek kapcsán rájöttem, milyen gondolatdémonok élnek bennem. Mindig is volt bennem egy olyan érzés, hogy ha Philippe tényleg tudná, milyen vagyok, akkor utálna. Ha megértené, hogy azért tartozom ehhez a világhoz, mert oda akarok tartozni, és nem csak azért, mert nem igazán volt más választásom, akkor biztosan jóval kevesebbre tartana. Ahányszor ez eszembe jutott, mindig azt a következtetést vontam le, hogy a mi szerelmünk hazugságra épül. Én szerettem Philippe-et, de ő nem szerethetett engem, a valódi énemet igazából. Végül szakítottunk, egyszerűen azért, mert ez így nem működhetett. Még mindig Philippe-et tartom az egyetlen igaz szerelmemnek és lelki társamnak. Szerettem Andrét és Allent is, de Philippe-pel más volt. Ő mindig nagyon jólelkűen viselkedett, és azt helyezte előtérbe, hogy nekem mi a jó, nem azt, hogy magának, vagy az üzletnek, vagy bármi másnak. Jobban megbíztam benne, mint életem során bárkiben. Néha elgondolkozom azon, milyen lenne az életem, ha másként alakultak volna köztünk a dolgok, de valószínűleg ez egyszerűen így volt elrendelve. Nem hinném, hogy olyasvalaki, mint én, megérdemel egy tartós kapcsolatot. Soha nem hittem benne, hogy férjhez fogok menni, vagy gyerekeim lesznek. Ennek ellenére Philippe azért különleges volt. Philippe nagyon kiborult a szakításunktól. Egy darabig még zaklatott, és random nappali vagy éjszakai időpontokban megjelent a lakásom előtt. Egyszer konkrétan ott feküdt a lábtörlőmön öntudatlanul, amikor reggel felkeltem. A barátja, Rick, aki pultosként dolgozott az egyik bárban, ahol Philippe korábban táncolt, mindig is hajtott rám, úgyhogy arra jutottam, úgy tudom a legjobban eltávolítani magamtól Philippe-et, ha összejövök a haverjával. Randizgatni kezdtünk Rickkel, és Philippe nagyon dühös volt, de végre felfogta, hogy köztünk végleg vége mindennek. Valószínűleg hiba volt Montrealban maradnom, miután befejeződtek köztünk a dolgok Philippe-pel. De elveszítettem az igazolványom, úgyhogy nem tudtam visszamenni az Államokba. Azért biztosan meg tudtam volna találni a módját, de eszembe sem jutott. Az egész világ azt súgta, hogy ideje továbbállnom, de én nem hallgattam rá.

56 8. FEJEZET

Menekülés Kanadába − 2. rész

Philippe után Kanadában leginkább munkával, szerencsejátékkal és randizgatással telt az idő. Ezek alkották a napjaim szentháromságát. Még mindig jól kerestem, olyan heti ötezer dollárt, amivel Kanadában elég sokra lehetett jutni, vagyis sokra lehetett volna, ha nem veszítek kábé ugyanennyit hetente a kaszinóban. Az sem segített, hogy a város legjobb krupiéjával kezdtem járni, aki szinte ugyanannyira szerette a kaszinókat, mint én. Matematikus volt, amellett tanár, egy igazi csodabogár, aki nem hasonlított azokra a pasikra, akikkel általában járni szoktam, de eléggé megkedveltem, és nagyon jól szórakoztunk együtt. Szereztem továbbá pár barátot és kapcsolatot, akik a mai napig megvannak. Mint már említettem, rengeteg montreali lányt hozatok ide, hogy nekem dolgozzanak, mert ők tapasztaltak, és nagyon értenek a szakmához. A barátnőm például, Nicky, aki akkoriban is nekem dolgozott, és még mindig megfordul nálam időnként, alig százötven centi, tizenöt évesnek néz ki, bár annál sokkal idősebb, és természetes, DD méretű mellei vannak. Az ember azt hinné, púpja kellene nőjön ekkora súlytól, de az a lány egy bombázó. Akkoriban rózsaszín haja volt, nyelvékszere, és mindig mindenhova egy pici Powerpuff Girls hátizsákkal ment. A pasik akkor is imádták, most is imádják. Nicky fehér, de olyan dögös hangja van, mint egy fekete dizőznek, és mindig arról álmodozott, hogy énekesnő lesz. Valószínűleg menne is neki, ha leállna végre arról a kibaszott meszkalinról. És pár másik helyi ügynökség vezetőjével is megismerkedtem. 2001. szeptember 11. után nagyon visszaesett a turizmus Montrealban. Csak a legerősebbek élték túl azt a pangást, és én a szerencsejáték-függőségem miatt egyszerűen nem bírtam. Úgyhogy bezártam az ügynökségem. Az öt legsikeresebb közvetítő egyikének kezdtem dolgozni (én csak a legjobb húszban voltam benne, amíg működtem), amelynek elég helyi ügyfele volt ahhoz, hogy fenntartsa magát, amíg vissza nem álltak a dolgok a rendes kerékvágásba. Nekem elképesztően jól ment a telefonálgatás és a lányok beosztása, úgyhogy amikor be kellett szüntetnem a cégemet, Doug, az ügynökség tulajdonosa munkát ajánlott nekem. Minden leszervezett találkozóért részesedést kaptam. Általában otthonról dolgoztam, de a legsűrűbb estéken ott ültem a sofőrök mellett, akik a lányokat fuvarozták, hogy biztosítsam a dolgok gördülékenységét. Ez sokkal kevesebb nyomással járt, mint a saját vállalkozás, úgyhogy egy darabig még tetszett is. Félig-meddig olyan volt, mint egy vakáció. De az alkalmazotti bérezésem messze elmaradt attól, amit megszoktam. Nemsokára már a luxuslakásom lakbérét sem tudtam fizetni. Dougnak volt egy barátnője, Sandy, aki rögtön megpróbált összehaverkodni velem, amint elkezdtem a pasijának dolgozni. Én nem bíztam benne túlságosan, de amikor felajánlotta, hogy lakjak nála, úgy gondoltam, átmeneti időre ez is jó lesz. Szerintem azért akarta, hogy odaköltözzek hozzá, mert bébiszitterre volt szüksége a gyerekei mellé. Mindenesetre pontosan az lett belőlem. Sandynek négy gyereke volt, kettő a volt férjétől, ők még vele laktak, kettő pedig az előző férjétől, akivel minden második hétvégén és az ünnepeken találkoztak. Sandy egy ribanc volt. Mielőtt odakerültem volna, a gyerekek gabonapelyhet kaptak reggelire, ebédre és vacsorára. Egyszer-egyszer, ha volt valami különlegesebb alkalom, csinált nekik zacskós sajtos tésztát, mert mást nem tudott főzni. Amikor azt szerette volna, hogy megtegyenek neki valamit, édességgel fizette le őket, ami szinte mindig működött, mert a gyerekek folyamatosan éhesek voltak. Akkor

57 is, amikor Sandy éppen otthon volt. Amúgy meg folyamatosan éppen vásárolgatott valami pasassal, a gyerekeket meg otthon hagyta egyedül, hogy lássák el magukat. Soha nem kérte tőlem, hogy foglalkozzak a kölykökkel, de egyszerűen nem bírtam nézni, hogy így bánik velük, úgyhogy elkezdtem gondoskodni róluk. Egyébként is, én ott voltam, ő meg nem. Főztem nekik vacsorát, és csomagoltam tízórait az iskolába. Az a kettő, aki folyamatosan velünk lakott, klasszikus problémás gyerek volt. Amikor kiborultak, megkértem őket, hogy rajzolják le, mi tenné őket boldoggá. Az egyik fiú egyszer lerajzolta, hogyan szeretne élni. Ő, a tesója és az apukájuk ott voltak a ház egyik végében, az anyjuk pedig messze a túlsóban. Az a gyerek utálta az anyját. Én meg bármennyire is próbáltam ellenállni, mind a négy kölyökbe beleszerettem. Mindeközben Sandy nem csak a gyerekeivel szemétkedett. Átvette az ügynökség napi vezetésének nagy részét (persze az én segítségemmel), és Doug már nem is nagyon volt képben azzal kapcsolatban, hogy mi folyik a cégnél. Sandy hülyére lopta magát. Mindenféle kifogásokat gyártott, például hogy nagyon sovány hetük volt, majd zsebre tette a pénzt. Engem is meglopott, és én sajnos tudtam is róla. Csak nagyjából a tizedét kaptam meg tőle annak, amivel tartozott volna a szervezésért, és azt is nagyrészt a gyerekei élelmezésére költöttem. Nem tiszteltem Sandyt, de megtanultam tőle valamit: az ember mindig tartsa rajta a szemét a vállalkozásán. A legsikeresebb időszakaim alatt sokszor nagy volt a kísértés, hogy valaki másra bízzam a kulimunkát, különösen a telefonálgatást. De amikor Sandyre gondolok, mindig eszembe jut, hogy nem szabad túl sok üzleti információt bízni másokra. Doug elég rendes pasas volt. Nem ismertem túl jól, de segített rajtam, amikor bajba kerültem, és eléggé megkedveltem. De okosabb is lehetett volna. Különösen, amikor feltűnt Ed ezredes. Ed kiszolgált katona volt, aki azt állította magáról, hogy a célzott internetes levelezőlisták szakértője. Egész sor különböző vállalkozásnak dolgozott már ezen a téren, nemcsak eszkortügynökségeknek, úgyhogy ideje nagy részében törvényes munkákban utazott. Ő keresett meg minket, felhívott telefonon, és megérdeklődte, nem akarunk-e terjeszkedni. Ed ezredes azt állította, ismeri a módját, hogyan érhetünk el egy nagyobb ügyfélkört, akiket érdekelhet a szolgáltatásunk. Valahonnan – nem tudom pontosan, hogyan – szerzett egy hosszú email listát olyan címekkel, amelyeken keresztül közvetlenül elérhetünk másokat. Amikor Sandy ezt meghallotta, dollárjelek csillantak a szemében. Mindent megtett, hogy Dougot távol tartsa Ed ezredestől, és nagyon jó munkát végzett. De az valahogy nem merült fel benne, hogy tőlem is távol tartsa. Mivel én csináltam a munka oroszlánrészét, én egyeztettem a találkozókat, ezért Ed ezredessel gyakran beszélgettünk a munkáról. Nem telt neki sok időbe, hogy rájöjjön, az a legjobb, ha Sandyt mindenből kihagyjuk. Sandy megbízhatatlan volt, és ezt Ed is látta rajta. Ő nem akart lebukni, úgyhogy inkább velem dolgozott. Én sokkal szilárdabbnak tűntem számára Sandyhez képest. Ed alapvetően azt javasolta, hogy küldjünk leveleket a listáján szereplő címekre, utána pedig ő kap némi jutalékot minden jelentkező után. Mint kiderült, tényleg értékesnek bizonyultak az adatai, és mindig felpörgött az üzlet, amikor kiküldtünk egy e-mailt. Azt is megtudtam Edtől, hogy amerikai címlistái is vannak. Ekkor döbbentem rá, hogy itt az ideje, vagyis már el is múlt annak, hogy változtassak. Egy szép napon jött egy kérés egy új ügyféltől, aki csak társaságot szeretett volna, szexet nem. Egy átutazó üzletember volt az, aki egyszerűen csak nem akart egyedül lenni. Amikor megláttam, hogy konkrétan egy ázsiai lányt keres, kezem-lábam törtem, hogy én menjek ki hozzá. Jó pénzt ajánlott könnyű munkáért cserébe, és én akartam megkapni. A fickót Paulnak hívták, és volt pár komoly mentális problémája, például hogy rettegett a nőktől. 2 000 dollárt fizetett azért, hogy velem vacsorázhasson, majd elmenjünk szórakozni. Ráadásul egy gyémánt fülbevalót hozott magával ajándékként, úgyhogy olyan volt, mint egy igazi randi. Én akkoriban boldogan elfogadtam tőle az ékszert, bár visszagondolva, ez szánalmas volt tőlem. A bárban úgy berúgattam, ahogy csak tudtam, majd korán hazamentem.

58 Ezek után Paul rám ragadt. Lehet, hogy azokra a nőkre bukott, akik rosszul bántak vele. Normális körülmények között leráztam volna, de akkor lehetőséget láttam benne. Ő volt a tökéletes alany ahhoz, hogy visszavigyen engem az Államokba. Vonakodtam egyedül átlépni a határt, mert szeptember 11. óta alaposabban átnéztek mindenkit, mint valaha, nekem pedig még mindig nem volt igazolványom. Ráadásul köröztek azok miatt a közlekedési szabálysértések miatt. Nem jelentem meg a bíróságon, és nem fizettem be a büntetésem. Ha bárki megkeres engem a rendszerben, akkor biztosan visszaküldenek a börtönbe. Nem akartam tömegközlekedéssel visszamenni az Államokba, mert a repülőtereken és a vonatokon alaposan megnézik az ember igazolványát. Úgy gondoltam, egy magánautóban talán elég lesz, ha megvillantom a hamis papírjaimat a határőröknek. Paulnak BMW-je volt, és felajánlotta, hogy elvisz Bostonba, ahova menni akartam. Úgy döntöttem, vállalom a kockázatot. De mielőtt elindultam, felhívtam a gyermekvédelmiseket, és elmondtam nekik, hogy Sandy gyermekei jobb helyen lennének az apjuknál. A kölykök érdekében tettem. Nagyon szomorú voltam, hogy ott kell őket hagynom. Dougot is felhívtam, és elmeséltem neki, mit művel Sandy a háta mögött. Azért tettem, mert az a ribanc megérdemelte. A határátlépés úgy ment, mint a karikacsapás. Paul valódi üzletember volt, nagyon jó autóval, úgyhogy a határőr hitt nekünk, és átengedett minket. De amikor Bostonba értünk, olyan gyorsan ejtettem Pault, amilyen gyorsan csak tudtam. Már voltak más terveim, és ő nem volt a részük. A bostoni terveim egy Master Romeo nevű pasasra alapultak. Legalábbis így szólították az illetőt. Ő volt (és még mindig ő) a legismertebb online eszkortértékelő honlapok egyik központi alakja. Ezek az értékelőoldalak tőlünk függetlenek, úgyhogy az emberek hajlamosak megbízni az ott közölt vélemények összességében egy-egy lánnyal vagy ügynökséggel kapcsolatban, éppen úgy, ahogy a könyvek értékelését az Amazonon, vagy az éttermekét a Zagaton nézi meg az ember. De ezen túlmenően bizonyos értékelők is nevet szereztek maguknak az oldalon. Ők sem kapnak pénzt, ahogy a többi értékelő sem, de a tapasztalataik sokrétegűsége és a jó fogalmazóképességük miatt a hasonló gondolkodású férfiak hajlamosak hallgatni rájuk. Master Romeo és az értékelők egy válogatott csoportja komoly vonzerőt jelenthet egy csomó kliens és potenciális kliens számára egy olyan ügynökség iránt, mint az enyém, mind Amerikában, mind Kanadában. Őket „szakértőknek” tartják, és a becenevüket minden „hobbista”, ahogy magukat nevezik, ismeri. A lányokkal kapcsolatos értékeléseik fellendíthetnek és befagyaszthatnak karriereket. Ami azt illeti, ha olyan lány akad nálam, akit nem keresnek sokan, akkor gyakran ingyen felajánlom őket egy-egy ilyen pasasnak pontosan abban a reményben, hátha kap egy jó értékelést, ami beindíthatja a karrierjét. Master Rómeóval összebarátkoztunk még amikor Montrealban voltam, és a szövetségesemmé tettem, amikor elhagytam a várost. Tudtam, hogy ő, és még egy csomó sokcsillagos értékelő tagja egy nagyon exkluzív úriemberklubnak Bostonban. A klub rendszeresen rendezett partikat, és mindegyikre rengeteg prostit kibéreltek. Általában egy nagy ügynökségtől, amelynek Montreali Barátnők volt a neve, de amikor Master Romeo megtudta, hogy a városba érkezem, és ismét fel akarom építeni a vállalkozásomat, azt mondta, ő és a barátai boldogan használnák az én lányaimat is. Egy egész hétnyi időpontot leegyeztettem Master Rómeóval és a barátaival, és a montreali lányok már meg is tették az előkészületeket, hogy odautazzanak, még mielőtt egyáltalán megérkeztem volna az országba. Az első bostoni hetem végén már dollárezrek lapultak a zsebemben. Remekül indult az újrakezdés. Viszont Bostont csak átmeneti kitérőnek szántam. Ed ezredes azt mondta nekem, hogy amit Doug és Sandy montreali ügynökségének csinált, azt nekem csak New Jersey-ben tudja, ahol aránylag kicsi a konkurencia. Engem nagyon érdekelt a dolog, úgyhogy úgy döntöttem, szaván fogom. És Master Rómeónak és a barátainak köszönhetően már meg is volt a kezdőtőkém ahhoz, hogy akár teljes gőzzel beindítsam az üzletet, ha úgy kívánom.

59 9. FEJEZET

Szép új világ New Jersey-ben

Bostonban lehetőségem nyílt részt venni Master Romeó-ék egyik „bevadulós” buliján, és az nagy szám volt. Találkoztam az összes nagyhallal, azokkal a fickókkal, akiknek mintha az lett volna az egyetlen életcéljuk, hogy minél több pénzt elköltsenek. Volt ott egy pasi, aki olyan volt, mint egy igazi negyvenéves szűz. Gondolom, fiatalkorában túlságosan lefoglalta az, hogy milliárdossá váljon, ezért nem volt ideje lányokra, de amikor megismerkedtünk, akkor mindent megtett, hogy behozza az elvesztegetett időt. Remek rendszeres ügyféllé vált. Egy csomó Montreali Barátnővel is találkoztam, akik a bulin dolgoztak, és ez is hasznosnak bizonyult. Az egyik lány neve Mandy volt, vele rögtön össze is barátkoztunk. Mandy nem volt normális. Volt egy pszichotikus barátja, aki lítiumot szedett, és ők ketten folyamatosan egymást gyilkolták. A pasija allergiás volt a tenger gyümölcseire, és amikor összevesztek, Mandy eszement dolgokat művelt, például rákdarabkákat dugott a fogkrémbe. De meg tudott nevettetni. Összeismerkedésünket követően mindig megpróbált mindenfelé elvinni. A fejébe vette, hogy miután végez Bostonban, elrepül San Franciscóba, pusztán azért, hogy ellátogasson abba a melegklubba, ahol a pasik állítólag kiverik maguknak a színpadon. Én éppen akkor szedtem meg magam a dollármilliomosokon, úgyhogy azt mondtam, miért is ne, és vele mentem. Amikor Kaliforniában voltunk, meséltem Mandynek Ed ezredesről és az ajánlatáról, hogy segít nekem beindítani az üzletet New Jersey-ben. Ed ezredes azt mondta, van egy nyolcszáz címes listája New Jersey nagyjából még érintetlen északi részének potenciális ügyfeleiről. Azt mondta, ez a lista pont megfelel egy kicsi, csendes, de jövedelmező ügynökség beindításához anélkül, hogy magazinokban vagy az interneten kellene hirdetni hozzá, ami nem kívánt ismertséget is magával vonzhat. A hirdetésekkel, amiket eddig mindig igénybe vettem egy-egy vállalkozás beindításánál, az a baj, hogy bárki – a potenciális kliensek és alkalmazottak is, meg a potenciális problémaforrások is, például a rendőrség, vagy az erre szakosodott civil szervezetek – kezébe kerülhetnek. Még az átlagemberek is okozhatnak bajokat, ha elég nagy zajt csapnak. Ugyanakkor egy e-mail lista által közvetlenül és zárt formában léphetek kapcsolatba ügyfelekkel, vagyis olyan diszkrét lehetek, amilyen csak akarok. Remek lehetőségnek tűnt, amiről nehezen mondtam le, de valahogy bizonytalan voltam az egésszel kapcsolatban. Még soha nem dolgoztam ilyen helyen. Persze egy darabig New Jerseyben éltem Andréval, úgyhogy ismertem a környéket, és New Yorkban volt bordélyom, ami nincs túl messze onnan, de úgy éreztem, ez más lenne. New Jersey-ben nem egy nagyvárosból dolgoznék, mint korábban mindig. Az inkább olyan kertváros, családi házakkal, gyerekekkel. Teljesen másféle környék, mint amihez hozzászoktam. – Lehet, hogy hagyja, hogy először csak kipróbáljuk – vetette fel Mandy, ami zseniális gondolat volt. Beleegyezett, hogy ő legyen a kísérleti nyulam. A San Franciscó-i utunk után New Jersey vizeire eveztünk Ed ezredes listája segítségével. Arra jutottunk, hogy úgy tudjuk a legjobban összehasonlítani Ed ezredes listájának a hatékonyságát a korábbi módszeremével, ha párhuzamosan alkalmazzuk a kettőt. Először hirdetni kezdtem azokban a magazinokban és napilapokban, amikről úgy gondoltam, hogy az eszkortügynökségek iránt érdeklődő helyiek veszik. Az állt a hirdetésekben, hogy Mandy egyhetes látogatásra érkezett a környékre, majd miután feladtuk, hátradőltünk, és vártuk, mi történik.

60 Hát nem sok minden történt. Egész héten csak négy-öt érdeklődő volt. Mandy egy helyi szállodában találkozott a pasasokkal, és azt mondta, nem volt velük gond – rendes srácok voltak, és rendes borravalót adtak –, de ha egy lányra is csak pár megkeresés érkezik, akkor hogyan tudok majd több lányt is folyamatosan eltartani? Nem tápláltam túlzott optimizmust a dologgal kapcsolatban. Pár héttel később írtam egy hasonló megszövegezésű e-mailt, amit az ezredes elküldött mindenkinek a listáján. Semmi mást nem tettünk, csak kiküldtünk egy körlevelet, és azonnal betelt a hetünk. Öt nap alatt tízezer dollárt kerestünk, amiből Mandy hétezerrel sétált haza. Elképesztő volt az érdeklődés. Alig bírtam szobákat találni Mandynek, ahol fogadhatja az ügyfeleket (mivel nem hittem a dologban túlságosan, csak pár napra foglaltam szállást). Sőt volt, akinek nemet kellett mondanom, és többen érdeklődtek, mikor jön Mandy vissza. A hét végére mindketten teljesen lefáradtunk, de sikerült meghoznom a döntést. Ez a levelezőlistázás a jövő útja. Megmondtam Ed ezredesnek, hogy megveszem a listáját. 50 000 dolláros árban állapodtunk meg. Úgy gondoltam, ez nagyon jó üzlet volt, mert pár hónap alatt visszanyerhetem a pénzem. Ugyanakkor ennyit még soha, egyetlen vállalkozásomba sem fektettem be. Egyébként is, weboldalakat már üzemeltettem korábban, de levelezőlistákat még nem, és Ed ezredes elég nehéznek állította be a dolgot. Felajánlotta, hogy heti 500 dollár per lány részesedésért velem marad, és segít benne. Én gyorsan összegyűjtöttem a szükséges összeget, és az ezredessel üzleti partnerekké váltunk Newjersey-ben. Az egyik első dolgom az volt, hogy megalkottam a vállalkozásom profilját. Ekkor találtam ki a Girlfriend Experience (Barátnőélmény) nevet, amiből kiderül, milyen szolgáltatást nyújtunk, mert aki ismeri az eszkortügynökséget, annak általában ez a kifejezés sem idegen. Azért választottam ezt, mert amikor utánanéztem a környékbeli ügynökségeknek, az derült ki, hogy a legtöbb csak szexet ajánl, semmi különlegességgel, és nem túl sok lehetőséggel. Abban a bandában könnyű volt kitűnni. Úgy döntöttem, kiemeljük, hogy mi a szexnél többet kínálunk; egy erotikus kalandot. Úgy gondoltam, ezáltal nemcsak kiemelkedünk a többiek közül, de vonzóbbá is válhatunk abban a vagyonosabb ügyfélkörben, amit megcéloztam, azok között, akik jó helyen dolgoznak, rendesen élnek, és van elég pénzük ahhoz, hogy rendszeresen igénybe vegyék a szolgáltatásainkat. Amikor kiküldtük az első e-mailünket Ed ezredes listájának, amiben bemutatkoztunk mint eszkortügynökség, úgy fogalmaztam, mintha egy exkluzív klubban ajánlanánk helyet. Az állt benne: „Gratulálunk, hogy sikerült megfelelnie a követelményeinknek, és felajánjuk az ingyenes tagságot klubunkban. Csak a legkiválóbb jelentkezők kapják meg ezt a limitált ajánlatot.” Ezzel is azokat az ügyfeleket szólítottam meg, akiket meg akartam kaparintani, azokat, akik vonzódnak az exkluzivitáshoz és a luxushoz, és akik értékelik, sőt megkövetelik a diszkréciót. Egy honlapot is létrehoztam, ahonnan az ügyfelek további információkat tudhattak meg rólunk, és az e-mail címünket is feltüntettem rajta. Majd hátradőltem, és vártam, hogy csörögjön a telefonom. Szinte azonnal megszólalt. Addig nem ellenőriztem le a pasikat, amíg időpontot nem akartak egyeztetni. De aki ilyen ügyben hívott, nem juthatott tovább, amíg nem kaptam róla pár alapvető életrajzi információt: hogy mi a neve, hol dolgozik, mi a munkahelyi és az otthoni száma. Gyakran úgy kellett kifacsarnom ezeket az emberekből, de ez nem zavart. Annyit mondtam nekik, hogy „nézze, édesem, tudom, hogy ettől kellemetlenül érzi magát, de így a legjobb mindnyájunknak. Nem akarná, hogy olyan lányt küldjek, akit nem ellenőriztem le, igaz? Mindenkit át kell világítanom, különben nem garantálhatom a biztonságunkat. Egyébként is, miután leellenőriztem, nem tárolom el az adatait”, és ez nagyrészt igaz is volt; mivel nagyon jó a memóriám, a legtöbb adatot, a mailcímeket leszámítva, a fejemben őrzöm meg. Majd azzal folytattam, hogy nekem ugyanúgy nem érdekem, hogy személyes adatai kikerüljenek, mint neki. Mindig boldogan nyomtam le ezt a szónoklatot az új fiúknak, és majdnem mindig működött is. Ami azt illeti, minél jobban vonakodott valaki kiadni az adatait, annál jobban bíztam benne. Időnként csak azért utasítottam vissza embereket, mert túl mohónak tűntek a telefonban.

