GOLDSTEIN NOVEMBERI
IMRE T AV ASZ
GoLddtein Imre
lVo~e~berita~adz~ Eljött a búcsú ideje. A kövér lány, társam az ünnepélyen, beszédének már a vége felé jár. Elérkezett az utolsó oldalhoz, és most először felnéz a közönségre, hangja fokozatosan emelkedik a zárómondatig, amelyet megtanult kívülről. "A Zsidó Gimnázium számunkra egyszerre volt sziget és erőd, örökre második otthonunk, a mi iskolánk, a mi gimink marad." "Ámen", mondom elég hangosan, hogy a lány is meghallja, nemcsak azért, hogy az általános elismeréshez magam is csatlakozzam, hanem, hogy ellenőrizzem, egyáltalán van-e még hangom. Fokozódó idegességemben hálás vagyok bátorító mosolyáért. Az iskola kicsiny zsinagógájában mi, vagyis a két végzős osztály vezetjük le az év utolsó szombati istentiszteletét. Már mindkét igazgató elmondta beszédét, és most a lányok búcsúja is elhangzott. A lány összehajtogatja papírjait, arca felragyog a megkönnyebbüléstől; nem is igazán kövér, épp csak jó húsban van, a rózsaszín szalag a hajában és az arcába visszatérő pír pedig bájos lágyságot kölcsönöz vonásainak. Leül, és most rajtam a sor, hogy a pódiumra lépjek. A frigyszekrényen a kék bársony szenvtelenül hívogat. Megállok előtte, és a hallgatók felé fordulok. A szavak jönnek maguktól, eleget gyakoroltam őket; tekintetem, mint barátságos terület és szövetségesek után kutató bátor felderítő, önkéntelenül megakad néhány tanáron. Az öreg Strauss pontosan velem szemben ül, szürkészöld raglánkabátja királyi palástként a vállára vetve. Négy éven át tiszteltem ezt a kabátot, mert tiszteltem azt, aki viselte. "Uraim, a modern gőz" Az azonos cÍmú regény
első fejezete
gép ötlete James Watt, skót gépészmérnök agyából pattant ki, de ha az Oktatásügyi Minisztérium felügyelője bekukkantana, mialatt megvitatjuk ezt a kérdést, a feltaláló neve legyen csak az orosz Popov." A mi kis összeesküvéseink. Kinek lesz mersze megmondani ennek a magas, kicsit hajlott hátú, komoly és kedves férfinak, mennyire szerettük, ki mondja el neki még a halála előtt, ami - valami megmagyarázhatatlan mondatja ezt velem - nem lehet túl messze. Az ifjabb Strauss kétsoros öltönyben, széles karimájú kalapban, fehér ingben nyakkendő nélkül mint egy gengszterfum hőse, aki két felvétel között áll modellt a fotósoknak -, a férfi, akinek csupán iskolánk érdekében elhangzott füllentéseivel Dunát lehetne rekeszteni, apja mellett áll a fal mellett, és valószínűleg éppen a jövő évi röplabdacsapat felállításáról gondolkodik; társaságkedvelő ember, aki nehezen viseli el az ünnepségeket. A mindig makulátlan Vágné, aki egy percig se hitte, hogy valaha is kifürkészem a szerves kémia alapjait - és nem is járt messze az igazságtól -, most túlságosan is előredől ahhoz, hogy el ne árulja kíváncsiságát. Mit csinál ez az izzadó, vörös fülű fiú a pódiumon? - kérdi a szeme. Valóban rá lehet bízni egy beszédet, vagy bármi fontosat? Sikerül-e bármi, amihez hozzáfog? Laboratóriumi kísérleteiről ez aligha mondható el, mit tartogat hát számunkra? De azért csupa fül. Szokásos egybeszabott, fekete ruhájában Anna néni mosolyog rám a karzat első sorából, szürkébe vegyülő haja nett kis kontyba összefogva. Soha meg nem kérdőjelezve Tolsztoj és Puskin nyelve iránt tanúsított ellenállásunkat, azzal vette ügyesen elejét a tömeges bukásoknak, hogy klasszikus szövegeket bifláztatott be és mondatott fel, amivel
(,(llilSTEIN NOV[,V1BERI
máris megfeleltünk a követelményeknek. Bízott versenyszellemünkben, és a stratégia meghozta gyümölcsét; nemcsak egyre hosszabb szövegeket magoltunk be -- minél hosszabb volt a szöveg. annál jobb jegyet kaptunk -, hanem megunván, hogy papagájként értelmetlen szavakat ismételgessünk, magyar fordításban olvasni kezdtük az orosz irodalmat. Amikor Anna néni az általános haladást megfelelőnek nyilvánította. elismerését az egész osztályra kiterjesztette, és játszott nekünk. Az iskola két zongorája közül az egyiket a mi termünkben tartották, ami nagyobb volt a többiné!. Felsorakoztunk Holtz Miki, a bilmbózó bölcsész és elsőrangú zenerajongó mögött, és kórusban könyörögtünk egy-el~ hangversenyért. Boldogan hallgattuk