LINDA HOWARD
Lángoló szív
276
A mű eredeti címe: Heart of Fire Copyright ©1993 by Linda Howard All rights reserved! A fordítás a Pocket Books 1993. évi kiadása alapján készült Fordította: Titki Zsuzsa Hungarian edition and translation ©1995 by LAP–ICS ISBN: 963 434 096 2 Kiadja: LAP–ICS Könyvkiadó A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült 1995. évben Felelős vezető: Bördős János Felelős kiadó: LAP–ICS Könyvkiadó
276
Előjáték – Ki ez, papa? – Jillian kicsi ujja kitartóan mutatott egy képre, mely az apja kezében levő könyvben volt. Mint oly gyakran, most is az ölébe bújt, mert bár még csak ötéves volt, elbűvölték apjának régen élt emberekről és távoli helyekről szóló meséi, és ez a bűvölet már tipegő kisgyerekként is rabul ejtette. – Egy amazon. – És mi a neve? – Jillian elég figyelmes volt ahhoz, hogy lássa, nőnemű lénnyel van dolga, így hát olyan nevet várt válaszként, amilyet lányoknak szoktak adni. Amikor még igazán kicsi volt, néha megzavarta a haj hosszúsága, amíg rá nem ébredt, hogy apja képeskönyveiben mindenkinek hosszú haja van, a fiúknak éppúgy, mint a lányoknak. Kereste, hogyan tudná jobban megkülönböztetni a nemeket egymástól, s hamar felfedezett egy sokkal megbízhatóbb útmutatót: a mellkast. A férfiaknak és a nőknek különböző mellük van. – Nem tudom a nevét. Senki se tudja, hogy tényleg élt–e. – Akkor lehet, hogy kitalált személy? – Lehet. – Cyrus Sherwood gyöngéden megcirógatta lánya kis fejét, közben felemelte dús, fénylő haját, aztán elengedte, hogy a sötét szálak újra helyükre hullhassanak. El volt ragadtatva a gyermekétől. Tudta, hogy elfogult, de lányának értelme és az elvont dolgok iránti fogékonysága messze felülmúlta egy ötéves gyermek szintjét. Jilliant megigézték apja régészeti könyvei. Egyszer – hároméves korában – egy vele majdnem egysúlyú könyvet szedett le az egyik polcról, nagy nehezen lerakta a padlóra, aztán egy egész délutánt töltött hason fekve, lassan forgatva a lapokat, miközben belemerült a képek élvezetébe, és teljesen megfeledkezett a körülötte levő világról. Apjának ez volt az egyik legkedvesebb emléke róla. Gyermekkori ártatlansága meglepő logikával párosult; Cyrus Sherwood lányát soha senki nem találta butának. Szembetűnő képességei mellé a makacsság társult meghatározó tulajdonságként. Az apát gyengéd örömmel töltötte el a sejtelem, hogy szeretett lánya egy napon próbára teszi majd egy gyanútlan férfi türelmét. Jillian előrébb hajolt, hogy részletesebben tanulmányozhassa. Végül azt kérdezte: – Ha kitalált személy, akkor miért van benne ebben a könyvben? – Az amazonokat mondai alakoknak tartják. – Ó, olyanok, akikről az írók mindenféle történeteket találnak ki? – Igen, és néha a mondáknak is lehet valóságos alapjuk. – Általában megpróbálta egyszerűsíteni a szavait, amikor Jilliannel beszélt, de soha nem beszélt vele lekezelőn. Ha nem értett meg valamit, erőszakos kis angyala addig követelte a magyarázatokat, amíg valóban meg nem értette. Orrocskáját összeráncolta. – Beszélj nekem ezekről az amacsodákról. – És kényelmesen felkucorodott apja ölébe. Apja halkan felnevetett ezen a véletlen, de telitalálatos szójátékon, aztán belekezdett a harcos nőkről és királynőjükről, Pentherileáról szóló meséjébe. Egy ajtó csapódott valahol a házban, de egyikük sem figyelt fel rá: belemerültek kedvenc játszóterük, a régmúlt világába. Rick Sherwood szokatlan lelkesedéssel robbant be a házba, szokásos mogorvaságának nyoma se volt nagy izgatottságában. A legnagyobb hanyagsággal vette semmibe a házvezetőnőtől oly gyakran hallott kérést, miszerint vegye le a lábbelijét, mielőtt belép a házba, s baseballcipőben csörtetett be a bejáraton. Egek, micsoda játék! Ez volt élete legjobb meccse. Nagyon szerette volna, hogy ott legyen az apja és lássa, de a diákjaival kellett valamit megbeszélnie, így nem tudott eljönni. Ötször volt ütő a kezében, és négy találatot sikerült szereznie, ebből egy hazafutás volt. Hát nem fantasztikus? Teljesen odavolt magától, s alig várta, hogy megoszthassa apjával a boldogságát. Megállt a konyhában: megszomjazott, inni akart. Olyan mohón nyelte a vizet, hogy az patakokban folyt le az állán. Aztán töltött még egy pohárral. Ahogy a szájához emelte, hangokat hallott. Várt. Mintha az apját hallaná. Még mindig izgalomtól fűtötten, gyorsan a könyvtárszoba felé dübörgött, mert biztosra vette, hogy ott megtalálja az apját. Belökte az ajtót és besietett. – Hé, apa! Négy találatom volt ma, az egyik hazafutás! Egy párost is játszottam! Ott kellett volna lenned! – Az utolsó mondata nem panaszkodás volt, hanem még izgatottságában tölt ki belőle. Sherwood professzor felnézett a könyvből és rámosolygott. – Bárcsak ott lettem volna! Ügyes fiú vagy! Rick nem vett tudomást a húgáról, aki apjuk ölében csücsült. – Hamarabb vége lett a megbeszéléseidnek, mint gondoltad, ugye? 276
– Holnapra halasztották őket – mondta a professzor. Ahogy Rick ott állt, a lelkesedése kezdett alábbhagyni. – Akkor miért nem jöttél el a meccsre? Jillian érdeklődéssel figyelt eddig, most pedig megszólalt: – Én szeretem a baseballt, papa. Az apa mosolyogva nézett le rá. – Szereted, Jillian? Lehet, hogy elmegyünk majd a következőre. Ez megnyugtatta a kislányt, s mivel már elég régen megszakították a történetét, rábökött a könyvre, hogy visszaterelje rá apja figyelmét. – Az amacsodák – súgta. A professzor ugyanolyan vékony hangon válaszolt a kérésre, azonnal engedelmeskedve, és ezt szívesen tette, mivel a történet az ő szívéhez is nagyon közel állt. Hála az égnek, Jillian jobban kedvelte a mondákat, mint a tündérmeséket, különben apja közel se lett volna olyan türelmes hozzá. Rick boldogsága odalett, helyébe düh szállt, amint azt látta, hogy ez a kis vakarcs ismét megfosztotta apja társaságától. Oké, eszes a kislány; na és akkor mi van? Nem tudna végigjátszani egy párost! Csalódottság érzése töltötte el, és peckesen kivonult, még mielőtt engedett volna vágyának, hogy kiragadja féltestvérét apjuk öléből. A professzor soha nem értette volna ezt meg; véleménye szerint kis angyala egész egyszerűen csodálatos volt. Kis angyal, nyald ki, gondolta Rick gonoszul. Nem szerette Jilliant, és neheztelt rá, amióta csak megszületett, éppúgy, ahogyan a kislány anyját sem szerette. Hála Istennek, az anyja meghalt néhány évvel ezelőtt, de a kis vakarcs még mindig itt volt. Mindenki nagy hűhót csapott körülötte, mert eszes volt. Ricket pedig úgy kezelték, mint egy ostoba fajankót, csak mert egy osztályt kétszer kellett járnia. Oké, tizenhét éves volt, és épp azután tölti be a tizennyolcat, hogy elkezdi a középiskolát; de ettől még nem buta ő, csak éppen nem próbálta elég keményen. De minek is eméssze magát emiatt? Mindegy volt, hogy tanult, az emberek úgyis mindig csak a vakarcsra figyeltek. Felment a szobájába, lehúzta a baseballcipőjét, és hozzávágta a falhoz. Jillian most még eddigi legjobb játékát is tönkretette. Ha apának elmaradtak a megbeszélései, végül is el tudott volna jönni a meccsre, de ehelyett hazajött, hogy annak a kis vakarcsnak meséljen. Ennek az igazságtalansága arra ösztönözte Ricket, hogy megüssön valamit. A vakarcsot akarta megütni. Olyan fájdalmat akart neki okozni,– mint amilyet ő érzett. Ellopták tőle az apját, a vakarcs meg a buta anyja, és ezt soha nem tudta megbocsátani neki. Egy sugallat hatására hirtelen felállt. A zoknija minden neszt felfogott, amint a szobájából az ebédlőn keresztül Jillian szobájába osont. Megállt a közepén, körülnézett. Mint minden gyerek, a húga is maga köré gyűjtötte a kincseit: a szoba tele volt szórva kedvenc könyveivel és babáival, meg más emlékekkel, amiknek nyilvánvalóan csak az ő számára volt jelentőségük. Ricket ezek közül egy se érdekelte; csak azt a különleges babáját kereste, amelyiket Jilly mindnél jobban szeretett: egy piszkos műanyag játszótársat, akit Violetnek hívott. Általában vele aludt, olyankor szorosan az arcához szorította. Megtalálta. Rick megfogta a babát, visszalopakodott a szobájába, és azon tanakodott, hogy mi legyen a következő lépés. Szerette volna szétpüfölni, aztán Jillian ágyán hagyni, de valami állati ravaszság azt súgta, hogy őt okolnák érte, mert nincs más a közelben, aki ilyet tenne. Mégsem elégedhetett meg csupán annyival, hogy egyszerűen elrejti előle a babát. Féltékenysége többet követelt: tönkre kellett tennie valamit, amit a kislány szeretett, még akkor is, ha az örökre az ő titka marad. Mosolyogva vette el az öltözőasztalról a zsebkését. Kinyitotta. Leült az ágyra, és hidegvérrel, kíméletlenül feldarabolta a babát. Jillian sose fogja megtudni a tettét. Sírni fog, amiért nem találja kedvenc babáját, de Ricket nem fogják semmivel se megvádolni. Mindig meleg érzéssel fogja eltölteni a tudat, és valahányszor a vakarcsra fog nézni, kárörömet fog érezni, mert ő tudni fog valamit, amit a húga nem.
276
1. Jillian Sherwood dühösen szorította össze az ajkát, amint belépett a lakásába. Az nem volt még kétéves, és Jillyben többnyire a birtoklás öröme áradt szét, akárhányszor átlépett a küszöbön, mert a lakás nemcsak hogy jól nézett ki, de az övé volt. Ez a nap azonban nem volt átlagos, ezért a lány még a hűvös, megnyugtató lakásbelsőt sem érzékelte. Ledobta vászontáskáját a hallban az asztalra, és a nappalin keresztül egyenesen a teraszra ment. Olyan hatalmas volt a dühe, hogy úgy érezte, odakinn kell lennie, nincs maradása a szobában. Merev mozdulatlansággal állt Los Angeles késő tavaszi forróságában, amint két kezével a derékmagasságú betonfal peremét markolta. Szép kilátás nyílt innen a városra, és máskor mindig imádta a nappal pasztell színeit, éppúgy, mint az éjszaka izzó neonfényeit, de most túl mérges volt ahhoz, hogy bármit is lásson. Átkozott kicsinyes, senkiházi alakok! Befizette, amit kellett, megvolt a joga, hogy az ouosallai ásatáson dolgozzon Afrikában; évtizedek óta ez volt a legnagyobb új régészeti felfedezés, és szó szerint összefutott a szájában a nyál a gondolattól, hogy ő is részt vehet benne. Még soha semmit nem akart olyan erősen, mint azt, hogy segíthessen a betemetett ősi falu feltárásában, melyet csak nemrég fedeztek fel a Vörös–tenger afrikai partján. Az ásatást a Frost Régészeti Alapítvány indította el, éppen az az alapítvány, amelynek ő maga is dolgozott, és majdnem beleszédült az izgatottságba, amikor jelentkezett az ouosallai lelőhelyen dolgozó csoport tagjai közé. Meg volt győződve, hogy kiválasztják. Munkáját kitűnően végezte, a jelentései nagyszervűek voltak, írásai számos tekintélyes kiadványban megjelentek. Régészeti doktori címet szerzett, és már részt vett néhány kisebb ásatáson Afrikában; a tapasztalata figyelemre méltó értéknek számított egy olyan fontos ásatásnál, mint az ouosallai. Ide csak a legjobbakat választhatták ki, és Jillian tudta, hogy ő valóban közéjük tartozott. Tapasztalt, elhivatott és szorgalmas volt, olyan gyors felfogású és józan eszű, mint amilyennek egy régésznek kellett lennie ahhoz, hogy a fennmaradt leletdarabkákból ősrégi életvitelekre tudjon következtetni. Nem volt ok, amiért ne választhatták volna ki. Mégsem választották ki, mert az alapítványt vezető seggfejek találtak egy jó okot, hogy kihagyhassák: Sherwoodnak hívták. Az egyetemen a régészeti tanszék vezetője nyíltan megmondta neki: Rögeszmés Cyrus Sherwood lánya egy régészeti csoport presztízsének sem tesz majd jót. Jillian munkáját és megbízhatóságát beárnyékolta apjának vad elméletek felállításáról szóló híre. Fölöslegesen küzdött, és ez dühítette. Az apja mindig azt mondta, hogy eltökéltsége három embernek is elég volná, de jelen esetben a lehetőségek hiánya gátolta. Nem akarta abbahagyni régészeti ténykedését, ahhoz túlságosan is szerette. Ám választott karrierjének csúcsa elérhetetlen volt számára – a neve miatt. A régészeti ásatások sokba kerülnek, ráadásul nem is akadt sok finanszírozó társaság; a megszerezhető tőkéért pedig iszonyatos verseny folyt. Ezért egy jó hírű csoport sem engedhetné meg magának, hogy őt küldje egy nagyobb ásatásra, mivel már a puszta ottléte is megkérdőjelezné a leletek valódiságát, a csoport pedig futhatna a pénze után. Még nevének megváltoztatásával sem érne el semmit: kicsi a régészet világa, és őt túl sokan ismerik. Ha legalább nem lenne olyan taktikázó ez az egész! A tőke olyan nagy nevekhez vándorol, akik nyilvánosságot kapnak, és senki sem kockáztatná meg, hogy rossz sajtója legyen, amiért ő nekik dolgozik. Rengeteg kisebb ásatáson volt már, de az összes fontos feltárás elérhetetlen volt számára. Nem mintha megváltoztatta volna a nevét, ha azzal elérhet valamit. Apja csodálatos ember és vérbeli régész volt. Mélységesen szerette őt, és bár már eddigi huszonnyolc évének felét nélküle élte le, még mindig nagyon hiányzott neki. Dühítette, hogy apjának temérdek régészeti eredményét gyakorlatilag figyelembe se vették merészebb elképzelései és elméletei miatt, amelyeket már nem tudott bebizonyítani. Egy balesetben halt meg az amazóniai őserdőben, éppen amikor egy olyan terepre utazott, amelytől egyik vérlázító elmélete megdönthetetlen bizonyítékát remélte. Sarlatánnak és bolondnak nevezték, de halála után az együttérzőbbek úgy vélekedtek, hogy a professzort egyszerűen „félrevezették”. Cyrus Sherwood hírneve végigkísérte lánya egyetemista éveit és pályáját is, így gyakran úgy érezte, hogy bárki másnál keményebben kell dolgoznia: sokkal alaposabbnak kell lennie, lelkiismeretesebbnek, és soha nem szabad semmit sem mutatnia szárnyaló képzeletéből, amelyen apja mindig olyan jól elszórakozott. Teljesen a régészetnek szentelte magát, még szabadságra se ment soha, hogy minden lehetséges percet megragadhasson céljai megvalósításához. 276
Minden hiábavalónak tűnt. Rögeszmés Sherwood lányát egy nagyobb ásatáson sem látták szívesen. Kezével a falba vert. A papa nem volt rögeszmés, gondolta szenvedélyesen. Kissé bizonytalannak és kissé furcsának tűnt, az egyszer igaz, de bámulatos apa volt, és amellett piszok jó régész. Rágondolva eszébe jutottak az ő irataival teli dobozok, melyeket sose nézett át. Halála után Sherwood professzor iratait összecsomagolták, a házat pedig eladták. Féltestvére, Rick vitte el a dobozokat sivár kis lakásába, ahol egyszerűen a sarokba dobálta őket. Sohasem mutatott érdeklődést irántuk, amennyire húga tudta; és soha nem is nyúlt hozzájuk. Amikor Jillian elvégezte az egyetemet, és a saját lakásába költözött, felajánlotta Ricknek, hogy elviszi őket, hogy ne legyenek útban, de ő visszautasította. Jillian szerint inkább azért, mert Rick élvezetet talált abban, hogy valami olyasmi birtokában lehet, ami neki kellene, nem pedig mert szüksége lett volna az apja dolgaira. Mint a legtöbb dologban, ebben sem volt éppenséggel helyénvaló. Igaz, Jillian sosem akarta megsemmisíteni apja iratait, de az is igaz, hogy nem égett a vágytól, hogy megszerezze őket. Épp ellenkezőleg. Akkorra már, ha fájdalmasan is, de teljes mértékben be kellett ismernie, hogy apját rögeszmésként emlegetik, és nevetség tárgyává teszik a szakmában, márpedig Jillian semmi olyasmit nem akart elolvasni, amitől esetleg ő is ezt hinné. Jobb, ha úgy emlékezik rá, amilyennek kislányként látta. Most azonban megrohanta a kíváncsiság, és szükségét érezte, hogy közelebb hozza apja emlékét. Nem volt rögeszmés! Néhány elmélete eltért a megszokottól, de ötszáz évvel ezelőtt azt az elméletet is rögeszmének tekintették, hogy a Föld gömbölyű. Apja számtalan órát töltött különféle térképek, folyóiratok fölé hajolva, elméletek megalapozását segítő nyomok után kutatva. Remekül dolgozott a kutatóterületén, néhány bizonyítékként fennmaradt töredékből sok mindent el tudott mondani a múltról. Most szerette volna, ha nála vannak a dobozok. Apjától csakis támogatást kapott mindig – és neki erre szüksége volt. Meghalt, és azok a régi feljegyzései tartoztak hozzá legjobban; sokkal inkább, mint az a néhány emlék, többnyire fénykép, amit Jillian őrzött. Egy percig tétovázott. Karrierjének ez volt a legfeketébb pillanata, a legdühösebb és legszomorúbb, amióta a professzor halálát megtudta. Természeténél fogva független volt, de időnként még a legfüggetlenebb embernek is biztonságra van szüksége, és neki most éppen ez hiányzott. Közelebb akarta érezni magát az apjához, fel kellett frissítenie az emlékét. Amikor végre elhatározta magát, fürge léptekkel bement az erkélyről. Utánanézett Rick telefonszámának a címes füzetében; fanyarul gondolt közben arra, hogy mennyire jellemzi a kapcsolatukat, hogy nem tudja fejből. Lényegében egyáltalán nem kötődtek egymáshoz érzelmileg. Rick néha kölcsönkért tőle, de évente egy alkalomnál többször nemigen látták egymást, ami persze bőven elegendő volt mindkettőjüknek. Egy teljes percig hagyta csörögni a telefont, mielőtt letette volna a kagylót. Mindig is realista volt, tudta, hogy néhány napig eltarthat, amíg eléri Ricket, így inkább visszafogta a türelmetlenségét, és átöltözött a tornadresszébe. A mozgás mindig jó hatással volt rá stressz idején, és egyébként is szeretett jó formában lenni. Hetente háromszor járt tornaterembe, azonkívül kocogott is, hogy fitt maradjon. Amint néhány órával később hazaért, felvette a telefont, és újra tárcsázott. Meglepetésére az első kicsöngés után egy kattanást hallott, amint a telefonkagylót felemelték, és egy nyers, alig kivehető – Igen? – dörgött a fülébe. – Rick, Jillian vagyok. Otthon vagy ma este? – Miért? – A második szó óvatos, gyanakvó volt. – Át akarom nézni apa régi jegyzeteit. – Minek? – Egyszerűen csak át akarom nézni. Még sose vettük hozzá a fáradságot. Nem is tudjuk, mi van bennük. – És ez most mért baj? – Nem baj. Csak kíváncsi lettem. – Ösztönösen nem hagyta, hogy Rick megtudja, mennyire megbántották, vagy hogy mennyire szüksége volt arra, hogy legalább az iratok révén kapcsolatban érezze magát az apjával. – Nincs időm itt ülni, és várni, amíg te az emlékvasúton utazgatsz – mondta, teljesen kizárva annak a lehetőségét, hogy húga elvihesse magához a dobozokat. Rick soha nem engedett volna abból, amit Jilliannel szembeni előnyének tekintett. – Értere – szólt a húga. – Felejtsd el. Csak úgy eszembe jutott. Szia. – Várj egy kicsit – mondta Rick sietve. Jillian szinte érezte, ahogy a férfi gondolkodik, ízlelgeti az agyában 276
megszülető ötletet. – Hmm... Talán mégis átjöhetsz. És, hmm... Nem tudnál kölcsönadni egy kis pénzt? Egy kissé le vagyok égve. – Nem is tudom – mondta Jillian; mert nem akarta, hogy bátyja azt higgye, túl könnyen megfűzheti, hisz még képes lenne meggondolni magát. – Mennyi kellene? – Nem sok. Mondjuk egy százas. – Egy százas?! – Oké, oké, legyen ötven. – Nem tudom – ismételte. – Majd megnézem, mennyim van. – Átjössz most? – kérdezte Rick. – Persze, ha ott leszel. – Itt leszek – s azzal ledobta a kagylót, ami igencsak sértette Jillian fülét. Hát igen. Ez Rick. Megvonta a vállát, ahogy lerakta a telefont. Minden beszélgetés ilyen volt vele. Néha azon tűnődött, észreveszi–e Rick valaha is, hogy hiábavalóan bosszantja őt. Megnézte a pénztárcáját, hogy van–e egyáltalán ötven dollárja készpénzben; volt, de ha odaadja, nem marad nála semmi, hacsak automata bankpénztárhoz nem megy, de erre este lévén nem szívesen gondolt. Mivel azonban bőségesen volt üzemanyag az autójában, nem volt szüksége készpénzre aznap éjjel. Megért neki ötven dolcsit, hogy mielőbb átnézhesse apja iratait, hisz annyira szüksége volt rá. Ritkán került hasonló állapotba, hiszen szilárdan megállt a lábán, néha azonban az olyan emberek is, mint ő, veszítenek fáradhatatlanságukból. Ezen az estén pedig Jillian szemmel láthatóan egyre csak gyengült. Nem is vette át a tréningruháját, mert tudta, hogy a dobozok rendezése poros, piszkos munka lesz, hisz annyi éve ott álltak már. Háromnegyed órájába telt, míg a bérházegyütteshez ért. Három kétemeletes ház alkotta halvány lazacvörös díszvakolattal; meglehet, hogy jól nézett ki, amikor sok–sok évvel ezelőtt elkészült, de azóta koszos lett és sárgásbarna színűvé fakult. Rick a bal oldali épületben lakott, a földszinten. A parkoló különböző mértékben szétszedett járművekkel volt tele, igaz, volt néhány épebbnek tűnő példány is – azok viszont egy kis karosszériamunkát igényeltek volna. A ház lakóiról pedig talán meg lehet kockáztatni azt a véleményt, hogy feltehetően kocsijukhoz hasonló állapotban lehettek. Jillian bekopogott Rickhez. A tévén kívül semmi mást nem hallott. Megint kopogott. – Jól van na, megyek már – szólalt meg valaki rosszkedvűen odabenn, s egy percre rá Rick kinyitotta az ajtót. Mint mindig, húga most is elcsodálkozott azon, hogy milyen kellemes és kisfiús vonásai vannak Ricknek, s hogy az arca milyen jól ellenáll a cigaretta, az ital, s úgy általában az életmódja hatásainak. Az évek múlását jelezte, hogy kissé veszített már a jóképűségéből, de még mindig vonzó férfi volt. – Hello – üdvözölte. – Hoztad a pénzt? – Nem sok marad nekem, ha odaadom, de ha szükséged van rá, elboldogulok nélküle – mondta Jillian, s közben azt gondolta: „Hello, én jól vagyok, és te?” Érezte a leheletén az alkoholt. Rick józanon sem adott sokat a jó modorra, de amikor ivott, végképp megfeledkezett róla. Sajnos legtöbbször ez az eset állt fenn. – Persze hogy szükségem van rá – vágta rá azon nyomban. – Nem kértem volna egyből százat, ha nem úgy lenne. Jillian megvonta a vállát, elővette a pénztárcáját, s úgy nyitotta ki, hogy bátyja láthassa: minden létező bankóját neki adja. Ötvenhét dolcsi. Soha többé nem fogja viszontlátni, ezt nem is remélte. Odaadta a pénzt, és azt kérdezte: – Hol vannak a dobozok? – Ott hátul. A másik hálószobában. A másik hálószoba egy lomtár volt, semmi nem utalt arra, hogy lett volna benne ágy valaha is. Rick tárolónak használta, s valóban, szembetűnően ideális alkalmatosságnak bizonyult arra, hogy a szennyes ruháktól kezdve minden útjába kerülő tárgyat oda behajítson. A dobozok egymás hegyén–hátán álltak az egyik sarokban; Jillian utat vágott magának odáig, és mindjárt hozzá is fogott, hogy egy kis teret csináljon magának, ahol szétszedheti őket. – Mit keresel? – kérdezte Rick. Hallotta a férfi hangjában bujkáló gyanakvást, és tudta, hogy a telefonban sem hitt neki teljesen. – Semmit. Csak el akarom olvasni őket. Hozz be két széket, és nézzük át együtt! – Nem, kösz – felelte, s tekintetéből látszott, hogy tudta, ezt Jillian se gondolta komolyan. – Inkább iszom 276
valami hideget és nézem a tévét. – Rendben – szólt a húga, és már nyúlt is az első dobozért. Öt volt összesen, mind vízpáccal színezett – ennek köszönhetően alig lehetett észrevenni az évek során rájuk rakódott port. Leült a padlóra, és sorra letépte a barna védőszalagot, amellyel átkötötték és lezárták a dobozokat. Az anyag nagy része kutatásokról szóló könyv volt, ezeket Jillian témájuk szerint csoportosította maga köré. Érdeklődését felcsigázta pár ritka kiadvány, melyeket aztán megfelelő gonddal kezelt. Különféle ásatásokról szóló feljegyzéseket talált még; cikkeket, melyeket apja érdekesnek vélt és megőrzött; különböző korokból fennmaradt szárazföldi és tengerészeti térképeket; valamint több jegyzetfüzetet, melyekbe a professzor a saját gondolatait jegyezte fel. Önkéntelenül elmosolyodott, amint ez utóbbiakat kinyitotta, hiszen apjára ismert a görcsös kézírásban. Mindig óriási lelkesedéssel volt a munkája iránt, mindig határtalan örömet érzett az elveszett civilizációk rekonstruálásában. Soha nem próbálta megzabolázni a képzeletét, inkább szabadjára engedte, abban bízva, hogy ez majd közelebb viszi az igazsághoz – amely számára a legravaszabb hazugságnál is mindig abszurdabb volt. Munkájában lelt gyönyörűsége arra indította a professzort, hogy több legenda után kutasson; mindnek külön fejezetet szentelt a füzeteiben. Jillian emlékezett gyermekkorának bűvöletben telt estéire, mikor apja lábánál vagy az ölében ücsörögve az ő szórakoztatására szőtt sok–sok mesét. Nem akármilyen tündérmeséken nőtt fel: titokzatosan eltűnt ősi civilizációkról és kincsekről szóltak... Léteztek ezek valaha is, vagy csupán emberi képzeletben megfogant mesék voltak? Apja mindig is ezt kutatta, s a legjelentéktelenebb nyomot is érdemesnek találta végigkövetni, hogy egy történet eredetére fényt deríthessen. Jillian átfutotta a jegyzeteket, álmatag szemmel emlékezett vissza a mesékre, melyeket apja a legendák alapján talált ki, és észrevette, hogy legtöbbjük mondára leegyszerűsítve jutott el hozzá, valóságos alap nélkül. A professzor jó néhány legendát legalább lehetségesnek ítélt meg, bár még mindig további kutatásra volt szükség, és az igazság valószínűleg sohasem fog kiderülni. Jillian ismét dühös lett: hogy tudták az apját rögeszmésként visszautasítani, amikor itt volt a fényes bizonyíték arra, hogy nagyon körültekintően figyelembe vette a tényeket, és semmiféle távoli dicsfény nem befolyásolta. Azonban mindenki csak látványos felsüléséről, az anzárokról szóló elméletéről beszélt, és hogy törekvése az életébe került. Az anzárok. Már régóta nem gondolt a legendájukra, mert az okozta apja halálát. Olyan izgatott volt miatta. Amikor utoljára látta őt – azon a reggelen, amikor elutazott az Amazonas vidékére, hogy az anzár legendát kutassa –, túláradt benne az öröm, és nagyon lelkes volt. Jillian egy vékony, félszeg, tizenhárom éves bakfis volt; neheztelt az apjára, amiért otthon hagyja, és duzzogott, amiért a közeledő tizennegyedik születésnapjára sem akart visszajönni. Apja ennek ellenére megölelte, megcsókolta. – Ne húzd fel az orrod, kicsim – mondta, s közben a haját simogatta. – Néhány hónap, legtöbb egy fél év múlva visszajövök. – Nem muszáj menned – felelte Jilly engesztelhetetlenül. – De most van itt a lehetőség, hogy megtaláljam a Császárnőt, hogy bebizonyíthassam, igenis létezett az anzár nép. Ugye tudod, mit jelentene ez? Tizenhárom éves korában már riasztóan reálisan látta a világot. – Kinevezést – válaszolta, és Cyrus Sherwood nevetett. – Hát, azt is. De gondolj csak bele, milyen lehet bebizonyítani egy legendáról, hogy igaz volt, milyen lehet a Császárnő Szívét a kezemben tartani, szépségét a világnak adni! Jilly összeráncolta a szemöldökét. – Jó lesz, ha vigyázol magadra – figyelmeztette, s mutatóujjával jelezte, milyen komolyan gondolta szavait. – Tudom. Ígérem, minden lépésnél óvatos leszek. Mégsem volt az. Az a reggel volt az utolsó alkalom, hogy látta őt. Körülbelül három hónapra rá kapták meg a hírt; újabb két hónapba telt, amíg a holttestet hazaküldték, hogy végre eltemethessék. Ruby nagynéni volt Jilliannel a professzor távollétében, nem kellett a kislány iskoláztatását megszakítani; de az apa halála után hirtelen eladták a házat, és Jilly a nagynéni kicsi villájában lakott azután. Rick, bár ő volt a legközelebbi hozzátartozója, nem akarta, hogy egy bakfis a terhére legyen. Amellett a fiú sosem bocsájtotta meg az apjának, hogy újra nősült az ő édesanyja halála után, ezért mihelyt befejezte a középiskolát, elköltözött otthonról. Rick és Jillian sosem voltak közel egymáshoz; a fiú nehezen tűrte meg őt. A helyzet azóta sem lett jobb. A professzor életét elvette az anzár legenda kutatása – a Jillianét pedig teljes mértékben megváltoztatta. 276
Nemcsak azért, mert elvesztette az édesapját, hanem mert kiszakította abból a világból, amelyben élt, és mert még a jelenben is beárnyékolta a karrierjét apja utolsó kutatása. Átforgatta a kezében levő füzetet, látni akarta a professzor személyes gondolatait a legendáról., mely oly sokba került neki is – de egy fejezet sem szólt az anzárokról. Félretette a füzetet, s felemelt egy másikat, de ez sem tartalmazott semmit az ősi törzsről. Átnézett még két jegyzetfüzetet, és amint felemelte a harmadikat, megpillantotta alatta azt, amit annyira keresett. Vastag fekete betűkkel volt megcímezve a füzet: A DÉL–AMERIKAI ANZÁR CIVILIZÁCIÓ. A professzor által kutatott legendák közül csak ez az egy érdemelt meg egy külön füzetet. Megborzongott izgatottságában, ahogy kiemelte a füzetet a dobozból és óvatosan kinyitotta. Azon tűnődött, meglátja–e vajon, mi ragadta meg annyira az apja érdeklődését, hogy mind a jó hírét, mind az életét kockára tette érte – s melyért mindkettőt el is veszítette. Jillian látta, hogy több különböző eredetű regét és legendát gyűjtött össze; mindben volt némi utalás a Császánőre, vagy a Királynő Szívére. Ezeknek a regéknek az eredetét lehetetlenség volt kinyomozni, bár Cyrus Sherwood lelkiismeretesen kutatta őket. Nem inkáktól származtak, se nem majáktól, mégis úgy tűnt, hogy valamilyen fejlett civilizációban születtek. A regék „a zöld tenger alatti kővárosra, az anzárok földjé”–re is utaltak. A legendának számos változata volt, de a kis eltérésektől eltekintve arról szólt, hogy egy csodálatos harcos királynő beleszeretett egy másik törzsből származó szenvedélyes természetű katonába. A férfi meghalt, miközben a kővárost és harcos királynőjét védelmezte a vértelen szárnyú démonok törzsével szemben. A harcos királynő – de nevezik császárnőnek is – nagyon elkeseredett szerelme halála miatt, és megesküdött az ő testére, hogy szíve soha senki másé nem lesz, sem ebben az életben, sem az elkövetkezőben, az örökkévalóságon át. Nagyon sokáig élt a királynő, és amikor meghalt, szíve vörös ékkővé változott, melyet aztán kivettek a testéből és szeretett harcosa sírjára helyeztek, hogy az örökkévalóságon át az övé legyen, ahogyan azt megfogadta. Mágikus erőt tulajdonítottak a vörös ékkőnek, mely védelmet nyújtott az anzároknak, akik így örökre háborítatlanul élhettek zöld, tenger alatti városukban. Ez a mese is olyan volt, mint a többi: számtalan változatban keletkezett szerte a világon, és semmi olyan különlegesség nem volt benne, ami Sherwood professzor intenzív érdeklődését megmagyarázta volna. Vagy a sajátját. Jillian a sarkán ülve egyre a füzetet bámulta. A szíve kalapált, és nem tudta, miért, ha csak azért nem, mert édesapja elég fontosnak találta ezt a legendát ahhoz, hogy egy külön jegyzetfüzetet szenteljen neki. Feszült lett, ahogy az apja szavaiból hajdan kicsengő, bénító előérzet ismét megérintette. Ismét olvasni kezdett. Majd egy óra múlva megtalálta a titkosírást. Tágra nyílt szemmel meredt rá az eddig betemetetten szunnyadó, de immár felszínre kerülő gyermekkori emlékek hatása alatt. Aztán megragadta a kistáskáját, ceruza után kutatott, majd elkezdte átírni a rejtjeleket. Mindössze pár szó volt az egész, kettéhajtotta a papírt és belegyömöszölte a táskájába, mert nem akarta addig folytatni, amíg teljesen egyedül nem lehet. Nem csoda, hogy a professzor olyan izgatott volt. Jillian verejtékezett, a pulzusa gyorsan vert. A szíve majd kiugrott a helyéről: alig bírta elviselni egyre növekvő feszültségérzetét, s megállni, hogy egy óriásit ne sikítson. Az apjának sikerült! Életében semmit nem tudott még ennyire biztosan, ennyire csontig hatoló meggyőződéssel. Az ő apja megtalálta az anzár törzset! Így hát, Isten segedelmével, ő is meg fogja.
