Lucy Gordon Többé nem eresztlek

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

Lucy Gordon Többé nem eresztlek

Valaki durván beavatkozik a fiatal szerelmespár, Marcel és Cassie életébe, és elszakítja őket egymástól. Csak hosszú évek múlva találkoznak újra, és a férfi úgy tesz, mintha meg sem ismerné egykori kedvesét. Mindketten okkal hiszik, hogy a nekik okozott szenvedésekért a másik is hibás, és titokban kölcsönösen bosszút esküsznek. Nem számolnak azzal, hogy az igaz szerelem ennél nagyobb hatalom…

1

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

ELŐHANG A sápadt hajnali fényben a fiú megbabonázva nézte a mellette fekvő gyönyörű nőt, akinek hosszú szőke haja legyezőszerűen terült szét a párnán. Gyengéden szájon csókolta, mire a nő megmozdult, és álomittasan suttogta: – Marcel... A nyúlánk, húszéves fiatalember idővel majd erősebb testalkatot nyer, vonásai hamarosan felnőttesebbé válnak, de olyan szép és tiszta, mint ebben a pillanatban, amikor áhítatosan bámulja szerelmesét, talán már sosem lesz. – Figyelj rám – szólt csöndesen az alvó szépséghez. – Van valami, amit tudnod kellene, de nem merem elmondani, amikor ébren vagy. A puszta látványodtól is elnémulok, nem találok szavakat, hogy a szépségedet méltóképp dicsérjem. Megteszik ezt amúgy is a fotósok és az a sok más férfi, akik bármikor elrabolnának tőlem, ha tehetnék. Szerencsére te ezt nem hagyod, drága Cassie. A lány elmosolyodott álmában, és a fiúnak melegség támadt a szíve körül. – Be kell vallanom neked valamit. Lehet, hogy először haragszol, majd rám, amiért eddig eltitkoltam, de tudom, hogy meg fogsz bocsátani. Utána pedig megkérem a kezedet. Ami most köztünk van, igazán csodálatos, de nekem nem elég. Szeretném, ha a feleségem lennél. Hadd tudja meg az egész világ, hogy hozzám tartozol! Csakis hozzám, és senki máshoz. Házasodjunk össze mielőbb, hogy mindenki lássa, mi egy pár vagyunk. Előbb azonban meg kell gyónnom valamit, amit sokáig elhallgattam. Arról van szó... De nem, egy kicsit megőrzöm még a titkomat. Beismerem, gyáva vagyok. Nagyon félek, hogyan fogsz reagálni, ha megtudod, ezért majd keresek egy alkalmasabb pillanatot, hogy elmondjam neked. Egyelőre inkább újra megvallom a szerelmemet. Bármi történjék is, én hozzád tartozom. Semmi sem választhat el bennünket egymástól. Ha tudnád, mennyire vágyom rá, hogy a feleségem légy! De most aludj tovább. Lesz még elég időnk, hogy beszélgessünk, és szeressük egymást életünk végéig.

2

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

1. FEJEZET – Azt nem bírom az esküvőkben, hogy a legokosabb férfiból is hülyét csinálnak. Marcel Falcon meglepetten kapta fel a fejét, és egyetértőn elmosolyodott. A cinikus megjegyzést az egyik barátja és üzletfele tette, aki épp leereszkedett a vele szemben lévő székre. – Jó látni téged, Jeremy. Kérsz egy italt? Főúr! A londoni Gloriana bárjában ültek egy asztalnál. A szálloda híres volt a fényűző esküvői rendezvényeiről. Marcel feladta a rendelést, aztán ismét Jeremyhez fordult. – Én sem vagyok valami nagy esküvőrajongó, ide is csak azért jöttem el, mert a menyasszony Darius bátyám exfelesége. – Az exférjet is meghívták? Ezt nevezem kulturált kapcsolattartásnak! – A gyerekek kedvéért igyekeznek jó viszonyt ápolni. – Ebben biztos benne van az apád keze is. – Miben nincs benne az ő keze? Még azt is elintézte, hogy az esketést olyan időpontra halasszák, amikor adózási hátrányok nélkül jöhet Angliába. – A mérhetetlenül gazdag Amos Falcon ugyanis kivándorolt a monacói adóparadicsomba, és évente csak kilencven napot tölthetett Nagy-Britanniában, ha nem akarta kockára tenni ennek a helyzetnek a pénzügyi előnyeit. – Frankie-n és Markon kívül nincs más unokája, és amennyire lehet, igyekszik kivenni a részét a nevelésükből – magyarázta Marcel. – Milyen érdekes, hogy az öt fia közül csak egynek vannak gyerekei! – Ú is folyton erről panaszkodik. Állandóan noszogat minket, hogy vegyünk már valakit feleségül, leginkább Freyát. – Az ki? – A mostohalánya. Valójában az egyetlen „lánya", akit házassággal próbál beolvasztani a családba. – Szóval nem is szólhattok bele, hogy kit vesztek feleségül? – Engem nem lehet terrorizálni. Ha Freyával nem jön össze a dolog, majd egy másik nő gondoskodik a csodálatos Falcon-dinasztia fennmaradásáról. Egyébként Darius kivételével eddig valamennyien csalódást okoztunk az öregnek. Jacksont jobban érdeklik a vadállatok, mint a nők. Ha Leonyid megnősült volna, arról nem is tudnánk, mert ő csak ritkán hagyja el Oroszországot, Travis pedig egyszerűen nem mer oltár elé állni, nehogy felbosszantsa a rajongóit. Marcel legfiatalabb féltestvére Amerikában született és nőtt fel, s – főleg a nők körében – igen kedvelt színész lett. – Akkor csak te maradsz, a szereleméhes francia fiú. – Ha tudnád, mennyire untat ez a nagy kitüntetés! – Mindenesetre Párizsban élhetsz, és a legszebb nők vesznek körül... Oké – szakította félbe magát Jeremy –, azért annyi biztos, hogy megvan mindened, amiről egy férfi álmodhat, hát legalább élvezd! – Közben a pincér megérkezett az italokkal, majd amikor távozott, Jeremy felemelte a poharát. – Igyunk az agglegényéletre! Tényleg, hogy tudtál ilyen sokáig szingli maradni? – Segített a realitásérzékem. Először persze én is mindig istennőt látok egy szép nőben, de aztán gyorsan észhez térek. – Aha! Szóval egyszer már lapátra tettek. – Nem így mondanám. – Marcel hangja fagyossá vált. – A jelek szerint azért nagyon jól csinálod. Minden nőt megkaphatsz, akit csak akarsz. – Marhaság. – Igen? Akkor nézz körül! Azok a csajok ott épp téged bámulnak. Ez igaz volt. A bárpultnál álldogáló három fiatal nő időnként belekortyolt az italába, s közben hol érdeklődve, hol fitymálva méregette a „felhozatalt". De amint Marcelt megpillantották, az egyik meglepetten levegő után kapott, a másik csábosán félrehajtotta a fejét, a harmadik pedig egyenesen rámosolygott. Nem csoda, hogy így bálványozzák, irigykedett magában Jeremy. A sötét hajú, magas, kisportolt alkatú Marcel olyan kisugárzással rendelkezett, amely minden nőt a bűvkörébe vont. Megnyerő fellépéséből senki nem is következtetett volna arra, milyen kíméletlenül harcolta ki az üzleti sikereit. A bárpultnál álló nők sem gyanították, csak csodálták, hogy milyen vagány fiú, és Jeremy bármibe lefogadta volna, hogy legalább az egyikük valamilyen ürüggyel hamarosan ki is kezd vele. – Na, választottál már? – kérdezte. – Miért tenném? – Igazad van, lesznek még többen is. Nézd csak, az ott nem Darius?

3

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

A bár nyitva volt a hotelszárny felé, és most már Marcel is felfedezte a bátyját, aki egy csinos fiatal nővel beszélgetett a lift előtt. – Ki az a lány? – kérdezte Jeremy. – Fogalmam sincs. Talán arról a szigetről való, amelyet Darius nemrég vett át. Valami pasas tartozott neki egy egész vagyonnal, és annak fejében íratta rá. A bátyám jelenleg ott él, és próbálja kitalálni, mit is kezdjen vele. – Időközben a lift elindult Dariusszal és a lánnyal. – Utánuk megyek, és köszönök nekik. Még találkozunk! – Azzal Marcel kiürítette a poharát, és felállt. Mindenekelőtt persze az épületet akarta alaposan szemügyre venni. Mint szakértőnek a legkisebb részlet sem kerülte el a figyelmét, és azonnal látta, hogy a Glorianát joggal emlegetik a város legjobb szállodái között, noha az ő párizsi hoteljével nem vehette fel a versenyt. Annak épp azért adta a La Couronne, vagyis Korona nevet, hogy ezzel is hangsúlyozza kiemelkedően rangos mivoltát. Minden büszkesége az a gyönyörű szálloda volt, személyesen felügyelte az elegáns konferenciatermek, a minden kényelemmel ellátott, fényűző szobák berendezését. Szinte minden híresség nála szállt meg: topmenedzserek, politikusok, filmsztárok. A stílus és a hatalom adott ott randevút egymásnak, és mindent a pénz uralt. Marcel élete is a pénz körül forgott. A szükséges indulótőkét apja kezességével hitelből finanszírozta, de mostanra az utolsó centig visszafizette az adósságát. Miközben végigjárta a Glorianát, felfedezett egy különösen gazdagon díszített termet, a másnapi szertartás helyszínét. Noha csak polgári esküvőre készültek, a sok virágdísz egészen romantikus, már-már templomi hangulatot sugallt. Marcel megtorpant, mert váratlanul eszébe jutott az első és egyetlen házassági ajánlat, amelyet ő maga tett valaha. Milyen ostoba volt! Fiatalon és naivan csak a legjobbat feltételezte a kedveséről, míg aztán a bánat és a fájdalom tengere minden illúzióját elsodorta. Mindez persze évekkel ezelőtt történt; mára felnőtt, érett férfi lett, s nem is értette, miért kínozza még mindig ez az emlék. Fejcsóválva hagyta el a termet, s továbbsétált a folyosón. Nemsokára összefutott az apjával, aki szintén kíváncsian tanulmányozta a hotelt. Csak néhány hete találkoztak legutóbb, amikor Amos akut szívproblémái miatt magához rendelte a fiait Monacóba. Mostanra már szinte teljesen felépült. – De jó, hogy megint egészségesnek látlak! – ölelte meg az apját Marcel. – Semmi bajom, csak a feleségem fúj fel mindent annyira – legyintett Amos. – De azért örültem, hogy mind eljöttetek. Menjünk föl, üdvözöld Janine-t meg Freyát. – Amos szerelmi élete a legenyhébb kifejezéssel is fölöttébb változatosnak volt mondható. Marcel édesanyja volt a második felesége, az ő utódját hívták Janinenek, aki az öt fiú mellé végre egy lányt is hozott a házasságba, Freyát. – Útközben kicsit még körülnézhetünk. Tetszik nekem ez a hotel, bár volna rajta mit javítani. – Azt tervezem, hogy terjeszkedni fogok, Párizson túl – jegyezte meg Marcel. – Londont kellene megcéloznod. Az ingatlanárak itt most nagyon leestek, és az ismeretségeim révén szerezhetünk neked hitelt, vagy én is adhatok kölcsön. – Köszönöm, később még visszatérhetünk rá. Miközben mindent szemügyre vettek, kicserélték a benyomásaikat. – Szerintem a La Couronne is jól járna egy ilyesfajta esküvői csomaggal. Egy csomó pénzt kereshetnél vele – indítványozta Amos. – Nem hinném, hogy gyarapítaná a nyereséget – vetette el az ötletet Marcel, mert bizonyos okokból, melyeket nem akart kifejteni, viszolygott az esküvőktől. Végül felértek a nyolcadik emeleti bárba, ahonnan fantasztikus kilátás nyílt a városra. Leültek egy ablak melletti asztalhoz, és Amos egy távoli, nagy épületre mutatott. – Az ott a Daneworth Estates székhelye. – Úgy hallom, nem megy jól náluk az üzlet. – Vagyis ingatlanokat kell eladniuk. – Van valami érdekes is a kínálatban? – kapta fel a fejét Marcel. – Az Alton Szálló. Nevetségesen olcsón adják, mert nincs pénzük a felújítására. A megnevezett összeg hallatán Marcel meglepetten vonta fel a szemöldökét. – Ennyivel megelégednének? – Ki lehet szorítani belőlük. Meddig maradsz Angliában? – Arra lesz időm, hogy ezt megnézzem. – Helyes! Legalább az egyik fiamra büszke lehetek.

4

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

– Még mindig haragszol Dariusra, amiért olyan nagyvonalúan fizette ki Maryt a váláskor? – Mary az unokáim anyja, nincs vele semmi bajom. Persze attól még Darius lehetett volna kicsit okosabb... Tudod, kivel jött ma ide? – Csak messziről láttam, de szimpatikusnak tűnik. Mindjárt meg is látogatom őket. – Nézd meg alaposan azt a nőt! Remélem, nem akarja csapdába csalni a fiamat. – Mert ezzel meghiúsítaná a tervedet Freyával kapcsolatban? – Ha Dariusnak nem kell Freya, te is fontolóra vehetnéd, hogy... – Felejtsd el! Van még elég fiad. – Mindegyikőtöknek meg kellene állapodnia végre – morogta Amos. Persze, mert te olyan jó példát mutattál, gondolta cinikusan Marcel. Az anyját csak évekkel az ő születése után vette el Amos, Travis és Leonyid törvénytelen gyerek volt, vagyis az öt fiúból mindössze ketten születtek házasságban. De nem akart most ezen vitatkozni. Megvonta a vállát, és felállt. – Mondd meg Janine-nek és Freyának, hogy később őket is meglátogatom – búcsúzott el az apjától. Amikor nem sokkal később belépett a bátyja szobájába, először egy elegáns fiatal nőt pillantott meg, aztán Dariust, amint szemben áll vele, s kezét a vállán tartva áhítattal csodálja. – Zavarok? – kérdezte Marcel. – Dehogy! – A bátyja odasietett hozzá, átölelte, majd bemutatta a barátnőjének. – Már értem, miért rejtegetted előlünk ezt a szép lányt. Én is ezt tettem volna a helyedben. – Magában pedig hozzáfűzte: Harriet valóban komolyan veszélyeztetheti az apja házassági terveit. Kicsit elbeszélgettek még, és Marcelt elbűvölte a nő kedvessége. Miután elköszönt tőlük, felkereste a mostohaanyját is, ám tekintete egyre gyakrabban tévedt az ablakon át jól látható hatalmas épületre. Daneworth Estates. Hm... érdekes lehet... A Temze-parti magasház tizedik emeleti irodájában a Daneworth Estates főnöke, Mr. Smith gondterhelten tanulmányozta az előtte fekvő papírokat, majd felvette a házi telefont. – Mrs. Henshaw, volna szíves behozni a többi aktát is? – Majd egy idősebb üzletemberhez fordult. – Mindjárt meglesz az összes adat. Hamarosan belépett egy fiatal nő, és letett egy iratrendezőt az asztalra. – Bejelöltem a legfontosabb részeket – mondta. A látogató kelletlenül mérte végig Mr. Smith asszisztensét. Nem kedvelte az olyan nőket, akik nem igyekeztek a legjobbat kihozni magukból. Mrs. Henshaw szigorúan leszorította és hátul egyszerűen összefogta szép szőke haját, karcsú testét merev irodai ruhába bujtatta, kellemes vonású, szabályos arcát hatalmas, szarukeretes szemüveggel csúfította el, s amikor főnöke megköszönte a segítségét, gyorsan el is hagyta a helyiséget. – Kicsit félelmetes benyomást kelt – jegyezte meg az üzletember. – Lehet, de szorgalmas, és minden munkatársamnál okosabb. – Miért nem a keresztnevén szólítja? – Mert kifejezetten így akarta. Nem szereti a bizalmas stílust. – Pedig maga a főnöke. – Néha magam is kételkedem benne – sóhajtott fel Mr. Smith. – Olyan, mint valami robot. – Igen, az ember nem is hinné, hogy valaha ünnepelt modell volt. Akkoriban Cassie-nek hívták, és néhány évig a leghíresebb magazinok címlapján tündökölt, de aztán valamiért elhagyta azt a pályát. – Elképesztő! Most meg úgy hordja a haját, mint egy női börtönőr, és semmi sminket nem visel. – Fogalmam sincs, mi történt vele, de foglalkozzunk most inkább az üzlettel! Nem szeretném, ha csődbe mennénk, és az ön cégét is magunkkal rántanánk. A két férfi hamarosan megfeledkezett az asszisztensnőről, de Cassie a zárt ajtón keresztül is hallotta még a rá tett megjegyzéseket. Közönyösen megvonta a vállát, s leült az íróasztalához. – Hogy tudja ezt ilyen nyugodtan elviselni? – csodálkozott az egyik fiatal kolléganője. – Tényleg maga volt az a bizonyos Cassie7 – Tévedés – jelentette ki Mrs. Henshaw, s miután megállapította, hogy már elmúlt hat óra, magához vette a kézitáskáját. – Cassie tulajdonképpen soha nem is létezett. Most pedig elmegyek, magának is jó pihenést!

5

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

Pihenésre, de legalább némi nyugalomra neki ugyancsak szüksége volt, hogy végiggondolja a cég pénzügyeit. Tudta, hogy nagy a baj, és talán hamarosan másik állás után kell néznie. Mindegy, gondolta. Az élete úgyis olyan sivár és üres már évek óta. Mivel kocsija nem volt, busszal ment haza bérelt kis lakásába, ahol rend és tisztaság fogadta. A jellegtelen berendezés nyomokban sem utalt az itt lakó személyiségére. Majd csak lesz valahogy, próbálta megnyugtatni magát a lány, miután a múltjával való váratlan szembesülés meglehetősen kibillentette a lelki egyensúlyából. Cassie, a csodaszép modell egy másik élet, sőt egy másik univerzum része volt. Az ő szíve összetört – Mrs. Henshaw-nak viszont soha nem is voltak érzelmei. Ezen az estén még hosszasan tanulmányozta a céges iratokat, de ahhoz már nem volt ereje, hogy a szükséges változtatásokra valamilyen javaslatot legyen. Lefeküdt, és nemsokára el is aludt. A szokásos rémálom azonban, amely eddig is gyakran kínozta, ismét ránehezedett. Látta maga előtt Cassie-t egy áhítatos tekintetű, vonzó fiatalember társaságában. Aztán a fiú arckifejezése hirtelen megváltozott: a csodálat helyére gyűlölet lépett. – Szerettelek, és megbíztam benned, de most már látni se bírlak! – repültek felé a dühös szavak. Ő erre kinyújtotta a karját, és rimánkodni kezdett: – Kérlek, Marcel, te ezt nem érted... – Tűnj el a szemem elől, te ócska ribanc! – kiáltotta a fiú, mire ő verejtékben úszva végre felriadt. Könnyek csorogtak végig az arcán. Felült, és zihálva belebámult a sötétbe. Aztán kikelt az ágyból, és elbotorkált a fürdőszobáig. A tükörből egy halálra rémült nő nézett vissza rá. A haja ki volt bontva, a selymes tincsek lágyan hullottak a vállára. Ebben a pillanatban újra hasonlított a szép, fiatal Cassie-hez, aki valaha volt. Nem tudta abbahagyni a sírást; mindkét kezét a szemére szorította, hogy elűzze az emlékeket. – Nem akarom, hogy így legyen! – zokogta. De ezzel már elkésett. Éveket.

6

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

2. FEJEZET – Remélem, később nem fogom megbánni ezt a döntést – sóhajtotta Mr. Smith. – Az Alton kétszer annyit ér, mint amennyit ez az ember kínál érte, de sajnos ő az egyetlen érdeklődő. Mrs. Henshaw ránézett a számokra, és összeráncolta a homlokát. – Nem tudna még egy kicsit alkudni? – Megpróbáltam, de hiába, úgyhogy el kellett fogadnom ezt az összeget. Tőkére van szükségem mielőbb, különben csődbe megy a cég. – Akkor hát nekem is más munkát kell keresnem? – Attól tartok, igen. De talán tudok magának segíteni. Marcel szeretne felvenni egy olyan asszisztenst, aki kiismeri magát a helyi viszonyokban, erre pedig senki sem alkalmasabb. Már javasoltam is neki, hogy találkozzon magával. Miért néz olyan csodálkozva? Valami baj van? – Nem, semmi. Hogy is hívják a vevőt teljes nevén? – Marcel Falcon. Amos Falcon egyik fia. A lány szívéről nagy kő esett le. Hogy is lehetett ilyen ostoba! Hiszen az a Marcel, akit ő ismert, a Degrande nevet viselte, és bizonyára semmi köze Mr. Falconhoz. – Ha ügyes, nagyon jó állást kaphat nála – tette hozzá Mr. Smith. – Mikor kell fölkeresnem? – Azonnal. Várja magát egy órán belül a Glorianában. – Ilyen hamar? Ennyi idő alatt nem tudok utánanézni az interneten, ki is ő. – Bízza rá magát a megérzéseire! Itt vannak az eladással kapcsolatos részletek. – A férfi egy vékony mappát tolt elé. – Tudom, hogy egy ilyen nagyságrendű üzletre több időt szokás szánni, de nekem most nagyon gyorsan kell a pénz. A lány taxit rendelt, s útközben áttanulmányozta az iratokat. Kár, hogy az internetes kutatásra nem maradt ideje. A pénzügyi világ cápáJakent számon tartott Amos Falcon neve persze nem volt előtte ismeretlen, de a fiáról is szívesen megtudott volna valamit. Csak nyugalom! – intette magát. Hosszú, megerőltető este áll ugyan előtte, de most is gyorsan és hatékonyan fogja kezelni a nehézségeket. A szálloda recepciósától megkérdezte, hol találja Mr. Falcont. – Ott van – mutatott a készséges alkalmazott az előcsarnokra nyíló ajtón át a bár felé, ahol az egyik asztalnál egyedül ült egy férfi, nekik háttal. Ahogy a fejét elfordította, a lány felismerte régi kedvesét. Marcel volt az, élete nagy szerelme, akinek az elvesztését soha nem tudta feldolgozni! – Köszönöm – suttogta riadtan, majd zavarában hátralépett, s a legközelebbi ajtó felé menekült. El kell tűnnie, mielőtt a férfi észrevenné! Az ajtó a Gloriana belső kertjére nyílt, ahol egy kis kávézót rendeztek be. A lány egész testében reszketve leroskadt az egyik asztal melletti székre. Össze kell szednie magát, aztán majdcsak sikerül feltűnés nélkül kitalálnia innen. Lelki szemei előtt megjelent a két fiatal, akik ők voltak egykor. Naivak, ártatlanok, gondtalanok és talán kicsit ostobák. Szinte még gyerekek, akik elindultak, hogy a szépségükkel és tehetségükkel meghódítsák a nagyvilágot. Jane Agnes Cassandra Baines kezdettől fogva tudta, hogy egy napon modell lesz belőle. – Bármi mást csinálsz, az merő időpocsékolás – mondogatta mindig a nővére is. – Csak találnod kellene valami jó nevet. A Jane olyan unalmasan hangzik. – A nyolc évvel idősebb Rebecca a szüleik halála óta gondoskodott a húgáról, amit ő később úgy hálált meg, hogy rendszeresen támogatta anyagilag. – Használhatnád inkább a harmadik nevedet. A Cassandra egyébként is csábítót jelent. – Tökéletes! Ezzel igazi sztár leszel – jelentette ki később a lány ügynöke, s csak annyit javasolt még, hogy a rövidített Cassie alakot válasszák. És Cassie valóban fényes karriert futott be. Míg Jane megszűnt létezni, ő egyre több magazin címlapján tűnt fel. A férfiak imádták, vagyonos hódolói elhalmozták értékes ajándékokkal. Ő azonban a koldusszegény Marcel Degrande-ot választotta, aki egy lepukkant bérlakásban élt, és éhbérért dolgozott valami élelmiszerboltban. Akkor ismerkedtek meg, amikor a fiú gyümölcsöt szállított neki házhoz. A lánynak elég volt egyetlen pillantást vetnie vonzó, rokonszenves arcára, hogy azonnal elfeledje az összes milliomost, aki addig körülötte nyüzsgött. Attól fogva számára csak Marcel létezett. És a fiú ugyanígy érzett. Feltétel nélkül, testestül-lelkestül átadta magát ennek a szerelemnek.

7

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

Alig hiszem el, drágám, hogy engem választottál – mondta egy alkalommal. – Pedig látod, hogyan élek. Én nem tudlak elegáns éttermekbe vinni, sem drága ajándékokat venni neked. – Cserébe olyasmit adsz, amit senki más. Ugyan kinek kell a pénz? Az olyan unalmas. – Tényleg az – helyeselt a fiú. – Nem ér semmit. – Semmit – visszhangozta Cassie, s miközben lehanyatlott az ágyra, mindkét karját kitárta. – Valami másra viszont nagy szükségem lenne. És kezdek türelmetlen lenni. – Kívánságod számomra parancs – mosolyodott el Marcel, aztán gyengéden és hosszasan szerették egymást, ahogy már máskor is. Cassie ösztönösen sejtette, hogy soha ehhez foghatót nem fog átélni. Ám kapcsolatuknak néhány hónap múlva hirtelen vége szakadt. Egy gazdag, nagy hatalmú férfi, aki jó kapcsolatot ápolt bizonyos bűnözői körökkel, kikezdett a lánnyal. Jake nem volt hozzászokva, hogy nemet mondjanak neki, így aztán azzal sem törődött, hogy a lány visszautasította. Marcel épp elutazott. Amikor telefonon felhívta Cassie-t, a lány nem akarta nyugtalanítani, ezért egy szóval sem említette a történteket. Úgy gondolta, majd beszámol mindenről, ha a fiú visszatér. Ám Marcel sosem tért vissza. A lány hiába várt rá a megbeszélt estén, és mobilon sem tudta utolérni. Amikor aztán valaki kopogtatott az ajtaján, s ő kinyitotta, Jake állt a küszöbön. A férfi a kezébe nyomott egy fotót, amelyen Marcel volt látható, amint betört fejjel, kezén-lábán hatalmas kötéssel fekszik egy kórházi ágyon. – Elütötte egy teherautó – közölte Jake. – Azonnal oda kell mennem! Melyik kórházban van? – Fölösleges tudnod. Soha nem fogod viszontlátni, különben meghal. Már most is megölethettem volna. Ha csak a közelébe mész, engem azonnal értesítenek, s másodszor már nem ússza meg. Az egyik orvos a kórházban tartozik nekem egy szívességgel. Ugye nem akarsz még egy... balesetet? Azzal elment, magára hagyva az elképedt és porig sújtott lányt. Cassie számára elviselhetetlen volt a gondolat, hogy soha többé nem láthatja szerelmesét, s hogy a fiú azt hiszi majd, ő volt az, aki így szakított vele. Írt egy levelet, amelyben mindent elmagyarázott, örök szerelméről biztosította Marcelt, és a bocsánatát kérte. Aztán a fiú lakásához sietett, és becsúsztatta a levelet az ajtórésen át, hogy amikor Marcel hazajön a kórházból, megtalálja. A következő napokban csak arra várt, hogy a fiú valamilyen úton-módon kapcsolatba lépjen vele. Ő azonban nem jelentkezett, a telefonján sem lehetett utolérni. Cassie kétségbeesésében felhívta Marcel szállásadóját, de csak annyit tudott meg, hogy szerelme időközben mindent összecsomagolt, és elutazott a családjához Franciaországba. Örökre eltűnt hát az életéből. Nem hitte el, vagy nem érdekelte, hogy Cassie egyedül az ő érdekében cselekedett. Korábban mondta is egyszer: vagy teljesen övé lehet a lány, vagy sehogy sem kell neki. Most úgy látszott, ez utóbbit választotta. A Gloriana kerti kávézójában üldögélve azonban Cassie rádöbbent valamire: Marcel eltitkolt előle egy fontos körülményt. A filléres gondokkal küszködő „csóró srác" valójában egy mérhetetlenül gazdag ember fia volt. Lehet, hogy ő maga sem tudott róla? Talán törvénytelen gyerekként született, és csak később ismerte meg az apját? Ha viszont nem így volt, akkor az egész kapcsolatuk hazugságon alapult. A lány megborzongott. Ideje kiszöknie innét, mielőtt Marcel rátalálna. Nem kerülhet a szeme elé ebben az állapotban, ilyen öltözékben. Miért kellene végignéznie, amint a férfi kárörvendőn konstatálja a lecsúszását, élvezve, hogy bosszúvágya kielégülést nyert? Felállt, és visszaindult az előcsarnokba, hogy átvágjon a kijárat felé. Ám ekkor kinyílt a kertbe vezető ajtó, s ő meghallotta a recepciós hangját: – Ott van a hölgy, Mr. Falcon. Láttam, amikor kiment. Marcel egyenesen hozzálépett. – Sajnálom, hogy várnia kellett, Mrs. Henshaw. – Az én hibám – nyögte ki a lány. – Nem kellett volna kijönnöm. – Igazán nem tehetek érte szemrehányást, bent valóban nyomasztó a levegő. Üljünk le itt, a szabadban? – Intett Cassie-nek, hogy menjen előre, a lány pedig mukkanni sem bírt, csak engedelmesen visszafordult.