azt, amit Anna néni szívesen játszott, ez pedig többnyire l'vlozart volt; kedvence, a c-moll szonáta lett a mi kedvencünk is. Mosolya még elragadóbb lett, amikor ezt a szonátát játszotta, szinte ficánkolt ajka és szeme között, egy-egy halvány pillanatra megült a szeme körüli ráncokban, hogy aztán mindent elárasszon rélfyogásával. És ezzel a mosolllyal most engem tüntet ki a karzatról. Hirtelen anya arca jelenik meg előttem, épp csak annyi időre, hOi~ eszembe juttassa nemrégiben tett felfedezésemet: lehet, hogy ez a kicsi asszony, aki úgy szeretett engem, annyi mindent tett értem, nem is az igazi anyám. De most nem szabad erre gondolnom. Cézárnak csukva a szeme, ami azt jelenti, hogy figyel rám. Igazgatónk magasztos ábrázata alig egy karnyújtásnyira. van tőlem balra. Az iskolai legendárium számon tartja, hogy fiatalabb korában kiköpött mása volt Julius Caesarnak. akit azokról az ókori pénzérmékről ismertünk, amiket a jövőbeli igazgató a római történelemről tartott óráira hozott be magával. Nlég most is könnyen elképzelhető, hogy {58Z haját babérkoszorú övezze. Cézárral a történelem véres és dicsőséges kalandregénnyé vált: az események és a szereplők nem csupán régmúlt korokat idéztek fel, hanem a folyamatosság láncszemeit képezték, amelynek, és ezt Cézár szüntelenül hangoztatta, mi is részesei vagyunk. Könnyedén az első padnak dőlt, a szemét becsukta és fogalmakat, társadalmi-gazdasági fejlődést, politikát, államokat, összeesküvéseket, csatákat, kultúrákat és teljes civilizációkat keltett életre. Szinte úgy tűnt, mintha csukott szeme mögött folytatásos filmet nézne, amit csupán szóban tolmácsol nekünk. Feleléskor abban bíztunk, hogy Cézár szeme csukva
IMRE T i\ V 1\52
marad, mert ez jelentette azt, hogy mondanivalónknak van értelme, magyarázataink összefüggő ek. Ni.ost is abban reménykedem, hogy még néhány percig nem nyitja ki a szemét. A búcsú gondolatára fűztem fel beszédemet, amelynek szavait én írtam, gyakoroltam, és most én mondom d hangosan; tudom, hogya reményről és az optimilzmusról beszélek, hiszen a háború óta folyamatosan ahhoz szoktattuk magunkat, hogy reménykedjünk, de azt is tudom, hogy emögött valami más lappang, ami ha szavakból állna, nem pedig érzelmekbi51, megérzésekből és képekből, akkor inkább a félelemnek, a bizonytalanságnak és a felbolydultságnak adna hangot. Más iskolák végzős diákjai olyan világban folytatják életüket, tanulnak tovább vagy dolgoznak, amelyhez hozzátartozik az iskola is, amit most elhagynak: de a mi iskolánk. bármennyire hasonlít is a többihez. bármilyen eredményeket ért is el, bármennyire vágyunk is arra, hogy ez ne így legyen, sem az országnak, sem a városnak nem szerves része. A Gimnázium számunkra önkéntes száműzetés; szabad akaratunkból vetettük alá magunkat a szigorúbb szabályoknak. de így nal~obb szabadságot nyertünk az általunk felállított korlátokon belül- amelyek jóval szűkebbek annál, amit az állam megszabott _o, de a többiek. a kívülállók, ilyesmiről még csak álmodni sem mertek. És most, ezt az oltalmazó száműzetést, a közös sorson osztozó közösségben eltöltött gondtalan éveket olyan száműzetés követi, amellyel kinek-kinek magának kell szembenéznie. A rám figyelő tengernyil tekintet fölött egy utcasarok úszik be a képbe: málló vakolatú, golyónyomokkal pettyezett szürke fal a háttere a rövid, kétszereplős jelenetnek, amely egy csípős szeptemberi reggelen foglalta el helyét azon kitörölhetetlen képek között, amelyek emlékezetem összekuszált fényképalbumát alkotják. Még orromban éreztem a frissen sült zsemle illatát - az összetákolt pékség kirakatába reggelente -kitett kenyerek és fehér hasú zsemlék aranyló piramisa jelentette számomra legbiztosabban a háború végét -, alig fordultam be a sarkon az iskolába menet, amikor újonnan visszaszerzett reményeimet darabokra zúzta az elcsattant pofon, ami csak úgy visszhangzott arcom és a hata.lmas, nyitott tenyér között. Szinte mikroszkóp alatt láttam a csukló körül égnek álló durva szőrszálakat és a piszkot a lerágottt köröm alatt, ahogy a duzzadt ujjak visszahúzódtak. és magukkal vitték tehetetlen dühömet.
