Losoncz Miklós GAZDASÁGPOLITIKAI CÉLOK, IRÁNYÍTÁSTECHNIKAI TAPASZTALATOK ÉS A VÁLLALATI SZFÉRA A GYORSAN IPAROSODÓ ÁZSIAI SIKERGAZDASÁGOKBAN

Losoncz Miklós GAZDASÁGPOLITIKAI CÉLOK, IRÁNYÍTÁSTECHNIKAI TAPASZTALATOK ÉS A VÁLLALATI SZFÉRA A GYORSAN IPAROSODÓ ÁZSIAI SIKERGAZDASÁGOKBAN Lektorálta: Dr. Najat Shamil Ali

Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár BUDAPEST, 1990. MÁRCIUS

Tartalomjegyzék Bevezetés

1

I. A GAZDASÁGI FEJLŐDÉS ÉS A MŰSZAKI-SZERKEZETI ÁTALAKULÁS ÖSZTÖNZÉSE 3 1. A gazdaságpolitikai célrendszer fő vonásai 3 a.) A tervezés és a gazdaságfejlesztési tervek szerepe a prioritások meghatározásában 3 b.) A fejlesztési és visszafejlesztési súlyképzés sajátosságai 6 c.) Az állam és a vállalati szféra közötti feladatmegosztás 9 2. A monetáris és fiskális szféra helye, szerepe a szerkezeti korszerűsítésben 14 a.) A monetáris és a fiskális szféra szerepe a gazdaságpolitikai célok érvényesítésében 14 b.) A megtakarítások mobilizálása és a bankszférába terelése 15 c.) A hitelpolitika a fejlesztési és visszafejlesztési súlyképzés szolgálatában 17 d.) Adópolitikai tapasztalatok 20 3. A műszaki fejlesztés ösztönzése 21 a.) Az erőforrások koncentrálása műszaki fejlesztési célok érdekében és a vállalati szféra 21 b.) A fejlesztési és visszafejlesztési súlyképzés fő vonásai 23 c.) A súlyképzés eszközei 25 d.) A vállalati szféra kutatás-fejlesztési tevékenysége előmozdításának eszközei 27 e.) A műszaki fejlesztési eredmények elterjesztése a vállalati szférában 28 f.) A szellemi tőkeképzés előmozdítása 30 4. A vállalati szféra irányításának jellegzetességei 32 a.) Vállalati méretek és gazdaságpolitika 32 b.) Versenypolitika 33 c.) Az új vállalkozások és a kis és közepes méretű vállalatok elterjesztésének ösztönzése 35 Kooperációs programok 38 II. A NEMZETKÖZI MUNKAMEGOSZTÁSBA VALÓ BEKAPCSOLÓDÁS 39 1. A világgazdasági nyitás jellege és fő területei 39 2. Az export ösztönzése 42 a.) Valutaleértékelés 42 b.) Exportfinanszírozás, exporthitelek 43 c.) Adó- és egyéb fiskális kedvezmények 45 d.) Az exporttermelésben felhasznált importált inputokhoz való hozzájutás feltételeinek javítása 46 e.) Kollektív exportösztönzés, információgyűjtés 48 f.) Az exportösztönzés nem piackonform eszközei 49 3. Az import liberalizálása 49 4. Exportra termelő vámszabad területek 54 5. A külföldi működötöké-beruházások ösztönzése 56 6. Az ázsiai sikergazdaságok külföldi működötöké-exportja 62 7.) A külgazdasági partnerválasztás és együttműködés irányzatai 64 III. A GAZDASÁGPOLITIKA EREDMÉNYESSÉGÉNEK MINŐSÍTÉSE A GAZDASÁGI REÁLFOLYAMATOK ALAPJÁN 67 IV. A GYORSAN IPAROSODÓ ÁZSIAI ORSZÁGOK MAGYAR SZEMPONTBÁL HASZNOSÍTHATÓ IRÁNYÍTÁSTECHNIKAI TAPASZTALATAI 77

1

BEVEZETÉS A távol-keleti fejlődő országok a hatvanas évtized derekától a világ gazdaságtörténetében addig soha nem tapasztalt, páratlanul gyors növekedési ütemével hívták fel magukra a figyelmet. Az 1970-es évtizedben az irántuk való érdeklődést a továbbra is gyors ütemű gazdasági felzárkózás mellett a világgazdasági feltételrendszer többi között az 1973-74. és az 1979-80. évi világpiaci kőolajár-emelkedéssel, a szerkezetátalakulási folyamatok felgyorsulásával stb. fémjelzett gyökeres átalakulásához, az új világgazdasági fejlődési szakasz követelményeihez történt sikeres alkalmazkodás tartotta fenn. Az 1980-as években pedig a világméretekben kibontakozó, a műszaki fejlesztésen és a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódáson alapuló un. technológia-intenzív gazdaságfejlődési pálya követelményeihez történő eredményes illeszkedés, ezzel összefüggésben nagy számú, műszaki szempontból korszerű, sőt élvonalbeli ágazat termékei világexportjában bekövetkezett pozíciójavulás táplálta, sőt még most is táplálja a távol-keleti sikergazdaságok iránti - csodálatot, elismerést, irigységet és félelmet egyaránt tartalmazó - figyelmet. E tanulmány hét távol-keleti ország: Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr, Hongkong, Malaysia, Indonézia és Thaiföld történelmileg megkésett modernizációja, világgazdasági alkalmazkodása, műszaki-gazdasági korszerűsödése gazdaságpolitikával összefüggő forrásait elemzi. Az országcsoport világgazdaságban elfoglalt helyét, világgazdasági pozícióit érzékelteti, hogy tagjai 1988-ban a világexport 9,8, a világimport 8,9 százalékát adták. A csoport sok vonatkozásban egymástól eltérő sajátosságokkal, adottságokkal rendelkező országokból áll. A kiválasztott országok a terület alapján a 600 km²-en elterülő Szingapúr, az 1100 km²-en fekvő Hongkong és az 1919 ezer km² területű Indonézia által alkotott sávban helyezkednek el (1. táblázat). Óriási különbségek vannak a lakosság számában, amint arra 1988. évi állapot szerint az alig 3 millió lakosú Szingapúr és a 175 milliós Indonézia adata utal. Az egy főre jutó GOP alapján az egyik szélső pólust Hongkong és Szingapúr képviseli 7000, illetve 9000 USD feletti adattal, míg a másik póluson Indonézia áll mindössze 400 USD körüli értékkel. A különbségek a GOP volumene által meghatározott nemzetgazdasági dimenziók alapján is jelentékenyek (Dél-Korea 130 milliárd USD, illetve Szingapúr 20 milliárd USD körüli értékkel). Amíg Hongkong, Szingapúr, Tajvan és Dél-Korea természeti erőforrásokban szegény, addig Malaysia, Indonézia és Thaiföld esetenként világmértekben is számottevő nyersanyag- és energiahordozó-tartalékokkal rendelkezik. Az említettek mellett még további különbségek is találhatók (1.táblázat). Az országcsoport tehát a gazdasági potenciál, a fejlettségi színvonal, a szerkezet, a nyitottsági fok, sőt a kulturális örökség alapján is eltérő országokból áll. Közös vonását, csoportképző ismérvét az elmaradottság állapotából a gyorsított ütemű, történelmileg megkésett modernizációs kitörés végrehajtása, ettől elválaszthatatlanul a korszerű nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódáshoz szükséges áttörési pontok azonosítása jelenti. A nemzetközi összehasonlításban kimagasló növekedési teljesítmények közös forrása a központi társadalmi célnak tekintett modernizáció folyamatának stratégiai felfogású irányítása1.

1

V.ö.: Kádár Béla: A gazdasági növekedés tényezői az 1980-as években. Gazdaság, 1988. 2. szám. 1

2

1. táblázat

A GDP évi átlagos növekedési üteme (%) Állótőke-beruházás aránya a GDP-ben (%) A GDP ágazatonkénti megoszlása (%) - Mezőgazdaság - Ipar - Szolgáltatások

1977 1987 1977 1987 1978 1988 1978 1988 1965 1988 1965 198B 1965 1988 1965 1988 1988 1989 1988 1989 1988 1988 1987

on gk on g M al ay si a In do né zi a T ha ifö ld

Év 1988 1988 1988 1965-73 1974-80 1981-88 1978 1988 1977 1987

zi ng ap úr H

Adat Terület 1000 km2) Lakosság millió fő1) GDP/fő (USD)

élK or ea T aj va n S

Adatok a gyorsan iparosodó ázsiai országokról 99,2 42,6 3761 10,4 7,7 8,2 32,6 32,4 17,7 11,5

36,0 19,5 4843 11,0 8,3 8,7 28,5 24,1 10,2 5,2

0,6 2,7 7594 12,7 7,7 6,3 34,9 36,2 1,5 0,5

1,1 5,7 9420 8,9 9,6 7,1 31,0 21,1 1,1 0,4

329,3 16,9 2125 8,9 7,4 5,2 26,7 22,5 26,3 21,9

1919,0 175,0 435 7,8 7,5 4,8 20,5 19,4 25,5 23,4

514,0 54,5 987 8,1 7,2 6,1 24,8 21,7 27,7 21,0

40,0 47,6 42,4 40,9 29,8 39,3 35,0 33,8 0,2 60,7 0,1 2,1 0,5 51,8 0,4 1,8 34,8 29,9 21,7 15,6 11,8 17,3 18,7

48,3 52,3 41,5 42,4 54,0 58,6 52,8 55,2 0,3 60,5 0,2 2,1 0,4 49,8 0,2 1,7 13,9 11,9 12,2 8,6 79,3 19,4 19,0

25,3 36,1 73,2 63,3 189 197 196 192 1,0 39,3 0,5 1,4 1,2 43,9 0,7 1,5 4,9

32,2 29,7 66,6 70,0 70,9 92 80,2 96,0 1,1 63,2 0,6 2,2 1,5 63,9 0,8 2,2 21,7 18,1 57,5 53,0 5,6 21,7 22,7

33,7 38,3 39,9 39,8 49,0 70,5 43,5 55,8 1,2 20,8 0,6 0,7 1,1 16,6 0,6 0,6 55,5 54,7 73,9 66,5 16,6 39,7 24,6

44,0 36,7 30,1 39,9 30,1 28,4 23,6 21,9 0,7 19,5 0,4 0,7 0.7 13,4 0,4 0,5 57,4 61,0 76,1 81,6 6,3 41,0 21,6

28S6 30,6 43,0 48,6 21,5 39,8 25,6 28,8 0,7 15,6 0,4 0,6 0,7 19,1 0,4 0,6 21,7 22,6 39,5 36,8 5,2 12,3 16,5

Az export aránya a GDP-ben (%) Az import aránya a GDP-ben (%) Az export értéke (milliárd USD) Részesedés a világexportban (%) Az import értéke (milliárd USD) Részesedés a világimportban (%) Külföldi adósságállomány (rnd USD) Adósságállomány aránya a 19,8 GDP-ben (%) 17,8 Devizatartalékok (mrd USD) 13,3 Adósságszolg. ráta (%) A 9,4 költségvetési bevételek 38, 3* aránya a GDP-ben(%) Megjegyzés: x / 1986. évi adat Forrás: IMF International Financial Statistics UN Monthlly Bulletin of Statistics

A továbbiakban e tanulmány a műszaki-gazdasági korszerűsödés stratégiai irányításának tapasztalatait elemzi, amelyek alapján a gazdasági elmaradottságból való kitörés, az iparosodás sajátos ázsiai modellje körvonalazható. Az első rész a gazdasági fejlődés és a műszaki-szerkezeti átalakulás ösztönzését vizsgálja a gazdaságpolitikai célrendszerek, a monetáris és fiskális eszközök, a műszaki fejlesztési politika és a vállalati szféra irányításának jellegzetességei alapján. A második rész a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódást az exportösztönzés, az importliberalizálás, a technológia-import, a külföldi működő tőkeimport ösztönzése, a különleges övezetek, exportzónák és a külgazdasági partnerválasztás alapján elemzi. A harmadik rész a gazdaságpolitika eredményességét a gazdasági reálfolyamatok tükrében minősíti. A negyedik rész a gyorsan iparosodó ázsiai országok magyar szempontból hasznosítható irányítástechnikai tapasztalatait összegzi. A tanulmány igyekszik mindegyik fejezetben azokat a gazdaságpolitikai, irányítástechnikai tapasztalatokat kidomborítani, amelyek a külgazdaság-orientált magyar fejlesztésstratégia kialakításában is hasznosíthatók. A gazdaságpolitikai tapasztalatokat törekszik "vállalatorientált" megközelítésben is feldolgozni és rendszerezni, ezért nagy

2

3 súlyt helyez a többi között az állam és a vállalat közötti feladatelhatárolás és -megosztás, a vállalati magatartás befolyásolása elemzésére. A tanulmányban közölt információk általában, az utolsó fejezet különösen nemcsak a makroszintű gazdaságirányításban működő intézményeknek adhat a nemzetközi összehasonlítás mindenkori korlátainak és lehetőségeinek figyelembe vételével orientációs pontokat, hanem a tevékenységük megújítására és/vagy a távol-keleti országokkal való kapcsolatépítésre törekvő vállalatoknak is.

I. A GAZDASÁGI FEJLŐDÉS ÉS A MŰSZAKI-SZERKEZETI ÁTALAKULÁS ÖSZTÖNZÉSE 1. A gazdaságpolitikai célrendszer fő vonásai a.) A tervezés és a gazdaságfejlesztési tervek szerepe a prioritások meghatározásában

A távol-keleti országok gazdaságpolitikai célrendszerének hosszabb ideje legfontosabb prioritása a gazdasági elmaradottság felszámolása, a fejlett tőkés országok mögötti felzárkózás a gazdasági növekedés és a műszaki-gazdasági korszerűsödés világátlagot jelentősen meghaladó ütemének huzamos fenntartása révén. A dinamikus növekedés, a műszaki-szerkezeti modernizálódás társadalmi értéknek is tekinthető más célkitűzések, például az európai kultúrkörben autonóm társadalmi értéknek minősülő elosztás, társadalmi igazságosság stb. és a hozzájuk kapcsolódó mechanizmusok preferálásával szemben. A gazdasági növekedés stratégiai irányítása szükségességének az alapját az a helyzetmegítélés képezi, amely szerint a szűkös erőforrásokkal, fejletlen piaci mechanizmusokkal rendelkező elmaradott országokban, ahol vagy teljes mértékben hiányzik, vagy rendkívül szűk a piaci környezetben történő mozgásra képes, tőkeerős vállalkozói réteg, a stratégiai irányítás teremtheti meg a tőkefelhalmozás, a szűkös erőforrások összpontosításának, hasznosításának előfeltételeit. A stratégiai irányítás ezekben az országokban nem azonosítható kizárólag az állam aktív, offenzív jellegű gazdasági szerepvállalásával, hanem annál tágabb, a társadalmigazdasági élet fontosabb erőtényezőinek konszenzusa alapján alakul ki . A stratégiai irányítás, illetve azon belül az állam közvetlen és közvetett aktív, offenzív gazdasági szerepvállalása Hongkong városállam kivételével hosszabb ideje nemzetgazdasági fejlesztési tervek kidolgozásában és tervezéssel foglalkozó intézmények működtetésében ölt testet. Az egyes országok terveinek időhorizontja, tartalma, koherenciája, eszközrendszere, kötelező ereje eltérő. Közös jellemzőjük viszont a GDP-re és a fontosabb tevékenységi területekre vonatkozó konkrét növekedési ütemek, szektorális súlyképzések, a növekedési adottságok és a világpiaci helyzetek alapján kialakított és időszakonként, szakaszosan, rugalmasan módosított exporthordozó tevékenységek, illetve a célok megvalósításához szükséges eszközrendszer meghatározása. A hetvenes és a nyolcvanas években, a világgazdasági fejlődés bizonytalansági elemeinek gyarapodásával, illetve a külső feltételrendszer bizonytalanságaira való hivatkozással a távol-keleti országok nem mondtak le nemzetgazdasági tervek készítéséről és végrehajtásáról, illetve végrehajtatásától, hanem folytatták a középés hosszú távú tervek készítésének gyakorlatát. (A nemzetgazdasági tervek fő

3

4

mennyiségi célkitűzéseit a 2. táblázat tartalmazza.) A világgazdasági fejlődés bizonytalansági elemeinek gyarapodását a tervezés jobb megalapozásával, rugalmasságának, nyitottságának fokozásával, a tervcélok szűkítésével, áramvonalasításával, a tervek időhorizontjának 'módosításával igyekeztek ellensúlyozni. A nyitottság azt jelenti, hogy a tervek célkitűzései a mindenkori külső feltételekkel, azok 2. táblázat A nemzetgazdasági tervek fő makrogazdasági célkitűzései (évi átlagos növekedési ütem százalékban) Év Dél-Korea Tajvan Malaysia Indonézia Thaiföld

1987-91 1986-89 1986-90 1983/84-1988-89 1986-91

GNP

Mezőgazdaság'

7,0 6,5 5,0 5 5,0

2,6 3 2,9

Kitermelő ipar

2,4

Feldolgozóipar 7 6,4 9,5 6

Infláció

Export

Import

2,5

13,1 6,7

8,0 9,5

10,0 10,7

7,7 ...

Forrás: Quarterly Economic Intelligence Unit

változásaival összhangban módosíthatók. Több országban e változtatások a gazdasági fejlődés fő irányainak kijelölésére, a növekedéshordozó ágazatok, tevékenységek, a műszaki fejlesztés előmozdítására, általában a kínálati oldal befolyásolására, szerkezetének a világgazdasági feltételrendszer követelményeivel összhangban történő átalakítására koncentráló szelektív jellegű, az állam harmonizáló, koordináló szerepét kidomborító stratégiai tervezés, stratégiai befolyásolás kirajzolódásához vezettek. Az elosztással, fogyasztással kapcsolatos preferenciák a kínálat-építésre összpontosító stratégiai tervezésben másodlagos jelentőségűek. A stratégiai tervezésben a rugalmasság követelményének érvényesítése más vonatkozásban több országban a hosszú távú stabilitás és kontinuitás iránti igény erősödésével párosult, ami - a világgazdasági fejlődés bizonytalansági elemeinek gyarapodása ellenére, vagy éppen azért -, a tervezés időhorizontjának meghosszabbításában, a nemzetgazdasági tervezés és a vállalati szféra magatartása, valamint a társadalmi jövőkép alakítása szempontjából lényeges orientációs pontokkal szolgáló hosszú távú koncepciók kidolgozásában öltött testet. A fő hosszú távú fejlődési irányok kijelölése, valamint a közvetlen gazdasági szférán túlmutató olyan tényezők kiemelése, amilyen a társadalmi értékrend, a művelődés stb., a változásokhoz való alkalmazkodáshoz elengedhetetlen kontinuitás fenntartásának szükségességére utal. Ami az egyes távol-keleti országok gazdaságfejlesztési terveinek fő célkitűzéseit illeti, Dél-Koreában az első két ötéves tervben (az 1962-1966, illetve az 19671971 közötti időszakra vonatkozóan) a mezőgazdaság és a társadalmi infrastruktúra, illetve az azt megalapozó ágazatok (műtrágyagyártás, építőanyagipar) kiépítése, a harmadik és negyedik ötéves térben (1972-1976, illetve 19771981) a társadalmi infrastruktúra mellett a feldolgozóipar fejlesztése kapott prioritást. Az ötödik (1982-1986) és a hatodik (1987-1991) ötéves gazdaságfejlesztési terv prioritásait a technológia-intenzív gazdasági növekedési útra való áttérés követelményeinek megfelelően jelölték ki. A műszaki-strukturális

4

5

átalakulás élvonalbéli ágazatainak ösztönzése mellett a nemzetközi tőkeköltségek ellensúlyozása, a műszaki szempontból korszerű ágazatok kiépítéséhez szükséges tőkék előteremtése érdekében lényeges prioritássá lépett elő a megtakarítások ösztönzése, továbbá a technológia-intenzív gazdaságfejlődési szakasztól elválaszthatatlan oktatási rendszer minőségi fejlesztése. A 2000-ig szóló hosszú távú koncepció a gazdaságfejlesztési célok és irányok mellett a társadalomfejlődés és az életszínvonal néhány fontosabb paraméterét is megjelölte, aminek révén a gazdaságpolitika a társadalom jövőképének befolyásolására, ezen keresztül az ambiciózus gazdaságfejlesztési célok realizálása érdekében a társadalom energiáinak mozgósítására is törekedett. Tajvanon a gazdaságpolitika a fő célokat 1953 óta négyéves nemzetgazdasági fejlesztési tervekben fogalmazza meg, emellett tíz- és húszéves hosszú távú tervek is készülnek. Az első két négyéves terv (1954-1957, illetve 1958-1961) még nem tartalmazott konkrét ágazati fejlesztési célkitűzéseket, a hangsúlyt a gazdasági növekedés azonnali felgyorsítására, az ehhez szükséges makrogazdasági feltételek megteremtésére helyezték. 1962 óta az exportorientációhoz kapcsolódnak a fő prioritások. Szingapúrban az 1961-ben alapított Gazdaságfejlesztési Tanács (Economic Development Board - EOB) nem dolgoz ki részletekbe menő, a gazdaság egészére vagy egyes területeire vonatkozó konkrét, jól kvantifikált növekedési ütem előirányzatokat tartalmazó terveket. A gazdaságpolitikai prioritások, amelyek nem kötelezők a gazdasági élet szereplői számára, hanem indikatív jellegűek, inkább orientációs célzattal készülnek, a fő irányokat jelző különféle programokban, hosszú távú gazdaságfejlesztési tervekben rögzítik. 1979-ben hirdették meg a Második ipari forradalom elnevezésű programot, amelyet integráltak az 1981-ben elfogadott gazdaságfejlesztési tervbe. A műszaki-strukturális átalakulás élvonalbeli ágazatainak ösztönzése mellett a program fontos célja a nemzetközi pénzpiacok fő fejlődési irányzataihoz való alkalmazkodás, ennek keretében Szingapúr olyan központtá történő fejlesztése, ahonnan regionális és világméretekben fellépő holdingtársaságok pénzügyi tevékenységüket, tranzakcióikat irányítják Malaysiában a gazdasági fejlődés alapvonalait az 1969. májusi, 200 halottal járó Kuala Lumpur-i nemzetiségi zavargásokat követően meghirdetett, hosszú távú gazdaságpolitikai irányelvként tekintett Új Gazdasági Politika (New Economic Policy NEP) határozta meg az 1970 és 1990 közötti időszakra vonatkozóan. E program célja az egyes országrészek közötti fejlettségbeli különbségek, illetve a Malaysiában élő nemzetiségek közötti egyenlőtlenségek felszámolása volt. Ez utóbbival kapcsolatban előirányozták a tulajdonviszonyok gyökeres átalakítását, aminek értelmében 1970 és 1990 között az ország 17 millió lakosának 57 százalékát kitevő malájok arányát 2,3-ról 30 százalékra kívánták emelni a vállalatok részvénytőkéjében, ezzel párhuzamosan a lakosság 32 százalékát alkotó kínaiak és 10 százalékát reprezentáló indiaiak hányadát 38-ról 40 százalékra szándékoztak növelni, míg a külföldi tulajdonhányadot 60-ról 30 százalékra törekedtek mérsékelni. A tulajdonszerkezet átalakítását nem kisajátítással, hanem a gazdasági növekedés gyorsításával kívánták végrehajtani, azaz az új üzemek kerültek volna az új maláj tulajdonosi réteg kezébe. A külföldi tulajdonhányadnak úgy kellett csökkennie, hogy közben folyamatosan növekedjék abszolút értékben az országban lévő külföldi

5

6

működőtőke volumene. A nemzeti töke legígéretesebb területeiként a NEP a vegyes vállalatokban való részvétel mellett a belföldi igények kielégítésére termelő üzemeket, a kitermelőipart és a nyersanyagok elsődleges feldolgozását végző üzemeket jelölte meg. A NEP célkitűzéseit tartalmazta az 1970 és 1990 közötti időszakra vonatkozó hosszú távú terv (Outline Perspective Plan). Egy-egy időszak konkrét feladatait ötéves tervekben rögzítették. A negyedik ötéves terv (1981-85) az infrastruktúra fejlesztésére szolgáló iparágak (pl. építőanyag-ipar, híradástechnika) expanziója mellett a termeléshez, főleg exportra történő termeléshez szükséges, döntően importból beszerzett inputok belföldi gyártásának növelését irányozta elő. Az ötödik ötéves terv (1986-90) legényegesebb általános célkitűzései közé a szegénység csökkentése, új, mezőgazdaságilag hasznosítható területek föltárása, az exportorientált iparágak növekedési motor szerepének fokozása tartozik. Szelektív jellegűvé válik az importhelyettesítő és a nehézipari ágazatok támogatása. Indonéziában 1969 óta szabják meg ötéves nemzetgazdasági tervek (REPELITA) a gazdasági fejlődés fő kereteit. Az első ötéves terv (1969/70-1973/74) a mezőgazdaság és kisegítő területei, így a műtrágyagyártás, valamint az importhelyettesítő iparágak fejlesztését tűzte ki fő célul. A második ötéves térben (1974/75-1978/79) nagyobb hangsúlyt kapott a munkahelyteremtés és a bennszülöttek vállalkozásainak előmozdítása. A harmadik ötéves terv (1979/801983/84) a kedvező világpiaci kőolajár-alakulás nyomán megnövekedett jövedelmekre támaszkodva a természeti erőforrás-igényes ágazatok (kőolajipar, különféle ércek kitermelése, fakitermelés) széles tartományban történő fejlesztését irányozta elő A negyedik ötéves terv (1984/85-1988/89) viszont a kőolaj világpiaci árának esésével összefüggésben a kőolaj- és agrártermékek feldolgozóipari termékekkel történő növekvő mértékű helyettesítését tűzte célul az exportban. Thaiföldön az 1986/87. pénzügyi évben kezdődött hatodik ötéves fejlesztési terv a feldolgozóipar kiemelt fejlesztésére helyezte a hangsúlyt. A Siam-folyó torkolatánál tervezték egy ipari zóna kiépítését, amely a közeli földgázmezők hasznosítására támaszkodott. b.) A fejlesztési és visszafejlesztési súlyképzés sajátosságai

A távol-keleti országok a modernizációs folyamat kibontakozásával párhuzamosan folyamatosan módosították a gazdaságpolitikai célokat, a fejlesztés súlyponti területeit. A hatvanas években a legtöbb országban a mezőgazdaság és a fogyasztásicikk-gyártás, a hetvenes évek első felében a kohászat és a nehézvegyipar, majd a nyolcvanas évtizedben a gépipar, azon belül is az elektronika és a járműipar fejlesztése kapott prioritást. A szakosodási súlypontokban jól tükröződnek az egyes országok növekedési adottságai. A természeti erőforrásokkal kedvezően ellátott országokban: Indonéziában, Malaysiában és Thaiföldön a nyersanyagok, a mezőgazdasági, az élelmiszeripari és természeti erőforrás-igényes termékek (feldolgozott kaucsuk, kőolaj, ércek, fűrészáru stb.) játszanak exporthordozó szerepet.

6

7

A természeti erőforrásokban szűkölködő, de számottevő emberi erőforrásokkal rendelkező országok: Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr, Hongkong viszont már a gazdasági fejlettség alacsonyabb színvonalán munkaerő-intenzív feldolgozóipari tevékenységekre szakosodtak. E szakaszból a tőkeigényes struktúrák felé történő előrelépést a lakosság nemzetközi összehasonlításban kimagaslóan nagy megtakarítási hajlandósága segítette. A távol-keleti országokban végbemenő gyors ütemű korszerűsödés közös vonása az alulról kiinduló struktúraépítés, a meglévő adottságokra ráépülő értéknövelő fázisok folyamatos szélesítése és gyarapítása. Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr és Hongkong esetében a nyolcvanas évek elejétől bontakozik ki az un. "békaugrás" stratégiája, az elektronikai, azon belül szórakoztató elektronikai termékek importált alkatrészekből történő összeszereléséről; majd teljes vertikumú belföldi gyártásáról a legkorszerűbb technológiákat megtestesítő termékekre (félvezetők, elektronikus adatfeldolgozó berendezések, professzionális ipari elektronika, telekommunikáció, precíziós szerszámgép- és műszergyártás stb.) való szakosodás. A szakosodási ugrással együtt járó kockázatokat nem csekély mértékben csökkentette az a körülmény, hogy Dél-Korea és Tajvan már a hetvenes évtized elején nagyszabású szakemberképzési és kutatás-fejlesztési programokat indított. Az átfogó képzési programok eredményeként álltak rendelkezésre a nyolcvanas évekre a technológia-intenzív, műszaki fejlesztésigényes ágazatok eredményes expanziójához szükséges emberi erőforrások. Ami az egyes országokban folyó súlyképzés sajátosságait illeti, Dél-Koreában a gazdaságpolitikai célrendszer fő prioritása a gépipar, az elektronikai ipar és a járműipar fejlesztése volt. A hatodik ötéves terv 1991-ig a gépipari termelésnek az 1985. évi 13,3-ról 26,7 milliárd US dollárra, a kivitelnek 7-ről 11,5 milliárd US dollárra történő növelését irányozza elő úgy, hogy eközben a külföldi (import) forrásoktól való függőség 50-ről 30 százalékra mérséklődjön2. A tervelőirányzatok alapján az elektronikai ipar termelése 1985 és 1991 között 8,8-ról 22 milliárd dollárra, exportja 5,3-ról 13,1 milliárd US dollárra fog nőni. Az ágazati átlagnál dinamikusabb növekedést terveznek a professzionális ipari elektronikai végtermékek és alkatrészek, részegységek körében, lassúbb dinamikát a szórakoztató elektronikában (amelynek súlya az elmúlt években is folyamatosan csökkent a délkoreai elektronikai ipari termelésben és exportban). Figyelmet érdemel, hogy kisebb aggregátumokban is készültek tervek, így 1985 és 1991 között a videorecorderek termelését 322 ezer darabról 2,1 milliárd darabra, exportját 100 ezerről 1,3 milliárdra kívánják növelni. Végül a járműiparban - nem utolsó sorban a nemzetközi összehasonlításban a legtermelékenyebb acéliparra támaszkodva (egy acélipari foglalkoztatottra 1983-ban 582 tonna acél jutott, 25 százalékkal több, mint Japánban) -, a személyautó-termelésnek az 1985. évi 260-ról 1991-ben 1200 ezer darabra, az exportnak 120-ról 800 ezer darabra történő fokozását irányozták elő. Az export növekedése évi átlagban 30 százalékos dinamikának felel meg, értéke 1991-ben 2,1, az alkatrészekével együtt 5,5 milliárd dollárra fog rúgni. A szektorális prioritások érvényre jutása nyomán 1991-ben a gépipar, az elektronikai ipar és a járműipar fogja adni a dél-koreai export 52,3 százalékát, míg arányuk 1985-ben mindössze 22 százalék volt. Ezzel párhuzamosan a nemzetközi szerkezetátalakulási folyamatokban lemaradó textilipar termékeinek aránya 23,1-ről 20 százalék alá süllyed. 2

Handelsblatt, 1986. április 8., 30. oldal. 7

8

Ugyancsak a technológia-intenzív gazdasági növekedési útra való áttérés követelményei tükröződnek a 2000-ig szóló hosszú távú fejlesztési koncepció célkitűzéseiben. Az egyes termelési tényezők növekedési szerepét tekintve 1972 és 1983 között a gazdasági növekedési ütemhez 4,9 százalékban járult hozzá az oktatás-szakképzés és 7,3 százalékban a műszaki fejlesztés, addig az 1984 és 2000 közötti időszakban az oktatás-szakképzés hozzájárulását a gazdasági növekedéshez 7 százalékra, a műszaki fejlesztését 25 százalékra kívánják emelni. A termelési szerkezet átalakítása alapján a technológia-intenzív gazdasági növekedés kibontakoztatásának céljai jutnak kifejezésre abban, hogy a hosszú távú tervkoncepciók 1984 és 2010 között a műszaki szempontból korszerű elektronikai ipar arányát 10-röl 22 százalékra, a gépiparét 11-ről 15 százalékra, a járműiparét 3ról 10 százalékra, a finomvegyiparét 3-ról 6 százalékra kívánják emelni az ipari termelésben. Ezzel párhuzamosan a lemaradó textilipar részesedését 14-ről 6 százalékra, az élelmiszeriparét 10-ról 6 százalékra, az acéliparét 8-ról 4 százalékra, a hajóiparét 3-ról 1 százalékra, a petrolkémiáét pedig 3-ról 2 százalékra kívánják mérsékelni3. A dél-koreai gazdaságpolitika az ország relatív súlyát a világexportban az 1987. évi 1,9ről az ezredfordulóig 4-5 százalékra kívánja emelni. Részletesebb bontásban 2000-ben a félvezetők körében 20 százalékos, a számítógépek körében 10 százalékos, az egyéb elektronikai termékek és telekommunikációs berendezések körében 5 százalékos, az új szerkezeti anyagok körében 7 százalékos, a finomvegyiparban 2 százalékos világpiaci részesedés elérését tűzte ki célul. Emellett számottevően fog nőni Dél-Korea aránya a közúti járművek világexportjában is, s a termelésben és exportban elfoglalt relatív súly mérséklődése, a világpiaci térvesztés ellenére Dél-Korea továbbra is a világ egyik legnagyobb lábbeli, textília és ruházatitermék-exportőre marad.

Tajvanon amíg az ötvenes években a mezőgazdaság, a textil- és a cementipar fejlesztését ösztönözték, addig a súlypont a hatvanas években a könnyűipar és az importált inputokra támaszkodó, összeszerelő jellegű fogyasztási cikkeket gyártó ágazatok, a hetvenes és a nyolcvanas években a tőke- és technológia-igényes ágazatok fejlesztésére tevődött át. A kormány által 1981-ben meghirdetett stratégiai Iparfejlesztési Program értelmében az elektronikai ipar, azon belül is a számítógépgyártás, a telekommunikációs berendezések, digitális telefonok, rádiótelefonok, komputeres üzenetközvetítő berendezések, automata telefonközpontok gyártása, a finomvegyipar, a lézer- és biotechnológia, a precíziós szerszámgép- és műszergyártás, a robottechnika és az autógyártás a kiemelten fejlesztendő terület. A fejlesztési előirányzatok a számítástechnikai és informatikai iparban a legambiciózusabbak, 1990-re 2,2 milliárd USD software és 3,6 milliárd U50 hardware exportot terveznek. Fontos cél az elektronikai ipar struktúrájának átalakítása, az informatikai szektor arányának növelése a szórakoztató elektronika rovására. Szingapúrban az 1979-ben meghirdetett Második ipari forradalom elnevezésű program fejlesztési súlyképzéssel kapcsolatos célkitűzései a szerszámgépgyártás, a finomvegyipar, a gyógyszeripar, a számítógép- és számítógépperiféria-gyártás, az orvosi műszeripar, a repülőgép- és járműipari alkatrészgyártás, az elektronikai, optikai, precíziós gép- és műszeripar és az elektronikai alkatrészgyártás, mint prioritások köré csoportosíthatók. 3

Korea Year 2000. Prospects and Issues for Long-term Development. Summary Report, Korea Development Institute, Seoul, 1986. 8

9

Malaysiában a legutóbbi nemzetgazdasági fejlesztési terv súlyponti területei közé a kaucsuk- és pálmaolaj-termelés, az élelmiszeripar, a feldolgozóiparon belül a nehézgépipar, a vegyipar és a faipar tartozik. A gazdaságpolitika törekedett az értéknövelő típusú, vertikális iparfejlesztés követelményeinek érvényesítésére, amennyiben kiemelt célként fogalmazta meg a belföldi nyersanyagok hozzáadottérték-tartalmának növelését, minél magasabb feldolgozottsági fokon történő exportját (kaucsuk, pálmaolaj, trópusi élelmiszer, vegyi anyagok, kőolaj, ércek)4. Indonéziában a nyolcvanas évek elején a kedvező természeti erőforrás-ellátottságra és világpiaci kőolajár-alakulásra támaszkodva az energiaszektor és az energiaigényes ágazatok kiemelt fejlesztését irányozták elő. Az évtized második felében viszont a kőolaj-konjunktúra lecsengése nyomán szükségessé vált olyan feldolgozóipari ágazatok exportorientált fejlesztése, amelyek hosszú távon helyettesítik a kőolajból származó devizabevételeket. Ennek értelmében kapott prioritást a feldolgozóiparon belül a fém- és a nem elektromos gépipar (mezőgazdasági gépgyártás) és a járműipar (vasúti személy- és tehervagongyártás, hajógyártás és -javítás, repülőgép-, helikopter- és személyautó-gyártás), az elektronikai ipar (távközlés súlyponttal), továbbá a belföldi természeti erőforrásokra támaszkodó vertikális jellegű, értéknövelő típusú iparosítás követelményeivel összhangban a kőolajbázisú vegyipar exportorientált fejlesztése. c.) Az állam és a vállalati szféra közötti feladatmegosztás

A gazdaságpolitikai prioritásoknak nemcsak a meghatározása, kijelölése, hanem az érvényre juttatása is szorosan kapcsolódott az állam közvetlen és közvetett szerepvállalásához. A piaci mechanizmusok tökéletlen működésével, a tőkeerős vállalkozói réteg hiányával, illetve gyengeségével függ össze az állam közvetlen gazdasági szerepvállalása. A közvetlen állami szerepvállalás első sávját a hatvanas és a hetvenes években az állami tulajdonosi funkciók kiterjesztése jelentette. Az állami tulajdonú vállalatok alapítása egyrészt közvetlenül járult hozzá a felhalmozás növeléséhez, a GNP beruházási hányadának emeléséhez, másrészt ezek révén az állam maga helyettesítette a tőkés vállalkozókat, azaz vállalkozói, gazdálkodói funkciót is betöltött, főleg az egész gazdaság, azon belül az ipar versenyképességét széles tartományban befolyásoló hosszú megtérülésű tőkeigényes infrastrukturális ágazatokban. A gazdasági elmaradottság felszámolásának, a műszaki-gazdasági modernizációnak előrehaladásával, a nemzeti vállalkozói réteg megerősödésével az állam gazdálkodói-vállalkozói funkcióinak relatív nemzetgazdasági jelentősége mérséklődött. Ez részben az állami vállalatok privatizálásának formájában, döntően azonban a magánvállalati szféra dinamikus fejlődése révén ment végbe. Az állam és a vállalati szféra közötti feladatmegosztás tehát a nyolcvanas években úgy módosult, hogy a gazdaságfejlesztési tervek célkitűzéseinek realizálása, a tervelőirányzatok végrehajtása növekvő mértékben hárult a magántőkés szektorra. Figyelmet érdemel, hogy az állam a tőkés vállalkozói réteg létrejöttét, illetve fejlődését is lehetővé tette, illetve közvetlen módon előmozdította. Az elsősorban kis és közepes méretű vállalkozások gazdaságon kívüli eszközökkel történő alapításának fő formáját az agrárreformok képezték. A földreformok eredményeként 4

Az elektronikai ipar fejlesztése nem támaszkodik belföldi inputokra. 9

10

ugyanis nagy számú, a piaci mechanizmusokra, piaci keresletre reagálni tudó, mezőgazdasági termelő alapított a végkielégítésként kapott pénzből ipari vagy szolgáltató vállalatot, vállalkozást, ami esetenként későbbi nagyvállalatok alapja lett. A fejlesztésstratégiai célok közvetlen állami érvényesítésének második sávját az állam által kijelölt és ügynökségei, vállalatai aktív részvételével a magánvállalati szférával szoros együttműködésben megvalósított különféle specifikus projektumok képezték. A közvetlen állami szerepvállalás harmadik sávját a gazdaságon kívüli kényszerelemek alkotják. A piaci mechanizmusok fejletlensége, a fejlődéstörténeti örökség nyomán a távol-keleti országokban az állam nemzetközi összehasonlításban széles tartományban folyamodott és nem ritkán még jelenleg is folyamodik jogi-adminisztratív jellegű kényszerelemek alkalmazásához az állami akarat érvényesítésében, a vállalati szféra magatartásának az állam által kívánatosnak tartott alakításában. Az állam közvetett szerepvállalása a távol-keleti országokban - más nemzetgazdaságokhoz hasonlóan - a makrogazdasági környezet befolyásolásához kapcsolódik. Az állami gazdaságirányítás intézményei által kidolgozott tervek nem szabályozzák aprólékosan, részletekbe menően az újratermelési folyamatot. Következésképpen a vállalatgazdasági szféra - országonként eltérő mértékben - első megközelítésben meglehetősen nagy fokú cselekvési autonómiával rendelkezik a fő fejlesztési célkitűzések megvalósítását illetően. Ez az autonómia azonban sok vonatkozásban látszólagos, mindössze az állami célok realizálásának alkalmazott eszközeire vonatkozik. A közvetett állami szerepvállalás meghatározó elemének tekinthető a távol-keleti országok egy részében az a körülmény, hogy a bankrendszer, a különféle gazdaságfejlesztési ügynökségek, intézmények állami tulajdonban voltak, illetve egyes országokban a nyolcvanas években végrehajtott privatizálást követően szigorú állami ellenőrzés alatt álltak. A távol-keleti országokban a vállalatok ön-finanszírozó kapacitása nemzetközi összehasonlításban hagyományosan csekély, a saját eszközök hányada alacsony a finanszírozásban. Mivel hosszú időn keresztül a fejlesztések pénzforrásaként szinte kizárólag bankkölcsönök álltak a vállalatok rendelkezésére, ezért a hitelkínálati forrásoktól való megfosztás veszélye miatt a vállalatok beruházási terveiket ex ante az állami elképzelésekkel összhangban alakítják. A nyújtandó hitelek volumenének és árának (a kamatlábak és a futamidő) a meghatározása révén pedig a bankrendszer a tervelőirányzatoktól eltérő beruházási szándékokat ex post irányítja az állami akaratnak megfelelő területre. A hetvenes és a nyolcvanas években a monetáris szférában több országban végrehajtott liberalizáció ugyan mérsékelte a bankhitelek szerepét a vállalati fejlesztések finanszírozásában, amennyiben a létrejövő tőkepiacok alternatív finanszírozási források bevonásának lehetőségét teremtették meg, nagyságrendi összefüggések miatt azonban csak mérsékelték a vállalati szféra függőségét a bankhitelektől. A későbbiekben részletes kifejtésre kerül a vállalati magatartás közvetett befolyásolására hivatott közvetett állami gazdaságpolitikai eszköztár. Az állam és a vállalatgazdasági szféra közötti munkamegosztással összefüggésben fontos hangsúlyozni, hogy a két terület között nem kizárólag alá- és fölérendeltségi

