Linda Howard Ölj és ölj

Linda Howard Ölj és ölj Karen Whitlaw még mindig nemrég elhunyt édesanyját gyászolja, amikor megdöbbenve veszi át a címére küldött csomagot, melynek tartalma egy rejtélyes jegyzetfüzet, amit az apja küldött, akit alig látott azóta, hogy Vietnamból hazatért. A háborúnak már húsz éve vége. Karen nem akar időt szakítani a rá nehezedő emlékekre, így aztán elteszi a jegyzetfüzetet és megfeledkezik róla, csakúgy, mint apjáról, egészen addig, amíg megrázó telefonhívást nem kap. New Orleans egyik koszos utcáján megölték az apját. Marc Chastain, a gyilkossági ügyekkel foglalkozó nyomozó úgy gondolja, hogy az eset nem több egyszerű utcai erőszaknál egy hajléktalan emberrel szemben. Karen elfogadja a nyomozó véleményét - legalábbis kezdetben. amikor azonban betörnek a lakásába és furcsa "balesetek" történnek, megváltozik a véleménye. Hirtelen szembe kell néznie a hátborzongató valósággal: bárki ölte is meg az apját, most ő vette célba. Karen kétségbeesve kutatja a magyarázatot. Előveszi az egyetlen dolgot, ami valamilyen módon összeköti őt az apjával - a jegyzetfüzetet, amit hónapokkal azelőtt kapott. A megsárgult lapokat végigolvasva megrázó felfedezést tesz: az apja orvlövész volt Vietnamban és a jegyzetfüzet nem más, mint részletes beszámoló az általa elkövetett kivégzésekről. Karen most már az életét kell, hogy mentse. A füzetet a benne rejlő titkokkal együtt Marc Chastain nyomozó gondjaira bízza. Közösen lepleznek le egy szörnyű történetet politikáról, hatalomról és gyilkosságokról - és együtt néznek szembe a gyilkossal, akinek senki és semmi nem állhat az útjába, hogy megszerezze a jegyzetfüzetet.

1

KINIZSI KIADÓ Eredeti cím: Kill and Teli Copyright © 1998 by Linda Howington Ali rights reserved Published by arrangement with the originál Publisher, Pocket Books, a Division of Simon & Schuster, Inc. Fordította: Mihalik Zsuzsa Hungárián edition and translation: Copyright © 1998, Kinizsi Nyomda ISBN 963 9160 04 0 Magyarországon kiadja a Kinizsi Kiadó Felelős kiadó a kiadó ügyvezetője

2

Első fejezet

Washington D. C, február 13. Dexter Whitlaw óvatosan leragasztotta a csomagot, majd minden oldalát megerősítette azzal a ragasztószalaggal, amit előző nap lopott a WalMartból. Ha már ott volt, akkor lopott egy fekete kihúzó filctollat is, amit most arra használt, hogy szép nyomtatott betűkkel megcímezze a dobozt. A filctollat és a ragasztószalagot a földön hagyta, a csomagot pedig a hóna alá kapta és így indult el a legközelebbi postahivatal felé. Nem is volt messze, mindössze egy háztömbnyire és a washingtoni februárhoz képest az időjárás sem volt olyan hideg, talán 4-5 fok körül lehetett. Ha ő is képviselő lenne, gondolta keserűen, nem kellene a tetves postaköltségért fizetnie. A lágy téli napfény megcsillant a járdaszegélyen. Komoly tekintetű állami hivatalnokok siettek el mellette, lobogott rajtuk a fekete vagy szürke felöltő, mintha csak a fontosságukat lobogtatták volna. Ha bárki megkérdezi ezeket az embereket, hogy mi a foglalkozásuk, soha nem mondanák azt, hogy „Én könyvelő vagyok” vagy „Irodavezető vagyok” bár lehet, hogy pontosan erről van szó. De nem, ebben a városban, ahol a beosztás jelent mindent, az emberek azt mondják „Az államnak dolgozom” vagy „Gazdasági vonalon vagyok” vagy ha tényleg teljesen el vannak telve magukkal, akkor csak kezdőbetűkkel dobálóznak, mint például a „BM” és azt várják, hogy mindenki pontosan legyen tisztában azzal, hogy ez nem jelent mást, mint a Belügyminisztériumot. Dexter személy szerint úgy gondolta, hogy ezeknek az embereknek a személyi igazolványában fel kellene tüntetni, hogy tényleg a BM-nek dolgoznak, mint Béna Majmok. Ó, igen az ország fővárosa! Itt még a levegőben is érződött a hatalom illata, akárcsak valami ritka borkülönlegesség, ez a sok szerencsétlen meg teljesen megszédült tőle. Dexter hideg, kimért tekintettel fürkészte őket. Azok ott úgy gondolták, hogy mindent tudtak, pedig nem tudtak semmit sem. Fogalmuk sem volt róla, hogy mit is jelent az igazi hatalom, a maga steril tiszta formájában. A Fehér Házban az az ember olyan parancsokat adhat, ami háborúhoz vezet. Ő egyszerűen focizhat egy kicsit, amikor úgy tartja a kedve, az egyik titkára mindig ott állna a közelben azzal a bizonyos aktatáskával, amit ha akar bármikor kinyithat és bombákat indíthat el, ami emberek millióinak halálát okozhatja. De a férfi persze mindezt csak biztos távolból szemlélné. Dexter ismerte az igazi hatalmat. Régen Namban érezte mi az, amikor lassan kibiztosította a fegyvert és megfeszült az ujja a ravaszon. Napokon keresztül követte áldozatát, mozdulatlanul figyelte a sárban fekve vagy egy csalánbokor közepén, ügyet sem vetve a bogarakra, kígyókra, az esőre. Étlen, szomjan, a megfelelő alkalomra várva, hogy a célpont alakja kirajzolódjon a szemei előtt és a célkereszt pontosan ott állapodjon meg, ahol Dexter elképzelte. Ilyenkor érezhette, hogy minden hatalom az ő kezében van. Az övé volt a jog, hogy meghagyja valakinek az életét vagy véget vessen neki, meghúzza a ravaszt vagy sem. Az egész világ két emberre korlátozódott ilyenkor. Csak ő volt és a célpont. Életében a legizgalmasabb eset azon a napon történt vele, amikor a célkeresője egy fa levelei közé tévedt. Amikor beállította a fókuszt azon vette észre magát, hogy egy másik orvlövészt figyel. A kinézetéből ítélve orosz lehetett, a fegyverét a vállához támasztotta és a célgömböt próbálta beállítani. Dexter egy másodperccel előzte meg; és sikerült elsőnek lőnie. 3

Egy másodpercbe telt volna talán, éppen csak egy szívdobbanásnyi időbe és az orosz lőtt volna elsőnek és akkor Dexter most nem csodálhatná Washington látképét. Néha azon gondolkozott, hogy vajon az orosz észrevette-e őt, hogy egy pillanatnyi információ felvillant-e a tudatában, mielőtt eldördült a lövés a semmiből. Elképzelhetetlen, hogy látta volna a golyót. Arra csak a flancos hollywoodi mozifilmek különleges effektjei képesek, hogy láthatóvá tegyék a golyót. Nem született még ember, aki látta volna. Dexter benyitott a postahivatal meleg épületébe és beállt a sor végére, ahol mindenki arra várt, hogy a pultnál kiszolgálják. Úgy határozott, hogy ebédidőben jön, amikor a legtöbben vannak, hogy minél kisebb legyen annak az esélye, hogy valami buzgó postai alkalmazott kiszúrja magának és az emlékezetébe vési. Nem mintha olyan jelentőségteljes kinézete lett volna, amire érdemes emlékezni, kivéve talán a jeges tekintetű szempárt, de semmiképpen nem akarta a véletlenre bízni a dolgot. Namban annak köszönhette, hogy életben maradt, hogy óvatos és körültekintő volt. Huszonöt év telt el, amióta visszatért a valós világba, itt dolgozott és maga mögött hagyta a zöld poklot. Nem mondhatta el magáról, hogy igazán jómódú, de azért csavargó sem volt. Kifordítható kabátot viselt, aminek az az oldala, amit most kívül hordott vastag barna tweedből készült. Látszott rajta, hogy már használja egy ideje. A kabát másik oldala, amit akkor használt, amikor az utcán lófrált, kopott, foltos volt, tipikus csavargó jelmez. Összességében jó kabát, tökéletesen megfelelt, amikor álcázni akarta magát. Az orvlövészeknek meg kell tanulniuk tökéletesen beleolvadni a környezetükbe. Amikor rákerült a sor, feltette a csomagot a pultra, hogy megmérjék és közben bankjegyek után kotorászott a zsebében. A csomagoláson a következő címzés állt: Jeanette Whitlaw, Columbus, Ohio. A felesége. Néha elgondolkodott rajta, vajon az asszony miért nem vált el tőle. Bár az is lehet, hogy megtette. Néhány éve nem beszéltek telefonon vagy talán még régebben. Megpróbálta felidézni az emlékezetében, hogy mikor is volt az utolsó alkalom… – Egy dollár ötven – mondta a postás, anélkül hogy felpillantott volna. Dexter két egydollárost tett a pultra. Miután zsebre vágta a visszajárót, feltűnés nélkül kisétált az ajtón, ugyanúgy, mint ahogy bejött. Mikor is beszélt Jeanette-tel utoljára? Van annak talán már három éve is. Vagy talán öt. Nem igazán tartotta számon az idő múlását. Azt próbálta kiszámolni, hogy a gyerek mennyi idős lehet most. Talán húszéves? A Tet offenzíva idején született, próbált visszaemlékezni Dexter, vagy mégsem akkor. Hatvannyolcban, hatvankilencben, vagy akkortájt valamikor. Ez azt jelenti, hogy… a fenébe is már körülbelül huszonkilenc éves! A kislány maholnap harminc lesz. Azóta már biztosan férjhez is ment, talán gyerekei is vannak, ami azt jelenti, hogy ő meg mostanra nagypapa lett. Dexter nem tudta a lányát felnőttként elképzelni. Tizenöt éve látta utoljára, talán még annál is régebben. Mindig olyannak rémlett fel az emlékezetében, amilyen hét-nyolc éves korában volt: sovány és szégyellős, hatalmas barna szemekkel, állandóan az alsó ajkát harapdálva. Mindig suttogva szólt Dexterhez és csak akkor beszélt, ha kérdezték. Dexter tudta, hogy jobb apának kellett volna lennie, Jeanette-nek pedig jobb férjének. Sok dolgot meg kellett volna tennie az élete során, de attól, hogy most visszapörgette az eseményeket gondolatban, még nem léphetett vissza az időben, hogy változtasson a megtörténteken. Most viszont nagyon sajnálta, hogy elmulasztotta ezt megtenni. De Jeanette továbbra is szerette, még akkor is, amikor Namból visszatért és olyan hideg, távolságtartó volt mindenkivel. Végérvényesen megváltozott. Jeanette szemében azonban továbbra is az a szertelen, szúrós tekintetű nyugat-virginiai fiú maradt, akibe annak idején beleszeretett, akihez feleségül ment. Ő nem vette észre, hogy az a fiú meghalt valahol a rovaroktól hemzsegő dzsungelben és a férfi, aki hazatért hozzá már egy idegen volt, akiben minden megváltozott az arcán kívül. 4

Dexter azóta csak akkor érzi igazán hús-vér embernek magát, amikor fegyver van a kezében, a célkeresztet figyeli és érzi, amint az adrenalin kiüti a fejét és minden idegszála megfeszül. Hát nem furcsa, hogy az előző énje pont attól pusztult el, amitől ez a másik most élni tud. Nem a fegyver; a fegyver bármilyen megbízható eszköz legyen, mindig csak egy tárgy marad. Nem, őt a vadászat művészete tartotta életben, a hatalom. Orvlövész volt, méghozzá nem is akármilyen! Néha eszébe jutott, hogy még mindig visszatérhetne Jeanettehez, ha csak erről lenne szó, bár már réges-rég felhagyott a tervezgetéssel. Sok embert ölt meg és egyszer gyilkolt. A különbség számára mindig világos volt. A háború az háború. A gyilkosság az valami egészen más. Megállt egy érmés telefonnál és apró után kotorászott a zsebében. Már fejből tudta a számot. Bedobta a pénzt és hallotta, amint kicsörög. Amikor felvették a vonal túlsó végén a telefont, annyit mondott határozottan: – Dexter Whitlaw vagyok. Egész életében vezekelt egy bűntényért, amit elkövetett. Elérkezett az idő, hogy más is azt tegye.

Második fejezet

Columbus, Ohio, február 17. A csomag a kis elülső terasz kövén feküdt, amikor Karen Whitlaw munkából hazaért azon a februári estén. A kocsi fényszórói pont megvilágították, amint ráfordult a kocsibeállóra, de annyira fáradt volt, hogy nem villanyozta fel a gondolat, hogy mi lehet benne. Elcsigázottan nyúlt a táskájáért, amit dugig gyömöszölt papírokkal, a pénztárcájával és a munkájával kapcsolatos anyaggal. Ugyanaz a mese minden este, most is megpróbált kikászálódni a kocsiból a dögnehéz táskával. Először a sebességváltóba akadt bele, aztán a kormányba. Karen ingerülten dünnyögött az orra alatt és megpróbálta kiszabadítani a táskáját. Amikor sikerült, nagy lendülettel a vállára kapta, a táska tartalma pedig fájdalmasan az oldalához csapódott. Átgázolt a havon a teraszig. Úgy vacogott, hogy összekoccant a foga, amint a jeges hólé beszivárgott a cipőjébe. Tudta, hogy a csizmát kellett volna felvennie, de olyan fáradtnak érezte magát, amikor a műszak befejeződött, hogy nem volt ereje semmihez. Örült, hogy beszállhat a kocsiba és hazamehet. A csomagot a küszöbnek támasztotta a postás a belső ajtó és a köpönyegajtó között. Karen kinyitotta az ajtót és felkapcsolta a villanyt csak aztán hajolt le, hogy felvegye a dobozt. Nem rendelt semmit. Minden bizonnyal rossz címre hozták, gondolta. A házban csönd uralkodott és átható hideg. Reggel megint elfelejtette égve hagyni a lámpát. Nem szeretett sötét lakásba hazamenni. Ettől mindig eszébe jutott, hogy az anyja már nincs ott. Amikor kinyitja az ajtót, többé már nem várja az éppen készülő vacsora finom illata és nem hallja Jeanette dúdolását a konyhából. Régen a tévé is mindig be volt kapcsolva, akkor is ha senki sem nézte, mert Jeanette szerette hallgatni miközben a vacsorát készítette. Nem számított, hogy Karen milyen későn ment haza, vagy milyen fáradt volt, tudta, hogy az anyja meleg étellel és kedves mosollyal várja haza. Egészen három héttel ezelőttig. Minden olyan gyorsan történt. Jeanette egyik reggel panaszkodott, hogy mindene fáj és lázasnak érzi magát. Meg is állapította, hogy biztosan megfázott. A hangja egy kicsit 5

rekedtnek tűnt és amikor Karen megmérte a lázát, kiderült, hogy hőemelkedése van, úgyhogy a megfázás helyes diagnózisnak látszott. Délben Karen felhívta az anyját, hogy megkérdezze hogy érzi magát. Akkor már jobban köhögött, de azt mondta azon kívül, hogy fázik, nincs semmi baja. Amikor Karen azon az estén megérkezett, az anyját egy plédbe bugyolálva találta, aki a kanapén vacogott és közben folyt róla a víz. Karen érezte, hogy ez influenza, nem pedig egyszerű megfázás. Akkorra már harminckilenc fokos láza lett. Karen edzett fülei vészjósló hangokat hallottak, amikor a sztetoszkóppal Jeanette tüdejét vizsgálta. Karen mindig úgy gondolta, hogy az a legjobb abban, hogy ápolónő, hogy megtanulta gyengéden, de kérlelhetetlenül rávenni az embereket arra, hogy azt csinálják, amit kér tőlük. Miközben Jeanette állította, hogy csak egy kis megfázásról van szó és nincs semmi baja csak fázik, ki látott már olyan csacsiságot, hogy egy egyszerű megfázás miatt kórházba menjen az ember! Karen ennek ellenére gyorsan összekészítette a holmiját és tizenöt percen belül Jeanette már a kocsiban ült, szépen bebugyolálva. Sűrűn esett a hó. Karen mindig élvezte a hóesést, de most ez a látvány is csak annak az estének az emlékét idézte fel benne. Olyan erősen szorította a kormányt, hogy kifehéredtek az ujjpercei. Vezetett a vakítóan fehér, kavargó hóban és hallgatta, amint az anyja egyre erősödő zihálással harcol a levegőért. Abba a kórházba mentek, ahol Karen dolgozott. Egyenesen a sürgősségi osztály bejáratához hajtott és addig nyomta a dudát, amíg meg nem érkezett a segítség. A havon kívül az egyetlen világos emlékkép azzal az estével kapcsolatban az volt, ahogy Jeanette a fehér lepedőn feküdt. Olyan kicsinek, olyan töpörödöttnek látszott. Elvesztette az eszméletét és semmire nem reagált, bárhogy próbált beszélni hozzá Karen. Akut vírusos tüdőgyulladás, mondták az orvosok. Gyorsan végzett vele, egyenként zárta el a belső szervek elől az oxigén útját. Jeanette négy órával a kórházba szállítás után meghalt, bár az orvosok megpróbálták a lehetetlent is, hogy legyőzzék a kórt. Rengeteg apró részlet tartozik egy ember halálához. Nyomtatványokat kell kitölteni, másokat aláírni, megint másokból pedig egy-egy példányt átadni az illetékeseknek. Telefonokat kellett elintézni és döntést kellett hozni bizonyos kérdéseket illetően. Karennek ki kellett választania a temetkezési vállalatot, a koporsót, a ruhát, amiben el akarta temetni az anyját és a különböző szolgáltatásokat, ami ilyenkor szokás. Emberekkel kellett beszélgetnie – istenem! – az anyja barátnőivel, akik telefonáltak vagy eljöttek, hogy részvétüket nyilvánítsák és annyi ételt hoztak, ami Karennek egész életére elegendő lenne. Persze eljöttek Karen kollégái is a kórházból és a szomszédok is átjöttek. Képtelen lett volna megszólalni, a szeme pedig kiszáradt. Nem tudott sírni az előtt a sok ember előtt. De éjszaka, amikor egyedül maradt, nem tudta volna abbahagyni a sírást. Átvészelte a temetési szertartást és jóllehet mindig barbár dolognak tartotta, most végre megértette ezt a végső, mindent lezáró rítust, ezt a ceremóniát, ami arra hivatott, hogy megemlékezzenek egy drága asszony haláláról, aki soha nem kért sokat az élettől és mindig megelégedett a hétköznapi csodákkal. Tisztelettel adóztak az emlékének, végső búcsúként pedig egy dalt énekeltek és egy imát mondtak érte. Karen azóta túljutott néhány napon, de nem lett könnyebb a helyzet. Még mindig nagyon friss volt a gyásza, ami sajgó fájdalommal töltötte el. A munkájára sem tudott koncentrálni. Olyan sokáig alkottak ők ketten csapatot Jeanette-tel. Csak ők ketten, szemben az egész világgal. Kezdetben Jeanette dolgozott és minden munkában keményen helytállt, amit csak elvállalt, hiszen otthont kellett fenntartania maguknak és biztosítani akarta Karen számára, hogy tanulhasson. Később Karenen volt a sor, hogy munkába álljon, Jeanette pedig nyugdíjba ment. Pihent és azt csinálhatta, amit a legjobban élvezett: a kis ház körüli teendőkkel foglalatoskodott, mosott, főzött, megteremtette azt a családi fészket, amire korábban nem volt lehetősége.

6

De ennek most mind vége szakadt és ezen már nem lehet változtatni. Karenre most már csak az üres ház várt és érezte, hogy nem bírja ott tovább sokáig. Ma végre felhívott telefonon egy ingatlanügynököt és megbeszélte vele, hogy el szeretné adni a házat. Sokkal jobb lesz, ha vesz egy lakást és nem kell egy üres házban élnie, ahol minden az anyjára emlékezteti. A csomag nem volt nehéz. Karen a hóna alá vette, amíg bezárta maga mögött az ajtót és egy székre dobta a válláról a nehéz táskát. A lámpa felé fordult, hogy lássa a címkét a csomagon. Feladó nem szerepelt rajta. Szíven ütötte a címzés. Az anyja nevét látta: JEANETTE WHITLAW volt a dobozra írva, egyszerű nyomtatott betűkkel. Fájdalmat érzett a mellkasában. Jeanette csak nagyritkán rendelt valamit, de amikor rendelt, mindig úgy várta, mint egy kisgyerek a karácsonyt. Alig bírta kivárni, hogy meghozza a postás és ragyogott a boldogságtól, amikor végre a várva várt csomag megérkezett. Karen a konyhába vitte a csomagot és egy késsel vágta fel rajta a ragasztószalagot, majd kinyitotta és belenézett. Egy könyvet talált benne, amihez gumival papírokat kötöztek, legfelül pedig egy levél volt összehajtva. Kivette a dobozból a levelet, kibontotta és szinte automatikusan az aláírást nézte meg először a lap alján, hogy megtudja ki küldte. Az odafirkantott név, „Dex” láttán kiejtette a kezéből a levelet. El sem olvasta. Visszatette a dobozba. A jó öreg papus. Jeanette semmit nem hallott felőle az utolsó négy év során. Karen pedig tizenhárom éves kora óta nem is beszélt vele. Akkor hívta fel az apja, hogy boldog születésnapot kívánjon neki. Részeg volt, közel sem jártak a születésnapjához, Jeanette pedig halkan végigsírta az egész éjszakát, miután beszélt a férjével. Az volt a napja, amikor Karen bizonytalanságérzete, keserűsége és elutasítása egyértelmű gyűlöletbe csapott át. Attól kezdve, még ha otthon is volt, amikor az apja telefonált, soha nem jött a telefonhoz, hogy beszéljen vele. Jeanette-et bántotta a dolog, de Karen úgy ítélte, hogy ha egy mérleg egyik serpenyőjébe azt tesszük, hogy az apja elhagyta őt és a feleségét, akkor még mindig a Karen javára billen a mérleg nyelve a másik serpenyőben lévő harag miatt, amit az apja iránt érzett. Engesztelhetetlen volt. A csomagot az asztalon hagyta és beballagott a hálószobába, hogy levegye magáról a kabátot. Kibújt a zöld egyenruhából és a földre dobta. Fájt a lába, a feje és a szíve. A túlórával, amit vállalt, reggel hatkor be, este hatkor haza, lekötötte ugyan magát, ugyanakkor csak tetézte a depresszióját. Úgy érezte, mintha már hetek óta nem érte volna napfény. Kilépett a nedves cipőből és gyorsan belebújt egy meleg tréningruhába és vastag zoknit húzott a lábára. Fázott és kimerült volt. Vágyakozva gondolt egy kis melegre és napfényre. Egyszer régen, talán kétéves lehetett, Floridában állomásoztak egy laktanyában. Karen nem emlékezett tisztán, de ha behunyta a szemét, akkor még mindig fel tudta idézni az akkori meleget, a hosszú napokat és a ragyogó napsütést az emlékezetében. Jeanette gyakran beszélt Floridáról és a hangjából vágyakozás csengett, hiszen az az időszak hozzávetőlegesen boldogan telt. Aztán Dexter elment Vietnamba és soha nem tért igazából vissza. Jeanette pedig visszaköltözött a hegyekbe Nyugat-Virginiába, ahonnan jöttek, így legalább közel lehetett a családjához, míg arra várt, hogy a férje szolgálati ideje leteljen és imádkozott a biztonságáért. De egyik küldetés után jött a másik, aztán pedig a harmadik és a férfi, aki végül hazatért és belépett az ajtón már nem az volt, aki annak idején elment. Karen tisztán emlékezett azokra a napokra, hogy milyen mogorva volt az apja, a végeláthatatlan órákra, amikor nem csinált mást csak ivott, neki pedig csak lábujjhegyen szabadott járnia a lakásban, mert különben felbőszítette a papát. Hitvány alak lett, amin még Jeanette odaadó szeretete sem tudott változtatni. Időnként eleltűnt otthonról. Eleinte csak egy-két napra, aztán a napokból hetek lettek, a hetekből pedig hónapok, majd mire Jeanette feleszmélt, örökre lelépett. Jeanette éjszakákon át sírt a párnáján és Karen erre is pontosan emlékezett.

7

Nyugat-Virginiából Ohióba költöztek, azért, hogy Jeanette jobb munkát találjon. Időnként jött egy-egy levél, elvétve egy telefonhívás és egyszer Dexter még meg is látogatta őket. Karen nem találkozott vele, mire hazaért az iskolából az apja már elment. Jeanette azonban ragyogott a boldogságtól és az izgatottságtól, Karen pedig tizenkilenc évesen már elég felnőtt volt ahhoz, hogy tisztában legyen vele, hogy a látogatás nagy részét a szülei Jeanette hálószobájában töltötték. Mindez tíz évvel ezelőtt történt és Jeanette azóta egyszer sem látta. Azóta is egyfolytában szerette. Karen ezt nem tudta megérteni, de elfogadta anyja kitartását. Jeanette végtelenül szerelmes volt, egy olyan férjbe, aki elhagyta őt. Egy újabb magányos, hideg vacsora után Karen rávette magát, hogy újra a kezébe vegye a levelet. „Jeanie. Elküldöm neked néhány régi papíromat. Kérlek őrizd meg őket nekem, tedd be egy banki trezorba. Egyszer talán érnek még valamit. Dex” Ennyi volt az egész. Semmi megszólítás, semmi „kedves” és az aláírásnál sem szerepelt, hogy „szeretettel”. Egyszerűen csak elküldött egy rakás szemetet és azt várta, hogy az anyja őrizze meg neki. Jeanette pedig biztosan meg is tette volna. Pontosan követte volna az utasításait és még ezt a szánalmas kis levelet is megtartotta volna együtt a többivel, amit Vietnamból kapott. Karen megérzése azt súgta, hogy dobja a csomagot a szemétbe. Csak az anyja miatti tiszteletből nem tette. Ehelyett megfogta, Jeanette üres hálószobájába vitte és belerakta az egyik dobozba, amibe az anyja holmiját csomagolta. Még nem tudott volna megválni tőle. Bérelt egy helyet, ahová majd elviszi és ott fogja tartani, amíg eljön az idő. Majdnem készen volt a csomagolással. Volt még néhány dolog a komód tetején. Karen azokat is elrakta és ragasztószalaggal leragasztotta a dobozokat. Egy kis szerencsével sikerül hamar túladni a házon, még mielőtt a tavasz beköszönne és akkor talán már majd látni fogja a napsugarakat is.

Harmadik fejezet

New Orleans, Louisiana, augusztus 5. Majdnem éjfél volt. Valaki követte. Már megint. Dexter Whitlaw éppen csak annyira fordította félre a fejét, hogy a szeme sarkából láthatta a villanásnyi mozgást. Izgatott mosoly suhant át az arcán, az ereiben cikázott a vér. A vadászat semmihez sem fogható, még akkor sem amikor ő a préda szerepét játssza. Már majdnem hat hónapja követték, ő pedig örömmel használta a régi trükkjeit, hogy kijátssza a követőit. Már jó ideje az orruknál fogva vezette őket keresztül-kasul az országon, egy telefonhívás erejéig érintve a nagyobb városokat. Nem számított könnyű játszmára és nem volt csalódott sem, ismerte az emberét. Miután meghallotta a végszót: – Menj a pokolba! – Dexter belefogott a macskaegér játszmába. A zsarolásnak is megvannak a maga szabályai. Lehet kegyetlen, akár az amputáció, de lehet olyan finom is, mint egy kínai porceláncsésze. Először is megemlítette a bizonyítékokat – csak néhányat közülük, ízelítőt adott abból, hogy mi történhetne, ha bizonyos feltételek nem teljesülnének. Minden úgy történt, ahogy várta, a madárka egészen kikelt magából. Egy csöppet sem érezte magát megfélemlítve az illető, ehelyett inkább felhívta az összes kopóját és Dexterre uszította őket. A legtöbb ember mostanra már halott lett volna, Dexter azonban három 8

örökkévalóságig tartó évet töltött a hasán csúszva Namban, ahol türelmet és stratégiát tanult, valamint az álcázás művészetét is elsajátította, méghozzá olyan jól, hogy a gyanútlan kutyák sokszor pont mellette sétáltak el. Éppen úgy, mint Charlie és az észak-vietnamiak Namban. Dexter pompásan érezte magát. Azóta nem érezte ilyen jól magát, mióta a célkeresztben megjelent az orosz képe és csak egy másodperc töredéke állt rendelkezésre ahhoz, hogy eldőljön, ki marad életben kettejük közül. Az a fickó, aki most követte jobb volt, mint az előzőek, de nem annyira, mint a jó öreg Dexter, gondolta magában elégedetten. Ahhoz viszont elég jó, hogy időnként kiverje tőle a hideg veríték. De a fenébe is, hiszen ezt is ismerte. Hacsak nem tévedett, akkor most nem kisebb személyiség követte, mint Rick Medina, az egyik legjobb CIA veterán, aki huszonöt évvel ezelőtt szintén ott volt a zöld vadászmezőn. Most más volt az évszám és más a környezet, de ugyanazok a játékosok játszották a bújócskát. Dexter meghúzódott egy pillanatra az árnyékban, leguggolt és közben arra várt, hogy a követője lépjen először. Egy kevésbé körültekintő ember először lőtt volna és csak aztán nézte volna meg, hogy ki is az. De ez az fickó okos volt. Tegyük fel például, hogy Dexter nem tudta, hogy követik. Egy elhamarkodott lövés, a rossz célpontra úgy elriasztotta volna az igazit, hogy biztosan hetekig bujkált volna és hetekbe kerül mire újból sikerül kideríteni, hogy hol rejtőzik. És ugye a zsaruk figyelmét sem akarja magára vonni az ember. Igaz ugyan, hogy legtöbbször a rendőröket hidegen hagyta egy csavargó hirtelen halála, még akkor is, ha egy fejébe röpített golyó segítette át olyan váratlanul a másvilágra. De sosem tudhatja az ember! Zsaruéknál is előfordulhat egy lapos nap, amikor egy kis izgalomra vágynak, vagy ne adj isten pont a híradó stábja lábatlankodik a környéken és a vakító lámpák arra ösztökélnek a rendőröket, hogy aktivizálják magukat – szóval bele lehet tenyerelni a dolgokba, mint ahogy azt egy chicagói kifőzde tulajdonosa mondta. Dexter türelmesen várt. Nagyon lassan besározta a kezét és az arcát, hogy ne világítson annyira a sötétben. Aztán pedig lehajtotta a fejét és mozdulatlanná dermedt. Kényelmesen érezte magát annak tudatában, hogy jóformán láthatatlan volt bárki számára, aki bekukkantott a sötét sikátorba. Néhány perc elteltével, egyre közeledő léptek zajára lett figyelmes. Talán az üldözője az, talán csak egy csavargó. Dexter meg sem mozdult. Hirtelen abbamaradtak a léptek. Dexter maga elé képzelte, hogy mit láthat az, aki benéz ebbe a sikátorba: szemétkupacokat, összetört üvegeket és egy rakás büdös kacatot, ami túl kicsinek látszott ahhoz, hogy elbújhasson mögötte valaki, de ettől eltekintve azért Dexter elfért. Korábban esett az eső és az utcai lámpák fénye páraburokban lebegett. Minden üres kartondoboz, ami az utcára került, most fedélül szolgált az eső elől a hajléktalanoknak. Egy átlagos kopónak a sikátor üresnek és érdektelennek tűnne, Medina azonban nem egy átlagos kopó volt, őt megedzette Vietnam, így ő is tudott türelmesen várni, amíg a célpont elkövet valami hibát. Nos, ebben az esetben, gondolta boldogan Dexter, hosszú várakozásnak nézünk elébe. Dexter Whitlaw ezen a téren nem hibázott. Lehet, hogy minden mást elrontott az életében, de első osztályú vadász volt. Így aztán várt, még sokáig azután is, hogy a csoszogó léptek zaja elhalt. Kivárta azt is, amíg újabb léptek jöttek és azok is eltávolodtak. Egy patkány körbeszaglászta a cipőjét, ő meg mozdulatlanul tűrte. Egyfajta elégtételt érzett, amikor meghallotta ugyanazokat a csoszogó lépteket az utca felől, majd hirtelen csönd következett, amikor odaért a tulajdonosuk. Még egyszer megszemlélte a sikátort és összehasonlította a korábban látott képpel. Semmi sem változott. Megelégedettséggel nyugtázta, hogy a célpontja nincs ott, majd továbblépkedett, ugyanazokkal a csoszogó léptekkel, hiszen egy igazi kopó soha nem feledkezik meg az álcázásról. Ez a botorkálás megtévesztő lehetett volna, ha Dexter nem látta volna Saigonban ezt a részeg tántorgást, amikor Medina elintézett egy kocsmában két helyi vagányt. Pont azzal csalta tőrbe őket, hogy részegnek tettette magát, azok ketten meg abban a téves hitben 9

ringatták magukat, hogy a jenki eléggé ki van ütve ahhoz, hogy ne gördítsen nagy akadályt elébük. A két fickó direkt részeg amerikai katonákra specializálta magát és élvezettel verték véresre a magatehetetlen katonákat, miután az utolsó centjüket is elszedték. Egy héttel korábban az egyik fiatal katona belehalt a sérüléseibe. Belső vérzése lett a veréstől és egy bizonyos amerikai szervezet könyörtelen kutatásba kezdett a két vietnami után. Minthogy Rick Medina talált rájuk és azonosította őket, az övé lett a megtisztelő feladat, hogy likvidálja a vietnamiakat. Két lövés a fejbe is tökéletesen megtette volna, de Medina el akart szórakozni velük előtte egy kicsit. Medina egy csinos, tipikus amerikai kinézetű férfi volt, helyes, magas, barna haját rövidre vágatta és még abban az elviselhetetlen hőségben is élére vasalt nadrágot viselt. Intelligens volt és barátságos – legalábbis gyakran. Viszont ha mérges volt, vagy munka közben a barátságosság úgy eltűnt, mintha korábban nem is létezett volna és kék szemében gyilkos fény csillant. Medina becsalta a két vietnamit egy sötét sikátorba. Azok kelten meg sem próbálták titkolni, hogy követik, annyira biztosak voltak benne, hogy egy tehetetlen részeggel van dolguk. Úgy fogták közre, mint ahogy a hurok szorul az áldozat torkán, de az az utolsó pillanatban visszafordult és már hűlt helye sem látszott részegségnek. A kezében fekete pengéjű kést tartott, így nem verődött vissza róla fény. A két vietnaminak valószínűleg, alkalmuk sem volt, hogy észrevegyék. Csak azt érezték, hogy hirtelen égő fájdalom marcangolja a testüket. Medina ide-oda csapott a kezével, vágásokat hátrahagyva minden egyes csapás után, de vigyázott, hogy egyik se legyen túl mély ahhoz, hogy az áldozat belehaljon – legalábbis egyelőre még nem. Medina darabokra kaszabolta őket, közben pedig egyfolytában saját nyelvükön suttogott nekik, hogy pontosan tudják mi is történik velük és miért. Az elején megpróbáltak menekülni, de a sikátor bejáratát ködös tekintetű amerikaiak állták el. Tudták, hogy csapdában vannak. Hisztérikusan fordultak Medina felé. Úgy gondolták nem jelenthet túl nagy veszélyt, ezért aztán szembeszálltak vele. Öreg hiba! Medina akkor éjjel minden döfést pontosan kiszámított, gépiesen kaszabolt. Meglendítette a kezét és a kés már szaladt is végig a húsban. Minden egyes késhúzás megszabadított valakit egy testrésztől: egy orrtól, egy ujjtól, egy fültől. Azok ketten eszeveszetten üvöltöttek, mielőtt Medina befejezte rajtuk a munkát. Elvágta a torkukat és megvárta, amíg élettelen rongybabaként esnek össze. Majd átlépte a testeket és csatlakozott a sikátor elején álló néma csoporthoz. Az arca kifejezéstelen volt, nem árult el érzelmeket. Végül egyedül ment tovább, nem fogadta el a társaság invitálását. Másnap, azonban amikor felkelt, már ismét a régi, nyájas önmagával nézett szembe. A kivégzést elvégezte és maga mögött hagyta. Hát ilyen Medina, gondolta Dexter. Hidegvérrel ölt, amikor úgy hozta a sors, de nem gyilkos. Bármilyen kegyetlen kivégzések voltak is, pontosan ez a lényeg: kivégzések voltak. Egy jó lecke. Attól kezdve a fiatal amerikai katonák egy kicsit nagyobb biztonságban érezhették magukat, amikor a saigoni bárok és kuplerájok között ténferegtek. Medina tudta, hogy személyesen kell majd lerónia a tartozást amiatt a két kivégzés miatt, de elfogadta az árat. Medina saját lelkében szabott egy határt, amit soha nem lépett át. Minden kivégzés, amit elvállalt becsületbeli ügy volt. Amikor Dexter mindezt végiggondolta, rájött, hogy talán jobban tiszteli Rick Medinát, mint bármely más embert a világon. Medinának voltak elvei amikhez hű maradt. Ezt még Dexter sem mondhatta el magáról és sok-sok éven át fizetett a botlásáért. Ha létezik valaki, aki képes őt elkapni, akkor az csak Medina lehet. Mindez új színezetet adott a játéknak.

10

Dexter lassan, hangtalanul állt fel. Vetett egy pillantást a csillagokra és tudta, hogy körülbelül két óra telhetett el. Itt az ideje, hogy levesse a csavargó álruhát. Sokáig jó szolgálatot tett, de Medina már szagot kapott. A sikátorokat és a kifőzdéket fogja először végigszimatolni. Dexter tudta, hogy nem szabad ott lennie. Kár! A csavargó jelmezben az a jó, hogy névtelen maradhat, senkit nem érdekel, hogy hívják. Az emberek még azt is megpróbálják elkerülni, hogy rájuk kelljen nézni. Ezt senki más nem mondhatja el magáról. A csavargókkal a rendőrök sem törődnek, azok pedig viszonzásul nem hajlandók elmondani a rendőröknek, ha látnak valamit. De voltak más álruhák is, amiknek majdnem olyan jó hasznát veheti. Az a titka az egésznek, hogy bele kell olvadni a környezetbe, bármilyen környezetről legyen is szó. New Orleans igen széles választási lehetőséget kínált ezen a téren, amit Dexter sorra is vett miközben a Quarter felé tartott, ami a nap minden órájában nyitva volt. Tett néhány tiszteletkört a Szent Charleston, közben végig azt figyelve, hogy történik-e valami a háta mögött. Végül megérkezett a Carondelethez. Egyfolytában ugrásra készen figyelt, de semmi gyanús jelet nem látott. Most egyenesen lefelé tartott a Carondeleten, átment a csatornán, ahol a Carondelet a Bourbon utcába torkollt. Még mindig rengeteg turista nyüzsgött az utcákon, talán épp most jöttek ki valamelyik étteremből, bárból vagy valamelyik peep show-ból. Jó néhányan részegen tántorogtak, kezükben sörrel teli műanyag pohárral. Sokan meg olcsó, színes műanyag nyakláncot, csillogó álarcot viseltek, pedig Halloween már hónapokkal azelőtt elmúlt. A bárok fényei furcsán csillogtak a nedves aszfalton, bentről pedig dzsessz szűrődött ki a nyitott ajtókon keresztül. A zenéhez a sztriptíz bárokból kihallatszó ütemes dobolás keveredett, ahol életunt tekintetű táncosok, férfiak és nők egyaránt a csípőjüket riszálták és megpróbáltak szexisnek látszani. A turisták egy csoportja felől nevetés hallatszott. Három helyes, fiatal srác botorkált nevetve, összeölelkezve három csillogó koktél ruhás lánnyal. Dexter látta, amint egy férfi gyors léptekkel a vidám turisták közé furakodott és már ment is tovább egészen a következő utca sarkáig, ahol befordult és eltűnt a sötétben legalább az egyik fiú pénztárcájával az inge alatt. A turisták közül persze senkinek sem tűnt fel semmi. Olyan volt, mintha moziban ülne az ember, mintha nem is a turistákkal egy városban lenne. Észre sem vették, keresztülnéztek rajta. Dexter hirtelen megremegett, bár New Orleansban melegek voltak a nyári éjszakák. Mióta Namból visszajött, olyan kívülállónak érezte magát, most meg mintha még jobban elszigetelődött volna. Úgy érezte, hogy a turisták meg sem hallanák a kiáltását. Különös érzés volt ez, amitől újra megremegett. Továbbsétált a Bourbon utcán, benézett a nyitott ajtókon, amint elhaladt egy-egy bár előtt. A zene és a nevetés úgy visszhangzott a fülében, mintha nagyon távolról jönne. Itt egy kicsivel nagyobb volt a forgalom. A rendőrök lóháton baktatva figyeltek, hogy minden rendben legyen. A lópatkók hangja szinte csengett az aszfalton. Dexter szaporábban lépkedett, alig várta, hogy egy csendes utcához érjen, ahol végre megpihenhetne egy rövid időre, megszabadulhatna ettől a kísérteties érzéstől. Ez itt nem a belváros volt, hanem a Quarter, ahol a sikátorok általában egy udvarba vezettek. Ha magánházakhoz tartoztak, akkor kerítés választotta el őket az utcától, a kapujukat pedig zárva tartották. Olyan udvart nem érdemes választani, ami valamelyik étteremé, mert ott biztosan nem talál nyugalmat. Emlékeztette magát, hogy nem azért jött a Quarterbe, hogy nyugalmat keressen. Éppen ellenkezőleg. Azért jött erre, mert a Bourbon utca olyan forgalmas volt, hogy jól elvegyülhetett a forgatagban. Csak annyit kell tennie, hogy nem vesz tudomást arról a furcsa érzésről, hanem a lényegre tér. Talán az lenne a legjobb, hogy lelép New Orleansból, most, hogy Medina már a nyomában van.

11

Medina. Dexter egyfolytában ezen gondolkodott és rájött, hogy mitől is van az a kellemetlen érzése. Medina nem dolgozik senkinek. Neki elvei vannak. Sok minden történik évek alatt az emberekkel, sokat változnak, de ahhoz, hogy Medina bérgyilkos legyen, legalábbis még egyszer kellene születnie. Három lehetőség jöhetett szóba. Első lehetőség: hazudtak Medinának. Ez lett volna a legegyszerűbb magyarázat, de talán a legvalószínűtlenebb is pontosan Medina személyisége miatt. Nem venné szívesen, ha rájönne, hogy csak fel akarták használni és ismerve Medinát, biztos, hogy rájönne, akkor pedig kutya világ kezdődne annak, aki megpróbálta rászedni. Második lehetőség: egyértelmű, hogy Medina rá vadászott, talán egy ismeretlen személy megbízásából. Lehet, hogy a titok nem volt olyan biztonságban, mint ahogyan azt gondolta. Ez a lehetőség is elképzelhető… talán. De valaki egyszer valami olyasmit mondott, hogy még a paranoiás embereknek vannak valóságos ellenségeik. Harmadik lehetőség: Medina teljesen más okból kifolyólag volt a városban. Az pedig csak a véletlen műve, hogy Dexter meglátta és felismerte. Hát persze! Dexter elért a Szent Anna utcához és befordult a sarkon. Nem nézett be a voodoo bolt kirakatán, amikor elment mellette. A voodoot mindig amolyan misztikus hülyeségnek tartotta és most pont ez a misztikum nem hiányzott az életéből. Lehet, hogy mégiscsak jobban tette volna, ha a Bourbon utcán marad; a Szent Anna teljesen néptelen volt. Hirtelen Medina lépett ki elé egy 22-sel a kezében. Dexter megállt és belenézett azokba a hideg kék szemekbe. A saját fegyvere a pisztolytáskában, valahol a háta közepén lehetett és biztosan tudta, hogy soha nem lenne elég ideje, hogy elővegye onnan. Farkasszemet nézett a halállal és milyen furcsa… ő meg éppen Jeanette-re gondolt. Maga előtt látta az asszony bájos arcát, tisztán emlékezett rá, hogy milyen szorosan ölelte magához az asszony, amikor utoljára találkoztak. Most egyszeriben megértette, hogy az asszony még akkor is mennyire szerette. Ahogy Medina mögé nézett hirtelen megvilágosodott előtte minden. Volt még egy felvonás, amit eddig nem vett észre. – Vigyázz! – mondta, de akkor már Medina ujja óvatosan meghúzta a ravaszt, a golyó pedig egyenesen a homlokán találta el Dextert és elzárta a további gondolatok, szavak útját és véget vetett az életének. Medina abban a pillanatban megpördült, letérdelt, mert érezte, hogy Dexter Whitlaw utolsó szavai nem könyörgésbe akartak kezdeni az életért, hanem őt figyelmeztették valamire. Erős, határozott mozdulatai voltak, de már elmúlt ötvenhat éves és a reflexei egy gondolatnyit lassultak. Egy lövést sikerült megúsznia, de nyomban azután már jött is a következő két golyó, s úgy vágta mellbe, mint valami gőzkalapács. Összeesett és elterült a járdán, a teste már érzéketlen a külső hatásokra és a látása is egyre homályosult, miközben a három elmosódott alakot látta közeledni az utca végéből. – Kihasználtak – gondolta. – Átvágtak és kihasználtak. Elkeseredett dühöt érzett, aztán már semmit. Egy autó hajtott a járdaszegélyhez és kinyílt a csomagtartója. Három ember gyorsan felemelte Medina holttestét és betuszkolta a csomagtartóba. Egyiküknek eszébe jutott, hogy megkeresse a hangtompítós 22-t és a test mellé dobja a kocsiba. A másik gyorsan átnézte Dexter Whitlaw zsebeit, majd megrázta a fejét a másik kettő felé. Aztán mindannyian beszálltak a kocsiba és szép nyugodtan elhajtottak, éppen akkor, amikor egy nő és egy férfi befordult a sarkon a Bourbon utca felől és a Dexter Whitlaw holtteste felé kezdtek sétálni. A pár látta az aszfalton elterülő testet. Az asszony erősebben kapaszkodott férje karjába és azt mondta: – Ne menjünk közel ahhoz a részeghez. Néhány whisky után a férjnek eszébe sem jutott ellenkezni. Egyetértve feleségével, szépen átmentek az utca másik oldalára és nem figyeltek a kellemetlen dologra. 12

Körülbelül újabb huszonhárom másodperc telhetett el, amikor négy fiatal nő fordult be a sarkon. Tűsarkokon egyensúlyoztak, a kezükben pedig olyan pici táskát szorongattak, hogy az ember hihetetlennek tartja, hogy bármi hasznukat lehet venni. Még mindig azon a sztriptíz táncos fiún nevettek, akit aznap este láttak az egyik bárban és vidáman sétáltak lefelé a Szent Anna utcán, míg végre az aszfalton fekvő testhez értek és észrevették, hogy a homlokán egy lyuk tátong. Eszelős sikoltásuk túlharsogta a Bourbon utcáról beszűrődő zene, nevetés és beszélgetés moraját. Az emberek döbbenten fordultak a sikoly irányába. Néhány férfi felugrott és szinte automatikusan rohant a rémült női hangok után. Egyre többen követték őket, ami felkeltette két lovas járőr érdeklődését is. Ha Dexter Whitlaw élt volna, elmondhatta volna nekik, hogy ha valami fontos történik, akkor huszonhárom másodperc mérhetetlenül hosszú idő. Ennyi idő alatt a szemtanúk eltűnnek, az autók elhajtanak. Nincs más, csak elveszett lehetőségek. Az idő pedig tovább fakítja a már amúgy is használhatatlan nyomokat.

Negyedik fejezet

– A fenébe! Marc Chastain nyomozó megdörzsölte borostás képét, és az ujjai alatt érezte szakállkezdeményének szúrós kis tüskéit. Ásított egy nagyot és belekortyolt a kávéba, amit az egyik járőr hozott neki. Hajnali három óra volt, ami azt jelentette, hogy még háromórányit sem aludt az éjszaka. Olyan kedve lett volna kizsörtölődni magát, de inkább hagyta az egészet. Ő túlzottan megfontolt volt ahhoz, hogy hagyja, hogy egy kis alváshiány elvonja a figyelmét és ne a munkájára koncentráljon. Majd következő este bepótolja a mai alvást is, vagy az azt követőn. De annak a szerencsétlennek ott a járdán ilyesmire már nem lesz alkalma. Az ezeréves elektromos vezetékeken és vízvezetékeken kívül volt többek között még egy hátránya annak, ha a Quarterben lakott az ember. Ha bármi történt a környéken, általában ő volt az első aki a helyszínre ért és ettől az övé volt az öröm, hogy az ügyet a sajátjának nevezheti. Most sem értette, hogy a fenébe történhetett, hogy ő ugyan gyalog ment a helyszínre, mégis legalább két perccel megelőzte Shannont, a következő nyomozót, aki odaért. Igaz ugyan, hogy szarul érezte magát, de az ő helyzete még mindig irigylésre méltóbb, mint azé a szerencsétlen hajléktalané a járdán. Marc álmos szemekkel pislogva szemlélte a környéket, és valamit jegyzetelt egy füzetbe. Az áldozat körülbelül hat láb magas, száznyolcvanöt font súlyú lehet. Ötven-ötvenöt év közötti férfi, ősz haj, barna szem. Furcsán kitekeredve feküdt, félig a jobb oldalán. A jobb kezét maga alá gyűrte, biztosan akkor, amikor összeesett, így a karja megtartotta és nem engedte, hogy teljesen a hátára essen. A homloka közepén egy apró fekete lyuk tátongott, de nem volt meg a párja a másik oldalon. Ez azt jelenti, hogy nem jött ki a golyó. – Egy huszonkettes, gondolta Marc. Annak nincs elég ereje ahhoz, hogy kétszer szakítsa át a koponyát. A golyó odabent kalandozott és tönkretett mindent, amihez hozzáért. Sehol nem látszott jelentősebb vérnyom, tehát az áldozat azonnal meghalt. Huszonkettest profik használtak. Bár igaz, hogy azok voltak a legolcsóbbak és a legkönnyebben beszerezhető kézifegyverek, valószínűleg ezért lettek a legnépszerűbbek is. Az éjjel-nappali boltok tulajdonosai is ilyet tartottak a boltban a betörők ellen. Időről időre voltak tüntetések, ahol azt 13

követelték, hogy teljesen tiltsák be a fegyverek használatát. Marc jól tudta, hogy egy rosszul célzó huszonkettessel szemben jobb esélyei vannak az embernek, mint mondjuk egy tizenöt centis pengével vagy egy hirtelen lesújtó baseballütővel szemben. Hiszen ha valaki ezek közül az egyiket akarta használni, akkor halálosan komolyan gondolta és az eredmény is sokkal brutálisabb volt. Nem zárhatta ki, hogy valamilyen drog lehetett az indítóok, bár a dílerek általában, akár egyedül jártak, akár csoportosan amúgy is nagyobb teljesítményű fegyvert szerettek használni. A sorozatlövőket kedvelték, mert azt olyan macsó dolognak tartották, hogy néhány pillanat alatt teleszórja az utcát golyóval. Egyetlen apró lövés a fejbe nem igazán rájuk vallott. Nem volt elég teátrális. Marc felpillantott és körülnézett. A televíziós kamerák vakító fényétől semmit nem látott. Hunyorogva pásztázta végig az egyre növekvő tömeget. Négy, bulihoz öltözött fiatal nőt elkülönítettek a többiektől. Egyikük hisztérikusan zokogott, éppen egy orvos próbálta megnyugtatni. Ők négyen találták meg a hullát. A rendőrjárőr azzal a hárommal beszél, akik össze tudták már szedni magukat egy kicsit. Felírta a nevüket és a címüket. Néhány perc és Marc is kihallgatja a tanúkat. Az összes többi ember a fiatal nők sikítására gyűlt össze, a tömeg meg mindig is vonzotta a tévéseket. Marc felsóhajtott. Egy hajléktalan ember meggyilkolását rendszerint meg sem említik az újságok, a híradók pedig még kevésbé. Ha egy rendőrjárőr találta volna meg a testet, akkor most nem lenne itt ez a cirkusz. De New Orleans turistaváros volt és bármi, ami turistákkal kapcsolatban volt, felkeltette a médiák figyelmét. Most aztán az újságok és a tvhíradók ontják majd a hülye történeteket, meg adatokat New Orleans szörnyűséges gyilkossági statisztikájáról. Az már aztán igazán senkit nem fog meghatni, hogy a legtöbb gyilkosság a kábítószerrel áll kapcsolatban és hogy egy átlagpolgár ugyanolyan biztonságban érezheti magát New Orleansban, mint bárhol máshol. Természetesen feltételezve, hogy annak a szegény átlagpolgárnak van annyi esze, hogy elkerüljön bizonyos környékeket. A statisztika az csak statisztika, de mindig akad egy-egy okostojás, aki előhozakodik vele. Most majd elég tisztességes nyomás nehezedik a rettegő adófizetők részéről a polgármesterre, akik talán jobban rettegnek attól, hogy a turisták dollárjai kicsúsznak a zsebükből, mint bármilyen életükre törő halálos veszélytől. A polgármesternek meg nem lesz jobb dolga, mint hogy a miniszteri biztost piszkálja, aki ezért cserébe a rendőrfőnököt oktatja ki, és az egész az egyszerű rendőrökön fog csapódni. A város összes járőre és nyomozója ennek a levét issza majd. Nagyszerű! Újra az áldozatra pillantott és megpróbált minden apró részletet az agyába vésni. Hirtelen egy furcsa gyűrődésre lett figyelmes a férfi ingén. Mintha egy dudor lett volna a háta közepén. Leguggolt a holttest mellé és a tollával óvatosan felemelte az inget, hogy alánézhessen. Egy fegyvert látott a csavargónál. – Jézusom – nyögte Shannon, aki éppen mellette állt. – Nem túl drága szerszám ez egy hajléktalan csavargónak? Kíváncsi vagyok vajon honnan lophatta! Marc úgy helyezkedett, hogy elállja a kamerák útját. Fogta a bizonyítékokat tartalmazó zacskót és a tollával óvatosan beleemelte a fegyvert. – Glock tizenhetes – dörmögte az orra alatt, miközben a gyönyörű fegyvert tanulmányozta. Ha itt a környéken elloptak volna valakitől egy Glockot, biztosan jelentette volna a tulajdonos, persze amennyiben észrevette a lopást. Rengeteg ember vásárol fegyvert, aztán otthon elrakják egy fiók mélyére és csak hónapok elteltével veszik elő ismét. A gondatlan barmok! Ha valaki fegyvert vásárol, tartozik azzal saját magának is és a családjának is, hogy mindent pontosan megtud a fegyverről, rendszeresen gyakorolja a használatát, tisztán tartja és a fenébe is legalább azzal tisztában van, hogy hol a fegyver! 14

Felemelte a fegyvert és megszagolta. Azzal biztos, hogy nem lőttek. Nem érezte azt a jellegzetes égett lőpor szagot. Csak a fém, a műanyag és az olaj keverékének nehéz szaga érződött. A fegyver kifogástalan állapotban volt, látszott rajta, hogy karbantartják, vigyáznak rá. A ravaszt nem vizsgálta meg közelebbről, mert nem akarta véletlenül sem elmázgálni az ujjlenyomatokat. A nyakát merte volna tenni rá, hogy rengeteg van rajta. – Lőttek vele? – kérdezte Shannon. – Nem – válaszolta Marc és egy tasakba rakta a fegyvert a bizonyítékok közé, aztán pedig figyelmesen tovább vizsgálta az áldozatot, hátha talál még rajta valami érdekes árulkodó részletet. Az a tény, hogy egy Glockot találtak nála kétségtelenül kizárta, hogy átlagos csavargóról lett volna szó. Ez egy átlagostól eltérő csavargó volt, ami jócskán felkeltette Marc kíváncsiságát. Egy átlagos csavargó vajon miért tartana magánál egy Glockot? Talán drogok miatt? Nem valószínű. A csavargók használtak ugyan drogot, de semmiképpen nem dílerek voltak. Tulajdonképpen pontosan így lett belőlük csavargó. Akkor tételezzük fel, hogy lopta valahol a Glockot, talán azért, hogy drogért eladja. De akkor sincs rá magyarázat, hogy miért hagyta töltve. Egy Glockot könnyű szétszedni. Vagy talán érezte a szerencsétlen, hogy védelemre van szüksége, bár nem sokat segített rajta. De vajon miért lett volna szüksége védelemre? Azok az emberek, akik aggódtak a biztonságuk miatt, minden erőfeszítést megtettek annak érdekében, hogy ne kelljen az utcán élniük. Ahogy az áldozatot figyelte, eszébe ötlött valami… egy homályos emlék… mintha hirtelen felrémlett volna előtte valami… valami, ami nyugtalanította. Nem maga az áldozat, hanem vele kapcsolatban valami. Most nem a részletekre figyelt, hanem az egész testet nézte meg alaposabban és akkor a szemébe ötlött. A kosz. Az áldozat nagyon koszos volt, ami teljesen hétköznapi dolog egy átlagos csavargónál. A keze és az arca azonban úgy festett, mintha szándékosan lett volna teljesen összekenve. Marc agyán végigfutott a felismerés, mire hirtelen felemelte a fejét. – Mi az, mi történt? – kérdezte Shannon. Ő is ott guggolt Marc mellett és összevont szemöldökkel vizsgálta a testet. Shannon egy vékony fekete fiatalember volt, nemrégen léptették elő nyomozónak. Rendkívül okos volt, erős és égett a vágytól, hogy tanulhasson. – Az az érzésem, hogy ez egy kiszuperált katona – mondta és közben óvatosan benyúlt az áldozat zsebeibe, bizonyítékok után kutatott. A zsebek azonban üresek voltak. – Miből gondolod? – Nézd csak meg az arcát, meg a kezét. Shannon megvizsgálta a holttestet. Négy évet szolgált a seregben, így aztán személyes tapasztalatai voltak ebben a témában. – Terepszínű – mondta megdöbbenve a felismeréstől –, ez az ember bujkált valaki elől. – És nagyon valószínűnek tartom, hogy pontosan attól, aki elintézte. Marc az utcát és a járdát vizsgálta maguk körül. A Quarterben semmi új nem volt. Az idő már régen nyomott hagyott mindenen. Ha a híradó stábja nem lett volna ott, lehet, hogy mindezt észre sem veszi. Az erős lámpák azonban úgy megvilágítottak mindent, mintha fényes nappal lett volna. De még ilyen fényben is alig látható nyomokat vett észre olyan tíz lépésre a holttesttől, ahol szinte összemosódtak a nedves járda színével. – Ezt nézd meg! – Felállt és közelebb ment a foltokhoz, Shannon pedig követte. – Ez is vér – mondta Shannon. – Úgy bizony, de kétlem, hogy az áldozaté lenne. A fejlövés azonnal végzett vele és az a vér, ami abból a sebből kifolyt, ahhoz sem lenne elég, hogy egy gyűszűt megtöltsön. Shannon a holttestre nézett. – De azt mondtad, hogy az ő fegyverével nem lőttek. Akkor ez a vér honnan került ide? – Elolvastad a járőr feljegyzéseit? 15

– Igen. Mi van velük? – Négy töltényhüvelyt találtak, mind huszonkét kaliberes. És hány lövés érte a mi emberünket? – Egy. De lehet, hogy négyszer lőttek rá és csak egy golyó találta el. Az utolsó. – Nála egy Glock tizenhetes volt a fegyvertáskájában. Nem gondolod, hogy ha négyszer rálőttek volna, és nem találják el, akkor legalább megpróbált volna visszalőni? Nem állt volna itt egyhelyben miközben három lövést már leadtak rá. Biztos, hogy már az első lövés eltalálta, vagy ha nem, akkor a második. De ha még az sem találja el, akkor rengeteg ideje lett volna visszaütni. – Ezek szerint van három magyarázatra szoruló lövésünk és egy vérfoltunk távol a holttesttől. – Úgy bizony. Tehát akárki lőtte is le a mi emberünket, valaki másra is rálőtt, akitől ez a vérfolt származik. Az az ember pedig talán szintén meghalt, de az is lehet, hogy még él. Lehet, hogy előkerül egy másik holttest is valahonnan, bár nem látok logikát abban, hogy arrébb cipelik az egyik hullát, a másikat meg itt hagyják, hacsak nem az a helyzet, hogy egyszerűen nem volt idejük a másik hullát is eltüntetni. – Nem volt idejük? Tehát szerinted nem egy emberről van szó? – Baromi erős fickó kellett, hogy legyen, ha egyedül fel tudott emelni egy holttestet. El tudod képzelni! Egy hullának keze-lába lóg, képtelenség megtartani. – Ráadásul eszméletlen nehezek – mondta Shannon elgondolkodva. Marc megpróbált köhögéssel álcázni egy mosolyt, nehogy a kamerák felvegyék, és úgy kommentálják majd a dolgot, hogy a holttest fölött nevet. A rendőröknek muszáj volt nevetniük, máskülönben képtelenek lettek volna elviselni azt a sok borzalmat, amit láttak. – Talán a másik, akitől a vér való, a saját lábán távozott – gondolkodott hangosan Shannon –, hiszen nincs sok vér. – De nincs további vérnyom sem, legalábbis én sehol másutt nem látok. Egy olyan sebet pedig, amiből folyik a vér nehéz elszorítani, hogy ne csöpögjön és ne hagyjon nyomot maga után az ember az aszfalton. Szerinted mit csinált? Gyorsan elsősegélyben részesítette magát, természetesen elég gyorsan ahhoz, hogy egyetlen csepp vér se cseppenjen le a járdára? Shannon válasz helyett csak megingatta a fejét Marc kérdésére. Még egy megvágott ujjból is kifolyik néhány csöpp vér, mielőtt sikerül bekötni és elállítani a vérzést. – Tehát… szerinted legalább két fickó volt még itt, az egyiket lövés érte és őt elvitték a színhelyről. – Gyorsan tanulsz! – Szerinted miről lehet sző? Talán valami elfuserált drogüzletről vagy csak néhány csavargó vitatkozott egy kartondobozon? – Nem tudom. Szerintem itt legalább három fél játszik szerepet ebben az ügyben, és ettől valahogy nem áll rendesen össze a kép. A mi emberünk, akinél fegyver volt, nem kapott esélyt, hogy megvédje magát, ami azt jelenti, hogy meglepték. Nincsenek szemtanúk, sem fegyverek, sem nyilvánvaló indíték. Shannon a tömegre pillantott. – És akkor most mihez kezdünk? – Teszünk mindent az előírás szerint. Ez is az élet sötétebbik oldalához tartozott, de az országban egyetlen rendőrőrs sem pazarolt volna sem sok időt, sem energiát arra, hogy egy csavargó gyilkosa után nyomozzon. Marc kegyetlenül gyakorlatias zsaru volt. A város erőforrásai végesek, így aztán a pénzt arra kell költeni, hogy a tisztességes, adófizető, törvénytisztelő polgárokat megvédjék, akik rendesen járnak dolgozni, rendesen fizetik az adójukat és eljárnak megnézni a gyerekeik kosármeccsét.

16

– Ha tényleg egy kiszuperált katonáról van szó, mint ahogy feltételeztük, akkor legalább azonosítanunk kell a holttestét. – Igen. Csak az a kár, hogy turisták találták meg – mondta Shannon. A turisták nélkül, az egész ügy körül nem lenne semmi felhajtás. Elég nagy nyomás nehezedett a városra, hogy minél lentebb tartsák a gyilkosságok számát, így aztán időről időre lábra keltek olyan pletykák, hogy a holttesteket szép lassan átvitték a folyó túlsó oldalára Jafferson Prishba és hagyták, hogy ott találják meg őket, így aztán ezek az esetek nem jelentkeztek New Orleans statisztikájában. Marc személy szerint soha nem tett ilyet, így aztán arról sem tudott mit mondani, hogy tényleg történtek-e ehhez hasonló esetek. New Orleansban azonban minden megtörténhet. Akár még az is, hogy valaki meghallotta, amint két rendőr arról beszélget, hogy azt kívánják, bárcsak átvihetnék a hullát a folyó túlsó partjára. A pletyka azonban már elterjedt és akár igaz volt, akár nem most már hozzátartozott a helyi jellegzetességekhez. – Le fognak csitulni a kedélyek – jegyezte meg röviden –, a sajtó természetesen jól felfújja majd az ügyet a reggeli hírekben. Nem számít. Mi azt fogjuk mondani, hogy egy hajléktalan az áldozat, az esti hírekben már épp csak említést tesznek majd róla, másnapra pedig már történelem lesz az egész. Shannon értetlenül hallgatta, hogy Marc milyen tényszerűen tud beszélni a történtekről. Végignézett a kopott, öreg épületeken. – Te is a Quarterben laksz, ugye? – Igen – mondta, miközben visszamentek a holttesthez –, de van egy házam St. Louisban. – Ezt hogy sikerült összehozni? – Örököltem a nagyanyámtól. – Viccelsz? Akkor ezek szerint te is amolyan régi kreol családból származol? – A nagyanyám az volt, a nagyapám viszont tősgyökeres ír. Marc azt már nem fűzte hozzá, hogy abban a házban nőtt fel St. Louisban. Marc nem dicsekedett a családi hátterével. Butaság lett volna nagydobra verni az örökségét. És persze nem is igazán volt semmi, amivel dicsekedhetett volna. Az apja képtelen volt megmaradni egy munkahelyen. A nagyanyja meg már nem bírta nézni, hogy a lány és az unokája eleinte még csak egy szánalmas disznóólban éltek, később viszont már gyakorlatilag hajléktalanok lettek, így aztán magához vette őket és még a veje időnkénti jelenlétét is eltűrte, persze csak olyan mértékben, amit az ember tolerálni bír. A nagyanyja mindig úgy viselkedett, mint egy trónjától megfosztott királynő, de mindenük, ami csak volt, idővel köddé vált és nem maradt más, csak az a nagy ház. Marc soha nem gondolkozott a kreol származásán. Egyszerű amerikainak tartotta magát. Sőt nagyszerű zsaru volt és pontosan tudta, hogy mikor kell nagydobra verni a dolgokat és mikor célszerű csendben elsimítani őket. Most például tisztában volt vele, hogy nem jutna messzire ebben az ügyben és nem is keseredett el nagyon miatta. Mégis, ahogy lenézett az áldozatra, egyre azon gondolkodott, vajon van-e családja, ha igen, akkor hol lehetnek és vajon érdekli-e őket, hogy szegény ember meghalt. A legtöbb csavargó haszontalan tagja volt a társadalomnak, túl lusta ahhoz, hogy dolgozzon, mással sem törődtek, csak a napi betevő droggal és nyakig merültek a bűnözésben. Sokan közülük szellemileg is elég leépültek az idők folyamán, képtelenek lettek volna gondoskodni magukról, Marcnak pedig nem volt türelme azokhoz a családokhoz, akik nem adtak helyet otthon a rászoruló családtagjaiknak. Igen, igaz, hogy ezek az emberek nagyon sok problémával jártak, rengeteggel, de néha talán nem is tehettek róla, a család feladata pedig az, hogy gondoskodjon az övéiről. Lehet, hogy régimódian gondolkodott, de a nagyanyjánál azt látta, hogy a család mindenekelőtt való és erre a saját családja szolgáltatta a legjobb példát. Marc ismét megszemlélte a testet, belenézett az üveges szemekbe. Azon gondolkozott, vajon mi volt az, amit utoljára látott? Mi történhetett itt a Quarter kellős közepén és hogy 17

lehet, hogy senki nem látott és nem hallott semmi gyanúsat? Senki nem jelentett a rendőrségen lövöldözést, bár legalább négy lövés dördült el. Vagy talán hangtompítót használtak? Akkor viszont csak profikról lehet szó. Ha pedig profik csinálták, akkor nem tudott másra gondolni, csak szervezett bűnözésre és semmiképpen nem valami utcai drogárusra. Ez a fickó amúgy sem nézett ki drogosnak. A kosztól azért látszott, hogy meglehetősen kisportolt testalkatú és jól táplált. Nem arról van szó, hiszen manapság a csavargók is lehettek ugyanolyan jól tápláltak, mint bárki más, hiszen se vége, se hossza nem volt a népkonyháknak és az éjszakai szállásoknak, de a drogosok nem sokat törődtek a normális táplálkozással. A drogdílerek pedig rendszerint nem voltak hajléktalanok, hiszen kellett egy hely, ahonnan mindent intézhettek. Megdörzsölte az orrát. Érezte, hogy itt nem drogról van szó. Az is lehet, hogy szegény pára egyszerűen csak feldühített valakit. Vagy talán csak a rossz helyen volt, rossz időben, így aztán valamelyik nagyfiú lelőtte. Valószínű, hogy soha nem fogja megtudni. Mennyire utálta a rejtélyeket! Megjöttek a hullaszállítók. – Nyomozó, maga végzett itt? – Igen – felelte Marc. Nem volt több, amit tehetett volna, a színhelyről sem lehetett többet megállapítani. A boncolás után esetleg még megtudnak majd valamit, mert a helyzet jelenlegi állása szerint nem valószínű, hogy többet ki tudnak deríteni az áldozatról. És még ott volt az a négy fiatal nő is, akiket ki kell hallgatnia. Megvárta, amíg a testet feltették a kocsira, majd Shannonra nézett. – Akarod a kihallgatást csinálni? A fiatal nyomozó a nőkre pillantott. – Rendben van, de csak akkor, ha azzal, amelyik zokog nem nekem kell beszélnem. Uram atyám, az a nő be nem fogta a száját, amióta ideértem. – Csak néhány általános kérdést tegyél fel nekik, én meg majd folytatom holnap. Kérhette volna, hogy menjenek vele a nyolcadik körzetbe, de nem akarta még jobban megnehezíteni a dolgot számukra, mint amennyire feltétlenül szükséges. A lányok, mindannyian a húszas éveik elején járhattak, lejöttek a Quarterbe, hogy szórakozzanak és eltöltsenek egy kellemes estét. Soha életükben még csak közel sem kerültek ilyen brutális gyilkossághoz. Marc ezért igazán elnéző volt velük a könnyek miatt. – Finoman bánj velük – tanácsolta Shanonnak az orra alatt, amint a lányok felé indultak –, egy kis kedvességre lesz szükségük. Shannon a szeme sarkából egy pillantást vetett Marcra. Ha a kollégája nem vette volna észre, ő néger volt, a lányok pedig nem. Ugyan mivel kedveskedhetett volna nekik? Meg van ez őrülve? Bár Shannon még csak néhány hónapja lett nyomozó, hallott azért egyet s mást. Chastain amolyan magányos farkasfajtából való volt, de az osztályon kedvelték. Úgy tartották, ő hallgatja ki legsikeresebben a tanúkat és a gyanúsítottakat, mert nyugodt volt amikor épp arra volt szükség, lazán bánt az emberekkel és a leghisztérikusabbakat is meg tudta nyugtatni, de a rossz fiúkkal igen csak keményre változtatta a figurát. – Chastain – mondta az egyik nyomozó –, olyan fickó, akinél mindig kéznél van egy éles penge. Shannon úgy gondolta, hogy a kollégája itt nem egy olyan zsebkésre utalt, amit majdnem minden ember hord magával, hanem olyanra, ami alapvetően fegyverként szolgál. Igen, ez jellemezte legjobban Chastaint. Az olyan ember, aki jól bánik a késsel, az laza, összehangolt mozgású, alattomos, ha kell, a döfése pedig halálos. Chastain stílusát Shannon is csodálta. Csak rá kellett nézni, máris szembetűnt, hogy épp most mászott ki az ágyból, meg sem borotválkozott és alig látott ki a fejéből, de élére vasalt 18

vászonnadrágot viselt, drapp inget és krémszínű zakót. Nem volt rajta zokni, de még az is olyan lazán nézett ki, mintha direkt így lett volna tervezve. Szóval ez az ő stílusa. Odaértek a lányokhoz és bemutatkoztak. Shannon észrevette, hogy Chastain hangja megváltozott. Mélyebb lett és lágyabb. A lányok közelebb húzódtak hozzá, ijedt, zavart tekintetük az arcára tapadt. Még az az egy lány is, aki addig zokogott, megpróbált úrrá lenni magán. Chastain körültekintően választotta szét a kis csoportot. A másik két lányt néhány lépéssel arrébb küldte Shannon kíséretében. A harmadik lány még mindig szipogott, de már sokkal halkabban. Shannon hallotta, amint Chastain halk, mély hangon, szinte suttogva beszél a lányhoz. Mielőtt még azonban Shannon rendszerezni tudta volna a gondolatait, hogy elkezdje a lányok kikérdezését, látta, amint a síró lány megtörölte a szemét és remegve, akadozva de már egy kicsivel nyugodtabban válaszolt Chastain kérdéseire. Néhány perccel öt után ürült ki a környék. A tanúkat egy járőr kísérte el a szállodáig, lassan a tömeg is szétoszlott és a média is elég információt gyűjtött ahhoz, hogy összetákoljon egy történetet, természetesen minden lényeges részlet mellőzésével. Az utca kiürült és várta a reggeli emberáradatot. A reggel egy teljesen más összetételű társaságot hozott a Quarterbe: bevásárlókat, küldöncöket, turistákat, alak nappal nagyobb biztonságban érezték magukat ezen a környéken, vagy egyszerűen csak nem érdekelte őket az éjszakai élet. Marc halkan elkáromkodta magát, amikor eszébe jutott, hogy mennyi papírmunka vár rá odabenn. Szeretett volna hazamenni és bezuhanni az ágyba, de az aznapi adagját már biztos nem tudja bepótolni. Megdörzsölte az arcát és érezte, hogy milyen borostás. A papírmunkát úgysem végzi el senki helyette, így aztán úgy döntött, hogy hazamegy lezuhanyozni és megborotválkozni. – Mért mennél gyalog, hiszen itt van a kocsim – hallotta Shannon hangját, aki mögötte lépkedett –, hazafelé mégy vagy a rendőrségre? – Először haza, aztán a rendőrségre. Kösz a fuvart. Odaértek Shannon kocsijához és Marc beszállt az anyósülésre. – Szóval tanultál valamit a rejtőzködésről a seregben, úgy értem észrevetted az emberünkön az álcát? – A tengerészeméi szolgáltam, rögtön a középiskola után. Ezért mehettem főiskolára. – Aha. Szóval Shannon is ugyanazzal a céllal lépett be a katonaságba. Furcsa, hogy ez legyen kettejükben a közös vonás. Egy fekete macsó valami rossz környékről és egy fehér fickó, francia kreol családi háttérrel. Nem kellett még a forgalommal bajlódni, úgyhogy alig egypár perc alatt St. Louisba értek, Shannon lassított. – Balra – mondta Chastain –, az lesz az ott jobbra, a tömb közepén. A kék kapu. Shannon megállt a kék kapu előtt. Tipikus Quarter stílus, gondolta. A masszív fal és a hatalmas kapu elzárta az udvart a kíváncsiskodók szeme elől. A régi kreol házak az udvar köré épültek, befelé nyíltak az ablakok, nem pedig a hangos utcafrontra. Hatalmas, kovácsoltvas korlátú erkélyek nyíltak az ablakok előtt, a harmadikon lévő erkély egyúttal a másodikon lévő tetejeként is szolgált. Fehér zsalugáterekkel lehetett a francia ablakokat sötétíteni és Shannon azt is látta, hogy két kerti szék és egy kis asztal van kitéve a balkonra, fentről pedig két gyönyörű páfrány lógott gazdagon lefelé. – Páfrányaid vannak? – Shannon nem tudta eltitkolni hangjában a meglepettséget. Chastain nem volt nős ember. A páfrányok pedig igazán nem egy normális, egyedülálló, heteroszexuális férfi jellemzői. Chastain felnevetett. – Nyugi, ajándékba kaptam őket egy régi barátnőmtől. A nők szeretik az ilyesmit, én meg figyelek a nőkre és locsolom a páfrányokat. Igazán nincs sok baj velük. Locsoláson kívül tényleg semmi gondom nincs rájuk. 19

Shannon anyja is tartott páfrányokat, így aztán a férfi pontosan tisztában volt vele, hogy ezeknek a növényeknek egy kicsit többre van szükségük, mint időközönkénti öntözésre. Hirtelen elvigyorodott, mert szinte maga előtt látta, amint egy egész sereg nő a Chastain páfrányaival foglalatoskodik. Talán neki is be kellene szereznie néhány páfrányt. – Kérsz egy kis kávét – kérdezte Chastain –, vagy sietsz haza? – Nem, mi értelme rohanni? Egy kávé meg most nagyon jól esne. – Akkor gyere be. Shannon tulajdonképpen meglepődött egy kicsit a meghívástól, de örült, hogy alkalma nyílik egy kis tapasztalatszerzésre, így aztán gyorsan kiszállt a kocsiból. Chastain kinyitotta a kaput és végigsétáltak a szűk, téglafalú folyosón. Egyetlen lámpa világította meg az útjukat a folyosón, melynek végén eléjük tárult a kert. A kora hajnali derengésben gyönyörű, gazdag növényzet tárult Shanon elé, az orrát pedig édeskés virágillat ingerelte. Chastain jobbra fordult és elindult a lépcsőn felfelé. – Átalakítottam a házat. Csináltam belőle négy lakást – mondta. – Ez volt az egyetlen módja, hogy megtarthassam. Képtelen lettem volna egyedül fizetni a rezsit. Ez itt az enyém. Amikor odaért a felső balkonhoz, ismét kinyitott egy kaput és felkapcsolt egy lámpát, Shannont pedig bentebb tessékelte. Shannon kíváncsian nézett körül. Hatalmas tér tárult elé, legalább tizenkét láb magasságú mennyezet, a padló keményfából készült és csak néhány helyen fedte szőnyeg. A plafon közepén ventilátor lógott. Chastain legtöbb bútora olyan régimódi és kopott volt, hogy Shannon biztosra vette, hogy még a nagyszülők hagyatékaként maradt a lakásban, bár itt-ott előtűnt egy-egy újabb darab is. A hely tiszta volt és rendes, csak néhány újság, egy kávéscsésze és könyvek hevertek egy hatalmas karosszék mellett a földön. – Nincs tévéd? – kérdezte meglepetten. – Bent van a szekrényben – bökött fejével az érdekes bútordarab felé –, nagyanyám imádta a szappanoperákat nézni, de nem akarta kint hagyni a tévét, hogy a barátnői ne lássák, hogy neki van. A konyha arra van. Előrement, hogy mutassa az utat. Átvezette a vendégét egy kis étkezőn, ami baloldalon nyílott, a konyhába pedig elhúzható ajtón keresztül lehetett belépni. Szögletes, funkcionális konyhába léptek, meglepő volt az egyszerűsége. Sütő, hűtőszekrény, mikrohullámú sütő, kenyérpirító, kávéfőző – Shannon egy robotgépre, vagy valami ahhoz hasonlóra is számított, hiszen Chastain olyan embernek látszott, aki értékelni tudta a finom ételeket és kinézte belőle, hogy megvesz minden modern háztartási gépet, hogy a barátnőjének minden a keze alatt legyen, ha főzni támad kedve. A kétszemélyes faasztal a falhoz tolva állt. Chastain igazi profiként mérte ki a kávét és a vizet, majd pedig bekapcsolta a kávéfőzőt. – Érezd magad otthon – mondta –, mire a kávé kijön, készen leszek. Éhes vagy? Egy pillanattal később Shannon már hallotta, hogy a fürdőszobában csobog a víz. Nem akarta túl korán a kenyérpirítóba tenni a süteményeket, előbb inkább átsétált a szobán és kilépett a franciaablakon át a balkonra. Épp ez alá parkolta a kocsiját. A baloldalon világosság szűrődött ki a másik ablakból, talán éppen az volt Chastain hálószobája. Shannonnak hirtelen eszébe jutott a saját lakása, ahol koszos ruhák hevertek a földön mindenütt, a konyhában a mosogató tele volt mosatlan edénnyel, a por pedig mindent vastagon belepett. Ha hazavitt egy lányt, akkor minden koszos ruhát gyorsan begyömöszölt az ágy alá vagy a gardróbba, a mosatlant a sütőbe dugta, a por nagyját pedig megpróbálta egy szuszra lefújni és tartott egy doboz légfrissítőt kifejezetten arra a célra, hogy legalább egy darabig leplezni tudja a koszos zoknik szagát. Chastain ide bármikor hazahozhat egy nőt és nem kell amiatt aggódnia, hogy milyen látvány fogadja a belépőt. Igen, így kell élni! Nem volt itt semmi különleges és minden olyan régi, mint az országút, Shannon mégis fogadni mert volna, hogy Chastain úgy vonzotta magához a nőket, akár a mágnes. Ahogy ez a fickó öltözködött, ahogyan élt… a nők szeretik az ilyesmit. 20

Shannon elmélázva dőlt neki a korlátnak. Lehet, hogy a Quarterben egy házat nem engedhet meg magának, de talán jobban gondját viselhetné a saját lakásának, kitakaríthatna egy kicsit, esetleg vehetne egypár növényt is. Nem kell azt senkinek tudnia, hogy saját maga vette őket és nem egy barátnőjétől kapta. És a ruhatárára is ráférne egy kis felújítás. Nem valami flancos cuccokra gondolt, mint amit a drogdílerek hordanak, hanem egy-két szép ingre és zakóra. Talán még egy konyhai robotgépet is vesz. Miért is ne? Annyira elfoglalták ezen rövidtávú tervei, hogy nem hallotta, hogy a fürdőszobában elzárták a csapot. Néhány perccel később riadt fel, amikor Chastain kilépett a balkonra, tisztán, frissen borotváltan, rövid fekete haját kifésülte a homlokából. Éppen egy rövid ujjú fehér inget gombolt össze magán, ami valami érdekes anyagból készült. – A fenébe, elfeledkeztem a sütikről – kapott a fejéhez idegesen. – Beraktam őket – válaszolta Chastain. Shannon egy kicsit zavarban érezte magát, ahogy megszólalt: – Én csak – tudod, öregem, ez aztán igen! A ház, meg a többi. És azt is észrevettem, hogy viselkedtél a tanúkkal. Olyan voltál velük, mintha éppen arra készülnél, hogy átkarold a vállukat és azt mondanád nekik „ugyan, ugyan, nincs semmi baj”. A nők szeretik ezt a dumát, ugye? Úgy értem, csak egy fél percig beszéltél ahhoz a lányhoz, ő meg szépen abbahagyta a bőgést és válaszolt a kérdéseidre. Azt hittem menten rád ugrik. – Megérdemlik, hogy figyeljenek rájuk – válaszolta nyugodtan Chastain –, ők semmi rosszat nem csináltak és teljesen feldúlta őket az eset. Ők nem találkoznak ilyesmivel nap mint nap, úgy ahogy te vagy én. Bentről zaj hallatszott. A kenyérpirító kidobta a süteményt, a két férfi pedig bement a konyhába. Chastain elővett a konyhaszekrényből két csészét és megtöltötte őket kávéval. Erősre főzte a kávét, olyanra, ahogy New Orleansban szinte mindenki, a konyhát pedig átjárta a jellegzetes illat. Aztán két kistányérra tette a süteményeket, a tetejükre pedig porcukrot szórt, majd odaadta őket Shannonnak, ő pedig két villát vett elő a fiókból. – Ezek nem a hagyományos fajták – mormolta az orra alatt –, egy barátnőm… – Egy barátnőd készíti őket neked –, fejezte be Shannon a mondatot és felsóhajtott. – Aha. Ha nincs időm tisztességes reggelire, ezek is igazán megteszik. – Hány barátnőd van neked? – Sok barátom van, aki nő, de nem randizom mindegyikkel. Shannon megértette a dolgot. Egy úriember nem beszél a nőügyeiről. Shannon azt érezte, hogy ez a Chastainnel töltött néhány óra felért egy valóságos felfedezéssel. Látva azt, hogy hogyan dolgozik, hogyan viselkedik a tanúkkal, hogyan él, öltözködik, hogyan viselkedik, egyszeriben megvilágította Shannon előtt, hogy milyennek kell lennie egy férfinak. – Fogadni mernék, hogy kinyitod a nők előtt az ajtót, ugye? – Hát persze! Hát persze. Erről van szó. A hozzáállásról. Itt minden hozzáállás kérdése. Shannonnak szinte még a lélegzete is elakadt. Ahogy végiggondolta ezeket a dolgokat, szinte maga előtt látta a sorban álló nőket, akik Chastainre vártak. – Mi a keresztneved? – kérdezte Chastain, mikor szinte már üresen állt a tányérja. – Antonio. – Nos, Antonio, azt meg kell értened, hogy a tanúk már eleve félnek. Semmi szükség arra, hogy valaki még durván is közelítsen hozzájuk. Meg kell őket nyugtatni, hogy gondolkodni tudjanak és lassan kell haladni a kérdésekkel, hogy ne érezzék magukat megfélemlítve, mert akkor esetleg elhallgatnak dolgokat – mondta és harapott még egyet a sutiból. – Tegyük fel, van néhány gyerek, akik olyan helyen voltak, ahol semmi keresnivalójuk nem volt és láttak valamit. Ha félnek, akkor hazudni fognak, hogy biztonságban tudhassák magukat, hiszen 21

tisztában vannak vele, hogy a szüleik mérgesek lesznek, ha kiderül a dolog. Meg kell nyugtatni őket. Te magad beszélj a szülőkkel, ha szükség van rá, nehogy ők ijesszenek rá úgy a gyerekre, hogy az aztán végképp hallgasson. Hiszen ha nem beszélnek, te sehová nem jutsz. Shannon ismerte a kikérdezési technikákat: Lépj fel, mint megértő, együtt érző ember. Lehet, hogy egy olyan alakot kell kikérdezni, akiről tudja az ember, hogy agyonverte a feleségét. Ilyenkor azt kell mondani: „Ember, én tudom csak igazán, mit érezhetett! Néha az én feleségem is az idegeimen táncol. Olyankor aztán azt érzem, hogy legszívesebben még a falba is lyukat vágnék.” Ilyenkor azzal nem kell foglalkozni, hogy hazudik az ember, hiszen a fickó ezt úgysem tudja. Meg van ijedve, ideges, teljesen elvesztette az önuralmát, hiszen megölte a feleségét. Szóval nyakig ül a pácban. Chastain pontosan ilyen barátságosan, együtt érző fülekkel hallgatta a tanúkat is. Az emberek biztos alig várták, hogy kibeszélhessék neki magukat. – Mennyi háttérmunkát végzel általában egy ilyen eset kapcsán? – kérdezte Chastaint kíváncsian. – Amennyit a főnököm megkíván. Chastain hangja nem árult el érzelmeket. – Ha megtaláljuk a személyi igazolványát, akkor értesítem a családját. Valószínűleg nem érdekli őket különösebben a dolog, de legalább a temetésről gondoskodnak. – Gondolod, hogy szellemileg is sérült lehetett? Chastain felhúzta a vállát, ezzel jelezve, hogy tulajdonképpen mindennek azonos esélye van. – Szerintem nem drogos, nem olyan összeesett volt a kinézete. Néhány hajléktalannak a családja pénzt küld. Ez persze sokkal egyszerűbb megoldás, mint egy szellemi problémákkal küszködő emberről gondoskodni. Egyszerűen csak kihajítják őket az utcára. Shannon egyetértően bólogatott. Az ilyen esetre nem is lehetett azt mondani, hogy nagyon ritkaságszámba menne. A hetvenes években, meg a nyolcvanas évek elején egy csapat okostojás azzal ostromolta a bíróságot, hogy intézkedjenek jó néhány beteg ügyével kapcsolatban, akik elmegyógyintézetben voltak elhelyezve, mondván, hogy ezek az emberek teljesen normálisan éltek és maximálisan megvolt minden esélyük, hogy beilleszkedjenek a társadalomba. Persze! Ez igaz is, amennyiben rendszeres gyógyszeres kezelés alatt állnak. Éppen ez jelentette a problémát. Az őrültek hajlamosak csak akkor bevenni a gyógyszereket, ha ezt valaki előírja nekik és ellenőrzi, mint ahogy az például egy elmegyógyintézetben történik. Amint kikerültek a valós világba, legtöbbjük elfelejtette beszedni a gyógyszereket, az állapotuk pedig annyira megváltozott, hogy a család már képtelen volt kezelni őket. Amikor már túl nagy stressz nehezedett a családra, a legtöbb beteg ember az utcán kötött ki, ahol persze nem tudták megtartani az állásukat, sokkal közülük pedig még értelmesen beszélgetni sem lehetett. Bóklásztak összevissza, magukban beszéltek, szidták a járókelőket, még azzal sem törődtek, ha nyilvánosság előtt könnyítettek magukon. Sodródtak az árral az esztelen utcai bűntényekben. Sokszor börtönbe is kerültek, mert drogosok és más rossz hírű fickókkal tengették együtt a napjaikat. Shannon felfigyelt valamire Chastain hangjában, valami hideg mellékzöngére. – Bosszant a dolog, ugye? – Még nem. Majd ha kiderül, hogy ennek a szerencsétlennek is volt családja, aki gondoskodhatott volna róla, majd akkor fog bosszantani. Mindezt egész nyugodtan mondta, de Shannon hátán mégis végigfutott a hideg. Tisztában volt vele, hogy bár Chastain nagyon udvarias és jól nevelt, ha felbosszantják, képes a világ legmegátalkodottabb emberévé válni. Chastain összeszedte a tányérokat, leöblítette és berakta őket a mosogatógépbe. Miután mindkettőjük csészéjébe kávét öntött, azzal folytatta: – A kávét magunkkal visszük. Gyerünk, vár még ránk egy kis papírmunka! – mire mindketten fáradtan felsóhajtottak.