8

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

Nem ismert fel! – villant át az agyán. Talán nem lát jól ebben az alkonyi fényben? Megkönnyebbülten fellélegzett, hogy időt nyert, és átgondolhatja a helyzetet. Ugyanakkor persze bántotta is a dolog. Utóvégre ez az ember évekkel ezelőtt szerette őt... Az egyik fa alatt álló asztalnál a férfi kihúzott neki egy széket, majd mindketten leültek. – Mit rendelhetek magának? Esetleg pezsgőt? – kérdezte Marcel. – Egy ásványvizet kérek. Szeretnék tiszta fejjel tárgyalni. – Okos! Én is azt választom, hasonló megfontolásból. Pincér! Neked aztán nem kell ilyen óvatosnak lenned, gondolta magában a lány. Jól emlékezett, hogy fiatalkorában Marcel bármennyi alkoholt ihatott, sosem látszott meg rajta. Egy alkalommal tréfából ki is próbálták, vajon megsínyli-e a férfiereje, ha alaposan felönt a garatra – végül izgalmas éjszakát töltöttek el, és rengeteget kacagtak. – Mint hallom, magának sokkal fontosabb az üzlet, mint a szórakozás – mondta Marcel a régi kedves hangján. Noha tökéletesen beszélt angolul, enyhe akcentusával mindig elbűvölte a lányt. És vajon még hány másik nőt bűvölhetett el az utóbbi években? – tűnődött el Cassie. – Mr. Smith egekig dicsérte magát – folytatta Marcel. – Szerinte nincs még egy ember, aki ilyen jól ismerné az Alton ügyeit. – Remélem, meg fogok felelni az elvárásainak. – Erről meg vagyok győződve. – Szeretné, ha az itteni szállodája a La Couronne-ra hasonlítana az átalakítás után? – A férfi párizsi hoteljéről Cassie a főnökétől kapott aktából értesült. – Úgy látom, derekasan felkészült – dicsérte meg Marcel. – Valóban úgy tervezem, hogy legyen köztük némi hasonlóság. Azonkívül bővíteni is szeretném az Altont, például egy konferencia-központtal. – Ahhoz talán túl kicsi az épület. – Én is ettől tartok, de majd megtoldjuk. Tud ajánlani valami jó építőipari céget? A következő percekben Marcel kifejtette nagyvonalú elképzeléseit, a lány pedig szorgalmasan jegyzetelt, s még akkor sem nézett föl, amikor a pincér meghozta az italokat. Keze és agya szinte önműködően tette a dolgát. Mivel Marcel nem ismerte fel, már-már maga is hinni kezdte, hogy tévedett, s ez a Falcon csemete nem is az ő régi szeretője. Ám aztán egy lopott oldalpillantás meggyőzte az ellenkezőjéről. A férfi arcéle, szép formájú szája, sötét szeme mind nagyon ismerősnek tűnt, annak ellenére, hogy hosszú évek óta nem találkoztak. Igen, ez itt az ő Marcelja... aki persze többé már nem az övé, és nem is ugyanaz az ember, aki egykor volt. De hát ez utóbbi őrá éppen úgy vonatkozott. Cassie nem létezett többé: Mrs. Henshaw lépett a helyére. Igyekezett újra a tárgyalásra koncentrálni. – Véletlenül tudom, hogy az Alton melletti ház tulajdonosa épp vevőt keres – mondta a tőle telhető leghiggadtabb hangon. – Tényleg? Nahát, az kapóra jönne! Ha megadja az elérhetőségét, kapcsolatba is lépek vele. Cassie felírt néhány sort, aztán átnyújtotta a cédulát. – Akkor hát ezzel meg is volnánk – nyugtázta a férfi. – Egyébként a főnöke bizonyára említette, hogy asszisztenst keresek, aki ezt az egész projektet felügyelné. Volna hozzá kedve? – Ez most elég hirtelen jött... nem akar meg gondolkozni rajta? – Semmiképp. A fontos döntéseket mindig gyorsan hozom meg, és nálam eddig bevált ez a módszer. Cassie egy pillanatig mérlegelte az ajánlatot. Naponta együtt dolgozhatnának, anélkül hogy Marcel tudná, kicsoda ő valójában. Vonzotta a lehetőség, ugyanakkor meg is ijesztette. – Sajnos... nem tehetem – mondta végül tétován. – Miért? Talán nem tetszene a férjének? De hiszen az ellen sincs kifogása, hogy Mr. Smithnek dolgozik. – Elváltam. – Nos, akkor azt csinál, amit akar. Cassie majdnem felnevetett. Hát persze! Régebben ő is így gondolta, de közben rájött, mennyire másképp van. – Mr. Smith biztosan elengedi magát, ha megmondja neki, hogy mielőbb kezdeni akar nálam – erősködött tovább Marcel, mintha ő már döntött volna, és csupán a technikai részletek lennének hátra. – Gondolkodási időre van szükségem – vonakodott a lány. – A mostani fizetésének a dupláját kapja, bármennyi legyen az. Igényes főnök vagyok, és biztosíthatom, úgyis keményen meg fog dolgozni minden fillérért. – Nézze...

9

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

– Nem fogadok el kibúvót. Szóval ezt akkor el is intéztük. – Nem, nem intéztük el – tiltakozott indulatosan Cassie. – Maga nem írhatja elő, hogy mit tegyek. – Jogom van hozzá mint a munkaadójának. – De maga nem az! – Majd az leszek. Hamarosan. Mindig ilyen volt, roskadt magába a lány. Sosem nyugodott bele, ha nem érvényesült az akarata. Csak épp annak idején minden kedvességét latba vetette a cél érdekében, most pedig egyszerűen lerohanja őt. Persze nem tehet neki szemrehányást, hiszen annyi mindenen kellett keresztülmennie. Ezzel együtt ő most mégsem engedhet. – Mr. Falcon, meg kell értenie... – Nézzenek oda! Ki hitte volna?! A semmiből érkező szavakra mindketten összerezzentek, s ahogy fölpillantottak, egy önelégülten vigyorgó, magas férfit láttak feléjük közeledni. – Ja, ne – nyögte Cassie. – Ez nem lehet igaz... – Maga ismeri ezt az alakot? – Ő Keith Lanley, gazdasági újságíró és botránygyáros. Azzal tölti a napjait, hogy megpróbálja kitalálni, melyik cég megy tönkre legközelebb. – Micsoda véletlen! – kiáltotta Lanley, és hanyag tartásban megállt előttük. – Szóval igaz a pletyka. Milyen ravasz húzás magácskától, hogy még idejében otthagyja a Daneworth céget! Nem akar bemutatni az ismerősének, Mrs. Henshaw? No persze tudom én, kicsoda ő. Gyorsan híre megy, ha a Falconok a városba érkeznek. – Vendégségbe jöttünk egy esküvőre – szögezte le hűvösen Marcel. – Bizonyára. Másrészt viszont egy Falcon soha nem szalasztana el semmilyen alkalmat, hogy egy kis pénzt csináljon. Márpedig a fontos üzleteket ügyesen kell eladni a nyilvánosságnak. Azt hiszem, mi hárman... – Én elmegyek. – Cassie-nek elege lett, felpattant a helyéről. – Viszontlátásra! – Ne, várjon! – Lanley megpróbálta a karjánál fogva visszatartani, ő azonban kitépte magát a szorításából, és elindult. Amikor az újságíró utána akart menni, Marcel rákiáltott: – Hagyja békén! – Csak nyugalom – csitította Lanley. – Tehetnék magának egy szívességet... – Igen, azzal, hogy sürgősen elkotródik, máskülönben hívom a rendőrséget. – Oké, már itt sem vagyok – visszakozott a férfi, de elmenőben még egyszer hátrafordult. – Nem volna valami kis infója számomra a kedves papáról? – Húzzon innen! – mutatott a kijárat felé Marcel, aztán csak nézett zaklatottan a férfi után, és igyekezett lehiggadni. Ordítani szeretett volna, annyira dühös volt Cassie-re, magára – és a sorsra, amely összehozta ezt a váratlan találkozást a régi szerelmesével. De egyáltalán hol van Cassie? – nézett most körül. Mintha a föld nyelte volna el. Felugrott, és a keresésére indult. Végre megpillantotta, amint egy fa alatt álldogál, vállával a fatörzsnek támaszkodva. Amikor hátulról megérintette a karját, a lány azt hihette, az újságíró követte idáig; olyan lendülettel akarta lerázni magáról a kezét, hogy fordultában elveszítette az egyensúlyát, és feje a fatörzsnek ütődött. Jóllehet Marcel azonnal utánakapott, az esést már csak tompítani tudta. Cassie összecsuklott, és elterült a földön. – Istenem, Cassie! – kiáltotta rémülten a férfi, majd sietve körbetekintett. – Elájult, hívjanak orvost! – szólt a többi asztaltól odasereglő vendégeknek. Aztán a karjába emelte a magatehetetlen testet, és határozott léptekkel visszavitte az épületbe, ahol nemsokára a szálloda orvosa vette kezelésbe a lányt. Noha a szemét még nem tudta kinyitni, Cassie homályosan sok mindent érzékelt a körülötte zajló eseményekből. De igazán csak egyvalami érdekelte: az, hogy Marcel mintha a régi nevén szólította volna. Ha valóban így történt, hogyan viselkedjen a továbbiakban? Vagy csak képzelődött? Iszonyúan zúgott a feje, valahogy mégis összeszedte minden erejét, és lassan kinyitotta a szemét. – Magához tért – állapította meg az orvos. – Jól vagyok – nyögte Cassie, miközben tekintetét Marcelra függesztette. Forrón remélte, hogy egykori szerelmese felismerte őt, ugyanakkor rettegett is ettől. Ám a férfi arcán nyomát sem látta semmiféle érzelemnek. Szóval képzelgés volt az egész, gondolta.

10

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

– Mielőbb ágyba kell kerülnie – mondta az orvos, miután kitisztította a homlokán lévő sebet. – Itt lakik a szállodában? – Nem – lehelte Cassie. – És van otthon, aki vigyázzon magára? – Senki. – Az elég baj. Nem maradhat egyedül ma éjszakára. – Nem is fog – szólt közbe Marcel. – Van elég hely a lakosztályomban, és a felügyelet is megoldható. – Szó sem lehet róla – tiltakozott erőtlenül a lány. – Mrs. Henshaw, ne fecsérelje az időt értelmetlen makacskodásra – zárta le a vitát Marcel, és kisietett a szobából. – Fogadja el az ajánlatát – tanácsolta most az orvos is. – Látni való, hogy nagyon aggódik magáért. – Nem hiszem... csak most ismerkedtünk meg... – mondta akadozva Cassie, de addigra Marcel már vissza is tért egy kerekes székkel. – Erre semmi szükség – jelentette ki bágyadt hangon a lány. – De igen. Nyújtsa a kezét! – A férfi ellentmondást nem tűrő mozdulattal besegítette a székbe, Cassie pedig beletörődött a megváltoztathatatlanba, s hagyta, hogy a lifthez tolja őt. A lakosztályban már várt rájuk egy kedves fiatal nő. – A húgom, Freya – mutatta be Marcel. – Hoztam magának egy hálóinget – mosolygott Cassie-re a lány. – Akkor én most magatokra is hagylak benneteket – búcsúzott el Marcel. – Ez itt a hálószoba, az meg a fürdő – mutatta Freya. – Segítsek levetkőzni? De hát mit tett magával Marcel? – Semmit. Nekiestem egy fának. – Ó viszont nyilván felelősnek érzi magát. – Nincs rá semmi oka. – Akkor biztosan természettől fogva nagyvonalú és gondoskodó. Valójában nemigen ismerem még. – Azt hittem, maguk testvérek. – Mostohatestvérek. Tulajdonképpen csak azért nevez a húgának, hogy ne kelljen feleségül vennie – nevetett Freya. – Ezt nem értem – ráncolta össze a homlokát Cassie. – A mostohaapám szeretné, ha hozzámennék valamelyik fiához, és így a család teljes értékű tagja lennék. Először Dariusra gondolt, csakhogy neki éppúgy nem volt kedve egy ilyen házassághoz, mint nekem. A következő jelölt (ahogy Amos mondani szokta: a sorozatlövésben a második) Marcel. Ő pedig, szegény, ezzel a testvéries stílussal igyekszik védekezni. – És maga mit gondol? – Hát, nem sírom tele a párnámat éjjelente – nevette el magát újra Freya. – Nem a zsánerem. Már maga a gondolat is kellemetlen, hogy egy ilyen férfival... – Miért, milyen? – Csak a pénzről szól az élete. Pengeéles a logikája, mindig egy lépéssel az ellenfelei előtt jár. – Ellenfelei vagy ellenségei vannak? – Fogalmam sincs, mindenesetre barátja nem lehet túl sok. Olyan hideg mindenkivel, nem lehet hozzá közel kerülni... Na, kész is van az ágy. Itt maradjak? – Nem szükséges. Köszönöm a kedvességét. Cassie szeretett volna végre egyedül lenni. Alighogy becsukódott az ajtó Freya mögött, fejére húzta a takarót, és megpróbálta összerendezni a gondolatait. Azt a hidegséget, amelyről Freya beszélt, ő soha nem érezte a fiatal, szerelmes Marcelban. Nyilván azóta nagyon megváltozott. Olyan ez az egész, mint egy rossz álom, sóhajtotta magában, és nemsokára kimerülten álomba zuhant.

11

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

3. FEJEZET Valamikor az éjszaka folyamán kinyílt a hálószoba ajtaja, és a folyosóról egy fénysáv Cassie alakjára vetődött. Marcel a küszöbről nézte figyelmesen, aztán közelebb lépett az ágyhoz. Úgy látta, alvástól ellazult vonásaival a nő most megint olyan, akárcsak régen. Tegnap még nem akarta elfogadni, hogy a bűbájos-gonosz boszorkány, aki tönkretette az életét, újra visszatért. De a boszorkányok már csak ilyenek: visszatérnek, hogy élvezzék a káoszt, amelyet okoztak. Ő viszont most az apja elvét fogja követni, aki azt vallotta: ragadj meg minden alkalmat, és fordítsd előnyödre! Nem fogja kihagyni ezt a lehetőséget, hogy bosszút álljon, amiért oly sokáig kellett törött bordákkal és szörnyű fájdalmakkal kórházban feküdnie, miközben hiába várt a kedvesére. Ott akkor meghalt benne valami, és ezért a mai napig hálás. Érzelmek nélkül minden egyszerűbb. A nők nem okoznak gondot, mert meghatározott helyük van, s amint betöltötték a feladatukat, csak ki kell fizetni őket, és mehetnek. Persze egyszer majd keres magának feleséget is, de ezt szintén a józan ész alapján teszi. Barátok helyett vannak üzletfelei, s ha társaságra vágyna, válogathat a kedvét kereső nők és férfiak között. Micsoda teljes élet! Nem ez nem igaz, rázta meg némán a fejét. Az én életem üres, ahogy a szívem is, de ez legalább megóv az újabb sérülésektől, állapította meg magában. Néhány percig elálldogált még lélegzet-visszafojtva Cassie ágya mellett, aztán csöndesen kiment. A nő nem tudhatja meg, hogy itt járt. Amikor Cassie felébredt, a szobában sötét volt. Lépések zaját hallotta az ajtó felől, s azt hitte, Marcel az. Félelmek és remények közt hányódva fejére húzta a takarót, szíve a torkában dobogott. Lehet, hogy ütött az igazság órája? Vajon mit fog mondani a férfi, és hogyan reagáljon ő? Rémülten kapkodott levegő után, amint egy kéz gyengéden megérintette. – Én vagyok az, Freya. Elnézést, hogy felébresztettem. – Semmi baj – nyögte ki Cassie. Freya felkapcsolta a kislámpát, egy csésze teát tett az éjjeliszekrényre, aztán az ágy szélére ült. – Hamarosan el kell mennem. Itt a reggeli teája. – Nagyon köszönöm. – Jane... Szólíthatom így? Vagy inkább Mrs. Henshaw-nak? – Elegem van Mrs. Henshaw-'ból – rázkódott meg a lány. – Akkor hát legyen Jane? – Abból is elegem van. – Te jó ég! Ezt végképp nem értem. – Úgy érzem, mintha két különböző személyiségem volna, de közben egyik sem vagyok igazán én. Biztos őrültségnek hangzik... – Ha a saját fura családomra gondolok, egyáltalán nem. Anyám miatt aggódom is néha. Ő a harmadik felesége Amosnak, aki még sohasem volt hű senkihez. – És milyen szálak fűzik Marcelt ehhez a nagy családhoz? – Amos még annak idején, amikor Elaine volt a felesége, vagyis Darius anyja, gyakran járt Franciaországban. Ott ismerte meg Laure-t, és vett neki egy házat. Hamarosan világra jött Marcel, s attól fogva Amos rendszeresen ingázott a francia és az angol családja között; sőt, Elaine-nek eközben újabb fia is született, Jackson. Néhány év múlva azonban fény derült Amos kettős életére. Elaine elhagyta, ő pedig aztán elvette Laure-t, és a fiával együtt Angliába hozta. – Marcel tehát itt nőtt fel. – Amennyire tudom, tizenegy évesen került Angliába, és tizenöt volt, amikor a házasság zátonyra futott, ő pedig az anyjával együtt visszatért Párizsba. Csak hét évvel később jött újra Londonba, de akkor sem az apjához. Rá olyan dühös volt a meggyötört anyja miatt, hogy még a nevéről is lemondott, és Laure családi nevét vette fel, a Degrande-ot. Akkoriban lázadt minden és mindenki ellen, alkalmi munkákból élt egyik napról a másikra, míg aztán elege lett az egészből, és visszament Párizsba. Később kibékült Amosszal, és újra a Falcon nevet kezdte használni. Hiába, az alma nem esik messze a fájától! – Talán történt valami, amitől megváltozott? – Lehet; mindenesetre most éppen olyan, mint az apja: kíméletlen, rámenős, és kizárólag a pénz érdekli. – Nem kedveli? – De. Velem mindig igazán kedves, férjhez menni viszont nem akarok hozzá. – Csodálom, hogy eddig nem nősült meg. Az ilyen gazdag férfiak mágikus vonzerőt gyakorolnak a nőkre.

12

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

– Szerintem nem az a nősülős típus. Úgy hallottam, előbb használja, majd nagyvonalúan kifizeti a nőket, de sosem szerelmes. – Freya felnevetett. – Ne vegye túl komolyan, amit mondtam, csak figyelmeztetni akartam. Biztos nem lesz könnyű neki dolgozni, de hát maga szerencsére nem hajt rá. – Én aztán tényleg nem! – Az jó. Mielőtt elmegyek, viszek még valami ruhát Marcelnak. Nem akarta zavarni magát. – Milyen figyelmes. – Igen, néha az. Na, akkor indulok is. – Viszontlátásra! Köszönök mindent. Ezek után Cassie még ott maradt egy kicsit az ágyban, hogy átgondolja a helyzetét. Az, hogy Marcel újra felbukkant az életében, valósággal sokkolta, s minél többet tudott meg róla, annál jobban haragudott rá. Hiszen a férfi végig eltitkolta előle, hogy Amos Falcon fia, s valószínűleg még legyezte is a hiúságát, hogy ő a nyomorúságos körülményei ellenére beleszeretett. Az ártalmatlan játék aztán katasztrófába torkollott. Pedig Marcel apjának elég hatalma volt ahhoz, hogy megvédje a fiát Jake-től, ha ő, Cassie egyáltalán tud a dologról, és megkéri rá. Még ma is egy pár lehetnének, ehelyett azonban mindent elveszítettek. Néhányszor dühösen a párnájába bokszolt, aztán kimerülten visszaroskadt, és eleredtek a könnyei. Egész világa fenekestől felfordult. De most dönteni fog a két ellentétes személyisége között, és újra Cassie lesz – csakhogy egy új, dacos, haragos Cassie, akit egyetlen gondolat éltet: Marcelnak meg kell lakolnia azért, amiért becsapta őt! Lehet, hogy nem rossz szándék vezérelte, ennek az ostoba csínynek azonban keserű következményei lettek, és Cassie-t az sem vigasztalta, hogy minden bizonnyal a férfi is megszenvedte a magáét. Halk kopogtatás után újra Freya kukkantott be az ajtón, immár kabátban. – Marcel várja a reggelivel – mondta, és már távozott is. Cassie kapkodva felöltözött, haját szorosan összefogta, mint mindig, és átment a nappaliba. – Jó reggelt, Mrs. Henshaw! – üdvözölte Marcel udvariasan. – Örülök, hogy jól van. Megengedi, hogy bemutassam az apámat, Amos Falcont? – Nagyon örvendek. – Az idősebb úr megrázta Cassie kezét. – A fiamnak mindig kitűnő alkalmazottai voltak, tehát magától is sokat várok. Marcel roppant elégedett a tárgyaláson mutatott ismereteivel, s úgy véljük, maga nagy hasznára lesz a helyi tapasztalataival. Tekintettel arra, milyen erőszakosan csikarta ki a beleegyezését előző nap Marcel, Cassie akár harapós választ is adhatott volna, ám az éjszaka folyamán új emberré vált, ezért csak udvariasan mosolygott. – Remélem, megszolgálom a bizalmát – mondta. Miután Marcel elbúcsúzott az apjától és Freyától, asztalhoz ültek. – Köszönöm, hogy nem panaszolt be az apámnál. – Nem is tudnám. Maga úgyis mindent kivédene. Elég merész dolog volt azt állítani, hogy már elfogadtam az állást, de kétségkívül sikeres a módszere. – Eddig is bevált a vezetői munkámban. Persze van, amikor valaki eleve elhatározza, hogy problémás dolgozó lesz... Valami vicceset mondtam? – kérdezte Marcel, mivel látta, hogy Cassie alig tud elfojtani egy mosolyt. – Mit jelent az, hogy problémás? Várjon, hadd találjam ki! Talán az a problémás dolgozó, aki ragaszkodik a véleményéhez, és nem fogadja el a magáét? – Meglehet. – Nos, akkor én nem vagyok az, ugyanis meggondoltam magam. Szeretnék magának dolgozni... egy feltétellel. – És mi volna az? – Megduplázza a fizetésemet, ahogy tegnap ígérte. – Pontosan mennyit kap most? Cassie megnevezte a meglehetősen magas összeget, ám Marcelt ez nem ijesztette el. – Rendben, csapjon bele! – azzal a lány felé nyújtotta a kezét, ő pedig elfogadta. Jóllehet Cassie valamelyest felkészült a férfi érintésére, az mégis sokkszerűen hatott rá. Marcel meleg bőrének tapintása mintegy varázsütésre felidézte benne az egykori becézgetések emlékét, olyan erővel, hogy kis híján felkiáltott. A férfi arcán azonban semmiféle reakció nem látszott. – Örülök, hogy megegyeztünk – mondta könnyedén. – Azt javaslom, mielőbb nyújtsa be a felmondását Mr. Smithnek. Ja igen, és megadná az e-mail címét meg a telefonszámát? Cassie felírta. – És mi van a magántelefonjával?

13

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

– Olyan számot én sem kaptam magától. Marcel ráfirkantott egy számsort a névjegykártyája hátoldalára. – Tessék. Akkor hát?... – Várakozón nézett a lányra, ám Cassie csak megrázta a fejét. – Nekem nincs magántelefonom. – A férfi meglepett arckifejezését látva magyarázkodni kezdett: – Nincs rá szükségem. – De mindjárt megbánta, hogy akaratlanul is elárulta, mennyire magányosan él. – Így persze nekem se kellett volna megadnom a sajátomat. – Visszaadhatom, ha ragaszkodik hozzá – nyújtotta Cassie a névjegykártyát Marcel felé. – Most már mindegy. Amilyen okos, időközben meg is jegyezhette. Legközelebb óvatosabb leszek. – Ha máris megbánta a döntését, nem muszáj elfoglalnom az állást. – Semmit sem bántam meg, és ezt maga pontosan tudja. A férfi kihívó pillantásától és különös hangsúlyától Cassie-nek a lélegzete is elállt. Csak nem a közös múltjukra céloz? Ne bonyolódj bele, tanácsolta neki egy belső hang. Fogd inkább menekülőre! – Honnan tudnám? – mosolyodott el kényszeredetten. – Hiszen alig ismerem magát. – Mindketten tudjuk... amit kell. A döntést meghoztam. A csalódástól Cassie kis híján elsírta magát. A férfi megint elmulasztotta az alkalmat, hogy bevallja, felismerte őt. De talán mégsem jött rá, ki rejtőzik Mrs. Henshaw álarca mögött, és ő csupán bolond ábrándokat kerget. Bár azt az illúzióját, hogy valaha igazán kibékülhetnek, úgyis feladta már évekkel ezelőtt. – Ha mindent tisztáztunk, elárulná, hogyan jött ide tegnap? – ragadta ki töprengéséből a férfi. – Taxival. – Helyes. Jobb is, ha egy darabig lemond a vezetésről. – A fejemnek már semmi baja, de igaza van, nem árt, ha taxival megyek vissza az irodába. – Később felhívom, most viszont el kell intéznem valamit a bankban. Holnap találkozunk! – köszönt el Marcel. Mr. Smith őszintén örült, hogy Cassie megkapta az állást. Engedélyezte azonnali távozását, sőt meghívta búcsúvacsorára. Az első pohár vörösbor után megoldódott a nyelve: – Higgye el, élvezni fogja az új kihívást, de azért legyen óvatos! Az olyan férfiak, mint Mr. Falcon, csak azzal törődnek, mi az, ami nekik előnyös, és mihelyt maga nem tud elég hasznot hajtani, azonnal ejteni fogja. Erről híres. – Talán van magyarázat a viselkedésére. Valaki egyszer biztosan benne hagyta a pácban – puhatolózott a lány. – Viccel? Ki merne ilyet tenni? – Manapság nyilván senki, de esetleg korábban... – Ő már születése óta az apja kiköpött mása: kemény, és hiányzik belőle minden érzelem. A külseje olyan, akár egy gáláns francia szeretőé, és ennek tudtommal sok nő be is dőlt, de ez csupán a máz. Merthogy szíve az biztosan nincs. – Köszönöm a vacsorát, most viszont mennem kell – állt föl Cassie. – Igen, maga már az övé. – Csak az időm az övé – szögezte le határozottan a lány, majd gyorsan elhagyta az éttermet. Szinte menekült a kép elől, amelyet Mr. Smith festett neki Marcelról. Sajnos nem mondhatta el senkinek, mi tette ilyen emberré azt a nagyvonalú, érzékeny, melegszívű fiatal srácot, akinek ő ismerte. S bár néhány órája még dühös volt rá, egyszeriben szerette volna a védelmébe venni. Egész este hiába várt a hívására; végül azzal vigasztalta magát, biztosan sok dolga támadt a bankban. De hát neki is volt elég tennivalója. Miután hazaért, leült a számítógépe elé, és kutatni kezdett az interneten. Amosról rengeteg információt talált. Főleg azt ecsetelték hosszasan, hogyan jutott a legnagyobb nyomorból az üzleti világ csúcsára. A magánéletével kapcsolatban megemlítették, hogy öt fia született három nőtől. Darius és Marcel után Jackson, akinek számos természetfilmjét Cassie jól ismerte a tévéből, majd a legnagyobb hírnevet elérő Travis, aki egy Angliában is bemutatott amerikai sorozat főszereplője volt. A legfiatalabb fiú, Leonyid Oroszországban élt, ám róla ennél több adatot nem talált a lány, sőt még képet sem. Marcelról a legfontosabbakat már elmesélte neki Freya, úgyhogy először a férfi párizsi szállodájának honlapját hívta le. Mrs. Henshaw-ként alaposan tanulmányozta és kijegyzetelte a fellelhető információkat és véleményeket, majd Cassie-ként fotókat keresett. Legtöbbjükön csak távolról láthatta a férfit, ám végül

14

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

rábukkant egy képre, amely egy évvel az elválásuk után készült. Mellbe vágta, milyen szomorú látványt nyújt rajta Marcel. Bezárta az internetet, és a gépén tárolt anyagokban kutatott tovább. A sok régi kép, amelyen ők ketten még oly boldogan mosolyogtak a fényképezőgépbe, fájdalmas emlékeket idézett fel benne. Egy alkalommal például Marcel azt mondta neki: „Mindig a szívemben foglak őrizni, és soha nem eresztelek el. Ha akarnál, sem tudnál elhagyni." Milyen igaza volt! – döbbent rá Cassie. Hiszen azóta is mindennap eszébe jut az ő örök nagy szerelme. Azok a különös megjegyzések pedig, amelyeket Marcel a viszontlátásuk óta néha elejtett, mélyen elgondolkoztatták. De jó is lenne kideríteni, vajon tényleg felismerte-e a férfi! Néhány kilométerrel odébb Marcel épp a Cassie szót ütötte be az internetes keresőbe. A rengeteg dokumentumból csak az nem derült ki, miért hagyta ott a lány a modellkedést két sikeres év után. Azóta állítólag csak ritkán bukkant fel a szépek és gazdagok valamely találkozóhelyén. Hát persze, ez az! Cassie csak játszott vele, s miután ő kórházba került, engedett a pénz csábításának. Pedig mennyire várta a betegágyán! Mennyiszer kereste telefonon, hátha nem értesült a balesetéről! De mire hazaengedték, már minden reményét elvesztette; szinte felemésztette a keserű csalódás, és az albérletében talált levelet, melyet a lány írt neki, olvasatlanul széttépte. Azóta mostanáig csupán egyetlen alkalommal látta, akkor, amikor visszaindult Párizsba. Cassie is ott volt a reptéren az új barátjával. – Te utolsó! – kiáltott rá. – Szerettelek, és megbíztam benned, de most már látni se bírlak! Mire a lány kinyújtotta a karját, és rimánkodni kezdett: – Kérlek, Marcel, ezt te nem érted... – Tűnj a szemem elől, te ócska ribanc! – kiáltotta ő, aztán megfordult, és még a közeléből is elmenekült annak a szörnyetegnek. Nos, ezt a hibát nem fogja még egyszer elkövetni. Többé nem fog elmenekülni. Cassie visszatért – és ezzel eljött a bosszú ideje.

