Lucy Daniels: Sünik a nappaliban
Mandy Hope számára mindennél fontosabbak az állatok. Szülei forgalmas állatsebészetén Mandynek mindennap akad egy új barátja. James labradorja, Blackie váratlanul megzavarja egy sündisznócsalád nyugodt életét, és ezzel igen nagy galibát okoz. Az ijedt sünmamát elüti egy autó, és eltörik a lába. A kis süniket pedig elrabolja a Hunterék szomszédjában élő kislány. Mandyre és Jamesre hárul a feladat, hogy az állatokat biztonságba helyezzék, majd segítsenek nekik visszatalálni természetes környezetükbe.
Eredeti cím: Hedgehogs in the hall
1. – Vigyázzatok kicsit! – hangzott fel Mr. Hunter figyelmeztető hangja. Mandy és James félreugrottak a fűnyíró útjából. James édesapja már majdnem befejezte fűnyírást, mely nem kifejezetten a kedvenc foglalatosságai közé tartozott. James éppen leveleket segített összegereblyézni neki, amikor Mandy megérkezett, majd együtt folytatták munkát. Az ősz jellegzetes, a nedves föld és avar illatát hordozó egyvelege terjengett levegőben. Közeledett Bonfire éjszakája.
a a a a
– Vigyázzatok! – kiáltott ismét Mr. Hunter, és nagy halom levágott füvet cipelt a már így is tekintélyes rakásra. James és Mandy is felnyalábolt csak úgy kézzel egy-egy jókora adag barna avart, és elindultak utána. – Hohó! – mondta, miközben a füvet rászórta a többire.– Azt oda dobjátok. – Villájával a kert másik sarkába, egy bükkfa irányába mutatott, majd villáját mélyen a komposztba szúrta. Mandy lerakta az összegyűjtött levelet a bükkfa nyirkos árnyékába. Ahogy felpillantott, meglátta Jamesék új szomszédját, egy nyolc év körüli lányt, amint a sövény fölött csendesen figyeli őket. – Szia – köszönt oda vidáman, miközben kezével lekefélte a pulóverére tapadt leveleket. – Mandy Hope vagyok az Állatfarmról. – Emlékezett rá, hogy a kislány, már megfordult szülei állatsebészetén, mégpedig egy házinyúllal. Az állat nem evett megfelelően, mert nagyon megviselte, amikor a család új házba költözött. – Hogy van a nyuszid? – kérdezte tőle Mandy. Ő azonban nem válaszolt. Csak bámult nagy, sötét szemekkel, aztán barna, egyenes szálú hajával keretezett arcát lehajtva egyetlen mosoly nélkül eltűnt a sövény mögött. – Mi rosszat mondtam? – kérdezte csodálkozva Mandy. James megrázta a fejét. – Ne tőlem kérdezd. Én is megpróbáltam tegnap. Anyu mondta, hogy menjek oda hozzá. Velem is ugyanígy viselkedett: csak bámult, aztán egyszer csak eltűnt. – Hm – tűnődött homlokráncolva Mandy. Pedig nem lehet olyan rossz lány, elvégre van bennük valami közös: mindkettőjüknek volt otthon nyuszija. – Hogy hívják? James is ledobta a levelet, majd összedörzsölte a tenyerét. – Valamilyen Claire. Az új orvos lánya. Nem tudom pontosan. – Aztán nem foglalkozva tovább az üggyel már ment is, hogy újabb kupac levelet gereblyézzen össze. – Te Jó Ég! – hallották egyszer csak Mr. Hunter kiáltását a fű halom felől. Mandy odaszaladt. James apja ott állt, villája félúton megállt levegőben. A kiáltásra a füvön átcsörtetve James is odaszaladt. – Nézzétek! – mondta Mr. Hunter, és villájával lefelé bökött egy pontra. A földön egy nagy, levélből, fűből és újságpapírdarabokból álló kis kupac vándorolt szép komótosan a pázsit széle felé. – Ez mozog! – kiáltott fel Mr. Hunter. – Magától mozog!
Mandynek még a lélegzete is elállt. A körülbelül futball labda méretű kis valami valóban magától gurult előre. – Ne tessék hozzányúlni! – mondta, és megrángatta James kabátujját. – Mi ez? – kérdezte barátja. – Pszt! – tartotta fel a kezét Mandy. Most már Mr. Hunter is lehalkította a hangját: – Épp csak ideböktem a villámmal, és hipphopp, ez a dolog bújt elő a komposzt végéből! – suttogta. – Mi az ördög lehet ez? – Nem tudom pontosan. Egy pillanat! – Azzal Mandy a mozgó labda mellé guggolt. Biztos volt benne, hogy édesapja mutatott már neki ehhez hasonlót, de az nem volt ekkora. Azt egy élő sövényesben látták a kertjükben, az Állatfarmon. – Azt hiszem, ez egy sündisznófészek! Nézzék! És valóban, a labdából egyszer csak egy hosszú orr nyúlt ki, a levegőt szimatolva. Aztán két kis sötét csillogó szem, és két apró, bolyhos fülecske bújt elő, majd két, öt éles karomban végződő mancs következett. Félig még a fészkében, félig pedig kinn, egy sündisznó hunyorgott a nappali fényben. Mr. Hunter, aki szívesen kertészkedett, mert ez legalább némi kikapcsolódást jelentett számára a biztosítónál végzett napi fárasztó munka után, most csodálkozva állt a villájára támaszkodva. – Majdnem egy újabb tüskét ajándékoztam ennek a kis fickónak! – mondta egy felszabadult sóhaj kíséretében. – Várjanak egy kicsit! – Mandy négykézlábra ereszkedett, James pedig leguggolt mögötte. A sün kimászott a megzavart fészekből. Kis gömbölyded teste átpréselődött a szakértelemmel összeszőtt fal egy kis résén. Félig szinte zuhanva tüskés labdává gömbölyödött, és úgy landolt a földön. – Nem egyedül van! – suttogta Mandy. – Nézzék csak! Most négy apró, fekete orrocska bukkant elő a fészekből, aztán megint négy pár elülső láb. Végül négy, világosbarna tüskékkel borított kis miniatűr labda bukdácsolt ki a fészekből egyenesen a fűbe. – Ez egy anyasündisznó! – kiáltott fel Mandy. – És a kölykei! – Kevésen múlt az életük – lélegzett fel megint Mr. Hunter megtörölve homlokát a pulcsija ujjával. – Egyiknek sem esett baja? – Szerintem nem – felelte Mandy, aki már túl volt az első meglepetésen. – Gondolom, a komposzt halom ideális nevelőhely a sün anya számára, hiszen elegendő mennyiségű férget, hernyót és hasonló táplálékot talál itt magának és a kölykeinek. – Fúj! – mondta elborzadva James. Nézte, amint az anya horkantva és fujtatva, tüskés labda formájából kibontakozva fenyegetően felfújja magát, hogy szembenézzen „támadóival”. A kölykök szintén talpra álltak, és egy sorban nyomultak utána. – Nem szeretik a napfényt – szólalt meg aggódva Mandy.
– Mit tegyünk? – kérdezte Mr. Hunter. Lehajolt, hogy visszahessegesse az anyát a fészkébe. – – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Inkább hagyjuk őket. – Mandy tudta, hogy nem helyes beleavatkozni anya és kölykei életébe. – Ha az anya még gondozza a kicsiket, mi pedig megzavarjuk, előfordulhat, hogy otthagyja, vagy megöli őket! – Mr. Hunter és James ijedten néztek rá. – Micsoda, hogy megölné a saját kölykeit? – kérdezte tátott szájjal James. Mandy bólintott. – Vagy pedig elűzné őket, ami ugyanazt jelenti számukra, hiszen az anyjuk nélkül hamar elpusztulnak! Amióta Mr. Hope az első sündisznó fészket megmutatta Mandynek, ő már el is olvasott egy könyvet a kis állatokról, mert úgy gondolta, soha nem tudhatja, mikor fogja majd hasznát venni az új ismereteknek. Ott guggoltak mind a hárman a pázsit szélén, miközben a süncsalád szimatolva, szuszogva próbált tájékozódni, nem tudva még, kikkel állnak szemben. James és Mr. Hunter Mandyre vártak, hogy eldöntse, mitévők legyenek. – Valószínűleg másik fészke is van valahol a közelben. Általában vagy fél tucatot is építenek. Várjuk meg, amíg talál magának egy biztonságosabbat – Bár magabiztosan csengett hangja, de tudta, hogy a kis állatok csak éjszaka tudnak tájékozódni. Nappal szaglásuk, látásuk és hallásuk könnyen összezavarodik. Vártak. Az anyasün beleszimatolt a ködös levegőbe. Bár a sünök látása meglehetősen gyenge, a szakirodalom szerint kifejlett szaglóérzékük pótolja ezt a hiányosságot. Az anya cikkcakkban haladva már el is indult a füvön, kölykei szorosan meneteltek a nyomában. Egy szélesebb, nyílt rész felé igyekeztek, a természetes otthonukat jelentő sövénnyel pontosan ellentétes irányba. – Elvesztjük őket szem elől – suttogta James. Mandy bólintott. – Attól tartok, igen. Nappal van, és ez nem kifejezetten az ő időszakuk. Semmit nem tehetünk azon kívül, hogy figyeljük őket! – A ház felé mennek! – nyögött fel, Mr. Hunter. Az apró menet most már mindennemű bizonytalankodás, vagy kitérő nélkül haladt a ház felé, a Hunterék bejárati ajtaja előtt elhelyezett krizantémos virágágy felé. Mandy, James és Mr. Hunter biztonságos távolságból követte őket. – Talán észreveszik, hogy rossz irányba mennek! – vélte James kissé erőltetett derűlátással. – Egész gyorsan mozognak, nem igaz? A kis süncsalád pillanatok alatt megtette a füvön a házig vezető körülbelül száz métert, és már ott köröztek Hunterék bejárati ajtaja előtt. Aztán folyamatosan szimatolva felmásztak az első lépcsőfokra, még a kicsinyek is! Majd szép tömött sorban, fokról fokra továbbaraszolva az anya és a négy kölyök egyenesen Hunterék nappalijába vonult! – Bementek a házba! – suttogta James. – Már a nappaliban vannak!