10

11

kapcsolat áll fenn. A gazdaságpolitikai célrendszer kidolgozásának, a fontosabb döntések előkészítésének szakaszában ugyanis a kormányzat képviselői rendszeresen konzultálnak az üzleti körök, a vállalatgazdasági szféra, sőt a tudományos élet képviselőivel, és gyakran külföldi szakértők véleményét is kikérik a koncepciókról. A döntés-előkészítési fázisban a magánvállalati szféra részvételével kialakított konszenzus a tapasztalatok alapján a fejlesztésstratégiai célok rendkívül hatékony végrehajtását teszi lehetővé. Ami a fontosabb tapasztalatok részletesebb vizsgálatát illeti, Dél-Koreában az állami tulajdonban lévő vállalatok száma a hatvanas évek eleje és 1972 között 36-ról 108-ra emelkedett. 1972-ben az állami-közületi szektor adta a GOP 9,1 százalékát. Ez nemzetközi összehasonlításban nem kiemelkedő érték, valamivel nagyobb ugyan, mint Olaszország és az Egyesült Királyság megfelelő adata, de csekélyebb a DélKoreához hasonló gazdasági fejlettségi szintű országokénál. Az állami tulajdon a pénzügyi szférában és a tőkeigényes, elsősorban infrastrukturális jellegű ágazatokban dominált. 1972-ben állami-közületi vállalatokra jutott a hozzáadott érték 87 százaléka a pénzügyi szektorban, 66,2 százaléka az elektromos áram- és vízszolgáltatás terén, 31 százaléka a kitermelőiparban és 30,5 százaléka a szállítás-hírközlésben. A feldolgozóipari hozzáadott értéknek mindössze 15,1 százalékát állították elő államiközületi vállalatok5. Összességében az állami-közületi vállalatok hozzáadott értékének 34,9 százaléka jutott a feldolgozóiparra. Az állami-közületi szektor a nemzetgazdasági átlagnál háromszor tőkeigényesebb volt. Ugyanakkor az államiközületi vállalatok költségérzékenysége Dél-Koreában kedvezőbb volt, a magán és az állami-közületi vállalatok költségérzékenysége közötti különbség csekélyebb volt, mint a fejlődő országok többségében6. A pénzügyi és a termelési infrastruktúrára koncentrálódó tulajdonosi szerepvállalás nemzetgazdasági fontossága a gazdaságpolitikai célok érvényesítésében csökkent a hetvenes években. A GDP-hez való hozzájárulása a nyolcvanas évek derekára 9 százalékra mérséklődött, különösen a feldolgozóiparban szűkült össze. A fejlesztési célokat az állam gyakran közvetlenül érvényesítette, így specifikus projektumokat jelölt ki és előmozdította azok kivitelezését, különféle ügynökségei, vállalatai révén. E kategóriába tartozik egy integrált acélmű felépítése Pohangban (Pohang Integrated Steel Company -- POSCO) és egy petrolkémiai komplexum létesítése Ulsanban, az ország déli részén. A dél-koreai állami és magánszféra kapcsolatáról sokat elárul az 1980-ban hatalomra került új elnökkel, Csőn Tu Hwannal kapcsolatos egyik szóbeszéd, amely szerint a tábornok-elnök igencsak sajátos módon valósította meg struktúrapolitikai elképzeléseit: a túlzott nehézipari fejlesztéseket látván állítólag magához rendelte a két legnagyobb konglomerátum, a Hyundai és a Daewoo elnökét és felszólította őket, válasszanak, melyikük fogja fejleszteni az autógyártást és melyikük az energiatermelést. Először az egyiknek adott szót, majd a másik már csak azt konstatálhatta, hogy melyik terület lett az "övé"7. (Meg kell jegyezni, hogy Csőn 5 6 7

Industrial Development Review Series, The Republic of Korea IBRD 1987, p. 38. Industrial Development Review Series, The Republic of Korea IBRD 1987, p. 39. The Economist, 1982. 7241. p. 15. 11

12

elődje Park elnök szintén hasonló karakter volt, mivel kortársai a "keménykezű" eposzi jelzővel illették.) A dél-koreai fejlesztési tervek felépítése a hatvanas és részben a hetvenes években jól érzékelteti az állam és a vállalatgazdasági szféra közötti feladatmegosztás néhány aspektusát. A tervek ugyanis abból az empirikus tapasztalatokon nyugvó feltételezésből indultak ki, hogy elmaradottabb országokban, ahol bizonyos tőkeigényes iparágak növekedéshordozó szerepet tölthetnek be, a GDP évi átlagban 10 százalékos növekedéséhez az elektromos áram, a cement, a műtrágya, a petrolkémiai alapanyagok és a vas- és acélkohászati termékek kínálatát 20 százalék körüli ütemben kell emelni. Ezért az állam a többi között az említett öt alapanyag, illetve termelési input kínálatának adott ütemű bővítésére vállal kötelezettséget. Abba viszont nem szól bele közvetlenül, hogy a rendelkezésre álló öt input felhasználásával a vállalatok konkrétan milyen termékeket állítanak elő, bár "gazdaságbarát" üzleti környezet megteremtésével és fenntartásával, továbbá bizonyos ágazati-szektorális (vagy funkcionális) súlypontok kijelölésével nem mond le a vállalatgazdasági szféra magatartásának általa kívánatosnak tartott irányú, jellegű orientálásáról. Ez utóbbi befolyásolás az esetek nagy részében, főleg a rendkívül heterogén és diverzifikált keresletű könnyűipari fogyasztási cikkek esetében független az outputok naturáliákban történő megtervezésétől. E tervezési módszer, illetve az állam és a vállalatgazdasági szféra közötti kapcsolat említett jellege azonban nem releváns a technológia-intenzív gazdasági fejlődési pályára való áttérés idején, amikor a gazdasági növekedés hordozói között háttérbe szorulnak az anyag-, illetve energiaigényes tevékenységek, ágazatok. Ugyanakkor néhány stratégiai fontosságúnak minősített ipari ágazat, alágazat esetében a nyolcvanas években meghatároztak naturális célkitűzéseket is (autó, videorekorder). Dél-Koreában a bankok hagyományosan erős állami ellenőrzés alatt állnak. Az állam a nyolcvanas évtized elejéig az öt legnagyobb kereskedelmi bank részvénytőkéjében közvétlenül, tulajdonosként is részesedett, ezáltal a bankok hitelkihelyezéseinek 80 százalékát közvetlenül ellenőrizte, ami az állami akarat érvényesítésének, az állami szándékok és a magánszektor összhangja megteremtésének alapját képezte. A nyolcvanas évtized elején az öt legnagyobb kereskedelmi bankot privatizálták, s megkezdték a pénzügyi szféra liberalizálását (a kamatlábak szabadabb mozgásának biztosítása, a kereskedelmi bankok és a nem bank jellegű pénzügyi intézmények részvényei megvásárlásával kapcsolatos korlátozások részleges feloldása stb.). Ennek ellenére az államnak a Pénzügyminisztériumon keresztül kifejtett ellenőrző szerepe nem gyengült, a hitelforrásoknak nemzetgazdasági szinten továbbra is döntő hányadát az állam ellenőrzése mellett osztják el, s az állam által priorizált területekre irányítják . Tajvanon a közvetlen, vállalkozói jellegű állami szerepvállalás nagyságrendjét, illetve annak a gazdasági fejlettség függvényében való változását érzékelteti az a körülmény, hogy az állami szektor részesedése az ipari termelésben az 1951. évi 80 és az 1963. évi 45 százalékról 1981-re 19 százalékra csökkent. Az állami vállalatok súlyának csök kenése tudatos kormányzati politika eredménye volt. Az állami vállalatok kimutathatóan rosszabb jövedelmezősége miatt a tajvani vezetés arra törekedett, hogy az állami szektor tevékenységét a minimálisra korlátozza. Egy felmérés szerint az 1965 és 1973 közötti időszakban a magánvállalatok által

12

13

eszközölt befektetések fajlagosan 3,6-szor nagyobb termelési értéket eredményeztek, mint az állami vállalatoknál megvalósított beruházások, és az 197579-es időszakban ez az arány 4,5:l-re nőtt. 1982-ben azonban az állami vállalatoknál a magáncégekéhez hasonló irányítási elveket vezettek be. Az állami vállalatok működésére vonatkozó szabályok és előírások tekintélyes részét eltörölték, illetve újrafogalmazták azokat. Döntést hoztak a nehéziparban domináns szerepet játszó 15 állami nagyvállalat racionalizálásáról. Ennek keretében egy vállalatot megszüntettek, kettőt pedig összevontak. Az állami vállalatok irányítását végző Gazdaságügyi Minisztérium élére új minisztert neveztek ki, a vállalati vezető posztok betöltésénél csak a szakmai hozzáértést vették figyelembe, mérsékelték a bürokratizmust, és szorosabb koordinációt valósítottak meg az egyes vállalatok között. Mindez jelentős mértékben fokozta az állami szektor rugalmasságát, és javította a jövedelmezőséget. A jogi-adminisztratív kényszerelemek szerepére utal, hogy 1960 óta átfogó törvény van érvényben a beruházások ösztönzésére és szabályozására, amit 1986-ig 16 alkalommal módosítottak. Egy felmérés szerint még 1986-ban is több, mint 580, a tervvel kapcsolatos állami-kormányzati előírás volt érvényben Tajvanon8. A fejlesztési súlyképzés kapcsán 169 termékcsoportra, illetve termékre vonatkoztak gazdaságpolitikai célkitűzések. A pénzügyi intézményrendszer élén a Pénzügyminisztérium áll, amely a pénzügypolitikai irányelveket dolgozza ki, s ellenőrzi a Központi Bankot is. A 24 kereskedelmi bank közül az állam 13-ban továbbra is az alaptőke többségének tulajdonosa. Azaz Dél-Koreától eltérően nem került sor a kereskedelmi bankok átfogó reprivatizálására, ami viszont másrészt továbbra is lehetővé teszi a kormányzati célok nagyobb mértékű közvetlen érvényre juttatását. Tajvanon a belső pénzügyi rendszer liberalizálására a sok vita és a jóváhagyott pénzügyi reformintézkedések ellenére viszonylat óvatosan haladt előre, különösen Dél-Koreával összehasonlítva. A "tajvani pénzügyi rendszer reformja kettős célt tűzött maga elé. Az egyik cél a bankok specializálódása és a bankműveletek rendjének újraszabályozása volt az 1975. évi banktörvény módosítása alapján9. A specializációt az jelentette, hogy négy átszervezett és szakosodott bankon, valamint az újonnan alapított Kínai Exportimport Bankon keresztül történik az ipari struktúraváltást célzó pénzeszközök allokálása. Az újraszabályozás során a kereskedelmi bankok nagyobb autonómiát kaptak a banktevékenység hatékonyságának a fokozása érdekében. A reform másik fő célkitűzése nyitott pénzpiac és egy rövid lejáratú tőkepiac létrehozása volt. Malaysiában 1981-ben a nagy állami beruházások lebonyolítására, illetve az alapítandó állami vállalatok tevékenységének koordinálására hozták létre a HICOM állami nehézipari trösztöt, amely az Állami Vállalatok Minisztériuma ellenőrzése alatt működik. Az állami holdinghoz tartozik az 1981-ben alapított Kedah cementgyár, az 1982-ben alapított, évi 600 ezer tonna kapacitású Perwaja Terenggau vasművek, a szintén 1982-ben alapított, 200 ezer egység végső kibocsátásra tervezett PROTON személyautógyár és a HICOM-Honda, HICOM-Yamaha és HICOM-Suzuki motorkerékpárgyárak összesen 400 ezer egység tervezett végső kibocsátással. 8

The Economist, 1988. március 5. Taiwan, Survey, p. 9. Az adatok és megállapítások forrása: A. Kohsaka: Financial Liberalization in Asian NICs: A Comparative Study of Korea and Taiwan in the 1980s, The Developing Economies, 1987. December, pp. 325-354.

9

13

14

Indonéziában a nemzetgazdasági fejlesztési terv indikatív jellegű, a célok, prioritások, szektorális és egyéb politikák mind a magán, mind az állami-közületi szektorra vonatkoznak, de nem specifikálják a különféle programok és projektumok operatív végrehajtását. Az állami-közületi szektorra vonatkozóan nagy számú részletet tartalmaz a költségvetés, míg a magánszektor számára a terv a keretfeltételeket teremti meg.

2. A monetáris és fiskális szféra helye, szerepe a szerkezeti korszerűsítésben a.) A monetáris és a fiskális szféra szerepe a gazdaságpolitikai célok érvényesítésében

Az előző fejezetekből jól kitűnik, hogy a távol-keleti országok szerkezeti korszerűsödése nem a hagyományos állami beavatkozás, hanem egy sajátos társadalmi közegben érvényesülő stratégiai befolyásolás eredménye. Az állam közvetlen beavatkozási lehetőségeit a gazdaságba egyébként is számottevő mértékben behatárolja az a körülmény, hogy az állami szektor aránya alacsony, 9-15 százalékos arányban vesz részt a GDP előállításában. A közvetlen állami beavatkozás mozgásterét az is korlátozza, hogy a távol-keleti országok nemzetközi összehasonlításban rendkívül aluladóztatottnak tekinthetők (Szingapúr kivételével). Az adóbevételek ugyanis a GDP 20-25 százalékát teszik ki az OECD-országok 37 százalékos átlagával szemben (1. táblázat költségvetési bevételekre vonatkozó adatai). Az aluladóztatás azáltal tágítja a távol-keleti országok vállalatainak mozgásterét, hogy a költségvetés GDP-ben centralizált hányadának a nemzetközi átlagnál alacsonyabb, ezzel párhuzamosan a GDP piaci mechanizmusokra nyitott, kompetitív szektorának magasabb színvonala következtében a világátlagnál nagyobb arányban hagy erőforrásokat a vállalatok szerkezetátalakulási törekvéseinek finanszírozására. A távol-keleti országokban a tapasztalatok alapján az aluladóztatás, a fajlagos adóterhek alacsony színvonala szoros összefüggésbe hozható a gyors szerkezetváltással, míg a skandináv országokban a túladóztatás a szerkezeti átalakulás, korszerűsítés lassulását, strukturális lemerevedést váltott ki. Az állami-közületi szektor és a GDP költségvetésben centralizált hányada nemzetközi összehasonlításban alacsony nemzetgazdasági jelentősége miatt az állami költségvetés nem közvetlenül, illetve az OECD-országok átlagánál jóval csekélyebb mértékben végzi a beruházások terelését. A stratégiai prioritások érvényesítése, a szerkezeti korszerűsítés finanszírozása elsősorban a bankrendszer feladata. A finanszírozás döntően hitelnyújtás formáját ölti, de a bankrendszer végzi a költségvetési beruházási források fejlesztésstratégiai célokkal összehangolt, bankrendszerű terítését is. Az un. költségvetési beruházási és kölcsönprogramok keretében a költségvetési forrásokból finanszírozott hiteleket a távol-keleti országokban a bankszféra a gazdaságpolitika által meghatározott ágazatokba juttatja, amely kölcsönök a visszterhes tőkejuttatás legközvetlenebb formáit jelentik. Dél-Koreában az 1974-ben létrehozott Nemzeti Beruházási Alap (National Investment Fund) feladata az volt, hogy hosszú lejáratú hiteleket folyósítson a kulcsiparágaknak. Az Alapból folyósított kölcsönök kamatlábát rendszerint 3-5

14

15

százalékponttal alacsonyabban szabták meg, mint a szokásos kereskedelmi hitelekét, a futamidő pedig 8-10 évre rúgott, 3-5 éves türelmi időt beleértve. 1974 és 1981 között az Alapból folyósított összegek több, mint fele a kohóiparra és a nehézvegyiparra jutott, sőt a két nehézipari ágazat aránya 1979-ben a 65 százalékot is elérte. A Nemzeti Beruházási Alapból folyósított összegek összes belföldi hitelhez viszonyított aránya ugyan mindössze 1,4-3,1 százalék között mozgott az említett időszakban, a csekély nagyságrend ellenére jól kidomborodik a gazdaságpolitika által preferált iparágak közvetlen pénzügyi támogatása. Az Iparfejlesztési Törvény szellemében 1986 júliusában visszafejlesztésimodernizációs programokat dolgoztak ki, illetve indítottak néhány, a nemzetközi szerkezetátalakulási folyamatokban lemaradó ágazat, illetve alágazat áramvonalasítására, modernizálására. így például a textiliparban, amelyet mintegy 3400 vállalat alkot, a gazdaságpolitika a termelési kapacitások 10 százalékos csökkentését és a megmaradó kapacitások korszerűsítését irányozta elő. Egy 180~milliárd von összegű speciális alapból 5 százalékos kamatláb mellett 5 évi türelmi idővel 10 éves lejáratra kedvezményes kölcsönök folyósítását helyezték kilátásba azoknak a vállalatoknak, amelyek 1989 júniusáig kilenc évnél régebbi gépeiket újakra cserélik ki. Ezen túlmenően a régi és az új gépek aránya 2:1 lehet10. Tajvanon költségvetési forrásból 1986/87-ben 4,3 milliárd új tajvani dollárt fordítottak 21 új technológiát megtestesítő projektum finanszírozására a számítógépiparban, a telekommunikációs berendezések gyártásában és a nem elektromos gépiparban. Ezen túlmenően az un. Yuan fejlesztési alapból 1987-ben 6,4 milliárd új tajvani dollár összegben irányozták elő beruházások finanszírozását a biotechnológiában, a számítógépgyártásban, a petrolkémiai iparban, a nem elektromos gépgyártásban, a környezetvédelemben új technológiák bevezetésére, a termelési kapacitások bővítésére, valamint a vállalkozói tőkét összegyűjtő és folyósító pénzintézetek alapítására. A kölcsönprogram keretében 1,5 milliárd új tajvani dollár összegben irányoztak elő hitelnyújtást kis- és közepes vállalatok fejlesztésére, korszerűsítésére a stratégiai ágazatokban, gyárak, létesítmények exportjára. b.) A megtakarítások mobilizálása és a bankszférába terelése

A monetáris, azon belül is a bankszféra kiemelkedő fontosságú feladata a műszakiszerkezeti korszerűsítés finanszírozásához szükséges beruházási források összegyűjtése, ennek érdekében a belföldi megtakarítások mobilizálása és a bankrendszerbe történő áramoltatása. A belföldi megtakarítások ösztönzésének jelentősége különösen a nyolcvanas . években kibontakozó új típusú technológiaintenzív gazdasági növekedési pályára való áttérés idején domborodik ki, mivel az eredményes műszaki fejlesztés, a műszaki fejlesztésigényes, korszerű ágazatok kiépítése, illetve fejlesztése pótlólagos beruházásokat tesz szükségessé. A belföldi megtakarításokat antiinflációs eszközként is funkcionáló magas betéti kamatlábakkal, adókedvezményekkel és a bruttó bérek utáni járulékfizetési kötelezettség előírása révén ösztönözték. Az állam megalakulását, szerveződését követő magas infláció körülményei között Tajvan az első országok közé tartozott a fejlődő világban, amely szakított az alacsony kamatlábak politikájával. így 1950 elején a megtakarításokra vonatkozó nominális kamatlábat az akkor 100 százalékos infláció rátájával megegyezően 10

Korea Recent Economic Developments, International Monetary Fund, 1988. május 4. p. 10. 15

16

állapították meg. 1950 márciusában a központi bank a takarékbetétek különleges rendszerét, a preferenciális kamatozású betéteket vezette be, ami addig példa nélküli havi 7 százalékos kamatot ajánlott, ami éves szintén 125 százalékos értéket tett ki11.* A magas kamatlábak politikája gyors sikert hozott, amennyiben a letétek és takarékbetétek összege 150 március végétől júniusig 6-ról 28 millió új tajvani dollárra, a megtakarítások pénzkínálathoz viszonyított aránya 1,7-ről 7 százalékra emelkedett. Az inflációs ráta az első negyedév havi 10,3 százalékos értékéről a második negyedévben havi 0,4 százalékra mérséklődött. A tajvani monetáris politika átmeneti ellenkező irányú és szellemű kísérletezésektől eltekintve az ötvenes évek elejétől végig ragaszkodott a magas kamatlábak politikájához az önkéntes megtakarítások ösztönzése érdekében. Tajvan több évtizedes tapasztalatai arra utalnak, hogy a lekötött és a látra szóló betétekre kínált adekvát kamatláb sikeresen ösztönzi az önkéntes megtakarítások beáramlását a bankrendszerbe, egyszersmind lényeges infláció-ellenes eszköz. A magas kamatlábak mellett a megtakarításokat azzal is ösztönözték, hogy a két vagy három évre lekötött betétek és letétek után járó kamatokat mentesítették a jövedelemadó-fizetési kötelezettség alól. A megtakarítások ösztönzésének eredményességét érzékelteti az a körülmény, hogy a megtakarítások aránya a GNP-ben az 1950. évi 3}7-ről és az 1952. évi 5,2-ről 1963-ban 13,2 százalékra nőtt, ami az USA 9,1 és az Egyesült Királyság 9,8 százalékos értékét is meghaladta, és a hatvanas években 14-17 százalék körül stabilizálódott. A hetvenes évtized második felében a megtakarítások aránya a GNPben meghaladta a 25 százalékot, 1987-ben 38 százalékra emelkedett, ami a legnagyobb érték a világon. A magas megtakarítási ráta nyomán a beruházások növekvő hányadát finanszírozták belföldi forrásból. Amíg 1952 és 1960 között a bruttó belföldi megtakarítások a bruttó állótőke-beruházások 60 százalékát tették ki, addig 1971 és 1975 között a megtakarítások 3,9 százalékkal, 1976 és 1980 között 8,3, 1981 és 1986 között 57,8 százalékkal haladták meg a beruházásokat12. Dél-Koreában a belföldi megtakarítások ösztönzése érdekében a kormány kezdeményezésére 1965-ben a kamatreform keretében a leszámítolási kamatlábakat 12-ről 26,4 százalékra emelték, aminek eredményeként a következő három évben a kereskedelmi bankoknál elhelyezett megtakarítások összege évente megduplázódott. A kamatreform döntő szerepet játszott abban, hogy a megtakarítások GNP-hez viszonyított aránya az 1965. évi 3,8-ról 1969-ben 21,7, 1970-ben 25,3 százalékra emelkedett. A megtakarítások magas reálkamatlábak nyújtása révén történő ösztönzése a hetvenes és különösen a nyolcvanas években is kiemelt prioritás volt, amikor a műszaki fejlesztésigényes ágazatok kiépítése, a világgazdasági alkalmazkodás további beruházásokat igényelt A megtakarítások magas reálkamatlábak révén történő ösztönzése nyomán - a hetvenes évek inflációs várakozásokkal összefüggő átmeneti bizonytalanságait követően - a megtakarítások 11

S. C. Tsiang: Taiwan's Economic Success Demystifiéd-Journal of Economic Growth Vol. 3, No, 1/1988. p. 29. 12 S. C. Tsiang: i.mü, p. 35. 16

17

aránya a GNP-ben az 1980. évi 20,8-ról 1985-ben 28,4, 1987-ben 35,8 százalékra emelkedett. Az 1987. évi érték a világon a legmagasabbak közé tartozik. A dél-koreai gazdaságpolitika a megtakarítások GDP-hez viszonyított arányát a kilencvenes évek derekáig továbbra is 36 százalék körüli szinten kívánja stabilizálni. A belföldi megtakarítások mobilizálása, ösztönzése egyszersmind azt is jelentette, hogy a dél-koreai gazdaság a beruházások finanszírozásában nemzetközi összehasonlításban kiemelkedő mértékben tudott belföldi forrásokra támaszkodni. A belföldi megtakarítások növekedésével a beruházásoknak a hatvanas évek derekának 50 százalékos értékével szemben 1981-ben 71, 1987-ben viszont 93 százalékát finanszírozták belföldi forrásból. Szingapúrban a megtakarítások ösztönzése nagyobb mértékben alapult adminisztratív jellegű kényszerelemeken, amennyiben 1979 és 1984 között a munkavállalók és a munkáltatók kötelesek voltak a bruttó béreknek 25-25 százalékát, 1984 után 10-10 százalékát egy központi alapba (kötelező tartalék) befizetni. A munkavállalók által befizetett összegek után 6 százalékos kamatot számoltak fel, és az általuk befizetett teljes összeg visszatérítését helyezték kilátásba nyugdíjba vonulás, illetve lakásvásárlás esetén. A bérek megadóztatása lehetővé tette a felhalmozások GNP-hez viszonyított arányának 1984-ben 41 százalékra való emelését. A bérek megadóztatásán alapuló, kényszer jellegű fogyasztásmérséklésnek nagy számú kedvezőtlen, teljesítmény-visszaszorító hatása volt, ezért nem tekinthető sikeres ösztönző eszköznek. c.) A hitelpolitika a fejlesztési és visszafejlesztési súlyképzés szolgálatában Az önkéntes megtakarítások növelését és a bankrendszerbe történő áramoltatását ösztönző magas kamatlábak kedvezőtlenül érintik, illetve a jövedelmezőség függvényében differenciálják a beruházásokat. Nagyszámú tapasztalat utal arra, hogy fejletlenebb piaci környezetben a normatív szabályozás nem elegendő a műszaki-gazdasági korszerűsödés előmozdítására, a beruházások növelésére a műszaki szempontból korszerű vagy élvonalbeli, hosszabb megtérülésű, nagyobb fejlesztési kockázatokkal járó, tőkeigényes területen.

A távol-keleti országokban a monetáris, azon belül a bankszféra közvetett és közvetlen formát öltő állami ellenőrzése lehetővé tette a pénzügyi forrásoknak a gazdaságpolitika által preferált területekre történő irányítását, terelését. A megtakarításokat ösztönző magas kamatlábszínvonal pedig szelektív hitelpolitika folytatására: a beruházások pénzügyi feltételeinek a mindenkori gazdaságpolitikai prioritásokkal összhangban differenciáltan történő javítására, kedvezményes kamatozású és futamidejű hitelek nyújtására, ezáltal fejlesztési és visszafejlesztési súlyképzésre adott módot. A kamatlábkedvezmények nem egyformák voltak az egyes ágazatokban vagy tevékenységi területek esetében, hanem a mindenkori gazdaságpolitikai prioritásokkal összhangban csak bizonyos szektorok részesedtek a kedvezményekből, azaz a beruházási tevékenység súlyképzéssel párosult. A súlyképzés alacsonyabb gazdasági fejlettségi szinten, a piaci mechanizmusok tökéletlenebb működésével összefüggésben ágazat- és szektorspecifikus jellegű volt, amennyiben a gazdaságpolitika egyrészt a bankhitelek meghatározott hányadát törvényben vagy más módon meghatározott ágazatoknak, szektoroknak tartotta

17

18

fenn, másrészt a megjelölt ágazatoknak nyújtott hitelek kamatlába alacsonyabb volt, mint a szokásos feltételekkel nyújtott hiteleké. A technológia-intenzív növekedés kibontakozása és a piaci mechanizmusok jobb funkcionálása magasabb fejlettségi szinten az iparosodottabb távol-keleti országokban gyengítette a fejlesztésstratégia szektorspecifikus jellegét. A technológia-intenzív tevékenységi területek mind szerteágazóbb, szövevényesebb input-output kapcsolódásai fokozatosan lazítják, s eltüntetik az egyes ipari szektorok és szakágazatok közötti falakat, s a fejlesztéspolitikában a rendszerszemléletű funkcionális célokat domborítják ki erőteljesebben, amilyen a műszaki fejlesztés. A visszafejlesztésben általában nem került sor súlyképzésre. A visszafejlesztést, a nemzetközi szerkezetátalakulási folyamatokban lemaradó ágazatok áramvonalasítását (Dél-Korea és Tajvan részleges kivételével) a piaci mechanizmusok lehetőség szerint minél erőteljesebb érvényesítésével mozdították elő. Az ágazat-, illetve tevékenység-specifikus súlyképzéssel párosuló szelektív hitelpolitika tapasztalatai a legjobban Dél-Korea és Tajvan esetében tanulmányozhatók. Dél-Koreában a bankhitelek meghatározott hányadát törvény vagy más állami rendelkezés alapján kijelölt szektoroknak vagy iparágaknak tartották fenn. A preferált területek körét és az ágazati fejlesztési célokat a gépipar és a hajógyártás fejlesztését ösztönző 1967 márciusi, az elektronikai ipar fejlesztését körvonalazó 1969 januári, a vas-és acéliparra, a színesfémkohászatra és a petrolkémiára vonatkozó 1970. évi, továbbá a műszálgyártást magába foglaló 1979. évi törvény határozta meg. A hét említett, fejlesztését törvény által előirt feldolgozóipari ágazatnak nyújtott hitelek kamatlába lényegesen alacsonyabb volt, mint a szokásos feltételekkel folyósított kereskedelmi hiteleké. E kiemelt területek a Koreai Fejlesztési Banktól 1965 és 1967 között 10 százalékos, 1968 és 1971 között 12, 1972-73-ban 10, majd 1974-75-ben ismét 12 százalékos, 1976-77-ben 13, 1978-79-ben 13,5, 1980-ban 18,5, 1981-ben 16,5 százalékos kamatláb mellett kaptak hitelt, miközben a nem preferált területekre vonatkozó kamatláb 1965 és 1971 között 22-24 százalék, 1972 és 1975 között 15, 1976 17, 1977 és 1981 között 15-18,5 százalék volt13.(A nominális kamatlábszínvonal változásai az inflációs ráta alakulásával függtek össze.) A kamatlábak nemcsak az ágazati preferenciák függvényében voltak különbözők, hanem a felhasználás jellege szerint is. A gép- és berendezés beruházásokra nyújtott hitelek kamatlába ugyanis alacsonyabb volt, mint a működési költségek fedezését szolgáló hiteleké, még a preferált ágazatokban is. A hitelpolitika tehát a legnagyobb mértékben a gépi beruházásokat ösztönözte a preferált ágazatokban. E kedvezményes hitelek különösen nagy jelentőségűek voltak egy olyan országban, ahol a belső megtakarítások évről évre elmaradtak a beruházási kereslettől, s a bankhitelhez való hozzájutás önmagában is privilégiumnak számított, mivel a rendkívül szűk, nem intézményesített, nem hivatalosan szervezett hitelpiacokon a kamatláb a kereskedelmi bankok nem preferenciális hitelei kamatlábszínvonalának 13

Kyoung-Hwie Mihn: Industriál Policy far Industrialization of Korea, Korea Institute for Economics and Technology 1988, p. 9. és p. 24. 18

19

3-6-szorosa volt. Ezeknek az alacsony kamatozású, speciális támogatásként is felfogható hiteleknek a volumene az 1974. évi 36 százalékkal szemben 1980-ban az összes hitel felét is elérte. Ugyanakkor amellett, hogy ágazati-szektorális preferenciákat juttattak érvényre, e szubvenciók visszterhesek is voltak, a kamatfizetési és törlesztési kötelezettség az ingyenes alapjuttatáshoz képest nagyobb mértékű jövedelmezőségi, hatékonysági követelményeket jelentett. A fejlesztési súlyképzés nagyságrendjét érzékelteti, hogy egy becslés szerint az összes kamatszubvenció a feldolgozóipari beruházásoknak 1972-ben több, mint 25 százalékára rúgott14. A fejlesztési súlypontképzés kritériumait a nyolcvanas években folyamatosan átalakították. A váltást azzal indokolták, hogy a gazdasági folyamatok bonyolultabbá válásával a gazdasági fejlettség magasabb szintjén az erőforrások allokációjának hatékonysága a piaci mechanizmusok hatókörének kiterjesztése révén javítható. (A módosítás a gazdaság más szféráiban, különösen a pénzügyi szektorban végrehajtott deregulációs és liberalizációs intézkedésekkel is összhangban történt.) A fejlesztési súlypontképzés kritériumának módosítása jegyében 1982 júliusában megszüntették a preferált ágazatok fejlesztésének kedvezményes kamatozású kölcsönök folyósítása révén történő előmozdítását. Ezzel az ágazatspecifikus ösztönzés rendkívül szűk sávra szorult vissza. Preferenciális hiteleket 1982 júliusa után mindössze a Nemzeti Beruházási Alapból adtak, mindenek előtt a gépipar, az elektronika, a hajógyártás és a nehézvegyipar fejlesztésére, illetve a lemaradó ágazatok esetében áramvonalasításra. Ugyanakkor az Alap nemzetgazdasági szinten egyébként is szerény forrásait mérsékelték, a közeljövőben pedig magát az Alapot is megszüntetik. A fejlesztési súlypontképzés eszköztárának átalakítását célozta a hatvanas évek derekától különböző években elfogadott említett hét feldolgozóipari ágazat fejlesztésére vonatkozó törvényeknek az 1986. évi Iparfejlesztési Törvénnyel való helyettesítése. Az új törvény formálisan nem jelöl ki ágazatiszektorális prioritásokat, a korábbi ágazatspecifikus ösztönzők helyett funkcionális jellegű, ún. tevékenység-specifikus ösztönzőket alkalmaznak. A tevékenység-specifikus jelleg azt jelenti, hogy a különféle pénzügyi ösztönzők nem az egyes ágazatok között tesznek különbséget, nem egyes ágazatokat részesítenek preferenciákban, más ágazatokat diszpreferenciákban, hanem a termelési folyamat bizonyos elemei, az egyes tevékenységek alapján határoznak meg prioritásokat. Azaz az új rendszerben elvileg bármely iparágban működő vállalat folyamodhat gazdaságpolitikai preferenciákért.

Az ágazatspecifikus fejlesztési súlypontképzés megszüntetését, azon belül a nem piackonform elemek leépítését nem elhanyagolható mértékben motiválta a dél-koreai gazdaságpolitika külső elvárásokhoz való alkalmazkodásának szándéka. A délkoreai gazdaságpolitika ugyanis nemzetközi-világgazdasági érdekeinek érvényesítése, azon belül különösen az OECD-hez történő csatlakozás előkészítése érdekében a gazdaságirányítási technikák oldaláról kívánja demonstrálni a piacgazdaságokhoz való közeledést. Az Iparfejlesztési Törvény az ágazatspecifikus fejlesztési súlypontok helyett deklaráltan a kutatás-fejlesztési tevékenység, az innováció, a humán tőkeképzés, a nemzetközi versenyképesség javítása, a termelékenységnövelés ösztönzésére helyezi a hangsúlyt. 1986 novemberében a kormány az Iparfejlesztési Törvény 14

Korea Recent Economic Developments, International Monetary Fund, 1988. május 8., p. 10. 19

20

alapján 910 millió dollárnak megfelelő összeget mozgósító, a következő két évre vonatkozó beruházási tervet jelentett be 219 feldolgozóipari termék kifejlesztésére és gyártási technológiája kidolgozására. A Kereskedelmi és Ipari Minisztérium 937 olyan tevékenységi területet jelölt meg, amely a szóban forgó 219 feldolgozóipari termék előállítása érdekében támogatásra, fejlesztésre szorul. Ebből 581 területen technológia fejlesztésre, 118 területen új technológia elterjesztésére, 138 területen pedig korszerű külföldi technológiák bevezetésére van szükség15. A deklaráltan ellenkező retorika ellenére e program sajátos fejlesztési súlypontképzésnek tekinthető, ágazatspecifikus vonásokkal. Egyrészt jól körülhatárolt, a termelés, az export és az import tekintélyes hányadára kiterjedő projektumokról van szó. így a 219 kiválasztott projektum a dél-koreai feldolgozóipar forgalmának 51 százalékát, a kivitel 39, a behozatal 60 százalékát fogja át. A gazdaságpolitika a fejlesztési előirányzatok sikeres teljesítése esetén a folyó fizetési mérleg egyenlegének összesen 5 milliárd dolláros javulásával számol, amely javulásból 2,8 milliárd dollár az exportbővülés, 2,2 milliárd dollár az importhelyettesítés hatásaira vezethető vissza. Másrészt a projektumok finanszírozására a kormány 1987-ben 99,1 milliárd von szubvenciót, valamint 254,2 milliárd von 15 évre szóló, 7-8 százalékos kamatlábú kedvezményes kölcsönt irányzott elő, azaz a végrehajtásban a bankszféra is jelentős szerepet játszik. Harmadszor a preferált tevékenységek, termékek listájából jól kirajzolódik az ágazatspecifikus súlypontképzés szándéka, amennyiben a prioritások az informatikával, elektronikával összefüggő területekre (printerek, floppy disc-ek, integrált áramkörök stb.) koncentrálódnak16. Tehát a fejlesztendő termékek, technológiák túlnyomó hányada a műszaki szempontból korszerű, illetve élvonalbeli ágazatokra, stratégiai fontosságú területekre jut. Tajvanon a bankok szelektív hitelpolitika folytatására vannak kötelezve, aminek értelmében kedvezményes kamatozású hiteleket folyósítanak a gazdaságpolitika által kijelölt területeken beruházni kívánó vállalatok számára. A hivatalos fejlesztési bankként működő Bank of Communications kölcsöneit a tőke- és technológiaintenzív ágazatokban (elsősorban az elektronikai iparban és a gépgyártásban) eszközölt beruházások finanszírozására fordítja kedvezményes közép- és hosszú lejáratú hitelek formájában. A bank által nyújtott kölcsönök kamatlába 2-2,5 százalékponttal alacsonyabb a normál piaci kamatlábnál. A stratégiai ágazatokban beruházni kívánó vállalatok az üzleti jövedelemadó terhére hitelt vehetnek fel, amelynek nagyságrendje a beruházás értékének maximálisan 30 százaléka lehet. d.) Adópolitikai tapasztalatok

A fiskális szféra fejlesztési súlyképzési eszköztárának lényeges elemét képezik a széles körben alkalmazott adókedvezmények. A megtakarításokat ösztönző magas betéti kamatlábak beruházásokra gyakorolt kedvezőtlen hatásait a kedvezményes hitelek mellett az adókedvezmények is ellensúlyozzák. A szelektív hitelpolitika és az adókedvezmények rendszere egymás hatását erősíti, amennyiben a preferált ágazatokban, területeken mindkettő javítja az egyes projektumok jövedelmezőségét. Az adókedvezményekhez hasonló hatása van a gyorsított amortizációnak is, mivel a kimutatható profit kevesebb, ezáltal a profitot csökkentő adó is kisebb. 15 16

Korea Annual 1987 Yonhap News Agency p. 211 Korea Annual 1987 p. 211. 20

21

Szingapúrban elsősorban a műszaki szempontból korszerű ágazatokban, tevékenységi területeken működő vállalatok versenyképességének javulását várták a társulati adó rátájának 1987-ben 40 százalékról 33 százalékra történt mérséklésétől és más adó- és illetékfajták nagyságának csökkentésétől. Az adópolitikának a fejlesztési súlyképzés szolgálatába állítását jelzi az a körülmény, hogy öt évre felmentést kapnak az adófizetési kötelezettség alól azok a vállalatok, amelyek Szingapúrban még ki nem épített, műszaki szempontból korszerű iparágban, ágazatokban, alágazatokban hajtanak végre beruházást, illetve korábban nem gyártott termékek előállítását kezdik meg. A feldolgozóiparban minden 10 millió szingapúri dollárt meghaladó összegű termelő beruházás által realizált többletprofit szintén öt éves adómentességet élvez. A kutatás-fejlesztés- és tőkeigényes ágazatok fejlesztését szolgálja az a rendelkezés, amely szerint a vállalatok kedvezményes, 33,3 százalékos amortizációs kulcs mellett írhatják le gép-, berendezés- és építési beruházásaikat. A preferált ágazatokban történő beruházások esetén az állam azok finanszírozásához maximum 50 százalékig részvényvásárlás formájában járul hozzá. A termelés megindulását követően a vállalat a részvényeket visszavásárolhatja az államtól. Végül a gazdaságpolitika által preferált ágazatokban jóváhagyott beruházások esetében a vállalatok az építési és/vagy gépi beruházás 10-50 százalékát kitevő nagyságrendben hitelt vehetnek fel, ami az adóalapból levonható. Tajvanon a priorizált ágazatokban eszközölt beruházásokat öt évig adókedvezményekben részesítik, s az öt év eltelte után is különösen alacsony adókulcsot alkalmaznak. A vállalkozás további bővítése esetén a vállalatok újabb négy évre kapnak adómentességet. A stratégiai ágazatokban a bevitt tőke 200 százalékáig terjedő nagyságrendben megtarthatják keletkező jövedelmeiket. A beruházási tevékenység ösztönzése szempontjából nagy jelentőségű, hogy a vállalati nyereség után fizetendő adót elengedik akkor, ha a profitot beruházzák.