15

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

4. FEJEZET Másnap Cassie azzal a szent elhatározással kelt fel, hogy mielőtt szembesítené Marcelt a közös múltjukkal, alaposan felderíti, milyen emberré vált a férfi. Erre pedig jó lehetőséget kínál, hogy együtt fognak dolgozni. Teát és szendvicset készített magának, aztán leült a nyitott ablak mellé, hogy megreggelizzen. Évekkel korábban is egy hasonló ablaknál ült, amikor az élelmiszer-szállítót várta. Azokban az időkben karrierjének tetőpontján járt, és szerfölött jól érezte magát a bőrében. Első emeleti lakásából látta, hogy az autóból egy fiatalember száll ki, akinek megnyerő külseje, sugárzó életkedve ellenállhatatlan vonzást gyakorolt rá. De maga a fiú is valami ilyesmit érezhetett, mert hirtelen megtorpant, s csak nézte őt csodáló szemmel. Ez bizony szerelem volt első látásra. Egy héttel később Marcel el is árulta neki, hogy amint megpillantotta az ablakban, azonnal tudta, ő a végzete. – Én pedig tudtam, hogy szeretni foglak – mondta Cassie. – Engem, a csóró kifutófiút? És mi van a pénzes hódolóiddal? – Hát... vagy elfogadom, vagy elutasítom őket – mórikálta magát tréfából a lány. – Én döntök, ezt soha ne feledd! – tette még hozzá. – Igenis, madame, értettem – vágta rá szalutálva a fiú, majd nagy nevetéssel egymás karjába borultak, és az ágyra vetették magukat. Ó, milyen fiatal és romlatlan volt még akkoriban Marcel!... – Jó reggelt! A harsány köszönésre Cassie ijedten összerezzent. Nem vette észre, hogy időközben leparkolt egy autó az ablaka alatt, csak a férfi hangját hallotta. – Nahát, Mr. Falcon, maga az? – csodálkozott rá a kocsiból kiszálló alakra. – Valaki mást várt? – Nem, de úgy emlékszem, maga telefonálni akart. – Felmehetek most? – Természetesen. – Cassie hozta a lakáskulcsot, és ledobta az ablakból, ám egyszeriben rájött, hogy még mindig hálóingben van. Berohant a fürdőszobába, és magára kanyarított egy köntöst, amely nem különösebben állt jól neki, de legalább mindenütt eltakarta, ahol kellett. Amikor visszatért a nappaliba, a férfi már ott állt. – Elnézést, amiért ilyen korán zavarom, de nem bírtam tovább várni, hogy szemügyre vehessem az új szerzeményemet. – És én volnék az a szerzemény? – húzta föl a szemöldökét Cassie. – Egy olyan jó humorú üzletasszony, mint maga, ezt bóknak vehetné, én azonban a szállodámra gondoltam. Csak annyit szerettem volna, hogy kísérjen oda, de bizonyára kicsit elhamarkodtam a dolgot. Fejezze be nyugodtan a reggelijét. Cassie hozott egy csészét, és a férfinak is töltött kávét. – Meséljen a terveiről. Evés közben is tudok figyelni. – Nagyszerű! Mielőbb el akarom végeztetni az átalakítást. – Ha valami hasonlót szeretne, mint a La Couronne, számos lehetőség adódik. Úgy vélem, az a titka a párizsi szállodája sikerének, hogy... Itt felsorolt néhány szempontot, amelyet az internetes kutatásaiból merített, s elégedetten látta, milyen nagy figyelemmel követi Marcel. Helyes! Épp ez volt a szándéka. – A londoni szállodája vendégeinek érezniük kell, hogy van valami kapcsolat a La Couronne-nal. És ez vonatkozhat az esetleges további szállókra is. – Erről egyelőre ne beszéljünk. – Rendben, de nem árt, ha már most számításba vesz néhány dolgot. Hiszen egy szép napon talán több szálloda is fut majd Európa-szerte ez alatt a márkanév alatt. A londonit hívhatnák például Crownnak, az olaszt és a spanyolt La Coronának. A németországinak Krone, a hollandiainak De Kroon lehetne a neve. Csehország és Szlovákia meghódítása valószínűleg több időbe telne... – Elég, elég, hagyja már abba! – nevetett nagyot Marcel. – A lényeg, hogy a korona szó mindenütt megjelenjen. – Azt hittem, nincs nálam jobb szervező, de magával nehéz lesz lépést tartani. – Igyekszem mindig jól felkészülni, és gondolom, ezt is várja tőlem. – Persze. Csak nem mindenki teszi azt, amit várok tőle. – A szállodák viszont mindenben megfelelhetnek az elképzeléseinek, amennyiben elég alapos a tervezés.

16

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

– Megint igaza van. – Marcel magasra emelte a csészéjét. – És szerintem maga gondoskodni fog erről. Válaszul Cassie hozzákoccintotta a maga csészéjét. – Épp ezért most gyorsan fel is öltözöm. Miután a lány eltűnt a fürdőszobában, Marcel kíváncsian körülnézett a kis lakásban. Az igénytelen, kopott berendezés láttán megcsóválta a fejét. Ha Cassie el is veszítette a modellkedéssel szerzett pénzét, a Daneworth Estates elég rendesen megfizette, hogy ne használt bútorokkal vegye körül magát, olyan falak közt, amelyekre igencsak ráfért volna már a festés. Miközben hallotta, hogy a lány megengedi a vizet a zuhany alatt, megcsörrent Cassie mobiltelefonja. Marcel tétovázott egy darabig, aztán felvette. – Jane, te vagy az? – kérdezte egy férfihang. – Ő most nem tud a telefonhoz jönni. Üzen neki valamit? – Mondja meg, hogy Dave kereste, és sürgősen hívja vissza! Marcel elköszönt, és lenyomta a gombot. Nem sokkal később Cassie megjelent felöltözve, megfésülködve. – Egy bizonyos Dave kéri, hogy hívja vissza – közölte a férfi. – Fontosnak tűnik. Alig mondta végig, Cassie máris megragadta a mobilt, és tárcsázni kezdett. Marcel kíváncsian fülelt; a kis lakásban nem is tehetett volna mást. Vajon kinek van ekkora hatalma a lány fölött? – Szia, Dave... Ne idegeskedj, majd intézkedem. Most nem tudok beszélni, de később még kereslek. – Azzal Cassie kinyomta a készüléket. Marcel csalódottan hallgatott. Mi tagadás, nem sokkal lett okosabb, pedig ugyancsak fúrta az oldalát, kit igyekezett annyira megnyugtatni a lány. Ha a barátja volt, nem lehet túl gazdag a pasi, ahhoz Cassie már nem néz ki elég jól; de talán vannak egyéb képességei a fickónak, gondolta rosszmájúan. – Indulhatunk? – szólalt meg végül. A lány kissé kényszeredett mosollyal fordult felé. – Jelezte az érkezését az Altonban? – Dehogy! Szeretném meglepni őket. – Az inkognitó hasznos, ha a valós állapotokat akarja látni. De könnyen lehet, hogy magát felismerik. – Kétlem. Szóval maradnék az inkognitó mellett. Benne van? – Miért ne? Rögtön felhívom őket. – Cassie máris tárcsázta a hotel számát. – Jó reggelt! Van mára még kiadó szobájuk?... Nagyszerű! Kérem, mondja el, milyen árban vannak a szobák, az egyágyastól a lakosztályig. – Hangosan elismételte az összegeket, Marcel pedig figyelmesen hallgatta. Nyilvánvaló volt, hogy az üzlet rosszul megy. – Rendben, akkor kérném a legjobb lakosztályt... Hogy milyen névre? – Itt kérdően Marcelra nézett, aki egy hirtelen ötlettel magára mutatott, mert úgy döntött, mégis inkább nyílt lapokkal játszik. – Mr. Falcon – jelentette be Cassie. – Még ma megérkezik. – Azzal letette a telefont, és kicsit értetlenkedve nézett a férfira. Közben beláttam, hogy igaza van. És szerintem így is épp elég nagy meglepetés lesz nekik, ha mindjárt beállítunk – magyarázta újdonsült főnöke. – Gyorsan ki is jelentkezem a Glorianából, aztán mehetünk egyenesen az Altonba. Hölgyem, a kocsi előállt! Lent megvárom. Marcel nem is mondott többet, csak magára hagyta a lányt. Amikor aztán a kocsi mellől újra felnézett az ablakra, Cassie-t már nem látta. Biztos most hívja vissza a barátját, gondolta. Cassie azonban a számítógépéhez lépett, bekapcsolta, és elvégzett egypár műveletet. Végül értesítette Daveet, hogy minden rendben, majd kikapcsolta a gépet. Ettől fogva csak Marcelra akart koncentrálni. Egyre inkább meg volt győződve arról, hogy a férfi igenis tudja, ki ő. Az Alton Szálló vigasztalannak és kissé lerobbantnak hatott. – Eredetileg egy herceg városi háza volt, ez indokolja a nagyvonalú térelrendezést. Valamikor aztán eladták, de a vevő minden pénzét felemésztette a renoválás. A bejelentkezés során nem akadt gondjuk, mert a férfit nem ismerték fel. Nemsokára megérkeztek az emeleti fényűző lakosztályba. Cassie a hatalmas ablakhoz lépett. – Jó a tájolás – mondta. – Innen épp ráláthat a mellettünk álló épületre. Ha megveszi, kibővíthetjük a hotelt. – Hadd nézzem. – Marcel odament hozzá. – Valóban ideális, össze lehet kapcsolni őket. – Közelebbről is megnézhetjük – ajánlotta a lány. – Fölösleges, így is meg tudom ítélni. Valószínűleg le fogom bontatni. – Három megbízható építőipari céget is ismerek. Versenyeztetni kellene őket. – Örülök, hogy utánanézett. Szeretem, ha az asszisztensem pontosan követi az utasításaimat.

17

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

– Erre vagyok. – Akkor kap mindjárt egy másik feladatot is. Nem kedvelem az „elrettentő" hatású nőket, úgyhogy szíveskedjen kevésbé szigorúan öltözködni. – Úgy érti, dobjam fel magam egy kicsit? – furcsálkodott Cassie. – Pontosan. – Marcel elmosolyodott, és a lány szíve ettől máris fölmelegedett. – Gyakran kell majd elkísérnie különböző helyekre. – Jézusom, olyan ronda vagyok, hogy látni sem bír? – Maga nem ronda, de mintha valamiért annak akarna látszani. Ami nyugtalanító érzést vált ki az emberből. – De hát miért akarnék ilyet kiváltani? – Jó kérdés... Majd később megbeszéljük. Most úgy hallom, kopogtattak. Talán a pincér lesz az, hogy kérünk-e valamit. Ahogy Cassie ellépett mellőle, Marcel megérintette a karját; a lány testén különös borzongás futott végig. Egy pillanatra meg is szédült, s az ablakpárkányba kapaszkodott. Nem sokkal később közösen feltérképezték az egész épületet, s feltűnés nélkül folyamatosan jegyzeteltek. A lakosztályba visszatérve megitták a mostanra rendelt kávéjukat. – Megnézem, nem jött-e valami fontos e-mailem – csapta föl a laptopját Marcel. Miután sietve megválaszolt egy-két levelet, föltekintett. – Ideje vacsorázni. Kipróbáljuk az éttermet a tetőteraszon? Ebben a pillanatban megszólalt Cassie mobilja. Marcel éberen figyelte a lányt, aki rossz hírt kaphatott, mert valósággal magába roskadt, s végül nagyot sóhajtott. – Dave, én már megtettem, amit tudtam. Már megint ez a kellemetlen fickó, bosszankodott Marcel. Csak nem az egyik volt szeretője zsarolja a lányt? – Oké, küldök még. Szia. – Cassie lezárta a mobilját, és a férfihoz fordult. – Megengedi, hogy használjam a gépét? – Csak tessék. Cassie újra bekapcsolta a laptopot, és bejelentkezett a bankjához. Ügyet sem vetett Marcelra, aki ily módon láthatta, hogy nagyobb összeget utal át valakinek. Csakhogy a bank nem hajtotta végre a tranzakciót, mert Cassie számláján nem volt elég fedezet. – Jaj, ne! – kiáltott fel a lány. – Nem szeretnék beleavatkozni, de ha ez a pasas zsarolja magát... – Már miért zsarolna? – Mert különben nem akarna mindenáron annyi pénzt küldeni neki, amennyije nincs is. – Dave-nek és a nővéremnek súlyos anyagi gondjai vannak. Én csak megpróbálok segíteni. – Vagyis Dave a sógora? – Persze. Mondjuk néha olyan, mint egy nyűgös, nagy gyerek. Elég rosszul keres, a nővérem pedig nem tud dolgozni a kislányuk miatt. Ha adna pár percet... hadd gondolkodjak egy kicsit... – Csússzon odébb. – Marcel arrébb tolta a lányt a kanapén, magához húzta a laptopot, és megnyitotta az egyik párizsi banknál vezetett számláját. – Adja meg a számlaszámát – morogta a foga közt. Cassie annyira össze volt zavarodva, hogy szó nélkül engedelmeskedett. Hamarosan tetemes összeg került a számlájára. – Most már csak át kell utalnia belőle Dave-nek – szólalt meg Marcel, s alig tudta titkolni, mennyire megkönnyebbült, amiért tévedett Cassie és a férfi kapcsolatát illetően. – Talán jobb, ha egyenesen Rebeccának küldöm a pénzt... Ebből már aztán egy fillér sem mehet el kocsmázásra – fűzte hozzá megvető hangon a lány. A sikeres tranzakció után újra Marcelhoz fordult. – Nagyon köszönöm. Nem is tudom, hogyan... – Valamit szeretnék leszögezni: ezt most a saját érdekemben tettem. Azt akarom, hogy maga minden energiáját a munkájára összpontosítsa, márpedig az nem fog menni, amíg anyagi gondjai vannak. – De hát ez óriási összeg volt. – Háromhavi fizetése előre. Vagyis ettől fogva muszáj nekem dolgoznia, ha tetszik, ha nem. – Hiszen már beleegyeztem... – Bármikor megváltoztathatta volna a véleményét – komorodott el a férfi. – Tapasztalataim szerint a nők úgyszólván képtelenek betartani a szavukat. Magát viszont most túszul ejtettem, és ha ez netán rossz érzéssel tölti el, hát sajnálom. – Dehogy! Épp ellenkezőleg: hálás vagyok magának. Rebeccának tényleg szüksége van minden segítségre. – Úgy érti, minden pénzre? Ezért lakik maga abban a nyomorult kuckóban? – Talán azt hitte, hatszobás villában élek?

18

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

– Fogalmam sincs, honnan is tudnám? – Marcel inkább nem beszélt korábbi feltételezéseiről. – Igyunk valamit vacsora előtt, aztán irány a tetőterasz! Az étterem egy részét üvegtető borította, de a kellemes idő miatt a szabadban választottak asztalt. Hosszasan csodálták az alkonyi fényben elébük táruló pazar városképet. – Milyen fenséges a napkorong! – sóhajtott fel Cassie. – Mintha tűzben égne, mégsem kell félni tőle. – Van olyan tűz, amelyiktől nem kell félni? – nézett rá talányosan a férfi. Egy darabig feszült csönd támadt köztük. – Már jön is a pincér. Ünnepeljük meg az első munkanapját! Marcel a legfinomabb ételeket rendelte, a sorból természetesen a pezsgő és a kaviár sem maradhatott ki. Cassie is választhatott, amit kívánt; szinte királynőként kezelte őt. Amikor a pincér távozott, a lány úgy érezte, itt az ideje, hogy tisztázzon valamit, ami már jó ideje foglalkoztatta. – Feltehetek magának egy kérdést? Amikor nekiestem annak a fának, mintha Cassie-nek szólított volna. Ki az a nő? Marcel nem válaszolt azonnal, láthatóan nehezen találta a szavakat. Cassie egyszeriben látta magát a férfi szemével: konzervatív ruha, szorosan hátrasimított haj, régimódi, szarukeretes szemüveg. Sőt, szinte Marcel hangját is hallotta: „Hogy téveszthettem össze őket?!" – Egy lány, akit valaha ismertem – érkezett végül a válasz. – Talán hasonlítunk egymásra? – kérdezte bátortalanul a lány. – Nem, egyáltalán nem. Az ő egész megjelenése, az öltözködése, a nyitottsága... – Engem zárkózottnak tart? – Azt gondolom, maga eléggé visszahúzódó, és kedveli a magányt. – Így is mondhatjuk – nevetett Cassie. – Bár valaki nemrég egyenesen a női börtönőrökhöz hasonlított. – Szemtől szembe? – Dehogy! Nem tudta, hogy hallom. – A legtöbb nő ettől halálosan megsértődne. – Nem vagyok olyan, mint a legtöbb nő. Az én pozíciómban sokszor még előnyös is, ha valaki nem feltűnő. Gyakran észre sem vesznek, nem törődnek velem, így aztán tömérdek érdekes dolgot megtudhatok. – És a magánéletében? – A munka az életem. Profitot termelek napi huszonnégy órában. – A családja meg jól kihasználja. – Egyszer majd lesz annyi pénzem, hogy nekik is segíthessek, és tőzsdecápa is lehessek. – Mindjárt cápa lenne? – Az a leghatékonyabb. – Sokak szerint másról is szólhat az élet. – Ők a vesztesek – jelentette ki a lány. – Lehet – mondta elgondolkodva Marcel. – Mindenesetre mi nem tartozunk közéjük. – Ebben a pillanatban megérkezett a pezsgő, s miután a pincér kitöltötte, ő a lányéhoz ütötte poharát. – Igyunk magunkra és a céljainkra! – Nagyot kortyolt a gyöngyöző italból, s máris folytatta: – Kíváncsi vagyok, hogy tetszik majd magának a La Couronne. Az ügyvédem elintézi az itteni formaságokat, mi pedig amint lehet, utazunk. – Sajnos csak néhány szót tudok franciául. – Annak idején Marcel sok gyöngéd szót suttogott a fülébe ezen a nyelven, és ő el is határozta, hogy megtanul franciául. Néhány lecke után azonban fel kellett adnia a tervét, mert a sors közbeszólt. – Semmi baj. A sok turista miatt kizárólag olyan alkalmazottakkal dolgozom, akik jól beszélnek angolul. – Meddig maradunk ott? – Legalább egy hétig, ha ez magának sem gond. – Egyáltalán nem. Néhány dolgot persze el kellene még intéznem. Kaphatok egy szabadnapot holnap? – Hogyne! Vannak más rokonai is? Esetleg egy Mr. Henshaw, aki még mindig törődésre vágyik? – Kizárólag a nővéremékkel kell törődnöm. – Cassie a férfi elé tartotta a poharát. – Adna még egy kis pezsgőt? Aztán kezében a teli pohárral felállt, és a terasz korlátjához lépett. Miközben a város tarka fényeit bámulta, azon merengett, hogy noha férjnél volt, abban a házasságban soha nem létezett semmiféle Mr. Henshaw. Megborzongott. Rég nem gondolt már Jake-re, ám az utóbbi napok eseményei előhívták benne a múltat...

19

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

5. FEJEZET Jake-kel valóságos rémálom volt az élet. Cassie sokáig ellenállt a férfi unszolásának, hogy menjen hozzá feleségül, mert remélte, hogy mégis viszontláthatja Marcelt, jóllehet a reptéri találkozás szörnyű emléke gyakran kísértette. Amikor aztán a várakozás napjaiból hetek, majd a hetekből hónapok lettek, kénytelen volt elfogadni, hogy Marcel végképp meggyűlölte. Reményvesztetten hagyta, hogy Jake egy hivalkodó, méregdrága jegygyűrűt húzzon az ujjára. A sebtiben megszervezett esküvő napjáig vőlegénye szinte egy pillanatra sem hagyta magára, és Cassie-nek csupán az az egy kívánsága teljesülhetett, hogy mellőzzék a templomi szertartást. A házasság három évig tartott. Furcsa módon Jake, aki amúgy kíméletlenül önző ember volt, és mindenkit eltiport, aki az útjába állt, folyton azt hajtogatta, mennyire szereti. Valami igazság akár lehetett is ebben, mert a felesége kedvéért mintha jobb emberré vált volna. Cassie bizonyos fokig élvezte, mekkora hatalma van Jake fölött. Ezt a hatalmat arra használta, hogy különféle jótékonysági gesztusokra bírja rá a férfit. Különösen a szívén viselte egy gyerekekkel foglalkozó intézmény és egy állatmenhely sorsát, ezeknek Jake rendszeresen nagyobb összegeket utalt. Természetesen a férje minden adományért ellenszolgáltatást várt tőle, amit Cassie alig titkolt undorral tudott csak teljesíteni. Marcellal ellentétben Jake számára a nemi aktus nem gyengéd szeretkezést jelentett, semmi köze nem volt szeretethez vagy szerelemhez. Cassie minden alkalom után úgy érezte magát, mint akit bemocskoltak. Ebben a helyzetben már-már megváltásnak tűnt, hogy teherbe esett, s erre hivatkozva „kiköltözött" a házastársi ágyból, amit Jake meglepő módon el is fogadott. Az ötödik hónapban aztán elvetélt. Az orvosok nem tudták megmondani az okát, hiszen nem volt beteg, és sokk vagy baleset sem érte. Mindenesetre elvesztette a reményt, hogy a gyermek születése újra értelmet adhat az életének, sőt ekkortájt jött rá arra is, hogy Jake megcsalja. – Nem az én hibám – mentegetőzött a férfi. – Végtére is hónapok óta nem voltunk együtt... De többet nem fog előfordulni. – Az biztos, mert elválunk – felelte Cassie. Sem ígéret, sem fenyegetés nem tántoríthatta el ettől, és Jake végül beleegyezett. Cassie az összes drága ajándékot visszaadta neki, még a vagyont érő eljegyzési gyűrűt is. Még aznap elhagyta közös otthonukat. Volt férjétől semmit sem fogadott el, kivéve egy kisebb összeget, amelyet egyenesen át is utalt a nővére családjának. – Soha többé nem akarok tőled függeni – vágta Jake szemébe. – Azt is el akarom felejteni, hogy a világon vagy! Ezek után megszabadult a férfi nevétől, és az anyja lánykori nevét kezdte használni. Úgy vélte, a Mrs. Henshaw komoly és megbízható benyomást kelt. Természetesen szüksége volt valamilyen kereseti forrásra, de mivel modellként már nem tudott, és nem is akart dolgozni, egyszerű alkalmi munkákból tartotta fenn magát, miközben közgazdaságtant tanult egy esti iskolában. Amint végzett, gyorsan talált megfelelő állást, s onnantól kezdve feltartóztathatatlanul fölfelé ívelt a karrierje. Soha többé nem foglalkozott a múlttal, és nem engedte, hogy elragadják az érzelmei. Amikor azonban most ellépett a szállodai terasz korlátjától, és újra Marcel felé fordult, majd megfulladt a dühtől. Hány keserű évtől kímélte volna meg a férfi, ha elmondja neki, hogy Amos Falcon fia, és ő segítséget kérhetett volna a befolyásos papától! – Mi történt? – kérdezte Marcel. – Semmi, csak élvezem a kilátást – felelte megjátszott közönnyel Cassie, és visszaült az asztalhoz. – Meséljen a házasságáról – kérte a férfi. – Maga hagyta el a férjét? Most biztos azt gondolod: ahogy engem is. Cassie már-már hallani vélte Marcel ki nem mondott szavait. – Igen, mert megcsalt – vágta rá dacosan. Marcel azonban minden indulat nélkül csak ennyit jegyzett meg: – Remélhetőleg gondoskodott magáról anyagilag. – Nem tartottam rá igényt. Nem akartam, hogy ezáltal hatalma legyen fölöttem. Ahogy egyetlen más férfinak sem engedném meg többé. – Maga aztán komolyan veszi a szakítást! – Nem lehet másképp. Ha valakivel végeztem, az számomra nem létezik tovább. – És soha nem is néz vissza? – hitetlenkedett Marcel. Cassie hirtelen elcsüggedt, s csak némi szünet után válaszolt:

20

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

– Nincs értelme. Máskülönben még olyasmit tennék, amit nem kellene, s a végén csak megvetném magam érte. – Az utolsó szavakat már szinte suttogva, lehajtott fejjel mondta, mert nem mert a férfi szemébe nézni. – Milyen igaz – hallotta Marcel halk hangját, aztán nyomasztó csönd telepedett rájuk. Cassie a férfira emelte tekintetét. Szerette volna, ha régi kedvese végre megnyílik előtte, és tisztázzák kettejük dolgát. Marcel arca azonban kifejezéstelen maradt. Időközben besötétedett, s az étterem asztalain meggyújtották a gyertyákat. Mellettük egy idősebb, testes úr vacsorázott vidám hangulatban egy sugárzóan fiatal, szép nővel, aki hasonlított a régi Cassie-re. – Na, a ma esti tárgyalásunkból már semmi se lesz – jegyezte meg mögöttük valaki. Amikor megfordultak, látták, hogy egy férfi áll nem messze tőlük, és a párt méregeti. – Az üzletfelemet nyilván jobban érdekli valami más. – Hát, én is azt hiszem – mosolyodott el Marcel. – Komoly megbeszélést nem itt kellene tartani. Ezen a helyen csak úgy hemzsegnek a gyönyörű nők, akik gazdag pasasokra vadásznak. – Az idegen hirtelen megérezte Cassie fürkésző pillantását. – Ó, bocsánat. A jelenlévőkre ez természetesen nem vonatkozik. – Talán elképzelhetetlennek tartja, hogy elcsábítsak egy férfit? – Jaj, dehogy, nem úgy gondoltam – visszakozott zavartan az üzletember, és máris odébbállt. – Ennek aztán jól megadta! – hajolt oda a lányhoz Marcel. – Látta, milyen rémült képet vágott? – súgta nevetve Cassie. Az idegen közben már beszédbe elegyedett a szomszéd asztalnál ülő párral, s amikor elkapta Cassie tekintetét, kínosan elvigyorodott. – Szerintem tart tőlem. – És ez magát zavarja? – Ugyan, hiszen nem akarok tőle semmit. Most meg a nő néz minket. Talán azt gondolja, milyen ijesztő, hogy a legszebb fiatal is odajuthat egyszer, ahová én... A, bolondság, biztos nem gondol semmit. Cassie nem akart messzebb menni a célozgatásban. Marcel még nyilván nem áll készen rá, hogy bevallja, felismerte őt; márpedig az első lépést neki kell megtennie. Egyszeriben minden ereje elhagyta. Belefáradt a szerepjátszásba, legszívesebben sírva elrohant volna. De amikor felállt, Marcel gyengéden megfogta a karját. – Máris menni akar? – Igen, későre jár. – Hazaviszem. – Nem szükséges – hárította el az ajánlatot Cassie. – Akkor hívok egy kocsit a recepcióhoz, de odáig elkísérem. Aztán végre megszabadulhat tőlem. – Igazán... nem erről van szó – dadogta a lány. – Dehogynem. Hozzá kell szoknunk egymáshoz. – Marcel jelentőségteljesen Cassie szemébe nézett, ő pedig megadóan bólintott. Nem sokkal később, amikor a lány már készült beszállni a limuzinba, Marcel a kezét nyújtotta neki. – Mégiscsak jobb lenne, ha már holnap elmennénk Párizsba. Onnan is elintézheti, amit még akart. – Hát... nem is tudom... de persze megoldható. – Kilencre magáért megyek. És meg ne szökjön addig! – Eszemben sincs – mosolyodott el Cassie. A férfi arca váratlanul elkomorodott, szeme résnyire húzódott. – Megígéri? – Persze. Viszontlátásra! A lány beült a kocsiba. Marcel csak addig várt, amíg az autó befordul a sarkon, máris előkapta a mobilját. Egy magándetektív számát tárcsázta, hogy megbízást adjon Cassie megfigyelésére. – Ha elhagyná a lakását, azonnal értesítsen, aztán kövesse! Egyetlen percre sem tévesztheti szem elől. Cassie még emlékezett, mennyire zavarta, hogy Jake folyton dicsekedett a gazdagságával. A repülőgépen kizárólag a legjobb helyeket vette igénybe, s mindig csak a legutolsó pillanatban csekkolt be nagy felhajtás közepette. Marcel ellenben időben megérkezett a reptérre, sietség nélkül és diszkréten elintézte az összes formaságot, majd egy autó kivitte őket az apja magángépéhez. A minden igényt kielégítő, nyolcszemélyes repülőhöz egy stewardess is tartozott. Miközben a felszálláshoz készülődtek, Marcel odahajolt Cassie-hez. – Jó időt mondtak, kellemes utunk lesz.