22

Marc elgondolkodott. Ha lenne ideje, jobban utána járna ennek az ügynek, mint általában az ehhez hasonlóknak. Elsőnek rögtön itt volt az ami nagyon érdekelte. Meg akarta tudni, hogy honnan juthatott az az ember egy Glock tizenheteshez. Az ehhez hasonló apró furcsaságok ki bírták volna kergetni a világból.

23

Ötödik fejezet

– Mit csináltatok a hullával? – Bepakoltuk a bérelt autójába és egyenesen a Mississippibe irányítottuk. Úgy rendeztük, hogy rablógyilkosságnak tűnjön. Valaki biztos rátalál egy-két napon belül. – Micsoda? – az első férfi előrébb csúszott hatalmas bőrfoteljében, ami majdnem annyiba került, mint egy kisebbfajta autó. – Mi a fenéért nem dobtátok valami pocsolyába, ahol egy aligátor elintézhette volna a további sorsát? – füstölgött. Az előtte álló férfi türelmesen megingatta a fejét. – Nem lett volna okos ötlet. Mi van, ha eltűnik egy árnyéklélek, a többiek meg elkezdenek szimatolni utána? Olyan könnyű beletenyerelni a trutyiba! – Medina CIA-ügynök volt, azok pedig nem dolgozhatnak az országon belül. Mintha a szabályokat meg törvényeket nem szegnék meg naponta, meditált a másik férfi. Hát persze, a CIA elvileg kapun belül nem ügyködhet. Él vajon olyan naiv lélek a földön, aki elhiszi, hogy nem is teszik meg, csak azért mert nem szabad? Szabálytalanul, persze. Nem is fárasztotta magát, hogy válaszoljon erre a hülyeségre, csak annyit jegyzett meg csendesen: – Medinát keresni nem ugyanaz, mint egy ügyön dolgozni. Medina amúgy is szerződéses ügynök volt, nem vállalt állandó munkát. Ezért aztán másoknak is dolgozott. Én a CIA miatt aggódom a legkevésbé. Ha megtalálják a hullát, legalább világos lesz a számukra, hogy mi történt vele. Mintha azt hallottam volna, hogy Medina nehéz eset volt, de fel sem vehette volna a versenyt a fiával. Reménykedjünk benne, hogy ifjabb Medina nem fog erre szaglászni az apja után. – Én soha nem hallottam, hogy fia lenne – mondta a másik férfi, miközben idegesen ráncolta a homlokát. Az asztalán álló fényképet nézte, a kedves, mosolygós arcokat. A családja mindennél fontosabb volt számára. Fiatalkorában semmit nem akart jobban, mint hogy kivívja az apja elismerését és hogy az öreg büszke legyen rá. Biztosan tudta, hogy Rick Medina fiának is ez az álma. – Nem sokan gondolták volna! Én is csak kósza pletykákat hallottam róla. Ezért is néztem utána egy kicsit részletesebben a dolognak. – Meg kell tudnod, hogy hol lakik és hogy néz ki? – Senki sem tudja – rázta meg a fejét az egyik férfi –, nincsenek meg a megfelelő kapcsolataim, és még ha meg is lennének egy ilyen kérést hangoztatva egy óra nem sok, annyi sem lenne hátra az életemből. Én mondom neked, jobb, ha itt felejtjük el az egészet! Semmit nem szabad tennünk, amivel felhívjuk magunkra a figyelmet. – És mi van akkor, ha nem voltatok elég óvatosak és mondjuk mégis hagytatok valahol egy kóbor ujjlenyomatot? – Emiatt ne aggódj! Volt rajtunk kesztyű, a fegyverektől megszabadultunk, a ruhákat pedig elégettük. Senki a világon nem tudná a dolgot Medinával kapcsolatba hozni. De ha ennyire aggaszt ez a dolog, akkor lehet, hogy valaki mást kellett volna felfogadni, hogy intézze el Whitlawt. – Nincs más, aki egyáltalán a közelébe tudott volna jutni. Túl jó volt! Olyasvalaki kellett, aki legalább olyan jó, mint ő. 24

Az a valaki pedig Rick Medina volt. Sajnos! Egy izomagyú állatra lett volna inkább szükség, akinek a családja nem aggodalmaskodik sokat és a rendőrség sem kavart volna túl nagy felhajtást az ügy körül. Medina viszont komplikációt jelentett, de ezen nem lehetett segíteni… most meg már pláne nem. A lényeg az, hogy legalább a rábízott feladatot elvégezte, ami addig annak a sok bohócnak még csak véletlenül sem sikerült. Szerencsére jó kis történetet sikerült kieszelnie Medina számára, így aztán elvállalta a dolgot. De amint megölte Whitlaw-t, őt is el kellett tenni láb alól, mert ha egyszer az életben rájött volna, hogy milyen csúnyán rászedték, nos hát – az bizony elég kellemetlen lett volna. A férfi sóhajtott egy nagyot, felállt és szép lassan a hatalmas ablakhoz sétált, majd kinézett és megszemlélte a gyönyörűen rendben tartott pázsitot. Semmi különös nem volt ebben a látogatásban, hiszen általában rengeteg látogatója van, az emberek egymásnak adják nála a kilincset. Szívességeket kérnek vagy különböző megbízásokat teljesítenek. De mégis volt ebben az egész Medina ügyben valami, amitől olyan kényelmetlenül érezte magát. Évekkel azelőtt úgy gondolta, hogy az a dolog már történelem. De jó leckét kapott legalább. Megtanulta, hogy a befejezetlen ügyeknek pontot kell tenni a végére. Sajnálta, hogy ilyen véget kell érnie, de nem hátrált meg előle. – És mi a helyzet azokkal a fickókkal, akit felbéreltetek? – kérdezte, azon gondolkodva, hogy vajon van-e még valami, amit el kell intézni ahhoz, hogy tényleg lezártnak tekinthesse az ügyet. – Értük kezeskedni mernék! Egyszerűen elvégeztek egy rájuk bízott munkát, még neveket sem tudtak. Mindent nagyon bizalmasan kezeltem! – Helyes. Na és mi van a könyvvel? – Nyoma veszett. – A fenébe – mondta a másik halkan. Addig amíg az a könyv nincs a kezében, nem érezheti magát biztonságban. Egyébként is milyen őrült elgondolás vezette Whitlaw-t, amikor úgy döntött, hogy leírja a gyilkosságot? Hiszen ezzel saját maga ellen is bizonyítékot gyártott és mentséget sem jelentett volna számára, ha oda került volna sor. De Whitlaw minden bizonnyal úgy akarta intézni a dolgokat, hogy kevesebb vesztenivalója legyen ha valami kiderül és remélte, hogy lesz majd valaki aki jó pénzt ad azért, hogy megkaparinthassa a könyvet. És majdnem igaza is lett. Sajnos azonban csak majdnem! Ha több választási lehetősége is van az embernek, akkor hajlamos élni is vele. – Hová rejthette el? – Kétlem, hogy egy széfbe rakta volna – mondta a másik elgondolkodva. Őt Hayesnek hívták. Nagydarab volt, jelentéktelen kinézetű. Csak még egy abból az elhízott, ápolatlan fajtából, akiről már egy kis jóindulattal sem lehetne elmondani, hogy formában van. Távol ülő szemei intelligens tekintetet sugároztak – egyfolytában költözködött, szóval, szerintem valami olyan helyre rakta, ahol szükség esetén viszonylag könnyen hozzáférhetett. A széfekért amúgy is évente bérleti díjat kell fizetni. Ugyanez a helyzet a pályaudvari csomagmegőrzőkkel. Szerintem az a legvalószínűbb, hogy egy olyan személyre bízta, akiben megbízott. Talán egy barátjára vagy egy családtagra. – Whitlaw nem élt együtt a családjával – jegyezte meg a másik érezhető rosszallással a hangjában –, jó húsz éve lehet már, hogy elhagyta a feleségét meg a kislányát. – Mi az utolsó ismert címük? – kérdezte gyorsan Hayes. – Régen valahol Nyugat-Virginiában laktak, de onnan már elköltöztek. Úgy tudom már évekkel ezelőtt Ohióba költöztek, de a pontos címüket még nem sikerült felkutatni. – Whitlaw akár tudhatta is, hogy hol laknak. Lehetséges, hogy először elküldte nekik a könyvet és csak aztán próbált meg téged zsarolni. Biztosan mindent jó előre kitervelt. – Igen, biztosan így történt – válaszolta a másik az ablaknál állva. Meglehetősen zavarta ez a lehetőség. – Ellenőrizted már a társadalombiztosítási számukat, vagy az adóazonosítójukat? 25

– Az nyomot hagyna hátra… Hayes sóhajtott egyet: – Igen, hagyna – ha hivatalosan csinálná az ember, a megfelelő csatornákon keresztül, ami a lehető legostobább módszer bárminek az elintézésére. Add meg nekem a nevüket és a születési dátumukat. Én majd megszerzem az információt – és nem hagyok hátra nyomokat. – Biztos vagy benne, hogy… – Biztos! – Semmibe ne kezdj bele, mielőtt velem egyeztetnél! Semmiképpen nem szeretném, hogy két ártatlan nő feleslegesen haljon meg. Miután Hayes elment, Stephen Lake szenátor szintén elhagyta az irodáját és elindult felfelé a széles kanyargó lépcsőn, ami elegáns boltívet alkotva vezetett fel a második emeletre. A vastag, puha szőnyeg elnyelte a léptei zaját. A kifényesített ébenfa korlát úgy tündökölt, mint a délibáb a szikrázó nyári napfényben. A levegőben a saját kertjéből frissen szedett virágok édeskés illata lengett – a kertészek odaadó szeretetének köszönhetően. Megállt egy pillanatra és mélyen beszippantotta a csodálatos, igazából meghatározhatatlan illatot, amiből áradt az életerő. Imádta a házat amelyben élt. Mindig is szerette, attól a perctől kezdve, hogy elég idős lett ahhoz, hogy értékelni tudja a szépségét és mindazt, amit szimbolizált. Ma is emlékezett rá, amikor gyerekkorában az apja lehajolt és ujjaival végigsimította az újonnan lerakott fényes márványlapokat az előcsarnokban, ami nem csak a szépségével járult hozzá a ház pompájához, hanem az apja vagyonát és még inkább erejét is jelképezte. Stephen tüdeje megtelt az illattal, a mellkasát majd szétvetette a meghatottság érzése és tudta, hogy most pontosan ugyanazt érzi, mint akkor régen az apja. Értékelte az ólomkristály csillárt, a legkiválóbb európai kézművesek által készített csodálatos bútorokat, az egzotikus Afrikából és Dél-Amerikából származó fából készült faszerkezetet, az aranykeretes festményeket, a vastag, süppedős szőnyegeket, ami megóvta a lábát a hideg minnesotai téltől. Gyerekkorában a gondosan rendben tartott pázsiton fociztak ő és a bátyja William. Felváltva voltak cowboyok, majd indiánok. Egy-egy fadarab volt a fegyverük és amikor egymásra lőttek, hangos „Durr, durr” jelezte az eldördülő golyó hangját, egészen addig, amíg teljesen be nem rekedtek a kiabálástól. Azok voltak ám a szép idők! A szakács a konyhában mindig friss, hideg limonádéval várta őket egy-egy komoly csata után a forró nyári napokon, télen pedig forró kakaóval, hogy minél hamarabb átmelegedjenek a hóban való hancúrozás után. Bent a házban mindig érezni lehetett az apjuk szivarjának finom illatát. A szenátornak ez az illat még mindig a hatalom és az erő jelképének megtestesítője volt. És érezni vélte még most is az anyja parfümjének édes illatát, mint amikor kisfiúként Williammel hozzábújtak, megölelték, a mama pedig puszit nyomott az arcukra, ők meg elevenen ficánkoltak a karjai között. – Ti vagytok az én kicsi hercegeim. Kishercegeknek hívta őket. Az édesanyjuk feltétel nélkül szerette őket. Az apjuk sokkal szigorúbb volt. Az ő elismerését nehezen lehetett kivívni. Elég volt ha összeráncolta a homlokát és a fiúk egész álló nap reszkettek tőle. William könnyebben megtalálta az apjához vezető utat, mint Stephen. William volt az idősebb, természetesen, de ő volt a megfontoltabb és a felelősségteljesebb is. Stephen egy kicsit szégyellős volt, okosabb, mint a magabiztos bátyja, de természeténél fogva kevésbé tudta eladni magát. William viszont gyakran megóvta öccsét a büntetéstől, elvonta apjuk figyelmét, mert az öreg gyakran nagyon türelmetlen volt Stephennel szemben. Nehezen viselte fia szégyellőségét. Stephen úgy nőtt fel, hogy minden álma az volt, hogy kivívja apja elismerését, hogy olyan emberré váljon, akire az apja büszke lehet. Igazából olyan ember akart lenni ő is, mint az apja, akitől félnek, de ugyanakkor tisztelik is, akinek egyetlen szemvillanására azonnal ugrottak és akinek minden szavában gondolkodás nélkül meg lehetett bízni. Az igazi utód, az örökös azonban mindig is William volt, így aztán általában neki járt ki apjuk oly annyira irigyelt 26

figyelme. Stephen soha nem is állította, hogy az apja figyelme rossz helyre összpontosult, hiszen William tényleg… nagyszerű volt. Igen, ezzel a szóval lehetett legmegfelelőbben jellemezni. A rengeteg ráháruló felelősség ellenére is mindig mosolygott és mindig kapható volt egy jó tréfára. William korai halála teljesen összetörte a családot. Mindössze huszonhét éves volt. Stephen anyja soha nem épült fel teljesen abból az elképesztő sokkból, később pedig csak egyre jobban romlott az állapota. Négy évvel később ő is meghalt. Az apját nagyon megviselték az egymást követő tragédiák. Stephen megpróbálta leplezni saját gyászát és azontúl még keményebben dolgozott annak érdekében, hogy az apja elismerését kivívja. Elvégezte a jogi egyetemet. Komolyabban vette a tanulást és keményebben dolgozott, mint a csoporttársai, aminek köszönhetően évfolyamelsőként végzett. Feleségül vett egy elbűvölően kedves, bájos ifjú hölgyet, akinek meglehetősen jó módú családja New Hampshire-ben élt. Stephen pedig arra tette fel az életét, hogy hűségesen odaadó, szerető férj legyen. Két gyermekük született, egy kisfiú és egy kislány, Stephen pedig tanúja lehetett, hogy zord apja hogyan változik jóságos nagyapává az unokák érkezését követően. Stephen a politikai pályafutását úgy kezdte, hogy apja tanácsára elindult a helyi választásokon. Ez volt a módja, hogy biztos, lojális szavazóbázist építsen ki magának. Egy évadot államügyészként dolgozott, megbízottként indult az állami törvényhozói testületi választásokon, azt követően pedig a szenátusi választásokon. Tizenkét évnyi állami és helyi politikai gyakorlattal a háttérben, nagy lehetősége kínálkozott számára, amikor az állam képviselője nyugdíjba vonult, így aztán megpályázta ezt a posztot. Olyan lelkiismeretesen látta el a feladatait, amennyire csak tudta és annak szentelte az ideje javát, hogy saját állama szenátorait figyelte és a gyengeségük jeleit kutatta. Ha valaki netán belekeveredett egy szexbotrányba, akkor Stephen előlépett és mindezt felhasználta ellene a következő választások alkalmával. Negyvenegy évesen az Amerikai Egyesült Államok szenátora lett, következetesen építette az erejét és a hírnevét. Lake szenátor gyorsan felrázta magát az ábrándozásból és megmászta a még előtte álló lépcsőket, végigment a széles felső folyosón, az épület hátsó szárnyába, egészen a lakosztályokig. Halkan bekopogott az egyik ajtón, majd benyitott. – Hogy érzi ma magát? – Rendesen evett – válaszolta kedves mosollyal az arcán az ápolónő. Cinda Blockett igazán aranyos teremtés volt. Ugyanolyan körültekintően ápolta az apját, mintha egy újszülött lett volna a gondjaira bízva. A férje, James, szintén képesített ápolóként dolgozott. Az első műszakban mindig ő segített a feleségének a munkájában. Ő biztosította a fizikai erőt egy teljesen magatehetetlen ember mozgatásához. James odavitte Walter William Laket a hatalmas, puhára párnázott állítható támlájú székhez, amit az ablak elé állítottak. Innen nagyszerű kilátás nyílott a kanyargó vidékre és a távolban a csillogóan kék tóra, ami mellett a parkban méltóságteljes pávák sétálgattak. Stephen az apja széke mellé húzott egy másikat és tenyerébe fogta az öreg ráncos, csontos kezét. – Jó reggelt, apám – mondta halkan és várt egy pillanatot, figyelt, hogy az apja arcán megjelenik-e a felismerés valamilyen jele, mondjuk egy pillantás, aztán pedig a legfrissebb televíziós és újsághírekről kezdett neki beszélni. Nem szorítkozott kifejezetten a politikára, beszélt az üzleti életről és a tudományban elért újdonságokról is. Ha egy új rakéta került kilövésre, Stephen elújságolta az apjának. Nem tudta biztosan, hogy bármi, amit mondott neki, eljutott-e az agya működőképes részéig és ha igen, vajon fel tudta-e dolgozni a hallott híreket, de azért soha nem adta fel. Több mint egy órán keresztül ücsörgött az apjával és közben elengedte Cindát és Jamest, hogy ők is nyugodtan tudjanak enni. Az apját soha nem hagyták egyedül. Három váltásban dolgoztak mellette az ápolónők. Ők etették, a lehetőségekhez mérten tornáztatták az 27

elgyengült izmait és mozgatták, forgatták az ágyban, hogy a gyenge bőrén nehogy felfekvés keletkezzen. Olyan kényelmessé tették az életét, amennyire ez csak lehetséges volt. A kedvenc zenéje szólt a magnóból, a televízión mindig az ő kedvenc műsorait nézték, felolvastak neki a kedvenc könyveiből. Ha volt még az apja agyának olyan kognitív része, ami működött egy súlyos szélütés után, ami tizenegy évvel korábban döntötte le a lábáról, Stephen remélte, hogy elegendő ingerhatás éri azokat a részeket ahhoz, hogy a lehetőségekhez képest boldog életet éljen. Stephen most az egyik legerősebb, legtiszteletreméltóbb ember volt Washingtonban és azt soha nem fogja megtudni, hogy az apja vajon büszke-e rá. Amikor Cinda és James visszaérkeztek, Stephen eljött az apja lakosztályából. Raymond már várta, pontosan ahogy arra a szenátor számított. Raymond Hilley hatvankilenc éves volt és már ötven éve a Lake családnak dolgozott. Stephen nem tudott az emlékezetében olyan időszakot felidézni, amikor Raymond ne lett volna ott. Az apja jobb kezeként szolgált, neki és William-nak pedig olyan volt, mintha a nagybátyja lenne, amikor gyerekek voltak. Mikor William meghalt, Raymond leült a padlóra és elsírta magát. Hatalmas könnycseppek gördültek végig a barázdált arcán. Tizenegy évvel ezelőtt, amikor Walter William Lake magatehetetlenné vált a szélütés következtében és Stephen lett a család feje, Raymond a szolgálatait és az eltántoríthatatlan lojalitását neki ajánlotta fel. – Menjünk le az irodámba – mondta a szenátor, miközben Raymond vállára tette a kezét, ugyanúgy, mint annak idején az apja csinálta mindig, a barátság és elfogadás jeleként. Az irodában már kávé várta őket. Akkor szervírozták, amikor Cinda és James befejezték az ebédjüket és visszatértek a lakosztályba. Amikor korábban Hayesszel találkoztak, a szenátor az íróasztala mögé ült, Hayes pedig az egyik vele szemben álló széket választotta, de most Raymonddal az ülőgarnitúrához mentek és ott foglaltak helyet, mint a barátok, vagy a családtagok. A szenátor először Raymondnak töltött kávét, három kanál cukrot tett bele és tejjel keverte, mindaddig, amíg egész halványbarnává nem vált. A saját kávéjába csak egy kis tejszínt tett, igazán csak néhány cseppet. Az apja feketén itta, de Stephen még ennyi idő elteltével sem tudott leszokni a sűrű tejszín kellemes ízéről, ami olyan lágy zamatot kölcsönzött a kávénak, legalább egyetlen csepp erejéig. Gyakran zavarba jött emiatt a gyengeség miatt, hogy nem tud lemondani a kávéjába való tejszínről. Ettől olyan érzése volt, mintha vízfestékkel mázolt halvány utánzata volna csak az apjának mind hangzásban, mind pedig kinézetben. Persze ettől többről volt szó. Életében hozott néhány igen komoly döntést, nem is beszélve arról, ami Dexter Whitlaw-t és Rick Medinát illette. Nem örült annak, hogy meg kellett tennie, de tisztában volt azzal, hogy a szükségszerűségéhez nem férhetett kétség. Raymond kortyolt egyet a csészéjében lévő mézédes italból és elégedetten sóhajtott fel. – Követtem egészen a repülőtérig – kezdte a jelentést jellegzetesen mély, rekedt hangján, ami úgy hangzott, mintha egyszer régen üveget evett volna – és talán ízlett is neki. – Nem állt meg és nem használta a mobiltelefonját. Egyenesen a check-in pulthoz ment, aztán pedig a kapuhoz. – Felhívhatott volna valakit a kapunál. – Azt úgysem tette volna. Túl nagy lett volna a kockázat, hogy valaki akaratlanul is meghallja. Igen, ez világos. Stephen minden további kérdés nélkül úgy fogadta el ezt a magyarázatot Raymondtól, mint ahogy senki mástól nem. – Ha nem bízol meg benne… – kezdte lassan Raymond és hagyta, hogy a szavai elérjék a kellő hatást, arra ösztönözve ezzel a szenátort, hogy gondolja végig a dolgot, csakúgy, mint negyven évvel korábban tette a fiúkkal, amikor vadászni tanította őket. El kellett képzelniük, hogy vajon mit tenne egy hatalmas jávorszarvas. 28

– Akkor őt ne használd – válaszolta a szenátor és felsóhajtott. – Nem tenném, de szükségem van a kapcsolataira. Jó ütközőül szolgál és nem hiszem, hogy jártatná a száját, hiszen ha jól megnézzük a dolgot, az egzisztenciája a hírnevétől függ. Ha nem tudja bizalmasan kezelni az ügyeket senki nem fog megbízni benne. – Gondoskodik a szituáció elintézéséről? – A zsarolóról gondoskodtunk. De vannak még bizonyos elvarratlan szálak. – Az elvarratlan szálak pontosan úgy viselkednek, mint a kibomlott cipőfűző: minduntalan meg lehet bukni benne. Raymond újra kortyolt egyet a kávéjából, miközben különleges óvatossággal egyensúlyozta a szinte átlátszó porceláncsészét. – Mindenről gondoskodunk. – Rendben. Mr. Walter… nos nem szeretném, ha bármi olyasmi történne, ami neki gondot okoz. Ő egy nagyszerű ember. Tett néhány olyan dolgot, amit az emberek nem feltétlenül értenének meg, hiszen nem ismerik a teljes történetet. Nem érdemli meg, hogy az emberek rosszat mondjanak róla, legfőképpen most nem, amikor nem tudja megvédeni magát. – Nem – helyeselt a szenátor egy nagy sóhaj kíséretében –, tényleg nem. – Kaukázusi férfi, száznyolcvankét centi magas, körülbelül nyolcvan kiló, ötvenöt éves. Ősz haj, barna szemek. Különös ismertető jelek: egy „Semper Fi” tetoválás a bal felkaron, tizenöt centiméteres sebészeti beavatkozás forradása a has jobb alsó oldalán, egy öt centiméteres függőleges égési sérülés a jobb tricepszen… Marc végigpörgette a szalagot. Nem érdekelte az orvos szakértő felsorolása, hogy hány sebhelyet talált az áldozat testén. Egyik sebhely sem látszott lőtt sebnek, de annál több engedett arra következtetni, hogy annak a férfinak elég sok, és elég közeli találkozása lehetett késpengékkel az élete során. De a legtöbb persze mégis olyan heg volt, amit minden ember begyűjt az évek alatt; amikor gyerekkorában elesik és felhasad a térde, rengetegfajta horzsolás és folt. Azonosítás szempontjából a legfontosabb részlet a tetoválás volt. Ez azt bizonyította, hogy nem csak, hogy szolgált a seregben, de arra is rávilágított, hogy milyen helyen teljesített szolgálatot. Hamarosan megtalálják a nevét ennek az ismeretlennek. A jóslat bevált, a reggeli tévé-híradó melankolikus arccal és fájdalmas, temetésre illő hangon közölték a híreket, hogy a néző pontosan tudatában legyen, milyen komoly dologról van itt szó, nevezetesen a kora hajnali lövöldözésről a Quarterben. New Orleans gyilkossági statisztikáját ismét hangsúlyozta a híradás, azután pedig a rendőrség részéről következett egy semleges jelentés, azt követően pedig egy szívhez szóló felszólalás a város polgármesterétől, arról, hogy a New Orleans lakosságának – és természetesen a turistáknak – biztonságban kell érezniük magukat és úgy is fogják érezni magukat a városban. Ez nagyon szép kampányszlogen volt. Korábban is használta már. Marc tárgyilagosan nézte végig a boncolást. Erős gyomorral rendelkezett és soha semmilyen látvány nem tudta még meghányatni – nem úgy, mint más nyomozókat. Ugyanúgy, mint az igazságügyi orvos szakértők, ő sem vett tudomást a szagról és csak arra koncentrált, amit a test elárult. Ha már egyszer a gyilkossági csoportnál dolgozik az ember, akkor ez nem elhanyagolható tulajdonság. Ez a test nem árult el sokat magáról. A golyó a fejben magáért beszélt. Most a hol, mikor és hogyan nem volt kérdéses, csak a ki és a miért. A fiatal lányok, akik megtalálták a testet, semmilyen segítséggel nem tudtak szolgálni. Egyikük sem emlékezett arra, hogy látott volna valakit akár gyalog, akár kocsival. Kész. A lövöldözésnek alig néhány perccel azelőtt kellett történnie, hogy ők odaértek, de senki nem hallott semmit, még azok sem, akik a közelben laknak.

29

Az áldozat személyes holmija nem volt jelentős, egy karikagyűrűt kivéve, amit gondosan belevarrt a nadrágja hajtókájába. Lehet, hogy lopta, de illett az ujjára és gondosan elrejtve tartotta, ami Marc szerint azt jelentette, hogy a gyűrű a valós, pénzbeli értékénél sokkal többet jelentett neki. Ezért nem adta be a zálogházba. A férfi valamikor házas volt, vagy talán még mindig az. – Chastain, maga az idegeimre megy – mondta az orvos, mert tesztelni akarta Marcot, miután kikapcsolta a magnót, hogy ez ne kerüljön a hivatalos szalagra. Elfoglalt ember volt, türelmetlen és zaklatott. Szinte soha nem beszélt személyesen a nyomozókkal, akik részt vettek a boncolásokon. Marc kérdően felhúzta az egyik szemöldökét. – Hallja, amit mondok? – kiáltotta és felé dobott egy rozsdás szikét. – Úgy áll ott, mint egy kőszobor és körülbelül annyira tevékeny is. Nem szól közbe, nem tesz fel kérdéseket, nem zöldül el a látványtól és nem rohan ki a klotyóra, hanem egyszerűen csak nézi. A fene vinné el magát, hiszen még pislogni sem pislog. Mi van magával, transzba esett? – Ha lesz kérdésem, majd felteszem, amikor itt végzett – válaszolta Marc egyszerűen. A szike újból megcsörrent. – Most megint ugyanazt csinálja. Még a kifejezés sem változott az arcán. Tegyen már nekem egy szívességet, csináljon valami emberit, még mielőtt meggyőződöm róla, hogy valójában egy gép – mögötte az asszisztense alig tudta visszafojtani a nevetést. . – Ha bizonyosságot akar, akkor ha végzett, megengedem, hogy végignézze, amikor pisilek – vágta rá Marc teljesen fapofával és ezúttal az asszisztensnek sem sikerült lenyelnie a nevetést. – Köszönöm, de inkább lemondok erről a nagyszerű lehetőségről. – Nem ajánlom ám ezt fel bárkinek! Sőt igazából maga az egyetlen ember, akinek valaha megtettem, úgyhogy jobb ha meggondolja a dolgot és nem sieti el a választ. Csak arra kérem, hogy ebből nehogy hibás következtetést vonjon le a szexuális érdeklődésemre vonatkozólag. A maszk mögött az asszisztensnő szemei ragyogtak. Az orvos továbbított felé egy savanyú pillantást. – Ne is álmodjon róla, hogy önként jelentkezhet a feladatra. – Már késő – ismerte el kaján mosollyal az arcán. Marc a lányra kacsintott. – Felejtse el, hogy egy szót is szóltam – morogta a doktor –, és legyen olyan jó, ne csörgesse az apróját, a jó isten áldja meg! Olyan hangja van, mintha jönne a Mikulás. Marc megvonta a vállát, a kezét pedig kihúzta a zsebéből, de a szeme még mindig csillogott a nevetéstől. Nem sokkal később azt is sikerült kideríteni az áldozatról, hogy azon kívül, hogy meghalt, életében nagyon jó formában volt. Semmi jel nem utalt egyik létfontosságú szerv betegségére sem, sehol nem volt érszűkülete, erős izomzattal rendelkezett, a karján és a lábujjai között nyoma sem volt tűszúrásoknak, amiből azt a következtetést lehetett levonni, hogy nem használt intravénás kábítószereket. A toxikológiai jelentés még nem érkezett vissza, ami esetleg utalhat majd másfajta kábítószer használatára, de az áldozatról kapott átfogó kép azt mutatta, hogy túl egészséges volt ahhoz, hogy kábítószeres legyen. A halál okaként fejlövést állapítottak meg, amit közepes lőtávolságból adtak le és nem volt a golyónak kimenete. A behatoló golyó huszonkét kaliberes volt, ami roncsolta a koponyát is és rengeteg csontszilánk került emiatt az agyba. A lövedék mozgási energiája nagy számú szövetet roncsolt szét, úgy mint amikor dagály idején a hullámok sodortak volna végig az agyon és mindent szétcsaptak volna, amihez csak hozzáértek. Az áldozat fogsoráról készült fényképfelvételt és röntgenképet azonosítás céljából elküldték a haditengerészetnek. Attól függően, hogy milyen hatékonyan dolgoznak a seregben, az áldozat kilétére pár nap leforgása alatt fény derülhet. Marc elhatározta, hogy 30

megpróbálja majd felkutatni a halott családját és jó esetben, talán szegény ördögöt egy-két héten belül el lehet temetni. Marc maga is meglepődött, amikor már másnap megérkezett a haditengerészet válasza. Azonosították az áldozatot. Valaki a katonai és polgári bürokrácia kiterjedt szövevényében nagyon sietett. Vagy az az eshetőség áll még fenn, hogy az áldozat fogáról készült felvételek az első kézbe kerülő aktában voltak, amit a hivatalnok az ellenőrzés során kinyitott. A papíron egy név állt: Dexter Alvin Whitlaw, Keysburg, Nyugat-Virginia. Legközelebbi hozzátartozójaként a feleségét jelölték meg, Shirley Jeanette Allen Whitlaw néven és a lányát Karen Simon Whitlaw néven. Marc megszerezte a biztosítási számukat és az utolsó ismert lakcímüket. Most már megtalálja őket. Az üzenetrögzítő lámpája villogott, amikor Karen hazaért a munkából. Egy pillanatra elgondolkozott rajta, hogy nem hallgatja meg az üzenetet, mert legszívesebben először gyorsan lezuhanyozott volna, utána pedig egyenesen az ágyba kívánkozott. Mióta négy hónappal azelőtt eladta a házat és beköltözött ebbe a lakásba, éjszakánként még magányosabbnak érezte magát. Az egész napi munka után sem kedve, sem energiája nem maradt a költözködés utáni kicsomagolásra, így a holmija nagy része még mindig dobozokban állt, amitől viszont olyan érzés kerítette a hatalmába, mintha egy gyéren bútorozott hotelszobában lakna – vagy egy raktárban. A szoba visszhangzott, ami csak még jobban megerősítette benne az egyedüllét érzését és annál jobban hiányzott neki Jeanette. Nem is aludt és nem is evett rendesen, így rengeteget fogyott. Annak érdekében, hogy megpróbálja magát felrázni a depresszióból, elcserélte a műszakot az egyik kolléganőjével a kórházban és így most éjszakára járt dolgozni. Ez a stratégia bevált, legalábbis egy bizonyos fokig. Mindig olyan fáradt volt, amikor kora reggel megérkezett a munkából, hogy a szó szoros értelmében beszédült az ágyba és úgy elaludt, mint a bunda. Az első ilyen fordított nap szörnyű tapasztalatot szerzett neki. Tizenegy alkalommal ébresztette fel a telefon és vagy ügynökök próbáltak meg rásózni valamit, vagy téves számot hívott valaki, így hát megtanulta, hogy egyszerűen ki kell húznia a telefont, amikor belép a lakásba. Mostanában megpróbált még néhány órát ébren tölteni miután megérkezett, hogy ezzel próbálja utánozni a nappali munkához tartozó rutint, de ma képtelen lett volna rá. Semmire nem vágyott jobban, mint hogy lerogyhasson, mert majd leszakadt a lába és csak aludni akart. A sebészeten dolgozott, ott ahová az operáció után szépen gyógyuló betegeket fektették. Mindegyiküknek voltak fájdalmaik és mindegyikük másképpen viselte ezt a fájdalmat. Volt olyan beteg is, aki akkora teherbírással rendelkezett, hogy szinte csak a vérnyomása árulta el, hogy éppen fájdalmai vannak és persze voltak olyanok is, akik a legkisebb kényelmetlenség miatt is kiüvöltötték a tüdejüket. És ez az éjszaka az üvöltözőké volt. A fenébe is, hiszen nekik fájdalmaik vannak és most rögtön akarnak kapni rá valamit; legyen az egy másik tabletta, vagy nagyobb adag morfium, vagy akármi. De természetesen az ápolónők engedély nélkül nem emelhették meg az orvos által előírt adagot. Az egyetlen dolog amit tehettek, hogy megpróbálták levezetni a feszültséget. Az éjszaka közepén megtalálni egy orvost annak érdekében, hogy engedélyezze a fájdalomcsillapító adagjának megemelését, általában eleve kudarcra ítélt próbálkozásnak bizonyult. Az ügyeletes orvos előkerítéséhez legalább egy falka vérebre lett volna szükség, a doktornak pedig természetesen vele született tehetsége volt ahhoz, hogy mindig éppen valahol máshol legyen és ne hallja meg a személyhívóját. Volt egy beteg, egy harminckét éves, kétgyerekes családanya, aki rendesen rájuk ijesztett. Megrepedt sérvvel hozták be és napok óta nagyon rosszul érezte magát, bár már gyógyulófélben volt. Aznap este, éppen vacsora után, az asszony kiment a mosdóba, de útközben hirtelen összeesett a folyosón. Egy vérrög elakadt a tüdőartériájában és bár minden tőlük telhetőt megpróbáltak, a nő sajnos meghalt. Ez persze minden kórházban előfordul néha, de a sokk igazából sohasem enyhül. Az egyetlen dolog, ami változást jelentett, az az volt, hogy Karen megtanulta feldolgozni a sokkot. Megtanult továbblépni és nem gondolni rá. Ezt 31

minden orvosnak és ápolónőnek meg kell tanulnia, máskülönben képtelenek lennének végezni a munkájukat. A legrosszabb az volt, amikor valamelyik idióta hagyta megszökni azt a drogok miatt behozott tizenkilenc éves fiút a pszichiátriáról, akit a biztonsági előírások miatt vittek oda. Ez aztán a biztonság! És hol landolt a fiú? Természetesen a sebészeten ahol rendelkezésére állt az összes gyógyszer, amire csak vágyott. A kórházi pizsamát persze útközben lecibálta magáról. Anyaszült meztelenül mászkált, a pupillái teljesen kitágultak, amitől úgy nézett ki mint egy földönkívüli, a haja pedig eszelős kócosan meredezett a fején. Feltörte az íróasztalfiókot, gyógyszert keresett benne. Végül rátalált a gyógyszerszekrényre, de a kulcs Judy Camliffe-nél, a főnővérnél volt a köpenye zsebében. A biztonsági őrök éppen akkor találtak a fiúra, amikor megpróbálta kifeszíteni a fémajtókat. Sajnos egy meztelen embert nehéz megfogni. Nincs rajta ruha, amibe bele lehetne markolni, a pucér bőr pedig csúszik. A kölyöknek annyiszor sikerült kivergődni az őrök kezei közül, hogy Karen a végén már nem is számolta. A folyosón szinte pankrációba illő küzdelem folyt. Felborogatták a tolószékeket, mindenhol akták és papírok hevertek. A zajra felébredő betegek két táborra oszlottak. Volt aki kétségbeesett és volt aki úgy döntött, hogy még több fájdalomcsillapítóra van szüksége. Mire végül sikerült a srácot megfékezni, a sebészeti osztály úgy nézett ki, mint egy palesztin menekülttábor. A műszak végére az ápolónők teljesen kidőltek. Szóval ezt az üzenetet is biztosan valami ügynök hagyta, vagy jótékonysági adományt kér valamelyik szervezet, gondolta Karen. A szomszédaival nem volt még ideje összebarátkozni, a barátnői pedig mind ápolónők voltak a kórházból, akik pontosan tudták, hogy milyen műszakban dolgozott és nem telefonálnának beszélgetni. Más fontos ok pedig nem jutott eszébe, amiért most azonnal meg kellene hallgatnia a rögzítőt, de azután mégis ledobta a válláról a táskát és a géphez lépett. Úgysem tudna elaludni, amikor tudja, hogy villog a piros fény. Megszokásból a kezébe vette a papírtömböt és a ceruzát, amit a telefon mellett tartott arra az esetre, ha mégis egy visszahívásra váró telefonszámot fel kellene jegyeznie. Megnyomta a lejátszógombot és hallotta, ahogy teker a szalag. Egy rövid sípszó és néhány kattanás után egy vonzó bariton hang törte meg a szoba csendjét. Nem tudta pontosan miért, de egy pillanatra elállt a lélegzete. A hang olyan figyelemfelkeltő volt, bársonyosan meleg, tisztán férfias csengéssel, ami egészen az idegszálai végéig hatolt, majdnem úgy, mintha a bőrét is megérintette volna. A kedves stílus ellenére is volt benne valami nyilvánvalóan hivatalos színezet. Az üzenet így szólt: – Whitlaw kisasszony, itt Marc Chastain nyomozó beszél New Orleansból a rendőrkapitányságról. Fontos lenne, hogy beszélhessek önnel az édesapjával kapcsolatban. A következő számon leszek elérhető… Majd a hang elismételte a telefonszámot, de Karen annyira megdöbbent, hogy egyetlen számjegy nem sok, annyit sem írt le. Zavartan megnyomta a stop gombot és újra lejátszotta. Amikor a sípolás és a kattogás megszűnt, megint meghallgatta a rövid üzenetet. Annyira elvonta a figyelmét ez a hang, hogy majdnem másodszorra is elmulasztotta lejegyezni a számot. A papírra firkálta, azután pedig egyfajta dermedt ködön át zavartan meredt a jegyzettömbre. Dexter biztosan valamilyen csávába került és úgy gondolta, hogy Karen majd leteszi érte az óvadékot. Vagy nem is, azt hitte, hogy majd Jeanette siet a segítségére. Nem tudhatta, hogy a felesége már hat hónappal ezelőtt meghalt. A nyomozó vajon Whitlaw kisasszonyt, vagy Whitlaw asszony mondott? Annyira elhadarta a mondanivalóját, hogy nem lehetett tisztán érteni. Karent nem hagyta nyugodni a dolog. Újra lejátszotta az üzenetet, azért is, hogy azt a kellemes hangot hallja, de legalább annyira azért is, hogy el tudja dönteni, vajon neki szólt-e 32

az üzenet vagy az édesanyjának. Megpróbálta minden figyelmét a szövegre összpontosítani és talán „kisasszonyt” hallott, de annyira bizonytalan volt benne, hogy még mindig nem tudta egyértelműen eldönteni. Karen nem akart telefonálni. Nem akart Dexter problémáival foglalkozni és egyáltalán nem állt szándékában óvadékot letenni érte. Most per pillanat csak arra tudott gondolni, hogy végre lefekhessen aludni. Eszébe jutott az anyja, hogy hogyan fogadta vissza újra és újra, hogy állt ott mindig a háttérben és Dexter mindig számíthatott rá, ha segítségre volt szüksége. Ők azonban soha nem számíthattak Dexterre, de Jeanette elkötelezettsége felé soha nem lazult. Hirtelen Karent olyan kimerültség kerítette hatalmába, aminek semmi köze nincs a fizikai fáradtsághoz, sokkal inkább hosszú éveken át felgyűlt keserűségből és kiábrándultságból eredt, na és persze az utóbbi hat hónapnyi gyászból az édesanyja halála után. Belefáradt már, hogy az apja képe újra és újra feltűnik az életében, hiába hagyta el őt és Jeanettet. Megtörtént és bármit csinált is Karen, ezen már nem lehetett változtatni. Nem akart azok közé az emberek közé tartozni, akik az egész életüket azzal töltötték, hogy az életükben korábban megtörtént dolgok miatt siránkoztak, mintha ez mentséget adott volna nekik az alól, hogy a jelenben felelősségteljesen viselkedjenek. Nagyon szerette az édesanyját és még nagyon sokáig fogja gyászolni az elvesztését, de itt az ideje, hogy tovább menjen az élet és ennek érdekében Karen is tegyen valamit. Ahelyett, hogy ölbe tett kézzel várja, hogy depresszióba essen ebben az üres lakásban, ki kellene csomagolnia a dobozokból, amikhez a költözködés óta még hozzá sem nyúlt és otthont kellene varázsolnia a lakásból. Talán visszamegy a főiskolára és választ egy egészségügyi másoddiplomás képzést. Talán átkérhetné magát az intenzív osztályra. Ez kihívó, érdekes munka azok számára, akik bírják a megpróbáltatásokat. Eddig is mindig nyugodt maradt a súlyos eseteknél, gyorsan vágott az esze és két lábbal járt a földön, ami a két legfontosabb jellemzője az intenzíven dolgozó ápolónőknek. Mély lélegzetet vett. Jeanette halála óta először érezte úgy, hogy ura önmagának és az életének. El kell intéznie Dexter ügyét, ha másért nem, hát az anyja emlékéért, úgyhogy akár most rögtön is megejtheti azt a telefonhívást, gondolta. További meditálás nélkül fölkapta a kagylót és tárcsázta Chastain nyomozó számát, még mielőtt meggondolta volna magát. Valószínűleg a tudatalattija irányított, mert visszafojtott lélegzettel várta, hogy meghallja a férfi hangját. Micsoda butaság, gondolta, hogy engedi befolyásolni magát egy telefonon keresztül halott férfihangtól. Arra is rá kellett ébrednie azonban, hogy ennek a nevetséges mivolta azért semmit nem vont le a férfi hangjának hatásából. A telefon jó néhányszor kicsörgött, de senki nem vette fel. Hát persze, hiszen a rendőrök biztosan nem irodai munkaidő szerint dolgoznak. A karórájára pillantott. Reggeli háromnegyed nyolc. – Micsoda egy hülye vagyok – zsörtölődött az orra alatt és letette a kagylót. Louisiana a középső időzónába esett, így Ohióhoz képest náluk egy órával korábbat mutatott az óra. Marc Chastain nyomozó biztos nincs az irodában hajnali háromnegyed hétkor. Nem volt képes addig fennmaradni, hogy elérje a férfit a rendőrségen. Tulajdonképpen már további öt percet sem bírt volna ki függőlegesen. Dexter kénytelen lesz várni, gondolta. De persze majd telefonál. Délután amint felébred, az lesz az első teendője, hogy ezt a telefont elintézze. Miután meghozta ezt a döntést, bebotorkált a hálószobába. A kimerültségtől abszolút két ballábasnak érezte magát, miközben levetkőzött. Ismét egy nagyot ásított és elnyújtózott a hűvös ágyneműben. Kinyújtotta elfáradt lábait és a lábujjait összedörzsölve sóhajtott fel a gyönyörűségtől. Megpróbálta elképzelni, hogy vajon hogy nézhet ki Chastain nyomozó. Hangok alapján nehéz megállapítani a külsőt, mert szinte sosem illenek össze. A nyomozó is minden bizonnyal egy sörhasú, középkorú férfi, talán közel a nyugdíjhoz és már biztosan 33

felnőtt gyerekei vannak. De a hangjának olyan csengése volt, mintha édes méz ölelné körbe a testét és elalvás előtt is ez a hang csengett utoljára a fülébe. A telefon éles csörgésére riadt fel álmából. Karen összezavarodva, ijedten ült fel az ágyban, aztán fájdalmasan felnyögött, amikor rájött, hogy lefekvés előtt elfelejtette lehalkítani a telefont. A digitális óra piros számai gúnyosan vibráltak előtte: fél tíz volt. Gyorsan felkapta a telefont, csak hogy elnémítsa a fülsüketítő zajt. – Igen – szólt bele álmos hangon. – Whitlaw kisasszony? Ez volt az a hang. Mindössze két szó, de a felismerés végigcikázott a gerincén. Megköszörülte a torkát. – Igen, én vagyok. – Én Chastain nyomozó vagyok New Orleansból, a rendőrkapitányságról. Tegnap hagytam önnek egy üzenetet az édesapjával kapcsolatba. – Igen – már majdnem elkezdte elmesélni, hogy ma délután akarta visszahívni, de a férfi már ismét beszélt, bár a meleg hangzás mintha észrevehetően fagyosabban csengett volna hirtelen. – Sajnálom Whitlaw kisasszony, de az édesapja két nappal ezelőtt egy utcai lövöldözés áldozata lett. Karent úgy megrázta a hír, hogy egyszerre teljesen elnémult. Úgy megszorította a kagylót, hogy az ujjpercei teljesen kifehéredtek. – Két nappal ezelőtt? Eddig miért nem telefonált senki? – Nem találtunk nála személyi igazolványt. Csak a katonaság segítségével tudtuk azonosítani – válaszolta a férfi és még továbbfolytatta. Mondott valamit arról, hogy Karen menjen el New Orleansba azonosítani Dexter holttestét. Élénken, lényegre törően beszélt, Karen pedig közben azért hadakozott, hogy ki tudjon nyögni egy épkézláb mondatot. – Megpróbálok még egy mai járatra helyet kapni – préselte ki magából végül –, ha nem sikerül… – A repülőtársaságok külön helyet tartanak fel sürgős esetekre – vágott közbe a nyomozó –, akár már ma délután ide érkezhet. Ha akar. Karen érezte a kimondatlan vádaskodást a csípős stílusban, benne pedig kavargott az elutasítás. Hiszen ez az ember semmit nem tud róla. Kinek képzeli ez magát, hogy megítélje őt, vagy a kapcsolatait, vagy akár ezeknek a kapcsolatoknak a hiányát, példának okáért az apjával. – Majd felhívom ha megérkezek – válaszolta a dühtől feszültté vált hangon. – Jöjjön egyenesen a nyolcadik kerületben lévő Royal utcába. Karen elismételte a címet és azt mondta: – Köszönöm, hogy felhívott – és már le is tette a kagylót, még mielőtt a nyomozó bármit mondhatott volna. Felhúzta a térdeit és rájuk hajtotta a fejét. Dexter meghalt. Megpróbálta feldolgozni a hírt, de annyira hihetetlennek tűnt. Tudta, hogy a megrázkódtatáson kívül még kellene éreznie valamit, de teljesen üres volt belül. Hogyan gyászolhatna meg egy olyan embert, akit alig ismert? Hiszen a távolléte és nem a jelenléte formálta Karen életét olyanra, amilyen. Lerúgta magáról a plédet és kiszállt az ágyból. Egy két lábon járó zombinak érezte magát, de tudta, hogy el kell intéznie néhány telefonhívást, helyet kell foglalnia a gépre és össze kell pakolnia egy bőröndnyi ruhát. Pusztán a kötelességtudat vezérelte, de a kötelesség nagy úr. Meghalt az apja. Ez a gondolat visszhangzott s fejében, miközben a hideg zuhany alatt állt. Nem is igazán ismerte, és most már soha nem is fogja megismerni.

34

Hatodik fejezet

– Karen Whitlaw, Karen Whitlaw. Egy Carl Clancy nevezetű férfi állt a telefonfülkében – szinte örökkévalóságnak tűnt, mire talált egy fülkét telefonkönyvvel – és végigfuttatta ujját a hajszálvékony lapon. Épp csak hogy elmúlt dél és a nap melegen tűzött rá. Megpróbált úgy fordulni, hogy árnyékot vessen a papírra, mert az erős fénytől semmit nem látott. Karen Whitlaw néven nem talált telefont, volt viszont egy szám K. S. Whitlaw néven. Fogadni mert volna, hogy megtalálta. Az egyedülálló nők mindig csak a monogramjukat használták. Ez a gyakorlat már olyan elterjedtnek bizonyult, hogy akár a teljes nevüket is megadhatták volna. Ebben természetesen csak az akadályozta meg őket, hogy titokban akarták tartani a teljes nevüket. Bedobott néhány érmét a telefonba és tárcsázta a számot. Négy csörgés után hallotta, hogy bekapcsol az üzenetrögzítő és egy kellemes női hang szólalt meg. – Üdvözlöm, ez az 555-0677 telefon üzenetrögzítője. A sípszó után, kérem hagyjon üzenetet. Okos kislány, gondolta elismeréssel. Nem mondta fel a rögzítőre a nevét, így nem szolgáltatta ki magát feleslegesen minden idiótának, aki véletlenül pont az ő számát tárcsázza unalmában. Az emberek nap mint nap elkövetik ezt a buta hibát. Megadják a nevüket az üzenetrögzítőn, megjelölik a postafiókjukat, sokszor még a kertjükbe is táblát raknak, ami mondjuk azt hirdeti, hogy ott laknak „HENDERSONÉK”. Micsoda bolondok. Hiszen ilyen esetben egy átlagos rablónak sincs más dolga, csak ki kell keresni Hendersonék telefonszámát a telefonkönyvből, természetesen a megfelelő címmel együtt és addig kell telefonálgatni, amíg végül senki nincs otthon. Amennyiben senki nem vette fel a kagylót, szabad az út a házba és nyugodtan kirámolhat minden értéket, annak biztos tudatában, hogy egyedül van. De legalább Carl már tudta a lány nevét. A hívás csak azt a célt szolgálta, hogy a pontos címét is megtudja. Most valószínűleg munkában lehet. Az információ szerint, amit róla kapott, a lány ápolónő volt. Carl ráért. Nyugodtan átvizsgálhatta a házat a könyv miatt, amit Hayes akart. Hayes azt mondta, hogy ha nem találja meg, a biztonság kedvéért gyújtsa fel a házat. Az is megeshet, hogy a könyv egy trezorban van valahol, bár az emberek csak ritkán járnak el ilyen körültekintően, hiába tudják, hogy értékes holmi van a birtokukban. Egyszerűen csak kerestek valami, véleményük szerint, jó kis rejtekhelyet a házon belül. Amint visszaért a kocsijához, elővette a város térképét, amit útban idefelé vett és megkereste rajta Karen Whitlaw utcáját. Maximum tizenöt percen belül ott is lehet. Rengeteg idő áll rendelkezésére, hogy elvégezze a rábízott munkát és még a késő délutáni repülőt is eléri. Keresztülhajtott a környéken és azt figyelte vajon lát-e önkéntes rendőröket valahol. Jól megnézte magának a kertészkedő, pázsitnyíró szomszédokat is. A házak elég kicsik, meglehetősen eljárt már felettük az idő. Csak néhány gyereket látott odakinn játszani. A házak előtt jórészt régi autók parkoltak, amiből arra a következtetésre jutott, hogy a környéken lakók többsége idős ember, akiknek a gyerekei rég elköltöztek innen, vagy olyan fiatal párok, akik itt vették első közös lakásukat, de még nincsenek gyerekeik. Azok a házak, ahol nem áll autó a kapubeállóban, a fiataloké lehet, akik napközben dolgozni vannak.

35

Ez tulajdonképpen jó is meg rossz is. Nem sok ember tartózkodott otthon, de akik otthon vannak, azok valószínűleg öregek. Az öregek pedig rendszerint kíváncsi népség. Pontosan tudták, hogy melyik kocsi kié a környéken és azt is kiszúrták, ha egy ismeretlen autó tűnt fel az utcában. A legjobb időtöltés az számukra, hogy naphosszat az ablakban ülnek és figyelik, hogy mi történik. Nos, egypár öreg őt nem tarthatja távol egy háztól, amibe be akar menni. Az volt a csel, hogy olyan átlagosnak kell kinézni, amennyire csak lehet és ha valaki mégis kiszúrja, akkor is úgy kell viselkedni, mintha minden joga meglenne ahhoz, hogy ott tartózkodjon. De a legjobb persze az, amikor senki nem látja meg. Igazán értett hozzá, hogy hogyan legyen észrevétlen. Éppen ezért választotta őt Hayes erre a munkára. Addig autókázott, amíg végre talált egy vegyesboltot és leparkolta mellette a bérelt autót. Arra az esetre, ha az eladó kinézne az ablakból, bemegy a boltba és vesz egy üveg üdítőt. Persze vigyáz arra, hogy ne nézzen az eladó szemébe és semmi olyat ne csináljon, ami emlékezetessé tenné a megjelenését. Az autót hátrahagyva fürgén Karen Whitlaw háza felé tartott. Amikor megérkezett a keresett utcába, keresztülvágott a hátsókerteken, a kerítések és a bozótos takarásában. Az emberek elképesztő dolgokat tartottak a hátsó kertjeikben, ami nagyszerű célt szolgált, ha valaki el akart bújni. A legnagyobb gondot általában a kutyák jelentették számára. A kutyákkal csak baj volt. Most is hallotta, amint az egyik kis szemét szinte már a fejét is leugatta a helyéről abban a házban, amelyiknek éppen most járt a kertjében. Meghúzódott egy bokor mögött és mozdulatlanul várt, amíg az a kis dög elhallgatott. Végre megérkezett a Whitlaw házhoz. Egyszerűbben már be sem juthatott volna. A hátsó ajtó zárja egy elszánt tízévest sem tartott volna vissza. Pillanatok alatt kinyitotta. Istenem, ha az emberek csak sejtenék! Először végigjárta a házat és megvizsgálta a legegyértelműbbnek látszó rejtekhelyeket. Olyanokat, mint például a fagyasztórekesz a hűtőszekrényben, a szekrények teteje, a székek ülése alatti kárpitrész. Nem tudta pontosan, hogy milyen is a könyv, amit keres. Igazából senki sem tudta. – Egyszerű, keress egy kis jegyzetfüzetet – mondta Hayes –, ami régi és koszos. A legnyilvánvalóbb helyeken viszont egyetlen régi és koszos jegyzetfüzetet sem talált. Szépen, módszeresen Carl elkezdte átvizsgálni a házat. Minden fiókot egyenként átkutatott, kihúzta őket és megnézte, hogy nincs-e valami az aljára vagy a végére ragasztva. Megtapogatta a függönyöket, hogy lássa nem varrtak-e beléjük valamit, átvizsgálta a díszpárnákat, a kárpitokat, minden gyanús púpra külön figyelmet fordított. Nem forgatta a fel a helyet. Ilyesmit csak az abszolút amatőrök csinálnak. Az igazi művész úgy jön és megy, hogy semmivel nem árulja el magát. A párnákat sem vágta fel és mindent visszatett a helyére miután jól szemügyre vette. A lakásban mindenhol bekeretezett apró fényképeket látott egy fiatal párról és egy kislányról. A kis szőkeség minden bizonnyal Miss Whitlaw, gondolta. Carl nem bánta volna, ha őt is ápolta volna Whitlaw kisasszony, főleg ha az ölébe is ül, mint annak a vigyorgó lököttnek az egyik képen. A vigyorgó lökött arca a többi képen is feltűnt, láthatóan a pillanatnak élt. A hálószobában férfiruhákat talált, a fürdőszobában pedig egy borotválkozókészletet. Csettintett a nyelvével. Szóval Whitlaw kisasszony együtt lakik a barátjával, vagy legalábbis olyan barátról lehet szó, aki elég gyakran marad itt éjszakára ahhoz, hogy a ruháit is itt tartsa. Az is lehet, hogy házasok. Talán mostanában történt az örvendetes esemény és a telefonkönyvben a számot még nem íratták át az asszonynevére. A ház kicsi volt. Carl hatékonyan dolgozott. Két órába került, hogy mindent átvizsgáljon, de a könyvet nem találta meg. Nem volt ott, hacsak a lány nem dugta valami olyan agyafúrt 36

helyre, mint például egy falrepedésbe vagy a plafon gerendái közé. Megtalálta a padlásra vezető ajtót. Kinyitotta és bekémlelt a nyíláson, de minden sötét volt és poros. A legszörnyűbb pedig az volt, hogy fenn legalább negyven fokot is elért a hőség. Azért sem lelkesedett különösebben, hogy a cölöpökre épült ház alatt végigkússzon. Az nem lehet jó rejtekhely, hiszen nyirkos. A nedvesség mindent tönkretesz. Biztosra vette, hogy a könyv nincs a házban, de Hayes azt az utasítást adta, hogy gyújtsa fel a házat, ha nem találja meg. Megrázkódott egy pillanatra. De a parancs az parancs és Hayes óvatos ember. Carl nekilátott, hogy teljesítse a parancsot. Szerinte a legjobb módszer egy ház felgyújtásához, a belobbantott olaj a konyhában. Itt semmi nem válhat gyanússá és mindig balesetnek látszik a dolog. Egy házban a tűz mindig a konyhában pattan ki. Halkan fütyörészve kezdett neki a munkának. Isten áldja meg jó szokását, Karen kisasszony reggel szalonnát sütött és a tűzhelyen hagyta a serpenyőt, hogy kihűljön az olaj. Egy konyharuhába csavarta a kezét, meggyújtotta a gázt, majd a lángra helyezte a serpenyőt. A konyharuhát pedig úgy tette le, hogy elég közel legyen amikor az olaj lángra kap és tovább terjessze a tüzet. Azután fogadott saját magával és kinyitotta a tűzhely fölötti konyhaszekrény ajtajait. Bingó, minden úgy volt ahogy gondolta. Karen ott tartotta a főzéshez használt olajat, két üveggel és a különböző sprays flakonokat, ahol a legközelebb voltak a meleghez és ahol a legkönnyebben tüzet foghattak. Ettől könnyebbé még akarattal sem tehette volna a dolgot Carl számára. Elég profi volt ahhoz, hogy ne tűnjön el a helyszínről, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy elvégezte a rábízott munkát. Miközben arra várt, hogy az olaj meggyulladjon, megkereste a tűzjelzőt, kicsavarta belőle a biztosítékot és fordítva tette vissza a helyére. Utálta hallgatni azt az istentelenül éles sivítást. A füst már egész tisztességesen betöltötte a konyhát. Szépen kinyitotta a lakásban az összes ajtót, hogy a tűznek több oxigénje legyen és akadály nélkül, gyorsabban terjedhessen szét az egész házban. Nem örült, hogy fel kell gyújtania a házat. Szinte sajnálta, hogy kellemetlenséget okoz a kis szőkének. Biztosan nagyon fájni fog neki, hogy elveszíti az összes fényképét, meg a többi kacatot. De a munka az munka és ebben nincs semmi személyes. Egyre csak hátrált, hogy kívül maradjon a gyilkos füstgomolyból és várta, hogy egy hirtelen lobbanással lángra kapjon az olaj a serpenyőben. Abban a pillanatban a konyharuha is meggyulladt, és a lángnyelvek már a konyhaszekrényt nyaldosták. Carl gyorsan kilépett a házból. A szokásos módon, körültekintően sietett vissza a kocsihoz. Pár lépésenként visszanézett és elégedetten látta a fekete füstfelhőt, ami azt jelentette, hogy vagy a tető is égni kezdett, vagy valamelyik fal vált a lángok martalékává. Csábította a gondolat, hogy elhajtson a ház előtt és meggyőződjön a műve sikeréről, de rossz ötlet lett volna és Carl ezt tudta is. Soha nem szabad visszamenni! Az összes ajtót kinyitotta és amilyen öreg az a ház, a tűz olyan gyorsan elemészt mindent, hogy képtelenség lenne bármit is megmenteni. Rápillantott az órájára amint az első szirénák visítását meghallotta a távolból: tíz perc. Ez túl sok. A házak sokkal hamarabb leégnek, mint ahogy azt az emberek gondolják. Sokan azt hiszik, hogy ilyenkor még arra is van idő, hogy a féltett értékeiket megmentsék. Ez pedig rossz elképzelés! Mire egy tüzet észrevesznek, a bent lévőknek általában csak harminc másodpercük marad arra, hogy kijussanak az égő épületből. Ő úgy maradt életben olyan sokáig miután a tűz meggyulladt, hogy az elejétől fogva tudatában volt annak, hogy ég a ház, lehajolt amennyire csak bírt és közel maradt az ajtóhoz. Mire a tűzoltóság odaér, a tűz már minden szobára átterjed. Arra fognak figyelni, hogy nehogy a ház körüli fák is lángra lobbanjanak, mert akkor könnyen átterjedhet a tűz a szomszédos házakra is.

37

Megrántotta a vállát. Egyszerre járt sikerrel és vallott kudarcot. Sehol nem találta a könyvet a házban, tehát mostanra biztosan elégett. Végrehajtotta Hayes utasítását, bár egy kicsit eltúlzottnak ítélte. Megmondja majd Hayesnek, hogy nem hiszi, hogy a könyv a házban lehetett, az pedig, hogy Hayes ezek után mit csinál, már az ő dolga. Carl megtette, amit rábízott. Az ütött-kopott, rozsdás teherautó megállt a stop táblánál a koszos, szűk kis utca végén és két langaléta tinédzser fiú szállt ki belőle. A zsákutca egy térré szélesedett ki, melynek bal oldalán egy kövekkel teli árok húzódott. Az árok mellett két durva megmunkálású fűrészbak állt, amire egy deszkát tettek. A deszkára pedig egy csomó konzerves dobozt helyeztek, körülötte a földön pedig még több éktelenkedett. Az ülés mögötti fogasról a két fiú elővett két huszonkettes puskát. – Láttad, tegnap este Sharon teljesen rámászott Justinra – mondta az egyik, miközben rosszallóan ingatta a fejét –, mocsok részeg volt. Fogadni mernék, hogy még nem ébredt fel. – Ha meg fel is ébredt, biztosan azt kívánja, hogy bárcsak ne tette volna – vágta rá a másik és mindketten nevettek, miközben hozzáértőén betöltötték a huszonketteseket. – Az apja tudja, hogy iszik? – Nem tudom mit tehetne. Hiszen a lánya minden nap részegen megy haza a randija után – fiú hangja elítélően csengett. – Nekem igazán semmi kifogásom nincs az ivás ellen, de Sharon legalább annyi időt tölt részegen, mint amennyit józanul. Egy szép napon majd fejre áll az autójával vagy elgázol valakit. Akkor aztán meglesz a baj. – Az apja legalább olyan rossz! Szerintem ebben is rá hasonlít. A két fiú beállt. A tornacipőjük orra egy mély gödörbe süllyedt a vörös homokban, ami azt jelölte, hogy milyen gyakran múlatják az időt célba lövéssel. Módszeres lövöldözésbe kezdtek, és a konzerves dobozok egyenként hullottak csörögve a földre. Amikor az összes doboz leesett, azok ketten odafutottak a fűrészbakhoz és újra gúlába rakták a dobozokat, a következő fordulóhoz. Ahogy visszafelé indultak a napfény megcsillant valami fényes tárgyon, amitől az egyik fiú hunyorogva megszólalt: – A francba, ez aztán fényes! A mögött a nagy bokor mögött van valami. – Úgy néz ki, mint egy autó – vágta rá a másik és megvakarta a tarkóját. Kettejük közül ő volt a magasabb. – Menjünk nézzük meg. – Szerintem valakik a hátsó ülésen nagyon jól érzik magukat. – Ha igen, akkor fogadni mernék, hogy lekonyult a farka, amikor lövöldözni kezdtünk. Már a puszta gondolattól is alig tudták visszatartani a nevetést. Egy pillantást váltottak és a magasabbik fiú a szájához emelte az ujját, hogy csendre intse a másikat. Lábujjhegyen settenkedtek a bokorig és majd kipukkadt belőlük a nevetés attól a gondolattól, hogy most rajtakapják valamelyik barátjukat, amit éppen valami olyat csinál, amit nem lenne szabad. Az meg még izgalmasabb lenne, ha valamelyik barátjuk szüleit leshetnék meg. A két fiú a tapasztalt vadászok halk járásával araszolt előre. Amikor közelebb értek a hatalmas bokorhoz és már látták a kocsi tetejét, a magasabbik fiú intett a kezével, jelezve, hogy a hátsó ülés felé kellene venniük az irányt. Úgy is tettek és amikor az ablakhoz értek csalódottan bámultak. Akkor, mikor észrevették, hogy senki nem a látszik a kocsiban még csalódottabbak lettek. – A fenébe! A nagy semmiért lopakodtunk itt. – Shh! – intette le a másik –, lehet, hogy az ülésen fekszenek. – Az lehetetlen. Odanézz, az ablakok fel vannak húzva. Ki az a hülye, aki ilyen hőségben leáll egy felhúzott ablakú kocsiban dugni. 38

– Lehet, hogy lopott autó és valaki úgy döntött, hogy itt szabadul meg tőle. Körülnéztek és erősebben fogták a kezükben a fegyvert. Most már nem bajlódtak a halk léptekkel, egyszerűen odamentek az autóhoz. Egy négyajtós fehér Pontiac volt, amit vastagon belepett a vörös por. A magasabbik fiú lehajolt és a vezető felőli ablakon bekukucskált a kocsiba. Olyan vadul hőkölt vissza, hogy majdnem elesett. – A francba! A francba! Egy hulla van odabenn! Karen abban a pillanatban érezte a hőséget, amint kilépett a repülőből az összekötő folyosóra. A levegő megtelt forró párával, Karen homlokán pedig izzadtságcseppek gyöngyöztek, amint az enyhe emelkedőn felfelé cipelte a csomagját. Rövid ujjú nyári kosztümöt viselt és a repülőn egy kicsit még fázott is benne, de mostanra teljesen kitikkadt. Úgy érezte a lábai menten meggyulladnak a harisnyanadrágban, a hátáról pedig folyt a víz. Chastain nyomozónak igaza volt a repülőjáratokkal kapcsolatban. Karen csak egyszer telefonált, egy kedves, nagyon segítőkész utazási ügynökkel beszélt és mire észbe kapott már meg is rendelte a jegyet, rohant csomagolni, utána pedig a repülőtérre, hogy elkapja a gépet. Nem volt elég ideje, hogy egyen mielőtt a gépre felszállt. A gyomra összerándult a pulykás szendvics gondolatára, amit a gépen szolgálnak fel. Amúgy sem szereti a pulykát, így aztán nem is problémázott rajta, hogy nem tudja megenni, amikor görcsben van a gyomra az idegességtől, a feje pedig majd szétrobban. A feje még a megérkezés után is fájt. Minden egyes lépésnél nyilallt egyet, amint követte a jelzéseket a csomagátvevőhöz. Még soha nem érezte ehhez hasonlóan magát, még akkor sem, amikor az anyja meghalt. Akkor a gyásza a szívéig hatolt, mindent átjárt. Nem tudta pontosan, hogy most mit érez. Ha bánatot, akkor ez másik fajtából való volt. Úgy érezte megnémult, mintha kívülről szemlélné magát, olyan elképesztően törékenynek tűnt, mintha a testén belül minden kikristályosodott volna és a legkisebb koccanástól is porrá törhetne. A táska súlya lehúzta a karját, sajgott tőle a válla. A levegő nehéz volt és párás, még a terminálban is, mintha a pára a falakon is képes lett volna áthatolni. Most jutott eszébe, hogy nem foglalt előre szobát. Megállt a futószalag előtt és figyelte hogyan siklik körbe-körbe mindenki csomagjával. Egyedül a sajátját nem látta, közben pedig azon gondolkozott, hogy van-e elég energiája ahhoz, hogy elmozduljon onnan, ahová lecövekelt. Végre nagy sokára aztán a szállítószalag meghozta az ő táskáját is. Erősen magához szorította a vállán lévő táskát miközben lehajolt, hogy elvegye a másikat, mielőtt az továbbsiklana. Egy mellette álló testes kopasz férfi megszólalt: – Majd én elveszem magának – és határozott mozdulattal emelte le a táskát a szalagról. – Köszönöm – válaszolta Karen és tényleg lekötelezve érezte magát, ami a hangjából is hallatszott, amikor a férfi a lábára tette a csomagot. – Nagyon szívesen, asszonyom – biccentett felé a férfi és már vissza is fordult és várta a saját csomagját. Karen megpróbálta felidézni mikor volt ilyen segítőkész hozzá egy idegen, de nem tudta emlékezetébe idézni az esetet. Ez az apró kedvesség majdnem megtörte a némaságot, ami a hatalmába kerítette. A taxisofőr egy magas fekete fiatalember volt, a haja dreadlockba fonva, az arcán pedig széles mosoly. – Hová vihetem ezen a csodálatos napon? – kérdezte kedvesen, amint beszállt a volán mögé, miután betuszkolta a táskákat a csomagtartóba. Szép nap? Harminc fok árnyékban, párás levegő – ez jelentene egy szép napot? De az ég legalább tiszta kék volt, egyetlen felhő sem tarkította és bár a levegő megtelt a kipufogó füstjének kellemetlen szagával, Karen érezni vélte a növényzet friss, édeskés illatát. – Még nincs szállásom – kezdte –, de először úgyis a nyolcadik kerületi rendőrparancsnokságra kell mennem, a Royal utcába. 39

– Ugye a csomagjait nem akarja magával cipelni a rendőrségre? – kérdezte a taxis a fejét ingatva. – A Canal tele van szállodákkal és csak egypár háztömbnyire van attól a helytől, ahová menni akar. Miért nem jelentkezik be először egybe és aztán átsétálhat a Royal utcába. Vagy elvihetem egy szállodába egyenesen a Quarterbe, bár szerintem ott nehezebb lesz szobát találni, ha nincs foglalása. – Sajnos nincs – mondta Karen. Talán minden taxisofőr ellátja jó tanáccsal a fáradt utasokat. Nem tudta biztosan, igazán nem utazott sokat. De a taxisnak mindenesetre igaza volt. Nem akarta magával cipelni a csomagjait. – A nagyobb szállodákban, mint például a Sheraton-ban vagy a Marriottban nagyobb a valószínűsége, hogy talál üres szobát, bár az többe is fog kerülni. Karen annyira kimerült, hogy most inkább a kényelem érdekelte nem pedig az ár. – Legyen a Marriott – mondta, hiszen megengedhetett magának néhány éjszakát egy jó szállodában. – Az mindössze két háztömbnyire van a Royaltól. Ha kilép a szállodából, forduljon jobbra. Amikor elér a Royal utcához, ismét forduljon jobbra. A rendőrség néhány háznyira van, el sem lehet téveszteni. Egy hatalmas sárga épület fehér oszlopokkal, a kerítésnél pedig mindig ott parkolnak a járőrkocsik. Az épület minden New Orleansról szóló tévéműsorban szerepel. Úgy néz ki, mint valami déli kúria. Biztos dolgoznak még zsaruk is odabenn, hiszen a kocsik mindig ott parkolnak. Karen hátradőlt az ülésen és lehunyta a szemét. Hagyta, hogy a szavak átsuhanjanak a fején. Ha a következő néhány órán át tudja vonszolni magát, akkor korán lefekszik és alszik egy jót. Holnap pedig sokkal jobban fogja érezni magát, nem ilyen bosszantóan törékenynek. Nem szerette ezt az érzést, hiszen egy egészséges, energikus, nyugodt, erős, fiatal nő volt, akit a sebészet főnővéreként ismertek. Nem pedig egy idegroncsként. Egy órán belül kivett egy szobát egy hatalmas ággyal és a Mississippire és a francia negyedre nyíló ablakokkal, ami bánatára elég roskatagnak nézett ki így a tizenötödik emelet távlatából. Nem akarta kicsomagolással tölteni az időt, csak az arcát paskolta meg hideg vízzel és megfésülte a haját. Biztosan a kimerültségtől ilyen sápadt, gondolta, ahogy a tükörben meglátta magát a mosdó felett. Barna szemei feketének tűntek a sápadt arcához képest. A taxisofőr útbaigazítása alapján egész egyszerűnek tűnt az út a rendőrségig. Mindössze hat háztömb az egész, nem éri meg másik taxival bajlódni. A séta segít majd, hogy kitisztuljon egy kicsit a feje. Mégis majdnem meggondolta magát a sétával kapcsolatban, amikor kilépett a forróságba. A délutáni nap szinte égette a bőrét, a nedves levegőt pedig alig tudta belélegezni. Már szívesen leintett volna egy taxit, de az utcán hemzsegtek a járókelők, akik úgy tűnt, tudomást sem vettek a hőségről. Általában Karent sem zavarta túlságosan a hőség, hiszen a harminc fok Ohióban sem ment ritkaságszámba nyár vége felé. A gyomra teljesen felfordult, próbálta leküzdeni magában a hányingert. Lehet, hogy elkapott valamit, gondolta. Csak ez lehet a magyarázat a rosszullétére. De még a rossz közérzete és a stressz ellenére is elbűvölte az a látvány, ami a Canalról befordulva a Royal utcában fogadta, az a sajátos báj, ami a francia Quartert híressé tette. A szűk utcák zsúfoltak voltak a járdaszél mellett parkoló autóktól. A járdák kanyarogva vittek előre, a régi házakat élénk színű vakolat tette vidámmá és a második, harmadik emeleti balkonokat erkélyládákba ültetett nyíló virágok, páfrányok, pálmák varázsolták valóságos kertekké. Csodálatos kovácsoltvas korlátok és kapuk bűvölték el a rájuk tévedt tekintetet. A házak közti kis beszögellések vad növényzetnek adtak otthont, szinte előkertül szolgálva a mögöttük meghúzódó udvaroknak. Amint elsétált a járókelők mellett többfajta akcentusra és nyelvre figyelt fel. Más körülmények között szívesen bement volna szétnézni néhány egzotikus üzletbe. 40

De ezen a napon egyszerűen nem volt máshoz energiája, mint hogy egyik lábát rakja a másik után és csak abban reménykedett, hogy a rendőrség már nincs túl messze. Még az utca árnyékos oldalában is az aszfalt ontotta magából a forróságot és érezte, hogy ég a talpa még a cipőn keresztül is. Végre megpillantotta a parkoló rendőrautókat egy gyönyörű épület előtt. Amikor már elég közel ért hozzá, meglátta az egyik fehér oszlopon a táblát a következő felirattal: New Orleansi Nyolcadik Kerületi Rendőrség. Az épület érdekes színű volt, aranyos csillogású ahhoz, hogy rózsaszínűnek mondhatta volna, de mégis inkább rózsaszínű, semmint világosbarna. Fekete kovácsoltvas kerítés övezte magát az épületet és a mellette elterülő makulátlan kertet. Mégis elképzelhetetlennek tartotta, hogy itt bárki is kerti összejövetelt rendezzen. Karen belépett a nyitott kapun és felment a hatalmas lépcsősoron. Egy óriási ajtón át egy nagy kék terembe ért, aminek a mennyezete legalább ötven láb magas lehetett. A félgömb alakú csillárok, a turistákhoz szóló brosúrák és a tipikus múzeumi atmoszféra gondolkodóba ejtette, hogy vajon biztosan jó helyen jár-e. A recepciós pult mögött egy rendőrnő ült. Úgy tűnt ő itt az egyedüli ember az épületben Karenen kívül. Karen hozzáfordult. – Chastain nyomozó itt dolgozik? – Igen, asszonyom. Mindjárt felhívom és megnézem, hogy bent van-e. Szabad a nevét? – Karen Whitlaw. A rendőrnő halkan beszélt a telefonba, majd Karenre nézett. – Bent van és kéri, hogy fáradjon az irodájába – mondta és útbaigazítás gyanánt a kezével intett, hogy merre menjen. – Forduljon jobbra, a harmadik iroda lesz az övé a folyosó bal oldalán. A plafonról lógó ventilátorok hűtötték a levegőt, egészen a megjelölt irodáig. Miután a forró utcáról belépett, a kavargó hűs levegőtől megborzongott Karen karja. Ezelőtt még soha nem járt rendőrségen. Minduntalan valami reá váró kellemetlenségre számított. Ehelyett csörgő telefonokat talált, székükben nyújtózkodó embereket látott, cigarettafüstöt és erős kávéillatot érzett. Tulajdonképpen bármilyen más zsúfolt, felfordult iroda lehetett volna, talán azzal az egyetlen különbséggel, hogy itt a legtöbben fegyvert viseltek. Megtalálta a keresett irodát és bekopogott az ajtón. Az a mély hang válaszolt, amire olyan jól emlékezett. – Igen! Karen benyitott és érezte, amint a gyomra ismét görcsbe rándul, ezúttal azonban merő idegességből, ahogy a férfira nézett, aki éppen akkor állt fel. Chastain nyomozó egyáltalán nem úgy festett, mint ahogyan azt Karen elképzelte. Egy középkorú, sörpocakos, kopaszodó úrra számított. Ehhez képest a férfi aki vele szemben állt, a harmincas évei közepén járhatott. Olyan embernek látszott, aki túl sokat látott már az életben ahhoz, hogy bármin meglepődjön. Sűrű fekete haját hátrafésülve hordta, csillogó szemét pedig vastag szemöldök koronázta. Kreol bőrű, hat lábnál egy kicsivel magasabb, széles vállú, kisportolt testalkatú férfit látott maga előtt. Kemény fickónak látszott, talán még egy kicsit gonosznak is. Karen valami ijesztőt talált a férfiban, amitől legszívesebben elfutott volna. Csak a munkája során szerzett sokéves fegyelem óvta meg attól, hogy az érzései alapján cselekedjen. Marc felállt, amikor Karen Whitlaw belépett a zsúfolt irodájába. A rendőrökre jellemző tipikus pillantással mérte végig egy másodperc alatt a nőt. Úgy nézett rá, hogy semmit nem árult el a tekintete, de magában minden részletet pontosan megjegyzett. Ha le is volt sújtva az apja halála miatt, egyáltalán nem látszott rajta. A nő tekintetéből azt vette ki, hogy mindezt csak felesleges időtöltésnek tartja, de azért végigcsinálja, aztán pedig éli tovább az életét.