3. A műszaki fejlesztés ösztönzése a.) Az erőforrások koncentrálása műszaki fejlesztési célok érdekében és a vállalati szféra A hetvenes, de különösen a nyolcvanas években a technológia-intenzív gazdasági fejlődési útra való átmenet, a műszaki fejlesztés megnövekedett költségigényének és kockázatainak ellensúlyozása, a nemzetközi irányzatokkal, az ösztönzésben kibontakozó versennyel való lépéstartás követelménye feltételezi az erőforrások kutatás-fejlesztési célok érdekében történő koncentrálását. Elsősorban az iparosodottabb távol-keleti országokra jellemző a súlyképzés az erőforrások elosztásában, az erőforrások allokációjának a műszaki fejlesztés javára történő módosítása.

Dél-Koreában a gazdaságpolitika a nyolcvanas évek elején a kutatás-fejlesztési kiadások GDP-hez viszonyított arányának az 1982. évi 1,08-ról 1986-ban 2 százalékra történő növelését, később 1990-ig 3 százalékra, az ezredfordulóra pedig 5 százalékra való emelését irányozta elő, ami nemzetközi összehasonlításban is figyelemre méltó, mivel 1985-86-ban a vezető fejlett tőkés országok (USA, Japán, NSZK) GDP-jük 3 százalékát fordították kutatásra és fejlesztésre. A dél-koreaihoz hasonlóan a tajvani gazdaságpolitika is célkitűzéseket határoz meg az erőforrások kutatás-fejlesztésre történő összpontosítására vonatkozóan. így 1983-ban kormányrendelet jelent meg arról, hogy a nem katonai jellegű kutatás-

21

22

fejlesztési tevékenységre fordított kiadások arányát a GDP-ben az 1983. évi 0,7-ről 1990-ben 2 százalékra kell növelni. Ez a dél-koreainál kevésbé ambiciózus célkitűzés, a vezető fejlett tőkés országok mögötti lemaradásnak kisebb mértékű mérséklésére irányuló erőfeszítésekre utal, mint Dél-Korea esetében. Az erőforrások kutatásra és fejlesztésre történő összpontosításában hagyományosan lényeges szerepet játszott a közvetlen állami részvétel a finanszírozásban. DélKoreában állami forrásból 1970-ben 31 millió, 1976-ban 81,5 millió, 1980-ban 166 millió, 1987-ben 599 millió dollárnak megfelelő összeget fordítottak kutatásra és fejlesztésre. Az állami források abszolút értékben vett növekedése ellenére a közvetlen állami részvétel aránya az 1970. évi 77-ről 1980-ban 52, 1987-ben pedig 25 százalékra csökkent a kutatás-fejlesztés finanszírozásában17.* A közvetlen állami részvétel növekvő mértékben koncentrálódik az új tudományos eredmények elérését célzó kutatás-fejlesztési vertikumra, alapkutatásokra, míg az elért, illetve meglévő kutatás-fejlesztési eredmények kereskedelmi hasznosításában a magánvállalkozói és a pénzügyi szféra szerepe meghatározó, a gazdaságpolitika közvetve alakítja e tevékenységeket. A kutatás-fejlesztés állami finanszírozása változatos formákat ölt. Először is az állam hozzájárul egyetemi kutatóhelyek, a részvételével működő kutatóintézetek működésének fenntartásához. A kutatás intézményi hálózatát 1981-ben átszervezték, a korábbi 16 egységet 9 intézetbe integrálták, amely továbbra is állami támogatásban részesül. Másodszor a kutatóintézetek alapítását, illetve működését adókedvezményekkel, a kutatáshoz szükséges berendezések importvámjának mérséklésével vagy elengedésével stb. ösztönzi. Harmadszor az új kutatásfejlesztési eredmények elérését célzó fázisban 1982-től a Tudomány- és Technológiaügyi Minisztérium (Ministry of Science and Technology) az iparvállalatokkal karöltve a gazdasági-társadalmi fejlődést hosszú távon leginkább befolyásoló, stratégiai fontosságú területeken (félvezetőgyártás, számítógépgyártás, kisebb mértékben hírközlés, nukleáris technológiák biztonsága) jól körülhatárolt projektumokat indít. 1982-ben 125, 1983-ban 182, 1984-ben 255, 1986-ban 229 nagyobb volumenű projektumot támogatott az állam, amelyben 1982-ben 86, 1983ban 131, 1984-ben 134 vállalat, illetve kutatóintézet vett részt. Az állami pénzügyi hozzájárulás 1982-ben 15,6, 1983-ban és 1984-ben 26-26 millió dollárnak megfelelő összeget tett ki. Tajvanon a kutatás-fejlesztés költségeinek finanszírozásában az állam aránya a nyolcvanas évtized közepén is 70 százalék körül mozgott. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a magánszektorban működő iparvállalatok túlnyomó többségének az erőforrások korlátozottsága miatt nem áll módjában önálló kutatás-fejlesztési tevékenység folytatása, Ugyanakkor azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a hagyományos exporthordozó ágazatokban rejlő, az emelkedő munkaerőköltségszínvonal miatt az utóbbi években mindinkább mérséklődő termelésbővítési lehetőségek nehezítették annak a vállalkozói rétegnek a kialakulását, amely a műszakilag élenjáró ágazatok fejlődésének hordozója lenne. A gazdaságpolitika stratégiai célkitűzése az, hogy a kilencvenes évek elejére a magánszektor finanszírozza a kutatás-fejlesztési kiadások 60-65 százalékát. E cél elérése 17

Commercialization of R+D Results with Particular Reference to the Small and Medium Industry Sector, UNIDO, 1987. január 23., p. 7. 22

23

érdekében pozitív és negatív ösztönzőkkel igyekszik a magánszektort kutatásfejlesztési ráfordításai növelésére szorítani. Az erőforrások kutatás-fejlesztési célok érdekében történő koncentrálását ösztönzi a magánszektorban az az 1985-ben hozott rendelet, amely minden ágazatban előírja, hogy a vállalatok üzleti forgalmuknak minimálisan hány százalékát kötelesek a kutatás-fejlesztés finanszírozására fordítani. A textil- és ruházati iparban ezt az arányt 0,8 százalékban, az elektronikai és a gépiparban 1 százalékban állapították meg. Ugyanakkor azoknak a vállalatoknak, amelyek tőkeállománya 2,5 millió USA dollárnál nagyobb, kutatásra és fejlesztésre forgalmuknak legalább 2 százalékát kell fordítaniuk. Azok a vállalatok, amelyek kutatás-fejlesztési ráfordításai elmaradnak az előirt arányoktól, a különbséget kötelesek egy külön alapba befizetni, amely alapból a műszaki fejlesztésigényes területeken működő vállalatok kutatás-fejlesztési tevékenységét támogatják. Az említett előírásokat nem teljesítő vállalatoktól a kormány megvonja az adókedvezményeket. E vállalatok emellett kedvezményes kamatozású hiteleket sem kaphatnak. A vállalatgazdasági szféra kutatás-fejlesztési tevékenységét, az erőforrások kutatás-fejlesztési célok érdekében történő vállalati szintű összpontosítását döntően szankciókat kilátásba helyező jogi-adminisztratív előírások segítségével ösztönzik. Ennek révén a gazdaságpolitika egyrészt rászorítja a vállalatokat - még az alacsony kutatás-fejlesztésigényű ágazatokban, területeken is - műszaki fejlesztési tevékenységük erősítésére, a gazdálkodás hatékonyságának műszaki fejlesztés révén történő javítására. Másrészt előmozdítja az erőforrások átcsoportosítását az alacsony kutatás-fejlesztésigényű ágazatokból és/vagy vállalatokból a magasabb kutatás-fejlesztés intenzitású területekre és szervezetekbe. b.) A fejlesztési és visszafejlesztési súlyképzés fő vonásai

A kutatás-fejlesztési kiadások hatékonyságának növelése érdekében az állam a távol-keleti országokban az erőforrásokat az általa perspektivikusnak ítélt területekre igyekszik koncentrálni, azaz a műszaki fejlesztésben is súlypontokat képez. A csúcstechnológiai előretörés stratégiája szorosan kapcsolódik az alapvető struktúrákhoz, amennyiben a kutatás-fejlesztési-szakosodási súlypontok általános irányzatként Dél-Koreában elsősorban az áramköri elemek továbbfejlesztéséhez, Tajvanon, Szingapúrban, részben Malaysiában és Indonéziában trópusi növénygenetikához, korszerű élelmiszeripari technológiákhoz, illetve főként az első két országban az elektronika bizonyos területeihez, így mindenek előtt a szoftverhez kötődnek. Ami a prioritásokat részletesebb, országok szerinti bontásban illeti, Dél-Koreában a kutatás-fejlesztés súlyponti területeit a nemzetközi irányzatokkal összhangban az elektronika, az új anyagok kidolgozása és néhány "mérnöki tudomány" (automatizálás, finommechanika, biotechnológia) képezi. A gazdaságpolitika a legszámottevőbb jövedelemtermelő képességet a mikroelektronikában, a gyártásautomatizálásban, az informatikában és a finomvegyiparban látja. Az USA és Japán után Dél-Korea a harmadik olyan ország, amely 1 megabit memóriájú chipet fejlesztett ki és gyárt. Néhány éven belül várják a 4 Mega-D-Ram chip termelésre érett fokra való kifejlesztését. Az új anyagok kidolgozását potenciális sikerrel kecsegtető területnek tartják, azon belül a finom kerámiák, kompozitumok és különféle különleges tulajdonságú polimerek

23

24

kifejlesztésére koncentrálják az erőforrásokat. Nemrégiben nagy fontosságú azbeszthelyettesítőt fejlesztettek ki. A fentiek mellett megemlíthető a nem súlyponti területek, illetve irányok közül az, hogy helyből felszálló repülőgép, valamint 30 MW kapacitású atomreaktor kidolgozását, illetve a fejlesztési munkálatok befejezését tervezik. Dél-Koreában a nyolcvanas évek elejétől negyedévenként technológia-konferenciát rendeznek (Presidential Conference for Promotion of Science and Technology)/ s a tudomány és technológia ösztönzését célzó bizottság (Science and Technology Promotion Comittee) ülésein 1984 óta a kormány, a tudományos élet és az ipar képviselői dolgozzák ki, egyeztetik, illetve koordinálják a technológiapolitikai célkitűzéseket, eszközöket18. Tajvanon a gazdaságpolitika növekvő mértékben koncentrálja a kutatás-fejlesztési erőforrásokat az elektronikához kapcsolódó informatikára, a gyógyszeriparra, biotechnológiára és élelmiszeriparra, valamint az elektronika műszaki fejlesztési eredményeit alkalmazó-felhasználó ipari technológiák körében folyó kutatásra, illetve főleg fejlesztésre. Szingapúrban a műszaki fejlesztési politika fő prioritásai a számítógépprogramozás, a mesterséges intelligenciák hardware-jének és software-jének kifejlesztése, az ezzel kapcsolatba hozható robotizáció, valamint a biotechnológia körül kristályosodtak ki. A gazdaságpolitika a fenti prioritásokon belül azt tűzte ki célul, hogy Szingapúr váljon egy fajta regionális központtá a számítógépszoftvertervezés és a mesterséges intelligencia-kutatás terén. A szingapúri műszaki fejlesztési politikát a biotechnológiában nem a széles tartományban történő előretörés jellemzi, hanem a szelektivitás, amennyiben az erőforrásokat a trópusi növénygenetikára, az élelmiszerkutatásra, az egészséges ivóvízellátás biztosítására és az egészségvédelemre koncentrálja. Indonéziában technikai kutatási központot állítottak fel még 1974-ben azzal a hatalompolitikai megfontolásoktól sem mentes céllal, hogy 1987-ig 30 MW teljesítményű kísérleti nukleáris reaktort és fűtőelemeket készítenek. A jelek szerint szektorális prioritások hasonlók az elektronika terén, bár megfigyelhető, hogy a kisebb nemzetgazdasági dimenziókkal rendelkező országok általános irányzatként nagyobb súlyt fektetnek az elektronikában az újabb műszaki fejlesztési eredmények alkalmazására, mint az alapvető technológiák kidolgozására. A kis nemzetgazdasági dimenziókkal, korlátozott erőforrásokkal függ össze az is, hogy a kisebb országok a kevésbé tőkeigényes biotechnológia körében kísérlik meg a kitörést a magasabb műszaki fejlesztésigényű területek felé, az elektronikában is a kevésbé tőkeigényes területeket preferálják. A kis országi specializáció ideális területe a mesterséges intelligencia hardware és software kutatása és fejlesztése amihez csak szellemi input kell. Eredményeit gyakorlati problémák megoldására is lehet használni a hajózásban, a száraz földi szállításban, a pénzügyi szolgáltatások és a telekommunikáció terén.

18

Martin Küchle: Südkoreas Weg zum Industriestaat, Ifo Schelldienst, 11/1988, p. 17. 24

25 c.) A súlyképzés eszközei Az erőforrások kutatás-fejlesztési célok érdekében történő koncentrálását és a kutatás-fejlesztésen belüli súlyképzést egyszerre mozdítják elő az állam által kezdeményezett, teljes egészében vagy részben általa finanszírozott, a magánszektorral közösen szervezett, igazgatott, jól körülhatárolt, célraorientált fejlesztési programok.

Szingapúrban kormányzati forrásokból 1986-ban 50 millió szingapúri dollárt fordítottak célraorientált kutatásfejlesztési projektumok finanszírozására a gépiparban és a biotechnológiában, 65 millió dollárt pedig egy biomediciá-lis kutatási projektum finanszírozására. A kutatás-fejlesztés infrastruktúrájának kiépítését, az erőforrások kutatás-fejlesztési célok érdekében történő térbeli koncentrálását, regionális, ágazati-szektorális és szervezeti súlyképzést, az ipar és a tudomány közötti kapcsolatok erősítése révén a kutatás-fejlesztési eredmények kereskedelmi hasznosítását, földrajzi diffúzióját, esetenként a külföldi működőtöké beáramlását, a műszaki szempontból korszerű ágazatok termelésének és kivitelének növelését hivatottak előmozdítani az állami támogatással létesített műszaki-tudományos parkok. A műszaki-tudományos parkokban a befektetőket állami támogatással kiépített infrastruktúra ("standard" gyár- és kutatóintézeti épületek, lakóházak, iskolák) várja, beleértve a humán tőkeképzéssel és az új vállalkozások finanszírozásával kapcsolatos infrastruktúrát is (a műszaki-tudományos parkokat rendszerint egyetemek, felsőfokú oktatási központok köré telepítették, s gondoskodtak a vállalkozói tőkét, hiteleket kínáló pénzintézetek betelepítéséről is). Az infrastrukturális létesítményeket a vállalatok, vállalkozók kedvezményes bérleti díjtételek mellett vehetik igénybe. Az új beruházások meghatározott ideig adómentességet élveznek, később kedvezményes adókulcsokat alkalmaznak. Dél-Koreában 470 millió dollárnak megfelelő állami beruházási ráfordítással alakították ki a Taedok Science Town műszaki-tudományos parkot a kaliforniai Szilicium-völgy mintájára. A tökéletesen kiépített infrastruktúra mellett az új beruházások öt évig adómentesek, és az első öt év eltelte után is alacsony adókulcsokat garantálnak. A parktól a gazdaságpolitika a kialakított feltételrendszer alapján a mikroelektronikai, a számítógép-ipari, az informatikai, a lézer- és biotechnológiai, a precíziós gép- és műszeripari kutatások előmozdítását várja. Tajvanon a Hszincsou Tudományos és Ipari Parkot - szintén az amerikai Sziliciumvölgy mintájára - a kormány 1 milliárd dollár beruházási ráfordítással hozta létre. A tajvani gazdaságpolitika a park létesítésével három célt követett. Az első cél a műszaki fejlesztés és a műszaki-strukturális átalakulás élvonalbeli ágazatainak ösztönzése volt. A parktól a mikroelektronika, a számítógép-, a lézer- és biotechnológia és a precíziós gép- és műszeripar, továbbá az új anyagok körében várják a kutatás-fejlesztés előmozdítását és a termelés bővítését. A második cél a külföldön élő szakképzett tajvani munkaerő hazatérésének elősegítése magas szakképzettségű munkaerőt kívánó munkahelyek teremtése révén. Az utóbbi 10-15 év tapasztalatai alapján a tajvani egyetemisták 20 százaléka külföldre megy tanulni, a külföldön tanulók 20 százaléka nem tér vissza. Becslések szerint jelenleg egyedül az USA-ban mintegy 30 ezer mérnök és tudományos fokozattal rendelkező tajvani szakember él. 25

26

Végül a kormány a vállalkozói szellem javítására is törekszik, amennyiben törekednek a kutatás-fejlesztési eredmények gyakorlati alkalmazására, kereskedelmi hasznosítására. A fenti három célkitűzés realizálását szolgálja egyrészt az a körülmény, hogy a tudományos parkot a Csunghua és a Csiaotung nemzeti egyetem, mint felsőfokú oktatási és szakember-utánpótlási bázis és több kormányzati kezdeményezésre létrejött kutatóintézet és laboratórium, mint kutatás-fejlesztési bázis köré telepítették. Másrészt a parkban a letelepedni kívánó vállalatokat, befektetőket tökéletesen kiépített infrastruktúra várja. Így az állami költségvetés terhére "standard" gyár- és kutatóintézeti épületeket, lakóházakat iskolákat' emeltek, s létrehozták a kutatásfejlesztési tevékenység, az innováció és a termelés finanszírozásának pénzügyi hátterét is, amennyiben megteremtették a vállalkozói tőke kínálatát, illetve állami garanciák mellett kedvezményes kamatlábú kölcsönöket kínálnak a vállalkozóknak. Harmadszor lényeges ösztönző eszköz az, hogy az új beruházások öt évig teljes adómentességet élveznek, és az öt év eltelte után továbbra is kedvezményes adókulcsokat alkalmaznak, s ekkor is le lehet vonni a kutatás-fejlesztési ráfordításokat a vállalati jövedelemadóból. Negyedszer lehetőség van a kutatásfejlesztéssel kapcsolatos berendezések gyorsított amortizációjára. Ötödször a parkban a tajvani gazdaságpolitika szubvenciókkal járul hozzá oktatási-szakképzési, átképzési programok, tanfolyamok költségeinek fedezéséhez, innovatív kutatásfejlesztési projektumok szelektív módon történő finanszírozására évente 1 millió új tajvani dollárt irányoz elő, és ígéretes vállalkozások számára induló tőkét ajánl fel, 49 százalékos állami részesedésű joint venture-k formájában. A tajvani Development Fund és a Bank of Communications eddig 20 vállalkozásba ruházott be. Végül a parkba importált termékek vám- és illetékmentesek. E kedvezmények igénybe vételét a külföldi beruházóknak is kilátásba helyezik, sőt a külföldi közvetlen beruházásokkal kapcsolatban tárgyalandó ösztönzők révén bátorítják a külföldi vállalatok befektetéseit. A fenti ösztönzők hatására a Hszincsu Tudományos és Ipari Parkban jelenleg mintegy 12 ezer fő dolgozik, 73 vállalatnak települt ide leányvállalata, illetve kutatásfejlesztéssel foglalkozó részlege. A betelepült vállalatok fele tajvani, a többi túlnyomórészt vagy amerikai kézben van, vagy amerikai-tajvani joint venture. Az ágazati-szektorális súlyképzésre jól utal az a körülmény, hogy a 73 vállalat 30 százaléka a számítógépek és számítógép-perifériák kutatására és előállítására, 20 százaléka a félvezetőkre, további 25 százaléka pedig az elektronikai és telekommunikációs berendezések alkatrészeinek gyártására jut. A fentiek mellett vannak biokémiával foglalkozó vállalatok, illetve vállalkozások. A parkban az egyik leglényegesebb állami részesedéssel működő kutatóintézet az Industrial Technology Research Institute. A szintén állami részvétellel működő Electronics Research Service Organization fontos szerepet játszott a tajvani félvezetőgyártás kiépítésében, a félvezető-ipari technológiák kifejlesztésében és a vállalatok között való elterjesztésében. Az egyik legnagyobb vállalatot, a Taiwan Semiconductor-t, amelynek részvénytőkéjében a tajvani állam 48 százalékkal, a holland Philips 27 százalékkal, tajvani elektronikai vállalatok 25 százalékkal részesednek, 1986-ban alapították félvezetők kutatására és gyártására. A cég által épített üzem 1990-ben éri el teljes

26

27

kapacitását19. A United Micro-electronics Corp. a legnagyobb tajvani félvezetőgyártó, míg a Microtek International Inc. a személyi számítógépekbe képek és fényképek betáplálására szolgáló berendezések körében a világpiac 40 százalékát tartja ellenőrzése alatt. A szervezeti átalakulásban játszott szerepet érzékelteti az a körülmény, hogy a Hszincsu Tudományos és Ipari Park adta 1986-ban a tajvani számítógép-termelés 14, a félvezetőgyártás 13 százalékát. A park termelésének háromnegyedét exportálják. A csúcstechnológiai termékek kivitele 1985-ben 600 millió, 1987-ben 850 millió, 1988-ban pedig előzetes adatok alapján több, mint 1 milliárd USA dollárt tett ki. A park tehát egyesíti a kutatás-fejlesztéssel, a műszaki-szerkezeti korszerűsítéssel és az exportösztönzéssel kapcsolatos súlyképzés cél-, eszköz- és intézményi rendszerét. A tajvani gazdaságpolitika a Hszincsu Tudományos és Ipari Parkot 1997-ig 2 milliárd USA dollár ráfordítással jelentősen bővíteni kívánja. Az előirányzatok között szerepel a terület 500 hektárral, összesen 780 hektárra történő bővítése. A tajvani gazdaságpolitika emellett a betelepült vállalatok számának 73-ról 200-ra, a foglalkoztatottak számának 12-ről 74 ezer főre történő emelkedésével számol. 1997ben a parkra fog jutni a tajvani feldolgozóipari termelés 10, az elektronikai ipari termelés 40 százaléka. A csúcstechnológiák kivitelét 9 milliárd USA dollárra kívánják növelni. Szingapúrban a kutatás-fejlesztési infrastruktúra fejlesztését célozta a szingapúri egyetem mellett a Tudományos Akadémia és nagy számú vállalat részvételével költségvetési támogatással létrehozott tudományos park. Ugyancsak a kutatás-fejlesztési infrastruktúra bővítéséhez járult hozzá az 1986 októberében befejezett; 21,5 millió szingapúri dollár költséggel épített információtechnológiai intézet, amely az információs technológia minden területén az alkalmazott kutatás-fejlesztés központjának szerepét hivatott betölteni, s szoros együttműködést kivan kiépíteni az iparral. Az intézet fő profilja a mesterséges intelligencia-kutatás, de más programokat is koordinál. A szingapúri Szabványügyi Hivatal a brit Cambridge Consultants tanácsadó vállalattal közösen létesített kutatás-fejlesztési centrumot új termékek kifejlesztésére és formatervezésére, elsősorban könnyűipari profillal. d.) A vállalati szféra kutatás-fejlesztési tevékenysége előmozdításának eszközei

A vállalatgazdasági szektor kutatás-fejlesztési, műszaki korszerűsítési, innovációs törekvéseit a gazdaságpolitika a távol-keleti országokban változatos eszköztár bevetésével ösztönzi. így a vállalatgazdasági szektor műszaki fejlesztési ráfordításai növelése érdekében különféle adókedvezményekben részesül. Tajvanon a kutatás-fejlesztési ráfordítások a vállalati adókból levonhatók, a kutatással és fejlesztéssel kapcsolatos beruházásokra fordított jövedelmek pedig öt évig adómentességet élveznek. 19

Wirtschaftswoche-Special Supplement, Nr. 2/1988. p. 26. 27

28

Dél-Koreában az iparvállalatok külön alapot képezhetnek új eljárások és termékek kifejlesztését célzó kutatás-fejlesztési tevékenységük finanszírozására, amely alap után nem kell adót fizetniük. Az alap nagysága nem haladhatja meg a vállalatok adózás előtti teljes jövedelmének 20 százalékát vagy a teljes forgalom 1 százalékát. A vállalatok saját kutatás-fejlesztési infrastruktúrájuk (laboratóriumok stb.) kiépítésekor a beruházási költségek 8 százalékát, ha vidéken történő beruházásról van szó, akkor 10 százalékát levonhatják jövedelem- vagy társasági adójukból. Emellett adómentes speciális leírási alap is képezhető a műszaki fejlesztésben használt tesztelő, analizáló, ellenőrző berendezések költségei 90 százalékának erejéig. Azok a vállalatok, amelyek kutatás-fejlesztési infrastruktúrájukat építik ki, és az említett berendezéseket kívánják beszerezni, hosszú lejáratú, kedvezményes kamatozású hitelt is felvehetnek. Ugyancsak adókedvezményeket kapnak azok a vállalatok, amelyek kutatás-fejlesztési eredményeket alkalmaznak vagy kereskedelmi szempontból hasznosítanak. A kereskedelmi hasznosítás esetében felmerülő berendezések, anyagok stb. beszerzési költségeinek 6 százaléka, ha kizárólag belföldi eredetű árukról van szó, akkor 10 százaléka adómentes. A költségek hasonló módon leírhatók az adóalapból akkor is, ha nem saját vállalati eredmények, hanem a dél-koreai tudományos kutatóintézetek szabadalmaztatott kutatási eredményeinek első alkalommal történő kereskedelmi hasznosításáról van szó (feltéve, ha a vonatkozó kereskedelmi hasznosítást a Tudományos és Technológiaügyi Minisztérium a Pénzügyminisztériummal konzultálva jóváhagyja). Kedvezményben részesül a kormány által támogatott kutatások eredményeinek kereskedelmi hasznosítása. Nem egyszer áll elő ugyanis az az eset, amikor a kormány által támogatott kutatások kereskedelmileg kiaknázható ipari tulajdonjogokban testesülnek meg. Az ilyen jogokért a hasznosítási engedélyt teljesen vagy részben ingyen az az intézet kapja, amely a szabadalmat kifejlesztette, vagy a kormánnyal közösen beruházást hajtott végre a kutatásban.

Szingapúrban a vállalatok a Kereskedelmi és Ipari Minisztérium által jóváhagyott kutatás-fejlesztési költségeik kétszeresével mérsékelhetik adóalapjukat, a kutatásfejlesztési kapacitásaik bővítése esetén pedig a beruházások 50 százalékát kitevő állami hozzájárulást vehetnek igénybe. Az építkezésekkel és a gépvásárlásokkal kapcsolatos beruházási kiadások esetében gyorsított amortizáció alkalmazására van lehetőség, amennyiben a beruházási költségek 3 év alatt, a számítógépek, az irodai adatfeldolgozó berendezések és az ipari robotok viszont 1 év alatt irhatok le. Ezeket a kedvezményeket 1985 után finomították, így a vállalatok az adózás előtti nyereségük 20 százalékának megfelelő nagyságrendben tartalékalapot képezhetnek kutatás-fejlesztési tevékenység finanszírozására, amely alap adómentes, ha 3 éven belül felhasználásra kerül. e.) A műszaki fejlesztési eredmények elterjesztése a vállalati szférában

A távol-keleti országok egy részének gazdaságpolitikája az új tudományos-műszaki eredmények elérését célzó kutatás-fejlesztési tevékenység előmozdításával egyenrangú prioritásnak tekinti az új vagy meglévő és hozzáférhető műszakitudományos eredmények piacképes termékek formáját öltő kereskedelmi hasznosításának, azaz az innovációnak, továbbá a műszaki-tudományos eredmények vállalatgazdasági szektorban történő elterjesztésének, azaz a diffúziónak az ösztönzését . Abból a felismerésből kiindulva, hogy a műszaki fejlesztés, az innováció kockázata nagyobb, mint a hagyományos beruházásoké, s az általános beruházásösztönzés,

28

29

hagyományos pénzügyi intézményrendszer nem alkalmas az innováció és a diffúzió előmozdítására, került sor kockázati tőkéket összegyűjtő és kihelyező társaságok, kockázatos vállalkozásokat finanszírozó vagy hasonló funkciójú pénzintézetek létesítésére. A kockázati tőke részvételi vagy ahhoz hasonló tőke, amely az élvonalbeli ágazatokban, területeken létrejött műszaki fejlesztési eredmények kereskedelmi hasznosítását teszi lehetővé nagy kockázatokkal járó, ugyanakkor nagy növekedési potenciálú projektumok finanszírozása révén, amelyekre a kereskedelmi bankok az egyébként szokásos biztonság hiánya miatt nem adnak hitelt. A finanszírozáson kívül a kockázati tőkét kihelyező társaság a vállalatalapításhoz, a szakemberellátáshoz, a piackutatáshoz, a marketing-stratégia kialakításához is segítséget nyújt az induló vagy már működő vállalkozásoknak. Az átlagon felüli kockázatok miatt magas a csődarány, ezzel egyidejűleg viszont a profitráta is kiemelkedően magas. 1981-ben hozták létre a kormány kezdeményezésére és részvételével a Koreai Technológiafejlesztési Társaságot (Korea Technology Development Corporation KTDC), amelyhez összesen 100 millió dollár Világbank hitelt is igénybe vettek. Jelenleg alaptőkéje 25,3 millió dollárra rúg, amelyből 22 százalékkal részesedik az állam. A KTDC nem tekinthető kifejezetten kockázati tőkét folyósító társaságnak, de fontos szerepet játszik a kutatás-fejlesztés előmozdításában és a műszaki szempontból korszerű területeken működő kockázatosabb vállalkozások, továbbá a technológia-transzfer finanszírozásában. Az általa folyósított kölcsönök fele ipari kutatás-fejlesztési tevékenységre, egyötöde technológia-importra, 15 százaléka gépés berendezés-vásárlásra, a fennmaradó hányad pedig kutatás-fejlesztési eredmények kereskedelmi hasznosítására jut. Az 1974-ben alapított Koreai Technológia-ösztönző Társaság (Korea Technology Advancement Corporation - K-TAC) a Korea Advanced Institute of Science and Technology, illetve jogelődje által elért kutatás-fejlesztési eredmények kereskedelmi hasznosítását végzi. Ügyfelei számára adott kutatás-fejlesztési eredmények hasznosíthatóságáról, illetve hasznosításáról műszaki-gazdasági elemzéseket készít, és vagy eladja a kutatás-fejlesztési eredményt az ügyfélnek, vagy joint venture formában közösen hasznosítják azokat. A K-TAC sem tekinthető kifejezetten kockázati tőkét folyósító pénzintézetnek, bár célja a kutatás-fejlesztési szféra és az eredmények kereskedelmi hasznosításának összekapcsolása, azáltal, hogy finanszírozza a prototípusok előállítását, piackutatást végez, szükség esetén további kutatásra és fejlesztésre folyósít kölcsönt, műszaki-gazdasági tanácsadást végez. A Koreai Fejlesztési Beruházási Társaságot (Korea Development Investment Corporation - KDIC) 1982-ben 7 rövid lejáratú hitelezésre szakosodott pénzintézet alapította aktív kormányzati támogatással. Tevékenysége a vállalkozói tőke társaságéhoz áll a legközelebb. Jelenlegi 8,3 millió dolláros alaptőkéjében nyugatnémet, amerikai és francia vállalatok is részesednek. A társaság kutatásfejlesztési eredmények, innovációk, importált technológiák hasznosításával kapcsolatos vállalkozások finanszírozását végzi a vállalkozások korai, a megalakulást követő fázisában, rendszerint a közvetlen tulajdonosi részesedés valamilyen formájának megszerzése révén. A társaság az induló vállalkozások befizetett tőkéjének kevesebb, mint felét vásárolja meg, és nem vesz részt annak

29

30

igazgatásában. Hat éven belül eladja részesedését az eredeti partneroknak, ezáltal tőkenyereséget realizál, ha nyereséges volt a vállalkozás. A Koreai Technológiafinanszirozási Társaságot (Korea Technology Finance Corporation - KTFC) 1984-ben a Koreai Fejlesztési Bank alapította vállalkozói tőke társaságként, 11 millió dollárnak megfelelő alaptőkével. Két nagy projektumban szerzett részesedést 0,5 millió dollár összegben és nyolc projektum finanszírozásához járult hozzá 1,8 millió dollár kölcsönnel, garanciákkal. A fenti négy pénzügyi intézet 1984-ben összesen 170 millió dollárnak megfelelő összegben nyújtott pénzügyi támogatást kutatás-fejlesztési eredmények kereskedelmi hasznosítására. A bemutatott négy pénzintézet mellett megemlíthető még a kis- és középipar technológiai támogatására létrehozott központ (Technology Support Centre of Small and Medium Industries). A központ feladata műszaki-gazdasági tanácsadás, segítség nyújtása kis és közepes méretű vállalatoknak korszerű technológiák elterjesztésére, kutatás-fejlesztési eredmények kereskedelmi hasznosítására. A központ precíziós gépipari technológiákra (gyártásautomatizálás, számítógépes számjegyvezérlés), öntési eljárásokra, technológia-transzferre, általános műszaki szolgáltatásokra és vállalatirányításra szakosodott részlegekre tagolódik. Tajvanon kockázati tőke-társaságok egyelőre nincsenek, a nagyobb kockázattal járó vállalkozásokat is a tradicionális bankrendszer finanszírozza. Szingapúrban a Gazdaságfejlesztési Tanács kezdeményezésére és anyagi támogatásával jött létre 1985-ben 100 millió szingapúri dollár összegben kockázati tőkealap biotechnológiai és egyéb csúcstechnológiát képviselő vállalkozások vonzására, finanszírozására, amely magánvállalkozásokkal alakít joint venture-t, bizonyos kutatás-fejlesztési célok realizálására, ezen keresztül az állam is részt vállal a kockázatokban. Ha a korszerű technológiák, műszakilag korszerű ágazatokban végrehajtott beruházások eredménytelenek, a vállalatok a beruházások 50 százalékát leírhatják. f.) A szellemi tőkeképzés előmozdítása

A technológia-intenzív gazdasági fejlődési pályára való átállás minden nemzetgazdaságban felértékeli a magasan szakképzett, teljesítményorientált munkaerő, mint termelési tényező szerepét. A műszaki fejlesztés, az innováció, a nemzetközi szerkezetátalakulási folyamatok élvonalbeli ágazatainak fejlesztése főleg makrogazdasági szinten, de a vállalatoknál is szükségessé teszi az oktatásszakképzés, a továbbképzés ösztönzését. A távol-keleti országok gazdaságpolitikája a hetvenes évek elejétől általános irányzatként az erőforrások növekvő hányadát fordították oktatási célokra, az oktatási kiadások aránya mind a GDP-ben, mind a költségvetési kiadásokban emelkedett. Ugyancsak általános irányzat volt a közép- és felsőfokú oktatásban a beiskolázási ráták emelése, illetve emelkedése. A felsőfokú képzésben részesülők aránya 1973 és 1984 között például 9-ról 27 százalékra nőtt Dél-Koreában, 8-ról 22 százalékra

30

31

Tajvanon, 7-ről 12 százalékra Szingapúrban és Hongkongban a 18 és 24 év közötti korosztályban, ami ma már a fejlett országokat jellemző színvonal. Különösen ambiciózusak Dél-Korea humán tőkeképzéssel kapcsolatos tervei, ahol az oktatási kiadások GDP-hez viszonyított arányát az 1985. évi 4,9-ről 2000-ben 7 százalékra, a felsőfokú képzésben résztvevők arányát a 18 és 24 év közötti korcsoportban 28,3-ról 55 százalékra, a kutatás-fejlesztésben foglalkoztatottak számát 32 ezerről 150 ezer főre kívánják emelni. Emellett 1985-ben a kormány hosszú távú programot indított 1985-ben 15 ezer, később a kutatás-fejlesztésben foglalkoztatandó felsőfokú szakember kiképzésére, akik közül 10 ezer fő külföldön fogja végezni tanulmányait. A programon belül 467 millió US dollárt fordítanak például 2200 mérnök kiképzésére. A felsőfokú oktatást tekintve egyébként a külföldön tanulók aránya Dél-Koreában kétszer akkora, mint a nagy latin-amerikai országokban vagy Indiában, noha az utóbbiakban is vannak a gyakorlatnak hagyományai. Ami a vállalatgazdasági szférát illeti, törvény kötelezi a 300 főnél többet foglalkoztató cégeket arra, hogy alkalmazottaik meghatározott hányadát továbbképzésben részesítsék. Ha erre nem kerül sor, akkor a vállalatok a továbbképzési költségeknek megfelelő nagyságrendű adót kötelesek fizetni. Tajvanon a kormány a kutatói személyzet számát a jelenlegi 25 ezer főről 1995-ig 43 ezer főre kívánja emelni számottevő állami támogatás segítségével. Indonéziában a hatodik ötéves gazdaságfejlesztési terv előirányzatai szerint a szakmunkásképzésben résztvevők számát az 1983/84. évi 522 ezerről 1988/89-ben 1,11 millióra, a felsőfokú műszaki oktatásban résztvevők számát 6600-ról 20 ezer főre kívánják növelni. A szakmunkásképzésben 120 új iskolát létesítenek, 560 szakmunkásképzőt korszerűsítenek, míg a műszaki felsőoktatási intézmények számát 7-ről 34-re emelik. Emellett a 13-29 éves korcsoportban mintegy 4,7 millió fő szakmai átképzését, illetve betanítását irányozzák elő20. Malájföldön 50 ezer fiatalt 1 milliárd malájföldi dolláros költséggel, amelyet a kormány fedez, külföldön képeznek ki a következő években21. A humán tőkeképzés esetében a ráfordítás és a megtérülés nem egy helyen és időben elnyújtva jelentkezik. A ráfordítás és a megtérülés térbeli elkülönüléséből és időbeli elnyúlásából adódó ellentmondást a jövedelempolitika hivatott ellensúlyozni, azaz megfelelő jövedelempolitikai intézkedésekkel célszerű a humán tőkeképzést vonzóvá tenni. Dél-Koreában a humán tőkeképzést a jövedelempolitika annyiban mozdítja elő, amennyiben az egyetemet végzett alkalmazottak bére minimálisan 50 százalékkal haladja meg az érettségizettekét. A tajvani gazdaságpolitika a többi között magasabb jövedelmek és kedvezőbb szakmai előmeneteli lehetőségek kilátásba helyezésével kívánja a jelenleg mintegy 60 ezer doktorátussal rendelkező, az USA-ban tanuló vagy dolgozó tajvani szakembert végleges hazatérésre bírni.

20 21

Világgazdaság, 1985. október 25. Indonézia, melléklet, p. 2 Neue Zürcher Zeitung, 1985. február 8. 31

32

4. A vállalati szféra irányításának jellegzetességei a.) Vállalati méretek és gazdaságpolitika

A távol-keleti országok fejlesztésstratégiájának gazdaságszervezeti vetülete sajátos vonásokat mutat. Azokban az országokban (Tajvan, Malaysia) ugyanis, ahol történelmileg már bizonyos fejlettségi szintet elért a mezőgazdaság és a vidéki kisipar, valamint a mezőgazdasági feldolgozóipar, a gazdasági környezet liberalizáltabb, kis- és közepes méretű vállalatok relatív nemzetgazdasági jelentősége nagyobb, a gazdaság politikaérzékenysége kisebb. Az ipari vállalkozó réteg igen rövid időn belül történő kinevelődésének megindulásához Tajvanon nem csekély mértékben járult hozzá az 1949 és 1953 között végrehajtott radikális földreform, amely a földbirtokok nagyságát mintegy 3 hektárban maximálta, a korábbi földbirtokosoknak pedig megfelelő összegű megváltást fizetett a reform céljaira igénybe vett földjeiért. A kártalanított korábbi birtokosok a kisajátított birtokaik után kapott pénzt azonnal ipari vállalkozásokba fektették. Ott, ahol a megkésve kibontakozó iparosítás nem támaszkodhatott fejlettebb mezőgazdaságra, s gyakorlatilag a semmiből indult ki (mint például Dél-Koreában és Indonéziában), a politikai szféra lényegében szabad teret kapott elképzelései megvalósítására22.