21

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

Talán eszébe jutott, hogy fél a repüléstől? Régebben egy alkalommal, amikor az egyik külföldi fotózásról utazott hazafelé, Cassie gépe viharba került. Ahelyett, hogy türelmetlenül lerohanta volna, Marcel átölelte, és egész éjjel nyugtatgatta. – Volt már Párizsban? – kérdezte most a férfi. – Sajnos nem, pedig mindig szerettem volna bejárni. – Erre most sem lesz módja. Szállodában fog lakni, az íróasztala pedig az irodámban áll majd. Afféle házi őrizet vár magára. – Komolyan? – nézett rá döbbenten Cassie, de aztán észrevette, hogy Marcel szeme pajkosan csillog. – Nem hiszi? Na, majd meglátja, amikor hiába dörömböl az ajtón... – Badarság. – Így kell beszélni egy főnökkel? – Mindketten tudjuk, hogy azért kísérem el Párizsba, hogy megtapasztaljam az ottani atmoszférát a La Couronne-ban és a városban is. Szeretek mindent az ellenőrzésem alatt tartani, ez a specialitásom. – Cassie felszabadultan mosolygott, de amikor váratlanul megbillent a gép, ijedten felsikoltott. – Semmi baj, csak egy kis légörvény – csillapította Marcel, és megfogta a kezét. – Kapaszkodjon nyugodtan belém, sőt legjobb, ha nem is néz sehová, csak rám! Cassie így is tett, s miközben egészen belefeledkezett a férfi sötét szemébe, ki is kerültek az örvényből, s zökkenőmentesen folytatták útjukat. – Ennyit arról, hogy mindent az ellenőrzésem alatt tartok – mosolyodott el megkönnyebbülten Cassie. – Mindenki ezt szeretné, de többnyire csak rövid időre sikerül – jelentette ki elgondolkozva Marcel, s a lány legnagyobb sajnálatára lassan kihúzta kezét az övéből. A párizsi reptéren limuzin várt rájuk. Egyenesen a központba hajtottak, s Cassie ámulva nézte a sok nevezetességet. A La Couronne csodaszép régi, nagy épület volt a Champs-Élysées-n, ahol az alkalmazottak tisztelettel üdvözölték főnöküket, és kirakták a kocsiból a bőröndöket. – Kísérjék a hölgyet a szobájába – adta ki az utasítást Marcel, aztán Cassie-re nézett. – Hamarosan találkozunk. A nagyvonalú eleganciával berendezett lakosztály a hotel egyik felső emeletén kapott helyet. Cassie alig tudta levenni tekintetét az ablakból nyíló pazar látványról. Szobalánya máris megkezdte a kicsomagolást, ő pedig úgy döntött, felfrissíti magát. Töprengve nézte tükörképét a fényűző fürdőszobában. Eddig nem tett eleget Marcel kérésének, hogy enyhítsen szigorú megjelenésén, de most próbaképpen kibontotta és ujjaival kicsit szétzilálta a haját, amely így lágy hullámokban vette körül az arcát. Na, ettől persze még nem leszek a régi Cassie, sóhajtott fel, és visszament a nappaliba. Legnagyobb meglepetésére Marcel már ott várta. – Beengedett a szobalány. Szeretném megmutatni a szállodát – mondta. – Csak előbb... – nyúlt zavartan a hajához Cassie, ám Marcel közbevágott: – Hagyja így! Kicsit megigazítom – azzal hátrasimította a lány arcába hulló makacs tincseket. – Akkor hát... mehetünk... – hebegte végül erőtlen hangon Cassie. A férfi érintése elemi erővel hatott rá. – Ismeri az épület történetét? – kérdezte a férfi körsétájuk elején. – Annyit tudok – kezdte Cassie, mintegy felmondva a leckét –, hogy valaha Montpellier márkié volt. Ő aztán tényleg mindent megkapott, amit egy halandó csak kívánhat magának. A király a barátjának tekintette, rajongtak érte a nők. Három felesége, öt szeretője és annyi gyereke volt, hogy a számukat se tudta. – Egészen a forradalomig – vette át a szót Marcel –, amikor mindnyájukat lefejezték. Innen láthatja is, hol haltak meg – mutatott a távolból jól kivehető Concorde térre. – Amikor ezekből az ablakokból nézelődtek kifelé, még biztosan nem sejtették, hogy ott fogják végezni. – Az épületnek ez a szárnya azóta sem sokat változott, és ezt nagyra értékelik a történelem iránt érdeklődő vendégeink. Az egyik barátom, aki afféle látóembernek tartja magát, azt állítja, még mindig itt kísértenek a családtagok szellemei, hónuk alatt a fejükkel. – És maga ebből is pénzt csinál? – nevetett fel a lány. – Annyi biztos, hogy ezek a szobák mindig foglaltak. De én persze nem hiszek a kísértetekben. A bejárás során szerzett benyomásait Cassie diktafonra mondta, ami mély benyomást tett a férfira. – Ha nem fáradt el nagyon – szólt végezetül –, most elmegyünk a lakosztályomba. Cassie-t bizony nagyon érdekelte, hogyan is él Marcel, mert azt hitte, ebből következtethet arra, milyen emberré lett. De csalódnia kellett: a férfi csupán az irodáját mutatta meg neki, a többi ajtó zárva maradt előtte. – Rögtön jövök. Addig használhatja a komputert – ajánlotta fel Marcel, s már ki is ment a helyiségből.

22

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

Természetesen a számítógépe is a legújabb, méregdrága típus volt, Cassie azonban hamarosan eligazodott rajta, és kíváncsian tanulmányozta a tárolt adatokat. Nagy segítségére volt fotografikus memóriája, amelyről csak kevesen tudtak – köztük Marcel is. Hát persze! – kapott most a fejéhez. Amikor telefonszámot cseréltek, ezért mondta, hogy nincs értelme visszakérnie a sajátját, mert ő úgyis egyetlen pillantásra megjegyezte. Vagyis felismert! – futott át rajta a gondolat, és megborzongott. Lehet, hogy épp azért hozta ide, mert végre elszánta magát a tisztázó beszélgetésre? Jóllehet előző napon Cassie még a bosszú tervét forgatta a fejében, most ő is elérkezettnek látta az időt, hogy higgadtan számba vegyék a múlt történéseit, és talán az újrakezdés lehetőségét is felvessék. Ám ekkor lépések zaját hallotta a folyosó felől, és egy pillanattal később minden reménye szertefoszlott.

23

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

6. FEJEZET Még mielőtt kinyílt volna az ajtó, Cassie egy női hangot hallott, s valami keveset meg is értett a francia beszédből: – Marcel, drágám, engedj be! Hadd öleljem meg az én rég nem látott szerelmemet! Mi tagadás, szörnyen naiv dolog volt azt hinnie, hogy Marcel életéből hiányoznak a nők. Cassie megpróbálta legyűrni magában a csalódás keserű érzését, de az ajtó máris kitárult, s egy fiatal szépség robogott be rajta, aki láttára azonnal angolra váltott: – Bocsánat, maga bizonyára Mrs. Henshaw. – Igen – préselte ki nagy nehezen a szót Cassie. – Marcel már beszélt magáról nekünk. Brigitte Lenoir vagyok, és az apám, Raul Lenoir az ő ügyvédje. Cassie elfogadta a feléje nyújtott kezet. – Nagyon örvendek – mormolta. – Marcel rögtön jön. – Ó, már alig várom! Annyira hiányzott! Ebben a pillanatban valóban megjelent a férfi, és Brigitte önfeledten vetette magát a nyakába. Cassie zavartan elfordította a tekintetét, míg azok ketten felszabadultan nevettek, és egymást ölelgették. – Brigitte, szeretném bemutatni neked Mrs. Henshaw-t – mondta végül Marcel kibontakozva a nő karjaiból. – Ó, ezen már túl vagyunk. Papa is örül magának. Feltétlenül el kell jönnie ma velünk vacsorázni – mérte végig Brigitte gyorsan újra a lányt. – Nem is tudom... elég sok a dolgom... – Mert persze Cassie másra se vágyott, mint hogy ezt a két turbékoló galambot bámulja órákon át. – Kérem, igazán... – kezdte Brigitte, majd néhány sietős francia mondattal nyilván arról igyekezett meggyőzni Marcelt, hogy segítsen rábeszélni asszisztensnőjét a programra, mivel a társaságból hiányzik még egy nő. – Legalább nem kellene izgulnunk Henri miatt, ha ő ül mellette... tudod, mire gondolok. Cassie-nek fogalma sem volt, ki lehet az az Henri, de annyit megértett, hogy Brigitte kellőképpen unalmasnak találja őt ahhoz, hogy ne jelentsen veszélyt a fickóra. – Tekintse a mai vacsorát munkafeladatnak, Mrs. Henshaw – szólalt meg Marcel. – A szálloda legjobb éttermébe megyünk, és kíváncsi volnék a véleményére. Most pedig javaslom, menjen vissza a szobájába, és öltözzön át. Csak hogy te zavartalanul foglalkozhass a barátnőddel, gondolta szomorúan Cassie, de persze azonnal elköszönt, és távozott. A lakosztályában a szobalány még mindig a holmiját rendezgette. – Nahát, milyen lakályossá varázsolt mindent! – dicsérte Cassie. – De jó lenne elnyújtózni itt egy kicsit... csak sajnos hivatalos vacsorán kell részt vennem Mr. Falcon ügyvédjével és valami Henrival... Miért nevet? – Elnézést, madame, de ha Henri Lenoir is ott lesz, akkor ne számítson túl hivatalos vacsorára. – Maga ismeri öt? – Ő az ügyvéd úr fia, és hát... nagy szoknyabolond. A felesége nemrég tette ki a szűrét harmadszor, most a szüleinél lakik. A család megpróbál vigyázni rá, mert azt remélik, ha rendesen viselkedik, visszafogadja az asszony. Mindezek fényében Cassie már kifejezetten megalázónak találta Brigitte meghívását. Miután a szobalány elment, levetette magát az ágyra, és elsiratta minden reményét, hogy valaha még lehetséges az újrakezdés Marcellal. Megpróbálta telefonon elérni a férfit, hogy megkérdezze, pontosan hová is kell mennie, ám ő sem a mobilját, sem az irodai telefonját nem vette fel. Nyilván nagyon elfoglalt, gondolta Cassie. Aztán hirtelen elhatározta, hogy taktikát vált. Nincs értelme tovább játszania a hűvös és visszafogott asszisztensnőt... Ezalatt Marcel nyugtalanul járkált fel-alá az irodájában. Azért hozta Párizsba Cassie-t, hogy a lány lássa, mit veszített, amikor elhagyta őt. Ezt persze egyfajta bosszúnak szánta, ám amikor a repülőgépen Cassie annyira megijedt, benne akaratlanul is feltámadt a védelmezőösztön, és azóta se szunnyadt el – legalábbis a régi szerelmesével szemben. A múltat azonban nem feledhette. Úgy döntött, a következő napokban valamikor mégiscsak kérdőre vonja a lányt.

24

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

Az éles különbségek ellenére egy dologban Cassie és Mrs. Henshaw nagyon is hasonlított egymásra: ha valamit eltökéltek, többé nem volt visszaút. Cassie tehát felkereste a szálloda butikját, és sokáig válogatott az elegáns ruhák és kiegészítők között. Végül egy fényes fekete nadrág mellett döntött, amely remekül kihangsúlyozta karcsú alakját, hozzá pedig talált egy ugyancsak fekete, ujjatlan selyemblúzt mély kivágással. Ez az öltözék annyira feltűnő és szexi megjelenést kölcsönzött neki, hogy elbátortalanodva kis híján visszaadta, ám aztán eszébe jutott Brigitte sajnálkozó pillantása, amint a szürke kis Mrs. Henshaw-t méregette. Mennyire megnyugodott, hogy ő aztán nem lesz veszélyes a bátyjára nézve! Na, majd meglátjuk, hogy Cassie-t is olyan ártalmatlannak tartod-e, gondolta mosolyogva a lány. Természetesen a szépségszalonba is ellátogatott, ahol – nem kis meglepetésre – szakszerű utasításokat adott a kozmetikusnak és a fodrásznak, hogy aztán nem sokkal később ámulva nézegesse magát lakosztálya tükrében. A látvány még őt magát is annyira zavarba ejtette, hogy hirtelen támadt kételyeinek engedve fölvette egyik régebbi ruháját – de hamar vissza is cserélte a nadrágos összeállításra. Most aztán végképp úrrá lett rajta a határozatlanság, s már épp arra készült, hogy visszabújjon megszokott holmijába, amikor kopogást hallott az ajtaján. – Egy pillanat! – kiáltotta ki. – Engedjen be most! – követelte Marcel türelmetlenül. Cassie résnyire nyitotta az ajtót, s csak a fejét dugta ki, de a férfi már a frizurája láttán elképedt. – Mrs. Hen... én... nem gondoltam... – De hiszen azt kérte, dobjam fel magam egy kicsit. Elégedett? – Ó, hogyne... nagyon is... Cassie utoljára akkor látta ennyire feszélyezettnek Marcelt, amikor évekkel azelőtt a főbérlője véletlenül rájuk nyitott, s ők meztelenül feküdtek a szőnyegen. – Remek. Talán már megérkezett a Lenoir család? – Részben – szedte össze magát lassan a férfi. – Madame Lenoir sajnos nem jöhet, de Brigitte... – Marcel, hol bujkálsz? – csattant fel máris egy éles hang. – Erre gyere! Brigitte azonnal ott termett, és valóságos szóáradatot zúdított a férfira francia nyelven. Mondanivalóját nyilván nem Cassie-nek szánta, ő azonban annyit ki tudott hámozni a hallottakból, hogy Henri vadul tiltakozott az ismeretlen, unalmas angol nő társasága ellen, s alig lehetett rábeszélni, hogy legalább az este egy részét velük töltse. Ekkor felbukkant két újabb úr, mire Cassie egészen visszahúzódott az ajtóból. – Alig várom, hogy találkozzak azzal az okos asszisztensnőddel, Marcel. – De hol marad már? – szólalt meg a másik idegen is. – Itt vagyok – lépett ki a folyosóra Cassie, és a szíve hevesen zakatolt. Azonnal felmérte, milyen férfit szántak neki vacsorapartnerül. A nőfaló Henri nagyjából negyvenéves lehetett, és sötét, kissé lenőtt hajával igyekezett fiatalos benyomást kelteni. Amint észrevette őt, nyomban felcsillant a szeme. – El sem tudom mondani, mennyire örülök, madame! – azzal megragadta és megcsókolta a lány mindkét kezét, majd a vállánál fogva magához ölelte. Cassie közben Marcelt figyelte, aki csak most láthatta meg őt teljes valójában. Arcáról pontosan leolvasható volt, hogy Mrs. Henshaw-t várta, és helyette Cassie-t találta. – Mrs. Henshaw... Raul Lenoir vagyok, Marcel ügyvédje. Bemutatnám a fiamat – krákogott kicsit röstelkedve az öregúr. – Ő már bemutatkozott – nevetett Cassie. – De maga még nem – emlékeztette Henri. – Mrs. Henshaw vezeti Marcel új londoni hotelprojektjét – szólt közbe Brigitte. – Az azért túlzás, hogy vezetem – tiltakozott Cassie. – Mindenesetre Marcel roppant intelligensnek tartja magát. – Biztosan nem vagyok az. – Még szerencse! – sóhajtott fel Henri. – Félek az okos nőktől. – Akkor hát tőlem nem kell félnie – kacérkodott a férfival Cassie. – Ha nem lenne okos, Marcel nem alkalmazta volna – ütötte tovább a vasat Brigitte. – Valóban. Ezek szerint tehát többet tudok nyújtani, mint hittem volna – jelentette ki Cassie, és nagy elégtétellel figyelte a zavart és bosszús Marcelt.

25

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

– Menjünk végre vacsorázni! – indítványozta Raul Lenoir, majd félretolta a fiát, és Cassie-nek kínálta a karját. – Megengedi, hogy én kísérjem el az étterembe? Henri azonban odanyomakodott mellé, és karjába fűzte a másik kezét, így hát Cassie két férfi közt indult el, s őket követte Marcel és Brigitte. A lifthez érve aztán Marcel nem bírta tovább. – Mrs. Henshaw, kellene még néhány szót váltanom magával üzleti ügyben – mondta, és félrehúzta egy sarokba a lányt. – Mit művel itt maga? – kérdezte dühösen. – Kedves vagyok azokhoz, akik fontosak magának. – Pontosan tudja, hogy az öltözékéről beszélek. – Én csak követtem az utasítását. Vagy ez így még mindig túl visszafogott? Legyen mélyebb a dekoltázs? – Cassie úgy tett, mintha lejjebb akarná húzni a blúzát, de Marcel elkapta a kezét, ő pedig ösztönösen a mellére vonta. A férfi egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, és gyilkos pillantást lövellt rá, aztán kitépte a kezét az övéből. – Légy átkozott, Cassie! – suttogta, majd elrohant. A lány megszédült, és a falnak támaszkodott. Végre bevallotta Marcel, hogy tudja, ki ő! Befejezhetik hát ezt a macska-egér játékot. Lassan követte a férfit a lifthez. Némán mentek az étterembe, ahol a többiek már az asztalnál ültek. Cassie az ügyvéd és Henri között foglalt helyet, s ámulva nézte a terem elegáns berendezését. Hamarosan elővette a jegyzetfüzetét. – Mit csinál? – érdeklődött Henri. – Rögzítem a megfigyeléseimet. – Mindig csak a munka! Pedig maga bizonyára másban is nagyon jó. – Kicsit sokat megenged magának, Monsieur Lenoir! – pirított rá a lány. – Szólítson inkább Henrinak. Úgy érzem, mintha már ezer éve ismernénk egymást. – Ha így lenne, tudhatná, hogy ez nem az én stílusom. – Igaz, igaz... Csak azt hittem, Marcel nem pusztán üzleti okokból foglalkoztatja magát. Elnézést. Cassie gyors pillantást vetett a főnökére, aki elmélyült beszélgetést folytatott Brigitte-tel, de közben olyan szívmelengető mosolyt küldött felé, hogy a lélegzete is elállt. A vacsora pompásan sikerült, Henri pedig a továbbiakban meglepően értelmesen viselkedett. Cassie sok érdekességet tudott meg tőle és a papájától a városról meg a szállodáról, sőt amikor a zenekar játszani kezdett, Raul Lenoir még táncra is felkérte. Henri durcásan figyelte őket az asztal mellől, s miután visszatértek a parkettről, panaszos hangon meg is jegyezte: – Mindenki remekül szórakozik: maga a papával, Marcel Brigitte-tel... csak én üldögélek itt magányosan. Velem mikor táncol? – Most – felelte Cassie, és az idősebb Lenoirra nézett –, ha megengedi. – Menjenek csak, én addig szusszanok egyet. Henri kitűnő táncosnak bizonyult, és Cassie egyre felszabadultabban forgott a karjában. Ugyanakkor látta, hogy Marcel, aki szintén táncolt, egy pillanatra sem téveszti szem elől, és igyekszik partnerével mindig az ő közelükben maradni. Amikor a szám véget ért, hárman is fel akarták kérni a lányt, de Henri is ragaszkodott a folytatáshoz. Marcel visszakísérte Brigitte-et az asztalhoz, aztán komor arccal Cassie hódolói elé állt. – A következő táncot nekem ígérte a kisasszony. – Nem emlékszem ilyesmire, sajnos most várnia kell – ingerelte a lány. – Sohasem várok egyetlen nőre sem – mondta könnyedén Marcel, de hangjában érezhető volt a fenyegetés. – Akkor hát nincs más választásom – engedett végül Cassie, s amint Henri visszakullogott a helyére, hagyta, hogy Marcel szorosan magához ölelje. Miközben a lassú keringőt járták, egyre jobban élvezte Marcel közelségét, és hamarosan ráébredt, hogy a férfi most a saját fegyverét fordítja ellene. Nem akarta tehetetlenül kiszolgáltatni magát régi kedvese vonzerejének, ezért kicsit elhúzódott tőle. – Miért játszol velem? Talán élvezed? – nézett rá szigorúan a férfi. – Eszemben sincs. Én csak a maga megnyerő asszisztense akarok lenni. – Jól tudom, mi jár a fejedben, s azt ajánlom, ne kínozz tovább – súgta a fülébe Marcel, és a szeme ijesztő szikrákat szórt. – Mért, különben mi lesz? – Majd meglátod – felelte a férfi, és sokat ígérőn végigsimított Cassie hátán. – Te boszorkány! – Rendben, maga a főnök, a szava számomra parancs – nevetett rá a lány, noha érezte, hogy aknamezőn jár. – Örülök, hogy felfogtad végre. Mert bizonyos dolgokat nem tűrök el.

26

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

– Kaphatnék részletes listát róluk? A férfi szemmel láthatóan közel járt ahhoz, hogy szétvesse a méreg, ám ekkor szerencsére elhallgatott a zene, így végül csak ennyit mondott: – Később még beszélünk.

27

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

7. FEJEZET Marcel lekísérte Cassie-t a parkettről, s miközben az asztaluk felé tartottak, halkan felnyögött: – Jaj, ne. Cassie nyomban látta, mi a baj. Henri mellett egy haragos tekintetű harmincas nő ült, nyilvánvalóan a felesége. – Mondhatom, gyorsan találtál egy újabb könnyűvérű nőcskét. Láttam, milyen szemérmetlenül táncoltál vele – szapulta a hölgy a férjét, s közben megvetően végigmérte a Marcel karján közelgő csábos szőkeséget. – Na de itt is van! – azzal felpattant, és Cassie elé állt. – Keresett magának egy nagyobb zsákmányt, miután az én Henrimmal végzett? – Aztán Marcelhoz fordult. – Ne legyenek illúziói! Magát is ott fogja hagyni egy még gazdagabb pasasért. Akkor legalább megtudja majd, milyen érzés! Cassie-nek a lélegzete is elállt, s már várta, hogy Marcel indulatosan visszavág, ő azonban halkan és nyugodtan reagált. – Jó estét, Madame Lenoir! Örülök, hogy csatlakozott a férjéhez. – Dehogyis csatlakoztam! Sőt, most fogom végleg elhagyni! Láttam, ahogy ez a kis nő táncolt vele. Hát felőlem megtarthatja! – Ne ítéljen elhamarkodottan – csillapította Marcel a harcias amazont. – Mrs. Henshaw az én kíséretemben jött ide, és merő udvariasságból tancolt Henrival. Hálás lennek, ha nem sértegetné. – Azt mondja, hálás? Én viszont úgy gondolom... Tovább nem folytathatta, mert Henri, a botrányt elkerülendő, sűrű bocsánatkérések közepette félrevonta egy sarokba. Amint hallótávolságon kívül kerültek, Brigitte és a papája fellélegzett, s Raul intett Cassie-nek, hogy üljön le mellé. – Bocsásson meg, de nagyon fáradt vagyok – szabadkozott a lány. – Holnap sok munkám lesz, úgyhogy inkább aludni mennék. Jó éjszakát! Marcelnak és az ügyvédnek tiltakozni sem maradt ideje, Cassie már indult is. Biztos örülnek, hogy megszabadulnak tőlem, gondolta, és a lakosztályába sietett. Levetkőzött, lezuhanyozott, és fölvette Mrs. Henshaw-féle egyszerű pizsamáját. Elaludni azonban nem tudott, annyira fölzaklatták az utóbbi órák eseményei. Vajon miért vette a védelmébe Marcel? Nyilván csupán az illem kedvéért, aligha személyesen neki szólt ez a gesztus. Ebben a pillanatban kopogást hallott. – Ki az? – szólt ki. – Én vagyok – rázta már a kilincset Marcel. – Engedj be! Cassie készségesen kinyitotta az ajtót, hiszen régóta várta már, hogy a férfi fölkeresse. Marcel azonban, erről mit sem tudván, nagyobb ellenállásra számított, így aztán jóformán berobbant a szobába, majd gyanakodva körülkémlelt. – Egyedül vagyok – nézett rá csúfondáros mosollyal a lány. – Gondolom, Henri rendes férj módjára hazament az asszonnyal, mindenesetre nem lopózott vissza hozzám. – Biztosan megérted, hogy nem tudok vakon hinni neked. – Pedig megtehetnéd – váltott most már Cassie is tegezésre. – Nem hazudok, magunk vagyunk. Marcel ennek ellenére kinyitott minden ajtót, s még a szekrénybe is benézett, ami végképp feldühítette a lányt. – Nézz már rám! Szerinted van olyan nő, aki így fogadja a szeretőjét? – Ha arra számít, hogy a pasi úgyis mindjárt letépi róla a ruhát... – Henri nem említette, hogy ezt akarná. – Nem is kellett. Az étteremben minden férfi ezt akarta. – Marcel haragos tekintettel közelebb lépett a lányhoz. – Ne nézz hülyének! – Miért ne? Hiszen te vagy a világ legnagyobb bolondja! – kiáltotta Cassie. – Most mit csinálsz? – kérdezte, amikor a férfi újra az ajtóhoz lépett. – Bezárom, hogy senki ne zavarjon minket. Meg kell beszélnünk néhány dolgot. – Hát az biztos. – Régóta esedékes már ez a kis csevegés. Igaz, Mrs. Henshavv? – Tényleg így akarsz hívni? – Legszívesebben sehogy se hívnálak. Azt hittem, eltűntél az életemből, de most... – Marcel fürkészve mustrálgatta a lányt. – Te vagy az, ugye? – Aztán csüggedten leeresztette a vállát. – Hát persze hogy te vagy. – Mindvégig tudtad. – Néha... elbizonytalanodtam. Még mindig olyan valószínűtlen... Egyszerűen nem akartam elhinni.