– Sündisznók a nappaliban! – mondta nagyot nyelve Mr. Hunter. – Tele vannak bolhával, meg mindenféle élősdivel, nem? Anyád szívrohamot kap! Mandy megpróbálta visszatartani, amíg a sünök észreveszik a tévedésüket. Ám Mr. Hunter szabályosan pánikba esett. – Chrissie! – kiabált be a feleségének, aki valahol épp a házban tartózkodott. A süncsapat megállt, talán a nappaliban leterített szőnyeg, vagy a lakk és légfrissítő szagának a levegőben terjengő különös elegye bizonytalanította el őket. – I-igen! – kiabált vissza a konyhából hangját elnyújtva Mrs. Hunter. – Ne gyere a nappaliba! – figyelmeztette Mr. Hunter. Felesége azonban természetesen pontosan ezt tette! – Miért ne jöjjek be? – tudakolta, és már nyitotta is a konyha üvegajtaját. Az ajtó mögül állatra utaló ugrálás, mászás, kaparás zaja hallatszott. – Blackie! – Blackie James Labradorja volt. Elsőként ő ismerte fel a veszélyt. A süncsalád mellett elszáguldva valósággal úgy repült fel a lépcsőn, be egyenesen a házba. Meg akarta fogni Blackie-t, mielőtt még az Mrs. Hunter mellett beugrik a nappaliba. Egy fekete Labrador puha, húsos orra és egy dühös sündisznó tüskéjének találkozása ugyanis nem sok jóval kecsegtetett. James már lendült is a kutya irányába – de elkésett! – Mi történik itt? – érdeklődött Mrs. Hunter. Mandy is felrohant a lépcsőn, hogy Blackie és a sünök közé álljon. – Menj innen Blackie! Maradj ott! – parancsolta a kutyának. Ám az nem hallgatott rá. A váratlan vendégek megjelenése mindig nagyon izgalomba hozta, és túl késő volt már ahhoz, hogy meg lehessen állítani. Hármat szökkent, és a földhöz lapulva már-már ott is állt szemtől szemben az anyasünnel! – Blackie, ne! – kiáltott rá James. Teljes kétségbeesésben álltak ott. A sün behúzta orrát, és összegömbölyödött. Ezer és ezer, erős, hegyes tüskével borított labdává változott. A kölykök is ugyanígy tettek. A kutya morogni kezdett, és orrát a föld felé tartva a fogát vicsorgatta. Ugrott és szökkent, de aztán nyüszítve pattant vissza, kis híján feldöntve a reményvesztetten mögötte álló Mandyt. Blackie visszahőkölt a fájdalomtól, és a dühtől, mely e pillanatban sündisznó veszélyes tüskéivel szemben feltámadt benne. Abban a pillanatban, ahogy a kutya felvonyított, majd visszahátrált a konyhába, a sün is kibontakozott labda formájából, és apró lábain menekülni kezdett kifelé a nappaliból. Még mielőtt Mandy észbe kaphatott volna, már a bejáratnál volt. Valaki bezárta közben a sebesült Blackie-t a konyhába, a négy kis összegömbölyödött sünkölyök pedig ott maradt a szőnyegen. Nyílván félholtak voltak már a félelemtől! Édesanyjuk pedig már nem volt sehol!
Az anya lélekszakadva menekült ki a házból, és James tanácstalan macskája, Eric mellett elrohanva valami hihetetlen sebességgel száguldott le a lépcsőn, hogy aztán a járdán folytassa ámokfutását! – Tessék megállítani! – kiáltotta Mandy Mr. Hunternek, aki szétterpesztett lábbal állt a sün és a menekülési útvonal között. – Az országút felé rohan! Tessék megállítani! – Hogy micsoda? – kérdezte Mr. Hunter zavarodott képpel. Mandyhez hasonlóan ő is már túl későn kapott észbe ahhoz, hogy bármit is tenni tudott volna. A következő pillanatban a sün már el is szaladt mellette. Mandy látta, amint a halálra vált kis állat a kapu felé száguld, majd a négy kölyökre nézett, ahogy szorosan összegömbölyödve és reszketve még mindig ott kuporogtak Hunterék nappalijában. Aztán egyszer csak elkezdtek szaladni az anyjuk után. Közben az anya elérte a kertkaput, mely zárva volt ugyan, de ő egyszerűen átmászott alatta. Túlságosan rémült volt ahhoz, hogy érzékelje a veszélyt, és óvatlanul kiszaladt az úttestre. Ekkor Mandy közeledő autó zaját hallotta. A kapuhoz rohant, hogy felszakítsa. Aztán fékcsikorgás hallatszott. Mandy oda sem mert nézni, kezével letakarta a szemét. A sün Hunterék kertjéből, egyenesen egy autó kereke alá menekült… 2. Az egész baleset egy szempillantás alatt történt. Csikorgott a fék, az autó továbbcsúszott, aztán leállt a motor. Hirtelen néma csönd lett! Mandy levette kezét a szeméről. – Jaj, csak semmi baja ne legyen! – sóhajtotta. – Ó Istenem, add, hogy éljen! Az autó kifarolt, és orrával az út menti árok irányába fordulva, de egy darabban megállt. Nagy, ezüstszínű autó volt, oldalát befröcskölte az út menti sár. Egy férfi szállt ki belőle a fejét csóválva. – Elütöttem? – kérdezte aggódva. Magas, sötétbarna hajú ember volt, és sötétszürke öltönyt viselt. – Nem tudom! – kiáltotta Mandy. – Hol van? Nem is látom! – Idegesen nézett körbe az úton. – Ott! – mondta a férfi, Mandy lába mellett az árok felé mutatva. Skót akcentussal beszélt. Mandy szíve összeszorult. A sünnek nem sikerült elmenekülnie az autó kerekei elől. Lehajolt, hogy megnézze, akár a legrosszabbra is számítva. A kis állat feszes labdává gömbölyödött, csak az egyik fekete lábacskája állt ki természetellenes szögben. Semmi hangot nem hallatott. – Ó! – kiáltotta a zokogás határán Mandy. – Megsebesült!