61 Amint megkaptam a kért információkat, azt mondtam az illetőnek, hogy azonnal jelentkezem, ha végeztem az ellenőrzéssel, és átment a szűrőn. Ez nagyon hivatalosan hangzott, de én ugyanott kezdtem a keresést, ahol mindenki kezdené, a Google-ön. Általában a munkahelyüket is felhívtam, hogy tényleg ott dolgoznak-e. Néha az otthoni számukat is, és ha a feleség vette fel, úgy tettem, mintha közvélemény-kutató lennék. A kérdéseim attól függtek, hogy milyen volt a benyomásom az adott személyről, de mindig addig kérdezősködtem, amíg meg nem nyugodtam. És ha nem kaptam megnyugtató információkat, egyszerűen nem hívtam vissza az illetőt. Ha valakit elfogadtam ügyfélként, az általában így működött: az illető bejelentkezhetett a weboldalunkon, és megnézhette a nekem dolgozó lányok fotóit az alapvető adataikkal együtt, azaz a magasságukkal, a súlyukkal, a méreteikkel, a származásukkal, a szem- és hajszínükkel, sőt gyakran a nemi szőrzetükről is kapott információt (például „teljesen kopasz”, „természetes” vagy „leszállópálya”). Utána persze jöttek róluk a leírások is, amelyeknek nagy része kitaláció volt. Én találtam ki a történetüket, és szerintem ez az egyik legerősebb oldalam. Persze egyik lány sem a valódi nevét használta, úgyhogy álneveket találtunk ki nekik, majd abból kreáltunk egy karaktert. Voltak köztük tanárok, akik minden helyzetben talpraesetten reagálnak. Voltak külföldiek szexi akcentussal, akik esetleg egy kicsit elveszettek, és segítségre van szükségük. Voltak édes, ártatlan diáklányok, akiket tanítani kellett. Voltak akrobatáink és masszőreink, ápolónőink és anyukáink, könyvtárosaink, satöbbi, satöbbi. Máskor csak egy különösen szaftos leírást tettünk közzé a hölgy erősségeiről, általában a rendszeresen nálam dolgozó lányok esetében, mint a nevadai Ginny profiljában is: A közkívánatra visszatérő nevadai Ginny ismét New Jersey északi részébe látogat! Akiknek még nem volt részük abban a gyönyörben, hogy találkozhatnak ezzel a szépséges tündérrel, eláruljuk, hogy egy bűbájos lány, és született barátnő. Ismert és elismert szolgáltatóként őszinte lelkesedéssel tesz majd az Ön kedvére, teljes, soha nem siettetett és ó, de romantikus élményt nyújtva. Utána úgy fogja érezni magát, mintha egy álomból ébredne fel. Ginny 175 cm magas, 60 kg, a mérete 36D, hosszú, selymes, sötét haja van, és ragyogó, kék szeme. A teste feszes és sportos, elképesztő domborulatokkal a megfelelő helyeken. Tökéletes arányait és modellszépségét csak a lelkesedése múlja felül. Alig várja, hogy gátlásait félredobva az Ön minden kívánságát és Vágyát kielégítse… esetleg új jelentést adva a szónak. Amint az ügyfél megtalálta a lányt, aki tetszik neki, egyszerűen csak telefonálhatott vagy írhatott időpontért. A weboldalunkról elérhető egy űrlap, amin keresztül egyeztetni lehet. Még a kártyás fizetést is lehetővé tettük azoknak a legmegbízhatóbb klienseinknek, akik nem akartak készpénzzel fizetni. De a legtöbb ügyfél inkább telefonál (minden ügyfélnek megadom a magántelefonszámom). Ezek a pasasok azonnali választ várnak, és e-mailre várni egyszerűen messze nem olyan szórakoztató, mint telefonon beszélgetni velem. Viszont ha éppen nem tudnak kapcsolatba lépni velem, mert azért nem dolgozom napi huszonnégy órában, van más lehetőségük is, amitől rendszerint megvigasztalódnak. A szokásos kéthívásos rendszerben működünk, ami azt jelenti, hogy ha valaki felhívja az ügynökséget időpontért, akkor megkapja a szálloda nevét és címét, de a szobaszámot nem. Ahhoz, hogy a szobaszámot is megadjuk, a szállodából is telefonálnia kell, és tudatnia velünk, hogy készen áll. Ekkor megkérdezem a lánytól, hogy ő is készen van-e. Ne felejtsük el, hogy általában szorosan egymás mögé rakjuk az ügyfeleket, úgyhogy meg kell kérdeznem a lányt, végzett-e, távozott-e az előző ügyfél, és volt-e ideje rendbe rakni utána a szobát. Nincs annál rosszabb, mint amikor megérkezik egy ügyfél, és még látja kisétálni az előzőt az ajtón. Az nagyon lelombozó bír lenni. Csak akkor adom meg a következő ügyfélnek a szobaszámot, és küldöm fel, ha a lány leokézta a dolgot. Ekkor indul az óra is. Nem tudom, ezek után mi történik, mert nem szoktam ott lenni, és őszintén szólva, nem is akarom tudni. Amint magukra zárták az ajtót, a lányra és a kliensre bízom, hogy eldöntsék, mihez kezdenek egymással. Persze megvannak a magam szabályai, amelyek kiemelve szerepelnek minden lány szerződésében, de tudom, hogy ezeket a lányok nem mindig tartják be szó szerint. Például munka közben nem volna szabad kábítószerezniük, de tisztában vagyok vele, hogy ennek ellenére sokszor megtörténik. Sőt van egy kis tanácsom, amit minden ügyfélnek elmondok, aki

62 egy bizonyos, gyakran nálam dolgozó lányt látogat rendszeresen : „Elárulok egy kis titkot erről a lányról. Ha Önt nem zavarja a füst szaga, hagyja, hogy mindjárt az elején elszívjon egy spanglit. Sokkal nagyobb élményben lesz része, ezt garantálom.” Az ügyfelek kivétel nélkül örültek ennek a tippnek. A hivatalos álláspontom az, hogy mindenkinek be kell tartania az összes szabályt. De a valóságban ez a kábítószeres dolog inkább a „nem beszélünk róla” kategóriába tartozik, amíg képesek urai maradni a helyzetnek. Ha nem panaszkodik rá senki, akkor nem érdekel. De ha egy lány túlzásba esik, és olyat hallok egy ügyféltől, hogy kiütötte magát, vagy megőrült, vagy bármi olyat tett, amitől a kliens kellemetlenül érezte magát, akkor azonnal kirúgom a szabályok megsértéséért. Bárkit kirúghatok, ha muszáj, mert rengeteg lány közül válogathatok. Sőt próbálok minden héten újakat bedobni. A legtöbben nem a környéken laknak, de iderepülnek, amikor éppen szükség van rájuk – Floridából, Kanadából, Kaliforniából, néha akár Európából is –, és abban a hotelben szállnak meg, ahol dolgoznak egy hétig, néha kettőig. Két előnyük van a távolabb lakó lányoknak. Az egyik az, hogy ha minden héten különböző lányokat használok – olyanokat, akik az ország, néha a világ különböző tájain élnek –, akkor sokkal nehezebb lefülelni engem, mert sokkal nehezebb bejuttatni egy lányt a cégembe, hogy lebuktasson. A másik pedig az, hogy a változatosság gyönyörködtet. Marketinges szempontból nézve, ahányszor egy új lány érkezik valahonnan, kiadhatok egy körlevelet, amelyben az új árumat hirdetem. Ezenkívül van egy csomó kliensem, akik rendszeresen igénybe vesznek minket, akár hetente egyszer-kétszer is, és ha mindig ugyanahhoz a lányhoz küldeném őket, azt hamar megunnák. A „tiszteletdíj” óránként 300-350 dollár a tapasztalt lányok esetében, mint azt már említettem, de amikor egy új lányt kapok, akinek szüksége van némi gyakorlatra, gyakran óránként 250 dollárt kérek csak érte, amíg fel nem épít némi hírnevet. Sok ügyfelem van, aki boldogan betanít bárkit egy kevéske árengedményért, majd lejelenti, hogy érdemes-e megtartanom a lányt. A honlapunkon akciókat is hirdetünk, például Valentin-nap alkalmából, illetve az ügyfeleink a születésnapjukon kapnak egy ingyenmenetet „egy üveg fehér- vagy vörösbor, netán pezsgő kíséretében, a nagy nap tiszteletére!”. Persze van pár ügyfelem, akiknek hirtelen pár havonta születésnapjuk lesz, úgyhogy soha nem mulasztom el feltüntetni a születésnapi hirdetés mellett, hogy ne felejtsék el magukkal hozni az igazolványukat. Különleges, engedményes félórákat is kínálunk ebédidőben olyan fickóknak, akiknek nincs sok szabadidejük, de szeretnének lenyomni egy gyors menetet, mielőtt visszamennek dolgozni. 50 dollár árengedményt kap az, aki egy barátjának ajánlja a szolgáltatásunkat, és 500 dollár árengedményt, aki egy megfelelő alkalmazottat hoz nekünk. A legjobb ügyfeleimnek még egy „törzsutas-programot” is létrehoztam. A tiszteletdíjak elfogadása mellett a barterügyleteknek is nagy barátja vagyok. A honlapon ezt így fogalmazom meg: „Érdekli a barter lehetősége? Könyvelő? Számítógépes szakember? Autószerelő? Orvos? Ügyvéd? Internetes biztonsági szakértő? Egészségügyi biztosítási ügynök? (Az összes lányra kötök egészségügyi és fogászati biztosítást.) Elképzelhető, hogy meg tudunk állapodni valahogy!” Szeretem az üzletnek ezt a formáját, mert így dolgokat vagy szolgáltatásokat kaphatok anélkül, hogy azok bármilyen formában kötődnének a nevemhez. Kaptam már így új Mercedest, pár lakást, elvégezték az összes hivatalos intéznivalómat és a netes dolgaim egy részét, nem beszélve némi nagyon szívesen fogadott gyógyszerről egy patikustól, sőt terápiáról, amikért cserébe árengedményt vagy ingyen szolgáltatást adtam. A lányoknak is engedélyezem, hogy így tegyenek, és csereügyleteket kössenek az ügyfelekkel, de csak azoknak, akiket jól ismerek, és akikben megbízom. Aki nekem dolgozik, annak ki kell érdemelnie a privilégiumokat a magaviseletével. Mielőtt bárkit felveszek, a lánynak alá kell írnia egy szerződést, és bele kell egyeznie, hogy betartja a szabályokat. Ezt szemtől szembe elmagyarázom. Sőt ha valaki munkalehetőség miatt keres, az első dolgom, hogy átküldöm neki a

63 szerződést átolvasni. Sok potenciális alkalmazott ezután eltűnik a balfenéken, de ez nem zavar. Akiket továbbra is érdekel a dolog, azok valószínűleg profibbak, és jobbak a szakmában. Persze ebben az ágazatban nem minden lány profi, úgyhogy mindig a lehető legalaposabban le kell őket ellenőriznem. Vegyük például Serenát. Kelet-európai modell volt, akit egy ügyfelem ajánlott. Az ügynökség, ahol akkoriban dolgozott, egyike volt New York City előkelő, óránként 1500 dollárt fizető ügynökségeinek, de nem kapott elég munkát, úgyhogy a komoly árkülönbözet ellenére úgy döntött, átjön hozzám. Eleinte megpróbált rávenni, hogy érte kérjek többet, és állítsam be különleges prémiumszolgáltatásnak, de megmondtam neki, hogy egyik lányt sem vagyok hajlandó úgy kezelni, mintha többet érne a többinél (nem voltam mindig ilyen; ezt az üzleti hozzáállást külön meg kellett tanulnom). Az a filozófiám, hogy mindenkit vár valaki a világban, úgyhogy nagyjából ugyanannyit kérek a lányokért, még a kövérekért, öregekért, kismellűekért is, vagy azokért, akik nem túl szépek. Meglepő, hogy kik hozták a legtöbb bevételt az évek során – például Bette, akinek elég malacos az orra, vagy Jill, aki gömbölydedebb, mint a legtöbben –, de ők mindig remek visszajelzést kapnak az ügyfelektől a gátlástalanságuk és a természetességük miatt. Nyilvános helyen meglátva nem találná őket említésre méltónak az ember, de zárt ajtók mögött nagyon ügyesen teszik a dolgukat. Serena végül beleegyezett a feltételeimbe, úgyhogy munkába is állítottam. Serenát könnyű volt eladni. A képeit és a származását meglátva egymást taposták a pasasok, hogy lefoglalják. De éppen úgy, mint amikor az ember feltűnően nagy engedménnyel kap valamit, éreztem, hogy van okom a gyanakvásra. Az első hetén rendkívül jól teljesített. Minden rendelkezésre álló órája ki volt töltve, összesen olyan három tucat. Nagyon örült a pénznek, amit megkeresett, és én is, úgyhogy még egy hétre befoglaltam, nagyjából egy hónappal későbbre. Addigra viszont megjelentek a róla szóló értékelések, és rettenetesek voltak, a legrosszabbak közé tartoztak, amiket valaha láttam. Amikor megint rá került a sor, körülbelül feleannyi időre foglalták csak be. Akkor még nem ébredtem rá, miről van szó, azt hittem, csak átmeneti visszaesés, és még egy hetet adtam neki. Addigra viszont mindenfelé elterjedt a híre, és összesen három megrendelést hozott egy hét alatt. Nálam még soha nem teljesített ennyire rosszul senki, sem előtte, sem azóta. Még egy rendszeres ügyfélnek sem tudtam eladni, aki már volt vele, és visszatérítést követelt. Végül megkérdeztem az ügyfelet, elmondaná-e nekem bizalmasan, mi volt vele a gond. Nos, amikor megtörtek a gátlásai, csak úgy dőlt belőle a sok kifogás. – Először is – magyarázta –, nem is hasonlított a fotóira, amivel nem azt mondom, hogy csúnya volt, de ha az ember egy bizonyos valakit vár, és másvalaki kopogtat az ajtón, az nagyon lelombozó bír lenni. Sokkal jobb lett volna, ha a régi, agyonretusált képei helyett, amikre egyáltalán nem is hasonlít, újból lefényképezteti magát, és olyannak mutatkozik, amilyen most. Másodszor, és ez még rosszabb, rettenetesen nézett ki a hely. Nem hinném, hogy a kisujját is mozdította volna, hogy összetakarítson, én viszont a legkevésbé sem vágytam arra, hogy az előző pasasokra gondoljak, akik előttem jártak a szobában. De muszáj volt. Majd kiszúrta az ember szemét. Mindenhol otthagyták a nyomukat. A harmadik, hogy nem volt túl ápolt. Mivel európai, gondolom, őt kevésbé zavarja a szőrzet, meg minden, de ha engem kérdez, a nagy bozont és a hónaljkutya a hetvenes években kiment a divatból! És végül: rettenetes volt a szolgáltatása. Nem tűnt úgy, mintha a legcsekélyebb mértékben is élvezné a dolgot. Nem is beszélt. Az rítt le róla, hogy essünk már túl rajta. Én nem ezért fizettem. Ezt otthon is megkapom! Megköszöntem az ügyfélnek, és az őszinteségéért cserébe kapott némi engedményt a következő alkalomból. Majd utána, mivel a szabályaim nagy részét megszegte, és gyakorlatilag a barátnőélménynek a szöges ellentétét nyújtotta az ügyfeleimnek, közöltem az 1500 dolláros lánnyal, hogy soha többé nem dolgozhat nekem. Az elején keményen dolgoztam, de megérte. Már a kezdetektől fogva jól kerestem. Mivel a közelben laktam, rengetegszer átugrottam Manhattanbe, valahányszor játszani akartam, vagy csak kiengedni a gőzt. Elkezdtem egy Austin nevű fiúval járni, aki utazó sztriptíztáncos volt, és időnként a The Gaietyben dolgozott, egy híres férfi-sztriptízbárban a Times Square-en, ami

64 Madonna Sex című könyvében is szerepelt. Gyönyörű srác volt, a legszebb szemekkel, amit valaha láttam. A kapcsolatunk nem tartott sokáig, de pár közös barátunk megmaradt. Ezekkel a modellszerű srácokkal lógott mindig, akik nagyon szórakoztatóak voltak. Az egyikük, Jano, Miamiban lakott, és valahogy a fejünkbe vettük, hogy nekem is oda kell költöznöm. Az üzlet jól ment New Jersey-ben, úgyhogy továbbra is működtetni akartam, ugyanakkor rám fért némi környezetváltozás. Beszéltem erről Ed ezredessel, és ő azt mondta, csak rajta. Ez számomra üzletileg amúgy is egy új korszaknak számított, amikor mindent az interneten vagy telefonon keresztül intéztem. Semmi akadálya nem volt, mint arra az ezredes rávilágított, hogy ugyanezt egy floridai strandról csináljam. Repestem az örömtől, hogy nem kell az íróasztalomhoz láncolva élnem. Találtam Miamiban egy remek lakást, amiért majd meghaltam, de valahogy meg kellett győznöm a tulajdonosokat, hogy képes leszek fizetni a lakbért, annak ellenére, hogy semmi hivatalos bevételem nem volt. Végül úgy döntöttem, elküldöm annak a felső kategóriás New Jersey-i hotelnek a kifizetett számláit, ahol előtte laktam kilenc hónapig, és ezt elfogadták annak bizonyítékául, hogy megbízható bérlő vagyok. Janóval is egyezkedtem. Neki mindig voltak pénzügyi gondjai, úgyhogy megbeszéltük, nálam lakhat, ha bérel egy autót, amit mindketten használhatunk (nekem nem volt jogosítványom, mióta Montrealban ellopták a táskámat, és nélküle nem bérelhettem autót). Azt hiszem, akkor még túlságosan naivan engedtem be embereket az életembe és a cégembe. Végül mind Jano, mind az ezredes kibasztak velem. Akkor kezdődött az egész, amikor egyszer nem álltam meg a stoptáblánál. Ez nem lett volna akkora nagy dolog, de amikor később lesétáltam a bíróságra, hogy kifizessem a büntetést, kiderült, hogy elkéstem. Floridában ha az ember X napon belül nem fizet, akkor közvetlenül a rendőrséggel kell egyezkednie. Úgyhogy leballagtam az őrsre, ahol utánam néztek, és kiderült, hogy New Jersey-ben hét éve köröznek. Egy ostobaság miatt, ami Atlantic Cityben történt velem, miután Titót megölték. Egy kocsit béreltem, és késtem a fizetéssel (ami nem meglepő abban a lelkiállapotomban), úgyhogy a cég feljelentett lopásért. Valamelyik este az egész napos vezetéstől kimerülten beestem egy motelba, ahol nem akartam mást, mint elnyúlni a jakuzziban, majd kialudni magam. Amikor fürdés után beballagtam a hálószobámba, a rendőrség elkezdett dörömbölni az ajtón. Meglátták a kocsit a parkolóban, és lekérdezték rendszám alapján. Majd bejöttek a szobámba, és mindent áttúrtak. A fürdőszobában egy apró kis üvegcsét találtak, némi kokainnyommal, amit valószínűleg a szoba előző lakója hagyott ott. Tényleg nem az enyém volt. Én akkor még ki sem csomagoltam. Ennek ellenére az autólopás alól felmentettek, de kábítószer birtoklásáért feljelentettek, úgyhogy valamivel később meg kellett volna jelennem a bíróságon a tárgyalásomon. Nem jelentem meg, ezért kezdtek körözni. És ezek szerint a körözvények még sok év után sem évülnek el, legyen szó bármilyen apróságról. Először még csak nem is aggódtam, csak egy kicsit ingerült voltam, hogy pont most történik velem ilyen, amikor a dolgok az üzletben és a magánéletben is olyan jól mennek, ugyanis imádtam Floridát. A múlt, meg az ő árnyéka. Arra számítottam, hogy Jano vagy az ezredes leteszi értem az óvadékot. Csak vártam és vártam, de nem jelentek meg, hanem úgy döntöttek, hogy otthagynak, és átveszik a cégemet. Én voltam az, aki a világ különböző részein élő lányokkal tartotta a kapcsolatot, és én hozattam őket oda alkalmanként egy vagy két hétre. És én voltam az, aki kiépítette a kapcsolatot az Ed ezredes listáján szereplő személyekkel, hogy megbízzanak bennünk. És túl nagylelkűen viselkedtem mindkettejükkel. Azt már kezdtem sejteni, hogy Ed ezredes többet kap, mint amennyit megérdemel. Miamiban összebarátkoztam egy számítógépes szakival, aki megmutatta, milyen egyszerű levelezőlistákat kezelni és körleveleket kiküldeni, márpedig az ezredes nem tett mást a pénzéért. Meggyőzött arról, hogy ez annyira bonyolult, hogy szükségem van a segítségére. De még miután erről kiderült, hogy hülyeség, én azután is tovább alkalmaztam. Jano még rosszabb volt. Annak érdekében, hogy talpra állítsam, hogy egy kis pénzhez jusson és elköltözzön tőlem, kiépítettem neki Miamiban egy férfi-eszkortszolgálatot. Készítettem neki

65 egy nagyon klassz honlapot is, de egyszerűen nem bírta a munkát. Végül mindkét céget én vezettem, ő meg belőlem élt. Akkoriban elképesztően sokat kerestem, és remek Louis Vuitton táskákat vettem, de ez ugyanakkor nagyon kimerítő is volt, és amikor letartóztattak, már alig álltam a lábamon. Végül két egész hónapba beletelt, mire kiszabadultam, és meg tudtam menteni a vállalkozásom. Azért tartott ilyen sokáig, mert kiadtak New Jersey-nek, ami rendkívül lassú procedúra volt. Amikor végül odaértem, rögtön szabadlábra helyeztek, mert nagyon régen történt az egész, és csak kis mennyiségről volt szó. De addigra már megtörtént a kár. Az volt az első dolgom, amikor kiengedtek, hogy lerepültem Miamiba, és utánanéztem a cuccaimnak. Jano és a barátnője (aki, mint hallottam, beköltözött a lakásomba, amíg nem voltam ott) már elmenekültek, és szinte semmi nem maradt azon a helyen. Azonnal felhívtam a rendőrséget, és ők kiderítették, hogy a holmim egy része a szomszédnál dekkol. Visszakaptam a számítógépem és a bútoraim egy részét, de az összes jobb ruhám eltűnt, nem beszélve a Louis Vuitton gyűjteményemről. Behúzott farokkal repültem vissza New Jersey-be. Csak rontott a dolgokon, hogy rengeteget felszedtem magamra – olyan tizenöt kilót – a börtönben, úgyhogy nagyon rosszul éreztem magam a bőrömben. De azonnal jobb kedvre derültem, amikor utánanéztem a vállalkozásomnak. Kiderült, hogy Ed ezredes és Jano annyira pocsék munkát végeztek a távollétemben, hogy mindenki nagyon örült nekem. Mandyt például egy hírhedt tolvajjal hozták össze, aki köztudomásúlag szerette megvagdosni az embereket. Mandyt szerencsére nem bántotta, de megkötözte, majd elrabolta a pénzét és a Rolexét. Én nagyon dühös voltam rá, hogy hajlandó volt annak a két jómadárnak dolgozni, amíg a börtönben voltam, de kihasználtam a bűntudatát arra, hogy rábeszéljem, hagyja ott őket, és jöjjön vissza hozzám. És az ügyfelek, akikkel beszéltem, ugyanolyan elégedetlenek voltak a szolgáltatással, amiben részesültek. Mindent elrendeztem egy nagyszerű héthez, mielőtt bejelentettem a visszatérésemet. Hozattam egy csomó lányt Montrealból, és szobákat vettem ki nekik. Jano arra nem gondolt, hogy letörölje az adatokat a gépemről, amikor otthagyta Maimiban, úgyhogy még mindig kapcsolatba tudtam lépni mindenkivel. Küldtem egy körlevelet az ügyfeleknek, lányoknak, barátoknak, mindenkinek. Az volt a címe, hogy „ROSSZINDULATÚ PUCCS TÖRTÉNT!”. Ezek után nem volt olyan nehéz visszaszereznem a cégem. Jano eltűnt a föld színéről, valószínűleg attól való félelmében, hogy mit teszek vele, ha a szemem elé kerül. Ed ezredest meg letartóztatták valami másért. Az üzlet ezek után jobban beindult, mint valaha, és végre teljesen az én feltételeim szerint működött. Amikor másodszor is belevágtam, úgy döntöttem, New Jersey-ből kell irányítanom a céget, és onnantól fogva teljesen egyedül. A számítógépes ismerősömnek köszönhetően tanultam pár trükköt, és amikor kísérletezni kezdtem azzal, mihez tudok kezdeni az Ed ezredestől kapott címlistával, elég sokra jutottam. Először is hirdetéseket helyeztem el a helyi ingyenes weboldalakon, mindenféle félmeztelen lányokat ábrázoló fotókkal. Utána kiküldtem egy körlevelet a lista tagjainak, amelyben ingyenes tagságot ajánlottam nekik, amennyiben megadják a teljes nevüket, és még pár alapvető információt magukról. Utána hátradőltem, és vártam, hogy jelentkezzenek az ügyfelek. A kapott információk segítségével elkezdtem kigyomlálni a dupla címeket a listáról, továbbá kivettem belőle a visszapattanó leveleket, és mindenkit, aki le akart iratkozni. Ugyanazokat a netről leszedett szexi képeket alkalmaztam akkor is, amikor ki akartam bővíteni a listámat, és ennek érdekében általános hirdetéseket tettem közzé mindenfelé. Az a baj, hogy nagyon hosszú időbe és sok erőfeszítésbe kerül, amíg a potenciális ügyfelek válaszolgatni kezdenek rájuk. Ezért gondolom úgy, hogy mindannak ellenére, ami történt, jó befektetés volt megvennem azt a listát az ezredestől. És mivel az évek során annyit dolgoztam rajta, azt tartom a legértékesebb eszközömnek. Az ezredes nyolcezres listáját leszűkítettem egy válogatott, kétezres címsorra, melyek tulajdonosai mind New Jersey környékén éltek, és akiket gondosan és szisztematikusan leellenőriztem, tudom róluk, hogy érdekelhetik őket az ajánlataim. Amellett, hogy bevetettem az

66 álhirdetéses trükkömet, hosszú évekig adogattam hozzá a listához személyes ismeretségeken vagy ajánlásokon alapuló adatokat, de a mai napig az eredeti névsor a bázisa. Ismerem ezeknek a fickóknak a szokásait, tudom, mire vágynak, és hogy milyen gyakran. Azt is tudom, hogy mind valódi ügyfelek, nem zsaruk (kivéve azokat a zsarukat, akiknek engedélyezem a szolgáltatás igénybevételét). Azt is tudom, mit csinálnak, hol dolgoznak, hogy nősek-e (a legtöbben igen), vannak-e gyerekeik (a legtöbbnek igen), és sok esetben még személyes dolgokat is róluk, mint például hogy boldog házasságban élnek-e, és szeretik-e a munkájukat (a pasik szeretnek cseverészni velem egy kicsit, amikor felhívnak). Ezektől az információktól sokkal nagyobb biztonságban érzem magam a szakmában. Azok a legjobb ügyfeleim, akiknek a legtöbb vesztenivalójuk van; ők sem vágynak jobban arra, hogy bárki megtudjon a vállalkozásomról bármit, mint én. Több mint hat éve kezdtem New Jersey-ben, de a cégem azóta is nagyjából ugyanúgy működik, bár a honlapom időközben kifinomultabb lett, és lehetőségem nyílt mindenféle marketingtechnikát kipróbálni, hogy működnek-e. Nem telt sok időbe kiépítenem egy rendszeres látogatói bázist, ami azóta is maximálisan kitölti a lehetőségeinket. Nagyon gyakran több munkám akad, mint amennyit el tudok végezni, és meg kellett tanulnom nemet mondani, szabadnapokat kivenni, és hagyni csörögni a telefont, anélkül, hogy felvenném. Ezt az utóbbit még mindig nagyon nehéznek találom. Az az egyik legérdekesebb változás a mi szakmánkban az elmúlt pár évben, hogy sokkal nyíltabbá vált. Egyrészt a modern technológia és a helyhez kötöttség megszűnése miatt sokkal nagyobb biztonságban érzem magam, másrészt magasabb színvonalon is kell teljesítenem. A nagyon népszerű értékelőoldalak miatt, ahol a kliensek beszámolhatnak a tapasztalataikról, az ügyfelek többet tudnak rólunk, mint valaha, még mielőtt egyáltalán felkeresnének bennünket. Egy olyan lehúzós ügynökséget, mint amilyet Baltimore-ban üzemeltettem, ma már ezek miatt az oldalak miatt nem lehetne megcsinálni, legalábbis hosszú távon. Az ügyfelek ott elolvashatnák, hogy nem teljesítjük, amit ígérünk (vagy legalábbis azt, amire utalunk), és egyszerűen nem keresnének minket, ennyi. Akkor régen az Arany Oldalakból tájékozódó emberek még nem tudtak rólunk többet, mint amennyit elmondtunk magunkról, de ma már mindenkinek, akinek van elég pénze a szolgáltatásainkra, telik számítógépre is, és utána tudnak nézni a lányoknak a vonatkozó oldalakon. Azokon az összes profi eszkortot meg lehet találni, és az ügyfelek rendszeresen ellenőrizgetik őket, úgyhogy ha valaki a szakmában akar maradni, tartania kell a színvonalat. És ez a gyakorlat nekünk is jót tesz. Így utána tudok nézni, hogyan teljesítenek a lányok, ami fontos, mert soha nem vagyok ott velük, amikor éppen dolgoznak. Amellett minél jobb értékeléseket kapnak, annál többet kérhetek egy lányért (gyakran adom magasabb áron a „10 tökéletes” kategóriába tartozókat). Még az értékelésekben is megjelenek néha, a telefonos hozzáállásom kapcsán (gyakran említik, milyen kedves, érzéki hangom van). A pasik néha költőien írják le a találkozókat, máskor mindenről beszámolnak részletesen, mint a következő idézetben is. Az alapszabály az, hogy minél elégedettebbek, annál kevesebbet írnak. Egy tipikus jó kritika így néz ki: „Hozzáállás: kedves, megjelenés: szexi, ajánlom-e: igen, ára: 300 dollár”. De ha egy ügyfél valamilyen szempontból átverve érzi magát, akkor be nem áll a szája. Itt egy beszámoló, ami egy olyan estén készült, amikor problémáim akadtak a telefonos összeköttetéssel, és a kérdéses lány éppen meg volt fázva: Amikor időpontot egyeztettem, mondtam [az ügynöknek], hogy esetleg késni fogok, aki azt felelte, nem gond, ha csak fél órám marad, akkor csak annyit számít fel. Arra gondoltam, hogy ez milyen klassz. De utána idejében megjelentem, és felhívtam a számot. Valami olyan üzenetet hallottam, hogy nem tudják kapcsolni. Vártam tíz percet, ismét telefonáltam, ugyanaz. Háromnegyed kilenckor, negyedórával azután, hogy kezdenünk kellett volna, elküldtem egy e-mailt a Blackberrymről azzal, hogy nem tudok telefonálni. A nő öt perc múlva visszahívott, és megadta a szobaszámot. Oké, gondoltam, rendben. Felszaladtam, szóltam (a lánynak), hogy csak fél órám lesz, odaadtam a pénzt, és beugrottam a zuhany alá.