28

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

– Jobb szeretted volna, ha tévedsz? – Igen. Minek is akarnálak viszontlátni? Fel sem tudom fogni, mi célból kerestél meg. – Sokat képzelsz magadról. Én nem kerestelek. Nekem Mr. Falconnal volt megbeszélésem, és mielőtt megláttalak, fogalmam sem volt, hogy Marcel Degrande meg te egy és ugyanazon személy. Különben nem is került volna sor erre a tárgyalásra. Emlékezz csak: megpróbáltam megszökni, amikor felismertelek. – De aztán visszafordultál. – Véletlenül jutottam ki a kertbe, és vissza kellett mennem az előcsarnokba a kijárathoz. Akkor bukkantál föl te. Én nem akartam találkozni veled... Tudtam, hogy nem lesz örömteli a viszontlátás. Marcel megragadta a vállát. – Ma este mégis mindent bevetettél, hogy elcsavard a fejem. – Én nem akartam... – Cassie megpróbált kiszabadulni a férfi szorításából, de hiába. – Ne hazudj! Pontosan tudtad, mit teszel velem, amikor olyan kihívóan öltöztél fel. Legalább jól szórakoztál? Persze mindig is csak játszottál velem. – Soha nem színleltem – védekezett kétségbeesetten a lány. – Szerintem meg igen. Annak idején előadtad az ártatlan, édes szerelmes lánykát, én pedig gyanútlanul besétáltam a csapdába. Túl későn jöttem rá, hogy képtelen vagy az igazi szerelemre. Cassie jó leckét adott nekem, és én nem felejtek. Most már csak azt áruld el, ki az a Mrs. Henshaw! – Ő a mostani énem. Cassie már régen meghalt számomra. – Akkor hát most feltámadt! Mindenesetre ma bebizonyítottad, hogy nem sokat változott. – De igen. Az utóbbi tíz évben sok mindent élt át, olyasmiket, amiket nem tud és nem akar elfelejteni. Mára az emlékei foglya lett... És mi van veled? – Nem tudok mit kezdeni a múlttal, de vannak olyan dolgok, amelyektől nem tud megszabadulni az ember. – Ha megint azzal jössz, hogy én futottam utánad... Marcel tétova pillantást vetett rá. – Nem konkrét értelemben. – Álmaiban viszont gyakran felbukkant a lány, s minden gyűlölete és megvetése ellenére sem tudta kiverni a fejéből. Amikor Londonban találkoztak, már-már arra gondolt, valamiféle bűverővel ő maga idézte fel egykori szerelmesét. Nem akarta, hogy Cassie tudjon erről, ám akaratlanul is kibuktak belőle a szavak: – Mindig velem voltál, bármennyire igyekeztelek elfelejteni. – De ma már nem vagyok éretlen kölyök, akit becsaphatsz, tette hozzá magában. – Miért gondolsz ilyen rosszat rólam? – Talán nincs meg rá minden okom? Cserbenhagytál, amikor élet-halál között feküdtem a kórházban! – Nem, nem hagytalak cserben, éppen temiattad... – Ostoba kifogás! – Pedig így igaz: nem maradt más választásom! Kérlek, hallgass végig. – Nem vagyok kíváncsi a hazugságaidra. Gyűlöllek, akárki légy is, Cassie vagy Mrs. Henshaw. Csak egyvalami fűz hozzád... – Marcel magához rántotta a lányt, és mindkét kezével átfogta a fejét. Cassie nem tudott védekezni. Hullámokban törtek rá, majd egészen elárasztották az érzelmek, s amint a férfi az ajkára szorította a száját, szinte megbénult. – Marcel... – sóhajtotta. – Egész idő alatt igyekeztél elvenni a józan eszem. Hát most sikerült! Elégedett vagy? Ezt akartad elérni? – azzal újra megcsókolta. Igen, vallotta be immár magának is Cassie, ezt akartam. Átkulcsolta Marcel nyakát, ujjai beletúrtak sötét hajába, és szenvedélyesen viszonozta a csókját. Végül a férfi hátrahúzódott. – Mondd, hogy hagyjam abba! – Hogy tehetném? Neked sosem lehetett parancsolni. – Úgyis csak azt csináltam, amit te akartál. – És mindig tudtad, mit akarok? – provokálta Cassie a férfit mosolyogva. – Sosem panaszkodtál. – Talán mert féltem. Lehet, hogy most is félek, hiszen a hatalmadban vagyok. A kacér hangsúly hatására Marcel végképp elvesztette minden önuralmát. Reszkető ujjakkal kigombolta Cassie pizsamakabátját, s előbb a kezével, aztán a szájával végigsimított a mellén. Meleg lehelete jólesően megborzongatta a lányt. Marcel lassan az ágy felé tolta, s közben kérdőn nézett rá. Válaszul a lány felemelte a kezét, kigombolta a férfi ingét, és lekapcsolta a lámpát. A sötétben csak a két egymásra talált szerető vágytól izzó szeme parázslott.

29

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

Mozdulataik tökéletes harmóniáról árulkodtak: egyikük sem felejtette még el, mivel szerezheti párjának a legnagyobb örömet. Egymást csókolva, simogatva jutottak el az önkívületig. Nem sokkal később kimerülten és elégedetten, összeölelkezve feküdtek az ágyon. Cassie nemigen tudta kivenni a férfi arcvonásait, de érezte, hogy Marcel teljesen összezavarodott. Bátorítón végighúzta kezét a mellkasán – Tényleg abbahagytad volna, ha kérlek? – Inkább úgy mondanám – felelte rövid hallgatás után Marcel –, örülök, amiért nem kértél rá. Cassie arra várt, hogy a férfi folytatja, hogy kibeszéli magából a múlt minden keserűségét, hiszen végre találtak egy utat, amelyen újra közel kerülhetnek egymáshoz. Reménykedve cirógatta meg az arcát, de Marcel kiugrott az ágyból. – Nem, erről szó sem lehet többé! – Marcel! – Cassie fájdalmas kiáltását elnyelte a sötétség. – Ügyes vagy, tied az első kör! – nevetett föl keserűen a férfi. – A háborút ugyan én fogom megnyerni, de mint tudjuk, az első csata a legfontosabb. Magamnak hazudtam, amikor azt mondtam, soha nem várok egyetlen nőre sem. Cassie-re igenis évekig vártam. Mert azt hittem, szeret. – Marcel, hallgass meg, kérlek. Csakhogy a férfi erre most is képtelen volt. Óriási léptekkel elkezdett föl-alá járkálni a szobában, mint egy ketrecbe zárt vadállat. – Nem hittem volna, hogy bárkit tudok úgy gyűlölni, ahogy akkor gyűlöltelek téged. Közben meg... jobban szerettelek az életemnél. – Tudom, milyen nehéz visszagondolnod a szerelmünkre... – Mindegy már! És amúgy sem volt az kölcsönös. Ha igazán szerettél volna, nem teszed ezt velem. – De hát fogalmad sincs, mi történt! – kiáltott fel most már kétségbeesett türelmetlenséggel a lány. – Napokig feküdtem a kórházban, és csak rád gondoltam. Valahányszor nyílt az ajtó, azt hittem, te vagy az. Megpróbáltalak elérni a mobilodon, de ki volt kapcsolva, és a lakásodban sem vette föl senki. Eszedbe jutott egyáltalán, hová tűnhettem? – Tudtam, hol vagy. Értesítettek a balesetről, és arról is, hogy kórházba kerültél. De hiszen megírtam a levelemben! – Miféle levélről beszélsz? – Arról, amelyikben elmeséltem, mi történt. Reméltem, hogy megérted, miért nem tehettem semmit. Nem találtad meg, amikor hazamentél a kórházból? Az ajtód alatt csúsztattam be... Istenem... – Nem olvastam tőled semmiféle levelet – felelte Marcel, és feldúlt állapotában a lány észre sem vette a szokatlan megfogalmazást. – Akkor hát nem is tudod, hogy kényszerből hagytalak el. Egyszerűen nem volt más választásom! – Dajkamese! Az embernek mindig van választása. – De én az életedet tettem volna kockára! Jake azzal fenyegetett, hogy megöl! – Kicsoda? – Jake Simpson. – Az meg ki az ördög? – Marcel megállt az ágy mellett. – Én sem hallottam róla korábban, de ő ismert engem a médiából meg egy partiról. Dörzsölt bűnöző volt, mindenki félt tőle, csak én nem. Amikor kerülgetni kezdett, elhajtottam. Elmondtam volna neked, de épp elutaztál, és vártam, hogy vissza gyere. Csakhogy közbejött a baleset... ami egyáltalán nem baleset volt. Jake rendezte, hogy engem megfélemlítsen. Még egy képet is mutatott rólad a kórházi ágyon, és azt mondta, el fog tetetni láb alól, ha nem hagylak el, és nem leszek az övé. Ha pedig megtudja, hogy meglátogattalak, újabb baleset fog érni, és azt már nem úszód meg élve. A férfi döbbenten hallgatott, de Cassie még nem fejezte be. – Nem láttam kiutat. Elmenni nem mertem hozzád, de nem akartam, hogy azt hidd, szó nélkül cserbenhagytalak, ezért írtam azt a levelet. Ezek szerint nem találtad meg, vagy addigra már elutaztál. Bárcsak elolvastad volna! Most nem gyűlölnél ennyire. – Hagyd abba! – Akkor nem tartanál ilyen szörnyetegnek... – Hallgass már el! – rivallt rá másodszor is Marcel. Cassie hirtelen elhatározással megragadta a férfi kezét, és lehúzta őt maga mellé. – Nem tudod, hihetsz-e nekem, ugye? Márpedig hinned kell, mert minden úgy igaz, ahogy mondtam, és bármit megtennék, hogy bebizonyítsam. Szerinted én olyan nő vagyok, aki a testét használja fel, hogy

30

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

érvényesítse az akaratát, és talán igazad is van. Talán tényleg ennyire gátlástalan vagyok. De lehet, hogy egyszerűen csak jólesik... ahogy neked is. – Tisztában volt vele, mekkora kockázatot vállal, amikor simogatni kezdte a férfi arcát, de mindenképp szerette volna lecsillapítani, és hamarosan erezte is, hogy végre ellazul. – Szoríts magadhoz! – kérte. A férfi eleget tett a kérésének, s mindketten elnyúltak az ágyon. Míg az előző alkalommal csak az volt a cél, hogy kielégítsék követelő vágyaikat, ezúttal gyengéd odaadással ölelkeztek. Felesleges volt minden szó, mert így is megtalálták egymás karjaiban, amit oly sokáig hiányoltak: melegséget, belülről fakadó, édes örömöt és nagy-nagy békességet. Aztán sokáig feküdtek egymás mellett néma boldogságban. – Sikerülni fog – szólalt meg végül halkan Cassie. – Megtaláljuk az utat egymáshoz. – Ekkor vette észre, hogy a férfi egyenletesen szuszog. – Aludj csak – mormolta mosolyogva. Marcel azelőtt is mindig mély álomba zuhant a szeretkezéseik után. Cassie eligazgatta magukon a takarót, és jóleső sóhajjal befészkelte magát a férfi karjaiba. Hajnalban, még valahol az ébrenlét és az álom között eszébe jutott, annak idején hányszor találta szerelmese oldalán a reggel. Néha azon kapta a férfit, hogy őt csodálja némán; máskor Marcel még javában aludt, amikor ő felébredt, de a férfi nem engedte el egészen, legalább az ujjaival hozzáért, mert szüksége volt rá, hogy maga mellett érezze. És Cassie is pontosan így volt vele. Valahányszor együtt töltötték az éjszakát, ébredéskor ott találta a férfit az oldalán, és ettől már előre megszépült az egész napja. Hirtelen kinyitotta a szemét. Egyedül volt. Marcel elment. Cassie gyorsan körülnézett. Biztosan téved, gondolta – ám a hálószobában sehol sem látta a férfit. Átkutatta az egész lakosztályt, Marcelnak azonban nyoma sem volt. Nyilván kilopózott, mialatt ő aludt. Hirtelen eszébe jutott, a férfi még a repülőgépen azzal fenyegette meg tréfásan, hogy amolyan házi őrizetben fogja tartani. A bejárati ajtóhoz rohant, de amint lenyomta a kilincset, az ajtó nyomban kinyílt. Kilesett a folyosóra. Sehol senki. Becsukta az ajtót, és a hátával nekidőlt. Hogy tehette ezt vele? Éppen amikor újra egymásra találtak, és végre együtt megbékélhettek volna a múlttal! De Marcel a menekülést választotta. Talán volt rá mégis valami oka, jutott most a lány eszébe, és elhatározta, hogy alkalmat ad a férfinak a magyarázatra. Öltözködni kezdett. Eleinte nem tudta, Cassie vagy Mrs. Henshaw legyen-e, végül a két stílus kombinációja mellett döntött: szolid irodai ruhájához kibontva viselte a haját. Remélte, hogy Marcel megérti majd, mit akar ezzel kifejezni. Miután hozatott magának egy kis reggelit, úgy érezte, nagyjából felkészült a mai nap kihívásaira. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor fölkereste egy idősebb hölgy, és barátságosan bemutatkozott: – Jó napot kívánok. Vera vagyok, Marcel titkárnője. Megkért, hogy adjak át egy üzenetet. – Elutazott? – Igen, és nem tudom, hová. Őszintén szólva ez nekem is nagyon váratlanul jött, hiszen annyi a munka... Menekül előlem, hasított a lányba a gondolat. Talán így akarja jelezni, hogy jobb, ha én is elmegyek? Cassie nem volt hajlandó ilyen könnyen feladni. Úgy vélte, mindenképpen adnia kell a szerelmüknek egy második esélyt. Megköszönte a titkárnő kedvességét, és komor arccal leült az íróasztalhoz.

31

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

8. FEJEZET Laure Degrande egy kis házban élt Párizs egyik elővárosában. A környék nem volt különösebben elegáns, de neki éppen így tetszett. Noha Amos Falcon mellett nem találta meg a boldogságot, a fia születését mindig is nagy ajándéknak tekintette. Marcel időközben eléggé tehetős lett ahhoz, hogy mindennel elhalmozhassa anyját, ő azonban csak kisebb összegeket fogadott el, ami kényelmes, szerény életet biztosított számára. Harmonikus viszonyukban voltaképpen csak ez adott okot vissza-visszatérő vitákra. Amikor ezen a reggelen Laure kinyitotta az ajtót, nyomban felderült az arca. – Marcel, de örülök! Kicsit váratlanul ért ugyan, amikor felhívtál, de biztosan sürgős a dolog. – Át kell néznem a régi holmimat, amit megőriztél nekem – mondta a férfi, és megölelte az anyját. – Valamit elvesztettél? – Úgy is mondhatjuk. – Hát akkor csak keresd nyugodtan! Minden fönt van a padláson. Marcel már rohant is föl a lépcsőn. Egymás után kutatta át a régi táskákat és dobozokat, de sehol sem találta, amit keresett. – Valami hiányzik innen – nézett az anyjára csüggedten, miután az asszony kis idő múlva követte. – Egy nagy boríték... Meg kell lennie valahol... – Tudom már! Tele volt papírfecnivel, azt hittem, szemét. Nem, ne ijedj meg – tette hozzá, amint fiának riadt arcát meglátta. – Nem dobtam ki, mert tudom, hogy te mindent megőrzől. Itt van a polcon. – Köszönöm mondta Marcel, és szinte kitépte kezéből a borítékot. Laure úgy vélte, jobb, ha most magára hagyja a fiát, aki már s nekilátott összeszedni a széthulló papírdarabkákat. Aztán leült egy kis asztalhoz, és mint valami puzzle-t, remegő ujjakkal elkezdte összerakni Cassie levelét. Hirtelen úgy érezte, mintha visszalépett volna az időben, s újra ott állna a kórház kapujában, miután kiengedték. Persze rögtön rohant Cassie lakásához, de ott sötét ablakok fogadták. Hosszasan dörömbölt az ajtón, mígnem megszólalt mögötte egy hang: – Csak az idejét pazarolja. Elment. – A ház egyik idősebb lakója, akit Marcel látásból ismert, szinte kárörvendőn vigyorgott rá. – És hová? – Mit tudom én – vonta meg a vállát az öregúr. – Néhány nappal ezelőtt mindent összecsomagolt, és valami csodaautó jött érte. Jó gazdagnak látszott, aki vezette. Szerintem végre észhez tért az a lány, és kirakta a maga szűrét. – Fitymálón végigmérte Marcel egyszerű öltözékét, ám a férfi dühös tekintetére gyorsan visszahúzódott a lakásába. Marcel még sokáig zörgetett és kiáltozta Cassie nevét, de végül kénytelen volt feladni. Maga sem tudta, hogyan került haza. Csak egy taxira emlékezett, meg valami borosüvegre, amelyet a kezében szorongatott. Aztán otthon, az ajtaja tövében felfedezte a borítékot a lány kézírásával, de az alkoholtól, a haragtól és a végtelen elkeseredéstől bódultan olvasatlanul apró cafatokra tépte. Másnap elhagyta Angliát. A reptéren véletlenül még találkozott az elegánsan felöltözött lánnyal és szemmel láthatóan gazdag lovagjával. Egyszeriben minden világossá vált számára. Miután szitkokat zúdított Cassie-re, végérvényesen hátat fordított neki. Párizsban aztán teljesen összeomlott, csak anyja gondos ápolásának köszönhetően szedte össze magát idővel. Amikor kipakolta a zsebeit, és rátalált a levél maradványaira, egy borítékba tette őket. Arra gondolt, ha majd egyszer mar jól mennek a dolgai, és gazdag emberként élhet egy szerető család körében, jót fog mulatni ifjúkori botlásán. Hamarosan elköltözött az anyjától, a boríték pedig az éjjeliszekrényéből fölkerült a padlásra. Nehezen tudta összerakni a régi levelet. Amikor már minden darabot felhasznált, bosszúsan kellett megállapítania, hogy némelyik rész végleg elveszett. Mivel Marcel nem adott hírt magáról, és telefonon sem lehetett elérni, Cassie úgy döntött, elutazik Nem reménykedhetett tovább naivan az újrakezdésben, hiszen a férfi láthatóan jócskán megváltozott. A régi nagyvonalú, szeretetre méltó Marcel sohasem lett volna képes ilyen kegyetlen bosszút állni rajta. Lefoglalt egy jegyet az esti londoni gépre, majd átadott egy lezárt borítékot Verának, és megkérte, továbbítsa Marcelnak. A levélben csak ennyi állt: Jobb ez így, ebben biztosan te is egyetértesz. Cassie. A titkárnő sajnálkozott, hogy elmegy, ő azonban, bár még órák voltak hátra a gép indulásáig, azonnal kivitette magát a reptérre. Egy idő után beállt az egyik hosszan kanyargó sorba, hogy becsekkoljon. Ekkor felharsant mögötte Marcel hangja:

32

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

– Mit keresel te itt? – Hazamegyek – felelte Cassie, ám addigra már bilincsként fogta körül kezét a férfi, s ő hiába próbált szabadulni. – Nem engedem. Vagy velem jössz, vagy itt és most rögtön megbeszélünk mindent. – Jó, megyek – sóhajtott fel beletörődőn a lány Marcel a másik kezével már meg is ragadta a bőröndjét. – Kint vár az autóm – mondta, és szinte kivonszolta Cassie-t. A kocsiban első dolga volt felhúzni az utastér és a sofőrülés közti üvegfalat, aztán újra szorosan megfogta a lány kezét. – Nyugi, nem fogok kiugrani – jegyezte meg Cassie. – Nem is lesz rá módod. Már másodszor tűntél el az életemből. – Valóban? Nos, nem én váltam előbb kámforrá, hanem te, és minden nő pontosan tudja, mit jelent ez egy olyan éjszaka után. Bosszút akartál állni rajtam? – Dehogy – felelte elkínzott arccal a férfi. – Csak el kellett intéznem valamit, és nem gondoltam, hogy ennyire sokáig tart. Amikor visszajöttem, és Vera közölte, hogy elmentél, először telefonon próbáltalak elérni, de a mobilod most is ki volt kapcsolva... mint akkor régen. – Mit kellett olyan sürgősen elintézned? – El akartam olvasni a tíz évvel ezelőtti leveledet. – Azt állítottad, sosem kaptad meg. – Nem, én csak annyit mondtam, hogy nem olvastam. Annak idején annyira magamon kívül voltam, hogy azonnal széttéptem. De amilyen bolond vagyok, eltettem a darabjait. – És megőrizted annyi éven át? – hitetlenkedett Cassie. – Igen, anyám házában. Ma elmentem oda, és összeraktam, de néhány darab hiányzik. Szerencsére Vera hallotta, amikor a repülőjegyet rendelted, ezért találtalak meg ilyen gyorsan. – És most azt akarod, hogy én segítsek kiegészíteni a levelet? – Ha még emlékszel, mit írtál... – Minden szóra emlékszem. A szállodába érve a férfi az irodájába vezette Cassie-t, és bezárta az ajtót. Olyan megszállottnak tűnt, hogy a lány szinte megsajnálta. Mintha valami szakadék peremén járt volna; és Cassie tudta, ha lezuhan, abban ő is hibás lesz. Az íróasztal egyik fiókjából a férfi előhúzta azt a lapot, amelyre a papírdarabkákat ragasztotta. Az elveszett részek helye ki volt hagyva. – Felismered? – Persze. A férfi hátat fordított neki. – Olvasd fel! – kérte. Cassie érezte, milyen furcsa lesz kiejteni a szavakat, melyeket annyi könny között vetett papírra, de aztán mégis belevágott: Drága Marcel! Bizonyára csodálkozol, amiért nem látogattalak meg a kórházban. de nem mertem megtenni. Ami veled történt, az nem baleset volt, hanem merénylet, s egy olyan ember követte el, aki engem akar megszerezni magának... Abbahagyta az olvasást. – Itt hiányzik valami – mondta. – De mi? A lány lehunyta a szemét, és emlékezetből folytatta: – Ő rendezte az egészet, hogy megmutassa, mi történik, ha nem engedelmeskedem. Aztán tovább olvasta a levelet:

33

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

Megtiltotta, hogy meglátogassalak a kórházban. Ha ellenszegülök, azt megtudta volna, és megöl téged. Ez a levél, amelyet az ajtód alatt fogok becsúsztatni, az egyetlen lehetőségnek tűnt számomra, hogy kapcsolatba lépjek veled a tudta nélkül. Nem bírnám elviselni, ha azt hinnéd, hogy szabad akaratomból hagytalak el, vagy hogy megszűntem volna szeretni téged. – Itt megint van egy hézag. – Emlékszel még, mi volt a helyén? – kérdezte a férfi. – Igen. Azt írtam: Mindig szeretni foglak, amíg csak élek. de sosem lesz többé alkalmam, hogy ezt elmondjam neked Az aláírás itt van, ha érdekel. A férfi most már megfordult. – Kívülről tudom: Cassie, aki téged mindörökké szeret, bármeddig tartson is a mindörökké. Ezt már nyilván elfelejtetted. – Semmit nem felejtettem el. A hiányzó szavakra is emlékeztem. – Mindig szeretni foglak, amíg csak élek – ismételte a férfi. – Biztos vagy benne, hogy ezt írtad? – Teljesen biztos. Ha ezt nem is hiszed el nekem, a levél többi részét el kell hinned. Leírtam, mi történt, és miért kellett elhagynom téged. Csak el kellett volna olvasnod, hogy tudd, mindvégig szerettelek. Fölöslegesen szenvedtünk annyi éven át. – Igen, mert ha elolvastam volna... – Nem pusztán erről van szó – ütötte tovább a vasat Cassie. – Te magad is hibás vagy abban, hogy ez megtörtént. Ha őszinte vagy hozzám, minden másképp alakul. De te hallgattál róla, hogy Amos Falcon az apád. – Mi köze ennek az egészhez? – Ha tudok róla, hozzá fordultam volna védelemért, és ő biztosan gondoskodott volna róla, hogy Jake börtönbe kerüljön. Neked nem kellett volna annyit szenvedned, és persze nekem sem Jake mellett. De te eltitkoltad a származásodat. – Nem akartam, hogy tudd, milyen gazdag vagyok. Sokat jelentett számomra, hogy szegényen is engem választottál. – És ezért kellett ekkora árat fizetnünk? Mindkettőnknek?! Azt mondtad, gyűlölsz engem, de hidd el, nekem is minden okom megvan rá! – Cassie arcán a harag könnyei folytak végig, s amikor a férfi felemelte a kezét, hogy megsimogassa, ő ellökte. – Hagyj békén! Ne nyúlj hozzám! Marcel azonban nem hallgatott rá, s aztán végül mégiscsak sikerült átölelnie és magához szorítania a zokogó lányt. – Igazad van – suttogta a fülébe. – Átkozott bolond voltam, és te ittad meg a levét. Üss meg, ha akarsz! De Cassie csak megrázta a fejét, majd újra Marcel vállába fúrta, és tovább sírt. Nemsokára érezte, hogy a férfi felemeli, a szomszédos hálószobába viszi, és leteszi az ágyra. Maga is lefeküdt mellé, és szorosan átölelte. – Sírd ki magad nyugodtan – biztatta a lányt. – Hány évet elvesztettünk! – jajdult fel panaszosan Cassie. – Arrogáns, ostoba fajankó voltam. – Nem, csak nagyon fiatal és... – És ostoba! Csakis magamra gondoltam, azt hittem, nyugodtan űzhetem a kisded játékaimat, anélkül hogy bárkit megsebeznék. Kellett nekem titkolózni! És mekkora bolond voltam, hogy nem olvastam el azt a levelet! Minden az én hibám. – Ne ostorozd már magad – kérte Cassie, s amikor felemelte a fejét, látta, hogy a férfi szeme is könnyben úszik. Gyengéden megsimogatta az arcát. – Úgysem tudjuk visszahozni az elvesztegetett éveket, de mostantól mindent elölről kezdhetünk. Marcel nem szólt semmit. Cassie már attól tartott, a férfi úgy megváltozott az évek folyamán, hogy őneki már reménykednie sem szabad az újrakezdésben. Ám egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Marcel egyenletesen és nyugodtan lélegzik: elaludt, akár egy gyermek az anyja ölében. A lány elmosolyodott, és nemsokára maga is elszenderedett. Egy óra múlva ébredt csak fel. Nehogy a férfit megzavarja, óvatosan kiült az ágy szélére, és arcát a kezébe temette. Vajon mit hoz a jövő? Jóllehet újra megtalálták egymást, nem biztos, hogy tanulni fognak a múlt hibáiból. Felállt, és az ablakhoz lépett, onnan csodálta Párizs fényeit. – Jól vagy? – kérdezte Marcel egy váratlan pillanatban, és odament hozzá. – Úgy kavarognak a fejemben a gondolatok, hogy alig tudom követni őket.