– De él még – mondta a férfi, és ő is lehajolt. – Azt hiszem, eltört a lába. – Szegény kis állat! – tört fel halkan Mandyből. Nézte a kis sebesültet, és az első sokkon túljutva megpróbálta összeszedni a gondolatait. Reménykedett benne, hogy meg tudja menteni a sündisznót, de tudta, hogy még rengeteg teendője van. Visszament a vékony bőrkesztyűért, amit Mr. Hunter mindig a mellényzsebében tartott, és felhúzta a kezére. – Így ni – mondta halkan a sünnek. – Nyugi, nyugi, mi majd gondoskodunk rólad! – Egyik kesztyűs kezét óvatosan a tömzsi kis labda alá csúsztatta. – El akarom vinni az útról – mondta a férfinak, majd kesztyűs tenyerébe gurgatva finoman felemelte a kis állatot. A férfi Mandyre nézett és bólintott. – Visszaállok az útra – mondta. – Továbbmegyek a mi bejárónkhoz. Itt lakom a szomszédban. Gyere utánam! – A szomszédban? – nézett rá meglepetten Mandy. – Ahol az a barátságtalan kislány is? A férfi egyik lábával belépett a kocsiba, egyik kezét pedig a kormánykerékre tette. – Igen, orvos vagyok. Úgy látom, értesz az állatokhoz. Biztos gondoskodni tudsz majd róla! – Rámosolygott, és visszagurult az úttestre. Lassú tempóban a saját feljárójukhoz hajtott. Mandy fejében gyorsan követték egymást a gondolatok. Végignézett Hunter házhoz vezető ösvényen. A többiek még mindig benn voltak a házban, és valószínűleg a pórul járt Blackievel és a sündisznó kölykökkel voltak elfoglalva. Úgy gondolta, jobb, ha most az orvossal megy, és segít ellátni a sebesült sündisznót. Óvatosan, a kis áldozatot a hatalmas kesztyűkben tartva a doktorék feljárójához szaladt. Ekkor ismét megpillantotta a sötéthajú lányt, amint a kert végében ácsorgott, egy tábortűzhöz előkészített farakás mögött. Apja futólag intett neki, de a lány nem viszonozta. Mikor látta, hogy Mandy aggódva siet be apja után a házba, némán bámult utánuk, majd visszahúzódott az óriási farakás árnyékába. – Menjünk gyorsan a konyhába – mondta az orvos Mandynek. – A feleségem itthon van, ő is segít majd nekünk. – Elütöttem egy sündisznót – magyarázta az alacsony, homokszínű hajú asszonykának, akivel a konyhaajtóban találkoztak. – Forralj nekünk légy szíves egy kis vizet, és tölts meg vele egy meleg vizes palackot. Ha kész, akkor becsavarjuk majd egy törülközőbe. A sün még sokkhatás alatt van, ezért melegen kell tartanunk a testét. – Miközben beszélt, gyors mozdulatokkal tiszta konyharuhát terített az asztalra. – És most – szólalt meg ismét – hogy gombolyítjuk ki ezt a szegény kis párát? – Én tudom, hogyan! – felelte Mandy. Valahogy megkedvelte ezt a férfit fürge mozgásával, skót akcentusával. – Az Állatfarmon lakom – magyarázta. – Édesanyám, és édesapám állatorvosok. A nevem Mandy Hope. – Az enyém pedig David McKay – válaszolta a férfi, szabad kezét nyújtva Mandynek. – Hozok az elsősegély ládából fertőtlenítőszert, hogy szükség esetén le tudjuk mosni a sebet, te pedig tedd valahogy hozzáférhetővé, jó?
Mandy Simontól, az Állatfarm ápolójától tudta, hogy ha az összegömbölyödött sündisznót finoman ide-oda görgeti e mozgás hatására fokozatosan elernyed az állat gerince. Rögtön hozzá is látott a művelethez, közben pedig szelíden beszélt hozzá. Mrs. McKay is megérkezett a bebugyolált meleg vizes palackkal. A feszes tüskés labda kezdett ellazulni, mígnem végül előbukkant egy puha, barnásszürke sünpocak, és láthatóvá vált a sérült hátsó láb is. A végtag teljesen rendellenes szögben állt még mindig, törötten és hasznavehetetlenül. A fekete, karmokban végződő kis lábon középen nyílt vörös seb éktelenkedett. – Hm… – ráncolta a homlokát Dr. McKay. – legjobb lesz, ha most meleg fertőtlenítőszerrel lemossuk. – Azzal egy hígított folyadékba mártott pamut törlőruhát adott Mandynek. – Hozok egy antibiotikum injekciót. Rögtön jövök. Az orvos felesége Mandyt figyelte, ahogy finoman lemossa, és kitisztogatja a sebet. A kis páciens, bár egyfolytában szimatolt és reszketett, nem gömbölyödött már újra feszes gombóccá, hanem hagyta, hogy Mandy gondosan ellássa a sebét. Dr. McKay visszajött, majd nagy szakértelemmel beadta az állatnak az injekciót. – Tényleg nagy szerencséje volt. Ha az ember sündisznó, és elütik az úttesten, kitől is várhatná, hogy megmentse, ha nem egy állatorvos lányától? – mondta, és rámosolygott Mandyre. – Itt egy jó mély kartondoboz. – mondta Mrs. McKay, aki a mosogató alatt kotorászva most előhúzott egy megfelelőnek látszót. Újságpapírt gyűrt bele, majd betette a meleg vizes palackot. – Mi a következő teendő? A seb már szép tisztának látszott. Mandy kidobta a törlőkendőt, majd bele tette a sünt a meleg fészekbe. – El kell vinnem magammal az Állatfarmra – mondta. –, hogy helyrerakhassuk a törött lábát. – Hálásan nézett Dr. és Mrs. McKayre. – Jobb, ha most megyek, és tájékoztatom Hunteréket a fejleményekről. – Felemelte a dobozt, melybe a kis beteg közben kényelmesen bevackolta magát. Aztán eszébe jutott valami. – A kölykök! – Utoljára Hunterék nappalijában látta őket. – És Blackie! Tényleg mennem kell! – A bejárati ajtóhoz sietetett. – Köszönöm! Elnézést, de rohanok! Dr. McKay bólintott, majd a rá jellemző élénk, vidám módon válaszolt: – Semmi gond. Nekem kell inkább elnézést kérnem a balesetért. A jövőben óvatosabban kell hajtanom! – Olyan boldog vagyok, hogy félre tetszett rántani a kormányt – mondta Mandy. – Mások ügyet sem vetettek volna egy sündisznóra az úttesten. – Rámosolygott az orvosra, aztán a kocsibejárón felszaladva már igyekezett is a Hunter házhoz. – James! – kiabált már messziről a barátjának. – Blackie jól van? – Aztán már ott is állt küszöb előtt, óvatosan kezében tartva a kartondobozt, benne sérült kis védencével. James kijött sápadt, de nyugodt arccal. Bólintott. – Most már rendben van. Először szörnyen vérzett az orra, de aztán anyu szépen lemosta, és fertőtlenítette a sebet. – És a kis sündisznók? Velük mi van?
James megrázta a fejét. – Nem tudom. Ne haragudj, de annyira el voltunk foglalva Blackievel, hogy el is felejtkeztem róluk – ismerte be. Mandy körbenézett az üres nappaliban, szemével végigpásztázta a kertet, és a ház melletti területet is. A kölykök eltűntek. – Túl kicsik még ahhoz, hogy a saját lábukra álljanak! – mondta Jamesnek. – Szükségük van az anyjukra! – De hiszen azt mondtad, az anyjuk most úgysem tudna gondoskodni róluk! – érvelt James, miközben ő is kijött a kertbe, hogy segítsen megkeresni a kis szökevényeket. Benézett a virágágyás mögé, majd ő is a füves területet vizsgálta át. – Most nem is. Nekünk kell gondoskodnunk róluk – felelte Mandy. Ekkor eszébe jutott valami. – Vigyáznál egy kicsit az anyára? – Azzal odaadta Jamesnek a dobozt. – Eltörött a lába. El kell vinnünk az Állatfarmra. – Odaszaladt a távolabbi sövényeshez, és felemelte az üres sünfészket, amely még mindig ott feküdt a fűrakásnál. – Ha megtaláljuk a kölyköket, talán vissza tudjuk csalogatni őket ide – magyarázta. – Nos, mi újság? – dugta ki a fejét a konyhából Mr. Hunter, egyik kezével szorosan tartva Blackie nyakörvét. Már levette kertészcsizmáját, és most nagy pamut zokniban állt ott. – Hogy van a másik páciens? A dobozra mutatott. – Él? Mandy bólintott, és ismét elmesélt mindent. Ezzel is telt azonban a drága idő. – Most a kölykökért aggódunk. Nem tetszik tudni véletlenül, mi történt velük, Mr. Hunter? A férfi gondolkodott egy pillanatig. – Nos, lássuk csak. Utoljára itt a nappaliban láttam a négy kis tüskés gombócot. Egy fájdalmasan nyüszítő kutya elég nagy zűrzavart tud okozni a konyhában. – Megvakarta a fejét. – Aha, emlékszem már! Kigurultak az anyjuk után az udvarra. De anyjuk kamikaze sebessége nyílván kicsit gyors volt nekik, úgy hogy biztos nem érték utol a járdán. Szerintem virágágyásnál éles balkanyarral visszatértek oda, ahonnan elindultak. Mandy bólintott. – Köszönöm! – Hóna alatt a gallyakból és levelekből szorosan szőtt sünfészekkel gondosan átvizsgálta a ház melletti bokrokat, és fennhangon hívogatta az apró szökevényeket. Óvatosan lehajolt, és a talajt tanulmányozta a sövény alatt, hátha talál valami süncsapást, vagy ahhoz hasonlót. Ez a nyom, melyet a sünök a füvön és leveleken hagynak szokásos éjszakai vándorlásaik során, mindig egyértelműen jelzi jelenlétüket a kertben. Ám sündisznó helyett csak a McKay lánnyal futott össze. Már megint ő! A sápadt arc ezúttal egészen alacsonyról bámult vissza rá. Mandy átható pillantással nézte a komoly arcot. – Nem tudod véletlenül, hova mentek a sünkölykök? – kérdezte suttogva. A lány lassan bólintott. – Hova? – Mandynek még a lélegzete is elállt. – Az én tábortüzemnél vannak! – jelentette ki. Az én szót egyfajta kihívó hangsúllyal mondta. – Odaszaladtak, hogy elrejtőzzenek!