67 Amikor kijöttem, a lány arra kért, hogy hívjam fel az ügynökséget, és egyeztessem le velük a fél órát, mert neki egy órát mondtak, és nem akarja zsebből fizetni a különbözetet. Megpróbáltam felhívni őket. Nem sikerült. Végül a lány azt mondta, majd ha végeztünk, ő is megpróbálja. Jöjjön a lényeg. (A lánynak), mint mások is említették, nagyszerű szilikonmellei vannak, amiket csodálatos érzés megfogni, és nagyon jól reagálnak. Dolgozni kezdtem rajtuk, és itt jött az első mínuszpont – a testszag :(. Volt egy kis hónaljszaga, amit lelombozónak találtam. Kicsit lejjebb toltam egy gumi nélküli szopásra, és nem is volt kifogása ellene. Miközben elvolt, a lábát kezdtem simogatni, amiről kiderült, hogy szőrös. Mi a fasz? A szopás nagyon jó volt – kézzel, kéz nélkül, mélytorkozva, szimplán, remekül kombinálta a dolgokat, de amikor misszionáriusba vágtam, visszatért a hónaljszag. Ekkor arra kértem, fejezze be szájjal. Megtette. Nem mondhatnám, hogy örültem a kritikának, de jogos volt. Nem az volt a legjobb esténk. Viszont kárpótoltuk az illetőt. Tényleg a világháló, nem pedig a törvénykezés hozott némi rendet és szabályozást a szakmánkba. És az igazat megvallva, nekem úgy jobban tetszik, ahogy most működik. Olyan szavakat, mint profizmus, megbízhatóság, minőségi munka, még csak nem is használtunk, amikor kezdtük az ipart, de most már azt sem értem, hogyan lehetett egyáltalán ezek nélkül az elvek nélkül dolgozni.

68 10. FEJEZET

Intim (üzleti) kapcsolatok

Amikor sikerült jövedelmezővé és virágzóvá tennem a vállalkozásomat, az összes gondolatom akörül kezdett forogni, hogyan tehetném biztonságosabbá. Ezért figyelek oda arra, hogy soha ne találkozzam személyesen az ügyfelekkel vagy az alkalmazottaimmal (kivéve persze azokat, akiket már ismerek. Még mindig rengeteg olyan lányt hozatok innen-onnan, akikkel korábban ismerkedtem meg). Tökéletesen elérhető vagyok telefonon, e-mailben vagy a honlapomon keresztül, de nincs ok arra, hogy személyesen is találkozzanak velem, hogy megtudják, hol dolgozom, vagy akár az igazi nevemet. Én is álnevet használok, mint a lányok többsége. Ez így nemcsak hogy biztonságosabb, de a misztikum megtartása szempontjából is jobb. Amikor még találkozgattam az alkalmazottaimmal, sokan meglepődtek azon, milyen fiatalnak tűnök. Emiatt, meg a kedves és barátságos természetem miatt másképp tekintettek rám, inkább barátként, mint a főnökükként. És ilyenkor szoktak elindulni a lejtőn. Azt hiszik, megértően fogok viselkedni, ha késnek, vagy szoláriumozni szeretnének munkaidőben, és nem tudom őket elérni. Azt hiszik, szívesen meghallgatom, ha a pasijukra vagy az ügyfeleikre panaszkodnak hülyeségek miatt, mert végtére is a barátjuk vagyok. De én nem vagyok megértő, és nem érdekel a nyafogásuk. Engem a kemény munka és a pénz érdekel. És ezt úgy érem el a legkönnyebben, ha megtartom tőlük a távolságot. Ez nem személyes ügy, hanem üzlet. Az egyház és az állam szétválasztása, úgymond, annyira fontos nekem, hogy a legjobb barátnőmmel, Mandyvel el kellett döntenünk, amikor megcsináltam a New Jersey-i céget, hogy barátok akarunk-e lenni, vagy munkatársak. Tudtam, hogy egyszerre a kettő nem fog menni, mert ahhoz túl jól ismerjük egymást. Úgy döntöttünk, barátok leszünk. Mandy már nem dolgozik nekem, de még mindig meglátogat időnként. Mivel én vagyok a főnök, olykor-olykor megszeghetem a saját szabályaimat, de mint kiderült, az leginkább csak bajba sodor. Tracey, álnevén Sindy a legjobb példa arra, mi történik, ha túl közel engedek magamhoz egy lányt. Még Montrealban találkoztam vele, ahol egy stricik által üzemeltetett cégnél dolgozott, akikkel folyamatosan adtuk-vettük egymás között a lányokat, miután New Jersey-be költöztem. Ez olyasmi, amit rendszeresen csinálok cégekkel, amikor friss húsra van szükségem (jobban szeretem az olyan vállalkozásokat, amelyeket nem stricik üzemeltetnek, de az üzlet az első; mindent megteszek az ügyfeleimért, amit tudok). így jött el Sindy is hozzám dolgozni egy hétre New Jerseybe. Sindy stricije egy seggfej volt, és én megsajnáltam a lányt – ez volt az első hiba, amit elkövettem. Aranyos volt, csinos, és jól kijöttünk, amikor Montrealban éltem, bár nem voltunk közelebbi kapcsolatban. De kedveltem, úgyhogy egy szép napon, amikor sírni kezdett, elkövettem még egy hibát: megkérdeztem, mi baja. Azt mondta, azért sír, mert végre kifizette a stricijét, hogy a saját lábára tudjon állni, de akkor a pasas hirtelen megváltoztatta a feltételeket. Amikor Sindy neki kezdett dolgozni, a strici elhitette vele, hogy nem csupán a bevétele egy részét kell leperkálnia, hanem egy nevetségesen nagy összeggel is tartozik azért, amiért „beindította a karrierjét” – el tudják ezt hinni? Sindy valahogy összekaparta a pénzt, de a pasas továbbra is azt állította, hogy részesedést kell neki adnia a bevételeiből, akár ő hozta össze a randit, akár nem. Már említettem, hogy a stricik azt hiszik, birtokolják a lányokat, és ez az illető is így tekintett Sindyre – mint olyasvalakire, aki a tulajdona, amíg igényt tart rá, akár az örökkévalóságig.

69 Nekem ezt nagyon rossz volt végignéznem, mert tudom, milyen, amikor a stricik kihasználják az embert. Julio jutott az eszembe, meg az a pasas, akivel Natasha megszökött, és mások, akikkel sajnos összeakadtam életemben. Részben az a bajom, hogy imádok bajszot akasztani az ilyesfélékkel, akik azt hiszik, kihasználhatják a nőket, pusztán azért, mert nők. Minden józan belátásom ellenére azt mondtam Sindynek, hogy ha meg akar szabadulni a stricijétől, akkor ne menjen haza. Maradjon New Jersey-ben, és dolgozzon nekem. És Sindy pontosan ezt is tette. Sokan azt mondanák, helyesen cselekedtem, de az üzlet az üzlet, és a legtöbb esetben megvan az oka, hogy egy lány miért marad meg egy olyan rossz helyzetben, mint Sindyé. Ő nem az a fajta személyiség, aki egyedül is megáll a lábán, és gyorsan rá kellett döbbennem, hogy igazából nem a striciktől akar megszabadulni, hanem csak egy újat szeretne találni, aki rendesen bánik vele, és többet fizet neki. Szüksége volt valakire, aki a kezébe veszi az életét, és megmondja neki, mit csináljon. Sajnálatos módon „rendes” stricik nem igazán léteznek, és az, hogy a lányaimról gondoskodjak, egyszerűen nincs benne a munkaköri leírásomban. Az, hogy Sindy pártjára álltam, egy nagyon sikeres üzleti kapcsolatomba került. A stricije nem igazán örült annak, hogy segítek ennek a lánynak elhagyni őt, és attól fogva nem cserélgettünk egymás közt lányokat. Az volt az egészben a legrosszabb, hogy nem kaptam cserébe mást, csak egy újabb rám akaszkodó, tehetetlen lányt. Sindy olyan volt, mint egy gyerek, mindig elkésett, vagy napokra eltűnt. Amikor sikerült időpontot egyeztetni vele, elképesztően jól csinálta a dolgokat, és a pasik nagyon szerették, de ahhoz, hogy rávegyem, jelenjen is meg a találkozókon, anyja helyett anyja kellett hogy legyek, továbbá a legjobb barátnője, a gondviselője és a pszichiátere. Gyakran drogozott, és lelépett olyan fickókkal napokra, akiket nem is ismert, úgyhogy folyamatosan félre kellett tennem, amit éppen csináltam, és megkeresnem, mielőtt még komolyabb zűrbe keveredik. Sindynek nem igazán voltak barátai, úgyhogy felelősnek éreztem magam érte. Amikor éppen nem drogozott, öngyilkosságról beszélt, amitől úgy éreztem, hogy oda kell figyelnem rá. Az ügynökségem egyik legfőbb szabálya, hogy a lányoknak mindig a biztonságos szexre kell törekedniük, kivétel nélkül. Sindy ezt be is tartotta, amikor dolgozott, valószínűleg inkább a kliensek jóvoltából, mind szabad akaratából, de a magánéletében gumi nélkül dugott egyik pasival a másik után. Ez már túl sok volt nekem. Arra vágytam a legkevésbé, hogy telefonálgatnom kelljen az ügyfeleimnek, és elmondanom nekik, hogy a lánynak, akivel voltak, pozitív lett a HIV-tesztje. Ilyen már történt velem egyszer, még Montrealban. Akkoriban túl sok döntést bíztam a lányokra és az ügyfeleikre, amíg ki nem derült, hogy egy volt alkalmazottam nagyon beteg. Az egyik korábbi ügyfele személyes jó barátom is volt, és őt tájékoztatnom életem egyik legnehezebb feladatának bizonyult. Sajnálatos módon még én sem tudok csak úgy egyszerűen ejteni valakit. Ki kellett rúgnom Sindyt, de erre nem volt más mód, mint hogy találjak neki egy másik helyet, ahol élhet. Amíg velem dolgozott, addig havonta majdnem 10 000 dollárt keresett, de valahogy sikerült elszórnia az összes pénzét. Adtam neki 2500 dollárt, hazaküldtem a családjához, és tanulópénzként fogtam fel a dolgot. Én nem vagyok pszichológus – nem tudok egy ilyen problémás lányon segíteni, bármennyire is szeretnék. Azt kell csinálnom, amiben jó vagyok. Úgy hallottam, Sindy visszakerült Montrealba ugyanahhoz a stricihez, ami egyáltalán nem lep meg. Néha az a legjobb, ha az ember minél gyorsabban eltávolítja az életéből az ilyen lányokat, még mielőtt nagyobb kárt tudnának okozni. Sindy soha nem fizette vissza nekem azt a 2500 dollárt, de meg sem próbálom visszaszerezni tőle, ami pedig egyáltalán nem jellemző rám. Az a szabály is kőbe van nálam vésve, hogy aki tartozik nekem, az tartozik nekem, és jobban teszi, ha kifizet, így vagy úgy. De Sindy esetében ajándéknak tekintem azt a pénzt. Igazából bűnbánó adomány volt. Nem tudtam rajta segíteni, úgyhogy kifizettem, hogy levehessem róla a kezem. De ha nem állt volna fenn ez a különleges körülmény, akkor sokkal nagyobb problémát okozott volna köztünk ez a dolog. A lányaimmal pillanatnyilag a pénzen szoktunk leginkább összeveszni: késnek a fizetéssel, vagy elfelejtik, mennyivel tartoznak, vagy rossz összeget fizetnek, mert nem tudnak számolni.

70 Néha jóhiszeműen hibáznak, végtére is cseppet sem emlékeztetnek atomfizikusokra, de máskor nem. Csak az a gond, hogy gyakran nem tudom, melyikről is van szó éppen, és egyik lányban sem vagyok képes teljesen megbízni, aki nekem dolgozik. A legtöbb lány a szakmában nem az az előre gondolkodós fajta, különösen, ha pénzről van szó. A kezükbe kapnak egy ezrest, és úgy viselkednek, mintha életük végéig megélnének belőle. Vegyük példul Kristyt, álnevén Gingert, aki elég sokat dolgozott nekem, és mindig profiként viselkedett. Ginger magas, szőke bombázó, 36DD-S mellekkel, aki úgy néz ki, mint egy pornósztár. Konkrétan pornózott is már. Valószínűleg már tíz éve csinálja, na és akkor mi van? Még mindig remekül néz ki, és tízcsillagos értékeléseket kap. Az ember azt hinné, egy ilyen lányban megbízhat. De még ő is megpróbált átverni egyszer. Ginger abban a hotelszobában fogadta az ügyfeleit, amit egész hétre kivettem neki, és híven kifizette az asszisztensemet minden este, amikor odament begyűjteni a részesedésemet. Egészen hétvégéig, az utolsó napjáig. Akkor úgy döntött, nem várja meg a kollégámat, hanem inkább lelép, a pénzemmel együtt. Velem lehet beszélni. Lehetségesnek tartottam, hogy volt oka korán eltűnni. Vagy valamiért nagyon szüksége volt a pénzre. Ha egyszerűen felhív, és beszámol arról, mi a gond, akkor valamiben megegyezhettünk volna. De Ginger egyszerűen csak eltűnt az ezer dollárommal. Ennek ellenére nem borultam ki. Felhívtam, és hagytam neki egy üzenetet, hogy van némi elintéznivalónk. Nem hívott vissza. Azután havonta egyszer rácsörögtem, és ugyanazt az üzenetet hagytam neki: „tudod, hogy tartozol nekem, és meg kellene beszélnünk, hogyan akarod kiegyenlíteni”. Soha nem történt semmi. Ez másfél évig így ment, mielőtt bármit is tettem volna. Mindig adok elég időt a lányoknak, hogy elsimítsák a dolgokat. Ez így igazságos. Egyszer csak elpletykálták nekem, hogy Ginger egy másik környékbeli ügynökségnek dolgozik éppen, úgyhogy egy szép napon, amikor megint nem reagált az üzenetemre, megkértem egy barátomat, hogy hívja fel azt az ügynökséget, és beszéljen meg Gingerrel egy találkozót. Az volt a terv, hogy úgy tesz, mintha olyan ügyfél lenne, aki az utolsó időpontot szeretné aznap, de amikor találkoznak, akkor kirabolja. És a barátom pontosan ezt is tette. Egy nagydarab pasiról van szó, aki korábban kidobóemberként dolgozott, és van fegyvertartási engedélye. Továbbá egy barátját is magával vitte. Nem bántották Gingert, de két felfegyverzett, nagydarab pasi bármelyik lányra a frászt hozná. Nagyon profik voltak a srácok. Bementek Ginger szobájába, begyűjtötték az összes pénzt, amit aznap keresett, megszámolták, majd az utasításaimnak engedelmeskedve egyharmadát visszatették az éjjeliszekrényre. Ennyi részesedést kért ugyanis az az ügynökség, amelyiknek Ginger éppen dolgozott. Nekem csak Gingerrel volt bajom, és azzal, hogy az ügynökség pénzét ott hagytam, jeleztem, hogy velük nem akarok kiszúrni, csak a lánnyal (fel is hívtam az ügynökséget, hogy tájékoztassam őket erről, még mielőtt Ginger az ő pénzükkel is lelépne). Majd kifelé menet a fiúk gondoskodtak arról, hogy Ginger megtudja, miért történt ez az egész. „Ha kiegyenlíted a tartozásodat, ez nem történt volna meg”, közölte vele a barátom. Szerintem Ginger biztosan megértette. A fiúk átadtak nekem ezer dollárt, a többit megtartották a szolgálataikért cserébe. Én nem akartam megszedni magam az ügyön, csak megkapni, ami jár nekem, és lezárni a dolgot. A srácok olyan 1500 dollárhoz jutottak egy félórás munkáért. Én általában nem szoktam azonnal ilyen módszerekhez folyamodni. Mint már mondtam, több mint egy év eltelt akkorra, és Ginger rengeteg esélyt kapott tőlem. Fizethetett volna nekem részletekben, ledolgozhatta volna, de valamilyen módon muszáj volt megadnia a tartozását. Nem élt egyik lehetőséggel sem, úgyhogy nem maradt más választásom. Tudom, hogy ezer dollár nem olyan sok pénz, de nem az összeg számít. A hírek gyorsan terjednek. Ha az egyik lány megússza a lopást, akkor a többi is be fog próbálkozni, és csúnya lavina indul el. Úgyhogy nem szabad eltűrni az ilyesmit, az összegtől függetlenül. Különösen nekem. Ha az ember egy fiatal nő, annak megvannak az előnyei ebben a szakmában, de a hátrányai is, például azt hiszik az emberek, hogy bármit megúszhatnak. A lányoknak mostanra ennél már okosabbnak kellene lenniük, és tudhatnák, hogy fogunk mi még találkozni. Eléggé

71 kicsi világban élünk. Szeretném, ha az összes lány, akinek megfordulhat a fejében az, amit Ginger tett, tudná, hogy jó a memóriám, és a végén úgyis elkapom őket, akkor meg mi értelme az egésznek? Életük végéig a hátuk mögé akarnak pislogni, csak mert valakinek lógnak egy szaros ezressel? Sajnos egy csomó lány nem elég okos ehhez. Ha azok lennének, akkor úgy viselkednének, mint én, nem pedig úgy, mint ők. Egyik lány sem vádolhatott azzal soha, hogy ne lennék igazságos. Soha nem próbáltam meglopni őket. Még kamatot sem számolok fel, amikor késve fizetnek. Csak az kell nekem, ami az enyém. És Ginger megtanulta a leckét. Pár hónappal később visszatért hozzám, és azóta meg sem próbált átverni. Bárcsak azt mondhatnám, hogy miután Gingerrel példát statuáltam, soha többé nem történt ilyesmi. De megint megtörtént, és utána megint. A lányok már csak ilyenek. Egyéb taktikák, amelyeket abból a célból alkalmaztam, hogy a lányokkal rendezni tudjuk az adósságaikat, és bosszút álljak rajtuk: a férj vagy pasi felhívása, és kiteregetése annak, mit csinál a párjuk a szabadidejében; a lány munkafotóinak elküldése a család számára CD-n; egy megjegyzés a lány képe alatt a honlapomon, amiben benne van a valódi neve, hogy az összes kliensünk és mindenki más is láthassa, és ami úgy szól: „ez a lány nem lesz elérhető, amíg vissza nem fizeti a pénzt, amivel tartozik nekünk. A képei és ez a megjegyzés addig is fent maradnak az oldalon”. Ami az ügyfeleimet illeti, a legtöbben keményen dolgozó szakemberek, például orvosok (közülük kerül ki a legtöbb olyan férfi, aki a szolgáltatásomat igénybe veszi), ügyvédek, cégvezetők és cégtulajdonosok (egy kivétellel, aki a mi USP-s futárunk; nem vagyok biztos benne, hogy ő hogyan engedheti meg magának a gyakori látogatásait). Mindnyájuknak van felesleges pénze és vesztenivalója, ami éppen olyan fontos, mint a pénz, mert ez adja meg nekem és a cégemnek a biztonságot. És nekik is éppen annyira szükségük van rám, mint nekem rájuk. Bár manapság már egy csomó okosabb lány önmagát reklámozza a neten, a legfelső klientúrának nincs ideje arra, hogy maga halászgassa ki, ami kell neki. És még ha lenne is, nem szívesen adnák meg a személyes adataikat hetente más lánynak. Ők is a biztonságra törekednek, és ha rajtam keresztül csinálják, olyasvalakin keresztül, akiben megbíznak, akkor több lány közül válogathatnak anélkül, hogy mindenkinek külön meg kellene adniuk a telefonszámukat és a hitelkártyájuk adatait. A lányaimnak még csak nem is kell tudniuk a kliens nevét, ha ő nem akarja elárulni. Próbálok az ősi szabály szerint élni: „a vevőnek mindig igaza van”, csak néha sajnos nincsen. Ez még az én ügyfeleimre is áll, pedig ők amúgy nagy általánosságban rendes srácok. Csakhogy attól, hogy valaki mintapolgárnak tűnik manapság, még nem biztos, hogy az is. Mindenféle emberek vannak köztük. „Ahány ház, annyi szokás”, szoktam mondani, és amíg betartják a feltételeinket, és jól viselkednek, nem teszek megjegyzéseket rájuk (legalábbis nem szemtől szembe). Volt például az a pasas, aki soha nem akart szexelni. Csak azt akarta, hogy bánjanak úgy vele, mint egy kisbabával, de szó szerint. Hozott magával cumisüveget, cumit és felnőtt méretű pelenkákat, és a lánynak meg kellett etetnie, büfiztetnie, és át kellett pelenkáznia. Meg ilyenek. Pár lány ezt túl bizarrnak találta, de a legtöbbnek nem volt ellene kifogása. Számukra ez egy laza órát jelentett. Végtére is a kisbabák leginkább csak fekszenek. Nem ő volt az egyetlen, aki nem pont szexre vágyott. Volt egy másik New York-i ügyfelem is, aki szintén magával hozta a kellékeit. Az ő esetében egy hosszú, műanyag csőről és egy apró rágcsálóról volt szó. Megkérte a lányt, hogy dugja fel neki a csövet, tegye bele az egeret, vagy bármi is volt nála éppen, majd várja meg, amíg az állat felmászik. Akkor a lány kihúzta a csövet, szegény kis rágcsáló meg addig vergődött a pasi seggében, amíg meg nem fulladt. De nem ettől izgult fel az illető a legjobban. Igazából az volt a kedvenc része, amikor a lány a végén elvitte a kórházba, hogy távolítsák el belőle az egeret. A pasi az elején kikötötte, hogy a legkurvásabb öltözékét kell viselnie, így amikor megérkeztek, kétség sem fért a lány foglalkozásához. A srác meg alig várta, hogy mindenkinek elmondhassa, hogy „valami beszorult a végbelébe”. Igazából a megaláztatásra élvezett a legnagyobbat.