276
2. Ben Lewis elégedetten üldögélt kedvenc kocsmájában a brazíliai Manaus városában. Előtte az asztalon egy üveg majdnem tele kedvenc whiskyjével, térdén kedvenc pincérnője. Szerinte az élet vagy egyszerűen szar, vagy pedig egészen nagyszerű volt – e két állapot közül jelen pillanatban egyértelműen az utóbbiban volt része. Ami őt illeti, semmi nem ért annyit, mint egy jó whisky és egy hajlandóságot mutató nő, olyan, akitől egy férfi érettnek érzi magát. Hát igen, ez mintha azt jelentené, hogy még mindig nem volt érett, de a pokolba is, amióta csak ráköszöntött a pubertás, a dákója nem érezte érettnek magát. Akkor lépett be édes kis Théresája az életébe. Mivel szőke volt és rosszul beszélt portugálul, hozzá még amerikai akcentussal, Ben úgy vélte, hogy egyszerűen csak Teresa volt, de ez nem számított. Csakis az számított, hogy a lány hamarosan kiszáll a munkából és a szobájába vezeti, ahol a következő bő egy órát az ő pumpáló mozdulatai alatt lesz szerencséje eltölteni. Ez az... már kezdte határozottan érettnek érezni magát... Christus, a kocsmáros odaordított Théresának, hogy mozdítsa meg a fenekét és folytassa a munkát. A lány először duzzogott, aztán elnevette magát, és egy erős, mélyrehatoló csókkal ajándékozta meg Bent. – Negyvenöt perc, szerelmem. Kibírod olyan sokáig? Ben felhúzta a szemöldökét. – Gondolom, ki. Általában megéri a várakozást. Théresa nevetett, hangja kihívó volt, s várakozással teli. – Én is éppen így gondolom... Megyek már! – vágta oda epésen Christusnak, aki a homlokát ráncolva arra készülődött, hogy megint ráordítson. Ahogy Théresa felállt, Ben megsimogatta a derekát, és elégedetten visszadőlt, hogy rendezze ügyét a jéghideg whiskyvel. Mint bármely óvatos férfi, ő is hátával a falnak támaszkodva ült. Ez a homályos, piszkos, füstös kocsma kedvence volt a kivándorlóknak. Az embereknek valahogy mindig sikerült magukhoz hasonló embereket találniuk, bálmelyik országban, bármelyik városban. Brazília messze volt Alabamától, ahol Ben felnőtt, de otthon érezte magát ezen a földön is. A kocsma mindent látott és mindent megjárt emberekkel volt tele, de nekik különféle okokból mégse volt szükségük többé arra, hogy vigyázzanak a hátukra. Ben szerette Christus lebujának a hangulatát: rég visszavonult vagy éppen még aktív folyami vezetők, hajósok, segédek fordultak meg itt. Érthetően lármás helynek vélné ezt az ember; az is volt időnként, és lesz is még párszor a jövőben – legtöbbször azonban csak egy félhomályos, kényelmes hely volt ez, ahová az ember bemenekülhetett a hőség elől és a magafajtával együtt lehetett. Ben feltételezte, hogy elég biztonságban lenne, ha egy bárszékre ülne csupán: jelenleg tudtával senki olyan nem tartózkodott a bárban, akinek szándékában állt volna őt megölni; máskülönben meg Christus is odafigyelne. Egyébként sem azért ült háttal a falnak dőlve, mert egy kés vagy egy golyó várományosának érezte magát –– bár környezetét tekintve fennállt ez a lehetőség. Azért ült mindig ott, ahol most is, mert így látott mindent, ami a kocsmában zajlott, és mindenkit, aki oda belépett. Egy férfi soha nem tudhat eleget. Természeténél fogva odafigyelt mindenre, és ez jó párszor megmentette már az életét. Most sem szándékozott egy eddig jó szolgálatot tevő szokással felhagyni. Tapasztalt ember lévén Bennek nem tetszett, amit hamarosan látott. Két férfi lépett be a kocsmába, és mielőtt helyet választottak volna maguknak, egy percig az ajtónál álltak, amíg a szemük alkalmazkodott a félhomályhoz. Az egyik idegen volt számára, de a másikat ismerte látásból és hírből. Sokat hallott már róla, csak éppen jót nem. Steven Kates bűnöző volt, nem ismert elvet, sem erkölcsöt, saját magán kívül senki és semmi más nem érdekelte. Útjaik soha nem keresztezték egymást, de Ben Lewisnek volt egy jó szokása, miszerint mindenről tudni akart, és szemmel is tartott mindent, ami körülötte zajlott, s ezáltal sok Katesről szóló hír jutott a fülébe. Az piszkálta Bent, hogy ha Steven Kates az Államokban működött – mit keres akkor most Brazíliában? A két férfi a pulthoz ment. Kates áthajolt felette, és halkan odaszólt Christusnak. A tagbaszakadt kocsmáros vállat vont, nem szólt semmit. A jó öreg tulaj mindig hallgatott, akár a csuka, ha nem bírta valakinek a képét, ezért is volt olyan népszerű a kocsmája. Kates ismét odaszólt neki, mire Christus is dörmögött valamit válaszképpen. A két férfi röviden megbeszélt valamit, bólintottak a kocsmárosnak, aztán odamentek egy asztalhoz és leültek. Théresa néhány perccel később visszabillegett Benhez. – Azok a fickók téged keresnek – mondta, miközben mélyen előrehajolva az asztalt törölgette, amire persze az égvilágon semmi szükség nem volt. 276
Ben kigyönyörködte magát a látványban, és már alig várta a pillanatot, amikor Théresa leveti a blúzát, és ő akadály nélkül hozzáférhet ahhoz a buja mellhez. – Van valami vezetőmunka a felső folyásnál – folytatta mosollyal az arcán, hisz pontosan tudta, mi foglalkoztatja Ben gondolatait s szemét. Megvonta kicsit a vállát, hogy a blúza lejjebb csúszhasson, és még többet feltárjon a bájaiból. – Nincs szükségem munkára – mondta a férfi. – Mire van szükséged, szerelmem? – dorombolta a lány. Ben szemében kéjes, bágyasztó tűz égett. – Néhány óra kefélés, ennyi az egész – hangzott a felelet. Théresa megborzongott és kidugta kis macskanyelvét. Bennek ez tetszett benne; nem sok ésszel dicsekedhetett, de jó természetű volt és tökéletesen érzéki, mindig készen állt egy jó kis hancúrozásra. Máris kezdett felgerjedni. Ismerte a jeleket, csakúgy, mint a saját testében – bár kissé nehéz lett volna egy vaskemény dákót elrejteni, vagy valami mással összetéveszteni. Théresának is ugyanolyan szexadagra volt szüksége, mint neki saját magának. Amikor Ben nem volt kéznél, megtette valaki más is. A fenébe is, szinte bárki megtette. Az édes kis Théresa nem volt válogatós, minden férfit szeretett, aki működőképes szerszámmal bírt. Ragyogott, ahogy visszatért a munkájához, arca sugárzott a várakozástól. Ben Katest és a társát tanulmányozta. Az igazat mondta az imént a lánynak: nem volt most szüksége munkára. Rengeteg pénze volt a bankban, az életstílusa. meg nem volt éppen extravagáns. Egy luxus életvitel temérdek dolcsiba kerülne, de az egyszerű lötyögést piszok olcsón megúszta. Amíg volt ennivaló, ágy, jó whisky és sok szex, nem is kívánt mást az élettől. Ben Lewis elégedett ember volt. Mint a fene. Kalandra érzékeny szimata, mely egész életében a pokol egyik bugyrából a másikba vezette, most is teljes erőbedobással dolgozott. Ha egy olyan mocsok, mint ez a Steven Kates, nem sajnálja a fáradságot, hogy bejárja az Amazonas–medencét, a dolog mögött alapos oknak kell rejtőznie. Az Amazonas nem egy átlagos folyó, egy expedíció sem hasonlított rajta holmi parkban folytatott sétára. Amennyire Ben ismerte Katest, tudta róla, hogy ő az a fajta ember, aki maga nem csinál semmit, mindig mással végezteti el a. „munkát'; később aztán közbelép, és kegyeskedik megfosztani őket keservesen megszerzett zsákmányuktól. Valami nagy fogásról lehetett szó, ha Katest is megmozgatta. Ben felállt, felkapta a whiskysüvegét, és odaballagott a két férfi asztalához. Szájához emelte az italt, s öntött egy kicsit a szájába. A nyelvén tartotta kis ideig: egy gyönyörűséges pillanat erejéig ízlelgette, mielőtt lenyelte volna. Piszok jó whisky. Kates hideg megvetéssel bámult rá. Ben egyik szemöldöke felhúzódott, ahogy a férfiakra nézett. – Lewis vagyok. Engem keresnek? Majdnem felnevetett, amikor meglátta Kates tekintetét; tudta, mit lát amaz: egy borotválatlan, koszos, gyűrött ruhájú valakit, aki úgy szorongat egy üveget, mintha soha nem akarna megválni tőle. Való igaz, tényleg nem borotválkozott, tényleg koszos volt, ruhája gyűrött, és egyelőre még nem állt szándékában letenni a piát. Egyenesen idejött egy ár elleni kemény útról – várhat a borotva meg a fürdőkád, amíg Théresához nem ér, hisz a lány odáig volt, ha vele fürödhetett. Ez a whisky pedig valóban kiváló volt; hónapok óta egy kortyot sem ivott, s különben is, ha otthagyja az asztalán, még valami csirkefogó elemeli. Fizetett a piáért, így vitte magával mindenhová. A másik férfi azonban kíváncsian nézett rá. – Ben Lewis? – Ja. – Kinézete alapján ez a fickó harmincas évei közepe táján járhatott, bár meglehet, hogy idősebb volt, mert kisfiús vonásai – jól látható feléltsége ellenére is – megtéveszthették az egyszerű halandót. Ben azonnal felmérte az ismeretlent: egy semmittevő bámult rá, az a fajta, aki nyavalyog, hogy milyen cudar az élet, ahelyett hogy felkelne a lusta seggéről és tenne ellene valamit. Még ha csinált is valamit, nagy valószínűséggel kis boltok kirablásával, vagy ehhez hasonló műveletekkel tarthatta el magát; az, hogy keményen dolgozzon, igazából eszébe se juthatott. Ben sem volt egy olyan típus, aki kilenctől ötig egyfolytában dolgozó, de legalább a saját munkájából élt, nem pedig a máséból. – Azt mondják, maga a rendelkezésre álló legjobb vezető arra az expedícióra, amit tervezünk – mondta az idegen. – Szerződtetnénk magát. 276
– Nézzék – Ben egy asztaltól odahúzott egy felesleges széket, s fordítva leült rá, karjával a támlájára támaszkodva. – Én vagyok a legjobb, de nem tudom, rendelkezésükre állok–e. Épp most jöttem meg egy útról, és egy kis nyugis időre lenne szükségem, mielőtt visszamegyek. Úgy tűnt, Steven Kates magához tért látványos megbotránkozása után, talán rájött, hogy egy útról visszatért embernek jogában áll koszosnak és borotválatlannak lennie. – Megérné a fáradságát, Lewis úr. – Lewis úr? Bent olyan régóta nem szólították már úrnak, hogy majdnem körülnézett, nem áll–e valaki mögötte. – Csak Lewis – mondta. – Különben az én fáradságom elég sokat ér mostanság. Fáradt vagyok, és minden vágyam, hogy néhány hétig normális ágyban aludjak. Egy igazi ágyban, benne egy nővel. – Tízezer dollár – mondta Kates. – Mennyi időre? Kates vállat vont. – Nem tudjuk. Régészeti expedíció. Ez gyanús volt. Ben nem tudta magáról elképzelni, hogy valamilyen régészeti expedícióhoz hasonló emelkedett szellemű ügyben részt vegyen. Lehet, hogy ürügyként nevezi így, de annál jobb. A dolog percről percre érdekesebbé vált. – Melyik területről van szó? Az alapján meg tudom ítélni, milyen hosszú lesz az út. A másik férfi elővette Brazília térképét, és az asztalra fektette. Nem volt nagy, de még csak részletes se; valójában úgy nézett ki, mintha egy lexikonból tépték volna ki. Ujjával egy messze nyugati, az Amazonastól északra fekvő helyre bökött. – Erre valahol. Nem tudjuk pontosan. Ben félig lehunyt szemmel meredt a térképre, aztán nyelt még egy korty whiskyt. Teringettét, ez tényleg pompás. Érezte, hogy égeti, amint lecsúszott a torkán. Csupán ez az élvezet tartotta vissza attól, hogy el ne nevesse magát a helyzet képtelenségén. Idejönnek ezek az idióták iskolás térképpel a zsebükben, és halvány fogalmuk sincs, hogy mibe vágnak bele. – Az a felső szakasz még felderítetlen – szólalt meg végül. – Én még soha nem jártam arra, és nem is ismerek senkit, aki már járt volna. – Nem tudja végigcsinálni? – kérdezte az idegen, s csalódottsága lerítt róla. Ben felhorkant: – De igen, a fenébe, végig tudom csinálni. Mégis elárulnák végre, kik maguk? – Rick Sherwood vagyok. Ő meg Steven Kates. Tehát Kates ezennel nem használt álnevet. Kétségkívül látszott rajta, hogy azt gondolja, senki sem ismeri idelent. Eszerint biztonságban érezte magát. – Nos, Rick Sherwood és Steven Kates, én oda tudom vinni magukat. Még soha nem voltam ott, de elboldogulok a dzsungelben. Így nem feltételezem, hogy az, hogy nem tudom pontosan, hol vagyok, jelentene is valamit, amennyiben maguk se tudják pontosan, hová mennek. A probléma inkább az a tízezer bagó. Senkit sem talál, aki ennyiért hajlandó maguknak dolgozni. Maguk két, talán három hónapnyi pokoljárásról beszélnek. Én kétezerbe kerülök hetente, és maguk fizetnek minden felszerelést és szükséges segítséget. Durván húszhuszonötezerbe leszek maguknak, a többi költség plusz tízre rúg. Lássuk, még mindig égnek a vágytól, hogy belevágjanak ebbe a „régészeti expedícióba”? A két férfi összenézett. Nem vették észre az enyhe nyomatékot Ben utolsó két szaván. – Nem jelent problémát – szólt Kates nyájasan. Ben már több volt, mint pusztán kíváncsi, láthatóan izgatta, mi rejtőzhet a dolog mögött. Kates még csak nem is pislogott, ami azt jelentette, hogy bármi is volt odafent, ért annyit, hogy hamincötezer dollár csak egy cseppnyit jelentsen mellette. Ráadásul az is holtbiztos volt, hogy Kates nem vágyott arra, hogy régészeti lapok magasztalják a nevét. Inkább arról lehetett szó, hogy át akarták fésülni a terepet, feltéve, hogy tényleg van ott fenn egy régészeti lelőhely, bár Ben kételkedett ebben. Amint az ember elhagyta a dzsungelt, máris eltűnt a nyoma annak, hogy ott járt... Mégis, amíg jobban át nem látja, hogy mi folyik körülötte, jobbnak találta legalább feltételezni, hogy van fenn egy lelőhely, annak ellenére, hogy biztos volt benne: ez lehetetlen. De mi lehet olyan értékes, hogy még egy ilyen alakot is, mint ez a Kates, arra csábít, hogy utánamenjen? A dzsungelről számtalan különös mese terjedt, elveszett kincseiről megszámlálhatatlan mítoszt lehetett hallani, de Ben tudomása szerint egy sem volt igaz. Körülötte mindenki elveszett kincsek után futott, az egyedülálló hajótörést kivéve azonban soha semmit nem találtak. Tény, hogy az emberek bármit hajlamosak elhinni, az se érdekli őket, bizonyítható–e a dolog, vagy sem. Bennek esze ágában se volt kockára tenni a jövedelmét azért, hogy a szivárványút végén egy edényben aranyat találjon. – Előre kérem a pénzt – mondta. 276
– Mi a pokol? – dühöngött Sherwood. Kates jelentőségteljesen hallgatott, bár összeráncolta a homlokát. Ben kortyolt még egyet. – Nem szokásom meglógni a megbízóim elől – szólt aztán. – Ha egyszer is megtenném, soha többé nem kapnék munkát. Ez persze nem ilyen egyszerű fordítva. Megfizettem azért, hogy ezt megtanuljam. Vagy megkapom előre a pénzt – vagy nincs üzlet. – Más kísérők is léteznek, Lewis. – Hát persze, ebben biztos vagyok. De nálam egy se jobb. Döntsék el, ki akarnak jutni élve, vagy mindegy, ha odabent pusztulnak. Mint mondottam, épp most jöttem vissza. Nem fog nehezemre esni egy kis pihenés, mielőtt másik munkát vállalok. Ben tudatában volt, hogy nem teljesen igaz az, amit mond, de a blöff is része volt a játszmának. Ha ezek az idióták nem tudják, hogyan kell játszani, az már az ő bajuk. Éltek indiánok arrafelé, ők persze többet tudtak a dzsungeliről – tapasztalatukkal felérőt Ben soha nem is szerezhetett –, viszont éppen ezek az indiánok jelenthették a legnagyobb veszedelmet annak, aki betolakodott a területükre. Még mindig éltek olyan őslakos csoportok az ország belső vidékein, akik soha nem láttak fehér embert, s még mindig voltak hatalmas felderítésre váró területek. Nem tudta senki, mi van ott. Illetve, ha meg is tudta valaki, nem jött vissza onnan, hogy elmesélje. A fenébe, bosszankodott, hisz ő maga is csak annyit tudott, hogy az egész rész hemzseg a fejvadászoktól. – Akkor kérjenek meg valaki mást – vetette oda hanyagul, s már fel is állt. – Mint mondottam, nekem nincs most szükségem munkára, maguknak azonban piszok nagy szükségük van egy vezetőre. Igazán vicces, hogy a legtöbb ember jobban megbecsüli azt, amit nehezebben megszerezhetőnek gondol. Számítása bejött: a munka iránt mutatott közömbössége meggyőzte a másik kettőt, hogy ő a lehető legjobb, akit megszerezhetnek. – Ne siessen annyira – szólt Kates. – Felvesszük. – Rendben – mondta Ben ugyanolyan hanyagul, mint az előbb. – Mikor akarnak indulni? – Amint lehet. Ben felsóhajtott. A fenébe. Azt remélte, lazíthat néhány napig, de hát huszonötezer az huszonötezer. – Jó – egyezett bele, s rápillantott az órájára. Fél négy. – Találkozzunk hétkor itt, akkor majd megbeszélünk mindent. – Így legalább lesz jó két órája Théresával, és arra is lesz ideje, hogy rendbe hozza magát. – Ezt most is megtehetjük – szólt Sherwood. – Maguk igen. Én nem. Hét óra – ezzel otthagyta őket, s odament Théresához. – Add ide a kulcsodat – mondta, és a lány nyakához dörgölőzött. – Rendbe szedem magam, és az ágyban fogok rád várni. Théresa kuncogott, ahogy a kulcsot előhalászta a zsebéből. – Hát legyen, bár azt terveztem, hogy veled együtt mászok a kádba. – Dolgom akadt, baby. Ha előre rendbe hozom magam, több időnk lesz az ágyban. – Ha így áll a dolog, akkor nyomás – kacsintott, s megcsókolta Bent, aki már indult is ki a kocsmából, és bár három ember tekintetét is magán érezte, csak eggyel törődött közülük. Ó, a nők! A mindenségit az édes kis odújuknak! Ha valaha is rájönnének, hogy a férfiak mennyire megőrülnek értük, az egész világ hierarchiája a feje tetejére állna. Talán csak azért teremtődtek a férfiak nagyobbaknak és erősebbeknek, hogy legalább a harcokban kitűnhessenek valamivel. Rick utasította Jilliant, rakassa megőrzésbe a holmijukat, amíg ők ketten távol vannak, aztán Katesszel együtt elhagyták a szállodát, hogy megkeressék azt a vezetőt, akit ajánlottak nekik. Julian nagyon örült, hogy egyedül lehet, mert akadt pár elintéznivalója, s nem akarta, hogy akármelyikük is tudjon róla. Először is a tárolást beszélte meg, miután felkutatta a hotel igazgatóját, aki nem volt éppenséggel elragadtatva a holmi őrzésének az ötletétől. Mivel azonban nem sok csomagról volt szó, s mivel Jillian előre fizetett két hónapi tárolásért, végül hajlandóságot mutatott. Néhány percnyi portugál és angol keverék nyelven folytatott beszélgetésük után Jillian megértette, hogy az igazgató ellene volt, hogy egyáltalán belevágjon az expedícióba. – Sok férfi nem jönni vissza, senhora – magyarázta komolyan. Nagyon latinos külseje volt: alacsony, zömök testalkat; egyenes fekete haj; nagy, sötét szem. – A dzsungel megenni őket, soha többé nem látni őket. Jillian nem javította ki a latin férfit, amiért férjes asszonynak nézte, mert csak zavarba hozta volna vele, és 276
különben is, ez nem volt fontos. Megszokta már, hogy Rick feleségének nézik, nem pedig a húgának. Egyáltalán nem hasonlítottak egymásra, kivéve, hogy mindketten barna hajúak voltak. Az igazgató rendes embernek tűnt, Jillian pedig meg szerette volna simítani a kezét, hogy megnyugtassa. – Értem az aggodalmát – mondta. – Én is nyugtalankodom kicsit. Higgyen nekem, én nem veszem félvállról a dzsungelt. De régész vagyok, és hozzászoktam már a kemény körülményekhez. Valószínűleg több éjszakát töltöttem már sátorban, mint ágyban, és különben nagyon óvatos vagyok. – Remélem is, senhora – szólt még mindig aggodalmaskodva az igazgató. – Én bizony nem menni semmiért. – Nekem viszont mennem kell, és megígérem magának, hogy nagyon fogok vigyázni magamra. Nem hazudott. Bár munkája javát száraz, poros vidékeken végezte, tudta, milyen akadályok állhattak útjukba. Mind a növényövezet, mind az állatvilág halálosnak bizonyulhatott. Az oltásai frissek voltak, volt nála többfajta antibiotikum, rovarriasztó, meg egy bőségesen felszerelt elsősegélycsomag. A kisebb sebek összevarrásához is értett. Igazán előrelátóan még fogamzásgátló tablettát is íratott fel magának, és hozott három hónapra elegendő mennyiséget; az elsősegélycsomagban, antihisztaminnak álcázva csempészte be őket az országba. Mindezek ellenére sem áltatta magát azzal a gondolattal, hogy mérjen rájuk bármit az esőerdő: ő megbirkózik vele. Óvatos lesz, de egy baleset akármikor bekövetkezhet, akárcsak egy betegség. Mindenféle elővigyázatosság ellenére megmarhatja egy kígyó. Itt ugyan antivenint is a gyógyszerek közé, de van néhány olyan méreg, aminek a hatását nem lehet kivédeni. Ellenséges indiánok is előbukkanhatnak, hiszen az Amazonas–medencének vannak hatalmas, mindeddig még felderítetlen szakaszai. Szó szerint el se képzelhették, mi vár rájuk. Gyorsan elintézte ügyét az igazgatóval, és elhagyta a szállodát azzal a céllal, hogy beszerez egy megbízható fegyvert. Azt hitte, aránylag könnyű feladat lesz ez Manausban: végül is ez a széles utakkal behálózott, európai légkörű város vámmentes kikötő volt. Gyakorlatilag a világ bármely tömegesen gyártott cikkét fellelhette itt az ember. Annak köszönhetően, hogy Los Angelesben élt, elég jól tűrte a hőséget, jobban, mintha mondjuk Seattle–ben élt volna. A magas páratartalom azonban elbágyasztotta. A legjobb évszakban érkeztek: télen, a júniusi, júliusi és augusztusi hónapokra. Ez volt az év legszárazabb időszaka, és a hőség sem volt annyira fullasztó. Jillian gyanította, hogy a „száraz" ebben az esetben azt jelenti, hogy nem esik mindennap, hanem csak minden másnap. Ha azonban ekkora szerencse nem is adatik meg nekik, hátha megússzák a dolgot napi két esőzéssel – három helyett. Reménykedett a napi két zuhanyban, de felkészült a rosszabb esetre is. Egy darabig a környéken sétálgatott, nem kóborolt el messze a szállodától, a szemét pedig nyitva tartotta. Még kétszáz métert sem tett meg, s máris legalább hétféle nyelv ütötte meg a fülét. Manaus mély vizű kikötőváros, ezerkétszáz mérföldre fekszik az óceántól nyugatra; világa éppoly lebilincselő volt, mint bármely, nagy hajók által látogatott tengeri kikötőé. Csakugyan, az ilyen cirkálók magyarázattal is szolgálhattak a nyelvkavalkádra, melybe belekerült. Miért ne juthatnának el a kontinens kellős közepébe? A hatalmas Amazonas csak ment a saját feje után; olyan mély volt néhol, hogy a rajta úszó hajótestek alatt még mindig maradt úgy százhúsz méter mélységű víz. Rick még mindig sértve érezte magát, amiért Jillian ragaszkodott ahhoz, hogy nála legyen a térkép. Ezért alig szólt hozzá, kivéve, ha utasította valamire, de ez nem térítette el húgát az elhatározásától. Az expedíció apjukért volt inkább, jobban, mint őérte. Jillian erős személyiség lévén mindig is képes volt megvívni a maga csatáit; de a professzor nem tudta megvédeni sem a jó hírét, sem az emlékét. Örökké úgy fognak emlékezni rá, mint egy rögeszmésre, hacsak a lánya be nem bizonyítja, hogy helyes volt az anzárokról szóló elmélete. Ezért nem árulhatta el Ricknek, amit tudott. Azt kívánta, bárcsak kimaradt volna Rick az egészből, de a körülmények ellene játszottak. Pár pillanattal azután, hogy Jillian rájött, mi az, amit talált, Rick belépett a szobába. Talán azért, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem mesterkedik semmiben. Húga képtelen volt eltitkolni az izgatottságát. Rick végignézett a szétszórt térképeken, meglátta a terület általános térképét, és azon nyomban helyes következtetésre jutott, igaz, ő a kincses térkép elnevezést használta. Napokig járt Jillian nyakára, hagy megkapja a koordinátákat, ő viszont nem volt hajlandó rá, mert ismerte Ricket, és tudta, hagy mindig valami rosszban sántikál. Nagyon valószínű, hogy eladta volna az információt 276