41

Kár, gondolta ismét végigmérve a nőt, bár ezúttal már inkább férfiszemmel nézte, nem pedig a rendőrével. Nem sok hasznát tudta venni a szívtelen embereknek, de azt el kellett ismernie, hogy csinos nő. A húszas évei vége felé járhat, az arca pedig érdekes karakterű, egy kicsit egzotikus és mégis minden jellemző amerikai vonás megtalálható rajta. Tiszta arca, ívelt arccsontjai izgalmas keretet adtak sötét, kissé mélyen ülő szemének. Több mint csinos, gondolta a férfi helyesbítve első véleményén. Nem hivalkodó megjelenésű, ezért nem figyelt fel rá a férfi rögtön elsőre, de kétség nem fér hozzá, hogy megérdemli a második pillantást. És igazán csinos is; középmagas, karcsú, gömbölyű, telt keblekkel, amik járás közben meg sem moccantak. Ez azt jelentette, hogy vagy nagyon edzett testű vagy páncél melltartót visel. Természetesen tisztán elméleti síkon szívesen megvizsgálta volna, hogy melyik igaz a két lehetőség közül. A lágyékában szép lassan erősödő nyomás szerint biztosan nagyon örült volna a lehetőségnek. Hirtelen észbe kapott. Néha történt vele ilyen, hogy erős szexuális vonzalmat érzett olyan nők iránt, akik nem is igazán voltak neki szimpatikusak. Legtöbbször ügyet sem vetett az ilyenkor működésbe lépő hormonjaira, mert tapasztalatból tudta, hogy vannak nők, akikre nem érdemes időt pazarolni. Kinyújtotta a kezét a nő felé. – Chastain nyomozó vagyok. – Karen Whitlaw. Egy kicsit rekedt volt a hangja, de ugyanolyan nyugodt, mint az arca. Az ujjai hűvösek voltak, apró keze szinte elveszett a férfi tenyerében. Nagyon határozottan rázta meg a férfi kezét. Marc nem tudta nem észrevenni, hogy milyen gyönyörű a keze. Hosszú vékony ujjain a mandula formájú körmöket rövidre vágta és nem lakkozta. Nem hordott gyűrűt. Egyáltalán nem viselt ékszert, eltekintve az olcsó karórától és egy pár apró arany fülbevalótól. Whitlaw kisasszony szemmel láthatóan nem hitt a felesleges cicomában, bár szó ami szó, nem is volt rá semmi szüksége. A szeme sötét színe megegyezett a haja színével, amit egyszerűen, az arcából kifésülve viselt. Éppen a vállára értek a laza hullámok. Csinos volt. Olyan üzletasszony kinézetű. Érzelmek egyáltalán nem látszottak rajta. Pontosan ez a szenvtelenség nem tetszett benne Marcnak. Igazán nem azt várta, hogy zokogva jöjjön ide, de az emberek azért általában, még ha visszafogott formában is, de kimutatják az érzéseiket, a gyászukat, bánatukat egy családtag elvesztésekor, még akkor is ha esetleg nem tartották a kapcsolatot. A lelkiismeret-furdalás is előcsal néha egy-két könnycseppet, akkor is, ha nincs mögötte valódi gyász. Marc ezek közül semmit nem vélt felfedezni ezen az önelégült nőn. – Kérem foglaljon helyet – mutatott egy székre, vagyis az egyetlen székre az aprócska irodában a sajátján kívül. Egyenes hátú, keményfából készült, amin nem lehetett kényelmesen ülni. Karen leült és a szoknyája alól kivillant a térde. A lábát nem tette keresztbe. Olyan mozdulatlanul ült, hogy az már egy porcelánbabára emlékeztette Marcot. – A telefonban azt mondta, hogy az apám egy utcai lövöldözésnek esett véletlen áldozatául. – Nem véletlenül történt – szólalt meg a férfi és közben ő is leült. Becsukta az aktát, amivel éppen akkor foglalkozott, amikor Karen bekopogott az irodába. – Bárki is ölte meg, biztosan őt akarta lelőni. De az oka … – és itt tanácstalanul felhúzta a vállát. Hiszen az ok bármi lehetett kábítószertől kezdve akár egy kartondoboz felett folytatott értelmetlen vitáig. És persze minden szemtanú nélkül történt, nem találták meg a gyilkos fegyvert sem. Egyszerűen nem volt használható nyom, amin elindulhattak volna. Az egész ügy teljesen leült és senki nem fog rá több időt és energiát pazarolni. Karen egy pillanatig semmit nem szólt. Bár a férfi nagyra értékelte volna, ha legalább valami aprócska jelét mutatja az érzéseinek vagy a lelkiismeret-furdalásának. Persze annak is megvolt az előnye, hogy mindezt nem tette. Legalább nem is kiabált Marckal és nem 42

követelte, hogy találja meg az apja gyilkosát, mintha azzal akarná bizonyítani, hogy tényleg érdekelte, hogy mi történt azzal a szerencsétlen apjával. Marc egy pillanatra eljátszadozott a gondolattal, hogy utánanéz, nem kapott-e Whitlaw kisasszony egy kövér életbiztosítást az apja után. Ez a magyarázat sem lenne elképzelhetetlen. A legtöbb gyilkosság indítéka a pénz, bár ugyanolyan eséllyel szerepel az indítékok listáján olyan pitiáner dolog is, mint például egy vita azon, hogy hogyan kell a flekként elkészíteni. – Mikor találkozott az apjával utoljára vagy mikor hallott felőle? – Évekkel ezelőtt – felelte és pillanatra úgy tűnt, mintha mondani akarna még valamit, ehelyett azonban inkább összeszorította az ajkát, és egyetlen rövid szóval elintézte a választ. – Volt az édesapjának életbiztosítása? – Én nem tudok róla – válaszolta és rémülten eszmélt rá, hogy mire gondol a férfi. – Nem tudta, hogy hol él és milyen körülmények között? Karen megérezte hangjában az ellenségességet, hiába nézett rá a férfi közömbös képpel. Marc Chastain nyomozó valamilyen oknál fogva nem szimpatizált vele, de annyi bizonyos, hogy amennyiben az életbiztosítás fonalán akar elindulni, zsákutcába fog kilyukadni. Talán azt várta ez a férfi, hogy majd üvöltözni fog vele, mert úgy gondolja, hogy nem tett meg mindent annak érdekében, hogy megtalálja az apja gyilkosát? Karen azonban nem számított teljes erőbedobásra. Ápolónő volt. Gyakran látta, hogy mi az eljárás, amikor egy hajléktalan ember válik bűncselekmény áldozatává. A rendőrség az egész országban létszámhiánnyal küszködik és nem vesztegethetik a drága pénzüket és energiájukat értelmetlen ügyekre. A kórházakon csapódott le minden. Elmondhatta volna ezt a nyomozónak, de túlságosan melege volt, kifáradt és ideges volt ahhoz, hogy érdekelje mit gondol a nyomozó. A feje szinte lüktetett. Úgy érezte, hogy menten felrobban és darabokra hullik szét. Kavarogtak benne az érzések és az egyetlen módja, hogy ki ne boruljon az volt, hogy megpróbált erősen összpontosítani. Ugyanezt a módszert használta a munkahelyén is, amikor egy betege meghalt, a gondos, odaadó ápolás ellenére. Az sem számított, hogy egy édes arcú csöppségről volt szó vagy egy csillogó szemű, vidám idős hölgyről. Mindig meghal valaki. Megtanult együtt élni ezzel a ténnyel. – Nem tartotta velünk a kapcsolatot – jegyezte meg végül. – Vietnami veterán volt – nem is kérdésként mondta a nyomozó, hanem kijelentésként. – Igen – válaszolta Karen. Pontosan tudta, hogy hová vezet mindez. Egy zavarodott veterán, akinek pszichiátriai kezelésre lett volna szüksége. Kitaszították és még a családja sem viselte gondját, mert túl sok bajt jelentett, túl sok szégyent hozott a családra és kiszámíthatatlanok voltak a hangulatváltozásai. De Chastain nyomozó nem mondott ilyet. Nem is kellett mondania. Karen szinte szóról szóra ezt olvasta ki abból a hideg tekintetéből. – Még egészen kicsi voltam, amikor elhagyott bennünket – vágta oda élesen, talán egy kicsivel élesebben is, mint szándékában állt. Érezte, hogy kezdi elveszíteni az önuralmát és azt is érezte, hogy kezd rátörni valamiféle fájdalomérzet, amiről nem akart eddig tudomást venni. Még most is megpróbálta elfojtani. Később még bőven lesz rá ideje, hogy ezzel foglalkozzon, amikor majd egyedül lesz, ha ez a szúrós tekintetű férfi nem fürkészi már alig titkolt megvetéssel. Hiszen nem tartozott ő ennek az embernek semmiféle magyarázattal. Nem kellett felfednie neki azt a fájdalmat, haragot és félelmet, amit gyerekkorában érzett csak azért, hogy jobb véleménnyel legyen róla. Egyenlőre csak az elkövetkező néhány napot kell átvészelnie, aztán pedig visszamegy Ohióba dolgozni és a csendes, üres lakásába, ahol még mindig nem érezte otthon magát, annak ellenére, hogy már négy hónapja lakott ott. – Mit kell tennem a holttesttel kapcsolatban? – kérdezte egy perc hallgatás után, amikor már ismét nyugodt, higgadt hangon tudott megszólalni.

43

– Szükség lesz az azonosítási eljárásra és alá kell írnia néhány papírt. Magával megyek. Tett előkészületeket a hazaszállítással kapcsolatban? Karen döbbenten ült. Erre nem is gondolt. Mind ez idáig arra összpontosított, hogy a temetést átvészelje. Az meg sem fordult a fejében, hogy hol lesz a temetés. Ohióban nem intézett sírhelyet, ahová eltemettethetné Dextert. Az anyja mellett nem volt hely – nem mintha Karen oda akarta volna temetni, de az anyja biztosan azt szerette volna. – Én… én még nem is gondolkoztam ezen – mondta, de rögtön meg is bánta és azt kívánta, bárcsak ne tette volna. A férfi rezzenéstelen arccal nézett rá, de Karen ismét érezte a belőle áradó megvetést. Megbánást érzett, bár nem amiatt, amit Chastain nyomozó gondolhat most róla, hanem azért, mert olyan sokáig hagyta, hogy átjárja a keserűségérzés, ami még a gondolkodását is befolyásolta. Mindössze ezért. Chastain megvonta a vállát, azzal a széles mozdulattal, ami tipikus gall gesztusnak számított. Karen talán azért látta úgy, mert New Orleansban volt és mindenben egy kis francia színezetet érzett. Az is előfordulhat, hogy nyugtalanabb volt, mint azt magának is beismerte volna, hiszen hagyta, hogy lényegtelen részletek elvonják a figyelmét. Azt tanították neki, hogy arra koncentráljon amivel éppen foglalkozik, nem pedig olyan mellékes dolgokra, hogy egy New Orleans-i zsaru hogyan húzgálja a vállát. – Ha nem tudja fedezni a hazaszállítás költségeit, akkor segíthetek itt egy sírhelyet keresni – ajánlotta a férfi, bár látszott rajta, hogy azt reméli, visszautasítja az ajánlatát –, persze nem a városban, mert az szinte lehetetlen lenne, de néhány mérföldre a várostól megoldható. Elgondolkozhat a hamvasztásnál is. Az olcsóbb megoldás lenne. Olcsóbb. Ez az ember azt hitte, hogy azért hamvasztatná el az apját, mert az olcsóbb. Karennek semmi kifogása nem volt a hamvasztás ellen, ha az egy embernek a végakarata, de nem tehetett róla, megint eszébe jutott Jeanette. Dextert mellé kellene eltemetni. Amint visszamegy, Ohióba elintézi, hogy a szülei egymás mellé legyenek temetve. Keresnie kell két egymás melletti sírhelyet, utána kell járnia a jogi kérdéseknek és mindkét holttest átszállításáról is gondoskodnia kell – szent isten! – Nem tudott az anyjára úgy gondolni, mint egy holttestre. Most egyáltalán nem tudott gondolkodni. Az agya percről percre jobban zakatolt. És bármit gondolt is róla magában Chastain nyomozó, legalább felajánlotta a segítségét. Karen kényelmetlenül érezte magát emiatt, mert tisztában volt vele, hogy a férfinak nem szimpatikus, de ebben a pillanatban szüksége volt a segítségére. – Köszönöm – válaszolta és a hangja szokatlanul rekedt volt –, általában nem vagyok ilyen rendszertelen. Csak néhány hónappal ezelőtt halt meg az édesanyám és még nem… – itt elhallgatott és a távolba meredt, maga is megdöbbenve attól, hogy kifogásokat keres. A férfi felállt és levette a zakóját a szék támlájáról. – Ha készen áll, akkor most elviszem a halottasházba. Egyáltalán nem volt erre felkészülve, de azért felállt. A férfira nézett és azon gondolkodott, hogy tudja elviselni magán a zakót ebben a hőségben. Karen szédült. Egyszerre volt melege és fázott. Érezte, amint a veríték végigcsorog a hátán, amitől kirázta a hideg. A lustán forgó ventilátor a plafonon lassan kavargatta az irodában a meleg levegőt. Nem értette mi történt. A legnyáriasabb kosztümjét vette fel, mégis úgy érezte, mintha bundában lenne a vékony vászonkosztüm helyett. Aztán Chastain nyomozó kezét érezte a karján. Érezte a férfi ujjain a bőrkeményedéseket és az after shavje lágy citromos illata lengte körül. Úgy érezte, mintha egy hatalmas termetű ember állna nagyon közel hozzá, túlságosan közel, mintha már a karjában is tartaná. A férfi egyik karjával valóban Karen hátát tartotta, a másik kezével pedig visszanyomta a székre és a szorítása olyan biztonságérzetet nyújtott.

44

– Maradjon ülve – utasította halkan –, hajtsa a fejét az asztalra és vegyen mély lélegzetet. Én pedig hozok valami hideg innivalót. Karen mély lélegzetet vett, de úgy érezte, hogy ha előrehajtja a fejét, akkor addig nem áll meg, amíg a padlón nem landol. Ezért aztán mozdulatlanul, behunyt szemmel ült, amikor a férfi kilépett az irodából. Ahogy kinyílt az ajtó, hallotta, hogy odakinn beszélgetnek az emberek, csörögnek a telefonok és valaki papírokat lapozgat. Káromkodás hallatszott, mérges, ingerült hangú emberek vitatkoztak. A szemtelen vagy részeg dadogás, amit hallott, szinte elnyomta a szavak jelentését. Rendőrök. Azok az ápolónők, akik a baleseti sebészeten és a traumán dolgoztak sok rendőrrel találkoztak a munkájuk során. Karen azonban egy rövid gyakorlati időszaktól eltekintve mindig osztályos nővérként dolgozott, így aztán a rendőrség szinte földön kívüli világot jelentett számára. Elterelték a gondolatait, ahogy a beszélgetésükre figyelt. Keménynek, lelketlennek, szinte szentségtörőnek tűntek, mégis törődtek azzal, hogy mi történik az utcákon. A rendőrökben és az ápolónőkben nagyon sok a közös vonás, gondolta fáradtan. Meg kellett egy kicsit fásulniuk, hogy szembe tudjanak nézni a lélegzetelállító részletekkel, de mégis figyelni tudjanak a teljes eseményre. – Tessék, vegye el! Nem is hallotta, hogy mikor jött vissza a férfi és máris egy hideg üdítőitalos dobozt nyomott a kezébe. Karen kinyitotta a szemét és a dobozra nézett. Általában ásványvizet ivott, ez pedig egy nagy adag cukor és koffeinbomba volt. – Igya meg! – mondta a férfi. Ez egyértelmű parancsként hangzott, nem pedig baráti tanácsként és a férfi már a doboz után nyúlt és Karen szájához emelte. Úgy kényszerítette, hogy igyon, mint egy kisgyereket. Rosszalló pillantást vetett a férfira. Az azonban üres, határozott tekintettel viszonozta a rosszalló pillantást, ami Karent egy kősziklára emlékeztette. Chastain nyomozó nem tűrt ellentmondást. Karen szinte látta, hogy milyen kíméletlen, amikor el akar érni valamit. Karen nagyon szerette volna, ha Chastain az ő nyomában van. A szóda szinte a nyelvére fagyott, édeskésnek és fanyarnak érezte egyszerre. Végigfolyt a hideg ital a nyelőcsövén. Marc még egy kortyot Karenbe diktált, mielőtt úgy döntött volna, hogy most már meg fog állni a saját lábán is. Igaz még ezután is csak kétlépésnyire ment és nekidőlt az íróasztalának. Kinyújtotta hosszú, izmos lábát a vékony vászonból készült olajzöld nadrágban. A cipője orra csak néhány centire volt Karen apró lábától. Egy kicsit hátrébb húzta őket és furcsa zavarodott érzés futott végig rajta. A gyomra összeszűkült valami olyasmitől, ami a félelemhez hasonlított legjobban, ami persze nevetségesnek tűnt. Karen nem félt Chastaintől. A modorát leszámítva még hálás is volt neki. – Mindet igya meg! A pára ugyanolyan, mint a nagy magasság – jegyezte meg könnyedén. – Mindkettő észrevétlenül képes ledönteni az embert a lábáról. Egy pillanatra mintha megint elhomályosodott volna a szeme. Jobban érzi már magát? Karen már jobban volt. Most tudatosult csak benne, hogy majdnem a férfi karjába ájult. Hiszen ápolónő volt. Fel kellett volna ismernie a jeleket. Egész nap nem evett, amitől nagyon legyengült. Ez a hőség és a pára pedig még csak tetézte a dolgot. Minden porcikáját erőtlennek érezte. Milyen megalázó lett volna, ha összeesik. Tudván, hogy Chastain nem kedveli, érdekelte volna, hogy Chastain miért nem hagyta. Ehelyett figyelmes volt és meglepően kedves. Karen pedig emlékezett rá, hogy biztonságban érezte magát a férfi egyetlen érintésétől. – Köszönöm – mondta Karen és ismét felnézett a férfira. Ilyen közelről vette csak észre, hogy kristályosan csillogó szürke szempár figyeli. A szembogara körül pedig fekete karikák húzódnak. A sötét haj és kreol bőr színe miatt Karen úgy gondolta, hogy a szemei is sötétek. Vagy lehet, hogy már akkor is az ájulás környékezte, amikor belépett az irodába? Máskülönben hogy nem figyelt fel erre a csillogó színre? A gyomra ismét görcsbe rándult. Mély lélegzetet vett, hogy megnyugtassa magát. 45

– Most már elindulhatunk a halottasházba. Bármi járt is a férfi fejében, az arca semmit nem árult el a gondolatairól. – Nem magát a holttestet kell megnéznie – magyarázta –, az igazságügyi orvos szakértők videofelvételt készítenek a halottakról azonosítás céljából. Ezzel talán egy kicsit sikerül megkönnyíteni a hozzátartozók dolgát. Minden bizonnyal úgy gondolta, hogy a halottasház gondolata és az, hogy látnia kell az apja holttestét legalább olyan rossz hatással volt rá, mint a hőség és a pára. – Ápolónő vagyok – hallotta Karen saját hangját –, egy holttest látványától általában nem leszek rosszul, de most mégis… – örült neki, hogy videóról azonosíthatja az apját. Marc ismét a karjára tette a kezét és olyan régimódi gesztussal, a könyökénél fogva segítette fel. – Akkor az lesz a legokosabb, ha elindulunk, ugye?

46

Hetedik fejezet

Dr. Pargannas, az orvos szakértő betette a kazettát a videóba. Miközben Karen a kis képernyőt nézte, Marc őt figyelte. Ez pedig egyáltalán nem volt megerőltető. A tiszta metszésű finom profil abszolút nőies vonásokat kölcsönzött neki. Oldalról nézve a szája érzékinek és lágynak tűnt. Marc hátradőlt és a tekintete egyre lentebb haladt, ahogy tanulmányozta. Olyan részletesen analizálta, mintha egy gyilkosság legfőbb gyanúsítottja lett volna. Dr. Pargannas halkan beszélt Karenhez. Marc pontosan ismerte az eljárást, úgyhogy nem figyelt rá, hogy mit mond az orvos. A megrázott családtagokat gyakran fel kellett készíteni arra, amit látni fognak. Whitlaw kisasszony kihúzta magát és megszólalt. – Készen vagyok. A hangja egyáltalán nem remegett. Őt nem olyan fából faragták. Marc megrázta a fejét. Hát persze, hogy nem remeg, hiszen akkor a munkáját is képtelen lenne elvégezni. Marc biztosra vette, hogy nagyon ügyesen nyújt elsősegélyt. Abban viszont már nem volt olyan biztos, hogy az ápolásra szoruló betegekkel is olyan jól bánik. Marc kétszer feküdt kórházban. Mindkét alkalommal a munkája juttatta oda és úgy gondolta, hogy az valamiféle kórházi szabály, hogy egy nővér műszakonként, emeletenként csak egy szívtelen kurva lehet. Whitlaw kisasszony talán nem volt kurva, de az is biztos, hogy a meleg szívére semmi jel nem utalt. Marc nem akarta volna, hogy ez a nő döfködjön injekciókat a seggébe. Ahhoz sem fért azonban kétség, hogy felizgatta, azokkal a sötét, hálószobába invitáló szemeivel és azzal a gyönyörű, érzéki szájával. Nem lett volna szabad hozzáérnie. De a fenébe! Nem engedhette, hogy összeessen a lábai előtt. Ezért megtartotta, egészen közel magához és miközben támogatta, érezte a kezei alatt a lágy testet, érezte a bőre édes illatát – és nagyon kívánta. Nem tudta, hogy a nőben van-e egyáltalán szenvedély, de annyi bizonyos, hogy szívesen ágyba vitte volna, hogy a végére járjon. Tereld el a gondolataidat a bugyijáról Chastain és a munkádon járjon az eszed, mondta hirtelen magának. Ez igazán nem a megfelelő hely, és nem a megfelelő alkalom a kanos gondolatokhoz és különben is már attól merevedése lett, hogy csak rágondolt. Dr. Pargannas bekapcsolta a videót és a képernyőn megjelent az áldozat sápadt, viasszínű arca. Ha nem nézte volna olyan közelről Whitlaw kisasszony reakcióit, biztosan észre sem veszi. De látta azt az alig észrevehető, gyorsan elpalástolt rezzenést az arcán, s látta az ölében most szorosabban összefonódó ujjakat. – Igen, ő az apám – mondta még mindig nyugodtan, de a kezén az ujjpercek már kifehéredtek a szorítástól. Marc az árulkodó kezekről a higgadt arcra nézett. A sokk olyan hatással volt rá, mintha arcul ütötték volna. Egyszeriben minden apró részlet a helyére került. Szent isten! Hogy is téveszthette eddig szem elől! Bolondnak érezte magát. Hiszen már az első pillanatban látnia kellett volna. Egyre élesebb pillantással tanulmányozta. Nem, egyáltalán nem volt ez a nő olyan közömbös, mint amennyire annak szeretett volna látszani. Már az irodában feltűnt neki, hogy akárhányszor megtört egy pillanatra, mindig gyorsan összeszedte magát, kihúzta magát 47

és felszegte a fejét. Nem szerette elveszíteni az önuralmát és még kevésbé lett volna ínyére idegenek előtt összeroppanni. Hirtelen világossá vált Marc előtt, hogy ez a nő nagyon távolt állt az érzéketlenségtől. Talán túl sokat is áldozott az érzéseire. Marc ismét az összefont kezeit figyelte. Szinte szó szerint egy erős szorításban tartotta magát. Lehet, hogy azt tanulta, hogy azzal védheti meg magát, ha úgy tesz, mintha nem érdekelné, amit lát. Távol tartotta magától az embereket, hogy meg ne bántsák. Egy pillanatra Marc úgy érezte, hogy biztosan magányos és egyedül van a gyászában, de az élete során valamikor megtanulta, hogy az érdektelenség álarca mögé bújjon. Talán éppen akkor, amikor az apja elhagyta őt és az édesanyját. A gyerekek hamar megtanulnak keménynek látszani, még akkor is, amikor belül remegnek a félelemtől. Ha Marc jól értelmezte a jeleket, akkor most is éppen azzal küszködött, hogy valahogy egyben tartsa magát, de amint egyedül marad, kisírja majd a szemét. Ez nincs így jól. A nőknek mindig szükségük van egy vállra, amin kisírhatják magukat. Ebben az esetben egy férfivállra. Pontosan az övére. A fizikai vonzalom, amit korábban érzett a nő iránt, most hirtelen átalakult valami másba, valami fontosabba és most meg sem próbálta lebeszélni magát róla. Marc minden önhittség nélkül tudta magáról, hogy nagyon jó zsaru. Azzal kereste a kenyerét, hogy apró információfoszlányokat rakott össze és megpróbálta a teljes képet megformálni. A megérzései általában helyesek voltak, de jelen esetben hagyta, hogy néhány tévesen értékelt jel félrevezesse és a lány meg is érezte, hogy ellenszenvvel viseltetik iránta. A fenébe is, ha mindaz igaz, amit most gondol, akkor ez a nő olyan érzékeny, hogy valószínűleg porig alázva érezte magát a viselkedésétől. Teljesen jellemzően viselkedett, még jobban magába fordult. Marc mindent megtett volna, hogy elnyerje a bizalmát, de most már a hétköznapi óvatosságon kívül az első benyomást is le kell győznie a lányban. Hiszen a rossz következtetéseinek köszönhetően a lány maximálisan ridegnek ismerte meg őt. De Marc akarta a lányt és ez az érzés egyre erősödött, minden alkalommal, amikor csak ránézett, minden egyes lélegzetvétellel. Őt megkapni teljesen más dolog. Ehhez minden ügyességére szüksége lesz. Ez a lány törékeny volt és az apja példájából okulva valószínűleg nem túlságosan bízott a férfiakban. De akkor is, eddig még nem született olyan nő, akit Marc meg akart volna kapni, és ezt nem sikerült elérnie s nem állt szándékában hagyni, hogy Whitlaw kisasszony legyen a kivétel. Marcnak két hatalmas előnye volt, amikor nőkkel foglalkozott. Először is tiszteletben tartotta, hogy különböznek a férfiaktól és bármikor került kapcsolatba egy nővel, minden idejét és energiáját arra áldozta, hogy felfedezze, mire van a nőnek szüksége. Természetesen az igények minden nőnél változtak, de abban a legtöbben megegyeztek, hogy figyelemre és törődésre vágytak, amivel arra kívántak bizonyságot szerezni, hogy fontosak voltak Marcnak. Amikor Marc egy nővel volt, akkor teljesen az övé volt. Ilyen egyszerű ez! Amíg a kapcsolatuk tartott, mindegyikhez hűséges volt, megtanult bánni a hangulatváltozásaikkal és a különös szokásaikkal, elárasztotta őket a figyelmével – egyszóval babusgatta őket. És imádta csinálni! Imádta látni, hogy a nő ragyog a boldogságtól. Karennek, az ő hátterével nagyon nagy szüksége lenne egy kis babusgatásra. Egész életét úgy élte le, hogy megtanult keményen, két lábbal a földön járni. Megérdemelte volna, hogy lazítson egy kicsit és a változatosság kedvéért ezúttal róla gondoskodjon valaki. Marc pedig éppen a megfelelő férfi volt erre a feladatra. A másik nagy előnye pedig az volt, hogy könyörtelen és engesztelhetetlen volt. Gyorsan kellett lépnie, hiszen a lány nem marad sokáig. Biztosan csak néhány napig. Ezúttal nem volt elég idő a lassú hódításhoz, olyan eszközökhöz, mint a hosszú hetekig tartó vacsorameghívások és az őket követő tánc. Karen vissza fog térni az otthonába és a munkájához és ha Marc nem lép fel határozottan, akkor a lánynak semmi oka nem lesz, hogy fenntartsa vele a kapcsolatot. 48

Marc úgy érezte kétség nem férhet hozzá, hogy ebből kapcsolat lesz. Teljesen biztosnak érezte. Ezt biztosabbnak érezte, mint bármi mást eddigi élete során. A meglepetés, amit egy pillanattal azelőtt érzett, most az egész testét átjárta, mélyen, egészen a csontjáig áthatolt. És most hirtelen olyan nyugtalanságot érzett, mint még soha ezelőtt, mert egy nő megszerzésének soha ezelőtt nem tulajdonított ilyen jelentőséget, soha nem érezte még, hogy ennyire szüksége van rá. Nem tudta még, hogy mi lesz majd a részletekkel, azzal, hogy Karen Ohióban él, ő pedig Louisianában, de ennek megvitatására bőven lesz még idejük. A legfontosabb most az volt, hogy a lány tudomására hozza a kívánságát, de az ehhez való úton először el kell nyernie a bizalmát. Itt az ideje, hogy hozzálásson, gondolta magában, miközben a lány kezéről a nyugodt arcára nézett, aztán pedig a tévé képernyőjére. Annak ellenére, hogy Karen azonnal felismerte az apját, dr. Pargannas lelkiismeretesen megmutatta neki a testen lévő tetoválást és a többi ismertetőjelet. Talán azért tette mindezt, mert biztos akart benne lenni, hogy Karen nem meggondolatlanul mondta, hogy felismerte a holttestben az apját, vagy talán azért, mert Marc annyira elkalandozott a saját gondolataiban, hogy nem pattant fel és nem vetett véget ennek a kellemetlen látogatásnak. Káromkodott magában egyet. Abban a pillanatban közbe kellett volna, hogy szóljon, amint Karen felismerte az apját. – Köszönjük, doki – szólt közbe és egyik kezét annak a széknek a támlájára tette, amelyiken a lány ült, a másikkal pedig az előtte álló asztalra támaszkodott. Ezzel a mozdulattal szinte átkarolta, anélkül hogy valójában hozzáért volna. Észrevette, hogy a lány egy kicsit hátrébb húzódott. Ösztönösen reagált Marcnak erre a birtokló mozdulatára, de ahhoz túl zaklatott volt, hogy tudatában legyen annak mit is csinál a férfi. Ránézett azokkal a sötét, komor szemeivel, de amikor a pillantásuk találkozott, gyorsan elkapta a tekintetét. Marcnak azonban még volt annyi ideje, hogy felfedezze a szemében a segélykérést. Persze jól titkolta mindezt a lány. Úgy fordult, hogy ne kelljen a férfihoz érnie, amikor feláll a székből. Kihúzta magát és megkérdezte: – Ezután mit kell tennem? – Néhány papírt kell aláírnia, hogy kiadhassuk a holttestet – válaszolta dr. Pargannas, de hirtelen korrigálta is, amit mondott, mert észrevette Marc szúrós tekintetét –, úgy értem… az édesapja földi maradványait. Az orvos egy kicsit megzavarodott. Ha a nő feldúltabb lett volna, akkor megértette volna miért nézett úgy rá Marc, de egy ilyen üzletasszonyfajtával csak felesleges időpocsékolásnak gondolta az egészet. Karennel együtt Marc is felállt. Észrevéve a lányon a feszültséget, halkan megjegyezte: – Felhívom a temetkezési vállalatot, aztán pedig elviszem néhány kisebb temetőbe, hogy kiválaszthasson egy sírhelyet – természetesen, ha ön is így akarja. – Igen, köszönöm – válaszolta gyorsan Karen. – Rendben, akkor itt mihamarabb elintézzük a formaságokat. Ugye, doktor? A fenébe is. A lány sötét szemei nem hagyták nyugodni, szinte görcsbe rándult a gyomra, amikor ránézel i Szerette volna közel húzni magához, ölbe venni és elringatni, hogy érezze nincs egyedül, de ez még túl korai lett volna. Egy ilyen elhamarkodott mozdulattól, biztosan pánikba esett volna. Marc tudta, hogy kis lépésekkel haladhat előre, hogy a lány nyugodtnak érezze magát a társaságában. A lány hátára tette a kezét. Érezte, hogy a ruha alatt milyen forró a teste. Tudta, hogy az érintése megnyugtatóan hat rá. Egy átlagos napon biztosan kitérne a mozdulat elől és fagyos pillantással viszonozná, de ez a nap semmiképpen nem mondható átlagosnak. A lány fáradt volt, nyomasztotta a hőség és érzelmileg teljesen kifacsarták a történtek. Ahhoz is túl feszült

49

volt, hogy egyáltalán észrevegye Marc érintését. Talán attól megkönnyebbülést érzett, hogy a férfi elkísérte és felajánlotta a segítségét. Dr. Pargannas zavartan bámult rá. – Hmm? Hát persze – természetesen. Kísérje Whitlaw kisasszonyt az irodámba. Én is azonnal ott leszek. Kérnek egy csésze kávét? Marc érezte, amint Karen megborzad még a kávé gondolatától is. – Megyek inkább hozok valami hideget az automatából – mondta az orvosnak, miközben a lányt kitessékelte a tárgyalóból. Elkísérte a zsúfolt, rendetlen irodáig a hall másik végébe. Harminc perccel később már a kocsihoz sétáltak. A második üdítő egy kicsit helyrehozta Karen közérzetét, de érezte, hogy a cukor hamarosan megbosszulja magát. Éhes volt. Marc egy pillanatra elgondolkodott. Egy kényelmes, hűvös étterembe kellene menniük, de a lány valószínűleg visszautasítaná az ötletet. Nem csak megengedhetetlen időhúzásnak tartaná, amikor annyi tennivaló vár rájuk, hanem még a környezet is azt a hatást keltené, mintha randevún lennének. Kevésbé előkelő, de talán nagyobb valószínűséggel elfogadja, ha egy drive-inben vesznek valamit és útközben megeszik. – Nem szeretne enni valamit? – tette fel könnyedén a kérdést. – Nem volt időm ebédelni. Ami persze hazugság volt, de hát kit érdekel, ha ezzel sikerül elérni, amit akar. Visszatekintve az elmúlt órák alatt történtekre, kimondhatatlanul mérges volt magára, amiért nem figyelt fel az apró árulkodó jelekre, amikor a lány belépett az irodájába. Hiszen szinte vibrált az idegességtől és már az összeroppanás határán állt. Csak a mérhetetlen önuralmának köszönhette, hogy ez nem történt meg. Legszívesebben seggbe rúgta volna saját magát, hiszen általában sokkal jobban meg tudja ítélni ennél az embereket. – Enni? – erőtlen volt a hangja, mintha alig lett volna fogalma a szó jelentéséről. Aztán már határozottabb mozdulattal bólintott – hát persze, együnk valamit. – Veszünk valamit egy büfében. Szereti a mexikói kaját, vagy inkább hamburgert szeretne, vagy sült csirkét, vagy chilit rizzsel, esetleg pizzát? – Valami mexikói jó lesz – válaszolta, mert az volt az első a felsorolásban. A rendőr a város minden éttermét ismerte és egy apró, roskatag építményhez hajtott, ami valamikor jobb napokat élt meg. Odabent még asztalok sem álltak, csak egy nyitott ablakon át szolgált ki a boltos. Ízletes burritót és enchiladát árult. Nem sokkal később már ismét autóztak. Marc azt figyelte, hogy lassan visszatér a lány arcába az élet, ahogy lassan ette a burritót. – Milyen hosszú az út? – kérdezte. – Forgalomban körülbelül fél óra – válaszolta Marc és egy huncut mosoly jelent meg a szája sarkában –, bekapcsolhatnám a szirénát, de próbálom minél ritkábban használni, kivéve, ha nagyon éhes vagyok, vagy vécébe kell mennem. Karen felnevetett és eltakarta a kezével a száját. Behunyta a szemét és alig akart hinni a fülének, hiszen a férfi tulajdonképpen viccelődni akart vele, ő pedig még nevetett is rajta. Hatalmas sötét szemében meglepettség csillogott. Pontosan azok miatt a szemek miatt döntött úgy Marc, hogy folytatja. – Talán észrevette, hogy mennyire vigyázok a számra ön előtt. Figyelek arra, hogy mit mondok és ki nem mondanék valami olyasmit, hogy például pisilnem kell. Karen ismét felnevetett és ugyanolyan meglepettnek látszott, mint az előző alkalommal. – Igen… észrevettem – válaszolta kuncogva –, köszönöm. Marc próbálta palástolni az elégedettségét. Ezzel az ártalmatlan kis viccelődéssel szép óvatosan sikerült a kapcsolatukat hivatalosból egy kicsit személyesebbé változtatni, ami megnyugtatólag hat a lányra. Szüksége volt rá, hogy megnyugodjon. A megítélése szerint pedig egy jókora alvás is ráfért volna. Amikor megette a burritót, Marc elvette tőle a zacskót, megtörölte az ujjait és a saját szalvétájával együtt összegyűrte. – Miért nem dől hátra és hunyja be a szemét, amíg odaérünk? 50

– Attól félek, hogy amint becsukom a szemem, azonnal elalszom – válaszolta és közben a körülöttük lévő forgalmat figyelte –, három műszakban dolgozom, úgyhogy… Megállt egy pillanatra és így Marc fejezte be a mondatot. – Úgyhogy csak néhány órát tudott aludni és én felébresztettem a telefonommal. Igen, csak így történhetett. Ez magyarázatot adott arra, hogy Karen miért volt olyan kimerült, amikor kereste. – Visszahívtam, amint hazaértem, de valószínűleg túl korán lehetett és még nem érkezett be a rendőrségre. – Az üzenetrögzítő nem kapcsolt be? Karen megrázta a fejét. – Nem, pedig hagytam, hogy sokáig csörögjön. Marc elfojtott egy káromkodást, majd a mobiltelefonjáért nyúlt és a hüvelykujjával bepötyögte a számot. Karen idegesen figyelte. Nap mint nap találkozott olyan betegekkel, akik autóbalesetet szenvedtek, mert vezetés közben elterelte a figyelmüket a telefonbeszélgetés. Chastain nyomozó a szemét az úton tartotta, a bal kezével pedig biztonságosan fogta a kormányt. Nagyon jól vezet, gondolta Karen. Olyan egyenletesen hajtottak, hogy Karen nem is figyelt fel rá, hogy milyen gyorsan mennek. Marc még egy gombot megnyomott, amivel befejezte az előző hívást. – Sajnálom, de az üzenetrögzítő nem működik. Amint visszaérünk, utánanézek a dolognak. Egy nyomozó nem engedheti meg magának, hogy ne lehessen utolérni, ha keresik. Addig is szunyókáljon egy kicsit, ha gondolja. Felébresztem, ha megérkeztünk. Karen ellent akart mondani, de túlságosan fáradt volt, a csábítás pedig ellenállhatatlan. Hátrahajtotta a fejét a fejtámlára és behunyta a szemét az erős délutáni napfénytől, ami a szélvédőn keresztül egyenesen a szemébe sütött. A légkondicionáló hűvös levegőt fújt a kocsiba és érezte, hogy amint a hűs levegő a csuklóját és a nyakát éri, a megfeszült izmai lassan ellazulnak. Nem tudott elaludni, de a pihenés nagyon jól esett. Bár felkészült az azonosítási eljárás kellemetlenségére, de arra nem számított, hogy ilyen nehéz lesz. Az egymástól távol töltött évek, az elhagyottság érzése, a be nem tartott ígéretek jobban el kellett volna, hogy szakítsák tőle. Annyit kellett volna, hogy érezzen, mintha mondjuk egy szomszédot azonosít. De mindez nem így működött. Jóllehet már évek óta nem látta Dextert, azonnal megismerte, minden kétséget kizáróan. A haja megőszült, de az arca sokkal megviseltebb kellett volna hogy legyen. A halál kisimította a ráncokat. Karen látott már ilyet korábban is. Mintha az élet utolsó percei kiradírozták volna azokat a ráncokat, amiket az évek vájtak a húsba, ezzel békés színben tüntetve fel a halálát. A törött orra semmit sem változott, most is enyhén jobbra állt. Olyan ismerős volt a hosszú, keskeny állkapcsa is és az egyenes vonalú szemöldöke. A mélyen ülő szemek, a magas arccsontok, amiket Karen tőle örökölt, csakúgy, mint a vékony ujjakat. A homlokán lévő lyuk azonban új volt. Megpróbálta szakmai szemmel nézni, de a fejében minden összezavarodott. Legszívesebben felugrott volna a székről és kirohant volna a tárgyalóból, el, valahová messzire. Ehelyett azonban erősen a szék karfájába kapaszkodott, a körmeit a tenyerébe mélyesztette és szinte ráerőszakolta magára a nyugalmat, hogy meg tudjon szólalni. Remélte, hogy ha azonosítja, akkor vége lesz az egésznek, de ehelyett az orvos tovább vetítette a felvételt és rideg, száraz hangon kommentálta a látottakat. Hála istennek, Chastain nyomozó véget vetett a megpróbáltatásainak. A felvételből nem lehetett több hátra néhány percnél, de Karen számára óráknak tűnt. Szinte odafagyott a székébe, nem tudott sem megmozdulni, sem megszólalni, amíg Chastain meg nem törte a varázslatot azzal, hogy ő szólalt meg. Egy kicsit megszédült, és meg is könnyebbült ugyanakkor, talán még a férfira is támaszkodott. Karen nem érezte, hogy meginog, de hirtelen a férfi arca sokkal közelebb került az övéhez, a karjait pedig kitárta, hogy kész legyen 51

megfogni ha leájul. Miután az irodájában már majdnem elájult, észrevehetően semmit nem akart kockáztatni. Karen ettől zavarba jött és megpróbált talpra állni, hogy megmutassa neki, hogy teljesen jól érzi magát. Bár úgy tűnt, hogy nem sikerült meggyőzni, mert még egy üveg üdítőt megitatott vele. Karen azon morfondírozott, hogy vajon teljesen rosszul ítélte-e meg korábban. Talán a saját bizonytalan állapota miatt látott unszimpátiát ott, ahol ez egyáltalán nem volt jellemző, hiszen most egy tökéletesen kedves embert látott benne. Ha nem kedvelte is, most nagyon jól leplezte, ő pedig annyira fáradt volt, hogy nem is érdekelte a dolog. Evésre és alvásra volt most leginkább szüksége. Holnap, ha már rendesen evett és aludt is, majd ismét visszanyeri régi önmagát. Most azonban nagyon hálás volt Chastainnek a segítségért. Az tűnt a leglogikusabb dolognak, hogy itt temettesse el Dextert, legalább addig, amíg otthon mindent el tud intézni. Feltételezte ugyan, hogy létezik olyan hely, ahol Dexter holttestét el lehetne helyezni egy időre, de a hibái ellenére, amiből jócskán kijutott neki, mégiscsak egy emberről volt szó, egy férfiról, egy férjről, egy apáról, nem pedig egyszerűen egy személytelen holttestről. Megérdemelte a végső tiszteletadást, a temetést és a földi maradványai felett elmondott imát. Megkönnyebbülést érzett és tudta, hogy a helyes dolgot cselekszik. A rendőrautóban megzörrent a rádió, ami kibillentette a gondolatmenetéből. Félálomban meditált tovább, de a szemét még nem nyitotta ki. Marc halkan beszélt a rádióba és olyan érzés volt hallani a hangját, mintha ismét az első alkalommal hallaná. Azt vette észre, hogy amikor rá is nézett beszélgetés közben, nem figyelte meg olyan alaposan a férfi hangját. Ez a férfi fizikailag nagyon vonzó. Nem is annyira a kinézete miatt, sokkal inkább az energikus személyiségének köszönhetően. Irányítani tudta a hevességét, de a szemében ott csillogott. Most úgy érezte, hogy sűrű mézként öleli át a férfi hangja. Nem a szavakra figyelt, hanem a dallamra. A hangszíne olyan megnyugtatóan csengett. Olyan érzést váltott ki Karenből, mintha sehová nem kellene sietniük és semmit nem kellene elintézniük. Ha ugyanilyen hosszú időt szán a szeretkezésre is, mint a beszédre, akkor biztosan… Az érzéki gondolattól pánikba esett. A szemei tágra nyíltak. Rá sem mert nézni a férfira, bár pontosan tudta, hogy csak néhány centiméterre ülnek egymástól. Érezte, hogy forró az arca. Vajon honnan jött az a gondolat legfőbbképpen miért pont most? Karennek soha nem volt szokása a férfiak szexuális képességeiről ábrándozni. Szerinte a szexuális szabadság az elejétől kezdve hülyeség, mára pedig már az is elmondható róla, hogy veszélyes. Nem randevúzott gyakran, Jeanette halála óta pedig egyáltalán nem. Az az igazság, hogy mindig megpróbált érzelmileg független maradni a férfiaktól, mert egyikükben sem bízott. Félt olyan módon kiszolgáltatni a szívét, mint ahogy azt az anyja tette. Nem akarta arra pazarolni az életét, hogy egy olyan férfit szeressen, aki soha nem viszonozza a szerelmét. Ehelyett inkább úgy pazarolta el az életét, hogy egyetlen férfit sem szeretett. Butának érezte magát és mérges volt. A férfiak nem egyformák; Karen tisztában volt ezzel. Igen, az apja elhagyta őket, de ismert férfiakat, akik szerették a feleségüket és a családjukat, akik hűségesek, megbízhatóak voltak és lehetett rájuk számítani. Érzelmileg azonban nem változott. Egy ijedt, kétségbeesett gyerek volt. Tegnap.!, nem is, ma reggel – Szent isten! – ez a nap olyan hosszúnak tűnt, mintha egy egész év lett volna és még mindig nem ért véget – elhatározta, hogy nem hagyja, hogy a múlt bármiben is akadályozza. Elkezdett terveket szőni a lakásával kapcsolatban, a karrierjével kapcsolatban, de ezekben a tervekben nem volt helye férfiaknak. Hogy lehetett ilyen együgyű? Miért is nem vette észre korábban? Képes lett volna azért lemondani egy férjről és egy családról, mert az apja szánalmas példáját látta maga előtt. Ha mindezen itt túl lesz és hazamegy, el fogja fogadni azokat az alkalmankénti meghívásokat. Ismert néhány szimpatikus férfit és itt az ideje alkalmat adni valamelyiküknek, hogy több legyen egy kedves barátnál. 52

Most visszatekintve örült, hogy ilyen pajzán gondolat fordult meg a fejében Chastain nyomozóval kapcsolatban, hiszen ez vezette el a hirtelen önvizsgálathoz. És a férfi minden bizonnyal jó volt az ágyban, gondolta dacosan. Bármit is gondoljon róla ez a férfi, mindent megtett annak érdekében, hogy a segítségére lehessen. Az egyik barátnője, Piper Lloyd a sebészetről, azt mondta, hogy egy férfiról meg lehet mondani, hogy milyen szerető, elég ha munka közben megfigyeli az ember. Néhány férfi orvos – na jó, a legtöbb férfi orvos – úgy gondolta, hogy ők Isten adományai a nők számára, de Piper véleménye szerint túl gorombák voltak és mindig siettek. Ha a betegeikre nem figyeltek, akkor valószínűleg a szerelmükre sem fordítottak túl nagy figyelmet. Pipernek biztosan tetszene a nyomozó, morfondírozott Karen álmosan. Ő már biztosan szemet vetett volna rá és már megrázta volna előtte a göndör fekete fürtjeit, de az is igaz, hogy Piper már egy, sok szerelmi csatát vívott veteránnak számított. A szex terén vigyázott, de nem volt szégyellős, ha meg akarta szerezni, amire szemet vetett. Karen nem hasonlított Piperhez. Ő csak néha ment el egy-egy randevúra. Ahhoz, hogy lehetőséget adjon egy férfinak, nagyot kellett volna előrelépnie. – Maga nős? – kérdezte és meglepetésében még a szeme is tágra nyílt. Alig akarta elhinni, hogy ez a mondat az ő szájából jött. Igazán nem ezt akarta kérdezni, egyáltalán semmit nem akart mondani, hiszen olyan jó érzés volt ott ülni becsukott szemmel. A férfi helyett inkább a tájat bámulta, ahol az épületeket fák és mezők váltották fel, ahogy maguk mögött hagyták a várost. – Nem, soha nem is voltam – válaszolta Marc olyan könnyedén, hogy azzal meglepte Karent. – És maga? – Nem, én – nem. Először hosszú magyarázkodásba akart kezdeni arról, hogy túlságosan elfoglalt, de aztán úgy döntött, hogy annyiban hagyja a választ. Hiszen nem volt túl elfoglalt, csak túlságosan óvatos. – Eljegyzés? Hát igen, megkapta a magáét a kíváncsiskodó kérdésért, gondolta magában Karen. – Nem, nem vagyok menyasszony. – Nekem volt már egyszer eljegyzésem, de mindketten úgy gondoltuk, hogy jobban járunk ha felbontjuk – mesélte Marc és különös pillantást vetett a lányra. –Tudja a zsaruknál a legmagasabb a válások száma az országban. A legtöbb nő nem tud együtt élni a gondolattal, hogy reggel a búcsúcsók talán az utolsó lesz, amikor a férje a munkába indul. Karen csettintett a nyelvével. Szórakoztatta a magyarázat, de nem értett egyet Marckal. – Hülyeség. Hogy is lehet az ember ideges egy ilyen apróság miatt – jegyezte meg ironikusan. Marc arcán mosoly futott át. Pontosan úgy nézett ki, amit Karen tipikus zsaru külsőnek nevez, egy kicsit távolságtartó és nagyon cinikus. A katonásan rövid haj pedig még keményebb külsőt kölcsönzött számára, úgyhogy az apró mosoly úgy tűnt az arcán, mint egy rövid villámlás a beborult égbolton. – Feleségül vehetne egy másik zsarut – javasolta Karen. Marc felnevetett, miközben balra indexelt és lassan behajtott a kereszteződésbe, ahonnan egy másodrendű utakon mentek tovább. – Aha! Mint ahogy maga is hozzá mehetne egy orvoshoz vagy egy ápolóhoz. Karen grimaszt vágott. Vannak emberek, akik a szakterületükről való emberrel kötnek házasságot és jól is megy a soruk, de Karen szeretett volna ezen a téren eltávolodni a kórháztól. Amikor a kórházban volt, teljesen belevetette magát a munkába, szerette is, amit csinált, de a munkáját nem akarta hazavinni magával. – Melyik osztályon dolgozik?

53

– Sebészeten, de azt fontolgatom, hogy visszamegyek a főiskolára egy másoddiplomás kurzusra. Traumatológiára szeretnék szakosodni. Azzal, hogy hangosan kimondta ezeket a szavakat, érezte, hogy megszilárdul az elhatározása és tudta, hogy véghez fogja vinni az elképzelését. Marc szemöldöke felszökött. – Ez nem olyan egy kicsit, mintha ott akarná hagyni az íróasztalt azért, hogy kimenjen a frontvonalra? – Hiszen maga is a lövészárokban van – vágta rá Karen –, ezt leszámítva pedig többet akarok tudni és többet akarok csinálni. Egy hajtincset a füle mögé húzott, félig a férfi felé fordult és a komoly arckifejezése most ragyogott az odaadástól. – Meg akarom ismerni a legújabb eljárásokat, a legújabb gyógyszereket és az alkalmazásaikat. Én nem osztályt akarok cserélni, hanem ott akarok lenni, ahol elállíthatom a vérzést. Nem is tudta miért mondja mindezt el egy vadidegen embernek, de volt benne valami, amitől olyan jól esett hozzá beszélni. Különös, hiszen első látásra nem éppen voltak szimpatikusak egymásnak. Talán azért történt mindez így, mert úgy látszott, hogy Marc tényleg érdeklődik, vagy talán azért mert Karen mindenáron megpróbálta elterelni a gondolatait Dexterről. Marc egy kis vidéki templom mellett állította le az autót. A parkolóban senki nem állt rajtuk kívül a tikkasztó délutáni hőségben. A templom mellett hatalmas, öreg tölgyfák védelmező árnyékában egy szépen rendben tartott temető húzódott meg. Ahogy Karen a sírokra nézett, újra érezte, hogy mindene megfeszül. Egypár percre sikerült minderről megfeledkeznie, de minden véget ér egyszer. Kihúzta magát és kiszállt a kocsiból. Néhány percen belül ideér valaki – mondta Chastain s elővette a napszemüvegét, amint a temető felé sétált a lány oldalán –, talál megfelelő sírhelyet, akár már ma délután is elintézhetjük a formaságokat. A lány olyan kapkodva vette a nehéz levegőt, mintha nem lenne benne elég oxigén. Mostanra teljesen átázott a ruhája az izzadtságtól és vágyakozva gondolt egy doboz hűvös üdítőre, akár cukor is lehetett volna benne. Elviselhetetlen volt a hőség. Úgy érezte, hogy menten felforr az agya. Chastain kezét ismét a hátán érezte. Ez nem lehet igaz, gondolta, ahogy a fákon burjánzó spanyol mohát nézte, mintha nem létező szellő futott volna végig rajta. Ma reggel még az elsötétített, légkondicionált hálószobájában aludt. Most pedig szinte ropogósra sül New Orleansban, ahol sírhelyet keres az apjának, akit hosszú évekig nem látott, egészen mostanáig, amikor egy orvos szakértő videofelvételről megmutatta neki a holttestét. Mindemellett most még ráadásul egy kemény kinézetű zsaru pesztrálja, akinek ugyan nem szimpatikus, de biztosan megvan annak is az oka, hogy miért olyan segítőkész. Nem, ez nem lehet igaz! Biztosan alszik és csak rémálmai vannak. De a rémálmok, mint minden más álom is legalább egyszer véget érnek. Langley, Virginia Franklin Vinay, a megbízott igazgató szokásához híven sokáig dolgozott. Szeretett akkor leülni az íróasztalához, amikor a beosztottjai már hazamentek, a telefonok nem csörömpöltek és az ideje kevésbé volt leterhelve mellékes dolgokkal. Ilyenkor rágta át magát azokon a papírkupacokon, ami minden áldott nap újra felgyűlt az íróasztalán és megpróbált mindig egy lépéssel az ország ellenségei előtt járni – bárkik legyenek is azok. A hidegháború alatt minden sokkal egyszerűbben ment. Minden egyértelmű volt és azt is pontosan lehetett tudni, hogy ki az ellenség. Attól tartott, hogy a felbomlott Szovjetunió 54

utódállamai ilyen szétdarabolt formában még nagyobb veszélyt jelentenek, mint annak előtte, hiszen nincsenek tapasztalt vezetők a kormánykeréknél. Kína is rettentően aggasztotta, de a jelenlegi vezetést jobban érdekelte az hogy pénzt csináljon, mint az, hogy megvédelmezze az országot. Most már bármelyik eszement bohóc össze tudott tákolni egy bombát. Amerika úgymond szövetségesei, boldogan adtak el mind fegyvert mind pedig technológiát bárkinek, aki pénzt tett le az asztalra. A katonai felkészültség pedig most is alacsony szinten állt. Pontosan ez a katasztrófa receptje, ő pedig hosszú órákat töltött az íróasztala mögött, hogy megpróbálja megakadályozni, hogy ez a vegyület túlhevüljön. Egy halk kopogás zavarta meg. Nagyot sóhajtott és bezárta az aktát, amit éppen olvasott. – Igen, jöjjön be. Arra számított, hogy valamelyik fiatal munkatárs buzgólkodik a túlórával, de ehelyett egy ismerős arc jelent meg az ajtóban. – Szinte gondoltam, hogy még bent vagy – mondta Jeff McPherson belépve az irodába és becsukta maga mögött az ajtót – sajnos rossz hírem van. Jess és ő már olyan régen ismerték egymást, hogy semmi formalitásnak nem volt helye kettejük között. Ismerte ezt a vonást Jess arcán és összerándult a gyomra tőle. – Mi történt? – Rick Medina meghalt. Mississippiben találták meg a holttestét – mondta McPherson és magas, nyúlánk teste egy székre zökkent. – A fenébe! – egyfajta szomorú csengés hallatszott Vinay hangjából. Medina neve szinte már legendának számított CIA-körökben. Emellett pedig közeli barátok voltak. A régiek közül már nem maradtak sokan. Mostanában mindenki a technológiával foglalkozott és elfelejtették azt, hogy a legjobb műhold, a legjobb számítógép sem helyettesítheti a legalapvetőbb erőforrást: a megfelelő időben a megfelelő helyen lévő embert. Az emberi intelligencia, az EMINT szolgált minden jó döntés alapjául, amit Vinay hozott. – Mi történt vele? Dolgozott? Nagyon remélte, hogy nem. Rick sohasem volt állandó CIA-tag. Ő inkább szerződéses ügynökként dolgozott, ami azt jelentette, hogy időnként igénybe vették a szolgáltatásait. Kiközvetítették az ügyfeleknek, vagyis más országoknak. De Ricknél Vinay tudta, hogy nem vállalt olyan munkát, amivel veszélybe sodorhatta volna a saját országa biztonságát. A többi ügynök nem volt ilyen válogatós. Rick Medina viszont igen. Egyszerűen hazafias volt. De persze voltak más szempontok is. – Nem nekünk – válaszolta McPherson –, az informátorom szerint valami személyes ügyet intézett. A helyi rendőrök a rablógyilkosság kategóriába sorolták az ügyet, de én valahogy nem tudom elképzelni, hogy Rick Medinát váratlanul elkapja egy punk és beléereszt egy huszonkettest. – Azzal ölték meg? Egy huszonkettessel? – A jelentés szerint. Két lövést kapott a szívébe. Egy pár kölyök talált rá a kocsijában. Egy bokorban állt a kocsi egy régi, elhagyatott bánya közelében. A mellette lévő ülésen megtalálta a pénztárcáját, üresen. Elvitték belőle a készpénzt és a hitelkártyát. – Arra, hogy nem volt nála hitelkártya, lehetne nagyon egyszerű magyarázatot találni. Például nem akarta, hogy azonosítani tudják – mondta Vinay és közben a szája szélét rágta – de ez túlságosan is egyszerű lenne. – Igen, egyet értek. Nekem sem egészen tiszta ez a dolog, de mint ahogy mondtam, nem nekünk dolgozott, úgyhogy fogalmam sincs, hogy mit csinált. A dolgok jelenlegi állása szerint egyszerűen csak balszerencséje volt, egy idétlen punk pedig egyszer az életben véletlenül célba talált. – Mi a helyzet Rick fegyverével? Azt megtalálták? McPherson megrázta a fejét. Vinay tulajdonképpen nem is számított igenlő válaszra. Nincs olyan ügyefogyott csavargó, aki veszni hagyna egy olyan értékes fegyvert, mint amit Rick Medina hordott magánál. És még a 55

fegyver száma alapján sem mennének semmire, mert Rick ügyelt arra, hogy egy fegyvert se lehessen hozzá visszavezetni. – Hol van John? – kérdezte halkan McPherson. – Kiküldetésben. – Értesíted, vagy hagyod a helyén? Bármilyen kiküldetésben volt is John Medina, ahogyan Vinay nevezte a megállapodás értelmében, az biztos, hogy nagyon fontos volt. – Mondd meg neki. Én bízom az ítélőképességében. Ettől eltekintve pedig csak egy őrült próbálta volna meg eltitkolni John Medina elől az apja halálhírét. – Mondd meg neki, hogy hívjon fel – kérte McPherson és felállt. Vinay fürkésző pillantást vetett régi barátjára. – Jess? Tudsz még valamit, amit nekem nem mondtál el? – Nem. De John talán tud. És ha el akarja kapni azt a valakit, aki az apját megölte, megtiszteltetésnek veszem ha segíthetek.

Nyolcadik fejezet

Karen olyan mélyen aludt, hogy amikor másnap reggel felébredt, lassúnak és nehézkesnek érezte magát, mint aki képtelen megmozdulni. A szemhéját ólomsúlyúnak érezte, a párnája pedig vizes volt. Halványan emlékezett rá, hogy sírt az éjszaka. Még félálomban volt és teljesen átjárta a kétségbeesés és elhagyatottság érzése. Végül sikerült kikászálódnia az ágyból, nyújtózkodott egyet és érezte ahogy minden izma magához tér. Széthúzta a függönyöket és kinézett az ablakon. Vakítóan gyönyörű napra ébredt. A hőség már szinte az ablakon is átsütött. Hálát adott az istennek, hogy a Marriottban jól működik a légkondicionáló. Bement a fürdőszobába és hűvös vizet engedett a zuhanyból magára, hátha az is segít, hogy megtisztítsa magát az agyát átszövő pókhálótól. Éppen akkor fejezte be a hajszárítást, amikor meghallotta a szobából a telefoncsörgést. Összehúzta magán a fürdőköpenyt és befutott a hálószobába. – Igen, tessék. – Jó reggelt. – A fülébe csengő mély hangból azonnal rájött, hogy ki van a vonal túlsó végén. – Remélem nem én ébresztettem fel. – Jó reggelt, nyomozó. Nem, már fent voltam. Éppen most zuhanyoztam. – Karen megfordult és az éjjeliszekrényen álló digitális órára pillantott. Pislogott egyet, de a piros számok nem változtak: tíz óra huszonhárom. – Nem tudom elhinni, hogy ilyen sokáig aludtam. Már majdnem fél tizenegy van. A férfi nevetett a vonal túlsó végén. Olyan kellemes volt a hangja, hogy Karen majd elolvadt tőle. – Bizony, hölgyem! Annyira fáradt volt tegnap, hogy gondoltam talán sokáig fog aludni, így aztán nem is próbáltam korábban telefonálni. Át kell adnom önnek azokat a holmikat, amit az apjánál találtunk, persze csak ha elég erősnek érzi magát hozzá a mai nap folyamán. Ha nem, akkor várhat. Ez talán várhatna másnapig, de akkorra intézte a temetést és Karen úgy gondolta, hogy nem lesz képes egy napon két ilyen megpróbáltatást átvészelni. – Nem. Bemegyek a rendőrségre, csak előbb megreggelizek. – Ha netán el kellene mennem, akkor felhívom, hogy nem jöjjön be feleslegesen. 56

– Rendben – válaszolta Karen. Miután befejezték a beszélgetést, a lány felhívta a szobapincért és reggelit rendelt. Megpróbált nem gondolni hideg zabpehelyre. Dexter holmija valószínűleg nem áll másból, mint régi ruhákból és egy pár kitaposott cipőből, ami talán még lyukas is. Karen megborzongott a gondolattól, hogy nem rendes ruha volt rajta, nem volt egy biztonságos hely, ahol lehajthatta volna a fejét és behúzódhatott volna az időjárás viszontagságai elől. Mindig úgy gondolta, hogy az apja gondtalan, gyökerek nélküli életet él a felesége és a lánya nélkül. Soha meg sem fordult a fejében, hogy az apja esetleg híján lehet néhány alapvető dolognak. Ez bizony fájdalommal töltötte el. Normális életet élhetett volna a családjával, de eltaszította őket magától és mást választott… a nélkülözést. Nem volt sem otthona, sem munkája, kartondobozokban aludt, szegénykonyhán és kifőzdékben étkezett, vagy azt ette, amit a kukákban talált. Lehet, hogy ő is lopott egy bevásárlókocsit valamelyik szupermarketből és abban hordozta azt a kevés holmiját, amije megmaradt? Tényleg egy ilyen életért fordított volna hátat a családjának? Hogy tehet ilyet egy ember? Nem érzett semmi köteléket, semmi felelősséget a családja iránt? Hogyan okozhatott az anyjának akkora fájdalmat? És miből gondolta, hogy mégis bármikor megjelenhetett vagy telefonálhatott, amikor csak neki kedve szottyant. Mi lehetett az, amit az anyja az utolsó leheletéig szeretett benne? – Jaj, mama! – suttogta Karen és nagyon hiányzott neki. Tudta, hogy az anyja fájdalma volt a legnagyobb. Hiszen Karen legalább nem ismerte olyan jól az apját, így aztán nem is szenvedett annyira amiatt, mert hiányzott volna neki a papa. Azért viszont már annál inkább, mert látta az anyja fájdalmát. Örült neki, hogy Jeanette-nek nem kellett látnia azt a videofelvételt és nem neki kell átvennie a szegényes kis csomagot. A lehető legkényelmesebb holmiját vette fel, egy ujjatlan barackvirág színű ruhát és hozzá szandált. Éppen akkor érkezett meg a szobapincér a reggelijével. Nem igazán volt éhes, de pár falatot magába erőszakolt. A kávé tűzforró volt és elképesztően erős. Egyetlen kortyot ivott belőle és félretolta, inkább a jéghideg vízből kortyolt. Azt gondolta, hogy talán, ha belül lehűti magát, akkor a hőség nem tűnik majd olyan elviselhetetlennek. Dexter legalább nem fázott. Legalább nem télen halt meg a hidegtől, amikor esik a hó, neki pedig lyukas a cipője és nem kellett újságpapírt tennie az inge alá, hogy ne fázzon annyira. Összeszorult a gyomra. Megpróbált nem gondolni ezekre a dolgokra. Eltolta maga elől az ételt. Gyorsan fogat mosott, kirúzsozta a száját. – Készen állok – suttogta magának és kilépett a szobájából. A kulcsot a táskájának egy biztonságos, zárható zsebébe tette. A délelőtt forró volt, de friss. New Orleans az ételek városa volt és a levegőben érződött a rengeteg illat keveredése: a sülő kenyér illata a pékségből, ínycsiklandozó fűszerek és kávé illata lengte be az utcákat. Főleg akkor érezte a jellegzetes illatot, amikor a Brennan étterem előtt ment el, ami híres volt az egzotikus reggelijeiről. Minden annyira különbözött attól, amit ő megszokott Columbusban, hogy ennyi erővel akár külföldön is lehetett volna. Még az emberek is egzotikusabb kinézetűek voltak. Sokkal határozottabb volt mind a bőrük, mind pedig a ruhájuk színe, akár a cigányoknak. Rengetegféle akcentust és nyelvet hallott maga körül, amint gyorsan elhaladt a sétáló turisták és nézelődő bevásárlók között. Látott flitterekkel kirakott Mardi Gras maszkokat az egyik kirakatban, a másikban színes bohóc ruhába öltöztetett csillogó harlekin bábokat. Az egyik kirakatban, ami előtt elhaladt egy hatalmas, egyetlen darab fából kifaragott leopárd bámult a járókelőkre. New Orleans hangulata teljesen a hatalmába kerítette. Megpróbálta a lépteit az itteniek iramához lassítani. A két melle között csorgó izzadságcseppek figyelmeztették, hogy milyen butaság sietni. Semmi nem szalad el, minden megvárja és még a helyén lesz akkor, ha megáll megnézni a kirakatokat. Ellenállt a kísértésnek.

57

Maga előtt látta a jobb oldalon a nyolcadik kerületet. A régi, tiszteletet parancsoló épület belül hűvös irodákat ígérve csalogatta. Tudta, hogy itt találhatók a város hagyományos önkormányzati épületei is. Előző nap látott is közülük néhányat, amikor Chastain nyomozó a halottasházba vitte. A nyolcadik kerületi kapitányság épülete viszont olyan volt, mint maga New Orleans: csábítóan régi, kegyes és tiszteletet parancsoló. Mi mindent láthattak azok az öreg falak? Micsoda botrányok történhettek ott, megoldatlan gyilkossági ügyeknek és perzselő szerelmeknek adott otthont. Az embernek általában nem szerelmi ügyek jutnak eszébe egy rendőrkapitányság kapcsán, de itt most New Orleansról van szó! Ez itt a Quarter, ahol minden megtörténhet. Most egy másik rendőr ült a pultnál a hatalmas előcsarnokban, ahol a mennyezeti ventilátorok megállás nélküli köröket írtak le a párás levegőben. Karen megmondta a nevét és továbbengedték. Végigment a folyosón és hallotta, amint a régi hajópadló nyikorog a léptei alatt. Chastain nyomozó éppen telefonált, amikor a zsúfolt kis irodához ért. A férfi felnézett és meglátta az ajtóban álló Karent. Egy intéssel bentebb invitálta. Karennek megdobbant a szíve, aztán ugyan egyenletesen, de gyorsabban vert. Leült az egyenes támlájú székre, a táskáját pedig az ölébe tette. Egy papírzacskó volt az íróasztalon, egy átlagos, barna papírzacskó, mint amilyeneket a fűszerboltokban is használnak. Karen megpróbált nem arra figyelni. Inkább a férfit nézte és olyan részletekre koncentrált, mint az arany karóra és a barna bőre közötti kontraszt, a felgyűrt ingből kilátszó rövid, sötét szőrszálak a karján. Egyszerű, gallér nélküli fehér inget viselt és fekete nadrágot. Egyszerű viselet, amiben azonban inkább tánc koreográfusnak nézett ki, mint rendőrnek, természetesen az övére csatolt pisztolytáskától eltekintve a jobb csípőjén. Karen tudatosan próbált nem odafigyelni a telefonbeszélgetésre, de érezte, hogy a férfi türelme egyre fogytán van. Összeráncolta a homlokát, összevonta sötét szemöldökét. A lányra pillantott és egyszeriben nyelvet váltott. Franciául kezdett beszélni és Karen boldog volt, hogy nem értette, mert a hangsúlyból ítélve káromkodott és ilyenkor mindegy milyen nyelven beszél az ember. Végül még morgott valamit, majd lecsapta a kagylót. A szürke szemek résnyire szűkültek. Úgy húzta a székét, hogy teljesen szembekerüljön a lánnyal. – Remélem nem beszél franciául. – Nem – biztosította Karen. – Ismerem az összes káromkodást. Legtöbbször ennyi is megteszi. – Beletúrt a hajába, mintha ezzel akarta volna levezetni az idegességét. Mély lélegzetet vett és legyintett egyet. – Kér egy csésze kávét vagy egy kólát? – Nem, köszönöm – válaszolta mosolyogva –, éppen most reggeliztem, úgyhogy nem kell attól félnie, hogy az ölébe ájulok. Ma nem kell egész nap itatnia. – Az a jelszavunk, hogy „szolgálunk és védünk”, úgyhogy ez szinte a munkaköri leírásom része. A szeme sarkában látszott egy megbújó mosoly, ami majdnem elérte a száját is, de aztán eltűnt, ahogy a barna papírzacskóra nézett. – Normális körülmények között nem én adnám ezt oda, de tegnap mondott valamit, ami gondolkodóba ejtett… Nos, lehet, hogy ez egy kicsivel nehezebb lesz, mint gondolja. Az iszony, amit korábban a hideg zabpehely gondolata idézett elő benne, most sokkal kézzelfoghatóbbá vált. Egyre erősebben szorította a táskáját. – Ezt hogy érti? – kérdezte és megpróbált nyugodt hangot kipréselni magából, de ez egyre nagyobb erőfeszítésébe került. A férfi egy pillanatig még hallgatott, azután felállt a székről, a másik oldalra jött és az asztal szélére ült, ugyanúgy, mint előző nap. – Nagyon közel volt az édesanyjához, ugye? Ez a kérdés teljesen meglepetésszerűen érte . – Igen, természetesen. Amikor az apám elhagyott bennünket, anyám… nagyon összetört. Apám 58

kilépett a seregből, úgyhogy nem jött többé az addig havonta esedékes csekk sem. Ott voltam én, akiről gondoskodnia kellett és sem végzettsége, sem képesítése nem volt, így aztán bármilyen munkát elvállalt, amit csak kapott. Házakhoz járt takarítani, vasalnivalót hordott haza, pincérkedett. – Ezzel nem lehet túl sokat keresni – jegyezte meg a férfi. A tekintetét egy pillanatra sem vette le Karenről. – Nem, valóban nem. Két, három munkát vállalt, egészen addig, amíg annyi idős nem lettem, hogy segíteni tudtam neki. Attól a naptól kezdve, hogy felvettek a kórházba, anyám nem dolgozott tovább. Halálra dolgozta magát az évek alatt, úgyhogy eljött az idő, hogy én gondoskodjak róla. A férfi egy percig némán figyelte. – Nem sok ember viselkedett volna így – jegyezte meg végül. – Akkor szerintem baj van az emberekkel – vágott vissza Karen. Bármit megtett volna, ha kell, hogy könnyebbé tegye az anyja életét. A férfi védekezően emelte maga elé a két kezét. – Egyetértek magával, egyetértek! – Miért kérdezi mindezt? Mi köze van az anyámnak ahhoz, hogy maga adja-e át nekem az apám holmiját? A férfi egy pillanatra elbizonytalanodott. – Az apja megtartott valamit, ami fontos lehetett neki. Zálogházba adhatta volna, de ehelyett a nadrágja szárába varrva hordta magánál. A lány teljesen összezavarodott. Nem tudta elképzelni mi lehetett olyan fontos az apjának. Hiszen a felesége és a gyereke nem voltak azok. Chastain nyomozó hátranyúlt az asztalra és a zacskóból, amiben az apja holmija volt, kivett egy kis barna borítékot. Kinyitotta és kiborította a tartalmát a tenyerébe. – Ez volt az, ami sokat jelentett neki – mondta halkan, a lány elé tartotta a markát és kinyitotta tenyerét, hogy a lány lássa, mi van benne. Karen a nyomozó tenyerében fekvő aranygyűrűre meredt. Egy pillanatra el sem jutott a tudatáig, hogy mi az, aztán amikor ráeszmélt, teljesen megmerevedett. A gondolatai valahogy elhagyták a testét, mintha a valóság hirtelen felriasztotta volna. A karikagyűrűje. Megtartotta a karikagyűrűjét. Ennek az egyszerű kis aranygyűrűnek a létezése mindent megkérdőjelezett, amiről eddig úgy gondolta, hogy tud az apjáról. – Ez nem tisztességes! – suttogta halkan és nem arra gondolt ezalatt, hogy mit fedezett fel a nyomozó, hanem az apja váratlanul napvilágra kerülő szentimentalizmusára. Ezt nem akarta tudni az apjáról. Nem akarta tudni, hogy talán megbánt bizonyos dolgokat, hogy volt, ami neki is fájt és neki is lehettek összetört álmai. Egyszerűbb volt azt gondolni róla, hogy nem voltak érzései. De a dolgok nem voltak egyszerűek. A halál sem, az élet pedig pláne nem. Chastain egy árva szót sem szólt csak tartotta a tenyerén a gyűrűt, mintha azt felajánlaná, hogy vegye el. Mi történt volna, ha Karen egyedül lett volna? Biztosan lett volna egy lista a tárgyakról, ő pedig aláírta volna, hogy a listán lévő tárgyak közül mindent megkapott, de arról sohasem szerzett volna tudomást, hogy az apja a nadrágja szárába varrva tartotta a karikagyűrűjét, hogy biztonságban tudja. Ha valaki más adja át a tárgyakat Karennek, soha nem tudta volna meg. Chastain nyomozónak ez nem tartozott a hatáskörébe, mint ahogyan az sem, hogy előző nap a segítségére sietett. Karen látta, ahogy kinyújtja a saját kezét, szinte akaratlanul, mintha a keze nem is hozzá tartozott volna. Remegtek az ujjai. Lassan ért a gyűrűhöz, csak az ujjhegyével érintette meg, aztán lassan visszahúzta a kezét és az ölébe ejtette.

59

Chastain nyomozó figyelte a lány kezét a sajátjában. Finoman megfogta az apró kezet, kinyitotta a lány tenyerét és rátette a gyűrűt, majd rázárta az ujjait. A gyűrű meleg volt, a férfi keze pedig még melegebb. – Szerette magukat – mondta. – Én nem tudom, hogy miért hagyta el a családot, de soha nem felejtkezett el magukról. Karen nem tudott a férfira nézni. Ehelyett inkább a kezüket nézte. A férfié kemény volt és erős, napsütötte, sokkal nagyobb, mint az övé. Óvatosan fogta a lány kezét, mint aki tudatában van az erejének. Sok férfi nem figyelt erre, de Marc véletlenül sem akart fájdalmat okozni neki. Karen teljesen kétségbeesetten próbálta megőrizni az önuralmát, de a férfi közelsége és megértése még jobban elgyengítette. És Marc mintha még ezt is értette volna, mert egyszeriben elengedte a kezét és felállt. Visszament az íróasztala mögé és ott ült le. – Köszönöm – mondta a lány alig hallhatóan. Megkönnyebbült attól, hogy a férfi távolabb került tőle, bár meglepetten érezte, hogy vágyik a támogatására. – Szívesen – válaszolta Marc és nem mondott többet. – A többi… az csak a ruhája? – Igen. Itt van róluk a lista. – Legalább megtudom, hogy milyen méretű öltönyt vegyek neki, bár megborzongott a gondolattól, hogy átnézze a régi ruhákat és méret után kutasson. Túl sok volt ez és túl hamar jött. Chastain egy pillanatig figyelte, majd halkan megszólalt. – Negyvennégyes méret. Karen nyelt egy nagyot és bólintott, közben pedig egyre csak a kezét nézte. Meg akart kérdezni valamit a férfitól, csak azért, hogy biztos legyen a dolgában. Bár ilyen kérdésre egy rendőrnek nehéz válaszolni, de érezte, hogy a férfi őszinte lesz hozzá. – Nyomozó… – Igen? – szólalt meg csendesen egy kis idő múlva, amikor a lány nem folytatta. Karen felemelte a fejét és a tekintetük találkozott. – Még… még mindig dolgoznak az ügyön? Egy pillanatnyi csend következett. – Nem. Karen megrázkódott, bár igazából tudta, hogy ez lesz a válasz. Chastain újra lehajolt hozzá és megfogta a kezét, hüvelykujjával megdörzsölte a lány vékony ujjait. Karen érezte, hogy dörzsöli a bőrét és egy pillanatra körüllengte a férfias érzékiség. – Sajnálom – mondta a férfi. – Én megértem – válaszolta Karen, bár nehezére esett ezt kimondani –, hogy oda kell összpontosítani a figyelmüket, ahol a legtöbbet segíthetnek. Az elsősegélynyújtásnál is pontosan ez a helyzet. – A valóság sokszor nagyon kegyetlen. Az egyszerű együttérzése és az őszinte, egyenes válasza többet jelentett Karennek, mintha kedvesen szólt volna hozzá vagy megpróbálta volna megtalálni a megfelelő szavakat, ha jó szándékból ugyan, de hazugsággal akarta volna megnyugtatni. Karen megszorította a férfi kezét, aztán kihúzta magát. – Nagyon sok dolgot kell ma elintéznem, úgyhogy hagyom magát is dolgozni – mondta, a férfi pedig arrébb ment, hogy a lány fel tudjon állni. – Köszönöm – mondta útban kifelé az irodából. Marc felsóhajtott, miután Karen színtelen, de nyugodt arccal elhagyta az irodáját. A férfi érezte, hogy majd szétfeszül a mellkasa. Bassza meg! Ennek a lánynak meggyilkolták az apját, ő pedig semmit nem tehet, annak érdekében, hogy megtalálja a gyilkosát. Abban a 60

pillanatban, amikor megjött az eredmény a holttest azonosításával kapcsolatban, utasították, hogy zárja le az ügyet és fontosabbal foglalkozzon. Egy hajléktalan gyilkosának megtalálására szinte semmi esély nem látszott. Nem mintha lett volna akár egy aprócska nyom is, amin elindulhatott volna. Ez viszont nagyon kétségbe ejtette. El sem tudta volna mondani, mennyire szerette volna a karjában tartani a lányt. Egyszerűen csak magához szorítani, az ölébe ültetni, hogy érezze, nincs egyedül, nem kell mindezt egyedül végigcsinálnia. Mégsem tette. Túl korainak tartotta és egy ilyen gesztussal biztosan elveszítette volna a lány olyan nehezen elnyert bizalmát. Minden bizonnyal már gyerekkora óta nyugodt, felelősségteljes viselkedést vártak el tőle, ő pedig szinte rákényszerítette magát, hogy gyerekként is felnőtt legyen. Pedig akkor még gondtalanul kellett volna élnie, babákkal játszania vagy ugrálóköteleznie. Marc annyiszor látta már ezt a példát. Ha csak az egyik szülő nevelte a gyereket, a gyerek pedig látta a szülő küszködését, ennek eredményeként pillanatok alatt felnőtt és sokkal több felelősséget vállalt magára, mint amennyit a kora megengedett volna számára. Karen is valószínűleg teljesen magára vállalta a háztartást, a munkából fáradtan hazaérkező édesanyja számára vacsorát készített és minden tőle telhetőt megtett, hogy könnyítsen a ránehezedő terhén. Ráadásul Karen ápolónő lett, amivel még több felelősséget vállalt magára. Attól kezdve az anyja teljes támasza lett. Marc úgy képzelte, hogy a keresztnevén szólította az anyját „mama” helyett, hiszen a kislány átvállalta az anyuka szerepét és az anyja lett az, akiről gondoskodni kellett. Az nyilvánvalóan látszott, hogy Karen imádta az anyját, ebből kifolyólag biztosan még féltőbb gondoskodással vette körül. Az egész életét az töltötte ki, hogy másokról gondoskodott. Most Marc akart gondoskodni róla és ezt olyan erősen érezte, hogy maga is beleremegett. Általában gondoskodóan viselkedett a nőkkel szemben, de ilyet még soha idáig nem érzett. Megszólalt benne legbelül valami, amitől egy kicsit megváltozott. Nem hagyhatta elveszni ezt az alkalmat. Ez a lány tisztában volt vajon vele, hogy mennyire bátor? Az a száraz megjegyzés az előző napon, hogy lenézi azokat a nőket, akik csak azért nem akarják elkötelezni magukat egy rendőrhöz, mert az túl sok veszélynek van kitéve, akkor olyan viccesnek hangzott. Pedig komolyan gondolta. Karen Whitlaw nem futna el az elkötelezettség elől csak azért mert fél. Helytállna jóban, rosszban. Marc az eddigi kapcsolataitól mindig távol tartotta a munkáját. Azt persze nem lehetett elkerülni, hogy elhívják egy ügyhöz, de a részleteket nem vitte haza. Mindig megóvta a barátnőit a munkája ronda oldalától, részben a saját természete miatt, de azért is, mert soha nem gondolta, hogy megértenék benne azt az oldalát is, ami olyan dolgokat is képes volt megtenni, amire a munkája során szükség volt. Lehet, hogy ezen a téren alulbecsülte a nőket az életében, de nagyon sok tönkrement kapcsolatot látott, amik a munka nyomását nem tudták elviselni. Marc pedig nem akarta vállalni ezt a kockázatot. Tudta, hogy Karen nem borulna ki. Kihúzná magát, a fejét magasra emelné, mint ahogy azt az elmúlt nap is annyiszor látta, amikor a fájdalom és a nyomás már szinte elviselhetetlen volt. A legtöbb ember már biztosan megtört volna az alatt az érzelmi súly alatt, amit ő cipelt a vállán. Karen azonban bátran szembenézett a helyzettel és visszatartotta a könnyeit. Legalábbis addig, amíg egyedül nem maradt. Marc tudta, hogy sírt. A szemhéjai teljesen bedagadtak. Sírt, Marc pedig nem volt ott vele, hogy átölelje. De ezentúl ott lesz, gondolta elszántan. Ezentúl mindig!