72 Az egyik legjobb örök ügyfelem soha, egyetlenegyszer sem szexelt a lányokkal, pedig nagyon sokat kibérelt. Biztosítási ügynökként dolgozik, és nagyon benne van a szado-mazóban, szerintem így engedi ki a gőzt. Néha egyszerre több lányt is kér, és mivel nem nős, gyakran az otthonába hívja őket. Egyszer elment egy boltba, és rengeteg szexuális játékszert vett, annyit, hogy gyakorlatilag egy egész szobát megtöltöttek. Amikor a lányok megérkeztek, az első órájukat azzal töltötték, hogy kicsomagolták a játékokat, és szükség esetén elemet is tettek beléjük. Könnyű pénz volt. A pasasnak rengeteg lóvéja van, és egy hatalmas háza, többek között egy igazi kosárlabdapályával. Egy másik alkalommal egy lányt megkötözött, és fejjel lefelé lelógatott a kosár oszlopáról. Normál esetben nemet mondanék egy ilyen igényre, nehogy a lánynak baja essék, de ez a srác olyan kedves volt, és olyan bőkezű, hogy a lányok imádtak neki dolgozni. És mivel rendszeresen visszajárt hozzánk, tudtam, hogy megbízható. Én nem ítélek el senkit a perverziói miatt, csak arról gondoskodom, hogy a lányok tudják, mibe mennek bele. De ha bármelyik ügyfelem tiszteletlenül bánik egy lánnyal – ha bántani próbálja, megfenyegeti, vagy egyszerűen csak bunkó vele –, akkor azonnal feketelistára kerül. A körülmények függvényében időnként még közzé is teszem a történetet valamelyik nyilvános értékelőoldalon, hogy mások is óvakodjanak tőle. Mint már említettem, ezek az oldalak az összes felet védik. Csak akkor posztolok ilyesmiről, ha a fickó erőszakoskodik, vagy elveszíti az önuralmát, vagy lop a lánytól, esetleg megfenyegeti. Ha „elfelejt” fizetni, nos, az más tészta. Ez igazából a lány felelőssége. Az elején el kell kérnie a pénzt, és ha a pasas nem fizet, akkor nem is játszhat. Ha a lány elfelejti elkérni a pénzt, az az ő hibája. Ebben az esetben azt mondom a lánynak, hogy neki kell rendeznie a dolgot, vagyis ő állja a veszteséget, és az én részesedésemet zsebből fizeti ki. De ez nem is baj. Így legközelebb már eszébe fog jutni a pénz. Volt egyszer egy ügyfelem, aki egy nagy számítástechnikai cég vezetőjeként dolgozott, és szerette pontosan megmondani a lányoknak, mit csináljanak. Úgy értem, pontosan, a legkisebb részletekig is bezárólag. Mindent ő akart irányítani, onnantól kezdve, hogy a lány hova tegye a kezét, majd mit mondjon, egészen odáig, mikor mozduljon meg, és hogyan. Én úgy gondoltam, ez nem nagy ügy, de utána elkezdtem felkavaróbb dolgokat is megtudni róla. Egyik nyáron, amikor a jachtján vakációzott, megkért pár lányt, az ismerőseimet, hogy menjenek vele. Közvetlenül a lányokkal állapodott meg, úgyhogy nem az én felelősségem volt a dolog, mégis rosszul éreztem magam, amikor megtudtam, mi történt. A lányok először nagyon megörültek, és kapva kaptak az alkalmon, anélkül, hogy átgondolták volna. Én a magam részéről túl óvatos lettem volna ahhoz, hogy kihajózzak valakivel, akit még csak nem is ismerek, mert ott nem lehet megfordulni és hazamenni, ha úgy gondolom. És pont ahogy gyanítottam, amint kint voltak a nyílt vízen, a pasas egy pillanatra sem vette le róluk a szemét. Úgy bánt velük, mint a kutyákkal, megmondta nekik, mikor ülhetnek le, mikor ehetnek, mikor alhatnak, mit vegyenek fel. Úgy hangzott az egész, mint egy rémálom. Az egyik lány sírva telefonált nekem egy bahamai szállodából, ahol aznap éjjel megszálltak. Ő abban a hiszemben indult útnak, hogy egy nagy buli lesz az egész, de kezdte túsznak érezni magát. – Vegyél ki egy szobát a saját költségedre, és reggel gyere haza az első géppel – javasoltam neki. – És hívd ki a rendőröket, ha a pasas akadékoskodna. – De a lány nem hallgatott rám, mert nem akarta az összes pénzét a hazaútra költeni. Milyen hülyeség. A magam részéről úgy vettem, hogy minden, ami ezek után történt vele, az ő hibájául is felróható. Ezzel együtt az a pasas egy seggfej volt, és úgy gondoltam, ez elég ok arra, hogy felvegyem a feketelistámra. Őszintén szólva, szerintem a kisbabáskodó srác is seggfej volt, de legalább ártalmatlan, így a mai napig az ügyfelem maradhatott.

73 11. FEJEZET

A szerelem és a karma

Én próbálom elhitetni magammal, hogy nincs szükségem senkire. Jobban megy az üzlet, ha egyedül vagyok, felelősség- és függésmentesen. De bármit is teszek, újra meg újra ugyanabban a helyzetben találom magam. Tudom, hogy jobban tenném, ha egyedül maradnék, de az a részem erősebb, ami egyszerűen nem akar egyedül maradni. És az a legijesztőbb, hogy minél öregebb vagyok, mintha annál erősebbé válna az a részem. Amikor megalapítottam a cégemet New Jersey-ben, Philippe, a montreali szerelmem még mindig hívogatott időnként. Majd egy szép napon a régi fodrászom Montrealból, akivel továbbra is tartottam a kapcsolatot, elmondta, hogy Philippe megnősült. Ezt azért tudta, mert ő csinálta meg Philippe menyasszonyának a frizuráját az esküvőre. Úgy tűnt, mintha Philippe csak üzleti okokból házasodott volna, mert a lány bevándorló volt, és papírok kellettek neki, de akkor is beleszakadt a szívem. Utána egy teljes éven át nem feküdtem le senkivel. Persze abban az újra szűziessé váló évemben az a két hónap is benne volt, amikor börtönben ültem, és rengeteget felszedtem magamra. A börtönben természetesen nem szexeltem, és az a rengeteg pluszmunka, ami a cégem visszafoglalása során rám zúdult, segített megőrizni az erényemet. Ugyanakkor, miután a New Jersey-i cég újból beindult, őrült randizásba kezdtem. De a legtöbb pasas nem tartott ki mellettem, amikor rájöttek, hogy a madám nem szexel. Végül elkezdtem edzeni egy trénerrel, és bokszleckéket vettem, hogy visszanyerjem a „versenysúlyomat”. Azután ismét beleszerettem valakibe. Marknak hívták, és egy közös barátunk mutatott be minket egymásnak. Mark egy szálloda éttermében szakácskodott, és nagyon sikeres volt. Összeköltöztünk New Jersey-ben, együtt vakációztunk, még egy közös kutyát is vettünk – a kis dakszlimat, Maxet. Mark elfogadta, hogy mi vagyok, és mivel foglalkozom. A végén mégsem én hagytam el Markot, hanem elértem, hogy ő hagyjon el engem. Egy barátunk elmesélte, hogy remek állást kínáltak neki egy másik városban, de Mark visszautasította, mert félt attól, hogy milyen hatással lesz majd a dolog a kapcsolatunkra. Azelőtt mindig a pasijaim húztak engem vissza, nem pedig fordítva. Ezt a felelősséget nem vállalhattam, úgyhogy bármennyire is fájt, el kellett engednem Markot. Ki kellett volna tartanom a szüzességi fogadalmam mellett, ami nekem dolgozott, mielőtt Markkal találkoztam. Mert Mark után a szerelmi életem egyszerűen elindult a lejtőn. Egyik este egy sötét diszkóban voltam New Yorkban, amikor Freddie világított a szemembe, és villantott rám egy nagy mosolyt. Így ismerkedtünk meg. Legalábbis én így ismertem meg őt. Ő egy fél órával később ismert meg engem, amikor már kimentek belőle a drogok. Freddie az a fajta személyiség, akit nem lehet nem észrevenni, még akkor sem, ha nincs éppen nála a zseblámpája. Magas, sötét és karcsú. Nem a klasszikus értelemben vett szépség, de érdekes arca van, és érdekes tetkói, továbbá nagyon kidolgozott teste. Mint megtudtam, úgy edz, mintha másodállásban ezt csinálná, és az elején a fizikumára szoktak felfigyelni az emberek, engem is beleértve. Tökéletesek az arányai és a felépítése – nem túl izmos, de nem is túl vékony, széles a válla, keskeny a csípője és hosszúak a végtagjai, nagyon szép formákkal. Még amikor pihent, akkor is akcióra késznek tűnt a teste. De Freddie szinte soha nem pihent. Korábban is láttam már szórakozóhelyeken – egyezett az ízlésünk a játszótereinket illetően –, és mindig úgy tűnt, mintha egyik embertől a másikhoz pattogna, beszélgetne, ölelkezne és táncolna mindenkivel a környéken, aki hajlandó. Márpedig Freddie-vel mindenki hajlandó volt szóba állni, különösen a lányok. Olyan nyílt és barátságos

74 volt, hogy nem lehetett nem kedvelni, még ha tudta is az ember, hogy megbíznia nem szabad benne. Ismertem Freddie hírét. Mint gyakorlatilag mindenki. Vad volt, felelőtlen, és mindig puncik vették körül. Egy playboy volt, aki annyira szerette ezt a megnevezést, és olyan tökéletesen megtestesítette a fogalmat, hogy a szórakozóhelyeken a legtöbben konkrétan Playboynak szólították. Ez volt a beceneve, és biztos vagyok benne, hogy ő maga találta ki. De rajta ragadt. Engem meg vonzanak a rosszfiúk. Mindig is vonzottak. Az energiájuk, a sármjuk, a képességük, hogy uraljanak minden helyzetet. Én túl könnyen megunom a rendes srácokat (egyszer randizgattam valakivel, aki soha semmiért nem akarta vállalni a felelősséget. Mindig olyanokat kérdezett, hogy te hova akarsz menni? Te hol akarsz enni? Bármit megteszek, amit te szeretnél. Nekem viszont milliónyi döntést meg kell hoznom mindennap; nem bírom az olyanokat, akik egyet sem képesek. Őrjítőnek találtam). Nos, Freddie minden volt, csak rendes nem. Aznap este Freddie-n tartottam a szemem, és a közelében táncoltam, amikor éppen kiment belőle a Special K, és visszanyerte az öntudatát. Amint észrevette, hogy figyelem, odajött, és megkérdezte, hogy hívnak. Majd szinte levegőt sem véve megpróbált rábeszélni, hogy menjek vele haza „egy szórakoztató éjszakára”, ahogy megfogalmazta. Nem vesztegette az időt, mielőtt rátért volna a lényegre, de arra fordított némi energiát, hogy megindokolja az álláspontját, még azután is, hogy nevetve visszautasítottam. Ez tetszett benne. Ezek után táncoltunk, beszélgettünk, flörtöltünk. Végül Freddie azt súgta a fülembe: „elképesztően nagyszerű lesz. Nem fogod megbánni”. Olyan magabiztos volt, hogy utasíthattam volna vissza? Hagytam, hogy megfogja a kezem, és az ajtóhoz vezessen. Gyorsan mentem, és eltakartam az arcom a hajammal, hogy senki se lássa, mit csinálok. Freddie-nek megvolt a híre, de nekem is. Rengeteget jártam abba a klubba, és az emberek olyannak ismertek, mint akivel nem lehet szórakozni. Úgy döntöttem, Freddie-vel tartok, de nem akartam, hogy bárki azt higgye, bedőltem a szövegének. Nem sikerült átvernie. Csak az érdeklődésemet felkeltenie. A taxiban, ami keresztülrepített minket a városon a lakásához, csendben voltam, és azon gondolkoztam, hogyan is akarom kezelni ezt a helyzetet. Úgy döntöttem, hogy ez csak egy egyéjszakás kaland lesz, ami azt jelentette, hogy hűvösnek kell maradnom, és gondoskodnom arról, hogy tudja, mit gondolok. Amikor megérkezünk, közölni fogom vele, hogy amint végeztünk, hazamegyek. Nyilvánvalóvá kell tennem, hogy én használom őt, nem pedig fordítva. Azóta sem volt valódi egyéjszakás kalandom, hogy kipróbáltam Philippe-pel Montrealban, majd véletlenül beleszerettem. Úgy gondoltam, erről már lekéstem, de azért tudtára akartam adni Freddie-nek, hogy mi a helyzet. Freddie láthatóan nem bánta, hogy nem beszélek sokat. Folyamatosan csevegett, miközben a kezemet szorongatta, amíg oda nem értünk a lakásához, majd miközben elengedte, hogy ki tudja halászni a zsebéből a kulcsát, és kinyithassa a bejárati ajtót, majd tovább csacsogott, miközben ismét megragadta a kezem, és bevezetett. Ahogy beléptem a hálószobájába, pokoli ideges voltam. Az első dolog, amit megláttam, a szőrös lény volt a sarokban, aki visszanézett ránk. Egy cuki kis fehér nyuszi, puha bajuszkákkal. Alaposan megnéztem, hogy tényleg él-e, miközben Freddie odament és felvette. Ez egyszerűen annyira nem illett egy olyan sráchoz, mint ő, hogy ilyen kisállata legyen, pláne hogy ennyire imádja. Hozzádörzsölte az állát, és leültünk együtt a földre, hogy Freddie bemutathasson a nyuszijának. Ahogy Freddie-t hallgattam, teljesen elterelődött a figyelmem az összes aggodalmamról, és megfeledkeztem arról, amit mondani akartam neki. Nagyon hosszú hetem volt, és aznap este azért mentem el otthonról, hogy kitomboljam magam. Olyan fáradt voltam, hogy egyszerűen nem akartam semmin idegeskedni. Freddie mintha csak megérezte volna, felállt, és bekapcsolt valami zenét – egy pörgős house számot, pont olyat, amilyenre vágytam. Ez volt az a pont, amikor megadtam magam, és hagytam, hogy megtörténjenek velem a dolgok. Freddie visszajött hozzám, és elkezdte letépni a ruháimat. Ismét csak tökéletes volt az időzítése. Amíg rá nem döbbentünk, hogy egyikünknél sincs óvszer. Abbahagytunk mindent, és felhívtam az asszisztensemet.

75 – Nem hoznál pár óvszert? – kérdeztem, miközben próbáltam visszatartani a nevetést. Tudtam, hogy ettől zavarba fog jönni, de azért megteszi. Mindig megtette, amit kértem. – És kérlek, útközben vedd fel Justine-t a klubban – tettem hozzá. – Nem akarom, hogy ott várjon egyedül. Jobb lenne, ha hazavinnéd. Justine akkor repült oda Floridából, hogy nekem dolgozzon a héten, és együtt taxiztunk a városba New Jersey-ből, hogy kiszórakozzuk magunkat. Úgy éreztük, megérdemeljük. Justinenal évek óta ismertük egymást, jóval azelőttről, hogy megalapítottam a vállalkozásomat – ezért számít ő kivételnek a szabály alól, hogy a magánéletembe nem engedem be a lányokat. Nem akartam cserbenhagyni, de anélkül sétáltam ki a klubból, hogy egy szót is szóltam volna neki arról, hova megyek. Amikor az asszisztensem megjelent a szállítmánnyal, Justine is vele volt. Én nem így terveztem a dolgot, de Freddie azonnal félreértette. Rögtön rávetette magát Justine-ra, és nagy meglepetésemre Justine is rá. Justine-nak haza kellett volna mennie az asszisztensemmel, mindkettőjüknek olyan hamar lelépni, amint lehet, de nem tette. Ott maradt, noha tudta, mennyire nem szeretek osztozkodni a férfiakon. Abban a pillanatban egyszerűen leszarta a dolgot. Én meg döbbenten végignéztem, ahogy Freddie megdugja. Végül eszembe jutott, hogy fel kellene öltöznöm. Miközben megpróbáltam visszavenni a ruháimat, amelyek ott hevertek a használatban lévő ágyon, Freddie fogdosni kezdett. Megpróbált behúzni maguk közé. „Én nem vagyok az újrafelhasználás híve”, jelentettem ki célzatosan, de nem hagyták abba. Nem éreztem túl jól magam. Az utolsó dolog, amire emlékszem, az volt, hogy azon gondolkozom, haza kellett volna vitetnem magam az asszisztensemmel. Döbbenten és szédelegve a kétnapi folyamatos munkától, elájultam a hálószoba sarkában. Amikor felébredtem, sikoltozni kezdtem. Másnap reggel volt, és elszörnyedtem azon, hogy még mindig ott vagyok. Még ha úgy is alakultak volna a dolgok, ahogy elképzeltem, márpedig erről szó sem volt, akkor sem akartam ott maradni. Nagyon szégyelltem magam. – Mondtam, hogy taxit kellett volna hívnod nekünk – hallottam Justine hangját az ágyból. – Tudtam, hogy dühös lesz. Azonnal hívattam egy kocsit, és már ki is penderültem az ajtón, a sarkamban Justine-nal. A hazaúton nagyon kiosztottam. Egyszerűen nem hittem el, mit tett. Ennél okosabbnak gondoltam. Justine bocsánatot kért, és azt mondta, Freddie akarta, hogy zavartalanul kialhassam magam (mintha ez lett volna a fő problémám). – Aggódott érted, mert nagyon fáradtnak és stresszesnek tűntél – magyarázta. Milyen rendes dolog ez attól a seggfejtől, aki az előző pillanatban dugta meg az úgynevezett barátnőmet. Másnap reggel hatkor egy üzenet várt a rögzítőmön: – Szia. Freddie vagyok. Csak kíváncsi voltam, hogy érzed magad. – Ennyi. Semmi bocsánatkérés. Semmi magyarázkodás. Még csak egy árnyalatnyi bűntudat sem volt a hangjában. Mintha ősidők óta barátok lennénk, és az az éjszaka meg sem történt volna. Nem tudok magyarázatot adni rá, ezek után hogy kötöttünk ki mégis egymás mellett. Nem túl logikus az egész, ha azt vesszük, hogyan kezdődött minden. De akkoriban nem igazán értettem a szerelmet és a vonzódást. Viszont annyit elmondhatok, hogy kitartóan, sőt már-már erőszakosan próbált megszerezni magának, és én szeretem az ilyesmit a férfiakban. Alig két héttel később kijelentkeztem a New Jersey-i hotelból, ahol éltem, és összeköltöztem vele. Már a kezdet kezdetétől az erőviszonyok összecsapásáról szóltak köztünk a dolgok. Freddie ahhoz volt szokva, hogy a kisujja köré tudja csavarni a nőket. Volt benne valami, amitől a nők a lábai elé rogytak, és ezt el is várta. De én nem bírtam elviselni, ha más akarja megszabni, hogyan éljek. Már nem. Eleinte biztos a kihívás vonzotta. Nekem is tetszett a kihívás, és ennek tetejébe még azt is elértem, hogy a playboyok playboya – akiről minden nő álmodik – belém szeressen. Hogy állhattam volna ellen a kísértésnek?

76 Nagy terveink voltak. Először is egy privát szerencsejátékklubot akartunk nyitni a lakásában. Mindketten szerettünk játszani, és az éjszakáinkat Chinatown illegális szórakozóhelyein töltöttük azzal, hogy veszítünk, visszanyerjük a pénzünket, majd ismét elveszítjük (leginkább az én pénzemről volt szó, jegyezném meg). Úgy gondoltam, hogy ha már ennyi pénzt költünk szerencsejátékra, és az ismerőseink is, akkor ennek a pénznek egy része akár a mi zsebünkbe is vándorolhatna. Természetesen úgy terveztem, hogy a saját cégemet is tovább üzemeltetem, Freddie lakásából. És utána, ha jól alakulnak a dolgok, Freddie talán segíthet nekem kiterjeszteni a vállalkozásomat New Yorkra is. Ő olyan ismert alakja volt az éjszakai életnek, hogy minden bizonnyal össze tudott volna állítani egy tetemes ügyféllistát. Neki nagyon tetszett az ötlet, és rengeteget beszélgettünk arról, milyen identitást fogunk létrehozni az új cégnek, ami által kitűnhet a New York-i ügynökségek ezrei közül. Freddie éjszakai személyiségére akartuk alapozni: „Szórakozz úgy, mint egy playboy!”. Melyik férfi ne akarna egy éjszakára Hugh Hefnerré válni? Freddie imádta a gondolatot, hogy együtt építjük ki az új birodalmunkat, de végül túl sok lett az egójának az, hogy egy erős nőbe szeretett bele. Féltékenykedett az időmre, és a munkámat a „másik férfinak” nevezte a kapcsolatunkban. Utálta, amikor nem figyeltem rá, mert egész éjjel valamelyik turnéra készültem, vagy amikor megkértem, hogy tartsa a vonalat, mert egyik hívás a másik után futott be egy sűrű hétfő délelőtt. Ugyanakkor szerette a pénzt, amit megkerestem, és szerette, amilyen párnak tűnünk – a playboynak és a madámnak. Ez egy tökéletes kombináció volt, olyan, mint a sportsztár és a bálkirálynő. És Freddie még elhanyagoltabbnak kezdte érezni magát, amikor a barátnőm, Mandy teljesen váratlanul felhívott, hogy New Yorkba érkezik pár lánnyal, és szeretne velem találkozni. Akkor már két éve nem láttuk egymást, azóta, hogy velem jött New Jersey-be, és segített eldönteni, belevágjak-e az új cégbe. Repestem az örömtől, hogy találkozhatunk. Még amikor távol voltunk egymástól, akkor is úgy éreztem, hogy Mandynek sikerült egy olyan helyre kerülnie a szívemben, ahova nagyon keveseknek. Minden lehetséges szempontból az igaz barátnőmnek tartottam. Úgy döntöttünk, hogy együtt ebédelünk aznap, amikor megérkezik, és bár általában napközben nincs időm szórakozásra, minden munkámat félredobtam, hogy neki szentelhessem az időmet. Freddie természetesen azonnal észrevette ezt. – Pár napja még a világért sem hagytad volna ott az íróasztalodat, még aludni sem mentél – panaszkodott –, de most hirtelen van időd másra is a munkán kívül? – Megpróbáltam elmagyarázni, hogy ez más, mert Mandyt nagyon szeretem, és mert nagyon régen, túlságosan is régen láttam utoljára. De bármit is mondtam, Freddie nem volt hajlandó megérteni. Ezek után egyszerűen nem figyeltem rá, csak csináltam, amihez kedvem volt. És jól is tettem, mert mint kiderült, Mandy elég rossz passzban volt. Ebéd közben elmesélte, hogy a fiúja, az az őrült, akivel mindig veszekedtek, de igazából szerették egymást, elhagyta. Még csak el sem búcsúzott tőle, csak egy levelet hagyott. Mandynek azóta nem sikerült kapcsolatba lépnie vele, hogy lelépett, pedig csak annyit akart tudni, hogy miért. És teljesen váratlanul érte a dolog. Azt mondta nekem, jól van, csak egy kicsit szomorú, de én láttam rajta, hogy ez nem igaz. A dühe átsütött a viccein, és végül ki is zúdult belőle beszélgetés közben. – Elveszítettem az egyetlen dolgot az életemben, aminek örültem – jelentette ki. És ezek után csak egyre feldúltabbá vált. Nem akartam egyedül hagyni, úgyhogy felajánlottam, hogy vele megyek a szállodába. Persze amikor ezt közöltem Freddie-vel, ő csak önmagára gondolt, és még jobban megharagudott, de nem érdekelt. Másnap nagy ijedelemben volt részem, amikor kicsit egyedül hagytam Mandyt, hogy elintézhessek pár dolgot. Miután végeztem, megpróbáltam felhívni, hogy találkozhassunk a szállodában, de nem sikerült elérnem. Folyamatosan hívogattam, de nem vette fel a telefont. Üzeneteket is hagytam, de nem hívott vissza. Őrülten aggódtam, hogy mit tett vajon magával, amíg egyedül volt. Végül felvette a telefont. Nem csinált semmi visszafordíthatatlant, de gondolt rá. Azonnal odasiettem, telve lelkifurdalással és reménytelenséggel. Mandy is mellettem állt korábban,

77 amikor nagyon le voltam törve, és segíteni akartam rajta, de nem voltam biztos abban, hogy tudok. Hogyan győzhetném meg róla, hogy akarjon élni, amikor néha én magam sem látom értelmét? Tudom, hogy ez rettenetes gondolat, de időnként meg vagyok győződve arról, hogy mindannyian jobban járnánk, ha meghalnánk. Ez egy nagyon ronda világ, és mintha mindenki a boldogságért harcolna, és mintha abból csak korlátozott mennyiség állna rendelkezésre, és nem jutna mindenkinek. De senki nem szokott túl sokáig boldog maradni. Ki tudja, mi a megoldás? Én csak azt szerettem volna elérni, hogy a barátnőm rendbe jöjjön. Mandyvel a következő pár napra bezárkóztunk a hotelszobába, és megbeszéltünk mindent, mindent, ami az életünkben történt éppen. Még jól éreznünk is sikerült magunkat egy kicsit. És, ahogy az Mandyvel általában lenni szokott, ő végül többet segített rajtam, mint én rajta. Kitárgyaltuk Freddie-t, és sikerült olyannak láttatnia velem a kapcsolatomat, amilyen volt – vagyis egy nem túl remek dolognak. Mire Mandy hazament, szerintem nagyjából rendbe jött, és én nagyon örültem, hogy láthattam. A Mandyvel való beszélgetés eszembe juttatott valamit, amit a kapcsolatokról tudok: szükség van bennük az egyensúlyra. Például számomra nagyon nehéz lenne, ha nem lehetetlen, olyasvalakivel együtt élni, akinek nincs saját múltja. Amint elkezdenek rosszul alakulni köztünk a dolgok, az illető felhasználhatná ellenem, amit csinálok, hacsak neki magának is nincs valami az életében, amit én felhasználhatok ellene. Abban is hiszek, hogy egy kapcsolat csak addig működőképes, amíg nincs szükségünk egymás pénzére. De Freddie-vel és velem kapcsolatban ez nem volt igaz. Ő mindig kölcsönkért tőlem, még akkor is, ha engem akart elvinni valahova. Nem mintha érdekelt volna a pénz. Nekem van belőle elég, és szeretem megosztani azokkal, akiket szeretek. Ezért volt Freddie féltékeny a munkámra és a barátaimra. Nem érezte magát biztos pozícióban, mert nekem nem volt rá szükségem, de ha fent akarta tartani azt az életstílust, amihez a kapcsolatunk során hozzászokott, akkor neki szüksége volt rám. Ez egyikünknek sem volt jó. Ha nincs meg az egyensúly abban, hogy ki mit tesz le az asztalra, a pénz végül mindig két ember közé áll. Ez az egyetlen dolog, amit sikerült megállapítanom a szerelemről ennyi év után. Azon kívül, hogy a szerelem még mindig egy nagyon zavaros dolog az én életemben. Még le kell győznöm, mentálisan vagy érzelmileg, és általában úgy gondolom, az a legjobb, ha teljesen kiiktatom az életemből. Végül is, az érzelgés gyengeség. Ezt az első szerelmem, Andre tanította meg nekem. Mostanában rászoktam, hogy több pasast futtassak párhuzamosan, hogy soha ne unjam el magam, és semmibe ne menjek bele túl mélyen (de ez egyébként nem azt jelenti, hogy mindegyikkel szexelek is). Így mindig van valaki, aki eltereli a figyelmemet a többiről, és a munkámról, ha arra van szükségem. De néha megfeledkezem a szabályaimról, vagy szándékosan figyelmen kívül hagyom őket. Freddie is egy ilyen dolog volt, és kőkeményen az eszembe idézte, hogy nem véletlenül alkottam meg a szerelemmel kapcsolatos szabályaimat. Amikor utoljára beszéltem Freddie-vel, telefonon üvöltöztünk egymással. Akkor már pár napja veszekedtünk, és már nem is tudtam, hogy most szeretem ezt a pasast, vagy utálom. Az agyam hátuljában ott dörömbölt a kérdés, hogy most elviseljem ezt a seggfejet, vagy ahogy Andre tanított, kapja be a szerelem, és ragaszkodjak a büszkeségemhez és a tartásomhoz mindenekfelett? Ekkor mondta Freddie a lehető legrosszabb dolgot: – Te semmi vagy. Nincsenek barátaid. Csak egy olcsó kurva vagy New Jersey-ből, és ennyi. Amikor ezt mondta, akkor tudtam, hogy a munkahelyén van. Egy barátunk éttermében pultoskodott, és tudtam, hogy valószínűleg ezt mások előtt mondta. Olyan emberek előtt, akiket ismerek. Majd azt mondta, hogy azonnal takarodjak a lakásából. Akkor még csak egy hónapja éltünk együtt, de nem akartam tovább veszekedni vele. Tudtam, hogy ezzel vége. Azt mondtam, mindjárt odamegyek, és összeszedem a cuccomat. – Ha odamész, letartóztattatlak – felelte Freddie még mindig üvöltve. – Az öcsém ott van nálam, és ő zsaru. Megszerezte a merevlemezedet az összes üzleti információval. Hosszú időre börtönbe kerülhetsz azért, amit csináltál.