valami rámenős szerencsevadásznak, cseppet sem törődve a professzor jó hírével. Nyilván nem lett volna kedve ahhoz, hogy képzett régészek gondos feltárására megőrizze a leleteket, vagy lajstromba vegye őket, vagy hogy bármilyen értéktárgyat átadjon a. brazil kormánynak, ahogy azt a törvény megkívánja. Ha csak egy támogató is akadt volna, aki pártfogásába veszi Jilliant és expedícióját, ő így cselekedett volna, de akárhol érdeklődött, vagy levegőnek nézték, vagy kinevették. Most is az ő hangjukat vélte hallani: Rögeszmés Sherwood lányának is elment az esze. Végül Rick bevonta Steven Katest. Azt, hogy ő miért vállalta a terv finanszírozását, csakis ő tudta. Jillian ragaszkodott ahhoz, hogy ő keresse meg a helyet, hisz így tudná a legbiztosabban védelmébe venni a leleteket. Akárhogy is volt, nem bírt szabadulni keserű érzésétől, hogy milyen helyzetbe kényszerült néhány munkatársa vaksága miatt. Ha csupán egy kicsit is hittek volna az apjának vagy neki, most szakértő régészek vágtak volna neki ennek a kutatóútnak. A vezetőjük is megbízható lett volna, nem egy olyan lelkiismeretlen alja ember, mint amilyennek leendő vezetőjüket képzelte – s nagyon is tartott attól, hogy Rick és Kates ilyen embert vettek fel. Ha lett volna más lehetősége, megragadta volna, de be kellett érnie a számára elérhetővel. Gyakorlatias volt, igen, méghozzá megfontoltan gyakorlatias. A Kőváros fekvését az emlékezetére bízta, így a férfiaknak magukkal kellett őt vinniük. Arról is gondoskodott, hogy fel legyen fegyverezve. Logikus elővigyázatosság volt ez. Tudott bánni a fegyverekkel, s ez a hozzáértés kapóra jött a szakmájában. A kígyók és más hasonlóan veszélyes dolgok hozzátartoztak a munkájához. Jilliant most inkább az nyugtalanította, hogy a kígyók ez alkalommal két lábon járók lehetnek – ezt a kockázatot azonban vállalnia kellett. Mindent átgondolva jobbnak látta, ha nem bosszankodik úgymond tehetetlen helyzetén, elvégre az azért mégse volt valószínű, hogy meg akarnák őt ölni, vagy hogy otthagynák a dzsungelben pusztulásra ítélve. Annak ellenére, hogy Rick emberként is, testvérként is kudarcot vallott előtte, azért mégsem volt gyilkos. Legalábbis remélte, visszahőkölne attól, hogy ártson neki. Egyelőre nem akart elhamarkodott véleményt alkotni Steven Katesről, aki eddig kulturált ember benyomását keltette benne. Ha azonban úgy esik, hogy valami egészen más derül ki róla, Jillian nem lett volna meglepve. Egy nagyvárosban nem nehéz fegyvert találni, nem is félt ettől a feladattól. Ha biztos lett volna benne, hogy át tud juttatni egyet a vámon, magával hozott volna egyet az Államokból. Fegyvert csempészni ellenben más dolog, mint fogamzásgátló tablettákat, nem beszélve arról, ha elkapják. Lassan haladva elment egy másik szálloda előtt álló taxisor mellett, közben titokban a sofőröket méregette. Olyat keresett, aki nem hatott különösebben jómódúnak, habár egyiküket se lehetett gazdagnak nézni. Talán elhanyagolt külsejűnek nevezhették volna őket a legtalálóbban. Végül kiválasztott egyet: arca borostás, szeme véraláfutásos volt, és kicsit ápolatlanabbnak tűnt a többinél. Jillian mosolyogva ment oda a járműhöz, s tökéletlen portugál nyelvtudásával megkérte, vigye el a dokkokhoz. A sofőr nem volt bőbeszédűnek nevezhető. Jillian megvárta, amíg átjutottak a nagy forgalmú utcákon, aztán nyugodtan megkérdezte: – Fegyvert akarok venni. Hol kaphatnék egyet? A taxis azonnal a visszapillantó tükörbe tekintett. – Fegyvert, senhora? – Egy pisztolyt. Legjobb lenne egy automata, de az se baj, ha csak egy... csak egy... – Nem jött rá, hogy van portugálul a „revolver". Kört rajzolt az ujjával, úgy mondta: „revolver". A sötét szempár bizalmatlankodó és csalódott lett. – Odaviszem magát – mondta. – Én nem maradok ott. Nem akarom többet látni, senhora. – Értem. – Biztatóan rámosolygott. – Könnyen találok majd taxit vissza a szállodához? A sofőr megvonta a vállát. – Sok a turista. Mindenütt akad taxi. Jillian ebből arra a következtetésre jutott, hogy vagy sikerül fognia egy másik taxit, vagy nem. Ha szükséges, elsétál egy nyilvános telefonhoz és hív egyet, bár nem lett volna ínyére a sétálás ilyen hőségben. Okosan öltözött: egy vékony vászonszoknyát viselt, így lába mezítelen volt – egy gőzfürdő azonban mindig gőzfürdő marad, tekintet nélkül arra, hogy mit visel az ember. A taxisofőr egy meglehetősen siralmas városrészbe vitte, lepusztult volt, bár még nem nyomornegyed. Utasa bőkezűen adott neki borravalót, aztán már ment is be a boltba, amit az imént mutattak neki. Fél órán belül egy 38–as kaliberű automata tulajdonosa lett, s igen örült neki, mert ezt a fajtát könnyű volt kezelni és karbantani. Válltáskája nehéz lett egy jókora töltényellátmánytól. A férfi, akitől vette, még csak kíváncsinak sem volt nevezhető. Talán naponta vásároltak nála amerikai nők fegyvert; nem kellett túl nagy fantázia ahhoz, hogy ezt elképzelje. Az eladó még taxit is hívott neki, és felajánlotta, hogy megvárhatja az 276
üzletén belül, amíg az autó előáll. Amikor visszaért a szállodába, látta, hogy Rick és Kates még nem értek vissza, de nem is várta őket. Rick még mindig annyira haragudott rá, hogy elképzelhető volt, hogy egész éjszakára magára hagyja. Miközben Rick ettől azt remélhette, hogy húga megrémül kicsit, neki esze ágában se volt rémüldözni. Nem városnézésre jött ide; a személyzet igazán kitűnően kiszolgálta: egyáltalán nem bánta volna, ha egyedül kell maradnia a szállodában a nap hátralevő részére. Még örült is volna, ha pihenhet egy kicsit. Rick és Kates azonban késő délután visszatértek és megkeresték Jilliant. Mindketten mosolyogtak, jó hangulatban voltak, a leheletükből likőrszag áradt, de nem voltak részegek. – Találtunk egy vezetőt – jelentette be a bátyja kedélyesen, s úgy tűnt, végre felhagyott szokott mogorvaságával. – Hétkor kell találkoznunk vele, hogy megtervezzük az utat. – Itt a szállodában? – kérdezte Jillian, s azt gondolta, ez még kényelmes is lenne neki. – Neeem, abban a kocsmában, ahol tanyázik. Jönnöd kell. 1é jobban értesz ehhez a ceremóniához, mint mi. Jillian mélyet sóhajtott. A terv megbeszéléséhez jobb helyet is el tudott volna képzelni egy zsúfolt kocsmánál, ahol ki tudja, hányan hallják meg, hogy miről beszélnek. – Ki a vezető? Nem emlékszem, hogy említetted volna a nevét. – Lewis – szólt közbe Kates. – Ben Lewis. Akárkit kérdeztünk, mind azt mondta, hogy ő a legjobb. Szerintem megfelel nekünk. Ha békén hagyja az üveget, nem lesz vele bajunk. Ez igazán biztatóan hangzott. Jillian ismét sóhajtott. – Amerikai? Rick megvonta a vállát. – Azt hiszem. Volt valami déli akcentus a beszédében. Jillian számára ez eléggé meghatározta, hogy melyik országból származhatott a férfi. A megjegyzését azonban sikerült megtartania magának. – Az Államokban született – válaszolt Kates is –, de ki tudja, hogy még mindig amerikainak vallja–e magát? Szerintem inkább „expatriótá”–nak kellene őt neveznünk. Úgy tűnt, senki se tudja, mióta van idelent. Ahhoz elég régen itt lehetett már, hogy teljesen trópusivá váljon, ezt Jillian le merte volna fogadni. Lassúbb, felszínesebb lett biztosan. A világ legtöbb táján hiányzott az emberekből az a megszállott gyorsaság és tettvágy, ami az Államokban volt jellemző, így Jillian hamar megtanulta, hogy le kell lassítania magát, amikor más országban jár. Afrikában például olyan emberek között volt ásatásokon, akiknek nem volt szavuk az „idő"–re; az pedig, hogy valamit határidőre készítsenek el, végképp idegen volt számukra. Vagy hozzászokik ehhez az ember, vagy megőrül; érdekes lenne megtudni, hogy Lewis úr melyik lehetőséget választotta. – Az a típus, aki szereti saját kezében tartani a gyeplőt – mondta Rick. – Ha csak a fele is igaz annak, amit hallottunk róla, akkor úgy hiszem, mindig azt csinálja, amihez a leginkább kedve szottyan. Sok kocsmában megfordult már Jillian. Hozzájuk hasonlítva azt, ahová most belépett, nem érezte magát sem a legfinomabb, sem a legszörnyűbb helyen. Könnyen viselte még azt is, ahogy a pultnál ücsörgő férfiak mind megfordultak, hogy fátyolos szemükkel végigmérjék őt. Ha egyedül lett volna, csakis végszükség esetén jött volna be ide. A félhomály és a boldogítóan hűvös levegő jóleső volt; hangok halk moraja hallatszott. Alkohol–, dohány– és izzadságszag keveréke örvénylett a két mennyezeti ventilátor lassú mozgásával. Rick és Kates közrefogták Jilliant, úgy közelítettek az egyik falnál levő asztalhoz, ahol egy férfi félig–meddig alva üldögélt egy whiskysüveg társaságában. A látszat azonban csupán megtévesztés volt. Jilliannek feltűnt, hogy a félig behunyt szemhéjak mögül is sugárzik az illetőről az éberség. Míg felé tartottak, lábával odahúzott egy széket, s a hölgyjövevényt mustrálgatta. Tekintete csak annyira hasonlított a pultnál levő emberekéhez, mint amennyire a cápa hasonlít a pisztrángra. Meglehet, hogy meglódította a fantáziáját azoknak az italozóknak is, de ok megtartották maguknak a gondolataikat. Ez a férfi viszont szemeivel már le is vetkőztette Jilliant, leterítette és beléhatolt, egyáltalán nem törődve azzal, hogy alanya mindezt tudja. – Nahát – szólt vontatottan. – Hello, szivi. Ha nincs fiúd, gyere, ülj ide mellém. – Fejével arra a székre mutatott, melyet az imént húzott elő. Most, hogy közel voltak hozzá, a „szivi” láthatta, hogy szeme vagy kék, vagy zöld; nehéz lett volna ennél pontosabban megállapítania a félhomályban. Erősen napbarnított bőrű volt, az állán látszott, hogy nemrég borotválkozott. Sötét haja hosszú volt, majdnem a vállát érte. Ruhája tisztasága ellentétben állt rettenetes gyűröttségével és kopottságával; egy külsejére fittyet hányó, fesztelen megjelenésű fickóval állt szemben. Jillian egy pillantásával se jelezte, hogy szembeszökő méricskélése zavarba hozta volna; inkább kihúzott az 276
asztal alól egy széket és leült, figyelemre se méltatva azt, amelyiket a férfi odalökött. – Jillian Sherwood vagyok – mondta kimérten, ösztönösen titkolva, hogy felbosszantották. Ráadásul nem is értette, miért mutatott érdeklődést iránta, mikor Isten a megmondhatója – és mindenki, aki látta –, hogy nem volt rajta semmi különös. Igaz, vannak olyan férfiak, akik kényszert éreznek arra, hogy minden nővel eljátszadozzanak, akibe belebotlanak. – A fenébe, férjnél van! – A húgom – mutatta be őket egymásnak Rick. – Lewis, a vezetőnk. Ben felhúzta a szemöldökét, ahogy Jillianre nézett. – A húga? Maga meg miért van itt? Erre Jillian is felhúzta a szemöldökét. Biztosan szóltak „pártfogói" pár szót az expedícióról. Mellesleg észrevette, hogy Ricknek igaza volt a déli akcentussal kapcsolatban. Fennhangon így szólt: – Én vagyok a régész. Kellemes, ám csalóka mosoly ült ki Ben szája szélére. – Maga nem jöhet – mondta. Jillian kimért maradt. – Miért nem? Enyhe megrökönyödés tükröződött újonnan szerzett ellensége szemében, mintha nem számított volna ellenkezésre. Lassan nyelt egyet a whiskyjéből, miközben őt méregette. – Piszok veszélyes. Rick és Kates ekkorra már helyet foglaltak. Rick megköszörülte a torkát, aztán Benre nézett. – Az nem olyan egyszerű – szólalt meg. – Nincs ebben semmi bonyolult. Én nőt oda nem viszek. Vitának vége. – Akkor ezzel a megbízatásának is egyértelműen vége – mormolta Jillian rendíthetetlen higgadtsággal. Találkozott ő már hozzá hasonló soviniszta fickókkal, és nem hagyta, hogy egy ilyen alak kihozza a sodrából. – Ó! – Ben Lewis nem izgatta fel magát. – Az meg hogy lehet? – Jönnie kell – határozott Rick is mogorva pillantásokat vetve a húgára. Fájó pontja volt ez. – Ő tudja egyedül, hogy hová megyünk.
276
3. Ben egyáltalán nem volt meghatva. – Akkor mondja meg nekünk, hogy mind megtudjuk, aztán tipegjen szépen vissza a szállodába, és jó kislány módjára bízza ránk a dolgokat. – Tökéletesen tudom cipelni a súlyomat – szólt Jillian nyugodtan. – Azt pedig, hogy megyek–e vagy sem, nem maga dönti el. Inkább azt döntse el, hogy akarja–e a munkát vagy sem, mert ha nem, másé lesz a pénz. Ugyanezt mondta Kates is, de Ben megértette, hogy Jillian Sherwood komolyan is gondolta a szavait. Őt biztos nem érdekelte volna, ha visszatáncol az üzlettől. Előrehajolt, egyik könyökével az asztalra támaszkodott, és állát a tenyerére támasztva figyelte Jilliant. – Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy romantikus kalandnak ígérkezik az út, szivi. Nőt semmiképpen nem viszek arra a részre, pláne nem, ha két vagy három hónapos útról van szó. Jilliant mulattatta a dolog. – Megóvjuk a gyenge nőt? – Ez az, szívi. Úgy vélem, manapság nincs elég első osztályú cica a világban. A férfiaknak oltalmukba kell venniük a meglevő szerény készletet. Szándékosan volt nyers: azt remélte, hogy sikerül annyira felingerelnie a nőt, hogy az dühösen kifakad, és a fejéhez vágja, ő bizony nem menne végig az utcán egy olyan bunkóval, mint ő. De hát ennek a nőszemélynek a szeme se rebbent. Az arca éppoly nyugodt és kifejezéstelen volt, mint egy szoboré; még a tekintete sem árult el semmit. – Nélkülem nincs expedíció – szólt ismét s ha ezt nem fogadja el, felőlem akár vissza is léphet. Találunk másik vezetőt. Hát persze, gondolta Ben, de annyi időre egyikre se bízna rá egy egyedülálló nőt. A fivérben sem bízott, nem is áltatta magát azzal, hogy majd ő fog vigyázni a húgára. Most a cudar valósággal próbálta elrémiszteni önfejű ellenfelét. – No, de édesem, csak nem akar két hónapot az őserdőben tölteni... – Pontosan ez az, amit akarok. Ismerem a régészeti expedíciók világát, Lewis úr. Megszoktam a rovarokat és a kígyókat, a piszkot, a rossz ételt és a zúzódásokat. Képes vagyok egész nap gyalogolni, akár ötven kilóval is a hátamon. Tudok eledelt lőni magamnak, ha szükséges, be tudok varrni egy sebet, és a machetével is tudok bánni. Ben a szívére tette szabadon levő kezét. – Istenem, a tökéletes nő! Jillian türelmesen nézett rá, nem veszítette el a fejét. A férfi hátradőlt a székén, hogy összehúzott szemmel folytassa a tanulmányozását. Igazából csak felületesen nézte meg az előbb. Az tény, hogy arra a megállapításra jutott, hogy nem az ő esete, mostanra viszont kezdte egyre jobban érdekelni. Higgadtsága arra ösztönözte Bent, hogy valami olyat tegyen vele, amitől tényleg zavarba jön. Mi lenne, ha például az ölébe vonná, és addig csókolná, amíg kicsit lazábbá nem válik? Még második ránézésre sem talált semmi különlegességet benne, a szeméből sugárzó értelmet kivéve. Isten óvja meg az intelligens nőktől; túl sokat gondolkodtak, ahelyett hogy egyszerűen az ösztöneikre hallgattak volna. Elég csinos volt, de nem elég feltűnő: csak egy meglehetősen vékony, nem túl magas, fénylő barna hajú, átlagos arcú nő ült az asztalánál. Takaros, de jelentéktelen ruhát viselt, ami a hátkivágása ellenére se bírt kihívó lenni. És ami még ennél is borzasztóbb volt: Benről mint férfiról mintha tudomást se vett volna. Ben, aki ahhoz volt szokva, hogy minden nő felfigyel rá, ím találkozott Sherwood kisasszonnyal, akinek a testében egy aktív hormon sem létezett. Kár. Viszont belegondolva szavaiba, ha egész álló nap képes nehéz csomaggal gyalogolni, akkor kis testét valószínileg feszes, harmonikus izomzat alkotja. Hirtelen elképzelte, hogy erős, vékony combjait köré fonja, s meglepődött, inert azt tapasztalta, hogy ágyéka reagál a fantazmagóriára. Amikor eljött Théresától, a lány összedúlt ágyán aludt: kimerítette a délutáni, meglehetősen élénk hancúrozás. Ő maga tökéletesen kielégítve tért vissza a kocsmába. A pénisze azonban más véleményen lehetett. Hát igen, ez az átkozott micsoda soha nem gondolkodott. Legyen akármilyen feszes és kemény is ez a Sherwood régész kisasszony, az útra nem viheti magával. – Mondja meg őszintén – szólt jellegzetesen déliesen –, maga mint egyetlen nő akar hónapokig együtt lenni egy falka férfival? – A nemiségnek ehhez nincs semmi köze, Lewis úr. – Nincs a fenét. A férfiak a nőkért verekszenek nap mint nap, a világon mindenütt. – Elég nagy butaság ez a részükről. – Ja, magam is így gondoltam mindig. De nézzen szembe a tényekkel: ha maga az egyedüli nő, akkor 276
igencsak kényes Helyzetben lesz. A férfiak ugyebár kissé begerjednek, ha van egy nő körülöttük, de nem kaphatják meg. Jillian gúnyosan nézett rá. – Nem fogok pongyolában billegni az orruk előtt, Lewis úr, és kész vagyok megvédeni magamat. Mindazonáltal elvárnám magától, hogy ne erőszaktevőket hozzon magával. Rick és Kates csöndben ültek, míg a két ellenfél csatáját vívta: Rick kényelmetlenül érezte magát, Kates pedig unatkozott, és most már véget akart vetni ennek a felesleges vitának. – Ez értelmetlen – mondta. – Jilliannek jönnie kell. Lewis, akarja a munkát vagy nem? Ben elgondolkodott. A pénzre nem volt szüksége – de a veszekedésre sem. Megmondhatná nekik, hogy keressenek valaki mást; akkor lazíthatna a következő pár hétben, és munkálkodhatna Théresáján, épp ahogy tervezte. Azonban az ösztönei azt súgták, hogy bűzlik valami az ügy körül; hogy bár a nő becsületes, a másik kettő sántikál valamiben. Tudni akarta, hogy mi az. Pénzszagot érzett a levegőben, sok–sok pénz szagát. Aggályai voltak ugyan, de ezek nemigen álltak a pénzszerzés útjába, pláne akkor nem, amikor ráadásul még két szélhámost is átverhetett. – Ám legyen – adta be végül a derekát. – Vállalom. Lássuk a teendőket. – Nyelt egy nagyot nedűjéből, aztán minden figyelmét a feladatára összpontosította. Komoly dolog a szükséges élelemmennyiség kiszámítása és beszerzése. Hány segédet kell bevonni? Milyen messzire kell menniük? S ha egyszer célt érnek, mennyi ideig maradnak ott? Baj esetére számítva Ben mindig gondoskodott tartalékról – s baj mindig akadt. Tervezéskor minden lehetőségre gondolnia kellett. Előhúzott egy térképet, leterítette az asztalra. Ez bizony nagyobb és sokkal részletesebb volt, mint amivel a férfiak rukkoltak elő délután. – Jó, most pedig mutassa meg nekem, hogy hová megyünk. Jillian közelebb hajolt, és egy nagy kört rajzolt a mutatóujjával. – Nagyjából erre a vidékre. Ben úgy nézett rá, mint egy őrültre. Az a terület, amit a régész kisasszony „megjelölt”, több ezer négyzetmérföldet jelentett. – A fenébe, ha nincs ennél jobb elképzelése, akkor valószínűleg hónapokig fogunk barangolni anélkül, hogy célt érnénk. Az a hely nem való sétafikálásra, szivi. Fel sincs térképezve. Ahány fehér ember nekivágott, mind ott maradt. Jilliant nem izgatta a dolog. – Menet közben kell majd kidolgoznunk a pontos útirányt, Lewis úr. – Ide figyeljen, én nem tudom menet közben beszerezni az élelmet – gúnyolódott Ben nyújtott beszédmodorában. – Előre kell tudnom, hogy hová megyek. Jillian ismét előrehajolt: ez alkalommal az előbb jelzett területtől egy kicsit feljebb eső pontra mutatott. – Annyi élelmet szerezzen, hogy eddig a pontig kitartson; az bőven elegendő lesz. Bennek kivillant a foga. Nem a mosolygástól. – Cipelnünk kell azt az átkozott készletet. Minél többet cipelünk, annál tovább tart az utunk. Minél tovább tart az utunk, annál több élelemre lesz szükségünk. Dereng már valami, szivi? – Biztosra veszem, hogy megtalálja az arany középutat. – Jelen pillanatban nem az arany középúton múlik a lelki békém. Ám ha mondjuk megfojtaná ezt a nőt... fűzte tovább magában a gondolatot. Vagy ha rámászna. Ben kétségtelenül egyre zabosabb lett. Még egy nővel folytatott vitája se váltott ki belőle ehhez foghatót. Egy férfi nem hagyhatja, hogy egy nő provokálja. Márpedig Jillian Sherwood tetőtől talpig provokáció volt. – Tegyen legjobb belátása szerint – szólalt most meg nyájasan. –– Ami információt megadhattam, megadtam. Annyit adtál meg, amennyit akartál, gondolta Ben. Gyanította, hogy a nő jóval többet tud, mint amit elmondott. A hűvös, zöld szem, némasága ellenére, szintén ezen sejtelmét támasztotta alá. Eltöprengett, hogy vajon miért olyan bődületes nagy titok a cél, annyira nagy, hogy még a fivérének sem árulta el. Persze második gondolata az volt, hogy bizony ő sem osztana meg egy értékes információt Rick Sherwooddal, akkor meg pláne nem, ha olyanokkal cimborál, mint ez a Steven Kates. Lehet, hogy Sherwood kisasszony okosabb, mint gondolta. De úgy mégis, mi a fenét fog csinálni, ha célt érnek? Őrködik napi huszonnégy órát? Hagyta a témát, mert tudta, hogy úgysem tud meg többet a másik kettő jelenlétében. Benne sem bízott, ezt is látta. Határozottan eszes kis nő. Ha őszinte akart lenni magához – és általában az volt –, be kellett ismernie, hogy ebben is igazat ad neki. Bárcsak ne lenne olyan éber a kicsike: bizony lehúzná a bugyogóját, még mielőtt felocsúdhatna, hogy mi is történik. Mivel azonban régésznője ragaszkodott ahhoz, hogy Ben velük tartson, lesz néhány hónapja, hogy megpuhítsa. Nem is kételkedett csábítási tervei sikerében. 276
Ki tudja, lehet, hogy ha mézesmázosan beszélne hozzá, még abba is beavatná, hogy mi az, amit keres. Ha ennyire értékes valami ennek a nőnek, ráadásul a dzsungel belsejéből, miért ne érdekelné őt is a dolog? Egy férfinak sosem lehet túl sok pénze. Bennek volt ugyan néhány kritériuma arra vonatkozóan, hogy milyen úton–módon szerzi a vagyonát, mégis hajlandó lett volna minden kínálkozó lehetőséget meghányni–vetni. Megegyeztek, hogy másnap találkoznak. Akkor kapja meg a pénzt: egyrészt az őt megillető előleget, másrészt a szükséges élelmiszerkészlethez és a segédek felvételéhez elengedhetetlen összeget. Most, hogy dűlőre jutottak, kész volt megbékélni a feladatával. – Muszáj volt ilyen szajhamód viselkedned? – kérdezte Rick bosszúsan, alighogy visszaértek a hotelbe. Jillian felsóhajtott. Fáradt volt, és Ben Lewisszel folytatott vitája majdhogy minden türelmét fel nem emésztette. – Udvariasabb voltam nála. – Nagyképűsködtél, mindenáron be akartad neki bizonyítani, hogy te, a régész vagy a főnök, és hogy te irányítasz mindent. Főnök? Jillian kis híján felnevetett. Szakmai tekintélye szinte nulla volt: ha az alapítvány becsülte volna valamennyire, vagy bízott volna a véleményében, nem kényszerül arra, hogy olyan durva fickókkal foglalkozzon, mint a vezetőjük. S most itt volt Rick, aki örökké féltékeny volt a húgára, amiért az apjuk nyomdokába lépett; Rick, aki örökké dühbe gurult, ha úgy érezte, hogy semmibe veszik. – Nem nagyképűsködtem. Csak azt akartam, hogy tudja: engem nem tud megfélemlíteni. És egyébként is, nem hinném, hogy jó választás volt ez az alak. Ivott, amikor délután találkoztatok vele, ivott este is, és valószínűleg ivott közben is minden percben. Egy részegessel aligha járunk jól. – Ezek szerint most már ezt a részét is te akarod irányítani? – kérdezte Rick gúnyos mosollyal az arcán. Bár nehezére esett, Jillian mégis megőrizte a nyugalmát. Talán mert bűntudatot érzett, amiért apjuk jobban kedvelte őt a bátyjánál. Mindig is sajnálta Ricket, bár egyidejűleg le kellett győznie vele szembeni türelmetlenségét is. Mindegy, mi rossz történt vele az életben, az mindig valaki más hibája volt, és rendszerint Jillian volt az a más valaki. – Én csak meg akarom találni az anzárok városát – szólt kissé ingerülten –, és vissza akarom szerezni apa jó hírét. Gondolom, sikeresebb lenne az utunk egy józan vezetővel. Rick haragosan nézett rá. – Szerintem te azt hiszed, hogy én nem törődöm apa nevével. Nekem is apám volt, ha nem tudnád. Jillian nagyon jól tudta ezt. Sosem felejtette el, hogy bátyja is igazán szerette a professzort, még ha felidegesítette, akkor is. Leginkább ez tartotta vissza Jilliant attól, hogy megszakítsa a vele való kapcsolatát. – Hagyjuk ezt, jó? – csitította őket Kates. – Mindannyian fáradtak vagyunk. Tudom, Lewis durva fráternek látszik, durván is beszél – de őt tartják a legjobbnak. Megkeresem holnap, és megmondom neki, hogy hagyjon fel ezzel a pimasz modorral. Most pedig gyerünk aludni. Békéltető hangját vette elő, s ez nyugtatólag hatott; hideg szemével azonban Ricket figyelmeztette. Jillian észrevette, de úgy tett, mintha nem látná. Kates mindent bevetett, hogy ártalmatlan külsőt mutasson, de Jilliant nem tudta megtéveszteni, talán azért, mert a férfi szeme sehogy se tükrözte szavai szívélyességét. S mert Jilliannek jól jött, hogy abbahagyhatják a beszélgetést, még mielőtt az valódi veszekedéssé fajult volna, halkan jó éjszakát kívánt, és a szobájába ment. Kates intett Ricknek, erre elindultak a hallba a saját szobáikhoz. – Ne bosszantsd fel – figyelmeztette. – Ha úgy dönt, hogy egyedül szervezkedik, magunkra maradunk, és akkor nézhetünk. Rick mogorva lett, mint mindig, ha kritikával találta szemben magát. – Nem fog Lewisszel egyezkedni – morogta. – Ki nem állhatja. – Vannak vezetők Lewisen kívül is. Ha meggyőz valaki mást, hogy tényleg ott vannak azok az ékkövek, megszerzik hozzá a pénzt, és akkor ők keresik meg a kincset. Próbálj meg úrrá lenni magadon, legalább addig, amíg útra nem kelünk – azután már úgyse tud semmit se tenni ellened. – Jól van, értem én. De a viselkedése egyszerűen kihoz a sodromból. Kates mosolyt erőltetett az arcára. – Gondolj csak a pénzre. Maga Kates nem is tudott másra gondolni. Ez volt az egyedüli oka annak, hogy ott volt. Ez a világ távol állt az övétől, s ettől kényelmetlenül érezte magát, ellenben bármire hajlandó volt, hogy megkaparintsa az ékköveket. Amikor Sherwood először kereste meg vad történetével, miszerint az örege talált egy letűnt várost, ahol vagyont érő drágakövek várnak az első odaérkezőkre, azon tűnődött, miféle bolondgombát ehetett ez a 276