34

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

– Az enyémben is. Sokat kell még beszélgetnünk egymással. – De nem most – felelte Cassie. – Friss levegőre van szükségem. – Menjünk el sétálni! – javasolta Marcel. – Egyedül szeretnék lenni. És ne tarts vissza, nem fogok megszökni. A férfi kicsit tétovázott, aztán nagyot sóhajtva engedett Cassie kérésének. A lány kabátot sem véve elhagyta a lakosztályt. Milyen csodás volt az éjszakai Párizs! Nevetgélő, boldog szerelmespárok jöttek szembe vele, ahogy a táblákat követve a Szajna felé bandukolt. Megállt a vízparton, és a sötét hullámokat bámulta, aztán a város fölé magasodó, messziről is jól kivehető Eiffel-tornyot. Amikor végül megfordult, látta, hogy vagy ötven méterre tőle egy férfi álldogál, és őt figyeli. Cassie először megijedt, aztán felismerte. – Marcel! – kiáltotta, és odament hozzá. – Mit csinálsz itt? – Aggódtam miattad, nem akartalak szem elől téveszteni – mondta kicsit bűntudatosan a férfi. – A védangyalom lettél? – nevetett föl Cassie. – Hát, angyalnak nem sokan neveztek még – mosolygott most már Marcel is, és kabátzsebéből előhúzott egy kis üveg bort. – Üljünk le! Kerestek egy padot, és Cassie ivott egy kortyot a felkínált üvegből. – Sok mindent kell feldolgoznom – kezdte a férfi –, és bizonyára keserves évek állnak mögötted is. Az az ember, aki a balesetemet megrendezte, ugyanaz volt, mint akivel a reptéren láttalak? – Igen, ő Jake. Vele kellett élnem, hogy, mint mondta, „szórakoztassam". – Mesélj még róla! – Akkor indultunk Amerikába. A találkozásunk után gyanakodni kezdett, hogy talán mégis felvettem veled a kapcsolatot, de mivel ribancnak neveztél, végül elhitte, hogy nem. Én meg nem tudtam, mi történt: csak megjátszod magad, miután olvastad a levelemet, vagy esetleg el sem jutott hozzád? Mindenesetre hamar rájöttem, hogy jobb, ha engedelmeskedem Jake-nek. A mobilomat is összetörte, hogy senki ne érjen el. – Fogságban tartott? Ó, miért is nem segítettem! – Hogyan tudtál volna? Bár eleinte reménykedtem, hogy rám találsz, később feladtam, és hozzámentem feleségül. – Fele... feleségül? – dadogta Marcel. – Az életem már úgysem ért egy fabatkát sem, ezért hagytam rábeszélni magam. Aztán megcsalt... Addigra már nem féltem tőle, pedig tudtam, hogy nem válogat az eszközökben, ha ellentmondanak neki. Meglepett, milyen könnyen beleegyezett a válásba. Elfogadtam némi „búcsúpénzt", hogy a nővéremet támogatni tudjam, de nekem magamnak semmi sem kellett tőle. Még a nevéről is lemondtam, és fölvettem anyám leánykori nevét. – Még mindig molesztál? – Most börtönben ül, remélem, még évekig. Én meg elkezdtem tanulni, és Mrs. Henshaw-vá váltam. – Cassie felemelte az üveget. – Igyunk a szabadságra! – Nem inkább magányosságot jelent ez? – Nincs nagy különbség. De örülök, hogy a magam lábán állok. – Elhiszem. Még mindig jobb, mint egy bolondra várni, aki csak bánatot okozott neked... – Sohasem tudhatjuk, mit hoz a sors – mondta Cassie, aztán sokáig hallgattak. – Mikor váltál el? – kérdezte Marcel. – Öt éve. Azóta a pénzvilágban dolgozom. Emlékszel még, mennyit viccelődtél, milyen gyors a felfogásom? – Persze. És a fotografikus memóriádat mindig is irigyeltem. De nem ez az egyetlen nagyszerű képességed. Nem akarsz újra modellkedni? – Elvesztettem a kisugárzásomat. Azonkívül jól is érzem magam Mrs. Henshaw bőrében. – Szereted, ha kicsit félnek tőled az emberek? – Olykor hasznos. – Ugye nem akarod azt mondani, hogy őt kell megszoknom, miközben Cassie után vágyódom? – kérdezte kissé megriadva Marcel. – Mrs. Henshaw sokat tudna segíteni neked, ha átveszed a londoni szállodát. Okos üzletasszony; Cassie erre nem lenne képes. De most már jobb, ha visszamegyünk. – Azzal a lány felállt, és a kezét nyújtotta Marcelnak. Együtt sétáltak vissza a hotelba.

35

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

9. FEJEZET Ezen az éjszakán Cassie egyedül aludt. Marcel elkísérte a lakosztályához, és egy szenvedélyes csókkal elbúcsúzott tőle. Cassie nem bánta. Örült, hogy kicsit egyedül lehet. Másnap sokáig gondolkodott, mit is vegyen föl, végül egy enyhén konzervatív ruhát választott, a haját pedig csak lazán fogta össze. Amikor belépett az irodába, látta, hogy Marcel épp telefonál. – Idióták! – csapta le a férfi a kagylót. – Elrontottak egy üzletet, és most nekem kell helyrehoznom – magyarázta a lánynak. – Rettentően sajnálom, de pár napra el kell utaznom. – Aztán kitárta a karját. – Gyere ide. Nem szeretnélek épp most magadra hagyni. Velem jönnél? – Megvárlak inkább itt. – Megígéred? – nézett rá kétkedve a férfi. – Semmi okom elszökni. Marcelnak szemmel láthatóan nehezére esett elszakadni Cassie-től. Távollétében a lány remekül feltalálta magát. A következő napokban újra Mrs. Henshaw-vá változott, és élvezte is ezt a szerepet. Áttanulmányozta a könyvelést, és megkérte Verát, mutassa be neki a személyzetet. Kapcsolatba lépett az építésszel is, aki a La Couronne felújítási munkálatait vezette, és egyre jobban körvonalazódtak az elképzelései arról, hogyan kellene kinéznie a londoni szállodának. Marcel naponta felhívta az irodában, s amikor egy ízben nem találta ott, a mobilján kereste. – Kérlek, ne hagyd el hosszú időre a szállodát, biztos vagyok benne, hogy ott helyben mindent megkaphatsz. – Csak vásárolgattam kicsit, de már úton vagyok vissza – felelte a lány. Kicsit megsajnálta Marcelt. Vajon mennyi időbe telik még szegénynek, hogy újra meg tudjon bízni benne? Minthogy időközben az egész személyzet értesült arról, milyen szoros kapcsolat fűzi őt a nagyfőnökhöz, mindenki elkezdte a kegyeit keresni. Szerdán, amikor az étteremben ült, odament hozzá a főszakács meg a főpincér, és mindenféle ételköltemények ötletével hozakodtak elő. – Túl sokat dolgozik, madame – jegyezte meg végül egyikük. – Pedig kicsit alaposabban megismerkedhetne a várossal. Azt Marcellal együtt szeretném megtenni, gondolta magában Cassie. Csak pislogott a meglepetéstől, amikor a férfi ugyanebben a pillanatban hirtelen ott termett előtte. – Monsieur Falcon, de jó, hogy újra látjuk! – szólalt meg a főpincér. – Jó estét! – mondta Marcel, s rögtön a lányhoz fordult. – Úgy látom, nem hiányoztam. – A két férfi udvariasan visszavonult, ő pedig a kezénél fogva fölhúzta Cassie-t a székről. – Gyere, mutatnom kell valamit – s máris vitte ki az utcára. Az épület előtt leintett egy taxit. – Nem értem – nevetett Cassie, miután elhelyezkedtek a kocsi hátsó ülésén. – Nem úgy volt, hogy csak holnap jössz vissza? – Csalódtál? Menjek el újra? – Ó, ne! Valahogy megbirkózom ezzel a helyzettel... Hé, mit csinálsz? – Cassie boldogan tűrte, hogy Marcel szorosan átölelje, és csókolja, ahol csak éri. Mintha hirtelen eltűnt volna a szigorú üzletember, s helyette megint a régi kedves fiatalember karjában feküdne. Egy darabig úgy hancúroztak, akár a gyerekek, aztán a lány lesimította a ruháját, és megkérdezte: – Tulajdonképpen hová megyünk? – Megmutatom neked Párizst – hangzott a válasz. A taxi az Eiffel-toronyhoz vitte őket, s ott lifttel mentek föl az étterembe, amely mintegy száz méter magasan helyezkedett el a város fölött. Marcel az ablak mellett foglaltatott helyet. Cassie ámulva figyelte az elébe táruló pazar látványt: a fénytenger a horizontig nyúlt. – Ez a legszebb, amit valaha láttam – suttogta. – Annak idején megígértem, hogy elhozlak ide. Emlékszel még? – Hát persze. Mindig is szerettem volna felülről látni Párizst. Most minden nő irigyelne, hogy a híres Monsieur Falcon hozott el ide. – Ugyan már, badarság! – Nem, nem, láttam az interneten, hányan érdeklődnek irántad, és van egy csomó bejegyzés a régi barátnőidről is: Josie, Leyla, Myra, Ginette... – sorolta Cassie mosolyogva. – Hát, mit tagadjam... – vonta meg a vállát Marcel. – De mit gondoltál volna, ha egyetlen nevet sem találsz? – Hogy rém unalmas fickó vagy! – vágott mókás fintort a lány. – Szerintem természetes, hogy mindig voltak körülötted nők. – Úgy beszélsz, mint az apám. – Attól tartok, ez nem valami nagy bók. Londonban úgy láttam, kicsit feszült a viszonyotok. Nem kedveled őt?

36

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

– Inkább csodálom. – De nem szereted. – Őt sosem érdekelte, hogy szeretik-e vagy sem az emberek. Neki csak az a fontos, hogy mindenki azt tegye, amit ő akar. – Látva az ironikus mosolyt Cassie szájszögletében, hozzátette: – Mondd csak ki bátran! Sokak szerint nagyon hasonlítok rá. – Gondolom, amikor Londonban megismerkedtünk, nem voltál jóban vele. – Enyhén szólva. Valójában mérhetetlenül haragudtam rá. Nem tetszett az életmódja, meg az, ahogy másokkal bánik. Senkire sem volt tekintettel Gyerekfejjel azt hittem, ő az anyám férje, mert úgy viselkedtek, mint egy házaspár, a gyakori távolléteit pedig a munkájával magyaráztam. Aztán egyszer csak minden megváltozott. Kiderült, hogy Londonban már van egy felesége, aki rájött, hogy Amos megcsalja, úgyhogy gyorsan el is vált tőle, és magával vitte a két fiát, Dariust és Jacksont. Noha Freya elmondásából Cassie már ismerte a történet egy részét, szívesen meghallgatta a férfi változatát is. – Amos aztán feleségül vette az anyámat, és Londonba költöztünk. Néhány év múlva meghalt Elaine, az első asszony, a fiúk pedig attól fogva velünk éltek. – Nehéz lehetett mindnyájatoknak. – Nekem nem. Dariusszal remekül kijöttem: mindketten folyton lázadtunk, és szövetséget kötöttünk Amos ellen. Jó évek voltak, de persze ez a házasság sem tartott sokáig. Apámnak újra szeretői lettek, anyám pedig sokat sírt, amikor tudomást szerzett a törvénytelen gyerekeiről: Travisről Amerikában, és Leonyidról Oroszországban. Végül elváltak, de meggyűlöltem Amost azért a sok szenvedésért, amit anyámnak okozott. Miután visszaköltöztünk Párizsba, látni sem akartam többé, csakhogy ő itt is folyton felbukkant, mert nem tudott lemondani arról, ami egyszer őszerinte a tulajdona volt. Sőt, engem is igyekezett a saját képére formálni. Marcel kelletlen képet vágott, s csak kis szünet után folytatta: – Lehet, hogy jobban ismert, mint én magamat. Amikor később visszamentem Londonba, tudni sem akartam róla; úgy tettem, mintha semmi közünk nem volna egymáshoz. Megpróbáltam egészen elszakadni tőle. És miután elhagytál, visszatértem anyámhoz. Eleinte más utat szerettem volna járni, mint Amos, de hamarosan rájöttem, hogy nem boldogulok nélküle. Felhívtam Monte-Carlóban, ahová időközben az alacsonyabb adók miatt költözött, és elkezdtem tanulni tőle. Kiálltam a próbát, sőt: kitűnőre vizsgáztam. Minden elvárásának megfeleltem, ami végül is érthető. – Ezt csak te hiszed – jegyezte meg lágy hangon Cassie. – Hogy érted? – Nem hasonlítasz rá annyira, mint gondolod. – Talán. Mindenesetre akkoriban úgy hittem, pénzzel kitölthetem az ürességet, amit éreztem. – És sikerült? Marcel megrázta a fejét. – Nem, de ezt sehogy sem akartam beismerni magamnak. Azt hittem, azért nem érzem jól magam a bőrömben, mert annyi rossz dolog történt velem. Az a csalódás... Ujjai olyan erővel fonódtak a pohárra, hogy Cassie akaratlanul is felkiáltott: – Vigyázz, eltöröd! – Ha tudnád... – Megértelek. Számomra is nehéz évek következtek, ha nem is szenvedtem annyit, mint te. Persze hiányoztál, de tudtam, hogy nem árultál el. – Mindkettőnket megmenthettem volna tízévi kínlódástól – mondta Marcel. – Gyűlölnöd kellene. – Soha nem gyűlöltelek, és bárhogy alakuljanak is köztünk a dolgok, most már talán te sem fogsz utálni többé. – Bárhogy? Talán kételyeid vannak? – Én a legjobbat remélem, csakhogy megváltoztunk, újra meg kell ismernünk egymást. – Számomra te nem vagy idegen! – De igen. Mások lettünk, és ezt tudomásul kell vennünk, mielőtt... – Mielőtt szerethetnénk egymást? – Marcel fürkészve nézett a lányra, ő pedig lehajtotta a fejét. – Attól tartok, igen. Nekem most elsősorban egy barátra van szükségem, aki megért. Szeretnél te lenni ez az ember? Ha elég türelmesek leszünk, némi szerencsével... – Tudod te, mit beszélsz? Tulajdonképpen azt mondod, hogy nem szeretsz, és azt sem akarod, hogy én szeresselek. Pedig akkor éjjel... – Akkor éjjel újra felfedeztük egymást, de csak egyféle módon... ami persze csodálatos volt.

37

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

– És ez nem elég? – Neked elég? Nem hiányzik a bizalom? A férfi nem válaszolt, és Cassie érezte, jobb, ha ezt egyelőre nem bolygatja. Marcelnak egy darabig lesz miről gondolkoznia. Újra a gyönyörű panoráma szemlélésébe merült, és az est további részében már csak jelentéktelen apróságokról beszélgettek. Marcel visszakísérte a szállodába, megállt az ajtaja előtt, és elbúcsúzott. – Jó éjszakát, aludj jól! Elfogadta hát a döntését, és bármily nehezére esett is, időt ad neki. – Neked is szép álmokat – válaszolta Cassie, aztán megsimogatta a férfi arcát, és gyorsan bement a szobájába. A következő hetekben Marcelnak többször is el kellett utaznia. Ha Párizsban volt, gyakran elvitte Cassie-t vacsorázni, de mindvégig visszafogottan viselkedett; a lány végül már azon tűnődött, vajon csak az ő kívánságára lett ilyen, vagy netán valóban kezd eltávolodni tőle. Már azt se tudod, mit akarsz! – szidta magát gondolatban. Egyik délután összeszólalkoztak. Cassie aznap nehezen bírta a gyűrődést, és váratlanul hevesen kifakadt: – Nem kellett volna elvállalnom ezt a munkát! Felmondok, és visszamegyek Londonba. – Csak nem képzeled, hogy hagyom? – nézett rá Marcel. – Nem tarthatsz vissza, nem vagyok a tulajdonod. Lassan már úgy bánsz velem, mint Jake! A férfi őszintén megrettent. – Értsd meg, minden reggel elfog a pánik, hogy nem talállak itt. Valahányszor kimész a szobából, attól félek, sosem jössz vissza. Jó lenne, ha el tudnálak engedni, és végre megtalálnám a belső békémet, de hiába próbálom, nem megy. – Megértelek, velem is így van – hajtotta le a fejét Cassie, aztán mindketten újra munkához láttak. Másnap reggel Marcel bejelentette, hogy néhány napra Londonba mennek, mert az átvételi folyamat nagyon elhúzódott. Nyomban meg is kérte a titkárnőjét, vegyen két vonatjegyet. Vera értetlenkedve nézett, Cassie azonban rögtön megértette, a férfi őrá való tekintettel választotta a vonatot, mert tudja, mennyire fél a repüléstől. – Foglaljak szobát a Crownban? – ajánlotta fel. – Amíg nem az enyém, Altonnak hívják. És két szobát kérj, mert nem akarok Mrs. Henshaw-val együtt lakni. Nem kedvelem azt a nőt. – Sajnos a számokhoz csak ő ért – felelte Cassie, de hiába próbált tréfás hangot megütni, valahogy mégis rossz előérzete támadt. Miután megérkeztek Londonba, Mrs. Henshaw belevetette magát a munkába. Bankárokkal és menedzserekkel tárgyalt, és számos problémát megoldott, ám a projekt finanszírozása körül gondok támadtak, a bank újabb garanciákat követelt. – Meg tudod venni azért? – kérdezte aggodalmasan a lány, miközben Marcel komor arccal tanulmányozta a papírokat. – Valahogy megoldom. Nem szeretném bevonni az apámat. De most menjünk el enni! – Talán fel tudnálak vidítani. – Cassie biztosan képes lenne rá. – Majd megkérdem, ráér-e ma este. Amikor később találkoztak a szálloda éttermében, a lány kibontott hajjal érkezett, amit Marcel elégedett pillantással nyugtázott. – Csak tudnám, hogy melyik nő vagy valójában! – jegyezte meg. – Mindkettő egyszerre – mosolyodott el Cassie, s noha a továbbiakban is igyekezett könnyed társalgást folytatni, érezte, hogy Marcel még mindig nem fogadta el Mrs. Henshaw-t a személyisége részeként. A megerőltető nap után alkohollal akarta felélénkíteni magát, ám utóbb ez hibának bizonyult, mert minden pohár után csak egyre álmosabb lett, s a vacsora végén be is jelentette: – Szeretnék aludni menni. Marcel azonnal felpattant, és a szobájához kísérte. – Jól vagy? – kérdezte már az ajtó előtt. – Halálosan elfáradtam – sóhajtotta Cassie.

38

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

– Akkor hát jó éjszakát! – Megfogta az állát, és gyengéden megcsókolta. – Kérlek, ne zárj ki az életedből – súgta aztán a fülébe. Cassie fejében óriási zűrzavar uralkodott, a gyengéd érintés azonban a régi szép időkre emlékeztette, ezért viszonozta a csókot. Marcel lassan betolta a szobába, az ágyra fektette, és vetkőztetni kezdte. Most hát elveszi, amit akar, mert nincs erőm tiltakozni, gondolta szomorúan a lány. Pedig ő egészen másképp képzelte el az újabb szerelmes éjszakájukat. Ám ekkor Marcel váratlanul megszólalt: – Cassie! Lehet, hogy te becsíptél? – Nem kellett volna... annyit... A férfi minden akaraterejét összeszedve betakarta a lány meztelen keblét. – Nem fogom kihasználni a helyzetet. Hogy is gondolhattad? – Azzal felállt, és elhagyta a szobát. Cassie még hallotta távolodó léptei zaját a folyosón, aztán mély álomba zuhant.

39

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

10. FEJEZET Másnap Marcel látszólag a lehető legjobb hangulatban fogadta a lányt. – Még egy nap, és mehetünk vissza Párizsba – mondta, de nem mert a szemébe nézni. – Van itt néhány papír... Furcsa, gondolta a lány: előző éjjel még igazi gentlemanként viselkedett, amikor nem használta ki a helyzetet, most meg szégyelli magát érte. Pedig ő őszintén hálás volt. Este üzleti vacsorára indultak, s mielőtt Cassie elment átöltözni, megjegyezte: – Ma csak narancslevet fogok inni. – Ezt miért mondod? – Csak hogy tudd, bármi történjen, tiszta lesz a fejem. A lány ezúttal igyekezett egyesíteni Cassie és Mrs. Henshaw előnyeit: magasan zárt ruhát választott, amely mégis csábosán hatott, a haját pedig lazán feltűzte. Fáradozásait siker koronázta. Marcel egész este alig tudott az üzletfeleire figyelni, s amikor később visszatértek a szállodába, és a szobája előtt a lány még a tűket is kihúzta a hajából, vágytól fűtött hangon rászólt: – Vigyázz, mert ezt meghívásnak is vehetem! – Hát tedd azt – súgta a fülébe Cassie, és átkulcsolta a nyakát. Marcel végre felfogta, miről van szó. Fél kezével magához húzta a lányt, a másikkal kinyitotta az ajtót, és hamarosan az ágyban kötöttek ki. A nem remélt viszontlátás óta most szerették egymást harmadszor, s rég elfeledettnek hitt dolgokat fedeztek föl. Cassie élvezte a férfi érzéki simogatását, odaadó, gyengéd ölelését. Nem tudtak betelni egymással. A következő órákban kis szüneteket tartva újra meg újra összefonódott a testük, s a lányban ismét föltámadt a remény, hogy feleleveníthetik korábbi szoros kapcsolatukat. Másnap visszatértek Párizsba, és örömmel vetették magukat a munkába, erősen bizakodva, hogy végre jobb idők köszöntenek rájuk. Marcelnak már nem kellett engedélyt kérnie, hogy este a szobájába kísérhesse a lányt, s addig szeretkeztek, míg kimerülten és elégedetten el nem aludtak egymás karjában. Amikor Cassie reggel felébredt, úgy érezte, itt az ideje, hogy megvallja szerelmét Marcelnak. Ám még mielőtt bármit mondhatott volna, megszólalt a férfi mobilja. – Tessék – jelentkezett be Marcel. – Mi történt, Freya?... Nyugodj meg!... Nem is értem, mit képzel... Ezt még belőle se néztem ki! Miután elköszönt a húgától, Cassie-hez fordult. – Apám már megint kitalált valamit. Megértette végre, hogy Darius nem fogja elvenni Freyát, ezért most útra kelt a húgommal, és idejön engem győzködni. A pillanat varázsa tehát elmúlt. Cassie bosszúsan állapította meg, hogy most már nem beszélhet az érzelmeiről. – Segítened kell – szólalt meg újra a férfi. – Freya természetesen velünk van, hiszen ő sem akar hozzám jönni. – Igen, nagyon rendes volt velem, és szívesen megteszem, amit tudok, de mit csináljak? – Elmegyünk velük vacsorázni, és úgy kell tennünk, mintha egy pár lennénk. Így apám rá fog jönni, hogy alkalmatlan vagyok az általa megálmodott házasságra. Úgy kell tennünk? – visszhangzott a kérdés a lányban, de persze igyekezett nem mutatni csalódottságát. – Mikor jönnek? – kérdezte. – Hamarosan. Sietnünk kell – mondta Marcel, és már bele is bújt a ruháiba. Cassie sóhajtva követte a példáját. Egyszer majdcsak eljön a megfelelő pillanat, gondolta bánatosan. Két óra múlva megérkezett Amos és Freya. Marcel a lakosztályába vezette őket. – Azt hittem, még Londonban vagy, és az új szállodáddal foglalkozol – kezdte Amos. – Biztos az a csodás asszisztensnőd intéz mindent. – Mrs. Henshaw valóban csodás, ebben egyetérthetünk. Mindenesetre jelenleg ő is itt van Párizsban, és tanulmányozza a La Couronne-t, hogy pontos képet kapjon az elképzeléseimről. És örül, hogy ma este a vacsoránál találkozhat veletek. Amos kelletlen arcot vágott. – Nem kell meghívnod. Ma nincs kedvem üzleti ügyekről társalogni.

40

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

– De én szeretném újra látni – kapcsolódott be a beszélgetésbe Freya. – Nagyon kedvesnek találtam a múltkor. – Úgy tűnik, a szimpátia kölcsönös – biztosította a húgát Marcel. – Meglátogatnád az irodában? A két nő találkozása kifejezetten kellemes légkörben zajlott le. Cassie hálás volt, amiért Freya gondját viselte aznap, amikor beütötte a fejét, de arra már alig emlékezett, hogy is néz ki a lány. Most úgy találta, hogy a vonzó, húszas évei végén járó, barna hajú, csillogó zöld szemű fiatal nőből sugárzik az energia és az életkedv. Rendeltek egy teát, s miután kényelembe helyezték magukat, azonnal élénk csevegésbe fogtak. – Jó, hogy mégis elvállalta ezt a munkát Marcel mellett. Bár ő egy kicsit izgult, hogy talán visszautasítja az ajánlatát. – Az meg hogy lehet? – Nem tudom, de nagyon aggódott szegény. Bizonyára sok jót hallott már magáról. Azt mondja, este maga is velünk vacsorázik. Ennek igazán örülök. Cassie ekkor óvatosan megpendítette az őt leginkább érdeklő témát: – Ha jól értettem, Mr. Falcon még mindig megpróbálja összeházasítani magukat. – Hát igen – sóhajtott nagyot Freya. – Tulajdonképpen továbbra is Dariust szánja nekem, csak hát... – Minden lehetőséget meg akar ragadni, ahogy az élelmes üzletemberek szokták. – Pontosan. Tudja, miről beszél épp Marcellal? A látogatásunk tárgya hivatalosan az, hogy Amos pénzt hajtana fel a londoni szállodára. Valaki tartozik neki egy nagyobb összeggel, ő pedig fölfedezett egy hézagot a szerződésben, és most előbb akarja visszakapni a pénzét. Szóval nyakára teszi a kést annak a szerencsétlen fickónak. – Ez kegyetlenség! – Néha tud ilyen lenni. Darius és Marcel is nagy örömét leli a pénzcsinálásban, de most őszintén: ki akarná egy olyan fickóhoz kötni az életét, akit csak ez érdekel? – Olyan nő biztosan nem, akinek egy csöpp esze is van. Nem sokkal azután, hogy Freya távozott, megszólalt a telefon. Marcel szeretett volna megkapni bizonyos iratokat, s mivel Vera épp nem volt az irodában, Cassie felajánlotta, hogy átviszi őket. Amint közeledett Amos lakosztályához, arra lett figyelmes, hogy az ajtón keresztül indulatos beszélgetés hangja szűrődik ki: – Ez nem fair! – kiáltotta valaki. – Így áll a szerződésben – közölte flegmán Amos. – Maga akkoriban kijelentette, hogy ez a záradék csak egyfajta biztosíték, de soha nem fogja felhasználni. – Nem garantáltam ilyesmit. – De igenis úgy hangzott. És ameddig én eleget teszek a kötelezettségeimnek... – Maga már többször is késett a fizetéssel. – Ezúttal viszont nem, és csak ez számít. – Hogy mi számít, azt én döntöm el. Amos jéghideg hangja annyira megijesztette a lányt, hogy hátrahőkölt, ami tulajdonképpen jól is jött. Az ajtó ugyanis hirtelen kivágódott, és egy felzaklatott férfi rohant ki rajta hangos szitkozódások közepette. Cassie a falnak támaszkodott, s egy pillanatig csak állt ott sóbálvánnyá dermedve. Ekkor meghallotta Marcel hangját: – Nem kellett volna ilyen nyomást gyakorolni rá. – Ugyan, menj már! Tudom, mit csinálok. Az üzleti életben keménynek kell lenni. – Néha messzebbre jut az ember egy kis tapintattal. – Egy a lényeg: van-e pénze, vagy nincs. – Azt mondta, nincs. – Ne higgy el mindent! Bízd rám ezt a pasast! Cassie azt kívánta, bárcsak valahol máshol lenne most, és ne kellett volna végighallgatnia ezt a beszélgetést, amelyben feltárult előtte Amos jellemének sötét oldala. Mindenesetre azt elvárta volna, hogy Marcel erélyesebben tiltakozzon. Sőt, ahogy így visszagondolt, Marcel nem is tiltakozott, csak egy hatékonyabb módszert ajánlott. Most örült csak igazán, hogy reggel nem tárta ki előtte a szívét.