78 Meg voltam döbbenve. Ki ez az ember? Láthatóan egyáltalán nem ismertem. És ő egészen biztosan nem ismer engem, ha ilyesmivel fenyeget. Egy dolog, ha a szívemmel játszik, másik, ha a pénzemet, a megélhetésemet, a szabadságomat, a biztonságomat akarja elvenni… ezt nem teheti meg. Mindennek a tetejébe a kutyám is Freddie-nél volt. Max a szívem csücske, és Markra emlékeztet, aki sokkal jobb ember volt. Max velem költözött Freddie-hez, és Freddie azonnal megszerette. Mindenhova magával vitte Maxet (valószínűleg azért, mert a kutyák vonzzák a csajokat), és ők hárman a nyuszival úgy játszottak együtt, mint a kisgyerekek, amikor én éppen túl elfoglalt voltam. És most Freddie azzal fenyegetett, hogy kirakja Maxet az utcára. Letettem a telefont, és gondolkozni kezdtem. Csütörtök volt. Csütörtökönként Freddie munka után mindig a Naked Lunchba ment… Zakatoltak az agyamban a fogaskerekek. Ismertem valakit, aki tudott nekem fegyvert szerezni, úgyhogy gyorsan felhívtam, hogy mi van nála kéznél. Azt mondta, van egy teljesen tiszta 22-es kaliberűje ötszáz dollárért. Odaküldtem az asszisztensemet a pénzzel, hogy vegye át. Ezek után az Ázsiai Fiúkat hívtam fel. Be akartam bizonyítani Freddie-nek, hogy vannak barátaim, rengeteg barátom van, és szinte bármit megtennének értem. Ezeket a srácokat egy ideje már ismertem, leginkább azért, mert Chinatownban szoktam játszani, és tudtam, hogy falkában szoktak járni. Nagyon kevés olyan van köztük, aki egyedül is veszélyes lenne, de nagy számban más a helyzet. Tudtam, hogy számíthatok rájuk. Azt mondták, tíz embert össze tudnak hozni, hogy elkísérjenek a klubba, és még ötvenen lesznek a közelben. Az az ötven egyetlen telefonhívásra ott terem, ha szükség lenne rájuk. Az biztos, hogy mély benyomást fogok kelteni. Alig egy órával azután, hogy letettem a telefont Freddie-vel, besétáltam a Naked Lunchba, csőre töltött fegyverrel, tíz gengszterrel a hátam mögött. Egy üveg Hennessyt rendeltem a fiúknak, és egy üveg Veuve Clicquot La Grand Dame Rosét magamnak. Freddie nem volt a közelben. Hogy elüssem az időt, táncoltam, üvegből ittam a pezsgőt, és vártam. Nemsokára észrevettem Freddie haverjait: az egyik legjobb barátját, Nicket, a Basszerost, egy fotóst, akinek nem jutott eszembe a neve, és még pár pasast, akivel a Veteránok Napján találkoztam, amikor Freddie elvitt Hamptonsbe. Odamentem hozzájuk, és közöltem velük, hogy a szingliségemet ünnepelem. A fotós azt mondta, ő is szakított a barátnőjével. Javasolta, hogy ünnepeljünk együtt. Én válasz nélkül hagytam, és Nickhez fordultam. – Kár, hogy nem tudtuk befejezni, amit elkezdtünk -mondtam neki. A hamptonsi buliról, ahol Nickkel megismerkedtem, kiderült, hogy egy orgia, amire Freddie elfelejtett figyelmeztetni, mielőtt elindultunk a hétvégi kirándulásra. Azt hiszem, úgy gondolta, hogy a szakmám miatt nincs kifogásom az ilyesmi ellen. Pedig van. Egyik este, amikor Freddie éppen ki tudja, hol járt, és ki tudja, mit csinált, úgy döntöttem, egy kicsit közelebbről is megismerkedem Nickkel, a Basszerossal. Kíváncsi voltam, vajon Freddie tényleg annyira helyesli-e a nyitott kapcsolatokat, mint állítja. Ha azt várja, hogy elviseljem, ahogy minden lányra ráugrik, akkor biztos nem lesz kifogása az ellen, hogy megszerezzem ezt az egy fiút. A trükk működött. Freddie rajtakapott minket, hogy smárolunk, és azonnal féltékeny lett. Megígérte, hogy ezentúl jó lesz. Akkor egy kicsit sajnáltam a dolgot, mert Nickről kiderült, hogy nagyon klassz pasas. Bár semmi komoly nem történt köztünk, Freddie azóta is dühös volt a dolog miatt. Nem sikerült feldolgoznia, hogy egy másik pasival is lehetek. De persze saját kettős értékrendje nem zavarta. Miközben továbbra is lazán tettem-vettem magam Freddie barátai előtt, Nick csak bámult. Majd odahajolt, és azt mondta: – Tudod, nem késtünk le semmiről. Csak mondj egy időpontot. – Tizenöt perc múlva odakint leszek – közöltem vele, majd eltáncoltam. Visszamentem a fiúkhoz, megköszöntem, hogy velem tartottak. Azt mondtam, maradjanak, és szórakozzák ki magukat, de nekem új terveim vannak. Aznap este nem akarom letámadni Freddie-t. Mást forgatok a fejemben.

79 Odakint, miközben Nickre vártam, összefutottam Jamie-vel, a Szerencsejátékossal, Freddie sok barátjának egyikével. – Freddie nagyon le van törve – közölte velem, és tényleg aggódónak tűnt. – Úgy gondolja, nagyon elszúrta a dolgokat. – Így is van – válaszoltam. – Csak megharagudott. Nem tudta, mit beszél. Adj neki huszonnégy órát, hogy lenyugodjon, utána megbeszélhetitek a dolgokat. – Én adjak neki időt, hogy lenyugodjon? Nem hagyja, hogy hazamenjek. Túszul ejtette a cuccaimat. Egy váltás ruha sincs nálam. Meg is fenyegetett. És a kutyámat is! Minden határon túlment. Jamie olyannak tűnt, mint aki ellenkezni akar, de én befejeztem vele a beszélgetést. Ekkor érkezett meg Nick, tökéletes időzítéssel. Örültem, hogy Jamie látja: együtt távozunk, mert tudtam, hogy elterjed majd a híre. Utáltam Freddie-t, és azt akartam, hogy értesüljön erről. Nickkel először a szomszédos hotelba akartunk bejelentkezni, de telt ház volt. Majd azt javasolta, menjünk Sebékhez, ami tökéletesnek tűnt. Seb hamptonsi házában kezdtek köztünk elromlani a dolgok Freddie-vel, úgyhogy a New York-i tökéletes helyszínnek tűnt a kapcsolatunk végleges lezárására. Nekem mindig is az volt a véleményem: ahhoz, hogy tényleg túltegyük magunkat valakin, helyettesíteni kell valaki mással. És amint lefekszik az ember valakivel, onnan már nincs visszaút. Én így tudok a legkönnyebben végezni egy kapcsolattal, és megakadályozni, hogy az érzelmeim átvegyék az uralmat felettem. Aznap éjjel orrvérzésig dugtunk Nickkel, konkrétan Seb és a barátnője előtt. Aznap éjjel meglett az első egyéjszakás kalandom… végre-valahára. Később egyedül mentem el Freddie lakásába. Még megvolt a kulcsom, és amikor lehiggadtam, rájöttem, hogy valószínűleg csak blöffölt, amikor azt mondta, rám uszítja az öccsét. Freddie-nek túl sok vaj volt a füle mögött ahhoz, hogy beengedje a lakásába a rendőrséget. Amint beléptem az ajtón, Max ugrált rám örvendezve. A többi cuccom egy másik szobában volt, egy bezárt ajtó mögött, amihez nem volt kulcsom. Üvöltve dörömbölni kezdtem rajta. Nem válaszolt senki, de tudtam, hogy Freddie valószínűleg odabent van. Egyszer elárulta nekem, hogy elveszítette annak az ajtónak a kulcsát, anélkül pedig nem lehetett bezárni kívülről. Még mindig nálam volt a lőfegyver, és átfutott a fejemen, hogy belelövök az ajtóba. De egyszerűen nem ért annyit a dolog. Ha börtönbe kell mennem engedély nélküli fegyvertartásért, akkor már legalább hadd lőjem le a férfit, ne csak az ajtaját. Max őrülten rohangászott a lábaim alatt. Amúgy is bőven benne jártunk már a sétaidejében. Felkaptam, és elmentünk. Maxszel visszataxiztunk New Jersey-be, és kivettünk egy szobát egy újabb szállodában. Másnap elküldtem az asszisztensemet a cuccaimért. Freddie nem akadékoskodott vele. Szerintem megtette, ami tőle telt, én pedig megtettem, ami tőlem. Nem maradt semmi, amin veszekedjünk. Rájöttem, hogy balszerencsés vagyok a szerelemben. De elég régóta élek és eleget tapasztaltam ahhoz, hogy tudjam, semmi nem véletlen. És mint már említettem, én hiszek a karmában, úgyhogy tudom, hogy egy csomó minden az én hibám. Túl sok pasival kicsesztem a múltban, és az ilyesmi visszaüt. Ezért fontos számomra, hogy a munkám során rendesen bánjak az emberekkel… a lányokkal, az ügyfelekkel. Ugyanúgy viselkedem velük, ahogy szeretném, ha ők viselkednének velem, és ez általában működik is. De a szerelem más tészta. Életem nagy részét azzal töltöttem, hogy olyasvalakit keresek, aki szeret, mindegy, hogy ki az. Néha belém hasít, hogy semmi jelentőségem nincs ezen a világon, és ha meghalnék, az nagy eséllyel senkit nem érdekelne, és észre sem venné senki, a klienseimen kívül. Egy ideig képes voltam úgy tenni, mintha Freddie törődne azzal, hogy mi történik velem. Utána Justin következett, akivel együtt éltem a Jersey Shore-on, amíg drogozni nem kezdett, illetve hazudozni a hitelkártyás bankjának arról, hogy melyikünk tartozik nekik pénzzel. Egy időre mindkettejüknek sikerült meggyőzniük arról, hogy tényleg szeretnek. Csak négy olyan dolog van, amitől őszintén rettegek: az elköteleződés, a magas helyek, Vegas és Elvis. Az első kettő szerintem elég nyilvánvaló. Vegastól azért félek, mert az a

80 szerencsejátékosok Mekkája, és attól tartok, ott igazán el tudnám veszíteni az eszem, és talán soha többé nem is találnám meg. Elvist nem tudnám megmagyarázni; egyszerűen irtózom tőle. És Vegas tele van vele. Ahányszor meglátok egy ál-Elvist, mindig az jut eszembe, hogy mi van, ha az igazi tért vissza a sírból, és már észre sem vesszük, mert annyi az utánzója, hogy egyszerűen nem tűnik fel a különbség. Kíváncsi vagyok, hogy ha ez megtörténne, akkor a valódi Elvis boldog lenne, hogy végre békében élhet, vagy szomorú, hogy nem ismerik fel? Nem igazán tudom eldönteni, melyik lenne számára jobb, és az egésztől csak összekavarodik a fejem. Nem olyan régen, amikor még Justinnal voltam, készítettem egy tervet arra, hogyan kezeljem a félelmeimet. Egyik este, nem sokkal azután, hogy összejöttünk, amikor még igazán kedveltük egymást, arról kezdtünk beszélgetni, mi lenne, ha összeházasodnánk. Úgy döntöttem, hogy a legjobb, legromantikusabb dolog, amit el tudok képzelni, az lenne, ha felszállnánk egy repülőre, elmennénk Vegasba, ahol egy Elvis-imitátor összeadhatna minket, majd méltó lezárásául az ügynek kiugranánk ejtőernyővel egy repülőből. így az összes félelmemmel szembenézhetnék egy nap alatt, és végre magam mögött tudhatnám őket. Ezt még mindig jó ötletnek tartom. Persze végül nem tettük meg, de sokat beszéltünk róla, és Justin benne is lett volna. Ha van arra mód, hogy az ember újraindítsa a karmáját, hogy tiszta lappal kezdjen, akkor szerintem valami ilyesmi az. Talán csak egy olyan pillanatra van szükségem, amikor szembenézhetek az összes démonommal.

81 12. FEJEZET

Funkcionális család

Mostanában a saját szabályaim ellenében is sokkal nyitottabban engedek be embereket az életembe. Nem hinném, hogy valaha férjhez mennék, vagy letelepednék egy pasassal, a nyilvánvaló okok miatt. Még ha találkoznék is valakivel, aki nem seggfej, valószínűleg akkor sem bíznék a kapcsolatban. A saját szüleim miatt, a nagyrészt nős ügyfeleim miatt, és a kapcsolatok miatt, amiken a szemem előtt mentek végig a lányaim és a barátnőim, nem igazán hiszek már az egész „míg a halál el nem választ” dologban. De kezdem kialakítani a saját kötelékeimet. Először is, ott van a kutyám, Max, aki a társam maradt sok nehéz időszak és kapcsolat során. Manapság ő a férfi az életemben, ráadásul az egyik legnagyszerűbb, akivel valaha találkoztam. És újabban itt van Zoe is, akivel még Montrealban ismerkedtem meg. Akkoriban tizennyolc éves lehetett, már akkor is az iparban dolgozott, és azóta is ebből él. Már említettem, hogy időről időre hozatok Montrealból lányokat, mert ott rengeteg tapasztalt tehetség van. Ahogy Zoe mondani szokta, ott szinte minden átlagos vagy csinosabb lány belekóstol a szakmába előbbutóbb. Lehet, hogy ebben van egy kis túlzás, de nem sok. Zoe-t körülbelül egy éve repítettem ide Montreal-ból, elméletben csak egyheti munkára. Végül úgy döntött, itt marad. Meg akart szabadulni a stricijétől, aki nagyon régóta irányította az életét. Erre a legjobb módszernek az ország elhagyása tűnt számára. Zoe egy halk szavú szöszi, árnyalatnyi francia akcentussal, és egyértelműen a szexcicus típusba tartozik. Hosszú, sűrű haja van, gyönyörű domborulatai, és tökéletes szilikonmelle – nagy, de nem olyan ijesztően nagy, mint Pamela Andersoné, továbbá kellemesen puha maradt az érintése (legalábbis a pasik ezt állítják). Már sok éve dolgozik, és nagyszerű munkát végez. Az ügyfelek imádják, úgyhogy nincs okom rá, hogy lebeszéljem a szakmáról. De a kapcsolatunk szorosabbá vált egy lány és a madámja kapcsolatánál. Akkoriban, amikor Zoe ideköltözött, azt kerestem, merrefelé terjeszkedhetnék a vállalkozásommal. Már évek óta megbízhatóan működött, és kíváncsi voltam, mit érhetek még el vele. De egyedül nem tudok végtelen mennyiségű munkát befektetni, és olyan álmaim voltak, hogy kiterjesztem a vállalkozást New Jersey más területeire, vagy akár további városokra, mint például Boston és Philadelphia. Ezt viszont akkor sem tudom egyedül megtenni, ha éjjel-nappal dolgozom, úgyhogy megegyeztem Zoe-val, hogy ő lesz az ügyintézőm. Zoe-nak nagyon kellemes hangja van, én pedig túl sok időt töltöttem már telefonálgatással, ami számomra a munkám legőrjítőbb része. Abban egyeztünk meg, hogy amikor Zoe éppen nem ügyféllel van, akkor ő fogadja a telefonokat, és jegyzi elő az időpontokat. Néha az internetes bejelentkezéseket is ő intézi, bár a mai napig jobban szeretek én foglalkozni a munkám számítógépes részével. Cserébe szállást biztosítok neki. Akkoriban egy nagy, két hálószobás lakásom volt, és a másik hálószobát nem használtam, úgyhogy odaköltözött. Ezután váltunk többé egymás számára üzleti partnereknél. Lakótársak és barátok lettünk. Még mindig én foglalkozom az üzleti és marketingstratégiával – nem hinném, hogy valaha bárkiben meg fogok bízni annyira, hogy erről lemondjak –, de ügyfélkapcsolat szempontjából Zoe egyszerűen remek. Soha nem szokott idegeskedni vagy dühöngeni. Egy kicsit passzív, és néha nem tudja, hogyan kezeljen egy-egy helyzetet, például amikor az ügyfél arra panaszkodik, hogy valamelyik lány késik, de olyankor egyszerűen megkéri az illetőt, hogy tartsa a vonalat, és

82 megkérdezi tőlem, mi legyen. Extrém helyzetekben átadja a telefont. Általában a közelében vagyok. Amikor helyzet van, attól függően kezelem, hogy kivel beszélek éppen. Az évek során sikerült alaposan megismernem az ügyfeleimet. A lányok gyakran késnek, mert általában elég közel teszem egymáshoz az időpontokat, hogy ne menjen kárba egyetlen perc sem. Ha az előző pasas késett, vagy a lánynak pár percre van szüksége valamilyen okból – például ennie kell, mosakodnia, ilyesmi –, akkor a következő ügyfélnek akár tíz, tizenöt percet, néha fél órát is kell várnia a parkolóban, ami nagyon fel tudja dúlni őket. Néha elég, ha megnyugtatom az illetőt, hogy az óra csak akkor kezd ketyegni, amikor felmegy, és hogy a várakozásért cserébe kap pár pluszpercet. Ez azoknál válik be, akik a pénzük miatt aggódnak (amúgy sem szokták kihasználni a pluszidőt, mert nagyon kevés pasasnak van szüksége egy egész órára ahhoz, amit csinálni akar). Más ügyfelek azért nem szeretnek várni, mert attól félnek, elmegy a kedvük. Az ilyeneknek azt mondom a legkedvesebb hangomon, hogy „ne haragudjon a késésért, édesem. Cserébe elfenekelheti a lányt, hogy jóvátegye”. Ez általában elég. De pont ez az a fajta munka, amiből elegem van. És Zoe egyre jobb benne. Zoe nagyon barátságos, nyílt lány, és mióta itt van, megváltoztak a dolgok. Régebben rengeteget eljártam, de azóta inkább itthon maradok, és idehívom az embereket. Ez egy nagy lépést jelent nekem. És abban is biztos vagyok, hogy nyitottabb lettem az emberekkel, legalábbis néhánnyal. Ha nem így lenne, valószínűleg szinte észre sem vettem volna Melissát, amikor átjött. Amikor először találkoztunk, egy egérszerű lány volt – magas, majdnem száznyolcvan centi, rövid, sötét hajú, és egy kicsit esetlen. Nem félénk volt, csak túl szelíd és naiv, az a fajta, akit szinte bármire rá lehet venni. Én az erős jellemeket kedvelem, márpedig ő határozottan nem az, úgyhogy egyszerűen nem az a típus volt, aki komoly benyomást gyakorolna rám. Melissát a haverom, Lucas jóvoltából ismertem meg. Lucas nagymenő díler volt, szinte bármilyen diszkódrogot tudott szerezni, és akkoriban futottam vele össze, amikor folyamatosan a városban lógtam. Vicces volt és furcsa, én pedig kedveltem, de soha nem bíztam benne azon túl, hogy kellemes szórakozópartnernek tartottam. Egy szép napon felhívott, és elmondta, hogy van egy barátnője, aki a szakmában dolgozik, majd megkérdezte, nincs-e szükségem új munkatársakra. Én mindig szívesen fogadom a friss tehetségeket, és örülök, ha ismerős ajánlja, úgyhogy megkérdeztem, hogy néz ki a lány, és hol dolgozott korábban. Már nem emlékszem, mit mondott pontosan, csak arra, hogy a leírása nagyon szimpatikusnak tűnt. Lucas tud beszélni, úgyhogy nem gyanakodtam semmire, legalábbis eleinte. Lucas azt magyarázta, hogy Melissa korábban elég rossz helyeken dolgozott, úgyhogy nincs róla se kép, se kritika sehol. Ez előfordul, úgyhogy nem aggódtam túlzottam, mert tudom, hogy kezeljem az ilyen helyzeteket. Úgy gondoltam, addig biztos sarki kurva volt, és most feljebb akar jutni a rangsorban. Közöltem Lucasszal, hogy fel tudjuk építeni a lány online imázsát, és segítünk, hogy kapjon pár jó kritikát, ami megalapozza a helyét a megfelelő klienseknél. Azt is elmondtam, hogy nem lesz könnyű, és a lánynak is együtt kell működnie velem ahhoz, hogy sikerüljön, de egyáltalán nem lehetetlen a dolog. Lucas azt felelte, a lány nagyon elhivatott, és bármit megtesz, amit szükségesnek tartok. Az első lépés az volt, hogy csinálni kellett róla pár képet az oldalunkra. Hacsak az ügyfél nem ismer eléggé ahhoz, hogy megbízzon a véleményemben és a leírásomban – mert persze akad pár ilyen –, jobban érzi magát, ha megnézheti a lányt, mielőtt időpontot egyeztetne. Időnként enyhén kétségbeesett ügyfelek is telefonálnak az iránt érdeklődve, hogy ki szabad éppen abban a pillanatban, és hogy néz ki, majd elviszi, ami jut, de általában inkább várnak arra a lányra, akit kiválasztottak, már ha nem kell túl sokat várni. És régi képeket sem használhatunk. Nem MySpace oldalakat készítünk. Ez üzlet. A fotóknak szexiknek kell lenniük, egészalakosaknak, és ami a legfontosabb, felismerhetőknek. Bár a lányok szeretnek kiöltözni és kicsípni magukat a fotózásra, azt kell mutatniuk, amilyenek élőben. Több alkalommal előfordult már, hogy valamelyik kliens megjelent a találkozón, majd azon nyomban

83 sarkon fordult, amikor a lány ajtót nyitott. Vagy mert felszedett pár kilót, vagy idősebbnek tűnt, vagy nem csípte eléggé ki magát, esetleg rossz napja volt, de az ügyfelek nagyon finnyásak tudnak lenni. A lány képét meglátva elkezdenek fantáziálgatni, és ha a lány az első pillanatban lerombolja az álomképet, akkor miért fizetnének érte? Sokkal jobb rendszeresen frissíteni a képeket, hogy kiderüljön, milyenek a lányok valójában, mint régi vagy megretusált fotókat kirakni, amik cseppet sem emlékeztetnek rá. Így az ügyfelek pontosan tudják, mit kapnak, és kevesebbet telefonálgatnak új időpontért valaki mással. Mivel a fényképek ennyire fontosak ebben a szakmában, és tényleg művészet az elkészítésük, beszélni akartam Melissával, mielőtt elkezdődik a fotózás. Tudtam, hogy számára új ez az egész, úgyhogy tisztázni akartam a szabályaimat. Van pár fotós, akikkel rendszeresen dolgozom, és ők profik, akik pontosan tudják, mit szeretnék, de az árát is megkérik. Mivel a lányok ebben a szakmában nem értenek a pénzhez túlságosan, kétfajta fizetési lehetőséget dolgoztam ki: 1) az alany fizeti a képeket, ami azt jelenti, hogy az ő tulajdonába kerülnek, és mi csak az ő szolgáltatásai reklámozására használhatjuk az oldalunkon, ami azt jelenti, hogy a kérésére 3-5 munkanapon belül levesszük; 2) megosztjuk a fotózás költségeit, mely esetben a képek az ügynökség tulajdonába kerülnek, és amíg meg nem téríti őket a lány, azt csinálunk velük, amit akarunk. Azt követően a tulajdonjoguk átszáll a lányra, aki utána más munkáknál és ügynökségeknél is használhatja őket, vagy egyszerűen arra kérhet minket, hogy mi ne használjuk. Melissának nem volt pénze, úgyhogy a második lehetőséget választotta. Nem kérdezett túl sokat, de beleegyezett a feltételeimbe. Olyan benyomásom is támadt, hogy fogalma sincs, hogyan kell jó képet csinálni, úgyhogy úgy döntöttem, jobb, ha ott leszek a fotózáson. Egyeztettünk vele és a fotóssal egy találkozót nálam. Amikor Melissa megérkezett, jó benyomást keltett. Inkább aranyos volt, mint szexi, de rögtön láttam, hogy adhatom el diáklányként. Egy kicsit csodálkoztam, hogy nem hozott magával sok mindent, de nálam mindig rengeteg fehérnemű és smink van, úgyhogy biztos voltam benne, találunk neki valamit. Elkezdtem megbeszélni a fotóssal, hogy mit akarok, Zoe pedig, aki éppen letette a telefont, Melissával kezdett csevegni. Zoe szinte bárkivel el tud cseverészni a semmiről. A szemem sarkából láttam, Melissának tetszik, hogy Zoe ennyire odafigyel rá, úgyhogy egy darabig hagytam őket beszélgetni. Melissa egy kicsit szégyenlős, és Zoe láthatóan jó hatással volt rá, márpedig a jó képekhez elengedhetetlen, hogy picit levesse a gátlásait. Mindeközben a fotóssal végigmentünk a ruhákon és a háttereken, hogy koncepciót alkossunk. Egyszer csak hegyezni kezdtem a fülem, amikor Zoe azt kérdezte: – És hány éves vagy? – Izé, huszonkettő – felelte Melissa. – Tényleg? – kérdezte Zoe. – Akkor majdnem annyi, mint én! Azt hittem, fiatalabb vagy. Zoe témát váltott, de valami oknál fogva megszólalt a fejemben a riasztócsengő. Megkérdeztem Zoe-t, át tudna-e jönni velem a szomszéd szobába, hogy megbeszéljünk valami üzleti ügyet. A fotózáshoz a nappalimat rendeztük be, úgyhogy felmentünk a hálószobámba, és suttogva rákérdeztem: – Szerinted hány éves igazából? – Nem tudom – vette Zoe azonnal a lapot –, de szerintem fiatal. Abból látszik, ahogy beszél. – Kérdezzük meg együtt ismét – javasoltam, majd visszamentünk a nappaliba, és leültünk Melissa mellé a kanapéra. – Hány éves vagy? – kérdeztem a szemébe nézve, miközben megpróbáltam nem vádló hangon beszélni. – Izé.. .hát, huszonkettő – felelte Melissa egy kicsit riadtan. – Nem, annyi nem lehetsz – mondta Zoe. – Mikor születtél? Erre Melissa nem tudta a választ, úgyhogy elég hamar megtört. – Tizenhét vagyok – ismerte be végül. Kuncogott, amikor kimondta, mintha rossz kislány lett volna, de én nem találtam viccesnek a dolgot.