GOLDSTEIN NOVEMBERI
"Eredj csak, kis biboldó, eredj az iskolába! Most még nem kaptunk el benneteket, de tudjuk jól, kik vagytok. Legyen ez a mai lecke. Na, mozgás!" A tömzsi pasas az öves bőrkabátban csak állt ott, könnyedén, magabiztosan, tudta, hogy megtorlásra úgysem kell számítania. Csak könnyekre. És félelemre. Még most is? Örökké? Mostantól fo~a örökké? A dunai uszályok is csak színlelnek ? U gy tesznek. mintha építőanyagot szállítanának az ígéretes újjáépítéshez, az új élethez, valójában azonban a Fekete-tenger felé úszó hullákat takarják el? Lehet, hogy ez a vége a csak álmunkban létező tűz szünetnek, és a háború, talán más formában, folyik tovább? Lehet, hogy minden az, ami jó - apa hazajövetele Dachauból, az elegendő élelem, a felújított zsinagóga, az újra megnyílt iskola, az új barátok, akikkel játszani lehet a háborúban alkalmasint temetőnek használt parkokban és játszótereken, melyeket mi, gyerekek újra visszaköveteltünk magunknak -, semmivé válik a bőrkabátos férfi tenyerében, akinek egyszerűen nem tetszett a képem, vagy talán az, hogy sapkát viselek? Hát a tompa szégyenérzet, hogy annyi bátorságom sem volt, hogy felemeljem a tekintetemet és a férfi szemébe nézzek? Talán erről is beszélnem kellene? Ki tudja? A szónoklatnak mindjárt vége. Talán így a legjobb; talán valóban az a válasz a múltra, ahogy azt tanáraink gyakran mondogatták, hogy a jövőbe tekintünk. Jövő héten kezdődnek az egyetemi felvételik, és bátran mondhatjuk, jól felkészültünk. mégis nagyjából már most megmondható, kinek van akár a legcsekélyebb esélye is, hogy felvegyék. Tudjuk, kinek sikerült protekciót szereznie az egyetemen belül, óriási becsben tartva akár a leghalványabb ígéretet, bárki tette is, legyen az mégoly távoli kapcsolatban az egyetem vezetőségével; tudjuk azt is, kinek a szülei dolgoznak vagy dolgoztak valamikor olyan területen, ágazatban, amelyet a szocialista államban nemkívánatosnak nyilvánítottak. s így kapásból esélytelenné tették fiúkat vagy lányukat a továbbtanulásra, sőt azt is tudjuk, ki volt akkora bolond, hogy olyan karra felvételizzen, ahová évek óta nem került be zsidó. Ó, a csodálatos makacsságunk és valóságtól való elrugaszkodásunk! A beszédnek vége. Csókok és gratulációk. Éva jelenik meg. Nem gondoltam volna, hogy csak az ünnepély miatt bejön a városba, de azért reméltem. Hátul állt a karzaton, mondja, hogy ne lássam, nehogy még jobban izgulj ak. de semmi pénzért nem hagyta volna ki; szeret. Ő nem felvételezik, hát-
IMRE TAVASZ
ravan még egy éve a gimnáziumban. Szerencsés ember. Közben viszont, holnaptól kezdve vakáció; talán egy kis nyári munka, aztán iránya Balaton, fürdés és tánc.
Főleg a kalap az áruló jel. Nem mintha bármit is rejtegetni akarnánk, különben is hozzászoktunk a kíváncsi pillantásokhoz. Nem azért öltözünk fel így szombatonként és ünnepnapokon, mert ezt szeretnénk, nem is azért, mert mindent helyeslünk, amit a szüleink kérnek tőlünk vagy mondanak nekünk, hanem, mert lázadás unk sok apróságból tevődik össze, és a legfőbb, csendes és hiábavaló harcot a rendszer ellen folytatj uk. ami nemcsak a jövőnket határozza meg, de megváltoztatja szokásainkat, hagyományainkat és viselkedésünket is, és ebben a harcban szüleink a szövetségeseink; mi ragaszkodunk hozzájuk, ők pedig ragaszkodnak Istenükhöz, aki, feltételezésük szerint, a konzervatív divatot kedveli. Három lány és négy fiú a vakító júliusi hőségben, amikor még a járda is felh ólyagosodik; a lányok hosszú ujjú blúzban és hosszú szoknyában, a fiúk kétsoros öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben és kalapban. Habár nem szegjük meg sem az ősi, fényűzést korlátozó törvényeinket, sem pedig a jelenlegi rendszabályokat, ugyanezzel az erővel akár középkori jelképeket is viselhetnénk. Ebben a hőségben, ráadásul szombaton, ami nem az állam által kijelölt ünnepnap, öltözékünk túlzott feltűnést kelt, nyíltan a kívülálló, ha nem egyenesen az idegen színében jelenünk meg saját szülővárosunkban. Ránézek a többi fiúra, kívülrőllátom magamat, és nekem is mosolyognom kell; a kalap, amit tizenhárom éves korunk óta viselünk minden szombaton és ünnepnap, tényleg komikus; kizárólag kémek, filmszínészek és idősebb férfiak engedhetnek meg maguknak ilyesmit büntetlenül. Úgy látszik. a huszadik század közepén, egy olyan államban, amely semmilyen vallási hagyományt nem tűr el, sikerült megtalálnunk a Judennut, a különleges kalap modern változatát, amelyet elődeink viseltek a középkori Ausztriában és Németországban. Időről időre felnyúlok, hogy ellenőriz zem, nem csúcsosodott-e ki a teteje, karimája nem alakult-e át két szarvvá. Miután sikeres írásbeli felvételit tettünk az orvosira, heten együtt a szóbeli vizsgára igyekszünk egy kórházba, a város túlsó végére. Tudjuk, hogyan