41

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

Amos Falcon már rövid londoni találkozásukkor mély benyomást tett Cassie-re. A hetvenes éveit taposó, testes férfi akkor is kedélyesnek mutatkozott, és gyakran nevetett, de a pillantása kemény és átható volt, a szeme pedig szokatlanul hideg. Amikor Cassie megjelent a vacsoraasztalnál, az öreg udvariasan üdvözölte, és hellyel kínálta maga mellett. Freya és Marcel velük szemben ültek. Ahogy az utóbbi időben egyre gyakrabban, Cassie ezúttal is visszafogott eleganciával öltözött fel, ami a jelek szerint elnyerte Amos tetszését. – Örülök, hogy lehetőségem nyílik elbeszélgetni magával. Marcel, te csak törődj Freyával! – Ezek után az öreg minden figyelmét a lánynak szentelte. Kifaggatta a karrierjéről, a tapasztalatairól és a legutóbbi londoni fejleményekről. – Fel nem foghatom, miért akadékoskodnak most hirtelenjében azok az átkozott bankok – jelentette ki. Cassie élt a jó alkalommal, és részletesen kitért a lehetséges okokra, anélkül hogy Marcel ügyeiről túl sokat árult volna el. Az idő gyorsan repült. A kávénál Marcel is csatlakozott a beszélgetéshez, és nemsokára már kizárólag a pénzvilágról esett szó. Amos megemlítette azt a férfit, aki tartozott neki. – Gondoskodom róla, hogy gyorsan észhez térjen. Ha azt hiszi, ujjat húzhat velem... A két nő sokatmondón összenézett, aztán Freya azt javasolta, hagyják az urakat magukra. Cassie szívesen követte, s miután elköszöntek, apa és fia azonnal újra elmélyedt a vitában. Cassie lakosztályában aztán Freya végre fellélegezhetett, s nyomban egy kényelmes fotelba vetette magát. – Csakhogy megszabadultunk tőlük! Egy percig sem bírtam volna tovább. .. Ó, bocsánat, elfelejtettem, hogy magát érdekli az üzlet. – Semmi baj, én is örülök, hogy eljöttünk. Túlságosan eldurvult ez a beszélgetés. – Szerintem is. Nem nézünk egy kicsit tévét? Kereshetnénk egy jó filmet valami lenyűgöző pasival a főszerepben. – Freya bekapcsolta a készüléket, és a képernyőn máris feltűnt egy észbontóan vonzó férfi. – Tudja, ki ez? – kérdezte a fiatal nő Cassie-t. – Igen, Marcel féltestvére, Travis. Az ég küldötte sorozat néhány hete Európában is fut. Az ő anyja is Amos exfelesége? – Azt a nőt egy üzleti úton ismerte meg Amos Amerikában, de sosem vette el. – Lehet, hogy Travis a következő jelölt a listán, ha Darius és Marcel kiesik? – Vagy ő, vagy Leonyid, aki élve eltemetkezett Oroszországban. Ja, esetleg Jackson, a természetbúvár. Mindenesetre nagy ostobaság lenne tőlem, ha bármelyikhez hozzámennék, különösen, ha Travishez. Ilyen külsejű férfi mellett egy perc nyugta se lehet egy nőnek. Nem tudnék megbízni a hűségében, de ugyanez vonatkozik Marcelra is. – Valóban? – kérdezte Cassie tettetett közönnyel. – Ó, ez itt tea? Szívesen innék egy csészével – tért át más témára Freya. – Amos szinte kizárólag pezsgőt iszik, ez nála státusszimbólum. – Miért tűri, hogy így bánjon magával? Függ tőle anyagilag? – Egyáltalán nem. Azt tervezem, hogy nemsokára visszatérek az eredeti szakmámhoz, és újra ápolónő leszek. Nem igazán érzem jól magam a felső tízezer világában. Persze nem akarok panaszkodni, mert velem és anyámmal Amos nagyon rendes. Csak mindenáron be akar venni a családba. – Ez kedves tőle. – Igen... – Freya hangján érződött, hogy nincs komolyan meggyőződve erről. – Eddig nem volt lánya, és szeretne „teljes" családot. Néhány hónapja súlyosbodtak a szívproblémái, és kérte, hogy keressem fel. Tulajdonképpen mindig kéznél voltam a számára ápolónőként, még ha ilyenkor mindig úgy is tett, mintha csak látogató lennék. Most a fiait is odahívta a betegágyához, hogy végre eldöntse, melyikük lehetne méltó utódja. Természetesen az örökség legnagyobb részét az fogja kapni, aki engem feleségül vesz... mintegy jutalomképpen. – Hogy bírja ki ezt? – Szerencsére amúgy szabadon élek, és bármikor kereshetek munkát magamnak, ha elegem van ebből. Most is csak azért kísértem el Párizsba, mert az utolsó pillanatban előadott egy szédülési nagyjelenetet, amit anyám komolyan vett. – Mindig keresztülviszi az akaratát. Maga is hamarabb lesz a menye, mint hinné. – Darius semmiképpen nem lesz a férjem! Meggyőződésem, hogy kitart Harriet mellett, akit azon a londoni esküvőn láttunk. És Marcellal sem fogunk dűlőre jutni. – Miért olyan biztos ebben? – kérdezte óvatosan Cassie, és közben nem mert Freyára nézni.

42

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

– Marcel nagyon okos, ha viszont érzelmekről van szó, csak feketét és fehéret lát. Ez nyilván azzal függ össze, hogy nincs szerelmi élete. Persze rengeteg nő megfordult már az oldalán, de mintha képtelen volna bárkit igazán közel engedni magához. Márpedig ez nekem nem elég. Ő egyébként sincs ráutalva az apja pénzére, és ami még ellene szól, az az, hogy annyira hasonlítanak egymásra Amosszal. – Talán nem tudja elfogadni, hogy a szerelemben bonyodalmak is adódhatnak. – A legtöbb férfi ilyen. Képtelenek belátni, hogy az élet nem mindig egyszerű. – Freya színpadias mozdulattal megrázta a haját, és a képernyő felé fordult, amelyen ismét Travis tűnt fel. – Tulajdonképpen miért az a címe ennek a sorozatnak, hogy Az ég küldöttel – Úgy tudom, azért, mert Travis angyalt játszik benne. – Szerintem ahhoz ő túlságosan érzéki. Maga viszont ne árulja el Amosnak, hogy miket fecsegtem itt összevissza, mert egy perc nyugtom se lesz tőle aztán. Az est hátralévő része kellemes társalgással telt el, es Cassie megállapította, hogy nem is kívánhatna magának jobb barátnőt Freyánál. Egy héttel később, amikor a lány belépett Marcel irodájába, meglepődve torpant meg a küszöbön. – Elnézést, nem tudtam, hogy vendége van. – Jöjjön csak be, Mrs. Henshaw! – kiáltotta Marcel. – Ő a bátyám, Darius. Internetes kutakodásainak hála Cassie már tudott egyet-mást a férfiról, aki Amos legidősebb fia volt, és szintén sikeres vállalkozó. Nemrégiben egy Herringdean nevű kis szigetnek is a tulajdonosa lett. – Darius épp most hívott meg az esküvőjére. Végre rá tudta beszélni Harrietet, hogy mondjon igent neki. – Nem volt épp egyszerű – mosolyodott el szélesen Darius. – A herringdeani vízi mentőcsapat tagja, és már az első napon megmentette az életemet. Azóta sem érzem biztonságban magam, ha nincs mellettem. – Megveregette az öccse vállát. – Jönnek ám a többiek is! Jacksont nagy nehezen rávettem, hogy hagyja ott az állatait néhány napra, Leonyid is hajlandó kidugni az orrát az oroszországi fészkéből, és a mi „angyalkánk” is bejelentette a részvételét. Így aztán te sem hiányozhatsz, Marcel. – Nem akarok találkozni Amosszal. Megint noszogatni fog, hogy vegyem feleségül Freyát, főleg most, hogy te mással kötöd össze az életedet. – Apa tényleg őrjöng, amiért Harrietet választottam, úgyhogy ott se lesz az esküvőn. – Ahogy én ismerem, az utolsó pillanatban mégiscsak megjelenik majd. – Hogy lehetsz ilyen gyáva? – Oké, elmegyek, de Mrs. Henshaw-nak el kell kísérnie. Ő lesz a személyi testőröm, és ha szükséges, foglalkozik apával. – Remek' Ugye benne van, Mrs. Henshaw? – nézett a lányra Darius – Természetesen. És ha Mr. Falcon piszkálni akarná Marcelt, figyelmeztetem, hogy előbb velem kell időpontot egyeztetnie. – Látom már, öcsi, a legjobb kezekben vagy – nevetett fel Darius. – Az esküvé a jövő héten lesz. Azért sietek, mert nem kockáztathatom, hogy Harriel megmásítsa a döntését, azonkívül szeretnénk, ha a jó öreg kutyája is megérné még a szertartást. Végtére is ő hozott össze bennünket. – Nem szoktál te ilyen szentimentális lenni – cukkolta a bátyját Marcel. – Az utóbbi időkben tényleg alig ismerek magamra. De tudod, Harriet... hogy is mondjam... ő egy... Na mindegy. Egy darabig nem engedett közel magához, mert azt hitte, csak a gyerekeim miatt akarom elvenni. De aztán meggyőztem. – Nahát, a végén még elpirulsz! – gúnyolódott Marcel. – Bár azt valóban mindig csodáltam benned, hogy bárkit le tudsz venni a lábáról. – Így igaz – morogta kicsit sértődötten a bátyja. – Ma viszont már határozott elképzelésem van a fontossági sorrendről. Harriet az első, és ha emiatt úgy látod, bolondot csinálok magamból, hát nem érdekel a véleményed. Inkább te is figyelj oda, mert ha egy nap megjelenik az életedben az igazi, és te elengeded, azt örökké bánni fogod. – Ahhoz előbb észre is kellene vennie az igazit – vetette közbe Mrs. Henshaw. – Sajnos erre nem sok a remény. Marcel túlságosan szereti a változatosságot, és utálja a kötelezettségeket. Na de mindegy, nekem most már mennem kell. Itt a meghívó, Mrs. Henshaw – nyújtott át egy borítékot Darius a lánynak. – Ügyeljen rá, hogy Marcel pontosan érkezzen, és rendesen viselje magát. – Nem könnyű feladat, de megteszem, ami tőlem telik – hangzott a tréfás felelet. Miután Darius távozott, Marcel odafordult Cassie-hez.

43

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

Dárius A legjobb, ha először Londonba utazunk, hogy tisztázzuk a részleteket, aztán onnan megyünk tovább Herringdeanre. Már előre örülök. – Marcel jelentőségteljes pillantása arról árulkodott, hogy sokat remél a romantikus környezettől. Talán újra feléleszthetik a régi szenvedélyt. Ám abban a pillanatban, amikor kinyújtotta a kezét Cassie felé, megszólalt a lány mobilja. – Tessék – szólt bele Cassie. Amint meghallotta az ismerős hangot, egészen elsápadt, és gyorsan bontotta a vonalat. – Mi történt? – kérdezte Marcel. – Ki hívott? – Jake. Fogalmam sincs, honnan tudja a számomat. Valószínűleg kiengedték a börtönből. – Ne félj, nem hagyom, hogy zaklasson – próbálta megnyugtatni a férfi. Cassie azonban nagyon megijedt. Úgy érezte, már soha nem fog megszabadulni ettől az embertől, és a vele kapcsolatos félelmei egy életen át elkísérik. Amikor újra megcsörrent a mobilja, mégis összeszedte minden bátorságát, és fogadta a hívást. – Ne tedd le! – szólt rá Jake. – Meg fogom változtatni a számomat, és... – Én pedig meg fogok halni – vágott közbe a férfi. – Micsoda? – Jó, ha néhány napom van hátra, és szeretnélek még egyszer látni... utoljára... Látogass meg, kérlek. – Jake megadta a kórház címét; ezalatt Cassie csak állt ott ökölbe szorított kézzel, és azt ismételgette: – Nem... az nem lehet... nem hiszem... – De igen. Nagyon kérlek. – Nem érdekel, ha meghalsz. Nem akarlak látni. – Erre már Marcel is felkapta a fejét. Cassie letakarta a kagylót, hogy csak ő hallja: – Azt akarja, hogy menjek el hozzá a kórházba. – Mondd neki, hogy elmész! Majd én elkísérlek. Nem hagylak magadra – súgta vissza Marcel a lánynak. – Megbolondultál? – Ez az egyetlen esélyed, hogy végre lezárd ezt a fejezetet. Vágd a képébe, hogy a pokolba kívánod! Miközben Cassie a férfi arcát figyelte, feszült vonásaiból kiolvasta, hogy ez neki is nagyon fontos lenne. – Rendben van – bólintott, és levette a tenyerét a telefonról. – Máris indulok, Jake.

44

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

11. FEJEZET Ezúttal repülővel mentek Londonba. Marcel egész idő alatt fogta Cassie kezét, aki olykor hálás pillantást vetett rá, egyébként elgondolkozva bámult ki az ablakon. – Tulajdonképpen miért kísérsz el? – kérdezte váratlanul a férfitól. – Ugye nem csak miattam? – Tényleg látnom kell azt a fickót. Gondolom, megérted. – Persze. De szörnyen félek. – Nem kell, veled leszek. Cassie-ben furcsa érzések kavarogtak, és képtelen volt rendet teremteni ebben a zűrzavarban. Mintha nem is annyira Jake-től tartana, mint inkább Marceltól, de hogy miért, arra nem tudott rájönni. Mindenesetre az a benyomása támadt, hogy a férfi készül valamire, és úgy viselkedik, mint aki hamarosan eléri a célját. – Nem is sejted, honnan szerezte meg a telefonszámodat? – faggatta Marcel. – Lehet, hogy figyeltet? – Hogyan másképp? Amikor még együtt voltunk, örökösen féltékenykedett. Úgy kezelt, mint a tulajdonát, és szeretett dicsekedni velem. Ha valamilyen társaságban megjelentünk, folyton mosolyognom kellett, és büszkén tartani magam, miközben jól tudtam, mi vár rám otthon... – Hagyd abba! – kiáltott rá Marcel. Fejét az ülés háttámlájának vetette, és lehunyta a szemét. – Ne haragudj... csak nem bírom hallgatni. Nem vehetem rossz néven tőled, ha meggyűlöltél, amiért ilyen helyzetbe kerültél miattam. – Egyikünk sem tudhatja, min ment keresztül a másik. Ezért kell nagyon óvatosan bánnunk egymással. Marcel bólintott. – Igazad van. Mesélj azokról az időkről. Minden érdekel, ami veled történt, bármennyire mardos is a bűntudat. Cassie sóhajtva fogott bele: – Volt egy pillanat, amikor azt hittem, jobbra fordul a sorsom. Ugyanis terhes lettem... De elvetéltem, és nagyjából akkoriban jutott a tudomásomra az is, hogy Jake megcsal. Válni akartam, de ő persze tiltakozott. A hatalma azon alapult, hogy félelmet ébresztett az emberekben, csakhogy nekem már nem volt mit féltenem. Az élettől is elment a kedvem. Végül feladta, bár utoljára még annyit mondott, hogy sosem fogok megszabadulni tőle. Sajnos igaza lett. A mai napig rémálmokat látok, és úgy érzem, üldöz. – Együtt legyőzzük. – Marcel a kezébe fogta Cassie arcát. – Megígérem – mondta eltökélten. – Nem lesz könnyű. – Mi ketten vagyunk, mit tehet ellenünk? Cassie nem talált szavakat, hogy kifejezze nem múló szorongását és rossz előérzetét, ám erre már nem is lett volna mód, mivel a gép leszálláshoz készülődött. A reptérhez közel kivettek egy szállodai szobát, és kéz a kézben egyenesen a kórházba indultak, ahol Jake a privát betegeknek fenntartott szárnyban feküdt. Mikor beléptek a szobájába, Marcel elengedte a lány kezet, és a háttérbe húzódott. Cassie alig ismerte meg exférjét. Az egykor magas, erőteljes férfi csont és bőr volt. – Te vagy az, Cassie? – nyögte Jake erőtlen hangon. – Nem látlak jól, gyere közelebb. A lány eleget tett a kérésének, és vonakodva bár, de közelebb lépett, majd óvatosan leült az ágy szélére. Nagy önuralmába került, hogy ne hajoljon el, amint a férfi kinyújtotta a kezét, és megérintette az arcát. – Még mindig olyan szép vagy, drágám – formálta kínlódva a szavakat Jake. – Sosem voltam a drágád. – De feleségül jöttél hozzám. – Nem a magam akaratából. – Most mégis itt vagy. Tudtam, hogy el fogsz jönni. – Ne legyenek illúzióid. Sajnállak, de köztünk valójában nem volt semmi. – Jól felvágták a nyelved, ez mindig is tetszett nekem. Természetes, hogy összetartozunk. – Csak azért maradtam veled, hogy megvédjem a férfit, akit szeretek. – Azt a kis senkit? Amúgy mi lett belőle azóta, utcaseprő? – Ebben téved, ahogy sok másban is – szólt közbe Marcel, és Cassie mellé állt. – Maga meg ki a fene? – Nem ismer meg? Na persze, a piszkos munkát nyilván másvalaki végezte el maga helyett. Mindegy, azért jó, hogy én is eljöttem, mert legalább most már tudom, amit tudnom kell. Jake váratlanul felült, és elkínzott nevetésben tört ki. – Azt hiszi, maga nyert? Cassie-nek elmúltak a legjobb évei, és én olyasmit élhettem át vele, amit maga sosem fog.

45

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

– Tévedsz! – vágta rá dühösen a lány. – Őt azzal ajándékoztam meg, amit te hiába vártál tőlem: a szerelmemmel! Jake rá se hederített, mereven nézte gyűlölt riválisát. – Maga vesztett – folytatta. – Cassie évek óta halott, már csak üres porhüvely. Azt hiszi, lesz közös jövőjük? És ugyan miféle jövő lenne az? Hisz ez a nő még gyereket se tud szülni! – Magától biztosan nem. – Marcel hangja tele volt megvetéssel. Jake újra Cassie-re nézett, ám egy súlyos köhögő roham miatt nem tudott megszólalni. A lány leküzdötte valahogy az ellenszenvét, és megütögette a hátát. – Mégiscsak... eljöttél – mondta levegő után kapkodva a férfi, majd ismét hosszasan köhögött, végül visszahanyatlott a párnájára. – Ő beszélt rá – mutatott a lány Marcelra. – Akkor is... én vagyok a... férjed... Mindig az enyém voltál... – Az utolsó szavakat Jake már inkább csak magának mormolta. – Sohasem voltam a tiéd – ismetelte Cassie. Jake azonban ezt már nem hallhatta. Szeme fennakadt, tekintete üresen révedt a semmibe, miközben egyik keze még mindig ráfonódott Cassie karjára. Marcel odasietett, és kiszabadította a lányt a halott ember szorításából. – Menjünk innen – mondta. A taxiban egész úton a karjában tartva igyekezett lelket önteni a megrendült lányba. – Nyugodj meg, most már vége. Cassie azonban nem tudott hinni ebben. Gyengének és levertnek érezte magát. Mintha Jake-nek megint sikerült volna legyőznie. Könnyek folytak végig az arcán, egész testében reszketett a lelki kimerültségtől. Marcel a szállodai szobájukban levetkőztette, és melléfeküdt. Cassie hálás volt a gondoskodásért. Valamikor az éjszaka folyamán felébredtek, és lassan, hosszasan szeretkeztek. – Elment – súgta Marcel. – Most már csak ketten vagyunk, te meg én. Cassie-re mégis ólomsúllyal nehezedett néhai férjének emléke. Mikor reggel felébredt, óvatosan kibújt az ágyból, és fejfájás-csillapító után kezdett kutatni a kézitáskájában. Egyszer csak a kezébe akadt valami. Előhúzta, és undorral nézegette az apró tárgyat. Az eljegyzési gyűrűje volt, amelyet Jake-től kapott évekkel ezelőtt, és amelyet a váláskor visszaadott neki. A férfi akkor csempészhette a táskájába, amikor a halálos ágya szélén ült. Ezért kellett hát meglátogatnom, gondolta. Mintha Jake ezzel a gyűrűvel még a halála után is igényt formálna rá. – Cassie, minden rendben? – Marcel álomittas szemekkel nézett rá. – Igen, mindjárt jövök. A lány gyorsan becsukta a táskáját. Túlságosan zaklatott és zavart volt ahhoz, hogy érthetően el tudja mondani Marcelnak, mi történt. Visszafeküdt az ágyba, és a férfi nyomban átölelte. A belőle sugárzó melegség lassan megvigasztalta Cassiet, de amikor simogatni kezdte szerelmese mellkasát, a mozdulat hirtelen félbemaradt. – Mi történt? – kérdezte Marcel. Cassie felkapcsolta az éjjeli lámpát, aztán felült, hogy jobban szemügyre vegye a hosszú sebhelyet kedvese mellkasán. Tétova mozdulattal végighúzta rajta az ujját. – Ezt tette veled – mormolta. – Ne aggódj, elmúlt. – Meg is halhattál volna. – De élek. Valami mégis meghalt benne, ahogy a lányban is. Jóllehet a sebek időközben begyógyultak, mindketten tudták, hogy a forradások örökké ott maradnak testükön-lelkükön. Egyre gyorsabban közeledett Darius esküvőjének napja. Cassie még Párizsból foglalt szobákat a herringdeani Conway Hotelban. Közben Freya telefonált, hogy ő is jön, mindenesetre a papa nélkül. – Anyámat is meghívták – közölte Marcel –, ő majd velünk utazik. Cassie kicsit tartott ettől a találkozástól, hiszen nem tudta, mit mesélt róla Marcel az anyjának. Laure Degrande udvariasan, de kicsit hűvösen üdvözölte, s lopott pillantásokkal időnként elgondolkozva méregette a lányt.

46

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

Jake halála óta Cassie és Marcel nem beszélgettek komolyabban a kapcsolatukról. A lány visszafogottan viselkedett, de Marcel ezt nem tette szóvá. Talán arra várt, hogy a lány valamilyen jelet adjon neki. Az esküvőre való tekintettel mindenki vidámnak és boldognak mutatkozott, és Cassie-nek ez nem is esett nehezére. Nagy gyakorlata volt már az érzelmek elfojtásában, és úgy vélte, együtt lehet élni ezzel, legalábbis egy darabig. Herringdeanre helikopter vitte őket, s mire a szigetet a szárazföldtől elválasztó tengerszakasz fölé értek, a lenyűgöző látvány elfeledtette Cassie félelmét a repüléstől. – Ó, de gyönyörű! – kiáltott fel. – Irigylem is Dariust – szólalt meg Marcel. – Ezért a csodás helyért, ahol él? – És még néhány más dologért. – A férfi titokzatos mosolya sokat sejtetett, de minthogy a helikopter már landolni készült, Cassie nem kérdezősködött tovább. A leszállópályán aztán Darius és a menyasszonya fogadta őket. Mindenkit megöleltek, még Laure-t is. – Elviszlek benneteket a szállodába – ajánlotta Darius. – Mihelyt berendezkedtetek, gyertek el hozzánk, nagy partit rendezünk ma. – Ki van már itt? – kérdezte Marcel. – Jackson meg Travis, de ő a mi házunkban lakik. Képzeljétek, itt épp most kezdték vetíteni a sorozatát, s ahogy kilép az utcára, a csajok azonnal megrohamozzák. Jackson persze folyton ezzel húzza szegényt. – De Amos ugye nincs itt? – kérdezte némi szorongással a hangjában Laure. – Nincs, emiatt nem kell aggódni. A szállodában elintézték a formaságokat, s máris indultak Dariushoz, aki egy pompás birtokon élt, közvetlenül a tengerparton. Ott találkoztak Jacksonnal és Travisszel. Cassie azonnal felismerte a tévésorozatban szereplő sztárt, s miután barátságosan üdvözölték egymást, egy csapásra megértette, miért beszélt Freya olyan szkeptikusan a férfiról. Valóban túlontúl megnyerő, túlontúl érzéki benyomást kelt. De a természetfilmeket készítő Jacksont is látta már a tévében, s noha ő nem festett olyan lenyűgözően, mint Travis, Cassie hamar a szívébe zárta. A házat gazdagon feldíszítették virágokkal, s mivel a legnagyobb szobában már terítve állt az asztal a másnapi esküvői fogadásra, ezt a partit a szabadban rendezték. Jóllehet Cassie korábban értesült róla, hogy a testvérek közt vannak bizonyos ellentétek, jó érzéssel figyelte, mégis milyen szeretetteljes hangon beszélnek egymással. Harriet pedig egyenesen ragyogott a boldogságtól, ahogy csak olyasvalaki tud, aki a lelke legmélyéig érzi, hogy végre célba ért. – Mikor jöttél rá, hogy számodra Darius az igazi? – kérdezte tőle Cassie egy zavartalan pillanatban. – Ő jött rá – mutatott Harriet a napon heverésző hatalmas kutyára. – Ugye Phantomnak hívják? Darius mesélte, hogy ő hozott össze benneteket, te pedig ragaszkodtál hozzá, hogy az esküvőn is ott legyen. – Pontosan. Tudod, már azt hittem, a halálán van, és akkor épp kaptam egy hívást, bevetésre kellett mennem a mentőcsónakkal. Nem akartam magára hagyni szegénykémet. Megkértem Dariust, vigyázzon rá, ő pedig megható szeretettel a gondjaiba vette. Meg vagyok győződve róla, neki köszönhetem, hogy életben maradt. Azelőtt nem igazán tudtam, mit is gondoljak Dariusról, de ekkor megvilágosodtam. Ez volt a fordulópont. – Hát igen – bólogatott Cassie –, egy ilyen jel megkönnyíti a döntést. – Csak általában kevesen tudnak olvasni a jelekből – vélekedett Harriet. – Persze a többiek is remélhetik, hogy jól választottak, én viszont pontosan tudom, egy ilyen csodálatos, megértő férfit nem szabad többé elengednem. – Igen, ha megérted őt, és ő is megért téged, a többi már egyszerű. – Cassie lehajolt, és megpaskolta a kutya fejét. Hasonló jelnek én is tudnék örülni, gondolta. Ebben a pillanatban hangos üdvrivalgás ütötte meg a fülüket. – Biztos a titokzatos Leonyid érkezett meg – mondta Harriet. – Már égek a vágytól, hogy megismerjem. A sötét hajú, világítóan kék szemű, keskeny arcú férfi tökéletesen megfelelt a várakozásoknak. – Olyan rejtelmes – súgta oda Cassie a menyasszonynak. – Vagy túlzok? – Csöppet sem – felelte Harriet. Freya csatlakozott hozzájuk. – Róla senki sem tudja, honnan jött és hová megy – jegyezte meg. – Ez tényleg izgalmasan hangzik. – Harriet jelentőségteljes pillantást vetett Cassie-re, mintha azt mondaná: „Érdekesen alakulnak a dolgok. Lehet, hogy Freya végül Leonyidhoz megy feleségül?"