Hát persze; a másik remek hely számukra, tele mindenféle rovarral, bogárral! – Várj meg ott! – mondta. Óvatosnak kellett lennie, nehogy felbosszantsa Claire-t. – Átviszem a fészket, és megpróbálom kicsalni őket onnan. Addig ne nyúlj hozzájuk, rendben? Csak tartsd rajtuk a szemed! – Tudta ugyanis, milyen életbevágóan fontos, hogy mikor az anya újra találkozik a kölykökkel, ne érezze rajtuk emberi kéz szagát. A lány továbbra is sápadt és barátságtalan arccal nézett, majd eltűnt a sövény túloldalán. – Ne felejtsd el, hogy semmiképp ne érj a kölykökhöz! – ismételte meg Mandy. Aztán feltápászkodott, felkapta a fűről az üres fészket, és gyors léptekkel elindult a sövény mentén a bejárati kapu felé. Majd kiért az útra, és lefordult a McKay kapubejáróra. Ahogy a félig elkészített tábortűzhely felé igyekezett, gondolatban már azt tervezgette, hogyan menti meg és viszi az Állatfarmra a teljes sün családot. Ők gondoskodni tudnának róluk, együtt tartva a kölyköket az anyjukkal. Mandy pontosan kidolgozott minden apró részletet. Először is húsos kukacokkal és egyéb ízletes falatokkal vissza kell csalogatnia a kölyköket a fészekbe. Nyílván nagyon éhesek már, így hát bízott benne, hogy a csel beválik majd. Olyan gyorsan futott, ahogy csak a lábai bírták, de már így is túl későn ért oda. Claire ott állt, mintegy őrizve a farakást. Lapos, műanyag szennyes tartót fogott a kezében. Mikor Mandy megérkezett, felemelte, és odatartotta Mandy orra alá. – Megmentettem őket! – jelentette ki. – Elkaptam őket, még mielőtt bevackolták volna magukat a farakásba. Nézd! Mandy belenézett a műanyag kosárba. A sima, fehér falú edényben ott kaparászott a négy kölyök, megpróbálva kiszabadulni a fogságból. Kis karmuk azonban elcsúszott a fényes felületen, és kétségbeesett sivalkodással adtak hangot rémületüknek. Mandy lehunyta a szemét. – Megmondtam, hogy ne nyúlj hozzájuk – sóhajtott fel. Claire visszabámult rá, és szorosan magához ölelte a szennyes tartót. – Te nem szabhatod meg nekem, hogy mit tegyek! – mondta. – Nem a te sündisznóid! A kölykök visítva csúszkáltak ide-oda az edényben. – Természetesen nem – mondta egyetértőleg Mandy, és mély levegőt vett. – De szükségük van az anyjukra! – felelte, és elkeseredett tekintettel nézett a lányra. – És most különleges gondoskodásra van szükségük, amit nekünk kell megadnunk nekik. – A dolog ugyan nem éppen úgy alakult, ahogy Mandy szerette volna, de most ez volt a legjobb, ami eszébe jutott. – Kérlek, add oda őket nekem! Letette az elárvult fészket a földre, és kinyújtotta a kezét. Claire szeme sötéten nézett barna haja alól. Valamiféle gonoszság tükröződött a tekintetében. Erősen testéhez szorította a műanyag edényt. – Ők az enyémek! – mondta. – Én is tudok gondoskodni róluk! Azzal sietve elindult a füvön át a szélesre tárt garázsajtó felé. Mandy szótlanul figyelte, amint eltűnik a garázsban a négy kimerült kölyökkel, akiket most elszakított az anyjuktól! Egyszerre mind a négyen árvák lettek!
A düh és a kétségbeesés könnyei szöktek a szemébe, miközben lassan megfordult, és visszafelé indult. James ott állt, és csendesen figyelte. Mikor a lány odaért hozzá, szó nélkül visszaadta neki az átmeneti sünszállásként szolgáló dobozt kis lakójával. – Jobb, ha minél előbb hazamegyünk – mondta neki Mandy halkan. – Láttad, mi történt? James bólintott. – Majd rajta tartom a szemem. – ígérte. – Próbálj megnyugodni. Mandy nyelt egy nagyot, aztán nehéz szívvel útnak indult, be a faluba, óvatosan cipelve kis paciensét. Szemei még akkor is visszafojtott könnyektől égtek, amikor házuk kapujához ért rajta a kis táblával: Állatfarm. Legalább egy sün biztonságban van, vigasztalta magát. Most ezzel kellett beérnie. 3. – Mit hoztál? – érdeklődött asztala mögül Jean Knox, az Állatfarm recepcióján, mikor Mandy belépett. – Hal, vagy madár? Mandy bágyadtan rámosolygott. – Egyik se. Egy sündisznó. – Lerakta a dobozt Jean asztalára. – Eltört a lába, és helyre kell raknunk. Jean feltette a szemüvegét, mely nyakába akasztva lógott egy láncon, és bekukucskált a dobozba. Azonnal észrevette a meleg vizes palackot. – Látom, már elsősegélyben részesítetted. – Aztán fürkészőn Mandyre nézett. – Mi a baj? Zaklatottnak tűnsz. – Nincs semmi különös – rázta meg a fejét Mandy. – Ki az ügyeletes? – kérdezte. – Szeretném, ha azonnal megnéznék. Szegényke szenved. – Az anyasündisznó csendesen, mozdulatlanul feküdt, sérült lába erőtlenül, hasznavehetetlenül csüngött. Jean felemelte a pult leemelhető részét, hogy beengedje Mandyt a rendelőbe. – Simon van itt. Apád New Yorkban van egy konferencián, anyádat pedig házhoz hívták. – Kinyitotta Mandynek az ajtót. – Egy országúti baleset szerencsétlen áldozata – tájékoztatta Simont, majd csendesen becsukta az ajtót maga mögött. Simon az Állatfarm ápolója volt, bár kerek szemüvegével és komoly arcával kicsit még mindig úgy nézett ki, mint egy diák. Remekül értett az állatokhoz, gyengéden, de ugyanakkor kellő határozottsággal kezelte őket. Mandy mindenről beszámolt neki, majd felvette. Mr. Hunter kertészkesztyűjét, mely eddig a doboz sarkában hevert, és finom, ringató mozdulatokkal kiemelte a sünt. Simon bólintott. Soha nem beszélt sokat, de mindent hamar megértett. Óvatosan megvizsgálta a sebet. – Szépen ki lett tisztítva! Adtál neki glükóz oldatot az orvos házában? Mandy megrázta a fejét és gyorsan elszaladt glükóz oldatért. Tudta, az segít az állatnak, hogy könnyebben túljusson a sokkon. Korábban már többször látta, amint Simon a balesetek kis áldozatait hasonlóképpen kezelte. A sérült állat olykor sün volt, mint most, máskor csapdából kiszabadított menyét, vagy hermelin. Mandynek nagyon tetszett az a finom, és óvatos mód, mellyel Simon kis pacienseit ellátta. Figyelte, ahogy oldalról, egy vékony csövön keresztül becsepegteti a folyadékot a sün szájába. Aztán a törött lábat is helyre rakta. – Nézd – mondta Mandynek. – A csont itt szúrta át a bőrt. Egyértelmű törés, meg sem kell röntgeneznünk. Vékony, lyukacsos kötszert vett a kezébe. – A tibia teljes töréséről van szó. Nem tudjuk gipszbe tenni, úgy hogy leragasztjuk és rögzítjük a helyén.