C,OLDSTElN NOVEMBERI
IMRE TAV/\SZ
kell mennünk, de azt is tudjuk, valószínűleg hiába kérvénnyel kapcsolatos ügyet. Négyszer szakít féltesszük meg az utat. hiszen világos, hogy a vizsga be. Csak a tények érdeklik. Tény: jelenleg nem vahelyének és idejének kiválasztása nem a véletlen gyak DISZ-tag. Köszönjük szépen, majd értesítjük. műve; az egyetemi vezetőség tudta, hogy legalább Miután ugyanez a történet még kétszer megismétnéhányunk nem ül szombaton járműre, gyalog pelődik, úgy döntök, nem várom meg a többieket. dig legalább két óra az út a kórházig. A sistergő aszTársam a búcsúbeszédben csatlakozik hozzám. Köfalton nem az erőnk fogy minden lépésnél, egyre telékünk most még szorosabbra fonódott; két tűz lassuló tempónknak nincs köze a fáradtsághoz; súpróba három héten belül, igazi bajtársak vagyunk. Iyos kérdések nyomják vállunkat: más-más módon Kezet nyújtok, és bemutatkozom; Helén vagyok, fogalmazzuk meg őket, a lényeg mégis egyetlen mondja, és hozzáteszi, hogy legalább a nehezét mondatban sűrűsödik össze: miért tesznek ki benmegúszta, nem kérdeztek tőle semmit, aminek nünket ilyen tortúrának, amikor az eredmény oly bármi köze lenne a biológiához vagy az orvostudoegyértelmű? Egyszerűen megbuktathattak volna mányhoz, sem azt, miért tartja fontosnak, hogy seaz írásbelin. Mégsem akarjuk elszalasztani az esélyt, gítsen az embereken, miért akarja meggyógyítani bármilyen kicsi és valószíniítlen is legyen. őket, csak a párttagságot firtatták. Hát ez az élet A rózsaszín szalagos lány mellett lépkedek. Most iskolája, ugye, Helén? Helén! Micsoda mesés név! már összeköt bennünket valami; három héttel ezElneveti magát, és felajánlja, hogy meghív fagyizelőtt ugyanahhoz a közönséghez beszéltünk az elni. Én meg azt hittem, hogy a családja ortodox; de válásról, az előttünk álló életről. A két másik lány pénzt, szombaton! Helén! Ő is csak azt teszi, amit csinosabb, de szófukarnak és mogorvának tfínnek, mindannyian, vallásosságot színlel. hogy meg ne ahogy előttünk sétálnak az egyik fiú két oldalán. bántsa a szüleit. 6, Helén, mi történne, hol lennénk Őket hármukat tavaly már visszautasították, most ma, ha az apám, apád és a többi apa, aki visszajött, teszik meg másodsz~r az utat. Akármilyen nevetnem hozza vissza magával Istenét Dachauból és séges is, mi, az idén érettségizettek jelentjük száMauthausenból? Ha a szombat és a jom kipur mukra a legnagyobb kihívást arra a néhány helyre, ugyanolyan nap lenne, mint a többi? Na lássuk azt amelyet az orvosegyetem jellöl ki, legalábbis elméa fagylaltot. Kalapomat egy kőkerítés tetejére haletben, minden gimnázium részére. De hátrányban jítom, majd csak kimagyarázkodom, hol vesztetis va{!~nk velük szemben, mivel felvételi kéreltem eL Kibírhatatlan a hőség. A Városligetben a tó münket nem továbbították a Dolgozó Ifjúság Szömellett leülünk a fűbe. Leveszem a zakóm és kicsit vetsége kerületi szervezetéhez; nem volt elég idő megkésve, de hívom Helént, hogy üljön rá. Feláll, mondták, azt azonban nem engedélyezték, hogy behajl:ítja a lábát, én meg látom égszínkék bugyiaz érettségi előtt adjuk be a kérvényt. A többi kö- , ját. Szeretnék benyúlni, de csak nézem, ahogy Hezépiskolával ellentétben nállunk nem volt DISZlén végez a fagylaltjával, s mivel tudja, hogy figyeszervezet; helyesebben két évvel ezelőtt feloszlatlern, egész mutat:ványt csinál belőle. Formás kis ták, amikor is a hivatalos szervek kijelentették, melle feszesen áll. Beszívom az illatát, ahogy lehogy a pártsejt léte egy vallásos iskolában nemfekszem, fejemet a combjára hajtom. Kicsit csak szabálytalan, hanem nyílt támadás a szociaodébbcsúsztatja csípőjét, hogy kényelmesebben helista elvekkel szemben. Igazolvány