fickó. De Rick részleteket is tudott, elegendőt ahhoz, hogy a hitetlenkedő Kates kezdte komolyan venni a szavait. Elég kétségbeesett volt ahhoz, hogy lecsapjon a lehetőségre, és ő is beszálljon: pénzre volt szüksége, rengeteg pénzre, mert anyagilag a padlón volt. Minden váratlan zajtól megijedt, legutóbbi nagy kokainszállítmányát elkobozta a rendőrség. Őt nem tudták elcsípni, de a zsaruk aggasztották a legkevésbé. Milliókkal tartozott azoknak, akiktől a szállítmányhoz kölcsönkért: ennek az összegnek a többszörösét kereste volna meg, ha sikerül kijuttatnia a kokaint az utcára. Persze a hitelezőinek is elegük volt már, hogy mindig csak arra várjanak, vajon mikor egyenlíti ki a tartozását. Ha ezekre az emberekre gondolt, a zsaruk már nem is izgatták. Rick őrült terve isteni ajándék volt, több okból kifolyólag is. Katesnek annyi pénze még volt, hogy ezt az őrültséget finanszírozni tudja. Ha ez bejön, megmenekül. Legalább itt, Brazíliában fellélegezhet egy kicsit, hisz nem kell minden második percben körülkémlelnie, hogy nem akarja–e valaki lepuffantani. Amennyiben Ricknek igaza volt... az istenit, ilyen üzlet csak egyszer adódik az életben. A drágakövek – különösen az a nagy vörös gyémánt – jól megtömik majd a zsebét, úgy, hogy az adóssága eltörpül mellette. Álmokat szőtt az istenverte kőről, s elképzelte, milyen lesz majd, mikor a kezében tartja. Ez váltaná meg számára a gond nélküli életet – csak Sherwood ostoba száját sikerüljön befognia. A húgát nem ejtették a fejére; amennyire Kates meg tudta állapítani, a családban neki jutott az összes ész. Mivel minden információt eltitkolt, egyedül általa juthattak el a kincsekhez. Katesnek azonban nem fájt miatta a feje. Csak annyit akart tőle, hogy vezesse oda. Utána már nem lesz rá szüksége, s a többire sem. Későbbi tervei már nem érintették őket. Nagy tervek voltak ezek. Torkig volt már azzal, hogy mindig a nagyfiúk viszik a prímet – elérkezett végre az az idő, amikor ő kapja Fortuna kezéből az ászt. Másnap Kates egyedül jelent meg a kocsmában. Ben cimborához illő nyájassággal palástolta a férfival szembeni ösztönös bizalmatlanságát. Sokakat megtévesztett már vontatott déli beszédmódjával meg macskajajos, nagyivó megjelenésével, s álcája hasznosnak is bizonyult. Igaz, vontatott beszéde valódi volt, de azok, akik már régóta ismerték őt, fokozatosan rájöttek, hogy éles észt és eltökélt szándékot rejtegetett mögötte. Ben kétségbe vonta, hogy Kates elég agyafúrt lett volna ahhoz, hogy mindezt észrevegye. – Majdnem mindent felborított azzal, ahogy Jilliannel beszélt a múlt éjjel – förmedt rá Beme, amint leült az asztalához. – Az a nő nem egy magához illő olcsó ribanc. Tartsa jól észben, hogy szükségünk van rá, ha meg akarjuk találni a lelőhelyet. Théresa megint szokásos nappalos műszakjában dolgozott, s hát Bennek egyáltalán nem tetszett Kates szemtelen pillantása, amikor azt mondta, hogy „olcsó ribanc”. Théresa egy meleg, víg kedélyű, érzéki nő volt, aki istenítette a szexet, de nem volt ribanc. Ben ennek ellenére befogta a száját, mert nem volt még itt az az idő, amikor beolvashat Katesnek. Az őserdőbe érve bőven lesz majd alkalma megértetni vele, hogy ki a főnök valójában. S arra bizony mérget vehet, hogy nem az ő bunkó személye lesz az. – Felizgatnak a tartózkodó régész hölgyek – szólalt meg végül. – Hát akkor tegyen lakatot a szájára, hmm... meg egy cipzárt a nadrágjára, legalább addig, amíg túl késő nem lesz visszafordulni. Utána azt csinál, amit akar. – Értettem, főnök – mondta Ben, és vigyorgott magában, hisz tudta, Kates úgyse hallja meg a gúnyolódást a megszólításban. – Hol van a fivére? – Nem volt rá szükségem ma reggel. Ezt a részt én kezelem. Ez valószínűleg azt jelentette, hogy Kates mesterkedett valamiben. Ben az ingzsebéből előhúzott egy tollat és egy papírdarabot. Már kidolgozta, miből mekkora mennyiségre lesz szükségük; megfordította a lapot, hogy Kates elolvashassa. – Tessék, összeírtam, ezeket kell magunkkal vinnünk, és ennyi embert kell felvennünk. Csónakkal megyünk majd a folyón felfelé, amilyen gyorsan csak tudunk. Két csónakra lesz szükség, azokat még ma megszerzem. – Remek – Kates átnyújtott neki egy barna borítékot. – Húszezer tíz hétre. Ha tovább tart az út, a többit kifizetem, ha visszajöttünk. – Sportszerű eljárás – ezzel Ben átvette a borítékot, és zsebre vágta. Majd később megszámolja. 276
– Magam is felveszek valakit, akit beajánlottak nekem. Nos, mi legyen az élelemre szánt pénzzel? – Majd én megveszek mindent, aztán elhozom a számlákat. Maga kifizeti nekem az összeget, és rendben leszünk. – Ben roppant kíváncsi volt, hogy kit akar Kates felvenni, de nem kérdezősködött. Hadd higgye azt, hogy nem érdekli. Ben megvárta, míg becsukódik Kates mögött az ajtó. Kis árugyűjtő teherautója szokásos helyén, a hátsó ajtónál állt. Tíz másodpercen belül benn termett a járműben. Megkerülte az épületet, és ahogy elvegyült a forgalomban, még látta Katest taxiba szállni. Mögötte akart maradni, s ez Manausban nem volt nagy ügy. A dél–amerikai közlekedés inkább fejetlenségbe csapott át, és híján volt az észak–amerikai pátját ritkító rémisztő célszerűségnek. Ben letekerte az ablakokat, és hagyta, hogy a forró szellő átjárja az autót. Közben – kerékpárosokat és gyalogosokat kikerülendő – összevissza intett a kezével, és szemmel tartotta a néhány kocsival előtte járó taxit. Hát, Christus kocsmája sem volt éppenséggel a város legbiztonságosabb részén, de ez a taxi egy valósággal zord negyed felé hajtott. Ben az ülése alá nyúlt, előhúzott egy pisztolyt, és maga mellé helyezte. Glock–17 típusú, többnyire műanyagból készült szerkezet volt, mely tizenhét golyós tölténytárával nagyszelűen működött. A barátságtalan elemeknek elég volt egy pillantást rávetniük, s máris megváltozott a hangnemük. Merő elővigyázatosságból szemét sötét napszemüvege mögé rejtette, bár sejtette, hogy Kates olyan magabiztos, hogy még arra se gondol, hogy esetleg követik. Ostoba gazfickó. A taxi lefékezett az egyik járdaszélnél, és megállt. Ben továbbhajtott, anélkül hogy a kocsira nézett volna, aztán befordult a sarkon. Kicsit odébb leparkolt, kiugrott a teherautóból. Bő inge jól takarta pisztolyát, melyet a vesetáján farmere övrészébe csúsztatott. Nem tudta, merre mehetett Kates. Az autójánál álldogált pár másodpercig, hátha az ő irányába megy, több időt azonban nem veszített. Miután látta, hogy feleslegesen várt, nagy lépésekkel a sarkon termett, s egy düledező épület mellől figyelt. Kates átvágott az utcán; egy kocsmába, Getulióéba tartott, mely annyira siralmas állapotban volt, hogy a Christusé négycsillagos mulatónak tűnt mellette. Ben is megfordult már ebben a kocsmában, de nem tetszett neki a légkör. Az ember hamar kimúlhatott Getuliónál. A fenébe. Nem tudja észrevétlenül követni Katest, mert a benti félhomályban le kell vennie a napszemüvegét. Kissé zavarodottan nézett szét maga körül. Egy perc sem telt bele, s egy pecsétes, khakiszínű szafárikalap tulajdonosa lett. Egy nagyszájú kamasztól vette; borsos árat fizetett érte, kétszer annyit, mint amennyit vadonatúj korában adhattak az átkozottért – mármint ha feltételezzük, hogy a kölyök vette, s nem lopta a kalapot. Ám Ben nem feltételezett ilyesmit. Álöltözéke nem volt fergeteges, de be kellett érnie vele. Átballagott az utcán. Félreállt, mert a kocsma durva deszkaajtaja kinyílt, és két tagbaszakadt dokkmunkás dülöngélt ki rajta. Az aránylag korai óra ellenére mindketten tökrészegek voltak. Ben beosont, még mielőtt az ajtó becsapódhatott volna. Azonnal a napszemüvegéhez nyúlt, hogy levegye, mert látni akart, s mert ezáltal kezével eltakarhatta kissé az arcát. Gondolkodás nélkül bal felé tartott, rá se nézett senkire. A sarokhoz legközelebb eső asztalnál foglalt helyet. Nem volt ablak Getulio lebujában, a szerény megvilágítást néhány mennyezetről lelógó csupasz égő biztosította. A pultnál kiszolgáló legény még annál a csaposnál is hitványabb képű volt, mint akit Ben néhány évvel ezelőtt látott itt. Ez egy óriási buldózer volt, két méter magas és vagy százharminc kiló. Hiányzott a bal füle. Alig tette le Ben a fenekét a székre, a mord képű csaposlegény máris ott termett mellette. – Mit iszik? – Sört. – Semmi olyasmit nem akart mondani neki, ami alapján könnyen emlékezhetne rá, így kurtán válaszolt, és még csak fel se tekintett. Még annak a vágyának is ellenállt, hogy körülnézzen. Csak ült behúzott nyakkal, és mindent megtett, hogy álmosnak vagy narkósnak lássék. A csapos meghozta a sört. Fürge ujjakkal eltüntette a pénzt, amit Ben letett neki az asztalra, aztán egyedül hagyta a vendéget, gondjaira bízva az italt. Lehetett már egy hete is, hogy a poharat utoljára elmosták. Ben megvonta a vállát, nem aggódott túlságosan emiatt; kortyintott egyet, s abban reménykedett, hogy az alkohol úgyis megöli a baktériumokat. Addig fészkelődött, míg végül előregörnyedt, könyökét az asztalra támasztotta, fejét előrehajtotta. A kalap eltakarta az arcát. Nagyon lassan mozgatta a szemét, úgy próbált meg áthatolni tekintetével a helyiség homályán. Tizenöt, esetleg húsz ember volt odabenn, a társaság fele a pultnál ácsorgott. Senki sem figyelt rá. Beszélgetésük a szokásos süket duma volt; ilyet a világ bármely országában, bármely nyelven tudnak produkálni 276
az emberek. A csapos mögötti polcon volt egy rádió, brazil rockzenéjével az adott aláfestést a csevegéseknek. Az énekes csapnivaló volt, és senkit se érdekelt. Kates leghátul ült, háttal az ajtónak. Elég buta húzás. Aztán Ben észrevett még valakit az asztalnál, és belátta, hogy Katesnek nem volt lehetősége máshová ülni. Ramón Dutra volt vele, s ő okkal bitorolta a fal melletti biztonságos helyet. Dutra vérengző gonosztevő volt. Arról volt híres, hogy bérért gyilkol, s hogy élvezi, ha a tőle telhető legbrutálisabb lehet. Ha Dutra volt az, aki Katesnek kellett, akkor az ügy pillanatok alatt sokkal keményebbé vált, mint azt Ben valaha is gondolta volna. Mit tervelt ki Kates? Mindenkit megöl és otthagy a dzsungelben, ő pedig megtartja magának az összes – mit is? – aranyat – mondjuk. De az arany nehéz. Egy ember nem bír onnan eleget kicipelni belőle ahhoz, hogy az út megérje, arról nem is beszélve, hogy Kates egyedül képtelen lenne kijutni onnan. Az az ember semmit sem tud a dzsungelről. Nem úgy Dutra, aki rendszeresen eltűnt a folyó felső folyásánál, valószínűleg azért, hogy elrejtőzzön egy másik gonosztevő, vagy éppen a törvény elől. Lehetséges, hogy Kates volt olyan bolond, hogy azt hitte, megteheti, hogy elvégezteti Dutrával a mocskos munkát, szépen kiviteti vele magát meg a zsákmányt az őserdőből, aztán saját kezűleg elteszi őt láb alól. Valószínű, hogy Dutra is nagyjából ugyanezt a forgatókönyvet eszelte ki, csak más hullával a történet végén. A helyzet tehát sokkal komolyabb volt, mint azt Ben sejtette, s a nőcske, a komoly Sherwood kisasszony, nyakig benne volt. A fenébe, hogy is kerülhetett kapcsolatba egy olyan ocsmány pasassal, mint ez a Kates? A fivére, hát persze. Lehetséges lenne, hogy az az ember egyáltalán nem törődik azzal, hogy ilyen nagy veszélynek teszi ki a húgát? Nyilván igen, mert úgy tűnt, fel se merült benne a gyanú, hogy Kates mindvégig kétszínűsködött. Sherwood azt képzelte magáról, hogy egyenértékű partner, miközben jól bepalizták. Ben fejében még egyszer megfordult, hogy jobb lenne visszalépni, bár tudta, úgyse tesz ilyet. Azt tetvezte, mellőzik Katest és Sherwoodot, és a húggal kettesben járják meg az utat. Ezt a gondolatot is hamar el kellett vetnie, mert egyrészt nem akart túl sok pénzt áldozni egy olyan tervre, ami lehet, hogy he se válik, másrészt Sherwood kisasszony nem értene egyet az ötlettel. Úgy tűnt, a hölgy nem ájult el Ben vonzerejétől. Nem mintha annyira megerőltette volna magát, hogy vonzó legyen. Szándékosan volt közönséges és sértő. Igen, a nőcskének hamar le kell győznie az ellenszenvét, mert nekik kettőjüknek. össze kell dolgozniuk, ha élve és épen akarnak visszatérni erről az útról. Minthogy látta, amire kíváncsi volt, eltüntette a sört, megtörölte a száját, és visszatette a napszemüvegét. Senki se vette észre, ahogy feltűnésmentesen kisétált – éppoly feltűnésmentesen, mint ahogy nemrég besétált. Dutra színrelépése nem egyszerűen csak annyit jelentett, hogy éberebbnek kell lennie és jobban kell ügyelnie Jillian biztonságára; azok az emberek, akiket fel akart venni, nem fognak velük tartani, ha Dutra is ott lesz. Kevesebb megbízható segédet vehet fel, és ez tovább fokozza a veszélyt. Ötvenszázalékos volt az esélye annak, hogy ők is veszélybe kerülnek: ha Kates valóban aranyra vadászott, több férfi erejére is szüksége lesz, hogy kivonszolják a kincset a dzsungel belsejéből. Annak a vagyonnak a kis része is elég lenne a boldogságukhoz. Ám ha Dutra jut ki az arannyal, a segédek nyűggé válnak számára, miután már nem veheti hasznukat. Nap mint nap történtek efféle rablások, a régészeti lelőhelyeket állandóan fosztogatták. Ben átment a szűk utcán, befordult a sarkon és a teherautójához sietett. Mint rendesen, most is egy sereg siheder nyüzsgött körülötte. Szétszélesztette őket, majd beszállt. A forró levegő a lehúzott ablakok ellenére megrekedt a fémtető alatt, Ben azonban olyan régóta élt már a trópusokon, hogy fel se vette a hőséget. Verejték csorgott végig a hátán, ahogy még kis ideig ott időzve megpróbálta rendezni a gondolatait. Ő és a két Sherwood voltak leginkább veszélyben, igaz, Rick Sherwood kevésbé, mint a húga. Amint odaérnek a lelőhelyhez – feltételezve, hogy létezik –, Kates akcióba lép. Ha nem találnak semmit, nincs mitől tartaniuk. Akárhogyan is nézte, a dolog nagyon kockázatos volt. A fenébe, de hiszen ő szereti a kockázatot. Mikor jelenlegi életmódja mellett döntött, nem a kényelmes kilenctől ötig műfajt választotta. Ha nem menne sehová, most Théresája ágyában heverészhetne. Hát arra még lesz alkalma később is. Helyette inkább Jillian Sherwood megpuhításán fog dolgozni. Végre, ez aztán a kihívás.
276
4. Jillian aznap este korán ment vissza szállodai szobájába, magukra hagyta Rickéket, akik még mindig a haliban ittak. Feszült volt, idegesítette, hogy nem bízhatott meg sem Katesben, sem abban, akit vezetőjüknek szerződtettek, de mivel Kates pénzelte az utat, velük kellett mennie. Percről percre erősödött benne a kísértés, hogy visszamondja az egészet, de lelke mélyén folytatni akarta, ha már eddig eljutott. Bárcsak azonnal elindulhatnának, akkor túl késő lenne, hogy visszamondja az utat, elfelejthetné az aggodalmait is, és végre összpontosíthatna a feladatára: a Kőváros felkutatására. Már attól is megkönnyebbült, hogy egyedül lehetett; ahogy kinyitotta szobája ajtaját, érezte, kisimul az arca, mert már nem kell a véleményét magában tartania, s nem kell minden szavára ügyelnie. Lehet, hogy nyakig volt, de emlékeztette magát, hogy nem volt más választása. Felkapcsolta a villanyt, és megfordult, hogy bereteszelje s beláncolja az ajtót. – Hagyja már azt a zárat! – szólt egy mély hang. – Hacsak nem azt akarja, hogy itt maradjak éjszakára. Jillian felugrott, megpördült, s már kész is volt, hogy táskájával elnáspángolja a betolakodót. A felismerés belényilallt. Ben Lewis! Különös, hogy megismerte a hangját, hiszen csak egyszer találkoztak, de hát megismerte, méghozzá azon nyomban. Ben Lewis felállt a szoba túlsó részében levő székből, és ahogy felé közeledett, napbarnította arcán széles mosoly díszelgett. – Hohó, szivi! Még a végén komoly kárt okoz azzal a valamivel! A mély hang meleg és incselkedő volt. Jillian felnézett bágyasztó kék szemébe, mire düh árasztotta el, tiszta forró düh, és minden gondolkodás vagy habozás nélkül nagyot lódított a táskáján, és telibe találta vele a férfi fejét. Ben a falhoz tántorgott; arca teljes megrökönyödésről árulkodott. – Így megrémiszteni! – rivallt rá Jillian, míg újabb támadásra készült. – Egyébként is, mit keres itt? – Puff. – Betört a szobámba! – Puff. Ben egyik karját felemelve a fejét próbálta védeni, erre a második ütés a bordáit érte. Felüvöltött, s amint visszanyerte az egyensúlyát, látta, hogy támadója felé fordul, de nem volt elég gyors ahhoz, hogy a harmadik, egyenesen a mellét célzó ütést megakadályozza. Ez már annyira erős volt, hogy hörögni kezdett. Keze egy kígyó gyorsaságával kapott a vállszíj után, megkaparintotta a „fegyvert”, majd szorosan magához vonta Jilliant. Jobb kezében a táskát tartotta, bal karját vaspántként szorította a karcsú derékra. – Te jó ég! – hitetlenkedett. – Állítom, maga fekete öves táskás támadásból! És még én aggódok, hogy hogyan vigyázzak magára, mikor úgy néz ki, nekem van szükségem a védelemre! Jillian nem találta mulatságosnak a megjegyzést. Mindkét kezét Ben mellkasára tette, úgy próbálta – nagy erőfeszítések árán – eltaszítani. A férfi meg se moccant. Jillian kezének kőkemény, csupaizom test állt ellent. – Engedjen – mordult fel. Ben ahelyett, hogy teljesítette volna a kérést, kajánul felnevetett; meleg lehelete meglibbentette Jillian hajszálát a halántékánál. – Ejnye, ejnye – rótta meg a férfi. – Ne ejnye–ejnyézzen nekem! – Hát mit tegyek magával? Jillian mély lélegzetet vett és dühét visszafojtva megpróbált uralkodni magán. Ritkán veszítette el a fejét, de ez nem jelentette azt, hogy nem tudott őrjöngeni. Jól érthetően ezt mondta: – Ha nem enged el azonnal, meg fogom harapni, de nagyon. Dereka körül a kar engedett szorításából, Ben rávigyorgott, és korántsem érezte zavarban magát. – Tudja, ha mindketten meztelenek volnánk, valószínűleg nem zavarna, ha megharap, de ilyen körülmények között megadom magam. Jillian hátralépett, megigazította a ruháját, és végigsimított a haján, hogy helyükre rakja rakoncátlan hajszálait. Meglepetésére minden ugyanolyan rendezett volt, mint amikor besétált az ajtón. – Pont jól néz ki – mondta Ben még mindig vigyorogva. – Csupa pedantéria és merevség. Hát nem rászedett! – Nevetni kezdett. Jillian megfordult és kitárta az ajtót. – Menjen innen. Ben az ajtóra tapasztotta a kezét, s az tompa puffanással bezáródott. – Még nem, szivi. Beszélnünk kell. – El nem tudom elképzelni, hogy miért. A férfi szeme villogni látszott Jillian gúnyos modora hallatán. Közelebb hajolt hozzá. Meleg leheletéből kellemes whiskyszag áradt. – Jöjjön el az ajtótól – dörmögte. – Feljöhet a fivére vagy Kates, és nem akarom, 276
hogy bármelyikük is meghallja, amit beszélünk. Az ő szobáik is erre vannak? Jillian némán tanulmányozta Bent, s csak most vette észre a ravaszságot kék szemében. Annak ellenére, hogy érződött rajta, hogy whiskyt ivott, józan volt és tökéletesen ura önmagának. Nem szólva arról, hogy megjegyzése nyilvánvalóvá tette, hogy nem bízott meg a másik kettőben, ez pedig éles ítélőképességre vallott. Mindjárt látta, hogy alábecsülte a férfit, de ez nem jelentette azt, hogy most már megbízott benne. Mindamellett válaszolt a kérdésre. – Nem. Rické két szinttel lejjebb van, Stevené pedig a hall túlsó végén. – Nagyszerű. De a biztonság kedvéért kapcsoljuk be a tévét és tűnjünk cl az ajtóból. Szavait tettek követték, odament a készülékhez és bekapcsolta. Gyors portugál beszéd szüntette meg a csendet. Ben kényelmesen elterpeszkedett az egyik széken, bakancsba bújtatott lábát az ágyon pihentetve keresztbe tette. Jillian letaszította őket. – Ne tegye a lábát az ágyamra.. Volt egy olyan érzése, hogy a. férfi ismét nevetni akar, ő azonban feltűnően jámbor hangon így szólt: – Igenis, asszonyom. Jillian leült az ágyra. – Rendben, miről akar beszélni? Ben hallgatott egy darabig. Jillian pajzán kíváncsiságot vett ki a tekintetéből, ahogy őt& és az ágyát mustrálgatta. Meg se próbálta titkolni, mintha nem is érdekelte volna, hogy mustrájának tárgya tudja, mire gondol. Jillian azzal kárpótolta magát, hogy mindennemű reagálást megtagadott tőle. Ben olyan jói szórakozott, hogy még a szája is megrándult kissé, ahogy kezét a tarkóján összekulcsolta. Jilliannek meg kellett jegyeznie magában, hogy igen formás szája van: széles, határozott körvonalú, felső ajka ívében az érzékiség szembeötlő jelével. Ben egy elhanyagolt külsejű csirkefogó volt, kusza baja és borotválkozásra szoruló álla is egyértelműen erről tanúskodtak. Ruhadarabjai mintha sose láttak volna vasalót, és lehet, hogy így is volt. Közönséges khakinadrágja ütött–kopott barna bakancsba torkollott; verejtéktől foltos fehér inge nem volt betűrve a nadrágjába. A kis asztalon egy még foltosabb khakiszínű kalap feküdt. Jillian azonban nem felejtette el átható pillantását, mely ráébresztette, mennyire éber volt látogatója valójában. Ez az ember pontosan tudta, mit csinál. Ez még mindig nem jelentette azt, hogy ezentúl megbízik benne, vagy hogy ő kezdi el a beszélgetést. Ben Lewis semmit nem szed ki belőle, amíg ő maga nem nyilatkozott. Hallgatásuk kezdett zavaró lenni, de Ben mintha nem érezte volna kényelmetlenül magát. Mi több, egyre jobban szórakozott. – Hát, maga nem valami bőbeszédű, szivi – szólalt meg végül Ben vontatott beszédmodorában. – Annak kellene lennem? – Hát, leegyszerűsíthetné a dolgokat, az egyszer biztos. Ideje kiteregetni a lapjainkat. – Csak ön után – mondta Jillian udvariasan. Ben egy pillanatra ismét elvigyorodott, de mindjárt komorrá is vált, amint rátért mondanivalójára. – Steven Kates bűnöző – mondta ki kereken. – Láttam őt párszor odahaza az Államokban valamikor régen. Ő nem ismer engem, de nekem hozzátartozik az életemhez, hogy figyelem az embereket. Ez az alak merő mocsok, és az is biztos, hogy nem azért érdekli egy régészeti expedíció, mert temetkezési helyeket akar fényképezgetni. Amikor ő, meg a maga fivére felajánlották nekem a munkát, rögtön tudtam, hogy zabrálni akarnak, feltéve persze, hogy a lelőhely tényleg ott van, és hogy megtaláljuk. – Ott van. – Maga szerint. Egyet meg kell értenie, szivi. Az, hogy tudja, hogy ott van, meg az, hogy megtaláljuk, az két teljesen különböző dolog. A pokolba, hisz ha beérünk a sűrűjébe, még az is szép mutatvány lesz, ha azt meg tudjuk állapítani, hogy pontosan hol vagyunk. Nincsenek térképek, se tapasztalt vezetők, és a helyzetmérő szerkentyűkkel se megyünk semmire a hármas lombtető alatt. – Én odatalálok. – Lehet. Majd kiderül. Arra jutottam, hogy nem bánnám, ha beavatna, mi olyan módfölött érdekes ezen a régészeti terepen. Aztán arra jutottam még, hogy nem ártana a fivérét és Katest szemmel tartanom. Mit gondol egyébként a bátyjáról? Kinézi belőle, hogy meg akarná szerezni, amit találnak? Jillian régóta nem nézett szembe az igazsággal Rickkel kapcsolatban. – Talán. – Magát is hajlandó lenne megölni érte? Jilliannek elállt a lélegzete, mert most kimondva hallotta azokat a szavakat, melyek napok óta nem hagyták 276