84 – Nem lenne szabad ezt csinálnod – közöltem vele. – A te korodban még iskolába kellene járnod. Mit keresel itt? Miért mondta Lucas azt nekem, hogy idősebb vagy? Ekkor Melissa mindent kitálalt. Amúgy is elég átlátszó volt a szerepjátéka, és azonnal semmivé olvadt, amikor eltaláltam a megfelelő gombot. Lucas volt a megfelelő – vagyis az egyáltalán nem megfelelő – gomb. Melissa nagyon felhúzta magát, és amikor beszélni kezdett, ömlött belőle a szó. – Lucas kényszerített az egészre – magyarázta. – Pár nappal azután kezdődött, hogy összeköltöztem vele. Ő kért meg engem, hogy költözzek hozzá, és addig minden csodálatos volt, úgyhogy azt hittem, ez is az lesz. De akkor hirtelen minden a pénzről kezdett szólni. Azt mondta, ki kell fizetnem a lakbérből rám eső részt, meg a kajámat, és minden költségemet, még a drogokat is, amiket addig ingyen kaptam. Azt mondtam neki, keresek valami munkát, de erre azt válaszolta, hogy az túl sok időbe telne, és amúgy sem fizetnének nekem eleget. Azt mondta, tud valamit, amiért elég pénzt kapnék. Amikor aznap hazamentem, egy autó várt, hogy elvigyen egy találkozóra. Lucas szervezte meg. Nem tudtam, mit tegyek, úgyhogy beszálltam a kocsiba. Amúgy is már hónapok óta rémes volt minden, úgyhogy nem is nagyon érdekelt az egész. Alig emlékszem, hogy nézett ki a pasas. Amikor hazamentem, Lucas elvette tőlem az összes pénzt. Azt mondta, csak három hétig kell csinálnom, amíg elég pénzünk nem lesz. De nem így történt. Azért hívott fel téged, mert tudta, hogy te több ügyfelet találsz, és többet is kérsz tőlük. Lucast csak a pénz érdekli. Mint kiderült, Melissa szökött gyerek volt. Akadt némi problémája a szüleivel és a hatóságokkal, úgyhogy egy gyermekotthonban kötött ki New York államban. Kire emlékeztet ez minket? Határozottan együtt éreztem vele. Az otthon rettenetes hely volt, úgyhogy Melissa amint tudott, megszökött onnan. Általában elég hamar megtalálták és visszatoloncolták, de az utolsó alkalommal egy krisnásnak köszönhetően, aki kifizette a buszjegyét, sikerült egészen New York városáig eljutnia úgy, hogy semmije nem volt, csak a rajta lévő ruhái. „Légy jó, Isten szemmel tart”, mondta neki a krisnás, amikor a kezébe nyomta a pénzt. Melissa szerint borzasztó vicces volt, hogy pont ezt mondta neki. Nem volt hova mennie, úgyhogy az elővárosi vonaton aludt, amikor megismerkedett Lucasszal és a barátjával, Timmel, akik New Jersey-be csalták drogok és biztonságos búvóhely ígéretével. Melissa akkoriban kokózott, de rászoktatták a speedre. Az elején minden jó volt, és az elején lassú tempóban haladtak a dolgok. Melissa jött-ment, és néha Lucas kanapéján húzta meg magát, amikor a férfi hagyta; az volt az egyik legbiztonságosabb hely, ahol az utóbbi pár hónapban megfordult. Végül Lucas azt mondta neki: „Mostantól a barátnőm vagy.” Úgy kellett volna fogalmaznia, hogy Melissa mostantól az ebédjegye. De a lány nem vette észre a csapdát. Kedvelte Lucast, úgyhogy belement a dologba. Akkor és ott elhatároztam, hogy Melissa nem megy vissza Lucashoz semmiképpen. Ott fog lakni velem és Zoe-val. Zoe nemcsak hogy beleegyezett, de kifejezetten lelkesedett az ötletért. Szerintem örült, hogy végre lesz játszótársa. így lett belőlem, Zoe-ból és Melissából egy család, egy Norman Rockwell-festmény kifacsart, torz változata. Másnap együtt elmentünk Lucas lakására, hogy összeszedjük Melissa holmiját. Direkt nem hívtuk fel, hogy a barátnője nem megy haza… soha többé. Úgy gondoltam, akkor valószínűleg kiborulna, és tönkretenné Melissa összes cuccát, vagy megpróbálná eladni az a pénzéhes disznó. Hogy ne legyen baj, magammal vittem Tonyt, egy nagymenő maffiózó barátomat is. Miközben Lucas házához hajtottunk, elmeséltük neki Melissa történetét, amit undorítónak tartott. A maffiózók szigorú erkölcsi törvények szerint élnek, különösen ha nőkről vagy gyerekekről van szó. Tony azt mondta, ha Lucast otthon találjuk, ingyen megtanítja kesztyűbe dudálni. Melissa úgy viselkedett, mintha valami kalandban venne részt. Sokkal idősebbnek nézett ki a koránál, de voltak ilyen pillanatok, amikor belém hasított, hogy igazából még csak egy gyerek. Úgy értem, olyan volt, mintha Disneylandbe mennénk, vagy ilyesmi. Amikor odaértünk, Lucas persze otthon volt. Nem dolgozott, úgyhogy nem volt hova mennie. Melissa összeszedte a holmiját, mi meg közben elkértük tőle a pénzt, amit Melissa keresett.

85 – Azt mondtad, elteszed nekem – visította Melissa –, szóval, hol van? – Persze Lucas az összest elköltötte. Ezek után Lucas szidni kezdte Melissát. De még mielőtt egy szót is szólhattunk volna, Tony megütötte, keményen. Lucas a falnak vágódott, majd lecsúszott a földre. Egyetlenegy pofon volt, de több nem is kellett. Tudtam, hogy jó ötlet lesz magunkkal vinni Tonyt. A hazaúton Melissa megkérdezte tőle, miért ütötte meg Lucast. „Mert felhúzott, és nem tetszett, hogy olyan tiszteletlenül beszél veled”, válaszolta a férfi. Melissa a legszélesebb mosolyát ragyogtatta rá, amit addig láttam tőle, és szerintem ott, abban a pillanatban egy kicsit bele is zúgott Tonyba. Az út hátralévő részén Tony kioktatta, hogy szedje össze magát, és szerezzen valami végzettséget. Melissa csak hallgatta, és bólogatott. Mivel addig Lucas irányította az életét, Melissa tudtára akartam adni, hogy neki is van beleszólása a dolgokba, és megkérdeztem, hogy velünk szeretne-e maradni egy darabig, vagy máshová akar menni. Tudtam, hogy velünk akar lenni, de fontosnak találtam, hogy adjak neki választási lehetőséget. Melissa ennek úgy megörült, mint egy kölyökkutya. De utána közöltem vele azt is, hogy ha velünk marad, akkor pár szabályt betű szerint be kell majd tartania. Először is, nem dolgozhat semmit. És nem is drogozhat. Lucasszal mindenféle keveréket kipróbáltak, de közöltem vele, hogy ezt abba kell hagynia. Nem akartam képmutató lenni, úgyhogy elárultam neki: néha én is használok szereket, csakúgy mint Zoe, de nekünk szabad, mert mi felnőttek vagyunk. Ő meg még gyerek, és viselkedjen is úgy. Azt is megmondtam neki, és tudtam, hogy ez kemény dió lesz, hogy fel kell hívnunk az anyukáját. Nem kell elárulnunk neki, hol lakik, de azt a tudtára kell adnunk, hogy jól van, és meg kell hagynunk nála egy mobilszámot, amin elérhet minket. Amikor felhívtam, Melissa anyukája először nagyon dühös lett, de én csak annyit mondtam, hogy Melissa nálunk marad, viszont szeretném, ha tudná, hogy mi történt, és hogy a lánya jól van. A következő napok és hetek során gyakran felhívtam Melissa anyukáját, hogy tudassam vele, mi a helyzet éppen. Az egyik hétvégén, amikor Bostonba akartunk utazni, felhívtam, hogy megkérdezzem, beleegyezik-e. Őt hallhatóan megdöbbentette a kérdés. „Persze, nyugodtan, tegyen, amit akar”, felelte, de már nem volt dühös a hangja. Szerintem értékelte a fáradozásaimat. Tudom, mire gondolnak, hogy micsoda család ez – egy illegális bevándorló/kurva, egy kiskorú szökevény, és én. De nagyon jól szórakoztunk együtt. Ezek után Melissát Felóniának becéztük, mert „az ember húsz évtől életfogytig terjedőt kaphat érte”. Zoe-val mindketten úgy bántunk vele, mint a kishúgunkkal. Mivel a lakásomban csak két hálószoba volt, és mindkettőt elfoglaltuk, ezért először nem tudtuk, hova tegyük Melissát. Ez vicces volt, mert Zoe előtt hónapokig laktam ott egyedül, és akkor nagyon nagynak tűnt. Most szűknek érződött, de egyikünk sem bánta, és sikerült kialakítanunk egy rendet. Melissa néha a kanapén aludt a nappaliban, máskor meg valamelyikünk ágyában, mintha ottalvós bulit tartanánk. Mivel Melissa nem járt iskolába, és én nem hagytam, hogy dolgozzon – még telefonoslányként sem –, néha unta magát, és az utunkban volt. Megpróbáltam feladatokat osztani neki, hogy lefoglaljam, mint az iskolában. Melissa szeretett rajzolni, és nagyon tehetséges volt, úgyhogy azt mondtam, rajzolja le az embereket, akikkel találkozik. Azt is mondta, érdekli az írás, úgyhogy meghagytam, hogy írjon meg mindent, ami történik. Levitte Maxet sétálni, és Zoe-val beszélgetett, amikor Zoe éppen nem dolgozott, de Melissa tele volt energiával, és nagyon járt az agya, úgyhogy előre láttam, hogy a mi életünk nem lesz neki mindig elég. Szerencsére Nicole akkoriban vált a fura kis családunk tiszteletbeli tagjává. Nicole hónapokon keresztül dolgozott nekem időnként. Negyvenes volt, elvált, két gyerekkel, de ő volt az egyik legcukibb kis szőke, akivel valaha találkoztam. Ráadásul fenomenális testtel rendelkezett. Senki ki nem találta volna, hány éves, és azokat a klienseket, akik tudták, a legkevésbé sem érdekelte. Hét közben Nicole gyerekei az apjuknál voltak, aki Nicole-t is eltartotta, és fizette a New Jersey-i háza részleteinek egy részét. így egyeztek meg a válóper során. Nicole exe nem semmi figura. Egyszer azt mondta Nicole-nak, hogy ha tudna gyereket szülni a nőt (mármint Nicole-t) kihagyva, akkor azt választotta volna, de a biológiai fogyatékosságainak köszönhetően el kellett

86 viselnie őt is, és most még fizetnie is kell. De Nicole-nak volt mit aprítania a tejbe. Csak azért járt hozzám, hogy legyen pénze kifizetnie a G (GHB röviden) függőségét. Mivel Nicole-nak nem kellett dolgoznia, sokszor napközben is otthon volt, és nem volt mit csinálnia. Rákaptam, hogy rálőcsöljem Melissát, amikor az idegeimre ment, vagy nagyon sok dolgom volt. Ez mindenki számára tökéletes megoldásnak bizonyult, mert ők ketten nagyon megkedvelték egymást. Egy ideig mindig én hívogattam Melissa anyukáját, de végül beleegyeztek, hogy közvetlenül egymással beszéljenek. Amikor Melissa először telefonvégre kapta az anyját, nagyon hosszan beszélgettek. A végén arra jutottak, hogy az anyja eljön meglátogatni. Úgy rendeztük, hogy Nicole-nál találkozzanak az egyik hétvégén. Úgy gondoltam, jobb, ha nem látja a lakásunkat. Túl sok terhelő bizonyíték hever ott szanaszét, és egyébként sem szerettem volna, ha le tud minket nyomozni, ha egyszer megtudja, miből élek, és mi történt a lányával. Az anyuka egy szombati napon érkezett Melissa testvérével és a mostohaapjukkal. Mi mind ott voltunk, hogy támogassuk Melissát – én, Zoe, Nicole, de még Nicole gyerekei is, akik ott töltötték a hétvégét. Megpróbáltunk úgy tenni, mintha normális, fesztelen emberek lennénk, de egy kicsit mindenki idegesnek tűnt, különösen Melissa. Láthatóan nem tudta, mit mondjon az anyukájának arról, hogy mivel töltötte az idejét. – Az igazság nem mindig szabadít fel – közöltem vele. – Sőt néha bezárják miatta az embert. Ebben az esetben engem is bezárhattak volna miatta, úgyhogy nem akartam belekeveredni. De mindenképpen az anyukája tudtára akartam adni egy-két dolgot arról, hogy min ment keresztül Melissa, csak hogy megértse, milyen veszélyben forgott a lánya egyedül. Könnyedén drogfüggő válhatott volna belőle, mint Natashából, vagy valakinek a kurvája, mint ami Zoe volt évekig, esetleg még rosszabb. És ezekből nincs visszatérés. Én már csak tudom. Nagyon sok ilyet láttam. Azt akartam, hogy Melissa anyukája megtudja, mi minden történhet egy fiatal lánnyal, ha magára hagyják, úgyhogy elmeséltem neki, persze a saját szerepemet kihagyva, hogy Lucas megpróbálta árusítani Melissát. Az anyának leesett az álla, és rám meredt. Szerintem azt próbálta eldönteni, higgyen-e nekem. Melissa drámai alkat volt, mindig túlzott, vagy kitalált dolgokat, hogy odafigyeljenek rá, úgyhogy az a benyomásom támadt: az anyukája már megszokta, hogy nem szabad minden szavát elhinnie. De ezt nem Melissa mondta, hanem én, és én mindig őszinte voltam vele a telefonban. Lehet, hogy egy-két részletet néha kihagytam, de hazudni nem hazudtam. Amikor Melissa anyukája látta, hogy úgy viselkedünk, mint egy nagy család, Nicole-lal és a gyerekeivel, meg Zoe-val, hogy nevetgélünk és vidámak vagyunk, szerintem lelkifurdalása támadt. Szerintem észrevette, hogy Melissa képes beilleszkedni egy családba, és talán nem minden az ő hibája volt, ami otthon történt vele. Végtére is ő a felnőtt kettőjük közül. Melissa meg csak egy gyerek, aki most kezdi a helyére rakni magában a dolgokat. Melissa aznap hazament a szüleivel, és azóta nem láttam. De tartja velem a kapcsolatot. Amikor utoljára beszéltünk, valami kis tízdolláros órabérű állása volt, de ezt ő rendjén valónak találta. És a pótérettségijére tanult, hogy főiskolára mehessen. Festészetet akart tanulni, ami jó ötletnek tűnt, mert nagyon ügyesen rajzolt, és éppen készült meglátogatni az apját, akivel rég nem látták egymást. Úgy látszott, jól van. Egy kicsit bizonytalan volt a hangja, de lelkes, és már nem olyan dühös és riadt. Szerintem ilyennek kell lennie egy korabeli lánynak, de mit tudhatok én erről? Amikor én voltam ennyi idős, egy bordélyt üzemeltettem New Yorkban, és egy nálam húsz évvel idősebb kábítószer-kereskedővel éltem, aki folyamatosan megcsalt, és amikor túl sokat szívott, el is páholt. Rólam egy ilyen ember gondoskodott Melissa korában. Remélem, hogy Melissa élete jól alakul, de ki tudja? Ez egy kemény világ a lányoknak, és azok, akik csináltak már olyasmit, mint ő, hajlamosak visszaesni a nehéz időkben, amikor nem tudják kifizetni a lakbért. „Aki kurva volt, az is marad”, szokták mondani az én világomban. Lehet, hogy Melissával másképp lesz, de nem tehetek úgy, mintha nem lennék tisztában az esélyeivel. De persze egy lány az ő korában megérdemel egy második esélyt, nem?

87 13. FEJEZET

A vasárnap egy nagyon fiatal madám életében

Még nekem is szükségem van egy pihenőnapra, úgyhogy vasárnapra a cégem hivatalosan bezár (hét közben és szombaton reggel kilenctől este tizenegyig üzemelünk). Az asszisztenseim is pihennek. Szombatonként az egyik dolgozik, hogy ha akad valami feladat, például el kell vinni valamelyik lányt a reptérre, hogy a heti munkája után hazarepülhessen, akkor kéznél legyen. De vasárnaponként mindkét asszisztensem nyugodtan nemet mondhat, még ha néha találok is okot, amivel felhívom őket. Bár a vasárnap elvben nagyon jó nap is tud lenni üzletileg, azért ezt neveztem ki szabadnapnak, mert ilyenkor szoktak a barátaim és a pasijaim is laza napot tartani, továbbá azért, mert péntek és szombat este el szoktam menni szórakozni, és így vasárnap kipihenhetem magam. De az ügyfelek körében népszerű nap a vasárnap. Az évek során megtanultam egy-két dolgot a férfiak agya járásáról, és egy dolgot elmondhatok: sok szempontból egyformán gondolkoznak, különösen, ha szexről van szó. Például az ember azt hinné, hogy az én szakmámban a péntek a legnépszerűbb este. Vége a munkának, ideje kiengedni a gőzt. A fizetési csekkek is pénteken futnak be, úgyhogy a pasiknak megvan az az illúziójuk, hogy pénzesek. De annak ellenére, hogy tényleg szokott csörögni a telefonom péntek délutánonként, a péntek sehol sincs a hétfő reggelekhez képest, amikor a telefonom gyakorlatilag folyamatosan a fülemen van. Hétfőn, amikor az egész heti stressz ott vár rájuk – a férfiaknak ekkor van rám a legnagyobb szükségük. A legtöbb férfi úgy rendezi, hogy a péntek a barátnőjüké, a szombat a feleségüké, a vasárnap pedig az övék, ami azt jelenti, hogy ha nem a haverjaikkal söröznek vagy a focit bámulják (esetleg a kettőt egyszerre), akkor engem hívogatnak abban reménykedve, hogy bár a cég bezárt, de azért velük kivételt teszek. A vasárnap az üzletemberek szempontjából is nagy nap. Az ügyfeleim általában elismert szakemberek, úgyhogy sokan hét közben a családjuktól távol dolgoznak. Általában vasárnap este repülnek ide, hogy hétfő reggel kipihenten kezdhessenek, de mihez kezdjenek magukkal, miután bejelentkeztek a szállodába? Egyedül vannak egy idegen városban. Unatkoznak. Nincs semmi dolguk másnap reggelig, és még tart a hétvége. Ekkor szoktak engem hívni. Azok az ügyfeleim, akik gyakran utaznak, és tisztában vannak vele, milyen egyedül unatkozni vasárnap este, általában már előre megkeresnek, hogy szervezzek nekik egy randit. Ugyanakkor hívnak, amikor a szállodát és a bérelt autót lefoglalják. Ha kapok elég időt, akkor boldogan teszek az ügyfeleim kedvére, még a szabadnapomon is, ahogy nem olyan régen egy vasárnap is történt. Az egyik legjobb rendszeres ügyfelem tájékoztatott, hogy a héten New Yorkban lesz, és leegyeztetett egy időpontot az egyik lánnyal a megérkezése napjára. Hajlandó volt a manhattani útiköltséget is kifizetni, mivel én általában csak New Jersey-ben dolgozom. Még az időponttal kapcsolatban is rugalmasnak mutatkozott, úgyhogy azt mondtam neki, kitalálok valamit. Csak annyit kért, hogy új lány legyen az illető (mármint számára új). Hetekkel azelőtt beosztottam hozzá Danielle-t. Ő nemcsak a kliens számára volt új, hanem számomra is. Még soha nem dolgozott nekem, de egy másik lány, akit régebb óta ismertem, nagyon ajánlotta. Ez jó lehetőségnek tűnt arra, hogy kipróbáljam. Láttam a képeit. Az értékeléseit is olvastam, amikből tisztán kitűnt, hogy dolgozik. Sajnos egyik asszisztensemet sem sikerült rávennem, hogy feláldozza a szabadnapját, ezért magamnak kellett elvállalnom a sofőr szerepét. Az ügyféllel este kilencben állapodtunk meg, és a lány taxival is oda tudott menni a repülőtérről,

88 de utána fel kellett vennem, hogy elfuvarozzam a New Jersey-i hotelbe, ahol a hét maradékában fog dolgozni. A kliens a szokottnál több időt kért – két órát –, úgyhogy nem kellett aggódnom egészen este tizenegyig, vagyis alaposan kihasználhattam a vasárnapot pihenésre. Aznapra azt terveztem, hogy elintézek pár apróságot, esetleg találkozom egy barátommal, bevásárolok a koreai piacon kettőnknek a barátommal, Justinnal, és amennyire csak lehet, megfeledkezem a telefonomról. Akkor már két hete szabadságon voltam, és az a vasárnap volt a vakációm utolsó napja. A lehető leglazábbra akartam venni. Amikor úgy döntöttem, hogy szabadságra megyek, mindenkinek azt mondtam – az ügyfeleknek, az asszisztenseimnek, a lányoknak –, hogy elszökünk összeházasodni. így nem haragudhattak meg azért, hogy figyelmeztetés nélkül bezárom a boltot. Csak az a baj, hogy a cégem én vagyok. Ha nem csinálom, akkor nem megy a munka. Igazából nem mentem férjhez. Ehelyett regenerálódtam. Már évek óta gyomorfekélyem volt az életmódommal járó stressz miatt, és akkor vált elviselhetetlenné. Minden fájdalomcsillapítót beszedtem, amire csak rá tudtam tenni a kezem, pusztán azért, hogy végig tudjam csinálni a napot – percocetet használtam, vicodint, még morfintapaszokat is, amiket az egyik gyógyszertáras ügyfelem szerzett nekem. Az illető ezért egy ingyenrandit kért cserébe az általa kiválasztott lánnyal. Azt viszont nem tudtam, hogy egy csomó gyógyszer konkrétan ront a gyomorfekélyemen egy idő után. Justin végül meggyőzött arról, hogy mindről le kell állnom egyszerre, ha azt akarom, hogy helyrejöjjön a testem. Ekkor költöztem hozzá a Jersey Shore-ra. Justin gondomat viselte, és rettenetes fájdalmakat éltem át. De senkinek nem kellett tudnia, mit csinálok. Csak annyit, hogy majd szólok, ha megint elérhető leszek. Azon a vasárnap délutánon a jersey-i partok mellett futó autópályán hajtottam éppen. Le volt nyitva a napfénytető, a lejátszóban a kedvenc DJ-m válogatáslemeze szólt feltekert hangerőn, és az új BMW-m GPS-e időnként kellemes, megnyugtató női hangon elmondta, hogy kanyarodjak le, és hol álljak meg. Amikor először megcsörrent az ölemben heverő telefonom, rá sem pillantottam. De amikor másodszor is megszólalt, lenéztem, és Danielle számát láttam a kijelzőn. Ő volt azon kevesek egyike, akiről tudtam, hogy aznap muszáj felvennem, ha hív. – Szia, édesem. Mi újság? – Szia, Danielle vagyok. Figyelj, nem igazán találok olyan járatot, amivel ma este odaérhetnék. Vagy tele vannak, vagy nagyon drágák. – Hol vagy, drágám? – Még Floridában. Ez jellemző a kurvákra. Már dél volt, ő meg még csak akkor kezdett el azon gondolkozni, hogy jut el az aznap esti randijára. Abban állapodtunk meg, amikor beosztottam, hogy kora este érkezik, hogy rengeteg ideje maradjon a klienssel találkozni. De nem lepődtem meg. Ő is éppen olyan megbízhatatlan volt, mint a többi lány. Szakmai ártalom. – Melyik társaságnál vagy, édesem? – A Priceline-nál. – És melyik reptérre jössz? – A La Guardiára. – Próbálkozz a Newarkkal, drágám. A JFK-t is megnézheted, de először inkább a Newarkot. – Az hol van? – New Jersey-ben, édesem. Pont a folyó túloldalán Manhattanhez képest, és a közelemben. Nézd meg mindhárom repteret. Számítógépközelben vagy? – Igen. – Nos, próbálkozz ezzel, és ha bármi gond van, hívj vissza. És minél korábban gyere, érted, drágám? Amilyen korán csak lehet. -Oké. Szeretek gyorsan hajtani, és amikor letettem a telefont, észrevettem, hogy száznyolcvannal száguldok. Miközben visszatettem a telefont az ölembe, lassítani kezdtem. Elveszett a jogosítványom, úgyhogy nem akartam felkelteni a rendőrök figyelmét. „Forduljon le az

89 autópályáról húsz másodperc múlva… tíz másodperc… öt másodperc… most” – közölte velem a GPS. Ó, de imádom azt a cuccot. A koreai piac nagyjából negyven percre volt onnan, ahol Justinnal laktunk, de megérte odamenni. Hatalmas, minden kapható benne, és úgy terveztem, egy egész hónapra bespájzolok. Justin akkoriban kicsit lefogyott – akkor azt hittem, hogy a sok munka miatt, de később kiderült, hogy azért, mert drogozni kezdett a hátam mögött –, és eldöntöttem, hogy felhizlalom. Miközben púposra raktam a kocsimat frissen készült kimcsivel, a bolt különleges szószában pácolt bordával, rengeteg zöldséggel és rajzfilmfigurás zacskóban árusított édességekkel, ismét megszólalt a telefonom. Beraktam a táskámba későbbre. A pékségnél megkóstoltam a sült palacsintát, amit babkrémmel kentek meg. Ismerős volt az íze, és biztosra vettem, hogy régebben, amikor még Koreában éltem, ettem ilyet, de olyan távoli volt az emlék, hogy azt már nem tudtam, kivel vagy hol. Miközben teleraktam a kocsim csomagtartóját és a hátsó ülését a zacskókkal, megnéztem, hogy kinek a hívását nem vettem fel. Egy meglehetősen rendszeres ügyfelem volt az. Ismerve őt, úgy gondoltam, elég nehéz lehetett neki ez a két hét, amikor nem tudott elérni. Emlékeztem, hogy többször keresett, úgyhogy miközben kihajtottam a parkolóból, úgy döntöttem, rendes leszek, és visszahívom. – Üdvözlöm. Én vagyok az – mondtam, amikor felvette. Biztos voltam benne, hogy megismeri a hangom. – Üdv. Többször kerestem – válaszolta. – Tudom. Megkaptam az üzeneteket. Erre a hétre szeretne valamit? – Igazából a ma estére gondoltam. – Mi általában nem dolgozunk vasárnap. – Tudom, de ma este lett egy kis szabadidőm, és abban reménykedtem… – Hát, ma este iderepül egy lány. Nem tudom, mikor érkezik pontosan, de mindjárt kiderítem, lesz-e ideje magára. – Az remek lenne. Bármikor. Itt ülök és a meccset nézem, úgyhogy akármikor jó. Majd értesít? Vagy hívjam vissza később? – Nemsokára többet fogok tudni. Amint hazaérek, és elérem a lányt, szólok, hogy mi a beosztása. – Remek. Köszönöm. Szóval, körülbelül mikor hív majd? – Nagyjából egy óra múlva. – Rendben. Tudja, nagyon hiányzott mostanában. Mi van magával? Tényleg férjhez ment? – Remekül megvagyok. Köszönöm az érdeklődését. – Hát… gratulálok. – Köszönöm. Amint tudom, visszahívom, rendben, bébi? – Rendben. A telefonálásoktól visszaálltam munka üzemmódba, és mivel még volt egy fél órám a hazaérkezésig, úgy döntöttem, rendbe szedem a házam tájékát. Először is felhívtam egy barátomat New Yorkban, és hagytam egy üzenetet, hogy este a városban járok, és beadom neki a pénzt, amivel tartozom, ha otthon lesz. Szeretem minél hamarabb letudni a tartozásaimat. Utána, ha már a tartozások jöttek elő, felhívtam Angelitát. Ő is új lány volt, akinek pár hete kellett volna nekem dolgoznia, de nem jelent meg. Angelitát egy másik helyi madám, Sherry ajánlotta, akivel néha cserélgettünk lányokat. A Sherryvel való üzletelgetés mindig potenciális problémaforrás volt, mert nagyon különböztek az elvárásaink és a szabályaink, és a lányok ehhez nem mindig tudtak igazodni. Sherry sokkal lazább volt nálam, és szinte bárkit alkalmazott, aki bejelentkezett hozzá. De Angelita is megkapta a szerződést, mint az összes többi lány, úgyhogy tudnia kellett volna, mit várok el. A pénzzel kapcsolatos szabályaim nagyon egyértelműek. Mivel a világ minden részéről jönnek hozzám lányok dolgozni, és mindig háromcsillagos hotelekben szállnak meg, ahol a munkájukat is végzik, vannak bizonyos költségeim. Én boldogan leegyeztetem az