Mandy fürgén elszaladt tapaszért, majd Simon a hártyaszerű kötszert, műanyag sínt és ragtapaszt használva a megfelelő helyen rögzítette a sérült lábat. – Így ni – mondta Simon. Gyorsan, és nagy hozzáértéssel dolgozott, így a takaros kis rögzítőkötés hamar elkészült. – Kicsit még így kellene tartani! – mondta, majd kicsit hátrébb lépett az asztaltól, hogy onnan is megcsodálja a munkáját. Mandy nem tudott elfojtani egy mosolyt, ahogy a gyámoltalan kis sünre pillantott, a feszes kötéssel a lábán. Kesztyűs kezével gyengéden megpaskolta a tüskéit. – Úgy nézel ki, mint valami háborús menekült! – súgta neki. – Az is – helyeselt Simon. – De most már rendbe fog jönni. Már csak arról kell gondoskodnunk… – Odament egy fiókos szekrényhez, és kivett belőle egy kisebb, porral teli henger alakú edényt és egy kefét. Majd visszatért elvégezni a kezelés utolsó fázisát is. – Beszórom egy kis féregirtóval – magyarázta Mandynek. A lány elhúzta a száját. – Magától értetődik! – mondta Simon határozottan. – A sündisznók veszélyes tüskéi között kényelmes otthonra találnak a férgek, bolhákról nem is beszélve! Nos, ez utóbbiakkal nincs különösebb gond, mert nem ugrálnak át sünről az emberre, miattuk ne aggódj! A férgek azonban, különösen nyílt sebbel érintkezve súlyos, veszélyes fertőzéseket okozhatnak. Íme tehát, így néz ki egy féregmentes sündisznó! Beszórta a sün hátát, majd megint hátrébb lépett az asztaltól. – Milyen nevet adsz neki? – kérdezte. Mandy nézte a sünt: értelmes tekintetű kis pofáját, középen a levegőbe bökő kíváncsi kis orral. Olyan nevet akart adni neki, mely tökéletesen illik egy országutakon barangoló, szabad lelkű sündisznóhoz. – Róza – válaszolta. Ezt a cigány eredetű nevet kellően kifejezőnek találta a kis vándor számára. Felnyalábolta, és visszarakta a meleg, házi készítésű fészekbe. – Mit adjak neki enni? – Varangyot, kukacot, hernyót, fülbemászót, csigát, döglött egeret, madarat… – Simon szép hosszú listát sorolt fel, ám Mandy döbbent arcára pillantva elnevette magát. – Vagy macskaeledelt! – javasolta utolsóként. Az minden sün számára első osztályú lakomát jelent! – Hű, hála az Égnek! – lélegzett fel Mandy még a megszokottnál is szélesebb vigyorral az arcán. Jóllehet Simon rövid, szőke hajával és körkeretes szemüvegével általában meglehetősen komoly, és tudományos benyomást keltett, mégis, ha tehette, folyton viccelődött, és incselkedett. – Na és a tej és a kenyér? – kérdezte Mandy. – Nem igazán ajánlom – Simon letakarította, majd fertőtlenítette az asztalt. – A tehéntej a sünök számára ártalmas baktériumokat tartalmaz. Ismerek ugyan embereket, akik tejet is raknak ki nekik, de én nem vagyok híve. Szerintem a víz jobb a számukra. – Miközben beszélt, egy papírtörölközővel szárazra törölte a kezét. Mandy bólintott, és mindent alaposan megjegyzett. Eltökélte magában, mindent meg tesz azért, hogy Róza a legtökéletesebb gondoskodást kapja. – Rendbe fog jönni – nyugtatta meg még egyszer Simon. Mandy ismét bólintott. – Köszönöm! – Egyébként mi újság? – kérdezte Simon szelíden. – Miért vagy még mindig olyan lehangolt? Mandy merőn bámulta Róza dobozát. Végül rászánta magát, hogy elmondja, mi nyomja a szívét. – Rózának van négy kölyke! – mondta a fejét ingatva. – Én megpróbáltam őket is megmenteni, de valaki úgy döntött, ő jobban ért a sünökhöz! – Ki? – kérdezte nyugodtan Simon. – Claire McKay! – Mandy akaratlanul is felemelte a hangját. Minden félelme, és minden aggodalma, melyet a kölykökért érzett, most egyszerre tört fel belőle. – Olyan kicsik még! – mondta. Simon bólintott.
– Aha, tehát sündisznókölykök. Nem hinném, hogy elszakadtak már az anyjuktól, másrészről viszont még sincsenek már a fészekben, nemde? Mandy bólintott. – És akkor most mi lesz velük? – kérdezte kétségbeesett tekintettel. Simon sietve az órájára nézett. – Mára úgyis befejeztük a rendelést. Mi lenne, ha Jeannél üzenetet hagynánk édesanyádnak, aztán elmennék veled Claire-ékhez? Mandy újraéledő reménységgel a tekintetében pillantott rá. – Megtennéd? – kérdezte felragyogó szemmel. – Természetesen! – mosolygott Simon. – Ha nem is tudjuk őt meggyőzni, hogy adja vissza a kölyköket, hogy mi tudjunk gondoskodni róluk, legalább adhatunk neki néhány hasznos tanácsot a süntartáshoz! – mondta, Róza dobozát az inkubátor meleg fénye alá helyezve. – Azért ez megér egy látogatást, nem gondolod? Mandy úgy érezte, mázsás kő esett le a szívéről. – Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe?! – Mert túlságosan aggódtál, mi is lesz a gyámoltalan kis kölykökkel anyjuk nélkül a nagyvilágban. – válaszolta egyszerűen Simon. – Ami mellesleg teljesen érthető. Mandy bólintott, és rámosolygott. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőle. Aztán Simon ütött-kopott, kissé csörömpölő teherkocsijával útnak indultak. Egy darabig még a felvezető úton döcögtek, majd ráfordultak a Hunterék és McKayék felé vezető útra. Mandy remegő kézzel csöngetett McKayék bejárati csengőjén. Már alkonyodott, és ő nagyon örült hogy Simon most ott van mellette. Szorosabbra húzta állán a gyapjú sálat. Várakoztak. A nappaliban fény gyulladt ki, majd nyílt az ajtó, és Claire McKay állt előttük. Egyik kezét még a kilincsen tartva egy szót sem szólt. – Hello! – üdvözölte Mandy, azon igyekezve, hogy kedves legyen a hangja. – Jó híreim vannak az anya sünről. Meg fog gyógyulni! Gondoltuk, tudni szeretnéd, mi van vele. Claire arcán semmi változás nem látszott. – Hogy vannak a kölykök? – kérdezte Mandy. – Elhoztam Simont, hogy megvizsgálja őket, nem esett-e valami bajuk – Simon ápoló az Állatfarmon. Még mindig semmi válasz. Aztán Claire valószínűleg valami mozgást hallhatott maga mögött a nappaliban, mert olyan mozdulatot tett, mintha be akarná csukni az ajtót. – Ők az enyémek! – szólalt meg végül. – És senki más nem nézheti meg őket! – Claire! – hallották Mrs. McKay könnyed, lágy csengésű hangját a nappaliból. – Ki az? – Hangjában aggodalom csengett, de amint megpillantotta Mandyt, megnyugodott. – Ó, hello, hát megint találkozunk? – mondta. – Biztosan fáztok odakinn a hidegben! Gyertek be! Claire mogorva tekintete ellenére elfogadták a meghívást. Mandy tudta, ha édesanyja segítene megnyugtatni Claire-t, több esélyük lenne rá, hogy visszakapják a kölyköket. Mikor már a meleg konyhában voltak, Mandy bemutatta Simont Dr. és Mrs. McKaynek. – Hogy van az anyasün? – érdeklődött Mrs. McKay, teával és fánkkal kínálva őket. – Már a gyógyulás útján – válaszolta Simon részletesen beszámolva Róza sérüléseiről. Jól halad az ügy, gondolta Mandy. Mindenki barátságosnak és együtt érzőnek tűnik – kivéve ezt a kiállhatatlan Claire-t, aki egy szót sem szól, csak ott ül duzzogva a sarokban. – Claire, miért nem mutatod meg Mandynek a nyuszidat? – kérdezte Dr. McKay átható tekintettel nézve a lányára. – Mi addig eliszogatjuk a teánkat. Volt valami határozottság, és szigorúság a hangjában, amitől még a dacos Claire sem mert neki ellentmondani. Egy másodpercre tekintete találkozott az apjáéval, majd megfordult, és kinyitott egy oldalajtót. Ez egy üvegtetős folyosóra nyílt, amely összekötötte a házat a garázzsal. A helyiséget McKayék valamiféle mosókonyhának használták. Mandy végignézett a folyosón, majd visszapillantott Simonra. A férfi bátorítóan bólintott.