nyugodni. – Nem tudom. Remélem, nem, de... de nem tudom. – Lehet, hogy arra számít, hogy maga úgyse keveri őt bajba, így nyugodtan van maga felől. Katesszel viszont más a helyzet. Követtem őt ma, ebből is láthatja, hogy természettől fogva kíváncsiskodó gazfickó vagyok. Egy bérgyilkossal találkozott, Ramón Dutrának hívják a mocskot. Felvette a segédek közé. Én úgy vélem, Kates nem akarja, hogy akár maga, akár én, vagy a fivére életben maradjunk, miután megtaláltuk azt a valamit. Jillian még mindig lefújhatta volna az egészet. A gondolat újra meg újra ott cikázott az elméjében. Még nem volt túl késő hozzá. Nélküle nincs expedíció, bár azt el se tudta képzelni, mit tenne Kates, ha ő visszalépne, hiszen annyi pénzt beleölt már az útba. Ellenben meglehet, hogy soha többé nem lesz lehetősége megtalálni az anzárokat és a Kővárost, vagy a Császárnő Szívét. Lehet, hogy soha többé nem lesz lehetősége apja elméleteit bebizonyítani, s mind az ő, mind a saját nevéről a szennyet lemosni. Tudta, képes megtalálni a lelőhelyet. Nála volt a térkép, meg a titkosírással feljegyzett pontos útleírás, melynek kulcsát az emlékezetére bízta. Ha Kates esetleg megtalálná. a térképet, képtelen lenne eligazodni rajta. Ben Lewis figyelmesen nézte Jilliant. Ökölbe szorított kézzel ült, s a következő kérdését olyan higgadtan kérdezte, ahogy csak bírta. – Van még valami? Ben szeme körbeforgott. – Általában becsületes és megbízható embereket szoktam felvenni, olyanokat, akik sose vennének részt egy olyan expedícióban, amelyikben Dutra benne van. Más társaságot kellett toboroznom, ezek kevésbé megbízhatók, kevésbé gyakorlottak, és kevésbé becsületesek. A saját embereim mellett nem nagyon aggódnék, hogy mit főz ki Kates, de most más a helyzet. Mivel a maga fivérére se számíthatunk, hát csak ketten maradtunk a többivel szemben. Fegyverszünetet kell kötnünk, szívi, és együtt kell működnie velem. – És magában miért kellene megbíznom? Szájára gúnyos mosoly ült ki. – Mert én vagyok az egyetlen embere. Na, én ezzel mindent elmondtam, most magán a sor. Mégis, mi a fenét keresünk ott a világ végén? – Egy eltűnt várost. Ben először hitetlenkedve meredt rá, aztán, ahogy hátraejtette a fejét, mély, vaskos nevetés szakadt ki széles torkából. – Nehogy azt mondja, hogy beugrott az egyik mendemondának! Aranyi van belőlük, mint a dzsungelben szállingózó virágporból! Ha az összes mesének hinni lehetne, ezer eltűnt városnak kellene lennie az erdő belsejében. Azt hinné az ember, nem is tud anélkül a folyópartra lépni, hogy egy csontba bele ne rúgna, de ez egyáltalán nem így van. – Ez a, mese igaz. – Mitől olyan biztos benne? – Az apám megtalálta a várost. – Hozott vissza róla bizonyítékot? – Azon fáradozott, amikor meghalt. – Tehát nincs semmi bizonyítéka. – Azt majd megszerzem én – hamisítatlan akaratosság keményítette meg a hangját. – Be fogom bizonyítani, hogy igaza volt az apámnak. – Vagy azon fáradozik és közben meghal. – Magának nem kell velem tartania, Lewis úr. De én megyek. – Megyek én, megyek. Izgalmasabb lesz, mintha naponta cirkuszba járnék. Na, meséljen csak egy kicsit arról a híres eltűnt városról! Mégis, melyikről van szó? Valószínűleg mindről hallottam már.. – Lehetséges – mondta Jillian meggyőződése ellenére. – Hallott valaha az anzárokról vagy a Kővárosról? Ben elgondolkozott, közben ujjvégeivel lebiggyesztett ajkán zongorázott. Jillian követte tekintetével a mozdulatait, s csak később eszmélt, hogy a férfi száját bámulja, ekkor gyorsan máshová nézett. Szándékosan tette, csak azért, hogy a figyelmét a szájára terelje? Jillian úgy gondolta, hogy tőle ez is kitelik, de nem nézett vissza rá, nehogy újra azt kelljen kiolvasnia a szeméből, hogy változatlanul jól szórakozik. – Nem mondhatnám – szólalt meg Ben. –– Meséljen róluk valamit. Jillian felvázolta neki az anzárokról, harcos királynőjükről, és annak szívéről szóló legendát. Mikor folytatta, 276
hogy e szív most szerelme sírját őrzi, Bern arcán az unalom jelei mutatkoztak. – Ez még nem minden – mondta Jillian. – Apám is régész volt, szenvedélyesen kutatta az ehhez hasonló ősi legendákat, csupán saját kíváncsisága kielégítésére. A többit mindet félretette, mint pusztán legendákat. De az anzárokét nem. – Na, és mi volt abban a különleges tündérmesében, ami ilyen fanatikust csinált belőle? Jillian dühösen megvillantotta a szemét, de hamar lecsillapodott. Ha a saját munkatársai sem hittek az apjának, miért: hinne neki egy olyan valaki, aki nem is ismerte? – Tudja, honnan kapta az Amazonas a nevét? – kérdezte. Ben vállat vont. – Gondolom, az őserdőről. – Nem, az őserdőt nevezték el a folyóról. – Hogyhogy? – 1542–ben egy spanyolokból álló csapat indult el, hogy felfedezze a folyót. Akkor– még, nem volt neve. Volt köztük egy domonkos szerzetes, Gaspar de Carvajal. A szerzetes naplóba jegyzett mindent, arait csak láttak. A leírtak nagy része ismerős azokból a mesékből, amik a spanyolok tévén terjedtek el Európában: könnyen hozzáférhető arany és kincs. – Temérdek ráadásul – szólt Ben. – Mikor azt megtalálták – Elég, ha arra gondolunk, mit tettek az inkákkal. – A szerzetes vakítóan fehér városokról és kővel burkolt királyi utakról számolt be, a leírás az inka. birodaloménak is megfelel, bár az ettől a helyt I jóval nyugatabbra feküdt, Lehetséges, hogy a szerzetes csak azokat a meséket ismételgette állandóan, amiket egykor ő hallott. Azonban megemlített valamit, ami sehogy se illik bele a képbe, különbözik az eddig hallott tört eretektől. Carvajal azt írta, hogy egy törzsnyi „fehér női harcossal” találkoztak, akik úgy küzdöttek, mint tíz indián. – Várjon – szólt Ben, s becsukta a szemét. – Hadd találjam ki. Az amazonokat találták meg, és így kapta a folyó a nevét. – Pontosan. – Baromság. – Nagy része. Carvajal naplója élvezetes, de a történészek nem adnak neki hitelt. Más eredetű elbeszélések ébresztették fel apám kíváncsiságát. – Mint például? – Az anzár történet öt különböző változatára akadt. Nem talált közöttük semmilyen kapcsolatot, de az adattöredékek úgy összeillenek, akár egy kirakójáték darabkái. Az egyik mese a „vértelen szárnyú démonokról” szól, de még ugyanebben ,,a nagy víz ördögeinek” is nevezik őket. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy elképzeljük a sápadtbőrű spanyolokat, amint hajóikról partra szállnak, s mögöttük a fehér vitorlák széltől duzzadoznak, mint valami szárnyak. – Jó, ezt elismerem. – Ben unottnak látszott. – Hová akar kilyukadni? – A zöld tenger alatt fekvő kőből épült város nyilvánvalóan egy város az őserdőben, csak elrejti a lombozat – olyan jól elrejti, hogy a spanyolok nem találták meg. – Igazán érdekfeszítő agytorna ez az egész, szívi, de nincs egy komoly bizonyítéka sem? Gyanítom, azt akarja bebizonyítani, hogy a szerzetes amazonjai alkották valójában ezt az anzár törzset. – Apám egy helyen a Kőváros térképére vonatkozó utalásra bukkant. Ezt nyomon követve talált egy másik szálat. Három évébe került, míg végre megtalálta a térképet. Megállapíthatta a valódiságát, s bizony a tizenhetedik századból származik. Nincs rajta sem az ország, sem a kontinens neve, de eléggé részletes: tájékozódási pontokat és távolságjelölést tartalmaz. Ben hitetlenül felfortyant: – Nincs egyetlen tájékozódási pont sem a dzsungelben, egy sem, ami tartós lenne. A növényzet mindent elnyel. A „porból porrá" igazi értelmet kap itt: szinte szemmel látható, ahogy végbemegy. Jillian nem akart erről tudomást venni. – A térkép a Királynő Szívéhez vezet, és hajszálpontosan megjelöli, hogy hol található. – Tehát maga azt hiszi, hogy a Királynő Szíve valami hatalmas drágakő, ami mind ez ideig a dzsungelben csücsült, s most a térkép szépen odavezeti magát hozzá. – Igen – válaszolta magabiztosan. – Apa kigondolta az útirányt, és rejtjelezte. – Tegyük fel, valóban megtalálja ezt a helyet, én nem nagyon hiszem, hogy létezik, de tételezzük fel, hogy 276
mégis. Mit csinál azután? – Mindent lefényképezek, dokumentálok, és elhozom a bizonyítékot. Az apámat rögeszmésnek tartották, a hírnevét tönkretette ez az elmélet, csakúgy, mint az enyémet. Be fogom bizonyítani, hogy igaza volt. Nem érdekel, hogy tényleg őrzi–e valamilyen hatalmas drágakő a síit. Meg akarom találni ezt a várost, és be akarom bizonyítani, hogy az anzárok léteztek. Szívből szeretem, amit csinálok, Lewis úr, de hacsak nem tudom tisztára mosni az apám nevét, nem leszek más, mint a Rögeszmés Sherwood éppolyan félcédulás lánya. – Szólítson Bennek – mondta látogatója gépiesen, s állát dörzsölgetve mérlegelte a helyzetet. – Még ha van is ott valamiféle elveszett város, mi van akkor, ha nem ezé az anzár törzsé volt? Mi van, ha az anzárok igazából nem is amazonok voltak (és meg kell mondjam, alig tartom lehetségesnek, hogy azok lettek volna), hanem csak egy közönséges elszigetelt indián törzs, ami néhány évszázaddal ezelőtt kihalt? – Az nem számít. Egy elveszett város az mégiscsak egy elveszett város. – Jilliannek össze kellett szednie magát, hogy élénk maradjon. Ben lassú beszédhordozása megtette hatását. – Mindössze bizonyítékot kell hoznom róla, ennyi az egész. – Tudja, maga szerintem a fellegekben jár. Jillian megrázta a fejét. – Az apám aprólékos kutatást végzett. Nem kincsre, hanem az igazságra vadászott. Őt nem érdekelte, hogy egy monda igaz volt–e vagy sem; az volt a lényeg, hogy be tudja bizonyítani az igazságot velük kapcsolatban. – De Kates a nyakát teszi rá, hogy vagyont érő aranyat vagy drágakövet találunk. Apropó, ő hogy került bele ebbe az egészbe? Jillian habozott kicsit, majd felsóhajtott. – Rick. Az ő lakásán volt apa összes régi irata. Nála néztem át őket, amikor rátaláltam az anzárokról szóló írásokra. Be kell ismernem, olyan izgatott voltam, hogy nem tudtam eltitkolni előle. – Bárcsak ott lettem volna! Jillian nem hagyta, hogy a megjegyzés elvonja a figyelmét. – Rick megkérdezte, mit találtam, én pedig voltam olyan bolond, hogy kikotyogtam neki. Kiragadta a papírokat a kezemből, de az útleírást nem tudta elolvasni, mivel titkosírással van írva. Akkor egy kicsit csúfondáros lett, azt kérdezte, miből gondoltam, hogy megtalálom az elveszett kincset, mikor nem tudom megfejteni a térképet. Megmondtam neki, hogy meg tudom fejteni: apa megtanította nekem a rejtjeleket. De persze nem voltam hajlandó elárulni neki, mirőI szólt az írás." – Képzelem, hogy megindult az élet maga körül. Jillian mosolygott a körülíráson. – Megpróbáltam bevonni néhány kollégámat a tervbe. Mindenki csak nevetett. Tudtam, mit gondolnak; apához hasonlítgattak engem. Egy ilyen kutatóút rengeteg pénzbe kerül, és egymagam nem tudora végigcsinálni, de nem találtam támogatót. Még arra az alapítványra se számíthattam, amelyiknél dolgozom, pedig a Frost a legnagyobb régészeti alapítvány. Tulajdonképpen megsimogatták a fejemet, aztán meg azt mondták, tűnjek el, Annyira csalódott és olyan levert voltam, miután az összes ismerősöm visszautasított, hogy felhívtam Ricket, és azt mondtam, lesz expedíció. Nem tudom, miért akartam, hogy tudja... talán mert szerintem szerette apát, ezért kellett tudnia róla Aztán egyszer csak Rick beszervezte Katest az üzletbe, és máris, tervezgettük, hogy lejövünk ide. – Nem próbálták meg rábeszélni magát, hogy adja oda nekik a térképet és az – Dehogynem – Jillian hűvös pillantása érzékeltette Bennel, hogy mennyire sikeres volt az Aztán az ajkába – Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, valaki kutatott a szobámban. – Nyilván Kates. Vagy valaki, akit felbérelt. Ő nem szereti maga végezni a munkát. Megkaparintotta a térképet? – Nem. Senki nem fogja megtalálni ott, ahová tettem. – Nincs magánál? – Persze hogy nincs! Nem fogok egy négyszáz éves térképet magamnál tartani. Lemásoltam az útmutatást, de mint mondtam, titkos írásjelekkel van lejegyezve. Ben alig hallhatóan motyogott valamit. – Tessék? – kérdezte Jillian. – Azt mondtam, biztosan azt képzeli, hogy maga Jane Bond. Ők nem tudják megfejteni a jeleket, maga nem árulja el nekik, hogy mit jelentenek, tehát kénytelenek magát is vinni. – Pontosan. Ők csak kifosztanák a lelőhelyet, ahelyett hogy a megőrzésével törődnének. Ráadásul apa neve 276
sem érdekelné őket. Ben hirtelen felállt henye testhelyzetéből, és összehúzott szemmel fixírozta Jilliant. – Mégis, hogy a fenébe akarja megállítani őket? Jillian kihúzta magát. – Nem tudom. De vettem egy pisztolyt. Ben veszekedett szitkozódásba kezdett. – És azt hitte, hogy ezzel mindent megoldott? Jesszus! Vett egy pisztolyt! Milyet, egy gyöngyház berakású markolatú derringert? – Egy 38–as automatát. – Tudja használni egyáltalán? – Tudom. Régész vagyok: én a munkámat nem civilizált helyen végzem. Nem hazudtam, amikor azt mondtam, egyszer–kétszer magam kell hogy megszerezzem az eledelemet, és párszor már el kellett kergetnem néhány barátságtalan teremtményt, kétlábút ugyanúgy, mint négylábút. Ben gyanakvón nézett a női táskára. – Nem, nem abban van – mondta Jillian és rámosolygott. – Különben se tud megtéveszteni. Megtalálta azt maga, amikor kikutatta a szobámat, tehát tudja, hogy van pisztolyom, tudja, hogy milyen típusú, és azt is tudja, hogy hol van. Ben visszamosolygott rá, nem védekezett a vád ellen. Persze hogy kutatott a szobájában, ha egyszer megvolt rá a lehetősége. – Szépek az alsóneműi. – Örvendek, hogy elnyerték a tetszését. Netán fel is próbálta őket? – Neeem. Csak az arcomat érintették. Az ördögfajzat. Valószínűleg így is volt. Jillian elképzelte, mint dörzsöli őket az arcához, s ettől összeszorult a gyomra. Még mindig nem akarta kimatatni neki az érzéseit, de ez egyre nehezebb volt. Ez az ember gátlástalan volt és közönséges, és olyan veszekedetten férfias, hogy Jillian idegvégződései akarata ellenére beleremegtek. Ben még egy darabig somolygott azon, hogy kitágult a szeme pimasz szavai hallatán. Van olyan reagálás, amit lehetetlen elrejteni. Nem kis elégedettséget érzett, hogy végre–valahára lazulni kezdett a nőcske kemény önfegyelme. Most azonban sokkal fontosabb dolgokról kellett beszélniük, mint a szex. – Mérlegelve a helyzetet – szólt lassan –, az lenne a legjobb, ha kirejtjelezné nekem az írást, és én megtalálom az elveszett várost (ha tényleg ott van), míg maga szépen itt csücsül biztonságban. Jillian a szemébe nevetett. Meg sem próbált udvariasabban viselkedni. Hasára szorította összefont karját, és gátlástalanul kikacagta a nevetséges ajánlatot. – Ezt úgy értelmezem, hogy nem. – Nem tudom, egyáltalán hogy kérhette ezt olyan komoly arccal – felelte még mindig vihogva. – Azt hiszi, magában megbízom? – Majd megtanulja – mondta Ben vidáman. – Elvégre, ha ragaszkodik ahhoz, hogy jön, egy sátorban kell aludnunk. Igen, igen, hamar meg fogja tanulni, hogy bennem sokféleképpen megbízhat. Mindenesetre azt sosem fogom hagyni, hogy elcsatangoljon, szívi.
276
5. Felújult dührohamában Jillian teljesen megfeledkezett az önuralmáról. Az ágyról felpattanva azt sipítozta: – Egy sátorban? Magával? – Pszt! – Ben az ajtó felé intett. – Bárki meghallhatja magát a folyosón. – Palástolta, mennyire elégedett ezzel a reakcióval, mert ha Jillian észrevenné, megint letámadná. Hát jól megetette azzal a jéghegy alakítással az előző este. Ben egész teste izgalomba jött, mikor meglátta a hamisítatlan robbanékony haragot az arcán, mielőtt püfölni kezdte őt a táskájával; s ugyanezt érezte most is, miután ismét sikerült léket vágnia a hölgy jeges önfegyelmén. – Még az sem érdekel, ha lenn az előcsarnokban meghallják. – Látja, van esélye arra is. Nyugodjon meg, szivi. Dühöngő suttogássá változtatta a hangját: – Maga pedig nyugodjon bele, hogy senkivel nem alszom egy sátorban, magával meg pláne nem! – Szerintem csak így lesz nyugta Dutrától. – Értékelem a lovagiasságát, Lewis úr, de nincs szükségem a pártfogására. Tényleg azt hitte, ennyire könnyű lesz beszereznie a „szükséges készletét", ahogy azt ön bájosan megfogalmazta tegnap este... A mindenségit, ez a nő nem fogja beadni a derekát. Ám ez még csak a kezdet volt, és Ben élvezte a játékot. Rávigyorgott Jillianre, s szégyent nem ismerve így válaszolt: – Érdemes volt megpróbálni. – A pisztollyal a kezemben fogok aludni – adta tudtára védence. – Ezt jó tudni, mert korántsem vicceltem Dutrával kapcsolatban. Odaúton elég biztonságban lesz: Katesnek érdeke mindaddig akcióba nem léptetnie Dutrát, amíg szüksége van a maga tudására. De attól kezdve, hogy megtaláltuk azt a helyet (ha megtaláljuk), jobban teszi, ha a közvetlen közelemben marad. Rendben? – Rendben. Úgy tűnt, Bent meglepte ez a készséges beleegyezés. – Micsoda? Semmi ellenérv? Jobb lesz, ha vigyáz, mert még azt találom hinni, hogy kedvel engem. Jillian gúnyos, ugyanakkor édes mosolyát vette elő. – Azt hiszem, ezt meg tudom akadályozni. Nem szeretném, ha olyan nagyot tévedne. Ben mély hahotával nyilvánította ki tetszését, aztán talpra szökkent. Jillian egy kissé kényelmetlenül érezte magát a férfi közelségétől; megpróbált hátralépni, de az ágy szorosan mögötte volt. Ben észrevette a mozdulatot, és még közelebb lépett, olyan közel, hogy Jillian érezhette izmos teste forróságát. Melle hozzáért a férfi kemény felsőtestéhez, ettől meleg bizsergés hatolt a mellbimbójába. Visszafojtotta a lélegzetét, mert félt, hogy még kritikusabbá válik a helyzet. Látogatója nem csinált egyebet, csupán olyan közel állt hozzá, hogy testével érintette az övét. Jillian érezte, hogy Ben az arcára szegezi a tekintetét, de nem nézett fel, nem akarta látni a szemében az érzékiséget, s nem akarta, hogy saját tekintete akaratlan viszontérzéséről árulkodjon. A férfi forrósága körbevette, elszédítette, kiszívta az erejét. Jilliannek nem tűnt fel r eddig, hogy ennyire nagy ez az ember, pedig jóval magasabb volt száznyolcvan centinél; s most még arról is meggyőződhetett, hogy a teste csupa izom. Egy nőt teljesen megsemmisítene az ágyban. – Nem. – Döbbenten állította meg szeszélyes gondolatát: hogy is juthatott ilyesmi az eszébe? Nem akarta elképzelni Ben Lewist az ágyban. – Jillian – szólította meg lágy, hízelgő hangon. – Nézzen rám. Jillian nyelt egyet. – Nem. Ismét mély hahota dübörgött fel a mellkasából. – Makacs. – Bal kezét Jillan tarkójára tette, és gyengéden felemelte a fejét, így erőszakolta ki, hogy ránézzen. Csak egy pillanatra látta Ben szemét: tekintete ragyogó és átható volt, a szórakozás minden jele távozott belőle. A férfi lehajtotta a fejét, és száját határozottan az övére helyezte. Megremegett, de aztán továbbra is mozdulatian maradt, s szervét csukva tartotta. A hirtelen rátörő gyönyöráradat váratlanul érte. Azt gondolta, megadással elszenvedi, semmi több; ehelyett azon vette észre magát, hogy kísértésbe esik, hogy megnyissa száját Ben kutaszoló nyelve szárvára. Nyomban látta, hogy mérhetetlenül lebecsülte a férfi csáberejét. Szája tisztának tetszett, noha füst és whisky keveréke érződött rajta; erős ajka valahogy puha volt, ahogy az övéhez simult. Brutális erőszakot szemernyi viszontérzés nélkül kiállt volna, de megrontója nem 276
folyamodott erőszakhoz: hosszú, könnyű csókokkal csábította; szenvedélyességével szinte kísértésbe vitte; testmelegével és hatalmas erejével megszédítette, s arra hívta, hogy hozzá bújjon. Egek, ez a férfi veszedelmes! Ökölbe szorította a kezét, körmeit mélyen a tenyerébe vájta, hogy ellenállást erőltessen magára. Nem nyitotta ki a száját, megtagadta, hogy kinyissa neki, de olyan vadul akarta volna mégis, hogy megrázkódott az erőlködéstől. Ben jobbnak látta abbahagyni a kínzást, ezért felemelte a fejét egy hosszú utolsó csók után, mely már majdnem megtörte Jillian elszántságát. – Édes – mormolta, s hüvelykujjával végigsimított hölgye alsó ajkán. Kék, nagyon kék szempár fonódott össze az övével, és látszott, elégedett azzal, amit ott látott. – Egyszer úgyis az enyém leszel – duruzsolta. – Ne felejtse el bezárni utánam az ajtót. Jillian azonban egyre csak állt ott. Még akkor is azon igyekezett, hogy összeszedje magát, amikor Ben az ajtóhoz érve megállt. Ahogy visszanézett, felhúzta a szemöldökét, aztán tett egy lépést Jillian felé, aki ettől már eléggé magához tért, s szúrósan, fenyegetőn tekintett rá. Látogatója felnevetett, tisztelgésre emelte kezét, aztán szó nélkül távozott – mulasztását Jillian jelen esetben csöppet sem sérelmezte. Egy perc múlva odament az ajtóhoz, szófogadón bereteszelte, beláncolta. Aztán leült arra a székre, amelyikről Ben állt fel az imént, és megpróbálta rendezni összevissza gondolatait. Valahogy nehéz volt gondolkodni, mert nem akart mást, csak érezni, engedni a gyönyörűséges vágyaknak, melyek felébredtek benne. Milyen egyszerű lenne, ha Ben az lenne, akinek először mutatkozott: egy züllött, hírhedt vezető, aki túlságosan is rajong a whiskyjéért. Azt az embert könnyedén elutasította volna, ám ma este megismerte igazi énjét, és ezáltal megváltozott a helyzet. Szexuális rámenőssége ellenére vonzó volt, vagy az is lehet, hogy ez hozzátartozott a vonzerejéhez. Jillian még nem találkozott olyan férfival, aki annyira könnyedén viselte volna nemiségét, mint Ben Lewis. Ami még ennél is rosszabb, az az, hogy intelligens és kemény; rögtön meglátta, hogy Kates valami rosszban mesterkedik. Szerencsétlenségére Ben azt is látta, milyen könnyen kudarcot vallott az önfegyelme, ráadásul ördögien kaján élvezetet lelt ebben. Nyilvánvalóan megbolondult, amiért önként belement, hogy két hónapot – vagy még többet – a társaságában tölt el. Nem azért látta el magát fogamzásgátlóval, mert egy kapcsolatra számított, hanem azért, mert így diktálta a józan ész, és mert ez alapvető önvédelem. Egy nővel bármi megeshet egy idegen országban, civilizálatlan körülmények között. Természetesen óvatos lesz, megpróbálja megvédeni magát, de kérlelhetetlen realizmusa azt súgta, a legrosszabb is megtörténhet. Viszont Ben Lewisszel szemben megvédeni magát – ez nehéz dolog lesz, mert ahhoz önmagát is le kell győznie. Ha olyan jól szeretkezett, mint ahogy csókolt, egy nő akár bele is halhat a gyönyörűségbe mellette. Jillian másba is belehalhat, ha ragaszkodik az úthoz. Dutra megjelenése még az eddiginél is veszélyesebbé tette az expedíciót. Ám elkötelezte magát; most már nincs megállása. Kész kockára tenni az életét is, hisz ez az út az egyetlen esély arra, hogy igazolja a professzort, és hogy megcsinálja a karrierjét. Saját maga miatt küzdött, s az apja miatt, aki ezt a tettét mindennél többre becsülné. Meg fogja találni az anzárok városát. A többiek, Kates és Rick, azért csatlakoztak hozzá, mert csalogatta őket a Császárnő Szíve, Jillian pedig remélte, hogy nem létezik valójában. Hasznos volt mint mágnes, mely sok embert vonzott az anzárok kutatására; ezekről a kutatásokról nem is beszélt Bennek. Mégis, ha az ékkő tényleg létezik, akkor súlyos veszélyben vannak Kates és bérence miatt. Ha szerencséje van, csak a várost találja meg. Nagyon tartott attól, hogy az ékkő létezik. A professzor ezt gondolta. Leírta, hogy sejtése szerint egy hatalmas vörös gyémántról van szó, mivel Brazíliában bányásznak színes gyémántot. Még mindig ott kell lennie az elpusztíthatatlan és háborítatlan vörös gyémántnak, mely valószínűleg a világon a legnagyobb darab ebből az amúgy legritkább gyémántfajtából. A vörös gyémántok gyenge minőségűek, mert rongáló folyamatok teszik vörössé, de éppen ritka színüknek köszönhetően váltak rendkívül érdekessé. A professzort nem maga az ékkő érdekelte, hanem az, hogy a léte mit igazol. A bizonyítás volt a lényeg. Vagyona nem is származhatott volna belőle, mivel a régészeti lelőhelyek ahhoz az országhoz tartoznak, ahol előfordulnak, nem, pedig ahhoz a személyhez, aki rájuk talál. Brazília kormánya rendkívül örülne, ha az ékkövet megtalálnák. Azért nem árult el semmit Bennek az ékkőre vonatkozó utalásokból, mert ha ráébredne, mennyire 276