és tagság, ez a lyezkedhessem el. Nyakkendőmet eldob om, de magyar igazság - gúnyolódott egyszer Tomi. fennakad egy vitorláson, amit egy kisfiú úsztat a tavon. A hajó süllyedni kezd. Utánakapok, hogy kiEl sem jutok odáig, hogy válaszoljak a háromtagú mentsem, de elvétem és belecsúszom a vízbe. Hebizottság szemüveges orvoselnökének kérdésére. lén felkacag. Megragadom és szándékosan magamElőttük a jelentés: jó jegyek, két év biológia a Szamal rántom. Aztán gyorsan kimentem a térdig érő badegyetem esti karán. Éppen a magas vérnyovízből,. és visszaugrom, hogy még elérj em a hajót; másról és gyakori kísérőtüneteiről, az érelmeszeseátnyújwm a kisfiú anyjának, az összráncolja a homdésről, valamint a szívműködésben, a szívritmuslokát, és a fiát maga után húzva peckesen elvonul. ban és a vénás nyomásban beálló változásokról beMost pedig szárítkozás, heverészés a napon, Heszélek, amikor az egyik bizottsági tag, akit beszálén testének tanulmányozása, ami ingerlően mezmolórn láthatóan hidegen hagyott, megkérdezi, telen él vizes ruha alatt. DISZ-tag vagyok-e. Megpróbálom elmondani a Alaposan lehűltünk a vízben, csak úgy kéjelgünk
GOLDSTEIN NOVEMBERI
a déli hőségben, legszebb szombati ruhánk ránk tapad, foltokban szárad. Az időnk végtelen. Nem kell hazasietnünk; nincs több tanulás se ma, se holnap, talán soha nem is lesz; s ha a jövő ott lebeg is valahol a sárguló fű és a felhőtlen kék ég között, nem nyúlunk utána, legalábbis most nem, a tétlenség perceiben, melyekért oly busásan megfizettünk a kimondhatatlanul kemény munkával, a felkészüléssel, amire, minden jel szerint, a teljes bukás teszi fel a koronát; ám ez még nem biztos, hivatalosan nem erősítetté k meg, minek valljuk be hát a vereséget, minek sürgessük az időt, minek döbbenjünk rá túl hamar, hogy semmi nem úgy sikerül, ahogy azt néhány héttel ezelőtt reméltük. Helénnel egyformán éljük meg új helyzetünket, mindketten olthatatlan szükségét érezzük, hogy élvezzük a pillanatot a napsütésben; a szülők meg várhatnak a beszámolóra a vizsgáról; minden és mindenki várhat még.
Talán nincs elég eszünk vagy nem tanultunk eleget? - Tomi kérdése sokáig lebeg a levegőben. Bár most minden bizonytalan, a tegnapi tervek, sőt az utóbbi négy év minden terve kudarcba fulladt, Tomi biztos benne, hogy neki sikerül. Ha a puszta tényekkel szembesítjük, a többiekkel kapcsolatban még csak-csak hajlandó engedni, de a maga esélyeiből egy jottányit sem. A fennálló társadalmi és politikai helyzet dacára, neki sikerülni fog. A politika a hülyéknek való, akiknek nincs más, amiben higgyenek. Tomi Tomiban hisz. Stratégiája egyszerű és logikus; végy egy adag tehetséget, tudást és tiszta gondolkodást, majd tégy egy kis erőfeszí tést, nem azért, hogy ellenszegülj, hanem hogy legyőzd azokat, akiknek a kezében van -legalábbis úgy gondolják - a jövőd. - A rendszer egy darabig utadat állhatja, végül azonban le lehet és le is kell győzni - összegzi mondandóját Tomi. Végignyúlik a fülkében, elterpeszkedik mind a négy ülésen. A vonat most hagyja el Budapest külvárosát. A távírópóznák egyre gyorsabban száguldanak az ablak és a komótosan úszó földek között. Ötödikes korunk óta szinte minden augusztusban megtettük ezt az utat, de soha nem ilyen rövid időre, s nem is ilyen izgalmas céllal, mint most. Ahelyett, hogy egy hónapot bolondoznánk egy csapat, nyártól megrészegült városi fiúval, rákvörösen,
IMRE T AV ASZ
naponta újabb horzsolásokkal, hámló bőrrel és felsebzett lábbal, most csupán egy harminchat órás látogatás áll előttünk a Balatonnál vakációzó két fiatal hölgy társaságában. Látszólagos nyugalmunk és ellazult külsőnk leplezi azt a belső izgalmat, amivel ezt az egyéjszakás látogatást várjuk. A csattogó kerekek ritmusára most is azt tesszük, amit mindig, ha egyedül vagyunk: terveket szövünk ... Mazkir. Istenem! Emlékezz meg az én drága jó, édes férjemről. .. nőmről. .. atyámról. .. anyámróL .. Az ima, amelyben néhány szerencsés társammal, akiknek élnek a szülei, nem vehetek részt. A zsinagóga udvara hosszú percekig csak a miénk ... Tomit is, engem is kiküldtek a zsinagógából, amíg szüleink elhalt szeretteik lelkéért imádkoztak. Apa rámutat az imakönyvben, a Mazkir következik, ideje kimennem. Más-más viszonyunk a