Kilencedik fejezet 61

Beborult az idő, bármelyik pillanatban esni kezdhet. A fülledt hőség pedig olyan elviselhetetlen volt, hogy Karen úgy érezte menten elolvad. Érezte, hogy az oldalán és a mellei között csorog a veríték. A ruhája ugyan vékony volt és rövid ujjú, de azért mégis fekete. Érezte, amint az anyag magába szívja a meleget. Saját esetlenségére figyelt és egy távolról jövő mennydörgésre. Arra gondolt, hogy milyen szép zöld a fű, hallgatta, ahogy énekelnek a madarak. De még ilyenkor is olyan lényegtelen dolgokra kell figyelni, mint például a puha fekete, földbe süllyedő cipőjére. Soha ezelőtt nem látott még ilyen fekete földet, csodálta a gazdagságát. Végignézett az öreg fákon és a virágokon. Ez a kis vidéki temető sokkal szebb és békésebb volt, mint a hatalmas „pihenés kertje”, ahol Jeanette-t helyezték örök nyugalomra. Lehet, hogy az anyját kellene inkább idehozatnia, nem pedig Dextert átvitetni Ohióba. Összerándult a gyomra. Megpróbált nem gondolni arra, hogy mi történik most körülötte, de a gondolatai nem hagyták nyugodni és minduntalan visszakormányozták a temetési szertartáshoz. Egyszerűen nem akart a koporsóban fekvő férfira gondolni. Dexter Whitlaw. Az apja. Bármik is voltak a hibái, bármilyen rossz szellem is vezérelte az apját, Karen ebben a pillanatban elismerte, hogy nem csak rossz emlékei voltak vele kapcsolatban. Néha leült mellé a padlóra és babázott vele. Olyan elképesztően kitekeredett lábakkal kucorgott mellette, de ügyet sem vetett a kényelmetlenségre. Csak ült és véget nem érő figyelemmel hallgatta Karen álmokba illő történeteit a babákról. Általában betegek voltak, Karen pedig a gondjukat viselte. Már ott tudni lehetett, hogy ápolónő lesz belőle amikor felnő. Néha Dexter elvitte magával sétálni az erdőbe. Megtanította, hogy hogyan kell elbújni egy bokorban és hogy kell olyan csendben ülni, hogy még a mókusok és a madarak se vegyék észre a jelenlétüket. Lehet, hogy ez a pár kedves pillanat erősebb hatással van rá, mint egy életen át tartó szomorúság? Csak a szép dolgokra kellene emlékeznie és elfelejtenie azokat az éjszakákat, amikor az anyja a párnáján sírva vágyakozott azután a férfi után, aki nem volt mellette. Hogy tönkretették az életüket! Jeanette is és Dexter is. Bánat járta át a mellkasát, szinte fojtogatta ez az érzés, vagy talán csak az elviselhetetlen párától érezte olyan nehéznek a lélegzetvételt. Nem érezhetett megbánást; miért is sírna egy olyan ember miatt, aki soha nem gondolt rá, aki mindig csak akkor telefonált vagy jött el látogatóba, ha szüksége volt valamire. És mégis megtartotta a karikagyűrűjét. Belevarrta a nadrágja hajtókájába, hogy biztonságban tudhassa. Fontos volt neki, mint ahogy arra Chastain nyomozó is felhívta a figyelmét. Hogy az életét jelképezte-e az a gyűrű, a normális életet, amit elhagyott, vagy ahhoz az élethez tartozó embereket, Karen nem tudta elképzelni. Nem fogja megsiratni. Ezt nem teszi meg. De a koporsó körvonalai olyan elmosódottak voltak, a lelkész szavai pedig csak háttérzajként hallatszottak. A mellkasára nehezedő nyomást olyan erősnek érezte, hogy azt már alig tudta elviselni. A fák lombja mozgott a szélben. Hirtelen meglepően hűvös széláram csapta meg a lábát hátulról. Hideg borzongás futott végig a hátán. Frissítően hatott rá az érzés és felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, mert az izzadság felszáradt a testéről. Örült, hogy egy kicsit megszabadult a hőségtől és még azt sem bánta, hogy egy rövid zápor kísérte a hűvös szelet. Pillanatok alatt változott meg az idő, ahogy a szél elfújta a forróságot és az esővel megérkezett a hűvös levegő. Chastain nyomozó kinyitotta az esernyőjét és a fejük fölé tartotta és közelebb húzódott Karenhez, hogy mindkettőjüknek védelmet nyújtson az ernyő. Karen elképzelni sem tudta, hogy mihez kezdett volna a férfi segítsége nélkül az elmúlt két nap folyamán. Annál sokkal többet tett, mint hogy elkísérte a szükséges eljárásokra, ez annál sokkal többet jelentett. Egyszerűen levette a szervezés gondját a válláról. Még a virágokról sem feledkezett el a temetésre és azt is segített időben elintézni. Karen nem tudta miért csinálja. Józanésszel megáldott ember volt, de most úgy gondolta, hogy az első találkozáskor érzett unszimpátiát valószínűleg csak bebeszélte magának, mert 62

azóta egyetlen jelét sem tapasztalta a kezdeti ellenségességnek a férfi részéről. Talán a gyengeségtől és a megrázkódtatástól képzelgett. De még ebben az esetben is úgy érezte, hogy Chastain jócskán túllépett a szolgálati hatáskörén, még akkor is, ha első találkozásnál Karen nagyon félreismerte. Talán ez volt az egyik megnyilvánulása a déli férfiak híres, nők irányában tanúsított udvariasságának. Bár Marc attól jóval többet tett, mint hogy előreengedte az ajtóban, vagy felállt, amikor Karen a szobába lépett. De csak erről lehetett szó. Hiszen nem csak a nyomozó viselkedett így, hanem itt volt például a lelkész is, aki megfogta a kezét és úgy mondta el együttérző szavait, vagy a sírásók, akik arra vártak, hogy a hozzátartozók elmenjenek a sírtól, hogy a koporsót leengedhessék a sírgödörbe és elkezdhessék betemetni. Hiszen a sírgödröt még egy zöld szőnyeggel is letakarták, mintha úgy gondolták volna, hogy annak a látványa túl sok lesz a gyászolóknak. De Karen nem tudott elindulni. Nem tudott most elszakadni Dextertől, ebben az utolsó pillanatban, mielőtt a mélybe engedik. Megérdemelte, hogy ott legyen valaki mellette. Valaki, akinek az emlékezetében élni fognak majd ezek a részletek, hogy el ne tűnhessen nyomtalanul az élők sorából. Bármilyen hibákat is követett el az életben, az apja volt és a gének mindig összekötik majd őket. – Kezdjék csak el – nyögte ki nagy nehezen. Még a beszéd is nehezére esett. A karján érezte, hogy egyre jobban lehűl a levegő. Összefonta őket maga előtt a hideg ellen és azon mélázott, vajon hová tűnhetett a meleg ilyen hirtelen. Az esőcseppek kopogtak az esernyőn, becsaptak alá. Vizes lett a háta és a lába. Érezte, hogy megborzong a hidegtől. Látta, amint a sírásó Chastain nyomozóra nézett, mintha az övé lett volna a döntés joga. Talán így is volt. Ha úgy döntött volna, hogy elrángatja a sír mellől, Karen nem tudta, hogy képes lett volna-e ellenállni. Ha megpróbál vitába szállni, az önuralom, amit magára erőltetett, szertefoszlott volna és zokogásban tört volna ki. A zokogás pedig nem igazán az az állapot, amiből irányítani lehet a dolgokat. De a férfi bólintott. Karen megpróbálta a szemével a tudomására hozni, hogy milyen hálás neki ezért. Nem csak ezért, hanem mindenért. Az egyik sírásó csendesen egypár szót váltott a többiekkel. Láncok csörgése hallatszott, majd a koporsót lassan leeresztették a sírgödörbe. Karen ismét megremegett, de ezúttal érezte, hogy képtelen abbahagyni. A hidegtől rázkódott vagy a fájdalomtól remegett? Nem tudta volna megmondani, de nem is érdekelte. Csak azt érezte, hogy kívül-belül reszket, vacognak a fogai és alig tudja visszatartani fojtogató könnyeit. Chastain halkan mögé lépett, hogy a testével felfogja egy kicsit a szelet és az esőt. A lány mereven állt és minden erejével arra összpontosított, hogy el ne veszítse az önuralmát. Marc közelebb húzódott hozzá, olyan közel, hogy már a lány hátához ért. Mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna, szétnyitotta a zakóját és magához húzta a lányt, hogy egy kicsit betakarhassa. Karen érezte, hogy a vállára és a meztelen karjaira terül valami és melegséggel árasztja el. Marc a bal kezével tartotta az esernyőt, a másikkal pedig átölelte a lányt és szorosan a mellkasához szorította. A mozdulat meglepte Karent. Az anyját kivéve még soha senki nem törődött vele ennyire. Chastain mozdulata annyira váratlanul érte és olyan intim volt… és annyira gondoskodó. Ez a gondoskodás törte össze és segítette egyszerre. Ismét forró könnyek vakították el, hogy nem látta tisztán azoknak az alakját, akik az ásójukat a földbe nyomták, de hallotta, amint a rögök a koporsón koppantak. Módszeresen dolgoztak, nem törődtek a zuhogó esővel, mintha ez a munka túl komor lett volna ahhoz, hogy elsiessék. Addig állt ott, amíg a sírásók végeztek, Chastain pedig mindvégig ott állt mögötte, melegítette és átadott neki annyit a saját erejéből, hogy talpon tudjon maradni. Karen hozzá volt szokva, hogy egyedül legyen. Gyerekkorában is megpróbálta minél ritkábban aggasztani az anyját a problémáival, hiszen mindig is érezte, hogy Jeanette-nek megvan a maga terhe. A főiskolán már egyre függetlenebb lett, csak nőtt a vállaira nehezedő 63

felelősség. Évek óta senkire nem támaszkodhatott és most ijedten tapasztalta, hogy mind érzelmileg, mind fizikailag egy olyan emberre támaszkodik, akit két nappal ezelőtt még csak nem is ismert. Megpróbálta visszatartani a könnyeket, de égett a szeme. Mondani akart valamit, de úgy érezte, hogy a nyomás a mellkasában túlságosan nagy és a szavak nem tudták elhagyni a száját. Kihúzta magát és érezte, hogy kisírt magából valamit a hirtelen jött hidegben. A férfi felé fordult, de az arcát már nem látta a könnyektől. Nem tudta tovább elviselni. Kitört belőle a zokogás, ami úgy hallatszott, mint egy sebesült állat nyüszítése. Karen nem tudta biztosan, hogy összeesett-e vagy a férfi nyúlt-e utána. Csak azt érezte, hogy a férfi a karjaiba fogja, ő pedig a vállába temeti az arcát. Egyre csak szívfacsaróan zokogott, körmeit pedig a férfi hátába mélyesztette. Chastain hagyta, hogy az esernyő a sáros földre essen. Odahajolt a lányhoz és lágy, megnyugtató dolgokat suttogott. Nem is igazán lehetett érteni a szavak jelentését, maguk a hangok és elégnek bizonyultak. Karen megpróbált még közelebb bújni, kicsit ugyan megilletődött saját bátorságán, de nem tudta visszatartani magát. A férfi az egyik kezével hátul a tarkóját masszírozta, majd átkarolta a finom meztelen nyakát. A fájdalom majdnem elviselhetetlennek bizonyult. A gyász, a bánat és a magány hirtelen rátörő érzése szüntelenül könnyeket csalt a szemébe. Mélységes elutasítása ellenére, amikor Dexter még élt, mindig megvolt annak az esélye, hogy egy szép napon majd megoldja a problémáit, bármik is legyenek azok, megszabadul a vállára telepedett szellemektől és megpróbálja majd rendbe hozni a Karennel való kapcsolatát. Most már ennek sincs semmi esélye. Meghalt, ő pedig szinte nem is ismerte és nem voltak többé kínálkozó lehetőségek. Ugyanannyira fájt, hogy a remény is elveszett, mint az apja elvesztése. Azé az apáé, akit soha nem ismert igazán, de akinek a hiánya alakította az ő életét olyanná, amilyen. Most már soha többé nem fogja tudni elmondani neki, hogy mennyire haragudott rá, mennyire fájt, hogy soha nem volt a közelében és soha nem érezhette a család összetartozását. Ezért sírt, meg az anyjáért, na és az apjáért. De az ilyen szélsőséges érzelemkitörések nagyon kifárasztják az embert. Végül Karen is megpihent, még mindig a Chastain nyomozó biztonságot nyújtó ölelésében. Könnyes arcát még mindig a férfi vállára hajtotta. Hallotta, hogy a férfi halkan beszél valakihez, talán a lelkészhez, néhány pillanattal később pedig elhaladó lépések zajára figyelt fel. A cipőtalpak cuppogtak a sárban. Egyedül maradtak és hálás volt Marcnak, még valamiért; egyedül akart maradni és Marc biztosította ezt számára. Az eső is elcsendesedett, már csak néhány langyos csepp hullott. Elült a vihar. A szél is elállt és végre érezni lehetett, hogy felmelegszik az idő. A föld is szinte ontotta magából a gőzt. A lány füle alatt egyenletesen dobogott a férfi szíve, emelkedett és süllyedt a mellkasa minden egyes lélegzetvételnél. A teste férfias illata lágyan keveredett az after shave-je friss citrom illatával. Nagyon jó illata volt, gondolta a lány, pont olyan illatú, mint egy férfinak lennie kell. Elkalandoztak a gondolatai. Megpróbálta felidézni magában, hogy mikor volt utoljára ilyen közel férfihoz, de az emlékek elhalványultak és úgy érezte, mintha még soha senkihez nem lett volna ilyen közel. Soha nem fogadta el a férfiak segítségét, soha egyetlen barátja sem láthatta a könnyeit. Soha nem engedte saját magának, hogy szüksége legyen rájuk, most valahogy, szüksége volt Chastainre. Érezni akarta a férfi karját maga körül, csak még egy rövid ideig. Szüksége volt arra a kimondhatatlan erőre, ami olyan egyértelműen áradt ebből a magas, izmos testű férfiból. Arra az erőre, ami minden megfeszítés nélkül tartotta az ő súlyát is és pontosan olyan erős szorításra volt most szüksége, ahogyan a férfi tartotta. Szüksége volt rá, hogy hallja a kellemes, mély hang suttogását, szüksége volt a megnyugtató szavakra, hogy tudja, hogy most, legalább ezekben a nehéz percekben nincs egyedül. Az érzelmi vihar teljesen felkavarta, kifacsarta. 64

– Nagyon sajnálom – szipogta elkeseredett hangon a férfi vállába. – Nincs semmi baj – válaszolta a férfi és az egyik kezével egy kicsit eltartotta magától, amíg a másikkal zsebkendő után kutatott a zakója zsebében –, tessék, itt egy zsebkendő. Úgy vette el, hogy fel sem emelte a fejét. Megtörölte a szemét és kifújta az orrát, majd hirtelen zavarba jött, mert eszébe jutott, hogy így nem adhatja vissza a zsebkendőt a férfinak. Összegyűrte a kezében a zsebkendőt. – Majd kimosom – mormolta zavartan. A férfi halkan felnevetett és ismét magához szorította a lányt. Ő pedig visszatette a férfi vállára a fejét. Sóhajtott egyet és érezte, hogy az arca alatt nedves a férfi vállán a zakó. A felettük lévő faágakon újra csicseregni kezdtek a madarak, ahogy elállt az eső. – Soha nem ismertem igazán – suttogta, mert úgy érezte, hogy beszélnie kell –, általában úgy kétévente tűnt fel az életünkben. Anyám ilyenkor mindig azt remélte, hogy ezúttal talán velünk marad, de ő újra elment, anyám pedig napokon át egyre csak sírt. Gyűlöltem ezért apámat. A férfi erős karjai szorosabban fonódtak köré. – Maga szerette volna, ha marad? – Először igen. Minden egyes alkalommal, amikor eljött hozzánk, a szobámba szaladtam és imádkoztam azért, hogy ezúttal ne menjen el, hogy anyám boldog legyen és soha többé ne sírjon. Sajnos azonban ez soha nem segített. Aztán sorra gyártottam a kívánságokat. Kívántam valamit, ha hulló csillagot láttam, kívántam, ha csirkemellcsont került a kezembe, minden egyes kis tóba pénzt dobtam, ami csak az utamba került. Nem ismertem egyetlen olyan igazi kívánságteljesítő tavat sem, de úgy gondoltam, hogy biztosan bármelyik megteszi. Marc ismét felnevetett, Karen pedig érezte, hogy ő is elmosolyodik a férfi vállán. Halvány kis mosoly volt, igaz ugyan, de legalább mosolygott. A férfi úgy simogatta a hátát, mint a kisbabákét szokás. – Jobban érzi már magát? Karen bólintott. – Tudja a sírás endorfint szabadít fel a testben, így aztán automatikusan javul a síró ember hangulata. – Akkor maga most bizonyára csurig megtelt endorfmnal – jegyezte meg kajánul a férfi és most már Karen is nevetett. Hirtelen azonban ráébredt, hogy mit csinál és elhallgatott. Hogyan is nevethetett? Hiszen éppen az apja sírja mellett áll. – Ne is gondoljon erre – rázta meg a férfi vállánál fogva, mert szavak nélkül is megértette, hogy mitől merevedett meg annyira a lány a karjaiban – az emberek gyakran nevetnek a temetéseken, sokszor még a családtagok is. Nagyanyám mindig azt mondta, hogy az angyalok nevettetnek ilyenkor bennünket. Így próbálják meg könnyíteni a fájdalmunkat. Ez nem kegyeletsértő. Segít hamarabb talpra állni. Mennyire igaza volt! Visszagondolt azokra a temetésekre, amiken eddig részt vett, a felfeltörő kis nevetésekre. Megnyugodott a gondolattól. – Olyan tizenegy éves lehettem, amikor Nyugat-Virginiába mentünk a nagyapám temetésére – apám apjáéra. Emlékszem nagyanyám egy hintaszékben ült, a kezében egy kis csipke zsebkendőt tartott és néhány idős ember társaságában nagyapámról beszélgettek. Egyszer csak mindannyian nevetni kezdtek valami régi történeten. Eleinte mindenki megpróbálta elfojtani a nevetést, de aztán éppen nagyanyámból pukkadt ki az első kacagás. Emlékszem előre-hátra himbálózott a hintaszék, fogta a hasát a nevetéstől és a végén már alig kapott levegőt. Mindannyian úgy néztek ki, mint az elmebajosak. – Az segít, ha az ember a szép időkre próbál visszagondolni. Egyszóval maga tényleg egy nyugat-virginiai lány? Mintha egy kis árulkodó ohiói akcentust hallottam volna a beszédében. Megpróbálta utánozni a lány kiejtését. Beszéd közben szépen, lassan kiszabadította magát a lány öleléséből, de ő nem engedte el Karent. Az oldalára vonta a lányt és sétálni kezdtek, de a

65

kezét továbbra is Karen derekán tartotta. Karen nem volt benne biztos, hogy maga megy-e, vagy a férfi vonszolja. Karen még nem akarta felemelni a fejét. Tudta, hogy a szemei bedagadtak a sírástól, az orra piros, a festék pedig elkenődött az arcán. Csak remélni merte, hogy a kár nagy részét már sikerült letörölnie a zsebkendővel. De Chastain nyomozó úgy határozott, hogy ideje elindulni, így aztán el kellett indulni, akár akart, akár nem. Talán várja a munkája és vissza kell mennie New Orleansba. Karent furdalta a lelkiismeret, amiért így kisajátította a férfi idejét. – Remélem nem tartottam fel sokáig? – kérdezte nagyon zavartan. Igaz ugyan, hogy felajánlotta a segítségét, de lehet, hogy csupán udvariasságból tette és nem is számított rá, hogy a lány elfogadja az ajánlatát. – Természetesen nem – válaszolta Chastain és magához szorította a lányt, amint a kocsihoz vezető ösvényen sétáltak. – Ma nem vagyok szolgálatban és megbeszélt találkozóm sincs. – És randevú? – kérdezte Karen és még a gondolat és rosszul esett neki. Maga is meglepődött a kérdésen. Hirtelen ennyire szüksége lenne valakire, hogy nem tudná elviselni, ha le kellene mondania a férfi segítségéről? Jobban tenné, ha gyorsan magához térne, hiszen másnap reggel már repül is haza. – Randevúm sincs – válaszolta a férfi könnyedén –, miért nem sétálunk egy kicsit a Quarterben? Szétnézünk, aztán pedig megvacsorázunk valahol. Még semmit nem is látott New Orleansból és egy kis pihenés igazán magára férne. Karen hirtelen megkönnyebbülést érzett. A férfi vele akarta tölteni a nap hátralévő részét és az estét. Nos, lehet, hogy valójában nem akarta, pusztán csak felelősségtudatból akart vele maradni. Karen azonban túlságosan is hálás volt a lehetőségért és nem állt szándékában elszalasztani és egyedül tölteni az estét a melankolikus gondolatai társaságában. A meghívástól valósággal megkönnyebbült. – Köszönöm, az igazán nagyszerű lenne. A délutáni napfény teljes erejével az arcába sütött, egyelőre elvonultak az esőfelhők, bár délnyugatról baljóslatú, sötét felhők gyülekeztek. A ragyogó nap melegsége nagyszerű volt. Karen érezte, hogy ugyanolyan hirtelen kezd csorogni a hátán a veríték, mint ahogy az imént a didergés tört rá. Duzzadt szemével a tündöklő fénybe nézett, rosszul mérte fel a távolságot az ösvény szélétől és a karját végighorzsolta egy bokor. Az ágak beleakadtak a harisnyájába, amin gyorsan felszaladt a szem. – A fenébe! – szaladt ki a száján. Megállt, hogy felmérje a kárt. A harisnya egy darabja a bokor egyik ágán lógott. Egy féldolláros nagyságú lyuk tátongott a harisnyán és a lyuktól lefelé is és felfelé is szaladt a szem. Olyan ronda, amikor szalad a szem egy harisnyán, gondolta, ahogy meglátta sápadt lábszárát kikandikálni a lyukon. Karen lehajolt, hogy kiszabadítsa a harisnyáját a bokorból. Marc azonnal mellette termett, egyik kezével megfogta a lány vádliját, a másikkal megpróbálta kibogozni a harisnyát az ágak közül. A bőrén egy vékony kis vörös csíkot ejtett az egyik ág, ami jól láthatóan világított ott, ahol a harisnya kilyukadt és szabadon hagyta a bőrét. A férfi hüvelykujjával megdörzsölte a sebet, hogy megpróbálja enyhíteni a fájdalmat. – A kocsinál majd leveheti – jegyezte meg Marc, amikor befejezte a szabadítási eljárást. A lányra nézett és úgy mosolygott, hogy közben ragyogtak azok a gyönyörű szürke szemei –, én addig megállok a kocsi másik oldalánál és ígérem, hogy nem fogok leskelődni. A gondolat, hogy a férfi jelenlétében vegye le a harisnyáját, még akkor is, ha az addig a kocsi másik oldalánál áll, túl kihívónak tűnt, túl bensőségesnek. Bensőséges. Már megint ez a szó jutott eszébe. Egész nap, vagy már tulajdonképpen az első naptól kezdve úgy tűnt, hogy a férfi úgy veszi körül csupa bensőséges atmoszférával, hogy tulajdonképpen semmi testiség nincs közöttük. Néha ugyan megérintette, a hátára, vagy a karjára tette a kezét. Megölelte, amikor támaszra volt szüksége és Karen úgy érezte, hogy talán nem is lett volna képes ezt az

66

egész tortúrát végigcsinálni ezek nélkül az apró érintések nélkül, amik arról biztosították, hogy nincsen egyedül. Talán ezt a bensőségességet is csak Karen érezte, talán a déli férfiak mindannyian ilyen segítőkészek voltak a nőkkel szemben. Idáig még egyetlen déli embert sem ismert, mert az ohiobeli Columbusban nem igazán fordultak elő nagy számban, így aztán nem is igazán volt összehasonlítási alapja. Amennyiben Chastain nyomozó tipikus déli férfi, gondolta Karen, akkor az ország többi részén élő nőnek fogalma sincs, hogy mit veszít. Amikor odaértek a kocsihoz, Marc átment a vezető felőli oldalra és hátat fordított, mint ahogy azt ígérte. A perzselő napfény égette a bőrüket. A férfi levette a zakóját és amíg hátat fordítva várt, az egyik kezében fogta. Eső áztatta fekete haja csillogott a fényben. Vékony fehér inge széles vállaira feszült és látni engedte a bőrét. Karen átnézett a kocsi felett és szemügyre vette a férfit. Érezte a lüktetést a gyomrában. Egy pillanatra teljesen megbénult, képtelen volt levenni a férfiról a tekintetét. Egyszeriben minden részletre felfigyelt a testén. A hatalmas termetére, a fejformájára, a széles vállakra, a kicsi fülekre és a tarkóján lévő sötét pihékre. A fegyvere most is az övtáskájában volt. Karen azon gondolkozott, vajon kilép-e egyáltalán nélküle az utcára. Még soha ezelőtt nem kerítette a hatalmába egy férfi látványa, mint most a Marcé. Az érzékei majdnem felmondták a szolgálatot, alig tudott levegőt venni. – Megfordulhatok már? – kérdezte lustán, néhány perc elteltével. – Még nem – vágta rá Karen. Marc pedig türelmesen nekidőlt az autó oldalának és úgy várakozott tovább. Karen lenézett a lábára. A harisnya szinte cafatokban lógott róla. Harisnya nélkül még mindig emberibben néz ki, mint ebben. Ha más nem, hát a büszkeség indította arra, hogy úgy tegyen, ahogy a férfi mondta. Szórakozottan gondolt a mostani szituációban magára is és a férfira is. Felemelte a szoknyáját és gyors mozdulattal letolta magáról a harisnyát, gombócba gyűrte és a táskájába tette. Maga is meglepődött rajta, de hirtelen sokkal jobb lett a közérzete. Amilyen fülledt, forró volt a levegő, kimondhatatlanul kényelmesebb volt a meleg harisnya nélkül, ami az előbb még a lábujjhegyétől a derekáig betakarta. Mire kiegyenesedett, Marc már a kocsi másik oldalához ért és nyitotta neki az ajtót. Most ismét megérintette, ezúttal a hátára tette a kezét és óvatosan besegítette a kocsiba. Szinte a semmiből tört rá az érzés. Arra vágyott, hogy a férfi ismét a karjaiban tartsa, ahol kényelmesen és biztonságban érezheti magát, hogy megpihenhessen és a fejét a vállára hajthassa. Az effajta gyengeség annyira ismeretlen volt számára, hogy Karen szinte automatikusan kihúzta magát, hogy helyrezökkenjen az agya. Igen, nagyon sok megpróbáltatáson ment keresztül az utóbbi időben és talán nem olyan nagy baj egy kis időre egy erős vállon menedéket keresni, persze amennyiben nem csinál szokást belőle. Amint a férfi beült a volán mögé, rápillantott azzal a már jól ismert fél mosollyal a szája szögletében, azzal, amitől a szemében olyan kedves ragyogás gyúlt. A szája szinte meg sem mozdult és az arcának olyan álmos kinézetet kölcsönzött… és még valamit. De Karen abban már nem volt biztos, hogy az mi lehet. – Ha jobban megvizsgáljuk a dolgot, nagyon esőre áll, szóval a quarterbeli sétát mára kilőhetjük – gondolkozott hangosan –, úgyhogy hozzám megyünk. Kiülhetünk az erkélyre, iszunk egy pohár bort és megbámuljuk az embereket. Semmi szükség arra, hogy egyedül ücsörögjön a hotelszobájában. Egy délutáni séta és egy vacsorameghívás az egy dolog, de elmenni a lakására, az már valami egészen más. – Eleget voltam már a terhére – kezdte Karen a mondókáját. – Vitának helye nincs! 67

– De ma van a szabadnapja és én… – Mint ahogy mondtam is, vitának helye nincs. A hangsúly miatt nem vette zokon az elhangzott parancsot, de megértette, hogy nem tudja lebeszélni a férfit a tervéről. Úgy döntött, hogy hazaviszi magával a lányt és ebbe Karennek nem volt beleszólása. Biztosan azért ilyen, mert rendőr, gondolta Karen és hátrahajtotta a fejét a támlára. Amikor kiad egy parancsot, elvárja, hogy engedelmeskedjenek neki. Az orvosok is ugyanígy viselkedtek. A nővéreknek nem feltétlenül kellett egyetérteni az utasítással, csak végre kellett őket hajtani. De az a munkája része, ez pedig nem. Sőt ez még csak nem is rendőrségi ügy. Nyugodtan nemet mondhatott volna neki. A probléma ott kezdődött, hogy nem akart nemet mondani. Ki akart ülni vele az erkélyre, hogy elkortyolgasson vele egy pohár bort. Ennek olyan délies hangulata volt, olyan New Orleans-i. Szerette volna nézni egy kicsit a város forgatagát. És azt biztosan tudta, hogy most nem akar a négy fal közé bezárkózni egy üres hotelszobába. Nem sokat beszéltek a félórányi autóút közben vissza a város felé. Annyira elesettnek, olyan sehová sem tartozónak érezte magát, mintha egy másik bolygóról érkezett volna. Úgy gondolta, hogy ez biztosan az érzelemkitörések utóhatása és azé az egyfajta megkönnyebbülésé, hogy túljutott a temetésen. Mintha valami herkulesi feladatot teljesített volna és most végre pihenhet. Ez a lebegés nagyon kellemes érzéssel töltötte el. Azt sem tudta, hogy a férfi a Quarterben lakik, egészen odáig, amíg be nem fordultak a Szent Louis utcába. Addig azt hitte, hogy csak áthajtanak a Quarteren, bár amikor jobban belegondolt, rájött, hogy az nevetséges megoldás lett volna. Hiszen miért hajtott volna be a férfi a Quarter szűk kis utcáiba ahhoz, hogy bárhová eljusson, ha nem éppen a Quarterbe akart volna menni. Lassítottak és Marc megnyomta a garázskapu távirányítóját, amitől egy hatalmas kék kapu szép lassan felfelé kezdett csúszni. Már akkor behajtott, amikor még ahhoz is alig volt hely, hogy a kapu alatt átférjenek. Karennek még a lélegzete is elakadt és eltakarta a szemét. A férfi, nevetésben tört ki. – Bocs! De amikor elég sokszor beáll ide az ember, akkor már centire pontosan ki tudja számolni. Leállította a kocsi motorját, kiszállt és átment a kocsi másik oldalára. Karen olyan együgyűnek érezte magát, hogy csak ült egyhelyben és meg sem próbálta kinyitni magának az ajtót, de azért csak várt. Néhány másodpercbe telt csupán és úgy tűnt, hogy a férfi elvárja, hogy előadhassa neki ezt az udvariassági gesztust. Kinyitotta az ajtót, Karen pedig kiszállt. A férfi ismét a hátára tette a kezét és meleg, finom nyomással tessékelte a lépcsőház felé. A lépcsősor tetején kinyitotta a faajtót és előreengedte a lányt. Karen egy széles balkonra lépett, amit csodálatos kert övezett. A kert közepén régi márvány szökőkút állt, ami magára vonta a látogató tekintetét, körülötte pedig rengeteg virág nyílott. Hatalmas páfrányok és magas pálmák integettek leveleikkel. Rózsák, muskátlik és mások, amiknek még a nevét sem ismerte, édes illattal töltötték meg a levegőt. Biztos volt benne, hogy jázminillatot érez az egyvelegben, bár sehol nem látta az apró csillogó virágokat. Teljesen lenyűgözve lépett előrébb és kezét a kovácsoltvas kerítésre tette. Csodálatos látvány volt. Lenézett és egy kőpadot fedezett fel, szinte teljesen elrejtve a növények sokasága között. Arra gondolt, hogy a férfi biztosan ide menekül ha a munkája túl nagy súllyal nehezedik rá. – Ez csodálatos – lelkendezett Karen és mélyet szippantott az édes illatból, hogy a tüdeje csordultig teljen vele. – Köszönöm. Az egyik lakó gondoskodik a kertről. Az ő jóvoltából olyan, mintha egy növényházba lépne az ember. Én pedig cserébe várok a lakbérrel. A kert tényleg nagyszerű, de nekem nincs időm a kertészkedésre. Nem is lenne itt más, csak kő, meg homok, ha nem Mrs. Fox gondoskodna mindenről. 68

– Akkor az isten áldja meg Mrs. Fox jó szokását – mondta Karen és alig akart továbbmenni a kis paradicsomból. – Ámen. Beszéd közben a férfi kinyitotta az ajtót és a lány felé nyújtotta a kezét. Karen besétált és úgy érezte, mintha egyúttal a huszadik századot is maga mögött hagyta volna. Ez a ház egy másik világból való volt. A gipsz díszítésű plafon legalább tizenkét láb magas volt. A szobát antik bútorokkal rendezték be. Ezek az antik bútorok azonban olyanok voltak, amit mindennap használni lehetett, nem pedig múzeumba valók. A lábai alatt a kifakult szőnyeg még most is vastag, süppedős, egyszóval káprázatos volt. Az egyetlen modern darab a lakásban egy hatalmas karosszék volt, ami egy olyan magas embernek is kényelmes ülőhelyül szolgál, mint Marc. Karen száján már majdnem kicsúszott a kérdés, hogy rendőri fizetésből hogyan engedhet meg magának a férfi egy ilyen lakást, de ez nagyon durva lett volna, így inkább elhessegette magától a gondolatot. – A nagymamámtól örököltem – jegyezte meg Marc miközben a lány szétnézett –, a padlás majd leszakad a legalább kétszáz éves bútoroktól. A kárpitjuk persze tönkrement, de a fának gondját viselem és időről időre egyet újra kárpitoztatok. – Csodálatos lehet egy ilyen helyen élni. – Itt nőttem fel, úgyhogy gyakran szinte természetesnek veszem, hogy itt lakhatok. De igaza van, tényleg csodálatos – válaszolta miközben kinyújtotta a kezét és beljebb invitálta –, erre tessék. Az apró étkezőn át a konyhába jutottak, ahonnan egy hatalmas kétszárnyú ajtó vezetett ki a másik balkonra, ami pont az utca fölött helyezkedett el. – Foglaljon helyet – invitálta –, én pedig hozok magunknak valami innivalót. Nem éhes? – Nem, én… – Lemerném fogadni, hogy nem ebédelt – kérdezte a lányra kacsintva –, ugye? – Tényleg nem – ismerte el Karen. – Maga ápolónő – jegyezte meg szemtelenül –, okosabban is viselkedhetne. Üljön le végre. Karen leült. A férfi bement a konyhába, ő pedig kényelmesen elnyújtózott a kipárnázott kovácsoltvas székben és a balkon alatt elterülő utca forgatagát figyelte, ami maga volt a látványosság. Fáradtnak, üresnek és még mindig olyan furcsán zsibbadtnak érezte magát. Képtelen lett volna most mást csinálni, annyira jólesett itt ücsörögni. A páfrányokat szemlélte maga mellett az ajtó két szárnyánál kosárba akasztva és megint úgy érezte, hogy egy másik világba csöppent. A délutáni napsütés megint felmelegítette a levegőt olyan harminc fokra. A járdán összegyűlt tócsákból szinte gőzölgött a víz. Szerencsére a balkon árnyékba esett, így elviselhető volt a hőség. Csak egy legyező hiányzott Karen kezéből, hogy teljesen beleilljen a környezetbe. Becsukta a szemét és elmosolyodott a gondolattól. Valószínűleg elszunyókált, mert csak arra riadt fel, hogy Marc letette a tálcát a széke mellett álló asztalkára. A tálcán sonkás szendvicset látott, egy kistányéron sütemények voltak, két pohár és egy üveg vörös bor. – Egy háztartást vezető férfi – jegyezte és a hangja olyan távolian csengett, mintha még nem ébredt volna fel teljesen. – Ne pontozzon azért túl – vágta rá a férfi a hozzá illő lusta hangon, miközben leült az asztal másik oldalára –, a süteményeket a pékségből hoztam, szendvicseket pedig bármelyik kétbalkezes tud készíteni. Karen észrevette, hogy Marc átöltözött. Letette a nyakkendőt és az elegáns nadrág helyett kopott farmert húzott. Mezítláb volt és bár a fehér inget hagyta magán, nem tűrte be a nadrágba. Látszott rajta a gyűrődés, amit az előző hagyott. Kigombolt az ingen néhány gombot, és így látni engedte a mellkasát. Széles, szőrös mellkasa van, figyelt fel rá Karen félálomból. Szép! 69

Marc feltette meztelen lábait a balkon korlátjára, és sóhajtva nyújtózkodott egyet. – Maga is vegye le a cipőjét – bíztatta. Karen úgy is tett, mert nagyszerű ötletnek tartotta, hogy mezítláb legyen ebben párás, meleg időben. Ő is feltette a lábát a korlátra, gondolva, hogy a járókelők az utcáról nem láthatnak többet a szoknyája szélénél. Feltételezte azonban, hogy úgysem bámulnak felfelé. Annyi minden érdekes dolog történt az utcán. Ugyan ki törődött volna azzal, hogy mennyi látszik az ő lábaiból? Ő is ugyanúgy felsóhajtott, mint előzőleg a férfi, hiszen olyan csodálatos érzés volt, hogy nincs melege, megszabadult a cipőjétől és feltehette a lábát és érezte, hogy a gerince ellazul. Annyira ritkán fordult elő, hogy csak úgy ücsörgött, hogy ez most luxusnak számított. Marc anélkül, hogy változtatott volna a kényelmes pózon, kinyújtotta a kezét és szakértői pontossággal bort töltött a poharakba. – Egyen valamit – hangzott az utasítás és meg is várta, amíg Karen elvesz egy szendvicset, ő majd csak azután vett. Karen csendesen majszolta a szendvicset, bort kortyolt hozzá és a lent sétáló turistákat figyelte. Valahonnan odahallatszott egy utcai zenekar játéka, a másik irányból pedig pergő zongorajáték dallama szűrődött az utcára. Felszökő beszélgetésfoszlányok szolgáltak a pillanat hátteréül. Nem is tudott New Orleanshoz fogható helyet elképzelni sehol máshol a világon, a maga hétköznapian egzotikus csodájával. A lábukat egymás mellett pihentették a korláton, ami Karennek érdekes megfigyelésre adott alkalmat. Szembetűnő volt a különbség. Karen lába sokkal kisebb Volt, vékonyabb, finom vonalú. Határozottan nőies. Marcé nagy volt, csontos, a lábfeje egy kicsit szőrös, egyszóval férfias. Érdekes. – Tudja miért annyira különböző a nők és a férfiak lába? – tette fel még mindig álmosan a kérdést. Marc közelebb tolta a bal lábát, megérintve vele a lány jobb lábát. Szemügyre vette amit látott. Egy kis fejtörés után kinyögte a választ. – A körömlakk miatt. Ha elérhető távolságban lett volna, Karen szívesen oldalba vágta volna. – Neeem! Minden annak köszönhető, hogy régen a férfiak állandóan mezítláb rohangáltak az antilopok, meg azok után a szőrös mamutok után. Ők cipelték a hátizsákot meg a lándzsákat is. – Ez persze mind csak kifogás volt. Bármit elvállaltunk volna, csak hogy ne kelljen a gyereket dajkálni. Nagyon finom a bor, gondolta Karen. Általában nem szerette a vörös bort, de ez olyan lágy és zamatos volt. Kiitta az utolsó cseppig, a poharat pedig az asztalra tette és megelégedetten sóhajtott fel. Egy jó ideig egyetlen szó sem hangzott el. A forróságban valahogy úgy érezte az ember, hogy felesleges minden beszéd. Mély mennydörgés jelezte, hogy aznap még várható eső. A felhők lilásszürke gomolyaggal kezdték bekeríteni a lemenőben lévő, de még mindig ragyogó napot. Marc fogta és bevitte a tálcát a konyhába, de a kistányért a süteményekkel még kint hagyta az asztalon. Néhány perc múlva ért csak vissza. Odabentről zene szűrődött ki, lágy bluesdallamok. Itt minden olyan álomszerű, gondolta Karen és behunyta a szemét. Semmi máshoz nem volt elég ereje. – Kér még egy kis bort? – Mmm, igen, kérek. – Akkor vegyen előtte egy süteményt. – Maga rabszolgahajcsár! – jegyezte meg a lány, de azért engedelmesen vett a tányérról egy süteményt és beleharapott. Az ízek szétolvadtak a nyelvén. Mmmm, nagyon finom. Mi ez? – kérdezte elragadtatva. 70

– Fehér csokival, mogyoróval és még ehhez hasonló ínycsiklandozó finomságokkal készült. Ez a kedvencem – vágta rá a férfi szakértően és élvezettel majszolta egyiket a másik után. Mennyi érdekes dolog keveredik ebben az emberben, gondolta Karen szórakozottan. Egy kicsit talán régimódi is, más dolgokban viszont tipikusan mai, modern amerikai férfi. Maximális kényelemben érzi magát a farmernadrágban és pólóban a karosszékében elnyújtózva, ebben a csodálatos antik nappaliban és baseballmeccset néz a tévében. Mindemellett pedig még rendőr is, ami még összetettebbé varázsolja a személyiségét. Vajon ha több ideje lenne megismerni, milyen tulajdonságokat fedezne még fel benne? De ez mind nem számít, eszmélt rá hirtelen Karen, hiszen úgysem lesz alkalma jobban megismerni, mert másnap reggel már indul is haza. Megint az a furcsa érzés rándította össze a gyomrát. Fölfalták az összes süteményt és megitták hozzá a második pohár bort. Megint megdördült az ég, de ez alkalommal már sokkal közelebbről hallatszott. Az utcán szemetelni kezdett az eső, a lent sétáló turisták pedig gyorsan megpróbáltak fedél alá húzódni. Néhány percen belül teljesen kiürült az utca, az ezüstösen csillogó esőcseppek pedig egyre sűrűbben zuhogtak. Már szinte át sem lehetett látni a vízfüggönyön. Karen bőre egy kicsit megrázkódott a hűvös levegőtől, de a bor belülről kellemes melegséggel árasztotta el. Szaxofonszóló hangjai csengtek a fülébe és érezte, hogy a kellemes melódia egészen a lelkéig hatol. A mellkasán összekulcsolt karokkal ült és elviselhetetlen fájdalmat érzett odabent. – Táncolna velem? – hallatszott a férfi lágy hangja és már ott is állt mellette, kinyújtott kézzel várta, hogy elfogadja a felkérést. Karen felállt és egyetlen szó nélkül simult a férfi karjaiba. Behunyta a szemét, a feje pedig ösztönösen megtalálta a legkényelmesebb pózt a férfi vállán. Ettől tökéletesebb dolog nem is létezhet a világon, gondolta magában, mint mezítláb egy gyönyörű lassú számra táncolni New Orleans egyik balkonján, miközben az utcán zuhog az eső és a vihar szürkesége fonja őket körül. A férfi teste olyan csodálatosan meleg volt, hogy Karen legszívesebben beleivódott volna és érezte, hogy szinte akaratlanul is közelebb húzódik hozzá. Amint erre ráeszmélt, azonnal hátrálni kezdett, de a férfi a hátára tette a kezét és egyetlen határozott mozdulattal akadályozta meg a kísérletét, sőt még közelebb húzta magához. – Nincs semmi baj, nyugodtan hajtsa a fejét a vállamra. Alig lehetett hallani a szavait, mintha ezzel sem akarta volna elrontani a pillanat varázsát. Így hát Karen elengedte magát és mindezt olyan készségesen tette, hogy attól már bűntudatot érzett. Hiszen minden szégyenérzet nélkül kihasználja a férfit, azért, hogy kényelemben, biztonságban érezze magát… és azért, hogy boldog legyen. Igen, ez a tiszta boldogság: a férfi erős karjai ölelik át, kemény mellkasa a melleihez feszül és így táncolnak, szinte hipnotizálva a szaxofon lágy zenéjére. A férfi csípője az övéhez simult, egymáshoz ért a lábuk. Időnként még a férfi nemi szervét is érezte, amint a csípőjéhez ért, bár tudta, hogy a férfi figyel erre – a jólneveltség hatása. Karen arra eszmélt, hogy alig várja, hogy a következő mozdulatnál ismét összeérjen a csípőjük. Karen teljesen hozzá akart simulni, érezni akarta azt a kihívó merevedést. A szíve lassan, nehezen vert. Már nem fázott, kellemes melegség árasztotta el. Szinte nem is lépett, egyszerűen a férfiba kapaszkodva lebegett. A férfi egyik erős kezével végigsimította a hátát és a tarkójánál állt meg, a másikat pedig lassan a fenekére tette. Karen nem is gondolt ellenállásra. Ebben az érintésben valahogy semmi követelőző nem volt. Nem történt más, csak a férfi finoman simogatta a fenekét. Karen ezelőtt még soha nem figyelt fel rá, hogy ez milyen nagyszerű érzés lehet. Marc hátrahajtotta a lány fejét, a kezével pedig a tarkóját fogta. Karen maga előtt látta a férfi érzéki szájának vonalát. Marc megcsókolta, de még ebben sem volt semmi követelőző.

71

Karen ismét behunyta a szemét. A férfi ajka puhán tapadva formálta a lány ajkát. Nem használta a nyelvét. Karen vágyakozva érezte, bárcsak megtenné. Jobban akarta érezni a férfi szájának az ízét. Bár az is élvezettel töltötte el, amit így kapott Marctól, sokkal nagyobb élvezettel, mint amit idáig bármely férfi csókja jelentett. Hagyta magát elmerülni a könnyed, érzéki csókokban. Azon kapta magát, hogy teljesen átöleli a férfi, a csípőjét feszesen a Marcéhoz szorítja. Marc egy pillanatra levette a kezét a lány fenekéről. Karen azt hitte egy pillanatra, hogy ezzel akarja fékezni a mozdulatait. De aztán ajtónyitódást hallott maga mögött és ráébredt, hogy a férfi belépett vele a konyhába. Odabent sötét volt, Marc nem hagyta égve a lámpát. Karen nem akarta kinyitni a szemét, csak megkönnyebbült, álmos elégedettséggel sóhajtott fel, amikor a férfi ismét megcsókolta és visszatette a kezét a fenekére. Már mindkét kezével ezt az érzékeny területet simogatta, eszmélt rá Karen, ő pedig a férfi hátába kapaszkodott. A mellei megfeszültek, mellbimbói keményen ágaskodtak, az ágyéka szinte fájt a vágytól. Csodálatos érzés volt, több mint csodálatos. Érezni akarta a férfi nyelvét. Annyira vágyott rá, hogy lábujjhegyre állt és bátortalanul ugyan, de ő kezdeményezett. Teljesen a férfi testéhez akart simulni, megtette hát azt is. Melleit a férfi mellkasához szorította és érezte, ahogy kellemesen hozzádörzsölődnek a mellbimbói. Mélyen a férfi torkából egy nyögés szakadt fel és átvette Karentől a kezdeményezést. Ezúttal a gyönyör olyan élesen hasított a lány testébe, hogy hangosan nyögdécselt tőle. Ó, igen! A férfi szájának csodálatos íze volt. Keveredett benne a bor és sütemény aromája. A nyelve határozottan tört utat magának a lány szájában, az övé pedig játékosan simogatta körbe a Marcét. Karen soha nem tudta, hogy a csókok ilyen finomak, mégis különbözőek lehetnek, ennyi jelentéssel, ennyifajta árnyalattal színezve. Marc megfogta a lány szoknyáját és felhúzta egészen a derekáig, majd forró tenyerével a bugyijába nyúlt és megfogta a meztelen fenekét. Karen feneke hűvös volt, Marc tenyere forró. Ettől az ellentéttől ívben hajolt meg a lány teste és levegő után kapkodott. A mellei megduzzadtak a vágytól. A csípője ringásával megérintette a férfi merev, ágaskodó péniszét, ami ösztönösen nyomult előre, hogy kielégülést keressen. Karennek már nem csak melege volt, lázban égett. A bőre megfeszült, a ruhát már csak fojtogató páncélnak érezte. Marc lehajolt és letolta a lány bugyiját. Végigcsúszott a combján, le egészen a bokájáig. – Lépj ki belőle – kérte suttogva, a lány pedig gondolkozás nélkül megtette. A szíve majd kiugrott a helyéből, a testét emésztette a vágy tüze. – Nyisd ki a szemed! Úgy tett, ahogy a férfi kérte. Felnézett rá a félhomályban úszó szobában. Csak az utcáról, az erkélyajtón át szűrődött be némi fény. A férfi egyre csak bámulta, összeszűkült szemmel, átható pillantással. A szája majd szétcsattant a vad érzékiségtől. Karen most vette csak észre meglepetten, hogy nem is a konyhában voltak. Keresztültáncoltak a másik ajtón is, egészen a férfi hálószobájáig. Karen térdhajlata az ágynak feszült, amint a férfi óvatosan lefektette rá. Erős karjaiban tartotta egészen addig, míg a háta az ágyra ért. Szinte fel sem fogta még, hogy a hűvös ágyneműben fekszik, amikor már a férfi teste szorosan az övéhez simult. Magán érezte a kemény test súlyát. A combjai közé térdelt és kigombolta magán a nadrágot. Karen mély lélegzetet vett, szemei félig voltak csak nyitva. A szempillái rejteke mögül figyelte a férfit. Még mindig úgy tűnt, mintha álmodná mindezt, mintha nem is lenne igaz, ami történik. És mégis tudta, hogy soha semmit nem akart még ennyire, mint most, soha egyetlen férfi közelségére sem vágyott ennyire, mint most a Marcéra. Maga is meglepődött azon, hogy milyen intenzitással tört rá a vágy. Nem volt egészen bizonyos benne, hogy hogyan jutott el idáig, hogy egy olyan ember ágyában fekszik, akit alig ismer, a bugyija valahol a földön, a szoknyája pedig felhúzva, egészen a derekáig.

72

A férfi péniszének első érintése megriasztotta, mintha most eszmélt volna a valóságra. Döbbenten nyitotta tágra a szemét, ujjait pedig a férfi vállába mélyesztette. Marc elkapta a tekintetét, hatalmas teste a matracra nyomta és belehatolt egyetlen, határozott lökéssel, egészen mélyre. A lány teste ívben hajolt meg a férfi kemény mozdulatától, a perzselő behatolástól. A férfi pénisze sima volt, kemény és elképesztően mélyen hatolt belé, Karen pedig csak vonaglott alatta. Marc a karjaiba fogta a lányt és gyengéden átölelte, miközben egyenletesen mozgott. Egyfolytában a lány arcát figyelte. Karen önkénytelenül kapkodott levegő után, arcán pedig könnycseppek gördültek végig attól a gyönyörtől, ami szinte már érzéki kínlódás volt. A bordái között vadul kalapált a szíve. Kétségbeesve kapaszkodott a férfiba, mintha attól félne, hogy széttépi az a belső erő, amit már alig tudott elviselni. Marc mindvégig férfias, megnyugtató szavakat suttogott a fülébe, bár Karen alig tudta felfogni a szavak értelmét. A mély hang azonban, ami úgy ölelte körül akár a méz, sokkal nagyobb hatással volt rá, mint bármilyen szó. – Kérlek! – hallotta a saját hangjában a könyörgést, hogy irgalomért, megkönnyebbülésért, bármiért és mindenért esedezik egyszerre. Marc megértette a követelő szavait, talán még jobban is, mint ő maga. Kintebb csúszott a lány hüvelyéből, majd keményen ismét belehatolt, majd újra és újra, míg a lány a csúcsra ért. Erősen tartotta a kielégülés perceiben, amíg az érzéki hullámok átvonultak a lány testén. Ki s be mozgott a lányban, combjait szélesre tárva tartotta, hogy Karen ne lehessen ura a helyzetnek és ne tudjon védekezni sem. Könyörtelenül mozgott, egészen addig, amíg a lány teste görcsbe rándult, majd ívben meghajlott. Karen azonban nem is várt könyörületet. Csak a férfit akarta és azt a perzselő intimitást, ahogy a teste magába zárja az övét. Mikor végre ellazultak a beteljesülés közben görcsbe rándult izmok, bénultan feküdt a férfi alatt. Teljesen kimerült, kiürült belőle minden, alig volt magánál. Marc egy utolsót mozdult még, és ő is elment, Karen teste pedig beleremegett az erőteljes lökésekbe. Marc teljes súlyával a lányra nehezedett, mellkasa hullámzott, ahogy levegő után kapkodott és a saját szívén érezte a lány szívdobbanásait. Érezte, hogy az inge teljesen átázott az izzadtságtól, de az erkélyajtón át frissítő szellő áramlott be a szobába, ami könnyített egy kicsit mindkettőjükön. A levegő teljesen felfrissült az esőtől. Karen a férfi nyakába fúrta az arcát, és mélyen belélegezte bőrének forró illatát. Érezte, hogy hamarosan mély álomba fog merülni. Összerezzent, amikor Marc felemelkedett róla. Ösztönösen követelte a terhet, amit addig a magáénak érzett és a férfi testének melegét. – Shh – mormolta Marc a fülébe megnyugtatóan. Az ablakokon és a nyitott ajtón keresztül elég fény szűrődött be ahhoz, hogy Karen álmos pilláin keresztül is lássa, amint Marc leveszi és eldobja az óvszert. Annyi ereje még volt, hogy megkérdezze: – Hát ezt mikor vetted fel? Esküdni mert volna, hogy a férfi egy pillanatra sem vette le a testéről a kezeit, miután a hálószobába értek. – Amikor bekapcsoltam a magnót – válaszolta visszafordulva hozzá és még mindig a lány széttárt combjai között térdelt. Szemei a lányra tapadtak miközben elkezdte lefejteni róla a ruhát. Karen hagyta, hogy kigombolja a ruháját. A férfi keze az övé alatt játszott a gombokkal. A lány fáradt gondolatai még mindig az óvszeren jártak. Tehát mindent előre kitervelt. Még mielőtt táncolni kezdtek volna, az volt a feltett szándéka, hogy ledönti. Ez az apró részlet fontosnak látszott. Miért akarta félrevezetni? Marc időközben felhúzta a ruháját, át a fején és félredobta. Azután óvatosan kikapcsolta a melltartó apró kapcsait és azt is levette a lányról. Karen már csak arra lett figyelmes, hogy meztelenül fekszik és ettől túlságosan sebezhetőnek érezte magát, annak ellenére, hogy éppen az előbb szeretkeztek. Teljesen kétségbeesett attól amit csinált. Ott feküdt meztelenül, kitárulkozva a férfi előtt, aki 73

még mindig fel volt öltözve. Igaz ugyan, hogy a farmerját a combjáig letolta. Már neki is el kellett volna lazulnia, de merev pénisze kíváncsian ágaskodott előre az inge alól. Karen keze megmozdult. Marc talán megérezte a szándékát, hogy el akarja takarni a testét, ezért elkapta a csuklóját és a feje mellé szorította a párnára. Gyönyörködve nézett végig a lány testén. A mellbimbói merev kis csúcsokká szűkültek a vizslató tekintete hatására. Marc elmosolyodott a látványtól. Föléjük hajolt és megnyalta a bal bimbót, majd lassú köröket írt le köré a nyelvével, mielőtt óvatosan a fogai közé fogta, finoman megharapdálta és gyengéden szopni kezdte. Karenre ismét rátört a forróság. Vergődött, de bármilyen erősen próbálkozott is, nem tudta kiszabadítani a karjait a szorító markokból – nem eltolni akarta magától Marcot, hanem közel húzni és megölelni. Marc a szájába vette a mellét és egyre erősebben szopta, a bimbót pedig keményen a szájpadlásához nyomta és a nyelvével szüntelenül ingerelte. Karen pedig csak tehetetlenül vergődött. Soha nem tudta, hogy a mellei ilyen érzékenyek. De most ahogy szopta a bimbóit, ez annyira felcsigázta, hogy maga is alig hitte el, de közeledett egy újabb orgazmushoz. Marc közelebb húzódott és hímveszője csúcsát a lány duzzadt, nedves szeméremajkaihoz dörzsölte, így kérlelve, hogy megnyíljanak előtte és becsúszhasson közöttük a síkos hüvelybe. Karen vágyakozva ringatta a csípőjét. Marc halkan elkáromkodta magát, visszatartotta egy másodpercre a lélegzetét és a sarkára ült. Lecibálta magáról az inget, félredobta és gyorsan felhúzott egy újabb óvszert. Ismét a lány fölé hajolt, elkapta a csuklóit és fél kézzel, kinyújtva a lány feje fölé emelte a karjait. Most már semmi nem védelmezte az ágaskodó mellbimbókat, amik vágyakozva, csalogatóan meredtek felé. Maximálisan kihasználta ezt a pozíciót. Bekapta az egyik bimbót és szopni kezdte, egyszerre kegyetlenül és mégis gyengéden. A másik keze a lány hasára siklott, onnan pedig tovább a széttárt lábai közé. Nagyon érzékeny és duzzadt volt még az előző szeretkezés után. Alig tudta elviselni a férfi érintését, ahogy az a hüvelyébe hatolt az ujjával. Ficánkolt a férfi minden mozdulatára, levegő után kapkodott és önkénytelenül is előre-hátra mozgatta a csípőjét. Hirtelen egy furcsa gondolat suhant át Marc fején. – Nagyon megfeszíted magad – suttogta és közben Karen nyakát csókolgatta –, fáj amit csinálok? – N-eem – ezt az egy szót is alig tudta kipréselni magából. Marc ujja egyre mélyebben hatolt belé és gyengéd nyomásokkal ingerelte. A hüvelykujját a lány csiklója körül mozgatta, csábító mozdulatokkal dörzsölte. – Jaj, Istenem! – szakadtak ki Karenből a szavak és a teste egyre jobban megfeszült. Elöntötte a forróság, testét szinte elemésztette a vágy. Érezte, hogy közeleg az orgazmus és tudta, hogy ez még erősebb lesz, mint az előző. Remegő combjai fájdalmasan vágyakozva tárta újra szét, amikor Marc közelebb húzódott hozzá. Kihúzta a hüvelyéből az ujját és a mereven ágaskodó hímvesszőjét tolta be mélyen helyette. Az érzéki hullám egyre jobban magával ragadta. Érezte, hogy közeleg a beteljesülés és mélyen a lány testébe hatolt. Karenből könnyek törtek elő, teste pedig görcsbe rándult. Marc megpróbálta saját vágyait féken tartani még egy darabig és szépen, lassan újra felcsigázta a lányt, egészen a csúcsig vitte és csak azután ment el ő is. Karen elaludt és amikor felébredt, a férfi keze a testén pihent. Teljesen besötétedett, leszállt az éj. Marc levette a farmerját. Odakinn még mindig esett az eső, az erkélyajtók pedig nyitva voltak, szabad utat engedve a beáramló nyirkos levegőnek. Semmi más nem létezett, az egész világ arra az ágyra korlátozódott és a férfira, aki magához ölelte, a teste melegével védte és akinek a keménységét érezte. Életében először nem arra gondolt, hogy vége, hanem teljesen átadta magát a tiszta fizikai gyönyörnek. Bármit tehetett volna vele a férfi és ő nem is próbált volna ellenállni. 74

Marc lentebb csúszott a lány testén, szorosan rászorította a száját, olyan finoman és bensőségesen, hogy Karen majdnem elsírta magát. Meg is tette volna, ha a férfi nem gyújtja fel benne ismét a vágyat, amit követelőzve érzett dübörögni minden egyes porcikájában. A férfi Karenre nézett és azt mondta: – Most keményen csinálom. És úgy is tett. Ezúttal csak a saját gyönyörére figyelt, és közben a lány is elélvezett. Karen úgy érezte, hogy menten elájul, annyira erősen rándult görcsbe a teste. A férfi izzadt hátába kapaszkodott és teljesen átadta magát neki. Ez az eszelős szeretkezés a sötét, esős New Orleans-i éjszakában sokkal érzékibb volt, mint bármi, amit csak el tudott képzelni. Nem akarta, hogy véget érjen. Ezúttal Marc is elaludt, de olyan szorosan ölelte magához a lányt, hogy az izzadságcseppek összefolytak a testükön, mint egy láthatatlan kötelék. Az éjszaka vég nélkülinek tűnt. Karen ismét az esőre és sötétségre, a fülledt, meleg levegőre és az időnkénti eső frissítette fuvallatokra ébredt. Sehol nem látott maga körül órát, bár amúgy sem akarta tudni mennyi az idő. Végigcsókolgatta a férfi testét. Fentről indulva haladt lefelé. Mire a golyóihoz ért már Marc is felébredt, pénisze követelőzve ágaskodott. Először a csúcsát csókolta meg, azután nyalogatni kezdte és érezte, amint még keményebb lesz az ajkai alatt, ekkor vette teljesen a szájába. A szeretkezéshez két ember kell és Karen azt akarta, hogy a férfi is úgy kínlódjon a gyönyörtől, mint ő. Nem tudta hányszor szeretkeztek akkor éjjel. Az agyát köd borította, a testét pedig teljesen átadta a férfinak. Amikor Karen már annyira kimerült, hogy képtelen volt bármire is reagálni, a férfi a karjaiba fogta és megcsókolta a szemeit. – Aludj csak, tündérem! – suttogta azon a sötét varázslatos hangon és ez olyan volt, mintha csak ezekre a szavakra várt volna, mielőtt mély álomba zuhant.

Tizedik fejezet

Hayes óvatos ember volt. Megbízható emberekkel dolgoztatott, de attól, hogy valamelyikük azt mondta, hogy kész van a rábízott munkával, nem feltétlenül vette biztosra, hogy neki is megfelelően lett kivitelezve a feladat. Nagyon fontosnak tartotta, hogy mindent duplán ellenőrizzen. Ez az elővigyázatosság kifizetődött. Ennek segítségével megtalálta az apró kellemetlenségeket és orvosolta őket, még mielőtt jelentős problémává váltak volna. A neki dolgozó emberek igazi seggfejnek tartották, de azok, akiknek ő dolgozott, maximálisan hálásak voltak a körültekintőségéért, hogy minden részletre tudott figyelni. Amikor Clancy telefonált és jelentette, hogy teljesítette a rábízott feladatot, Hayes hitt neki. Clancy nagyon jó volt abban, amit csinált. De a biztonság kedvéért megkért egy ismerősét, hogy küldjön egy másolatot a rendőrségi jelentésről, hogy a ház leégett és az újságcikkről a privát, titkosított fax számára. Egészen jól értett a számítógépekhez, de jobban bízott a régebbi technológiában. Úgy gondolta fő a biztonság. A számítógépeknél sosem tudhatja az ember, hogy Hoboken-ben, vagy bárhol másutt, milyen kis hülye számítógépbuzi les bele mindenbe, amit küld, vagy amit neki küldenek. Az embere másnap felhívta. Semmiféle tüzet nem jeleztek a Karen Whitlaw házával kapcsolatban. Leégett ugyan egy ház, de az egy Hoerske nevezetű családé volt. Hayes elkáromkodta magát. Hiszen ez nem Clancyre vall, hogy a rossz házat égeti porig. – Tegyél meg nekem egy szívességet. Nyisd ki a telefonkönyvet és nézd meg benne a Karen Whitlaw címét. 75

– Rendben. Egy pillanat – hallatszott a vonal másik végén, hogy lapozza a telefonkönyvet – Whitfield… Whitfield… Whitlaw. Karen Whitlaw néven nincs telefon, de van itt egy K. S. Whitlaw. – Várj egy percet – Hayes megnézte a Dexter Whitlaw feleségéről és lányáról készült aktát. A lány egyik keresztneve Simon. – Igen ez lesz az. – Oké. A francba! De hiszen a cím ugyanaz… ugyanaz, mint a Hoerkesék házáé. Hayes szeme lüktetett. Érezte, hogy hamarosan megfájdul a feje. Fáradtan fogta meg az orrnyergét. – Küldj el mindent, amit sikerült megszerezned azzal az üggyel kapcsolatban. – Rendben van. Húsz perc sem telt bele és zúgott a fax, ahogy köpködte magából a kért papírokat. Hayes nem törődött a rendőrségi jelentéssel, az újságcikket vette kézbe. „Tegnap hajnalban leégett Nathan és Lindsay Hoerske háza. A tűzoltó parancsnok megállapítása szerint a tűz a konyhában kezdődött. A Hoerske család, akik csak néhány hónappal ezelőtt vették a házat, szerencsére nem tartózkodtak otthon, amikor kiütött a tűz.” Hayes ingerülten dobta félre a lapot. Nem kellett hozzá zseninek lenni, hogy rájöjjön az ember, mi történhetett. Az a Whitlaw nőszemély eladta a házat. Clancy minden kétséget kizáróan a telefonkönyvből nézte ki a címét, de azt csak évente egyszer nyomják újra az új adatokkal. Felhívta Clancyt. Most is mint mindig, az üzenetrögzítő válaszolt. – Hagyja meg a számát – hallatszott Clancy hangja a rögzítőn. Csak ezt az utasítást adta, anélkül hogy megadta volna a nevét. – Amennyiben ismerem magát, vissza fogom hívni. – Ezt jól elbasztad! – dörögte Hayes minden előzetes bemutatkozás helyett. – Egy nagy büdös francot basztam el! – kiabálta Clancy, amikor felvette a kagylót. Nagyon idegesnek tűnt a hangja. Nem volt hozzászokva a reklamáló ügyfelekhez. – Nem is ott lakott a nő, te idióta! Hónapokkal ezelőtt eladta valakinek a házat. – Erre most mit mondjak? Kár, hogy a semmiért gyújtottam fel. – Találd meg a nőt és ezúttal tisztességes munkát végezz! Stephen Lake szenátor arra számított, hogy ő lesz a következő elnök. Rajta kívül még nagyon sokan remélték ugyanezt. Őt és a bátyját Williamet politikai pályára szánták, attól a naptól kezdve, hogy megszülettek. De William meghalt és Stephen lett az örökös. A Lake család tagjai négy nemzedéken keresztül ügyvédek, bírók és politikusok voltak. Stephen követte a családi hagyományt. Lake szenátor mindig pontosan tudatában volt annak, hogy az apja Williamben bízott leginkább. Ő volt az apjuk szeme fénye. William halála után Stephen még az addiginál is keményebben dolgozott, hogy tökéletes politikus váljon belőle, hogy ezzel próbálja valamelyest enyhíteni az apja fájdalmát, amiért elvesztette a kedvenc fiát. Biztos, jól átgondolt karriert tervezett magának. Az évek alatt hírnevet szerzett és olyan embernek ismerték, mint aki mindig a rögösebb utat választja. Ez tiszteletreméltó hozzáállás, gondolta magában Franklin Vinay, de a szenátus Védelmi Tanácsának székében, nem beszélve a hozzákapcsolódó ügynökségekről, egy pragmatikusan gondolkodó ember nagyobb szolgálatot tenne, mint egy idealista. A védelmi biztos nem szerette, hogy behívatták a szenátor irodájába, mint ahogy az iskolás gyerekeket: hívatják az iskolaigazgatóhoz. De azért elment és semmit nem árult el a nemtetszéséből, amikor leült az egyik gyönyörűen berendezett irodában. Várakozás közben azon gondolkozott, vajon miért jöhetett vissza a szenátor augusztus közepén a fővárosba. Vinay legutóbbi információja az volt, hogy Lake szenátor nagyszerűen érzi magát a minnesotai birtokán, amit annyira szeretett. Vinay úgy gondolta, hogy minimum valami 76

nemzetet fenyegető veszélyről lehet csak szó, ha képes bármelyik politikust visszacsalni a nyári szabadságáról a legtikkasztóbb hőségben. Mivel ő előbb tudott volna a nemzet fenyegetettségéről bármelyik kongresszusi képviselőnél, talán még az elnöknél is, Vinay tudta, hogy nem ilyesmiről van szó. Ettől Lake szenátor megjelenése még kíváncsibbá tette. Franklin Vinay-t pedig nem olyan embernek is- merték, aki elsétál a rejtélyek mellett. – Kér egy kávét, Frank? – szólalt meg a szenátor kávéskannára mutatva. – Nem, köszönöm. Nem vagyok elég kemény ahhoz hogy ilyen hőségben kávét igyak. A szenátor halkan nevetett egyet, majd töltött magának egy csészével, talán éppen azért, hogy megmutassa, ő bizony van annyira kemény. Vinay elmosolyodott, miközben nézte, hogy a szenátor egyetlen csepp tejszínt önt a kávéjába és azon gondolkozott, vajon hány csészével kell a szenátornak innia ahhoz, hogy úgy érezze kielégítően megalapozta a férfiasságát. Nem kérdezte meg, hogy miért hívatta be a szenátor. Vinay régóta játszotta már ezt a társasjátékot. Ismerte a hallgatás erejét. Tudta, hogy hogyan használja ki a helyzete előnyeit. Arra kell kényszeríteni a másikat, hogy ő lépjen először. Nem akarta azzal csökkenteni az izgalmat, vagy bármilyen titkot kiadni, hogy hamarabb nyitotta ki a száját a kelleténél. Itt az sem számított, hogy állítólag ugyanazon az oldalon álltak mindketten. Vinay senkinek nem hagyta, hogy meggondolatlan beszélgetésbe sodorja. Ha tudja, hogy mit akar a szenátor, akkor azt is fogja tudni, hogy hogyan reagáljon. Sajnos Lake szenátor nagyszerű udvariassági beszélgetéseket tudott folytatni, ahelyett hogy a lényegre tért volna. – Ez a legforróbb nyár, amire vissza tudok emlékezni – kezdte és hátradőlt a vajpuha bőr karosszékében –, szörnyű ez a forróság. Augusztusban általában szabadságon vagyok… Mint minden politikus Washingtonban, gondolta Vinay. – .. .időnként szoktam horgászni is. Maga szeret horgászni, Frank? – Évek óta nem csináltam – válaszolta. Nem volt rá ideje, hiszen azzal foglalatoskodott, hogy megpróbált néhány kártékony izmust, mint például a kommunizmust, meg a terrorizmust az országhatáron kívül tartani. – Igazán meg kellene próbálnia gyakrabban időt szakítani rá. A horgászás visszaviszi az embert a természetbe. Alkalma lenne megismerni az ország még érintetlen tájait és azt sem szabad elfelejteni, hogy az ország lakosságának nagy része nem a nagy városokban lakik. A média hajlamos csak a nagy városokkal foglalkozni, aminek a hatására fennáll az a veszély, hogy elfeledkezünk az ország többi részéről. Vinay már nyitotta volna a száját, hogy egyetértsen, de a szenátor felemelte a kezét. – Én meg csak beszélek itt jelentéktelen dolgokról, amikor pedig tudom, hogy mennyire elfoglalt. A tárgyra térek. Az egyik munkatársamtól azt az információt kaptam, hogy az egyik szerződéses ügynökét megölték Mississippiben. Frank, azt szeretném tudni, hogy maga adotte neki megbízást. És kérem, ne jöjjön nekem azzal a sablonszöveggel, hogy a CIA nem szervezhet akciókat a saját országának határain belül. Az, hogy tilos valami és az, hogy nem tesszük meg azt a valamit, az két különböző dolog. Vinay arca semmit nem árult el, de belül majd szétvetette a méreg. Csak egy magyarázat lehetett arra hogy a szenátor munkatársa értesült Rick Medina haláláról. Ez pedig úgy történhetett, hogy volt egy beépített embere a Vinay osztályán. – Szenátor úr! Nem folynak akciók az országhatáron belül. Pont. Amennyiben egy szerződéses ügynököt megöltek – bár én erről nem tudok – az tőlünk teljesen függetlenül történt. – Maga nem hallott erről? – A szenátor értetlenül nézett rá. – De… – Rengeteg szerződéses ügynök dolgozik nekünk. Ezek az ügynökök, mint ahogy azt ön is tudja, más országoknak is dolgoznak, és ha jelen esetben is ilyen helyzet állt fenn, akkor

77

nekem semmilyen információm nincs az üggyel kapcsolatban, akár nő volt az illető akár férfi. Apropó, melyik volt? – Melyik mi? – Nő vagy férfi? – Ja, egy férfi. Tényleg nem hallott a dologról? – Mint ahogy mondtam, ha nem az ügynökség megbízásából dolgozik valaki, akkor nincs felém információadási kötelezettsége. – Én úgy tudom, hogy ennek az embernek a fia, a maga ügynöke. A szenátor túl sok kibaszott dologról volt informálva, gondolta Vinay komoran. És ha komolyan azt remélte, hogy meg fogja nevezni az egyik legfontosabb ügynökét, akkor a szenátor ugyancsak kibaszott sokat remélt. – Lehetséges, de ha a haláleset nem akció során történik… –, mondta és megvonta a vállát, hogy ezzel is érzékeltesse, mennyire nincs számára jelentősége annak, hogy egy szerződéses ügynököt megöltek. Lake szenátor egy dossziéba pillantott. – Az ügynök Rick Medina. Nem hangzik ismerősen a neve? – Rick Medina? – Vinaynek sikerült elképesztően megrendült képet vágnia. – Biztos ebben? – Az információim megbízható forrásból származnak – jegyezte meg keményen a szenátor. Nem volt hozzászokva, hogy megkérdőjelezik a szavát. – Nagyon régen ismerem Rick Medinát – persze nem túl jól. Senki nem ismerte közelebbről, de annyi bizonyos, hogy ő volt az egyik legmegbízhatóbb szerződéses ügynökünk. A fenébe! – A fiát is ismeri? – Ricknek nem volt családja – hazudta Vinay –, tipikus magányos farkas volt. – Értem – valami oknál fogva Lake szenátor nem látszott meglepettnek. – Nos… Vinay felállt, a türelme pedig már nagyon a végére járt. Örült neki, hogy abban igazat mondott, hogy Rick Medina nem nekik teljesített feladatot, amikor megölték, de a szenátor akkor is túlságosan sokat tudott. Olyan részleteket és olyan információkat, amiknek nem szabad lett volna eljutniuk hozzá. Vinay már azon gondolkozott, hogy hogyan húzhatná le az osztályán dolgozó tégláról a vizes lepedőt – úgy fogja kirúgni, hogy a lába sem éri a földet. – Ez minden, amit meg akart beszélni velem, szenátor úr? – kérdezte udvariasan. – Biztosíthatom róla, hogy Rick Medina nem a mi megbízásunkból dolgozott. Ha további részleteket szeretne tudni, örömömre fog szolgálni, ha utána nézhetek a halála körülményeinek és értesítem, bármit is sikerül megtudnom. – Nem, nem. Arra igazán semmi szükség nincs. Csak az nyugtalanított … nos maga is tisztában van azzal, hogy milyen a helyzet jelenleg az országban. A különböző polgárőr alakulatok vadásznak az apró részletekre és nem számít nekik, hogy mennyire légből kapottak, csak az a lényeg nekik, hogy bebizonyíthassák, hogy a kormányunk ámokfutást rendez. Legokosabb ezeknek a dolgoknak még idejekorán elejét venni. Ez egy teljesen jogos kívánság, de volt benne valami, ahogy az egésszel előhozakodott, ami nem tetszett Vinaynek. Mintha jó előre begyakorolta volna a szenátor ezt a magyarázatot. – Igen, uram – mondta és érezte, hogy itt nem stimmel valami. Nem tudta volna pontosan megfogalmazni, hogy mi az, de bízott a megérzéseiben. Miért akart volna a szenátor egy hihetőnek hangzó magyarázatot adni arra, hogy miért érdeklődik Rick Medina után? Lehet, hogy nem is Rick állt itt a kérdése középpontjában. Talán inkább Johnról akart információt szerezni. Vinayben legbelül már felébredt a gyanú. Nem tudott ugyan épkézláb magyarázatot adni arra, hogy vajon a szenátor miért akart volna bármit is tudni John Medináról, de sok rossz indok jutott az eszébe és ezeknek mindnek utána kell járnia. Nem azzal érte el a jelenlegi pozícióját, hogy hiszékeny volt. 78

Miután Vinay elment, Lake szenátor leült a széles, elképesztően drága íróasztala mögé és gondolkodás közben ujjaival az asztallapot borító üveget dörzsölte. Elmélázva bámult az ajtóra, amin Vinay egy perccel azelőtt kilépett. Valami nagyon nyugtalanító dolog történt a megbeszélésük során. Két lehetőség esélye állt fenn, és neki egyik sem igazán tetszett. Lehet, hogy Hayes tévedett az információkkal kapcsolatban, vagy a védelmi biztos hazudott az imént a szemébe. Lake szenátor lassan a telefon után nyúlt, majd egy határozott mozdulattal megnyomta azt a számot, amellyel a házi vonalat külső hívásra kapcsolta. A második csörgésre vették fel, az ismerős, kellemes hang lecsendesítette hirtelen idegességét. – Raymond, tedd meg nekem, hogy felszállsz a következő Washingtonba jövő gépre. Lehet, hogy szükségem lesz rád.