– Minden rendben lesz – mondta a tekintete. Mandy követte a lányt a folyosón. Egy fából készült nyúlketrec mellett Claire leguggolt. Mutatóujját könnyedén végighúzta a vasháló drótján, és szeme sarkából Mandyre pillantott. Aztán a szokásos üres, durcás tekintettel visszafordult a ketrecben gubbasztó nyúlhoz. – Hogy hívják? – kérdezte nyugodtan Mandy, figyelve, amint a kis csillogó szemű fekete nyuszi előbukkant a vackából. – Kormos – felelte csendesen Claire, majdnem teljesen elnyelve a szót. – Kedves név – mondta Mandy – Nekem is van néhány kedvenc nyuszim az Állatfarmon. Eljössz egyszer megnézni őket? A másik mintha meg sem hallotta volna a meghívást. Mandy leszakított egy marék pitypanglevelet a földről, és odatartotta a ketrec rácsához. Kormos szimatolt, előrébbjött, majd óvatosan rágcsálni kezdte a zöldet. – Mennyi idős? – Hat hónapos. Mikor idejöttünk, még csak három volt. Most már hat! – És rendesen eszik? Claire bólintott.– Ő már jól érzi itt magát. – Miért, te nem? – tudakolta Mandy. Érezte, hogy valami fontos dologra tapintott rá. Nagyon óvatosnak kellett azonban lennie Claire-rel. Mintha egy riadt kis vaddal lenne dolga, aki az első gyanús mozdulatra elmenekülhet. Claire megrázta a fejét. – Én a régi otthonomat szerettem. És a régi iskolámat! Mandy keze olyan közel volt már Kormoshoz, hogy kicsit meg tudta csiklandozni az orrát. Elmosolyodott. – Hosszú időbe telik, míg az ember megszokik egy új helyet – mondta egyetértőleg. Még emlékezett rá, milyen utálatos is volt eleinte Susan Collins, amikor ide költöztek. Nagyon boldogtalannak érezte magát, amiért édesanyja Londonban dolgozott. – Annyira más itt minden! – fakadt ki Claire – Nincs egy barátom sem! – Ezért szeretnél Róza kölykeiről gondoskodni? – kérdezte Mandy, és ránézett erre a furcsa, magányos lányra. Tehát azért volt ennyire szüksége a kölykökre, mert nem volt kihez szólnia. Szegény nem tudta még megszokni az itteni életet! Claire elpirult, bólintott, és lehajtotta a fejét. – Lehet. – ismerte be. – És megengeded nekem, hogy a barátod legyek? – kérdezte tőle Mandy. Claire csak nézett rá, de nem válaszolt. – Legalább engedd, hogy segítsek – kérlelte szelíden Mandy. A mosókonyha zsúfolva volt csomagoló anyaggal, és használaton kívüli bútordarabokkal. Körbenézett a költözéssel együtt járó művészi káoszon. De hol lehet itt kijutni a garázshoz? Nagyon elkezdte ugyan sajnálni Claire-t, de még mindig égett a vágytól, hogy láthassa a kölyköket. Claire szemmel láthatóan töprengett magában, miközben nagyokat sóhajtott. – Simon mindent tud a sünökről: mit esznek, mennyi idősen képesek arra, hogy a saját lábukra álljanak, egyszerűen mindent! Segíthet neked abban, hogy megfelelően gondoskodni tudjál Róza kölykeiről! – szólalt meg ismét Mandy. Claire még egyszer felsóhajtott. – Rendben van – mondta. – Szólj neki, hogy jöjjön és nézze meg őket! Mandy elvigyorodott, bólintott, és visszarobogott a konyhába, hogy közölje Simonnal a jó hírt. Látta, hogy a hallottak Dr. és Mrs. McKayt is megnyugtatták, és arcuk felderül. – Értem! – mondta Mrs. McKay – Kíváncsi voltam, hogy dönt Claire. Annyira ragaszkodott azokhoz a sünkölykökhöz! – Rámosolygott a lányára. – Az az igazság, hogy mindenféle állatról szívesen gondoskodik!
Mandy szintén mosolygott. Szinte már sajnálni kezdte, hogy közölnie kell velük: a kölykök érdekében talán el kell venniük őket Claire-től. Most már látta, milyen, sokat jelentettek a lány számára ezek a tüskés kis gombolyagok. – Claire nagyon bánatos, amióta eljöttünk Edinburghból. – mondta Dr. McKay Simonnak. – Épp ez az, amire szüksége volt: hogy gondoskodhasson ezekről a sündisznókölykökről! Simon bólintott. – Az alapján, amit Mandy elmesélt, úgy gondolom, a sünök négy-hat hetesek lehetnek – magyarázta McKayéknek. – Ha látom őket, akkor meg tudom majd mondani, mit, és milyen sűrűn kell adni nekik, és egyéb tanácsokat is adhatok majd. Egyszerre csak egy dologgal foglalkozzunk, gondolta magában türelmetlenül Mandy. Menjünk már, és nézzük meg, jól vannak-e. Egyszerre csikordult meg a konyhakövön a három szék, amint a többiek is felálltak, hogy kövessék Mandyt a mosókonyhába. Mrs. McKay felkapcsolta a villanyt a garázsban, és Claire bevezette őket a hűvös épületbe. A lány, apja ezüstszínű autója mellett elhaladva a garázs egy távolabbi sarkába ment. A fagyasztó oldalához raktam a kosarat – mondta Mandynek. – Raktam bele újságpapírt, hogy meg ne fázzanak. – Büszkén vezette őket tovább. Mandy látta, hogy Simon szinte megmerevedik a hidegtől. – Itt kicsit többre van szükségük, mint egyszerű újságpapír – súgta oda Mandynek. Az autó mellett átpréselve magukat, követték Claire-t a rögtönzött sünfészekhez. – Ó! – Mandy egyszer csak Claire riadt kiáltását hallotta. A lány ott állt a fehér műanyag szennyes tartó fölé hajolva. Hirtelen félelem töltötte el. – Mi baj van? – kiáltott fel. Claire felemelte az újságpapírt. Arcán ijedtség tükröződött, majd egyszerre könnyekben tört ki. – Elmentek! – kiáltott fel. – Egy sem maradt itt! Mandy is gyorsan belenézett a műanyag edénybe, majd Simonra bólintott. – Üres! – Elszöktek. A kosár nem volt elég mély, így könnyen kimásztak! – mondta Simon, miután harmadikként ő is megvizsgálta az üres fészket. Mrs. McKay lehajolt, hogy megvigasztalja Claire-t. Mandy azonban csak a négy parányi sünre tudott gondolni. Egyedül voltak a nagyvilágban, miközben ezer és ezer veszély leselkedett rájuk! Rókák, borzok, mindenféle ember állította mesterséges csapda, drótkerítés és forgalmas országutak mindenfelé! Éhhalál fenyegette őket. Elfoghatják őket. Bármelyik pillanatban odaveszhetnek. Lehet, hogy már el is pusztultak! Mandy odarohant a nyitott garázsajtóhoz, és kifelé bámult. Időközben leszállt az est, és szinte már teljesen besötétedett. Szemével kétségbeesetten próbált áthatolni a sötétségen, majd kiszaladt McKayék füves udvarára. Tovább erőltette a szemét, és elszántan hallgatózott, hátha észrevesz valamit. Ekkor a levelek susogásába vegyülve most mintha valami más hangot is hallott volna. Egy erőtlen, szívszaggató hangot, mely a délután hallottra emlékeztette Mandyt. Érezte, amint nagyot dobban a szíve, és kiszárad a szája. Igen, ez ugyanaz a hang volt! Az elveszett sündisznókölykök cérnavékony, segélykérő sírása!