valószínű, hogy létezik, lehet, hogy megtagadná, hogy ilyen nagy veszélynek kitegyék magukat. Az az igazság, hogy Ben azt gondolta, kutatják majd pár hónapig a dzsungelt, és visszatérnek üres kézzel. Nincs ékkő – nincs veszély. A professzor viszont talált egy másik térképet is, ez messzemenően részletesebb volt, mint a tizenhetedik századi. Onnan származott a meglevő útleírás, amit később lemásolt. A professzor soha nem vesztette el hivatásbeli versenyszellemét és ezzel járó enyhe őrületét, így az útleírást egy saját maga által kitalált titkosírásba ültette át. Jillian szeme könnyel telt meg: teljesen maga elé tudta képzelni apját, ahogy izgatottságát s örömét visszafojtva átírja az adatokat, még rejtélyesebbé téve ezzel felfedezését. Imádta az ilyesmit, ezért fejlesztette ki mindenekelőtt a titkos jelrendszert, s tanította meg aztán kislányának, hogyan kell azt megfejteni. Jillian emlékezett a jelkulcsra, és ez volt a leglényegesebb az átírásnál. Apja folyó titkosírásnak nevezte, mert szavanként változott, de mivel a kislány megjegyezte a kulcsot, papír és ceruza segítségével felnőttként is egyszerűen át tudta írni. Maga a kulcs egyszerű volt, bár kicsit zavarosnak hatott. Jilliannek nem volt kétsége afelől, hogy egy titkosszolgálat rövid idő alatt megfejtette volna, apja céljának mégis megfelelt, mint ahogy most az övének is. A térkép, melyet a professzor később talált, pontosan megadja a szélességi és a hosszúsági fokokat, s a távolságokat is. 1916–ban készítette egy felfedező, aki messze bemerészkedett az őserdőbe, és hihetetlen romokat talált: egy olyan várost, amely felülmúlta az inkákét, és egy palotához hasonló valamit, amit egy kősziklába véstek bele igen mélyen. A felfedezőnek sikerült kijutnia az őserdőből, de maláriát kapott, és az életével fizetett. Mielőtt meghalt, magas lázban hánykolódva azt mormolta, hogy látta a „szívet a síron”, de ezt halála közeledtével magyarázták. A professzor biztos volt abban, hogy a felfedező az arazárok városára bukkant rá, és hogy igazán látta a hatalmas vörös gyémántot, de valamilyen okból nem tudta elhozni onnan. Miután lánya elolvasta a jegyzeteket, ő is megbizonyosodott erről. Eddig azt gondolta, képes lesz megvédeni a lelőhelyet, de most már kételkedett benne. Ahogy Ben fogalmazott: a helyzet megváltozott. Kates előnyére. Remegett a haragtól, ha eszébe jutott, hogy kifoszthatják a lelőhelyet. Mielőtt elhagyták az Államokat, nyomatékosan megmondta Ricknek, hogy a törvény szigorúan bünteti a régiségek és a nemzeti kincsek elrablását, ellenben az országok gyakran ajánlanak fel jutalmat az új leletekért, hogy így korlátozzák a lopások számát. Rick egy vállrándítással elintézte Jillian intelmét, s könnyelműen esküdözött, hogy nem állt szándékában ellopni a gyémántot. Minek bajlódna lopással, mikor törvényesen is lehet belőle pénzt csinálni? Jillian persze nem áltatta magát azzal, hogy Rick ettől kezdve jó útra tér. Miért érné be jutalommal az ember, ha rendelkezik egy olyan kapcsolattal, ami által sokkal többhöz juthat? Azt azért nem hitte, hogy a bátyja rendelkezik efféle ismeretséggel, de Katesről minden további nélkül el bírta képzelni. S nemhogy javult volna a róla alkotott véleménye megismerkedésük óta: egyre rosszabb lett. Túlságosan behízelgő volt, túlságosan... hideg. Nem került nagy erőfeszítésébe elhinnie mindazt, amit Ben állított róla. Végig kell csinálnia. Apjáért, önmagáért. Ha mégis megtörténne a legrosszabb, és nem jönne vissza, nem hagyná, hogy Kates a gyilkosságot is és a rablást is megússza. A rablás gondolata még jobban feldühítette, mint az, hogy lehet, hogy megölik. Papírt és tollat kapott elő, és írni kezdett. Húsz perccel később két borítékot zárt le, amitől győzelmi mámor töltötte el. Az egyikre a szállodaigazgató nevét firkantotta, a másikra egy államokbeli munkatársának a címét. Bizalmasan átadja majd mindkettőt az igazgatónak, s megkéri, hogy bontsa fel a neki szólót, valamint sürgősen postázza a másikat, amennyiben nem térne vissza személyesen a holmijáért. Mindkét levélben felvázolta a körülményeket. Ha az életéért nem is követ el mindent a brazil kormány, abban azért bízott, hogy egy olyan értékes dolog, mint az ékkő, megéri nekik, hogy felkutassák. Remélte, hogy ha életét veszti is, levelei segítségével elérheti, hogy kiderül az igazság az anzárokról és az apjáról, hisz általuk eléggé felkeltené kollégái érdeklődését ahhoz, hogy hozzálássanak az anzár törzs kutatásához. Ez nem volt több puszta reménynél, de Jilliannek ez is sokat jelentett. Először arra gondolt, hogy biztosítékként használja fel a leveleket, hogy beszámol róluk a bátyjának és Katesnek, amint odaérnek a lelőhelyhez; később viszont feleszmélt, hogy ez esetben Kates egyszerűen nem jönne vissza a csomagjaiért. A szállodaigazgató ara–a a következtetésre jutna, hogy mind odavesztek. Ha 276
kinyitná valaha is a levelét, túl késő lenne: Kates addigra már elhagyná az országot. Nem árulja el az óvintézkedését, a pisztolyát pedig kéznél tartja majd. Ez a legjobb, amit tehet. Megrémült, de ilyen helyzetben csak egy őrült maradt volna nyugodt. Legalább Ben ott lesz, ő is nyitva tartja majd a szemét. Nemi téren nem bízhatott benne, de úgy látta, abban bízhat, hogy mellette biztonságban lesz. Elvégre az ő élete is veszélyben forgott. – Mennyi ideig utazunk csónakokkal? – kérdezte Jillian, ahogy a rakparton állva a fekete víz hömpölygését figyelte. Manaus valójában a Rio Negro partján fekszik, trét mérföldre felfelé attól a ponttól, ahol a folyó tiszta fekete vize a sárgás Amazonasba ömlik. A két sodor annyira erős, hogy a folyók keveredés nélkül futnak egymás mellett, ötven mérföldön át tekergőznek feketén–sárgán, mint két hatalmas kígyó, mielőtt erőiket egyesítik. – Két hét, plusz–mínusz egy nap – válaszolta Ben anélkül, hogy ránézett volna. Figyelmét az utolsó készletcsomagok berakodására fordította. Jillian felnyögött magában a gondolattól, hogy két hétig a, csónakba lesznek kényszerítve, de nem panaszkodott hangosan. Ez ellen nem volt mit tenni. Csak folyami hajókkal tudják a szükséges dolgokat felvinni a folyón ahhoz a ponthoz, ahol elkezdhetik a gyaloglást. – Visszafelé feleannyi idő is elég lesz – folytatta Ben. – Egyrészt nem ár ellen fogunk utazni. Másrészt nem lesz ennyi holmink, sokkal kisebb lesz a terhelés. Dutrát is beleértve nyolc segédjük volt. Ben öt brazilt és két tukano indiánt szerződtetett. Az indiánok a csónakokon tevékenykedtek most: a csomagokat rakodták csendben, ügyelve arra, hogy a súly egyenletesen oszoljon el. Ben mindkettő munkáját gondos figyelemmel kísérte; szemét sötét napszemüvegével takarta. Pontosan tudta, mi hol van, mennyi van belőle, mennyi időre elegendő a készletük. Amennyiben a város még mindig nem lesz sehol, mire az élelmük fele elfogy, történjen akármi: visszafordulnak. adta, hogy Jilliannel több baja lesz, mint akárki mással, ha ez bekövetkezik – ám ha kell, akkor botra kötve cipeli vissza, mint egy pekarit. Szállodai találkozásuk óta eltelt egy nap, azóta ezen a reggelen látta először Jilliant. Immáron indulásra készen. Felfogta vállig érő sötét haját, mely a tündöklő naptól olyan fénylőn csillogott, akár egy menyét bundája. – Tegye fel a kalapját – utasította Ben gépiesen. Ő maga nem viselt semmit a fején, mert ki akarta zárni azt a lehetőséget, hogy Dutra felismerje, ha kalapban és napszemüvegben mutatkozik előtte. Eléggé szívéhez nőtt az a khakiszínű kalap, magával is hozta, de egy darabig szokásos baseballsapkáját fogja felvenni, ha elviselhetetlenné válik számára a nap. Jillian engedelmeskedett. Bennek ínyére volt strapabíró vászonnadrágjában és fehér rövidujjú ingjében. Szalmakalapjával tökéletessé tett öltözéke és fürge mozdulatai mind gyakorlatáról árulkodtak. Vászonnadrágja megmutatta kerek fenekének finom íveit, erre Bennek füttyentenie kellett magában. Két hétig mellette fog aludni a zsúfolt fedélzeten, és annak a két hétnek minden egyes éjszakája merő kísértés lesz. Sajnos semmi több, a fenébe is. Négy másik emberrel az oldalukon semmi több. – Mit gondol Dutra barátunkról? – kérdezte halkan. Jilliannek nem kellett a szóban forgó férfira néznie, hogy maga előtt lássa, ráadásul meg is borzongott magában, ahogy eszébe juttatták. – Szerencsénk lesz, ha nem öl meg mindnyájunkat – motyogta az orra alatt. Dutra öt centivel alacsonyabb volt Bennél, súlyra viszont több lehetett vagy tizenöt kilóval. Ingujja ki volt tépve, és széles izzadságcsíkok futottak végig a hónaljától a derekáig. Széles vállához képest a feje túl kicsinek tűnt, bár koponyáját sűrű, fénytelen, csapzott haj borította, mely ránézésre inkább hasonlított állati szőrzetre, mint emberire. Homloka úgy kidomborodott, mint egy neandervölgyi emberé, szemöldöke pedig annyira gyér volt, hogy szinte nem is látszott. Mélyen ülő aljas, galád szeme kicsi volt, álla borostás, fogai barnás színűek. Metszőfogai olyan élesek voltak, akár egy majomé. E fogak, s ama haj között díszelgő ábrázata sem volt teljesen emberi. Jillian valahányszor rápillantott, undortól és félelemtől émelygett. Dutra nem dolgozott, bár elvileg ő is a segédek közé tartozott. Egy oszlophoz dőlve, karba tett kézzel bámulta Jilliant rendületlenül. Ben nem törődött vele, mert a hajókat tökéletes egyensúlyba kell hozni, Dutra viszont szándékosan elfuserálná az egészet. Különben is, hadd ijesszen rá egy kicsit Jillianre, hátha meghányja–veti a sátor megosztásával kapcsolatos döntését. 276
Rick Sherwood lábát maga mellé húzva, henyén ücsörgött a második hajó orrán. Steven Kates a parton járkált fel s alá, mintha minden csónakba kerülő doboz az ő személyes irányítása alatt lett volna. Ben mindkettőre szánt egy–egy förtelmes pillantást, tudván, hogy napszemüvege úgyis elrejti a szemét. Ennek a két alaknak nem kis megrázkódtatásban lesz része, ha majd a folyón felérve partra szállnak. A nyirkos levegő megfürdette őket párájában, mire mindent bepakoltak. Kates nadrágjának látványa gyönyörűséggel töltötte el Jilliant. Ugyanis eltűnt róla az é1. Megmondhatta volna neki, hogy a trópusokon feleslegesen erőlködik, ha vasalt ruhában akar járni. Gyanította, hogy Rick is és Kates is nehéz időket fognak megélni, ha a folyó felső szakaszánál két lábon folytatják az útjukat, hiszen egyikük sem volt kemény fizikai munkához szokva, és nekik is ugyanúgy cipelniük kell majd a terheket, mint mindenki másnak. Jillian jó fizikai kondícióban tartotta magát, de bizony ő sem várta epekedve az első napokat. – Megvolnánk. – Ben mondott még valamit a két tukano törzsbeli embernek a nyelvükön, ők pedig halkan válaszoltak neki. Egyikük a vezető csónakban lesz, a másik pedig a másodikban, ők fognak kormányozni. Mindketten ismerték a folyókat. Ben Jillian karjára tette a kezét, amint Kateshez fordult. – Kates, maga és Sherwood a hátsó csónakban jönnek. Jillian és én az elsőben. – Úgy terveztem, az elsőben leszek – szólt Kates. – Az nem fog menni. Maga nem tud navigálni. Én tudok. – Úgy értem, tegye Jilliant a hátsó hajóba Rickhez. – Nem. Egyedül ő tudja, hogy hová megyünk, neki a navigátor mellett a helye. Ezt az érvet Kates nem tudta megcáfolni, de az is biztos, hogy nem tetszett neki. Az, hogy a második csónakon kell utaznia, sértette az önérzetét. Ben rá se hederített, nem akarta, hogy védence egy csónakban legyen Dutrával. Jillian nem zavartatta magát: odasétált az első csónakhoz, határozott mozdulatokkal beszállt, lezárva ezzel minden további vitát. – Kifutunk – mondta Ben türelmetlenül, mire Kates odalépdelt a másik csónakhoz, s beszállt. Ben megfogta a kormányt, és beindította a motort. Egyik jármű sem ért sokat, de motorjaik kitűnő minőségűek voltak. Annak kellett lenniük, hogy ellenszegülhessenek az árnak. Mély, hörgő búgással keltek életre. A tukanók eloldották a rögzítőkötelet, fellökték a fedélzetre, és gyors szökkenéssel maguk is fenn termettek, miközben a hajók elsiklottak a rakparttól. – Mondja csak – szólt Ben Jillianhez, miközben gyakorlott kézzel kormányozott a kikötő hajólabirintusában. Az ötlet reggel jutott eszébe. – Gondolkodtam valamin. Ugyanolyan könnyen megtalálja azt a helyet, ha a Rio Negrón megyünk az Amazonas helyett? Jillian megköszörülte a torkát. Ben vállalta a kockázatot, s rápillantott irányítás közben, s az arcáról lopott kifejezés halk átkozódásra késztette. – A fene vinné el – morogta. – Mégis, mikor szándékozta kibökni, hogy „Ja igen, Lewis úr, inkább ezen a folyón kellene felmennünk, nem a másikon”? Jillian úgy tett, mintha nézelődne. – Tulajdonképpen... körülbelül most. – És mi van, ha én egyáltalán nem ismerem a Rio Negrót? – Nem csak maga tud szimatolni – felelte Jillian könnyedén. – Kérdezősködtem maga után. Hajózott már annyit a Rio Negrón, mint a nagy folyón. – Akkor miért nem vette a fáradságot, hogy szóljon? – Mert lehet, hogy Kates vagy Rick megbíztak valakit, hogy utánam szaglásszon. Volt rá okom. – Naná, bizalomhiány a lajstrom élén. – Eltalálta. Ben összeráncolta a homlokát. Mi a fene, ez a nőcske ravaszabb volt eddig, mint ő? Megesik. Nem gyakran, de megesik. – Nézze, egyetértek magával – szólalt meg. – Nemcsak könnyebb lesz így, de kényelmesebb is. Arra nincs szúnyog. – Igazán? Hogyhogy? Ben vállat vont. – Van valami a vízben. A fekete vizű folyóknál kevesebb a rovar. Jilliannek már volt élménye a trópusi területek rajzó fekete szúnyogfelhőivel. Amennyiben a Rio Negro kevesebb rovarral büszkélkedhet, teljes mértékben amellett van, hogy ezen a folyón hajózzanak. Még az alvás is kényelmesebb lesz így a fedélzeten. Ben fütyörészett kormányzás közben. Manaus a Rio Negro partján fekszik, de aznap reggelig eszébe se jutott, hogy a fekete folyón menjenek fel. Azt gondolta, lefelé hajóznak majd, míg el nem érik az Amazonast. 276
Viszont ár ellen haladva a két folyó hasonló területeken fut keresztül. S ha a Rio Negrón mennek, Ben jelentős előnyre tehet szert. Mint megbízottjaitól értesült, Dutra mindig az Amazonason hajózott fel, amikor elrejtőzött. Amennyiben jól következtetett, ez az orgyilkos semmit se tudott a Rio Negróról. Ben azonban mindkét folyót jól ismerte. Az apróságok nyomtak a latban: ha akár egy kicsi előnye is származhat abból, ha Dutrát számára ismeretlen terepre viszi, hát élni fog a lehetőséggel. Mindent egybevetve elégedett volt önmagával. Kihúzta farzsebéből a baseballsapkáját, és feltette. Úton voltak; valószínűleg semmi olyat nem találnak a dzsungelben, amit érdemes lenne ellopni, tehát nincs okuk Katestől és Dutrától tartani; ráadásul állandó társaságában tudhatja Jillian Sherwoodot durván két hónapig. Úgy számolta, hogy mire elhagyják a csónakokat, annyira magába szédíti régész hölgyét, hogy az egyik sátrat akár hátra is hagyhatják, mivel nem lesz rá szükségük. Csakugyan, annyira elégedett volt, hogy felé nyúlt, és fenekét hízelkedő simítással illette, kissé belemarkolva az igéző formába. Jillian cipősarka azon nyomban látogatást tett Ben sípcsontjánál. A „védenc” ezután rámosolygott, hogy majd minden foga kivillant, aztán a hajóorrhoz ment. Az első nap javát ott is töltötte, hogy mindent láthasson. Izgatottsága, hogy végre úton vannak, elfeledtette vele – ha csak kis időre is – az aggodalmait, melyek éjjeleken át ébren tartották. Megilletődéssel figyelte az erőteljes folyó hömpölygő vizét. A Rio Negro volt az Amazonas legnagyobb mellékfolyója, Jillian mély kapcsolatot érzett ezáltal azzal a hatalmas folyóval, mely valójában csak akkor válik Amazonasszá, amikor hét mérföldre Manaustól délre találkozik a Rio Negróval. A Föld összes vizének egyötödét az Amazonas és mellékfolyói szállítják, közülük tíznek több vize van, mint a Mississippinek. Kis eltéréssel, és attól függően, hogy az Amazonas melyik folyását mérjük, a nagy Nílust tekinthetjük a leghosszabb folyónak, az afrikai folyó azonban jelentőségét veszti a dél–amerikai óriás mellett. Az Amazonas önkényesen mozog, akkora erővel, hogy amikor belefolyik az Atlanti–óceánba, körülbelül száz mérföldön át magával viszi annak sós vizét. Jillian megborzongott a felemelő érzéstől, hogy saját szemével láthatja a folyamnak ezt a részét, s hogy ilyen közelről hallhatja a hajópadló alatt hullámzó víz zúgását. A folyóparton sorakozó kalyibák közül csak néhány volt bádogból és pár fadarabnál több anyagból összetákolva. Ahogy távolodtak Manaustól, a kalyibák száma egyre csökkent, mindaddig, amíg már csak egy–kettő mutatkozott a lehangoló lakóhelyekből. A hőség fullasztóvá vált. Jillian végül is leült a hajótető alá, de a párásságot az árnyék sem tudta csökkenteni. A brazil segédek maguk között beszélgettek csendesen, míg a tukano Bentől pár lépésre gubbasztott, s némán figyelt. Jillian élénksége alábbhagyott, elálmosodott a hőségtől és a csónak mozgásától, de nem akart szunyókálni. Levette a kalapját, és azzal legyezte magát. Egy idő után keze lassú, delejes mozgása annyira bágyasztóan hatott rá, hogy kéntelen volt felhagyni tevékenységével. Almos tekintete Benre vándorolt. Egyetlenegy kivetnivalót sem talált a látványban. A kormánynál állt, háttal neki. Lábát biztosan vetette meg egymástól távol, hogy egyensúlyát ,.i hajó nagyobb ingadozásakor se veszítse el. Vastag, sötét haj bodorodott az ingnyaka körül; hacsak le nem vágatja valamikor az expedíció során, a válláig fog érni, mire visszaérnek. Széles váll feszítette verejtéktől nedves inge anyagát. Khakiszínű nadrágja erősen izmos lábat takart, és világosan körvonalazta feszes ülepét. Jillian kicsit elmosolyodott magában. Nagy csodálója volt a szép, feszes, izmos, férfias alkatnak, a Bené pedig maga volt a tökély. Esztétikai szempontból, természetesen. Ami szép, az szép. Ben – mintha látnoki képességekkel rendelkezett volna – megfordult, és lassan, mindentudón, kéjesen Jillianre kacsintott.
276
6. Kates dühös volt, amiért a „rossz” folyón mennek fel, s tiltakozását az adókészülékbe üvöltötte. Ben hamarosan belefáradt a hallgatásába, ezért megfogta a mikrofont, és azt mondta: – Sajnálom. Sherwood kisasszony azt mondja, erre kell mennünk – s ezzel mindennemű szemrehányást elegánsan Jillianre hárított. Kates hamarosan beletörődött, hogy feleslegesen ellenkezik, s befogta a száját. Jóval szürkület előtt Ben egy kis öböl védelmébe kormányozta a hajót. – Vihar – mondta röviden Jilliannek. – Ez a hely jó lesz a kikötésre, akár az éjszakát is itt tölthetjük. A vihar után nem sokkal be fog sötétedni. Amióta Brazíliában voltak, szinte mindennap esett, így az időjárás már nem tudott meglepetést okozni nekik. Jillian figyelte, a lila felhők mint gyülekeznek az ég alján, s közelednek kitartóan feléjük. Most, hogy a motorok elnémultak, égzengés moraját hallotta. A brazil segédek mindkét csónakon kibontották a lapos tetőkhöz rögzített nehéz ponyvákat. Kabinjuk nem volt, csak egy szerény fedél védte a rakományt és az utasokat; ez alatt egyik oldalon volt zárt tér, kivéve a kicsi, kezdetleges mosdóhelyiséget. Jillian már korábban észrevette a ponyvákat; azt hitte, arra kellenek, hogy késő délutánonként, amikor a nap alacsonyan jár és sugara betűz a tető alatt, árnyékot nyújtsanak, de amint a szél erősödni kezdett, megértette valódi rendeltetésüket. Miután kiterítették őket, pár, a fedélzeten levő gyűrűhöz rögzítették végeiket, hogy az eső ne csaphasson be alájuk. Egy széltől védett oldalt hagytak nyitva csupán. A vihar azonban nem érte még el őket, és Jillian nem akart a sötétes, szűk menedék alatt maradni. A férfiakkal együtt kiment a fedélzetre. Az egyik brazil bátortalanul rámosolygott, s ő viszonozta a mosolyt. Ben azt mondta, hogy ez a csapat nem a legkifogástalanabb, nem a szokásos segédeiből áll, de ez az ember ennek ellenére határozottan jó benyomást keltett Jillianben. A beszélgetésükből megtudta, hogy Jorgénak hívják. A másik kettő Floriano és Vicente voltak; Ben az indiánt Pepének szólította, bár Jillian bizonyos volt benne, hogy nem ez a valódi neve. Igaz, úgy tűnt, a tukanót ez egyáltalán nem zavarja. Reagált a megszólításra, és nem eresztett senkit közel magához. A másik indián, Eulogio, a második csónakot vezette, amelyikben Joaquim és Martin nevű brazilok segédkeztek. A hőség miatt senki nem akart a ponyvák mögé bújni, amíg a vihar tényleg el nem érte őket. Jillian átpillantott a másik csónakba, s látta, hogy ott is ugyanazokat az előkészületeket tették meg, mint náluk. Hasonlóképpen mindenki a fedélzeten volt. Rick kivörösödött arccal, túl hangosan beszélt. Valószínileg egyfolytában ivott, mióta csak elhagyták Manaust. Most már szinte megállás nélkül mennydörgött, egyre közelebb hozzájuk. Hirtelen szellő kélt, hűsítő simogatásával megörvendeztette az utasokat. Jillian levette a kalapját, és engedte, hogy a friss szél megtáncoltassa a haját. Az ég drámaian besötétedett. Hamarosan hatalmas villámok törték meg a sötétséget, kápráztató fehérséggel fényesítve meg a homályos őserdőt. A szél elhalt, és nagy nyugodtság telepedett mindenre. A forró, mozdulatlan levegő nehézzé vált a parton derengő sűrű növényzet szagától. – Jön már – szólt Ben. Megfordult, karon fogta Jilliant, s szilárdan megtartotta, mivel a csónak billegni kezdett a talpuk alatt. – Menjünk be a tető alá. Roppant széllökés érte a csónakot, a hőmérséklet hirtelen lezuhant. Jillian – bár a ponyvák mögötti menedékben ült – dideregni kezdett. Az öböl sokkal nyugodtabb volt, mint a nyílt folyó, de a széltől felkorbácsolt víz itt is háborgott és hullámokat vert. Néhány súlyos esőcsepp koppant a tetőn, aztán megindult az áradat. Senki sem beszélt: hasztalan igyekezet lett volna, s éppen annyira kimerítő, mintha egy óriási dob belsejében próbáltak volna társalogni. Úgy tűnt, mindenki számára magától értetődő dolog a vihar, mivel már többször volt benne részük, minthogy azt meg tudták volna számolni. Pepe, az indián, egy sarokban ücsörögve várt nyugodtan. A brazilok kényelmes zugokat találtak, ott telepedtek le cigarettázni. Ben Jillian mellé ült, s karját vállara tette, nagy, meleg testéhez vonva őt. Jillian megpróbált elhúzódni tőle, mire Ben karja még szorosabban tartotta, és Jillian csak a pillantásával tiltakozhatott. Ahogy Ben lenézett rá, merev tekintetével figyelmeztette, hogy ne izegjen–mozogjon. Jillian a másodperc töredéke alatt eszmélt, hogy a többiek tudomásul vették Ben mozdulatát. Saját nőjének tulajdonította őt. Ha nem is ért ezzel egyet, azért elég realista volt ahhoz, hogy belássa, a férfiakra jellemző hozzáállást figyelembe véve Ben csak némi védelmet biztosított a számára. 276
Így hát maradt teljes súlyával Bennek támaszkodva, engedve, hogy a férfi testmelege megóvja őt a hidegtől, s akarata ellenére mélyen gyökerező női megnyugvás töltötte el. Évezredekkel ezelőtt is ugyanezt érezhette egy asszony, amikor tűztől megvilágított barlangban ülve izmos, kőkemény testű emberéhez bújt, ahhoz a férfihoz, aki arra használta erejét, hogy családját ellássa, megvédje, s minden veszélytől megóvja. Való igaz, a régészet, s nem az antropológia volt Jillian szakterülete, mégis tisztában volt Ben erejének csábító voltával. A civilizáció néhány évszázada sem tudta elnyomni a már évezredekkel ezelőtt is megmutatkozott ösztönöket. Nyomban látta, milyen könnyű egy közösség uralkodó férfi tagjának megszereznie azt a nőt, akit kiválaszt. Már pusztán a fölénye miatt is őrá vágyik minden asszony. Az ő kis csoportjukban egyértelműen Ben volt az uralkodó hímnemű, Jillian pedig az egyetlen nőnemű. Bennek igaza volt, amikor előre d óva intette attól, hogy egyedüli nőként részt vegyen az expedícióban; olyan kellemetlen helyzet volt ez, amit Ben ösztönösen felismert, míg Jilliant haladó szellemű neveltetése és életstílusa vakká tette ahhoz, hogy az élet alapvető természetére gondoljon. Jilliannek nem kis munkájába fog kerülni, hogy Bent kirekessze a sátrából, hiszen a helyzet minden szempontból összekényszeríti őket. Úgy tűnt, Ben biztos volt abban, hogy Jillian nem lesz képes sokáig ellenállni neki, és Jilliannek be kellett ismernie, hogy Ben volt fölényben ebben az ósdi csatában. Vele is ugyanúgy kell majd harcolnia, mint saját magával és felkorbácsolt nemi ösztöneivel. Testileg erősen vonzódott hozzá, viszont nem akart kapcsolatot létesíteni, nem akart zavaros érzelmekbe bonyolódni. Egy kapcsolat túl sok gonddal jár. Erősnek gondolta magát, nem érzett hiányt. Mindamellett Ben magabiztossága elgyengítette. Ő annyira bizonyos volt, hogy végül úgyis legyőzi Jillian ellenállását, és rábírja, hogy közösüljön vele, hogy ezt nem is titkolta. Elbizakodottsága minden pimasz, lélegzetelállító vigyorában, sötétkék szeme minden pajzán villanásában megmutatkozott. Kihívás volt neki ez a női ellenállás, Jilliannek ellenben a férfias biztosság volt ugyanolyan horderejű kihívás. Sürgősen körbe is falazta magát női büszkeségével, hogy a legnagyobb kísértésnek is ellen tudjon állni. Ben viselkedésében minden ezt mondta: „Enyém leszel”, amire Jillian gondolatban csak ennyit válaszolt nagy erőszakosan: „Ó, igazán?” Jilliant erős versenyszellemmel áldotta meg az élet. Szeretett győzni, akár kártyáról, akár csetepatéról volt szó. Minden csapatjátékot kedvelt, a futballt legfőképpen. Ben csak játékból akarta elcsavarni a lejét, s ha játékról volt szó, akkor egyedül Jillian lehetett a győztes. Első találkozásukkor sajnálatos módon alábecsülte Bent, de most már tudta, kivel áll szemben, és azt a hibát nem fogja még egyszer elkövetni. Veszedelmes helyzetben voltak; szükségük volt a fortélyosságukra és az éberségükre; nem vesztegethették az idejüket az ősi Ádám–Éva játékra. Természetesen, ahogyan azt Ben meg is állapította, odaúton eléggé biztonságban voltak. Csak visszafelé lesznek veszélyben. Akárhogy is volt, nem akarta, hogy Ben elvonja a figyelmét. Az éjszaka elképesztő hirtelenséggel zuhant rájuk. Az egyik pillanat még a szürkületé volt, a másik már nem. Azon a részen, ahol a folyóparthoz húzódtak, úgy látszott, mintha az áthatolhatatlan dzsungel még erőteljesebben nyomult volna a csónakok felé. A zaj egyre nőtt köröttük, s a sivítások, vonítások és bömbölések hangosodó egyvelege hallatán Jillian azon tűnődött, hogy fog akár egyikük is elaludni. Elemmel működő lámpásokat kapcsoltak be. Mindkét hajón volt egy spirituszfőző, amin gyors, egyszerű vacsorát készítettek. Az ő hajójukon Vicente főzött: rizst, halat és fűszereket dobált össze, s az eredményt – ha egekig dicsérni nem is lehetett – meg lehetett enni. Megtöltötte a hasukat, és erőt adott; ettől többet nem is vártak az ételüktől, főképp azt nem, hogy ízletes, vagy ízlésesen szervírozott legyen. A vacsora után gyorsan elmosták és elpakolták a bádogtányérokat, felakasztották a függőágyakat, ezek szinte az egész fedélzetet elfoglalták. – Ez a magáé – mutatta Ben Jilliannek az övéhez legközelebb eső függőágyat. Lényegében egymás mellett voltak, elég közel ahhoz, hogy megfoghassák egymás kezét, ha valamelyikük hajlandóságot érezne rá. Jillian nem érzett ilyesmit. Szakavatottan bevarázsolta magát a himbálózó ágyba, és magára terített egy nagy darab szúnyoghálót. Bár tapasztalta, . hogy az éjszaka mesésen rovarmentes, így mégis nagyobb biztonságban érezte magát az esetleg arra szálló kóbor bogaraktól. A szúnyogháló külön bejáratú biztonsági berendezésként szolgált. Ben is elhelyezkedett az ágyában. – Fogadok, azt hiszi, biztonságban van – suttogta egy percen belül. – Csinálta már függőágyban? – Természetesen – felelte Jillian, és mérhetetlen elégedettséget érzett, amiért sikerült közömbös és unott 276