A hagyományosan fejlettebb gazdasági környezettel rendelkező Tajvanon a gazdaság növekedésének hordozója a kis- és középvállalati szektor volt, az országban nem jöttek létre a japán zaibatsuk és a dél-koreai chaebolok helyi nagy vállalati megfelelői. 1983. évi állapot szerint az összesen 706500 üzleti vállalkozás 98,6 százaléka minősíthető kis és közepes méretűnek, mivel az iparban a működőtőke, máshol az éves üzleti jövedelem nem éri el a 40 millió új tajvani dollárt. Más szempontból érzékelteti a vállalati méretstruktúrát az a körülmény, hogy a tajvani iparvállalatok 85 százaléka ötvennél kevesebb alkalmazottat foglalkoztatott. Az ipari üzemek 87 százalékában az évi forgalom értéke nem haladta meg az 1,28 millió USA dollárt, és 89 százalékuk könyv szerinti értéke nem érte el a 25.0 ezer USA dollárt23. A technológia-intenzív gazdasági növekedési pályára való áttérés követelményei és a világgazdasági kapcsolatokban a szervezeti hatalom, szervezeti alkuerő felértékelődése nyomán nemzetközi tapasztalatok alapján a vállalatgazdasági szférában is nő a fejlesztési súlyképzés szerepe. Mivel eredményes műszaki fejlesztési tevékenység csak bizonyos kritikus tőkemennyiség megléte esetén lehetséges, ezért a technológia-intenzív fejlődés az élvonalbeli szektorokban az erőforrások vállalaton belüli koncentrációját is szükségessé teszi, ami nagyvállalati keretekben lehetséges. A tajvani gazdaságpolitika a vállalati méretstruktúra sajátosságai miatt nem a kis és közepes méretű vállalatok elterjedését és fejlődését mozdítja elő, ami a legtöbb OECD-országban az általános irányzat, hanem a vállalati méretek növelését, a nagyobb tőkefelhalmozásra képes, számottevőbb világgazdasági alkuerővel, szervezeti hatalommal rendelkező nagyvállalatok létrejöttét, a kis és közepes méretű vállalatok fúzióját ösztönzi. így a kis és a közepes méretű vállalatok fúzióját a gazdaságpolitika adókedvezményekkel kívánja 22

Kádár Béla: A gazdasági növekedés tényezői az 1980-as években. Gazdaság, 1988. 2. szám, p. 16. 23 Far Eastern Economic Review, 1986, No. 20. p. 81. 32

33

elősegíteni. E törekvések érvényesítését azonban nehezíti az a körülmény, hogy a kis- és középüzemek döntő hányada családi tulajdonban van, és az érintettek nehezen adják fel önállóságukat . A vállalati méretek növelése, a vállalati méretstruktúra javítása és a gazdasági szerkezet korszerűsítése érdekében 1984-ben adminisztratív utón megtiltották újabb üzemek alapítását a bútor-, a papír- és a bőriparban, valamint a textil- és a ruházati ipar egyes szegmenseiben. Az üzemméretek növelése volt a célja annak a szintén 1984-ben hozott rendeletnek, amely új vállalat alapítását a korábbi 150 ezer USA dollár helyett minimálisan 500 ezer dollár beruházáshoz kötötte. Noha a tajvani gazdaságpolitika fő prioritása az üzemméretek növelése, a kis és középvállalati szektorban sem mond le az átlagosnál nagyobb növekedési potenciállal rendelkező egységek támogatásáról a műszaki szempontból korszerű területeken. A kis és középvállalati hitelgarancia-alap a kis és középvállalati szektor perspektivikus fejlesztési elképzeléseinek finanszírozásához, pénzügyi kockázatainak mérsékléséhez nyújt támogatást. A dél-koreai gazdaságfejlesztési stratégiai koncepciók kiindulópontja szerint a gyenge piaci mechanizmusok rövid idő alatt nem képesek lényeges szerkezeti változásokat előidézni, s így az állami "besegítés" elengedhetetlen a modernizáció sikeréhez. A gazdasági környezet dirigistább jellege, a világpiaci kitörés célrendszeri sajátossága döntő mértékben magyarázza a nagyvállalatok túlsúlyát a korszerű ágazatokban, a nagyvállalati súlyképzésben ugyanis az a helyzetmegítélés tükröződik, hogy a korszerű gyártás méretgazdaságossági előnyei csak nagyvállalati szervezetben aknázhatók ki, s a nagyvállalatok szervezeti alkuereje szükséges a technológia-intenzív termékek világpiacán kialakult oligopolisztikus piacszervezetben történő eredményes fellépéshez. A nagyvállalatok szerepét érzékelteti a gazdasági fejlődésben az a körülmény, hogy a chaebolnak nevezett 10 legnagyobb konglomerátumra jutott 1983-ban a dél-koreai GNP 57 százaléka. Ezek a nagyvállalatok nemzetközi összehasonlításban is jelentősek, amennyiben a világ 500 legnagyobb nem amerikai vállalata közül a nyolcvanas években 10, a 100 legnagyobb közül 5 volt dél-koreai cég. A Samsung 1983-ban még a 88., 1985-ben viszont már a 23. helyen állt. A vállalatok különösen a külkereskedelemben dominálnak az 1976-ban japán mintára alapított 7 kereskedőházra 1985-ben a teljes dél-koreai külkereskedelem 48 százaléka jutott. A szervezeti súlypontképzés ösztönzése érdekében a nyolcvanas évek elejéig a hitelek, azokon belül is a kedvezményes hitelek túlnyomó hányadát a nagyvállalatok kapták, így 1980-ban az 50 legnagyobb vállalatra jutott a bankhitelek 85 százaléka, ami nemzetközi összehasonlításban kiemelkedő érték volt. Ez az arány az USA-ban 1974-ben mindössze 29,1 százalék, Japánban 1977-ben 38,1 százalék volt. b.) Versenypolitika

A nyolcvanas években Dél-Koreában a szerkezeti átalakulás ösztönzésében tapasztalható prioritásváltozásokkal összefüggésben a versenyklíma befolyásolása,

33

34

a nagyvállalati szféra működési feltételeinek módosítása és a kis és közepes méretű vállalatok elterjesztésének és fejlődésének ösztönzése került előtérbe. A versenyklíma erősítésére tett intézkedések közül kiemelkedő az 1981 áprilisában elfogadott Méltányos Kereskedelmi és Monopóliumellenes Törvény (Fair Trade and Anti-Monopoly Act), amelynek egyik fő célja a piac által orientált ármozgások érvényesítése. Ennek érdekében a törvény előirányozza a nem piackonform megegyezések (kartell létesítése, árrögzítés és egyéb "kvázi-monopol" jellegű magatartás) ellenőrzését, amely megegyezésekre a nagyvállalatok túlsúlyával jellemezhető vállalatszervezet miatt más országokhoz képest több lehetőség van. A nagyvállalatok domináns pozícióinak ellensúlyozása érdekében 1984-ben listát készítettek 136 olyan vállalatról, amelynek árképzési politikáját a Gazdaságtervezési Intézet Méltányos Kereskedelmi Bizottságának folyamatosan figyelemmel kell kísérnie és ellenőriznie. Ráadásul a szóban forgó vállalatok termékeinek jelentős hányada, mintegy 40 százaléka importvédelemben is részesül. A versenypolitika keretében az árellenőrzés a gazdaságpolitika deklarált intenciói szerint a nemzetközi szerkezetátalakulási folyamatokban lemaradó ágazatok visszafejlesztéséhez is hozzájárul. A versenypolitika ugyanis a piaci árak kialakítása révén el kívánja kerülni a lemaradó ágazatoknak az árrendszeren keresztül történő mesterséges szubvencionálását. Az árképzéstől elválaszthatatlan - amennyiben vállalati veszteségekhez, csődökhöz kapcsolódik - a vállalati fúziók adókedvezmények és speciális kölcsönök révén történő ösztönzése, ha veszteséges vagy csődbe jutott vállalatokról van szó. A gazdaságpolitika azt reméli, hogy a tulajdonosváltozás vagy más vállalatok részesedésszerzése veszteséges cégek részvénytőkéjében a profiltisztítás, szerkezeti modernizálódás nem elhanyagolható fontosságú eszköze lehet. Amíg a gazdaság széles tartományában, azon belül is különösen lemaradó ágazatokban és területeken a piaci- és versenymechanizmusok erősítése, a monopolpozíciók gyengítése kap prioritást, addig bizonyos, főleg élvonalbeli vagy műszaki szempontból korszerű területeken a verseny erősödésének korlátozása a gazdaságpolitikai cél, amely verseny az exportpiacokon befolyásolhatja hátrányosan a dél-koreai vállalatok pozícióit. Az 1986 júliusában elfogadott iparfejlesztési törvény a korábbi szabályozáshoz hasonlóan négy ágazat számára lehetővé tesz ideiglenes, meghatározott időre szóló védelmet a további belföldi versenytől, a verseny erősödésétől. E védelemre olyan időszakban kerül sor, amikor a külföldi áruk versenye a progresszív kereskedelempolitikai liberalizáció eredményeként erősödik. A gépjárműiparban a gazdaságpolitika azért kivan korlátot szabni a belső piaci verseny további erősödésének, mert helyzetértékelése szerint a meglévő vállalatok még nem érték el a nemzetközi versenyképesség szempontjából optimális méretet. A belső és a külső piacok bővülése alapján egy 1981-ben a járműiparból "kitiltott" vállalatnak 1987-ben újból engedélyezték az ágazatba való belépést, egy másik vállalat 1989 közepétől léphet be a járműiparba. A belépés belföldi korlátait további három alágazatban növelték még annak érdekében, hogy lehetővé tegyék a felesleges kapacitások kihasználását. így az építőipari gépgyártásban 1988 júniusáig, a tengeri hajómotor-gyártásban és az erősáramú gép- és berendezésgyártásban 1989 júniusáig tiltották meg újabb vállalatok belépését.

34

35 c.) Az új vállalkozások és a kis és közepes méretű vállalatok elterjesztésének ösztönzése

A versenyfeltételek és a nagyvállalati szféra működése befolyásolása mellett a nyolcvanas években lényeges prioritás volt a kis és közepes méretű vállalatok elterjesztésének és fejlődésének ösztönzése. A súlypontváltás mögött nem húzódott meg változás a gazdaságpolitikának a nagyvállalatok műszaki fejlesztésigényes területeken és a kivitelben elfoglalt korábbi domináns szerepére vonatkozó helyzet értékelésében. A dél-koreai gazdaságpolitika stratégiai céljai érvényesítésében, így a műszaki fejlesztésben és az exportban továbbra is a nagyvállalati szektorra kíván támaszkodni. A deklarált súlypontváltás politikai okokkal kapcsolatos, mivel a hetvenes évtized végétől az ellenzék bírálata arra összpontosult, hogy Dél-Koreában a tulajdon, a részvénytőke koncentrációja kiemelkedő mértékű, a társadalmi-politikai feszültségek mérséklése az elosztás egyenlőtlenségének mérséklését teszi szükségessé. Ilyen körülmények között az ellenzék követelései elé menve politikai megfontolások, a középosztály létrejöttének előmozdítása érdekében került napirendre a kis és közepes méretű vállalatok ösztönzése. A kis és közepes méretű vállalatok elterjedésének és fejlődésének előmozdítására dolgoztak ki 1982-ben egy 10 évre szóló programot. A program célkitűzései értelmében a kis és közepes méretű vállalatok arányát az 1982. évi 35,4-ről 1991ben 44,8 százalékra kívánják emelni a megtermelt hozzáadott értékben, 47,7-ről 54,3 százalékra a foglalkoztatottságban és 29,7-ről 43,7 százalékra a beruházásokban24. A dél-koreai gazdaságpolitika a szükségből is megpróbál erényt kovácsolni, amennyiben a kis és közepes méretű vállalatok politikai szempontok által motivált ösztönzését a stratégiai célok érvényesítésének szolgálatába állította. Így abból kiindulva, hogy az ország külkereskedelmi mérleghiányának számottevő hányada, a Japánnal folytatott külkereskedelem csaknem teljes egésze az elektronikai iparban, a gépiparban, a hajóiparban és a közúti járműiparban az alkatrész-importból származik, a gazdaságpolitika 1984-től egy un. szisztematizálási projektum keretében az említett ágazatokban az exportorientált nagyvállalati szférához kapcsolódó alkatrészgyártást és az önálló exportot jelölte meg a kis és közepes méretű vállalatok elterjesztésének kívánatos területeként. A szisztematizálási projekt tehát arra irányul, hogy a nagyvállalati kereslethez, standardokhoz igazítsa a kis és közepes méretű vállalatok termelését. E prioritások alapján az 1991-re előirányzott nagyságrendi célkitűzések racionálisaknak tekinthetők. A vázolt célok érvényesítésével összefüggésben a kis és közepes méretű vállalatok akkor kapnak különféle támogatásokat, kedvezményeket, ha erősödik a kis és közepes cégek és a nagyvállalatok közötti vertikális termelési integráció, a kis és közepes méretű vállalatok közvetett és közvetlen exportja növekedni fog a támogatás eredményeként, a folyósított eszközöket a gép- és elektronikai iparban és más, a kormány által preferált, a műszaki szempontból korszerű területeken használják fel a gép- és berendezés-állomány modernizálására25. E célkitűzésekből adódóan a délkoreai gazdaságpolitika nagy súlyt helyez azon ágazatok, alágazatok, tevékenységi területek felmérésére, identifikálására, ahol perspektivikusan kis és közepes méretű vállalkozások működtethetők a nagyvállalatokhoz kapcsolódva. A szisztematizálási 24

Promotion of Small and Médium Industries in the Republic of Korea, UNIDO, 1987. január 13., p. 2. Yoon-Bae Ouh: Strategies for Promoting Small and Médium Sized Enterprises in Korea, Korea Development Institute 1987 (kézirat), p. 4. 25

35

36

törvény értelmében az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium már a hetvenes évtized második felében kijelölt néhány, a kis és nagyvállalatok közötti vertikális termelési integrációra alkalmas területet (például a személyautó-gyártásban az ajtózár gyártás, ablaktörlő stb.), ahol a termelést kis és közepes méretű vállalatoknál célszerű folytatni. A nyolcvanas években az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium azoknak a termékeknek a kiválasztására helyezett nagyobb súlyt, amelyek érzékenyebben reagálnak az alvállalkozói kapcsolatokra, nagyobb diffúziós hatásuk van, és alkatrész-és részegység-importot helyettesítenek. Emellett a gazdaságpolitika ösztönzi a kisvállalatok működési feltételeinek különféle "kollektív szolgáltatások" nyújtása révén történő javítását (környezetvédelmi berendezések használata, nyersanyagok közös vásárlása, technológiai és vállalatvezetési tapasztalatok megosztása stb.), technológiai és management-szolgáltatások nyújtását, hosszú távra szóló alvállalkozói-beszállítói szerződések kötését nagyvállalatokkal, a kis és közepes méretű vállalatok kooperációs egyesüléseinek, szövetkezeteinek kialakítását és az optimális vállalati méretek kialakítása érdekében a kis és közepes méretű vállalatok egymás közötti fúzióját valamilyen jól körülhatárolható műszakitechnológiai, termelési cél érdekében. A kis és közepes méretű vállalatok elterjesztését, fejlesztését a dél-koreai gazdaságpolitika széles tartományban, változatos eszköztárral ösztönzi. Ennek jegyében két speciális bankot hoztak létre (Small and Médium Industry Bank, Citizen's National Bank), amelynek kizárólagos feladata kis és közepes méretű vállalatok hiteligényeinek kielégítése. A dél-koreai kormány a közeljövőben saját eszközeivel és külföldi erőforrások bevonásával egyaránt kívánja növelni e két bank alaptőkéjét, hogy a kis és közepes méretű vállalatok javára kamatoztatandó finanszírozási kapacitásait javítsa. A gazdaságpolitika előírja továbbá, hogy az országos méretekben működő kereskedelmi bankok hiteleik 35 százalékát kis és közepes méretű vállalatoknak kötelesek folyósítani. A helyi bankok esetében ez a kötelezően előirt hányad 55 százalék. A központi bank folyamatosan figyelemmel kíséri eme előírás teljesítését. Emellett a másodlagos pénzpiacokat is szisztematikusan ösztönzik a kis és közepes méretű vállalatok hitelellátásának javítására. A kis és közepes méretű vállalatoknak nyújtott kölcsönökre ad garanciát a szintén a nyolcvanas évek elején a kisvállalkozások ösztönzése jegyében alapított Korea Credit Guarantee Fund (Koreai Hitelgarancia Alap). A bankokat, pénzintézeteket emellett arra is ösztönzik, hogy közvetlen beruházásokkal szerezzenek tulajdonosi részesedést kis és közepes méretű vállalatokban és írják alá a kisvállalkozások által kibocsátott kötvényeket. A kormány évente 120 millió dollárnak megfelelő összeget irányoz elő kis és közepes méretű vállalatok alkalmazottainak képzésére. A kis és közepes méretű vállalatok 100 százalékos jövedelem- és társulati adómentességet élveznek az alapítás után három évig, ha technológia-intenzív termékeket gyártanak és elmaradott halászati vagy mezőgazdasági vidékre települtek. Az adókedvezmény 50 százalékos az alapítás utáni három év lejárta után. A kis és közepes méretű vállalatok gép- és berendezés-vásárlásai után szintén adókedvezményekben részesülnek, és speciális leírási kedvezményeket kapnak.

36

37

A Kis- és Középipart Támogató Társaságot (Small and Medium Industry Promotion Corporation - SMIPC) a kis és közepes méretű vállalatok ösztönzéséről intézkedő törvény szellemében 1979-ben alapították, nem profitorientált szervezetként. Működését a Kis- és Középipar Támogatásának Alapjából (Small and Medium Industries Promotion Fund) finanszírozzák, amelyet mintegy 200 millió dollárnak megfelelő nagyságrendben az állami költségvetés terhére hoztak létre, hosszú lejáratú, alacsony kamatozású, kedvezményes kölcsönök folyósítására. Az Alapból az SMIPC révén a következő programokat finanszírozzák26: Modernizációs program

E program célja a kis és közepes méretű vállalatok termelő berendezéseinek modernizálása és a foglalkoztatottak szakképzettségének javítása. A folyósított kedvezményes kamatozású hitelekből a jogosult vállalatok termelő berendezéseket vásárolhatnak, illetve a kölcsönöket forgótőkéjük bővítésére használhatják fel. Azokat a kis és közepes méretű vállalatokat preferálják, amelyek nagy növekedési potenciállal rendelkező területen és/vagy a gazdaságpolitika által kiemelt alágazatokban (közúti járműipar, szerszámgépipar, elektronikai ipar és elektromos gépgyártás) működnek. A finanszírozás mellett az SMIPC a korszerűsítést végrehajtó üzem által igényelt átfogó szolgáltatásokat is nyújt (műszaki-technológiai, üzemszervezési, vállalatvezetési tanácsadás stb.). A kölcsönre igényt tartó vállalatoknak modernizációs tervet kell készíteniük. A kölcsönért a modernizációs program keretében csak azok a vállalatok folyamodhatnak, amelyek állandó jelleggel 5 főnél több munkaerőt foglalkoztatnak, 100 millió vonnál nagyobb az alaptőkéjük, termelési értékük 50 százalékáig a gazdaságpolitika által priorizált alágazatra, tevékenységre specializálódtak, a modernizációs terv benyújtása előtt már legalább egy éves működés áll mögöttük, s kapacitásuk kihasználtsága a megelőző égy év átlagában legalább 70 százalékos volt. A modernizációs program keretében prioritást kap az alkatrészek és részegységek, a kedvező keresleti és árdinamikájú termékek, az exportcikkek és az importot helyettesítő termékek, az újonnan kifejlesztett és a magas hozzáadott érték tartalmú termékek előállítása. Gép- és berendezéslízing program E program keretében az SMIPC azon kis és közepes méretű vállalatoknak kölcsönöz hosszú lejáratra alacsony költséggel gépeket és berendezéseket, amelyek elavult berendezéseiket ki kívánják cserélni, vagy termelésük növeléséhez új gépekre van szükségük. A kedvezményes kölcsönzési díjtételekért azok a kis és közepes méretű vállalatok folyamodhatnak, amelyek a priorizált ipari szektorokban és/vagy perspektivikus technológia-intenzív területeken működnek, modernizációs tervet hajtanak végre, részt vesznek a szisztematizálási programban. A vállalatok termelési rendeltetésű, automatikus ellenőrző gépeket, mérő és vizsgáló-tesztelő műszereket kölcsönözhetnek.

26

Promotion of Small and Médium Industries in the Republic of Korea, UNIDD, 1987. január 23., pp. 5-9. 37

38

Új vállalkozások indításának programja E program keretében azok a kis és közepes méretű vállalatok részesülhetnek pénzügyi támogatásban, műszaki-gazdasági tanácsadásban, amelyek nagy növekedési potenciállal rendelkeznek, lehetőleg a kormány által priorizált területeken, s innovatív technológiák és/vagy új termékek kereskedelmi hasznosítását irányozzák elő. Mezőgazdasági területek iparfejlesztési programja

A program kis és közepes méretű vállalatok elterjesztését célozza adókedvezmények és különféle szolgáltatások, műszaki-gazdasági, management tanácsadás, szakképzés rendelkezésre bocsátása révén az ország mezőgazdasági területein. Lényeges feltétel a nagyvállalatokhoz való kapcsolódás. Kooperációs programok

Öt vagy annál több kisvállalkozás jól körvonalazott projektumok realizálása érdekében kialakított együttműködésének támogatása, ha a cél egy-egy kisvállalkozás erőforrásait meghaladja. Az együttműködés öltheti közös beszerzés, marketing, kutatás-fejlesztés, bizonyos technológiai keresztmetszetek feloldása, közös védjegy kihasználása formáját, irányulhat a termelésben méretgazdaságossági megtakarítások realizálására. Oktatási-szakképzési szolgáltatások

A program vállalatvezetési, vállalkozói tanfolyamoktól különféle speciális szakmai kurzusok szervezéséig terjed. Információs szolgáltatások

Az SMIPC széles tartományban gyűjt információkat külföldi szabadalmakról, műszaki fejlesztési eredményekről, termékfejlesztésről, amelyeket használható formában bocsát a kis és közepes méretű vállalatok rendelkezésére. Nemzetközi együttműködési programok

Az SMIPC a többi között a technológia-transzfer, a joint venture-k, a szakértők cseréje és a nemzetközi szemináriumok, konferenciák előmozdítása érdekében szervez más országokkal bilaterális programokat dél-koreai kis és közepes méretű vállalatok számára. A legjelentősebb ilyen programok az NSZK-val és Franciaországgal jöttek létre. A kis és közepes méretű vállalatok belépését a dél-koreai gazdaságpolitika nem befolyásolja a nemzetközi szerkezetátalakulási folyamatokban lemaradó munkaigényes ágazatokban (textil- és a ruházati ipar, bőr- és cipőipar, játékgyártás stb.). A kis és közepes vállalati szektort közvetve preferálja viszont azáltal, hogy a nagyvállalatok termelésének bővítését előzetes kormányzati jóváhagyásokhoz köti a tradicionális munkaigényes ágazatokban. Összefoglalásként megállapítható, hogy a dél-koreai gazdaságpolitika a szervezeti rendszer átalakítását is a műszaki-szerkezeti modernizáció követelményeinek rendeli alá. A műszaki-strukturális átalakulás élvonalbeli területein a nagyvállalatok pozíciói továbbra is dominánsak maradnak. E területeken az ágazatba való belépés feltételeinek alakítása, esetenként a verseny további erősödésének akadályozása révén ösztönzik a nemzetközi versenyképesség követelményeivel összhangban lévő vállalati méretek létrejöttét. A gazdaság széles tartományában lépnek fel a

38

39

nagyvállalati dominanciával összefüggő monopolpozíciók gyengítéséért. A kis és közepes méretű vállalatok elterjedését és fejlődését a dél-koreai gazdaságpolitika elsősorban politikai megfontolások miatt, a társadalmi feszültségek mérséklése, politikai stabilizáló szerepkör betöltésére alkalmas középosztály kialakulásának előmozdítására ösztönzi. A dél-koreai gazdaságpolitika ugyanakkor a szükségből erényt kovácsolt, amennyiben a kis és közepes méretű vállalatok tevékenységét a munkaigényes lemaradó ágazatokban mozdítja elő, ahol a gyorsan változó piaci kereslethez való alkalmazkodás egyébként is kedvez a kisebb vállalati méreteknek. A műszaki szempontból korszerűbb területeken a kis és közepes méretű vállalatok működése növekvő mértékben kapcsolódik alkatrész- és részegység-gyártó funkciók ellátásához a nagyvállalatokkal való vertikális integráció erősítése keretében. A vállalati méretek befolyásolása, a különböző méretkategóriába tartozó vállalatok differenciált gazdaságpolitikai kezelése fejlesztési és visszafejlesztési súlypontképzés is.

II. A NEMZETKÖZI MUNKAMEGOSZTÁSBA VALÓ BEKAPCSOLÓDÁS A távol-keleti országokban a műszaki-gazdasági modernizáció stratégiai irányítása mellett a növekedési teljesítmények stratégiai forrását az átfogó világgazdasági nyitás, a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódás folyamatos erősítése jelentette. A műszaki-szerkezeti modernizálódás hatékonysága ugyanis elválaszthatatlan a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódás jellegétől, különösen olyan időszakban, amikor a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódás, mint növekedési tényező szerepe világméretekben felértékelődik. A világgazdasági nyitás, a világpiaci verseny, árhatások stb. érvényesülésének jellege, formái elemzése nélkül a műszaki-szerkezeti modernizáció hatékonysága sem értelmezhető. A szektorális súlyképzés azért nem elegendő önmagában a gazdaságpolitikai célrendszerek minősítéséhez, mert nem ad választ arra a kérdésre, hogy a súlyképzésre vonatkozó döntések alapját világpiaci árirányzatok, piaci mechanizmusok képezik-e, a súlyképzéssel kapcsolatos beruházási döntéseket alávetik-e egy exportorientált gazdaságpolitika keretében a világpiac értékítéletének, vagy pedig a súlyképzés az importhelyettesítő gazdaságpolitika logikája alapján történik.

1. A világgazdasági nyitás jellege és fő területei A világpiaci hatások érvényesítése szempontjából a nemzetközi szakirodalom kifelé forduló és importhelyettesítő gazdaságpolitikát különböztet meg. A kifelé forduló fejlesztésstratégia ösztönzésének Balassa Béla szerint négy feltétele van. Az első eszköz a reális valutaárfolyamok alkalmazása, mert az árfolyam egyidejűleg járul hozzá az export expanzióhoz és a hatékony importhelyettesítéshez27. A reális valutaárfolyam bevezetése nyomán biztosítékok kellenek arra vonatkozóan, hogy indokolatlanul nem kerül sor a reális árfolyam módosítására. Ilyen lehet a változtatás végrehajtásának automatizmusa, így a módosítást célszerű a belső és a világpiaci 27

Béla Balassa: Structural Adjustment Policies in Developing Economies World Bank Staff Working Paper, No. 464, 1981 Béla Balassa: Adjustment Policies in Developing Countries A Reassessment, World Development, Sept., 1984. pp. 955-72. Béla Balassa: Policy Responses to Exogenous Shocks in Developing Countries, American Economic Review, Papers and Proceeding, May, 1986, pp. 75-78. Béla Balassa: Economic Development in Small Countries. Invited paper to be presented at the Conference on "Small Countries in the World Economy" held in Budapest, on August 25-27, 1986.

39

40

infláció relatív rátáitól, a szóban forgó ország folyó fizetési mérlegében bekövetkezett gyors ütemű strukturális változásoktól függően végrehajtani. A kifelé forduló gazdaságpolitika ösztönzésének második gazdaságpolitikai eszköze az importszabályozáshoz kapcsolódik. Az érvelés abból indul ki, hogy adott esetben a reális árfolyam kialakításához szükséges valutaleértékelés elvileg ösztönzi az exportot, de gyors exportexpanzió nem fog bekövetkezni akkor, ha magas profitokhoz lehet jutni az erősen védett belső piacon. A reális valutaárfolyam lehetőséget nyújt a védettség mérséklésére, például kompenzált leértékelés révén, amikor a valutaleértékelés hatását a belső piac védettségének csökkentésével ellensúlyozzák. (Például a nemzeti valuta 20 százalékos leértékelését a belső piac védettségének 20 százalékos csökkenése kíséri.) Egy ilyen lépés nem csak az exportot ösztönözné, hanem a hatékony importhelyettesítést is. A belföldi exportárak a leértékelés mértékének megfelelő mértékben fognak emelkedni (például 20 százalékos leértékelés esetén 20 százalékkal). Az importhelyettesítők ára mindaddig nő, amíg a leértékelés meghaladja a protekcionizmus eredeti, kezdeti értékét. Így például a belföldi árak 12 százalékkal nőnek, ha a védettség kezdeti színvonala 8 százalék volt. Ezzel szemben az importhelyettesítők hazai árszínvonala - abban az esetben, ha a leértékelés mértéke legalább eléri a vámvédettség színvonalát - nem fog változni a javaslatok elfogadása esetén, mert a protekcionizmus mérséklése kompenzálja a leértékelés belföldi árakra gyakorolt hatásait. De a beruházási erőforrásokkal vett erőforrások hatékony allokációjának biztosítása érdekében az importprotekcionizmus színvonalának további mérséklésére, illetve racionalizálására lesz szükség. Az importliberalizálást előre kidolgozott program alapján célszerű végrehajtani, egyrészt az alkalmazkodással kapcsolatos nehézségek, másrészt a magas fokú protekcionizmusból a múltban hasznot húzó érdekcsoportok ellenállásának leküzdése érdekében. Célszerű elsőbbséget adni a mennyiségi importkorlátozások vámokkal történő helyettesítésének. Amíg ugyanis a mennyiségi korlátozások hatékonyak lehetnek szükséghelyzetben, addig hosszú ideig történő alkalmazásuk az ipari fejlettségi szint emelkedésével párhuzamosan növekvő költségeket ró a gazdaságra. A mennyiségi korlátozások gyakorlatilag korlátlan védettséget nyújtanak, amelynek hatásait nehéz számszerűsíteni, míg a vámtarifák ipso facto mutatják a védettség mértékét. Az importengedélyek esetenkénti elbírálás révén történő kiadása bizonytalanságot teremt a felhasználók körében, míg a vámtarifák alkalmazása esetén ez automatikusan történik. A vámtarifák alkalmazása csekélyebb adminisztratív költségekkel jártás hozzájárul az állami költségvetési bevételekhez, míg a hazai és a külföldi ár közötti különbség az importengedély birtokosához kerül. Ezek a kvótákkal összefüggő "importprofitok" az importengedélyek minden áron való megszerzésében teszik érdekeltté az importőröket. Először az exporttermeléshez szükséges importált inputok (nyersanyagok, intermedierek, gépek), majd a hazai termelésben felhasznált inputok, végül a fogyasztási cikkek importját kívánatos liberalizálni.

40

41

A mennyiségi importkorlátozások leépítéséhez 3-5 évre van szükség, az egyes országokban uralkodó feltételektől függően lehet alkalmazni az alsó vagy a felső sávhatárt. A mennyiségi korlátozások eltörlését, illetve fokozatos leépítését célszerű vámtarifareformmal is kiegészíteni. A reform először is olyan vámtarifa-plafon bevezetését jelentené, amely nem nyújtana túlságosan nagy mértékű védelmet a belföldi iparnak. Ismét az egyes országok sajátosságaitól függően ez a plafon 10-15 százalék lehet, amit egy - például 5 éves - átmeneti időszak alatt lehet elérni Ugyanakkor csökkenteni kell az egyes iparágak közötti vámtarifa-színvonalat is, azzal a céllal, hogy kiegyenlítsék a hozzáadott érték védelmét az iparágakban (effektív védelem) . Pótlólagos vámvédelemben csak a kiépülő félben lévő un. "csecsemő-iparágakat" lehet részesíteni, azokat is degresszive, csökkenő mértékben. Ha a költségvetési korlát lehetővé teszi, érdemesebb a kifejlesztés alatt álló iparágakat szubvenciókban részesíteni, függetlenül attól, hogy exportra vagy a belső piacra termelnek. A kifelé forduló gazdasági növekedés ösztönzésének harmadik eszközét az exportösztönzők alkotják, amelyeknek meg kell felelniük a GATT előírásainak. Ilyen exportösztönző lehet a vámmentesség biztosítása az exporttermeléshez importált termékekre, a feldolgozás korábbi szakaszában fizetett importilletékek és adók visszatérítése. Kívánatos az exportőröknek meghagyni a választási lehetőséget a tekintetben, hogy hazai vagy importált inputokat használnak fel még akkor is, ha importszándék esetén rendelkezésre áll belföldi termelés is, s e privilégiumot célszerű a belföldi termelőkre is kiterjeszteni, akik exportra történő termeléshez állítanak elő különféle inputokat (közvetett export). A választási lehetőség megteremtése a belföldi termelés és az import inputok között a közvetlen és a közvetett exportőrök számára szabadkereskedelmi feltételek megteremtését jelenti. Ennek ellenére megmaradna az exporttal szembeni ellenállás és az importhelyettesítési hajlam a belföldi piac védettsége miatt. Ezért van szükség pótlólagos exportösztönzők alkalmazására, de olyanokéra, amelyek elkerülik a fejlettebb országok megtorló intézkedéseit. Az exportot ösztönző gazdaságpolitikai eszközök közé sorolható információk szolgáltatásával foglalkozó intézmények alapítása, vásárok finanszírozása, a marketing költségek kedvezményes adóztatása, exporthitelek (előfinanszírozás, exportszámlák diszkontálása, középlejáratú hitelek adása exporttevékenységek körében folyó beruházásokhoz), hitelgaranciák nyújtása a nemzetközi szabályok által megállapított kereteken belül. Végül a kifelé forduló fejlesztésstratégia eszköztárának negyedik eleme a pénzügyi liberalizálás, azaz hitelezők és kölcsönfelvevők számára egyaránt pozitív reálkamatok biztosítása. A pozitív reálkamat egyrészt a megtakarítások növekedéséhez, másrészt a beruházási lehetőségek jövedelmezőség alapján történő rangsorolásához jelent hozzájárulást. Ellene hat a túlságosan tőke-intenzív termelési eljárások, általában a túlságosan tőke-intenzív tevékenységek alkalmazásának, illetve fejlesztésének, amely jelenségeket előmozdította a negatív reálkamat. További hatása az, hogy javítja a pénzügyi eszközökkel történő közvetítés, irányítás

41

42

hatékonyságát és növeli a pénzügyi befektetések közötti választási lehetőségek számát. A továbbiakban e kritériumok, követelmények figyelembe vételével célszerű áttekinteni a távol-keleti országoknak a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódása sajátosságait.

2. Az export ösztönzése a.) Valutaleértékelés

Az export ösztönzésének legáltalánosabb eszköze a valutaleértékelés, illetve azokban az országokban, ahol piaci árfolyamok vannak, a rögzített árfolyamok rendszerének felbomlása nyomán a leértékelődéssel szembeni be nem avatkozás. A távol-keleti országok időszakonként eltérő intenzitással éltek a valutaleértékeléssel, a nemzeti valutáik dollárral, illetve a leglényegesebb fejlett tőkés valutákkal szembeni alulértékeltség fenntartásával, mint ösztönző eszközzel. Dél-Koreában az exportorientált gazdasági fejlődési útra való áttérés jegyében 1961-ben majdnem 100 százalékkal, 1964-ben újabb 65 százalékkal értékelték le a vont a dollárral szemben, miközben egységes árfolyamot alakítottak ki. 1964 és 1970 között Összesen 45 százalékos leértékelést hajtottak végre (3. táblázat). Az 1970 és 1975 közötti időszakban, nem utolsó sorban a világpiaci kőolajáremelkedések hatására összesen 56 százalékkal értékelték le a vont a. dollárral szemben. 1975 és 1980 között 1 dollár változatlanul 484 vont ért. Az árfolyam rögzítése nyomán a von a hetvenes években a leglényegesebb fejlett tőkés valutákhoz képest felértékelődött, 1979-80-ra vásárlóerő-paritás alapján a túlértékeltség mértékét 14 százalékra becsülték. E helyzet megszüntetésére 1930ban 25 százalékos leértékelést hajtottak végre. Az export versenyképességének javítása, a jövedelmeknek az exportszektor javára történő átcsoportosítása érdekében 1980 és 1986 között összesen 45 százalékkal értékelték le a vont a dollárral szemben. Tajvanon szintén az exportorientált fejlesztés-stratégiára való áttérés jegyében szüntették meg 1959-60-ban a többes árfolyamok rendszerét, majd több alkalommal valutaleértékelést hajtották végre. Összességében 1980-hoz képest 1986-ban a nominális valutaárfolyam Dél-Koreában 46, Tajvanon 6, Hongkongban 56, Szingapúrban 2, Indonéziában 85, Malaysiában 18, Thaiföldön 29 százalékos leértékelődést mutatott. A reálárfolyamra vonatkozóan nem áll rendelkezésre statisztika: adat. A valutaleértékelés, illetve leértékelődés importra gyakorolt kedvezőtlen hatásait a termelés fajlagos anyag- és energiafelhasználása mérséklésének ösztönzésével, esetenként az importdöntések szigorú felülvizsgálatával ellensúlyozták. A leértékelés hozzájárult a belföldi jövedelmeknek az exportszektor javára történő átcsoportosításához.