halottakhoz évente négyszer választ külön bennünket; hogy ne zavarj uk őket a megemlékezésben, hogy szerencsésnek, épnek és hálásnak érezzük magunkat, amiért mindkét szülőnk életben van ... Közvetlenül a háború után, azokban az években, amikor még gyanútlanul hittem, apám is, anyám is életben van, szerettem volna bent maradni és imádkozni Apa apjáért, az egyetlen nagyapám ért, akire emlékszem, de nagyapákért nincs külön ima. Valahányszor kimentem az udvarra, mindig eszembe jutott ez az alacsony ember, a szürkésfehér szakálla, szúrós tekintete, sötét szeme, éles, mégis gyengéd hangja, aki az utcán szorosan fogta a kezem, de a kicsi, édes illatot árasztó falusi zsinagógában hagyta, hogy mindent felfedezzek és megérintsek, aki hintaszékében türelmesen várta, hogy összerakjam gesztenyefa pipája hosszú szárát, amelynek részeit úgy tárolta a fehérre meszelt falon, mint valami vadásztrófeát; és amikor az utolsó darabot, a pipafej et is rácsavartam a szárra, a pipa a szájától a tornác döngölt padlójáig ért, nekem meg le kellett guggolnom, hogy megg}'Újtsam. Az égő gyufát a pipafejhez tartottam, nagyapa arca pedig eltűnt előlem, ahogy a füstöt eregette. Kilépve a zsinagóga udvarára, azt is hallani véltem, bár valójában soha nem hallottam, amint a marhavagon ajtaja becsapódik mögötte, hogy fogva tartsa a végzetes úton, sőt látni véltem, bár valójában soha nem láttam, a fekete füstöt, amely örökre elnyelte. El malé rabamim ... Kegyelmes Istenünk! a mi kedves halottainknak adj békés nyugodalmat ... Tomi javasolta az ott álldogáló fél tucat gyereknek, akik nem tudták, mitévők legyenek, hogy menjünk át a Klau-
(~OLDSTEIN
NOVEMBERI
zál téril játszótérre. Nem tudom, miért mondta, de amikor a zsinagógából kiáradó sírás és jajveszékelés lassacskán betöltötte az udvart, én meg apám zokogás.it szinte kihallottam a többi hang közül,. azt mondtam, vele tartok. Átszaladtunk a játszótérre, egyenesen a hintához. Ahogy egymás mellett hajtottuk
IMR:' TAV/\SZ
tartott agronómiával, és jelentkezzünk mezőgaz dasági szakközépiskolába. A tudományos mező gazdaság sem hozott jobban lázba bennünket, mint a szent szövegek tanulmányozása egy jesivában; jövőnk másutt rejlett. Tomi tudta, én az orvostudományhoz vonzódom, ő pedig gyakran beszélt arról, hogy diplomata szeretne lenni - nemcsak az utazgatás kedvéért, hanem hogy részt vegyen, akármilyen kicsi részt is, a világ menetében, ahol életünket leéljük. Egy májusi napon, körülbelül egy hónappal az évzáró előtt, Tomi megkérdezte, áll-e még, hogy orvos akarok lenni,. és egy szuszra azt is bejelentette, eldöntötte, hogy jogot tanul. hiszen így számos értelmes foglalkozás között választhat, többek között a diplomata testület tagja is lehet; akárhogy is, az orvostudomány és a jog járt az eszünl,..ben, nem igaz? De, feleltem, mire Tomi kijelente:tte, hogy ezt még nem kell végleg eldönteni, hiszen nem tudhatjuk, mi lesz a helyzet, amikor érettségizünk; de addig is gondolnunk kell a felkészülésll'e az egyetemre; ha pedig egyetértek vele, akkor lenne egy javaslata. Egyetértek - feleltem, bár úgy éreztem, az orvostudományon kívül más lehetőség fel sem merül számomra; de Tomi azt mondta, ezen töprengeni még rengeteg időnk van, és ünnepélyesen előhúz ott egy összetekert és kék szalaggal átkötött füzetlapot. A külsején hosszúkás, cirkalmas gót betűkkel ez állt: Függetlenségi Nyilatkozat. Belül, a lap közepén, szépen elrendezve, a cím alatt, R&T Jelenlegi Tervei, Tomi négy programpontot és egy konklúziót sorolt fel: 1. Nem megyünk jesivába; 2. Nem tanulunk mezőgazdaságot; 3. Nem adjuk fel hagyományainkat (a val6dit, nem a "vidékit"); 4. ,Jó középiskolai végzettséget szerzünk, amíg a jövőre vonatkozó további elképzeléseinket kikristályosítjuk. Konklúzió: .Jelentkezzünk az egyetlen helyre, ahol minden fenti pont megvalósíthat6, a Zsidó Gimnáziumba. Így is tettünk, és a tervezgetést azóta sem hagytuk abba. Osztálytársainkhoz hasonlóan csatlakoztunk az irodalmi körhöz, vagy beléptünk a tudományos klubba, részt vettünk az éves színdarab féktelen próbáin, osztoztunk a röplabda- és focicsapat győzelmeiben és csalódásaiban; de az élet! az élet előttünk! az egészen más lapra tartozott; a jövőnk, ez a csüggesztő, titokzatos rejtvény csak kettőn]k. ügye volt, latolgattuk, elmélkedtünk rajta, magunk elé képzeltük, mérlegeltÜLk, mi a legjobb hozzáállás, egyszóval, terveket gyártottunk. És mondanom sem kell, hogy Juli és 1tva, a lányok,