47

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

Ahogy a fivérei, Leonyid is rendkívül jóképű volt. Mély hangja, különös akcentusa és visszafogott viselkedése bizonyára sok nő szemében vonzóvá teszi, gondolta Cassie. Ekkor észrevette, hogy Laure várakozón néz rá. Biccentett, és odament hozzá. – Már jó ideje szeretnék beszélni magával – kezdte az asszony. – Marcel biztosan mindent elmesélt rólam, és maga gyűlöl. – Amikor annak idején a fiam megjött Londonból, bezárkózott a szobájába, és napokig elő sem bújt. Gyakran hallottam sírni. Később elmondta, hogy a barátnője faképnél hagyta, miközben ő kórházban feküdt. Természetes, hogy akkoriban gyűlöltem magát, különösen, mivel végig kellett néznem, ahogy az én barátságos, nyíltszívű gyerekem egyre inkább önmagába fordul. Lassanként egészen az apja mása lett. Aztán néhány hete meglátogatott, és a régi holmija közt megtalálta a maga levelét, igaz, hiányosan. Miután maga segített neki tisztázni a múltat, felhívott, és engem is beavatott. Soha nem hallottam még olyan boldognak. Azt hittem, hamarosan már eljegyzésről kapok hírt, de... Nagyon kérem, ne törje össze újra a szívét. – Nem akarom, de... – Nem biztos benne, hogy szereti őt? – Hogyan lehetnék az? Azt sem tudom, milyen ember lett. Az elmúlt tíz év alatt mindketten megváltoztunk. Van egy olyan énje, amelyet szeretek, de van egy másik is, amelyiktől félek. Hiszen maga is azt állítja, az apjára hasonlít. Mielőtt döntenék, sokkal jobban meg kell ismernem őt... és persze magamat is. Olyan furcsa: mintha benne is... és bennem is... két személyiség lakozna... Ennek a négy személyiségnek meg kell tanulnia kijönni egymással, különben még nagyobb lesz a baj. – Magának sikerülni fog – mondta komoly hangon Laure. – Muszáj! Nézze csak. – Benyúlt a táskájába, előhúzott egy fekete dobozt, és felnyitotta. Egy gyűrű volt benne, a legnagyobb gyémánttal, amelyet Cassie valaha is látott. – Amos adta nekem, én pedig megőriztem, hogy egyszer majd Marcel húzza fel a szerelme ujjára. – Milyen szép – szólt őszinte csodálattal Cassie. – Szeretné felpróbálni? – Jaj, nem! – hőkölt hátra a lány. Laure sóhajtva eltette a gyűrűt. – Azért én bízom benne, hogy hamarosan minden jóra fordul – mondta. Együtt indultak vissza a társasághoz, amikor a házból egyszer csak kilépett Jackson. – Mindenki jöjjön be! Nem fogjátok kitalálni, ki van a tévében. – Csak nem Travis? – nevette el magát Cassie. – Úgy látszik, tényleg az ég küldte, mert mindenütt jelen van, elszökni sem lehet előle. Mire beértek, a film éppen a végéhez közeledett, s már csupán Travis kissé patetikus szózatát hallhatták: – Ne feledjétek: ha eljön a megfelelő pillanat, ragadjátok meg! Ne szalasszátok el a nagy lehetőséget, máskülönben egész életetekben bánni fogjátok! Mindenki dőlt a nevetéstől, Travis azonban zavartan mosolygott, és gyorsan kért még egy italt. Marcel nem osztozott az általános derültségben, csak állt komoran, magába fordulva. Aztán hirtelen felderült az arca, mintha valami nagyszerű ötlete támadt volna. Másnap délelőtt az egész család összegyűlt a tengerparton az esketési szertartásra. Kisvártatva megjelent a menyasszony, előtte Darius gyerekei haladtak Phantommal. A kutya olyan méltóságteljesen lépkedett, mintha tisztában volna szerepe fontosságával. Cassie-t elbűvölte a megható jelenet, a csodás környezet, de leginkább az a szerelem, amely a jegyespárt szemmel láthatóan egymáshoz fűzte. Eszébe jutott, hogy Harriet fordulópontról beszélt neki; forrón remélte, hogy Marcel és az ő történetének is lesz egy ilyen mindent helyretévő, nagy fordulata. Lopva vetett egy pillantást a férfira, aki szintén őt figyelte – Cassie szerint különös, sokatmondó tekintettel. De lehet, hogy tévedek, gondolta a lány, és újra a szertartásra koncentrált. Az ezt követő fogadás a lehető legjobb hangulatban zajlott le. Beszédek hangzottak el, mindenki sokat nevetett, végül az ifjú pár és a vendégek kivonultak a kertbe, ahol egy zenekar játszott. – Nem bántad meg, hogy eljöttél? – lépett oda Marcel a fák közt sétálgató kedveséhez. – A világ minden kincséért sem mulasztottam volna el ezt az esküvőt. Egyszerűen tökéletes. – Igen, ők felismerték a nagy lehetőséget... és nekünk is ezt kell tennünk.

48

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

Marcel benyúlt a zakója zsebébe, és elővette ugyanazt a gyémántgyűrűt, amelyet előző nap Cassie is látott. Mielőtt a lány felfoghatta volna, mi történik, a férfi máris az ujjára húzta. – Ez a mi nagy pillanatunk, és én nem fogom elszalasztani – mondta Marcel, aztán elkiáltotta magát: – Mindenki figyeljen rám! A vendégek abbahagyták a táncot és a beszélgetést, s kíváncsian odanéztek. – Nagyszerű híreim vannak – jelentette be Marcel, és felemelte Cassie kezét, akinek ujján felszikrázott a hatalmas gyémánt. – Kívánjatok nekünk sok boldogságot! Összeházasodunk, amilyen gyorsan csak lehet. Lelkes tapsvihar tört ki, a családtagok nyomban köréjük gyűltek, gratuláltak, és izgatottan kérték Cassie-t, hadd csodálják meg közelebbről is a gyűrűjét. A lány bénultan állt. Gépiesen kinyújtotta a kezét, miközben bensejében vihar tombolt, fejében kétségbeesett gondolatok kavarogtak.

49

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

12. FEJEZET Harriet lelkesen megölelte Cassie-t. – Nahát, de jó, hogy te leszel a következő! Cassie rendületlenül mosolygott, miközben igyekezett eltitkolni valóságos érzéseit. Maga sem értette, mi történt vele, miért nem boldog, noha szereti a férfit. Aztán rájött: Marcel úgy jelentette be az esküvőjüket, hogy előtte meg sem kérte a kezét. Márpedig Cassie ki nem állhatta az efféle önkényeskedést. Bármennyire nehezére esett is, hogy ne olvadjon el Marcel mosolya láttán, úgy döntött, előbb vált vele néhány szót. – Nem akarsz táncolni velem? – kérdezte, mire a férfi nyomban a többi vendég közé vezette, akik önfeledten ringatóztak a zene ütemére. Itt végre senki sem figyelt arra, miről beszélgetnek. – Most már hivatalosan is egy pár vagyunk – állapította meg elégedetten Marcel. – Tényleg? De hisz engem meg se kérdeztél. – Nem volt rá szükség. Úgysem fogadnám el, ha nemet mondanál... De hát gondolom, hozzám akarsz jönni? Vagy tévedek? Hagyd rá, tanácsolta Cassie-nek egy belső hang. Végtére is szereted. Ez nem elég? Nem! – jött a felelet. A lányt elöntötte a harag. – Ha olyan biztos vagy benne, miért nem vártad meg a válaszom? – Rendben – sóhajtott nagyot a férfi –, akkor csináljuk úgy, ahogy neked tetszik. Drágám, akarsz a feleségem lenni? Cassie egyenesen a szemébe nézett, és megrázta a fejét. – Nem, Marcel, nem akarok. – Térden állva könyörögjek? – Ez nem változtatna a döntésemen. – Cassie... – Komolyan mondom. De ezt beszéljük meg máshol! Elköszöntek a társaságtól, és a tengerparton a szállodájuk felé indultak. Félúton Marcel megállt. – Itt már senki sem zavar minket. – Akkor megismétlem: nem leszek a feleséged. – Tudtam, hogy előbb még tisztáznunk kell néhány dolgot, de azt hittem, azon már túl vagyunk. – Akkor is meg kellett volna kérdezned, mielőtt bejelented a családodnak. Gyűlölöm, amikor fontos ügyekben a fejem fölött döntesz. Ugyanígy nem bírom elviselni az ellenőrzési mániádat sem, ha elutazom valahová. – Ami az enyém, azt nem adom vissza. Te pedig az enyém vagy. – Mint egy tárgy? – Mint egy vagyontárgy, ami nem élettelen. Az enyém vagy, mert szabad akaratodból nekem ajándékoztad magad. – Később visszavettem ezt az ajándékot. – Nem önként cselekedtél, mint azt már megbeszéltünk. – Mégsem teheted... nem tehetjük... – Évekkel ezelőtt volt egy szóbeli megállapodásunk, én ahhoz tartom magam. Cassie hitetlenkedve meredt a férfira. Ki ez az ember? A szája enyhén mosolyra húzódik, mint a régi, tréfás kedvű Marcelnak, de a tekintete hideg. – Az a régi fogadalom még mindig érvényes – folytatta a férfi. – Megesküdtél, hogy az enyém vagy, senki másé. És ebben a tekintetben semmi sem változott. – Számodra ez tényleg üzleti kérdés? – Igen, méghozzá olyan, amit senki másra nem bízok rá. – Marcel magához húzta a lányt. – Ez így nem megy! Hát nem értesz meg? – Cassie kiszakította magát a karjából, mire a férfi hátrált egy lépést. – Vagyis nem szeretsz? – Cassie szeret téged, Mrs. Henshaw viszont nem tud együtt élni egy olyan emberrel, aki zsarnokként viselkedik. – Jaj, hagyd már ezt a zagyvaságot a kétféle személyiségről!

50

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

– Pedig elég találóan írja le a problémánkat. Én jól elvagyok a kétféle énemmel, de sajnos te csak az egyiket fogadod el. Miközben persze neked is két éned van. A szíved mélyén ott rejtőzik a régi Marcel, akit valaha annyira szerettem, de egy másik férfi is lakozik benned, aki leginkább Amosra hasonlít, ha nem éppen Jake... – Ne! – csattant föl Marcel. – Ne merészelj egy kalap alá venni Jake-kel! – Ő is folyton parancsolgatott, és belekergetett egy zsákutcába, amiből alig tudtam kijutni. – Egy pillanatra feszült csönd támadt, csupán a partnak csapódó hullámok zaját lehetett hallani. – Tessék! – Cassie lehúzta ujjáról a gyűrűt, és a férfi felé nyújtotta. – Akkoriban még illett volna rám, de ma már nem. Némán tették meg a hátralévő utat a szállodáig. A folyosón Laure-ba botlottak, aki a szobájába tartott. – Nem gondoltam, hogy ilyen hamar visszajöttök – mosolygott rájuk sejtelmesen az asszony. – Fáradt vagyok, lefekszem – köszönt el gyorsan Cassie. Képtelennek érezte magát, hogy elviselje Marcel anyjának értetlenkedő tekintetét, és magyarázatot adjon a helyzetre. Fölsietett a szobájába, és bezárta maga mögött az ajtót. Most mindenekelőtt arra vágyott, hogy egyedül legyen, elgondolkozzon, és rendet tegyen a fejében kavargó zűrzavarban. Kimerültsége ellenére még sokáig nem jött álom a szemére, órákig bámult maga elé a sötétben. Másnap a lány Marcel és Laure társaságában visszatért Párizsba. A férfi letette őt a szállodánál, édesanyját pedig hazavitte a házába. – Elmondtad neki? – kérdezte Cassie, amikor a férfi előkerült. – Nem. Nem tudtam, hogy mondjam el. – Mindent el kell magyaráznod neki, miután elutaztam. Holnap repülök Londonba. – Akkor hát köztünk... mindennek vége? – nézett rá megrendülve Marcel. – A közös út végére értünk. – Ezt komolyan mondod? Cassie, kérlek... – Nem tudlak boldoggá tenni, ahogy te sem tudsz engem. Mintha megütötték volna, Marcel magába roskadt, és lehorgasztotta a fejét. Aztán sarkon fordult, és szó nélkül elment. Cassie ösztönösen kinyújtotta utána a kezét, hogy megvigasztalja, de aztán mindjárt le is engedte. Feltétlenül tartania kellett magát az elhatározásához – mindkettejük érdekében. A nap hátralévő részét egyedül töltötte a szobájában. Elintézett egyet-mást, és rendet tett az akták között. Éjjel megint alig aludt. Várta, hogy Marcel fölkeresi, de csalatkozott. Ezek szerint elfogadta a döntését. Amikor a férfi másnap reggel sem jelentkezett, Cassie azon kezdett töprengeni, elutazhat-e búcsú nélkül. Végül odament Marcel lakosztályához, ahonnan éppen akkor lépett ki Vera. – Kaptam egy szabadnapot – mondta a titkárnő. – Viszontlátásra, minden jót magának! Aztán végigsietett a folyosón, Cassie pedig besurrant az irodába. Marcelnak nyomát sem látta. Tétován körbenézett. Bement a férfi hálószobájába, melyet már jól ismert, de ott sem talalta Marcelt. Viszont most először vett észre egy kis tapétaajtót, amely a szomszédos helyiségbe vezetett, ahol ő még sohasem járt. Kíváncsian lenyomta a kilincset. Először azt hitte, valami szekrénybe nyitott be véletlenül, de aztán csodálkozva megállt a küszöbön, és körülkémlelt. Egy apró hálószobában volt, amely inkább börtöncellára hasonlított. A falnál keskeny ágy – egyetlen ember alig fért el rajta –, mellette éjjeliszekrény. Mindössze ennyiből állt a berendezés. Legnagyobb meglepetésére az ágy meg volt vetve, sőt a gyűrött lepedő arról tanúskodott, csak nemrég kelt ki belőle valaki. Cassie lassan megértette: ez itt Marcel tanyája. A nagy hálószobát a férfi csak akkor használta, ha vendége volt. A barátnőit bizonyára fejedelmien megvacsoráztatta, és az este a kényelmes, nagy ágyon ért véget. Ha viszont egyedül aludt, visszavonult ebbe a kopár, barátságtalan zugba. Itt érezte igazán otthon magát, itt lehetett az, aki volt, vagy akinek hitte magát. A melegszívű, életvidám srác, akibe Cassie beleszeretett, valóságos remetévé vált, olyan emberré, akinek szüksége van erre a menedékhelyre. Ez a gondolat mindennél jobban fájt a lánynak. Csak most fogta fel, milyen mély sebet ejtett a férfin a csalódás. – Most hát már tudod. – Marcel belépett mögötte a kicsiny szobába, és figyelte. Cassie fürkészve ráemelte a tekintetét. A harag nyomait kereste arcán, de csak fáradtságot és közönyt látott. – Miért nem beszéltél nekem erről soha? – mutatott körbe a lány. – Nem akartam, hogy megtudd, milyen nyomorult, reménytelen fickó lettem. Ez az igazi otthonom. – Hát, nem tűnik valami kényelmesnek.

51

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

– Nem is kell. Arra jó, amire való. Cassie-t most már semmi sem tarthatta vissza. Karját vigasztalón a férfi nyaka köré fonta, ő azonban még egy darabig rezzenéstelenül állt, csak aztán ölelte át és húzta magához a lányt. Fejét Cassie vállába temette, aki gyengéden simogatni kezdte. – Ez az ajtó mindig zárva van – mormolta a férfi. – Senki nem léphet be rajta, mert itt minden úgy néz ki, ahogy legbelül érzem magam. – Mióta élsz itt? – Úgy öt éve. Mióta enyém a szálloda. – Soha nem hoztál el ide. – Vártam a megfelelő pillanatra. – Hát most elérkezett. – Cassie megfogta a férfi kezét, és lehúzta a keskeny ágyra. Egymást szorosan átölelve szeretkeztek, sok-sok szenvedéllyel és sok-sok gyengédséggel. Cassie-t mélységes béke töltötte el utána. Hálás volt a sorsnak, amiért még időben felfedezte a férfi titkát; azt remélte, Marcel mindjárt kimondja azokat a szavakat, amelyek megnyitják az utat új, közös életük felé. Várakozással telve nézett rá, ám ő hosszú hallgatás után csak ennyit mondott: – Isten veled. Néhány órával később Marcel kivitte a lányt a reptérre. Amikor az utasfelvételi pultnál elköszönt tőle, még utoljára megsimogatta a haját. – Ne aggódj, többé nem leszek a terhedre. Örülök annak, ami ma reggel történt köztünk, mert így most legalább szépen válhatunk el, nem úgy, mint annak idején. – Elgondolkozva nézte a lány arcát. – Hát... újra megtaláltuk egymást, de sajnos rájöttünk arra... amire rá kellett jönnünk. – Marcel... – Minden rendben. Szabad vagy. Soha többé nem foglak ellenőrizni, nem fogok gyámkodni fölötted, nem kényszerítelek semmire. Isten veled. Légy nagyon boldog. – Te is. – Boldog? Nélküled? Legföljebb annak örülhetek, hogy volt erőm engedni. Elviselhetetlen lenne számomra, ha azzal a férfival hasonlítanál össze, aki meggyötört téged, aki alávetett az akaratának. Én is majdnem ezt tettem veled, anélkül hogy észrevettem volna. De még időben figyelmeztettél. – Istenem, hogy jutottunk idáig? – Erre nem tudok válaszolni. Viszont azt tudom, hogy meggyűlöltél volna, ha együtt maradunk. És azt nem bírtam volna ki. Élj boldogan, drágám. Remélem, találsz majd olyan férfit, aki méltó hozzád. – Ezt kívánod nekem? – kérdezte meglepetten a lány. – Azt kívánom, ami neked jó. – Igaz, hogy mélyen megsebeztük egymást... de ha... – Ég veled! – Marcel lehajolt, arcon csókolta a lányt, aztán hátra se nézve, gyors léptekkel távozott. Cassie hosszan bámult utána, sokáig moccanni sem bírt a döbbenettől. Később az utat is kábultan ülte végig, s csak amikor bezárta maga mögött londoni lakása ajtaját, értette meg teljes egészében, mi történt. Marcel azért engedte el, mert ez volt az egyetlen lehetősége, hogy bebizonyítsa, jobb ember, mint amilyennek ő hitte. Az iránta érzett szerelmét bizonyította be ily módon. Ez volt a fordulópont, amelyre Cassie titokban régóta várt, az a pont, ahol minden világossá vált. Marcel olyat tett, amit ő nem remélt tőle. Nagyvonalúsága felszabadított valamit a lányban: most már teljes szívéből képes volt szeretni a férfit. Minden kételye eloszlott, tudta, hogy számára Marcel az igazi és az egyetlen. És épp most veszítette el örökre. Talán így a legjobb mindkettőnknek, próbálta vigasztalni magát Cassie. Lehet, hogy ha együtt maradnak, ő csak megnehezítette volna a férfi életét, márpedig Marcel nem szolgált rá erre. Hirtelen büszkeség és öröm áradt szét benne. Hiszen kiderült: Marcel annyira szereti, hogy a saját igényeit is alárendelte neki. Ezzel az ő szemében toronymagasan emelkedett ki az összes többi férfi közül. Kitüntetésnek érezte, hogy egy ilyen ember szereti. Tudta, hogy ha soha nem is látná viszont, vagy soha nem is hallana többé felőle, azzal a bizonyossággal élhet tovább, hogy a világ legnemesebb, legbátrabb férfijának szívét hódította meg. Érezte, ez a tudat fogja majd átsegíteni a hosszú, magányos éveken, amelyek előtte állnak.

52

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

Marcel háromhavi fizetést utalt át a lánynak búcsúajándékként. Amikor Cassie SMS-ben megköszönte, a férfi válaszul csak annyit írt: Sok szerencsét! Jóllehet így most csinos összeg szerepelt a bankszámláján, Cassie elhatározta, mielőbb munkát keres. Csak azt nem tudta, milyet. A pénzvilágba nem volt kedve visszatérni, valami másra, valami többre volt szüksége ahhoz, hogy kitöltse az űrt, amely benne támadt. Egy este a Temze partján sétált, és megállt, hogy a naplementében gyönyörködjön. Egyszer csak fényképezőgép kattogását hallotta. Ahogy a hang felé fordult, meglátta a férfit, aki őt fotózta. – Maradjon nyugton, még nem vagyok kész! – kiáltott rá a fickó. – Mit képzel? – háborgott Cassie, de nyomban felderült az arca. – Nahát, maga az, Toby? – Az idegenben felismerte annak a fényképésznek az asszisztensét, aki őt valaha híressé tette. Mint hallotta, Toby időközben önálló stúdiót alapított. – De jó újra látni annyi év után! – Szívélyesen megölelte a férfit. – Jöjjön, igyunk meg valahol egy kávét! – Majd később. Most nem akarom elszalasztani az alkalmat, hogy sorozatot készítsek a csodálatos Cassie-ről – hangzott a válasz. – A csodálatos Cassie már nincs sehol, de azért kíváncsi volnék, hogy sikerültek a képek. Elkísérhetem a stúdiójába? Toby örömmel beleegyezett. Mint kiderült, a fotók olyan jók lettek, hogy ezen felbuzdulva a stúdióban továbbiakat készítettek. Remekül telt az idő, sokat nevettek, aztán a férfi váratlanul így szólt: – Van egy ötletem: megrendezzük Cassie visszatérését. Szebb lesz, mint valaha! – Szerintem magának elment az esze. – Minél őrültebb egy ötlet, annál sikergyanúsabb! – jelentette ki a férfi. – Figyeljen: úgy képzelem, hogy... Pár héttel később csengettek Cassie ajtaján. Amint kinyitotta, megpillantotta Freyát. Mindketten megörültek a viszontlátásnak, s miután kényelembe helyezték magukat, és összetegeződtek, Freya belefogott: – Úgy hallottam, visszatérsz a modellkedéshez. – Még nem biztos. Eddig csak néhány próbafelvételt csináltunk. – Vagyis Cassie még mindig létezik? – Igen. Mrs. Henshaw pedig örülne egy kis bevételnek. És te hogy vagy? – Most készülök betölteni egy ápolónői állást itt, Londonban. Amosszal egyelőre torkig vagyok. Nem fogod kitalálni, mit sütött ki már megint: hatalmas összeget utalt a számlámra a megkérdezésem nélkül. Mert tudja, hogy Marcelnak most kell a pénz, és így próbálja lépre csalni. – Azt hittem, Marcel megoldotta már a szállodavétel finanszírozását. – Nem fogadta el azt a pénzt, amelyet Amos az egyik adósától akart bevasalni. – Tényleg? – csodálkozott Cassie. – Rengeteget vitatkoztak, de végül Marcel győzött. Inkább eladott egy halom részvényt a La Couronne-ból, hogy előteremtse a tőkét. – De hát az a szálloda az élete! – Ez sem tartotta vissza. A bevételből megvette az Altont, de még mindig nem jutott túl minden nehézségen. Amos azt hiszi, ha én elég gazdag vagyok, Marcel nem tud majd ellenállni a kísértésnek, és megkéri a kezem. – Te nem tartasz ettől? – A lelkére kötöttem, hogy meg ne próbálja, és egyébként is, még mindig miattad bánkódik. – Áh, agyrém – legyintett szomorúan Cassie. – Ellenkezőleg nagyon is igaz! Nemrég beszéltünk telefonon, és elmondta, mi történt köztetek. Szidta magát, amiért olyan bolond volt, hogy kész helyzet elé akart állítani téged. Jól megmondtam neki a magamét. De azt hiszem, benneteket tényleg egymásnak teremtett az ég. Nem mehet tönkre ez a kapcsolat, csak mert Marcel idióta módjára viselkedett. – Sajnos már késő. – Miért, már nem szereted? – De, mindig is szeretni fogom, csakhogy... – Akarsz róla beszélni? – tette fel a kérdést Freya, akár egy jó pszichológus. – Szívesen. Tudod, eleinte halálosan boldogtalan voltam, amiért megint elveszítettem Marcelt, aztán azzal vigasztaltam magam, hogy merő nagyvonalúságból engedett el, és én büszke lehetek rá. – Attól még nem kellene egyedül leélni az életedet. – Szeretném visszakapni őt, de nem csábíthatom el.

53

Lucy Gordon

Többé nem eresztlek

(Romana 547.)

– Persze, mert akkor már nem lehetnél büszke rá. Értem. Tehát nem szabad körüludvarolnod... Nos, akkor hát kényszerítsd! Ragadd meg a gallérjánál fogva, és ne hagyj neki más választást! Figyelj... Eltelt néhány hét, és Vera ijedten kapta fel a fejét, amikor Marcel beviharzott az irodába. A férfi mostanában szinte állandóan feszült volt, a titkárnője alig várta, hogy végre jobb idők köszöntsenek rájuk. – Látogatója van – közölte óvatosan, és a főnöki dolgozószobára mutatott. – A hölgy nemrég tekintélyes részvénypakettet szerzett a szállodából, és most sürgősen beszélni óhajt magával. Marcel bosszúsan kinyitotta az ajtót, ám abban a szempillantásban földbe gyökerezett a lába. – Szia! – mosolygott rá Cassie. – A titkárnőm azt mondta, valaki felvásárolt egy csomó részvényt... – Jól mondta. Én voltam az, és szerettem volna, ha tudod. – De hát az egy vagyonba kerülhetett. Kitől kaptál rá pénzt? – Freyától. Hitelt nyújtott nekem, amelyet a profitból fogok visszafizetni. Persze voltak más forrásaim is. Emlékszel még arra a napra, amikor Jake-nél jártunk? Ő akkor észrevétlenül a táskámba csempészte a régi jegygyűrűmet. Most eladtam, és azt a pénzt is befektettem a te üzleti vállalkozásodba. Mindenesetre ezt az összeget szeretném egyszer visszakapni, és jótékonysági célokra fordítanám. Megtartani semmit sem fogok attól az embertől, de a „hagyatéka" egyelőre jól szolgálja a célomat. – Akkor részben ő vezetett téged vissza hozzám. – Igen. A sors iróniája! Jake előbb elválasztott bennünket, most pedig segít újra egymásra találnunk. – Nem örülne, ha tudná – jegyezte meg kópés mosollyal Marcel. – Szerintem forog a sírjában... Egyébként más bevételi forrásom is van – azzal Cassie szétnyitott az asztalon egy divatlapot, amelynek a közepén kétoldalas fotó volt róla falatnyi bikiniben. – Nekem is van egy példányom belőle – bólogatott a férfi. – De mit szól hozzá Mrs. Henshaw? – Ő tárgyalja le Cassie összes szerződését. Időközben a legjobb barátnők lettek. – Jó tudni. Ez egyszerűbbé teszi az életet. – Mindenképp – helyeselt a lány. – Cassie-nek egy darabig még modellként kell dolgoznia, hogy törlessze Mrs. Henshaw adósságát. De jól megférnek együtt, és csak csomagban kaphatók. Mit gondolsz, ki tudnál jönni velük? – Közelebb lépett Marcelhoz, és mindkét karjával átkulcsolta a nyakát. A férfi csak állt ott, mint aki hinni sem mer a fülének. Alig bírta összeszedni magát, hogy kinyögje: – De hát... elüldöztél az életedből, és azt mondtad, látni sem akarsz többé. – Megváltoztattam a véleményem – vágta rá könnyedén a lány. – Cassie, ne tedd ezt velem! Hacsak nem komoly... Tudod, nem viselném el, ha harmadszor is elhagynál. Úgy érzem, helyesen tettem, amikor nemrég elengedtelek, pedig majd megszakadt a szívem. De csak így nyerhettem el a szerelmedet... akár a távolból is. – Megértettem, és csodállak érte. Ugyanakkor nagyon fájt, hogy elveszítettelek. – Ha még egyszer el kellene szakadnom tőled, abba valószínűleg belehalnék – nézett mélyen a lány szemébe Marcel. – Soha többé nem válunk el egymástól, ebben egészen biztos vagyok. Még az ellenőrzési mániád sem fog zavarni, tudniillik belőlem is előhívta ugyanezt. Mostantól fogva mindenről én intézkedem, te pedig követed az utasításaimat. Megértetted? – vágott vicces fintort a lány, és száját a férfi szájához közelítette. Marcel minden erejét összeszedve hátrahajolt. – Ugye tudod, hogy gyakran fogunk hajba kapni? – Persze. Rettenetes csatákat fogunk vívni, és minden elképzelhető szörnyűséget vágunk majd egymás fejéhez. Olykor még utálni is fogjuk egymást. De ez kölcsönös lesz, és soha nem tart sokáig. – Gondolod? Hát, szerintem pompás dolog, hogy Cassie-t visszahódíthatom, de akkor fogok csak örülni igazán, ha majd Mrs. Henshaw-t az ujjam köré csavarom. Ez az igazi kihívás! Cassie nevetve mutatott abba az irányba, amerre a férfi hálószobájába lehetett eljutni. – Kezdjük már el végre! Nem is tudom, mire vársz még. – Dehogy várok, dehogy várok, én drága szerelmesem! – kiáltotta Marcel, és ölébe kapta a lányt.

54