42

43

3. táblázat Adatok az exportfinanszírozásról

Év

Egy dollárra jutó hitel,

éves átlag, von,

Árfolyam von/2

Hitelarány

von A 1962 1963 1964 1965 1966 1967 1968 1969 1970 1971 1972 1973 1974 1975 1976 1977 1978 1979 1980 1981 1982 1983 1984 1985 1986

B

130 130 150 200 200 200 200 220 240 260 360 362 369 427 433 407 418 447 522 522 5?6 638 638 710 720

Megjegyzés:

1)

A/B 130,0 130,0 213,9 266,4 271,3 270,5 276,7 288,2 310,6 347,2 392,9 398,3 404,5 464,0 484,0 484,0 484,0 484,0 607,4 681,0 731,0 775,8 806,0 870,0 681,5

100,0 100,0 70,1 75,1 73,7 73,9 72,3 76,3 77,3 74,9 91,6 90,9 91,2 88,2 89,5 84,1 86,4 92,4 85,9 76,7 81,5 82,2 79,2 81,6 81,7

Exporthitelek kamatlába % ..- C 12,0 8,4 8,0 6,5 6,5 6,3 6,0 6,0 6,0 6,0 6,0 6,7 8,8 7,7 7,4 8,0 8,6 9,0 12,0 12,0 10,8 10,0 10,0 10,0 10,0

Normál hitelek kamatlába 0 13,9 13,9 14,0 16,5 24,0 24,0 24,5 25,2 24,2 23,0 15,5 15,5 15,5 15,5 16,1 17,5 18,0 18,5 23,1 19,3 12,3 10,0 10,0 10,0 10,0

Az exporthitelek kamatlába a normál hitelek %-ában C/D 86,6 60,9 57,1 89,4 27,1 26,0 24,5 23,8 24,8 26,1 38,7 43,2 56,8 49,7 46,0 45,7 47,0 48,6 51,9 62,2 87,8 100,0 100,C 100,0 100,0

Az

exportálók, exportra termelők és az exporttermelésben felhasznált nyersanyagokat, intermediereket importálók részére rendelkezésre bocsátható, vonban kifejezett hitel és az export és/vagy import dollárban kifejezett összege. Forrás: Kyoung-Hwie Mihn: Industria] Policy for Industrialization of Korea, Korea Institute for Economics and Technology 1988., p. 14. és 79. A nyolcvanas évtized első felében a folyó fizetési mérleg nagyarányú többletétől elválaszthatatlanul, egyes években Tajvanon, majd 1986 után a tartóssá vált folyó fizetési mérlegtöbblet mellett a többi között a közvetlen áruexporttal szembeni nemzetközi kereskedelempolitikai ellenállással összefüggésben Dél-Koreában is gyökeresen megváltozott a helyzet, amennyiben számottevő mértékű valutafelértékelésre került sor főként a dollárral szemben. A felülértékelt valuta a működő- és kölcsöntöke-exportot ösztönzi. Felülértékelt árfolyam mellett az exportban a nemzetközi szerkezetátalakulási folyamatok élvonalbeli ágazatainak kevéssé árérzékeny termékei maradnak versenyképesek. b.) Exportfinanszírozás, exporthitelek

Az exportösztönzők közül a legátfogóbbnak tekinthető a kivitelt finanszírozó kölcsönök rendszere. Dél-Koreában e rendszerben az exportálók, az exportra 43

44

termelők és az exporttermelésben felhasznált nyersanyagokat, intermediereket importálók export- vagy importhitellevelük (akkreditív) névértéke bizonyos százalékának megfelelő összegben automatikusan hitelt kapnak vonban. Az arányt az egy dollár export vagy import vonban kifejezett, meghitelezhető ráfordítása és a von-dollár árfolyam hányadosaként definiálják. Az arány alakulása tehát egyaránt függ az egy dollárra vetítve folyósítható hiteltől és a von dollárárfolyamától. 1962 és 1971 között a hitelarány 75 százalék felett, ezután 80 százalék felett volt (3. táblázat). Az exportfinanszírozásra fordított hitelek kamatlába ugyanakkor lényegesen alacsonyabb volt a normál kereskedelmi hitelekért, sőt még az ágazatspecifikus kedvezményes hitelekért felszámított kamatlábnál. 1962-ben az exporthitelek kamatlába még 13,7 százalékkal volt alacsonyabb a normál hitelek kamatlábánál, 1969-ben viszont a különbség már 75,2 százalékra emelkedett (3. táblázat). Az exporttevékenységre automatikusan vonatkoztak az alacsony kamatlábú, kedvezményes hitelek. Nem lehet azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy a kedvezményes exporthiteleken belül is a kamatlábak differenciálásával további súlypontokat képzett a gazdaságpolitika. 1980ban és 1981-ben például a műszaki szempontból korszerű beruházási javak exportjára 8 százalékos kamatozással nyújt finanszírozási hitelt a dél-koreai Export-import Bank, míg más kedvezményezett exportőrök 12-12, a nem exportáló vállalatok pedig 1980-ban 23,1, 1981-ben 19,3 százalékos kamatláb mellett kaptak hitelt. A hetvenes években az exporthitelek és a normál hitelek kamatlábát fokozatosan közelítették egymáshoz, míg 1983-tól egyáltalán nem volt különbség. Az exportfinanszírozás nemzetgazdasági jelentőségét érzékelteti egyébként az a körülmény, hogy a hetvenes években a pénzellátás növekedésének 40 százaléka az exporthitelekre jutott.

Tajvanon a hatvanas évek eleje óta az exportőrök kedvezményes hiteleket is kaphatnak, amelyek az export mindegyik fázisára vonatkoznak a nyersanyagvásárlásoktól kezdve a késztermékek szállításáig. Ezek rövid lejáratú, a forgótőke-szükségletek finanszírozására szolgáló hitelek, míg az exportőrük a megelőző piaci sikerek alapján közép- és hosszú lejáratú hitelekben is részesülhetnek a termelés, illetve a kivitel növeléséhez szükséges beruházásokhoz Szingapúrban az un. kisvállalati finanszírozási program (Small Industries Finance Scheme) keretében az exportorientált szingapúri kis és közepes méretű vállalatoknak nyújtanak kedvezményes hiteleket. A félig állami tulajdonban lévő Exporthitel-biztosítási Társaság a hitelben exportáló vállalatoktól a partnerek kereskedelmi és politikai okokkal kapcsolatos fizetésképtelenségéből adódó kockázatokat vállalja át. A Társaság emellett garanciát is nyújt a szolgáltatásait igénybe vevő vállalat kivitelét finanszírozó banknak. Az exportáló szingapúri vállalatok nemzetközi versenyképességét nagy mértékben javítja az a körülmény, hogy a jegybanki funkciókat is ellátó Monetáris Hatóság (Monetary Authority of Singapore) a nemzeti vállalatok 3-6 hónapos exportmegelőlegező hitelei esetében a prime rate-nél 3-6 százalékponttal alacsonyabb rediszkontláb mellett viszont-leszámítolja az exportőr bankja által folyósított hitelt, ennek következtében az adó előnyös feltételek között jut kölcsönhöz.

44

45

Thaiföldön a központi bank a kereskedelmi bankok utján 1984-től évi 18 milliárd baht összegben nyújt kedvezményes kölcsönöket az exportőröknek. Ez az összeg mintegy fele a kereskedelmi bankok által nyújtott összes exporthitelnek. A kivitelt finanszírozó kölcsönök rendszere Dél-Koreában sajátos automatizmushoz kapcsolódik, azaz a hitelt mindegyik exportőr megkapja. A nyolcvanas évtized elejéig kedvezményes feltételekkel, a normál kereskedelmi hitelek, sőt még az ágazatspecifikus kedvezményes hitelek kamatlábánál is alacsonyabb kamatláb mellett nyújtották, azaz a termelési szférában érvényesülő fejlesztési súlyképző funkció hatásához a kivitel terén, sőt az exporton belül is hasonló, az előzőt erősítő funkció járult. Tajvanon az export-finanszírozás fő tanulsága az exporttevékenység különböző fázisaira vonatkozó, a forgótőkével kapcsolatos és az export fejlesztését célzó, beruházási hitelek kettéválasztása, egymástól külön történő kezelése. Ez utóbbi az eredmény-orientáció érdekében múltbeli piaci sikerekhez kapcsolódott. Szingapúrban az exporthitelek nyújtását egyrészt különféle bankgaranciákkal, kockázatmegosztó, illetve átvállaló konstrukciókkal kapcsolták össze, másrészt a kis és közepes méretű vállalatok javára differenciálták. c.) Adó- és egyéb fiskális kedvezmények

A különféle adó- és egyéb változatos formákat öltő fiskális kedvezmények az export, illetve az exporttermelés jövedelmezőségének javítása révén mozdítják elő a kivitel növelését. Dél-Koreában a hatvanas években alakították ki azt a kettős árrendszert, amelyben külön, a nemzetközi piacokon versenyképességet biztosító árakat alkalmaztak az export iparágakban, míg a jövedelmezőség garantálása érdekében ugyanazon termék belföldi árszínvonala magasabb volt. Az exportra termelő, illetve az exportban inputként felhasznált intermediereket előállító vállalatok különféle forgalmi, jövedelemadó- és leírási kedvezményekben részesültek, így például a nyereségadó felét elengedték, ha a nyereség exporttevékenységből származott.

Az exportra kerülő végtermékeket, illetve intermediereket gyártók 1966-tól alacsonyabb árat fizettek a felhasznált villamos áramért és a vasúti szállításért. Hongkongban nincsenek specifikus exportösztönzők, hacsak nem tekinthető annak a tőkeforgalom hagyományos liberalizáltságával összefüggésben az adópolitika. Tajvanon az exportőrök a felhasznált inputokra vonatkozóan hagyományos adóvisszatértésben részesülnek. Szingapúrban a Gazdaságfejlesztési Tanács által jóváhagyott termékeket előállító vállalatoknak, amelyek termelésüknek legalább 20 százalékát külső piacokon értékesítik, öt évig nem kell az exportból származó jövedelmeik után adó fizetniük, ha Szingapúrban már gyártott termékek előállításáról és kiviteléről van szó. Amennyiben korábban nem gyártott terméket termelnek és exportálnak, akkor az adómentesség időtartama ötről nyolc évre emelkedik, bizonyos nagyberuházások esetében pedig a 15 évet is elérheti az exportból származó jövedelmek utáni adómentesség.

45

46

Malaysiában az exportorientált vállalatok társulati adójának rátája maximum 50 százalékkal kisebb, mint a belföldi piacra termelőké. Szelektív módon az új exportőrök 10 évig adómentességben részesülnek, a feldolgozóipari cégek exportáruit értékesítő kereskedelmi vállalatok pedig az export F.O.B. értéke 5 százalékának megfelelő állami támogatást kapnak. A hagyományos termékek kivitelének ösztönzése érdekében mérsékelték a pálmaolajra vonatkozó exportadót, kiterjesztették az export-refinanszírozási tervet a pálmaolajra és a gumira, a refinanszírozás idejét 90-ról 180 napra hosszabbították meg. d.) Az exporttermelésben felhasznált importált inputokhoz való hozzájutás feltételeinek javítása

A távol-keleti országok exportösztönzési rendszerének hagyományosan fontos eleme az export versenyképességét nagy mértékben meghatározó, az exporttermelésben felhasznált importált anyagokhoz, alkatrészekhez, részegységekhez, sőt gépekhez, berendezésekhez való hozzájutás kereskedelempolitikai feltételeinek javítása. Dél-Koreában 1965-ben eltörölték az exporttermelésben felhasznált intermedierek és alkalmazott gépek és berendezések beviteli vámját, s liberalizálták az exporttermeléshez szükséges importot, aminek nyomán a dél-koreai exportőr vállalatok szabadkereskedelmi környezetben működhettek, vámoktól nem torzított világpiaci árakat alkalmazhattak. Ezzel szemben az importhelyettesítő szektorban, illetve a nem kompetitív szférában működő vállalatoknak vagy nem engedélyezték az importot, vagy magas vámmal terhelték azt. E rendszer hátránya hosszú távon koreai felfogásban az volt, hogy a beruházási javak és az exporttermeléshez szükséges inputok importjának preferálása nyomán akadályozta a beruházási javakat előállító ágazatok fejlesztését, a nemzeti technológiai fejlődést. Ugyanakkor azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a hatvanas években érvényben volt rendszer az exportőröket a saját exporttermeléssel kapcsolatos szükségleteiket meghaladó mértékű nyersanyag-, intermedier- és gépés berendezésimportra ösztönözte. A saját szükségleteken felül importált árukat azután a vállalatok a belső piacon óriási nyereséggel illegálisan eladták28. Ezért 1973-ban az intermedierekre vonatkozó importletéti rendszert vezették be, amelynek értelmében az összimport százalékában kifejezett letéti kötelezettség az egyes árucikkek jellegétől függően változik, s az importvolumen szabályozásának és a helyi belföldi inputok felhasználása ösztönzésének hatékony eszköze. 1975 után a vámkedvezmények rendszerét is módosították. Az új rendszerben a korábbiaktól eltérően az exportőrök az áruexport realizálása után igényelhetik az importvám visszatérítését, nem pedig eleve vám nélkül kapják az importárut. Ez pótlólagos terhet jelent az exportőröknek. Tajvanon már az ötvenes évek második felében a feldolgozott termékeket exportálóknak jogukban állt devizabevételeik bizonyos hányadát visszatartani, és az exporttermeléshez szükséges, a hatóságok által jóváhagyott import nyersanyagok vásárlására fordítani, illetve az importált nyersanyagokat más végső felhasználóknak továbbadni. A vonatkozó hányadot először különféle technikai paraméterek alapján határozták meg a FOB exportár importnyersanyag tartalmának százalékában, majd 28

Kyoung-Hwie Mihn: Industrial Policy for Industralisation of Korea, Korea Institute for Economics and Technology 1988, pp. 27-28.

46

47

1958 után a legtöbb áru esetében az exporthoz szükséges import 100 százalékára növelték. Mivel a jóváhagyott ráták többnyire meghaladták az érintett ágazatok exportszükségleteit, a fennmaradó összeg további exportra ösztönzött, ha kedvezők voltak a konjunkturális kilátások, egyébként pedig tovább lehetett adni az import nyersanyagokat más cégeknek ugyanabban az iparágban megfelelő prémium fejében. E rendszer hátránya az volt, hogy a de facto különböző prémiumok nyomán különböző átváltási arányok (valutaárfolyam) elterjedéséhez vezetett, illetve akadályozta az erőforrások fő szektorok közötti, a komparatív előnyökkel összhangban álló allokációját. A szabályozás értelmében a vállalatok akkor juthattak import nyersanyaghoz, ha nem volt megfelelő belföldi termelés, vagy ha a megfelelő belföldi termék árszínvonala 10 százalékkal meghaladta a C.I.F. import költségeket. (1964-ig a különbség 25 százalék, 1964 és 196B között 15 százalék volt.) A devizahiány enyhülésével 1970 júliusában eltörölték az import nyersanyagok végső felhasználókhoz történő transzferjének jogát. Indonéziában egy 1986-ban "Május hatodiki csomagterv" néven hozott intézkedés az exportorientált vállalatok import költségeinek mérséklését irányozta elő, amely cégek termelése nagyrészt a folyamatos nyersanyag- és félkészimport ellátás függvénye. Az intézkedés értelmében azok a vállalatok, amelyek termelésüknek legalább 85 százalékát exportálják, a nyersanyagot és félkész termékeket korlátozásmentesen importálhatják, ha a belföldi szállítók nem tudnak azonos vagy alacsonyabb árajánlatot tenni. Ez az intézkedés azonban nem eredményezte a kívánatos hatásokat azért, mert nem szűntek meg bizonyos monopolhelyzetek az indonéz gazdaságban, amennyiben továbbra is kivételes jogokkal rendelkeztek bizonyos állami vállalatok és politikai szempontból megbízható magánvállalkozók a nagy fontosságú tőkejavak és félkész termékek termelése és importja terén. 1987ben azonban az importmonopóliumok gyengítését célzó intézkedéseket hoztak, ami szélesebb körben javította az exportorientált feldolgozóipari vállalatok importált inputokhoz való hozzájutásának esélyeit. Emellett exportkapacitások kiépítését szolgáló kiemelt beruházások esetében az exportőrök jogosultak az importált gépek és berendezések után felszámolt vámok, adók és illetékek visszafizetésére. Exportra történő termelés esetén a felhasznált helyi alapanyagok és egyéb inputok is mentesülnek az általános forgalmi adó és egyéb illetékek fizetésének kötelezettsége alól. 1938-tól e kedvezményt azok a vállalatok is igénybe vehetik, amelyek nem a Központi Beruházási Bank által kiemeltnek minősített beruházásokban vesznek részt, ha az általuk indított új termelő beruházás exportcélokat szolgál. Az exporttermeléshez importált inputokhoz való hozzájutás preferálásának csak azokban az országokban van értelme, ahol az importra vámok, illetékek és/vagy mennyiségi korlátozások vannak érvényben. E konstrukció célja az, hogy az exportőr vállalatok teljesen liberalizált környezetben mozoghassanak, a vámok és mennyiségi korlátozások torzító hatása nélkül, kizárólag hatékonyságig költséggazdálkodási megfontolások szem előtt tartásával dönthessenek belföldi forrásból vagy importból származó termelési inputok, intermedierek vásárlása esetén. A konstrukció a dolog természetéből adódóan nem alkalmazható Hongkong és Szingapúr esetében, ahol nincsenek az import előtt akadályok, ha igen, akkor azok jelentősége marginális. Az exporttermeléshez importált inputokhoz való hozzájutás preferált feltételrendszerének közös vonása a távol-keleti országokban egyrészt az, hogy a gépek, berendezések, a jó minőségű nyersanyagok, intermedierek, alkatrészek és

47

48

részegységek importját is ösztönzi, azaz az importban is súlyképzést valósit meg. Ennek a súlyképzésnek két változata különböztethető meg. Az egyik esetben az importengedély rendelkezésre bocsátása, a mennyiségi korlátozások felfüggesztése és a vámmentesség ösztönzi az importot, amely a közvetítő szervek, vállalatok fennállása miatt nagy valószínűséggel nem mozdítja elő a legolcsóbb beszerzési források felkutatását. A másik esetben a kivitelből származó devizabevételek bizonyos hányadát használhatják fel a vállalatok az exporttermeléshez szükséges inputok külföldről történő beszerzéséhez. Másrészt ez az ösztönzőrendszer az import bővítését az exportnöveléshez kapcsolja, az import dinamikáját és szerkezetét az exportorientáció követelményeinek rendeli alá. e.) Kollektív exportösztönzés, információgyűjtés

A kollektív exportösztönzés a külső piaci megjelenés információs feltételeit javítja, a külső piaci megjelenéshez szükséges követelmények teljesítését mozdítja elő, ami mindenek előtt a kis és közepes méretű vállalatok számára nagy jelentőségű. A kollektív exportösztönzés keretében ugyanakkor különféle alapokat is létrehoznak, s azokból különböző feltételéhez kötött exportösztönző intézkedéseket finanszíroznak Dél-Koreában a külképviseletek elsődleges fontosságú feladata a kivitel előmozdítása, azaz a diplomácia nemzetközi összehasonlításban kiemelkedő mértékben áll az ország külgazdasági érdekei érvényesítésének szolgálatában. Emellett nagy számban küldenek különböző országokba ipari-kereskedelmi küldöttségeket azzal a céllal, hogy új piacokat, együttműködési lehetőségeket tárjanak fel. Ami a vállalatgazdasági szférát illeti, egy nagy kereskedőháznak átlagosan mintegy 40 külföldi leányvállalata vagy külföldi iroda van, amely folyamatos információgyűjtési tevékenységet végez. A leányvállalatok, illetve külföldi irodák feladata új üzletek kötése és megjelenés új piacokon. A kollektív exportösztönzés céljaira a Koreai Kereskedők Egyesülete az importőröktől a teljes import 1 százalékát gyűjti be. A befolyt pénzből piacfeltáró, illetve exportösztönző tevékenységet finanszíroznak. Tajvanon különféle szektorális egyesülések díjat szednek be tagvállalataiktól egy un. kooperatív alap számára. Az alapból előre meghatározott összegben un. export bonusokat fizetnek a késztermék-exportőröknek. Mindegyik érintett vállalat meghatározza a termelésének azt a hányadát, amelyet exportra irányit, s "büntetéspénzt" köteles fizetni a kollektív alapba, ha az export eladásokra vonatkozó előirányzatokat nem teljesíti. (A szektorális egyesülések és a tagvállalatok közötti megállapodásokat jóváhagyásra a megfelelő kormányszervek elé terjesztik.) A hatvanas években elsősorban a textil-, a papír-, az acél- és gumi-termelők, a cementgyártók működtek az említett programok vagy azok valamilyen változata alapján, a hetvenes és a nyolcvanas években pedig mindenek előtt az elektronikai ipar vállalatai éltek az ösztönzőrendszer által nyújtott lehetőségekkel. Részletesebb információk hiányában nem lehet kvantifikálni, hogy az ösztönzőrendszer milyen

48

49

mértékben járul hozzá a kivitel bővítéséhez. Annyi azonban tény, hogy jól kiegészítette az állami ösztönzőket. f.) Az exportösztönzés nem piackonform eszközei

A piaci mechanizmusok viszonylagos fejletlensége, tökéletlen működése miatt a távol-keleti országokban az exportösztönzésnek a piacgazdaságokhoz képest fontos eszközei a különféle jogi-adminisztratív előírások, az exportőr vállalatok magatartásának informális befolyásolása, alakítása. Dél-Koreában például a kormány 1962 óta negyedéves exporttervet készít, amely részletesen le van bontva árucikkekre, értékesítési piacokra és exportőrökre. Az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium napi kapcsolatban van az exportőrökkel. 1969 óta a dél-koreai exportőröket teljesítményük alapján négy csoportra osztják. A legjobb exportteljesítményt erkölcsi elismerésben részesítik (kitüntetés), anyagilag pedig pótlólagos adókedvezményekkel díjazzák29. Indonéziában az exportösztönzés sajátos nem piackonform jellegű jogiadminisztratív formáját jelenti az az 1982 januárjában bevezetett rendelkezés, amelynek értelmében ha külföldi vállalat 500 millió rúpiánál nagyobb kormánymegrendelést nyer el (állami vásárlás vagy az indonéz kormány által finanszírozott projektum kivitelezése), akkor köteles az általa szállított berendezések és termékek értékének megfelelő összegben indonéz exporttermékeket átvenni. Ez a rendelkezés nem vonatkozik a kőolaj- és földgázszektorra, továbbá az olyan közös vállalkozásokra, amelyekben az egyik partner indonéz magán- vagy állami vállalat. A kezdetben tapasztalt ellenállás ellenére 1986 végéig 1,5 milliárd USA dollárt, 1987 végéig 2,5 milliárd USA dollárt tett ki az ilyen "ellenkereskedelem" értéke. Indonéziában 1988 elején szüntették meg az exportengedélyeket, Az új szabályozás értelmében minden általános gazdasági engedéllyel rendelkező cég exportálhat. A liberalizálás nem vonatkozik azon nyersanyagok kivitelére, amelyeket nemzetközi egyezmények (pl. kávé) vagy kétoldalú megállapodások és kvóták (pl. textília) szabályozzák. Ahol a világpiacon Indonéziának fő szállítói pozíciója van, pl. furnérlemez, bors, a külkereskedelmi monopólium továbbra is a kijelölt exportőröknél marad. A kőolaj és földgáz kivitelére továbbra is csak az állami Partamina kőolajipari vállalat jogosult.

3. Az import liberalizálása A világpiaci hatások gazdaságban történő érvényesítésének legfontosabb területe az import szabályozása. Az import liberalizálása, azaz a mennyiségi korlátozások és a vámtarifák eltörlése, illetve mérséklése ugyanis lehetővé teszi a fejlesztési döntéseknek a világpiac értékítélete alapján történő meghozatalát, illetve legalább is egyik feltétele a világpiaci árakhoz és árarányokhoz való közeledésnek. távol-keleti országok közül Hongkong a világ legliberalizáltabb gazdasága, ahol az import előtt nincsenek mennyiségi korlátozások, illetve azok csak az egészséggel és biztonsággal összefüggő árukra (fegyverek, kábítószerek stb.) vonatkoznak. Vám- és más jellegű illetékek az importált áruk elenyésző hányadára vannak érvényben, azok 29

Larry E. Westphal: The Republik of Korea's Experience with Export-Led Industrral Development; World Development, 197B, Vol. 6. No. 3. p. 376.

49

50

is főleg a luxuscikkek (alkoholtartalmú italok, dohány, metilalkoholok, hidrocarbon olajok), amelyek szerepe a belföldi termelésben minimális, illetve belföldi termelés nincs (A jelzett termékekre egyébként belföldi termelés esetén is vonatkozik illeték.) A hongkongi áruk ugyanolyan versennyel állnak szemben a külföldi piacokon, mint amilyennel belföldön. Történelmi visszapillantásban Hongkong esetében soha nem volt szükség világgazdasági nyitásra, mivel a nemzetgazdasági dimenziók korlátai következtében a városállam mindig is nyitott volt a külső hatásokra. A hongkongi belső piac külföldi ipari áruk versenyétől való védelmére annak kicsisége, csekély dimenzió) miatt soha nem volt szükség, ezáltal az ipari fellendülés szempontjából a vámvédelem alárendelt jelentőségű volt. Hongkong számára a külföldi felvevőpiacok voltak a fontosak, ahol az iparcikkek nagyobb részét forgalmazták30. Szingapúr Hongkonghoz hasonlóan szintén rendkívül liberalizált nemzetgazdaság. Az import néhány elenyésző kivételtől .eltekintve mennyiségi és vámjellegű korlátozás nélkül versenyez a belföldi termeléssel. Hongkonggal szemben az egyetlen különbség az, hogy a szingapúri gazdaság nem mindig volt olyan mértékben liberalizált, mint a hongkongi. 1967-ben az effektív védelem rátáját (effective rate of protection) 6 százalékra becsülték31. Ez már a hatvanas években is nemzetközi Összehasonlításban rendkívül alacsony értéknek számított, amit ráadásul a hetvenes években teljes mértékben megszüntettek. Dél-Koreában 1967-ben kezdték meg az áruimport erőteljesebb liberalizálását, amikor a pozitív listák rendszere helyett, amelyeken azon áruk szerepeltek, amelyek importja engedélyezve volt, a negatív listák rendszerét vezették be. A negatív listákon azok a termékek szerepeltek, amelyek importjára nem adtak engedélyt, míg az összes többi, a negatív listákon fel nem tüntetett termék korlátozás nélkül volt importálható. A mennyiségi korlátozásokat 1967 után több ütemben fokozatosan mérsékelték. Az import liberalizáltsági foka (az import azon hányada, amelyre nem kell engedélyt kérni, tehát amelyre mennyiségi korlátozás nem vonatkozik) az 1977. évi 52,7-ről 1979-ben 67,6, 1982-ben 76,6 százalékra emelkedett. 1984 júliusában az import liberalizálására vonatkozó átfogó programot jelentettek be, amelynek értelmében a liberalizációs rátát az 1983. évi 80,4-ről 1986-ban 92, 1988-ban 95,4 százalékra kívánták növelni. A program végrehajtásának eredményeként 1988-ban a 7915 árucsoportból mindössze 367 áruféleség importjára kellett engedélyt kérni, közülük 38 feldolgozóipari termékre, s 25 árucikk volt a megfigyelési listán. (A mennyiségi korlátozások tehát döntően a mezőgazdasági termékekre vonatkoztak.) Természetesen a nem liberalizált termékek is importálhatók, ha exportáruk termeléséhez használják fel inputként azokat. 1989-tből újabb program keretében kívánják folytatni a dél-koreai import liberalizálását, aminek eredményeként 1991-ben 30

V.ö.: Jörg Baumann: Determinanten der industriellen Entwicklung Hongkong 1945-1977 Mitteilungen des Institutes für Asienkunde Hamburg No. 135, Hamburg 1983. pp. 32-33. 31 V.ö.: Bernhard Heitger: Import Protection and Export Performance -Their Impact on Economic Growth Kiél Working Paper No. 260. űuly 1986. p. 11. Chang-Pun Yoon: Economic Achievements of Korea in the 1980s and New Challenges in the 1990s, Korea Institute for Economics and Technology 198B. május (kézirat) p. 30.

50

51

néhány mezőgazdasági termék kivételével az importra nem lesznek érvényben mennyiségi korlátozások. A mennyiségi korlátozások csökkentésével párhuzamosan mérsékelték a vámtarifákat is. A nominális vámszínvonalat az 1968. évi 54-ról 1981-ben 24,9, 1983ban 23,7, 1986-ban 19,9, 1988-ban pedig 18,1 százalékra csökkentették. 1983 és 1988 között a mezőgazdasági termékek átlagos vámszínvonala 31,4-ről 25,2 százalékra, az iparcikkeké 22,6-ról 16,9 százalékra mérséklődött. A vámtarifákat nem lineárisan csökkentették, hanem úgy, hogy mérséklődött a tarifák szórása, azaz a nagyon magas tarifákat jobban csökkentették. Egy 1989. január 1-vel induló program szerint a dél-koreai vámtarifarendszert közeliik az OECD-országokéhoz. Az átlagos vámszínvonalat 1989-ben 12,6 százalékra, 1993-ig 7,1 százalékra csökkentik. Az effektív vámvédettség az 1988. évi 8-ról 1989-ben 3,8, 1993-ban pedig 3 százalékra csökken. A leggyakoribb vámtarifa az 1988. évi 20 százalékos helyett 1993-ban 8 százalékos lesz, a legmagasabb vámtarifa 100-ról 30 százalékra (pl. szeszesitalok, banán esetében) csökken. A mezőgazdasági termékekre vonatkozó vámtarifa 1988 és 1993 között 25,2-ről 12,4 százalékra, a feldolgozóipari termékeké 16,9-ről 6,1 százalékra, azok közül az intermediereké 20-ról 5 százalékra, a fogyasztási cikkeké 30-ról 8, a luxuscikkeké 50-ről 8 százalékra, a belföldi termeléssel nem versenyző nyersanyagoké 5-ről 1-2, azzal versenyző nyersanyagoké 10-ről 3 százalékra csökken32. Összehasonlításként érdemes megemlíteni, hogy az átlagos effektív vámvédelem 1988. évi állapot szerint 7,8 százalék volt az EGK-ban (a legnagyobb kedvezmény elve alapján biztosított tarifák), 2-3 százalék Japánban és 3,8 százalék az USA-ban, amit Dél-Korea az 1988. évi 8,0-ról 1993-ig 3,0 százalékra kíván mérsékelni. Azaz a dél-koreai érték 1993-ig jelentős mértékben közeledik a fontosabb 0EC0-országok jelenlegi megfelelő adatához. A dél-koreai gazdaságpolitika a múltban a mennyiségi korlátozások és a vámtarifák szerkezetének alakítása révén nagy mértékben mozdította elő új iparágak kiépítését. A luxuscikkek és egyéb fogyasztási cikkek - korábban autók, hűtőgépek, televíziók stb. - importját addig nem engedélyezték, amíg a belföldi termelés meg nem indult. Azaz a vonatkozó fogyasztási cikkek látens belföldi keresletének kielégítését elhalasztották a belföldi termelés megindításáig. Ugyanakkor a gazdaságpolitika több eszköz alkalmazása, főként árucikkekre, felvevőpiacokra és vállalatokra lebontott exportcélok kitűzése révén viszonylag korai stádiumban, gyakorlatilag a termelés megkezdésével egy időben ösztönözte az új iparágak termékeinek kivitelét. Azaz az új ágazatok termékei ebben a fázisban a külső piacokon versenyeztek. Miután a szóban forgó ágazat versenyképessé vált, a gazdaságpolitika enyhített az importkorlátozásokon és liberalizálta a behozatalt. A múltban a dél-koreai vámrendszer az átlagosnál nagyobb fokú vámvédelemben részesítette a belföldi piacra szánt termékeket (mezőgazdasági cikkek, kitermelő-ipari termékek) és a feldolgozóiparon belül azokat a területeket, ahol tág tere nyílt az importhelyettesítésnek (pl. könnyűipari fogyasztási cikkek), mint az exportárukat előállító ágazatokat, területeket. A nyolcvanas években végrehajtott liberalizálás egyrészt tükrözte a dél-koreai gazdaság nemzetközi versenyképességében végbement erőteljes javulást. Másrészt 32

Korea, Staff Report for the 1988 Article IV Consultation IMF, 1988. május 10. 51

52

nem függetleníthető a dél-koreai árukkal szembeni protekcionista nyomás erősödésétől a fő fejlett tőkés felvevőpiacokon. A liberalizálás révén a dél-koreai gazdaságpolitika egyszersmind saját árui számára kíván kedvezőbb értékesítési feltételeket teremteni a külső piacokon. A dél-koreai importszabályozással kapcsolatban figyelmet érdemel az un. KFXimport és a külföldi hitelalapokból finanszírozott import megkülönböztetése. A KFXimport azokat a tételeket foglalja magába, amelyekért dél-koreai tulajdonban lévő külföldi valutával fizetnek. A restrikciós listán szereplő termékek (7915 árucsoportból 367 áruféleség) kivételével a KFX-importot automatikusan engedélyezik. A külföldi hitelalapokból finanszírozott import engedélyezése a hitelezési szabályozástól függ, amennyiben minden külföldről felvett hitel jóváhagyást igényel. Bizonyos liberalizált termékek importja erőteljes növekedésének megakadályozása érdekében a hatóságoknak jogukban áll egyes termékeket az un. import-felügyeleti listára felvenni. Ez azt jelenti, hogy az importengedély kiadása előtt a Külkereskedők Szövetségének (Foreign Trader's Association) jóváhagyásáért kell folyamodni, 1986 végén a 7915 termékből 106 volt e listán (1,3 százalék). Hasonló célokat szolgált a flexibilis vámrendszer két új tétele. Az alapvámon belül 100 százalékig terjedő mértékben ugyanis alkalmazkodási vám (adjustment tarif) vethető ki. Ezt félévente felül kell vizsgálni, maximum három évig lehet meghosszabbításokkal alkalmazni. A nem létfontosságú import korlátozása, illetve a belföldi ipar védelme érdekében alkalmazható az un. vészvám (emergency tarif), amely az alap vámon felül az áru értékének maximum 40 százalékára rúghat Alkalmazkodási vám 1986 végén 5 cikkre, vészvám 2 termékre volt érvényben. A vészvámra épülő rendszert 1989. január 1-i hatállyal eltörölték33. A flexibilis vámtarifa-rendszer lehetőséget ad egyébként a kormánynak arra, hogy bármely vámköteles árura 30 százalékos pótilletéket vessen ki, ha ezt szükségesnek tekinti. A dél-koreai kormány eddig nem élt eme jogával. Tajvanon az import liberalizálására a világgazdasági nyitással összefüggésben először a vámtarifák 1959. évi revíziójakor került sor. Ennek során nagy számú késztermék (pl. műszálak, bizonyos kohászati termékek stb.) importvámját csökkentették. 1965-ben számos vegyianyag és textilipari termék vámját mérsékelték. Az 1971 utáni időszakban összesen 16 alkalommal módosították a vámtarifákat. Időben haladva jelentősebb liberalizálás 1979-ben történt, majd 1983-ban hajtottak végre további vámcsökkentéseket, amikor a legmagasabb vámtarifákat 100-ról 75 százalékra, a 40-70 százalékos tarifák egy részét 25-50 százalékra csökkentették34. A vámliberalizálás folytatását fémjelezte az a körülmény, hogy 1985 és 1987 között 4727, 1988 februárjában pedig 3523 termékpozícióra vonatkozó vámtarifát csökkentettek. A nagyarányú vámtarifa-csökkentések eredményeként az effektív vámvédelem szintje az 1971. évi 14,4-ről 1986-ban 7,6, 1987-ben 6,9 százalékra mérséklődött, ami jelentős mértékű közeledés az OECO-átlaghoz35. A vámtarifák az 33

Economic Intelligence Unit Country Report, The Republic of Korea 1989/1. p. 11.

34

Economic Intelligence Unit of Taiwan, Annual Supplement, 1984 Handelsblatt, 1989. január 31. p. 20.

35

52

53

autók és az autóiparral kapcsolatos termékek körében és néhány mezőgazdasági és kohászati termék esetében haladják meg kiemelkedő mértékben az átlagot. Ugyanakkor a nyersanyagokra vonatkozó vámokat vagy teljes mértékben megszüntették, vagy 5 százalék alá mérsékelték a tarifákat. Figyelmet érdemel, hogy a fogyasztási cikkek többségénél a tajvani vámtarifák az amerikaiaknál és délkoreaiaknál is alacsonyabbak. Az import liberalizálása keretében eltörölték azt a bevitelre kivétel nélkül kivetett un. kikötői illetéket, amely 1985-ig az áruérték 20 százalékát, 1985 után egységesen 5 százalékát tette ki. A mennyiségi korlátozások enyhítése terén fontos mérföldkő volt 1970, amikor több, mint ezer termékre vonatkozóan szüntették meg a bevitel mennyiségének korlátozását. Az importengedélyezés rendszere ennek ellenére a nyolcvanas években továbbra is fennmaradt, amelynek értelmében az importtermékeket három csoportba sorolták. A tilalmi listán a Kínai Népköztársaságból származó termékek, a narkotikumok és bizonyos luxuscikkek szerepeltek. Az ellenőrzött termékek listáján az állami monopóliumok által értékesített termékek (kőolaj, alkoholos italok, dohányneműk) vannak, míg az engedélyezhető termékek listáján szereplő tételekre az importengedélyt automatikusan megadják. Az utóbbi két évben enyhítették a nem tarifális jellegű korlátozásokat olyan termékek esetében, mint a kalcinált szóda, a cink, a körte, az őszibarack, a bor, a cigaretta. Összességében az importáruk listáján szereplő tételek 92 százalékára automatikusan kiadják az importengedélyt, s 1989 elejétől az árukategóriák 98,3 százaléka korlátozás nélkül importálható. Indonéziában az import nincs engedélyhez kötve, noha bizonyos áruk importjára kvóták vannak érvényben vagy tilos a bevitel. E rendelkezések olyan árukra vonatkoznak, amelyekből már belföldi termelés is van. Az ad valorem vámtételek 0 és 270 százalék között mozognak, a legtöbb vámtétel a 10 és 60 százalék közötti sávra jut. Emellett import pótadókat is kivethetnek, amely a vámmal együtt az áru értékének 400 százalékát is elérheti. A legmagasabb vámtételek a luxus jellegű fogyasztási cikkekre, az ipari szektor "nélkülözhető" áruira és az importhelyettesítő gazdaságpolitika filozófiája jegyében a belföldön is előállítható feldolgozóipari termékekre vonatkoznak, a vámtarifák nagysága attól függ, hogy az egyes indonéz áruk mennyire versenyképesek az importtal. Az importszabályozás részleges liberalizálását jelezte az, hogy országokból származó importra (Malájföld, a Fülöp-szigetek, Szingapúr, Brunei) preferenciális vámtételeket léptettek érvénybe. Másrészt 1985 egyszerűsítették a vám- és kikötői procedúrákat. E tények arra utalnak, az importszabályozásban kevés liberalizálás történt.

az ASENThaiföld és áprilisában hogy eddig

1989 január 1-től a gazdasági reformprogram keretében nagy mértékben oldották a külkereskedelmi kötöttségeket, így a többi között megszüntették az eddigi műanyagtermék-beviteli monopóliumot. 318 termék importját nem tarifális korlátozások helyett vámokkal szabályozzák, ezzel 579-re emelkedik az elmúlt két évben a szigorú importkorlátozás alól mentesített árucikkek száma, amelyek értéke

53

54

az összes import 65 százalékát tette ki 1987-ben. A vámmal védett termékek közé ezt követően a többi között a vegyipari, az élelmiszeripari, a textilipari termékek, valamint a nyers és feldolgozott mezőgazdasági cikkek tartoznak. Feloldották az importkorlátozásokat néhány kivételről eltekintve a vas- és acéltermékek, valamint több más nyersanyag esetében is. Az importmonopóliumok számát 278-ról 70-re csökkentették. 111 korábban csak kizárólagos importjoggal felruházott ügynökség által behozható terméket bármely importőr szabadon beszerezhetett 1989 elejétől. Malaysiában részleges világgazdasági nyitásra a hetvenes évek utolsó harmadában került sor. Ennek keretében 1977 július 1-i hatállyal egységesítették az importellenőrzés rendszerét és a vámtarifa-rendszert. A legtöbb áru - a korábbi időszaktól) eltérően - Open General Licence keretében engedély nélkül importálható. Az engedélyköteles vagy speciális engedélyhez kötött áruk köre szűk, olyan elsősorban végző fogyasztási cikkekre vonatkozik az engedélyeztetési kötelezettség, mint néhány alkoholos ital, a gyémánt, bizonyos fajta élelmiszerek stb. Az ad valorem vámtarifák túlnyomórészt a 0-45 százalékos sávba tartoznak, de vannak 100 százalékos tételek is, főleg fogyasztási cikkekre. Az importszabályozás reformjának keretében az ország iparosítása szempontjából nagy jelentőségű iparágak létesítése vagy fejlesztése céljából bevitt nyersanyagokra és gépekre a pénzügyminisztérium előzetes kérelem alapján vámmentességet adhat, biztosítja az anyag jellegű és a produktív külföldi inputokhoz való kedvezményes hozzájutást. További feldolgozásra szánt nyersanyagok bevitelét esetenként mentesítik a beviteli pótadó fizetése alól. 1977 óta az állami és a magánvállalatok versenytárgyalások keretében versenyeztetik a külföldi szállítókat.

Thaiföldön a vámtarifák a fejlődésben lévő iparágak védelmére történő hivatkozással a hatvanas években voltak magasak. A vámvédelem mérséklése külső (főleg világbanki) nyomásra került napirendre, s az ipar átstrukturálódását várják tőle. A már megvalósult vámcsökkentések ellenére a tarifák még mindig az 5-60 százalékos sávban mozognak (az utóbbi a luxustermékekre érvényes). 1991-ig fokozatos csökkentéssel a késztermékekre 40-50, a félkész termékekre 15-30, a nyersanyagokra 5-10 százalékos tarifákat akarnak kialakítani. A koncepció tükrözi a hazai késztermékgyártás további támogatásának-védelmének szándékát.