90 időpontokat, és gondoskodom arról, hogy jó árakat kapjunk (amiben már profi vagyok), de a lányoknak ki kell fizetniük a saját részüket. Ebben benne van az útiköltség, a hotel, a transzfer (bár örömmel a rendelkezésükre bocsátom az asszisztenseimet fuvarozás céljából, engedményes áron), és minden más, amire esetleg szükségük lehet. Ami Angelitát illeti, lefoglaltam neki egy szobát egy hétre, aminek egy részét a szabályok szerint akkor is ki kell fizetnie, ha egy napot sem dolgozott nálam, és még mindig lógott nekem a pénzzel. Már többször hívtam Angelitát, mióta cserbenhagyott, de addig mindig csak az üzenetrögzítője vette fel. Ezúttal viszont ő maga, és én azonnal a lényegre tértem. Nem kérdeztem meg, mi történt, mert nem érdekelt. Legkevésbé sem vágytam egy csomó kifogásra, és egy újabb szívszaggató sztorira. Egyszerűen csak annyit mondtam neki, amit mindig szoktam, hogy el kell rendeznünk az anyagiakat, és nyitott vagyok bármilyen megoldásra. Mivel éppen szabadság után voltam, még nem volt időm elég lányt csatasorba állítani a következő hétre, és attól tartottam, hogy amint kiküldőm a körlevelet, miszerint visszatértem, többen fognak keresni, mint ahány ügyféllel elbírok. Úgyhogy azt is közöltem Angelitával, hogy ha a következő héten dolgozik nekem, a tartozását a bevételéből is levonhatjuk. – Oké – válaszolta. – De csak csütörtökön tudok kezdeni. Hétfőtől szerdáig Sherry már befoglalt. – Rendben. Akkor beírlak csütörtökre és péntekre. Szerintem Princetonba raklak, vagy talán Meadowlandsbe. Mikor tudsz érkezni csütörtökön? – Meadowlandsbe bármikor. Akár már szerda éjjel is. – Olyan közel vagy? Hova rakott téged Sherry szerdára? – Ott dolgozom, Meadowlandsben. Hétfőtől szerdáig. – Medowlandsben? Én nagyon komolyan veszem a New Jersey-i territóriumomat. Részben azért New Jersey-ben alapítottam a céget, mert tudtam, hogy ott jutok a legkönnyebben ügyfelekhez, és hogy nem lesz versenytársam. Amikor New Jersey-be érkeztem, teljesen szabad volt a piac, és a semmiből építettem fel a színvonalas ügyfélkörömet. Sherryvel egy New York-i szórakozóhelyen ismerkedtem meg. Rengeteg közös ismerősünk volt, és sokat buliztunk együtt. Jó havernak tartottam, úgyhogy amikor úgy döntöttek a húgával, hogy saját ügynökséget nyitnak, nem emeltem ellene kifogást. Tanácsokat kért tőlem, és adtam is neki, de már az elején tisztáztam vele, hogy csak addig segítek, amíg nem jön az én területemre. Az övé lehetett Dél-Jersey, mert odáig nem akartam terjeszkedni, de Princeton, Edison, New Brunswick és Meadowlands hozzám tartozott. És én rengeteg ügyfelet irányítottam Sherryhez. Amikor csak Atlantic Citybe indult valamelyik kliensem, szóltam neki róla. De ennek vége. – Ezt nem tudtam – mondta Angelita idegesen, amikor elmagyaráztam, miért vagyok olyan feldúlt. – De ez a ti dolgotok. Úgy értem, Sherry mondta meg, hova menjek. Nem én kértem. Vele kell megbeszélned. – De érted, amit mondok, ugye? – kérdeztem. – Igen, de… – Megmondom, mit fogok csinálni. Egész hétre lefoglallak Meadowlandsbe. Van már szállodád? – Igen, a Sheraton. – Oké. Amikor odaérsz, hívj fel. Felraklak a honlapomra, és kiküldök egy körlevelet, hogy ott leszel a héten. Vagyis miközben Sherry következő megbízására várnál, nekem dolgozhatsz. És garantálom, hogy velem többet fogsz keresni. Sokkal többet. Rendben? – Aha, azt hiszem. – Szóval holnap reggel felhívsz? – Igen. De mit mondjak Sherrynek? – Ne mondjál semmit. Ez a kettőnk ügye vele. – Értem. Ez a kettőtök ügye. Oké. Akkor holnap hívlak.

91 A hazaút további részén nagyon dühös voltam. Megfordult a fejemben, hogy felhívom Sherryt, és szembesítem a dologgal – el akartam mondani neki, mi a véleményem erről az ostobaságról, amit a hátam mögött művel –, de tudtam, hogy jobb, ha lenyelem, és egy szót sem szólok. Nem akartam, hogy tudja, hogy tudom. Legalábbis egyelőre. Amikor hazaértem, Justin meghallotta az autót, és kijött segíteni a csomagokkal. – Nem fogod kitalálni, mi történt – közöltem vele. Justin végignézte, mit hoztam, én meg közben elmeséltem neki, mit tett Sherry. – És beszéltél Sherryvel? – kérdezte, amikor befejeztem. – Nem. Nem akarok beszélni vele. Ennél több esze is lehetett volna. Nemcsak a lányait fogom lenyúlni tőle, Angelitával kezdve, hanem a területét is elveszem, Atlantic Cityt, Dél-Jersey-t, még Philadelphiát is, mert oda is lemegy néha. Emlékszel, amikor ma reggel azt mondtam, hogy nincs még kedvem visszamenni dolgozni? Nos, most már van motivációm. Bemegyek és elintézek pár hívást. Van egy lány, aki ma este érkezik, és egy másik fickó is, akit be kell osztanom, mert találkozni akar vele, és bármeddig hajlandó várni, és holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy megcsinálom Angelita napirendjét, mert ő oda fog menni, ahol pénz van. Mindenki ezt teszi. Errefelé a pénz beszél. Behoznád a cuccokat, drágám? – Igen. Éhes vagyok. Hoztál valami finomat? – Igen, rengeteg finomat hoztam, de ha vársz egy kicsit, vacsorát is csinálok. Csak némi időre van szükségem, amíg elintézem a dolgokat, de utána főzni szeretnék neked. – Oké. Ezek után rengeteg minden megváltozott az életemben. Ez volt az egyik utolsó jó napom Justinnal. Nem sokkal később rajtakaptam, hogy drogozik, és szakítottunk. Attól fogva a munkába is túlságosan belevetettem magam egy időre, és valószínűleg ezért nem tűnt fel, hogy furcsán viselkedik. Pont akkor kezdett tablettákat szedni, amikor nekem segített leszoknom róluk. És nem sokkal ezek után történt, hogy leépítettem a céget, és bujkálni kezdtem. Biztos vagyok benne, hogy sok ügyfelem azt gondolta közben, hogy elhagytam őket, vagy hogy letartóztattak. És sok lány más ügynökségnek kezdett dolgozni, amiért nem is hibáztathatom őket. Ebben a szakmában ez így megy.

92 14. FEJEZET

Lányok, akiket ismertem és szerettem… vagy utáltam… vagy csak nagyon feldühítettek

Lehet, hogy ez meglepő dolog a részemről, de én eléggé ellenzem a prostitúció intézményét. Belém lett nevelve, hogy mi a helyes, és mi nem. Lehet, hogy a szüleimnek megvoltak a maguk problémái, de hittek a középosztálybeli értékekben (vagyis esetükben inkább a felsőközéposztálybeliekben), és nekem is megtanították őket, mielőtt szétesett volna a családunk. Részben miattuk hiszek abban, hogy fontos az őszinteség, hogy úgy kell bánni másokkal, ahogy szeretnénk, ha velünk bánnának, hogy racionálisan kell megközelíteni a problémákat, nem érzelmi alapon. Ezek az értékek, amelyek az átlagember számára evidensnek tűnnek, különböztetnek meg engem a szakma nagy részétől. Az is meglepő lehet, hogy hiszek a házasság szentségében, részben pont amiatt, ami a szüleim kapcsolatával történt. Mivel az ügyfeleim nagy része házas, úgy gondolom, hogy amit tesznek, az végtelenül helytelen morális szempontból. De egy csomó dologról úgy gondolom, hogy helytelen, például a dohányzásról is, és abból a rossz szokásból is rengetegen megszedik magukat. Próbálok nem ítélkezni az emberek felett, mert, ha belegondolunk, hogy jönnék én ahhoz? De az igazat megvallva, a pasasok nagy részét, akik a szolgáltatásomat igénybe veszik és a számláimat finanszírozzák, ki nem állhatom. Időnként felhív valamelyiknek a felesége, és az a legrosszabb. Általában azért keres meg, mert arra gyanakszik, hogy megcsalják, és végignézi a férje híváslistáját, vagy az ismeretlen számokat a telefonjában. Néha a számlakivonatok alapján találnak meg. Mivel résen kell lennem, higgadtnak kell maradnom, és meg kell óvnom a magam és az ügyfél biztonságát, általában azt mondom a feleségnek: „Ne haragudjon, drágám, nem ismerek senkit ezen a néven, biztosan rossz számot hívott.” De igazából azt szeretném mondani, hogy: „Igen, a férje egy seggfej, és rosszabb a helyzet, mint gondolta. Valószínűleg azt hiszi, hogy a szeretője vagyok, de nem. Én hozom össze a férjét kurvákkal, néha hetente akár kettővel is. Emlékszik, amikor hálaadáskor azt mondta, hogy be kell szaladnia az irodába? Nos, hazudott. Engem hívott akkor. Ki kellene rúgnia. Csomagoljon össze, szedje össze a gyerekeiket, és azonnal hagyja el. Nincs szüksége egy ilyen disznóra az életében.” Persze úgy gondolom, hogy az ügyfelek rosszabbak, mint az alkalmazottaim – végtére is ők nem esküdtek hűséget senkinek –, de a lányok füle mögött is vaj van. Nem lenne szabad nős emberekkel lefeküdniük. Persze nem tudhatják, ki nős és ki nem, és ilyen kérdést egy profi nem is tesz fel. De akkor is az a véleményem, hogy ők is felelősek a dologért. Meg persze én is, amiért megszervezem. Amennyiben a férfi is egyedülálló, meg a lány is, és a lány megfelelő okokból teszi azt, amit, akkor nincs problémám azzal, hogy pénzért szexel. Csak az a baj, hogy általában nem ez a helyzet. Általában az a helyzet, hogy a lány azért dolgozik, mert csúnyán rászokott a drogokra, és nagyon kell neki a pénz, vagy le van égve (például szökött gyerek, mint Natasha és én voltunk), és nagyon kell neki a pénz, vagy rossz pasassal jön össze, aki rajta akarja megszedni magát. Én soha nem csinálom azt, amit a lányaim. Nem morális megfontolásokból, hanem mert szerintem egy embernek ennél többet kell kezdenie az életével. Lehet, hogy nincs semmi baj a prostitúcióval, ha két felnőtt emberről van szó, és nem sérülnek ártatlanok, például gyerekek vagy feleségek, de az egész dolog méltóságon aluli. Olyan, mint az apaság: bármelyik férfi képes azzá válni, akinek feláll a farka, de ez nem jelenti azt, hogy mindegyiknek muszáj is.

93 Sok lány megvádolt már azzal, hogy nem tisztelem túlságosan a szakmájukbelieket, és erre azt szoktam felelni, hogy igazuk van. Ezért nem vagyok strici. Én nem hülyítem a lányokat. A szemükbe mondom, mi a véleményem róluk. Ami azt illeti, még a sarki kurvákat is jobban tisztelem, mint a nekem dolgozó lányokat, mert a sarkon ez egyszerű, mint az egyszeregy – lebonyolítják az üzletet, megkapják a pénzt, és ennyi. És hacsak nem egy drogosról vagy őrültről van szó, biztonságosan megy a dolog, óvszerrel. Az csak a szexről szól, de nálam másképp megy az eszkortmunka. Az intimitásról szól, vagy legalábbis az intimitás illúziójáról. A barátnőélmény azt jelenti, hogy a lányok csókolóznak, és óvszer nélkül szopnak. Közösüléshez használnak óvszert – legalábbis a lelkükre kötöm –, de ilyen intim körülmények között még így is terjeszthetnek betegségeket. És egyértelmű, hogy minél intimebb a szituáció, annál kevésbé biztonságos mindkét fél számára. Ha belegondolunk, én azt promotálom, ami a szakma alja, mert ez a legkevésbé biztonságos. Nagyon elveszítettem a bizalmamat a szakmabeliekkel szemben. Igazság szerint amit én csinálok, az nem olyan nehéz: csak idő és fegyelem kell hozzá. Ha a nekem dolgozó lányoknak egy cseppnyi eszük lenne, már kitalálták volna, hogyan marketingeljék magukat és találjanak ügyfeleket, és akkor sokkal több pénzt csinálhatnának. De ezek a lányok a munkára is alig tudják rávenni magukat. Legalább a felük még a számítógéphez sem ért. Ilyen ez a szakma. Ha a lányok bármi máshoz értenének, valószínűleg azt csinálnák. Gyakorlatilag mindegyikükkel van valami komolyabb probléma − drogoznak, vásárlásfüggők, rettenetesen bánik velük a pasijuk. Nagyon sokan megbízhatatlanok, vagy nincs rendben valami a fejükben. És ehhez a munkához ez elengedhetetlen is. Zoe például egyszer elment egy masszázsszalonba, és egy nagyon szexi pasas dolgozott rajta. Végül szexelni kezdtek, még mielőtt lejárt az ideje, és Zoe hatalmas borravalót adott neki a „szolgáltatásért”. Majd javasolta az illetőt egy barátnőjének, aki nemrégiben szakított a pasijával, és szüksége lett volna némi vigaszra. Amikor a lány célozgatni kezdett rá, hogy némi hátmasszázsnál többre vágyik, a pasas megsértődött. „Én nem csinálok ilyesmit”, mondta neki. Zoe-nak annyira ferde a világképe, hogy észre sem vette: egyszerűen csak tetszett a pasasnak, és meg akarta dugni. Pénztől függetlenül. Mióta elkezdtem a szakmát, csak három lányt tiszteltem igazán, aki nekem dolgozott. Az egyik Angie volt, egy egyetemi hallgató, aki a tandíját fizette eszkortkodásból. A legtöbb lánnyal ellentétben ő minden centet félrerakott, és borzasztóan spórolós volt. Inkább akár egy órát is várt a sofőrömre, hogy elvigye a szállodába, mint hogy tizenöt dollárt kifizessen taxira. Ebből állta az egyetemi tanulmányait, és mást is csinált belőle, például beutazta Európát. Egy idő után abbahagyta a munkát, szerintem biztosan megszerezte a diplomáját, és jobb állást kapott. A szíve mélyén ő is cégvezető volt, úgyhogy biztosan talált valami hozzá méltó dolgot. Utána jött Antónia, aki még mindig dolgozik nekem időnként. Ő egyszerűen csak élvezi a munkát, és komolyan is veszi. Amikor a kliensek elkezdenek fantáziálgatni a lányokról, ő pontosan be is váltja az álmaikat: egy kedves, csinos lány, aki imádja a szexet, és elég gátlástalan ahhoz, hogy ne érezze rosszul magát, amiért fizetnek neki érte. Amíg Antóniával nem találkoztam, nem hittem, hogy ilyen létezik (persze ezt soha nem árultam el az ügyfeleimnek. Ha rákérdeznek, mindig azt mondom, a lehető legmeggyőzőbb álőszinteséggel, hogy igen, bébi, ezek mind nimfomániásak, akik egyszerűen nem tudnak eleget szexelni… az összes ilyen). Antóniából legfeljebb egy akad millióból, sőt milliárdból. Ő nem helytelen okokból van a szakmában. Számára ez egy életstílus. És ezt tisztelem is benne. Lehet, hogy neki is vannak belső démonai, de ebben az esetben nagyon kordában tartja őket. Rendkívül megbízható, és nagyon kedves teremtés. A harmadik lány Monique. Ő férjnél volt, de a férje megölte magát. Azt vettem le, hogy nagyon szerették egymást, csak problémái voltak. Gyógyszeres kezelés alatt állt, és elfelejtette bevenni, amikor megtette. Monique egy darabig dolgozott, és összegyűjtött annyi pénzt, hogy mást csinálhasson. Fotósként találta meg a helyét, és Floridából járt hozzám, de minden szabadidejét a New York-i múzeumokban töltötte. Az év felében továbbá Ázsiában barangolt és fényképezett. Elképesztően jó csaj volt, amellett nagyon szerény. Egyszer megmutatta a munkái

94 egy részét, és nagyon tehetségesnek találtam. Ráadásul tanult is. Mindenféle dolgot csinált egyszerre. Persze mindhárom lány nagyon népszerű volt az ügyfelek körében – Angie a maga idejében mindig a legjobb bevételeket hozta –, ami arról árulkodik, hogy mindenre és bármire hajlandók. Az ügyfelek nem szoktak így áradozni lányokról, csak a legszabadosabbakról, ami persze veszélyes is lehet. Nem tudom, miért voltak ilyenek. Mindhárman részmunkaidőben dolgoztak, úgyhogy lehet, hogy egyszerűen csak minél többet akartak keresni, amikor éppen munka volt. Mindhármukat mindig teljesen be tudtam táblázni, amikor ráértek, és biztos vagyok benne, hogy szép borravalókat is kaptak. Angie, Antónia és Monique egyértelműen kivételt jelentettek a szabály alól. Van egy jó barátnőm is, aki az ország egyik legkeresettebb pornósztárja, és ő hetente körülbelül tízezer dollárt kap, 1000-1500 dolláros randikből. Nem sokan járnak vissza hozzá, de rengeteg rajongója van, akik a filmjeiből ismerik. Viszont ehhez több mint száz filmet le kellett forgatnia, és egy évben nagyjából kilenc hónapig utazgat, hogy marketingelje magát. Ő is egyértelműen kivétel, de ő soha nem dolgozott nekem, mert nincs szüksége rám. Nemcsak hogy sokkal többet keres randinként, mint a lányaim, de az egészet zsebre is teheti, mert tudja, hogyan adja el magát. Ebben a szakmában a legtöbb lány rettenetes. Néha még azokat sem tudom igazán tisztelni, akikkel összebarátkoztam. Vegyük például a barátnőmet, Nicole-t, akinek gyerekei vannak, és a volt férje eléggé támogatja anyagilag ahhoz, hogy csak zsebpénzért dolgozzon. Ez önmagában nem hangzik olyan rosszul, de nemrégiben nála kellett aludnom, hogy megvédjem a seggfej pasijától, aki a szart is ki akarta verni belőle. Nicole házában lakott, Nicole cuccait törte-zúzta, és a barátnőm még csak ki sem akarta dobni. És nem arról van szó, hogy bármilyen szempontból szüksége lenne a pasira. Amikor a srác kiborult, Nicole eltűnt a házból, és az élelmiszerboltban lődörgött pár óráig a fogkrémeket bámulva, amíg a fiúja le nem csillapodott. Én elmentem érte, felvettem, és közöltem vele, hogy az ő oldalán állok. Majd hazavittem, és közöltem a pasassal: – Nézd, ezt nem csinálhatod. Ő kisebb nálad, és én meg fogom védeni. Tudod, hogy lelőlek, ha muszáj. − A pasas is a barátom volt, úgyhogy tisztában volt vele, hogy megtenném. De utána pár nappal később megint ugyanaz történt. A pasas verni kezdte, és kizavarta Nicolet a saját otthonából. Ismét elmentem érte, de most azt mondtam neki: – Ha visszaengeded az életedbe, akkor ez a te hibád is. Nicole rám nézett, és azt felelte: – De ha nem engedem vissza, akkor elviszi az összes drogomat! – Mint kiderült, otthon tárolta a készleteit, és csak ez érdekelte. Megmondtam neki, hogy ez milyen szánalmas és patetikus. Majd hazavittem, ahogy kérte. Zoe évekig tartott egy stricit, mielőtt végül hozzám szökött. Az illető nemcsak elvette az összes pénzét, és belőle élt (Zoe volt az egyetlen „alkalmazottja”), de még ellátni sem tudta magát. Zoe főzött és takarított rá, még a ruháit is kimosta. Ha egy pasas még egy inget kimosni sem képes, akkor miért lenne rá bárkinek szüksége? Zoe elmesélte, hogy amikor már New Jerseyben volt, az egyik barátja összefutott a sráccal, akiről kiderült, hogy az utcára került. Nélküle semmit nem ért az illető, és ezt Zoe észre sem vette. Zoe mindig is önértékelési problémákkal küzdött. Még amiatt is aggódik, hogy mit gondolnak róla az ügyfelek, akár azok is, akik egyszeri kliensek, tehát soha többé nem kell találkoznia velük. Nemrégiben találkozott egy ügyféllel, aki elképesztő volt. Még én is alig bírtam végighallgatni a történetet, bármennyit is tapasztaltam az évek során. Éppen a körutazásunkon voltunk, messze a megszokott ügyfeleink lakhelyétől. Pusztán próbálkozásképpen hirdetni kezdtem egy csomó oldalon, a Craigslistet is beleértve, ami valószínűleg hiba volt. A Craigslisten bárki megtalálhatja az embert, a zsarukat is beleértve, de úgy gondoltam, egy alkalomból nem lehet baj. Azonnal kaptunk is pár érdeklődést, és lefoglaltam Zoe-nak egy szobát egy másik szállodában, mint ahol laktunk, csak a biztonság kedvéért. A

95 kliensek mind ismeretlenek voltak, akikkel még soha nem találkozott, de Zoe nem bánta. Hozzászokott az ilyesmihez, amikor még a stricijével élt Montrealban. Minden rendben zajlott, amíg el nem jött az este utolsó megbeszélt vendége. Amint Zoe meglátta a fickót, tudta, hogy baj lesz. Az illető öreg volt – ránézésre legalább hetvenes –, de nemcsak öregnek, hanem betegnek is tűnt. Azt mondta, Parkinson-kórja van, és Zoe hitt is neki, mert folyamatosan remegett a keze. És nem csupán beteg volt, de meg is sérült. Azt mondta, golfbalesetről van szó, bármi legyen is az, és a jobb oldala végig be volt kötözve, a csípőjét és a bordáit is beleértve. Zoe elmesélte: látta, hogy szivárog ki rajta a vér és a genny. Itt meg kellett állítanom a történetet. Ennél több részletre nem voltam kíváncsi. Amikor Zoe ajtót nyitott, nem tudta, mit tegyen, úgyhogy megkérdezte az illetőt, nem akarna-e lezuhanyozni. A pasas bűzlött, már azelőtt, hogy levetkőzött volna. De az illető azt mondta, nem lehet. Nem érheti víz a sebeit. Orvosi utasítás. Erre Zoe-nak azt kellett volna felelnie, hogy sajnálja, de akkor nem segíthet. Csak azért, mert kurvaként dolgozik valaki, még lehetnek feltételei. De Zoe mindig nagyon szeretne megfelelni másoknak. Amikor elmondta nekem, hogy még soha nem küldött el egy pasit sem semmiért, a földről kellett összekapargatnom az állam. – Miért nem? – kérdeztem. – Mert nem szeretek ilyet tenni az emberekkel – válaszolta. Vajon attól fél, hogy megbántja őket? Egyszerűen nem értem, miért törődik ezzel. De ez nem az én problémám. Az én problémám az volt, hogy amikor felhívtam Zoe-t, hogy letelt az óra, a pasas dühös lett. Azt mondta, több időre van szüksége. Még nem sikerült elmennie, amiért Zoe köszönetet mondhatott az őrangyalának. Később azt mondta, ha még az is megtörténik, akkor ott rögtön kihányta volna a reggelijét. A pasas azzal fenyegetőzött, hogy amint hazaér, felmegy az értékelőoldalakra, és rettenetes értékeléseket fog írni Zoe-ról és az ügynökségünkről. Azt mondta, mindenkinek a tudomására hozza, hogy lenyúljuk az ügyfeleket, és kihasználtunk egy szegény öregembert. Mivel én nem voltam ott, Zoe-nak kellett rendeznie a helyzetet, de végig mondtam neki, mit csináljon. Közölte a pasassal, hogy ha rendszeresen jár ilyen oldalakra, tudnia kell, hogy az egy óra az egy óra, nincs kivétel. – A legtöbb lány segített volna nekem – panaszkodott a pasas. – Segített volna levenni a ruhámat, és segít megtisztálkodni, hogy ne tartson olyan sokáig. Zoe ezt kikérte magának, és én büszke voltam rá, amiért állja a sarat. – Az fel sem merült magában, hogy ez undorítja az embereket? – vágott vissza. – Én végig rendesen viselkedtem magával, de én sem vagyok bármire képes! Az ember azt hinné, hogy akinek ennyi problémája van, az megtanulja, hogy udvariasan kell viselkednie, ha bárkinél bármit el akar érni. Úgy értem, nem volt olyan helyzetben, hogy követelőzhessen. Végül elégedetlenül bár, de távozott, és nem hinném, hogy valaha bármit is írt volna rólunk. Legalábbis én nem szereztem róla tudomást. De ha megtette volna, az sem a világ vége. Ha megtette volna, akkor felajánlunk pár kedvezményes randit a rendszeres ügyfeleinknek, pozitív kritikáért cserébe. Ha az ügyfelek egyetlen negatív bejegyzést látnak egy csomó tízpontos között, akkor tudják, hogy ott valami bibi van. És ez a pasas határozottan nem az a fajta volt, akit vissza akartunk volna csalogatni, úgyhogy akár be is kaphatja. Végül jól sült el a dolog, de nem voltam képes elhinni, hogy Zoe-nak ilyen alacsony az önbecsülése. Már az elején haza kellett volna küldenie a pasast, még mielőtt elfajultak a dolgok. De ő egy esélyegyenlőségpárti kurva, és büszke rá. Egyszerűen nem hinném, hogy bárkinek megér ennyit pár száz dollár. Vagy akár a drogok, de ezt Nicole nem így látta. Addig voltunk barátnők, amíg kénytelen nem lettem kirúgni, mert annyi GHB-t és speedet bevett, hogy a szálloda kádjába szart, majd elájult mellette a padlón, és ott talált rá a következő ügyfél. Nem hagyott nekem más választást. Mindenesetre én úgy gondolom, hogy ennyit nem érnek a drogok. És büszke vagyok rá.