hangot produkálnia. Most aztán bámulhat egy nagyot! Nem írta körül pontosan, miről kérdezi, így hát a saját szája íze szerint értelmezte a kérdést. Kétségtelenül aludt már függőágyban. A késedelem nélküli, unott választól Ben homloka ráncba szaladt, ahogy a függőágyban ringva pihent. Hogy érti azt, hogy „Természetesen”? Több minden történik az ő régészeti expedícióin, mint azt képzelte? Könnyen meglehet; olyankor hosszú ideig vannak együtt az emberek, így aztán természetes, hogy az ivarsejtek „beindulnak”. Ben megértést tanúsított, miután belegondolt a helyzetbe: az ő nemi vágya sem volt éppen könnyen szabályozható. Azonban a gondolat, hogy Jillian valami csupasz valagú, csontos térdű régésszel hetyegjen egy függőágyban, nem érintette kellemesen. Az az igazság, hogy egy szemernyit se tetszett neki. Ráncai egyre mélyebbek lettek, és valami furcsa haragot érzett. Számára felfoghatatlan módon arra a következtetésre jutott, hogy féltékeny, de ezt a gondolatot azon nyomban elűzte. Hát ez nevetséges. Egy nőre sem volt még féltékeny, soha az életben, és az is biztos, hogy Jillian Sherwooddal sem tesz kivételt. Még csak nem is az ő esete. Az a legfőbb vonzereje, hogy jelenleg ő az egyetlen nő, akihez hozzájuthat – és még az, hogy akarata ellenére azt a szinte ellenállhatatlan vágyat váltotta ki belőle, hogy bármikor magáévá tegye, amikor csak úgy akarja. Mindössze rá kell hangolnia őt egy kicsit, ennyi az egész. Kinyújtotta a karját, és enyhén meglökte Jillian függőágyát. – Hol? – Mit hol? – motyogta könnyű szendergéséből felébredve. – Hol csinálta függőágyban? – Aha. A lakásom erkélyén. – S mivel tudta, hogy a férfi nem láthatja a sötétben, engedélyezett magának egy győzedelmes vigyort. Igazat mondott: tényleg volt függőágy az erkélyén, és alkalomadtán előfordult, hogy ott szunyókált. Ahogy Ben továbbra is az elhangzottakon elmélkedett, a csontos térdű régészből napszőkítette, divatmajom nyugati–parti ficsúr lett. Az erkélyen. Nyilvánosan! Jesszus, még ő sem csinálta soha nyilvánosan. Képtelen volt elhinni, hogy ennyire eltájolta volna magát Jilliannel kapcsolatban. Ismerte a nőket, könnyen olvasott a lelkükben, ám ez a nőszemély egyre csak elképesztette. Akkor éjjel a szállodában érezte, hogy csókjával felajzotta őt, annak ellenére, hogy nem volt hajlandó kinyitni a száját, hogy visszacsókoljon. Az efféle önuralom meghökkentette Bent. Hogy tagadhatja meg valaki magától a gyönyört? A sötétség miatt Ben nem tudta kivenni Jillian vonásait, pedig csak egy arasznyira lehetett a függőágya az övétől, ernyedt mozdulatlanságából azonban meg tudta állapítani, hogy alszik. A mindenségit, az előbb még arról beszélt neki, hogy az erkélyén egy függőágyban kefélt, most meg hipp–hopp elalszik? Hogy a pokolba fog ezek után ő elaludni? Nem bírta elterelni a gondolatait arról a bizonyos függőágyról, de képzelete valahol menet közben leszámolt a divatmajom nyugati–parti ficsúrral, és saját magát képzelte helyébe. Többször megérintetté már Jilliant, sőt magához is szorította, így tudta, milyen kemények az izmai. Könnyen maga elé tudta képzelni csinos, feszes testét meztelenül, s hogy a gerjedelemtől megemelkedik a melle, összehúzódik a mellbimbója, miközben ő beléhatol. Merev dákója fájt, amint az alsónadrágja hozzáért. Bosszúsan Jillian alvó alakjára nézett, aztán odanyúlt, hogy enyhítsen kényelmetlen helyzetén. Hosszú ideig forgolódott álmatlanul, s közben minduntalan grimaszokat vágott. A távolban vihar készülődött, egy darabig hallgatta a villámok dörgését, s már–már azt hitte, be kell húzódniuk a védőtető alá, de végül megnyugodott, mert a viharfelhők messze elúsztak az égen. Egyszerre csak halk koppanást hallott a csónak oldalán; Pepével mindketten felszökkentek. Ahogy Ben a korláton át a vízre világított, egy riadt teknősbéka bukott le a víz alá. A többi állat zavartalanul folytatta éjjeli szerenádját. Ben visszafeküdt a függőágyába. Ez a megszakítás jó szolgálatot tett: elterelte a figyelmét Jillianről. Ásatott, s végül elaludt. A bőgőmajmok gondoskodtak arról, hogy senki se aludjon tovább hajnalnál. Jillian az első rikoltás hallatán rögtön kipattant ágyából; lesöpörte magáról a védelmező szúnyoghálót, ahogy megpördült, hogy a biztosra várt támadás felkészülten érje. Ben morgott s átkozódott mellette, de a riadalom csöppnyi jelét sem mutatta, ahogy 276
felkelt fekhelyéről. Harci előkészületei után Jillian hamar feleszmélt, hogy mi is okozta az őr–ült lármát; olvasott már a bőgőmajmokról, de nem gondolta, hogy hajnali területfoglaló szertartásuk ennyire zajos művelet. A rikoltások hamar terjedtek, végül már olyan hatást keltettek, mintha emberek ezrei visítoztak volna egyszerre. Jillian zavarba jött rémülete miatt, bár ahogy a másik csónakba pillantott, láthatta, hogy Rick is, Kates is talpra ugrottak. Lerítt róluk, hogy még mindig fogalmuk sincs arról, hogy mi történik körülöttük. – Megijesztették, mi? – kérdezte Ben ásítva, miközben a szemét dörzsölgette. Nem volt értelme hazugsággal próbálkozni. – Majdnem halálra rémültem – ismerte be. – Nem hittem volna, hogy ehhez hozzá lehet szokni, de mind úgy viselkedtek, mintha az egész csak egy vekker csörgése lett volna. – Alapjában véve az is. Hogy aludt? – Jobban, mint vártam. Fáradt lehettem. –– Vagy az is lehet, hogy biztonságban érezte magát mellette. Nohát, micsoda nevetséges gondolat! Ben olyan volt, mint egy álmos tigris, ahogy nyújtózkodott; nehéz karjával beborította Jillian vállát, és kelet felé fordította az arcát. – Nézze – mondta. Ilyen kora reggel a hangja mélyebb, beszéde lassúbb volt még a szokásosnál is. Jilliannek elállt a lélegzete. A nap hatalmas ragyogó labdaként függött a gyöngyfényű égen, előtte a fák merev fekete alakoknak hatottak. A folyó vize sima volt, akár egy sötét üveg, fenségesen hömpölygött át a nyüzsgő őserdőn. Néhány ködfelhőt mintha fogva tartottak volna a fák csúcsai. Jilliannek az az érzése támadt, hogy a világ teremtésekor keletkezett pára utolsó foszlányait látja. Igen, mintha az idők kezdetét ejtette volna foglyul ez a folyó: itt a természet uralkodott mindenek fölött. Ben magára hagyta, s amíg munkára utasította a többieket, Jillian tovább gyönyörködött a hajnal szépségében. Reggelijük kávéból, rántottából, szalonnából és pirítósból állt, ahhoz képest, hogy hol voltak, elképesztően szokványos koszt volt ez, még akkor is, ha porított tojásból és konzervszalonnából készült. Ben hatékony irányítása alatt az étel elkészítése, az evés és a takarítás nem igényelt még háromnegyed órát sem. Korábban hajóztak vissza az áramlathoz, mintsem azt Jillian lehetségesnek gondolta volna. Előző nap tapasztalhatta, hogy a fedélzeten nem sok dolog volt, amivel elfoglalhatta volna magát, de az élmények újdonságukkal kárpótolták őt a semmittevésért, és lekötötték a figyelmét. Ennek ellenére biztosra vette, hogy unatkozni fog a második napon. Biztosra vette, mégsem unta magát, pedig úgy tűnt, hogy a partokat szegélyező élő zöld fal, az érintetlen, toronymagasságú növényszövedék nem változik soha. Színfoltokat pillanthatott meg a sötét zöldben: hol élénk tollú papagájok repkedtek ágról ágra, hol pedig egy–egy különc orchidea vagy más virág kápráztatta el. Ezenkívül viszont csak a végtelen őserdőt lehetett látni, aminek bujasága és hatalmas kiterjedése volt lenyűgöző a számára. Maga a folyó is gyönyörű volt. Egyáltalán nem volt fekete, teaszínű volt, s árnyalatai az áttetsző bamától a fénylő aranysárgáig váltakoztak. A reggel még mindig viszonylag hűvös volt, ezért Jillian a hajó elejében helyezte magát kényelembe, és hagyta, hogy a tovasiető víz örvénylő mintái elandalítsák. Egy, a csónak közelében felszökkenő delfin riasztotta fel, mire örömteli kiáltással feltérdepelt. Ben átadta a kormányt Pepének, és odaült mellé. – Rózsaszín delfinek – szólalt meg, s mosolygott Jillian örömfelkiáltásán. Jillian gyanakvó, félig–meddig figyelmeztető pillantást vetett rá, de a delfin jobban vonzotta, így inkább visszafordult, hogy őt nézze. Most látta csak, hogy maroknyi játékos emlős versenyez könnyedén a csónak mellett, repülnek s ugrabugrálnak, mintha fogócskát játszanának a járművel. Jillian felkönyökölt a hajó oldalára, és előrébb hajolt, hogy jobban láthassa őket. Azon nyomban egy nagy kéz ragadta meg nadrágja övrészét, és visszarántotta. – Üljön le – utasította Ben. – Rengeteg delfint láthat még a következő két hétben. Nem ajánlatos kiesni a csónakból. A folyó tele van piranhával. Jillian leült, mert a józan ész így diktálta, Ben pedig kinyújtotta az egyik lábát, és kényelmesen elhelyezkedett. – Engem ugyan nem ijeszt meg a piranhákkal – szólt szelíden Jillian. – Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy tökéletes biztonságban úszkálhatnék. 276
Ben elvigyorodott, s egyáltalán nem jött zavarba. Az Amazonas–medencét nem ismerő emberek szinte mind rettegnek a piranháktól, azt hiszik, hogy ha belemártják a lábujjukat a vízbe, a halak leharapják, még mielőtt ki tudná húzni onnan. Jillian viszont tudta, hogy a vér az, ami vonzza a piranhákat; ha valaki nem vérzik, addig lubickolhat, amíg csak akar. – Kicsit bajos lenne kihúznunk magát a vízből – mondta Ben. – Az már meglehet. Ben mélyet lélegzett, aztán fejét hátradöntve kifújta a levegőt. Arca teljes elégedettségről tanúskodott. – A mindenit, de szeretem ezt a folyót! – mondta széttárva a kezét, mely aztán kilógott a csónak két oldalán. Jillian kissé gúnyosan jegyezte meg magában, hogy micsoda „véletlen”: a mozdulatnak köszönhetően Ben karjába került, jóllehet afféle nyitott ölelésbe, melyben csak bal keze súrolta épp hogy a vállát. – Az Amazonas mindig kihívás, olvasni kell tudni a sodrásaiból, figyelni kell az árapályra. Egy vihar éppoly vad lehet rajta, mint a nyit tengeren. De ez a folyó, ez kis híján, tökéletes. Nagyszerű víz. Majdnem olyan tiszta, mint a desztillált víz. Ben nem színlelte lelkesedését, így Jillian nyugodtan elengedte magát, és továbbra is élvezettel figyelte a csónak körül játszadozó delfineket. – Még mindig sok vize van a folyónak – folytatta Ben –, különben sokkal többet láthatna belőlük. Ilyenkor a legtöbb szétszéled a pálmás ingoványokban. Alacsony vízálláskor nyilván jobban együtt vannak. – Mikor alacsony a vízállás? – Amint az esős évszaknak vége, a víz apadni kezd, de csak október körül lesz igazán sekély, attól kezdve pedig év végéig tovább csökken. Az őslakók azt az évszakot szeretik a legjobban, mert olyankor sokkal könnyebb halászni. A folyó a mostani magasságához képest nagyjából hat métert süllyed, míg újra esni nem kezd. Ez a terület itt csupa fehér homok lesz. A kék és a sárga pompás árnyalataival megáldott, hosszú farktollú arapapagájok repkedtek a magas pálmák közt. Hófehér nemes kócsag állt készenlétben, felé úszó reggelire várva. A fény annyira tiszta volt, s a reggel annyira friss, hogy szinte fájt. – Alighanem ez maga az éden – szólalt meg Jillian. – A növényeknek meg az állatoknak igen. Az emberekre nézve viszont piszok kemény tud lenni. De hát valahányszor ezen a folyón járok, mindig más arcát mutatja. Az Amazonas is. Talán ezért lődörgök ennyi év után még mindig errefelé. Jillian kíváncsian nézett rá. – Mióta van Brazíliában? – Tizenöt éve. Húszéves korom óta. Egy teherhajón potyázva kerültem Manausba. Egy folyami vezető mellett kaptam munkát. Nekem való volt ez az élet, így ezt csinálom azóta is. Jillian tudni szerette volna a történetből kihagyott részleteket is, elsősorban például azt, hogy mit keres egy húszéves egy teherhajón. – Nem volt pénze, hogy csak így tudott elindulni világot látni? – Valami olyasmi – hangja békésnek tűnt, s ő maga is, ahogy jófiús ártatlansággal hátradőlt, de Jillian átlátott a mesterkedésén. Csúnyán nézett Benre, amikor ujjai játszadozni kezdtek a vállán, és előrébb ült, hogy ne érhessenek egymáshoz. Ben egy vidám „hát én megpróbáltam"–féle vállrándítással el is intézte az ügyet, és úgy folytatta mondanivalóját, mintha a némajáték meg sem történt volna. – Amint befejeztem a középiskolát, szedtem a sátorfámat. Nem volt semmi bajom az otthonommal, csak kicsit unalmas volt ott az élet. – Hol volt az otthona? Valahol délen? – Alabamában. Még most is az otthonom, és az is marad örökre. – Tagadhatatlanul. – Egy hajszálát az arcába fújta a szél, félresimította, s közben rámosolygott Benre. – Tizenöt éve é1 Brazíliában, és még mindig megvan a déli akcentusa. – Ahogy Popeye mondja, „ollyan vagyok, amillyen”. Hát maga? Hol az otthona? – Los Angelesben. Egyike vagyok azon ritka teremtményeknek, akik Kaliforniában születtek. – Hogy adta rá a fejét a régészkedésre? Az is olyasmi, mint folyami vezetőnek lenni, nem valami normális foglalkozás. – Apám régészprofesszor volt, így ebben nőttem fel. Lehet, hogy benne van a génjeimben, de soha nem is akartam mást csinálni. Remek szórakozás. Ben kételkedőn nézett rá. – Valóban, el bírom képzelni, hogy röhögnek az emberek, mikor csontokra bukkannak. A csónakok fennakadás nélkül siklottak a vízen. Elhaladtak egy sereg másik vízi jármű, többnyire különböző méretű kenu, meg néhány motoros bárka mellett. Áradáskor minden utazás csónakkal történik. Ben 276
most arról beszélt neki, hogy apálykor az őslakók vörös neonhalat fognak hálóikkal, a hatalmas akváriumkereskedés számára: ők szolgáltatják a világnak ezt a színes trópusi halat. Nem mintha meggazdagodnának belőle, hisz a pénz javát a kereskedők zsebelik be. A folyami kereskedők megállnak a falvakban, üzletet kötnek a halszállítmányokra, de olyan semmi pénzért kapják meg őket, hogy a falusiak gyakran még el is adósodnak. Jillian nem feledkezett meg Ben kísérleteiről, továbbra is éber maradt, ellenben annyira élvezte a beszélgetést, hogy még azután is sokáig mellette ült, hogy a hőség nyomasztóvá vált. Egy idő után, mikor már végképp nem bírta tovább, átvonult az árnyékot adó tető alá, s ott húzódott meg egy dobozokból kialakított kényelmes ülőhelyen. Ben átvette a kormányzást Pepétől. Semmittevésében Jilliannek meg kellett állapítania, hogy ez az élet korántsem rossz. Ha csak az ő csónakjuk tartana felfelé a folyón, még talán boldognak is érezné magát. Bennel vívott kis csatái felvidították, habár ezt természetesen sosem adná tudtára. Úton volt, hogy megtalálja az anzárok városát. Ha véghezviszi, tette nemcsak hogy visszaadja apja jó hírét, hanem az ő jelentőségét is rendkívül megnöveli. Ilyen lelet egy életben csak egyszer adódik, bármelyik régész akár egyik kar ját is odaadná érte, legtöbbjük azonban csupán álmokat szőhet róla. Egyszerűen nincs ínár annyi felfedezésre váró ősi kultúra. Minden gondot a második csónak okozott. Nem fordult hátra, nem akarta látni, de kicsit borzongott a tudattól, hogy mögöttük van. Addig lesz csak békéje, amíg a csónakokon utaznak, mert a dzsungelben mindig körülötte lesz Rick és Kates, no és Dutra. Vajon a mostani helyzetet tervezgetésre használják fel, vagy inkább arra, hogy egymást idegileg kikészítsék? Lehetséges–e, hogy a többiek közül csatlakozik még valaki Kateshez, vagy tudatnák Bennel, ha valamit meghallanak? Alighogy ebéd után útra keltek, feltámadt a szél, és egy rohamosan közelgő viharfelhő jelent meg az égen. Az eső megszokott dolog volt, csak az változott nap mint nap, hogy mikor érte el őket a vihar. Ben azonnal egy biztonságos hely után nézett, ahol kiköthetnek, mert ha vad viharba kerülnek, a hullámok akár fel is boríthatják a csónakokat. Ha nagyobb hajóik lettek volna, továbbmehettek volna, igaz, nehézkessé vált volna az útjuk, így azonban nem állt szándékában feleslegesen megkockáztatni egy borulást. Egy védett partszakasz felé kanyarodott, azonban észrevett egy ott horgonyzó hajót. Sok hely volt még ott, de Ben hirtelen visszafordult a sodrásba. – Ezt miért csinálta? – kérdezte Jillian, ahogy Ben könyökénél megjelent. – Nekünk is le kellene horgonyoznunk, nem? – De nem ott – válaszolta a férfi. – Miért? Ben éppen csak rápillantott Jillianre, mielőtt tekintetét ismét a rohamosan rosszabbodó időre irányította, de Jilliannek t ennyi is elég volt, hogy észrevegye, mint villog a szeme. – Csempészek. – Honnan tudja? – kérdezte, s megfordult, hogy egy pillantást vethessen a szóban forgó hajóra, még mielőtt eltűnik a szemük elől. Semmiben sem különbözött attól az ötven másik hajótól, amit azóta láttak, hogy elhagyták a kikötőt. – Tizenöt éve járom a folyókat. Tapasztalat. – Ránk is lőnének akár? – Meglehet – mondta Ben vontatottan. – Én nem erőltetném. – Sok csempész van a folyón? – Éppen elég, szivi. Az a legbiztosabb, ha nem érintkezünk senkivel. A csempészek nagy száma azt jelentette, hogy ha Katesnek sikerül megszereznie az ékkövet, vagy bármi más tárgyi leletet, könnyedén kijuttathatja a csempészárut az országból. Jillian biztos volt benne, hogy ezt ő már tudomásul vette. Esőfelhő kúszott feléjük, a közelben villámok sercegtek. Ben Jillian vállára tette a kezét, és a ponyva rejteke alá irányította. – Menjen a ponyva alá. Kitartás! Lehet, hogy keménnyé válik a helyzet, mire találok egy jó helyet. Mivel Jillian nem látta értelmét, hogy feleslegesen megázzon, úgy tett, ahogy Ben mondta. Keresett magának egy zugot, és a tetőt támasztó pillérek egyikének dőlt. A hajó imbolyogni kezdett, ahogy a hullámok egyre növekedtek, és az eső figyelmeztető cseppek kopogása nélkül zúdult rájuk. Jorge, aki szorosan egy másik 276
pillérbe kapaszkodott, odakiáltott neki valamit, de Jillian a dübörgő esőtől és a vihar visszhangzó basszusától nem értette, mit mondott. A csónak mélyen előrebukott, aztán vészesen felemelkedett. Olyan volt, mintha vízisíelt volna, igaz, nem volt sisakja, se mentőmellénye, és a ponyvák alatt az égvilágon semmit sem látott. Nem rémült meg: a vihar nem tűnt túl erősnek, s a hullámok sem lehettek annyira magasak, hogy igazi veszedelemben lettek volna. Szorongott, igen, de semmi több. Persze minden viszonylagos: ha egy repülőgépen lett volna, és az hánykolódott volna :innyira szakadatlanul, mint most a csónak, már régen az imáit m mondogatná. Pár perc múlva érezte, hogy a hajó irányt változtat és védettebb folyamszakaszhoz siklik. Az imbolygás lecsillapodott, bár az eső még mindig úgy dobolt, hogy a rendes beszédet lehetetlenné tette. Jillian karja libabőrös lett a hidegtől, mire felhúzta a lábát és átkarolta, hogy amennyire csak lehet, megtartsa testmelegét. Pepe és Ben biztonságosan kikötötték a csónakot és bebújtak a védőtető alá, hogy ott várják ki a vihar végét. Mindketten csuromvizesek voltak, mintha épp a folyóból másztak volna ki. Ben félresimította víztől csöpögő haját a szeméből, aztán megindult Jillian felé. – Jó kör volt – mondta emelt hangon, hogy Jillian hallhassa. Átázott ingét lehúzta és félrelökte. Jorge dobott neki egy törülközőt, azt ügyesen elkapta, és először a haját és az arcát, aztán a vállát és mellkasát dörzsölte át vele. Ezalatt végig Jillian előtt állt és le nem vette volna róla a szemét. Meztelen felsőtestének látványa hatására Jilliant határozottan szemérmetlen gondolatok kezdték foglalkoztatni, s az ördögfajzat jól tudta ezt. Ezért figyelte őt olyan incselkedő, élvezettel teli tekintettel: várta, hogy minden egyes botlására lecsaphasson. Ő viszont csak azért is Ben apró mellbimbóin tartotta a szemét, és megnyalta a szája szélét. Válaszképpen a férfi hasi izmai önkéntelenül megfeszültek, s Jillian, észrevéve ezt, megmutatta neki, hogyan tud ő incselkedőn mosolyogni. Nem ártana, ha Ben rájönne, hogy ketten is játszhatják ezt a játékot. – Megtörölné a hátamat? Ben ezúttal halkabbra fogta a hangját, annyira halkra, hogy Jillian igazából nem is hallotta, csak a szájáról olvasta le szavait. Mosolygott. – Biztos vagyok benne, hogy egyedül is elboldogul. Felsóhajtott magában. Szinte ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy megérintse Bent. Olyan teste volt, aminek láttán összefutott szájában a nyál. Erős volt és kemény, idétlen izomkötegek nélkül. Egy férfi teste volt, nem egy fiúé: széles váll; sötét, félhosszú haj; feszes has. Bőre sima volt és barna, majd kicsattant az egészségtől. Megfogta Jillian kezét és valahogy belegyömöszölte a törülközőt, aztán megfordult. Jillian megbámulta a háta közepén alul ékeskedő mély barázdát, s a kemény izmokat, melyek a férfi legkisebb mozdulatára is összehangoltan reagáltak. Nem akarta megérinteni meztelen bőrét, nem akarta érezni eleven erejét, csábító melegét... De akarta. Túlságosan is. Szeretett volna előre hajolni, nyitott száját ingerlő barázdájára nyomni, nyelvével. végigfutni a gerincén. Megérdemelné az ördögfajzat, hogy megtegye vele, de fennállt a veszély, hogy mégsem neki lennének nagyobb kellemetlenségei a dolog miatt. Így hát Jillian beérte annyival, hogy fürgén átdörzsölte pompás vállát a törülközővel úgy, hogy még véletlenül se érjen hozzá a bőréhez. – Kész. – Köszönöm. – Visszafordult, törülközőjét lazán a nyakára vetette, és leült Jillian mellé. – Összevizezi a készleteket. Ben ránézett a dobozra, amin ült. – Semmi baj. Ezek a sátrak, nem fognak bepenészedni. S mert az eső továbbra is ugyanolyan hangosan dobolt a fejük felett, szótlanul ült Jillian mellett, amíg le nem csitult az égi zaj. Akkor aztán valami tájszólással odaszólt Pepéhez, mire a kis szikár indián csendben talpra szökkent és kibújt a menedék alól. Nem sok idő telt el, a motor beindult, ők pedig folytatták útjukat. A ponyvákat gyorsan feltekerték, hogy a napsütés és a levegő felfrissíthesse testüket. Ahogy árral felfelé pöfögtek, Ben lassan elnyúlt a dobozokon, alkarját véletlenül Jillian combja mellett pihentetve meg, aki odapillantott, aztán – szintén véletlenül – arrább csúszott. Ben elnevette magát. Most már akár csöndben is lehetett beszélgetni, hogy a csevegés magánjelleget ölthessen. – Ne legyen már olyan ijedős – kezdte. – Nekünk össze kell tartanunk, hát már nem emlékszik? – Én csupán arra emlékszem, hogy inkább magát választottam, és nem Katest vagy Dutrát. 276
Mintha megbántották volna szavai. – Nem bízik bennem? – Csak annyira, amennyire egy kanárikkal teli kalitkába zárt macskában bíznék. – Ha ad rá lehetőséget, száz, hogy felfalom – dorombolta, s hanghordozása annyira kéjessé tette az ígéretet, hogy Jilliannek felgyorsult a szívverése. Ezt a férfit réges–rég ártalmatlanná kellett volna tenni bolygónk női .lakóinak biztonsága érdekében. – Most, hogy úton vagyunk és már nem hagyhatjuk magát Manausban, nem árulná el nekem, mit regél. a furfangos kis térképe? Lehet, hogy van rajta valami, amit nem jól fejtett meg, valami, amit én felismerek esetleg, mert jól ismerem a dzsungelt. – A kísérlet nem rossz – mondta Jillian elismerőn. – Komolyan mondom – Ben kicsit arrább vitte a kezét és könnyedén megsimította Jillian combját. – Miért nem avat be? Biztonságosabb lesz, ha mindketten tudjuk. Jillian eltolta a férfi kezét. – Nem árulom el magának, mert valószínűleg átirányítana engem a másik csónakba, és hátrahagyna minket, maga meg előresietne, hogy megnézze, talál–e aranyat vagy drágaköveket. – Maga tényleg nem bízik bennem! – A hangjából kiérződő hitetlenkedés most már őszinte volt. – Mérget vehet rá, hogy nem. Semmi sem változott. Ha én nem megyek, senki se megy. Sajnálom, hogy kárba vesztek gyenge kis megrontási kísérletei.