4. Mandy megfordult, és Simonra pillantott, arcán döbbenet tükröződött.
A férfi odament hozzá. – Ne aggódj, majd csak kitalálunk valamit! – mondta, kezével végigsimítva rövidre nyírt haján. Mandynek ekkor támadt egy ötlete: – Tudom már! – mondta. – Megpróbálhatnánk visszacsalni őket a kertbe valami étellel! – Jó ötlet! Ha nem is szakadtak még el teljesen az anyjuktól, attól még csábító lehet számukra egy tál macskaeledel! – vélte Simon. – McKayéket pedig megkérdezhetnénk, kölcsön tudnának-e adni néhány vékony kesztyűt, meg valami dobozt, amibe berakjuk majd őket. Aztán egyfajta kutatócsoporttá alakulunk, és oda-vissza sétálva átvizsgáljuk a sövényt. Mi leszünk a Sündisznó-őrjárat! – Kérj egy dobozt! Én átmegyek a szomszédba macskaeledelért, hátha Ericnek van még tartalékban! Lehet, hogy James is jön majd segíteni nekünk! – Mandy újult erővel lendült akcióba. Ha valamit elkezdett, akkor rögtön kivetette fejéből a negatív gondolatokat. Most is hamar elfelejtette a kölykökkel kapcsolatos nyugtalanító érzéseit. Simont otthagyva a szomszéd kapuhoz rohant. A csengőre James jelent meg az ajtóban Épp egy mogyoróvajas szendvicset majszolt, másik kezében egy üveg kólát tartott. Barna haja, mint mindig, művészien zilált volt, szemüvege pedig egészen az orra végére csúszott. – James, szükségünk lenne Erictől egy kis macska eledelre, hogy elkapjuk a sünkölyköket! Ne kérdezz semmit! – hadarta Mandy egy szuszra. – Elég egy tányérkával. Ha kedved van, segíthetsz! James gondolkodás nélkül bólintott, gyorsan legyűrte a szendvicset, majd elszáguldott, hogy teljesítse Mandy kérését. – Itt egy zseblámpa! –mondta neki, kirántva egyet a konyhafiókból. – Itt a dzsekid is, James! – mondta Mrs. Hunter, majd feldobta a kabátot fia hátára, amikor az elsüvített mellette. – Mi történt? – kérdezte zavartan, nem tudva mire vélni Mandy váratlan berobbanását, és a lázas kutakodást a macska eledel és a zseblámpa után. – Elkezdődött a Sündisznó hadművelet! – felelte Mandy. – Meg kell mentenünk Róza kölykeit! – Ejha! – mondta Mrs. Hunter, azzal a bejárati ajtóhoz sietett, hogy kinyissa nekik – Tehát Róza kölykeiről van szó. Ez esetben jobb lesz, ha megkötöm Blackie-t! Ők pedig már szaladtak is ki a házból a macska eledellel és a zseblámpával a kezükben. – Az jó lesz anya, légy szíves kösd meg! Kösz! – kiáltott vissza James, amint már futottak is az ösvényen. Pillanatok alatt visszaértek Simonhoz.
– Rendben – mondta az ápoló. – Dr. McKay azt mondta, ő is segít a keresésben. Mrs. McKay megpróbálja benntartani Claire-t. Nagyon megviselte a kölykök eltűnése! – Na igen – dünnyögte Mandy. Emlékezett Claire konok elszántságára, hogy majd ő „megmenti” a kölyköket. Szép dolog szeretni az állatokat, csakhogy azt is tudnunk kell, hogyan bánjunk velük! Azután letette a macskaeledellel megrakott tányért a fűre. – És most mit csinálunk? Simon felnézett a magasba. Az éjszakai égbolton a szél nagy, sötét, ezüstszélű felhőréteget tolt a ragyogó telihold elé. – Várunk – felelte. Felhúzott egy pamutkesztyűt, és egy sálat kötött a nyaka köré. – Mégpedig ott arrébb, ahol jobban el tudunk rejtőzni. Elindult, majd Jamest és Mandyt beljebb, a vastag bükkfák árnyékába vezette. Leguggoltak, és vártak. Néhány percig semmi nem történt. Csak az éjszaka sejtelmes hangjai szakították meg a csendet. Vékony ág csapódott neki az aljnövényzethez valahol a sövény alatt. Aztán valamilyen éjszakai madár, valószínűleg egy bagoly terjesztette ki suhogva a szárnyát, hogy a következő pillanatban felemelkedjen a levegőbe. És időről időre a kis sünkölykök hangját is hallani lehetett, amint magas sipító hangjukon anyjuk után sírtak. – Pszt! – mondta figyelmeztetőleg Simon. – Tovább várakoztak. – Legalább nem mentek túl messze! – suttogta Mandy. Valóban. A négy árva még mindig a McKay kertben körözött, újból és újból anyjukat hívva. – Nézzétek! James Claire tábortűz helyének irányába mutatott, melynek piramisformájú sötét alakja mögül most kis fekete árny bontakozott ki. – Túl nagy – vélte Simon visszatartva Mandyt. – Ez Eric!– kiáltott fel James, felismerve a macskáját. – A kajához somfordál az arcátlan bitang! – Hagyjad – mondta neki Simon. Bújj vissza nyugodtan, és várj csak tovább! Figyelték, amint Eric körbejárta a tálat. Elegánsan lépkedett, orrát beledugta, majd fejét felemelve kis tépelődés után mégis otthagyta az ételt. Fülei megmozdultak, mert valami új hang vonta magára a figyelmét. Csendesen lopakodni kezdett, akár az árnyék. James felsóhajtott. – Most evett az előbb – magyarázta. – Mindenesetre úgy tűnik, valami érdekesebb dolog vonta magára a figyelmét! A mási kettő bólintott. – Ne húzzuk a tálat közelebb a sövényhez? – kérdezte Mandy. – Hátha a kölykök nem mernek kijönni a tisztásra! – Megtehetnénk, ha pontosan tudnánk, hol vannak. Csakhogy gyakorlatilag bármelyik irányba futhattak.
Mandy bólintott. – Akkor jobb, ha hagyjuk, ahol van. A szél tovább űzte a felhőket az égen, olykor-olykor eltakarva velük a holdat, és sötét árnyékfoltokat varázsolva a kertre. Apró állatok neszezése hallatszott a fűben, és a sövényesnél, amint láthatatlanul, bokorról bokorra ugráltak. De a kölyöksünök csak nem kerültek elő. Szinte csontig hatolt már a hideg, és Mandy dideregve gubbasztott az árnyékban. – Nézzétek csak, ott egy újabb látogató! – mutatott egy pontra Simon. Ezúttal James macskájánál is nagyobb, óvatosan settenkedő árny tűnt elő a semmiből. Az éles körvonalú alak most megállt, és egy pillanatig, mint valamiféle szobor, sötétlett mozdulatlanul a gyep szélén. Majd méltóságteljes, de egyben fenyegető léptekkel jött közelebb. Mellén fehér gallér csillant meg a holdfényben. – Róka! – sóhajtott fel Mandy. – Csodálatos! – Látta, amint a ragadozó szeme megvillan, majd odaoson a tálhoz. Másodpercnyi tétovázás nélkül az étel fölé hajolt, majd mohón felfalta azt. Mikor végzett, továbbindult. Hosszú, lompos farka surrogva söpörte a sövény aljnövényzetét, amint elégedetten elügetett. Mandy ámulatában még a lélegzetét is visszafojtotta. Simon Jameshez fordult. – Van még otthon macskaeledeletek? – kérdezte. Amaz bólintott, odamászott üres edényért, és hazasietett, hogy újra megtöltse. – Ne add fel a reményt– próbálta tartani a lelket Mandyben Simon. – Azok a kis állatok messziről is képesek megszimatolni az ételt! – Ha előtte még nem kapja el őket a róka– felelte csüggedten Mandy. 5 A frissen megrakott tál még sok más látogatót is odavonzott, de akiknek valójában szólt a meghívás, még mindig nem tették tiszteletüket. Piciny, hegyes orrú cickány vágott át a gyepen, bekapott egy falatot, aztán már rohant is tovább sebesen. Később egy arra kóborló nagytestű kandúrmacska igyekezett a kirakott ajándék étel felé. Ekkor Simon felállt, és heves mozdulatokkal elhessegette. – Már csak egy borz hiányzik a boldogságunkhoz! – mondta sóhajtva, miután sikerült elzavarnia az öreg kandúrt, és ismét visszajött. – Pszt! – Mandy füle közben már tökéletesen ráhangolódott a kölykök vékony vinnyogására, és most mintha kicsit közelebbről hallotta volna a hangjukat. És valóban. A következő pillanatban egy apró kerek labda botladozott a tisztásra. Megállt, horkantott egy rövidet, majd elindult a tál felé! Mandy kis híján felkiáltott a megkönnyebbüléstől.