79

Tizenegyedik fejezet

Karen egészen a lakása ajtajáig cibálta maga után a bőröndjét. Belépett az ajtón és nem fordult az üzenetrögzítő felé, mert tudta, hogy a kis piros lámpa figyelmeztetően villog. Bement a hálószobájába és mindent kicsomagolt. Nem siette el a dolgot. Azokat a ruhákat, amiket nem viselt, szépen visszaakasztotta a szekrénybe, a többit pedig két csomóba válogatta. Egyik kupac a szennyesbe ment, a másik a tisztítóba. Meglocsolta a virágait, berakta a szennyest a mosógépbe, aztán pedig felhívta a kórházat. – Szia Judy, Karen vagyok. Megérkeztem és már ma este be tudok menni, ha szükséged van rám. – Hogy szükségem van-e rád? – visszhangozta a kérdést Judy megkönnyebbülten. – Marietta két napja otthon van torokgyulladással, ma pedig Ashley is telefonált, hogy beteg lett. – Ashleynek mi baja? – Influenzás. Úgyhogy nagy szükségem van rád. A kérdés csak az, hogy tényleg ilyen hamar be akarsz-e jönni? Ma este még elboldogulok, ha szükséged van még egy napra. – Köszönöm – válaszolta hálásan Karen. Judyra nagy nyomás nehezedett, hogy zökkenőmentesen irányítsa az osztályt. Most sokkal kevesebb ápolónővel dolgoztak, mint ezelőtt bármikor, hiszen a kórházban is spórolni kellett. Öt évvel ezelőtt még tizenkét képesített nővérrel működött az osztály, négyen műszakonként. Mostanra nyolcan maradtak, akikkel Judynak három műszakot kellett megoldania, ehhez jött még heti két szabadnap ápolónőnként. Volt olyan éjszaka, amikor csak egyetlen képesített ápolónő volt szolgálatban. A pletyka szerint még év vége előtt be akarják vezetni a tizenkét órás műszakot. – De tényleg rendben vagyok. A temetés tegnap volt, ma reggel indultam haza. – Tényleg? Figyeltem a gyászjelentéseket, de nem találtam. – Louisianában temettettem el. Itt még nem intéztem sírhelyet és az egyik nyomozó azt javasolta, hogy amíg mindent elintézek, temettessem el ott. A mama azt szerette volna, ha együtt vannak eltemetve, de mellette nincs üres hely, úgyhogy olyan helyet kell keresnem, ahová majd mindkettőjüket átvitethetem… –, itt elhalványult a hangja. Egészen meglepődött saját magán. Kedvelte Judyt, barátnak is tartotta, de soha nem volt szokása a magánéleti gondjairól fecsegni, még Pipernek sem, aki pedig a legjobb barátnője volt. De Marc említése, még ha közvetetten is, annyira felkavarta, hogy nem tudott összefüggően gondolkozni. A szíve gyorsabban kezdett verni, a gyomra görcsbe rándult, összeszorult a mellkasa és kiszáradt a szája. A pánik és a szexuális vágy keveredtek benne, pontosan úgy, mint reggel, amikor a férfi mellett ébredt az ágyban. – Ez aztán a nehéz feladat – mondta Judy. – Jaj, olyan kellemetlen most ezzel előhozakodni, de hoztál magaddal egy példányt a halotti jelentésből, vagy esetleg a New Orleansban megjelent gyászjelentésből? Tudod ez azért fontos, mert csak így tudnak neked fizetni azért a néhány napért, ameddig távol voltál. – Nálam van a halotti anyakönyvi kivonata – Marc intézte el neki. Karen azt sem tudta, hogy normális körülmények között mennyi idő után kaphatta volna meg, de Marc megkért valakit az orvos szakértői hivatalban, s ezzel egy kicsit meggyorsította az eljárást. Nem is volt

80

szükség könyörgésre. Mindössze annyit kellett tennie, hogy megkért valakit, azon a kellemes hangján, aminek egyetlen titkárnő sem tud ellenállni. – Nagyszerű, így legalább megelőztük a kavarodást a fizetés elszámolásnál. Biztos vagy benne, hogy be tudsz jönni? – Igen, biztos. – Akkor jó, mert tényleg hasznodat tudnám venni ma este. A megszokott időben gyere. Miután ezt elintézte, Karen körülnézett, hogy valami mással foglalja el magát. Ahogy belépett a nappaliba, az üzenetrögzítő fénye várakozóan pislogott felé. Rá sem hederített, kiment a konyhába, készített magának egy szendvicset és aztán valami olyat csinált, amit csak nagyon ritkán szokott: leült a tévé elé és az asztalra tette a lábát. Belső berendezésről szólt egy műsor a Discovery csatornán. Mivel az ő lakására is jócskán ráfért egy kis dekoráció – első lépésként rögtön a dobozokból való kicsomagolással lehetne kezdeni –, szendvicsmajszolás közben nézte a műsort. Elszökött. Szó szerint. Mint egy gyáva nyúl, úgy lopakodott ki a házból, mialatt Marc zuhanyozott. A lábai még mindig sajogtak. Nem igazán volt hozzászokva a futáshoz, főleg nem magas sarkú cipőben és a szálloda legalább kilenc háztömbnyire volt a férfi lakásától. Bedobálta a ruháit a bőröndjébe, felhívta a recepciót és kijelentkezett. Csak azért imádkozott, hogy Marc nehogy a hotel halljában várjon rá, mire leér. Nem tudott volna a szemébe nézni. Soha nem volt még ennyire zavarban. Persze annak látszott a legnagyobb valószínűsége, hogy a férfi nem fog utána jönni, boldog lesz, hogy leveheti végre róla a kezét, de Karen semmi esetre sem akart kockáztatni. A fél emeleten szállt ki a liftből és az utolsó lépcsősoron gyalog cipelte le a bőröndjét, hogy nehogy a férfi karjaiban landoljon, amint a hallban kiszáll a liftből. Az oldalsó bejáraton hagyta el a szállodát, a hatalmas parkoló felé és beszállt egy taxiba. Szerencséje volt. Marc nem tudta, hogy melyik járattal repül. És persze neki is munkába kellett mennie. Mégis amikor a repülőtéren megszólalt a hangosbemondó és kérte Karen Whitlaw kisasszonyt, hogy vegye fel az egyik nyilvános telefont, Karen nem merte; megtenni. Attól tartott, hogy Marc esetleg munka helyett a repülőtérre jött. Akkor sóhajtott csak fel megkönnyebbülten, amikor a gép már a kifutópályán száguldott. Nem mintha attól félt volna, hogy Marc esetleg a jelvényét felhasználva akarna a repülőgép fedélzetére jutni, hiszen Karen mégsem egy szökésben lévő bűnöző, hanem egy nő, aki vele aludt előző éjszaka. Nem is az éjszaka alvásrésze miatt szégyellte magát, hanem amiatt, amit akkor csináltak, amikor ébren voltak. Karen nem volt sem prűd, sem frigid, sem pedig naiv – saját véleménye szerint kettő ezek közül megengedhetetlen a munkája során – de soha semmi ahhoz fogható nem történt még vele, mint az elmúlt éjszaka. Óvatos, felelősségteljes embernek tartotta magát, ami két olyan tulajdonság, ami nem engedi, hogy idegen ágyakban, idegen férfiakkal éjszakázzon. Piper szerint válogatós és paranoiás volt, ami nem hangzott olyan jól, mint az óvatos és a felelősségteljes, de eredményül ugyanazzal szolgáltak. Soha, soha nem volt még olyan vakmerő és olyan meggondolatlan, mint előző éjszaka. Mindegy mit akart vele csinálni Marc, ő hagyta és Marc bizony sok mindent akart. Hogy egyszerűen csak engedte volna? Hiszen mindenben aktívan részt vett és több orgazmusa volt, mint amennyit össze tudott számolni. Olyan volt, mint egy tüzelő szuka. Vakon meredt a tévé-képernyőre, ahol éppen egy olyan falfestési technikát mutattak be, ahol egy festékbe mártott labdát a falhoz kell dobálni. Istenem, hogyan is lehetett ilyen bolond? Talán ha több tapasztalata van ezen a téren, akkor felismerte volna, hogy mire készül a férfi. Megremegett a gondolattól, az arca égett. Az az igazság, hogy megalázóan könnyen adta oda magát a férfinak. Egy mester csábította el. Egyetlen mozdulatot sem vétett. 81

A tévében egy vidám arcú nő egy kézzel változtatott egy sima falfelületet művészi alkotássá. Karen ásított egy nagyot és kikapcsolta a tévét. Meglehetősen biztosnak érezte, hogy soha nem fogja a nappalija falát egy labdát neki hajigálva kifesteni. Hogyan is figyelhetett volna lakberendezésre, amikor annyi mindent kellett végiggondolnia. Nem volt rá mód, hogy megmentse a büszkeségét. Hiszen olyan odaadóan viselkedett és azzal sem tudta volna megnyugtatni a lelkiismeretét, ha akkor mást mutat. Másrészről pedig el kellett ismernie, hogy a férfi értette a dolgát. Erre szolgált bizonyítékul az ő odaadása. Hátrahajtotta a fejét a kanapén és a pucér mennyezetet bámulta. Marcnál a mennyezet magas volt, gyönyörű gipszmintákkal díszítve és minden helyiségben csodálatos ventilátorok lógtak a plafonról. Ököllel nagyot csapott az egyik díszpárnába. A fene egye meg! Hiszen nem akart a férfira gondolni. De hogyan is járhattak volna máson a gondolatai, amikor a belseje még mindig lüktetett? Ha valamelyik barátnője a kórházban arról mesélt volna, hogy ennyiszer szeretkezett egy éjszaka ugyanazzal a férfival, Karen nem hitte volna el a mesét. Nos, most már első kézből tudta, hogy léteznek olyan férfiak, akiknek ennyiszer, ilyen gyakran is feláll. Érezte, hogy a combjai között megduzzadnak a szeméremajkak és nedves lesz a bugyija. Ez volt a legjobb bizonyíték arra, hogy az előző éjszaka valóban megtörtént, ha netán nem bízott volna a saját emlékezőtehetségében. Visszagondolva, látta, hogy hogyan irányította a férfi, milyen magától értetődően. Minden mozdulata ki volt számítva, egyenesen az ágyig. Utólagosan azonban már nem volt helye megbánásnak. Akkor egyetlen figyelmeztető jelet sem vett észre. A férfi felhasznált mindent, hogy kedves, bensőséges hangulatot teremtsen, aztán pedig learatta az előkészületek gyümölcsét. Ez a férfi pontosan tudta, hogy mit kell tennie. Már maga az előző nap is egy hatalmas csábítással ért fel. Az egész megismerkedésük is csak csábítás volt. Karen tisztában volt az emberi szexualitással, ismerte az árulkodó jeleket és mégis figyelmen kívül hagyta őket. Visszatekintve azonban kristálytisztán felismerte őket egytől egyig. Először jött az érdeklődés, az aggódás, hogy jól van-e, majd az apró érintések, mintha csak az együttérzéséről akarta volna biztosítani a férfi. Emlékezett rá, hogy hogyan érintette meg a karját, hogyan csúszott tovább a keze a hátán, hogy azután a csípőjén pihenjen meg. Marc elnyerte a bizalmát, elérte nála, hogy elfogadta az érintéseit, anélkül hogy bármilyen szexuális hátteret tulajdonított volna nekik, aztán pedig olyan baráti hangulatot teremtett, hogy Karennek meg sem fordult a fejében a szeretkezés gondolata. Tegnap pedig… tegnap. Emlékezetébe idézte, ahogy a férfi a tarkójára tette a kezét, mikor ő a temetőben sírt. Ennek a mozdulatnak is micsoda szexuális töltete volt. A birtoklást fejezte ki. Karen nem értette, hogy miért nem figyelt fel rá nyomban. De akkor csak az számított neki, hogy vigaszt talált a férfi vállán. Addigra már annyira hozzászokott ahhoz, hogy a férfi kezét magán érzi, hogy már szinte ez tűnt helyesnek. Még arra is rá tudta beszélni, hogy ő maga vegye le a ruhái egy részét és akkor mindez teljesen logikusan hangzott. Karen pedig elég biztonságban érezte magát mellette, ahhoz, hogy megtegye. Azt persze nem tudta volna még Marc sem direkt megszervezni, hogy leszakadjon róla a harisnya, de ha már úgy történt, akkor gyorsan kihasználta minden előnyét. Először csak a harisnyáját, aztán a cipőjét… annyira kényelmes volt, így Karen elengedte magát. A férfi pedig úgy intézte, hogy minden ruhadarab lekerüljön róla. A borral még csak tovább puhította, bár Karen nem hivatkozhatott erre, hogy kimentse magát a történtek alól. Nem csípett be. Marc erre vigyázott. Gondoskodott róla, hogy egyen is közben és így később ne legyen módja erre hivatkozni sem neki, sem Marcnak. Karen józan volt, csak átmelegítette egy kicsit a bor és a férfi figyelmessége, az érintései. Szinte érezte,

82

amint a férfi meztelen lábfeje tánc közben az övéhez ért és arra is emlékezett, hogy ettől az érintéstől megmerevedtek a mellbimbói. Mi lehetne romantikusabb egy jó szaxofonszólónál és lassú táncnál New Orleans egyik régi házának a balkonján egy esős nyári éjszakán? Teljesen a karjába fonódott és a férfi bűvöletébe esett. Annyira izgalomba jött, hogy majd szétvetette a vágy és még ő maga sem vette észre. Emlékezett ahogyan a férfi merev pénisze hozzádörzsölődött tánc közben. Most már tudta, hogy az sem volt véletlen. Ezzel is ingerelni akarta és várta, hogy a lány lopva újra próbálja megérinteni. Azt az érzést keltette a lányban, hogy mindazt ami történik, nem több hétköznapi táncnál, hétköznapi érintéseknél, közben pedig egyre jobban felizgatta. Minden mozdulatot előre megtervezett, babusgatta Karent, egészen addig a pontig vitte, amikor nem csak minden ellenvetés nélkül elfogadta a lány a szexuális közeledését, hanem már maga is alig várta, hogy megtörténjen. A férfi egyetlen lépést sem vétett. Nem csapott le a melleire és nem dugta durván a kezét a lábai közé. Egyetlen olyan mozdulatot sem tett, ami hátrálást váltott volna ki Karenből. Azt sem tudta, hogy arra miért nem figyelt fel, hogy a férfi a kezét szinte mindvégig a fenekén tartotta. Minden vészjelzője hallgatott. Talán már átlépte azt a határt, ahonnan nincs visszaút. A férfi mellőzte a szokásos előjáték minden részletét az apró csókoktól eltekintve. Amikor úgy érezte, egyszerűen csak felhúzta a lány szoknyáját és a magáévá tette. Bár tulajdonképpen az egész nap egy hosszú előjáték volt, Karen pedig mindenre készen állt. Szemlesütve gondolt vissza arra, hogy milyen orgazmusokat élt át. A puszta emlékeibe is belepirult, zihálva kapkodott levegő után. Az ördög vigye el! Úgy látszik egyetlen vele töltött éjszaka szexőrültet csinált belőle. Kívánta a férfit. Még mindig. Abban a pillanatban is. A férfi sokkal többet tudott a szexről és a nőkről, mint azt törvényesen engedélyezni lehetne. Annyira biztos volt magában és a lányban is, hogy még mielőtt felkérte volna táncolni, már felhúzta az óvszert. Karen úgy gondolta, hogy legalább ezért hálás lehet neki, mert ő maga annyira lebegett a gyönyörűségtől, hogy a védekezés gondolata az eszébe sem ötlött. Pedig hát ápolónő volt, az isten szerelmére! Sem a terhességre, sem pedig fertőzésre nem gondolt. Csak az járt a fejében, hogy beteljesedjen a vágy, ami után a teste sóvárgott. Annyi bizonyos, hogy a férfinak sikerült még elképzelését romba döntenie, hiszen Karen mindig is azt vallotta, hogy azok az emberek, akik azt mondják, hogy magával ragadta őket a szenvedély, csak nagymértékű túlzásba estek annak érdekében, hogy megpróbálják palástolni saját hülyeségüket és meggondolatlanságukat. Most pedig elmondhatja magáról, hogy ő lett a Hülyeség és Meggondolatlanság Klub legújabb tagja. Nos, hát ennyit az ő híres büszkeségéről, elővigyázatosságáról és önuralmáról! Ami létezett is, mielőtt Marc Chastain meg nem érintette. Most már azonban megtörtént és így legalább Karen tisztában van vele, hogy sem elővigyázatos, sem pedig az önuralmáról nem híres, ha a férfi közelébe került. A saját butaságának is annyi fokozata van. Olyan megengedhetetlenül viselkedett, hogy alig hitte el, amit tett. Az apja sírjától egyenesen egy idegen ágyában kötött ki. Úgy érezte, hogy az elmúlt napok megpróbáltatásait képtelen lett volna elviselni Marc segítsége nélkül, de ez a lényegen mit sem változtat. Marc akkor is csak egy idegen volt számára. Semmit nem tudott a férfiról, annak kivételével, hogy rendőr, egy kőszobrot is el tudna csábítani és hogy úgy megdugta, hogy alig bírt lábra állni. Hiába használt magával kapcsolatban direkt ilyen kegyetlen gondolatokat, attól sem érezte jobban magát. Csak azt érte el vele, hogy sírva fakadt a kétségbeeséstől. Még ha úgy gondolta volna, hogy a férfi rögtön az elejétől vonzódott hozzá, akkor is szégyellte volna magát, amiért lefeküdt vele, akkor sem lett volna magyarázat a gondatlanságára és arra, hogy úgy futott el, akár egy gyáva nyúl. Az volt azonban a legszörnyűbb az egészben, hogy először nem csak hogy nem tetszett a férfinak, sőt 83

kifejezetten unszimpatikusnak találta. Amikor reggel a hűvös ágyneműben feküdt és a férfi izmos karja a matrachoz szorította, csak arra tudott gondolni, amikor először találkoztak és tudta, hogy nem tévedett. Szóval, ha annyira unszimpatikusnak találta, akkor miért kezdte el rögtön használni a csábításnál olyan jól bevált trükkjeit. Az a szörnyű gondolat késztette menekülésre akkor reggel, ami most is az eszébe ötlött. Lehet, hogy nem is volt itt másról szó, csak egy egyszerű kangörcsről. Lehet, hogy csak a soron következő szeretkezést intézte és nem volt durva, egyszerűen csak nem hagyta ki a kínálkozó alkalmat. Lehet. Bár Karen ezt nem akarta elhinni. Ezt támasztja alá az is, hogy semmit nem bízott a véletlenre, még az óvszert sem. A férfi azt tűzte ki célul maga elé, hogy megszerzi őt és meg is tette, méghozzá nevetségesen könnyedén. A férfi minden mozdulatának előre kiterveltsége rémítette meg legjobban és mérhetetlen fájdalmat okozott. Ha kezdettől fogva nem tetszett Marcnak, akkor az egésznek csak annyi célja lett volna, hogy ágyba döntse? Megdugja, kihasználja és elhagyja. A kórházban az egyik szakvizsga előtt álló orvos mondott is neki valami ehhez hasonlót, amikor harmadjára is nemet mondott neki. – Eljön majd egyszer az a dörzsölt bika, aki lehúzza a bugyiját – mondta sértődötten –, ha elélvezett magán, egyszerűen csak odébb áll és akkor majd rájön, hogy maga sem különb, mint a többi ember. Karen soha nem ismert Marchoz fogható dörzsölt alakot. Megborzongott és azt kívánta, hogy bárcsak ne gondolna ezekre a szörnyű dolgokra. Most hirtelen eszébe jutott egy még az eddigieknél is rosszabb lehetőség. Mi van akkor, ha minden, amit csinált csak szánalomból történt? Fájdalmasan felnyögött és a tenyerébe temette az arcát. Nagyszerű! Ennél jobb már nem is lehetne! Ő volt a legszánalmasabb lény a világon, akit megkefélni is csak szánalomból visznek. Karen oldalra fordult és az üzenetrögzítő pislogó piros lámpájára nézett. Nem is kell meghallgatnia az üzenetet, egyszerűen odamehet és letörölheti őket. Nem kell újrahallania azt a mély, lágy hangot, vagy ami még annál is rosszabb lehet, azt sem kell hallania, hogyha ez a hang nem hagyott neki üzenetet. Lehet, hogy a férfi a pokolba kívánta és hallani sem akart róla többet és akkor letörlésre váró üzenet sincs a rögzítőn. – Átkozott hülye vagyok – mondta magának hangosan –, átkozott hülye, átkozott hülye. – Hiába ismételgette a szavakat, az sem segített. Szembe kellett néznie a valósággal, amit eddig megpróbált elkerülni, de saját tehetetlensége, az hogy nem tudta a férfiról elterelni a gondolatait, lehetetlenné tették a további kerülgetést. Egy egyszerű lefekvéstől sokkal nagyobb butaságot követett el. Az elmúlt három nap során valamikor belészeretett. Azt mondogatta magának, hogy mindez azért történt, mert Marc annyira segítőkész volt és éppen akkor állt mellé, amikor Karennek erre a legnagyobb szüksége volt. A szíve azonban minden alkalommal hatalmasat dobbant, amikor meglátta Marcot. Azzal hitegette magát, hogy csak a hangja tetszett neki, az a mély, érzéki férfihang, az vette le a lábáról. Sok mindennel próbálta még nyugtatni magát Karen, de az igazság az volt, hogy mindene görcsbe rándult a primitív felismeréstől már a legelső alkalommal, amikor meglátta. Nevezhetnénk ezt kémiának vagy biológiának – vagy a fenébe is, akár nevezhetnénk voodoonak is –, valamilyen oknál fogva úgy vonzódott hozzá, mint a vas a mágneshez és a férfi ezután bármit is csinált, csak még jobban megerősítette Karenben ezt az érzést. Hogy is ne szeretett volna belé? Hiszen Marc gondoskodott róla, megetette, amikor éhes volt, a viharban a saját testével védte az esőtől és a széltől, megmelegítette, amikor átfázott. Ilyen egyszerű volt az egész, nem több primitív szokásoknál, olyan dolgok, amiket már az ősember is minden bizonnyal megtett a kiválasztott nőért, ha a medvebőr alá akart bújni vele. 84

Milyen furcsa, hogy ezek az egyszerű dolgok most is pont olyan hatékonyan működtek, mint több ezer évvel ezelőtt. Karen nem tudta volna megmondani, hogy melyik pillanatban alakultak az érzései valami komolyabbá, de azzal sem tudott elszámolni önmaga előtt, amit igazából érzett. De az érzés élt benne, égette, szétmarcangolta – és annyira fájt. Ha egyszerűen csak hétköznapi szexre vágyott, hogy így töltsön el egy esős éjszakát, nem kellett volna annyira udvariasnak és lovagiasnak lennie, gondolta Karen dühödten és a könnycseppek egyre csak folytak az arcán. És ha tényleg annyira unszimpatikus volt férfinak, talán még azt is direkt mutatta, hogy törőd vele, hogy a lány fájdalma még nagyobb legyen? Karen nem tudta mihez kezdjen. Nem volt meg hozzá a kellő tapasztalata, hogy mit kell csinálni ilye helyzetben. Eddig még soha nem szeretett egyetlen férfit sem, még csak közel sem engedte magát ehhez az érzéshez. Milyen ironikus dolog, hogy éppen most amikor elhatározta, hogy több lehetőséget ad a férfiaknak a romantika terén, Marc besétált az életébe és teljesen hanyatt vágta, mondhatni szó szerint. Ott kellett volna maradnia, hogy szembenézzen vele. Az lett volna a felnőtthöz méltó, méltóságteljes cselekedet. Nyíltan kellett volna beszélnie vele, mint ahogy az felnőtt emberhez illik – semmi idétlen játék, csak az őszinte szavakban kellett volna bíznia. De most már túl késő, hogy felnőttként akarjon viselkedni. A legtöbb, amit tehet, az az, hogy elnézést kér a viselkedéséért és hagyja, hogy Marc is elnézést kérjen a sajátja miatt. Az üzenetrögzítőn villogó piros fény már majdnem az őrületbe kergette. Káromkodva ugyan, égő könnycseppekkel a szemében, de odabotorkált a géphez és megnyomta a lejátszó gombot. Az első hívásnál valaki letette a kagylót, azután egy tisztítószereket árusító cég gépi hangon reklámozta a-termékeit, majd újabb három alkalommal tette le valaki a telefont és aztán következett Piper üzenete. – Jaj, Istenem! Karen annyira sajnálom, ami apáddal történt. Miért nem hívtál fel? A következő üzenetet egy kozmetikai cég ügynöké hagyta, aztán ismét egy megszakadt hívás következett; majd végül egy mély, tombolóan ideges hang szólalt meg: – A fenébe is Karen! – kezdte, de itt elhallgatott és amikor újra megszólalt, úgy tűnt, mintha beszéd közben csikorognának a fogai – hogy a fenébe gondoltad azt, hogy egyszerűen csak eltűnsz? Hívj fel abban a kibaszott percben, amikor belépsz az ajtón, mert különben esküszöm… Karennek nem volt alkalma meghallgatni az eskü további részét, mert a férfi levágta a kagylót. Megremegtek a térdei és az asztal szélébe kapaszkodott támaszért. Ezúttal nem úgy hangzott, mintha mézzel vonná be a férfi hangja. Karen csak a fémesen csikorgó dühöngést érezte belőle. A férfi dühének ereje elképesztette. Erre igazán nem számított. Elégedetlenségre még csak csak, és talán egy olyan udvariassági hívásra: – Minden rendben van? Igazán nem kellett volna úgy eltűnnöd. Karen gondolt rá, hogy a férfi felhívja, talán ellenőrzésként, hogy minden rendben van-e, de attól semmi többre nem mert számítani. Azt is tudta, hogy pont ettől a fajta udvarias érdeklődéstől csak még gyávábbnak érezte volna magát, amiért elfutott. Karen ezelőtt még soha nem hallotta Marcot káromkodni – persze a kifogástalan modora miatt. Azért annyira naiv nem volt, hogy azt gondolja, hogy soha nem káromkodott. Bár az is igaz, hogy franciául beszélni viszont hallotta, ami talán nem volt véletlen. Hiszen mégis csak rendőr volt és az udvariasság mögött keménység lapult, ami normális körülmények között arra ösztönözte volna Karent, hogy olyan távol tartsa magát ettől a férfitól, amennyire csak lehet. Karen apja is kemény ember volt. De Marcra most szüksége volt, és még soha életében nem érezte magát nagyobb biztonságban, mint vele. És ez nem csak az övtáskájába dugott fegyver miatt volt így. Maga az ember jelentett sokat, a hatalmas termetével, magabiztosságával és

85

szúrós, csillogó tekintetével. Kemény volt, az már egyszer biztos és Karen nem vonta kétségbe, hogy hidegvérű is tudott lenni, amikor a helyzet úgy kívánta. De Karennel gyengéden bánt. Együttérzően. Az ágyban persze érzéki szavakat suttogott a fülébe. Karen becsukta a szemét és megpróbálta felidézni azokat a dolgokat, amiket Marc mondott és csinált. Izgalom futott át a teste minden egyes porcikáján, teljesei elöntötte a hév, ami arra ösztönözte, hogy szorosan összezárja a lábait. Megremegett és hangosan felnyögött. Karen most is visszapörgette az üzenetrögzítő szalagját és újra meghallgatta az üzenetet, mint amikor Marc először telefonált. Megrándult az arca, amikor a férfi hangjában hallható düh ereje megütötte a fülét! Úgy szökött el tőle, mintha megerőszakolta volnál Megbántotta, miután a férfi annyi kellemetlenséget vállalt miatta, nem törődve a saját személyes véleményével sem vele kapcsolatban. Rendőr lévén még a repülőtérre is utána ment, hogy elkapja és meggyőződjön róla, hogy minden rendben van-e vele, Karennek pedig még ahhoz sem volt elég bátorsága, hogy odamenjen a telefonhoz, amikor meghallotta az üzenetet. Nem is csoda, hogy a férfi dühös volt. Karen is dühös volt magára. Igen, valóban nagyon nehéz napok és nehéz év áll mögötte, de ez nem szolgál magyarázatul a viselkedésére. Felvette a telefont és gyorsan tárcsázott, még mielőtt valami olyan újabb gyerekes dolgot csinált volna, hogy például megijed az egésztől. – Chastain vagyok, hagyjon üzenetet. Üzenetrögzítő. Átkozott üzenetrögzítő. Karen fogai összekoccantak. A férfi megérdemel egy személyes bocsánatkérést. Megérdemelte, hogy alkalmat kapjon rá hogy ha kedve van, akkor még lehordhassa Karent egy kicsit, de az irodában biztosan napokba fog telni amíg sikerül elérnie. – Szia, itt Karen. Itthonról beszélek. Sajnálom, hogy úgy elrohantam tőled ma reggel. Nagyon gyerekesen viselkedtem és én – szóval nincs semmi mentségem. Csak azt hittem – mindegy, nem számít. Nagyon bután viselkedtem és sajnálom. Úgy tűnt nincs más mondanivalója. Az ajkába harapott és letette a kagylót. Mintha hideg vizet csorgattak volna végig a hátán. Talán visszahívja majd a férfi és akkor elmondhatja neki, hogy mennyire hülye volt, egy kész idióta. De az látszott a szemében a legvalószínűbbnek, hogy soha többé nem fog hallani felőle. Egy hirtelen ötlete támadt. Kivette a kazettát az üzenetrögzítőből és a fiókba tette. Még akkor is, ha káromkodott a férfi a kazettán, legalább van egy emléke a hangjáról. Időnként meghallgathatja és emlékezhet rá, hogy milyen bután viselkedett. Új kazettát tett a rögzítőbe, aztán tanácstalanul állt. Leülhetne és várhatná, hogy megcsörrenjen a telefon, vagy befejezhetné a szennyes válogatását, elvégezhetne néhány apróbb dolgot és lefeküdhetne, hogy megpróbálja egy kicsit kipiheni magát. Hiszen aznap este dolgoznia kell menni és az előző éjszaka sem ő, sem Marc nem sokat aludt. Marc majdnem egész éjjel rajta feküdt és a testébe hatolt. Karen becsukta a szemét és ahogy az emlékek körbefonták, egyre jobban zihálva vette a levegőt. Nem számít mi történt, az az éjszaka emlékezetes volt. Sok mindent megbánt a történtekkel kapcsolatban, de abban a néhány órában amit a férfival töltött, sikerült elmerülnie a puszta fizikai élvezetben. Marc több gyönyört adott neki, mint amennyit ő bármikor is el tudott képzelni, hogy ember érezhet. Ezt képtelenség lett volna megbánni. És szerelmes lett. Ő, aki úgy gondolta, hogy kiiktatott magából minden szeretetet, az anya iránti szeretet kivételével. Most rá kellett jönnie, hogy ez mégsem sikerült. Hiszen mindennek ellenére az apját is szerette. Végre megnyugodott a lelke, hogy ezt beismerhette önmagának és nem kellett tovább mindenkitől elzárva tartania magát. Szerette az apját, sajnálta az elvesztegetett életét és azt a szeretetet, amit kaphatott volna a családjától, de visszautasította. Sokkal jobban hasonlított hozzá, mint eddig gondolta volna. A reakciói, elzárkózási kísérlete és ugyanúgy mint az anyja, enne ellenére is tudott szeretni.

86

Karen ebből arra következtetett, hogy valószínűié az élete hátralévő részében szeretni fogja Marcot. Marc még mindig dühöngött, amikor belépett az irodájába aznap délután. Melege volt, izzadt, nagyon elfáradt, az idegei pattanásig feszültek, és legszívesebben saját kezével tépte volna szét a legelső útjába akad dolgot. Karen elszökött tőle. Számított rá, hogy reggel majd biztosan ideges lesz egy kicsit szégyellős és talán még zavarban is érzi majd magát. Tudván, hogy kevés idő és ennek következtében kevés alkalom áll rendelkezésére, nagyobb léptekkel haladt előre a hódítás útján. Soha egyetlen nőt sem siettetett ennyire életében. A lány testén nem volt egyetlen centiméternyi felület sem, amit meg ne érintett vagy meg ne csókolt volna. Ezzel szerette volna kimutatni, hogy igényt tart rá és remélte, hogy Karen erről nem egykönnyen tud lemondani. Még aludt azt ágyban, amikor Marc kiment a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzon. Azt tervezte, hogy apró csókokkal ébreszti majd fel, az ölébe veszi, babusgatja, becézgeti és mosolyt csal azokba a komoly barna szemekbe – azután pedig ismét szeretkezni akart vele. De mint később kiderült, Karen mégsem aludt. Mire Marc kilépett a fürdőszobából, már csak hűlt helyét találta. Minden bizonnyal egészen a szállodáig rohant, hiszen ez az egyetlen logikus magyarázat arra, hogy el tudta kerülni Marcot. Mire Marc is odaért, a lány már telefonon keresztül kijelentkezett és Marc mégsem tarthatta figyelemmel a szálloda összes kijáratát. Ismét sikerült meglógnia, de az egyik londiner emlékezett rá; hogy az autós kapunál szállt a lány taxiba, és a repülőtérre hajtatott. Marc még a repülőtérre is utána ment és a hangosbemondón keresztül kereste, de Karen nem ment a telefonhoz. Addigra viszont már olyan mérges volt rá, hogy az volt a lány szerencséje, hogy nem tudta elkapni. Ehelyett inkább felhívta a lány lakását és egy nem akármilyen üzenetet hagyott neki. Talán nem a legokosabb megoldást választotta, hiszen pont az lett volna a célja, hogy megpróbálja megnyugtatni, de azzal, hogy elfutott tőle, sikerült teljesen felbosszantania. Az irodájában a kintihez képest viszonylag hűvös volt a levegő. Megkönnyebbülve érezte magát, amint kimelegedett bőre egy kicsit megnyugodott. Ledobta magáról a zakóját, megmozgatta a vállait, majd hátul az ingét kihúzta a nadrágból. Csodálatos érzés volt, amint a hűvös levegő végigsimogatta a hátát. Türelmetlenül túrt a hajába le, egészen a tarkójáig. Kimondhatatlanul gyűlölte a gyerekgyilkosságokat. Szívesebben vállalt volna száz másik ügyet, minthogy egy gyerek meggyilkolásával kelljen foglalkoznia. Az apró, törékeny testek tehetetlensége rossz hatással volt rá, nagyon megrázta. Most egy ötéves kisfiú feküdt a halottasházban, aki úgy halt meg, hogy legurult a lépcsőről. Baleset, mondta a gyerek anyja. De a kicsi lábát apró, félig gyógyult égési sebek borították, amikről a mami azt állította, hogy szúnyogcsípések. A teste többi része pedig tele volt sárgás színű foltokkal. A sárga szín arra utalt, hogy ezek régebbi keletűek, már gyógyulófélben levők. Elesett a biciklivel, akkor ütötte meg magát, mondta az anyja. Az asszony halálra volt rémülve. Mozdulatlanul ült a konyhaasztal mellett, mintha még megmozdulni sem merne. Egyszer mégis oldalra fordult, amikor a férje mondott valamit és Marc mintha egy sötét foltot látott volna a nyakán, közvetlenül a gallérja mellett. Marc jól ismerte ezeket a jeleket. Egészen állig begombolt blúz, ami ráadásul még ilyen meleg időben i hosszú ujjú és hosszú nadrág rövid helyett. Marc arról már régen letett, hogy megpróbálja megérteni, miért marad egy nő olyan férfi mellett, aki veri| vagy hogyan lehet hallgatásra bírni egy anyát még akkor is, amikor megölik a gyerekét. Nagyon régóta volt már rendőr, semmin nem tudott többé meglepődni! Azzal is tisztában volt, hogy ebben az esetben nagyon; körültekintően kell eljárniuk, mert a férj 87

ügyvéd, úgyhogy kiszúrja még azt is ha egy í betű tetejéről lemarad a pont a vizsgálat során. Ráadásul pont bűnügyekre szakosodott védőügyvéd volt, ami még inkább arra ösztönözte Marcot, hogy sarokba szorítsa a gazembert. Az igazságügyi orvos szakértő valószínűleg más nyomokat is fog találni a gyerek testén, például korábbi töréseket. Azt is meg fogja állapítani, hogy a gyerek lábán a sebek cigarettától származnak és semmi esetre sem szúnyogcsípések, így aztán az ő jelentése már elegendő alapul szolgál majd a letartóztatáshoz. Marc csak abban reménykedett, hogy még időben be tudja szerezni a letartóztatási parancsot, még mielőtt ez a szemét állat pánikba esik, mert rájön, hogy a felesége esetleg vallhat ellene, és őt is megöli. Marc leült, meghallgatta az üzenetrögzítőjét és átlapozta azt a papírköteget, ami a távolléte során gyűlt fel az íróasztalán. Legtöbbje rutinmunka volt, feljegyzések, emlékeztetők és jelentések, amiket bekért. Nagyon sok kapcsolattal rendelkezett a városban. Sok olyan besúgója volt, aki előbb adta volna ki bármelyik cimboráját, mint hogy Marckal rossz viszonyba kerüljön. Mégis a legtöbbször jelentéktelen dolgokat hallott, de gyakran előfordult, hogy csak egyetlen apró részlet szükségeltetett ahhoz, hogy teljesen összeálljon a kép és sikerült végre megoldani egy ügyet. Nem számított rá, hogy Karen felhívja, hiszen az üzenet, amit a lánynak hagyott még akkor is az ellen szólna, ha Karen fel akarta volna hívni. Talán ez volt a legjobb megoldás, legalábbis egyelőre. Ha majd teljesen megnyugszik ismét, akkor felhívja és megpróbálja újra bíróság elé vinni az apja ügyét. Nagyon váratlanul érte a lány üzenete. Egy pillanatra megállt és hátradőlt a székében. Némán hallgatta a rögzítőt. Olyan megtört volt a hangja. – … azt hittem – nem számít. Úgy viselkedtem, mint egy idióta és nagyon sajnálom. „Úgy gondolta” – de mit gondolt? Átkozott sokat gondolkodott, túl sokat. Ez volt az ő nagy baja. Szinte hallotta a szavak mögött megbúvó aggodalmat. Ez a nő nem tudta elengedni, és jól érezni magát. A világ minden terhét a vállára akarta venni. – A francba – esett le végül Marcnak is mi a baj. Már hamarabb is rájöhetett volna, hogy Karen minden bizonnyal lelkiismeret-furdalással ébredt és legszívesebben leköpte volna magát, azért amit ő biztosan nagyon felelőtlen cselekedetnek tart. Marc annyira vigyázott, nehogy megrémissze, még mielőtt lefeküdnének. Honnan is gondolhatta volna szegény, hogy Marc többre gondolt egyetlen éjszakánál. Most már arra is rájött, hogy hatalmas taktikai hiba volt egyedül hagyni a lányt az ágyban, amíg zuhanyozott. Ezt soha nem fogja elfelejteni. A szexuális vonzalom szinte vibrált kettejük között. Marcnak még a lélegzete is elállt tőle. Az pedig még varázslatosabbá tette az egészet, hogy Marc felmérte a lány tapasztalatlanságát. Nem volt szűz és nem volt elutasító sem… de biztos, hogy nagyon ritkán szeretkezett. Marc sejtette, hogy pont olyan erővel próbálhatja kordában tartani a szexuális vágyait, mint az érzelmeit. De múlt éjjel sikerült felszabadulnia és ő volt a legédesebb, legforróbb nő, akivel Marc valaha is ágyba került. Marc maga sem tudta, hogy ilyen gyakran képes újra izgalomba jönni, de előző éjjel nem is tehetett mást. Karennek annyira szüksége volt a szeretetre, Marcnak pedig kihívást jelentett ez a helyzet. Marcnak bőven volt tapasztalata és kettejük szeretkezése élményt nyújtott számára, mint még sóhaj semmi más ezelőtt az életben. Karennek viszont ez az éjszaka biztos, hogy nem tűnt többnek nagyfokú züllöttségnél. Marc már nyúlt is a telefon után, hogy felhívja, de hirtelen megállt. Az idegessége már enyhült ugyan, de még mindig mérges volt és miután ma éppen ennek a kisfiúnak a meggyilkolása ügyében nyomozott, félő volt, hogy könnyen elveszíti az önuralmát. Tudta, hogy beszélnie kell Karennel, méghozzá olyan hamar, amint lehet, hogy a lánynak ne legyen ideje megkeményíteni a szívét ellene. Marc persze azzal is tisztában volt, hogy nagyon körültekintően kell eljárnia. Most legszívesebben rákiabált volna, azért amit csinált, de jelen 88

pillanatban a kiabálás nem lett volna célravezető. Karen csak még jobban visszahúzódna, és talán úgy döntene, hogy még csak beszélni sem akar vele soha többet. Rákényszerítette magát, hogy tovább olvassa a más rendőrkapitányságoktól küldött feljegyzéseket, belepillantott a fényképekbe. Akkor azonban megállt, amikor egy Mississippiből érkezett jelentéshez ért. Egy holttestet találtak éppen a Louisianával szomszédos államhatárvonalon. Az áldozat fehér férfi, ötvenhét éves, a neve Rick Medina. Két lövést kapott a fejébe egy huszonkettes kaliberű fegyverből. A pénzét és a hitelkártyáit elvitték. Huszonkettes kaliberű fegyvert gyakran használtak emberöléshez. Ez a fajta a legelterjedtebb kézifegyver. Csak egy megérzés miatt húzta elő Marc a többi jelentés közül éppen ezt. Lehet, hogy semmi jelentősége nem volt, de körülbelül Karen apjával azonos korú az áldozat, Mississippi pedig nincs is olyan messze. Most a meggyilkolt kisfiú ügyével kellett foglalkoznia. Nem volt ideje arra, hogy egy ilyen valószínűtlen elképzelésnek utána járjon. Biztosan nem is létezik semmiféle kapcsolat a két dolog között. Valami miatt azonban mégsem tudta kitörölni a fejéből a gondolatot. Shannont a hűtőszekrény mellett állva találta meg. Valami hideg italt vett ki és éppen az egyik lányt fűzte. – Szia, Antonio. Shannon sötét szemei feszülten húzódtak össze. – Majd még beszélünk – mondta a lánynak és elmenőfélben megsimogatta a karját. – Szia. Mi újság? – köszöntötte Marcot, miközben odalépett mellé és úgy fordult, hogy bepillantást nyerjen a másik férfi kezében lévő iratokba. Marc átadta neki a papírokat. – Nekem most a Gable üggyel kell foglalkoznom. – Ja, igen, az a kisfiú. Az a szemét apja ölte meg, ugye? Igen, de ebben az esetben mindent úgy kell csinálnom, ahogy a nagy könyvben meg van írva, máskülönben szabadon fog kisétálni a bíróságról. Lenne időd, hogy utánanézz néhány dolognak? – Hát persze – válaszolta Shannon és elolvasta a jelentést. – Van valami anyagod ezzel a Rick Medinával kapcsolatban? – Nem, semmi. Csak egy egyszerű megérzés. Nézz utána, hogy találsz-e bármilyen kapcsolatot Rick Medina és Dexter Whitlaw között. Körülbelül azonos korúak voltak, lehet, hogy együtt szolgáltak a seregben. Ha ismerték egymást, akkor halálbiztos, hogy van kapcsolat aközött, hogy mindkettőjüket egy huszonkettessel lőtték le, ugyanabban az időben. – Annak azért hosszú lövésnek kellett lennie – jegyezte meg Shannon. – Az biztos – vágta rá Marc –, egyenlőre azonban csak nézz utána, hogy Medina szolgált-e a hadseregben, körülbelül azonos időpontban, mint Whitlaw. Ki tudja mire jövünk rá?

Tizenkettedik fejezet

A 11 A-ban fekvő beteg autós balesetet szenvedett, utána pedig komoly műtéten esett át, hogy az orvosok megpróbáljanak segíteni rajta. A baleset során elvesztette az egyik veséjét és megrepedt a lépe. Az orvosa úgy ítélte, hogy elég jó állapotban van és ezért át lehet szállítani az általános sebészet intenzív osztályára. Magához tért, az állapota stabilizálódott és enni is tudott már, bár még csak nagyon könnyű ételeket, de legalább már nem kellett infúzióra kötni 89

és az épségben maradt veséje normálisan tudott vizeletet kiválasztani. Estére azonban felszökött a láza és nem akarta megenni a vacsoráját. Az ügyeletes sebész talált egy megfelelő rejtekhelyet, ahol senki nem talált rá és nem jelentkezett az osztályon, amikor a személyhívóján keresték. Karen üzenetet hagyott Mr. Gibbons sebésze számára és le sem vette a szemét a betegről. Ha netán operáció utáni fertőzése van, minél hamarabb rájönnek, annál jobb. Annyira lefoglalta Mr. Gibbons állapota, hogy legalább addig sem volt ideje máson rágódni. Örült neki, hogy megint itt lehet az osztályon, a pityegő monitorok, a kicsempézett folyosók és a gyógyszerszag jól ismert környezetében. A névkártyáját a rövid ujjú köpenyre tűzve viselte, aminek a zsebei tele voltak tömve különböző hasznos és kevésbé hasznos dologgal, amik alkalom adtán esetleg jó szolgálatot tehetnek. A sztetoszkóp a nyakában lógott, a gumitalpú papucsa pedig nyikorgott a padlólapon, amikor végigment a folyosón. Csupa ismerős dolog. Ez nagyon jó érzés volt. A számításával ellentétben, mégis tudott néhány órát aludni, mielőtt munkába kellett volna indulnia. Nem is tudta, hogy örüljön-e annak, hogy tudott pihenni, vagy szomorú legyen, amiért Marc nem telefonált és nem ébresztette fel. Minden bizonnyal úgy határozott, hogy elfelejti az egész ügyet, ami a legésszerűbb dolognak tűnt Karen szemében is, amikor jobban belegondolt. Lefeküdtek egymással, Karen bolondot csinált magából, de már mindennek vége. Marc Louisianában volt. Ő pedig hazajött Ohióba, ahová tartozott. Egy napon talán, ha majd beszédes kedvében lesz, elmeséli Pipernek, hogy milyen forró éjszakát töltött New Orleansban egy nyomozóval. Piper nagyon meg fog könnyebbülni, ha megtudja. Piper szerint ugyanis Karen szerelmi élete maga volt az ellentmondás, mert ahol élet van, ott történnie is kell valaminek. Mr. Gibbons sebésze végül mégis telefonált, éppen akkor, amikor Karen egy kis szünetet akart tartani. Mint ahogy az várható is volt, az orvos elég harapós kedvében volt. Az ápolónők egyöntetű véleménye szerint minden sebész seggfejnek született, dr. Pierini pedig a logikus seggfej kategóriába tartozott. – Mr. Gibbonsnak 38,6 fokos láza van – kezdte Karen a jelentést –, éjfélkor pedig 37,9 volt. – A francba – morogta ásítva az orvos –, rendben van, kérek egy laborvizsgálatot, hogy tisztán lássuk miről is van szó. Mondja meg a laborosoknak, hogy a reggeli vizitre kérem az eredményeket – elhadart még néhány további utasítást, majd megkérdezte –, Dailey hol a fenében van? – Dr. Dailey nem jelentkezik a személyhívó üzenetére. – Kerítse elő a jó iskoláját neki, ahelyett hogy engem hív. Az orvos lecsapta a telefont, de Karen csak rándított egyet a vállán, miközben ő is letette. Hiszen elérte amit akart és ha bármikor is történt ilyen, hogy hajnal háromkor kellett felébresztenie valakit, hajlandó volt egy kicsit elnéző lenni az orvos modorát illetően. A legnagyobb örömére szolgálna, ha elő tudná keríteni dr. Daileyt, ha ez lehetséges volna. A sebészeten viszont ezt csodát még egyetlen ápolónőnek sem sikerült véghez vinnie. A legjobban persze annak a megoldásnak örült volna, ha valaki feldug egy vezetéket dr. Dailey seggébe, így aztán bármikor megnyomhatná a jelzőgombot, amikor szükség van rá, hogy a doktor felébredjen. Akkor aztán már a vinnyogást követve is meg lehetne találni, bárhová is bújt el. Az ápolónők pihenőszobája általában dugig volt tömve újságokkal és magazinokkal, a hűtőszekrény pedig az élet olyan új megnyilvánulási formáinak adott otthont, amit senki nem kívánt közelebbről megvizsgálni. A szobában négy szétnyitható szék állt egy kerek asztal körül, volt még benn egy kanapé, harsány narancssárga pléddel letakarva és nagyjából ennyiből állt a berendezés. A falra egy kisméretű televíziót függesztettek fel, de a képcső már hónapokkal korábban elromlott, azóta pedig az jelentett szórakozást az ápolónők számára, hogy a párbeszédekből és a hanghatásokból próbálták meg kitalálni, hogy mi történhet. 90

Karen kivett a hűtőből egy ásványvizet és lehuppant a nagy Valira, ahogy a Valencia típusú kanapét egymás között hívták. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki a torkán, kinyújtotta a lábait, megmozgatta a fáradt Achilles-inakat és azt kívánta, bárcsak lenne kéznél egy lavór hideg víz, amibe megáztathatná a lábfejét. Szerette volna lehúzni a cipőjét, de tudta, hogy nem szabad. A lába azonnal megdagadt volna és később annál nehezebben tudta volna visszapréselni őket a cipőbe, ami a műszak fennmaradó ideje alatt végig szorította volna. Többnapi újság gyűlt össze a padlón. Karen lehajolt és felvett néhány lapot, hogy megnézze történt-e valami érdekes azalatt a néhány nap alatt, amíg ő távol volt. Kétségbe vonta, hogy történt volna, de azért mégis átnézte, hátha nem vágta még ki senki a karikatúrákat a vicclapból. Ezek a kivágott karikatúrák valamilyen úton módon mindig a kórház hirdetőtábláján kötöttek ki és a kórházi dolgozókról kaptak nevet. A vezetőség egyáltalán nem értékelte a humort. Átlapozta az újságokat, elolvasta a főcímeket és megnézte a fényképeket. Egy fénykép hirtelen felkeltette az érdeklődését, mert a leégett ház váza olyan ismerősnek tűnt. „Tegnap hajnalban tűz pusztította el Nathan és Lindsey Hoerske házát…” Hiszen ez az ő háza! Megdöbbenve bámulta a fényképen a fekete romokat. Bár most már úgy helyes, hogy az ő háza volt. Tizenöt éven keresztül élt abban a házban. Szegény Hoerskeék, éppen most házasodtak össze és úgy örültek, hogy saját házat vehettek. Most meg, a képből ítélve, mindenük odaveszett, amijük csak volt. Az újságcikk szerint a tűz a konyhában ütött ki. Karen letette az újságot. Annyira megviselte amit látott, mintha egy régi barátot veszített volna el. Egy ház leégése soha nem csak értékek elvesztését jelenti, elégnek velük együtt az emlékek és az álmok is. Az élet fonala olyan védelmező szálakat is tartalmazott magába fonva, ami biztonságot nyújtott a világ más problémái elől. Karen igazán megkedvelte Nathant és Lindseyt. Igaz, hogy úgy döntött, hogy mindenképpen eladja a házat, mégis örült, hogy éppen ők vették meg. Látszott rajtuk, hogy nagyon szeretik egymást, úgy tűnt, hogy lehorgonyoztak az életben és semmi nem tudja onnan elszakítani őket. Karen elképzelte, hogy hamarosan gyerekeik lesznek, a házban a szobák megtelnek játékokkal és vidám gyerekhangokkal, akik játék közben örömmel kacagnak. Most meg mindent kezdhetnek elölről. Új házat kell keresniük. Olyat, amit otthonnak tudnak elképzelni. Piper félhétkor robogott be az osztályra. Kerek csípőjére tette a kezét, amikor meglátta Karent. – Miért nem hívtál fel? – ripakodott rá dühös tekintettel. – Nem volt időm – válaszolta Karen és gyorsan 1etette a papírt, amire jegyzetelt, hogy megölelje Pipert bocsánatkérés helyett. – A repülőtársaság csak oly gépre talált nekem helyet, ami egy órán belül indult. Semmire nem maradt időm. Csak bedobáltam néhány ruhát egy bőröndbe, felhívtam Judyt és már rohantam is. – Na jó, azt hiszem most az egyszer még megbocsátok – mormolta Piper és ő is megölelte Karent –, annyira sajnálom, kicsim. Biztos nagyon megviselt, még akkor is ha nem tartottátok a kapcsolatot apáddal. Mi történt? – Megölték. Valaki lelőtte. Pipernek még a szava is elállt, teljesen megdöbbent. A folyosón két nővér ment el mellettük, akik szintén meghallották ezt a pár szót. Együtt érző arckifejezéssel pillantottak vissza. Karen megpróbálta lenyelni a torkában érzett gombócot. – Azt hiszem utcai lövöldözés történt. Szemtanúk nincsenek, senki nem látott semmit. Piper nagyot sóhajtott. – Jézusom, ez aztán a nehéz eset. Nem kellett volna egypár napra szabadságra menned? – Nem, könnyebb ha dolgozom – válaszolta Karen. Így mindig is jobban át tudta vészelni a dolgokat. Ha lefoglalta magát, bármivel szembe tudott nézni. – Nincs kedved néhány napra hozzám költözni? Karen szemforgatva nevetett fel. – Te nappal dolgozol, én pedig éjszaka. Ugyan mi értelme lenne. 91

– Igen, tényleg igazad van – ismerte el Piper, miután felmérte a helyzetet. Piper csontos testalkatú lány volt. Rövid, göndör frizurát viselt, és neki volt a legbarátságosabb arca az egész világon. A betegek már attól is jobban érezték magukat, ha csak rájuk nézett. Nem mintha olyan szép lett volna, de nagyszerű humorérzékkel áldotta meg az isten és a jókedv szó szerint ragyogott az arcán. A szerelmi élete pedig, ellentétben a Karenéval, aktívabbnak bizonyult, mint a Mauna Loa vulkán. – Magadra kell, hogy hagyjalak, amíg vissza nem térsz a nappali műszakra. – Kösz szépen. Ez aztán a barátság! – kuncogott Karen barátnője szívtelennek hangzó megjegyzésén és egy régi számot kezdett dúdolni: „Ugye mi jó barátok vagyunk…?” A mellettük álló másik két ápolónő pedig vokált énekelt mellé. Piper felkapott egy tűzőgépet és harciasan meglóbálta feléjük. – Ha nem vigyáztok, könnyen a széken maradhattok még egy műszakot. Judy Camliffe érkezett meg. Már messziről hallani lehetett fürge lépteit. – Sziasztok lányok! Karen minden rendben? Karent néhány nappal korábban ilyenfajta aggódás még Piper részéről is kényelmetlenül érintette volna. Most azonban már semmi értelmét nem látta, hogy elzárkózzon a környezete elől. A védekezése már amúgy is megtört. Minden figyelme és körültekintése ellenére Marcnak sikerült kijátszania, méghozzá olyan simán, mint ahogy a kés siklik a vajban. Mennyi hosszú éven keresztül épített maga körül falat az apja iránti haragból, de arra is rá kellett eszmélnie, hogy nem haragudott volna az apjára sem annyira, ha nem szerette volna. A barátnőire mosolygott. – Nem tudom biztosan, hogy minden rendben van-e velem, de abban biztos vagyok, hogy jobb ha dolgozom, mintha otthon ülnék – itt elhallgatott egy pillanatra, majd hozzátette –, de köszönöm, hogy megkérdezted. Judy megértően bólogatott, barna fürtjei pedig ide oda repkedtek, majd felkapott egy köteg leletet. – Na, rendben, idebenn mi a helyzet? Karen tájékoztatta Mr. Gibbons aggasztóan magas lázáról, ami mostanra már a harminckilenc fokot is elérte. A labor még nem telefonált a vérvizsgálat eredményével kapcsolatban, dr. Pierini pedig egy fél órán belül kell, hogy elkezdje a reggeli vizitet. – Megsürgetem őket egy kicsit – mondta Judy és már nyúlt is a telefon után. – Ja és megtudtam, hogy mi baja volt Ashleynek. – Azt mondtad, hogy ment a hasa. – Igen de mitől? – majd a telefonra összpontosított! – Á, jó reggelt, Judy vagyok a sebészetről. Tudtok mán valamit mondani Gibbons véreredményével kapcsolatban? Persze – amíg utánanéztek az eredménynek, Judy visszafordult a lányokhoz. – Amikor először történt azt hitte, hogy ételmérgezés és rendesen ki is akasztotta a büfést, de mivel senki más nem panaszkodott hasonlói dologról, nem tulajdonítottak jelentőséget neki. Most azonban sikerült rájönnie, hogy mitől van. A pattogatott kukoricától. – Pattogatott kukoricától – hitetlenkedett Piper. Ő is imádta ezt a csemegét. – Fogyókúrázik, úgyhogy vett egy adagot, hogy nassoljon, amikor a múltkor moziba ment. Négy órával később kezdett menni a hasa – magyarázta Judy és fordított egy gondolatnyit a telefonkagylón, hogy kényelmesebben tudja tartani a válla és az álla között. – Tegnap pedig vásárolni ment, útközben vett egy kis pattogatott kukoricát és megint ugyanaz történt. Most pedig a pattogatott kukoricán kívül semmit sem evett. Azt mondta, hogy teljesen felpuffadt és elviselhetetlen fájdalmai voltak. – Igaz is, szerintem tényleg fogyott – jelentette ki Piper gyakorlatiasan. Mindannyian nevettek. – Igen, de azt mondta, hogy nem érte meg – válaszolta Judy és ismét a telefonra figyelt. – Figyeljetek, nincs valami megoldás, hogy gyorsan megcsináljátok? A beteg láza egyre csak 92

emelkedik. Lehet, hogy valamilyen fertőzésről van szó. Rendben. Köszönöm, majd Visszahívlak – mondta a kagylóba. Ahogy letette a telefont Karenhez fordult. – Megígérték, hogy tizenöt percen belül meglesznek az eredmények. – Általában kétszer annyi időbe telik, mint amennyit ígérnek. Ha szerencsénk van, talán meglesz az eredmény, még mielőtt dr. Pierini megkezdi a vizitet. Talán késik egy kicsit – mondta Karen és a folyosó végén belépő egyik orvosra pillantott, ahogy az lehajtott fejjel tanulmányozott egy leletet. A cseles Dailey doktor volt az személyesen. A megjelenéséből úgy tűnhetett mindenkinek, mintha az egész éjszakát keményen végigdolgozta volna. – Hol is vette Ashley azt a pattogatott kukoricát? – Karen, drágám, ugye nem akarod te is kipróbálni? – ijedt meg Judy. – Á, nem. Nem magamnak venném. Arra gondoltam, hogy dr. Daileynek vennék belőle – természetesen szigorúan gyógyászati céllal. – Természetesen! – visszhangozták mindannyian nevetve, mert az ápolónők egybehangzó diagnózisa szerint Dailey doktor egy nagy szarzsák volt. Karen alig lépett be a lakásba, máris az üzenetrögzítőjét nézte. A kis piros lámpa ezúttal nem pislogott. Nos, nem is fog, hűtötte le magát. Hiszen Marc tisztában van vele, hogy éjszaka dolgozik. Ha korábban nem telefonált, akkor az éjszaka közepén ugyan miért tette volna. Nagyot sóhajtott és bezárta maga mögött az ajtót. Egyenesen a fürdőszobába ment. Amúgy sincs rá semmi oka, hogy telefonáljon, hacsak nem akar még egy kicsit kiabálni vele. Kész, vége. Tulajdonképpen igazából soha el sem kezdődött. Arról szó sem volt, hogy újból találkoznának. Kíméletlen csábítás, ennyi volt az egész. Marc elérte a célját, úgyhogy Karennek most nincs már választása, mint hogy minél hamarabb elfelejti. Semmi értelme nincs annak, hogy állandóan ezen járjon az esze. Vége van, mondta magának egykedvűen. Legbelül azonban nem így érezte. Marc megváltoztatta a sajátmagáról alkotott képet. A zuhany alatt állva, pontosan tudatában volt a teste szépségének, úgy ahogy ezelőtt még soha. Olyan… érzékinek érezte magát. Nőnek. A mellbimbói megmerevedtek a rajtuk doboló vízcseppek alatt, Karen pedig felidézte emlékezetében azt, amikor Marc a szájával játszadozott velük. Feltűnt előtte, ahogy erős kezeivel átkarolta a csípőjét simogatta a fenekét. Milyen könnyedén emelte fel őt a férfi és fordította olyan pozícióba, amilyenhez éppen kedve támadt, hogy magának is és Karennek is gyönyört szerezzen. Karenben most hirtelen minden összerándult, teljesen izgalomba jött. Szinte érezte a férfi testét, érezte, ahogy belehatol. Huh. Zihálva fújta ki a levegőt. Minden nőt össze kellene hoznia a sorsnak egy ilyen szeretővel, legalább egyszer az életben. Karen azonban azt is tudta, hogy neki nem elég ez az érzés mindössze egyszer az életben. Újra és újra ág akarta élni, minden egyes éjszaka az élete hátralévő részében. Már csak az volt a kérdés, hogy mit kellene tennie ennek érdekében? A legrosszabb az volt az egészben, hogy nem tudta hányadán áll a dolog Marckal. Karen még azt sem tudta biztosan, hogy mi késztette a férfit arra, hogy azt tegye, nem ismerte az érzéseit és nem igazán tudott helyre rakni semmit a fejében az elmúlt éjszakával kapcsolatban. Kivéve persze a saját érzéseit, de Karen tapasztalata szerint az érzelmek nem szolgálnak biztos alapul, amire fontos döntéseket lehetne építeni. Az ő tapasztalatai? Ugyan már! A nő-férfi kapcsolatokat illetően semmiféle tapasztalattal nem rendelkezett. Marc előtt még soha egyetlen férfit sem szeretett. A víz lassan egyre hűlt, majd hirtelen teljesen hideg víz ömlött a zuhanyrózsából. Karen remegve ugrott ki a vízsugár alól. Nem is tudta mennyi ideig állhatott ott Marc után epekedve, ahhoz mindenesetre elég hosszú ideig, hogy kifogyjon a meleg víz. Gyorsan elzárta a csapot és magára tekert egy nagy törülközőt. Didergett a hidegtől, de sietve megtörülközött és felvette a fürdőköpenyét. 93

A váratlan hideg zuhany kimosta a szeméből az álmot, aminek tulajdonképpen még örült is. Mindig jobban meg tudott birkózni az éjszakai műszakkal, ha hazaérkezés után néhány órát még ébren töltött és csak később ment aludni. Gondolt rá, hogy megnézi a reggeli híradót, vagy átnézi a postáját, esetleg kifizeti a számlákat, szóval csinál valami hétköznapi dolgot. Szórakozásképpen pedig talán kifesti a lábán a körmeit, ám ezúttal hivalkodó pirosra, a mindig használt halvány rózsaszín helyett. Carl Clancy nem sietett. Most nem csak a telefonkönyv alapján folytatott ellenőrzést. Honnan a fenéből kellett volna tudnia, hogy az a Whitlaw lány eladta a házat? Hiszen nem gondolatolvasó ő! Ráadásul az új telefonkönyvet is csak decemberben fogják kiadni. Mégis sikerült megtalálni, hogy most hol lakik és még azt is megtudta, hogy ápolónő egy helyi kórházban. Most már az a kérdés maradt hátra, hogy vajon otthon van-e vagy sem? A kórházakban huszonnégy órán keresztül dolgoznak, de azt sajnos már nem sikerült kiderítenie, hogy a lány ma melyik műszakban dolgozik. Ezzel nagyon nagy figyelmet vont volna magára. Az emberek valahogy könnyen megjegyzik, ha valaki egy konkrét személlyel kapcsolatban konkrét kérdések tesz fel. Az órájára nézett. Fél kilenc. Ha délelőttös műszakban dolgozik, akkor most már a kórházban kell lenni ha délutános, akkor valószínűleg most kel fel, ha pedig éjszakás, akkor éppen most készül lefeküdni. Clancy felhívta a kórházat és őt kérte a telefonhoz! Nem volt elég információja a lányról, nem tudta, hogy melyik osztályon dolgozott, de ez nem is számított. Az a hülye kurva, aki felvette a telefont, fagyos hangon közölte, hogy a szolgálatban lévő nővérek nem jöhetnek telefonhoz, kivéve persze, ha sürgős esetről vari szó. Ez persze csak hanta volt. Minden egyes osztály külön telefonszámmal rendelkezett és az ápolónők a nap minden órájában intéztek személyes telefonokat! Clancy azonban nem akart feltűnést kelteni, ezért inkább elnézést kért és letette a kagylót. Zsákutca. Azt követően Karen lakását hívta fel. Egyszer már melléfogott és a rossz házat gyújtotta fel. Ellenőrizte a tudakozónál és megtudta, hogy a lány telefonszáma ugyanaz maradt. Egyszerűen kérte, hogy az új lakásában is megtarthassa a régi számát. Lehet, hogy a telefon csörgőjét kikapcsolta, hogy ne zavarja alvás közben, de Clancynek nem volt más választása, számolnia kellett ezzel a lehetőséggel. Hallotta, hogy kicsörög a telefon. Karen arra eszmélt az ábrándozásból, hogy csörög a telefon. A szíve vadul kalapálni kezdett és már indult, hogy felvegye a kagylót, de akkor hirtelen eszébe jutott, hogy Marc tudja, hogy éjszakás. Ő nem telefonálna ilyenkor. Vagy mégis? Talán igen, mert ez jó időpontnak tűnik, hogy már otthon találja, viszont még elég korán van ahhoz, hogy ne legyen ágyban. Karen addig morfondírozott, míg bekapcsolt az üzenetrögzítő. Ezzel szinte egyszerre a hívó fél letette a kagylót, még üzenetet sem hagyott. Akkor biztosan nem Marc volt. Ő hagyott volna üzenetet. Egy kicsit csalódott, de megpróbált nem gondolni rá. Úgy határozott, hogy nem fogja azzal tölteni az egész életét, hogy egy férfi telefonhívására vár. Ha holnapig nem telefonál, gondolta, akkor majd ő hívja fel Marcot. Ezzel a meggondolatlan húzással, hogy elfutott, nagyon idétlen helyzetbe sodorta saját magát. Nem tudta, hogy ami közöttük történt, az vajon csak egy egyestés futó kaland volt-e, vagy esetleg lehetne közöttük valami komolyabb is. Karen saját magának köszönhette ezt a bizonytalanságot, úgyhogy nem szabadna sokat teketóriázni, hogy végre megtegye a kezdő lépést. 94

Modern csábítási módszer, gondolta Karen, persze, ha elfogadjuk, hogy ez egyáltalán csábítás. A dolgok annyival könnyebben mentek régen, amikor a férfiak beszéltek a szándékaikról, a nők pedig melléjük állhattak vagy nem, jeléül annak, hogy elfogadták vagy elutasították a kapcsolatot. Karennek tetszett a módszer rendezettsége, az érzelmi biztonság, amit nyújtani tudott. A nőmozgalmak tényleg csodálatos dolgokat értek el a munkahelyteremtés területén, az egyenlő fizetések területén, de akármi legyen, gondolta Karen, ha a régi hagyományok a párválasztás terén nem voltak ésszerűbbek, mint az a kavarodás, ami manapság jellemző. Karen a lábujjaira nézett. A vörös körömlakk kihoz valamit a nőkből. Egy olyan nő, aki vörösre festi a lábán a körmöket, gondolta, egy percig sem gondolkodna azon, hogy felhívjon egy férfit, akivel valami elintézetlen ügye van. Ma este mindenképpen megteszi, ígérte magának. Nem akarta most felhívni Marcot, mert félt, hogy ideges lesz és akkor képtelen lesz aludni. Ha ma nem telefonál a férfi, akkor este felhívja. Ha pedig Marc azt mondaná neki, hogy nyugodtan vitorlát lehet bontani, akkor legalább tisztában lesz a helyzettel és élheti tovább az életét. Carl Clancy fellélegzett. Rendben van, a lány nem vet fel a telefont. Vagy aludt, vagy nem volt otthon. Ha rendelkezésére állna még egy nap, akkor minden utána tudna járni, amit fontosnak tart, de Hayes állandóan noszogtatta, hogy minél hamarabb, lehetőié azonnal kutassa át a lakást. Clancy remélte, hogy a lány dolgozik. Ha otthon lesz, akkor nincs más választása, meg kell ölnie.

Tizenharmadik fejezet

– Maga Antonio Shannon? Shannon felnézett az íróasztaláról a közvetlen hangú, hatalmas termetű férfira, aki előtte állt. – Igen, Shannon vagyok. Segíthetek valamiben? – Az én nevem McPherson – mondta, azzal benyúlt a zakója zsebébe és előhúzott egy bőr igazolványtartót. Gyakorlott csuklómozdulattal hajtotta szét. Shannon nem siette el az igazolvány tanulmányozását. Hivatalosnak nézett ugyan ki, de mit keresne itt egy FBI-ügynök és miért akarna beszélni vele? – Először is – kezdte halkan McPherson –, nem hivatalos ügyben járok itt. Személyes indokom van rá, hogy idejöttem. Mississippiben meggyilkolták az egyik barátomat, önök pedig információt kértek az illetőről. Rick Medináról van szó. Van már valami kiindulópontjuk, hogy ki ölhette meg? Shannon megdörzsölte az állkapcsát. Igaz ugyan, hogy kért információt a Mississippiben meggyilkolt férfival kapcsolatban, de arra azért mégsem számított, hogy személyes látogatást kap az FBI-tól. Ez azt jelentette, hogy az ő apró kérése, valahol megkongatta a vészharangokat. McPherson jöhetett most akár hivatalosan vagy magánügyben is, attól teljesen függetlenül, hogy mit mondott. Mississippiben a gyilkosság áldozata pedig ugyanannyi erővel lehetett neki teljesen idegen, mint a barátja. Az azonban biztos, hogy Rick Medina, bárki volt is ő, nagyon komoly ismeretségekkel rendelkezett. – Semmit nem tudunk azzal a gyilkossággal kapcsolatban – válaszolta lassan –, tulajdonképpen valami olyan információ után kutattunk, ami segítségünkre lenne az egyik 95

gyilkossági ügyünkben – itt egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. – Azt hiszem a legjobb az lenne, ha Chastain nyomozóval beszélne. Marc éppen az igazságügyi orvos szakértővel beszélt telefonon. A gyerek boncolása egy órával későbbre lett ütemezve. A puszta gondolattól is érezte, hogy a gyomrában zakatol az idegesség. Maga előtt látta a gyerek törékeny kis testét, vékony csontjait. Ez azon ritka esetek egyike volt, amikor azt kívánta bárcsak ne kellene ragaszkodnia a törvényhez. Legszívesebben a puszta kezével végzett volna a gyerek apjával, lassan, csontról csontra, egyenként, ahogyan ő kínozta szegény gyereket. Éppen akkor tette le a kagylót, amikor Shannon belépett az irodájába egy magas, szikár, középkorú férfival, aki azért, azt el kell ismerni, hogy korához képest kitűnő formában volt. – Ez itt Mr. McPherson az FBI-tól – mutatta be a férfit Shannon. Kezet ráztak és Marc érezte, milyen erős kézfogása van az idősebb férfinak. – Kétlem – jegyezte meg szelíden. Shannon teljesen összezavarodott. McPherson pedig csak halványan elmosolyodott. – Pont volt nálam egy olyan igazolvány. Marc megvonta a vállát. – El tudom képzelni, hogy tényleg volt. De ha felhívom a helyi FBI-irodát és leellenőriztetem, vajon mit fognak mondani? – érdeklődött Marc. Ez a férfi lett volna Marc pályafutása során az első FBI-ügynök, akinek nincs meg. az az „éppen most léptem ki a skatulyából” kinézete, az az imázs, amihez az idősebb ügynökök sokkal jobban ragaszkodtak, mint a fiatalok. A különbségek magukért beszéltek: a haja nem volt elég rövidre vágva, nyakkendőből pedig túl divatosat és túl egyénit hordott. Fekete Gucci félcipőt viselt, ami a legtöbb FBI-ügynök pénztárcáját igencsak megviselte volna. Másrészről viszont vállra akasztható fegyvertáskát hordott. A jól szabott zakónak majdnem sikerült teljesen elrejtenie a fegyver körvonalát. A közvetlen arcon a mosoly széles vigyorba húzódott. – Mondanám, hogy telefonáljon csak nyugodtan, de ahogy magát elnézem, biztosan nem zavartatná magát és meg is tenné. Mivel árultam el magam? Talán a cipőmmel? – Többek között. A cipő jó támpontot adott. – Nagyon ügyes! A legtöbb ember, köztük rendőrök is, egyáltalán nem figyelnek a cipőre. Shannon tanácstalanul, teljesen összezavarodva nézte a kérdéses cipőket. – Mi a baj velük? – Gucci cipő – magyarázta Marc. Shannon még mindig értetlenül nézett. – Ezek nagyon drága cipők – világosította fel Marc –, az FBI-ügynökök általában nem engedhetnek meg maguknak ilyesmit – folytatta, majd a látogatójára nézett. – Szóval ki maga és miért adja ki magát szövetségi ügynöknek? – Azt már nem tette hozzá, hogy ezzel a cselekedettel bizony törvényt is sértett, hiszen ez az ember anélkül is pontosan tudta ezt. – A nevem tényleg McPherson. – Akkor bizonyára nem lesz ellene kifogása, ha ezt ellenőrzöm. Az idősebbik férfi nagyot sóhajtott. – Fiam, maga mindig ilyen vadászkutya természetű volt? Nem bánja ha közben én leülök? Már látom, hogy ez tovább fog tartani, mint eredetileg terveztem. – Tessék, foglaljon helyet – kínálta hellyel Marc kajánul a férfit. – Köszönöm, elfogadom – válaszolta a másik és lerogyott az egyik székre. – Ülj le te is Antonio – kérte Marc a munkatársát – de előbb csukd be az ajtót. Shannon becsukta az iroda ajtaját és leült a másik székre, amit úgy fordított, hogy McPhersont jól lássa. Éles szemű fiú volt, lehet, hogy a Gucci cipőre nem figyelt fel, de a fegyvert azonnal kiszúrta. – Rendben, tehát nem a szövetségiektől vagyok – kezdte könnyedén McPherson. Marc felfigyelt rá, hogy egyáltalán nem tűnt izgatottnak. – De a szövetségi kormánynak dolgozom 96

és minden más, amit Shannon nyomozónak mondtam, igaz. Az a tény, hogy ő kért információt a Mississippiben meggyilkolt Rick Medinával kapcsolatban, arra engedett következtetni, hogy talán tud valamit, amit az ottani rendőröktől nem sikerült megtudnom. Rick a barátom volt, úgyhogy nem hivatalos tisztségemben járok itt. És ha van bármilyen információjuk a halálával kapcsolatban, nagyra értékelném, ha megosztanák velem. Marc a kezébe vett egy tollat, eljátszadozott vele egy rövid ideig, közben pedig azon gondolkodott, hogy amit a férfitól az imént hallott. Ha amiatt nem aggódott, hogy szövetségi ügynöknek adta ki magát, ami bűnténynek számít, sőt épp az imént még el is ismerte ezt egy rendőrnek, akkor elég valószínűnek látszott, hogy tényleg a szövetségi kormánynak dolgozott, valamilyen más beosztásban. Valami olyanban, amiről biztosan tudta, hogy mentelmi jogot biztosít számára. Talán a Nemzetbiztonsági Hivatal vagy akár a CIA is lehetett. – Melyik szervezet ez? – kérdezte Marc, miközben még mindig a tollat bámulta. A férfi elfojtott egy káromkodást meg egy sóhajt. – Tudja, ez nem az, ami beszélgetések alkalmával általában felmerül. – Nem, gondolom, hogy tényleg nem. Műhold vagy só? – Milyen nyelven beszélnek? Ez még mindig angol? – gondolkozott hangosan Shannon. McPherson válaszolt a kérdésére. – A kollégája arra gondol, hogy nagy valószínűséggel vagy a Nemzetbiztonságnál, vagy a CIA-nál dolgozom. A Nemzetbiztonsági Hivatal rendszerint műholdakkal és ehhez hasonlókkal foglalkozik. A CIA-t pedig Igen gyakran előszeretettel nevezik sóbányának. A munkatársa helyi rendőr létére nagyon sokat tud. Marc várakozó álláspontra helyezkedett. Elhitte, hogy McPherson az igazat mondja arról, hogy Rick Medinával barátok voltak, de semmit nem tudott neki mondani a barátja meggyilkolásával kapcsolatban. Valami azonban elgondolkodtatta, zavarta egy apróság, amire ugyan nem tudott még pontosan rámutatni, de már csak kevés hiányzott hozzá, hogy a helyére tudja rakni a megfelelő elemet, mintha egy kirakós játék darabjaiból próbálná összerakni a képet. Már csak annyi hiányzott, hogy a megfelelő szögbe fordítsa a hiányzó darabot és akkor összeáll a kép. – Medina is magukhoz tartozott? – kérdezte. – Bizonyos értelemben igen. Végzett nekünk néhány munkát. A meggyilkolásakor viszont nem nekünk teljesített feladatot. – Ha a maguk megbízásából dolgozott volna, akkor is ezt mondaná – szóval a CIA-ról van szó, okoskodott Marc, hiszen máskülönben a férfi nem hangsúlyozta volna, hogy Medina a meggyilkolásakor nem nekik dolgozott az ország területén belül. – Természetesen akkor is ezt mondanám. De ez az állítás jelen esetben igaz is. Most a sötétben tapogatózunk. Rick pedig nem egyszerű barát volt, sokkal több annál. Nagyon jó barát – McPherson szeme elsötétedett miközben beszélt. – Egyszerűen képtelenségnek tartom, hogy valami csavargó, akinek csak kábítószerre kellett volna pénz, képes volt így elbánni vele és ráadásul még a kocsit sem vitte el. Itt egyszerűen nem stimmel valami. Tényleg nem állt össze a kép. Medina minden bizonnyal nagyon profi módon csinálta azt amivel foglalkozott. Marc végiggondolta mindazt, amit Dexter Whitlaw katonai irataiból sikerült megtudnia: Whitlaw a tengerészgyalogságnál volt mesterlövész és nyilván valóan ő is jól végezte a munkáját. – Ismerte talán Dexter Whitlaw-t is? – bökte ki lassan Marc a kérdést és közben McPherson arckifejezését figyelte. McPherson szemei összeszűkültek, nem lehetett tudni mi jár a fejében. – Ismerem. Azt akarja mondani, hogy őt gyanúsítják Medina meggyilkolásával? – Nem. Őt is megölték a St. Annen, méghozzá ugyanazon a napon, amikor Medinát. Whitlaw-t egy huszonkettessel lőtték le. Medina és Whitlaw ismerték egymást? 97