4. Exportra termelő vámszabad területek A külföldi működőtőke-import, a műszaki-szerkezeti korszerűsödés és a feldolgozóipari export ösztönzése térben és időben koncentrált eszközét képezik az exportra termelő vámszabad területek. Az exportra termelő vámszabad terület olyan jól körülhatárolt, gyakran szabad kikötőhöz kapcsolódó vagy ahhoz közeli terület, amelyet a létesítő ország ipari termelőüzemek alapításához és működéséhez szükséges termelő és kommunális jellegű infrastruktúrával ellát. Az oda beruházni, illetve termelni szándékozó vállalatokat, vállalkozókat a gazdaságpolitika a lehető legnagyobb mértékben mentesíti a hatékony termelést gátló adminisztratív kötelezettségek alól, és a feldolgozóipari termelés gazdaságossága érdekében engedélyezi a termelő-berendezések és a gyártáshoz szükséges inputok vámmentes

54

55

bevitelét36. Az exportra termelő vámszabad területeken tehát deregulációt hajtanak végre, emellett országonkét eltérő mértékben pozitív ösztönzőket alkalmaznak külföldi vállalatok betelepedésének előmozdítására. A távol-keleti országok közül Hongkong és Szingapúr esetében a külgazdasági kapcsolatok kiemelkedő mértékű, csaknem 100 százalékos liberalizáltsága, a szerény nemzetgazdasági dimenziók és a külföldi vállalatok által is igénybe vehető exportösztönzők nem tették szükségessé külön exportzónák létrehozását, illetve a két városállam teljes egészében sajátos exportzónának tekinthető. Dél-Koreában az exportra termelő vámszabad területek létrehozásának legfőbb célja külföldi működőtöké bevonása kizárólag az exportorientált iparágakba, mindenek előtt az elektronikai iparba. A Masán vámszabad területet 1970-ben, az Irit 1973-ban alapították. A két zónában beruházni kívánó vállalatok rendelkezésére kedvezményes bérleti díjakkal bocsátanak közművesített telephelyeket. A külföldi vállalatoknak működésük első öt évében nem kell fizetniük vállalati, vagyon- és személyi jövedelemadót, a következő öt évben pedig 50 százalékos mentességet kapnak. A két zónában nem érvényesítik a mindenkori importtilalmi listákat, a beruházási javak importja vám-, illeték- és adómentes, hozzáadottérték-adót sem kell fizetni. Az importtal kapcsolatos ügykezelés rendkívül egyszerű. (Egyébként a két zónában egy-egy hivatal képviseli a különféle dél-koreai hatóságokat.) Az általuk bérelt területen a vállalatok szabadon építkezhetnek, s 30 százalékos kedvezményt kapnak a felhasznált villamos áram után. Az az egyetlen kikötés, hogy elektronikai terméket a zónákban működő vállalatok csak külföldön adhatnak el, míg a zónákban előállított többi termék előző évi exportja 30 százalékáig értékesíthetnek a dél-koreai piacon is. A zónákban 100 százalékos külföldi tulajdonhányadot is engedélyeznek. A külföldi befektetők a vállalkozás jövedelmeit, osztalékait, sőt magát a beruházott tőkét is korlátozás nélkül repatriálhatják. 1986 közepéig Masanba összesen 132,4 millió dollárt, az Iri zónába pedig 17,5 millió dollárt ruháztak be. Ez a Dél-Koreában befektetett működőtőke-állomány marginális hányada, és az éves új befektetéseknek is csekély aránya. A masani exportzónába beruházott tőkeállomány 82,9 százaléka japán, 4,2 százaléka amerikai eredetű, míg a dél-koreai vállalatok aránya 10,5 százalék. Más megközelítésben a befektetett tőkeállomány 42 százaléka Japánra, 2 százaléka az USA-ra jut 100 százalékos tulajdonosi részesedéssel, míg a közös vállalkozások aránya 32 százalék, a 100 százalékos dél-koreai tulajdonosi részesedés aránya pedig 7 százalék. A masani zónából 1982-ben több, mint 600 millió dollár értékben exportáltak, ami az akkori dél-koreai kivitel 2,7 százalékának felelt meg. A két exportzónára összesen egyébként 1982-ben a dél-koreai kivitel 3,7 százaléka, az import 1,5 százaléka jutott, tehát szerény nagyságrendben járult hozzá az exporthoz, illetve vette igénybe az importkapacitásokat . Ágazati-strukturális vetületben viszont sikernek könyvelhető el az a tény, hogy Masán esetében az 1982. évi kivitel 61,5 százalékát elektronikai termékek, 12,7 százalékát precíziós gépek, 8,2 százalékát fémmegmunkáló gépek alkották. A hagyományos textil- és cipőipari termékek aránya ezzel szemben minimális. Dél36

V.ö.: Bogóné Jehoda Rozália: Exportra termelő vámszabad területek a fejlődő országokban, Külgazdaság, 1989/2. 55

56

koreai szakértők azt is sikernek tekintik, hogy az exportzónák inputjában 1975 és 1980 között 21-ről 33 százalékra növekedett a dél-koreai eredetű arány. Tajvanon az exporttermelési zónákban csak olyan vállalatok betelepedését engedélyezik, amelyek termelésüket teljes egészében exportálják. Ennek fejében viszont a zónákban tevékenykedő feldolgozóipari vállalatok olyan adókedvezményekben részesülnek, amelyeket más exportáló vállalatok kapnak. Ezen túlmenően nem kell fogyasztási adó fizetniük, s a társulati adó alól is mentességet élveznek. A termeléshez szükséges anyagok, féltermékek és gépek importja vámmentes. A zónákba befektető vállalatok állami költségen kiépített infrastruktúrát: közmű- és hírközlési hálózatot, kész gyárépületeket, korszerű kikötői és szállítási infrastruktúrát vehetnek igénybe. Az infrastruktúra használatáért a vállalatok távol-keleti viszonylatban a legalacsonyabb kedvezményes tarifákat fizetik. 1984-től engedélyezik a belföldi eladásokat is, de ebben az esetben az importált anyagok és berendezések után meg kell fizetni a vámot. Tajvanon 1986-ban három exporttermelési zóna volt, Kaohsziung, Nantze és Tajcsung mellett, a negyedik létrehozása a sziget északi részében fekvő Taojüanban folyik. Az exporttermelési zónákból a tajvani összexportnak 1970-ben egytizede, 1984-ben 6 százaléka származott37, amely teljesítményt a külföldi tulajdonosi részvétellel működő vállalatok exportjára vonatkozó adatok is tartalmazzák. Az összes kivitelhez és a külföldi tulajdonosi részvétellel működő vállalatok kiviteléhez való hozzájárulás nagyságrendi összefüggések alapján meglehetősen korlátozott volt, a volumenhordozó funkció helyett az exporttermelési zónák szerepe fontosabb volt az ágazati-szektorális súlyképzésben, a külföldi működőtőke-befektetések élvonalbeli, illetve műszaki szempontból korszerű ágazatokba történő terelésében. Malaysiában mintegy 100 ezer foglalkoztatottal 11 exportra termelő vámszabad terület található. A vámszabad területekre települt külföldi vállalatok többsége az elektronikai iparban működik. A vámszabad területek szerepe kiemelkedő abban, hogy Malaysia jelenleg a világ legnagyobb félvezető exportőre, Japán és az USA után pedig a világ harmadik legnagyobb félvezető termelője. Indonéziában hat exportra termelő vámszabad terület működik, további hat projektum a tervezés és a kivitelezés különböző fázisaiban van. Az állam végzi az infrastruktúra kiépítését (víz, gáz, villany, szennyvíz elvezető rendszer, telefonhálózat stb.). Mindegyik exportra termelő vámszabad terület sajátos szerves egységet képező ipari komplexum, vegyipari és fémfeldolgozási-, illetve általános gépipari súlyponttal.

5. A külföldi működötöké-beruházások ösztönzése A külföldi működőtőke-befektetések erőteljesebb liberalizálására a távol-keleti országokban a hatvanas és a hetvenes évek részleges kísérleteit követően a nyolcvanas évtizedben került sor. A liberalizálás egyrészt a befektetéseket 37

Economic Intelligence Unit of Taiwan, Country Profilé 1986.

56

57

szabályozó jogi-adminisztratív előírások korszerűsítését, restrikciós vonásainak enyhítését, másrészt a külföldi működőtőke-import gazdaságpolitikai ösztönzőkkel történő pozitív előmozdítását jelentette. Mind az adminisztratív-jogi szabályozás, mind a pozitív ösztönzők lényeges feladata a külföldi működőtőke-beruházásoknak a gazdaságpolitika által priorizált ágazatokba, tevékenységi területekre történő terelése-irányítása, exportorientációjának biztosítása, azaz a fejlesztési súlyképzés. Hongkongban a beruházások teljes mértékben liberalizáltak, amennyiben a bel- és külföldi vállalatok, befektetők azonos jogokat élveznek, a gazdaságpolitika nem differenciál bel- és külföldiek között. A külföldiek szabadon ruházhatnak be minden gazdasági tevékenységbe, akár 100 százalékos részesedést is elérhetnek, semmiféle korlátozással nem kell számolniuk. A befektetett tőke és az utána járó jövedelmek minden fajtája szabadon repatriálható, nincs árfolyam-, illetve valutaátváltás-ellenőrzés, bármely külföldi deviza bármely időpontban megjelenhet az országban. Szingapúr Hongkonghoz hasonlóan szintén rendkívül liberalizált gazdaság. A külföldi vállalatok Szingapúrban a helyi vállalatokkal azonos jogokat élveznek, a helyi vállalatoknak kilátásba helyezett különféle gazdaságpolitikai ösztönzőket is igénybe vehetik. Hosszabb idő óta a szingapúri gazdaság mindegyik ágazata nyitva áll a külföldi beruházók előtt, korlátozó rendelkezések a befektetések ágazati-szektorális irányaira, a tőke- és profittranszferre nincsenek, vagy kivétel számba menőek és marginális jelentőségűek, legfeljebb bizonyos esetekben (bankok, pénzügyi intézmények, biztosítótársaságok, bróker ügynökségek) a Pénzügyminisztériumtól, más esetekben (pl. mosószerek, gépjárművek előállítása) a cégbíróságtól kell előzetes engedélyt kérni. Külföldiek Szingapúrban tehát korlátozások nélkül alapíthatnak leányvállalatot, megszerezhetik működő helyi vállalatok részvényeinek többségét, illetve összes részvényét, részleget és képviseleti irodát nyithatnak. Külföldiek korlátozás nélkül vásárolhatnak részvényeket, kivonhatják tőkéjüket Szingapúrból, más országokba utalhatják tőkéjüket, osztalékukat, a profitjukat vagy a Szingapúrban foglalkoztatott külföldiek jövedelmeit. 1972 óta a belső pénzpiacon a külföldi vállalatok is korlátozás nélkül vehetnek fel hitelt. Statisztikai célból, Szingapúr mindenkori fizetési mérleghelyzetének megállapítása érdekében kötelesek ugyanakkor a vállalatok minden, külfölddel kapcsolatos pénzmozgással járó tranzakciót egy erre a célra rendszeresített formanyomtatványon jelenteni. A külföldi működőtőke-import általános feltételeit javítják az eddig több, mint 20 országgal kötött megállapodások a kettős adóztatás elkerüléséről, valamint az USA és nagy számú nyugat-európai ország kormányával aláirt, a háborús és kisajátítási veszteségek ellen nyújtott kölcsönös garanciákat tartalmazó szerződések. A rendkívül liberális jogi-adminisztratív szabályozás és a helyi vállalatoknak kilátásba helyezett különféle kedvezmények, ösztönzők alkalmazása mellett a szingapúri gazdaságpolitika további addicionális "pozitív" ösztönzőkkel is elő kívánja mozdítani a külföldi működőtőke-befektetések növelését, a preferált ágazatokba, területekre történő áramlását. A szingapúri gazdasági vezetés a városfejlesztési szempontból preferált területen történő beruházás esetén a külföldi vállalatokkal szemben kedvezményes, 12 százalékos ingatlanadó kulcsot alkalmaz. A fejlesztési súlyképzés és a külföldi

57

58

beruházások szingapúri gazdaságba való integrálásának elősegítése érdekében kedvezményes, 33 százalék helyett 10 százalékos adókulcsot helyeznek kilátásba először 10 évre azoknak a transznacionális nagyvállalatoknak, amelyek Szingapúrt választják székhelyül délkelet-ázsiai tevékenységük koordinálására, leányvállalataik irányítására, illetve kutatás-fejlesztéssel és egyéb szolgáltatások nyújtásával kapcsolatos tevékenységek (termékfejlesztés, üzleti tervezés, fund management, sales promotion stb.) végzésére. Azok a nemzetközi tanácsadó cégek, amelyek Szingapúrból nyújtanak szolgáltatásokat a régió országaiban működő vállalatoknak, öt évig 50 százalékos adókedvezményt kapnak Az ellenkereskedelmet (counter trade) folytató cégeknek 5 évig nem kell társulati és jövedelemadót fizetniük. A nemzetközi kereskedelmi vállalatnak minősített kereskedelmi cégek, amelyek feldolgozóipari exportból évente legalább 5 millió dollár bevételre tesznek szert, szintén 50 százalékos adókedvezményt kapnak az exportbevételekből származó jövedelmükre. A külföldi vállalatok a kutatás-fejlesztési támogatási rendszer keretében folyósított, maximált összeghatárt nem tartalmazó támogatást is kaphatnak azzal a feltétellel, hogy termék- és/vagy eljárás-innovációjuk először Szingapúrban kerüljön alkalmazásra, illetve előállításra. A külföldi vállalatok oktatási, szakképzési, továbbképzési programokban való részvételét is ösztönzik. A Gazdaságfejlesztési Tanács például a Philips és a Ralley nagyvállalatok által előirányzott, a finommechanikával kapcsolatos oktatási központ létesítésében vett részt. A külföldi szakértelem bevonását célozzák az IBM-mel, az NSZK gépipari, Franciaország elektronikai, Japán informatikai vállalataival kezdeményezett együttműködési koncepciók a szakképzésben. Külföldi vállalatok betelepedését a szingapúri gazdaságpolitika a létrehozott tudományos parkba is várja. Dél-Koreában a gazdaságpolitika nem fektetett különösebb súlyt a külföldi működőtőke-import ösztönzésére. A korábbi, nemzetközi összehasonlításban restriktív külföldi működőtőke-import szabályozást 1966-ban korszerűsítették. Az 1966. évi törvényt 1973-ban és 1983-ban módosították, illetve kiegészítették. Az 1984 júliusában elfogadott törvényben nagy mértékben liberalizálták a külföldi működőtőke-importot. A törvény meghatározta azokat a területeket, szektorokat, ahol engedélyezhető külföldi vállalatok üzleti tevékenysége, egyszerűsítette a külföldi beruházások engedélyezési eljárását és mérsékelte a külföldi beruházók adóterheit. Az 1985. évi továbbfejlesztés során a korábbi pozitív listákat, amelyek azokat a területeket jelölték meg, ahol engedélyezik a külföldi befektetéseket, negatív listákkal váltották fel. A negatív listák azokat a területeket tartalmazzák, ahol nem engedélyezik a külföldi beruházásokat. A dél-koreai statisztikák az iparágakat, tevékenységeket 1048 területre osztják. Ebből 999 területet tartanak alkalmasnak külföldi beruházások fogadására. A fennmaradó 59 terület a tevékenység jellegéből adódóan nem alkalmas célpontja a külföldi működőtőke-befektetéseknek. Ilyen terület például az államigazgatás, az oktatás. A liberalizált területek számát a nyolcvanas évek elején 521-ről 666-ra növelték, 1985-ben további 102 területet liberalizáltak, így a 999 nyilvántartott szektorból 768 liberalizált. Az iparban a liberalizáltsági fok 92,5 százalék, a szolgáltató szektorban viszont mindössze 58 százalék.

58

59

A negatív listákon szereplő ágazatok egy részében tiltják a külföldi befektetéseket (pl. postai szolgáltatások, vasúti szállítás, hírközlés, tömegtájékoztatás, egészségügy, több közületi szolgáltatás). Más ágazatokban (időleges védelem alatt álló iparágak, környezetszennyező tevékenységek, személyi szolgáltatások stb.) viszont mérlegelik a kérelmeket és esetenként engedélyezik is a külföldi befektetéseket. A liberalizált területeken elvileg 100 százalékos külföldi tulajdont is engedélyeznek, ha a projektum exportorientált céllal jön létre vagy a gyártandó termékek a szabadon importálható áruk listáján vannak, s az alkalmazott vám 10 százaléknál kisebb. Ennek ellenére nagy nyomás nehezedik a külföldi beruházókra joint venture-k alapítása érdekében. A 102 újonnan liberalizál területen csak úgy lehet külföldieknek beruházniuk, ha dél-koreai partnert is bevonnak az üzletbe. Ugyancsak a liberalizálás jegyében egyszerűsítették az engedélyezési rendszert. Igen gyors a jóváhagyás, ha a befektetésre kerülő külföldi működőtöké 1 millió dollárnál kevesebb, a külföldi részesedés 50 százalék alatti, nincs a terület negatív listán, és adókedvezmény igénylésére, illetve nyújtására sem kerül sor. Megszüntették továbbá a külföldi részvétel arányának korábbi maximálását a beruházásokban, s adókedvezményeket helyeznek kilátásba azokra a külföldi beruházásokra, amelyek hozzájárulnak a folyó fizetési mérleg javításához (exportbővítés vagy importhelyettesítés formájában), csúcstechnológiát visznek be az országba, külföldön élő koreaiak befektetései és szabad exportzónákba irányulnak. A nyereségtranszfer teljesen liberalizált38. 1986 júliusában előző év tapasztalatainak figyelembe vételével a tőketörvényt tovább javították, egyszerűsítették. Az év során egyébként további 40 területet liberalizáltak a külföldi működőtőke-befektetők számára. A kilencvenes évtized elejére teljes mértékben liberalizálni kívánják a külföldi működőtőke-befektetéseket, így a külföldi vállalatok a dél-koreai vállalatokkal azonos elbírálásban fognak részesülni. A külföldi beruházások ösztönzését, illetve a piaci hatékonysági követelmények további erősítését szolgálja a szöuli részvénytőzsde létrehozása és fokozatos megnyitása a külföldiek számára. Az 1981-ben meghirdetett terv szerint az értékpapír piacokat négy lépésben nyitják meg a külföldi beruházók előtt: A külföldiek először dél-koreai közvetítő holdingokon keresztül vásárolhatnak értékpapírokat úgy, hogy azok formailag továbbra is dél-koreai tulajdonban maradnak; a külföldi tőzsdei ügynökségek irodát nyithatnak Szöulban. Később bizonyos korlátok között a külföldiek közvetlenül is vásárolhatnak dél-koreai értékpapírokat. A nyolcvanas évek végén a dél-koreai értékpapírokat érintő összes korlátozást felszámolják és lehetővé teszik a dél-koreai vállalatok számára, hogy bizonyos körben külföldi értékpapírokat vásároljanak. Végül a kilencvenes évek elején teljesen megnyitják az országot az értékpapírok előtt. Az első fázisban 6 olyan alap alakult meg, amelyik külföldiek részvényhez jutását intézi, és 1985-ig mintegy 200 millió dollárnyi dél-koreai részvény talált külföldi gazdára. Az ötvenes, a hatvanas és a hetvenes években Dél-Koreához hasonlóan Tajvan sem fektetett különösebb súlyt a külföldi működőtőke-befektetések ösztönzésére. 38

Handelsblatt, 1986. április 8., p. 30.

59

60

Ennek ellenére a külföldi közvetlen befektetések szabályozása a dél-koreainál hagyományosan kevésbé volt restriktív. A hetvenes évek második felében kialakult állapot szerint a tajvani gazdaságpolitika a külföldi beruházóknak - néhány kivételtől eltekintve - a belföldi vállalatokkal egyenrangú státuszt garantált. A külföldi befektetők bizalmának növelését szolgálta az állam azon kötelezettségvállalása, hogy nem nacionalizál olyan vállalatokat, amelyekben a külföldi tőke részesedés eléri, illetve meghaladja a 45 százalékot. A tulajdonhányad szabályozás rendkívül liberális volt, lehetséges volt 100 százalékos külföldi tőkerészesedéssel működő cégek alapítása is. Ennek ellenére a gazdaságpolitika elsősorban a vegyesvállalatok számának gyarapítását, a vegyesvállalatok elterjesztését szorgalmazta, mert e vállalkozási forma keretében vélte a számára legkedvezőbb módon megvalósíthatónak a korszerű ismeretek, technológiák átvételét, a külföldi beruházóktól való legcsekélyebb mértékű függőség mellett. A gazdaságpolitika ugyanakkor meghatározott követelményeket is támasztott a külföldi beruházókkal szemben, így az üzemméretek, termelési sorozatok növelésére vonatkozó törekvésektől korántsem függetlenül előírta a termelésre vonatkozó minimális szérianagyságot. A külföldi tőkerészesedéssel működő vállalatok kötelesek voltak továbbá termelésük meghatározott hányadát exportálni, s a gazdaságpolitika a termelés helyi anyagtartalmának minimális színvonalat is meghatározta. A termelés helyi anyaghányada növelésére irányuló törekvésekre utal az a körülmény, hogy például a Sony és a Sanyo japán cégekkel kötött megállapodásokban a kormány előírta: a videomagnókat gyártó leányvállalataik termelésében a tajvani anyagtartalom arányát az induló 35 százalékos szintről négy éven belül 55 százalékra emeljék39. Ha ezeket a feltételeket teljesítették a külföldi beruházók, akkor a profit 100 százalékát is repatriálhatták, de a beruházás kezdeti évétől számítva a tőkének évente 20 százalékát lehetett csak kivinni az országból. Ugyanakkor a tajvani részvénypiacokról a külföldi beruházók ki voltak zárva. A tajvani gazdaságpolitika a külföldi működőtőke-befektetéseket a Stratégiai Iparfejlesztési Program értelmében priorizált ágazatokba, területekre igyekezett terelni. A külföldi vállalatok ugyanis a priorizált területeken történő befektetések esetén részesedhettek a belföldi cégeknek kilátásba helyezett adó- és egyéb kedvezményekből. A szektorális súlyképzést célozta továbbá az az adminisztratív előírás, amely bizonyos stratégiai fontosságú, első sorban szolgáltató ágazatokat elzárt a külföldi befektetők elől, s nem, vagy korlátozott mértékben engedélyezte külföldi vállalatok beruházásait a könnyűiparban. A szektorális súlyképzés pozitív ösztönzőihez, a külföldi működőtőke-vonzás erősítéséhez tartozott a kutatásfejlesztési infrastruktúra állami részvétellel történő kiépítése a korábban elemzett Hszincsu Tudományos és Ipari Park esetében. A műszakilag korszerű ágazatokban az üzemméretek növelését célozta az az 1984ben kiadott rendelkezés, amely szerint új külföldi tőkerészesedéssel működő vállalat alapítására csak akkor van mód, ha a tervezett beruházás értéke meghaladja az 500 ezer USA dollár értéket a korábbi 150 ezer USA dolláros határértékkel szemben. 39

Far Eastern Economic Review, 1983. No. 12. p. 86.

60

61

A külföldi működőtőke-import szabályozását 1988 közepéig módosították. Egyrészt egyszerűsítették a külföldi közvetlen beruházások engedélyeztetését. Másrészt bővítették azon ágazatok, tevékenységek körét, ahol a külföldi befektetéseket engedélyezik. így a tajvani gazdaságpolitika által meghatározott 390 gazdasági tevékenység közül 284 üzleti terület jut az egyszerűsítés hatálya alá. (A többi között a pénzügyi és biztosítási szférában, a gázellátásban, az utazási ügynökségek körében is engedélyezik a külföldi részvételt.) Ugyanakkor 55 üzleti terület továbbra is el lesz zárva a külföldi befektetők elől. (Állami monopóliumok, közületi szolgáltató vállalatok, ingatlanértékesítési ügynökségek, repülőtéri szolgáltatások tartoznak a többi között e körbe.) Végül a külföldi beruházók bizalmának növelését voltak hivatva előmozdítani a szabadalmak és márkajelek erőteljesebb védelméről intézkedő törvények. A külföldi befektetések előmozdítását szolgálta az un. "offshore banking centre" megalapítása, a valutaátváltás 1987. évi liberalizálása és a tajpeji értéktőzsdén külföldiek megjelenésének engedélyezése. A tajpeji értéktőzsde külföldiek előtti megnyitásának első lépéseként a kormány engedélyezte a külföldi tőzsdei ügynökségeknek tajvani képviseletek, irodák megnyitását. Az új szabályozás értelmében külföldi befektetők a tajvani értékpapír-piacon, brókercégekben is megjelenhetnek maximálisan 40 százalékos részesedés erejéig, de egy külföldi kezében a részvénytőkének legfeljebb 10 százaléka lehet. Tőzsdeügynöki engedély (brokerlicence) elnyeréséhez viszont minimálisan 1 milliárd új tajvani dollár (35 millió USD) kezdőtőke bevitele szükséges. Eddig Tajvanon 28 brókercég működését engedélyezték. Végül a külföldi beruházóknak engedélyezik a tőkebefektetés kezdetétől fogva a tőke- és nyereségtranszfert, s nem az első teljes évtől kezdve, ahogy korábban szabályozták. A liberalizálás jegyében került sor külföldi bankok tevékenysége kiterjesztésének engedélyezésére. Ennek keretében amerikai biztosító-társaságoknak engedélyezték, hogy helyi cégekkel versenyezhessenek, amennyiben 1988-ban 9 amerikai biztosítótársaság kapott engedélyt tajvani fiókintézet nyitására, s a tajvani kormány számuk további bővítésére tett ígéretet. Indonéziában az 1967. évi tőketörvényt 1986-ban egészítették ki és korszerűsítették. Ennek értelmében a többi között vám- és adómentességet nyújtanak minden olyan árura, amelyet külföldi beruházásként visznek be az országba , ha ellenértéküket saját vagy külföldről bevitt devizával egyenlítik ki. Minden külföldi beruházás jogosult gyorsított amortizációra, ami a legtöbb tétel esetében 25 százalék. A profitrepatriálást engedélyezik, de magát a befektetett tőkét addig nem lehet repatriálni, amíg a különféle projektumok koncessziót élveznek. 1974 óta a külföldi beruházóknak kötelező indonéz partnerrel joint venture-t alkotni, az indonéz részesedésnek minimálisan 20 százalékosnak kell lennie. Határozott menetrendet kell kidolgozni arra vonatkozóan, hogy a részvénytőkének legalább 51 százaléka indonéz tulajdonba kerüljön, s megszigorították azt a szabályt, amely szerint külföldi részvétellel működő vállalkozásokban lehetőség szerint indonéz állampolgárokat kell alkalmazni. Végül a külföldi beruházások a legkülönfélébb adókedvezményekben is részesülnek. Az 1989 első felében végrehajtott liberalizálás nyomán 64-ről 55-re csökkentették azon területek számát, ahol nem engedélyeznek új beruházásokat külföldi

61

62

vállalatoknak. A könnyítések az iparra és a bányászatra egyaránt vonatkoznak. A külföldi működőtőke-beruházásokra vonatkozó, egy-egy projektumra jutó minimális összeget 1 millió U5 dollárról 250 ezer dollárra mérsékelték, ezáltal bizonyos munkaigényes és exportorientált területek is megnyíltak a külföldi vállalkozók előtt. Az új rendelkezések olyan joint venture alapítását is lehetővé teszik, ahol a külföldi partnernek 55 százalékos többségi részesedése van, ha a közös vállalat részvényeinek legkevesebb 20 százalékát az indonéz értéktőzsdén értékesítik. Malaysiában a külföldi működőtőke-beruházások szabályozásának jellegzetességeit hosszú ideig meghatározta az Új Gazdasági Politika célrendszere. A program célkitűzéseinek a napirendről való lekerülése nyomán a nyolcvanas évek első felében a külföldi beruházók tulajdonhányadára vonatkozó korlátozását liberalizálták, egy, a nyolcvanas évek derekán kiadott rendelkezés értelmében azokban a közös vállalatokban, amelyek termelésük minimálisan 20 százalékát exportálják, a külföldi vállalatok tulajdonosi hányadukat 51 százalékig növelhetik a részvénytőkében, az ezen követelményeknek eleget nem tevő közös vállalatok esetében a külföldi tulajdonosi hányad felső határa 30 százalék. Ha az exportforgalom aránya 80 százalék, a külföldi tulajdonhányad is 80 százalék lehet, míg 51 és 80 százalék közötti exporthányad esetén a külföldi tulajdonhányad is 51 és 80 százalék között lehet40. A külföldi tulajdonosi hányad elérheti a 100 százalékot is, ha a vállalat termelési értékének több, mint 80 százalékát exportálja. Az 1986 októberétől 1990-ig benyújtott beruházási kérelmek esetében a külföldi tulajdonhányad tetszőleges értéket érhet el, ha a cég termelésének több, mint felét exportálja, vagy több, mint 350 malájföldi állampolgárt foglalkoztat41. Korábban 100 százalékos külföldi részvételt csak az exporttermelési zónákban engedélyeztek, ahol az import teljes vám- és egyéb korlátozásoktól mentes volt. Thaiföldön a gazdaságpolitika 1961 óta ösztönzi a külföldi működőtőkebefektetéseket. A külföldi iparvállalatok földbirtoklási koncessziót kapnak. A tőke repatriálását nem akadályozzák. A pozitív ösztönzők közül adókedvezmények, a beruházási javak vámmentes importjának biztosítása említhető. A nyolcvanas évek derekától az ágazati-szektorális preferenciák a belföldi nyersanyagok feldolgozásához, a belföldi alkatrész-felhasználás és az export ösztönzéséhez, regionális vetületben a Bangkokon kívül eső régiók fejlesztéséhez kapcsolódnak.

6. Az ázsiai sikergazdaságok külföldi működötöké-exportja Az iparosodottabb távol-keleti országok a külföldi működőtőke-import mellett exportálnak is működőtökét. Dél-Korea közvetlen működőtőke-beruházásainak volumene 1968 és 1971 között összesen 14,3 millió dollárra rúgott, 1972 és 1981 között évente 4 és 43 millió dollárt tett ki, először 1982-ben haladta meg a 100 millió dolláros értéket, 1987-ben 397 millió dollár volt. A dél-koreai külföldi befektetések állománya 1987-ben nettó értékben 939 millió dollárt tett ki . A külföldi működőtőke-beruházások három fő motívum köré csoportosíthatók. Az első és eddig legfontosabb a politikai szempontból stabil országokban a nyersanyagforrások biztosítása. Ezzel a törekvéssel függ össze az a körülmény, 40 41

Neue Zürcher Zeitung, 1985. április 11. Financial Times, 1987. július 20. Malaysia melléklet 62

63

hogy a dél-koreai külföldi közvetlen beruházások 1987. évi állományának 42,3 százaléka a kitermelőiparra jut. A legnagyobb beruházó a Pohang Steel Corp. (POSCO) integrált acélmű, amely egy-egy ausztráliai, kanadai és amerikai bányába fektetett 200 millió dollárt. Emellett joint venture-t alapított a USX (korábban US Steel) amerikai nagyvállalattal. Mindezeket együttvéve a POSCO-ra jut a dél-koreai külföldi közvetlen beruházások egyharmada. A Korea Electric Power Corp. és a Hyundai és Daewoo szintén rendelkezik külföldi kitermelőipari érdekeltségekkel. A kitermelőiparban egy kivételével helyi cégekkel és/vagy harmadik országbeli vállalatokkal együtt hoztak létre joint venture-t a beruházási és egyéb kockázatok terítésének szándékával. A külföldi működőtőke-beruházások második motívuma döntően a dél-koreai árukkal szembeni nemzetközi kereskedelempolitikai ellenállás, protekcionista nyomás ellensúlyozásához kapcsolódik. Az összes beruházás egyharmadát képviselő feldolgozóipari befektetések döntő hányada ilyen jellegű. Az USA-ban, majd NyugatEurópában végrehajtott direkt beruházások az elektronikai iparban, illetve a járműgyártásban a fejlett tőkés országok tarifális és nem tarifális korlátozásainak megkerülését célozta. E beruházások eredményeként a dél-koreai vállalatok az adott országokban lévő telephelyeikről látják el a szóban forgó felvevőpiacokat az anyagországból származó export helyett. Az ilyen jellegű közvetlen beruházások legnagyobb hátránya, hogy a fő felvevőpiacokon a dél-koreaihoz képest rendkívül magas a termelési költségszint, ami hátrányosan érinti a jövedelmezőséget . Végül a harmadik motívum a költségmegtakarítás, aminek érdekében dél-koreai vállalatok alacsony költségszintű dél- és délkelet-ázsiai, újabban karib-tengeri fejlődő országokban ruháznak be munkaigényes feldolgozóipari ágazatokban. Végső soron azonban e beruházások célja is a fejlett tőkés országokba irányuló export fokozása. E beruházások nagyobb mértékű elterjedését gátolja azonban az a körülmény, hogy ebben az esetben a dél-koreai vállalatoknak nemcsak a termelési telephelyek létesítéséről, ellátásáról, működéséről kell gondoskodniuk az alacsony költségszintű fejlődő országokban, hanem a termékek értékesítését lehetővé tevő piaci hálózat megszervezéséről is a fejlett tőkés országokban. A vázolt nagy számú célnak, követelménynek a dél-koreai beruházók rövid időn belül nem tudnak eleget tenni. Ezzel függ össze az a körülmény, hogy a dél-koreai vállalatok külföldi beruházásai többségének profitabilitása sem kielégítő. Dél-Korea külföldi működőtőke-beruházásai túlnyomórészt defenzív jellegűek. A kitermelőiparban és a műszaki szempontból korszerű vagy élvonalbeli feldolgozóipari ágazatokban ugyanis a külföldi direkt beruházások nem költségelőnyök realizálásához, hanem az exportpiacok védelméhez kapcsolódnak a fejlett tőkés országokban, azaz a külföldi közvetlen beruházás az exportot kiegészítő defenzív stratégiának tekinthető. Ehhez képest másodlagos a világméretű szerkezetátalakulási folyamatokhoz történő alkalmazkodás motívuma, amikor a külföldi direkt beruházás az élvonalbeli technológiák transzferjét célozza. A dél-koreai vállalatok az utóbbi években arra törekednek, hogy a fő fejlett tőkés felvevőpiacaikhoz viszonylag közel fekvő, de alacsonyabb költségszintű, költségelőnyök realizálását lehetővé tevő, exportbázis szerepkör betöltésére alkalmas országokban ruházzanak be, s onnan szolgálják ki fő piacaikat. Ebből a

63

64

szempontból olyan országok jönnek számításba, mint Spanyolország, Portugália, Írország, amelyek tagjai a Közös Piacnak, következésképpen az alacsonyabb költségszinttel kapcsolatos megtakarítások a kereskedelempolitikai akadályok megkerülésével párosulnak. A technológia-intenzív gazdasági növekedési útra való áttéréssel párhuzamosan a nyersanyagellátás biztosításával összefüggő motívumok háttérbe szorulnak, illetve eltűnnek a külföldi működőtöké-beruházásokban. A tajvani gazdaság műszaki-szerkezeti korszerűsítéssel és exportorientációval kapcsolatos sikerei, a nyolcvanas évtizedben állandósult jelentős kereskedelmi mérlegtöbblet meg megalapozta a tajvani működőtőke-kivitelt is, amit egyébként az élvonalbeli ágazatokban kibontakozó exportoffenzíva is szükségessé tesz. Tajvan működőtőke-exportja 1984-ben 201, 1985-ben 340, 1986-ban 326, 1987-ben 1223, nem végleges adatok alapján 1988-ban 1061 millió USA dollárt tett ki. Sajtójelentések szerint a tajvani működőtőke-export ágazati-strukturális vetületben döntően az élvonalbeli, illetve műszaki szempontból korszerű ágazatokba (főleg az elektronikai iparba) és a szolgáltató szférába, földrajzi vetületben pedig túlnyomórészt a távol-keleti régióba irányult. A tajvani külföldi működőtőke-export relációs prioritásainak megválasztását nagy mértékben motiválják a kereskedelmi forgalomban megfigyelhető partnerválasztási kényszerek. A tajvani kivitel ugyanis nemzetközi összehasonlításban kiemelkedő mértékben koncentrálódik az USA-ra, amely reláció aránya 1985-ben 48, 1987-ben 44,2 százalék volt a tajvani összes kivitelben, azon belül viszont több, mint 60 százalék az elektronikai exportban. A kereskedelmi mérlegtöbblet 80-90 százalékát az USA-val folytatott kereskedelemből termelik ki. Az USA-arány mérséklésének előkészítését, új felvevőpiacok feltárását célozza a tajvani működőtőke-befektetések növekedése a távol-keleti fejlődő országokban, illetve ott is a szolgáltató szektorban. A távol-keleti expanziót mozdítja elő az Overseas Economic Cooperation Development Fund nevű 1 milliárd dolláros segélyalap létrehozása az ASEAN-országokhoz fűződő kapcsolatokban. A kereskedelmi mérlegtöbblet, illetve a valutatartalékok elért nagyságrendje más relációkban is valószínűsíti a tajvani működőtőke-kivitel növekedését.

7.) A külgazdasági partnerválasztás és együttműködés irányzatai A távol-keleti országok műszaki-gazdasági korszerűsödése, exportoffenzívája, a kivitel áruszerkezetének átalakulása szorosan összefonódik a külgazdasági partnerválasztással. Olyan időszakban, amikor a világpiacon kínálati korlátok a nemzetközi kereskedelmi forgalomba kerülő termékek túlnyomó többsége esetében nem tapasztalhatók, sőt az általános piaci helyzetet inkább a túlkínálat jellemzi, az egyes nemzetgazdaságok különösebb nehézség nélkül be tudják szerezni a számukra elengedhetetlen importtermékeket. A szűk keresztmetszetet tehát nem az import képezi, hanem a devizális vásárlóerő-kapacitások növelését lehetővé tevő export, ezért a továbbiakban a partnerválasztás elemzését célszerű az exportra összpontosítani. Az export viszonylati szerkezetének, illetve a partnerválasztásnak a vizsgálatát a devizális vásárlóerő növelése mellett az is előtérbe állítja, hogy olyan körülmények között, amikor a termelés növekményének mind nagyobb hányada kerül exportra, a megnövekedett terméktömeg térbeli elhelyezése nem nélkülözheti a külgazdasági politika, gazdasági diplomácia támogatását.