(,OLDSTEIN NOVEMBERI
akikbe szerelmesek voltunk, terveink állandó szereplőivé váltak. Mint játékos vidrák kergetőzünk a vízben, farkas étvággyal tüntetjük el a hatalmas szendvicseket, ürítjük ki a borosüveget, amit a lányok meglep etésnek tartogattak a stég egyik oszlopához kötve, ahol most lerogyunk és úgy pihegünk és csillogunk, mint a jóllakott fókák. A délutáni nap kérlelhetetlen, mégis örülünk neki, ahogy lassacskán száradunk. Hanyatt fekszünk, a lányok közöttünk, szemünk csukva, csak az ujjak és a vállak érintik egymást. Kivilágított, rózsaszín mezőn alakjukat folyton változtató amőbák táncolnak, a körhinta lovainak gyorsaságával emelkednek és hullanak alá, szemhéj am minden rezdülésével újraírják útvonalukat. Hallgatom a vizet, amint a csúszós, algás fát nyaldossa alattunk. Ez az a tó, ahol annyi vakációt töltöttünk? ahol még tavaly nyáron is tanárok és rabbik felügyeltek ránk, szervezték napjainkat, amelyek emlékezetemben most mennyei tökéletességet árasztanak, ahogy szeptember felé nyújtóznak, amikor kimerülten, de egyben felvillanyozva és mohón vártuk az új könyvek és tiszta rad írok illatát, az érintetlen füzetet, a hibátlan tollhegyet, amikor már készen álltunk, hogy visszahúzódjunk a várárok mögé, amely körbeveszi iskolánkat, ezt az elvarázsolt kastélyt, amely, és ezt szentül hittük, kacsalábon forog, mint minden valamire való elvarázsolt kastélyatündérmesékben. Éva egyenletes barnaságát jól kiemeli fehér ruhájának pántja. Szorosan magamhoz ölelem, és táncolok, mert tudom, Éva mennyire szeret táncolni, bár én már mennék. Tomi és Juli szinte nem mozdul; átölelik egymást, aprókat lépnek, mintha csak térdüket lazítanák a zene ritmusára. Ebbe a hotelba, a Lidóba, még egy évvel ezelőtt is csak a többiek, azaz a felnőttek jártak csak táncolni és vacsorázni. Irigylern Tomit, hogy olyan otthonosan mozog, mintha törzsvendég lenne. Végre Éva is hajlandó indulni. Tomi int, hogy majd ő rendezi a számlát. Ahogy kifelé tartunk a táncoló párok között, a zenekar tagjai mosolyognak és integetnek Évának. Féltékeny vagyok, és tudom, hogy ez látszik is rajtam. A Lidó fényei elhalványulnak mögöttünk. - Csókolj meg. Mozdulatlanul állunk egymással szemben és tudjuk, hogy hamarosan megadjuk magunkat a vágynak, ami mindannyiszor hatalmába kerít bennünket, ha együtt vagyunk.
IMRE T A VASZ
A tó tükörsima. A vitorláik nélkül meztelennek karcsú csónakok alig érzékelhetően ringnak, petyhüdt kötéizetük, ahogy finoman tekereg a vízben, elkapja a holdat. A Lidóból és a hotelokból kiszűrődő muzsika elhalványul, mire elér hozzánk, sem a tiszta melódiát, sem az ismerős ritmust nem tudjuk kivenni, csak a rezgés úszik tova a vízen. Szinte elhiszem, hogy amit látunk, az a miénk. Éva suttog. Csókolj meg. - Egész éjjel ezt fogod hajtogatni? - Csak addig, amíg rám nem gondolsz. Ne is tagadd, még mindig féltékeny vagy a fiúkra a zenekarból, vagy pedig valahol a csillagok közt jársz. - A tóra gondoltam. - Hisz ez egyszerű, neked adom. Sőt, vele a partot és a csillagokat is. - Sétáljunk egyet. A kezét nyújtja. Nem is olyan régen fogtam meg először a kezét: egy délután előrenyúltam, ő pedig kezem köré fonta ujjait. Az idáig csupán órákon keresztül sétáltunk, csak beszélgettünk, néha véletlenül összeért a karunk és a válJunk. Harmadikban az éves színdarab Dávid királyról szólt. Én játszottam Achitofélt, a király tiszteletre méltó tanácsosát - a hozzá tartozó hosszú ősz hajjal és lebegő szakállal felszerelve -, aki egyben Bethsabé nagyapja is. Egyetlen közös jelenetünk végén Bethsabé, akit Éva alakított, lehajol, és kezet csókol nekem. Az ötödik vagy hatodik próbán - már szerelmesen Évába -, amikor megfogta volna a kezemet, hogy megcsókolja, felemeltem, s mintha csak a rendezői utasítást teljesíteném nagyobb hévvel, magamhoz húztam, és szerető nagyapaként akarjaimba zártam. Az egész egy röpke pillanatig tartott, alig tovább néhány másodpercnél, de arra elég volt, hogy beszívjam hajának illatát, érezzem a karom között, és, nagyon reméltem, testemmel elmondhassam, mily hevesen vágyom rá, hogy magamhoz öleljem. A próba után elkísértem a villamosmegálJóba. Másnap két megállót sétáltunk, aztán több villamost is elengedtünk, míg végül Éva fel nem szállt; néha, ha korábban fejeztem be a próbát, megvártam, és egészen a V árosligetig sétáltunk. Ősszel és télen sétáink oly gyakorivá váltak és oly hosszúra nyúltak, amennyire csak az időjárás engedte. A többségét annak, amit Éváról tudok, ezeken a sétákon tudtam meg; apja halálát Mauthausenben; a három nő, Éva, Marika, a nővére és édesanyjuk sikertetűnő