– Igen. Tudja mi mindannyian ugyanabban az időben szolgáltunk Vietnamban – McPherson hátradőlt a kényelmetlen széken, miközben az alsó ajkát harapdálta, elmélázva bámult egy pontot a padlón. – Szóval Dex is halott. Rick és Dex mindketten. Ugyanazon a napon, ugyanolyan kaliberű fegyverrel ölték meg őket. – Mintha túl sok lenne itt a véletlen egybeesés – jegyezte meg Marc –, ismerték egymást, ugyanazon a napon haltak meg, egymástól nem is nagy távolságra és mindkettőjüket ugyanolyan kaliberű fegyverrel lőtték le. Elképzelhető, hogy tegyük fel, Vietnamban ugyanannál az egységnél szolgáltak? Kinek állhattak mindketten útjában? – Ez egy nagyon érdekes kérdés – mormolta McPherson továbbra is az ajkát rágva. – Én is nagyon szeretném tudni rá a választ. És tulajdonképpen mondhatnánk, hogy hasonló munkát teljesítettek mindketten a seregben és mindketten nagyon jól csinálták. – Mr. Whitlaw az utcán élt, de nem volt csavargó. Egészséges volt, jól táplált, nem élt sem kábítószerekkel, sem pedig alkohollal, ami mind arra enged következtetni, hogy volt valamiféle jövedelemforrása, amit azonban még nem sikerült azonosítanunk. Medina vajon azért jött ide, hogy vele találkozzon és ha igen miért? – Senki nem tudja, hogy Medina mit csinált itt. Azt mondta, hogy magánügy. – Tehát még mindig nem vagyunk semmivel sem okosabbak. Összehasonlíthatnánk a golyókat, hogy megtudjuk, vajon ugyanazzal a fegyverrel ölték-e meg őket. Hacsak azonban nincs valami, amit eddig még nem osztott meg velünk, még mindig nem jutottunk egyről a kettőre. – Bárcsak tudnék valamit – mondta McPherson nyomatékosan. – Bármit. Ez a dolog ugyanis nekem bűzlik, de még nem sikerült rájönnöm, hogy mi lapul a hátterében. A zaj csak nagyon halkan hallatszott, szinte nem is volt több egy apró susogásnál. Karen felemelte a fejét és figyelt, hogy megismétlődik-e a furcsa nesz. Éppen a hálószobában foglalatoskodott, arról a fikuszról vágta le az elsárgult leveleket, amit az ablak elé állított. És újra hallotta. Olyan volt, mintha szövetek dörzsölődnének egymáshoz, csak most más irányból jött. Valaki bejött a lakásába. A feje furcsán bizsergett, a rémülettől úgy érezte, mintha jeges vizet csorgatnának végig a hátán. A szíve is majdnem megállt. Nem mozdult, de még ha akart sem tudott volna. A hálószoba ajtaja nyitva volt. Egészen a falhoz húzódott, hogy ne legyen rögtön szem előtt, de ha az a valaki belép a hálószobába, azonnal meg fogja látni és csapdába kerül. Az egyetlen kiút a hálószobaajtón keresztül vezetett. A lakása a második emeleten volt, így aztán még az ablakon sem mászhatott ki. Túl messze volt a talaj az ablaktól, hogy ki lehessen ugrani. A férfi a hálószoba ajtajához közeledett. Karen ugyan nem látta, csak a padlóra vetődő halvány árnyékot fedezte fel. Ha nem figyelt volna, soha észre se lehetett volna venni. Karen mellkasa összeszorult, képtelén volt rövid ziháló levegővételnél többre. Meg se mert mozdulni, hang sem jött ki a torkán, hogy sikítson. A férfi nem jött be a szobába. Éppen csak megállt és benézett egy pillanatra, majd továbbindult a konyha felé. Most azonban már nagyobb zajt csapott, mintha azt gondolta volna, hogy semmi szükség nincs arra hogy csendben dolgozzon. Karennek csengett a füle és mintha a szoba is olya furcsán kibillent volna a négy sarkából. A lány rákényszerítette magát, hogy mély lélegzetet vegyen. Az oxigén halkan áramlott be a megfeszült tüdejébe. Karen egyre azon gondolkodott, hogy vajon miért ment tovább a férfi és miért csinál most olyan nagy lármát? Karen a szépen bevetett ágyára pillantott, közbe pedig lassan rádöbbent a válaszra: a férfi azt hitte hogy a lakás üres. A sötétítők szét voltak húzva, hiszen Karen még nem feküdt le, így 98

aztán a hálószoba fényárban úszott és arra sem volt szükség, hogy a villanyt felkapcsolja. Karen most ébredt csak rá, hogy az egész lakásban sehol nem volt egyetlen lámpa sem felkapcsolva. Még a tévé sem volt bekapcsolva. Korábban nézte ugyan egy kicsit, de a reggeli műsort nem találta túl érdekesnek, így azután néhány perc elteltével ki is kapcsolta. Azalatt az idő alatt sem csinált zajt egyáltalán, míg levagdosta a fikusz elszáradt leveleit. Rá kellett jönnie, hogy a behatolónak mindenféle tekintetből üresnek tűnt a lakás. Karen hallotta, amint minden szekrényajtót kinyit a konyhában, kihúzgálja a fiókokat, bekukkant még a hűtőszekrénybe is. – Szent isten! – csak nem éhes, merült fel a lányban a gondolat. Tudta, hogy a legokosabb, amit tehet, az az, hogy kiszökik a lakásból, hiszen a szakemberek is ezt tanácsolták. A rablóval nem szabad szembeszállni. Meg kell próbálni kijutni a lakásból, lennyiben ez lehetséges és ha már biztonságban tudhatjuk magunkat, akkor értesítsük a rendőrséget. A konyhából teljes egészében be lehet látni a nappalit. Ha még most is ott van a rabló, gondolkodott Karen, akkor könnyen megláthatja, amint éppen a kijárat felé igyekszik. Mi van akkor, ha még fegyver is van nála? Abban a pillanatban lelőheti, amint meglátja. Hirtelen megnyugodott, vagy legalábbis nyugodtabb lett egy kicsit. Akár van nála fegyver, akár nincs, gondolta Karen, jobb eséllyel ússza meg ép bőrrel ezt az egész kalandot, ha sikerül kijutnia a lakásból. A hálószoba ajtajához lopakodott. Mezítláb semmi zajt nem ütött a szőnyegen. Éppen ahogy az ajtóhoz ért, hallotta, hogy a férfi a konyhaasztalnál jár. Karen abban a pillanatban megállt, még mielőtt besétált volna a látótérbe. A levegő ismét bent akadt a mellkasában, a lány szinte kővé dermedt a félelemtől. Ha a férfi kintebb jön a nappali felé… Karen kikukucskált az egyik bútor mögül így tudta, hogy a férfi még mindig az asztalnál van. Hirtelen felszaladt a szemöldöke. Úgy hallatszott, mintha a férfi felfordítaná egytől egyig a székeket. Ez már igazán nem átlagos viselkedésnek számított egy betörőtől. Hiszen normális körülmények között gyorsan összeszedné az értékeket, vinné a tévét, a hifitornyot és már menne is. De ez még a hálószobába sem Jött be, hogy megkeresse az ékszereket. Pedig az ilyen apró értékes csecsebecséket a nők általában a hálószobában szokták tartani. Karen megkockáztatott még egy lépést, de az ajtóban megállt, hogy még mindig takarásban legyen, de lássa az étkező egy részét és az asztalt. A széklábát pillantotta meg legelőször. A férfi mindegyiket felforgatta. Biztosan valami… konkrét dolgot keres, gondolta magában. Ki kell jutni a lakásból, azután pedig hívni a rendőrséget, így hangzott a tanács. Karen tekintete az ágya mellett álló telefonra esett. A lakásban túl nagy csend uralkodott. Az egyetlen zaj, amit hallani lehetett, a hűtőgép motorjától származott, na és persze, amit a férfi csapott odakinn a konyhában. Karen arra gondolt, hogy ha felhívja a rendőrséget, akkor suttognia kell és lehet, hogy a férfi még azt is meghallja. Vajon ha nem mond semmit a telefonba, akkor is kijönnek a rendőrök, vajon képesek a hívó szám pontos behatárolására? De hiszen ez nem is számít, ébredt rá hirtelen, csak annyi a lényeg, hogy szirénázva és minél nagyobb lármát csapva jöjjenek. A fene essen ebbe a fickóba, átkutatja az egész lakást. Karen hirtelen elfeledkezett a félelemről, más érzések vették át a helyét. Úgy érezte, hogy megsértették a jogait, semmibe vették azt, ami az övé. Ez a férfi odakint átkutatja a holmijait, betört hozzá és tönkretette mindazt, amit lassacskán már kezdett otthonnak hívni! Most ez volt az egyetlen hely, amit otthonnak érezhetett. Az a ház, amit eddig mindig otthonként tisztelt most nem volt más, mint egy leégett romhalmaz. Megfogadta, hogy nem adja olyan könnyen a lakását ennek a szemétnek. Karen hátrált egy lépést az ajtótól. Halkan és nagyon óvatosan mozgott, lassan, könnyedén lépkedett mint ahogyan az apja tanította annak idején az erdőben. Egészen a telefonig 99

araszolt. Egy pillanatra sem fordított hátat az ajtónak. Óvatosan felemelte a telefonkagylót és a párnája alá dugta, hogy eltompítsa a tárcsázás ütötte zajt. Mereven a telefon gombjaira összpontosított és beütötte a rendőrség számát. Fegyver, ötlött eszébe hirtelen. Szüksége lesz egy fegyverre. Nem tartott pisztolyt a lakásban, a kések pedig persze mind a konyhában voltak. Ha a férfi végzett lakás többi részével, biztosan a hálószobába jön majd s akkor meglátja a párna alá dugott telefonkagylót. Akkor pedig tudni fogja, hogy van még rajta kívül valaki a lakásban, aki elrejtőzött valahová. Karen akkor már nem csaphatna le rá a meglepetés erejével, pedig tudta, hogy ez volt az egyetlen kezében lévő előny, amit felhasználhatott. Ki kell találnia valamit, még mielőtt ideér. A hálószobában nem talált semmit, amit felhasználhatott volna, hacsak nem akarta nyakon vágni a táskájával, amit éppen akkor pillantott meg a szék mellett a farokban – ami egy újabb árulkodó jel volt, hogy valaki tartózkodik a lakásban. A férfi biztosan észreveszi. Karen gondolatban átkutatta a fürdőszobát. Az eldobható borotvák, amiket használt, biztos nem fogják kikergetni a betörőt a világból a nagy ijedtségtől, hacsak persze nem retteg betegesen a borotválkozástól. Az is igaz azonban, hogy a legkomolyabb sérülés is, amit azok a borotvák okozhatnak, legfeljebb csak aprócska karcolások. Aztán van még a fürdőszobában parfüm, hajlakk… hajlakk. Ez lesz az! Igaz, hogy így közel kell mennie hozzá, de csak egy pisztoly engedné meg, hogy távol maradhasson tőle. Ezt a luxust pedig még egy kés sem biztosította volna a számára. A fürdőszoba ajtaja csak félig volt nyitva. Karen óvatosan indult felé, vigyázva, hogy semmihez ne érjen hozzá, amivel zajt csaphatna. A szíve annyira kalapált, hogy szinte érezte a vér lüktetését még az ujjai hegyében is. De most már legalább volt valami terve, amitől legalább egy kicsit megnyugodott. Emlékezett rá, hogy az ajtó a legkisebb mozdításra is nyikorog. Tudta, hogy nem szabad hozzáérnie. Úgy érezte, mintha a szőnyeg visszahúzná a lábát. A fürdőszoba csak néhány lépésnyire volt tőle, mégis mérföldeknek tűnt. A nyitott hálószobaajtóból most pont látni lehet. Ha férfi eljön a nappali közepéig, akkor éppen belát. Vajon mennyi ideig babrál még a konyhában? Karennek fogalma sem volt róla, hogy hány rejtekhelynek számító zug van a konyhában, amit a férfi fel akar forgatni. Hiszen a konyhaszekrényeket, fiókokat már átnézte, benézett a hűtőszekrénybe isi azután pedig a székek ülése és az asztal lapja alá. Most az egyetlen dolog, ami még lefoglalhatja, az egy kis beépített szekrény volt jobbra, közvetlenül az ajtó mellett, pontosan, ahogy a konyhából kilép. Ha módszeresen dolgozik, akkor az lesz a következő hely, amit átkutat. Bárcsak módszeres lenne, fohászkodott Karen. A fürdőszoba ajtaja nem volt annyira nyitva, mint ahogy azt Karen remélte. Egyre csak a szűk ajtórést szemlélte. Túl keskenynek látszott, talán csak egy gyerek fért volna keresztül rajta, de ő már régen nem volt gyerek. Igaz ugyan, hogy fogyott néhány kilót mostanában. Talán sikerülhet – talán. Minden eshetőségre felkészülve szükség van egy tervre. A férfi a konyhában elkezdte visszaforgatni a székeket és szépen visszatolta őket az asztalhoz, a helyükre. Rendszerető betörő volt, mintha nem akarta volna, hogy a lakás tulajdonosa észrevegye, hogy valaki járt az otthonában. Ennek a rendszeretetnek köszönhetően Karennek maradt néhány másodperc gondolkodási ideje. Gyorsan kapkodott levegő után, próbálta végiggondolni, hogy mit fog csinálni. A hajlakk a tükör bal oldalán állt a polcon. A jobb oldalon egy törülköző lógott a fogasról. A jobb kezével a törülközőt kell megfognia, a ballal pedig a hajlakkos flakont. A törülköző segítségével hangtalanul leveheti a flakon kupakját. Most azt kívánta, hogy bárcsak rendetlenebb lett volna és már rögtön azután kidobta volna a kupakot, ahogy megvette a lakkot. Soha nem szokta kidobni a kupakokat, amíg az üvegek és a flakonok ki nem ürülnek. 100

Kifújta a tüdejéből az összes levegőt, hogy a mellkasa laposabb legyen és behúzta a hasát. A hátát keményen az ajtófélfának nyomta, annyira, hogy még a bőrt is lehorzsolta, ahogy becsúszott a félig nyitott ajtón át a fürdőszobába. A melle hozzáért az ajtóhoz. A sarkokból egyetlen rövid kis nyikordulás hallatszott. Karen nem állt most meg. Ebben a pillanatban végzetes következményei lehetnének, ha megállna, főleg akkor, ha a férfi odakint meghallotta az árulkodó nyikorgást. Karen bent volt a kis sötét fürdőszobában, Jobb kezével megragadta a törülközőt, a ballal pedig a hajlakkos flakont. Semmi máshoz nem ért hozzá, csak szép lassan, csendben mozgott. Miután a törülközőt a flakon kupakja köré csavarta, halkan lepattintotta a helyéről. Ez is ütött egy kis zajt, ami azonban már kevésbé volt hallható, mint az ajtó nyikorgása. Karen, ahogy megfordult, éppen a fürdőszoba ajtajával szemben állt, egy olyan helyen, ahol akkor sem lenne látható, ha kinyitják az ajtót és akkor sem, ha becsukják. Gyorsan maga mögé nézett, hogy meggyőződjön róla, hogy a tükörben sem látható, de az ajtó-résből csak a fürdőkádat és a zuhanyt lehetett látni. Karen a bal kezébe fogta a hajlakkos flakon, kifelé fordította és várt. Nem szeretett bezárva lenni ebben a pici helyiségben, de miután megnyikordult az ajtó függesztése, már nem mert újra visszamenni a hálószobába. Azt már biztosan tudta, hogy a férfi halkan tud mozogni, hiszen azt sem hallotta, amikor bejött a lakásba. Az is lehet, hogy mostanra már a fürdőszobaajtó másik oldalán áll és macska-egér játékot játszva azt várja, hogy Karen jöjjön ki a fürdőszobából. Karennek még a feje búbja is megremegett. Szinte érezte, hogy a férfi ott áll és türelmesen vár rá. De Karen is tudott türelmes lenni, ha arra volt szükség. Aki elsőnek mozdul meg, az veszít. Az apja is ezt tanította. Vajon honnan jut most mindez az eszébe! Hiszen akkor még csak gyerek volt, az apja pedig sohasem volt más számára, mint egy ijesztő idegen, hiába tudta, hogy az apja. De ő azért egyre csak beszélt! Megmutatta, hogy milyennek kell lennie egy sikerei orvlövésznek, Karen pedig csak hallgatta. Most nem volt fegyver a kezében, csak egy doboz hajlakk, de az apja öröksége mind az emlékezetében élt. Talán ez fogja megmenteni majd az életét is. A nappali felől semmi zajt nem hallott beszűrődni! Ha a férfi nem figyelt volna fel az ajtónyikorgásra, akkor úgy folytatná tovább a kutatást, mint eddig. Nem figyelne arra, hogy zajt csap-e vagy sem. A lakás nagyon elcsendesedett. Biztos, hogy meghallotta a korábbi zajt. Karen megpróbálta felbecsülni az ajtótól való távolságát. Ha a férfi belöki az ajtót, akkor biztos, hogy eltalálja vele, amitől elveszíti az egyensúlyát és könnyen célt is téveszthet. Halkan hátrébb lépett a tükör felé abban reménykedett, hogy így elég távol kerül az ajtótól. Újra felemelte a flakont és várt. Annyi előnye volt, hogy tudta, hogy a férfi a lakásban van. A férfi viszont nem tudja, hogy ő is ott van – legfeljebb csak sejtheti, ha észrevette a táskáját a hálószobában. Vagy esetleg a telefonkagylót a párna alatta Szent isten! Képzeld el, hogy mit fogsz csinálni, mondta mindig Dexter. Légy felkészülve, hogy előzetes figyelmeztetés nélkül is tudj cselekedni. Ne sokat vacakolj, különben búcsút mondhatsz a rongyos kis életednek! Karen viszont nem akart lemondani a rongyos kis életéről. Még nagyon hosszú ideig akart élni. Az ajtót hirtelen, durván belökték. Karen abban a pillanatban kinyújtotta a karját és az ajtóban megjelenő alak feje irányába kezdte fújni a hajlakkot. – Ááááá! – üvöltött fel a férfi fájdalmasan, majd hátratántorodott és dörzsölni kezdte a szemét. Egyik kelében pisztolyt tartott. Karen gyorsan meglökte, teljes erejéből nekilódult, amitől a férfi hátraesett az ágyra. Megpróbálta elkapni a lányt, belecsimpaszkodott a ruhájába és magával rántotta. Karen 101

torkaszakadtából kiabálni kezdett és remélte, hogy a hangja átszűrődik a párnán keresztül a telefonba és ha a rendőrség központosa még mindig vonalban van, akkor talán meghallja. A férfi leszorította karját. Karen maga előtt látta az eltorzult arcot, a vérben forgó szemeket. Valahogy sikerült kiszabadítani a karját és ismét az arcába fújta a lakkot. A szemét sajnos elvétette, de az orra telement vele. Fuldokolva kapkodott levegő után. Karen újra fújt és közben vadul vagdosott, karmolt, végül pedig jobb öklével a férfi arába vágott. Karen megrúgta az éjjeli lámpát, ami leesett és csörömpölve tört darabokra a kerámia része. – Te szemét, kis kurva! – üvöltötte a férfi. Pislogva hadonászott és sikerült pofon vágnia Karent, amitől a lány feje a matracra hanyatlott, a látása pedig elhomályosult. Karen ekkor még nem érzett fájdalmat, csak az ütés elképesztő erejét. A férfi orron vágta a hajlakkos flakonnal, amitől azonnal elindult az orra vére és pillanatok alatt pirosra festette a ruháját és az ágyneműt. Sikerült mindkét lábát felhúznia és akkorát rúgott, amekkorát csak bírt. Az egyik lábával pont gyomron találta, a másikkal pedig egy kicsit lentebb, majdnem herén. A férfi hátratántorodott, szinte fuldokolva kapkodott levegő után. Karen gyorsan leevickélt az ágyról, négykézláb vonszolta magát az ajtó felé. A férfi akkor húzta meg a ravaszt. Felbőszülten káromkodott, de semmit nem látott. A golyó Karen feje felett süvített el és a falba fúródott. A vakolat szanaszét hullott a lyuk körül. A szőnyeg égette a térdét, ahogy az ajtó felé csúszott rajta. Karen zihált, a látása még mindig nem tisztult ki. Lábra állt valahogy és botorkálva indult a bejárati ajtó felé. Hirtelen újabb lövés hallatszott és a golyó ismét a falba csapódott. Karen éppen akkor tépte fel az ajtót, amikor a férfi kitámolygott a hálószobából. Az inge ujjával törölgette a szemét, majd újra felemelte a karját. Karen kiugrott az ajtón, hasra esett a folyosón és próbált minél gyorsabban eltűnni az ajtó elől. A következő lövés az ajtót érte. Talpra ugrott és a lépcső felé botorkált, ahol két rendőrbe ütközött, akik sápadt arccal, fegyverrel a kézben éppen felfelé tartottak. Karen kicsit megszédülve csúszott a földre a fal mellett. A folyosó végén az egyik lakásból döbbenteti kinéző arc látszott. – Hasaljon le! – kiabálta a szomszédja felé a lány. A betörő, amikor meghallotta a hangját, az ajtó felél vette az irányt. Nyújtott karral, két kézzel fogta a fegyvert. Mindkét rendőr egyszerre mozdult. Olyan hirtelen lőttek, hogy a két lövés zaja egyszerre hallatszott. A két lövés ereje a falhoz vágta a betörőt, akinek értetlen meglepettség villant át az arcán. A mellkasán ütött sebből terjedő vörös foltra nézett, pislogva próbáld összpontosítani az egyre jobban széteső képre. – Dobja el a fegyvert! Dobja el! – kiabálta mindkét rendőr egyszerre. A betörő felnevetett. Inkább csak a torkából feltörő gurgulázó zajnak hallatszott, de nevetés volt. – Basszátok meg! – mondta, majd felemelte a pisztolyt és Karenre célzott. Pont akkor húzta meg a ravaszt, amikor a két rendőr is.

Tizennegyedik fejezet

McPherson a titkosított telefonján ütötte be a számot. – Ez az ügy kezd egyre érdekesebbé válni – mondta a kagylóba, amikor a vonal másik végén is felvették –, Dexter Whitlaw-t ugyanazon a napon ölték meg New Orleansban, ami tulajdonképpen egyáltalán nincs messze attól a helytől, ahol Rick holttestét megtalálták. Sőt mi több, még a fegyver kalibere is 102

megegyezik, amivel lelőtték őket. A nyomozó, aki a Whitlaw-ügyön dolgozik, egy agyafúrt figura. Abban a pillanatban tudta, hogy honnan jövök, ahogy beléptem az irodájába. A Rickről szóló információt csak megérzésből kérte le. Szerintem nagyszerű megérzései vannak a fickónak. – Ki az a Dexter Whitlaw? – érdeklődött a hang a vonal túlsó végén. – Én nem ismerem. – Mesterlövész volt a tengerészgyalogságnál Vietnamban. Méghozzá nem is akármilyen mesterlövész. A türelméről volt híres. Krisztus második eljövetelét is képes lett volna kivárni. Szóval a lényeg az, hogy Dexterrel Saigonban ismerkedtünk meg és ő meg Rick… Nem is tudom. Azt talán túlzás lenne állítani, hogy barátok lettek, de mindketten tisztelték a másikat. – Tehát akkor ő meg apám találkoztak New Orleansban. – Valahogy így történhetett. Azt viszont nem tudjuk, hogy miért. Mindenesetre jól felbosszantottak valakit ezzel a találkozással. Valakit, aki nem igazán örült neki, hogy ők ketten együtt vannak. – Ez akkor azt jelenti, hogy az emberünknek mindkettőjüket ismernie kellett. – A hang a másik oldalon nyugodtan és szenvtelenül csengett. – Azt nem mondtam, hogy olyan valaki volt, aki már Vietnamból ismerte őket. Amennyire én tudom, Dexter, eltűnt a képből, miután Vietnamból visszajött. Nem tudott megbirkózni az emlékekkel. Teljesen magába fordult. A nyomozó azt mondta, hogy az utcán élt, de minden bizonnyal rendelkezett valamilyen jövedelemforrással, mert jól táplált és egészséges volt. – Biztos a családja küldött neki pénzt. Utánajárok a legközelebbi hozzátartozóinak. Vinay megtalálta már, hogy ki lehet nála a tégla? – Nem és rendesen fel is van húzva miatta. – Én nem a hivatalban fogom keresni, amikor beszélek vele. És mi van azzal a nyomozóval? Rögtön az első pillanatban kiszúrt? Szerinted intézkedjek? – Nem, hacsak nem akarod felvenni – ami mellékesen nem is lenne olyan rossz ötlet. A cipőmre nézett és rögtön a Nemzetvédelmire vagy a CIA-ra tippelt. Vág az esze, mint a borotva és ráadásul még gyors is. Nem lehet egykönnyen félrevezetni. Nagy sóhajtás hallatszott a vonal túlsó végéről. – A fene essen abba az átkozott Gucci cipőbe? –Meg sem fordult a fejemben, hogy műbőr cipőt vegyek az alkalom kedvéért. – Tehát szerinted hasznunkra válna, ha a segítségét kérnénk? – De természetesen még mindig ott van előtted annak a lehetősége is, hogy rögtön beveszed a tieid közé. – Lehet, hogy ott hasznosabb dolgokat tud csinálni, ahol most van. – Ebben egyetértek. A partvidéki városok kikötői elsőszámú fegyverkereskedelmi csomópontok voltak. Nagy segítséget jelentene, ha valaki meg tudná mondani, hogy mikor és hová viszik a fegyverszállítmányokat. Ebből az információból a munkatársak már nagy valószínűséggel meg tudnák határozni, hogy hol kell a következő helyi összecsapásra számítani. Van olyan eset, amikor olajat kell önteni a tűzre, hogy égjen, van amikor erre semmi szükség. Lennének olyan rakományok, amiket elfognak és lennének olyanok, amiket nem. – A temetés holnap kettőkor lesz. Itt leszel? – Igen, ha nem akarsz valami más feladatot rám bízni – Johnnál soha nem lehetett tudni, hogy mire számítson az ember. Olyan volt, akár egy pók. Hat különböző láthatatlan fonalat tartott kézben egyszerre és mindet maga mozgatta. – Érdekes lesz látni, hogy ki jön el. Azt értette ez alatt hogy vajon kik használják fel arra a temetést, hogy azonosítsák Johnt. Nagyon sok ember és jó néhány kormány rengeteg pénzt adna már azért is, hogyha egy fényképet kaphatna róla. Természetesen azt a lehetőséget is mérlegelni kell, hogy Ricket talán azzal a céllal ölték meg, hogy Johnt kicsalják a nyilvánosság elé. Nem mintha a másnap róla készülő fényképek egy fityinget is érnének. McPherson szinte egész életében ismerte Johnt, 103

de nagyon valószínű, hogy még ő sem fogja felismerni a másnapi temetésen, még akkor sem, ha közvetlenül egymás mellett fognak állni. – Vinay biztosítani fogja a területet? – Én szeretnék nagyobb fokú készültséget. Valakit egészen közel. Ami arra engedett következtetni, hogy John nem vetette el annak a lehetőségét, hogy minden cégen belülről indult. Ilyen esetben semmit nem szabad figyelmen kívül hagyni, hiszen a Dexter Whitlaw-ról kapott információ annak a lehetőségét teljesen elvetette, hogy Rick egy egyszerű rablógyilkosság áldozata lett volna. Mint ahogy azt Chastain nyomozó is megjegyezte, itt már túlságosan sok minden utalt véletlenre. De John higgadt volt és éles eszű. Pont ez tette annyira veszélyessé és értékessé. Mérlegelte a lehetőségeket, az esélyeket, a százalékokat és minden olyan apró részletre felfigyelt, ami másnak elkerülte a figyelmét. Jess McPherson igazán kevés emberben bízott meg teljesen, de John Medina ezen kevesek egyike volt Franc Vinay pedig a másik. Rick Medina is szerepelt listáján és nagyon fájt, hogy őt el kellett veszítenie. – Ott leszek – mondta mogorván és letette a telefont. Marc az órájára nézett: háromnegyed tíz volt. A sajnálatraméltó kis test a boncasztalon borzalmakról árulkodott. A kisfiú rövid életét kínzások között és szenvedésben élte le. Marc elment a helyi kórházakba is és olyan paksamétát sikerült összegyűjtenie az elsősegélynyújtóhelyen történt látogatásokról, amitől borsódzott a háta. A kis James Blake Gable-nek az idén már tíz „balesete” volt. Mind elég komoly ahhoz, hogy orvosi beavatkozásra legyen szüksége. A Gable család úgy próbálta kerülni a feltűnést, hogy minden egyes alkalommal másik kórházba vitték a gyereket. Legalább egy orvosnak fel kellett volna figyelnie arra, hogy ezt a szegény gyereket rendszeresen bántalmazták. De senkinek nem tűnt fel. És vajon mi a helyzet a családdal? Se Mr. se Mrs. Gable családja nem vette volna észre, hogy valami nincs rendben? Nem vették volna észre, hogy az unokájukat szép lassan megölik és az sem tűnt fel senkinek, hogy Mrs. Gable már szinte megszólalni sem mert? Észre kellett hogy vegyék! Marc egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy miért engedték. Miért hagyták, hogy így legyen? Biztosan arra számítottak, hogy majd jobbra fordul a dolog. Nos, ilyen esetekben soha nem fordultak jobbra a dolgok, hacsak valaki nem lépett fel határozottan. Sajnos a kisfiún már nem lehetett segíteni és Marcnak az a baljós előérzete támadt, hogy az idő Mrs. Gable ellen dolgozik és ő is nagy veszélynek van kitéve. Marc ismét az órájára nézett. Bármilyen fontos üggyel foglalkozik is ebben a pillanatban, érezte, hogy fel kell hívnia Karent. Nagyon vágyott rá, hogy hallja a hangját. A gyomra összeszorult és idegesen dobolt az ujjaival az asztalon. Nemcsak arról volt szó, hogy helyre akarta tenni kettejük között ezt a dolgot. Nyomasztotta valami és nem találta a helyét. Már huszonnégy órája nem beszélt vele és most hirtelen úgy érezte, hogy ez a huszonnégy óra túlságosan hosszú. Tudni akarta, hogy minden rendben van vele, meg akarta mondani neki, hogy mit érez és valamilyen úton-módon el akarta érni, hogy Karen visszajöjjön New Orleansba. Talán a McPherson képében az irodájába látogató CIA miatt volt minden, hogy idejött szaglászni, miután Marc ráállította Shannont, hogy gyűjtsön információt Medináról. Az összes olyan részlet, amire felfigyelt és szokatlannak talált – például a lövés pontossága, az hogy senki nem hallott semmit, tehát valószínűleg hangtompítóval dolgoztak, a Whitlawnal talált drága fegyver – most hirtelen nagyon fontossá vált, hiszen hozzájutott ahhoz az információhoz, hogy Whitlaw ismerte a másik áldozatot, akit szintén lelőttek. És mit ad isten? A másik férfi meg a CIA-nek dolgozott. Az egyszerű utcai lövöldözés egyre komplikáltabbá válik. De hiszen nem erről van szó. Kínlódva próbálta rávenni magát, hogy a boncolásra összpontosítson, de a gyomrában a görcs valahogy nem akart engedni. Amint vége lesz a boncolásnak, azonnal felhívja Karent. Tudta, hogy már régen meg kellett volna tennie. Már az 104

sem érdekelte, hogy lehiggadjon a beszélgetés előtt. Annyi a lényeg, hogy szüksége van rá, hogy beszéljen Karennel. Már két hibát követett el, gondolta zordan. Az első az volt, hogy előző reggel egyedül hagyta, a másik pedig az, hogy addig kellett volna újra és újra próbálnia felhívni, amíg végre a lány veszi fel a telefont és nem az átkozott üzenetrögzítője kapcsol be. Életre kelt a rádiója. Dr. Pargannas felpillantott és látszott rajta, hogy dühös, amiért megzavarták. Marc hallgatta a jelentést. A Garden Districtben valószínűleg gyilkosság történt. A cím olyan ismerősnek tűnt. – A francba! Az a rohadt szemét megölte a feleség – kiabálta, miközben kifelé rohant a boncteremből. A legyőzöttség megkeserítette a szájízét. Hiszen pontosan attól félt, hogy ez fog bekövetkezni. Arra összpontosított, hogy minden pontosan történjen, ne hogy az a szemét azért ússza meg a büntetést, mert nyomozás során valami technikai hiba fordult elő. És persze az idő is sürgette, hogy minél hamarabb tudjon lépni. Még két órára lett volna szüksége, hogy megszerezze a letartóztatási parancsot és Mr. Gablet biztonságban, zárt ajtók mögött tudhatta volna. Mrs. Gablenek viszont ez a két óra az életébe került. Ahogy a ház felé tartott, Marc látta, hogy a széles, fákkal szegélyezett utcát megszállták a rendőrautók. Forróság és a pára úgy fonta körbe, mintha egy plédet terített volna magára, miközben az elegáns, magasi mennyezetű ház felé sétált a járdán. Olyan ideges volt,, hogy szinte hányingere lett a tehetetlen dühtől, de félretette egy időre az érzéseit, hogy végezni tudja munkáját – bár most már semmit nem tehet Mrs. Gable érdekében. – Hol találom? – kérdezte az egyik rendőrtől. – Az emeleten – válaszolta a nő, rekedt hangon. Marc felment a széles, kanyargó lépcsősoron és követte a nyomokat egészen a hálószobáig. A háló hatalmas volt, talán harmincszor harminc láb nagyságú lehetett és úgy volt berendezve, mint ahogy Hollywood az európai királyi családok hálószobáját lefesti a filmekben. A nagy ágyat laza szövésű fehér függöny vette körül, ami a plafonról lógott le. Díszes tükrök és eredeti olajfestmények díszítették a falat. A magas alabástrom színű vázákban gyönyörűen elrendezett írisz csokrok pompáztak, melyeknek a színe megegyezett a szoba főbb árnyalataival: a fehérrel és az arannyal, amibe helyenként kevés barackvirág és kék keveredett. Nem is olyan régen pedig új szín vegyült a szoba színeibe: piros. Rengeteg piros. A falra csapódva, mintha sprayvel fújták volna, a padlón, kis tócsában. Olyan piros, ami rozsdaszínűvé válik, amikor megszárad. Mrs. Gable az egyik kanapén ült. A feje hátulsó oldala eltűnt. Nem esett el, egyszerűen csak hátradőlt a párnákra, mintha most már csak pihenni akarna. A szemei nyitva maradtak, üresen csillogott bennük a halál. Ez a halál nem volt békés. Semmilyen nem volt. Minden elveszett. Neki nem kel fel többé a nap, nem lesznek vágyai, sem félelmei. Egyszerűen semmi. Mrs. Gable egy fehér, mélyen dekoltált tisztaselyem hálóinget viselt. Nagyon szexis darab volt. Marc leguggolt elé és a tekintete arra a halványuló foltra tévedt, amire az előző napon figyelt fel és most lassan még többet fedezett fel az élettelen testen. A mellen, azon a részen ami kilátszott a hálóingből, lilás színű folt éktelenkedett. Olyan, mint amit a szerelmesek szoktak hagyni egymáson. Marc gyanította, hogy a boncolás során kiderül majd, hogy Mrs. Gable a halála előtt nem sokkal szeretkezett. Az a szemét férje biztosan úgy gondolta, hogy ha lefekteti az asszonyt és a változatosság kedvéért egy kicsit gyengéden bánik vele, akkor ezzel rá tudja bírni, hogy hallgasson arról, hogy milyen körülmények között halt meg a kisfia. Lehet, hogy pont ez tette be szegény asszonynál a kaput, hogy a férfi először megölte a fiát, azután pedig őt akarta ágyba cipelni. Az is lehet, hogy mindentől függetlenül már régen így tervezte. Marc elfordította a fejét és most Mr. Gable holttestét vette szemügyre. Helyesebben azt, ami megmaradt belőle, szétterülve a fürdőszobaajtóban. A felesége biztosan csak arra várt, 105

hogy a férfi belépjen a zuhanyzóba, aztán utánament a hatalmas fürdőszobába és beléeresztett egy egész tárnyi golyót. A látványból ítélve az asszony újratöltött és megint addig lőtt, amíg ismét ki nem ürült a tár. A teste szétlőtt maradványai vérbe fagyva hevertek a padlón. Az asszony nagyon meghatározott testrészekre lőtt rá. Azután ismét megtöltötte fegyvert, visszament a kanapéhoz, leült, a szájába vett a pisztoly csövét és meghúzta a ravaszt. A törvény betűi nem mindig egyeztek meg az igazságszolgáltatással. Mrs. Gable igazságot akart szolgáltatni a kisfia meggyilkolása miatt és saját maga intézte el az ügyet. Valószínűleg azért ölte meg magát is, mert nem tudta volna elviselni, hogy elítéljék, vagy nem tudott élni a kisfia nélkül – vagy kínozta a lelkiismeret hogy nem lépett még időben, hogy megmentse az életét. Marc felállt, a tekintete zord volt és rezzenéstelen. Rá itt már csak a papírmunka maradt. Karen összekuporodva feküdt az elsősegélynyújtó öltözőjének egyik ágyán. Nem tudta, hogy miért van itt, d túl erőtlen volt ahhoz, hogy ellenálljon, de még ahhoz is hogy egyáltalán törődjön vele, hogy mi történik körülötte. A lakásába nem mehetett vissza. A rendőrség lezárta, amíg befejezik a nyomozást. Az is igaz azonban, hogy nem is akart visszamenni oda. Soha többé nem lesz képes még egyszer ott aludni, még azután sem, amikor annak a férfinak a vérét letakarítják az ajtóról...és a szőnyegről…meg mindenhonnan. A mentősök kitartóan állították, hogy mennyire fontos, hogy orvosi felügyelet alatt legyen, hiába mondta nekik, hogy ápolónő és el tudja látni a saját sérüléseit, amik közül egyiknél sem szükséges kórházi kezelés, de még elsősegély sem. Az arca feldagadt, a térdéről leégette a bőrt a szőnyeg. Egyetlen helyen csattant ki a bőre, a lábán, de az is nagyon apró seb volt és a bordái fájtak egy kicsit, valószínűleg a dulakodástól. Egyik lövés sem sebesítette meg, bár az utolsó igen közel volt, úgyhogy a falról lepattanó vakolat egy darabja a szemébe is ment, de ezen egy kis öblögetés könnyen segíteni fog. Mindent összevetve jó formában volt, ahhoz képest, hogy egy férfi mindent megpróbált annak érdekében, hogy megölje. Karen szerint ehhez nem fért kétség. Hiszen tudta, hogy a lány a lakásban van, mégsem futott el, mint ahogy más betörő tette volna, ha rajtakapják. Ehelyett inkább Karen után vetette magát, pisztollyal a kezében. De vajon miért? Ezt kérdezte tőle a rendőrtiszt is, de ugyanezt a kérdést tette fel magának Karen is. Történtek persze erőszakos betörések is. Karen egyedül élt a lakásban, így elsőrendű célpontként szolgált. Nem régóta lakott még ebben a lakásban. Az is lehet, hogy a férfi azt hitte, valaki más lakik ott. De még csak fel sem forgatta a lány lakását, hogy értékek után kutasson. Óvatos, nagyon körültekintően keresett valamit és mindent szépen visszatett a helyére. Azután pedig megpróbálta megölni a lányt. A baj nem jár egyedül, tartja a régi mondás. Először Dextert lőtték le. Majd leégett a ház, amiben régen lakott. Most meg ez. Annyi rossz dolog történt mostanában vele, hogy most már igazán itt lett volna az ideje, hogy egy kicsit nyugalmasabbá váljon az élete. Összefogta magán a plédet, hogy megpróbáljon egy kicsit felmelegedni, bár lehet, hogy nem a hidegtől vacogott, és el akarta hessegetni magától azt a szörnyű balsorsérzetet, ami a hatalmába kerítette. Mi jöhet még ezután? – Whitlaw kisasszony? Az egyik nyomozó állt az öltöző összehúzott függönyei előtt. Karen lakását megszállták a nyomozók, az egyenruhás rendőrök, a mentősök és az ügyészségi nyomozóhivatal emberei, mivel ha egy rendőr, lövést ad le, azt azonnal kivizsgálják. Az épület előtt pedig riporterek és járókelők gyűltek össze. Minden helyi televíziós társaság képviseltette magát. – Igen. Jöjjön csak – válaszolta. A rendőr széthúzta a függönyt és belépett. Oly középkorú lehetett, az arcán izzadtság csillogott. Hogy a csodába izzadhatott? Hiszen olyan hideg volt 106

odabenn, valószínűleg a legnagyobb fokozatra vették légkondicionálót. A rendőr leült a fülkében található egyetlen székre, Karen pedig még szorosabban fogta össze magán a plédet. A férfi azzal a hűvös, vizslató pillantással mérte végig. Olyan tekintet volt az arcán mintha semmit nem hinne el senkinek, bármit mondjanak is neki. Marcnál is ugyanez a tekintet ült az arcán, gondolta Karen és hirtelen annyira hiányzott neki a férfi, hogy az szinti már fájt. Szerette volna, ha most itt van mellette. Soha nem érezte még magát olyan biztonságban, mint ama kor Marckal volt és most pontosan olyan biztonságérzetre lett volna szüksége. – Suter nyomozó vagyok – jelentette ki a férfi bel mutatkozásképpen. – Tudna válaszolni néhány kérdésemre? A lakásban már kértek tőle egy rövid nyilatkozatot, de mivel a férfi halálának körülményei nem voltak kérdésesek, Karen a rendőrök szempontjából nem volt gyanúsított, csak szemtanú. A mentősök be akartál vinni a kórházba, hogy megfigyelés alá helyezzék, így aztán a rendőrök elengedték és addig mással foglalkoztak. – Igen, jól vagyok – válaszolta szinte automatikusan alany. A nyomozó kétkedő pillantást vetett rá, de nem bocsátkozott vitába. Kinyitott egy kis jegyzetfüzetet. – Rendben. Szóval az előző vallomásában azt mondta, hogy a hálószobában volt, amikor hallotta, hogy a gyanúsított benyitott a lakásába… – Nem, akkor már odabent volt amikor én felfigyeltem a neszre. Nem hallottam bejönni. Azt hallottam, amikor a hálószobám ajtaja előtt megállt és benézett a szobába. – Karen pontosan tudta, hogy mit hallott. Azt semmi esetre sem, amikor a férfi a lakásába lépett. A nyomozó a feljegyzéseibe pillantott, de nem szólt egy szót sem. Lehet, hogy csak keresztkérdéseket akart feltenni neki, hogy lássa megegyezik-e minden részlet. – De ő nem látta magát? – Nem, mert nem jött be a hálószobába. A fal mellett álltam az ablaknál, a jobb oldalon, úgyhogy valamennyire el tudtam bújni. Csak akkor láthatott volna meg, ha teljesen bejön a szobába. – Mit csinált azután? – Azután már nem vigyázott annyira, hogy csendben legyen. Mivel nem látott meg, biztosan azt hitte, hogy nem vagyok otthon. Kiment a konyhába és… kutatni kezdett. – Kutatni? – akadt fenn a szón a nyomozó. – Nekem úgy tűnt. Benézett a konyhaszekrényekbe, hallottam, amint kihúzta a fiókokat, kinyitotta, majd becsukta az ajtókat. Még a hűtőszekrénybe is benézett. – Miért? Karen tanácstalanul emelte fel a kezét. – Nem tudom. – Rendben. Mit csinált azután? – Felfordította a konyhában lévő székeket és alájuk nézett – a lány hangja zavartan csengett. A férfi mindent lejegyzett a füzetébe. – Maga mit csinált? – Én… én úgy gondoltam, hogy nem tudok kijutni a lakásból, mert onnan, ahol ő volt, jó rálátás nyílott a bejárati ajtóra. Lábujjhegyen az ágy mellett álló telefonhoz lopakodtam, a kagylót a párna alá tettem, hogy tompítsam a zajt, aztán pedig tárcsáztam a rendőrség számát. – Helyesen cselekedett – jegyezte meg a nyomozó. Alig egy háztömbnyire volt az egyik emberünk. Azt nem tudták pontosan, hogy melyik lakásról van szó, de az utca már elég volt ahhoz, hogy kijöjjenek. – Kitalálták, hogy melyik lakásból beszéltem –, mondta Karen mereven a padlóra bámulva –, abból ahonnan a lövések kihallatszottak. 107

A rendőr megköszörülte a torkát. – Igen, igen. És azután mi történt? – Megpróbáltam kilopakodni a fürdőszobába, mert ott tartom a hajlakkomat. A nyomozó elmosolyodott, és egy rövid pillanat inkább férfi volt, mint rendőr. – Nagyon okos! Ha az a vacak az ember szemébe megy, rettentően éget. – Tudom. Ez volt mindenem, amivel védekezni tudtam volna – Karen nagyot nyelt és megpróbált ne gondolni arra a szörnyű pillanatra, amikor egy fegyveres férfival úgy kell szembenézni, hogy egy doboz hajlakkon kívül semmije sincs az embernek, amivel megvédhetné magát. – A fürdőszoba ajtaja nyikorog egy kicsit. Ő meg meghallotta. Én… – mély lélegzetet vett legalábbis én úgy gondoltam, hogy biztosan meghallotta, mert a konyhában a zaj elhallgatott. Csak álltam fürdőszobában egyetlen flakon hajlakkal a kezemben figyeltem, hogy megmozdul-e az ajtó. Hirtelen kinyitotta, én meg a képébe fújtam a lakkot. A pisztoly a kezében volt – fejezte be Karen és elhallgatott. – Ismerte azt a férfit? Karen megingatta a fejét. – Talán látta korábban a környéken? – Nem. – És azután mi történt? – Arrébb löktem, de elkapta a fürdőköpenyemet mindketten az ágyra estünk. Aztán megint az arcába fújtam a lakkot, ő pedig megütött – Karen eközben szinte akaratlanul is az arcához ért –, én meg orron vágtam a hajlakkos dobozzal. Emlékszem, hogy mindekét lábbal rúgtam, ahol értem,… majd lemásztam az ágyról és az ajtóhoz vánszorogtam. Akkor kezdett lövöldözni – Karen itt ismét elhallgatott, mert eszébe jutott a félelem, a rémület és a pánik, amit akkor érzett. Suter nyomozó nem tett fel több kérdést, nem is siettette, de Karen érezte, hogy várja a történet további szét, hogy mi történt akkor, amikor a rendőrség megérkezett a lakáshoz. Karen megdörzsölte a homlokát és megpróbálta helyrerakni a fejében a részleteket. – Valahogy kikászálódtam a lakás ajtajáig, de addigra a rendőrök már a lépcsőnél jártak. Majdnem beléjük botlottam. A férfi kijött utánam a lakásból a folyosóra és rám fogta a fegyvert, de a rendőrök rálőttek. Nem esett össze. Ő csak… nevetett és újra rám lőtt, a rendőrök pedig rá. – Mondott valaki valamit? – Mindkét rendőr azt kiabálta, hogy dobja el a fegyvert. Akkor kezdett el nevetni és azt mondta, hogy… – Karen a nyomozóra nézett és megköszörülte a torkát. Érdekes, mert általában nem tartotta magát prűdnek, de most alig tudta kimondani azt a dolgot egy olyan férfi előtt, aki akár az apja is lehetett volna – szóval valami olyasmit mondott, hogy „basszátok meg”, aztán pedig lőtt még egyet. A nyomozó a jegyzetfüzetébe nézett és bólintott, mintha valami olyat mondott volna, amit már addig is tudott. Becsukta a füzetét és a zakója belső zsebébe tette. – Mára végeztünk. Hol érhetem el, ismét beszélnem kellene önnel? – Nem tudom – válaszolta halkan –, hiszen maguk nem engednek vissza a lakásomba. – Van családja? – Nincs – és érezte, hogy elszorul a torka ettől a választól –, nincs családom. – Barátok? – Barátaim vannak, de nem akarok… – Bár Piper felajánlotta, hogy menjen hozzá –, Piper Lloydnál talál majd meg. Ő is ápolónő a kórházban – mondta Karen és megadta a nyomozónak Piper telefonszámát. – Ha nem is maradok nála, Piper tudni fogja, hogy hol vagyok. Vagy itt érhet még el a kórházban. Éjszakai műszakban dolgozom. A férfi a szeme sarkából rápillantott és megjegyezte. – Szerintem ma éjjel nem fog dolgozni. 108

– Dehogynem. Persze, hogy fogok – vágta rá automatikusan visszautasítva az utalást arra, hogy nem elég erős. Nem értette, hogy miért viselkedett mindenki úgy, mintha többről lenne szó, mint néhány apró horzsolásról és egyetlen kis vérző sebről. A nyomozó nagyot sóhajtott mielőtt megszól volna. – Whitlaw kisasszony, ez tényleg nem az én dolgom, de úgy gondolom, hogy jobban tenné, ha pihe egy kicsit. A körülményekhez képest nagyon jól visel a történteket. Nem veszítette el az önuralmát, nem esett pánikba, kihívta a rendőrséget és megvédte magát azzal, amije éppen volt. De nem aludta ki magát megtámadták – és higgye el nekem hamarosan érezni fogja, hogy fáj az arca, meg mindene. Nézzen végig magán! Remeg és egy takaróba bugyolálva ül itt, pedig idebenn nincs is hideg. Maga ápolónő. Mire következtet ezekből a jelekből? Sokk. Karen azonnal felállította a diagnózist. A vérnyomása leesett egy hatalmas adrenalin lökés után, ami lehetővé tette számára, hogy szembeszálljon a betörővel. Karen megrémült. Hamarabb rá kellett volna i merni a tünetekre és már régen le kellett volna feküdnie. Most másodjára nem ismerte fel, hogy milyen jeleket küld felé a teste, pedig ő volt az egyik legjobb ápolónő a sebészeti osztályon. Elég volt csak rápillantania a betegekre és már meg is állapította, hogy mennyit változott az állapotuk. – Rendben van, talán a ma estét kihagyom – ismerté el a rendőr igazát –, de akkor is szükségem lesz az egyenruhámra. Hogy juthatok hozzá a lakásban lévő dolgaimhoz? – Írja össze, hogy mire van szüksége és elküldök egy rendőrnőt, hogy csomagoljon össze magának egy táskát. – Mikor mehetek vissza a lakásba? – Néhány napnál semmiképpen sem fog tovább tartani. Megpróbálom megsürgetni egy kicsit az ügyet. – Az az igazság, hogy képtelen lennék továbbra is ott élni. A nyomozó együttérzően felsóhajtott és kinyújtotta a kezét, mintha megnyugtatóan a lány térdére akarná tenni, de aztán meggondolta magát és visszahúzta egyetlen érintés nélkül. Karen úgy értékelte, hogy a zaklatás vádjától való félelem tartotta vissza a nyomozót ettől a mozdulattól. – Nem – mondta halkan –, megértem, hogy nem tud visszamenni oda. Karen a folyosóról behallatszó futás zajára lett figyelmes és egy pillanattal később Piper rontott be az öltözőbe. Az arca teljesen kipirult a futástól. – Szent isten! Karen, jól vagy? Az egyik ismerős mentős szólt fel telefonon, hogy itt vagy. Tényleg kiraboltak? – Nem egészen. Közben Suter nyomozó felállt. Minden mozdulata külön erőfeszítésnek látszott. – Majd még keresem, Whitlaw kisasszony. A szükséges holmikat pedig elhozatom a lakásból. – Köszönöm szépen – válaszolta, de már ezt is alig volt ideje kimondani, mert Piper hirtelen aggódó barátnőből átvedlett ápolónővé és lenyomta Karent az ágyra. A férfi semmit nem hallott Clancy felől, pedig ezelőtt mindig pontosan jelentkezett. Hayes még várt, de percről percre egyre idegesebb lett. Végül nem bírta tovább és felhívta az emberét Columbusban. – Történt ma valami érdekes? – Ó, igen. A jó fiúk lelőttek egy rablót egy hölgy 1akásában. A hölgy otthon tartózkodott, meglepte a betörőt, dulakodásra került sor, de a hölgy megmenekült. Azt pletykálják, hogy a betörő igazi profi volt. A nála lévő pisztolynak még az azonosítószámát is kiütötték. – Ez ám a valami! Volt még a betörőnél valami érdekes? 109

– Nála semmit nem találtak, de a háztól nem messze az egyik parkolóban találtak egy bérelt autót, aminek kesztyűtartójában megtalálták a jogosítványát meg hitelkártyáját. Hayes letette a telefont és az ujjaival idegesen dobolni kezdett az asztalon. Szóval Clancy meghalt. Hogy a fenébe történhetett ez? Hiszen ő volt az egyik legjobb embere. Sőt mi több, semmit nem találtak nála, ami azt jelenti, hogy Clancy nem találta meg a könyvet. Hayes sajnálta, hogy nem volt nála könyv. Ha nála lett volna akkor a rendőrök megtalálják, de ő most legalább tudná, hogy hol kell keresni és a rendőrségről igazán gyerekjáték lett volna elcsenni. Karen Whitlaw kezdte aggasztani. Most már másodjára nem a számítása szerint történtek a dolgok. Az első csak egy buta tévedésből adódott, de most Hayes elgondolkozott rajta, hogy vajon miért költözött máshová a lány? Talán azért, hogy nehezebb legyen megtalálni? Vajon mennyit mondott el neki az apja? Hayes eredetileg csak a könyvet akarta megtalál és nem akarta megölni a lányt. De természetesen a lány volt az egyetlen, aki meg tudta volna mondani, hogy hol a csodában van az az átkozott kacat eldugva. Márpedig ha a könyvet nem sikerül megtalálnia, akkor lánytól is meg kell szabadulnia.

Tizenötödik fejezet

– Látod micsoda problémát jelent ez, Raymond? – kérdezte Lake szenátor. A hatalmas termetű ősz férfi egyetértően bólintott. A szenátor washingtoni házának szalonjában ültek és éppen a reggeli kávéjukat fogyasztották. Raymond egy késő éjszakai géppel érkezett előző este Minneapolisból. A járata jóval éjfél után landolt Washington repülőterén. A szenátor azt az üzenetet hagyta neki, hogy aludjon jól, pihenje ki magát és másnap reggel majd mindent részletesen megbeszélnek. A szenátor késői kezdést tervezett számára. Reggel nyolcig aludt, most pedig már féltizenegy van, melegen süt a nap. – Nem vagyok benne egészen biztos, hogy hogyan kezelte Hayes a Medina-ügyet – kezdte a szenátor –, most pedig úgy néz ki a dolog, hogy egyszerűen hazudott nekem annak érdekében, hogy a neki megfelelő módon intézzem a dolgokat. Nem tudom elképzelni, hogy Frank Vinay miért mondta volna, hogy semmit nem tud a Medina haláláról. Az egyetlen magyarázat erre csak az lehet, hogy már jóval korábban értesült róla. És miért mondta volna, hogy Medinának nincs családja, ha nem pontosan azért, mert igenis van. Nem titkos adatok után érdeklődtem és különben is én vagyok a szenátus Védelmi Tanácsának elnöke. – Hayesnek biztosan megvannak a maga célkitűzései – válaszolta Raymond és gondolkodás közben a vastag szemöldökei összehúzódtak. Úgy nézett ki, mint egy összetűzésekben kipróbált boxer, aminek azért igen fürgén járt az agya az ütött-kopott külső mögött. – Én is erre gondoltam. Az jár a fejemben, hogy vajon anyagot gyűjt-e ahhoz, hogy engem megzsaroljon; Végül is Whitlaw a fülébe ültethette a bogarat – a jelen felállás egyetlen előnye, gondolta a szenátor, hogy mindez azt bizonyította, hogy Hayes talpnyalói nem találták meg a jegyzetfüzetet. Ha Hayesnél lenne a jegyzetfüzet, semmi másra nem lenne szüksége a zsaroláshoz. – Tudod, hogy nekem mi a véleményem az elvarratlan szálakról – jegyezte meg Raymond a fejét ingatva –, veszélyes befejezetlenül hagyni bizonyos dolgokat. Olyan emberekkel nem 110

szabad dolgoztatni, akikben nem bízunk meg. Azt mondtad, ugye, hogy Hayes olyan emberekre bízta a Medina-ügyet, akiket te nem ismersz? – Igen. Meg is esküdött rá, hogy azoknak az embereknek fogalmuk sincs rólam. Azt hitték, hogy ő a főnök. De ha egy dologban hazudott, akkor a többivel kapcsolatban sem bízhatunk meg benne. – Szerezd meg tőle azoknak az embereknek a nevét – kérte Raymond –, majd én intézkedem. Raymond mindig mindenre ügyelt. Lake szenátor emlékezett, amikor gyerekkorában egyszer hallotta; amint a nagydarab ember azt mondta halkan az apjának: – Majd én elintézem. Az apja meg mindig mosolyogva bólintott és minden el volt rendezve. Most is olyan biztonságérzet-keltő volt hallani tőle ezeket a szavakat, tudni, hogy kézbe veszi valaki az ügyei intézését, méghozzá olyan valaki, akire az életét is nyugodtan rá merné bízni. – Hayesnek tudod a címét? – Igen, természetesen – a szenátor külön hangsúlyt fektetett rá, hogy megtudja. Nem jegyezte azonban le egy noteszba és a titkárnőjének sem szólt, hogy írja a többi cím közé a számítógépes listára. Nem! A Hayesszel kapcsolatos mindennemű információt a fejében tárolta. Az ő pozíciójában, tisztában kellett lennie a jelenlegi technológiák adta lehetőségekkel. Túl jól ismerte ezeket a dolgokat ahhoz, hogy elhiggye, hogy a számítógép valóban „személyi számítógép” és bár megtett minden óvintézkedést, amit bármely épeszű ember megtenne, nem képzelte, hogy az ő rendszerébe ne lehetne belépni illetékteleneknek. Ha nem ír le valamit, ahhoz nem lehet hozzáférni. Ez a legegyszerűbb módja íz információk biztonságos elhelyezésének. Elmondta Raymondnak a címet, ő pedig némán mozgó ajkakkal memorizálta. – Azonnal intézkedem – mondta Raymond, a szenátor pedig tudta, hogy minden rendben lesz. – Biztos vagy benne, hogy minden rendben van? – kérdezte Piper immár tizedik alkalommal, miközben ő és Karen a kórház parkolójában éppen Piper kocsijához igyekeztek. Volt közelebb is parkolóhely, de az az orvosoknak meg a gazdaságiaknak volt fenntartva, nehogy elázzanak az esőben, vagy netán sokat kelljen gyalogolniuk. Az ápolónőknek és a többi kisembernek, akik nyilvánvalóan mind kiváló fizikai erőnlétnek örvendtek és immúnisak voltak az időjárás viszontagságaival szemben is, azt a parkolóházat kellett használniuk, ami majdnem egy háztömbnyire állt a kórháztól. Karen hunyorgott az erős délutáni napfényben és bánta, hogy nem volt nála a napszemüvege. – Jól vagyok – válaszolta már nagyon sokadjára. Piper ragaszkodott hozzá, hogy hazavigye magához Karent. Rengeteg barát és kolléga ugrott be az elsősegély szobába, hogy megnézze mi újság van vele. A feldagadt zúzódásokra jeget tettek, a lábán a felhasadt bőrt bekenték fertőtlenítővel és szépen bekötözték, majd azt az utasítást kapta, hogy feküdjön le és hosszú órákon keresztül, teljesen feleslegesen, nem engedték neki, hogy felkeljen. Mindenki, aki beugrott hozzá, ételt és gyümölcslevet hozott a betegnek. Már nem érezte magán a sokk hatását, csak rettentően fáradt volt és zaklatott. Piper vitte a bőröndjét. Karen sajgó bordáira hivatkozva nem engedte neki, hogy ő vigye. Suter nyomó mindent pontosan úgy intézett, ahogy ígérte. Összecsomagoltatott néhány holmit, amivel kiérdemel Karen soha nem múló háláját. Míg a holmija meg ne érkezett, Karennek két választási lehetősége adódó Viselhette a véres fürdőköpenyét, vagy a kórházi hálóinget. Hajszálnyi előnnyel ugyan, de a kórházi hálóing került ki győztesen a versenyből. 111

Most viszont már kényelmes ruhát viselt, a jellemző amerikai viseleted farmert pólóval és tornacipővel. – Túl meleg van ma a főzéshez – jegyezte meg Piper –, útközben hazafelé megállunk és veszünk valami kész kaját. Mihez legyen kedvünk leginkább? Mexikóihoz vagy mexikóihoz? – Nem is tudom. Azt hiszem én inkább valami mexikóit szeretnék. – Nagyszerű ötlet. Akkor mit szólnál mondjuk, hogy Taco Pete-hez mennénk? A parkolóból kifordult egy autó és egyenesen feléjük tartott. Karen már nem Piper mexikói konyháról szóló eszmefuttatására figyelt, hanem a kocsit nézte. Egy férfi vezette, valószínűleg az egyik karbantartó munkás lehetett. Nem volt semmi különös a kocsin, egy viszonylag régi világos Pontiac volt. Csak túl gyorsan hajtott. Karen megpróbálta az út szélére irányítani Pipert, hogy a kocsinak jócskán legyen helye elmenni mellettük. Ha aznap nem támadták volna meg a saját lakásában, valószínűleg fel sem figyelt volna arra a kocsira, de most még annyira ki voltak hegyezve az idegei, hogy belül, legmélyén valami még mindig reszketett benne és felháborította, hogy az otthona békéjét valaki olyan kegyetlen módon tönkretette. Nem érezte magát biztonságban. Ezért is figyelte az autót, látta, hogy egyre gyorsít, miközben feléjük tart a parkolóban. A sofőr napszemüveget viselt. Karen tisztán látta a férfit a szélvédőn keresztül, ahogy az autó egyre közeledett feléjük. Karennek az a furcsa érzése támadt, hogy a férfi őt nézi. Piper felpillantott a mexikói éttermeket tartalmazó listájáról és megjegyezte: – Ez túl gyorsan megy. Karen érezte, hogy a karján felállnak az apró szőrszálak. Megállt és a sofőrre bámult. Egyre közelebb és közelebb ért az autó. A férfi még jobban felgyorsította a motort és az autó kilőtt feléjük. Karen oldalra fordult és a vállával Pipernek támaszkodott és a teste egész súlyával belökte az oldalt mellettük álló két kocsi közé. Hangos csattanás hallatszott, csikorgott a fém, amikor nekiütődött valaminek és meghajolt. Mindkét lány a földre zuhant, keményen megütötték magukat és döbbenten hallgatták a fékcsikorgást. Karen Piperre esett, a bőrönd pedig kettejük közé szorult. A mellettük álló kocsi még mindig rugózott az erős ütéstől és a fara feléjük csúszott, az eleje pedig olyan erősen vágódott a másik oldalon mellette álló kocsinak, hogy teljesen eltolta. Az autó hátsó kereke Piper fejétől néhány centire állt meg. Gumicsikorgás hallatszott a parkolóházban. Kiabálás hallatszott és futó léptek zaja. A gumik ismét megcsikordultak, felbőgött egy autó motorja, ahogy teljes gázt adott a sofőr, majd gyorsan elhalkult, ahogy egyre távolodott. Karen teljesen kipirult arccal ült fel. Már előtte is mindene sajgott, de ez a megpróbáltatás a bőrén és az izmain is csak elmélyítették a korábbi sérüléseket. Most a kezéből is kiserkent a vér, ahogy felhorzsolta az aszfalt, amikor bevágódtak az autók közé és érezte, hogy sajognak a térdei. Lassan Piper is felült és a fejét fogta. Az egyik autó kerekének támaszkodott és Karenre nézett. – Jól vagy? – kérdezték egymástól szinte egyszerre. Egy pillanatra mindketten vizsgálódva mérték végi a másikat. – Igen – nyögte ki Karen elsőként és te? – De hiszen te televagy horzsolásokkal meg zúzódásokkal. Az az autó majdnem elgázolt bennünket! – Jól vagytok? – hallották a kérdést és látták, amint egy másik ápolónő átmászik a korláton, hogy közelebb tudjon férni hozzájuk. – Az a szemét még csak meg sem állt! – mondta dühösen. Letérdelt kettejük közé és különböző dolgokat húzott elő a köpenye zsebéből. Névtábláján látható volt, hogy Angélának hívják, a sztetoszkópjára csíptetett apró koala maci pedig arról árulkodott, hogy a gyermekgyógyászaton dolgozik. 112

A legtöbb délelőttös műszakban dolgozó ápolón már régen elment. Piper azért volt késésben, mert még beugrott az elsősegély szobába, hogy magával vigye Karent. Mégis járt még erre néhány ember és mindegyik közelebb jött. – Hívjanak valakit gyorsan az elsősegélyből – adta ki az utasítást Angela nyugodt, határozott hangon. – Jól vagyunk – vágta rá Karen és Piper szinte egy szerre. – Ne butáskodjatok. Mind a kettőtöket jó alaposan meg kell vizsgálni. Ti is tudjátok, hogy a sokkhatás miatt gyakran csak néhány órával a baleset után lehet megállapítani, hogy történte sérülés. Angela nagyon jó vezető lett volna. Ez talán abból adódott, hogy egész nap gyerekekkel foglalkozott. – Tessék – szólalt meg egy másik ápolónő, miközben felnyitott egy tasak egyszer használatos fertőtlenítő kendőt és Angela felé nyújtotta a csomagot. – Van még belőle? – kérdezte Angela és közben megfogta a Karen kezét és áttörölte a kendővel a lehorzsolt, vérző tenyerét. – Nem, sajnos csak ez az egy csomag volt a zsebemben – válaszolta a másik, de azért még egyszer beletúrt a zsebébe, hogy megnézze. – Van még itt egy csomag kötözőpólya, de más semmi. Aztán átmászott az előtte álló kocsikon, mivel azok pont olyan szögben helyezkedtek el, hogy az egyik eleje éppen a mellette álló autó lökhárítójához ért. Karen és Piper pedig a két autó által határolt V-alakú közben ültek, Karennel a szögletben. A másik ápolónő befurakodott Piper mellé és a lány felhasadt homlokához nyomta a pólyát, mert a sebből kitartóan szivárgott a vér. – Valaki hívja ki a rendőrséget! – szólt határozottan. – Nem elég, hogy az a szemét majdnem elgázolt benneteket, de még el is hajtott a helyszínről. És itt az összetört autók tulajdonosainak is szükségük lesz egy baleseti jegyzőkönyvre ahhoz, hogy a biztosító kifizesse a kárukat. – Nálam van mobiltelefon, majd én kihívom őket – szólalt meg valaki. Néhány perc elteltével a parkoló megtelt elsősegélynyújtókkal. Megérkeztek a mentősök is, akik véletlenül éppen akkor hoztak valakit a kórházba, lejött az egyik orvos az elsősegély részlegről és hozott magával onnan két ápolónőt is. Valahonnan előkerült két tolószék is és Karen meg Piper hiába adtak hangot ellenérzéseiknek. Piper megpróbált felállni, de visszazuhant a járdára egy fájdalmas nyögés kíséretében. – Azt hiszem kificamítottam a bokámat – mondta sírós hangon –, úgyhogy talán mégis csak szükségem lesz arra a tolószékre, hacsak nincs véletlenül kéznél egy pár mankó. Megérkezett a parkolóba egy rendőrautó is, és mindenki elmondta a rendőröknek, hogy mit láttak a történtekből. – Tudja, még csak rendszámtábla sem volt azon az autón – mesélte a rendőrnek a parkoló portása. – Jól megnéztem, amikor kifelé hajtott, mert akkor már biztosnak tűnt, hogy nem fog megállni. Senki nem ismerte fel a sofőrt, de hát ez hatalmas kórház volt, lehetetlen lenne, hogy mindenki minden, kit ismerjen. És mivel a parkolóban nem volt biztonsági szolgálat, bárki használhatta, aki akarta, akár a kórházban dolgozott, akár nem. Minden kórházi alkalmazottnak címkét kellene ragasztania a kocsija szélvédőjére, de ezt soha senki nem ellenőrizte, így aztán feleslegessé váltak a címkék. – Én éppen ott álltam – mutatta Angela –, és nekem nagyon úgy tűnt, hogy el akarta gázolni őket. Angela ugyan nem bocsátkozott találgatásokba hogy vajon milyen vegyületek cirkuláltak még a sofőr vérkeringésében véren kívül, de megtették ezt helyett sokan mások. 113

Karen már sejtett valamit. Amikor meg tudott szólalni, magához hívta az egyik rendőrt. – Szeretném, ha értesítené a történtekről Suter nyomozót – kérte halkan. A rendőr csodálkozva nézett rá. – Tudja ma már ez volt a második eset, hogy valaki megpróbált megölni – tette hozzá a lány –, biztosa hallotta, hogy mi történt ma reggel. Két rendőr rálő egy betörőre, aki meg is halt. Ez az én lakásomban történt. – Gondolja, hogy akkor ez most szándékos volt – váltott azonnal komolyra a rendőr. – Biztos vagyok benne. Egyenesen felénk tartott – Karen megpróbált érthetően beszélni, de remegett megpróbáltatásoktól. A sofőrt az sem érdekelte, hogy Piper is komolyan megsérülhetett volna, esetleg meg i halhatott volna. Ezek szerint bárki legyen is Karen társaságában, ugyanolyan célponttá válik, mint ő maga. Karen nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mikor sikerült arra a megállapításra jutnia, hogy valaki meg akarja ölni – lehet, hogy akkor, amikor bezuhant a két autó közé és közben hallotta maga mögött csattanásokat, meg a fékcsikorgást. Nem volt azonban sem bolond, sem pedig paranoiás. Bármilyen képtelenül hangzik is, valaki tényleg meg akarta ölni. Suter nyomozó gondosan a térdére helyezte a jegyzetét. Karen csendben ült, miután befejezte a mondanivalóját. Elmesélte az édesapja meggyilkolását és azt is, hogy leégett a ház, ahol korábban élt. A mai napon történtek pedig mindenkit gondolkodóba ejtenének. Piper bokáját megröntgenezték és egy hajszálvény repedést találtak rajta. Az orvos nem tartotta szükségesnek, hogy begipszeljék, de gondosan bekötötték és azt az orvosi utasítást kapta, hogy legalább egy hétig szigorúan feküdnie kell. Karen sebeit is kitisztították és bekötözték, de nem kellett bent maradnia, szabadon távozhatott. A kérdés már csak az volt, hogy hová. – Whitlaw kisasszony – szólította meg Suter nyomozó. Lassan beszélt, mintha megpróbálta volna kiválasztani a megfelelő szavakat, nehogy megbántsa Karent. – Nagyon nehéz napja volt ma. Bárki, aki ennyi mindenen ment volna keresztül biztosan ugyanúgy gondolkodna, mint ön és azt hinné, hogy összeesküdtek ellene. Nagyom sajnálom az édesapját, de mint ahogy ön is elmondta, az utcán élt és ott nagyon gyakoriak az ilyenfajta bűncselekmények. A házával kapcsolatosan pedig… – itt tanácstalannak látszott a férfi. – Mivel tudja azt ahhoz kötni, ami ma történt? – Fellapoztam a telefonkönyvet – válaszolta Karen. – Az új könyvet csak decemberben adják ki. Ebben a könyvben az én címemnek pedig az a ház volt megadva, ami leégett. – Még akkor is… – Valaki tudta, hogy délután még a kórházban voltam és azt is, hogy Piperrel készültem hazamenni – folytatta Karen előredőlve. – Máskülönben miért vártak volna ránk a parkolóházban? Én három műszakban dolgozom. Normális körülmények között ilyenkor otthon vagyok. Maga tudta, hogy Piperhez akartunk menni, mert maga is ott volt, amikor Piper felajánlottál hogy menjek hozzá. De ki tudhatta még? A nyomozó arca teljesen elkomorodott. – Értem már mire gondol. Azt hiszem örülnöm, kellene neki, hogy nem engem gyanúsít – jegyezte meg lassan a férfi. De nem is teljesen bízott meg benne Karen, bár erről egy szót sem ejtett. Úgy gondolta, hogy tisztességes, becsületes rendőr, ezért is kérte, hogy ő jöjjön, de a mostani állapotában semmit nem vett teljesen száz százalékosan biztosra. – A tartózkodási helye nem volt titok – kezdte megfontoltan a nyomozó. – Rengeteg ember érdeklődött az állapota felől én pedig elmondtam nekik, hogy maga jól van és a 114

műszak végén az egyik kolléganőjével fog hazamenni. Ugyanilyen alapon bárki fel is hívhatta a korházat, hogy mindezt megkérdezze. – Itt viszont csak az állapotommal kapcsolatos felvilágosítást adtak volna, amiben az estére szóló terveim nem szerepelnek. A nyomozó meglehetősen morcosnak látszott. – Whitlaw kisasszony, ilyen fényben nézve a dolgokat, egyet kell értenem önnel, hogy tényleg szokatlan dolog történik itt. De azt mondja meg, hogy miért akarná magát bárki is megölni? Tartozik valakinek nagyobb összeggel? Tanúja volt olyasminek, amit nem kellett volna látnia? Van a birtokában valami szörnyűséges titok? Karen minden kérdésre megingatta a fejét. – Nem, ezek közül egyik sem és azt sem tudom, hogy miért akarhatna bárki megölni, de minden jel árra utal, hogy valaki ezzel próbálkozik. És az az ember, aki megpróbált elgázolni, azzal sem törődött, hogy Pipert is megsebesítheti. A barátaim is veszélyben vannak mellettem. Most mondja meg, mit kellene tennem? Nem maradhatok egyetlen barátomnál sem, mert nem akarom, hogy bent égjenek a házukban, vagy lelőjék őket, ha a rossz pillanatban lépnek elém. Mit csináljak? – Nem tudom – válaszolta a nyomozó és egyre csak forgatta a jegyzetfüzetet a kezében. – Nem tudok segíteni önnek. Még a nyomozás elkezdését sem tudom kellő bizonyítékokkal alátámasztani. Az egyetlen halott az ügyben az a férfi, aki betört a lakásába. Ha találunk világos, rendszámtábla nélküli Pontiacot sérült jobb sárvédővel és festéknyomokkal, akkor előállíthatjuk a tulajdonost azzal a váddal, hogy elhajtott a baleset helyszínéről. De sajnos ez minden. És ez nem gyilkossági kísérlet. Nem tudom milyen tanácsot adjak önnek. Talán el kellene kérezkednie a munkából és el kellene utaznia valahová egy időre, ahol biztonságban érzi magát. Ne mondja el senkinek, hogy hová megy. Utazzon el? Karen felsóhajtott. A kórházból nem lehetett csak úgy elkérezkedni, hacsak nem volt az embernek orvosi igazolása a hiányzására. A személyzeti osztály talán még örülne is neki, ha egy emberrel kevesebb lenne, csak az a nagy kérdés, hogy visszaveszik-e majd, amikor visszajön. És természetesen, ha el is engedik, az akkor is fizetés nélküli szabadságnak minősül, akkor pedig teljesen feléli azt a pénzét, amit sikerült összespórolnia. Az anyja életbiztosítása után és a ház eladásából több pénze volt most a bankban, mint amire bármikor azelőtt gondolni, mert volna, de az szóba sem jöhetett, hogy felmondjon a munkahelyén. – Gondolkozzon el rajta – mondta Suter nyomozó. Karen most egyedül indult a parkolóház felé, hogy elhozza Piper kocsiját és a kórház baleseti bejáratánál felvegye a barátnőjét. Már majdnem este volt. Odakinn ugyan még csak szürkült, de az utcai lámpákat már felkapcsolták. Szeretett volna megkérni egy portást vagy egy ápolónőt, hogy kísérje el, de ezután a cserbenhagyásos baleset után nem akarta kockára tenni senki másnak az életét. Az egész szituáció olyan volt, mint a Szürkületi Zóna egy epizódja a tévében. A veszély ott lopakodói mindig körülötte és ő nem tudta, hogy mikor csap le rá, milyen formában fog felbukkanni és miért őt választották célpontnak. El kell tűnnie. Ezt tanácsolta neki Suter nyomozó. El kell bújnia. De hiszen azt sem tudta, hogy mi elől keli elbújnia. Honnan tudhatná akkor, hogy mikor van biztonságban és hogy mikor jöhet elő a rejtekhelyéről? Itt kell lennie valami összefüggésnek. Minden, ami mostanában történt, össze kell hogy függjön valamilyen módon. Egészen az apja meggyilkolásától kezdve a mai két támadásig mindennek amiatt az ok miatt keli lett történnie. Annyira fáradt volt. Túlságosan is fáradt ahhoz hogy tisztán tudjon gondolkodni. Ha kipiheni magát! Már biztosan átlátja majd a képet, ami most összefolyt előtte. Hiszen már két 115

napja alig sikerült aludnia égi kicsit, a mai nap pedig teljesen igénybe vette az idegi rendszerét, akkora megrázkódtatások érték kora reggeltől késő estig. Annyit azonban már most is tisztán látott, hogy nem mehet haza Piperrel. Bántotta a lelkiismerete, hiszen Piper csak mankóval tudott járni és szüksége lett volna valakire, aki segít neki. De Karen jelenléte bajt hozhatott rá és ő most túlságosan fáradt volt ahhoz hogy egész éjjel éberen figyeljen minden gyanús jelre. Másrészt viszont Piper sem mehetett haza, hiszen bárki legyen is az, aki üldözi, de tudja, hogy Karen eredetileg Piperhez készült éjszakára. Azután, hogy elvétette a támadást, logikusnak látszott, hogy újra próbálkozik, ezúttal Piper lakásában. Az is lehet, hogy már ott van, bent a lakásban és csak arra vár, hogy ők megérkezzenek. Hideg futott végig a Karen hátán, amikor arra gondolt, hogy belépjenek a sötét lakásba és egyenesen egy fegyveres idegen karjaiba sétáljanak. Egy motelszoba lesz a megoldás. Csak ma éjszakára, mindkettőjük számára. Piper nem buta lány, rá fog jönni, hogy ez az egyetlen ésszerű megoldás, hiszen nem kockáztathatnak feleslegesen azzal, hogy mégis hazamennek. Holnap pedig – nos, holnap majd kitalálnak valami megoldást. Pipernek van egy nővére, talán elmehetne hozzá, amíg gondoskodásra van szüksége. Karen pedig már tudta, hogy hová fog menni. Ha már egyszer el kell rejtőznie, akkor legalább arra az egyetlen helyre megy, ahol most igazán lenni akar. New Orleansba megy, Marchoz. Addig már nem is volt más tennivalója, csak életben kellett maradnia. Marc összehúzott szemöldökkel tette le a telefont. Karen még mindig nem ért haza. Már kétszer is telefonált neki, pedig még rendesen ugráltak az idegei a Garden Districtbeli lövöldözés miatt. De most mindennél fontosabbnak érezte, hogy beszélhessen Karennel, már az sem volt fontos, hogy először lehiggadjon. Még akkor is ha mérges volt, Karennek a tudomására akarta hozni, hogy fontos a számára. Annyira vigyázott, hogy el ne ijessze magától, hogy hibát hibára halmozott. Nem tudatta vele, hogy többet jelent számára, mint egy forró éjszakát a paplan alatt. Marc általában nem volt ilyen esetlen a szerelmi ügyek terén, de most… A tenyerébe temette az arcát. Az eddigi kapcsolatai során ebből a szókapcsolatból a lényeges elemnek az ügy számított. Most viszont a másik szó kapott hangsúlyos szerepet. Szerelem. Ezelőtt soha nem volt még szerelmes. Nagyon figyelmesen viselkedett és igazán törődött a kedveseivel, de soha ezelőtt nem érzett ehhez fogható bűvöletet és megszállottságot egyetlen nő miatt sem. Mi van akkor, ha rosszul cselekedett? Úgy tűnt, mintha kötélen táncolna. Nem akart erőszakosnak tűnni, nehogy elijessze magától Karent, de attól is félt, hogy talán annyira visszafogta magát, hogy Karen azt hihette hogy nem törődik vele. A pokolba mindennel, gondolta! Mostantól a megérzéseire fog hallgatni, határozta el. Most pedig azt érezte, hogy olyan gyorsan kell cselekednie ahogy csak lehet, hogy Karennek és mindenki másnak a tudomására hozza a szándékát. Mindenáron hozzá akart jutni ahhoz, ami az övé. Csodálatos volt Karennel szeretkezni, de Marc úgy döntött, hogy vállalni akar minden hivatalos kötelezettséget. Gyűrűt akart húzni Karen ujjára, hogy mindenki láthassa. Most már csak az volt a kérdés, hogy hol a pokolban; lehet Karen. Amennyire meg tudta ítélni a lányt, szinte biztosra vette, hogy dolgozott előző éjjel, mit sem törődve azzal, hogy milyen keveset aludt, hogy át kellett vergődnie forgalmas repülőtereken és talán órákat várt a csomagjaira. Marc azért nem telefonált korábban, mert úgy gondolta, hogy Karen biztosan alszik, de most már elég késő volt ahhoz, hogy ébren legyen. Leszállt az éjszaka és a Quarter megtelt turistákkal, akik egy finom vacsorára vágytak, jó zenét akartak hallgatni, vagy talán éppen egy nyálcsorgatós sztriptíz mulatót kerestek, amivel amúgy is dugig volt a környék. 116

Marcnak hirtelen eszébe jutott, hogy Karen nem tudja az otthoni telefonszámát és a tudakozótól sem tudja megszerezni, mert titkosítva volt. Marc gyorsára újra tárcsázta a lány számát és egy harmadik üzenetet is hagyott neki, megadva az otthoni számát, majd így búcsúzott el: – Hívj fel, tündérem. Mindegy, hogy mikor érsz haza, hívj! De a benti hangpostafiók számát ismerte. Marc abban reménykedve, hogy talán ott hagyott üzenetet, felhívta a számot és meghallgatta a rögzítőt. Csak két hívása érkezett. Az egyik egy ócska csavargótól, aki olyan információt akart eladni neki, amit Marc már két apja tudott, de a másik Karentől volt. Marc szíve majd ugrott a mellkasából, amikor meghallotta a lány hangját. – Szia, Karen vagyok. Valaki meg akar ölni. Az American Airlines tizenhat-huszonegyes számú járatával érkezem, holnap reggel féltizenegykor. Marcnak még a hátán is felállt a szőr. Nagyot káromkodott és izzadságcseppek ültek ki a homlokára, Várta, hogy talán lesz folytatása az üzenetnek, talán egy telefonszám, ahol most azonnal elérhetné Karent, de a lány itt letette a kagylót és csak a süket búgás hallatszott. A pokolba is! Marc felállt és körbesétált a nappali-an. Ennek az ügynek biztos, hogy köze van az apjához, pont úgy, mint a Medina meggyilkolásának. De hogy függnek össze ezek a dolgok? És miért? A Rick Medina testéből kivett golyót összehasonlították azzal, ami Dexter Whitlaw-t megölte és kiderült, hogy nem ugyanabból a fegyverből lőtték ki őket. Az is igaz azonban, hogy csak azért, mert nem ugyanazzal a fegyverrel ölték meg őket, még nem biztos, hogy a gyilkosaik között nincs kapcsolat. Talán ennek a dolognak is pontosan az apjához van köze. Minden megérzése, amit sokévi rendőri munkával sikerült megalapoznia, azt súgta, hogy Karen veszélyben van, méghozzá pontosan abból az okból, ami miatt az apját is megölte valaki. A baj csak az volt, hogy Marcnak halvány sejtelme sem volt arról, hogy ki állhat mindezek mögött. Karen most is biztosan elrejtőzött valahol és Marc azt sem tudta, hogy hogyan léphetne kapcsolatba vele. – Piszkos szemetek – morogta összeszorított fogakkal, majd felkapta a telefont. Néhány útbaigazítást akart adni Shannon számára. *** A repülőgépen az egyetlen üres hely az ablak melle állt, a legutolsó sorban. Karen az ablakból bámult le a Pontchartrain-tó kék tükrére és a Mississippi kanyargó barna vonalára. Közéjük ékelődött be New Orleans városa. Minden itt kezdődött Dexterrel. Ha Marcot nem is érdekli, mint nő, akkor is segíteni fog neki, mert jó rendőr és Dextert is az ő területén ölték meg. Karennek még mindig nem sikerült Marckal beszelnie. Amikor előző este egy telefonfülkéből felhívta, megint csak a hangpostafiókot sikerült elérnie. Az üzenet, amit hagyott, nagyon lényegre törő volt: „Szia, Karen vagyok. Valaki meg akar ölni.” Azután megadta még a járat számát, amivel érkezik, de túlságosan fáradt volt, hogy bármi mást kitaláljon, ami még talán fontos lehetett volna, így aztán letette a kagylót. Lehet, hogy nem a legjobb ötlet volt, hogy most Marchoz jöjjön, de ő az egyetlen ember, aki segíteni tud, és az is biztos, hogy New Orleans biztonságosabb hely a számára, mint Columbus. A valódi nevét kellett használnia, hogy megvehesse a repülőjegyet, hiszen checkin pultnál az utasoknak fényképes személyi igazolványt kell felmutatniuk. Karen feltételezte, hogy az üldözőjének megvan a tapasztalata, a kapcsolatai él minden szükséges forrása ahhoz, hogy megtudja, hogy ő most New Orleansba repül. Úgy tervezte azonban, hogy amint megérkezik álnéven fog bejelentkezni egy motelbe és készpénzzel fizet, hogy ne legyen semmi írott nyom, vagy hitelkártya, ami alapján esetleg követni tudják. New Orleans nagy 117

város, turista központ, ahová minden héten több ezer turista ellátogat és természetesen rengeteg motel és szálloda áll ezen turisták rendelkezésére. Könnyű dolga lesz a rejtőzködéssel. Miután aludt egy kicsit és újra tisztán tudott gondolkodni, most eszébe jutott, hogy akár Columbusban is maradhatott volna és megszállhatott volna egy motelben, ugyanilyen feltételek mellett. Bár Columbus mégiscsak veszélyesebb volt számára, hiszen ott ismerik az emberek, és ha valaki megkérdezi, könnyen azt mondhatják: – Ja, igen. Néhány napja láttam egy boltban, itt és itt. Rengeteg ember fordult meg a kórházban és közülük nagyon sokan emlékeztek Karenre. Nagyon sokat beszélgetett idegenekkel, elmesélték neki, hogy miért kellett kórházba menniük, ő pedig mindig mosolygott és csak bólogatott, de szinte semmire nem emlékezett velük kapcsolatban. Karen nem akart Columbusban maradni. New Orleansba akart jönni, és nem bánta sem az őrült hőséget, sem az elviselhetetlenül párás levegőt. Vágyott a város pajkos, kedves hétköznapiságára. Ezért aztán ide is jött, pedig fogalma sem volt, hogy Marc vajon várja-e a repülőtéren, vagy egyáltalán milyen fogadtatásra számíthat tőle, még akkor is ha ott lesz. Ha nem vár rá, Karen úgy határozott, hogy fog egy taxit és bemegy a városba. Hiszen a férfinak nagyon sok munkája van. Csak azért mert egyszer időt szakított arra, hogy neki segítsen, egyáltalán nem biztos, hogy újra megtenné, vagy meg akarná tenni. A gép egy apró döccenéssel landolt és lassan egészen a terminálig gurultak. Amint megállt a gép az utasok fittyet hányva az utasításra, hogy maradjanak ülve, amíg a kapitány ki nem kapcsolja az ülés feletti figyelmeztető lámpácskát, felugráltak és máris hosszú sorokban kígyóztak a szűk folyosón, mások a csomagjaikat szedték elő az ülés feletti rekeszekből, vagy éppen a székek alól cibálták ki őket. Karen nyugodtan ülve maradt. Mindig a gép hátulja ürül ki legutoljára, ő pedig az utolsó sorban ült. A felállásnak csak annyi értelme lett volna, hogy kinyújtsa a lábait, de számított rá, hogy várnia kell még egy darabig, amíg leszállhat. Végre megmozdult a sor, az emberek lassan kígyóztak előre és a gép pillanatok alatt kiürült. Karen is felállt a szűkös helyről és érezte, hogy sajognak a bordái, a térde és a keze, egyszóval minden porcikája, amit a előző napi dulakodások igénybe vettek. Mindene fájt. Ma reggel ő és Piper gondosan bekötözték egymást, búcsúzóul összeölelkeztek, egyszerre nevettek és sírtak. Piper először nem vette komolyan a lehetetlen ötletet, hogy valaki azzal próbálkozik, hogy megölje Karent, de minél többet gondolkozott rajta, annál jobban aggódott a barátnője miatt, míg végül ő is egyetértett abban, hogy az a legbiztonságosabb lépés Karen számára, ha elhagyja a várost. Pipernek igaza volt valamiben. Mivel Karen kezei be vannak kötözve, az emberek segíteni akarnának vinni a csomagját. Bár a ruhatára most csak annyira korlátozódott, amit a rendőrnő összecsomagolt neki, mégis amikor Karen végre kilépett a repülőből a forróságba és a párás levegőre, tudta, hogy most van a legmegfelelőbben öltözve a New Orleans-i időjáráshoz. Néhány egyenruhán kívül a ruhatára jelenleg két farmerból, egy könnyű, virágos, combközépig érő szoknyából, három pamut felsőből, néhány pár zokniból, bugyiból, tornacipőből és egy pár szandálból állt. Jelenleg a szoknyát és a szandált viselte és sokkal kényelmesebben érezte magát, mint korábban. Marc azon nyomban elkapta, ahogy a terminálba lépett. Ez volt rá a legjobb kifejezés, hiszen erős kézzel megragadta a vállát és magával húzta. – Mi a fene folyik itt? – kiáltotta Karen rémülten a heves megnyilvánulás miatt.