Az elmúlt 20-25 év tapasztalatai arra utalnak, hogy az eredményes exportorientált iparosítás elengedhetetlen feltétele a magas minőségi követelményeket támasztó

64

65

kiterjedt külső piacok megléte, a nagy felvevőpiacokra való bejutás. A kivitel kis számú, de kiterjedt felvevőpiacra történő koncentrálása révén egyrészt csökkenthetők az export fajlagos forgalmi költségei. A korlátozott erőforrásokkal, tőkepiaci, piacszervezeti háttérrel rendelkező kis országok különösen számottevő megtakarításokat realizálhatnak a fajlagos forgalmi költségek mérséklése révén a kivitel földrajzi koncentrációjának fokozásával. Másrészt az un. méretgazdaságossági megtakarításokra érzékenyen reagáló kohóipari, vegyipari, gépipari, elektronikai stb. ágazatok, ahol a nemzetközi versenyelőnyök leglényegesebb forrását a termelési sorozatok, a gyártási tömegszerűség növelése képezi, exportorientált fejlesztése szempontjából a magas minőségi követelményeket támasztó kiterjedt külső piacokra való bejutás létkérdés. Ezen elméleti-gazdaságpolitikai megfontolások alapján korántsem tekinthető véletlennek, hogy a gyorsan iparosodó ázsiai sikergazdaságok külgazdasági partnerválasztásában kiemelkedő helyet foglal el a hatalmas, homogén fizetőképes, magas minőségi igényszintű piaccal rendelkező USA és Japán. Földrajzi értelemben a gyorsan iparosodó ázsiai sikergazdaságok exportoffenzívája hagyományosan az USA-ra és Japánra támaszkodott. Az USA aránya 1987-ben 44,2 százalék volt Tajvan, 40 százalék Dél-Korea, 32,5 százalék Hongkong, 25 százalék Szingapúr, 22 százalék Indonézia, 20 százalék Thaiföld és 14 százalék Malaysia kivitelében. A műszaki szempontból korszerű ágazatok piacigényességét önmagában is jól érzékelteti az a körülmény, hogy a legiparosodottabb Dél-Korea, Tajvan és Hongkong, továbbá némi lemaradással Szingapúr kivitelében a legmagasabb az USA relatív súlya. A műszaki-szerkezeti korszerűsödés és a külgazdasági partnerválasztás közötti pozitív korreláció még erőteljesebben domborodik ki kisebb aggregátumban, amennyiben például a tajvani elektronikai termékkivitelnek a nyolcvanas évtized második felében 60 százalék körüli hányadát az USA vette fel. Az USA részesedésétől általában elmarad Japán viszonylagos felvevőpiaci súlya. A japán arány általános irányzatként azon országok kivitelében magas (Indonézia 4550 százalék, Malaysia 22-25 százalék), amelyek nagyobb mennyiségben exportálnak nyers- és fűtőanyagokat. A döntően feldolgozóipari termékeket exportáló iparosodottabb nemzetgazdaságok kivitelének 10 és 20 százalék közötti hányadát veszi fel a japán piac. A szigetország gazdasági jelentősége az importban nagyobb, mivel az alkatrészek, féltermékek, illetve a műszaki szempontból korszerű technológiák behozatalában a japán részesedés kiemelkedő. A gyorsan iparosodó távol-keleti sikergazdaságok külgazdasági partnerválasztásának az USA és Japán után következő sűrűsödési pontja a távolkeleti térség. A környező vagy ázsiai méretekben közeli országok (közülük is külön említést érdemel Kína) a vizsgált sikergazdaságok kivitelének további számottevő hányadát veszik fel. Ezzel szemben a nyugat-európai régió relatív súlya kevés ország kivitelében haladja meg a 15 százalékos értéket, a KGST-tagországok összevont részesedése pedig rendszerint 1 százalék alatt van. A külkereskedelem relációs szerkezetének jutnak kifejezésre a kereskedelem-, illetve együttműködés irányzataiban. 1967-ben Szingapúr, Indonézia és a Fülöp-szigetek a (Association of Southeast Asian Nations -

sajátosságai nem csekély mértékben az azon túlmutató gazdaságpolitikai alapította meg Thaiföld, Malaysia, Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségét ASEAN), amelyhez később Brunei is

65

66

csatlakozott. Az ASEAN-nak mint kereskedelempolitikai tömörülésnek nincsenek önálló integrációs irányító szervei. Az ASEAN szerény méretű titkársága koordináló funkciót tölt be. A lényeges gazdasági és politikai döntések a tagországok képviselőiből álló bizottságok, illetve a külügyminiszterek rendszeres éves ülésein születnek. 1978-tól un. preferenciális vámegyezmények vannak érvényben a tagországok közötti kereskedelemben- A preferenciák az ASEAN-országok közötti külkereskedelem mintegy 7 százalékára terjednek ki. 1988. január 1-i hatállyal a preferenciális vámkedvezmények mértékét további 50 százalékkal emelték. Egy vámcsökkentési ütemterv 1992-ig az ASEAN-országok egymás közötti kereskedelmében, azoknak a termékeknek az arányát kívánja növelni a jelenlegi 7ról 10 százalékra, amelyekre preferenciális vámtételek vonatkoznak. Az évszázad végéig lehetségesnek tartják egy ipari szabadkereskedelmi övezet feltételeinek megteremtését. A tagországok közötti együttműködés egyik kiemelkedő fontosságú formáját képezik a különféle ipari közös vállalkozások, kooperációs szerződések, amelyek a legkülönfélébb kitermelő- és feldolgozóipari ágazatokban jöttek létre, nem ritkán az ASEAN-hoz nem tartozó országok (mindenekelőtt Japán) vállalatainak részvételével . Az ASEAN, mint a regionális együttműködés sajátos intézményesített formája létrejöttét nem csekély mértékben motiválta egy fajta gazdasági ellensúly kialakításának szándéka a térség két domináns hatalmával: Japánnal és az USA-val szemben. A piacra jutási feltételek javítása, a protekcionista irányzatok mérséklése mellett a külgazdasági kapcsolatok diverzifikálására, a regionális együttműködésen túlmutató ellensúly kialakítására irányuló törekvések nem csekély szerepet játszottak abban, hogy az AGEAN országok 1980-ban kooperációs szerződést kötöttek az Európai Közösségekkel, mint integrációval. Részben a világgazdaságban mindinkább kibontakozó globalizálódással, részben a világgazdasági növekedés dinamikájának földrajzi vándorlásával, részben pedig az Európai Közösségek belső piacának 1992-ig történő egységesítésére vonatkozó törekvésekkel összefüggésben erősödött fel a nyolcvanas évtized végén a csendesóceáni térséget képező országok közötti intézményesített együttműködés. Az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Kooperáció (Asia-Pacific Economic Cooperation APEC) az ASEAN hat tagállama mellett az USA-t, Kanadát, Japánt, Dél-Koreát, Ausztráliát és Új-Zélandot tömöríti, de szó van - s idő kérdése - a kínai területek: a Kínai Népköztársaság, Hongkong és Szingapúr bevonásáról is. Az ázsiai-csendesóceáni együttműködés cél-, eszköz- és intézményrendszere még meglehetősen kialakulatlan. A szórványos sajtóinformációk alapján annyi azért megállapítható, hogy a régió integrálásában lényeges szerepet játszik az USA és Japán. A résztvevő országok fontos feladatnak tekintik a regionális kooperáció már érzékelhető pozitív trendjeinek ösztönzését elsősorban a telekommunikációs, a légi közlekedési és hajózási infrastruktúra fejlesztésében, az energetika és a halászat terén, valamint a regionális és globális kereskedelempolitikai liberalizálás előmozdítását. Elsősorban japán és amerikai közreműködéssel kívánják a gyorsan iparosodó ázsiai Országok műszaki fejlesztési és oktatási-szakképzési infrastruktúráját továbbfejleszteni. Ezek eredményeire támaszkodva szóba jöhet bizonyos, a fejlett tőkés országokban már nem versenyképes feldolgozóipari ágazatok céltudatos kitelepítése. A regionális együttműködés célja és eredménye egyaránt lehet a gyorsan iparosodó ázsiai országok fokozatos közelítése, illetve integrálása a nemzetközi gazdaságpolitikai koordináció meglévő intézményeihez (például OECD, Hetek Csoportja stb.) .

66

67

A gyorsan iparosodó ázsiai sikergazdaságok külgazdasági partnerválasztásában a jövőben is tartós súllyal lesznek jelen a függőségi viszonyok földrajzi terítésére irányuló törekvések. Az ASEAN-kooperáció fenntartása mellett e törekvéseket példázza a többi között az APEC együttműködésben való részvétel, amely nem utolsó sorban az USA-val és a Japánnal szembeni bilaterális függőség multilaterális jellegűvé történő transzformálására, de legalább is a bilaterális jellegű függőség mérséklésére is alkalmas. A függőségi viszonyok terítésének másik formája a nyugat-európai vállalatok működötöké-befektetéseinek előmozdítása a japán és amerikai túlsúly mérséklésére. Végül ebbe a vonulatba illeszthető a KGSTországokkal való kapcsolatfejlesztés. Noha a földrajzi és kulturális értelemben egyaránt nagy távolság, a kapcsolatok történelmileg kialakult alacsony színvonala nem teszi lehetővé, hogy a KGST-országok rövid időn belül számottevő ellensúly funkciót töltsenek be, a távol-keleti országok feldolgozóipari termékeivel szembeni világméretű kereskedelempolitikai ellenállás erősödése új felvevőpiacok feltárását teszi szükségessé számukra. A várható exportexpanzió, illetve kereskedelempolitikai ellenállás nyomán erősödő reorientációs kényszerek következtében az európai KGST-országokkal való együttműködés fel értékelődik a távol-keleti sikergazdaságok külgazdasági partnerválasztásában.

III. A GAZDASÁGPOLITIKA EREDMÉNYESSÉGÉNEK MINŐSÍTÉSE A GAZDASÁGI REÁLFOLYAMATOK ALAPJÁN A gazdaságpolitika eredményessége a gazdasági reálfolyamatok alapján nagy számú, a gazdasági dinamikára, a belső és a külső egyensúly viszonyokra, adósságszolgálati terhekre, a beruházások hatékonyságára stb. vonatkozó statisztikai mutató felhasználásával minősíthető. A gazdasági reálteljesítmények számos, a gazdaságpolitikán túlmutató tényező hatását tükrözik sűrítve, a gazdaságpolitika szerepét nehéz pontosan számszerűsíteni. A gazdasági reálfolyamatok nemzetközi összehasonlításban történő vizsgálata, a hasonló természeti erőforrás-ellátottságú, hasonló nemzetgazdasági dimenziójú, gazdasági fejlettségi szintű, fejlődéstörténeti örökségű országok megfelelő mutatóival való összevetés ugyanakkor tisztább formában utal a gazdaságpolitika szerepére. Ami a gazdasági folyamatok legáltalánosabban alkalmazott hagyományos eredménymutatóját, a gazdasági növekedés ütemét illeti, a távol-keleti sikergazdaságok dinamikája a hatvanas évtized közepétől tartósan meghaladja a világátlagot. Amíg a világ összevont GDP-je éves átlagban 1965 és 1973 között 5,5 százalékkal bővült, addig a hét vizsgált távol-keleti országé a 7,8 és 12,7 százalék közötti sávban helyezkedett el (1. táblázat). Az 1973 és 1980 közötti időszakban a világ összevont GDP-jének dinamikája 3,5 százalékra, az 1980 és 1988 közötti időszakban 2,6 százalékra lassult. A távol-keleti sikergazdaságok dinamikája 1973 és 1980 között a világátlag kétszeresére, 1980 után több, mint kétszeresére rúgott. Olyan időszakban azonban, amikor a gazdasági növekedés világméretekben, különösen pedig a szerény erőforrásokkal, szűk belső piaccal rendelkező országokban mind fontosabbá váló forrása a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódás, a mennyiségi összetevőkkel szemben a minőségi jellegű tényezők, azok közül is a gazdasági szerkezet jellege, átalakulásának iránya és sebessége, a 67

68

bel- és a külgazdasági egyensúlyviszonyok alakulása válik meghatározóvá, a gazdasági növekedés üteme önmagában nem sokat árul el az újratermelési folyamat hatékonyságáról. A GDP nemzetközi összehasonlításban dinamikus bővülése ugyanis párosulhat a bel- és a külgazdasági egyensúlyviszonyok romlásával, a világgazdasági pozíciók gyengülésével, ha a termelés növekménye olyan termékekben ölt testet, amelyek világpiaci cserearányai romló irányzatúak. Az elmúlt 10-15 év tapasztalatai alapján egyébként a gyors világpiaci ármozgások nagy mennyiségi termelés-, illetve exportnövekményeket tehetnek semmissé. Ezért a továbbiakban a fő mutatók közül a külgazdasági egyensúlyviszonyokat nagy mértékben meghatározó importfedezeti hányadokba kiviteli szerkezet korszerűsítése, valamint a nemzetközi versenyképességet kiemelkedő mértékben tükröző világgazdasági pozíciók alakulását célszerű vizsgálni. Ami a külgazdasági egyensúlyviszonyok alakulását illeti, a természeti erőforrásokban szegény távol-keleti sikergazdaságok külgazdasági egyensúlyviszonyait igen hátrányosan érintette a kőolaj világpiaci árának 1973-74. és 1979-80. évi drasztikus emelkedése. Az iparcikk-exportőr távol-keleti országok (Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr és Hongkong) importfedezeti hányadai ezen, a gazdaságpolitikától független világpiaci árhatások következtében nagy mértékben romlottak (4. sz. táblázat). Figyelmet érdemel azonban az a körülmény, hogy az érintett országok kivitelük gyors ütemű bővítése révén az egyensúlyviszonyok romlását egy-két év leforgása alatt ellensúlyozták. A négy iparcikk-exportőr távol-keleti ország importfedezeti hányadai 1986-87-ben 10-40 százalékkal nagyobbak voltak, mint 1973-ban, az első világpiaci kőolajár-emelési hullám előtti utolsó évben. Az importfedezeti hányad 1986 utáni romlása Tajvan esetében már a nyomasztó kereskedelmi mérlegtöbblet csökkentésére irányuló importösztönző intézkedések következményeit jelzi. 4. táblázat Az export importtal fedezett hányadának alakulása a távol-keleti országokban (Az export és az import hányadosa százalékban) Év

1973 1974 1975 1976 1977 1978 1979 1980 1981 1982 1983 1984 1985 1986 1987 1988

Dél-Korea Tajvan

85 70 75 93 95 88 77 80 85 89 93 96 100 114 120 124

115 79 89 107 110 115 109 100 106 117 124 138 152 164 155 122

Szingapúr Hongkong

72 71 68 74 80 79 81 81 76 74 78 85 88 91 81 94

90 88 89 96 92 86 88 88 88 89 91 99 102 100 100 99

Malaysia Indonézia

128 106 107 139 134 128 140 123 99 94 103 122 131 133 150 137

121 157 126 126 144 132 164 173 141 111 105 138 146 121 137 142

Thaiföld

83 86 76 94 82 82 77 77 77 91 69 79 84 105 96 88 68

69 Forrás: IMF International Financial Statistics

Az importfedezeti hányadok 1982 utáni javulásában kétségtelenül szerepet játszott a kőolaj világpiaci árának lemorzsolódása. Hiba lenne azonban a gazdaságpolitika szerepét figyelmen kívül hagyni. A kőolaj világpiaci ára ugyanis a nyolcvanas évtized első harmadának végétől egyetlen évben sem érte el az 1973 előtti színvonalat, miközben a feldolgozóipari termékeket exportáló négy távol-keleti ország importfedezeti hányada javult 1973-hoz képest. Az ilyen mértékű javulás csak a termelés fajlagos anyag- és energiaigényességét csökkentő gazdaságpolitika, struktúrapolitika, exportösztönző intézkedések hatásainak tudható be. A természeti erőforrásokban gazdag Malaysia, Indonézia és Thaiföld esetében az 1973-74. évi világpiaci kőolajár-emelkedés, valamint a többi nyersanyag árának - a kőolajnál kisebb mértékű és időben átmenetinek bizonyult - növekedése az importfedezeti hányadok javulásához számottevő mértékben járult hozzá. A nyolcvanas években az importfedezeti hányad alakulása főleg Malaysia és Thaiföld esetében utal a gazdaságpolitikára nagy mértékben visszavezethető külgazdasági teljesítményjavulásra. A kivitel nagyobb fokú kőolajfüggősége, világpiaci árérzékenysége miatt az importfedezeti hányad alakulása kisebb mértékben tükrözi a gazdaságpolitika hatását, eredményességét Indonéziában. A szerkezeti átalakulás és a nemzetközi versenyképesség alakulásának eredményeit sűrítve tükrözi a világgazdasági pozíciók alakulása a fő termékcsoportokban. A világpiaci pozíciók változása a világkereskedelemre vonatkozó statisztikai adatszolgáltatás hiányosságai miatt az OECD-országok importjában elfoglalt részesedések alapján vizsgálható. A távol-keleti sikergazdaságok részesedése 1980 és 1987 között Indonézia és Malaysia kivételével emelkedett az OECD-országok összes importjában (5. táblázat).

69

70

5. táblázat A távol-keleti országok részesedése az OECD-importban néhány termékcsoportban (OECD-import = 100%) Összes import Iparcikk összesen 5 Vegyianyag 6 Alapanyag szerint csop. termék 65 Textíliák 67 Vas, acél 7 Gép, berendezés 75 Irodagép 76 Telekommun. 77 Egyéb elektromos gép 8 Egyéb iparcikk 84 ruházat 85 Lábbeli 87 Műszer 88 Fotó, óra, optika

1880 1987 1880 1987 1880 1987 1880 1987 1880 1987 1880 1987 1880 1987 1880 1987 1880 1987 1880 1987 1880 1987 1880 1987 1880 1987 1880 1987 1880 1987

Dél-Kor Tajvan Szing. Hongk. 0,81 0,99 0,47 0,90 2,00 2,48 0,69 1,23 1,34 1,61 0,48 1,57 2,56 3,16 0,76 1,66 0,32 0,27 0,12 0,04 0,40 0,47 0,29 0,08 1,38 1,06 0,14 0,59 1,92 2,38 0,15 0,64 2,52 1,42 0,20 1,43 2,87 2,51 0,09 1,29 2,04 0,18 0,02 0,00 3,07 0,71 0,13 0,01 0,58 1,07 0,78 0,65 1,99 2,40 1,21 0,84 0,28 0,51 0,46 1,45 2,02 5,06 4,02 1,68 3,92 6,84 3,78 3,08 7,72 7,10 3,01 3,10 1,47 1,96 2,46 1,66 3,30 4,16 2,25 1,96 3,91 4,89 0,61 6,70 6,17 7,73 0,64 5,92 8,10 6,10 1,00 13,49 10,4 6,83 1,01 11,8 8,8 12,6 0,10 1,27 14,6 18,6 0,03 1,32 0,36 0,21 0,27 0,33 0,59 1,05 0,56 0,53 1,06 2,00 0,99 7,2 1,70 2,84 0,29 6,5

Malay. Indon. Thai 0,68 1,53 0,30 0,63 0,81 0,42 0,37 0,10 0,23 0,36 0,22 0,30 0,03 0,06 0,05 0,09 0,05 0,05 0,49 0,24 0,55 0,26 0,68 0,41 0,29 0,05 0,57 0,30 0,50 0,73 0,01 0,07 0,01 0,11 0,32 0,11 0,43 0,04 0,03 0,47 0,01 0,13 0,01 0,00 0,00 0,03 0,00 0,10 0,55 0,00 0,03 0,29 0,00 0,02 2,65 0,15 0,21 2,33 0,02 0,6 0,26 0,06 0,28 0,36 0,28 0,78 0,48 0,17 0,02 0,86 0,84 1,27 0,34 0,03 0,08 0,14 0,10 0,60 0,13 0,00 0,00 0,20 0,01 0,02 0,28 0,00 0,07 0,13 0,02 0,22

Forrás: OECD Trade by Commodities, Serie “C”, 1980, 1987

A szerkezetváltás eredményességére jobban utal az a körülmény, hogy a feldolgozóipari termékek körében a hét gyorsan iparosodó ázsiai ország közül csak Malaysia aránya stagnált az OECD-importban, a többi nemzetgazdaságé emelkedett. Az egyes távol-keleti országok világgazdasági pozícióinak alakulása szoros összefüggést mutat a világgazdasági nyitás mértékével, jellegzetességeivel és a gazdaságpolitikai súlyképzés sajátosságaival. Nagyobb aggregátumokban a részleges világgazdasági nyitás eredményei egyelőre kisebb mértékben tükröződnek Thaiföld és Indonézia világgazdasági pozícióinak alakulásában a feldolgozóipari termékek körében. Egyáltalán nem éreztette hatását a részleges világgazdasági nyitás Malaysiában. Hongkong, Szingapúr, Dél-Korea és Tajvan esetében a világgazdasági nyitás, illetve nyitottság közötti kapcsolat szoros, bár a négy ország 70

71

nemzetközi pozíciói alakulásának különbségei arra is utalnak, hogy a világgazdasági nyitás szükséges, de nem elégséges feltétele a világgazdasági pozíciók javulásának. Dél-Korea és Tajvan világgazdasági előretörése ugyanis számottevő mértékben táplálkozott az ágazat- és/vagy szektor-specifikus fejlesztési súlypontokat képező gazdaságpolitikából, míg a fejlesztési súlyképzést mellőző Hongkong és a súlypontképzést kevésbé erőteljesen érvényesítő Szingapúr világgazdasági pozíciói csak kisebb mértékben javultak. A feldolgozóipari orientációjú, természeti erőforrásokkal rosszul ellátott négy távolkeleti sikergazdaság világgazdasági pozíciói sajátos strukturális hierarchiát mutatnak. A viszonylag korán a magas bérek politikáját folytató Szingapúr kivételével ugyanis a világgazdasági előretörés alapját a közepes vagy alacsony szakképzettségű munkaerőt alkalmazó, fogyasztási cikkeket gyártó könnyűipari termékek (ruházati cikkek, lábbelik, utazási kellékek, táskák stb.) képezték. E termékcsoportokban volt a legszámottevőbb a nyolcvanas években Dél-Korea, Tajvan és Hongkong aránya az OECD-importban, s bizonyos termékcsoportokban (pl. lábbelik) a világgazdasági előretörés dinamikája is kiemelkedő volt (5. táblázat). Erre a széles talapzatra támaszkodott (Szingapúrban is) a döntően importált technológiák segítségével importált nyersanyagok, alkatrészek, részegységek összeszerelését végző elektromos gépipari, elektronikai ágazatok (háztartási elektronika, szórakoztató elektronika stb.) előretörése. Ugyanakkor a nyolcvanas években a világgazdasági pozíciójavulás a műszaki-strukturális átalakulás élvonalbeli, kedvező világpiaci keresleti és árdinamikájú, kutatás-fejlesztésigényes ágazataira, tevékenységi területeire is kiterjedt (pl. az elektronikus adatfeldolgozó berendezéseket is tartalmazó irodagépek, a tudományos, ellenőrző és mérőműszerek stb.). Az értéknövelő típusú, vertikális iparfejlesztés prioritásainak eredményei jutnak kifejezésre egyrészt abban, hogy az iparcikk-exportőr távol-keleti sikergazdaságok a könnyűipari fogyasztási cikkeket gyártó ágazatok körében a magasabb feldolgozottsági fokot reprezentáló, nagyobb hozzáadott érték tartalmú alágazatokban, területeken javították pozícióikat. Világgazdasági előretörésük így a bőrök helyett a bőráruk és a lábbelik, a döntően féltermékeket tartalmazó textíliák helyett a ruházati cikkek körében bontakozott ki. Másrészt a gépiparban, azon belül is az elektromos gépiparban a világgazdasági előretörés súlypontja az importált anyagok, alkatrészek, részegységek importált technológiák segítségével történő összeszerelésén alapuló, olcsó munkaerőt igénylő háztartási gépipari fogyasztási cikkeket, illetve szórakoztató elektronikai termékeket előállító ágazatokról a műszaki fejlesztésigényesebb területekre tevődött át. Harmadrészt Dél-Korea részleges kivételével nem került sor a belföldi adottságokkal, termelési tényező ellátottsággal összhangban nem álló anyag-, energia- és tőkeigényes ágazatok szélesebb körű exportorientált fejlesztésére, amilyen a vegyipar és a kohászat. A természeti erőforrásokkal jobban ellátott, hosszabb ideig kitermelő-ipari orientációt követő három ázsiai ország: Malaysia, Indonézia és Thaiföld világgazdasági pozícióinak javulása a feldolgozóipari termékek közül egyelőre az alacsony, illetve közepes szakképzettségű munkaerőt alkalmazó könnyűipari fogyasztási cikkek körében volt számottevőbb mértékű. A műszaki szempontból korszerű gépiparban, azon belül is a félvezetők, illetve - kisebb mértékben - a szórakoztató elektronika esetében Malaysia nemzetközi, gazdasági pozíciói képviselnek említést érdemlő nagyságrendet. Ezekben az országokban a gazdaságpolitika eredményessége egyelőre még jobban tükröződik a kivitel áruszerkezetének korszerűsödésében. Az 1980 és 1986 közötti időszakban a feldolgozóipari termékek aránya 27,5-ről 39,1 százalékra emelkedett Malaysia, 4,2-ről 20,2 százalékra Indonézia , 31 , 5-ről 45,3 százalékra Thaiföld kivitelében. A

71

72 feldolgozóipari termékek térnyerése a kivitelben egyszersmind az értéknövelő típusú, vertikális iparfejlesztés előretörését is jelzi, amennyiben a három ázsiai ország ásványi nyersanyagait magasabb feldolgozottsági fokon exportálja. így például a kőolajban gazdag Indonézia kivitelében az 1980. évi 0,4-ről 1986-ban 13,4 százalékra nőtt a vegyianyagok részesedése. A feldolgozóipari termékek arányának növekedése ugyanakkor arra is utal, hogy a tradicionális nyerstermékek helyét más áruk veszik át a kivitelben. Malaysia exportjában például a félvezetők aránya az 1980. évi 9,3-ról 1986ban 16,2 százalékra, a szórakoztató elektronikai termékeké 0,8-ról 3,8 százalékra növekedett, s megjelentek a maláj exportban olyan kutatás-fejlesztésigényes termékek is, mint a repülőgépek. A gazdaságpolitika eredményessége a fentieken kívül több más területen is vizsgálható. A továbbiakban nem tanulságmentes a külföldi működőtökeberuházások ösztönzésének a gazdasági reálfolyamatokban tükröződő tapasztalatait áttekinteni.

A külföldi működőtőke-beruházások nemzetgazdasági jelentősége a hatvanas és a hetvenes években marginális volt Dél-Koreában. Az első külföldi direkt beruházásra 1962-ben került sor, ezt követően évente 20 millió dollárnál kevesebb tőkét fektettek be külföldi vállalkozók az évtized végéig. 1962 és 1971 között a DélKoreában beruházott külföldi működőtöké állománya 117 millió dollárt tett ki. Az állomány 1980-ban 1,1 milliárd dollárra, 19R6-ban 2,4 milliárd dollárra nőtt42. Más, eltérő módszerrel végzett számítások az 1962 és 1985 között Dél-Koreába beáramlott külföldi működőtöké állományát 2,7 milliárd dollárra becsülik, ami 1389 vállalkozásban testesült meg. A növekmény e számítás szerint is döntően a hetvenes és a nyolcvanas évekre jutott. A külföldi működőtőke nemzetgazdasági jelentősége a hetvenes és a nyolcvanas években bekövetkezett növekedés ellenére is nemzetközi összehasonlításban csekély. A külföldi beruházások néhány nagyságrendi összefüggését az inputok oldaláról érzékelteti, hogy az 1972 és 1980 közötti időszakban, amikor a beruházási javak termelése és exportja dinamikusan bővült, a külföldi direkt beruházások a GNP átlagosan 2-3 százalékára rúgtak. Ugyancsak csekély volt a külföldi működőtökébefektetések aránya az összes beruházásban, valamint a külföldi erőforrásbevonásban. A külföldi direkt beruházások Dél-Korea külföldi adósságállományának mindössze 5 százalék körüli hányadát teszik ki, azaz a külső erőforrás-bevonásban a kölcsöntőke szerepe domborodott ki. A külföldi működőtőke-beruházások a technológia-importnak is hagyományosan kisebb jelentőségű forrásai voltak nagyságrendi összefüggések alapján. Az 1962 és 1985 közötti időszakban beáramlott 2,7 milliárd dollár működőtőke 59,3 százaléka, azaz 1,6 milliárd dollár jutott az iparra, amely tőkeállomány a műszaki szempontból korszerű technológiák importjával közvetlen kapcsolatba hozható. Ettől alig maradt el, 1962 és 1985 között összesen 1,5 milliárd dollárt fizetett Dél-Korea külföldi licenciákért (ennek 54 százaléka Japánból, 24 százaléka az USA-ból, 5 százaléka az NSZK-ból származott), amit 4055 projektumban alkalmaztak. Az 1986. évi 487 millió dollárra rugó külföldi működőtöké-importtal szemben a beruházási javak importja 10 milliárd dollárra, a külföldi licenciákért fizetett díj 200 millió dollárra rúgott. A hatvanas években a licencforgalom szabályozása meglehetősen szigorú volt. A licencek alapján gyártott termékek forgalma utáni részesedés felső határát 3 42

Ku-Hyun Jung: Republic of Korea s Experiences with Inward and Outward Direct Investment; Paper to be delivered at the First Korean-Hungarian Roundtable Conference to be held in Budapest, 1988. május 22-28. p. 17 72

73

százalékban állapította meg a kormány, és azt is csak 5 évig lehetett fizetni. Ez a rendelkezés az érettebb vagy már leszálló ágban lévő technológiák terjedését ösztönözte, s nehezítette a fejlettebb technológiák licencszerződések keretében történő átvételét. Az előírtaknál rosszabb feltételek mellett a dél-koreai vállalatok nem köthettek üzletet. Mivel az érett vagy leszálló ágba tartozó technológia tulajdonosa igyekezett minél előbb megkötni a szerződést, ezért árengedményt adott. Egy tanulmány szerint a megvizsgált licencügyletek között a hatvanas években egyetlen olyan sem akadt, amikor a licencátadó eredetileg többet kért 3 százaléknál, illetve később ne fogadta volna el a 3 százalékos plafont43. A hetvenes években a licenforgalommal kapcsolatos korlátozásokat mérsékelték, s a licencimportot is igyekeztek a műszaki fejlesztés élvonalbeli területeire koncentrálni, ami azonban kevéssé volt eredményes, mivel a műszakilag korszerű technológiák nemzetközi kereskedelme fokozódó mértékben kapcsolódik működőtőke-forgalomhoz. Egyébként a hetvenes években a beruházási javakban megtestesült importált technológiák arányát a bruttó beruházásokban Dél-Koreában 27 százalékra becsülték, ami nemzetközi összehasonlításban magas arány. (Brazíliában, Mexikóban, Argentínában és Indiában ez a hányad 6 és 12 százalék között mozgott.) A külföldi működőtőke-beruházások formái közül is a nyolcvanas évtized derekáig a joint venture formát részesítették előnyben a 100 százalékos vagy többségi külföldi részesedésű projektumokkal szemben. Az 1962 és 1985 között 2,7 milliárd dollárra becsült kumulatív külföldi működőtőke-import 51,8 százalékában volt a külföldi befektetőknek többségi részesedése. Ezen belül azonban a többségi külföldi részesedés 64 százalék volt az elektronikai és elektromosgép-iparban. A befektetések további 28 százalékában a külföldi tulajdonosi részesedés 50 százalék volt. A külföldi működőtőke-import fokozódó liberalizálása, a gazdaságpolitika által kilátásba helyezett különféle adó- és más kedvezmények, továbbá a dél-koreai gazdaság dinamikus műszaki-technológiai fejlődése, világgazdasági pozíciói erősödése eredőjének hatására a nyolcvanas évek utolsó harmadában a külföldi működőtőke-beáramlás gyorsulása tapasztalható. így 1987-ben a külföldi működőtőke-beruházások állománya Dél-Koreában mintegy 800 millió dollárral, előzetes adatok alapján 1988-ban 1 milliárd dollárral bővült. A következő öt évben a gazdaságfejlesztési terv egyébként évi 700 millió dollár külföldi közvetlen beruházással számol. Ugyanakkor a viszonylagos nemzetgazdasági súly alapján az inputok oldaláról nemzetközi összehasonlításban a hetvenes években csekély nagyságrendet képviselő külföldi működőtőke-befektetések hozzájárulása a feldolgozóipari hozzáadott értékhez 1974-ben 9,3, 1978-ban 19,5 százalék volt. Külföldi részvétellel működő vállalatoknál a feldolgozóipari foglalkoztatottaknak 1974ben 7,6, 1978-ban 9,5 százaléka dolgozott44. A külföldi működőtőke-beruházások növekvő mértékű exportorientáltságát mutatja viszont az a tény, hogy a dél-koreai kivitelnek 1971-ben 6,2 százaléka, 1976-ban 17,6 százaléka, a nyolcvanas évtized első felében 23 százaléka jutott külföldi részvétellel működő vállalatokra. Ágazati-strukturális vetületben a külföldi működőtőke-beruházások a szolgáltató szektor, azon belül is az idegenforgalom mellett a hatvanas években a kőolajiparba 43

Linsu Kim: Technological Transformation in Korea: Progress Achieved and Problems Ahead WIOER, Helsinki, 1987. május 5. p. 41. 44 Ku-Hyun Jung: i.mü,. p. 18 73

74

és a vegyiparba, azon belül elsősorban a műtrágyagyártásba irányultak. A hetvenes évek első felében elsősorban japán vállalatok növelték befektetéseiket a hagyományos könnyűipari ágazatokban és az alacsony technológiai szintű elektromos gépipari ágazatokban. Ezzel egyidejűleg amerikai vállalatok az exportzónákban ruháznak be, off-shore termelés folytatására a magasabb műszaki fejlesztéstartalmú elektronikai ágazatokban. A nyolcvanas években a külföldi közvetlen beruházások növekvő mértékben irányultak a műszaki-strukturális átalakulás élvonalbeli ágazataiba, közülük is a belső piacrészesedés fokozása érdekében a gyógyszeriparba és exportorientált jelleggel az elektronikai iparba. Az ágazati-szektorális súlypontok időbeli változásának tanulmányozását nem teszik lehetővé az 1962 és 1985 közötti időszakra vonatkozó állományadatok. Ágazati megoszlásuk mindössze arra utal, hogy hosszabb időszak átlagában a szolgáltató szektor aránya 40, azon belül az idegenforgalomé 29,9 százalék volt (mindenek előtt a Dél-Koreát a földrajzi és kulturális közelség miatt fontos célként kezelt japán befektetések miatt), míg a mezőgazdaságé 0,7, az iparé 59,3, azon belül a feldolgozóiparé 59,1 százalékra rúgott. A korszerű ágazatokkal kapcsolatos szektorális preferenciákra enged következtetni az a körülmény, hogy a Dél-Koreában 1962 és 1985 között beruházott külföldi működőtőke-állomány 14,5 százaléka az elektronikai iparra és elektromos gépgyártásra, 10,5 százaléka a nem elektromos gépiparra, 14,3 százaléka a vegyiparra és 2,9 százaléka a gyógyszeriparra jut. Az 1988. évi külföldi működőtőke-beruházások több, mint 20 százaléka irányult viszont az elektronikai iparba. Az áttekintett adatokból jól kitűnik, hogy a külföldi működőtőke-beruházások ösztönzésére irányuló dél-koreai gazdaságpolitika mind a külföldi beruházások nagyságrendjével, mind ágazati-szektorális megoszlásával, mind az együttműködés formáival kapcsolatos prioritásokat elérte. A dél-koreai gazdaságpolitika a hatvanas és a hetvenes években nem ösztönözte a külföldi működőtőke-beruházásokat. A tőketörvény hetvenes években történt módosítása lényeges változást nem eredményezett. A hatvanas és a hetvenes években érvényben volt szabályozás nyomán a külföldi működőtőke-beruházások nemzetgazdasági jelentősége: a GNPhez való hozzájárulás, a bevont külső erőforrásokban elfoglalt arány, valamint a technológia-importban játszott szerep mennyiségi összefüggések alapján nemzetközi összehasonlításban csekély volt. Ugyanakkor a nemzetközi összehasonlításban nem nagy külföldi működőtőke-állomány számottevőbb, bár nemzetközi összehasonlításban szintén nem kiemelkedő feldolgozóipari termelést és exportot generált. A mennyiségi összefüggésekkel szemben ebben az időszakban jelentősebb volt az a minőségi előrelépés, amely az ágazati-szektorális súlyképzésből, a feldolgozóiparon belül a külföldi közvetlen beruházások műszaki szempontból korszerű területekre történő koncentrálásából adódott. A nyolcvanas években végrehajtott liberalizálás a nemzetközi irányzatokkal összhangban volt, s számottevő mértékben dinamizálta a külföldi működőtőkeimportot. Mivel a külföldi működőtőke-befektetések szabályozásához kapcsolódó kedvezmények nemzetközi összehasonlításban meglehetősen szerények, az adminisztratív-jogi lehetőségeket megteremtő liberalizálás nyomán a külföldi működőtőke-import dinamizálódása döntően a dél-koreai gazdaság gyors fejlődésére, műszaki-szerkezeti korszerűsödésére, az abból adódó műszaki fejlesztési, termelési, exportlehetőségek kihasználásával kapcsolatos törekvésekre vezethető vissza. A nemzetközi összehasonlításban nem kiemelkedő kedvezmények

74

75

inkább a műszaki szempontból korszerű ágazatok javára történő súlyképzés szempontjából jelentősek. A külföldi működőtőke-import további dinamizálódása várható a direkt beruházások kilencvenes évek elejéig előirányzott teljes liberalizálása, a részvénytőzsde külföldiek számára történő megnyitása nyomán, szintén elsősorban a műszaki szempontból korszerű ágazatokban, területeken. A dél-koreai tőkepolitika jellegének, formáinak, prioritásainak a változásai az utóbbi több, mint negyedszázadban jól tükrözi az ország tárgyalási alkuerejének alakulását. A hatvanas években a vállalatok viszonylagos szervezeti hatalmának gyengesége miatt a kormány közvetlenül tárgyalt a külföldi transznacionális nagyvállalatokkal. A 100 százalékos külföldi tulajdoni részesedést jól körülhatárolt állami garanciák, szektorális prioritások mellett a hetvenes években a vámszabad területekként működő exportzónákban ösztönözték, amely a helyi nyersanyagtartalom arány növelésének ösztönzése révén a külföldi működőtőke dél-koreai gazdaságba való integrációját előmozdító törekvésekkel párosult. A dél-koreai nagyvállalatok, a chaebolok megerősödésével, a helyi beszállító kapacitások fejlődésével párhuzamosan került sor a 100 százalékos külföldi tulajdon engedélyezésének kiterjesztésére a feldolgozóiparban (a szolgáltató szférában, azon belül is a szálloda-iparban és az idegenforgalomban a terület jellegzetességéből adódóan a kapcsolódó beszállító inputok nagyobb hányada biztosítható belföldi forrásból). A dél-koreai részesedést egyrészt a beruházásokkal kapcsolatos kockázat megosztása, másrészt a dél-koreai nagyvállalatok műszaki fejlesztési eredményeihez, külföldi licenciák, illetve technológiaimport alapján létrehozott termelési kapacitásaihoz való hozzájutás motiválta.

Tajvanon a nemzetközi összehasonlításban kevésbé restriktív jogi szabályozás és a kedvező gazdasági környezet (gazdasági dinamizmus, műszaki-szerkezeti korszerűsödés, a fegyelmezett munkaerő alacsony költségszintje stb.) hatásának eredőjeként 1952 és 1986 közötti időszakra vonatkozóan összesen 5,93 milliárd dollárt ért el a külföldi közvetlen beruházások állománya. A közvetlen működőtőkebeáramlás a nyolcvanas évek utolsó harmadában a változatlan szabályozás ellenére gyorsult, amennyiben az 1982. évi 380 millió, az 1985. évi 703 és az 1986. évi 770 millió dollárral szemben 1987-ben 1,38, 1988-ban 1,18 milliárd dollárt tett ki az új befektetések állománya. Az 1988-ban a jogi szabályozásban végrehajtott egyszerűsítések az idő rövidsége miatt még nem éreztethették hatásukat a külföldi működőtőke-import alakulásában. Az 1952 és 1986 között befektetett külföldi működőtőke 30 százaléka az elektronikai és elektromos gépiparra, 10 százaléka a gépiparra, 16 százaléka a vegyiparra jutott45. E három ágazat összevont aránya a korábbiakhoz hasonlóan szintén 56 százalék volt az 1987. évi új befektetésekben. A külföldi befektetések nagy fokú ágazati koncentrációja a szektorális súlyképzés eredményességére utal, mivel sikerült a külföldi működőtökét a műszaki-strukturális korszerűsítés szempontjából kulcsfontosságú élvonalbeli ágazatokba terelni. A külföldi tulajdonosi részvétellel működő vállalatok 1984. évi állapot szerint 326 ezer főt foglalkoztattak, ami az ipari foglalkoztatottak 12, az összes foglalkoztatott 4,5 százalékának felelt meg. Az 1973 és 1980 közötti időszakban a feldolgozóipari beruházások 10 százaléka, azon belül azonban az elektronikai ipar beruházásainak 50, a gépipar beruházásainak 25 százaléka jutott külföldi befektetésekre46. A külföldi beruházások exportra történő orientálásával kapcsolatos eredményeket érzékelteti az a körülmény, hogy a külföldi tulajdonosi részvétellel működő cégek 1984-ben 45 46

Business Asia, 1988. április 18. Business Asia, 1988. április 18. 75

76

összesen 7 milliárd dollár értékű exportot bonyolítottak le, ami az akkori összes kivitel 23 százalékára rúgott. Ez az arány azonban relatíve alacsonynak tekinthető nemzetközi összehasonlításban, mivel több távol-keleti (Szingapúr, Hongkong) és más fejlődő ország kivitelében ez a hányad lényegesen magasabb (40 százalék feletti). A külföldi tulajdonosi részvétellel működő vállalatok hozzájárulása az adóbevételekhez 17,5 százalékot tett ki. A külföldi működőtöké-befektetések ösztönzése Szingapúrban nemzetközi összehasonlításban sikeresnek tekinthető. Erre utal a többi között az a körülmény, hogy 1983. év végi állapot szerint a Szingapúrban beruházott külföldi működőtőke állománya 7,9 milliárd dollárt, tett ki, míg ez az érték Hongkongban 4,2 milliárd dollárt, Tajvanon 1984-ben 4,5 milliárd dollárt, Dél-Koreában pedig 1986-ban 2,9 milliárd dollárt tett ki. A külföldi működőtőke-beruházások állománya különösen annak fényében nagy Szingapúrban, hogy Szingapúr 1987. évi 19 milliárd dolláros GDP-jével szemben a bruttó belföldi termék 44,4 milliárd dollárra rúgott Hongkongban, 94,6 milliárd dollárra Tajvanon és 123 milliárd dollárra Dél-Koreában. A külföldi működőtőke beáramlása 1983 után is folytatódott Szingapúrba, így 1987ben csak a feldolgozóiparban közel 850 millió dollár tőkeberuházást hajtottak végre külföldi vállalatok, ami meghaladja a nyolcvanas évtized rekordjának számító 1985. évi beáramlást is47. A külföldi működőtőke-beruházások ágazati-szektorális prioritásai a kedvező földrajzi fekvéssel összefüggő tranzitkereskedelmi szerepkör kihasználásából adódóan a kőolajfeldolgozáshoz-petrolkémiához, a nyolcvanas években pedig növekvő mértékben a műszaki-strukturális átalakulás élvonalbeli, illetve korszerű területeihez, elsősorban az elektronikához, továbbá a műszaki szempontból szintén korszerű szolgáltatásokhoz (számítógép-programozás stb.) és a bankszférához kapcsolódtak. A nemzetközi pénzpiaci központ szerepkör szabályozása érdekében a Szingapúri Monetáris Hatóság a belső piacon folytatható pénzügyi műveletek alapján különféle bankengedélyeket ad ki. 1973 után a legelterjedtebb az un. off-shore bankengedély, amely ázsiai dollárpiaci és arbitrázs-műveletekre, nem szingapúri adósoknak történő hitelezésre szól, s maximálták a szingapúri vállalatoknak szingapúri dollárban nyújtható hitelek összegét. A nemzetközi pénzügyi központ ösztönzésével kapcsolatos eredményeket érzékelteti az a körülmény, hogy 1986. év végi állapot szerint összesen mintegy 200 külföldi bank működött Szingapúrban. Az akkor 3300 milliárd dollárt reprezentáló europiacból 400 milliárd jutott az ázsiai dollárpiacra, aminek felét szingapúri székhelyű bankok tartották kézben. Az ázsiai dollárpiacon a pénzpiacról refinanszírozott hitelügyletek mellett a tőkepiac is fejlődésnek indult. E folyamatban Szingapúr is jelentős részt vállalt. A fenti statisztikai adatok is jól mutatják, hogy Szingapúr a hetvenes évektől mind fontosabb regionális pénzügyi központ szerepet tölt be Délkelet-Ázsiában. A pénzügyi központ szerepkör egyrészt az előnyös földrajzi fekvésre támaszkodik. A szingapúri bankok ugyanis az időzóna sajátosságaiból adódóan egy munkanapon tudják elérni a Távol-Keleten Japán, Nyugat-Európában London, az USA nyugati partján pedig Los Angeles nemzetközi összehasonlításban is számottevő pénzügyi központot, ezáltal lényeges szerepet játszhatnak a tőzsdei árfolyamok alakulásában. Másrészt pénzügyi központ funkció ellátására predesztinál a kelet és nyugat, észak és dél közötti kereskedelmi útvonalak metszéspontjában való fekvés, ettől elválaszthatatlanul a jó közlekedési infrastruktúra, a jó légi összeköttetés Európa, az USA, az ausztráliai térség és egész Ázsia felé, továbbá az alaposan képzett, nemzetközi bankműveletek végzésére alkalmas, világnyelveket beszélő pénzügyi szakembergárda. Emellett azt sem lehet 47

Handelsblatt, 1988. május 1. p. 10. 76

77 figyelmen kívül hagyni, hogy Szingapúr, Thaiföld, Malaysia, Brunei, Indonézia és a Fülöp-szigetek mellett az ASEN tagja, amely szervezet szorosabb kapcsolatokra törekszik az Európai Közösségekkel48.