96 Ezek a lányok rengeteg, gusztustalanul sok pénzt keresnek, úgyhogy nem ez a bajuk. A legtöbbnek az a baja, hogy egyszerűen elszórják, így soha nem sikerül felépíteniük semmit, nem haladnak semerre, nem tesznek semmit, amivel javíthatnának magukon vagy a helyzetükön. Egyik napról a másikra élnek. Azt hiszik, örökké fiatalok maradnak, de nem így van. Nem mind olyanok, mint Nicole, és még pár lány, akit ismerek, akik negyvenesen is munkaképesek. Valószínűleg Nicole sem húzza már sokáig, ha így folytatja. És ha a lányok elég szerencsések, hogy túléljék a virágkorukat, akkor mi vár rájuk? Egy férj, aki ugráltatja őket? Vagy talán valami vacak, minimálbéres munka egy étteremben? Nincs túl sok lehetőségük, de az alternatívákon sem gondolkoznak túl sokat. Szóval, vajon tisztelem őket? Egyértelműen nem. Miért is tenném? Esetleg sajnálom őket? Néha, de ez nem tart sokáig. Legalábbis igyekszem, hogy ne tartson. Mindenkinek meg kell hoznia a saját döntéseit, és mind felelünk az életünkért, és azért, amivé válunk.

97

Epilógus

Néha úgy érzem, az univerzumnak megvannak a saját szabályai, és ezeket kénytelenek vagyunk követni, akár akarjuk, akár nem. A dolgok egészen a közelmúltig jól alakultak az életemben. Zoe-val egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Barátnők lettünk. Gondoskodtunk egymásról, és szép lassan eléggé bízni kezdtem benne ahhoz, hogy ügyfélszolgálatosnál többet csináljak belőle, szinte már a cégtársammá vált. Együtt éltünk, együtt dolgoztunk, együtt utaztunk, együtt játszottunk. Jobb kapcsolat volt, mint bármelyik pasimmal korábban. De akármit is teszek, az élet mintha mindig visszaesne ugyanabba a kerékvágásba. Olyan, mintha az univerzum nem akarná, hogy sokáig boldog vagy stabil maradjak. Pillanatnyilag nem dolgozom. Hogy újrakezdem-e majd valami új helyen? Nem vagyok benne biztos. A talaj egy kicsit túl forró most ahhoz, hogy ismét munkába álljak, különösen a megszokott szakmámban, de előbb-utóbb pénzre lesz szükségem. És amikor ez bekövetkezik, ugyan mi mást csinálhatnék? Miután felhívtam Zoe szobáját Bostonban, ahol Dan felügyelő vette fel a telefont, szem elől tévesztettem Zoe-t. Tudtam, hogy bevitték, és megpróbáltam keresni neki egy ügyvédet, vagy legalább valakit, aki látogatja a börtönben, de senki nem akart belekeveredni az ügybe, különösen, mivel nekem be kellett zárnom a boltot, és nem fértem hozzá túl sok pénzhez. El kellett volna rejtenem valamennyit a szobánkon kívül is, ahogy szoktam, de mióta olyan jól mentek a dolgaink, elkényelmesedtem, és nem szántam rá az időt. Azt tudom, hogy Zoe-t minimum illegális fegyvertartással vádolják. A fegyver, amit a szobában hagytam, nincs nyilvántartva, és nincs rá engedélye. Azt nem tudom, hogy prostitúcióval is vádolják-e, de nem volnék meglepve. És az biztos, hogy illegálisan tartózkodik az országban, úgyhogy mindennek a tetejébe a kitoloncolással is szembe kell néznie. És csak pár hónapja még egy egész kis család volt körülöttünk. Utána Melissa visszament az anyukájához, Nicole lecsúszott, és most Zoe is eltűnt. Én pedig megint magamra maradtam. Néha nagyon szeretnék kiszállni ebből a szakmából, de amint ez felmerül a fejemben, felmerül valami más is: mi máshoz értek? Rengeteg dolgot elértem az életemben, nem utolsósorban azt, hogy még mindig élek, ami sokkal több, mint amit sok lány elmondhat magáról, akivel találkoztam, és együtt éltem különböző ifjúsági szállókban, otthonokban és állami intézményekben Maine-ben, tizenévesen. Szóval mit tehet az a lány, aki ilyen helyekről származik, akinek nyolc általánosa van? Hogyan boldoguljon egy olyan lány, aki el akar érni valamit az életben, méghozzá férfiak segítsége nélkül, hogyan akadályozza meg, hogy átgázoljanak rajta? „Szállj ki a szakmából”, mondhatják most nekem. Ezt rengeteg pasastól hallottam már életem során. És utána mihez kezdjek? Tegyük fel, hogy egyszer és mindenkorra végzek a szexiparral. És utána? A történetemnek természetesen nincs még vége, és nem tudom, hogy jól végződik-e. Hogy egyáltalán megérdemlem-e, hogy jól végződjék. Néha úgy gondolom, van rá esélyem, máskor viszont… Nos, nem túl jók a kilátásaim. Azt mindenesetre megmondhatom, hogy amikor kiléptem a világba, még nagyon fiatal voltam. Az ember azt hinné, egy tizenhárom éves lány nem tud semmit, de azzal már akkor is tisztában voltam, hogy a célom a tiszteletreméltóság és a siker. Úgy érzem, ezeket valamennyire sikerült is elérnem. Ma már messze vagyok az erőszak és a veszélyek világától, és hosszú utat tettem meg idáig. Ezt a biztonságérzetet én teremtettem meg önmagamnak, és bár az életem nagy része nehéz és hektikus, még mindig gyakran találok okot a mosolygásra. Ennél többet nem kívánhatok, és ha adhatok egy tanácsot a hozzám hasonló lányoknak, ezt adnám: legyetek erősek, és bírjatok ki mindent. Történjék bármi.

98

Függelék

Szóval prostituált akarsz lenni? A GIRLFRIEND EXPERIENCE munkavállalói szabályzata

A Girlfriend Experience eszkortszolgálatot 2002 júniusában hoztam létre New Jersey-ben. Azóta ez a vállalat az észak-keleti part egyik legpatinásabb, legkeresettebb cégévé vált. Gyors sikerünket az őszinteségünk, megbízhatóságunk és a különlegesen ügyfélcentrikus hozzáállásunk segítségével értük el. Itt, a GFE-nél értékeljük az ügyfeleinket, és mindent megteszünk, hogy ezt a szolgáltatások személyre szabásával kifejezésre is juttassuk. Csak a legkiválóbb ügyfélkört szolgáljuk ki, amelyet a biztonságunk érdekében alaposan átvilágítottunk, és a modelljeinket egyenként választjuk ki a szépségük, eleganciájuk és gyengédségük alapján. A hírnevünk a siker új magaslataira repített bennünket; és ennek a hírnévnek a fenntartásához kiemelkedő képességek, türelem, kemény munka és motiváció szükségeltetik az összes érdekelt féltől. A Girlfriend Experience tárt karokkal vár soraiban. Utazás és szállás

• A modellek felelősek az útjuk megszervezéséért. De mielőtt lefoglalnád a jegyeket, jóvá kell hagyatnod őket a GFE-vel. • A szállást jó hírű, felső kategóriás szállodákban biztosítjuk. • A szállást előre le lehet foglalni a GFE-n keresztül, amint jóvá lett hagyva az útiterv. A modellek napi 50 dollárt fizetnek a szállásért, amennyiben rajtunk keresztül intézik. • A modellek maguk is intézhetik a szállásfoglalást, amennyiben az adott szállás a megfelelő környéken van, és megfelel az előírásainknak. A GFE napi 50 dollárt áll a szállásból. • Az érkezést vasárnapra kell tenni, a szállodába 15:00 és 24:00 között lehet bejelentkezni. Kijelentkezni a következő szombaton 12:00-kor lehet. • Amint megérkezel a szállodába, hívj fel bennünket, és hagyd meg telefonos üzenetben, hogy megérkeztél-e, és melyik szobát kaptad. Előkészületek

• Előfordulhat, hogy a beosztásod miatt nem marad sok idő étkezésre, úgyhogy gondoskodj élelemről a hétre. Érdemes esetleg egy hűtőszekrényt és egy mikrohullámú sütőt is kérned a szobába, hogy haraphass gyorsan valamit két munka között. Ez a szolgáltatás az összes szállodában rendelkezésre áll. • Kérjél pótlepedőket és törülközőket a szobaszerviztől. Ne felejts el borravalót adni nekik, és udvariasan bánni velük.

99 • Gondoskodj minden elintéznivalódról a hétre hétfő reggel 9:00 előtt. Lehet, hogy később nem lesz rájuk időd. A szobával kapcsolatos előírások

A szobának mindig rendezettnek és tisztának kell lennie. A látszat minden! A rendetlenségért 100 dollár büntetést szabhatunk ki. • Az ágynak mindig rendezettnek kell lennie. • A ruhák legyenek a szekrényekben vagy a fiókokban. • A szobaszerviz tálcáit soha nem szabad szem előtt hagyni. • A televíziót kikapcsolva kell tartani. • A higiénés felszerelés mindig legyen tiszta és rendezett. • Mindig legyen a szobában tiszta törülköző. • A fürdőszobában legyen popsitörlő, szájvíz és eldobható fogmosópohár. • A háttérben szóljon lágy zene. • Égő gyertyák. Behúzott függönyök. Hangulatvilágítás. • Dohányozni a munkát megelőző tizenöt percben már nem szabad. Dohányzás után azonnal ki kell szellőztetni, és légfrissítőt alkalmazni. Személyes megjelenés

• A tisztaság és ápoltság szigorúan kötelező. • Munkához az egyberuha, szoknya, fehérnemű vagy köntös a megfelelő öltözék. • A haj mindig legyen jól fésült. • A körmök legyenek manikűrözött állapotban. Semmi vad vagy extrém szín. • Vacsorához vagy egyéb eseményekre elegánsan és az alkalomhoz illően kell öltözni. Etikett

• A megjelenésednek mindig rendezettnek és tisztának kell lennie. • Minden ügyféllel szemben kedves, jóindulatú modort kell tanúsítani. • Az udvariasság kötelező. • Bár ez üzlet, ezt nem szabad éreztetni az ügyféllel. • Ha lejárt az idő, azt tapintatosan kell közölni az ügyféllel. • A magatartásodnak azt kell tanúsítania, hogy mindig úri hölgyként viselkedsz, még stresszes helyzetben is. • Soha ne beszélj az „üzletről” munka közben. • Mindig kelts olyan benyomást, mintha ez „nem egy fizetett szolgáltatás” lenne. • Soha ne siettess senkit, vagy ne éreztesd vele azt, hogy siettetnéd. Lehet, hogy drága az időd, de ezt ne mutasd ki. • Soha ne beszélj munka közben a személyes problémáidról, és ezek ne is látsszanak rajtad. Ez az ügyfél ideje, nem a te pszichoterápiádé. • Mindig legyél vidám, még akkor is, ha meg kell játszanod! Ez a munkád.

100 Személyes elemek

A személyes elemek nagyon fontos részét alkotják annak, hogy kitűnj a többiek közül. Minden alkalmazottnak megvan a saját stílusa, ami személyesebbé és különlegesebbé teszi a munkáját. A lent következő lista nem a követelményeinket tartalmazza, csak javaslatokat arra, hogyan lehet a munkát egyedivé és emlékezetessé tenni a kliensek számára. • Virágszirmok a párnán. • Finom illatú füstölő. • Csokoládé az éjjeliszekrényen. • Megérkezéskor egy pohár ital. • Sztriptíz. • Forró, olajos masszázs. • Intim, gyertyafényes fürdő. • Játékszerek. • Jelmezek és szerepjáték. • Szexi filmek. • Szaténlepedő. • Érzéki zene a hangulat megalapozásához; a lágy dzsessz vagy Norah Jones például kiváló. Az ügyfelekkel való bánásmód

Mielőtt fogadnád az ügyfelet, ellenőrizd, hogy a szoba tiszta és rendezett-e. • Az ajtóban legyél kedves, barátságos és udvarias – a tökéletes házigazda. • Kérd el a pénzt. Te vagy a felelős a szolgáltatás teljes díjáért. Ha bármennyi hiányzik belőle, az a te felelősséged. • Vigyél személyes elemeket a találkozóba, és gondoskodj arról, hogy jó hangulatban teljen az idő. • Ne spórolj az öleléssel és a tisztaságon. Időbeosztás

A megbízhatóság az egyik legfőbb erényünk. Ha a megbeszélt időpontot megelőző 18 órában mondasz le találkozót, vagy nem sikerül időben fogadnod az ügyfelet, az 200 dollár büntetéssel jár, amit azonnal ki kell fizetni. Ha nem érünk el egy találkozó előtt, akkor három üzenetet hagyunk a rögzítődön a megbeszélt időpontot megelőző 25-30 percben. Ez az utolsó figyelmeztetés, és a te felelősséged, hogy időben fogadd a vendéget. • A munkaidőnk hétfőtől péntekig 09:00 órától 23:00 óráig tart. Csak visszatérő ügyfeleket osztunk be sötétedés utánra. Ezekben az órákban mindig elérhető kell maradj 30 percen belül. • A reggeli beosztásodat általában már előző este megkapod, hogy tudd, mikorra kérheted az ébresztést. Hagyj elég időt magadnak arra, hogy gondoskodj a szükségleteidről. • Mindig adj magadnak elég időt reggel arra, hogy az első ügyfél előtt meg tudj reggelizni. Lehet, hogy a munkaidő végéig nem tudsz többet enni. Ezért fontos, hogy mindig tarts a szobában élelmiszert. • Ha nem kapod meg az időbeosztásodat, akkor reggel telefonon ébresztünk 45 perccel az első ügyfél előtt, más időpontokban 30 perccel előtte szólunk. • Az időbeosztás menet közben is változhat, mivel előfordulnak lemondások és sürgős kérések. Két munka között mindig legyen bekapcsolva a mobiltelefonod. Ha nincsen

101 mobiltelefonod, akkor nem szabad munkaidő alatt elhagynod a szobát, és egy vonalat mindig fent kell tartanod a munkaügyekre. • Az időpontok között a képességeid függvényében 15-30 perc szünet van. • Napi legalább hat órát, vagy heti legalább harmincat dolgoznod kell. • Készen kell állnod arra, hogy időben fogadd az ügyfeleket. • Ha az ügyfél késik, viseld türelemmel, és telefonálj nekünk a megbeszélt időpont után 25 perccel. • Bármennyit is késik az ügyfél, semmilyen körülmények között nem szabad siettetned. Az ügyfelek egy órát kapnak, hacsak az ügynökség nem jelzi külön a változást. • Ha a beosztás elcsúszik, és az időpontok egymásba szaladnak, ezt ne az ügyfél előtt tárgyald meg. A telefonos ügyfélszolgálat várja a hívásodat, miszerint végeztél az előző ügyféllel, és várod a következőt. Addig nem fog felmenni a következő ügyfél, amíg jóvá nem hagyod. Anyagi vonzatok

• Minden bevétel három részre oszlik, amiből kettőt az alkalmazott, egyet a GFE kap. • A bevétel begyűjtése az ügyféltől a te felelősséged. Ha elmulasztod, zsebből kell fizetned. • Minden napi bevételt külön borítékban kell tartani. Minden borítékon fel kell tüntetni a következőket: név, dátum és a borítékban lévő teljes összeg, amit részletezni is kell ügyfelenként (az ügyfélnek csak a monogramját szabad feltüntetni!). A hétfői borítéknak a teljes szállodaköltséget is tartalmaznia kell. • Minden pénzt a széfben kell tartani, és te vagy érte a felelős, amíg át nem adod az ügynökség alkalmazottjának megszámolva. Az értékelések

Az értékelések juttatták a GFE-t az északkeleti part legjobb ügynökségei közé. Minden értékelésben szerepel a hangulat, a megbízhatóság, és ami a legfontosabb, a szolgáltatás minősége. Az értékelőoldalakat arra használják a potenciális ügyfelek, hogy kiderítsék, mely hölgyekkel szeretnének találkozni, és melyekkel nem. A nagyszerű értékeléseinknek köszönhetjük felívelő sikerünket. Szeretnénk továbbra is fenntartani ezeket a remek értékeléseket, és elhivatottsággal, kemény munkával, továbbá egy kis segítséggel a részünkről te is az ipar legjobb hölgyei között találhatod magad. A fényképek

A GFE bármikor örömmel szervez neked egy fotózást. Ez kétfajta feltétellel történhet meg. • Először is, megoszthatjuk a fotózás költségeit. Ebben az esetben a fényképek a mi tulajdonunkat fogják képezni. Ez azt jelenti, hogy csak mi használhatjuk fel őket, ellenkező esetben perre visszük a dolgot. Ha bármikor meg akarod kapni a fényképeket, vagy más célra akarod használni őket, boldogan átadjuk valamennyit, amennyiben kifizeted a fotózással kapcsolatos költségeinket. • Másodszor, amennyiben a modell fizeti a fotózás költségeit, akkor a fényképek az ő tulajdonát fogják képezni. A GFE csak reklámra használhatja a képeket. Ha a modell bármikor azt szeretné, hogy a szóban forgó képeket levegyük a honlapunkról, akkor a kéréstől számított 35 munkanapon belül levesszük őket.

102 Turnék

A turnék a GFE működésének fontos részét képzik. Lehetőséget adnak a hölgyeknek az utazásra, és az új üzleti kapcsolatok kialakítására. A turnék szervezése sok időt elvisz, és sokba kerül, sokat elvisz az útiköltség, és a sikerességéhez elengedhetetlen hirdetések. Ezért fontos számunkra az elkötelezett magatartás. A kliensek gyakran hetekre előre lefoglalják a turnék időpontjait, úgyhogy amennyiben egy alkalmazott jelentkezik a turnéra, mindenképpen eleget kell tennie az ígéretének. • A turné minden hetére 500 dollár kauciót kérünk. Ez visszatérítésre kerül a turné végén. Ha az alkalmazott lemondja a turnét, a pénz elvész a turné költségei miatt. • Az alkalmazottnak kell megszerveznie az utazását. Amennyiben segítségre van szüksége, ajánlunk neki egy utazási ügynököt, aki tiszteletdíj ellenében dolgozik. A tiszteletdíjat előre kell fizetni. • A pontosság nagyon fontos. Turné közben is érvényes az összes korábban felsorolt szabály. • Te vagy a felelős a tőled a GFE-nek járó pénzért. Ez nagyon fontos, ezért nagyon figyelj oda, hol tárolod a pénzt útközben. • A megegyezés után nem változtathatunk az időpontokon. A legfontosabb szabályok

Van pár szabályunk, amelyek rendkívül fontosak az ügynökség biztonságának megóvása szempontjából. Ezeknek a szabályoknak a megszegése azonnali elbocsátással jár! • A titoktartás elengedhetetlen. Semmilyen körülmények között nem szabad megtárgyalni senkivel, hogyan vezetjük a céget, sem semmi egyéb apró részletet az ügynökségről. • Az ügyfeleknek nem szabad megtudniuk, hány ügyféllel találkoztok, mennyi pénzt kerestek, sem egyéb olyan részleteket, amelyek a munkánk biztonságát veszélyeztethetik. • A személyes adataidat titokban tartjuk. Tiszteld a csapatunk többi tagját, és bánj velük úgy, ahogy veled szeretnéd, ha bánnának. • Az ügyfelekkel tilos telefonszámot és e-mail címet cserélni. Amennyiben az ügyfél átadja a névjegykártyáját, köszönd meg, és add vissza. • Nem szabad elfogadni más ügynökségekhez szóló ajánlatokat ügyfelektől vagy munkatársaktól. Ezekről tárgyalni sem szabad. • Szállodavendégekkel nem szabad megtárgyalni az üzleti ügyeket. • Tilos a szálloda alkalmazottaival megtárgyalni az üzleti ügyeket. • Tilos veszekedni vagy verekedni ügyfelekkel vagy a GFE munkatársaival. Van pár fontos szabály, amelyekkel a munka folyamatosságát és tisztaságát biztosíthatjuk. Ezeknek a szabályoknak a megszegése 300 dollár büntetéssel jár. • Az ügyfelekkel szembeni udvariatlan vagy bunkó magatartás. Probléma esetén azonnal hívd a GFE ügyfélszolgálatot, ne próbáld egyedül elintézni. Ha nem megfelelő módon kezelsz egy problémát, zsebből kell visszatérítened az ügyfél díját, és büntetést is kell fizetned. • Rossz értékelések a megbízható értékelőktől. Az értékelések a szakmánk egyik legfontosabb alapját képezik; az értékeléseid végigkísérik az életedet. Egy rossz értékelés rossz színben tünteti fel a céget is. Ilyenkor a büntetésből fizetjük ki az ügyfél következő megrendelését. • A teljes órát az ügyfél rendelkezésére kell bocsátanod. Tilos hamarabb befejezni a munkát, kivéve, ha ezt az ügyfél kéri. Szánd rá az időt, és ne lesd az órát. • A hozzáállásod és a megjelenésed nagyon fontos. Nem szabad az ügyfeleket terhelned a személyes problémáiddal. Azért mennek hozzád, hogy kiszabaduljanak a mindennapokból és a stresszes életükből. Nem azért fizetnek, hogy a te gondjaiddal foglalkozzanak.

103

Strici- és kurvaszótár

Angol nyelvű internetes rövidítések és terminológia az alvilágból AKA vagy Asian – orális szex ánuszon (további megnevezései: rimming vagy all-around-theworld) Asian Cowgirl – lány felül, de nem a térdén, hanem a talpán van a súlya Automatic – olyan lány, akinek a stricije hagyja, hogy felügyelet nélkül dolgozzon Bare Back Blow Job (BBBJ) – orális szex férfin, óvszer nélkül (más néven French Without) Bare Back Blow Job to Completion (BBBJTC) – orális szex férfin, óvszer nélkül, orgazmusig Bare Back Blow Job to Completion, No Quit, No Spit (BBBJTCNQNS) – orális szex férfin, óvszer nélkül, orgazmusig, lenyelve BBW (Big Beautiful Woman) – gyönyörő, kövér nő Blow Job (BJ) – szopás Bottom – a strici első számú kurvája, vagy az, aki a legrégebben van vele Break Yourself – fizesd ki a stricid Choosy Susie – Válogatós Susie, olyan lány, aki egyik stricitől a másikhoz vándorol Comig Up vagy Knocking – egy lány lenyúlása egy másik stricitől Covered Blow Job (CBJ) – orális szex férfin óvszerrel (más néven French With) Cowgirl – lány felül Daddy – így hívják a kurvák a stricijüket Deep – azt jelzi, hány kurva dolgozik egy stricinek (pl.„He is two deep” ) Deep Throat (DT) – mélytorkozás Dining at the Y (DATY) – nyalás Doggie Style – kutyapóz, férfi a nő mögött, aki áll vagy térdel Dope Boy – drogkereskedő French – francia, orális szex Full Body Sensual Massage (FBSM) – érzéki masszázs, általában nem teljes körű szolgáltatás, csak masszázs és kézimunka (1. Hand Job). Más néven Private Viewing, vagy B2B (Body to Body) Full Service – teljes körű szolgáltatás. Közösülés orgazmusig. GFE (Girlfriend Experience) – barátnőélmény. Olyan fizetett randevú, ami nemcsak a szexről szól, hanem szociális és fizikai élményt is nyújt Greek – anális szex óvszerrel Greek Without – anális szex óvszer nélkül (más néven Death Wish) Half and Half- az orális szex és a közösülés kombinációja Hand Job (HJ)- kézimunka, orgazmus elérése kézzel Incall – találkozó a lánnyal nála, vagy a hotelben, ahol megszállt Outcall- a lány megy hozzád (a lakásodra vagy a szállodádba) Out of Pocket – beszélgetés vagy szemezés idegen stricivel Porn Star Experience (PSE) – olyan találkozó, ami egy pornófilmre emlékeztet. Vagy randevú egy igazi pornósztárral Quota – kvóta, az az összeg, amit a kurvának naponta le kell jattolnia a stricijének

104 Renegade – renegát, strici nélküli kurva Russian – pénisz a lány melle között, orgazmusig Simp – stricijelölt Trap – a megkeresett pénzmennyiség Turn Out – friss hús a stricik és kurvák világában Tweaker – drogos Wife-in-Law – olyan lány, aki ugyanannak a stricinek dolgozik

105

Köszönetnyilvánítások

Először is szeretném megköszönni Christának az elképesztő erejét és a tehetségét, amivel valami olvashatót formált az életemből. Mindeközben személyes terapeutámmá, szövetségesemmé és nagyon kedves barátommá vált. Csodálatos élmény volt. Szeretném megköszönni Beth Warehamnek, hogy ilyen kockázatvállaló és szabadszellemű volt, ami segített nekem abban, hogy ki merjem teregetni életem szennyesét. Ez a könyv segített abban, hogy szembenézzek a démonaimmal, és rengeteg pénzt megspóroltam vele, amit pszichológusra költöttem volna! Whitney Fricket és a Scribner csapatának többi tagját is köszönet illeti a segítségükért. Szeretném megköszönni Carey-nek, hogy jóban-rosszban mellettem állt, és még akkor sem adta fel a reményt, amikor én már igen. Rengeteg reményt ad nekem, hogy ilyen jó emberek is élnek a világban. Szeretném megköszönni a kedvenc három szállodámnak, hogy biztosították számomra az otthon kényelmét, miközben megírtam ezt a könyvet (legyenek szívesek, írják meg, ha tartozom még a dohányzófelárral, amit mindig lefelejtenek a számláról). Külön köszönet Carlosnak, Marthának, Ammirának, Evelynnek és Elizabethnek; nagyszerűek vagytok! Szeretnék köszönetet mondani brooklyni polgártársaimnak, akik emlékezetessé tették az életemet (puff-puff-passz!). És maradjon a végére a legjobb… köszönet minden hölgynek és úrnak, akik nemcsak lehetővé tették egy tizenhárom éves lány megélhetését, de olyan kalandos, izgalmas és teljes életet biztosítottak nekem, amiről a legtöbb ember csak könyvekben olvashat!