Tizenhatodik fejezet 118

Még mindig mérges, gondolta Karen. Nem is mérges, ez nem a megfelelő szó. Marc tombolt a dühtől, a szemei villogtak, a szája egészen vékony vonallá szűkült és annyira megfeszültek az arcizmai, hogy a bőre teljesen kifehéredett. Karen annyira boldog volt, hogy láthatta a férfit, hogy inkább becsukta a szemét és a megkönnyebbülés sóhaja szakadt ki a torkán. – Szia – mondta és tudta, hogy ez még egy, a helyzethez nem illő szó volt. Aztán már Marc karjaiban találta magát. Marc akkor már nem szorította annyira, mintha attól félne, hogy fájdalmat okoz neki. Karen érezte, hogy mennyire vadul kalapál a férfi szíve, ahogy a fejét a mellkasára hajtotta. Minden egyes lélegzetvétel a lány tarkóját csiklandozta, a férfi övtáskájába dugott fegyvere pedig Karen csípőjének feszült. Olyan csodálatos érzés volt, hogy végre ott lehet, hogy az szinte már fájt. Karen soha senkivel nem érzett még ilyenfajta köteléket, soha nem érezte ennyire igaznak, amikor a teste az övéhez ér. Ez maga volt a tiszta, édes hazatérés. – Nagyon rosszul nézel ki – mondta Marc. A nyers megjegyzés annyira ellentétben állt a férfi szokásos udvariasságával, hogy Karen biztosra vette, hogy Marc aggódik érte. Tényleg meglehetősen megtépázottnak látszott: sántított, mindkét keze be volt kötve, az arca feldagadt és ráadásul még mindettől eltekintve kimerült és sápadt is volt a kevés alvás és túl nagy stressz miatt. – A tegnapi nap pokolian telt. – Vannak még rajtad olyan sérülések is, amik nem látszanak? – kérdezte Marc feszülten. – A bordáim fájnak, de szerencsére nem tört el egy sem. Marc még egy szitkot morgott el az orra alatt. – Tűnjünk el innen. Van csomagod? – Csak egy. – Kerítsek neked egy tolószéket? Karen hátravetette a fejét és döbbenten nézett Marcra. – Nem! Azzal csak még nagyobb feltűnést keltenék. A térdem ugyan sajog egy kicsit, de azért tökéletesen tudok járni. Keressük meg a csomagomat és aztán mehetünk is. Marc szája még mindig ugyanolyan vékony csíkba szűkült, ami azt jelentette, hogy semmivel sem volt nyugodtabb. A szemében is ugyanaz a keménység ült Lassított a hosszú léptein, kényelmesebbre fogta a tempót, hogy Karen követni tudja. A karjával átölelte a lány derekát, mintha úgy érezte volna, hogy támogatásra van szüksége. Minél többet sétált a lány, annál jobban bejáratódtak a térdei és ha elég lassan lépkedett, akkor már nem is sántított. Egyszerre megszólalt: – Ha valakinek megvannak a megfelelő módszerei, mennyi időbe telne neki kideríteni, hogy New Orleansba repültem? – Amennyiben annak a valakinek tényleg megvannak a megfelelő eszközei, akkor akár már ki is küldhetett ide eléd valakit, vagy akár ő maga is várhat rád – válaszolta Marc és olyan tekintet jelent meg az arcán, mintha legszívesebben nekiment volna valakinek. Karen megállt, a szíve a torkában dobogott a félelemtől. – Menj el mellőlem – kiabálta rémülten –, ha velem vagy, akkor téged is veszélybe sodorlak. Marc megfogta a lány arcát és maga felé fordította. – Velem fogsz jönni – morogta összeszorított fogakkal –, még akkor is, ha az ölemben kell, hogy elvigyelek innen. Akkor leszel csak igazán feltűnő! – azzal megragadta a lány karját és a mozgólépcső felé tolta. –Miután megkaptam az üzenetedet, megtettem a kellő óvintézkedéseket. Nem egyedül jöttem. Karen úgy ítélte, jobb ha nem akadékoskodik tovább. Amennyire látta, a férfi temperamentuma semmit sem változott az elmúlt két nap leforgása alatt. Úgy nézett ki, mint 119

akivel jobb nem ujjat húzni. Kemény tekintettel, fáradhatatlanul figyelte a körülöttük lévő embereket. Karennek az az érzése támadt, hogy Marc szívesen levezetné valakin a benne felgyűlt indulatokat. Olyan sokáig tartott mire lekászálódott a repülőről, hogy a csomagok már meg is érkeztek. Néhány percen belül pont a Karen csomagját hozta az automata. Karennek csak rá kellett mutatnia, Marc pedig kicibálta a többi közül. Az autó a járdaszegélynél parkolt. Közvetlenül mögötte egy taxi lassított. A járdán egy magas, jóképű fiatalember állt meg mellettük. A szemét napszemüveg mögé rejtette. – Láttál valamit? – kérdezte tőle Marc, miközben a csomagtartóba gyömöszölte a bőröndöt. Majd ő is napszemüveget vett fel, amitől keménnyé és kifejezéstelenné vált az arca. – Semmi különöset nem vettem észre. Olyan nyugodt minden, akár egy kolostorban. – Helyes. Karen, ez itt Antonio Shannon. Antonio, ismerkedj meg Karen Whitlaw-val. – Örülök, hogy megismerhetem – mondta Karen. –Maga is nyomozó? – Igen asszonyom – mosolygott Shannon a lányra. Ő is, csakúgy mint Marc, a hőség ellenére is zakót viselt. Marc kinyitotta a kocsi ajtaját és besegítette a lányt. A jól ismert mozdulattal a hátára tette meleg tenyéré Ez az érintés annyira közvetlen volt, olyan birtokló hogy Karen beleborzongott. – Figyelem, hogy nem követnek-e benneteket mondta Shannon halkan Marcnak. – Köszönöm. Már telefonáltam McPhersonnak, de mostantól mindent rajtad keresztül intézek, hogy ne legyen közvetlen kapcsolat se a lakásommal, se az otthoni telefonommal. – Rendben – bólintott Shannon. – Induljatok, helyezd biztonságba. Majd én minden mást elintézek. Marc hálásan megveregette Shannon vállát, majd beszállt a volán mögé. Mikor elindult a járda mellől, látta a visszapillantó tükörben, hogy Shannon is bel szállt a kocsiba és biztonságos távolságból követtel hogy ellenőrizze, vajon más nem próbálja-e ugyanaz tenni. Shannonnak nagyon jó megérzései voltak, talán a katonáságnál szerzett gyakorlat eredményeként, de az is lehet, hogy csak veleszületett adottság volt. – Shannon nyomozó a társad? – kérdezte Karen, miután megköszörülte a torkát. – New Orleansban a nyomozók nem párban dolgoznak. De az apád ügyében például velem dolgozott és egész jól kijövünk egymással. Megbízom benne. – És ki az a McPherson? – Valaki, akitől talán sikerül némi információhoz jutnunk. Most pedig… – A férfi hangja már sokkal fegyelmezettebben csengett, de Karen még mindig hallani vélte benne az elfojtott mérget az önfegyelem mögött –, .. mondd el szépen mi történt tegnap. Karen mindent elmesélt, olyan nyugodtan és tömören, ahogy csak tudta. Elmondta azt is, hogy porig égett a ház, ahol korábban lakott. Marc mindent némán meghallgatott. – Tudod a nevét annak a szemétnek, aki betört a lakásodba? – Carl Clancynek hívták – válaszolta. Suter nyomozó mondta meg a nevét. Úgy gondolta, talán ismerősen fog csengeni a lánynak. Marc a Karen arcán lévő foltot nézte. – Ezt is ő csinálta? – Igen, de a térdemét meg a kezeimért másik szemét felelős, akinek majdnem sikerült elgázolnia. A kezemet tulajdonképpen csak meghorzsoltam. Piper készítette ezeket a megnyerő kötéseket, hogy az emberek segítsenek vinni a csomagomat. Nehéz emelnem, mert még mindig fájnak a bordáim. Marc megint morgott valamit az orra alatt, valami aljas fickókhoz szóló jó kívánságokat. Karen mereven bámult előre. Ha Marc most így káromkodik, akkor belül egy egész vulkán forrhat benne és bármelyik pillanatban kitörhet. 120

– Tudom, hogy eltúlzottnak hangzik – bukott ki Karenből –, talán túlságosan bepánikoltam. De két eset ugyanazon a napon túl soknak tűnt ahhoz, hogy véletlen egybeesésre merjek gondolni. Amikor pedig végiggondoltam apám meggyilkolását, meg a régi házunk leégését, én – nem is tudom, mi a hivatalos kifejezés. Komoly bizonyítéknak éreztem. Tényleg úgy éreztem vagy szerinted csak paranoiás vagyok? – Nem, egyáltalán nem hiszem, hogy paranoiás vagy. Kiderült valami az édesapád ügyével kapcsolatban, ami miatt komolyan aggódom – kezdte Marc és újra a visszapillantó tükörbe nézett. – Mi történt? – fordult hátra Karen, hogy ő is lássa mi van mögöttük. – Követ bennünket valaki? – Csak Antonio. – Mondd el mire jöttél rá? – Előkerült még egy holttest Mississippiben. Az a férfi és apád ismerték egymást és valószínű, hogy egyszerre ölték meg őket. A másik férfi holttestét egy autóban találták meg a tűző napon, úgyhogy az igazságügyi orvos szakértő nem tudta olyan pontosan meghatározni a halála időpontját, mint az apádét, de viszonylag így is stimmel. – Hogy hívták a másik férfit? – Rick Medina. Apád még Vietnamból ismerte. Hallottál róla valaha? Karen megrázta a fejét. – A CIA-nak dolgozott. – De hiszen apám nem dolgozott a CIA-nak – szólalt meg Karen döbbenten. – Tudom, de akkor is ismerték egymást. Először, amikor tudomást szereztem Medináról, azt hittem, hogy ő volt a célpont és apád csak rossz helyen tartózkodott, a rossz időben. De most… Most a Karent ért támadások után Marc úgy látta, hogy pontosan fordítva történhettek a dolgok. A lány értetlenül dörzsölte meg a homlokát. – De mit akarhatnak tőlem? Én semmit nem tudok arról, hogy apám mit csinált. – Valaki biztosan meg van győződve ennek az ellen tettjéről. – Gondolod, hogy ennek bármi köze lehet a CIA - hoz? Marc megrázta a fejét. – Ők is ugyanolyan sötétben tapogatóznak, mint mi. Medina csak időnként vállalt náluk megbízást és akkor, amikor meggyilkolták nem nekik dolgozott. Senki nem tudja, hogy mit keresett ott. – Még egy zsákutca. – Vagy egy nyom. Bárki akarta is eltüntetni Medina holttestét, úgy gondolta, hogy az államhatáron kívülre kell vinnie. Meg lehetett róla győződve, hogy nem fogunk kapcsolatot vonni a két gyilkosság között. Medina meggyilkolása rablásnak lett álcázva. Annyi volt a baj hogy a kocsit nem vitték el, pedig azért sok pénzt kaphattak volna, ha tényleg az kellett nekik. Nekem új fest a dolog, mintha azt akarták volna, hogy különösebb nehézség nélkül lehessen azonosítani. – Miért akarták volna, hogy azonosítani tudják? – Mert azt akarták, hogy valaki tudomást szerezzen haláláról. De ki és miért? – Következetesen úgy beszélsz, mintha többen lenének. – Nem hiszem, hogy egyetlen ember ilyen tisztán el tudta volna intézni mindkét gyilkosságot, méghozzá úgy, hogy tanú se legyen. Akkor most vajon mivel kell szembenézniük, gondolkodott Karen. Egy egész csapat összeesküvővel? Olyan emberekről van szó, akiket fel sem ismer. Bármelyik pillanatban bekopoghatnak az ajtaján, akár még endőr egyenruhába is öltözhetnek és megölheti abban a pillanatban, amikor kinyitja az ajtót. Karen már abban sem volt biztos, hogy át mer-e majd 121

menni ezután nyugodtan az úttesten, anélkül hogy ne félne attól, hogy a lámpánál álló kocsik közül valamelyik hamarabb Indul el a kelleténél, azért, hogy őt elgázolja. Most viszont paranoiás kezdett lenni, de már nem volt megállás. Arra eszmélt, hogy egy jó ideje már egyikük sem szólt egy szót sem és nemsokára megérkeznek New Orleansba. – Ha nem okozok vele nehézséget, kérlek vigyél egy szép, csendes kis motelbe, ahol van a közelben egy szupermarket. Mindent készpénzzel fizetek, úgyhogy ha álnéven jelentkezem be valahová, biztonságban leszek. Marc állkapcsa megfeszült. – Természetesen hozzám viszlek – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Hozzá. Karen gyomra hirtelen összeszűkült, egyszerre érzett vágyat és rettegést. – Nem maradhatok veled. Ha megtalálnak, akkor téged is veszélybe sodorlak. – Ha tényleg megtalálnak, akkor velem, sokkal nagyobb biztonságban leszel, mint egyedül lennél valami motelszobában. Pusztán a vak megérzésére hagyatkozott, amikor New Orleansbe jött, érezte, hogy Marc közelében kell lennie. Most azonban, hogy itt volt, tudta, hogy képtelen lenne együtt élni a gondolattal, hogy ő sodorta veszélybe a férfit. – Nem vállalhatom ezt a kockázatot. Ha megtudják, hogy New Orleansban vagyok, szerintem a te házad lenne az első hely, ahol keresnének. – Ugyan miért? Ellentétben azzal amit szerintem gondolsz, rajtunk kívül senki nem tudja, hogy együtt töltöttük az előző éjszakát és keféltünk mint a nyulak. Mindezt olyan magától értetődően mondta, azon a bársonyosan mély, kedves hangon, hogy már szinte a puszta szavaival is simogatott. Mindenesetre, ha azzal a céllal tette, hogy megdöbbentse Karent, akkor sikerült. Ha pedig erővel emlékeztetni akarta a bensőséges kapcsolatra, amiben részük volt egymás jóvoltából, nos hát abban is sikerrel járt el. Karen érezte, hogy melegség önti el az arcát és melltől felfelé egyre jobban elpirult. Megpróbált nem tudomást venni sem a pirulásról sem pedig a férfi megjegyzéséről, ami egyenesen a lelkéig hatolt. – Te vezetted a nyomozást apám meggyilkolásának ügyében. Biztos, hogy téged is szemmel tartanak… – Én pedig majdhogynem tárt karokkal várom őket – válaszolta Marc nyugodtan. – Van fegyverem és rettentően mérges vagyok. Ez már egyszer biztos – tényleg nagyon dühös volt. Már megint. Vagy még mindig. Karen elmerengve bámult ki az ablakon. Marc az I-10-es kijáratnál hajtott le az autópályáról, keresztülmentek a Canal utcán, egészen a Charetresig, majd pedig a St. Louis utcába fordultak. Megnyomta a garázsajtó távirányítógombját. Karen pedig ezúttal vigyázott, hogy ne bukjon le, amikor a férfi már akkor a garázsba hajtott, amikor az ajtó még csak félig nyílt fel és alig néhány centi választotta el az autó tetejétől. – Meddig próbálsz még úgy tenni, mintha semmi sem történt volna? – tette fel a kérdést Marc, miközben kiszállt és kisegítette Karent az autóból, majd pedig kivette a bőröndöt a csomagtartóból. A lépcsőn felfelé menet Karen idegesen az ajkába harapott. Úgy érezte, mintha valami jószág lenne, akit Marc terelget felfelé és nincs más választása, csak hogy arra menjen, amerre férfi akarja. – Nem próbálok én semmit sem tettetni, pontosan tudom, hogy mit csináltam. Minden jogod megvan hozzá, hogy dühös legyél, én pedig elnézést kérek. Hülyén viselkedtem, nem szabad lett volna úgy elfutnom. Csak tudod, nem vagyok hozzászokva…, na mindegy. A lényeg az, hogy sajnálom. 122

– Nem vagy hozzászokva, hogy lefeküdj valakivel – fejezte be Marc a lány helyett a mondatot, miközben kinyitotta az ajtót és előreengedte Karent a lakásba. Ő is belépett utána, kulcsra zárta maguk mögött az ajtót és nagy dübbenéssel tette le a bőröndöt. – Most pedig meséld el szépen, hogy miért szöktél el. Karen kényelmetlenül érezte magát, távolabb lépett Marctól. Nagyon zavarba jött a kérdés hallatán. – A legfőbb ok a gyávaságom volt. Nem tudtam, hogy… nem tudtam rájönni, hogy miért csináltad. Marc teljesen elképedve nézett rá. – Micsoda? – kérdezte értetlenül. Karen, hogy elfoglalja magát valamivel, elkezdte leszedni a kezeiről a hatalmas kötést, és arra összpontosított, hogy minél formásabb gombócba tekerje össze a fáslit, amit magáról már legombolyított. – Hát a legkevésbé bántó indok, amit ki tudtam találni, az volt, hogy egyszerűen csak kívántad a dolgot, én pedig pont kéznél voltam. – Abban már egyszer igazad van, hogy tényleg kívántalak – válaszolta a férfi, majd a lány keze után nyúlt, hogy átvegye tőle a gombolyítást –, de nem jobb kezem helyett használtalak. Téged akartalak. De ha ez volt a legkevésbé bántó indok, amit ki tudtál fundálni, akkor nem biztos, hogy hallani akarom a többit. – Pedig még kettő van. – Szent isten! Rendben, halljuk a következőt. – Hát, hogy sajnáltál és szánalomból csináltad. Marc keze megállt a nagy munkában egy pillanatra. Lassan emelte fel a fejét, a lányra nézett és hitetlenkedés tükröződött az arcán. – Szóval te komolyan azt gondoltad, hogy nekem azért volt egész éjjel merevedésem, mert sajnáltalak? – Olyan kedves voltál hozzám – próbálta megmagyarázni a buta elgondolást Karen, de képtelennek érezte magát ennek a feladatnak a teljesítésére. – Ne tudom, mihez kezdtem volna a segítséged nélkül. A temetésen teljesen összeroppantam és azt hittem, hogy úgy érezted, hogy nem hagyhatsz magamra a szállodáiban. – Karen – Marc megrázta egy kicsit a fejét, mintha próbálná kitisztítani –, nem gondolod, hogy az ilyesfajta sajnálat egy kicsit túlzás lenne? Az én ágyam nem jótékonysági intézmény. Karen ismét az ajkába harapott és elhallgatott. A férfi a tenyerében tartotta a kezét, tenyérrel felfelé fordította, hogy megnézze rajta a kisebesedett bőrt. Újra komor kifejezés ült az arcára, de azonnal fogta a lányi másik kezét is és arról is elkezdte legöngyölíteni a kötést. Egyetlen megjegyzést sem tett a hallottakkal kapcsolatban. – Rendben van. Mi a harmadik ok, amivel elő tudtál állni? A harmadik volt igazából a legrosszabb, de Karen úgy érezte, hogy teljes magyarázattal tartozik a férfinak. Nagyon nehezen tudta csak kordában tartani a minduntalan elcsukló hangját. – Már a legelső napon tudtam, hogy nem vagyok szimpatikus neked. Ugye nem gondoltam rosszul? – bármilyen erőfeszítéssel próbálta is, nem sikerült lepleznie, hogy mennyire fájdalmat okoz neki a puszta gondolat is. Marc nem nézett fel, annyira lefoglalta a fásli bontásának felettébb izgalmas művelete. – Nem, nem csak képzelődtél. Karen nagyot nyelt, egész testében megremegett. – Igen, gondoltam – suttogta, majd megköszörülte a torkát, és hangosabban folytatta. – Szóval a lényeg az, hogy a legvalószínűbbnek azt tartottam, hogy … jaj, istenem! Nem bosszúból, hanem egyfajta megalázásként csináltad. 123

– Úgy gondoltad, hogy először lefektetlek, azután pedig kihajítalak? – kérdezte Marc, de még mindig nem nézett a lányra, de ő látta, hogy a férfi arcán megfeszülnek az izmok. – Igen, valami ilyesmi kavargott a fejemben. Hiszen nem találtál szimpatikusnak – ismételte meg a lány, talán azért, hogy saját maga is szembe tudjon vele nézni, el tudja fogadni még időben, azért, hogy nehogy összeroppanjon tőle. – Először tényleg nem kedveltelek – kezdte Marc és finoman a tenyerébe fogta Karen sebes kezeit. – Sőt talán inkább úgy lenne pontos, hogy mérges voltam, de nem telt sok időbe, hogy ráeszméljek, hogy te nem olyan vagy, mint amilyennek első látásra tartottalak. Tulajdonképpen egyetlen óra elegendő volt hozzá. Már akkor sejtettem, hogy tévesen ítéltelek meg, amikor elájultál az irodámban. Amikor pedig azt a videofelvételt nézted és olyan feszülten próbáltad minden erődet összeszedni, hogy nyugodt maradj és szenvtelen … közben pedig az összeomlás határán álltál és én ezt láttam is rajtad. – Hogyhogy? – csapott le Karen hevesen. Megpróbált azért uralkodni magán, amennyire tudott. A hosszú évek alatt ebben nagy gyakorlatot szerzett. Ne szerette kimutatni az érzéseit. – Annyira szorosan kulcsoltad össze az ujjaidat hogy már teljesen kifehéredtek. Tündérem, te olyan érzékeny vagy, mint egy szál ibolya. Te nem abba a kategóriába tartozol, akiknek nincsenek érzéseik. Te nagyon is érző lélek vagy. Megpróbálsz mindenről mindenkiről gondoskodni és magadon vered el a port, ha ez nem sikerül – csillogó pillantással szemlélte lányt a szempillái alól. – Amúgy megkaptad valamelyik üzenetemet? – Hát persze. „A fenébe is, Karen” – idézte a lány ominózus első üzenetet és közben észrevette, hogy férfi kreol bőre még sötétebbé válik hirtelen, ahogy vér fut az arcába. Mondhatni örömmel töltötte el, hogy sikerült zavarba hoznia a férfit. Ezzel ellensúlyozva érezte saját sebezhetőségét. Marc túl sok dolgot vett ész rajta. Most sokkal inkább meztelennek érezte magát előtte, mint amikor tényleg levetkőztette. Karen hozzá volt szokva, hogy palástolja az érzéseit. Teljesen felkészületlenül érte, hogy a férfi számára nyitott könyv volt. – Sajnálom – vágta rá Marc morcosan –, de annyi mérges voltam. De ezen kívül még három üzenetet hagytam neked tegnap. – Tényleg? Tudod, annyi minden történt, hogy eszembe sem jutott, hogy visszahívjam a rögzítőmet és meghallgassam az üzeneteket. Mit mondtál még? – Szépen kértelek, hogy hívj fel. Aztán megkaptam a te üzenetedet és amíg le nem szálltál a gépről a falat kapartam az idegességtől – itt mély lélegzetet vett mii előtt újra megszólalt volna. – Beszélnünk kell. – Hiszen most is beszélgetünk – hívta fel a figyelmét Karen. – Nem így gondoltam – hirtelen lehajolt és ölbe vette Karent. A lány meglepetten kapaszkodott a nyakába, hogy megtartsa az egyensúlyát. – Mit csinálsz? – sikított Karen, amikor Marc bevitte a hálószobába és letette az ágyra. – Megvizsgállak – válaszolta Marc. Letérdepelt a lány mellé, megfogta a kezét és folytatta a kibugyolálást. Megszemlélte ezt a kezét is, majd felhajtotta a szoknyáját, hogy a térdeit is szemügyre tudja venni. Mindkettőről lejött a bőr és bekékült, de azt Marc is meg tudta állapítani, hogy szerencsére nem súlyos a sérülés. Azután felemelte a lány lábait és lehúzta róluk a szandált. – Első ránézésre szerintem legalább háromnapos intenzív kezelést hagytál veszni – incselkedett Karennel és szemei újra olyan kedvesen csillogtak. – Bár, ha rajtam múlik, akkor én is megpróbálhatlak kezelni, olyan intenzíven, ahogy csak az erőm engedi. – Tudod, amikor elgondolkoztam a dolgon, minden olyan… megrendezettnek tűnt. Olyan előre kiterveltnek – magyarázta Karen és megpróbált mérges pillantással nézni Marcra. – Már akkor rajtad volt az óvszer, amikor táncoltuk! 124

– Igen, egész idő alatt, amiből rá kellett volna jönnöd, hogy mennyire felizgattál – magyarázta, majd felállt, hogy levegye a zakóját és félredobta. Aztán elkezdte gyorsan kigombolni az ingét. Az orrcimpái remegtek a dühtől. – Én csak megpróbáltam előrelátó lenni. Úgy gondoltam, hogy nem igazán örülnél neki, ha rögtön a kapcsolatunk elején egy terhesség vagy valami fertőzés miatt kellene aggódnod. Karen kiszáradt szájjal, tágra nyílt szemekkel nézte a férfit. Butaság lett volna megkérdezni, hogy mit csinál, hiszen egyértelmű volt. Azt sem kérdezte meg, hogy milyen kapcsolatról beszél, mert nem akart nagyon mélyen beleásni a témába, félt, hogy csak rosszul hallott. Szerette volna elmondani, hogy igenis nagyra értékelte a férfi elővigyázatosságát, mert óvszert használt, de erről sem szólt egy szót sem. Zakatoló szívvel ült, nézte a férfit és érezte, hogy megmerevedtek a mellbimbói. Mohó tekintettel bámulta a férfi sudár termetét, erős, izmos vállait, a gyönyörű, széles, szőrös mellkasát. Marc felöltözve széles vállúnak és csinosnak látszott, de levetkőzve látszott csak igazán, hogy milyen izmos. A hasa teljesen lapos és kemény, középen pedig egy vékony csíkban apró szőrszálak futottak lefelé, egyenesen az ágyékához. Karen arra vágyott, hogy a nyelvével követhesse azt a vonalat és a szájába vegye a férfi péniszét. Tudta, hogy az egész teste megmerevedne a gyönyörtől és újra hall hatná azt a csodálatos, mély, szívmelengető nyögést kiszakadni a torkán. Karen kívánta a férfit. Kívánta. Most és mindörökké. Marc a földre dobta az ingét, lerúgta cipőjét, majd lehúzta magáról a zoknit. – El sem tudom hinni, hogy haragudtál az óvszer miatt – suttogta és felnézett a lányra. Annyira égetett a pillantása, hogy Karen tényleg hevülni érezte a bőrét. Karen kinyújtotta a kezét és megérintette Marc hasát. Érezte a forró bőre simaságát és a kemény izmot alatta. – Nem az óvszerrel volt a probléma, hanem azzal, hogy minden olyan direkten történt, mintha előre megtervezted volna. – Igen – vágta rá Marc természetesen. – Három napig dolgoztam azon, hogy ágyba vigyelek és féltem, hogy ha megállok egy pillanatra azért, hogy felvegyem az óvszert, neked alkalmad nyílik arra, hogy kétszer isi meggondold, hogy mit is csinálsz és meghátrálj. Ezért választottam azt a megoldást, hogy először az óvszert veszem fel. – És fenn is hagytad – cukkolta Karen mosolyogva. Az ujjai egyre lentebb kalandoztak a hasán, egészen a nadrágja derékvonalánál. Követte a selymes szőrszálakat. Csillogó szemekkel nézett a lányra. Mély, lágy hangon szólalt meg, majdnem suttogva: – Vedd le a ruhádat! Karen szíve gyorsabban kezdett verni. Felállt és elkezdte levenni magáról a ruhát. Izgalmában zihálva kapkodott levegő után. Egészen mélyen érezte magában a vágyat. Minden porcikája kívánta Marcot. A blúzát a földre dobta, majd kigombolta a szoknyáját és kilépett belőle. Marc tekintete a melleire tapadt, amint elöl kikapcsolta a melltartója kapcsát és hagyta leesni. Karen észrevette, hogy Marc is gyorsabban veszi a levegőt. Kritikusan mérte végig a lány bordáit, miközben levette magáról a nadrágot. Nadrág és alsó egyetlen mozdulattal esett a padlóra. Karen bordái tele voltak kékes foltokkal. Marc ökölbe szorította a kezeit és erőt kellett vennie magán, hogy ne kezdjen tombolni a dühtől. Amikor sikerült egy kicsit lehiggadnia, óvatosan kinyújtotta a kezét és megsimogatta az ütések helyét. – Fáj ha hozzáérek? – Nem – válaszolta a lány lágyan. A férfi ágaskodó, vastag péniszét bámulta és most még jobban értékelte Marc törődését, hiszen nyilvánvaló volt, hogy rettenetesen kívánja. Karen is teljesen izgalomba jött. Levette magáról a bugyit, és leült az ágyra. Marc egy pillanat alatt mellette termett, erős karokkal ölelte át és tartotta egészen addig, amíg lefeküdt és rögtön felé hajolt. A lány lábai közé feküdt és óvatosan egyik könyökére támaszkodott, a másik szabad kezével pedig lágyan simogatni kezdte Karen mellbimbóit, 125

amíg azok vágyakozva nem meredeztek felé. Karen kezei Marc mellkasán kalandoztak, amivel gyönyörű élményt tudott nyújtani a férfinak. Ágaskodó péniszét már a lány szeméremajkai közé illesztette, de még nem bújt belé. – Most nincs rajtam óvszer – suttogta az apró csókok közben. – Igen, tudom – Karen karjait Marc nyaka köré fonta, miközben ősi ösztönök törtek elő belőle. Egymásra tapadt a tekintetük. A Marcé tüzesen csillogó, a Karené lágy, sötéten titokzatos, vágyakozó. Nem vette félvállról ezt a döntést. Pontosan tudta, hogy mit csinál – nem is akarom, hogy felvedd –, dorombolta a férfi fülébe. Teljes egészében meg akarta kapni Marcot, most. Magában kívánta érezni a spermáját, a lehetőségét annak, hogy gyermeke fogan tőle. Most már elviselhetetlenül vágyott Marcra, bár a férfi még alig érintette meg. – Kockázatot vállalunk – mormolta halkan Marc, miközben lágyan csókolgatta a lány nyakát. – Igen, kockáztatni akarok – nyögdécselte Karen és; a teste ívbe hajlott a kétségbeesett éhes fájdalomtól. Marc belehatolt egy gyors, kemény lökéssel, mintha nem tudta volna egy pillanatig sem fékezni magát. A pénisze csúcsa már nedves volt, ami megkönnyítette a behatolást. Karen gyönyörűségében felnyögött, amikor kielégülés lépett a kétségbeesés helyébe és kéj vette át a fájdalom helyét. Marc kiabálni tudott volna a boldogságtól. Izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán, amitől rövid haja is nedvesen csillogott. – Imádlak – suttogta –, tinédzser korom óta nem volt ebben részem. Karen a férfi vállába kapaszkodott, vágyakozva emelte meg a csípőjét, hogy átvegye a lökések ritmusát. A férfi péniszének minden milliméterét magába akarta fogadni és bent akarta tartani. – Miben? Nem szeretkeztél? Ezt úgysem hiszem el – minden kimondott szó megerőltetés volt számára, amikor minden porcikája arra próbált koncentrálni, hogy a vágy egyre jobban izzó hevét magáénak tudhassa. Már majdnem a csúcsra jutott, minden ízében remegett. Most annyira erősen érezte a gyönyört, annyira tökéletes volt minden, csodálatos fájdalom járta át a testét. – Nincs rajtam óvszer – remegett meg Marc, amikor Karen hüvelye megfeszült. Hirtelen megragadta a lány vállát és kemény, erős lökésekkel nyomult egyre mélyebbre – sajnálom, de nem tudom visszatartani –, mondta feszülten. Nem is volt rá azonban szükség, hogy várjon. A lány körmei a vállába mélyedtek, a teste ívben meghajlott, majd amikor elérkezett az orgazmusig felsikított a gyönyörtől. Marcból tehetetlen nyögés szakadt ki és ő is elélvezett. Minden egyes csepp a Karen hüvelyébe ment, egészen addig, míg Marc már szinte kifacsarva érezte magát a lány ütemes mozdulataitól. Marc néhány másodpercig Karen felett pihent, a fejét az ágyra hajtotta, remegett a karja, de inkább megtartotta magát, mint hogy teljes súlyával a lányra nehezedjen. Karennek sikerült egyik kezével a férfi vállát megtartani, de még ez a pici erőfeszítés is teljesen kifullasztotta és erőtlenül esett az ágyra a karja. Végül Marc kicsúszott belőle és mellé zuhant a párnára. Még mindig zihálva vette a levegőt és fáradtan hunyta be a szemét. Karen álmosan fordult oda hozzá és átkarolta a testét, akár egy háló. Felsóhajtott a gyönyörűségtől, amit a férfival való szeretkezés nyújtott neki. Könnycseppek szivárogtak át a szempillái között, pedig nem volt szomorú. Éppen ellenkezőleg, megpróbálta feldolgozni ezt a boldogságot, ami olyan intenzív volt, hogy már szinte fájt. Marc felnyögött. Olyan hangot adott, mint amikor egy eszméletlen ember próbál magához térni. Karen felkacagott a furcsa zaj hallatán.

126

Marc ajkai mosolyra húzódtak, az oldalára fordult, hogy szembe legyen Karennel. Egyik kezét a lány nyaka alá csúsztatta, a másikkal pedig átkarolta a csípőjét, egy kicsit megemelte és közelebb húzta magához. – Gyakrabban kellene nevetned – jegyezte meg a lány mosolya láttán, és csókot nyomott az orra hegyéi re. – Tudod minden alkalommal, amikor azokba a csodálatos barna szemeidbe nézek, olyan érzésem van mintha rettentően bánatos lennél. – De én szoktam nevetni – ellenkezett Karen álmosan. – Nem elég gyakran. Es a lényeg, még mielőtt az a termékeny kis képzelőerőd újabb okos ötleteket gyártana azzal kapcsolatban, hogy mi is történt most kettőnk között, szeretném tisztázni, hogy nekünk komoly kapcsolatunk van egymással. Világos? – Világos – suttogta Karen a választ, bár alig tudta kipréselni magából a szavakat, akkora nyomás nehezedett a mellkasára. Úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban összeroppanhat. Annyira szerette Marcot, hogy az szinte már fájt, ugyanakkor mégis csodálatos érzéssel töltötte el. – Ha teherbe esnél, akkor azonnal összeházasodunk. Nem engedem, hogy a gyerekem törvénytelen legyen. Teljesen hidegen hagy, hogy hány színésznő csinálja egyedül és az sem érdekel, hogy manapság szüksége van-e egy nőnek arra, hogy egy férfi részt vállaljon a gyereknevelésben. – Ebben bizony teljesen igazad van, hogy akkor össze fogunk házasodni – vágta éllel Karen. – Most elég nagy a valószínűsége, hogy nem lettem terhes, de ha azt tervezed, hogy velem maradsz, akkor az a legokosabb amit tehetünk, hogy eldöntjük milyen fogamzásgátlót fogunk használni és rendesen alkalmazzuk is. Én nem akarok elvált asszony lenni – magyarázta Karen. Pontosan tudta, hogy milyen érzés úgy felnőni, hogy az apja elhagyta őt is és az anyját is. Elhatározta, hogy ha rajta múlik, az ő gyerekeinek soha nem kell megismerniük ezt a fájdalmat. Marc megfogta a kezét és a szájához emelte. Vigyázott, nehogy megszorítsa a lány fájós tenyerét. Karen odabújt Marchoz. Nem igazán tudta eldönteni, hogy mihez lett volna inkább kedve: cigánykereket hányni vagy aludni. Végül egyiket sem tette, hiszen soha nem volt egy forrófejű ember és a jelenlegi helyzet meglehetősen kifürkészhetetlennek látszott. – Minden ide vezet vissza – mormolta. Nem tudta elfojtani a gondolatait többé. – Apámhoz vezetnek a szálak. Az ő meggyilkolása áll a középpontban, hiszen máskülönben nem lennék én a következő célpont. De nekem akkor sincs fogalmam arról, hogy mit csinált. Évek óta nem beszéltem vele, sőt még csak nem is láttam. – És mi a helyzet anyukáddal? Neki volt apáddal valamilyen kontaktusa? – Marc megsimogatta Karen haját, kisöpörte a fürtöket az arcából és megcsókolta a homlokát. Közelebb húzta magához, mintha nem tudna betelni vele. – Ő gyakrabban találkozott vele, mint én. Amikor felnőttem, már nem voltam hajlandó találkozni vele, hiába jött el néhány napra. Mindig úgy érkezett, akár a forgószél. Általában akkor jött, amikor elfogyott a pénze, de azt is tudom, hogy néha fel is hívta a mamát, persze nem túl gyakran. Anyám nem sokat beszélt ezekről a telefonokról, mert tudta, hogy mennyire haragszom apámra. – Amióta anyád meghalt, apád telefonált neked? – Ha telefonált is, nem hagyott üzenetet. Bár miért is hagyott volna? – Marc kérdése eszébe juttatott valami különöset. Marc úgy gondolkozott, mint egy rendőr. Olyan szemszögből közelítette meg a dolgot, amire Karen soha nem gondolt volna. – Várj csak! A mama január végén halt meg. Néhány héttel később kaptam egy csomagot, amit apám küldött neki. Még annyira erős volt a megrázkódtatás és a fájdalom, amit éreztem, hogy a csomag érkezése csak még jobban felbosszantott. A mama annyira szerette őt egész életében, ő pedig még annyira sem akarta tartani vele a kapcsolatot, hogy elérhető távolságban lett volna, 127

amikor a mama meghalt, hogy értesíteni tudjam. Mérgembe? Majdnem kihajítottam azt a csomagot. A férfi karján érződött, hogy megfeszülnek az izmok a lány nyaka alatt. – Kinyitottad? – Kinyitottam, de nem néztem át a tartalmát. Emlékszem, hogy a doboz tele volt papírokkal. Visszazártam és anyám többi holmija közé tettem. Dobozokba csomagoltam össze a ruháit, hogy egyszerűbb legyen tárolásuk. – Most hol vannak ezek a dolgok? A te lakásodban? – Nem, az nagyon kicsi. Béreltem egy tároló rekeszt. Ez a valódi ok, ugye? Azért ölték meg apámat, ami abban a dobozban van? – Talán. Ezen a szálon is elindulhatunk, de most már legalább van egy szál, amit követhetünk. Azzal volt a baj, hogy nem tudtunk mi alapján elindulni. Legelőször is beszélni akarok McPhersonnal… – Ki az a McPherson? – kérdezte Karen, mint ahogy már korábban is tette, de Marc előző válasza nem volt igazán informatív jellegű. – A CIA-nak dolgozik. – És elmondod neki, hogy létezik egy ilyen csomag? – Nem, dehogy! – vágta rá Marc minden gondolkodás nélkül. – Ezek szerint benne sem bízol? – Nem ismerem a fickót. Lehet, hogy tényleg az, akinek mondja magát. Elmondok neki egy-két apróságot és meglátjuk, hogy mit hajlandó cserébe adni. De az már egyszer biztos, hogy a te holléteddel kapcsolatban és csomaggal kapcsolatban semmit nem árulok el neki, amíg többet nem tudunk. – És akkor addig mit csinálunk? – Na mit gondolsz?

Tizenhetedik fejezet

– Hozzá nem értő barmok az emberei – mondta Lake szenátor hidegen. Megpróbálta leplezni a gyomrát összeszorító félelmét. – Annak a nőnek sikerült eltűnnie, és még a könyvet sem tudták előkeríteni. Most aztán bármikor felhasználhatja a rendelkezésére álló információt, hála az emberei szerencsétlenkedésének. Hayes nem nézett fel. Nem ellenkezett és nem próbált kifogásokat keresni. Sajnos az volt az igazság, hogy nem teljesítette a rábízott feladatot. Az emberek, akiket megbízott, általában jó munkát végeznek, de most minden rosszul sült el. Claney akkor tört be a lakásba, amikor az a Whitlaw nőszemély otthon volt és ráadásul nem csak a lakásból sikerült kijutnia, hanem még a rendőrséget is értesítette, Clancy pedig meghalt. Yamatani teljesen elbaltázta a dolgot a gázolással. És itt már nem csak az volt a baj, hogy nem sikerült eltenni láb alól, hanem az is, hogy most már csak egy bolond nem vont volna összefüggést a történtek között, akár tudja, hol van a könyv, akár nem. Elszökött, elbújt valahol és Hayes még nem tudott a nyomára bukkanni. Persze meg tudta volna találni, csak biztosan pánikot keltett volna a forrásaiban, akik a segítségére tudtak volna lenni ez ügyben és Hayes nem akart ilyen mértékben kiállni a szenátorért. Semmi sem hiányzott volna jobban ez alatt a munka alatt, mint az, hogy felkeltse bizonyos emberek figyelmét. – Most mit szándékozik tenni? Szeretném emlékeztetni arra, hogy minél több embert vonunk be ebbe az ügybe, annál biztosabb, hogy tégla kerül közéjük. 128

– Ezek profik. Nem jár el a szájuk. – Számomra még nem sikerült bebizonyítani, hogy tényleg profik lennének. Magának nem ez a véleménye? Szeretném tudni a nevüket. Meglehetősen kiszolgáltatott helyzetben érzem magam, ha arra gondolok, hogy ezek az emberek mennyi mindent tudnak rólam, miközben én meg semmit nem tudok róluk. – Ők semmit nem tudnak önről – biztosította Hayes a szenátort elcsigázott hangon. – Szenátor úr, teljese bizalmasan kezeltem az ügyet, az ön nevét mindenből kihagytam. Mindenki úgy tudja, hogy nálam ér véget történet. – De ráadásul még maga sem volt teljesen megbízható, kedves, Mr. Hayes. Még a Rick Medinával kapcsolatos információiba is hiba csúszott. Hayes vigyázott, hogy ne változzon az arckifejezés de az érdeklődését igencsak felkeltette, amit most hallott. – Ezt hogy érti? – Amit a fiáról mondott. Medinának nem volt gyerekei. – Ki állítja ezt? – Franklin Vinay. Biztos vagyok benne, hogy ő tudná, ha lenne. Hayes érezte, hogy végigfut a hideg a hátán, egészen a lábujjhegyéig. – Ön megkérdezte Vinayt Medinával kapcsolatban? – Ez is egy módja volt annak, hogy kiderítsem, mit tudnak. Az én pozíciómban teljesen normális dolog az, hogy hallok ilyen dologról és ha kérdésem van velük kapcsolatban, akkor felteszem őket az illetékeseknek. Kivéve talán azt, hogy semmi esetre sem mondható átlagosnak, hogy Medina fiáról érdeklődjön, akinek egyáltalán a létezése és a munkája annyira titkos volt, hogy még nyilvántartó lapja sem létezett. Az, hogy a szenátor kérdezősködött felőle, sokféle reakciót válthatott ki Vinayből. Mindenekelőtt az látszott a legvalószínűbbnek, amit tett, hogy letagadta, hogy Medinának lettek volna gyerekei. Következő lépésként pedig megpróbálja leleplezni a szenátor forrását. Először természetesen a saját irodáját fogja megvizsgálni, de amikor ott semmit nem talál, akkor az egyenes másik oldaláról próbál majd elindulni és felteszi magának a kérdést, hogy a szenátor egyáltalán Rick Medináról honnan szerzett bárminemű információt. Egy rendőr arra az álláspontra helyezkedne, hogy a tények ismerete már magával vonja a velük való kapcsolatot is. Tehát a szenátor egészen a saját ajtajáig vezette a nyomokat. Most már csak idő kérdése, hogy rájöjjenek. Nem csak Franklin Vinayt keverte bele a szenátor az ügybe, hanem még a Medina fiú figyelmét is sikerült magukra vonnia. Hayes pedig eleget hallott már arról az árnyék-alakról ahhoz, hogy világossá váljék előtte, hogy a játszma véget ért. Most már a legokosabb az volt, amit tehetett, hogy magát próbálta védeni és a kapcsolatait, utána pedig nincs más hátra, el kell tűnnie. – Személyesen gondoskodom a könyvről – mondta s egy cseppnyi kellemetlen érzése sem volt a nyilvánvaló hazugság miatt. Egy olyan embernek nem biztonságos dolgozni, aki annyira hülye, hogy képes volt felkelteni a CIA vezetőjének a gyanúját. – Tegye azt – utasította Lake szenátor. Miután Hayes elment, a szenátor még ücsörgött egy darabig és elmerülten gondolkozott. Az ujjaival az asztalon dobolt. Nem kedvelte ezeket a személyes találkozókat Hayesszel, a másik oldalról viszont nem bízott meg a telefonokban. A saját irodáját átvizsgáltathatja, hogy vannak-e poloskák elrejtve, azt viszont ki garantálhatná, hogy Hayes nem tartott-e vajon a zsebében egy olyan apró csodabogarat, ami mindent felvett az elhangzottakból? Hayesszel kapcsolatban valami olyan… más volt a vége felé. Tisztában volt vele, hogy Hayes lebecsüli őt. Nagyon sok ember követte már el ezt a hibát. Néha tulajdonképpen szándékosan idézte elő az ilyen megítélésbeli hibákat, amivel saját magának szerzett előnyt. Nem tartotta magát gonosz embernek, bár az igazi hogy az élete során néha rákényszerült nehéz döntésekre. Nem örült a gondolatnak, hogy az a Whitlaw személy is belekeveredett a 129

dologba, őt nem akarta bántani, de az a könyv olyan információkat tartalmazott, ami semmiképpen nem kerülhet nyilvánosságra. A kisebbség érdekeit nem szabad szembeállítani a többség érdekeivel. Tehát ha az a nő az útjába akar állni, akkor egyszerűen félre fogja állítani. Hayesszel kapcsolatban pedig… a szenátor összeszűkített szemekkel gondolkozott. Dexter Whitlaw nagyon jó leckét adott neki arról, hogy mennyire fontos lezárni a még befejezetlen ügyeket. Raymond is folyton ezt ismételgette. A Hayes-ügyet is el kell intézni. Valahogy úgy kellene intézni, hogy úgy nézzen ki a dologi mintha Hayes az Egyesült Államok első számú közellensége lenne, aztán pedig úgy szervezni, mintha Rick Medina valami olyasmibe ütötte az orrát… vagy talán az még jobb lenne, ha úgy állítaná be a dolgot, mintha Medina éppen Hayest próbálta volna megállítani. Igen ez lenne a legjobb megoldás, ez még illene is Medina karakteréhez. Hiszen Frank Vinay szerint Medina igazi hazafi volt. Természetesen nem lenne szerencsés, ha elkapná Hayest és kérdezgetni kezdenék. Nem, nem. Sajnos MM Hayesnek meg kell halnia. A nyitott kérdéseket végre le kell zárni. Természetesen azt megvárja, hogy Mr. Hayes először elintézze a Whitlaw kisasszony által megtestesített problémát, azután megkeresse a könyvet és majd csak mindezek után teheti meg az első lépéseket. Eddig Hayes gondjaira bízta az ilyen irányú ügyek bonyolítását, de most majd más módszerről kell gondoskodnia. Még az az isteni szerencse, hogy ott volt neki Raymond. Ezúttal gondja lesz rá, hogy ne maradjanak elkötetlen szálak. Frank Vinay háza egyáltalán nem számított figyelemfelkeltőnek. Nem volt sem hivalkodóbb, sem egyszerűbb, mint a legtöbb felső középosztálybeli ház a környéken. Vinay nem vezetett nagy autót, ő inkább a kisebb, használt, hazai modelleket részesítette előnyben. A szomszédai azt tartották róla, hogy ő is egy a washingtoni arctalan hivatalnokok ezrei közül, aki minden reggel megküzd a csúcsforgalommal, évi negyvenötezer dolláros fizetésért és egy szép, biztos nyugdíjért. A háza mégis rendelkezett bizonyos átalakításokkal, amik miatt valójában különbözött a többitől. Rögtön egynek, komoly biztonsági rendszerrel volt felszerelve, kívülről pedig egy hatalmas fekete németjuhász kutya, Kaiser és egy H&K típusú kamera őrizte. Minden áldott reggel és este ellenőrizték a telefonokat, hogy nincs-e bennük lehallgató készülék és átvizsgálták a házat poloskák után kutatva. Még egy, a házra irányított speciális antenna is csak furcsa zajokat lett volna képes rögzíteni érthető beszélgetés helyett, a kiváló minőségű elektromos rendszernek köszönhetően, amit kifejezetten arra a célra fejlesztettek ki, hogy az ilyen alattomos hallgatózást lehetetlenné tegye. Jess McPherson inkább Kaiser és a kamera miatt érezte biztonságosnak Vinay házát, sem mint az elektromos berendezéseknek köszönhetően. Tudta ő, hogy a műholdak meg a számítógépek igazán fejlett technológiát képviselnek, de a lelke mélyén mégis csak egy régimódi ember volt. Azt tervezte, hogy majd ha nyugdíjba megy, ő is vesz magának egy kutyát. Amikor McPherson belépett Frank dolgozószobájába, első pillantása a kutyára esett, ami Frank lábai előtt, egy szőnyegen feküdt. Kaiser egy farkcsóválással üdvözölte a belépőt, mintha azt akarta volna mondani neki, hogy megnyugodhat, mert minden rendben van. – Még nem sikerült téglát találnom az irodában – mondta Vinay Johnnak. – A fene egye meg! Nagyon aggaszt a dolog. Ülj le, Jess, hátha neked eszedbe jut valami, ami nekem eddig elkerülte a figyelmemet. McPherson egy kényelmes karosszéket szemelt magának, lehuppant és kinyújtotta hosszú lábait. – Remélem, megkönnyebbülsz egy kicsit, ha elárulom, hogy rájöttem valamire. Felhívott New Orleansban egy nyomozó. Visszahívtam. Sajnos vele személyese nem tudtam beszélni, 130

csak a fiatalabbal, Shannonnal. az, aki Rick után először érdeklődött. Úgy tűnik, hogy másik nyomozó kapott egy telefont Dexter Whitlaw lányától, Ohióból. A nő onnan ismeri, hogy el kellett jönnie azonosítani Dexter holttestét. A lényeg az, hogy kétszer próbálták kiiktatni, miután visszarepült Ohióba. Nem buta a kislány, úgyhogy összeállt előtte kép, hogy ezeknek dolgoknak összefüggésben kell lenniük az apja halálával és most tudni akarja, hogy a nyomozónk talált-e valami érdekeset. – Hmm. Ez akkor azt jelenti, hogy az elsődleges célpont Whitlaw volt, nem pedig Rick – jegyezte meg Vinay összehúzott szemöldökkel. – Milyen információnk van Whitlaw-ról mióta eljött a seregtől? – Nem sok – válaszolta Jess. – Körbe csavarogta az országot, börtönben volt egy rövid ideig Marilandbe valami pitiáner ügy miatt, azóta semmit nem tudunk róla. – Van bármilyen arra utaló jel, hogy felvette a kapcsolatot Medinával, vagy akár fordítva? Nem fordult meg esetleg ugyanabban az időben az ország ugyan azon területén, miután Vietnamból megjöttek? – Ennek alaposabban utána kell járni. – Ha már úgyis ezzel foglalkozol – szólalt meg John a sarokból –, annak is nézz utána, hogy milyen közös ismeretségekkel rendelkeztek. Vinay elgondolkodott. Olyan hosszú időre visszamenőleg ellenőrizni a közös ismeretségeket nagyon sok kutatást igényel. Sokkal több energiát kell ráfordítani, mintha csak a két férfi után nyomoznának. Más részről viszont Johnnak szokatlan megérzései voltak. – Azonnal ráállítok az ügyre valakit. – Én nem hiszem – folytatta John – hogy Whitlaw lányának bármi fogalma is lenne arról, hogy mi folyik itt. Máskülönben nem hívta volna fel a nyomozót, hogy tőle kérdezze meg. Valaki mégis szentül meg van győződve ennek az ellentettjéről. Talán meg kellene figyeltetni és akkor esetleg meg tudnánk, hogy kinek áll útjában. – És megakadályozzuk, ha valaki megpróbál megszabadulni tőle? – kérdezte McPherson. – Természetesen – válaszolta John magától értetődően, minden gondolkodás nélkül. Olyan mint az apja, gondolta McPherson. John mindig bujkálva élt és olyan körökben forgott, ahol az emberek puszta tárgyak voltak és soha semmi nem az volt valójában, aminek első ránézésre látszott. Minden olyan más volt, olyan megfoghatatlan. Ennek ellenére John, éppen úgy mint Rick bizonyos normák szerint élt. Legelsősorban hazafi volt. Szerette a hazáját. Az embereiért pedig a tűzbe ment volna. Valóban hitt abban, hogy egy olyan embernek, aki az ország alkalmazásában áll, mint például ő, az egyszerű polgárok az igazi pártfogoltjai, munkája lényegének azt tartotta, hogy őket megvédje. – Oda fogunk figyelni Whitlaw lányára – ígérte meg Vinay –, most, hogy Whitlaw-t már eltették az útból, a lány áll a figyelem középpontjában, bármi legyen is ennek a dolognak a hátterében. John, te meddig vagy még itthon? – Maximum egy hetet sikerült szabaddá tennem. De még így is előfordulhat, hogy bármelyik percben el kell mennem. – De hivatalosan szabadságon vagy. Jess, ami téged illet, mostantól te is szabadságon vagy. Ez nem szervezett akció. Nem akarom, hogy jogi kavarodás bonyolítsa a dolgunkat. – Chastain nyomozónak mondjak valamit? – Szükségét látod? – tette fel a kérdést Vinay. Mindig ide kellett visszavezetni a kérdést: van-e rá szükség? – Abban egyetérthetünk, hogy Whitlaw kisasszony áll a dolgok középpontjában, róla pedig tudjuk, hogy Ohióban van. Ennek ismeretében szerintem egy New Orleans-i nyomozó lényegtelen a számunkra. – Igen, de a lány felhívta – jegyezte meg John. –Minden bizonnyal megbízik benne. Azt is valószínűnek tartom, hogy most éppen bujkál és akkor talán ez a nyomozó az egyetlen segítségünk, hogy a nyomára bukkanjunk. 131

– Eddig nyíltan beszéltem a fickóval – szólalt meg McPherson. – Leellenőrizted? – Kifogástalan polgár – válaszolta Vinay. – Kiváló katonai jelentések, a tengerészgyalogságnál szolgált. Egy tősgyökeres New Orleans-i családból származik, tipikus nagy múltú család, de a pénzük az elúszott. Elvégezte a rendőrakadémiát, a sorkatonákat érintő törvényekből írta a diplomamunkáját, fő tantárgya a kriminológia volt. Rendőrjárőrként kezdte a pályafutását, nagyon ambiciózus volt, majd később kinevezték nyomozónak. Hamarosan hadnagy lesz belőle szerintem, hacsak nem kezd el politizálni. Az is előfordulhat esetleg, hogy a városi rendőrségtől átcsábítják az államihoz. – Nekem az róla a véleményem, hogy kemény, becsületes ember. Pontosan olyanfajta rendőr, amilyennek egy rendőrnek lennie kell – McPherson kérdően tárta szét a karjait. – Szóval beavassam vagy ne? – Én igennel szavazok. Vinay végiggondolta a helyzetet. – Rendben van. Röviden elmesélheted neki azt amit idáig tudunk és azt, hogy mit csinálunk, de természetesen a beszélgetésetek nem érintheti a szervezetet. Ha esetleg kiderülne, hogy az egész valami régi ügyhöz kapcsolódik, amit Rick még Vietnamban kezdett, ennek az információnak házon belül kell maradnia. – Először én is azt hittem, hogy valami ilyesmiről lesz szó – John zsebre dugott kézzel a könyvespolchoz sétált és tanulmányozta Vinay házi könyvtárát. – De most már tudjuk, hogy az elsődleges célpont Whitlaw volt már rögtön a kezdet kezdetén, úgyhogy ez a teória nem állja meg a helyét. A legokosabb amit most tehetünk, az az, hogy megkeressük Whitlaw kisasszonyt amihez viszont szükségünk lesz Chastain nyomozóra. Marc az alvó Karent nézte. A lány teljesen összekuporodva feküdt az ágyon, csillogó, sötét haja szétterült a párnán, az arcát halvány pír borította. Most nyugodtnak látszott. Amikor reggel leszállt a repülőről, falfehér volt az arca a feszültségtől. Marc tudta, hogy ő is fokozta azt a feszültséget, amit a lány érzett, de egyszerűen képtelen volt fékezni magát, amikor látta, hogy Karen teste tele van ütések nyomaival és mennyire fél. Félelmetesen vad düh öntötte el akkor Marcot. Abban a pillanatban, ha a kezei közé tudja kaparintani azt, aki ezt tette Karennel, bárki is az illető, biztos, hogy minden gondolkodás nélkül megölte volna és még csak lelkiismeret-furdalást sem érzett volna miatta. A szerelmét veszély fenyegette. Minden ősi védelmező ösztön megálljt nem ismerve dolgozott benne, amit a féltés és a düh tartott éberen. Ha nem jött volna közbe annak a szegény kis James Gable-nek a meggyilkolása, az első géppel repült volna Columbusba, hogy mindent rendezzen kettejük között egyszer és mindenkorra. Ott lett volna Karen mellett, hogy megvédje. Bárcsak ott lett volna, amikor az a szemét betört Karen lakásába és megpróbálta megölni. Ha Karen nem rendelkezett volna akkora önuralommal, biztosan sikerül is neki. Karen túljárt a gyilkos eszén, pedig csak egy egyszerű hajlakk állt a rendelkezésére. Marcot már a puszta gondolattól is kilelte a hideg, hogy Karennek egy sprays flakonnal a kezében kellett szembenéznie egy felfegyverzett betörővel. Amikor Karen mindezt elmesélte neki, már szinte bocsánatot kért azért, mert nem volt komolyabb önvédelmi felszerelése kéznél. Marc szinte beleőrült a gondolatba. Túl régóta volt rendőr és a tapasztalata megsúgta neki, hogy mennyire közel állt ahhoz, hogy elveszítse Karent. Teljesen más szemszögből nézve viszont Marc egész jól szórakozott saját magán. Ezelőtt még soha nem volt szerelmes. Vitatkozott a nőkkel és haragudott rájuk. Eddig soha nem veszítette el az önuralmát, de Karennel ez is megtörtént. Tudta, hogy nem felszínes érzelmeket táplál a lány iránt. Mély, erőteljes, mindent elsöprő érzések támadtak fel benne. Ő, aki eddig mindig csak a legnagyobb tisztelettel bánt a nőkkel, most vad indulatok és vágyak 132

között őrlődött. Egyszerre szerette volna keményen elfenekelni a lányt, mert elszökött tőle és ezzel veszélybe sodorta magát és ugyanakkor szerette volna egyszerűen csak az ágyra dönteni és szeretkezni vele, de úgy, hogy Karen már a csontjaiban is érezze, hogy hozzátartozik, és soha többé ne forduljon meg a fejében, hogy elmegy. Az elsőt nem tehette, mert nem vitte rá a lélek, hogy kezet emeljen Karenre. Az ösztöne mindig azt diktálta, hogy óvjon és ne bántson. Azzal az egyedüli indokkal tudna megütni egy nőt, hogy Karent megvédje, vagy egy gyereket óvjon meg a bántalmazástól, A másodikban pedig Karen fizikai állapota akadályozta meg. Nem volt olyan állapotban, hogy az ágyra hajítsa. De az, hogy fékezni kellett a vágyait, talán valahogy még édesebbé tette a szeretkezést. Addig, amíg Marc a karjaiba nem vette Karent, félt. Félt attól, hogy nem érti pontosan a lányt, félt attól, hogy Karen nem úgy érez, mint ő. Marc nem tudta, hogy Karen hogy fogja fogadni a javaslatot, a kérést, a parancsot, de akár így, akár úgy, eltökélt szándékában állt feleségül venni ezt a nőt. Nem használt óvszert. Izzadságcseppek jelentek meg a homlokán, ahogy az érzéki vágy elöntötte a testét. Volt már olyan kapcsolat, ahol a nő fogamzásgátló tablettát használt, úgyhogy az óvszert mellőzni lehetett és a szex jó volt. De ezen a mai napon volt az első olyan alkalom, amikor úgy szeretkezett, hogy tudta, hogy nincs semmilyen korlát, sem vegyi anyag, sem óvszer, sem hormonális szerek, ami megakadályozhatná a terhességet. Őrületesen felizgatta már a puszta gondolat is. Teherbe akarta ejteni Karent, újra és újra a hüvelyében akart elmenni, amíg a kisbabájuk el nem kezd fejlődni odabenn. A hálószobában meleg volt és sötét, mert bezárták a zsalukat. Karen magára húzott egy plédet mielőtt elaludt, de már izzadni kezdett alatta. Marc óvatosan kitakarta az alvó lányt . Így még sokkal jobb, gondolta Marc. Most az egész testét láthatja. Marc úgy gondolta, hogy tudja azt, hogy ésszerűen megközelítve a dolgot Karen nem a világon a legcsinosabb nő, de ha a szeme fel is fedezett valami apró tökéletlenséget, a szívét ez akkor sem érdekelte. Azok a vonások, amiktől olyan más volt, mint a többiek, attól vált ő Karenné. Marc imádta, ahogy kinézett. Fel tudta izgatni – de még milyen erővel sikerült neki mindezt elérni! Csinos volt, szép testű és enyhén barna. A mellei kerekek voltak, a mellbimbói pedig középen, peckesen trónoltak, arról pedig már sikerült Marcnak meggyőződnie, hogy milyen kemények voltak. Nagyon feszesen álltak és még szinte akkor sem lötyögtek mozgás közben, amikor a lány nem viselt melltartót. Karen lapos hasa gyönyörű vonalú, kerek csípőben folytatódott, az pedig tovább hosszú, izmos lábakban. Semmi nem volt rajta szokványos. Szent isten, gondolta Marc, milyen szexis. Soha nem találkozott még olyan nővel, aki ennyire reagálni tudott volna minden érintésre és az ő gyönyöre vágyat ébresztett Marcban is. Karen az oldalán feküdt, mellei a karjai közül kukucskáltak elő. Marc finoman a bársonyos, enyhén duzzadt mellbimbóhoz ért az egyik ujjával és ámulva nézte, hogy pillanatok alatt megmerevedik, felfelé ágaskodik az érintése alatt, a rózsaszín árnyalat pedig egyre sötétül szinte a pirosig. Karen szemhéja kinyílt, álmos mosoly suhant át az arcán. – Sajnálom – mormolta Marc –, nem akartalak felébreszteni. Karen erre kinyújtotta kezét és a tenyerébe fogta a férfi merev péniszét. – Szerintem pedig igen – suttogta érzéki mély hangon. Szép lassan játszadozni kezdett az ágaskodó pénisszel, míg teljesen kemény nem lett. Marc felnevetett és elvette a lány kezét, mert attól tartott, hogy ha tovább simogatja, akkor annyira felizgatja, hogy már másra már nem is fog tudni gondolni, csak arra, hogy elélvezhessen. Karen közelebb húzódott hozzá, teljesen a férfi testéhez simult, majd száját a Marcéra tapasztotta. – Mikor fogsz beszélni azzal a McPhersonnal? – Holnap délutánig adok neki időt, hogy megkeressen. 133

Karen tágra nyílt szemekkel, kérdő pillantással nézett rá. – És addig a teljes hátralévő időt ágyban fogjuk tölteni? – Valószínű. – Nem kell dolgozni menned? – kérdezte és közben ujjaival megérintette a férfi ajkát, majd lassan továbbcsúsztatta a kezét és apró köröket kezdett írni a lapos mellbimbói körül. – Vettem ki egy kis szabadságot. Az ügy, amin dolgoztam, tegnap megoldódott és semmi más fontos dolgom nincs jelenleg – magyarázta és erővel tartotta vissza magát, hogy ne gondoljon arra, hogy hogyan is oldódott meg a tegnapi ügy. – Akkor maradhatunk, ott ahol vagyunk? – kérdezte Karen és az arcán csábító pillantás jelent meg. Marc egyre nehezebben vette a levegőt, ahogy a lány ujjai egyre lentebb kalandoztak a testén. Elsiklottak a pénisze mellett, hogy a golyóival játszadozzanak egy kicsit. – Igen, pontosan ott, ahol vagyunk – válaszolta és ő is felfedező útba kezdett a lány testén. A gerincét simogatta végig, majd a fenekét kezdte érzékien masszírozni. Minden egyes mozdulatnál az ujjai lentebb és lentebb hatoltak. Karen felsóhajtott, egészen Marc testéhez dörgölődött, a feneke megfeszült a férfi ujjai alatt. A mellbimbói vágyakozva ágaskodtak felfelé. – Mit teszünk akkor, ha nem telefonál? – Akkor magunk megyünk tovább – válaszolta Marc és közben megszorította a lány fenekét, egy ujját pedig a hüvelyébe csúsztatta. Karen forró és nedves volt odabenn, hüvelye ráfeszült Marc ujjára. Egész testében remegett a vágytól. Marcnak eszébe jutott, hogy valaki egyszer azt mondta, hogy az élethez a nunin keresztül vezet az út és ezzel ő maximálisan egyetértett. A legnagyobb örömmel töltené a hátralévő életét úgy, hogy a testének valamelyik része Karenben van, közben pedig nézné a teste apró rezzenéseit, érezné a gyönyörét. Karen nem tudott tovább várni. Barna szemei már majdnem feketén izzottak, amikor végül két kézzel, a mellkasánál fogva tolta Marcot, hogy a hátára forduljon. Marc felnevetett, amikor Karen feléje mászott, szétterpesztette a lábait és mindkét kezével azon ügyeskedett, hogy a péniszét magába illessze. Végül rácsúszott a merevségére, olyan mélyen, hogy Marc nevetése vágyakozó nyögésbe csapott át. Igen, most már biztosan tudta, hogy feleségül fogja venni ezt a nőt. Hirtelen megszólalt a férfi személyhívója. – Azt mondtad, hogy nem vagy szolgálatban – jegyezte meg csalódottan Karen. – Nem is vagyok. Ez Antonio lesz – mondta, amikor kinyújtotta a kezét és maga felé fordította a személyhívót, hogy megnézze rajta, hogy ki a hívó. – Bingó, igazam volt. – Várhat még öt percet – mondta Karen lágyan. –És te nem tudsz várni? – cukkolta Marc, hiszen tisztában volt vele, hogy ő maga is képtelen lenne rá. – Nem – válaszolta a lány és be is bizonyította. – Úgy ki vagy fulladva, mintha futottál volna – jegyezte meg Shannon, amikor Marc tíz perccel később visszahívta. – Igen, odalenn voltam – válaszolta Marc és ez nem is volt hazugság. Hiszen körülbelül két órával korábban tényleg volt odalenn. – McPherson éppen most hívott bennünket. Olyan embereket keresnek, akik közös ismerőseik lehettek Whitlaw-nak és Medinának, de jelen pillanatban még semmivel nem tudnak szolgálni. Ja, és még azt is mondta, hogy ráállítanak valakit Karenre, hogy megfigyeljék, követi-e valaki és hogy közbelépjenek, ha veszélybe kerülne. Nem szóltam róla neki, hogy Karen itt van.

134

– Jól van. Egy darabig még várunk, mielőtt ezt elárulnánk neki. Lehet, hogy később még meggondolom magam, de ebben a pillanatban úgy gondolom, hogy kettőnkön kívül senki sem tudhatja, hogy itt van. Marc nyugodtan át akarta gondolni még egyszer a szituációt, mielőtt bárkinek elárulta volna, hogy hol tartózkodik Karen. Olyan kényelmetlenül érezte magát attól, hogy tudta, hogy a CIA is belekeveredett az ügybe, még ha csak közvetetten is. Ő nem úgy gondolta, mint a többség általában, hogy csak rossz emberek és seggfejekkel foglalkoznak, de a Cég jellegéből adódóan sok rossz emberrel kellett kapcsolatba kerülniük. Másrészt viszont akár még hasznos is lehetne, ha McPherson egyik embere követné őket, amikor ő és Karen Columbusba mennek, hogy megnézzék azt a bizonyos csomagot. A holnapi nap minden bizonnyal érdekes lesz.

135

Tizennyolcadik fejezet

Nem tűnhet csak úgy el. Hayes éjszaka jutott erre az elhatározásra, éppen akkor, amikor sorra gyártotta az eltűnésével kapcsolatos terveket, majd sorra vetette el őket. Pontos feljegyzéseket készített minden egyes megbeszélésről, hogy mire kérték és milyen eredménnyel járt. Ezek a feljegyzések terhelő bizonyítékul szolgáltak ellene, de ugyanúgy terhelőek voltak a szenátorra nézve is, akinek sokkal több a vesztenivalója. Viszont ha ő feljegyzéseket készített, akkor minden bizonnyal így tett a szenátor is, az a gyanakvó szemét. Hayes egy percig sem vonta kétségbe, hogy Vinay eljön majd körbeszaglászni. Kétféleképpen lehetett játszani ezt a játékot. Úgy döntött, hogy az okosabbik módszer az, ha megpróbálja úgy beállítani a dolgot, mintha ő a szenátor belső embere lett volna, mondjuk például egy biztonságis. Akkor minden kérdésen felül áll. Lehet, hogy Vinay a saját emberei közül szaglásztat körbe valakivel. Bár ha a nagykönyvben előírtak szerint járna el, akkor bevonná az FBI-t a nyomozásba. Az már mindegy, hogy CIA vagy FBI, ha az ő neve hamar felbukkan, még mielőtt komoly kutatásba kezdenek. Akármelyik felületes vizsgálat során is felbukkanhat az az információ, hogy ő maga is dolgozott a Cégnek jó pár évvel korábban. Az ő neve Vinay listájának első helyét fogja elfoglalni. Amikor kikérdezik, azt fogja majd mondani, hogy igen, ő beszélt Lake szenátornak Rick Medina meggyilkolásáról és azt is említette, hogy Medinának van egy fia, aki szintén a Cégnek dolgozik. Ez logikusnak hangzott, hiszen ő olyan pozícióban volt, ahol tudhatott ilyen dolgokról. Bingó. Megoldódik a rejtély és nincs szükség további nyomozásra. Tehát ez az okos út! A probléma csak az, hogy a szenátor tagadni fogja, hogy kapcsolatban áll Hayesszel. Talán meg kellene győzni, hogy másképp tegyen. Úgy döntött, hogy megpróbálja rábeszélni a szenátort, bár nem sok bizodalma volt a dolog sikerének kimenetele felől. A másik megoldás, a rosszabb, a rizikós az lett volna, hogy megkeresse a szenátor feljegyzéseit és megsemmisítse őket. Az szép munka lenne. Hayes már csak abban reménykedett, hogy a szenátor nem a kongresszusi irodájában tartja a feljegyzéseit. Az a legveszélyesebb hely, hiszen ott a legnagyobb a valószínűsége annak, hogy véletlenül akad rájuk valaki. Vagy talán a georgetowni házában lennének? Meglehet. De a minnesotai birtoka tűnt a legvalószínűbbnek. Az a birtok nagyobb volt, több lehetséges rejtekhellyel, ráadásul a szenátor ott nőtt fel. Ismerte a házat, a birtokot, akár a saját tenyerét. Aztán volt még egy nyaralója Cape Codban, de idén nyáron még nem járt ott a szenátor, így Hayes úgy gondolta, hogy ezt a variációt elvetheti. Persze ha egy trezorba tette a feljegyzéseket, úgy ahogy Hayes, akkor elérhetetlenek voltak. Meg kellene tudnia, hogy melyik bankról van szó, milyen néven bérelte a trezort, kulcsot kellene szerezni hozzá, sőt még a szenátor aláírását is meg kellene tanulnia hamisítani. Hayes igazán sokoldalú ember volt, de a hamisítás nem az ő asztala. Aztán persze annak is megvolt a lehetősége, hogy nem személyesen helyezte letétbe a szenátor a papírokat, mert nem akarta megreszkírozni, hogy felismerjék, hanem mondjuk megkérte a feleségét, hogy vigye el és a saját nevére bérelt trezorba tegye. Mrs. Lake egy igazán elbűvölő, kedves

136

asszony, egyáltalán nem kíváncsi természet és imádja a férjét. Bármit megtenne, amire a férje megkéri. Számtalan variációra van lehetőség. Az egyetlen hely, ahol biztosan nem lehetnek, az a számítógép. A szenátor számítástechnikai analfabéta. Még egy egyszerű írógépet sem tud használni. Születésétől fogva jómódban él és ha például levelet akart küldeni valakinek, akkor egyszerűen lediktálta az egyik titkáruknak, vagy esetleg ha személyes hangot akart megütni, akkor kézzel firkált egypár sort. Ezt tudva Hayes a kezdet kezdetétől fogva megkönnyebbült. A személyes véleménye az volt, hogy ha azt akarod, hogy bizalmas információ kiszivárogjon, akkor az a legbiztosabb módszer a terv kivitelezéséhez, hogy számítógépre kell vinni az anyagot. Elképesztően megbízhatatlanok a gépek. Vajon hányan használnák a számítógépes banki programokat, ha tisztában lennének vele, hogy az adatok hozzáférhetőek. Ismerve a bankszámlaszámot, a tolvaj könnyen lesöpörhet mindent a számláról. Bankszámlák. Valami nagyon elgondolkodtatta a bankszámlákkal kapcsolatban. Valami olyasmi, amire már napokkal azelőtt gondolnia kellett volna. Hirtelen világossá vált előtte, mi is az, és legszívesebben seggbe rúgta volna saját magát. Olyan simán átsiklott valami napnál világosabb dolgon, hogy felháborodva rázta meg a fejét. Csak arra gondolt, hogy fedezze magát, hogy amikor Vinay eljön körülnézni, a védelmi főnök semmiképpen ne kapcsolja őt Rick Medina meggyilkolásához. Most már azt is kitalálta, hogy fog a könyv nyomára bukkanni. Annyit gondolkozott már azon az átkozott könyvön. Vajon mi a fene lehet benne, amit a szenátor annyira titokban akart tartani? Nem lehet, hogy a szenátor kurvájáról van szó benne? A szenátor Whitlaw-t uszította talán a nőre, ő pedig megtartotta könyvet és felhasználta a szenátor ellen. Hayes majdnem hangosan felnevetett. Nem igazán kedvelte Lake szenátort és az már egyszer biztos, hogy nem bízott abban a hazug, álszent, gyilkos szemétben. Másrészről viszont igencsak kedve lett volna hozzá, hogy egy szép kis huszárvágással keresztülhúzza a szenátor számításait. Nagyon üdítő ötletnek tartotta. Ha Whitlaw valami olyan helyre dugta el a könyvet, amit csak ő ismert, akkor arról lemondhat. Az is lehet, hogy elásta valahová. A lényeg az, hogy az adott körülmények között a szenátor viszonylag biztonságban volt, hiszen mekkora esélye lehet annak, hogy azok a titkok még az ő életében előkerülnek. Másrészt viszont, ha Whitlaw elküldte a könyvet a feleségének vagy a lányának… A felesége januárban meghalt. Ő meg a lánya együtt laktak, így az asszony hagyatékának a lánynál kell lenni. Azután néhány hónappal később a lány elköltözött a családi házból egy kisebb lakásba. Ott viszont biztosan kevesebb a hely. Helyszűkében van, nem tarthat magánál minden régi kacatot. Hol tárolhatja a nem használt dolgokat? Egy pincében vagy tárolóban. Columbus egy körülbelül hatszázezer fős város. Egy ekkora méretű városban, biztosan több raktározással foglalkozó cég van. Egyszerűen szűkíteni lehet a kört: a csekkek másolata. A lány minden bizonnyal csekken fizeti a havi bérleti díjat. Még az is elképzelhető, hogy a csekkre ráírja a raktározási hely számát, persze ha nem még akkor sincs nagy gond. Akkor csak annyit kell tennie, hogy betör a vállalat irodájába és kikeresi a lány adatlapját az akták között és már meg is van az általa bérelt hely. A legtöbb ember csak apró kis lakattal zárja le a holmiját, olyannal, mint amit az emlékkönyvekre tesznek a gyerekek. Egy csípőfogóval könnyedén át lehet vágni. A lány most bujkál valahol, senki nem lesz a lakásában. A rendőrség lepecsételte a lakás ajtaját és addig nem is mehet vissza oda, amíg be nem fejeződik a belső nyomozás Clancy halálával kapcsolatban. Na mármost az ilyen belső ellenőrzések is eltarthatnak néhány napig, még akkor is, ha olyan egyértelmű a helyzet, mint a jelen esetben.

137

Mindössze a bankszámlakivonatot kell megkeresnie. Még akkor is ha a lány csak fénymásolatot kapott a banktól, meglesz a kellő információ. Hayes boldogan csettintett, nagyon meg volt elégedve önmagával. Reggel majd felhívja a szenátort, hogy elmondja neki a hírt, hogy megtalálta a könyvhöz vezető utat, ezzel legalább megnyugtatja egy kicsit. Azután pedig tesz egy rövid kirándulást Ohióba. Jess McPherson fáradt volt. Reggel fél ötöt mutatott az óra. Égtek a szemei és minden pislogásnál egy jókora adag homok karcolta végig a szemgolyóját. Az adatok tömege hullámzott a számítógép képernyőjén, ő pedig egyre csak pislogott. Két nagy adag kávét ivott és a gyomra talán még a szeménél is jobban égett. Pisilnie kellett és szüksége lett volna egy kis alvásra is, ebben a sorrendben. Azon gondolkodott, vajon John hogy bírja ilyen jól. McPherson csodálta a teherbírását, a koncentráló képességét, pedig nem volt könnyű őt elkápráztatni. De a fiatalabb férfi már hosszabb ideje ült a számítógép előtt, mint McPherson és annyira a monitorra összpontosított, hogy szinte nem is pislogott. Több ezer mérföldet repült, körülbelül nyolc időzónán jött át és megszervezte az apja temetését. Biztosan megviselte az időeltolódás és az apja elvesztése iránt érzett fájdalom is, de mindebből semmi nem tükröződött az arcán. Első ránézésre senki meg nem mondta volna, hogy ki ő. Barna haját rövidre vágva, hátrafésülve viselte, elől végig gombos inge gondosan ki volt vasalva, a nadrágján pedig egyetlen apró gyűrődés sem látszott. Drótkeretes szemüveget viselt, hogy csökkentse a szemét érő ártalmakat, amikor hosszú órákon keresztül a gép előtt ülve dolgozik. Még a kezét is manikűröztette! Ránézésre akár ügyvéd, bankár vagy bróker is lehetett volna. De nem az volt. Hosszú ujjai gyorsan dolgoztak a számítógép billentyűzetén, bizonyítva maximális jártasságát az informatika terén. McPherson is értett a számítógépekhez, de John igazi nagymesternek számított az információk előcsalogatása terén. Ő volt a legveszélyesebb ember, aki McPherson valaha ismert. Úgy szerette Johnt, mint a saját fiát, de tisztában volt vele, hogy senki sem ismeri tökéletesen. Csak találgatni lehetett, hogy mi játszódott le azok mögött a nyugodt szemek mögött és mit leplezett a jól nevelt modor. Nem csak a modoráról volt itt szó, John valóban megfontolt ember volt. A legtöbb ember csak a felszínen lévő dolgokat látta, John viszont egyszerre átlátott több szintet és ösztönösen tudta, hogy hogyan kell úgy manipulálni ezeket a szinteket, hogy az emberek úgy reagáljanak, ahogy ő várja tőlük. Ezáltal aztán bizonyos dolgok megnyílnak. Ölni is többféleképpen tudott, mint azt a legtöbb ember egyáltalán elképzelni képes lett volna. A tengerészgyalogosokkal együtt kapott kiképzést, ami szigorú fizikai tréningből és elméleti oktatásból állt. Valami legendás hírű PC-varázslótól tanulta meg a számítógépek csínját-bínját. Tudott repülőgépet vezetni, hajót navigálni, helyre tudta tenni az eltört csontokat és nem kizárt, hogy ruhát is tudott varrni. A CIA körülbelül százötven országban gyűjt információt. John Medina mindegyikben járt. A húszas évei elején egyszer nős is volt, de a fiatalasszony meghalt. Úgy szólt a pletyka, hogy a lány kettős ügynök volt és maga John ölte meg, mert nem akarta, hogy elvállaljon egy munkát a Kremlben. McPherson sohasem találkozott az asszonnyal és nem szükségszerűen hitt a pletykáknak, hiszen rengeteg más módja is lett volna annak, hogy John megakadályozza, hogy esetleg információkat adjon ki a felesége. John pedig soha nem ölt feleslegesen, bár azt el kellett ismernie, hogy képes lett volna megölni az asszonyt. A számítógép monitora megtelt újabb adatokkal. McPherson hátradőlt a székében és ásítva nyújtózkodott egyet. – A fene se gondolta volna, hogy ennyi közös ismerősük volt. 138

– Vietnamban szolgáltak – jegyezte meg John, miközben az ujjai szünet nélkül jártak a billentyűkön –, több százezer csapat szolgált ott azalatt az idő alatt. Apám állandóan utazgatott az országból ki, az országba be, ami még jobban növeli a lehetőségek számát. Whitlaw szintén többször tett szolgálati utat. Rengeteg emberrel találkoztak és még az sem feltétlenül fontos, hogy ugyanabban az időpontban történt-e a találkozás vagy sem. – Jézus Máriám, hiszen ezek közül az emberek közül sokan már több mint húsz éve meghaltak. Nem tudnád kivenni legalább a halottakat, hogy egy kicsivel rövidebb legyen a lista? – De, persze – John megnyomott néhány billentyűt, azután az egérre kattintott. Begépelt egy újabb parancsot. A lézernyomtató működésbe lépett, ontotta magából a papírokat McPherson mellett. – Ez micsoda? – kérdezte McPherson és már nyúlt is az első lapért, amit a gép kidobott. – A halottak névsora. McPherson elképedt a lista láttán. – Minek? – Mert lehet, hogy a megoldás valaki olyanhoz kapcsolódik, aki már meghalt. Lehet, hogy apám és Whitlaw csak a soron következők voltak valakinek a listáján – válaszolta John és meghúzta a vállát, mintha azzal akarta volna jelezni, hogy a lehetőségek száma korlátlan –, minél szélesebb körben folytatunk kutatást, annál valószínűbb, hogy rájövünk a titok nyitjára. – Tehát akkor most olyan emberek nevét keresed, akik mostanában haltak meg? – Mindent keresek és bármit. Ha találok valami érdekeset, akkor megnézem majd, hogy a halottak listáján van-e olyan, aki a másik listán szereplők közül ismert valakit. Biztosan van valamilyen kapcsolat. A printer befejezte a nyomtatást. McPherson összeszedte a lapokat és odaadta őket Johnnak, aki hátradőlt a székében és elkezdte átnézni a neveket és a halálozásuk időpontját. Tíz perc elteltével megállt egy pillanatra, és a tekintete visszakeresett egy nevet. Elgondolkodva bámulta egy darabig. Azután előrehajolt és megnyitott egy új fájlt a képernyőn, majd begépelt egy nevet. – Hmm. – Találtál valamit? – Talán. Ez… ez érdekes. Mindjárt meglátjuk hogyan tovább. McPherson közelebb húzta a székét a Johnéhoz és leolvasta az információkat a monitorról. – Nocsak! – Te ismerted? – Nem. De az már egyszer biztos, hogy a testvérét ismerjük, nem igaz? – Ébresztő, tündérem – simogatta meg lágyan Marc Karen vállát és tenyerével finoman megpaskolta a lány gyönyörű vállát. – Nézd csak, hoztam neked kávét. Karen álmosan pislogott. – Mennyi az idő? – mormolta. – Nincs még késő. Csak fél nyolc. – Akkor te miért keltél már fel? Azt mondtad, hogy nem kell dolgozni menned – azzal felült az ágyban és ásítva vette el Marctól a feléje nyújtott gőzölgő, illatos csésze kávét. A pléd a derekáig csúszott és Marc keze szinte automatikusan nyúlt a meztelen melléhez és megsimogatta a mellbimbóit. Karen hozzábújt és a vállára hajtotta a fejét, közben pedig a kávét kortyolgatta és élvezte, hogy a férfi cirógatja. – Tényleg nem kell ma dolgozni mennem, viszont mindkettőnknek Columbusba kell repülnünk. Felhívtam a légitársaságot és foglaltam két helyet a fél tizenegyes járatra.