GOLDSTEIN NOVEMB[RI
len disszidálásJl kísérletét; elfogatásukat és rövid fogvatartásukat Csehszlovákiában; anyja második házasságát egy férfival, akinek Budapest külvárosában volt háza.; azt, hogy Éva utálja ezt a gyenge, gerinctelen embert, aki elvette anyját, pedig pontosan tudta, hogy csak a házáért és a kényelmes életért megy hozzá. Hogy finomabba n fogalmazzak: a szűkölködő és elkeseredett anya tetőt akart a gyerekei feje fölé, gondoskodni próbált róluk, és cserében hajlandó volt enyhíteni a férJi magányos ságán, aki egész családját elvesztette a háborúban. Akármilyen ellenérzéssel viseltetett is Éva ezzel a helyzettel szemben, azt azért elismerte, hogy csak azóta állt vissza a rend, amit a körülményekhez képest normális életnek lehet nevezni, amióta beköltöztek a férfi házába. Az ő lakásukat elkobozták; anyja mint "lebülelt disszidens" nem kapott munkavállalási engedélyt, hónapokon át rokonoknál laktak szanaszerte. ]~vának némi vigaszt nyújtott a szépen ápolt kert a ház körül, és főleg az, hogy külön szobát kapott. Bár három évvel visszatértük után, már soha nem említik csehszlovákiai kalandjukat, a mélabú előre megjósolhatatlan, sötét periódusai, amelyek nővérét időnként hatalmukba kerítik, még mindig erre emlékezteti őket. Nlarika ilyenkor fásultan és ápolatlanul bolyong körbe a házban, néha napokig nem szól egy szót sem. Kétszer kísérelt meg öngyilkosságot. Az orvosok biztosították a családot, idővel teljesen felépül. Éva nem hisz az orvosoknak; meg van győződve róla, ~ogy .Marika egy napon valóban öngyilkos lesz. Es ahogy ezt mondta, az az érzésem támadt, nem mesélt el mindent, ami Csehszlovákiában történt. A tó alszik. A távolban a kutyák ugatják a holdat, vagy talán egymást hívogatjóik. Egyedül v3f2..Yl1nk a vízzel és a csillagokkal. Éva ruhája, szépen össze-
IMR:' T/\VJ\SZ
hajtogatva az enyém fölött kéke n világít a sötétben. Elfogytak a szavak. Az éj védelmezőn és ismerő sen borul fölénk. Éva haján át j'igyelem a tavat. Az elmúlt nyarak, a gyerekkori szabadság napjai mind ott lebegnek a víz fölött. Tudom, hogy a tó ezt a néhány órányira összezsugorított nyarat választotta, hogy elbúcsúzzon bennem attól akisfiútól, akit olyan jól ismert. Eszembe sem jut, hogy ne emlékezne titkos találkáinkra, amikor a fiúkkal elkötöttünk egy ladikot éjszakára, és semmi mással, csak a saját jókedvünkkel törődve megzavartuk az álmát. De jönnek új gyerekek, hogy elfoglalják helyünket, mi pedig, akik még alig szoktunk hozzá a szinte-friss nyári sebhelyeket eltakaró hosszúnadrághoz, egyenként érkezünk, szomorúan konstatálva, hogy a tó mit sem változott, aztán egyedül vagy párokban indulunk el, hogy béreljünk, ne pedig elkössünk egy csónakot - amiként már nem csapunk felfordulást a barakkban sem, hanem szobát bér1ünk valahol, minél félreesőbb helyen, annál jobb. Vacogva gázolunk befelé, éles szisszenésekkel szállunk szembe az egyre mélyülő vízzel. Az éjszaka sípoló kis hangjai és a távoli muzsika tompa kakofóniában olvad egybe a víz színén. Éva megborzong, és lehúz a vízbe. Hogy ne fázzunk, lekuporodunk, és gyorsan haladunk befelé, ahol már vállig ér a víz. - Úszunk egyet? - Nem, félek, hogy eltévedek - mondja Éva. Gyere közelebb, fázom. Minden egyes érintkezési pont fellángol, amíg a tó - mint folyékony gipsz egy tiszavirág életű szobor számára - körbe nem zár bennünket.
An.9oL6tiL fordílotta: Demény Elzter
"BRISZTŐl A BAR MICVÓN ÁT BIS HUNDERTZWANZIG" il Bálint Zsidó Közösségi Ház HAVERIM Kávézója vállalja ünnepségek és egyéb
rendezvények kóser és nem kóser vendéglátásának bármely helyszínen történő szervezését és lebonyolítását. Megrendelés és információ: 311 9214 vagy 309 524 215