Indonéziában 1967 és 1985 között összesen 15,3 milliárd USD összegben került sor külföldi működőtőke-befektetésre. 1985. évi állapot szerint 788 külföldi tőkerészesedésű vállalat működött az országban. 1986-ban 826, 1987-ben 1467, 1988-ban előzetes adatok alapján 3817 millió USD összegben hagytak jóvá külföldi működőtőke-beruházást. A tényleges befektetés nagyságára vonatkozóan nem állnak rendelkezésre statisztikai adatok, az azonban a tapasztalatok alapján szinte bizonyos, hogy a jóváhagyott befektetések állománya elmarad a ténylegesen végrehajtott befektetésekétől. A külföldi működőtőke-befektetések súlypontja ágazati-szektorális vetületben a hatvanas és a hetvenes években a kitermelőiparban volt. A nyolcvanas években a befektetések súlypontja viszont fokozatosan eltolódott a feldolgozóipar (közlekedési eszközgyártás} vegyipar, textil-ruházati ipar) és a szolgáltató szféra (elsősorban az idegenforgalom) felé. 1988-ban az új külföldi befektetések 61 százaléka exportorientált ágazatra, alágazatra jutott. Malaysia, Thaiföld és Hongkong esetében a konzisztens statisztikai adatsorok hiánya gátolja a külföldi működőtőke-import eredményességének a gazdasági reálfolyamatok fényében történő vizsgálatát. Hongkong esetében a liberális gazdaságpolitika miatt a külföldi működőtőke-beruházások alakulása hosszabb idő óta független a gazdaságpolitikától. Malaysia és Thaiföld esetében pedig a liberalizálást előmozdító gazdaságpolitikai intézkedések meghozatala óta kevés idő telt el ahhoz, hogy értékelhető eredmények mutatkozzanak a gazdasági reálfolyamatokban.

IV. A GYORSAN IPAROSODÓ ÁZSIAI ORSZÁGOK MAGYAR SZEMPONTBÁL HASZNOSÍTHATÓ IRÁNYÍTÁSTECHNIKAI TAPASZTALATAI A második világháború utáni időszakban végbement gazdasági fejlődés során különböző típusú vegyesgazdasági modellek alakultak ki, amelyek eltérően értelmezik az állam szerepét, az állam és a vállalatgazdasági szféra közötti kapcsolatokat, azok jellegét. Az ipari társadalom delelőjének időszakában kialakult jóléti vagy korporatív modellben a társadalmi megegyezésen alapuló folyamatszabályozó szerep az erőteljesebb állami befolyásolás vagy a piaci mechanizmusok helyett a munkavállalók, a munkaadók és az állam közötti együttműködéshez kapcsolódik. A kormányzati beavatkozás döntően válságelhárító, kiegyenlítő jellegű. Az állam jövedelemátcsoportosító szerepe főként a közintézmények és a közszolgáltatások fejlesztését célozza, emellett és ezzel összefüggésben fontos szerepe van a létbiztonság erősítésének, a hazai vállalkozások védelmének és a foglalkoztatás megfelelő szintje biztosításának is. E modellben a legnagyobb (a kelet-európai 48

V.ö.: Finanzplatz Singapur - Drehscheibe für Ostasien Dresdner Bank Wirtschaftsberichte 1987 október, p. 7. 77

78

szocialista országoktól eltekintve) a GDP költségvetés által centralizált hányada. A hetvenes években, amikor a modell - elsősorban Svédországban - fénykorát élte, szűkült a piaci mechanizmusok hatóköre. Az árakat, a béreket, a jövedelmeket, valamint az egyes rétegek helyzetét a versenymechanizmusok helyett mindinkább olyan gazdaságon kívüli tényezők határozták meg, mint a társadalom egyes szervezett csoportjainak alkuereje. A jóléti vagy korporatív modell a tapasztalatok alapján csak a gazdasági fejlettség kiemelkedően magas fokán álló országokban alakult ki, ahol a gazdasági növekedés legfőbb korlátja a makroszintű kereslet elégtelensége volt. A modell létrejöttének és működtetésének további feltétele volt a gazdasági növekedés gyors üteme, amelyet a világkereskedelem gazdaságtörténetileg páratlan dinamizmusa tett lehetővé. A világgazdasági növekedés lassulása, a nemzetközi verseny éleződése, a technológia-intenzív gazdasági fejlődési pálya kibontakozása, a szerkezeti átalakulás felgyorsulása a kilencvenes évtized derekától meggyengítette a jóléti vagy korporatív modell alapjait, a teljesítményorientáció visszaszorítása a érintett országok nemzetközi versenyképességét kedvezőtlenül befolyásolta. Az elmúlt 10-15 év világgazdasági kihívásainak, a jóléti vagy korporatív modell nemzetközi versenyképességét koptató hatásainak ellensúlyozására jött létre a nyolcvanas években a fejlett tőkés országok többségében, először az USA-ban és az Egyesült Királyságban a politikai neokonzervatizmust és a gazdasági neoliberalizmust ötvöző neoliberális modell, amely részben leépítette, részben a gazdasági racionalitás követelményeivel összhangban átalakította a jóléti vagy korporatív modellt. A neoliberális modellben az állam fő feladata a szabad verseny és a piacgazdaság fenntartása, működésének ösztönzése. Az állam gazdasági folyamatokba való beavatkozása normatív jellegű. A központi tervezést és az ágazati-szektorális súlyképzést általában elvetik. Az állami szerepvállalás a makrogazdasági folyamatok, egyensúlyviszonyok, a vállalatok működése keretfeltételei befolyásolásához kapcsolódik, s a kínálat jellegének, szerkezetének a világgazdasági feltételrendszerhez történő igazítására irányul. A nem túl erőteljes gazdaságpolitikai súlyképzés a kínálati feltételeket mind nagyobb mértékben meghatározó oktatás-szakképzés, az infrastruktúra fejlesztése és a kutatás-fejlesztés előmozdítására szorítkozik. A működés gyakorlati problémái a neoliberális modellben is kikényszerítették az állam és a vállalatgazdasági szektor közötti stratégiai megállapodások rendszerét, valamint a közületi és magánszféra működőképességéért felelős állami intézményeket. A neoliberális vegyesgazdasági modellben a struktúrapolitika makroszinten belesimul az állami költségvetési és pénzügyi politikába, mikroszinten pedig a vállalati, illetve a kereskedelmi banki stratégia részét képezi. A neoliberális modellben ismét nagyobb szerep hárul a gazdasági folyamatok alakításában a gazdasági automatizmusokra és piaci mechanizmusokra. A szolgáltató szféra térnyerése a GDP-ben és a foglalkoztatásban elengedhetetlenné teszi a piaci mechanizmusok hatókörének a kiterjesztését az anyagi termelés területéről az újratermelés jellegét, sebességét, hatékonyságát növekvő mértékben meghatározó szolgáltató szektorra és infrastruktúrára. A bruttó belföldi termék költségvetés által centralizált hányadának csökkentése, a szolgáltatói-infrastrukturális szférában a piacra való belépés előtti jogi-adminisztratív, a beruházásokra, az árakra, az értékesítés volumenére stb. vonatkozó előírások, akadályok eltörlése, de legalább is mérséklése, a versenyt gátló monopolpozíciók gyakran privatizálással összekapcsolt megszüntetése, illetve gyengítése növeli a GDP piaci mechanizmusokra nyitott, "kompetitív" szektorát, az

78

79

egyének, a vállalatok, a vállalkozók döntéshozatali mozgásterét. Az állam e modellben tehát kiemelt prioritásként kezeli a versenymechanizmusok erősítését. A neokollektivista modell történelmi gyökerei egyaránt megtalálhatók az 1929-33. évi nagy gazdasági világválság következményeinek felszámolására, a második világháborút követő rekonstrukció, gazdasági csodák kibontakoztatására, valamint a gazdaságilag elmaradott országok történelmileg megkésett, gyorsított műszakigazdasági modernizációja végrehajtására irányuló törekvésekben. E gazdaságirányítási modellhez az ötvenes és a hatvanas években Olaszország, Franciaország és Spanyolország, a nyolcvanas évekig Brazília, továbbá jelenleg is Japán és országonként eltérő nemzeti sajátosságok mellett a tanulmányban vizsgált ázsiai sikergazdaságok sorolhatók. A neokollektivista modell legfőbb jellemzője az, hogy - amint a magyar közgazdasági szakirodalomban először Kádár Béla kimutatta - a gazdasági folyamatok alakulásában kiemelkedő szerepet játszanak különféle stratégiai jellegű állami gazdaságfejlesztési programok, kiterjedtebb tartományban működő állami szektor, központilag vezérelt és ellenőrzött tőkejuttatások és preferenciák. A működés rugalmasságát a relatíve nagy önállósággal rendelkező tulajdonkezelő szervezetek biztosítják. A bank- és hitelszféra és a külkereskedelem szoros állami ellenőrzés alatt áll. A magántulajdonban lévő nagyvállalatok szorosan együttműködnek a kormányzattal. A világgazdaság tőkés szektora jelenlegi állapota alapján megkülönböztethető három vegyesgazdasági modellhez különféle struktúra- és iparpolitikai koncepciók tartoznak. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni azt az empirikus tapasztalatokon nyugvó tényt, hogy a hetvenes és a nyolcvanas években világméretekben ható új kihívásokhoz, külső kényszerekhez az egyes nemzetgazdaságok saját adottságaik, fejlődéstörténeti örökségük, fejlettségi szintjük, növekedési erőforrásaik, nemzetgazdasági dimenzióik, külgazdasági kötődéseik, vállalatszervezeti és intézményrendszeri sajátosságaik alapján alkalmazkodnak. A nemzetközi tapasztalatok a Kádár Béla által "univerzalistáknak" és "specifistáknak" nevezett iskola közötti vitát az utóbbiak javára döntötték el. Az univerzalista közgazdászok egy része nem fogadja ugyanis el az ipar-, illetve struktúrapolitika kidolgozásának és érvényesítésének szükségességét, s kizárólag a piaci mechanizmusoktól várja az egészséges gazdaságszerkezet kialakítását. Az univerzalisták másik része, akik közé liberális felfogású és a központi gazdaságirányítás eszközeit alkalmazó közgazdászok egyaránt tartoznak, a gazdasági növekedés mindenkori gazdaságpolitikai kezelésében a fejlődés valamennyi országra általánosan érvényes vonásaiból indulnak ki, s bizonyos szerkezeti optimumok kialakításáért szállnak síkra. Ezzel szemben a német nemzetgazdaságtan történeti iskolájától a japán MITI és a gyorsan iparosodó ázsiai sikergazdaságokig húzódó gazdaságfilozófiai vonulatba tartozó specifista közgazdászok a nemzeti sajátosságokból, gazdasági-társadalmi-intézményrendszeri adottságokból kiinduló struktúra- és iparpolitika, fejlesztésstratégia célszerűségét és szükségességét hangoztatják. Ez utóbbi megközelítés elfogadásából következik, hogy nem indokolt valamennyi országra érvényes struktúra-és iparpolitikai racionalitásokról beszélni, hiszen nemzetközi tapasztalatok garmadája utal arra: ugyanolyan gazdaságpolitikai eszközrendszer más-más gazdasági környezetben történő alkalmazása az eredetileg szándékolttól gyökeresen eltérő eredményekhez vezet. Ebből adódóan a más országok fejlődési irányzatainak, struktúra- és iparpolitikájának mechanikus másolása nem célszerű, sőt súlyos veszélyeket rejt

79

80

magában. A távol-keleti sikergazdaságok általánosítható gazdaságpolitikai tapasztalatai is ezért támpontokat, orientációs pontokat jelentenek magyar szempontból, nem pedig mechanikus alkalmazhatóságot. A konkrét távol-keleti tapasztalatokat, magyar szempontból orientációs pontokat jelentő konkrét tanulságokat nem érdektelen szélesebb összefüggésrendszerben áttekinteni. Ami az iparpolitikát illeti, a neoliberális gazdaságirányítási modell kialakulása és elterjedése sem jelentett visszatérést a múlt századi szabadversenyes kapitalizmushoz. Ennek ellenére manapság is találkozni olyan nézetekkel - gyakran éppen a szabályozókkal gúzsba kötött magyar vállalatgazdasági szférában -, amelyek szerint a sikeres gazdasági növekedés összeegyeztethetetlen erős kormányzattal, jó gazdasági teljesítmények csak gyenge kormányzatoktól várhatók. E feltételezést történelmi tapasztalatok, tények nem támasztják alá. Passzív iparpolitikára Svájc és néhány városállam, törpeállam és rendkívül elmaradott ország kivételével nincs példa. Figyelmet érdemel, hogy a különleges státusszal rendelkező Hongkong is mindinkább feladja a gazdaságba való állami be nem avatkozás politikáját, s a kormányzat a kilencvenes évek elejéig terjedő időszakra iparpolitikai célokat, prioritásokat dolgoz ki, s próbálja azokat érvényesíteni Az aktív iparpolitikán belül a defenzív iparpolitika jellegzetességei az egyes országok külső függőségének mérséklése érdekében a külső hatások leszigetelésére való törekvésekhez, a belső piac tágításához és a belső munkamegosztás elmélyítéséhez, mint prioritáshoz kapcsolódik. A defenzív iparpolitikában fontos helyet foglal el a honvédelem, az ellátásbiztonság és a szociális és politikai biztonság, amelynek követelményei általában nincsenek ossz hangban a gazdasági racionalitás követelményeivel. Az offenzív iparpolitika a világgazdasági folyamatokhoz való alkalmazkodást és felzárkózást tűzi ki célul. Két fő válfaja alakult ki. A közvetett offenzív iparpolitika a gazdasági élet szereplőinek magatartását kívánja különféle pozitív ösztönzők, illetve korlátok alkalmazásával orientálni. A közvetlen állami jelenlét szerény mértékű. Ez jellemzi a többi között a neoliberális gazdaságirányítási modellt alkalmazó USA iparpolitikáját. A közvetlen offenzív iparpolitika az Iparfejlődés közvetlen alakítására törekszik. Ez az iparpolitika a szerves ipari fejlődésben történelmileg elmaradott, megkésve korszerűsödő országokban alakult ki. Fő jellemzője az erős állami jelenlét s az erőforrások és a kínálat bővítését előmozdító stratégia. A közvetlen offenzív iparpolitika honosodott meg az ázsiai sikergazdaságokban is, s alkalmazása tetté lehetővé világgazdasági expanziójukat. Az iparpolitika jellege a tapasztalatok alapján nagymértékben meghatározza az intézményi szereplők körét és az alkalmazható eszköztárat, illetve a közöttük lévő kapcsolatokat is. A szerves történelmi fejlődés eredményeire támaszkodó országokban a gazdasági élet leglényegesebb szereplője a vállalat, az állam szerepe többnyire szerényebb, mint a megkésve korszerűsödő nemzetgazdaságokban. Ez utóbbi országokban kiemelkedő a nagy bankok fontossága is.

80

81

A szerves iparfejlődés útját bejárt országokban az iparpolitika fő eszközei közé a hitelpolitika, a megtakarítások ösztönzése, az állami-közületi megrendelések rendszere, a gazdasági diplomácia tartozik, ritkaságszámba megy az alapjuttatás. A történelmileg megkésve iparosodó országok, így az ázsiai sikergazdaságok iparpolitikájában viszont kiemelkedő szerepe volt és jelenleg is van az előbbiek mellett (főleg a megtakarítások ösztönzéséről és a gazdasági diplomáciáról van szó) a beruházási alapjuttatásnak, a műszaki fejlesztés és az export ösztönzésének, a tőkeimport menedzselésének, a különféle hitelpreferenciáknak, a tőkeimport menedzselésének. A történelmileg megkésve korszerűsödő ázsiai siker-gazdaságokban a gyorsított ütemű gazdasági felzárkózás és a műszaki-szerkezeti modernizálás a hatvanas évek derekától nagy mértékben vezethető vissza hosszú távú, a nemzetközi fejlődési irányzatokkal összhangban álló, mozgó célrendszerű fejlesztésstratégiákra, amelyek végrehajtása nem a hagyományos állami beavatkozáshoz kapcsolódik, hanem sajátos társadalmi közegben érvényesülő aktív, offenzív állami stratégiai befolyásolás eredménye. A szűkös erőforrásokkal, fejletlen piaci mechanizmusokkal rendelkező elmaradott országokban, ahol vagy teljes mértékben hiányzik, vagy rendkívül szűk a piaci környezetben történő mozgásra képes, tőkeerős vállalkozói réteg, a stratégiai irányítás teremtheti meg a tőkefelhalmozás, a szűkös erőforrások összpontosításának előfeltételeit. A fejlesztésstratégiai cél-, eszköz-és intézményrendszer hordozói az ázsiai sikergazdaságokban országonként eltérő jellegzetességekkel a közép- és hosszú távú nemzetgazdasági fejlesztési tervek, illetve a tervezéssel foglalkozó hivatalok, intézmények. A hetvenes és a nyolcvanas években a világgazdasági fejlődés bizonytalansági elemeinek gyarapodását a távolkeleti sikergazdaságok gazdaságpolitikája a tervezés jobb megalapozásával, rugalmasságának, nyitottságának fokozásával, a tervcélok szűkítésével, áramvonalasításával, a tervek időhorizontjának módosításával ellensúlyozta. A stratégiai befolyásolás formáját öltő nemzetgazdasági fejlesztési tervek a gazdasági fejlődés fő irányainak kijelölésére, a növekedéshordozó ágazatok, tevékenységek, a műszaki fejlesztés előmozdítására, általában a kínálati oldal befolyásolására, szerkezetének a világgazdasági feltételrendszer követelményeivel összhangban történő átalakítására, az állam harmonizáló, koordináló szerepének erősítésére koncentráltak. Az elosztással, a fogyasztással, az inflációval kapcsolatos preferenciák a kínálatépítésre összpontosító stratégiai befolyásolásban másodlagos jelentőségűek. Külön figyelmet érdemelnek a társadalmi jövőkép alakítása, valamint a vállalatgazdasági szféra magatartása szempontjából lényeges orientációs pontokat nyújtó hosszú távú fejlesztési koncepciók. A távol-keleti sikergazdaságokban a fejlesztési és visszafejlesztési súlyképzés céljait hosszú időn keresztül ágazati, alágazati, esetleg termékcsoport- és termékszint összefüggések alapján határozták meg. A szakosodási súlypontokat a modernizációs folyamat kibontakozásával párhuzamosan folyamatosan módosították, ennek ellenére a fejlesztési súlypontokban tartós jelleggel tükröződnek az egyes országok természeti adottságai. A természeti erőforrásokkal kedvezően ellátott országokban: Indonéziában, Malaysiában és Thaiföldön a nyersanyagok, a mezőgazdasági, az élelmiszeripari és természeti erőforrás-igényes termékek (kaucsuk, kőolaj, ércek, fűrészáru stb.) játszanak növekedés- és exporthordozó szerepet. A természeti erőforrásokban szegény, de számottevő humán potenciállal rendelkező országok: Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr és Hongkong viszont már a gazdasági fejlődés alacsonyabb fokán munkaerő-intenzív feldolgozóipari és szolgáltató tevékenységekre szakosodtak. E szakaszból léptek előre a tőke- és műszaki fejlesztésigényes struktúrák felé.

81

82

Az ágazati, alágazati, illetve termékcsoport- és termékszemléletű programok formáját öltő fejlesztési súlyképzés közös vonása volt az alulról induló struktúraépítés, a meglévő adottságokra ráépülő értéknövelő fázisok folyamatos szélesítése és gyarapítása (a természeti erőforrásokban gazdag országokban a természeti erőforrások hozzáadott-érték-tartalmának növelése, a munkaerőben gazdag országokban az elektronikai iparban az importált anyagok, alkatrészek, részegységek importált technológiák segítségével történő összeszereléséről a saját műszaki fejlesztési eredményekre támaszkodó termelésre történő átmenet). Az ágazati, alágazati, illetve termékközpontú iparfejlesztési prioritások ugyan számottevő erőösszpontosítást tesznek lehetővé, de nagy számú tapasztalat alapján a fejlett általános műszaki-gazdasági környezet és a világgazdasági nyitottság hiánya miatt a kooperáló területek elmaradottsága gyakran csökkenti vagy egyenesen teljes egészében eltünteti a kiemelt fejlesztés eredményét, hozamát. E felismerés alapján a nyolcvanas évek elejétől elsősorban a feldolgozóipari orientációjú fejlettebb ázsiai országokban tapasztalható a fejlesztési súlyképzés vertikális jellegének erősödése, amennyiben az új programok növekvő mértékben irányulnak gazdasági, műszaki, szervezeti szempontból összefüggő tevékenységek egységes, rendszerszemléletű fejlesztésére, a konkrét, többnyire műszaki-gazdasági páramé-terek alapján jól kvantifikálható projektumok helyett. /\ fejlesztési súlyképzés tartalma egyre inkább eltolódik a kutatás-fejlesztés, a műszaki innovációk ösztönzése, továbbá a piaci versenyképesség javítása felé. Az állam kiemelt súlyt helyez az erőforrásoknak a fogyasztás szférájából a megtakarítások, illetve beruházások javára történő átcsoportosítása ösztönzésére, számottevő erőforrásokat fordít a versenyképes termeléshez szükséges oktatási, szakképzési és átképzési, továbbá műszaki fejlesztési inputok mobilizálására a külső piaci versenyképesség exportösztönzők, gazdaságdiplomáciai eszközök, külföldi működőtőke-befektetések stb. révén történő javítására. Ezzel párhuzamosan a fejlesztésstratégia a nemzetközi szerkezetátalakulási folyamatokban lemaradó, kedvezőtlen világpiaci ár- és keresleti dinamikájú, az alacsony költségszintű fejlődő országok versenyébe és az OECD-országok protekcionista intézkedéseibe széles tartományban ütköző igazatokat, tevékenységi területeket nem részesíti gazdaságpolitikai védelemben. E területek életben maradása az éles világpiaci versenyben való, önerőre támaszkodó helytállástól függ. Az állam, a bank- és a vállalati szféra közötti kapcsolatok, feladatmegosztás a mindenkori bel- és külgazdasági feltételrendszer függvényében sajátos formákat öltött. A piaci mechanizmusok tökéletlen működése, a tőkeerős vállalkozói réteg hiánya, illetve gyengesége miatt a hatvanas, kisebb mértékben a hetvenes években közvetlen gazdálkodói szerepvállalásra is kényszerült, a stratégiai ágazatokban, tevékenységi területeken állami tulajdonú vállalatok alapítása révén közvetlenül járult hozzá a felhalmozás növeléséhez. Az állam jogi-adminisztratív intézkedések révén a vállalkozói réteg kialakulását is elősegítette. Ez irányú tevékenységének középpontjában a földreform állt, amennyiben a mezőgazdaságból felszabaduló munkaerő megfelelő indulótőkeként funkcionáló végkielégítés esetén ipari és szolgáltatói vállalkozások alapját teremtette meg. Az állami és magánvállalatok, vállalkozások tevékenységét az állam széles körben terelte nem piackonform jogiadminisztratív eszközökkel az általa kívánatosnak tartott irányba, területekre. Az állam közvetlen gazdálkodási funkciója a piaci mechanizmusok, magánvállalkozások fejlődésével párhuzamosan fokozatosan háttérbe szorult, helyette az állam által

82

83

kijelölt, fejlesztési ügynökségei, esetenként vállalati aktív részvételével a magánvállalati szférával szoros együttműködésben megvalósított célraorientált specifikus projektumok jelentősége nőtt, amik nagyobb teret engedtek a magánkezdeményezésnek. Amíg a legtöbb országban a hatvanas években és a hetvenes évek első felében a struktúrapolitika alakításának legfontosabb pénzügyi forrását a költségvetési juttatások jelentették, addig az ázsiai sikergazdaságokban az állami-közületi szektor és a GDP költségvetésben centralizált hányadának nemzetközi összehasonlításban csekélyebb nemzetgazdasági jelentősége miatt az állami költségvetés nem közvetlenül, illetve az OECD-országok átlagánál jóval kisebb mértékben végezte a beruházások terelését. A stratégiai prioritások érvényesítése, a műszaki-szerkezeti korszerűsödés finanszírozása elsősorban a bankrendszer feladata. A finanszírozás döntően hitelnyújtás formáját ölti, de a bankrendszer végzi a költségvetési beruházási források fejlesztésstratégiai célokkal összehangolt, bankrendszerű terítését is. A nyolcvanas évtized elejétől a struktúrapolitika az ázsiai sikergazdaságokban nem egyszerűen az állam gazdasági és politikai szándékait kívánja érvényesíteni, hanem növekvő mértékben kötődik az üzleti világhoz. A bankok ugyanis nem egyszerűen erőforrásokat bocsátanak a vállalatok rendelkezésére, hanem maguk is az üzleti megtérülés szempontjait mérlegelve vesznek részt a strukturális modernizáció irányításában. A központ erőforrások elosztásában növekvő mértékben érvényesülnek tehát a gazdasági hatékonyság, a piaci racionalitás követelményei, normái. A tőkeköltségek (nemzetközi reálkamatláb-szint) világméretű emelkedése a nyolcvanas évek elejétől drámai erővel értékelte fel az átlagosnál nagyobb jövedelemtermelő képességű nemzetgazdaságok, ipari ágazatok, tevékenységi területek, vállalatok, dolgozói kollektívák és egyének teljesítményét. A jövedelemtermelő képesség jelentőségének előtérbe kerülése az ázsiai sikergazdaságokban is szükségessé tette a vállalatok mozgásterének, döntési autonómiájának fokozását. A nyolcvanas évek elejétől ezért az állam állami tulajdonú vállalatok alapításának, illetve működtetésének formáját öltő, közvetlen, gazdálkodási funkciókhoz kapcsolódó szerepvállalása gyengült, ennek nyomán a gazdaságfejlesztési tervek célkitűzéseinek realizálása, a tervelőirányzatok végrehajtása növekvő mértékben hárul a magántőkés szektorra. Ezzel párhuzamosan az állami beavatkozás növekvő mértékben összpontosul a kutatásfejlesztési, innovációs, termelési, értékesítési folyamat egészét átfogó, a vállalati szféra hatókörén kívül eső társadalmi-gazdasági összefüggések, feltételek kezelésére. Ennek főbb elemei közé a fejlesztési sülyképzés, prioritások, preferenciák kialakítása, a műszaki fejlesztés és a struktúraváltás finanszírozásához szükséges források előteremtése a megtakarítások mobilizálása révén, a piacra jutási feltételeket javító kereskedelempolitika, illetve tágabban értelmezett gazdasági diplomácia, a kutatás-fejlesztés és az innováció bel- és külgazdasági elemeinek koordinálása, a fizikai és a humán infrastruktúra kiépítése, illetve fejlesztése tartozik. A vállalatgazdasági szféra gazdaságpolitikai kezelése szempontjából kiemelkedő jelentősége van a fejlesztési prioritásokat érvényesítő szelektív hitelpolitikának. A kedvezményes kamatozású és futamidejű hitelek lehetővé teszik a megtakarításokat ösztönző magas kamatlábak beruházásokra gyakorolt kedvezőtlen hatásainak ellensúlyozását, ezzel párhuzamosan bizonyos ágazatok, alágazatok, illetve -

83

84

újabban - esetenként egymáshoz vertikálisan kapcsolódó — komplex tevékenységi területek kiemelt fejlesztésének ösztönzését. A megtakarításokat ösztönző magas betéti kamatok hátrányos hatásait emellett adókedvezményekkel és amortizációs kedvezményekkel is kompenzálják. A szelektív hitelpolitika és az adókedvezmények rendszere egymás hatásait erősíti a preferált ágazatokban, amennyiben mindkettő javítja az egyes projektumok jövedelmezőségét. Ami a vállalatirányítás többi elemét illeti, a gazdaságpolitika az iparosodottabb ázsiai sikergazdaságokban jogi-adminisztratív eszközökkel, különféle adó-, amortizációsés hitelkedvezményekkel ösztönzi a műszaki fejlesztésre fordítandó vállalati erőforrások bővítését. A közvetlen, akár alapjuttatás, akár állami kutatóintézetek létesítésének formáját öltő állami részvétel visszaszorulóban van. A gazdaságpolitika igyekszik a vállalatgazdasági szféra kutatás-fejlesztési tevékenységét az általa perspektivikusnak tartott területekre irányítani, amely területek összhangban vannak az egyes országok adottságaival, az értéknövelő típusú, vertikális iparfejlesztés kiindulópontjait képezik. A műszaki fejlesztésen belüli súlyképzés leglényegesebb eszközeit a műszaki fejlesztés infrastruktúrájának állami részvétellel, pénzügyi támogatással történő kiépítése, az erőforrások regionális és ágazati-szektorális koncentrálását, a szervezeti súlyképzést lehetővé tevő műszaki-tudományos parkok létesítése, valamint a kutatás-fejlesztési tevékenység sajátosságait figyelembe vevő pénzügyi intézményrendszer létrehozása képezi. Az állami beavatkozás jellege és intenzitása sajátos strukturális hierarchiát mutat, amennyiben az állami beavatkozás az új műszaki-tudományos eredmények elérésének fázisában erőteljesebb, s közvetlenebb formát ölt, míg a műszaki fejlesztési eredmények piacképes termékekké történő konvertálása, kereskedelmi hasznosítása, valamint a műszakifejlesztési eredmények gazdaságban való elterjesztése döntően közvetett gazdasági ösztönzők segítségével történik. A vállalatgazdasági szféra irányításával kapcsolatban figyelmet érdemel az a helyzetértékelés, amely szerint eredményes műszaki fejlesztési tevékenység a kutatás-fejlesztés és az innováció világméretű drágulása miatt csak bizonyos kritikus tőkemennyiség megléte esetén lehetséges, ezért a technológia-intenzív fejlődés az élvonalbeli területeken az erőforrások vállalaton belüli koncentrációját is szükségessé teszi, ami viszont nagyvállalati kereteket igényel. A korszerű gyártás méretgazdaságossági előnyei szintén csak nagyvállalati szervezetben aknázhatók ki, s a nagyvállalatok szervezeti alkuereje szükséges a technológia-intenzív termékek világpiacán kialakult oligopolisztikus piacszervezetben történő eredményes fellépéshez. A műszaki szempontból korszerű területeken az ágazatba, alágazatba való belépés feltételeinek alakítása, esetenként a verseny további erősödésének akadályozása révén ösztönzik a nemzetközi versenyképesség követelményeivel összhangban lévő vállalati méretek létrejöttét. Ezzel párhuzamosan a gazdaság széles tartományában, főként a lemaradó ágazatokban és területeken a piaci és versenymechanizmusok erősítése kap prioritást hatósági árellenőrzés, monopolellenes törvények stb. segítségével. A lemaradó ágazatokban a strukturális alkalmazkodás jegyében jogi-adminisztratív eszközökkel is tiltják új vállalatok alapítását Azokban az országokban, ahol a nagyvállalatok vannak túlsúlyban a gazdaságban, a kis- és közepes méretű vállalatok, vállalkozások elterjedését elsősorban politikai meg fontolások miatt, a társadalmi feszültségek mérséklése, politikai stabilizáló szerepkör

84

85

betöltésére alkalmas középosztály kialakulásának előmozdítása érdekében ösztönzi. A távol-keleti országok gazdaságpolitikája ugyanakkor megpróbált a szükségből erényt kovácsolni, amennyiben a kis és a közepes méretű vállalatok tevékenységét a nemzetközi szerkezetátalakulási folyamatokban lemaradó munkaigényes könnyűipari ágazatokban mozdítja elő, ahol a gyorsan változó piaci kereslethez való alkalmazkodás egyébként is kedvez a kisebb vállalati méreteknek. A műszaki szempontból korszerű területeken a kis és a közepes méretű vállalatok működése növekvő mértékben kapcsolódik alkatrész- és részegység-gyártó funkciók ellátásához, a nagyvállalatokkal való vertikális integráció keretében. A vállalati méretek befolyásolása, a különböző méretkategóriába tartozó vállalatok differenciált gazdaságpolitikai kezelése fejlesztési és visszafejlesztési súlyképzésnek is felfogható. A kis és közepes méretű vállalatok alapítását, elterjesztését, fejlődését ugyanis a technológia-intenzív területeken ösztönzik. A politikai szempontok érvényesítése mellett nagy jelentősége van annak is, hogy a kis és a közepes méretű vállalatok preferálása a műszaki szempontból korszerű területeken az alkatrész- és részegység-import mérsékléséhez, a belföldi kooperációs kapcsolatos, háttéripari területek fejlődéséhez is hozzájárul. Igen tanulságos a kis és a közepes méretű vállalatok támogatásának eszköz- és intézményrendszere is. Az ösztönzés kiterjedt sávját képezik a különféle kollektív szolgáltatások (nyersanyagok közös vásárlása, környezetvédelmi berendezések használata, technológiai és vállalatvezetési tapasztalatok megosztása stb.), technológiai és management szolgáltatások kínálata, kis és közepes méretű vállalatok kooperációs egyesülései, szövetkezetei kialakításának, esetenként vállalati fúziók végrehajtásának előmozdítása valamilyen jól körülhatárolható műszakitechnológiai cselekvés, termelési cél érdekében. A kis és a közepes méretű vállalatok megkülönböztetett figyelemben részesülnek a hitelellátásban, hitelszükségletük kielégítésére a nagybankok külön kereteket képeznek állami előírásra, illetve az állam támogatásával speciális bankokat hoznak létre e sajátos vállalati szektor számára, különösen az innovációk előmozdítása érdekében. A hitelforrásokat pályázatok útján jól körülhatárolt, célraorientált programok, projektumok keretében osztják el, hatékonysági kritériumok alapján. A kis és közepes méretű vállalatok nagyvonalú adó- és leírási kedvezményeket is kapnak. A gazdaságpolitika a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódást, a vállalatok exportját is változatos eszköztár bevezetésével ösztönzi a távol-keleti sikergazdaságokban. Az exportösztönzés legáltalánosabb eszköze a valutaleértékelés, ami nem csekély mértékben járul hozzá az erőforrásoknak az exportszektor javára történő átcsoportosításához. A valutaleértékelés importra gyakorolt kedvezőtlen hatásait a termelés fajlagos anyag- és energiaigényessége csökkentése révén ellensúlyozzák. Nemzetközi összehasonlításban számottevő erőforrásokat mozgatnak meg a kivitelt finanszírozó kölcsönök, amelyeket kedvezményes feltételekkel (a szokásos kereskedelmi hiteleknél alacsonyabb kamatláb esetleg előnyösebb futamidő) vehetnek igénybe a vállalatok, s amelyek Dél-Koreában például automatikusan járnak az exportőröknek, s az ágazatiszektorális, illetve később tevékenységspecifikus ösztönzők súlyképző szerepét erősítik. Az árfolyam-politikával, az exportot finanszírozó kölcsönök rendszerével hangolták össze az exportőröknek nyújtott adó- és egyéb fiskális kedvezményeket, az exportőrök importált inputokhoz való hozzájutását, amennyiben az import bővítését egyrészt az exporttermelésben felhasznált nyersanyagokra,

85

86

alapanyagokra, alkatrészekre és részegységekre, illetve gépekre, berendezésekre, technológiákra koncentrálják, másrészt az import bővítését összekapcsolják az export fokozásával. Figyelmet érdemel, hogy az exportot előmozdító különböző gazdaságpolitikai ösztönzők nemcsak a közvetett export, azaz az exporttermelésben felhasznált inputokat, esetenként gépeket, berendezéseket előállító vállalatok jövedelmezőségét, importált inputokhoz való hozzájutási feltételeit, költségszínvonalát is javítják. A közvetlen és közvetett export növelése szempontjából egyaránt kiemelkedő fontosságú a kollektív exportösztönzés és az információszerzés és -gyűjtés, amit az állam számottevő erőforrásokkal támogat. A gazdasági természetű ösztönzők mellett a távol-keleti siker-országok gazdaságpolitikája széles tartományban serkenti a kivitelt nem piackonform jogiadminisztratív eszközökkel is. Az importliberalizálással kapcsolatban lényeges tapasztalat a mértékek és a sorrend megállapítása. A liberalizálás mértéke ugyanis szoros korrelációt mutat a gazdasági fejlettség színvonalával. Ami a sorrendiséget illeti, a liberalizálás először a beruházási rendeltetésű javakat érintette, majd a termelésben felhasznált nyers- és alapanyagokat, alkatrészeket és részegységeket fogta át. Egyáltalán nem vagy igen későn került viszont sor az un. nem létfontosságú termékek, túlnyomórészt végső fogyasztási cikkek importjának liberalizálására. A gazdasági szerkezet átalakítását, a műszaki színvonal emelését és az exportorientációt egyszerre kívánták előmozdítani az ázsiai sikergazdaságok a külföldi működőtőke-import ösztönzése révén. Részben nem piackonform, azaz különféle jogi-adminisztratív intézkedések, részben nemzetközi összehasonlításban nagyarányú adó-, leírási-, hitel stb. kedvezmények, az infrastruktúra, terület kedvezményes feltételekkel történő rendelkezésre bocsátása formáját öltő pozitív ösztönzők segítségével kompenzálta a távol-keleti országok gazdaságpolitikája az általános gazdasági környezet elmaradottságából fakadó hátrányokat, s terelte a külföldi működőtőke-beruházásokat a preferált exportorientált ágazatokba, alágazatokba, tevékenységi területekre. A külföldi működőtőke-import, a műszaki-szerkezeti korszerűsödés és a feldolgozóipari export térben és időben koncentrált ösztönzésének sajátos eszközét képezik az exportra termelő vámszabad területek. E speciális zónák a befektetők számára biztosított egyszerű ügykezelés révén egyrészt semlegesítik a bürokráciával kapcsolatos hátrányokat. Másrészt jól körülhatárolt területre koncentrálják a külföldi működőtöké hatékonyságát megsokszorozó műszaki fejlesztési, oktatási, finanszírozási stb. kapacitásokat. Harmadszor a gazdaságpolitika az exportra termelő vámszabad övezetekben ágazati-szektorális, illetve funkcionális preferenciákat érvényesig fejlesztési súlyképző jelleggel. A távol-keleti sikergazdaságok a tapasztalatok alapján a gazdaságpolitika cél-, eszköz- és intézményrendszer kialakításában, a vállalatirányításban nemzetközi összehasonlításban, más hasonló gazdasági fejlettségi szintű, a piaci mechanizmusok működésének hasonló sajátosságait felmutató országokhoz képest eredményesen ötvözték egymással a piaci ösztönzőket és a nem piackonform, jogiadminisztratív kényszerelemeket.

86