139

Karen elhallgatott, egy kicsit megijedt a gondolattól, hogy visszamenjen abba a városba, ahonnan félelmében menekült el, alig egy nappal korábban. Marc elutazhatott volna egyedül is, de Karen egy percre sem akart nélküle maradni, Marc pedig ugyanígy érzett. Marc maga felé fordította a lány fejét és hosszan, lágyan megcsókolta. Karen maga is csodálkozott rajta, hogy mennyire el tudta magát engedni a férfival, mennyire kényelmesen és biztonságban érezte a karjában. Az sem zavarta, hogy ő meztelenül ül az ágyban, Marc pedig már fel volt öltözve. Hiszen együtt töltötték az egész éjszakát. Tizennyolc órán keresztül szeretkeztek, pihentek, majd újra szeretkeztek. Marc csak addig engedte el maga mellől, amíg a fürdőszobába ment. Amikor megéhezett, Marc hozott neki ennivalót. A kényeztetés valóban hatásosnak bizonyult. Már sokkal jobban érezte magát, mint az előző napon. Már feleannyira sem fájtak a tagjai. Kipihente magát és boldog volt. Egy kicsit bűntudatot érzett, hogy ilyen boldog volt, hiszen alig egy hete halt meg az édesapja és a saját helyzete is elég komolynak látszott, de a szédítő, szívmelengető érzés, ami eltöltötte, kétségkívül csak boldogság lehetett. A korábbi nyugtalan, bizonytalan, mindent túl analizáló énjéhez képest most nyugodtnak és magabiztosnak érezte magát. Elkötelezettek voltak egymás iránt és megbízott Marcban. Kétség nem fordult meg a fejében, hogy hamarosan összeházasodnak, hiszen máskülönben Marc nem szeretkezett volna vele valamilyen fogamzásgátló alkalmazása nélkül, még akkor sem, ha nagyon csábító a gondolat, hogy semmilyen határ nincs szabva a gyönyörnek és az élvezetnek. Marc százszázalékosan gondoskodni akart róla és megbízható volt. Ezer és ezer apró módját megtalálta annak, hogy ezt tudassa Karennel, már a legelső pillanattól fogva, ahogy megismerték egymást. Karen tudta, hogy élete hátralévő részében Marc mindig ott lesz mellette. Az erős kávé felébresztette, a koffeint érezte lüktetni az ereiben, felkészült a mai napra. Le kellett zuhanyoznia és meg akarta mosni a haját. Legszívesebben azonban letette volna a kávéscsészét, hogy Marcot újra az ágyba húzza maga mellé, de nem volt benne biztos, hogy lenne-e elég idejük. Megsimogatta a férfi combját, hogy ezzel a kedves mozdulattal puhatolja ki a lehetőségeket. – Csak vesztegeted az idődet – jegyezte meg Marc nevetve –, a tegnapi éjszaka után most akkor is képtelen lennék újból szeretkezni, ha az életem függne tőle. – Biztos vagy benne? – kérdezte Karen, közben pedig megtalálta, amit keresett és elkezdte simogatni. – Nem százszázalékosan, de azért majdnem teljesen – válaszolta Marc vigyorogva. – Hidd el nekem, hogy az elmúlt két éjszaka, amit együtt töltöttünk, teljesen kifacsart. Karen a férfi vállára hajtotta fejét és úgy kérdezte: – És mennyi a te szokásos… hmm… teljesítményed? Marc elnevette magát. – Naponta kétszer, az már soknak számít, naponta egyszer, az normális. – Minden áldott nap? – Ha most igennel válaszolok, azt később felhasználod ellenem? – Akár esik, akár fúj! – Ebben az esetben, igen! De ha fáradt vagyok, akkor neked kell magadra vállalnod a munka oroszlánrészét. – Rendben van, ha úgy akarod – Karen nem cukkolta tovább a férfit és elvette a kezét. – Jobb lesz, ha elkezdek készülődni. Akarsz velem zuhanyozni? – Készítettem reggelit. Előbb egyél, azután majd zuhanyozunk. Reggeli után Marc felhívta Shannont, hogy tudassa vele hová mennek. – Elmondom McPhersonnak is – jegyezte meg. – Találtál valamit? 140

– Karennek eszébe jutott, hogy postán kapott az apjától egy csomagot. Elmegyünk, hogy megnézzük, mi van benne. – Mikor jöttök vissza? – Még ma este, ha kapunk helyet a gépre. Nem foglaltattam még, mert nem tudom biztosan, hogy mennyi ideig fog ez az egész tartani. Holnap viszont mindenképpen jövünk. – Rendben van. Majd én szemmel tartom a házadat, amíg távol vagy. Megnézem, hogy nem szimatol-e arra valami gyanús figura – egy pillanatra elhallgatott. –Vigyázzatok magatokra! – Ebben biztos lehetsz. Szólok, ha már tudom, hogy mikor érkezünk vissza. Marc ezek után tárcsázta a McPhersontól kapott telefonszámot. Úgy döntött, hogy a megérzéseire hallgat és megbízik a férfiban. McPherson a második csörgésre vette fel a kagylót. – Igen. – Itt Chastain nyomozó beszél. Whitlaw kisasszony velem van, és ma reggel Columbusba repülünk, hogy átnézzük az apja holmiját, ami egy raktárban van. Értesítettem Shannont is és tudja, hogy felhívtam magát. McPherson köhintett egyet. – Milyen elővigyázatos, nem? – Csak amennyire szükségesnek látom. – Okos dolog, hogy így gondolkodik. Odaküldök valakit, hogy vigyázzon magukra. – Mondja meg, hogy néz ki az illető, hogy ne legyek ideges, ha észreveszem, hogy követ valaki. McPherson elnémult egy rövid időre. Marcnak az volt az érzése, mintha befogta volna a kagylót. Aztán ismét a telefonba szólt. – Jó, rendben van. Magas férfi, olyan jó harmincas, rövid, sötétbarna hajjal és szemüveget visel. – Értem. – És még… mondjuk egy Cincinnati feliratú baseball sapkát fog viselni. Pirosat. És talán a szemüveget cseréljük napszemüvegre. A férfi, aki követni fogja őket vagy közvetlenül McPherson mellett állt és éppen most közölte vele, hogy mit fog viselni, vagy McPherson most írja össze az utasításokat. Marc az előbbit tartotta valószínűbbnek, máskülönben miért takarta volna le McPherson a kagylót? – Odaérhet még előttünk? – Semmi akadálya. – Hogyan fog megtalálni minket? –Mindkettőjük személyi igazolványképe a birtokunkban van. – Ez igazán gyorsan ment. – Olyanok vagyunk, akár a vadászkopók – vágta rá McPherson. – Találtak már valamit? – Csupán egy érdekes lehetőséget, de nincs rá mód, hogy bizonyítsuk. Remélem, hogy találnak valamit abban a dobozban, ami a segítségünkre lehet.

Tizenkilencedik fejezet

Columbus, Ohio 141

Hayes tanulmányozta a ház felépítését. Egy viszonylag régi ház volt, jó környéken, csak négy emelettel, minden emeleten talán két vagy négy lakással. Olyanfajta ház, ahol a lakók ismerik egymást és odafigyelnek arra, hogy mi történik. Ez nem jó jel. Másrészről viszont a biztonságtechnika nem a legfejlettebb, a folyosókon a sarokban csak egy-egy kis lámpa világított. A lépcsőházba vezető két üveges ajtót pedig éjszakára minden bizonnyal zárva tartják, de ha napközben is zárva kellene lenniük, akkor valaki nem követi az előírásokat, hiszen az emberek akadály nélkül jöttek-mentek. Nem túl sok ember, az igaz, de Hayes legalább felfigyelt rá. A lány lakása a másodikon volt, a 2A. Ez azt kellene, hogy jelentse, hogy a lépcsőhöz közelebbi lakás az övé. Hayes várt egy kicsit, mielőtt belépett volna a házba. Megpróbált természetesen viselkedni. Szétnézett, mert biztos akart lenni benne, hogy senki sem figyeli. A kis parkolóba éppen akkor hajtott be egy autó. Hayes nyugodtan kinyitotta a ház ajtaját és belépett, hiszen ha kint marad és megbámulja az autót, azzal felhívja magára a figyelmet. Az előcsarnok végében egy lift működött, a jobb oldali falon voltak a postaládák, baloldalon pedig a lépcsősor. Hayes a lépcsőn ment fel az emeletre. Úgy volt minden, ahogy gondolta. A 2A lakás pont a lépcső mellé, a jobb oldalra esett. Sárga rendőrségi szalag lógott a lépcsőkorlátról, kihúzva a folyosón, egészen a falig, egy kis szigetet kerítve el az ajtó előtt. Sőt maga az ajtó is le volt ragasztva. Hayes, ahogy lenézett, látta a bézs színű szőnyegen a nagy, rozsdaszínű foltokat. Az ajtón golyó ütötte lyukakat fedezett fel, roncsolt, cakkos szélű lyukakat. A halál, a vér, vizelet és ürülék szaga érződött még mindig a folyosón és fog is, egészen addig, amíg ki nem tisztítják a szőnyeget. Hayes elővett a zakója zsebéből egy pár gumikesztyűt és felhúzta. Átbújt a sárga szalag alatt és megpróbálta kinyitni az ajtót. Zárva találta, mint ahogy arra számított is. Máskülönben a bűntett színhelye ellenállhatatlan csalétek lenne a tinédzserek és a beteges elmék számára. Az is előfordulhat, hogy még a rendőrségi zárolás sem riasztotta vissza őket attól, hogy bemenjenek. Az emberek elképesztően kíváncsiak tudnak lenni. A bezárt ajtó csak apró korlátot jelentett. Tizenöt másodpercen belül sikerült kinyitnia. Ha valamelyik szomszéd lakásból esetleg kijött volna valaki és meglátja, azt hihette volna, hogy egy nyomozó. Hiszen öltönyt viselt, a kezén pedig kesztyűt. Már az öltöny maga nagy áldozatot jelentett ebben a harminc fokos hőségben. Egyértelműnek kellett feltüntetni a dolgot: senki nem viselné, ha a munkája miatt nem lett volna kötelező. Ez olyan hivatalos külsőt kölcsönzött neki. Kétségbe vonta, hogy egyáltalán valamilyen jelvényt számon kérne rajta bárki, bár minden eshetőségre felkészülve azért hozott magával egyet. Ahhoz képest, hogy milyen gyorsan kellett beszereznie, nem is volt olyan rossz utánzat. Az ajtó belsejét ugyanolyan rozsdafolt borította. A fehér ajtófélfán és a fal egy részén is mindenhol vércseppek nyoma látszódott. Ettől eltekintve a lakásban rend volt. Clancy mindig nagy gondot fordított arra, hogy hogyan végzi el a rábízott munkát. Tisztán dolgozott. Soha senki nem jött volna rá, hogy átkutatták a lakását. Mindig mindent visszatett az eredeti helyére, soha semmit nem vitt el és semmit nem kavart össze. Clancy mindig azt mondta, hogy azt is meg tudja mondani, ha egy párnában van elrejtve valami, méghozzá anélkül, hogy szétszedné, csak az öltéseket kell figyelmesen megvizsgálni rajta. Igen, Clancy valóban művész volt a maga nemében. Hayes egyszer végignézte, ahogy átkutatott egy szobát. Megtapogatta a falakat, négykézlábra állt, megvizsgálta a padlót, a könyveket, a lámpákat és az apró csecsebecséket. Semmi nem kerülte el a figyelmét abban a szobában. Meg is találta az iratot, amit keresett, egy szék kárpitjában. Látszott, hogy a szék alján a farostlemezt lecsavarozták a keretről és oda rejtették az iratokat, majd visszacsavarozták az alját. Clancy felfigyelt a farostlemezen lévő apró karcolásokra, amik akkor keletkezhettek, amikor lecsavarozták és vissza. 142

Nem sok embernek lett volna olyan türelme vagy szeme a legapróbb részletek észrevételéhez. Hayes tudta, hogy hiányozni fognak a szolgálatai. Hayes bezárta maga mögött az ajtót, majd egy percig mozdulatlanul állt és körülnézett. Próbálta felmérni a terepet. Ő sem akart semmit feleslegesen elmozdítani a helyéről, hiszen tudta, hogy a rendőrök készítettek fényképeket a helyszínről és valami okostojás biztosan kiszúrná, ha valami máshová kerül. A nappaliban volt. A polcon egy szép hetvencentis képátmérőjű tévé állt és egy kis hifiberendezés. Közvetlenül az ajtó mellett, a falánál egy kis telefonasztalt látott, rajta pislogott az üzenetrögzítő gombja és mellette állt a vezeték nélküli telefon. Hayes megpróbált ellenállni a kísértésnek és nem hallgatta meg az üzeneteket, mert ha később beállít egy nyomozó és észreveszi, hogy lejátszották az üzeneteket, az lesz az első kérdése, hogy vajon ki járhatott a leragasztott lakásban. Kihúzta az asztalka középső fiókját. Tollakat, jegyzettömböket, ragasztószalagot, félbeszakított mozijegyeket talált benne, de semmi nyomát nem látta csekkeknek. Az asztal tetején néhány képesújságot hagytak. Felemelte őket, de semmit nem talált alattuk sem. Óvatosan rakta vissza mindet ugyanarra a helyre, ahonnan elvette őket. Rendben, tehát itt nincs semmi, gondolta magában. Vannak emberek, akik minden papírmunkájukat a konyhaasztalon végzik. Hayes besétált a konyhába, megvizsgálta a fiókok tartalmát, de ott sem talált semmit. Szintén semmi érdekes nem volt a konyhaajtó melletti kis beépített szekrényben. Szóval már csak a hálószoba maradt hátra. Ismét megcsodálta, hogy milyen szép tiszta volt minden. Az ágyat bevetették, a konyhában nem volt mosatlan a mosogatóban, és ruhák sem kallódtak szanaszét a lakásban. Nem csoda, hogy Clancy úgy gondolta, hogy senki sincs itthon. A hálószobában három leragasztott kartondobozt talált az ablak mellett a sarokban. Ezek szerint a lány még nem csomagolta ki minden holmiját a költözködés után. Ettől a ténytől rögtön szimpatikusabbá vált Hayesnek a lány, olyan emberibbnek tűnt. És persze ezzel nagyszerű célpontot is talált, hiszen ha szerencséje van, akkor a könyv valamelyik dobozban lesz, gondolta. Akkor legalább nem kell egy raktárt is átkutatnia ebben a hőségben, remélte. Az egyik dobozon, a ragasztószalagon „téli ruhák” felirat állt. Hayes fogta a dobozt és kinyitotta. Természetesen tele volt pakolva ruhákkal. Minden egyes darabot kivett belőle, ügyelve arra, hogy szét ne bomoljon a hajtogatás, de arra azért figyelt, hogy nincs-e valami egy-egy ruhában elrejtve. Semmit sem talált. Egyetlen egy véletlenül odakeveredett felesleges dolog sem volt a dobozban a téli ruhákon kívül. A második dobozon a „biztosítási papírok, könyvek, fényképek” felirat állt a ragasztószalagon. Ez már ígéretesebbnek látszott. A dobozt gondosan csomagolták. Alulra a legnehezebbek, a könyvek kerültek, aztán következtek a biztosítási papírok egy dossziéban összegyűjtve. Átnézte őket egyenként, de… biztosítási papírokon kívül tényleg semmit nem tartalmazott. Már csak néhány bekeretezett fénykép maradt hátra. Hayes átlapozta a könyveket is. Volt közöttük regény, verseskötet, orvosi szakkönyvek, ápolói kézikönyv, de egyikbe se volt eldugva semmi. A harmadik doboz tartalmát a „karácsonyi dekoráció, csomagolópapírok, szalagok” felirat jelezte. Hayes mérgesen mordult egyet. A fenébe is, semmi kedve nem volt vacak karácsonyi díszek között kotorászni, de nem akarta kihagyni sem ezt a dobozt csak amiatt, mert az előző kettőben tényleg szigorúan azt találta, amit a felirat mondott. A dobozban karácsonyi díszeket talált. És csomagolópapírt. Meg persze szalagokat. Az ilyen rendszerető nőket meg kellene fojtani, gondolta. Kihúzta a komód fiókjait is. Rendre összehajtogatott fehérneműt talált benne. Pizsamákat, hálóingeket, zoknikat, azon kívül pedig abszolút semmit. 143

A szekrényben az egyik oldalon néhány ruha lógott, a másikon nadrágok, farmerok és felsők, középen pedig ropogósra keményített egyenruhák. Az egyikre már a névtábla is rá volt tűzve, valószínűleg arra tette rá a lány, amit legközelebb viselni akart. A sztetoszkópja az egyik fogason lógott, lazán megtekerve, nehogy leessen. Az alsó polcon pedig egy vastag talpú fehér edzőcipő állt. A ruhásszekrény legfelső polcán volt még néhány doboz. Hayes levette a hozzá legközelebb esőt. És csodák csodájára, megtalálta amit keresett. „Bankszámlák”. Az isten áldja meg azokat a gondos kis kezeit, gondolta Hayes. Magában nevetve vette ki a legfelső borítékot. Az egyenlegközlőhöz egy másik lap volt csatolva, számításokkal, ami azt igazolta, hogy a banki adatok megegyeznek a saját maga által vezetett kimutatással. Szétnyitotta a fénymásolt számlákat és ujját végigfuttatva minden egyes soron, amíg rá nem lelt a „Buckeye Raktározás és Megőrzés” címszóra. A csekken a következő megjegyzés állt: 152-es rekesz, július. Pontosan erre volt kíváncsi! Az egyenlegközlőt visszarakta a borítékba, a borítékot pedig a dobozba, azt pedig a helyére, a polcra. Most már csak a pontos címre volt szüksége. Megkereste a telefonkönyvet, megnézte benne a Buckeye Raktározás és Megőrzés címét és telefonszámát és mindkettőt felírta magának. Biztosra vette, hogy a raktár valahol itt lesz a közelben, hiszen Whitlaw kisasszony túl rendszerezett volt ahhoz, hogy egy távol esőt válasszon. Raymond Hilley az utca másik oldalán egy parkoló autóban ült, pontosan azzal a házzal szemben, amelyikbe korábban Hayes bement. Leállította a motort és lentebb csúszott az ülésben. Hiába sikerült félig árnyékos helyen megállnia, a hőség még így is elviselhetetlennek bizonyult. Lehúzta az ablakot, de a motort nem indította be. Az emberek felfigyeltek volna egy olyan autóra, ami látszólag üres, de jár a motorja. Sokkal hosszabb ideig és sokkal rosszabb körülmények között is kellett már várnia az évek folyamán, amióta Mr. Walternek dolgozott. Mr. Stephen feleolyan egyéniség sem volt, mint az apja, de még olyan sem, mint amilyennek annak idején William ígérkezett, de Raymond ettől eltekintve is szerette és bármit megtett volna érte. Mr. Stephen igazán mindent megpróbált. Bármi is történhetett, Mr. Stephen soha nem húzta ki magát a kötelezettségei alól és Raymond ezt tiszteletben tartotta. Itt van például rögtön az, ahogy az apjának gondját viselte. Nem múlhatott el úgy nap, hogy ne töltött volna vele egy kis időt és ügyelt arra, hogy Mr. Walter a lehetőségekhez képest a legkényelmesebben érezze magát. Raymondnak nagyon fájt, hogy ilyen állapotban kellett Mr. Waltert látnia. Szinte már élőhalott volt, csak vegetált. Nyoma sem maradt az egykori kemény, energikus embernek, amilyen valaha volt. Mr. Stephen legalább tisztelte az apját és nem adta be valami otthonba, ahol elfeledkezhetett volna róla, ahonnan már csak a halálhírét várta volna. Igaz ugyan, hogy Mr. Stephen mindig is imádta az apját és nagyon komolyan próbálta kivívni az elismerését. Mr. Walter persze tisztában volt mindezzel és igazán türelmesnek bizonyult Stephen melléfogásaival. A végén még tényleg büszke is lett rá. Mr. Stephen ugyan nem váltotta meg a világot, de sok mindent elért a maga körültekintő, módszeres stílusának köszönhetően. Meglepően könnyűnek bizonyult Hayest Columbusig követni. Raymond mindig ügyelt arra, hogy soha ne legyen szem előtt, amikor Hayes a minnesotai birtokra látogatott. Raymond pontosan tudta, hogy mi a szerepe a Lake család körül: fegyver volt, behajtó, kivitelező. Méghozzá olyan fegyver, amit akkor lehetett a leghatásosabban használni, amikor senki nem számított rá. Egyszerűen felszállt ugyanarra a gépre, amire Hayes – méghozzá két sorral mögé foglalt helyet. Lake szenátor pedig a következő járatra szállt fel, egy hamis személyi igazolvány 144

segítségével, amiről Raymond gondoskodott számára. Még a szenátor megjelenésére is volt gondja. A személyi igazolványban a képen egy teljesen ősz hajú, tömött ősz bajuszú férfi volt látható. Raymond egy természetesnek ható álbajuszt és ősz hajfestéket szerzett, olyat, amit Hollywoodban használtak a színészek, hogy érdekes ősz színezetet nyerjenek, amikor éppen arra volt szükség. Természetesen mindent le lehetett mosni egyszerűen vízzel és samponnal, amitől még egyszerűbb lett az alkalmazása. A személyi igazolványon egy washingtoni telefonkönyvből kiválasztott név szerepelt. Még egy hitelkártyát is szerzett ugyanarra a névre, hogy a szenátor minden gond nélkül tudjon autót bérelni és bejelentkezhessen egy szállodába is. Megtett minden tőle telhetőt, hogy megkönnyítse a szenátor dolgát, bár még mindig nem értette, hogy Mr. Stephen miért ragaszkodott annyira ahhoz, hogy ő is ide jöjjön, nem mintha Raymond teljesen tapasztalatlan lett volna az ilyen ügyekkel kapcsolatban. Raymond az övébe dugta a pisztolyát, mert Mr. Stephen a fegyverhez is ragaszkodott, „egy olyan nagy hangtompítóhoz”, így aztán Raymond a saját véleményével ellentétben beszerzett egy huszonkettes pisztolyt. Mr. Stepennek ez nem tetszett, ő valami macsóbb megoldásra gondolt és csak akkor volt hajlandó beérni ezzel, amikor Raymond elmagyarázta neki, hogy csak egy eleve kis hangú fegyverrel lehet igazán hatásosan hangtompítót alkalmazni és hogy egy nagyobb kaliberű fegyvernek már túl nagy lenne az ereje is. Meglehetősen körültekintően járt el, amikor fegyvert szerzett Mr. Stephennek. A huszonkettesek olcsóak voltak és bárhol könnyen beszerezhetőek, annak ellenére, hogy mit mondott ki erről a törvény, hiszen azok az emberek, akik fegyverekkel kereskedtek, magasról leszarták, hogy mit mond a törvény. Azt a pisztolyt, amit Mr. Stephennek adott, lehetetlen lenne lenyomozni. Mr. Stephen meg is lepődött egy kicsit, hogy mennyire egyszerűen lehetett hozzájutni a fegyverekhez. Ő őszintén azt gondolta, hogy mindannak az erőfeszítésnek, amit annak érdekében tesz, hogy az utcák biztonságosak legyenek az amerikai polgárok számára, azért mégis csak van valamilyen eredménye. Mr. Stephen azt mondta, hogy ír egy törvényjavaslatot a fegyver gyártók ellen és azon lesz, hogy elfogadtassa. Hiszen ha nem készülne több fegyver, akkor biztosan nehezebb lenne hozzájutni is. Ez a fajta naivitás Raymondot elszomorította és arra ösztönözte, hogy még jobban vigyázzon a szenátorra. Kinyílt az egyik üvegajtó és Hayes lépett ki az épületből. Raymond megpróbált még lentebb csúszni az ülésben, hogy még ha Hayes észre is veszi az autót, üresnek gondolja. Hallotta, hogy beindul egy autó motorja. Gyorsan kikukucskált a műszerfal felett. Ő is beindította a saját kocsiját és megkönnyebbülve sóhajtott fel, amikor a hűvös levegő elkezdett kiáramlani a ventilátorokból, közben pedig nézte, amint Hayes elhajt a parkolóból. Raymond várt még néhány másodpercet, hagyta, hogy egy másik autó közéjük kerüljön és csak azután eredt Hayes bérelt autója nyomába. Raymond előtt Hayes a visszapillantó tükörbe nézett. Két autó jött utána. Közülük az egyik már akkor mögötte jött, amikor kihajtott a parkolóból az utcára, a másikat viszont eddig még nem látta. De ebből persze nem szabad semmilyen következtetést levonni. Az a kocsi akkor is kihajthatott egy kis mellékutcából, amikor Hayes éppen nem figyelt. De azért jobb volt félni, mint megijedni. Felgyorsított és szemmel tartotta maga mögött az utat. A második autó meg sem próbálta leelőzni az előtte haladót, hogy felzárkózzon Hayes mögé. Ugyan már, nincs is itt semmi gond, csak egy kicsit berozsdásodtak az idegei. De még ha így is van, gondolta, akkor sem fog ártani, ha kocsikázik egy kicsit, még mielőtt a Buckeye Raktározás és Megőrzés telepére hajtana, csak hogy biztos legyen benne, hogy senki nem követi. Raymond kinyitotta a titkos mobiltelefonját, és beütötte a szenátor mobiljának számát. – Átkutatta a lakást, elindult, én pedig követem. – Hol vagy most? Raymond türelmesen elmagyarázta a pontos útirányt. 145

– Egyetlen utcára vagyok tőled, de ne hajts mögém. Nem akarom, hogy meglássa az autódat. Függetlenül attól, hogy tudja-e, hogy követik, tehet egy kitérőt, már csak a biztonság kedvéért is. Én is lemaradok egy kicsit tőle. Nem akarom, hogy meg tudjon figyelni és hagyom még, hadd kacsázzon egy kicsit mielőtt a célhoz ér. Tegnap már egész nap a nyomában voltam, de még nem szúrt ki. – Már amennyi értelme annak volt! – jegyezte meg Lake szenátor bosszúsan. Raymond nem reagált a megjegyzésére. Mr. Stephen nagyon ingerülten fogadta a hírt, hogy Raymond hiába kutatta át Hayes lakását, semmi említésre méltót nem talált. Raymond megítélése szerint Hayes egy óvatos ember volt. Szerinte semmi esetre sem tartana magánál otthon terhelő bizonyítékokat. Raymond látta, hogy Hayes egy hirtelen kanyarral jobbra fordul. Raymond gyorsított, hogy megelőzze az előtte haladó autót. Megpróbált úgy haladni, hogy egy kocsi mindig közöttük legyen és Hayes látóterébe essen, amikor egy-egy kis utca mellett elhajtott. Amennyiben Hayes követi az eddig alkalmazott módszert, akkor a jobb kanyar után két bal jön, azután pedig ismét egy jobb, vissza ebbe az utcába. Gyerekjáték, gondolta Raymond. – Láttál valakit – kérdezte Karen, miközben beszálltak Marckal a bérelt kocsiba. – Észrevettem egy piros sapkát. Azt hiszem azt akarta a viselője, hogy tudjuk, hogy itt van, mert azóta nem vettem észre – válaszolta Marc és közben levette magáról a vékony zakót, amit eddig is csak azért viselt, hogy eltakarja vele az övtáskáján lógó pisztolyt és hátsó ülésre dobta. Farmert és pólót viseltek mindketten. Karen nem emlékezett pontosan, hogy melyik dobozba tette a papírokat. Mindent át kell majd böngészniük a raktárban ebben a nagy hőségben, úgyhogy a lehető legkényelmesebben kellett öltözniük. – Ha már itt vagyunk, akkor szeretném felhívni Suter nyomozót. Talán elhozhatnék otthonról még néhány ruhámat. Beszélnem kell Piperrel is. Tudni szeretném, hogy van és beszélnem kell még a főnökasszonyommal is. Tulajdonképpen meddig kell még bujkálnom? Marc megfogta a lány kezét. – Majd megbeszéljük ezeket a dolgokat, ha megtaláltuk a dobozt, jó? Marc úgy gondolta, hogy nem a legjobb ötlet ennyi emberrel felvenni a kapcsolatot. Nem biztonságos, amíg vége nem lesz ennek az ügynek. Karen megszorította a kezét. Megpróbálta leplezni, hogy mennyire ideges, de egyáltalán nem volt benne biztos, hogy sikerült-e. Ha logikusan végiggondolta, akkor tudta, hogy talán még nem jöttek rá, hogy New Orleansba ment, azt pedig még kevésbé tartotta valószínűnek, hogy tudják, hogy most visszajött Columbusba. A tárolórekesz kulcs a kulcstartóján volt, úgyhogy azért nem kellett visszamenniük a lakásba – helyesebben Marcnak nem kellett elmennie érte. Ha a rendőrség még nem zárta le a nyomozást, akkor a lakás még mindig zárolva van. Marc biztosan nem kérne engedélyt a nyomozó hivataltól, hogy bemehessen és biztosan azt sem engedné, hogy Karen menjen be a lakásba. Biztonságban voltak. Megpróbálta ezzel nyugtatni magát. Úgy járkálhatnak a városban, hogy senki sem tud róla, hogy ő itt van, kivéve Mr. McPhersont és azt a férfit, aki követi őket. – Ideges vagy – jegyezte meg Marc –, nyugodj meg! – Nem lett volna szabad, hogy belerángassalak ebbe az ügybe. Veszélybe sodortalak. Marc felnevetett. – Tündérem – mondta halkan –, ha nem jöttél volna el tegnap New Orleansba, akkor ma reggel már itt lettem volna a lakásodban. Arról nem beszélve, hogy nagyon mérges lettem volna, de ha valaki most figyeli a lakásodat, akkor biztosan kiszúrt volna. Megnézhette volna 146

a kocsi rendszámtábláját és csak az autókölcsönző vállalatot kellett volna felhívnia, hogy megtudja a nevemet és a címemet. Annak ellenére, hogy aggódott, Karen visszafojtott lélegzettel hallgatta, ahogy a férfi beszélt, azon a varázslatosan bársonyos hangján. Ha Piper valaha is meglátná Marcot, talán saját kezűleg ütné ki Karent a nyeregből, hogy ne legyen vetélytársa. Nagy volt a forgalom és csak lassan tudtak haladni. Forrón sütött rájuk a nyári nap a kék égboltról. Karen Marcot figyelte vezetés közben és egyre azon gondolkodott, hogy mennyire vonzónak találja a férfit. Tanulmányozta a kezét. Erős, szép vonalú kezével a kormányt fogta. A csuklója kétszer olyan vastag volt, mint a Karené, kézfejéről pedig pici, aranyló szőrszálak csillantak meg a napfényben. Mi lesz, ha történik vele valami? Mi lesz, ha ez az utolsó alkalom, amikor a keze mozgását nézheti, csodálhatja a profilját, kinyújthatja a kezét, ha meg akarja simogatni? Karen nem is akart ilyen dolgokra gondolni. Marc rendőr volt és hála istennek nem a kábítószer csoportnál dolgozott, sem az akciócsoporttal nem volt kapcsolata, ahol minden áldott nap veszélyben lehetne az élete. De mivel erőszakos bűncselekményekkel foglalkozott, elkerülhetetlen volt, hogy olyan emberekkel kerüljön kapcsolatba, akik képesek voltak akár gyilkolni is. Minden nap találkozott gyilkossági ügyekkel és bármelyik pillanatban rátámadhat valamelyik gyanúsított. Nem zsarolhatja érzelmileg azzal, hogy minden egyes alkalommal, amikor a férfi kilép az ajtón, ő idegösszeroppanást kap attól, hogy annyira félti. – De ha jobban meggondolom, talán mégis csak jobb, ha most beszéljük meg – szólalt meg Marc. – Mit? – kérdezte Karen pislogva, nem egészen tudta követni a férfi gondolatmenetét. – Hát ezt az egész helyzetet. A munkádat. Beszéljünk meg mindent nyíltan! Nem akarom, hogy te Columbusban élj, amikor én New Orleansban vagyok, még egy egészen rövid időre sem – gyors pillantást vetett a lányra, szürke szemei úgy csillogtak akár a drágakövek. – És talán várhatnék addig, amíg letérdepelhetek eléd, de úgy érzem, hogy most van itt az ideje. Karen hozzám jössz feleségül? Karen szíve a torkában dobogott. – Igen – válaszolta, majd hozzátette –, ennél a leágazásnál fordulj le. Marc engedelmesen hátrapillantott a válla fölött, hogy lássa a maguk mögött jövő forgalmat, azután szépen átsorolt a jobb sávba, hogy azután a leágazásra tudjon fordulni. – Tudom, hogy siettetlek és nem adok elég időt, hogy jobban megismerj és hozzászokj egy komoly kapcsolat gondolatához. De nem akarok alkalmat és időt hagyni semmiféle félreértésre. Ha úgy akarod, akkor lehet hosszú jegyességünk – de nem akarom, hogy itt élj. Azt szeretném, ha New Orleansban lennél. Még pontosabban az én házamban. – Jó – Karen alig tudott megszólalni. Furcsa. Ő is úgy gondolta, hogy egyszer összeházasodnak, de az, hogy most Marctól hallotta mindezt, nagyon meglepte. – Jó? – visszhangozta Marc a lány szavait és újra azzal a hirtelen pillantással nézett rá. – Csak ennyit tudsz mondani? – Hát, azt tudnám még mondani, hogy szeretlek. Marc elmorgott egy káromkodást az orra alatt, majd gúnyosan megszólalt. – Akkor miért nem mondod? – Szeretlek. Marc még egyet káromkodott, de ez már nevetésbe fulladt. Karenre nézett. A lány csak mosolygott. – Én is szeretlek. Karen megsimogatta a férfi karját és legszívesebben a nyakába ugrott volna. Marc volt a legfigyelmesebb férfi, akivel valaha találkozott, sőt ő volt a nagy Ő. Nem is gondolta volna, hogy ez a két tényező egyetlen emberben ilyen csodálatosan találkozhat. Itt ült mellette a férfi 147

telve tesztoszteronnal, egy fegyvert viselő macsó rendőr, aki táncolt vele az erkélyen és reggelit készített számára. – Van valami kifogásod az ellen, hogy New Orleansba költözz? – kérdezte a lányt. – Nincs – biztosította halkan Karen. – Persze a barátaim hiányozni fognak, de nincs itt rokonom, sőt még házam sem. Louisianában is ugyanúgy lehetek ápolónő, mint Ohióban. Téged viszont minden New Orleanshoz köt és ott van az a gyönyörű, régi ház is. Hát persze, hogy hozzád költözöm. Ettől eltekintve pedig igazán nem szeretném, ha elveszítenéd a New Orleans-i akcentusodat. A következő lámpánál fordulj balra! – Tündérkém, én nem beszélek akcentussal. Te viszont igen. – Ha te mondod. De ha netán találkoznál Piperrel, akkor semmiképpen ne nyisd ki a szádat, máskülönben drasztikusan csökkennek az esélye annak, hogy elhagyhatod Ohiót. Marc csak mosolygott és a lányra kacsintott. – Majd te megvédsz. Ezek a szavak mindkettőjüknek eszébe juttatták, hogy miért is vannak itt. Lehervadt a mosoly az arcukról. Karen nagy levegőt vett. – Mi lesz akkor, ha semmit sem találunk, ha a papírok csak lényegtelen kacatok és semmi fontos nincs közöttük? – Akkor is tovább fogok nyomozni az ügyben és így fog tenni McPherson is. Együtt csak jutunk majd valamire. De te addig is biztonságos helyen leszel. Nem nálam, legalábbis nem sokáig. Igaz ugyan, hogy nincs benne a számom a telefonkönyvben, de ha valaki nagyon meg akarja tudni a címemet, akkor ezer és egy más módja is van annak, hogy megtudja hol lakom. Nem is lenne nehéz feladata, ha igazán utánajárna. – Milyen megnyugtató. A második háztömb után, a McDonaldsnál fordulj be. A raktár néhány százméternyire van az út végén jobbra. Buckeye Raktározás és Megőrzés. Ott a táblájuk. A tábla után fordulj be az udvarba – itt elhallgatott egy pillanatra –, az a fickó követ bennünket? – Én nem láttam – lehet, hogy a követőjük levette volna a baseball sapkát? Hiszen a piros annyira feltűnő szín és Marc senkit nem vett észre. Olyan autót sem szúrt ki, amelyik rájuk tapadt volna, pedig tényleg figyelt. Nem hajtott gyorsan és hirtelen fordulásokat sem csinált.

Huszadik fejezet

Minden egyes dobozra szépen fel volt írva, hogy mi van benne, de sajnos Karen nem emlékezett rá, hogy melyikbe rakta a kisebb dobozt. Az első dobozban, amit Marc kinyitott, Jeanette ruhái voltak, Karen óvatosan vett ki belőle minden egyes darabot és közben megpróbált nem az anyjára gondolni. Egyre gyorsabban pislogott, mert elhomályosult a látása. Amikor a keresés sikertelenül zárult, szépen összehajtogatott mindent és visszapakolt. – Ha jól emlékszem, talán már mindent összepakoltam, amikor az a csomag megérkezett és csak annyit csináltam, hogy az egyik stóc tetejére tettem. – Akkor legalább nem kell az egész dobozt átkutatnunk. Csak annyit kell tennünk, hogy mindet kinyitjuk és belenézünk, hogy lássuk mi van benne. – Az az igazság, hogy amikor csomagoltam, még teljesen sokkos állapotban voltam és nem igazán emlékszem rá, hogy mit csináltam. Marc igazán türelmes volt és a hőség sem volt annyira elviselhetetlen, mint amennyire Karen félt tőle. A raktárban pedig árnyék volt, úgyhogy ez is megkönnyítette a munkájukat. 148

Még szerencse, hogy nem kellett a tűző napon keresgélniük. Néha egy-egy fuvallatnak sikerült betévednie a sorok közé, ami nagyon jóleső érzés volt. Marc pólóján mégis nedves foltok jelentek meg és kezdett a testéhez tapadni. Ez nagyon jól állt neki. Karen megcsodálta a férfi felsőtestét. Marc már az ötödik dobozt bontotta fel és végre felnevetett. – Megvan! Remélem ez lesz az – és azzal kivette a kis kartondobozt, ami nem sokkal volt nagyobb egy cipődoboznál. Karen észrevette a tetején az anyja nevét. – Igen, ez az. Elvette Marctól a dobozt és kinyitotta. Néhány papírdarabot talált benne és egy fekete kötésű jegyzetfüzetet. Azt a fajtát, amit minden nagyobb boltban kapni lehet, szerte az országban. A papírokat befőttesgumi tartotta össze. Karen levette a gumit és átlapozta őket. Amikor meglátott közöttük néhány levelet az anyja kézírásával, nagyot sóhajtott és átadta a paksamétát Marcnak. A jegyzetfüzetet magánál tartotta. – Te nézd át ezeket – mondta, ő pedig leült egy távolabbi asztalnál. Marc kutató pillantást vetett rá, majd a levelekre pillantott és megértően bólintott. Gyorsan átfutotta a leveleket, amiket Dexter küldött a dobozban. – Itt azt írja, hogy a papírok egyszer még sok pénzt érhetnek – jegyezte meg, miközben egy fésülködőasztalnak dőlt, lábait pedig keresztbe vetette. – Én azt hittem, hogy ez csak amolyan ironikus megjegyzés volt a részéről – Karen azzal kinyitotta a jegyzetfüzetet és az apja kézírását bámulta. Nagyon szép írása volt egy férfihoz képest. Apró, szögletes betűkkel írt, hasonlóan a nyomtatott betűkhöz. Könnyen olvasható volt. 1968. január 3-i dátum állt az első oldalon. Karen zavarodottan olvasta a leírását, a terepről, az időjárási viszonyokról szóló jelentést, ami tartalmazta a szél sebességét, továbbá az irányt, a célpontot, a tanú nevét – Rodney Grotting – és más olyan információkat, mint például a pisztoly gyártmánya és típusa, amit használt, különféle technikai adatok a lőszerrel kapcsolatban és végül egy megjegyzést: Fejlövés. A feladat elvégezve 6 óra 43 perckor. Vietkong ezredes. Alatta Rodney Grotting aláírása volt látható, bizonyságul, hogy tényleg elvégezte a rábízott feladatot. Karen pislogva lapozott. Újabb dátum és újabb helyzetleírás következett, a végén egy hétköznapi megjegyzéssel az eredményről. Még több oldal jött. Legtöbbször szívlövésről számolt be, de akadtak fejlövések is. Egyszer lőtt torokra. Karen látott már ilyen sérülést a nagy kaliberű golyó becsapódott és kiszakította a torok felét. A beteg a vérveszteségbe halt bele. Egy ilyen szörnyű nyaki sérülésnél semmit nem lehetett volna tenni, még akkor sem, ha az orvos, már akkor az áldozat mellett van, amikor a lövés eldördül. Karen képtelen volt továbbolvasni. Teljesen elsápadva zárta be a könyvet és átadta Marcnak. – Nézz bele ebbe! Marc először aggódva nézett végig Karenen, majd a könyvre fordította a figyelmét. A lány figyelte, amint Marc beleolvas a jegyzetekbe. Nem vett észre rajta megrázkódtatást vagy undort az elmebeteg feljegyzések olvasása közben. – Hiszen ez a kivégzéseinek a listája – jegyezte meg a férfi. – Szent isten, ezzel azt akarod mondani, hogy ezt mindenki megtartotta? – A mesterlövészek igen. Tudod én is a tengerész-gyalogságnál szolgáltam és a vietnami háborúban részt vett mesterlövészeknek legendás hírük volt. A legjobbak akár nyolckilencszáz méterről is eltalálták a célpontot. A kivégzéseket tanúsíttatniuk kellett valakivel, ezért jegyeztek fel mindent egy ilyen füzetbe. Karen még a gondolattól is megborzadt. – De nem kellett volna inkább a tengerészgyalogságnak megőriznie ezeket a feljegyzéseket? 149

– Nem tudom. Én nem voltam mesterlövész, így aztán soha nem is foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Lehet, hogy nekik kellett volna. Az is előfordulhatott, hogy két könyvet vezetett és egyet megtartott magának. Tudod tündérem, az egy szörnyű háború volt. Nagyon sok jó embert tönkre tett. Marc továbblapozgatott a könyvben, minden feljegyzésbe beleolvasott. Amikor az utolsó bejegyzést is elolvasta, azt mondta: – Hatvanegy gyilkosság. Jó lehetett a munkájában. Már éppen be akarta csukni a füzetet, de még végigpörgette az ujjaival a hátralévő lapokat. Körülbelül negyven oldal üresen maradt. Marc összehúzott szemöldökkel lapozott a könyv hátsó oldalaira. – Szentséges Szűz Máriám! – szólalt meg halkan. Karen ránézett és látta, hogy kitágult a férfi pupillája, összeszorított ajkakkal olvasott. – Mi az? – Még egy gyilkosság – válaszolta Marc, majd Karenra emelte a tekintetét –, egy amerikai katona. Húszezer dollárt kapott érte, hogy elvállalja. Karen gyomra összerándult. Szent isten! Az apja gyilkos volt. Egy megfizetett bérgyilkos. Háborúban az ellenséget megölni az valami más, de egy katonatárs meggyilkolása ocsmány dolog. – Pontosan ezért jöttem, köszönöm – egy idegen hang szólalt meg és egy férfi jelent meg a raktár nyitott ajtajában. Nagydarab, középkorú, kemény tekintetű ember volt. A kezében lévő pisztollyal pontosan Marc fejére célzott. A lábán csak zokni volt. Ez magyarázatot adott arra, hogy miért nem hallották bejönni. – Sokat gondolkoztam rajta magam is, hogy vajon mi lehet abban a kis könyvben, ami annyira érdekes. Azt hiszem illenék megköszönnöm, hogy időt és fáradtságot takarítottak meg nekem a kereséssel. Tegye le szépen oda a dobozra! – szólította fel Marcot. Nyugodt volt a hangja, a viselkedése nem különben – Cowboy, maga meg vegye ki szép lassan a pisztolyt és csúsztassa a földön felém. Óvatosan! Csak két ujjal érjen hozzá. Egy, kettő! Karen teljesen megdermedve ült. Marc arca semmit nem árult el, de egyetlen apró fejmozdítással jelezte számára, hogy nem akarja, hogy Karen bármit is tegyen. Óvatosan nyúlt a fegyveréért és mindent úgy csinált, ahogy a nagydarab fickó kérte. Csak a hüvelyk- és mutatóujját használta, hogy kivegye a fegyvert az övtáskájából. A földre tette és a férfi lábához csúsztatta. – Jó fiú – szólalt meg a férfi, de nem is nézett a fegyverre. Le sem vette a szemét Marcról. – Ki a fene maga? A lány barátja? Vagy rendőr? – Rendőr – válaszolta Marc és ezzel le is zárta a dolgot. Ha beismerte volna, hogy személyes kapcsolat fűzi Karenhez, tudta, hogy a férfi bármire rákényszeríthette volna azzal, hogy Karent megfenyegeti. – Ettől féltem – sóhajtott fel a férfi. – Rendben van, akkor csúsztassa ide szépen a másik pisztolyt is. Marc egy szó nélkül vette elő a kis pisztolyt, amit a lábszárára erősített és a másik mellé lökte a földre. – A fenébe – szólalt meg a férfi –, igazán nem szeretnék megölni egy zsarut. Az mindenféle problémát von maga után. – Akkor gondolja át még egyszer a dolgot – ajánlotta Marc. Lassan megpróbált felállni, de a férfi megingatta a fejét. – Maradjanak ott, ahol vannak, cowboy, hölgyem? –figyelmeztette mindkettőjüket. – Nagyon sajnálom. –Furcsa, de őszintének tűntek a szavai. Persze ez mit sem számított. Meg fogja ölni mindkettőjüket. Karen látta, ahogy az ujja megfeszül a ravaszon. Megdermedt a 150

félelemtől. Annyira lelassult az észlelése, hogy ez az apró mozdulat is úgy tűnt, mintha örökké tartana. Gondolkodás nélkül sírta el magát: – Ne! – és kinyújtotta a kezét, mintha el akarná kapni a golyót, hogy megmentse Marcot. A férfi megrezdült egy pillanatra, Karen hangja hirtelen elterelte a figyelmét egy pillanatra. Marc elfordult és a bal kezével a földre rántotta Karent, a jobbal pedig a levegőbe csapott. Valami fényes csík látszott a levegőben és Karen a világon a legszörnyűségesebb hangot hallotta. Kiáltás és fuldoklás keveréke volt, ahogy Marc a szabad kezével a kés után nyúlt, amivel a dobozokat nyitotta ki korábban és a férfi felé suhintott vele. A másik profi volt. Meghúzta a ravaszt. Köhögés, hörgés hallatszott. Marc hátratántorodott és egy pillanatba telt, hogy visszanyerje az egyensúlyát, majd a férfira vetette magát. Mellbe vágta és a földre terítette. Újra hörgés hallatszott és hirtelen összetört a fésülködőasztal tükre. Karen összeszedte minden bátorságát Marc pisztolya után kúszott. A két férfi a földön dulakodott összeakaszkodva. Marc bal kezével a férfi jobb csuklóját tartotta, hogy felfelé irányítsa a fegyver csövét. A jobb kezével pedig oldalirányban mért suhintásokat. A férfi fuldoklott. Vér ömlött a torkán lévő sebből. Az arca kék színűvé vált az oxigénhiánytól. Marc kétszer-háromszor a földhöz verte a férfi kezét, amiben a pisztolyt tartotta. Lassan gyengülni kezdett a vastag ujjak szorítása, végül pedig kiejtette a kezéből a fegyvert. Fuldokolva köhögött, a lábai megrándultak. Kezét a torkára tapasztotta. Marc előrebukott, nehezen vette a levegőt, a feje lehanyatlott. – Jaj, istenem! – suttogta Karen és mellé térdelt a földön. Ügyet sem vetett a fájó térdeire, amiről már korábban lement a bőr. Megfeledkezett a kezében lévő pisztolyról is, ahogy mindkét karjával átölelte Marcot. Felemelte, amennyire csak bírta, hogy lássa a sebét és meg tudja állapítani, hogy milyen állapotban van. Marc pólója elöl már csupa vér volt, a hátán viszont nem volt kimeneti seb. A földön fekvő másik férfira csak egy pillantást vetett. Még nem halt meg ugyan, de már nem lehetett sok neki hátra. Nehézkesen hullámzott a mellkasa, ahogy megpróbált levegőt venni, de nem sikerült neki. Az arca egyre jobban elsötétedett, már szinte lilává vált. Marc erősen a sebére szorította a kezét. Magasan a jobb mellkasán érte a lövés. A szívét szerencsére nem találta el, a tüdejét viszont igen. Karen hallotta milyen szörnyen sípol a mellkasából a levegő, ahogy próbál lélegezni. A vér kicsordult az ujjai között és az ajkai közül is rózsaszín hab buggyant elő. – Minden rendben van, drágám. Hidd el, minden rendbe jön – suttogta Karen, miközben az agya lázasan dolgozott. Műanyag. Valami vékony műanyagra lenne szükség, gondolta. Olyasmire, mint a folpack, hogy betekerje a sebet, nehogy felmondja a tüdő a szolgálatot. A mellkasi sebeket nagyon nehéz ellátni és csak a jó isten tudja, hogy milyen más sérüléseket okozott még a golyó, amikor behatolt a testbe. Karen tudta, hogy ha nem zárja le a sebet és nem juttatja Marcot azonnal kórházba, akkor nem marad esélye a túlélésre. Marc görcsöt kapott. A fogai összekoccantak minden egyes mozdulatra, annyira megerőltető volt a levegővétel. Fájdalmas nyögés szakadt ki a torkán. – Ne fáradozzon – hallatszott egy idegen hang Karen mögött –, igazán sajnálom, hogy így kell lennie, de egyiküket sem hagyhatom életben.

Huszonegyedik fejezet

151

Marc teljesen erőtlenül feküdt Karen karjaiban, ő pedig minden erejét összeszedve próbálta tartani a férfit. Marc megpróbálta a hang irányába fordítani a fejét. Egy magas, jó vágású férfi jött, olyan ötven körül járhatott, őszes haja és bajusza volt és volt vele még valaki. A másik egy idősebb, kopott figura volt. Úgy nézett ki, mint egy veterán harcos. Mindketten mögöttük álltak, a jobb kezükben hangtompítós pisztolyt tartottak. A pisztolyok csövét Marcra és Karenre szegezték. Karen hirtelen ráeszmélt, hogy a két férfi nem láthatta, hogy az ő kezében is fegyver van. Hol a pokolban lehet most az az ember, akit McPherson küldött, hogy kövesse őket? Hacsak – szörnyű gondolat futott végig az agyán – lehet, hogy éppen az a férfi volt az, aki az előbb próbálta megölni őket. – Jó napot, Lake szenátor – köszöntötte a jövevényt Marc erőtlen hangon és köhögni kezdett a megerőltetéstől. A fiatalabb férfi arcára megdöbbenés ült ki. – Hogyan ismert fel? – kérdezte felcsattanva. – Én… tulajdonképpen… már számítottam magára. Elolvastam… a feljegyzéseket… a könyvben. – Ne beszélj – könyörgött neki Karen. Marc fájdalmasan emelte meg az egyik karját, hogy megpróbálja megfogni a pisztolyt. Karen tudta, hogy Marc azt akarja jelezni neki, hogy adja oda a fegyvert, de Karen látta, hogy túl erősek a fájdalmai. Tudta, hogy a férfi képtelen lenne megtartani a nehéz pisztolyt. A lány erősebben fogta a fegyvert, állkapcsa megfeszült ettől az újabb fenyegető helyzettől. Marc keze elérte a pisztolyt. Tapogatózva kutatott a kibiztosító után és amikor megtalálta, kibiztosította a fegyvert. Mindez nem járt zajjal, csak egy halk kis kattanással. Karen is alig hallotta, de tudta, hogy mit csinál Marc. Lake szenátor tekintete a kis foltos jegyzetfüzetre vetődött, ami az egyik doboz tetején feküdt. – Figyelj rájuk – vetette oda a nagydarab férfinak, majd gyorsan a raktárrekeszhez lépett, hogy magához vegye a könyvecskét. Átnézte a lapokat és az inge alá gyömöszölte. – Igen, ez az – szólalt meg és mosolyogva nézett Karenre. – Igazán hálás vagyok érte, hogy végre valakinek sikerült megtalálnia – egy pillantást vetett a földön fekvő halott férfira. – Hayesre ebben az ügyben nem lehetett számítani. Nem tudta elvégezni a munkát, bár az igaz, hogy végül legalább arra sikerült rájönnie, hogy hol kell keresni a könyvet és idáig vezetett bennünket. Azt hitte, hogy olyan eszes és bárkit lerázhat az idétlen manővereivel és kitérőivel, de ez is csak azt bizonyítja, hogy mennyire alábecsülte a képességeimet. Lake szenátor meglehetősen elégedett volt önmagával és azzal, ahogyan a nap alakult. Nem csak Hayestől sikerült megszabadulnia, de még a könyvet is megtalálta. Most pedig már majdnem a végére értek ennek a szörnyű rémálomnak. Arra pedig külön büszke volt, hogy fegyvert tart a kezében. A pisztoly ugyan nem volt egy igazán komoly darab, de a világ legjobb gyártmányú hangtompítója volt a csövére csavarva. Egy halk köhögésnyi zajnál nem lehet majd többet hallani, amikor elsüti, gondolta. Hayes mesélte neki egyszer, hogy egy hangtompítós huszonkettessel lőtt le valakit a nyílt utcán és senki nem vett észre semmit, egészen addig, amíg az áldozat össze nem esett a járdán. Addigra persze Hayes már több lépéssel előrébb járt az utcán, teljesen elvegyült a tömegben. Lake szenátornak most eszébe jutott, hogy már akkor tudnia kellett volna, hogy Hayes nem megbízható, hiszen ki olyan hülye, hogy ilyesmit elfecsegjen. Néha egészen meglepetten tapasztalta, hogy milyen jól mennek a dolgok. Hayes is például pont a megfelelő időpontban hagyta el Washingtont. Ott megszabadulni tőle még Raymondnak is komoly gondot jelentett volna. Ha másért nem, hát az újságírók miatt, akik állandóan szaglásznak valami szenzáció után. Másrészről pedig Washingtonban feltűnt volna, 152

hogy Hayes eltűnt, hiszen ott lakott, voltak munkatársai, szomszédai, tehát olyan emberek, akik azonosítani tudták volna. Itt viszont… Szóval az a lényeg, gondolta a szenátor, hogy minden nagyon szépen alakul. Lesz ugyan három holttest, de a világon semmi nincs, ami összefüggésbe hozhatná a hullákat vele. Mindent összevetve meglehetősen büszke volt magára. Úgy érezte, hogy érzéke van az ilyen dolgokhoz. Mindössze annyit kell csinálnia az embernek, hogy mindent gondosan megtervez és ügyel a részletekre, de az az igazság, hogy eddig túl sok emberrel kapcsolatban volt az a tapasztalata, hogy túlságosan együgyűek az aprólékos gondolkozáshoz. – Lődd le őket – szólt oda Raymondnak. Karen megkövülten meredt a nagydarab férfi pisztolyára. Lassan elkezdte felemelni a jobb kezét, de tudta, hogy nem lesz elég gyors, hiszen a férfi már eleve rájuk céloz. Érezte, hogy Marc megpróbálja összegyűjteni minden erejét. – Mennyit… fizet a… meggyilkolásunkért? – Marc zihálva kapkodott levegő után a kimondott szavak között. A mellkasa nehézkesen hullámzott, ahogy megpróbált lélegezni. A szájából véres hab csorgott az állára. – Annyit… amennyit Whitlaw-nak… fizetett, hogy… megölje a… bátyját? A nagydarab férfi kővé dermedve állt. – Micsoda? Karenben is végigfutott a felismerés. Undorodva bámult a férfira, akit olyan gyakran látott a televízió képernyőjén, arra a férfira, aki a tisztességéről volt híres. Ez volt hát az, amit Marc elolvasott a könyvben, de már nem volt ideje elmondani neki. Ezért kellett hát az apjának meghalnia. – Maga megölette a saját testvérét – mondta, lassan formálva a szavakat. – Felbérelte az apámat, hogy lője le. Apám pedig zsarolta magát, nem igaz? – Ugyan már, ne legyen nevetséges! – szólalt meg a szenátor hebegve és kényelmetlenül pillantott a mellette álló nagydarab férfira. – Mr. Stephen – szólalt meg a falfehérré vált nagydarab férfi –, Mr. Stephen adja ide azt a könyvet, hadd nézzem meg! – Ne légy már te is nevetséges! – ismételte magát a szenátor. – Csak nem akarod nekem azt mondani, hogy elhiszed, amit ezek itt összebeszélnek, hiszen nem más az egész, csak… egy csomó hazugság. – Mindez Vietnamban történt – folytatta Karen. – Fogja már be a száját! – kiabált a lányra a szenátor és ráfogta a fegyverét. – Az apám mesterlövész volt a tengerészgyalogosoknál – mondta tovább Karen rendíthetetlenül, bár minden ízében remegett. – Maga pedig felbérelte, hogy ölje meg a bátyját. Húszezer dollárt fizetett neki. – Lődd le ezt a nőt, Raymond! – üvöltötte a szenátor magából teljesen kikelve. Az idősebbik férfi, Raymond, még mindig döbbenten állt, de lassan kezdte összeszedni magát. Szomorúan szólalt meg: – Mr. Stephen – és közben a szenátorra fogta a fegyvert. Lake szenátor most már nyugodtan fordult felé és tüzelt. Raymond hátratántorodott, döbbenet és sajnálat ült ki az arcára. Lake szenátor újra tüzelt és semmi zaj nem hallatszott azon kívül az apró köhögésszerű hangon kívül, amiről Karen tudta, hogy az álmaiban is kísérteni fogja. Raymond összeesett. – A pokolba magával! – kiabálta a szenátor. – Miért nem tudta befogni azt a mocskos száját? Marc felemelte a véres kezét, hogy magára vonja a szenátor figyelmét. – És mi a helyzet… Medinával? 153

Marc egész testében remegett a megerőltetéstől. Karen bal karjával erősebben ölelte magához a férfit, közben gyorsan járt az agya. Ha a földre nyomná Marcot, akkor talán kikerülne a golyó útjából, de a hirtelen mozdulattól talán irányt tévesztene, amivel még nagyobb bajt idézhetne elő. De sajnos semmilyen más lehetőséget nem látott. – Whitlaw úgy gondolta, hogy megzsarolhat engem ezzel a könyvvel. Senki más nem tudott volna a nyomára bukkanni, úgyhogy Medinát béreltem fel, hogy végezze el a feladatot. Azt mondtam neki, hogy Whitlaw Vietnamban megölt egy szerződéses ügynököt, Medina egyik barátját. Ez természetesen hazugság volt, de Medinának olyan régimódi elvei voltak. Rá volt szükségem és ezzel az egyetlen módszerrel tudtam rávenni, hogy megtegye, amit kérek. Ő ismerte Whitlaw-t, úgyhogy eleve előnyös helyzetből indult a többiekhez képest, akik korábban próbáltak a nyomára bukkanni. Karen érezte, hogy egyre nehezebben tud levegőt venni. Az előtte lévő kép egyre szűkült, egészen addig, míg már csak az elegánsan öltözött férfit látta. Ez volt az az ember, aki miatt mindez történt. Megölette a saját bátyját és még fizetett is érte, azután pedig felkutatta az apját és őt is megölette. – Medina? – szólalt meg Marc. Megpróbált balra húzódni, távolabb a lánytól. Karen kétségbeesve kapaszkodott a férfi ingébe. A bal karjában már sajgott és remegett minden izom. – Természetesen őt is el kellett intéztetnem. Nem örült volna neki, ha rájön hogy hazudtam neki. Hiszen már említettem, hogy elég régimódi elveket vallott. – Áruljon el… nekem valamit! A szenátor szemöldöke megemelkedett. – Ez valami utolsó kívánság lenne? Természetesen. – Milyen átkozott… hülye… fecseg… összevissza… gyilkosságokról? A szenátor egy kicsit összerezzent, a szemében szikra villant, mintha nem akarta volna elhinni, hogy Marc „átkozott hülyének” titulálta. Felemelte a kezét. Karen érezte, hogy a mellkasát majd szétveti valami. Hatalmas nyögés hagyta el az ajkát. Úgy látta a maga körül pergő eseményeket, mintha lassított felvételt nézne. Még mindig Marc ingébe kapaszkodott, és a földre húzta a férfit, de ugyanabban a pillanatban már fel is emelte a pisztolyt. Kétszer lőtt. Ezt még az apjától tanulta, azok alatt az erdőben tett séták alatt. Az apja mindig mögé állt és segített neki biztonságosan tartani a nehéz fegyvert. Akkor még csak kisgyerek volt, hat- vagy talán hétéves, de az emlékek hirtelen olyan tisztán villantak fel előtte, mintha mindez tegnap történt volna. Amikor Jeanette tudomást szerzett a dologról, nagyon megijedt és megharagudott. Sokáig veszekedtek miatta. Milyen furcsa, hogy minden olyan csendes volt és olyan nyugodt. A férfi mellkasára összpontosította a figyelmét és meghúzta a ravaszt. A durranás fülsüketítő volt, a fegyver visszarúgásától pedig majd leszakadt a karja. A golyó a mellkasán találta el a szenátort, pontosan ott, ahová Karen célzott. A lány látta, ahogy a vérpirosra festette a fehér inget a vászonzakó szétnyitott szárnyai között. De akkor miért érte lövés a fejét? Szinte szétrobbant. A vér és az agyvelő szerteszéjjel fröccsent a koponyáján baloldalt ütött hatalmas lyukból. A szemei kidülledtek egy pillanatra, majd úgy rogyott össze, mint egy rongybaba. Hirtelen minden kép visszatért a valóságba. Karen újra hallott, bár még csengett egy kicsit a füle. Újra látott színeket és nemcsak egyetlen pontra tudott összpontosítani. A puskapor kellemetlen szaga égette az orrát. Marc az oldalára esett a kavicsos, poros földön. Karen eldobta a pisztolyt, mindkét kezével megragadta a férfit és a hátára fordította. A nyakára szorította az ujjait. Marc pulzusa szapora volt és alig érezhető. A szeme félig nyitva volt, Karenre nézett, de a lány tudta, hogy mindjárt elveszti az eszméletét.

154

– Túlélem – ígérte meg Marc alig hallható hangon. – Jobban is teszed – vágta rá elkeseredetten Karen, majd széttépte a férfi pólóját. A sötét lyuk szélei bekékültek, de a vér továbbra is csöpögött belőle. Karen tudta, hogy most rögtön le kell zárnia a sebet. Ahogy a nagy darab férfi felé lépett, hogy nála keressen valami használhatót, hirtelen egy piros villanásra lett figyelmes. Abban a pillanatban visszafordult, megragadta a fegyvert és Marc mellé térdepelt. – Nyugodjon meg – szólalt meg egy magas, vékony férfi, miközben előjött arról a helyről, ahol eddig rejtőzködött. Piros baseball sapkát és napszemüveget viselt, a pisztolyt pedig hozzáértő módon, két kézzel tartotta, mint a rendőrök és más profik. Megszemlélte a szenátor földi maradványait, majd Karen felé indult. A fegyverét visszacsúsztatta az övtáskájába. Tehát ő a McPherson embere. – Hol a pokolban volt idáig? – tombolt Karen és újra földhöz vágta a pisztolyt. Újra a holttesthez fordult és átkutatta a zsebeit egy csomag cigarettáért. A cigarettás dobozon lévő celofán jó szolgálatot tenne a seb lezárásához. Ideges ujjai azonban csak egy pénztárcát találtak. – A francba, a francba, a francba. Manapság már senki sem dohányzik? – Cigarettát keres? – kérdezte udvariasan a baseball sapkás, bár egy kicsit összezavarodott. Karen megfordult és ráförmedt. – Egy vékony műanyag darabra lenne szükség, hogy le tudjam zárni a sebet. A férfi szemöldökei a napszemüveg kerete fölé emelkedtek. Csöndben a nadrágja első zsebébe nyúlt és előhúzott egy pár vékony gumikesztyűt. – Ez jó lesz? Karen kikapta a férfi kezéből a kesztyűt. Voltak túl vastag gumikesztyűk is, és a gumit nem lehet elég jól használni erre a célra. Ezek a kesztyűk azonban olyan vékonyak voltak, akár a papír, olyan, mint amilyet a hajfestékekhez szoktak csomagolni. – Tökéletes – vágta rá Karen és gyorsan Marc mellkasára szorította a kesztyűt. Betakarta vele a sebet és szorosan rajtatartotta. Marc először levegő után kapkodott, de lassan visszaállt nála a normális légzés, amikor végre már szivárgott ki a tüdejéből a levegő a mellkasán keresztül. – Szükségem van valamire, amivel ezt ide szoríthatom – hadarta. – Ott a dobozban ruhák vannak, vágjon fel valamit csíkokra – és a fejével a dobozok felé intett. – Igenis, asszonyom! – a baseball sapkás szétnézett, egy röpke pillanat alatt felmérte a helyzetet. Észrevette a nagydarab férfi torkába vágott kést. – Jézus Máriám, a mi rendőrünk aztán keményen játszik – mondta Marcra utalva és a hangja csodálattal volt tele. Az elvágott torkú férfi fölé hajolt és kihúzta a sebből a kést. Karen a véres pengére nézett és hirtelen eszébe jutott az AIDS. A sterilizálás lehetséges módjain gondolkozott, de abban a pillanatban egyikre sem nyílt lehetőség. Marcra nézett és úgy döntött, hogy annak sokkal nagyobb a veszélye, hogy a sebébe hal bele, mint annak, hogy AIDS-szel fertőződik meg egy véres késsel vágott kötés miatt. A baseball sapkás meglepően hatékonyan dolgozott. Először kihúzott a dobozból egy inget, majd levágta róla a szegélyt és csíkokba tépte szét az anyagot. Az első két darabot összehajtogatta, mielőtt odaadta volna Karennek, a lány pedig erősen a sebre nyomta őket. A baseball sapkás azután egy ruhát húzott elő és megismételte a folyamatot, először vágott, azután szakított. A végeredményként kapott vászoncsíkok elég hosszúak voltak ahhoz, hogy Karen átkötözze velük Marc mellkasát. A baseball sapkás segített a kötözésben. Megtartotta Marc testét, amíg Karen bekötözte. Olyan szorosra húzta a vásznat, amennyire csak bírta és a görcsöt is pont a seb felé kötötte, hogy még azzal is lentebb szorítsa. – Telefonálnunk kell – adta ki Karen az utasítást, hiszen ez volt a következő legfontosabb lépés. 155

– Azt majd én elintézem – vágta rá a baseball sapkás és már futott is végig a raktáron a rekeszek között, s eltűnt a nyitott kapuban. Halkan mozgott, akár egy macska. Egyáltalán nem csapott zajt mozgás közben. Karen újból ellenőrizte Marc pulzusát, közben pedig az órája másodpercmutatóját figyelte. Nagyon gyors volt a férfi pulzusa. Sokkot fog kapni, gondolta Karen, hiszen a teste nem csak a vérveszteséggel küzd, hanem az oxigénhiánnyal is és még az elszenvedett traumával is meg kell birkóznia. Karen felemelte Marc lábait és a dagadt fickó mellkasára polcolta fel őket, ő pedig úgy guggolt a férfi mellé, hogy eltakarja az arcába tűző napfényt. – Itt vagy még velem? – kérdezte Marctól, erőltetve magát, hogy képes legyen nyugodtan beszélni. Marc lassan pislogott egyet és halvány, erőtlen mosolyjelent meg az arcán. – Igen, asszonyom – suttogta, a baseball sapkás gúnyos megjegyzését utánozva. – Helyzetjelentés? – A golyó eltalálta a bal tüdődet. Nagyon sok vért veszítettél és gyors a pulzusod. Marc levegőt vett. Látszott rajta, hogy fájdalmat okoz neki a megpróbáltatás. – Komoly, de azért… túl lehet élni. – Igen! – értett egyet vele Karen. Hiszen ő is ebbe vetette minden hitét. – Ne beszélj! A baseball sapkás már elment, hogy mentőt hívjon. – Beszélnem kell vele. – Vissza fog jönni – Karen legalábbis remélte, hogy visszajön. Az is lehet azonban, hogy addig akar eltűnni, amíg még tiszta a levegő. De néhány perc elteltével visszatért. Ugyanolyan halkan jött, mint ahogyan ment. Letérdepelt Marc mellé. A sapka mélyen a szemébe volt húzva, a napszemüveg pedig meglehetősen sötét volt, nagyon hatékonyan takarta a szemét, a haja pedig sötétbarna volt, Karen legalábbis csak ennyire figyelt fel. Azt is tudta azonban, hogy ha a következő tíz percben elsétálna mellette a férfi sapka és napszemüveg nélkül, akkor már nem ismémé meg. – Tessék, ezt odaadom – azzal kivette a pisztolytáskából a fegyvert és átadta Karennek –, szüksége lesz rá a ballisztikai jelentés miatt. Hiszen nem akarjuk, hogy a rendőrök valami olyan golyót találjanak, ami egyik fegyverbe sem illik, ugye? Most pedig nézzük meg, hogy milyen elfogadható történési sorrendet lehetne itt felállítani, hogy elszámoljunk három holttesttel, egy sebesülttel és hat fegyverrel, a kést már nem is számítva – itt elhallgatott egy kicsit. – Ez bonyolultabb lesz, mint gondoltam. – Majd én megoldom a kérdést – mondta halkan Marc. A baseball sapkás halványan elmosolyodott. Alig volt ez több egy apró szájmozdulatnál. Felállt és a szenátor holttestéhez lépett, majd megszemlélte egy pillanatra. – Te szánalmas kis senki – vetette oda a halottnak. – Maga… hallotta? – kérdezte Marc akadozva. – Igen, mindent hallottam. Karen felfigyelt valamire a férfi hanglejtésében. A lány is a szenátor holttestére nézett, majd pedig a baseball sapkásra. – Ugye mindketten rálőttünk – kérdezte –, mégpedig egyszerre? A sapka simlédere megbillent. – Mindkét lövés halálos volt – jegyezte meg röviden a férfi. – Megölette az apámat – vágta rá Karen és maga is meglepődött rajta, hogy milyen tüzes a hangja. – Igen, tudom – valamit még mondani akart de aztán meggondolta magát, és inkább összeszorította az ajkait. Marc megpróbálta összeszedni a maradék erejét. 156

– Ezt az embert összefüggésbe lehet hozni valamilyen úton-módon magával? – intett a dagadt férfi hullája felé a lábával. Karen tudta, hogy Marc mire akar kilyukadni. Nem akarta, hogy valami olyan kerüljön napvilágra, ami a CIA-t is belekeverné az ügybe. – Nem, teljesen fedezve vagyok. – És a… könyv? – Hozzák nyilvánosságra – a baseball sapkás szájszéle megrándult –, hadd tudja meg mindenki, hogy micsoda szemét volt Lake szenátor. Ez a bizonyíték mindenre – a férfi feje megmozdult és Karen tudta, hogy őt nézi. – A barátja rendbe jön? – Azt hiszem. Igen! – azzal megsimogatta Marc arcát, ő pedig Karen tenyerébe hajtotta a fejét. – Csak egy időre biztosan nem lesz rózsás az élete. – Maga majd vigyáz rá – mondta a baseball sapkás. A távolban az első szirénák zaja hallatszott. – Jessnek igaza volt – jegyezte meg –, maga eredeti figura, Chastain. Ha az otthoni munkáját valaha is megunná, akkor hívjon fel…, hívja fel McPhersont. – Úgy lesz – biztosította Marc és a férfi felé intett a kezével –, most… pedig menjen… még mielőtt… ideérnek. Majd… én mindent… elintézek. A baseball sapkás kivett a zsebéből egy kártyát. Egy egyszerű fehér kártya volt, amire ceruzával írtak egy számot. Karennek adta. – Hívja fel ezt a számot és tudassa velünk, hogy van a barátja. – Rendben van – válaszolta a lány és a farmernadrágja zsebébe dugta a telefonszámot. A baseball sapkás azzal a simléderéhez emelte két ujját, mintha szalutálni akart volna, azután elindult. Ruganyos léptekkel ment, de nem sietett. Most sem lehetett hallani egyetlen lépését sem. Karen a földön térdepelt a porban. A nap a hátát sütötte. Marc fejét az ölében tartotta. A férfi hosszú ujjait a lány csuklójára szorította, így vártak együtt. Hallgatták, ahogy egyre közelebbről hallatszik a szirénák zaja. Tíz órával később Karen kilépett Marc elkülönítőjéből az intenzív osztályon és egy telefonfülkét keresett. A műtét jól sikerült, tulajdonképpen sokkal jobban, mint amire Karen számított. Nem kellett volna annyira félnie tőle. A golyó nem okozott olyan nagy kárt, mint amilyet okozhatott is volna. Miután átszakította Marc tüdejét egy bordába fúródott, ami megakadályozta azt, hogy tovább kalandozzon és több kárt okozzon. Kétegységnyi vért használtak fel a műtét során, de hála istennek, most már stabil volt az állapota. Már magához is tért és pontosan olyan elkedvetlenedett volt, mint ahogy azt Karen megjósolta. Karen elővette a zsebéből a fehér kártyát és tárcsázta a rajta lévő számot. Első csörgésre felvették a kagylót a vonal túlsó oldalán. – Igen – igaz ugyan, hogy csak ennyit mondott, de Karen tudta, hogy a baseball sapkás az. – A műtét jól sikerült – jelentette –, szerencsére stabil az állapota és talán már csak egy napig lesz az intenzív osztályon. Ha minden jól megy, akkor egy héten vagy tíz napon belül haza is engedik. – Nagyon jó. Köszönöm, hogy felhívott. Karen érezte, hogy még egy másodperc és a férfi leteszi a kagylót. – Várjon! A férfi nem tette le. Karenből kibukott az eddig visszafojtott düh. – Hol a pokolban volt olyan sokáig, a fene essen magába? – kérdezte mérgesen. Úgy kellett kipréselni a szavakat a fogai között. A férfi felsóhajtott, majd hosszú csend következett. Karen egy percig azt hitte, hogy nem fog választ kapni a kérdésére. Azután mégis megszólalt. 157

– Tudni akartam, hogy miért történt mindez. Nekem fogalmam sem volt arról a könyvről, így aztán… csak hallgattam. – És mi a fenét számított magának ebben a kérdésben a miért – kérdezte követelőén Karen és olyan mérges volt, hogy már beleremegett. Marc meg is halhatott volna, miközben ez az ember csak hallgatózott. Újabb hosszú csend következett, azután nagyon halkan megszólalt a férfi a vonal túloldalán. – Tudja Whitlaw kisasszony nem a maga apja volt az egyetlen, akit akkor megöltek. Olyan halkan tette le a kagylót, hogy Karen alig hallotta a kattanást. Már csak a búgó vonal hangjára eszmélt fel. Lassan ő is letette a kagylót és visszasétált az intenzív osztályra. Marc még ébren volt, az arca pont olyan fehér, mint a feje alatt lévő párna. Nagyon nyugodtan feküdt, nem akart egyetlen csövet sem elmozdítani, amik az operáció óta különböző helyekről csüngtek belőle. Az arcán mosoly jelent meg, , amikor Karent meglátta és a lány keze után nyúlt. Karen mindkét kezét a Marcéra kulcsolta. – Medina az apja volt – bökte ki végül –, mármint a baseball sapkásnak. – Marc lassan átgondolta a hallottakat. A szemhéja minduntalan lecsukódott, ahogy a morfium hatni kezdett. – Akkor még jobban örülök neki, hogy mindkét lövés halálos volt – jelentette ki egyszerűen. Igen. Karen visszatartotta a lélegzetét egy pillanatra. Ha lehetséges az, hogy valaki kétszer haljon meg, akkor ő és Rick Medina fia, mindketten bosszút álltak az apjuk haláláért. – Szeretlek – suttogta Marc. – Mondtam már, hogy milyen nagyszerűen állt neked, amikor úgy felcsattantál, hogy „Mi az, manapság már senki sem dohányzik?” Nagyszerű balesetes ápolónő lesz belőled. Nem tudni hogyan, de a vele történtek ellenére Marc mégis mosolygott. Karen lehajtotta a fejét és megpuszilta a férfi kezét. – Csak ne gúnyolódj velem! – figyelmeztette csipkelődve. – Ne felejtsd el, hogy én is ebben a kórházban dolgozom és ha akarom, akkor megkérem az ápolónőket, hogy mindenféle undorító vizsgálatot csináljanak végig rajtad. Marc arca is belerándult a gondolatba, de azért mosolygott. – Egy részét már megtették. Azt hiszem elvesztettem a szüzességemet. – Ebben látod biztos vagyok – válaszolta Karen –, aludj szépen egy kicsit. Itt leszek melletted, amikor felébredsz. – Igen, tudom – mondta Marc –, most már soha többé nem fogsz elmenni. – Azzal lecsukódtak a szemei, mély álomba merült. Karen eközben pedig fogta a kezét, végig mellette maradt és csak nézte, ahogy alszik. Ahogyan ígérte és ahogy Marc várta is, ott volt mellette amikor felébredt. John Medina ujjait az ajkához nyomva ült, elgondolkodva meredt a semmibe. Örült neki, hogy Chastain nyomozó rendbe fog jönni. Jess helyesen értékelte a fickót. Egy olyan ember, aki golyót kap a mellkasába, de még mindig van elég lélekjelenléte ahhoz, hogy elvágja a támadója torkát, igazán tiszteletet érdemel. Tudta, hogy hamarosan indulnia kell, hogy folytassa a rábízott feladatot, De John engedélyezett még magának néhány percnyi visszaemlékezést. Eddig mindent magában tartott, elfojtott, hiszen csak így tudott teljes erőbedobással dolgozni, de az apja meggyilkolása nagyon megviselte. Sokkal jobban, mint bármi Valentina halála óta. Most, hogy az igazság kiderült és bosszút állt, már meggyászolhatta az apját és szabad utat engedhetett a dühének. A sajtó természetesen megint a helyzet magaslatán állt. Dexter Whitlaw feljegyzéseit lefoglalta a rendőrség. A William Lake halálával kapcsolatos részt nyilvánosságra hozták. A 158

híradások újabb és újabb spekulációkkal álltak elő, hogy mi indíthatta Stephen Laket arra, hogy megölesse a testvérét. John azonban szinte biztosra vette, hogy a nemrég elhunyt szenátor mindezt a karrierje előmozdítása érdekében tette. Megölette az örököst, hogy azután minden gond nélkül a helyébe lépjen. John az órájára nézett. Nagyon elszaladt az idő. Felállt, a piros baseballsapkát a szemétkosárba dobta és végigsimította sötét haját. A repülő már csak rá várt, neki pedig fel kellett rá szállnia. Küldet majd Jessel valami szép nászajándékot Whitlaw kisasszonynak és a nyomozónak.

159

Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

160