– Várj még! – figyelmeztette Simon. – Hagyjad, hadd egyen. Még jöhetnek a többiek is! Mandy minden porcikája arra vágyott, hogy odaszaladjon megmenteni a megkerült kölyköt. Ám uralkodott magán, és ugrásra készen tovább várt. A kis sün nagy bátran a tálhoz kocogott. Két elülső kis mancsát a tányér szélére téve alaposan megszaglászta a pépes macskaeledelt, majd egy utolsó horkanással mélyen beledugta fejét a tálba! – Hívjuk Cserkésznek! – javasolta Mandy. Elvégre vakmerő módon ő tért vissza elsőként a helyes nyomon. Aztán legnagyobb örömére egy másik kölyök is előbukkant a sövény alól, folyamatosan szimatolva, cikkcakkban követve a másikat. Ő is boldogan felhorkantott, majd orrát a tálba dugva, rövid kis farkát feltartva önfeledten lefetyelni kezdett. – Ő Tüskés! – mondta James. Majd a harmadik is megérkezett. Ő volt a legkisebb, úgy hét nyolc centiméter hosszú lehetett. Nyújtózkodva igyekezett elérni a tálat, majd mikor sikerült, felkapaszkodott a peremére. Aztán fejét ő is mélyen az ételbe fúrta, de olyan hévvel, hogy még a füle is olyan lett. – Ő Pajkos! – mondta Mandy, és ragyogó szemmel, izgatottan nézett a többiekre. – De hol lehet a negyedik? – suttogta James a sövény sötét árnyait vizslatva. Ekkor Mandy megint meghallotta a jól ismert panaszos sírást. – Itt van – mondta. Abban a pillanatban az utolsó kölyök is előbújt. Nagyon elveszettnek, és magányosnak tűnt, de csak addig, amíg meg nem hallotta testvérei jól ismert horkantását, és meg nem érezte az étel ínycsiklandozó illatát. Hihetetlen sebességgel nekilendült, hogy csatlakozzon a másik háromhoz, elmerülve a süni-lét tökéletes elragadtatásában. – Az pedig ott Szélvész! – mondta vigyorogva James. – Készen vagytok? – kérdezte Simon. Felhúzták a bőrkesztyűket, és előrébb másztak. Bíztak benne, hogy a sünkölyköket leköti annyira az evés, hogy ne vegyék észre őket. Mikor odaértek hozzájuk, a négy kis állat zavartalanul lakmározott tovább. – Most! – adta meg a jelet egy határozott bólintással Simon. Mandy villámgyors volt. Kesztyűs kezével egy szempillantás alatt felnyalábolta Tüskést. A kölyök kis pofáját tekintélyes mennyiségű macskaeledel borította, és éles visítással adott hangot tiltakozásának, amiért akarata ellenére felemelték a földről. Mandy a bal füle mögött egy kis törött tüskékkel fedett foltocskát vett észre. Megjegyezte, hogy erről később is felismerje majd Tüskést. Aztán gyorsan berakta a dobozba, amit Simon hozott a házból.
James is elkapott egyet, nevezetesen Cserkészt, a cikkcakk mozgású bátor, és fáradhatatlan felfedezőt, a szabadság elszánt vándorát. Simon az apró Pajkost csípte fülön, hogy aztán tiltakozása dacára testvérei mellett őt is biztonságba helyezze a dobozban. – Figyeljetek Szélvészre! – kiáltott fel Mandy. A leggyorsabbik kölyöknek ugyanis sikerült egérutat nyernie. A többiek visítása megriasztotta, és most ismét szökni próbált! Mandy félig mászva, félig futva eredt a nyomába a füvön. Egyfajta rögbiben használatos mozdulattal sikerült megállítania, épp mikor már rátért volna a sövény mentén végigvezető csapásra. A kissé durva eljárás Szélvészt még a többieknél is hangosabb visításra késztette. De legalább ő is megvolt, sértetlenül! Mandy Visszament, és az utolsó kölyköt is betette a dobozba. James és Simon széles mosollyal az arcukon veregették hátba egymást. Aztán Simon megölelte Mandyt. – És most vissza egyenesen az Állatfarmra? – kérdezte. A lány bólintott. – Te is jössz, ugye? – kérdezte Jamest. – Próbálj meg visszatartani! – vigyorgott szélesen amaz. Visszamentek, és bekopogtak McKayék ajtaján, hogy gyorsan beszámoljanak nekik a sikeres akcióról. Utána James szüleinek mondták el a jó híreket, és csak ezután ültek be fáradtan, de izgalommal telve Simon kocsijába. Simon felkapcsolta a fényszórót, miután a motorba prüszkölve egy kis élet költözött. – Nézzétek! – Mutatott két kifejlett sündisznóra, amint épp előttük cammogtak az úton. Megcsóválta a fejét, és türelmesen várt, amíg elérték az út menti fűrakást. – Nem csoda, hogy olyan sok elpusztul közülük! Pár perc elteltével ismét szabad volt az út. Welfordon át, a zsúfolt Fox and Goose mellett elhaladva tovább hajtottak az Állatfarmra vezető sötét országúton. Bár Simon ósdi járgánya meglehetősen kényelmetlen volt, végül mégis biztonságban hazaértek. Mandy látta, hogy az autó hangját meghallva édesanyja sietett kaput nyitni. Becses kis védenceit a kezében tartva kikászálódott az autóból, és sietve elindult az ösvényen Mrs Hope felé. Mrs. Hope széles, meleg mosollyal üdvözölte őket. – Gyertek be, és zárjátok be a kaput! – kiáltotta oda nekik. – Nos, halljam csak, hol voltatok idáig! – Már otthoni nadrág volt rajta, és egy nagy, meleg pulóver, melyekben már sokkal jobban érezte magát a hosszú fárasztó nap után. Mandy visszamosolygott rá, és letette a dobozt a ragyogóan tiszta konyhaasztalra, Érezte a kályha kellemes melegét. Az a fontos, hogy a kölykök megmenekültek! Óvatosan felnyitotta a doboz tetejét. Édesanyja belenézett. – Ejha, ezt ügyesen csináltátok! – kiáltott fel elismerőleg. Aztán áthívta őket a ház hátsó részében elhelyezkedő rendelőbe – A helyiségben világos volt. Mr. Hope
éppen Róza testhőmérsékletét ellenőrizte, közben meglehetősen hamisan valami dalt dúdolt. Ahogy beléptek, Mandyre pillantott, aki még mindig szorosan magához ölelte a kartondobozt. – Már jól érzi magát – jelentette be. – Szépen javul a lába. Ha a duzzanat lemegy, azonnal teszek majd rá egy másik kötést. Aztán kíváncsian lesett be a dobozba. – Ha nem tévedek, ezt a napot már teljesen a sebesült sünök napjává fogod nyilváníttatni! – mondta. Mandy bólintott, majd közelebb lépett. – Megtaláltuk a kölyköket! Mind a négyet! Sugárzó arccal megmutatta neki a négy összegömbölyödött kölyköt a doboz aljában. – Ez Cserkész! – kezdte a bemutatást, miközben nagy szakértelemmel felemelte az elsőt, hogy óvatosan anyja mellé helyezze az inkubátorba. – Ő pedig a kis Pajkos. Ezek itt Szélvész, és Tüskés! Hamarosan mind a négyen anyjuk mellett voltak a tiszta ketrecben. – Most meglátjuk, elfogadja-e őket még – mondta Mr. Hope. – Lehet, hogy szerencsénk lesz! Mandy merőn nézte az inkubátort. Róza emlékezetes menekülése óta bizony sokszor ért emberi kéz a kölykökhöz. Vajon örül nekik, vagy ellenük fordul? Lélegzetvisszafojtva figyelt. Róza először felvisított meglepetésében. Aztán ahogy sorban mellé rakták a kicsinyeket, egyenként döfködte, nyalogatta, majd körbeszimatolta őket. Csak apró oldalmozdulatokat tudott tenni, mivel feszesen rögzített sérült lába akadályozta a mozgásban. Aztán boldogan felhorkantott, és mind a négy kölykét a sarokba tuszkolta. Amazok izgatott sivalkodással küzdöttek a minél előnyösebb pozícióért. Az anyjuk orra böködésével igyekezett megfegyelmezni őket. Mandy a többiekre pillantott: Simonra, Jamesre, édesanyjára és édesapjára. Mosolygott. – Végre visszakerültek oda, ahová igazán tartoznak! – mondta sóhajtva. Ismét lenézett a boldog süncsaládra. A négy kis gombóc elégedetten szopott anyjuk emlőjén.
Lucy Daniels: Sünik a nappaliban -kérdések és feladatok a regény feldolgozásáhozCímlap készítése (az író neve, a mű címe, kiadó neve, a kiadás helye, a kiadás éve, rajz) 1. Mikor és hol játszódik a regény? 2. Csoportosítsd a legfontosabb szereplőket! 3. Mutasd be, mikor, hogyan változik meg Clair magatartása! 4. Egy kis gyűjtőmunka! Mutasd be a sünöket! (Külsejük, szokásaik, táplálékuk, szaporodásuk, stb.) 5. A könyv leírása alapján készítsd el a sünfészkek rajzát! 6. Sorold fel, ki mit tett a süni-menedékhely létrehozásáért! 7. Írj rövid tudósítást a menedékhely átadásáról a helyi újság számára! 8. Készíts megfigyelési naplót a sünök szabadon bocsátásáról! Idő: Helyszín: Résztvevők: Cél: Esemény: 9. Készíts oklevelet a csapat számára a menedékhely létrehozásáért! 10. Rajzold le a regény egy jelenetét, és írj hozzá egy rövid idézetet!