276
7. Gyenge kis megrontási kísérletei? Ben a fogát csikorgatta, valahányszor Jillian elutasító, leereszkedő hangvételére gondolt. Na, jó, tényleg megpróbált hatni rá, de azok a nem–is–oly–véletlen érintések megdobogtatták a szívét, sőt, fel is állt tőlük a farka. A puszta érintésétől! Középiskolás kora óta nem érzett ilyet, mintha el kellene csórnia egy felséges, de tiltott gyümölcsöt ahhoz, hogy kissé megízlelgethesse. Íme, egyre jobban rabja lett ennek az átkozott, hülye, érthetetlen elragadtatásnak, melyet Jillian iránt érzett, Ő pedig olyan hűvös és érzéketlen, mintha csupán egy legyet hessegetne el magától. Újra meg újra elképesztette ezzel. A fenébe is, színleli a közömbösségét, vagy tényleg ilyen? Látta már izgatóan dühösnek, érezte a csókjaira adott válaszát – még ha makacsul meg is tagadta, hogy beismerje érzéseit. Ráadásul fél éjszakán át ébren tartotta az erkélyéről meg a függőágyas szeretkezéséről szóló felbőszítő, pikáns csemegéjével. Hát hogyne, egy férfi módfölött szereti, ha arról hallhat, hogy hogyan szeretkezett – pillanatnyi – vágyainak asszonya valaki mással. Ben teste és ösztönei ragaszkodtak ahhoz a megérzésükhöz, hogy Jillian szenvedélyes nő, viszont az elméje semmilyen alátámasztó bizonyítékkal nem tudott előrukkolni. Ben már magában is kételkedett miatta. Jillian úgy hárította el közeledését, mintha valami csínynek vetett volna véget – na, jó, meglehet, hogy az is volt benne, de akkor is csak egy kicsi. Csak egy kicsi, és csak a felszínen. Egy mélyebb, sokkal alapvetőbb szinten Ben teljesen komoly volt. Eddig minden nővel való kapcsolata könnyed és szórakoztató volt, egy jó időtöltés. Jillian iránt azonban mások voltak az érzései. Elhatározása, hogy megszerzi magának, napról napra erősödött. A fenébe, de hát mi olyan vonzó benne? Kinézetre eléggé mindennapi, átlagos magasság, távolról sem érzéki külső. Dús, egyenes haja csillogó, de abban sincs semmi rendkívüli. Zöld szeme megragadó, szempillái hosszúak. S legelképesztőbb az volt az egészben, hogy a legnagyobb hatással az arcáról sugárzó mély értelem volt rá, márpedig az is holtbiztos, hogy egy nő elméje soha nem szokta vonzani. Látni csupán annyit látott, hogy Jillian vonzó, de a hormonjai ragaszkodtak a véleményükhöz, miszerint ő a legelbűvölőbb, legelragadóbb nő a világon. Ez nem tetszett Bennek. Mindig is szerette a nőket, szerette a szexet, amikor csak tehette, az érzékeinek élt. Ehhez persze az is hozzátartozott, hogy bármikor ott tudott hagyni egy nőt, hogy egy másikat keressen – aki semmivel sem jelentett többet számára az előzőnél. Ez az életforma tetszett neki, és nem is akarta megváltoztatni. Nem akarta, hogy egyetlen nő kösse le minden gondolatát, mindenki mást kizárva. Főleg nem, hogy egy olyan nő tegye ezt vele, aki látszólag egy szikra vágyat sem érez iránta. Nem tetszett ez neki, ezért a következő napokban azt hajtogatta magának, hogy az egész csak pillanatnyi zavar, s az okozza, hogy ő az egyedüli nő a közelben. Ha mondjuk Théresa is velük jött volna, Jillianre kétszer se nézett volna rá. De Théresa nincs itt, így nem tudta Jilliant kiverni a fejéből. Ezelőtt sosem volt efféle gondja. Ha egy nőt kiszemelt magának, és az netán nem felelt meg a számításainak – ami ritkán fordult elő –, egyszerűen továbbállt. Itt viszont nem lehetett továbbállni, és ez volt a baj. Mindez megtetézve Jillian ellenállásával – hát ez volt az, amiért képtelenség volt nem észrevennie őt. Ha párszor övé lenne, olyanná válna számára, mint az összes többi nő, és a megszállottsága elmúlna. Amikor hatodik napjukon kikötöttek, Ben kiadott néhány utasítást, mire a brazilok mindkét csónakból partra ugrottak. Jillian figyelte, hogyan vágnak tisztást a földet mindenütt takaró, elburjánzott növényzetben. Ben most túl gyorsan beszélt ahhoz, hogy értse, így odament hozzá. – Ezt miért csinálják? – Ma este a parton vacsorázunk – hangzott a válasz. – Átkozottul elegem van ebből a hajóból, és szerintem mindenki így van vele. Igaza volt. Ben az utóbbi pár napban rossz hangulatban volt, Floriano és Vicente vagy egy napja egyfolytában morogtak egymásra. S ki tudja, milyen rossz kedélyek uralkodnak a másik csónakon, tudva, hogy kik vannak rajta. Jillian minden este káromkodást és veszekedést hallott odaátról. Igaz, ahhoz túl halkra fogták a hangjukat, hogy megértse, mit mondanak. Ismét a partra nézett, és észrevette, hogy Dutra semmit sem csinál, csak megvetően vigyorog, miközben azt figyeli, hogyan dolgozik a többi. Ben is ugyanekkor vette észre. – Dutra, fogj egy kést és láss munkához. – Hangja higgadt volt, de kérlelhetetlen; Jillian most hallotta őt először ilyennek, ezért gyorsan egy pillantást vetett .; rá. Szeme szigorúan villogott, nyoma sem volt a rendszerint ', benne játszó kópésságnak. Dutra köpött egyet és egy fának dőlt, hogy ellenszegülésének még látványosabb jeleit mutassa. – Csinálja 276
maga. A parton a hat másik ember abbahagyta a munkát és Benre nézett. Hallgattak, mint a sír, vártak. Ben mosolygott, de tekintetében nem volt semmi kellemes. – Jó. Akkor tűnj el a fenébe. Ha nem dolgozol, nem eszel, és nem foglalod a helyet ezeken a csónakokon, az holtbiztos. Reggel nélküled megyünk tovább. – Álljunk meg egy szóra, Lewis! – Steven Kates pattra ugrott. Kates csinos arcát dühe barátságtalanná tette. – Dutra az én alkalmazottam, csakúgy, mint maga. Én döntöm el, hogy ki marad, ki megy. – Nem, maga nem dönt el semmit. – Ben őt ajándékozta meg kedélytelen mosolyával. – Amióta kifutottunk Manausból, nem maga a parancsnok. Az én gondjaimra van bízva ez az út, éppen úgy, ahogy a műtőszobát a sebészre, a repülőgépet a pilótára szokás bízni. Maga fizet engem valamiért, hát ezt a valamit úgy fogjuk csinálni, ahogy én akarom. Vagy dolgozik, vagy ittmarad. Nem cipelhetünk élelmet és felszerelést valakinek, aki nem dolgozik. Jillian látta Dutra kicsi, aljas szemét: úgy villogott, akár egy áldozatára leső állaté. Jillian lassan eloldalgott Ben mellől, és leguggolt a saját holmija mellé. Ha valaki figyelte volna a folyópartról, csak a fejét láthatta volna. Azonban senki sem törődött vele. Valószínűleg azt gondolták, hogy körültekintően otthagyta a veszélyzónát. Ám ő amilyen csendben csak lehetett, kicipzározta a csomagját, és kezével a pisztolya után kutatott. Tenyerébe csúsztatta a fegyvert, és ez valamennyire megnyugtató érzéssel töltötte el. Dutra megint köpött. Azután a hátához csatolt tokból előhúzott egy machetét. – Lehet, hogy te leszel az, aki itt marad – mondta, s egy farkasnak is beillő szemfogai kivillantak, ahogy megindult a csónak felé. – Lehet, hogy nem – Ben finom mozdulattal s még mindig nyugodt tekintettel a háta mögé nyúlt, és bő inge alól félelmetes pisztolyt húzott elő. Jillian félig megrökönyödve, félig csodálkozva nézett rá. Komoly jószág, gondolta, nem olyan nagy, hogy ne lehetne elrejteni, de azért meglehetősen nehéznek tűnt. Még csak nem is sejtette, hogy ott van, és abból, ahogy Dutra mozdulatai megfagytak, megállapíthatta, hogy ő sem. – Hagyják abba mind a ketten – fortyant fel Kates, és előrelépett. – Én a maga helyében távol tartanám magam a tűzvonaltól – tanácsolta Ben. Kates megállt. Rick, aki eddig a csónakban volt, most a partra ugrott, megbotlott és térdre esett. Feltápászkodott. – Hé! – szólt háborogva. – Hé! Mi a fene folyik itt? Részeg volt. Jillian ajka megfeszült, de nem moccant. Remélte, hogy Rick nem mászik bele a tűzvonalba, mert nem volt szándékában még rosszabbá tenni a helyzetet azzal, hogy kiszalad hozzá, és elráncigálja onnan. – Mi lesz, Dutra? – kérdezte Ben nyájasan. – Dolgozol, vagy lőjem szét a térdkalácsodat? Ez utóbbi esetén engem nem vádolhatnak meg gyilkossággal, na nem mintha a manausi rendőrséget egy csöppet is érdekepré, hogy mi történik veled. Valószínűleg még meg is veregetnék a vállamat. Egyszerűen itthagylak a parton. Lehet, hogy sikerül egy hajóval visszajutnod Manausba, mielőtt még lerohad a lábad, de lehet, hogy nem. Nincs valami sok haverod a folyón. Meg aztán az is lehet, hogy elkap egy jaguár az első éjszaka, miből tart ez a jó friss vérszag mellett? – Maga fenemód túllő a célon, Lewis – vágott közbe Kates. Jól kihozták a sodrából, arca kivörösödött, ahogy látta, hogy sárba tiporták a tekintélyét. – Csak lefektetem az alapszabályokat, Kates. Ez az én expedícióm. Az a munkám, hogy mindenkit élve bevigyek és kihozzak, és ahhoz, hogy ezt teljesítsem, mindenkinek azt kell tennie, amit én mondok, és akkor, amikor én mondom. Semmi vita, semmi egyezkedés. Itt előfordul, hogy egy másodperc dönt életről és halálról, és ha azt hiszi, hogy a maga Dutra pajtija elég tapasztalt ahhoz, hogy átvegye az irányítást, hadd áruljam el magának gyorsan, hogy nem eléggé az. Semmit sem tud erről a folyóról vagy arról a helyről, ahová megyünk. Az ő szaktudása, ha nevezhetjük így, az Amazonasra és partjára korlátozódik, meg bármiféle elintézésre váró sötét gyilkosságra. Lehet, hogy azt mondta magának, el tud igazodni a sűrűben, de akkor hazudott. Jillian rápillantott. Ben tudta, mit miért mond. Tudta, hogy Kates kizárólag a gyilkossági rutinja miatt bérelte fel Dutrát. Rögtön megértette, miért beszélt Ben mégis így. Hadd higgye csak Kates, hogy Ben azt gondolja, Dutra becsapta őt, mert hazudott arról, hogy mihez ért. Ezzel Dutra lett a rosszfiú, míg Kates továbbra is játszhatja a becsületest. Ameddig rá nem jön, hogy ő és Ben mennyire bizalmatlanok vele szemben, nincsenek annyira nagy veszélyben. Ha rájön, hogy szemmel tartják, bizonyára az első adandó alkalommal megöleti őket Dutrával. Egyszerűbb lenne, gondolta Jillian, ha Ben lelőhetné a bérgyilkost ott, ahol van. Persze igaza volt abban, 276
hogy akkor gyilkossággal vádolhatnák, feltéve, ha mindnyájan visszajutnak Manausba. Kates, felbőszülve azon, hogy elvesztette kincsét, kétségtelenül vádat emelne. Elképzelhető, hogy a rendőrség bizalmasan megköszönné Bennek, amiért egy nagy gondtól megszabadította őket, de a nyilvánosság előtt felelősségre kellene őt vonni. Ha Dutra még egy lépést tenne a csónak felé, Ben jogos önvédelemből lelőhetné. Miért is nem tette meg, amikor Dutra az imént előhúzta a kését és megindult felé? Azután rájött, hogy semmi olyasmi nem hangzott el, amit közvetlen fenyegetésnek lehetett volna venni. Kates pedig akár meg is esküdne, hogy segédje csak azért vette elő a kést, hogy elvégezze a munkát, amit Ben követelt meg tőle. Rick megtántorodott és újra megbotlott. – Állítsák meg – szólt Ben csendesen, mire Kates gépiesen Rickhez fordult, hogy elkapja a karját. Rick lerázta magáról Kates kezét. – Mi folyik itt? – kérdezte követelőn. – Rick, fogd be a szád, és maradj veszteg – csattant fel Jillian. Rick felé fordult, arca csúnya fintorba rándult. – Nekem ne Mondd, hogy fogjam be a számat! Egyébként is senki sem akarta, hogy velünk gyere! – De velünk van. – Ben nem vette le a szemét Dutráról, pisztolya meg se rezdült. – És nélküle egyikünk se tud eljutni oda, ahová megyünk. Civakodtunk már eleget miatta, és ő nyert. Rajtam kívül ő az egyetlen személy, aki nélkül az expedíció nem sikerülhet. Mindenki más nélkülözhető. – Szép, hogy magát is beleérti – suttogta Jillian. – Megpróbálok mindenre gondolni – felelte Ben ugyanolyan halkan, aztán felemelt hangon így szólt: – Mi lesz, Dutra? Nem fogok egész éjjel itt állni és arra várni, hogy döntsél. Vagy hozzáfogsz a munkához most rögtön, vagy szétlövöm a térdedet és itthagylak. Dutra még vagy két másodpercig fenyegetőn meredt Benre, kis fejét előretartva., mintha támadni készülne. Jillian látta, hogy Ben ujja megmozdul a ravaszon. Talán Dutra is látta, vagy az is lehet, hogy rájött, ezt a csatát nem tudja megnyerni, mivel hirtelen hátrafordult és vagdosni kezdte az aljnövényzetet. A többiek megkönnyebbülten felsóhajtattak, és folytatták a munkát. – Egyszerűen kivár egy alkalmasabb pillanatot – mondta Jillian. – Tudom. De lehet, hogy Kates van olyan okos, hogy belássa, szüksége van rám, legalábbis amíg oda nem érünk. – Hangjuk most ismét olyan halk volt, hogy a parton levők nem hallhatták őket. Ben rávigyorgott Jillianre. – Jól tette, hogy úgy félrevonult. Jillian szándékosan kihúzta a csomagjából a kezét, éppen csak annyira, hogy Ben megláthassa fegyvere markolatát, mielőtt visszateszi és behúzza a táskája cipzárét. Ben hosszan nézett rá. Eltöprengett. Vajon lőtt volna „védence”, ha kell? Jillian nyíltan viszonozta pillantását. Ha Ben azt hitte, túlzott, amikor azt mondta neki, hogy tud bánni a fegyverrel, mert volt már vele dolga a múltban, akkor jobban teszi, ha elgondolkodik egy kicsit. Az a nő, aki visszanézett rá, nem olyan volt, aki meghátrál, ha meg kell védenie a saját vagy a mások életét. Jillian látta Ben szeméből, hogy végre sikerült ezt megértetnie vele. Ben lassan elvigyorodott, ettől egész arckifejezése megélénkült. Egy csapásra eltűnt a tekintetét napok óta elborító rosszkedv. Valahogy Jillian nem bízott meg ebben a villogó mosolyban. Ha Ben Lewis ennyire boldognak látszik, akkor biztosan olyasmire gondol, ami neki nem tetszhet. Ben fütyörészni kezdett, ahogy partra lépett, s közben ügyelt arra, nehogy túl közel kerüljön a Dutra kezében halálos erővel lendülő késhez. Jillian most sokkal többet elárult magáról, mintsem gondolta volna, és Ben alig tudta megállni, hogy fel ne kacagjon. Azonban volt néhány halasztást nem tűrő komoly dolga. Arca kifejezéstelenné vált, ahogy Kateshez közeledett. –– Jöjjön velem egy kicsit – mondta, és megindult a másik csónak felé, el Dutrától. Kates kelletlenül követte, Rick pedig csatlakozott hozzájuk. – Tied bánni Dutrával? – kérdezte Ben nyersen. –Ha nem, a következő településen kiteszem. A munkám mellett nem tudok még arra is figyelni, hogy mikor döfnek kést a hátamba. Egyébként piszok hamar rá fogok unni, hogy csak pisztollyal a kezemben hú–hatom rá a munkára. – Lehet, hogy elfelejtette, kifizeti az utat. Ne jöjjön megint azzal a hajóskapitány dumával. – Kates rágyújtott egy cigarettára és a füstön keresztül méregette Bent. – Pontosan azzal jövök megint. Ha magának nincs ínyére, ahogy a dolgokat intézem, akkor én fogok lelépni a következő településnél, maguk pedig mehetnek felőlem akár a pokolba is. – Remek – vágta oda Kates. – Tegye azt. Dutra azt mondja, ismeri a belső területeket, és én hiszek neki. 276
Nincs szükségünk magára. Ben felhorkant. – Akkor megérdemli azt, amiben majd része lesz. Remélem, élvezi majd a kis kirándulást, mert az holtbiztos, hogy nem találják meg, amit keresnek. – Ez a maga véleménye, és mi tudjuk, hogy az mennyit ér – szólt közbe Rick ellenségesen. Ben és Kates még csak rá se pillantottak. – Megtaláljuk – jelentette ki Kates magabiztosan. – Jillian nélkül ugyan nem. Ez lehűtötte Katest, tetszetős ábrázata mord lett. – Mi van Jilliannel? – Ő velem tart. Maradjunk csak annyiban, hogy Dutra nem keltett benne kedvező benyomást. – És maga? – gúnyolódott Rick. – Szerinte maga egy szar alak. Ben megeresztett egy öntelt vigyort. – Aki mellesleg jó az ágyban. Kates ismét fürkészőn nézett rá. – Maga blöfföl – szólalt meg végül. – Miből gondolja? – Közülünk Jilliannek a legfontosabb, hogy megtalálja azt a helyet, mint tudjuk, az örege miatt – fejtette ki Kates. – Nem fog lemondani a lehetőségről, csak mert maga keféli. Rick összeráncolta a homlokát. –– Az én húgom? Maga viccel. Jillian furcsa szerzet. Gyanús nekem, hogy vénlányokkal haverkodik. Érti, mire gondolok? Sherwood kezdett Ben idegeire menni, aki ennek ellenére továbbra is úgy viselkedett, mintha tudomást sem venne bosszantó jelenlétéről. – Nem, csak azért. nem – folytatta Ben Kates véleményével egyetértve. – De vegye csak jól szemügyre ezt a Dutrát: ha maga nő volna, akarna egy ilyen alak irányítása alatt bárhová is menni? Mit gondol, mi a fenéért ragaszkodtam ahhoz, hogy Jillian az én csónakomban legyen? Kereken megtagadta, hogy egy csónakban utazzon Dutrával. Tényleg blöffölt. Eléggé megismerte már Jilliant ahhoz, hogy tudja, neve mellé még a „makacs" jelző is elkelne, hogy teljesebb legyen róla a kép. Ez a nő eltökélte, hogy megtalálja azt a várost, és Isten óvja azt, aki meg akarná ebben akadályozni. Ben úgy találta, hogy Kates és Rick nem ismerik Jilliant ennyire, sőt, alábecsülik őt. Ben viszont az övéktől merőben eltérő képet alkotott róla. Volt már szerencséje a régész hölgyhöz dühkitörése idején is, és látta szemében az elszántságot is, amikor megmutatta neki a pisztolyát. Az azonban, hogy a többiek alábecsülték őt, kapóra jött Bennek. Közönyösen vállat vont. – Kérdezzék meg tőle, ha nekem nem hisznek. Rick megfordult, hogy engedelmeskedjen. – Hé, Jillian! – ordította. – Lewis tényleg... Ben a másodperc ezredrésze alatt kitalálta, mit akart az idióta mondani, s éppen ennyi idejébe telt az is, hogy öklét a gyomrába vágja. Rick hatalmasat nyögött, és kezét hasára szorítva összecsuklott. Köhögött, aztán hányi kezdett. Ben azonnal hátralépett, vele együtt Kates is. Amikor a roham véget ért, Ben az ingénél fogva megragadta Ricket és talpra állította. – Józanodjon ki – tanácsolta, hangjából ez alkalommal hiányzott a szokásos „fütyülök rá” színezet. – És maradjon is józan. Mert ha olyasmit talál mondani Jilliannek, ami nekem nincs ínyemre, szétrúgom a seggét, s nem fog érdekelni, hogy képes–e visszaütni vagy sem. Világos? Rick megpróbálta eltaszítani Ben kezét, mire ő még szorosabban markolta az ingét. – Azt kérdeztem, világos–e? – faggatta durván. – Igen – lihegte végül Rick. – Aúúú! Igen! – Ajánlom, emlékezzen is rá. – Ben egy kis lökéssel elengedte, aztán összehúzott szemmel Kateshez fordult. – Nos, hogy döntött? Katesnek ez sem tetszett. Az az igazság, hogy az egész istenverte expedíció nem tetszett neki, amióta csak elhagyták Manaust. Lewis tekintetét látva azonban visszafogta az indulatait. Megesküdött magában, hogy amint megtalálják az ékkövet, megmutatja a nagyszájúnak, hogy ki parancsol kinek. Akkor már sem rá, sem Jillian Sherwoodra nem lesz többé szüksége. Kíváncsi lenne, hogy áll Lewisnek a vigyorgás, ha egy szájat belégyömöszölnek... Először azonban megengedi neki, hadd nézze, mint szórakozik el Dutra a lotyójával. – Rendben – morogta. – Beszélek Dutrával. – Jobb lesz, ha nem csak beszél vele. Ha egyszer is rajtakapom, hogy furcsán néz rám, kiszáll a játékból. – Ahogy Ben visszasétált az első csónakhoz, magán érezte Jillian kíváncsi nézését. 276
Hálás volt, amiért ott maradt, ahol volt, s nem ment ki a partra, hogy megtudja, miért civakodnak. Valószínűleg azért tett így, mert Dutrát szemmel akarta tartani. A gondolat, hogy Jillian óvta hátulról, meleg érzéssel töltötte el. Rick és Kates figyelték, ahogy elment tőlük. Mindkettő arcára a méreg és a gyűlölet különböző mértékben megnyilvánuló jelei ültek ki. – Gazember – mondta Rick, ahogy a száját megtörölte. – Megölöm. Kates haraggal nézett rá. Rick Sherwood szürke, rettentően piti figura volt, hiába hencegett és próbált kemény fiúnak látszani. Nyavalygása kezdett Kates idegeire menni. Élvezet lett volna megszabadulnia tőle, de egy darabig még el kellett viselnie a személyét. – Túl részeg vagy ahhoz, hogy megöld azt az istenverte dögöt. Igaza van. Mi a fenéért nem józanodsz ki? Így nem megyek veled semmire. – Unalmas ez a hülye folyó – mondta Rick mogorván. – Mást se csinálunk egész nap, csak ülünk és bámuljuk a fákat. – Még Dutra is józan. Lehet, hogy téged kellene itthagynunk. Kates, még mindig háborogva, hogy így keresztülhúzták a számítását, odament Dutrához, aki gyilkos erővel lendítette machetéjét a magasba. – Beszélni akarok magával – szólt Kates, s fejét megbiccentette jelzésképpen, hogy arrább kellene lépniük. Az összes brazil értett valamennyire angolul, és Kates nem akarta, hogy meghallják vagy kihallgassák őket. Dutra abbahagyta a vágást, és odébb ment pár lépést. Szeme vérfagyasztón villant, kifejezése egyszerre volt üres és kegyetlen. Még Kates is kényelmetlenül érezte magát tőle. – Ma éjjel megölöm Lewist – szólt, és közben felemelte a machetét. Felső ajka úgy felhúzódott, hogy kilátszottak a metszőfogai. – Egy suhintás, és a feje végiggurul a csónak alján. – Még nem, az istenit – intette Kates. – A nő nem működik közre a gazfickó nélkül, rá márpedig szükségünk van. Csak vágjon jó pofát, amíg megtaláljuk az ékkövet. Utána azt csinál, amit akar. – Én rá tudnám venni, hogy közreműködjön dörmögte Dutra. Apró szeme nyomban az első csónak fedélzetén álló karcsú alakra villant. Kates kezdett belefáradni, hogy ostoba emberekkel kell tárgyalnia. – Azt csinálja, amit mondok – vágta Dutrához, és otthagyta. Bérence metsző nézése a hátára tapadt, vastag ajka állatias vigyorba rándult. – Miről volt szó? – kérdezte Jillian halkan Bent. – Megállapodtunk néhány dologban. – Mint például? – Mint például ki irányítja a dolgokat. – Ezért húzott be Ricknek? Mit akart mondani? Ben ránézett. Jillian okos, fürkésző szeme fogva tartotta. Hazudhatna neki, de úgyis rájön. – Azt akarta kérdezni magától, igaz–e, hogy mi... hmm... közösülünk egymással. Tudta, Jillian észrevette, hogyan módosította szóhasználatát az utolsó pillanatban – szájának rándulása elárulta. – Hogy jutott eszébe ez a gondolat? – Én mondtam neki – vetette oda Ben mellékesen. Ahelyett, hogy kirobbant volna, mint ahogy azt Ben várta tőle, Jillian megfordult, hogy a parton dolgozó embereket nézze. – Volt rá valami oka, vagy csak a szokásos hím hetvenkedésről van szó? – Azt forgatták a fejükben, hogy megválnak tőlem. Mire én azt mondtam nekik, hogy maga nem menne tovább nélkülem. – Furfangos. De ettől még nem jut be a sátramba. – Pedig legalább egyszer–egyszer be kell hogy jussak. Az már a mi dolgunk, hogy mit csinálunk odabenn. Jillian ismét úgy nézett Benre, hogy a férfinak elakadt tőle a lélegzete. – Ugye most azt hiszi, hogy túljárt az eszemen? Bármikor fel tudok hozni egy olyan érvet, amitől maga repül. Ben a szívére tette a kezét. – Hát kitenne engem ekkora veszélynek? – Maga nagyfiú; amennyire megismertem, úgy gondolom, megáll a saját lábán. 276
– Csak el ne felejtse – szólt Ben vigyorogva –, hogy köztem és Dutra között választ. – Ne bízza el magát – tanácsolta Jillian. – Dutránál senki sem lehet rosszabb. Az emberek végeztek a munkával, elég nagy tisztást vágtak ahhoz, hogy mindnyájan kényelmesen leülhessenek, és némileg biztonságban érezhessék magukat. Az aljnövényzet egy hónapon belül újra elhatalmasodik itt, nyoma sem lesz, hogy valaha itt jártak, de jelen pillanatban visszavonulásra késztették a növényzetet. Pepe felugrott a fedélzetre, hogy megkezdje a spirituszfőző, a lámpások és a vacsorához valók kirakodását. Jillian odasietett, hogy segítsen neki. A szikár kis indiánt ez igen meglepte: behúzta a nyakát, úgy gagyogta félénk köszönetét portugálul – az első szavakat, amiket Jillian ezen a nyelven hallott tőle. Ben elégedett volt a napjukkal. Visszafogta Dutrát, és kivívott magának némi vezető szerepet, legalábbis amíg meg nem találják az eltűnt várost –– ha megtalálják. Kates agyafúrt ember volt, addig tartja pórázon a bérencét, ameddig úgy véli, szüksége van Benre és Jillianre. Azonban még ennél is többet jelentett Ben számára, hogy Jillian saját maga válaszolta meg a vele kapcsolatban felmerült kételyeit. Elismeri, hűvös egy nőszeméllyel áll szemben, aki látszólag közömbös. Ám ha egy nőt hidegen hagy egy férfi, akkor nem ragad fegyvert, hogy ha kell, megvédje az életét. Ehhez hév és bátorság kell, ami egy rideg, szenvtelen nőben nincs meg. Jillian csak kormédiázik, miközben hűvös viselkedése mögé rejti összes szenvedélyét. Ben most már átlátott rajta. Attól a perctől, hogy a táskáját hozzávágta, tudta, hogy komédia, legalábbis a teste tudta, mégis hagyta, hogy a „színésznő" az orránál fogva vezesse. A pokolba is, a teste tudta az első találkozásuk óta. A jó biológia rendkívül tréfás egy dolog. Ki gondolta volna, hogy ő, Ben Lewis, begerjed egy túl vékony, makacs nőtől? Egy olyan nőtől, aki látszólag még a legcsábosabb vonásain is keresztülnézett? Mégis, Jillian kész lett volna Dutrát lepuffantani, hogy őt megvédje. Ez olyasmi, ami megmelengeti egy férfi szívét. Az étkezés minden baj nélkül folyt le, részben azért, mert mindenki örült, hogy alkalmuk nyit kiszállni a csónakokból másrészt mert akármire utasította Kates Dutrát, az mindent szó nélkül megcsinált. Miután befejezték az evést, egy darabig még ott időztek a parton, vonakodtak újra a fedélzetre menni. Jillian elővarázsolt néhány pakli kártyát, amit a férfiak elismeréssel üdvözöltek, s hívták őt is, hogy játsszon. Ő viszont udvariasan elhárította invitálásukat; kicsit távolabb ült le, s a tüzet figyelte. Ben is úgy döntött, hogy nem játszik, inkább odahúzódott mellé. – Jó ötlet. Nem tudtam, hogy van magánál kártya. Miért nem vette elő hamarabb? – Ha úgy tettem volna, mostanra már mindenki unná. Így néhány napig lekötik vele magukat. – Tehát, maga pszichológus is egyben. – Ez nem több a józan észnél. Voltam már ásatáson ezelőtt is, tudom, mi az unalom. – Most nem unatkozik? Tűztény táncolt Jillian bájos arcán, láttatva alig észrevehető mosolygását. – Egy kicsit, de nem annyira, mint ok. Szeretem ezt az életet. Végül is jól jönne pár könyv, de televízióra, telefonra és hasonlókra nincs szükségem. – Miért nem hozott magával könyvet? Jillian hitetlenkedve nézett rá. – Hát ez nem igaz! Így is elég lesz cipelni a csomagomat. Van nálam két fényképezőgép, pár tekerecs film, egy magnó, mikrokazetták, tartalék elemek, egy üres füzet, és vízhatlan tollak. – Ne felejtkezzen el arról a kis darabról sem – utalt Ben pajkosan a pisztolyra. – Amiatt ne aggódjon. – Minek a két fényképezőgép? Arra az esetre, ha az egyiknek valami haja esne. Az a tapasztalatom, hogy általában előfordul az ilyesmi. – És mi van még a csomagjában? Erre Jillian szélesen elmosolyodott. – Egy kisseprű, meg egy ültetőkanál. – Egy mi?! – Jól hallotta. – Mi az ördögnek kell magának a seprű? – Ezek alapvető eszközök egy régész számára. Mit gondolt, mit használunk, lapátot? – Igen. Nézze, ha az ásásra gondolok, biztos, hogy nem egy kisseprű jut az eszembe. Úgy vélem, eltarthat egy darabig, amíg valamit ilyen eszközökkel feltárnak. 276
– Úgy van – helyeselt Jillian. – De így vigyázhatunk legjobban a leletek épségére. Amikor minden, ami elvész, pótolhatatlan, az ember megtanulja, hogy óvatos legyen. Egyébként nem fogunk valódi feltárást végezni. Csak meg akarom találni a helyet. Jillian szeme ragyogott a munkája iránti 'lelkesedéstől, Ben viszont nem értette, hogy hozhatják ennyire izgalomba az ősrégi csontok és épületek. Arany és ékszerek, az már más. – Van egy jelentősebb lelőhely Kelet–Afrikában – folytatta Jillian. – Az ouosallai. Úgy néz ki, mint egy több ezer éves falu. Bármit megadtam volna, csakhogy bevegyenek a kutatócsoportba, de visszautasítottak. Igazából nem vettek komolyan. Rengeteget meg fognak tudni arról, hogyan éltek akkor az emberek, ahhoz fogható pedig nincs is, amikor valaki segíthet összerakni a múlt darabkáit. – Miért nem vették komolyan? – kérdezte Ben. – Az apja miatt? – Igen. – Jillian szeme elvesztette ragyogását. Csendben nézte még egy darabig a tüzet. Ben már szinte megbánta, hogy felhánytorgatta a múltat, mert ezzel emlékeztette Jilliant, hogy miért is vannak most a dzsungelben. Pár perc múlva Jillian kimentette magát, és visszament a fedélzetre.
276
8. Amióta úton voltak, most először esett éjjel az eső. Ben már várta, mivel az éjszakai viharok szokványosak voltak. Az volt inkább a szokatlan, hogy a zivatarok mindeddig messze elkerülték őket éjjel, így a fedélzeten aludhattak. Ben kiszállt a függőágyából, amint az első hűvös szél megborzongatta; bal oldalán Pepe már talpon volt. Felrázta Jilliant. – Esni fog – szólt hozzá. – Menjen a tető alá. A férfiak bekapcsolták a lámpásokat és meglehetősen álmosan mozogva kitekerték a ponyvákat, hogy rögzítsék őket. Amint végeztek vele, kényelembe helyezték magukat a dobozokon – már amennyire lehetett. Jorge és Vicente szinte azonnal álomba merültek, mit sem törődve az időjárással. Floriano ásított egyet és elbóbiskolt, aztán egy mennydörgés felrázta, de nem telt bele egy perc, máris visszaaludt. Az eső megkezdte hangos dobolását a fémtetőn. Jillian ahogy csak tudott, összekuporodott, de sehogy sem tudott elaludni a dobozokon, mert az egyik éles perem nyomta az oldalát. Bosszúsan felült, s megpróbálta úgy elrendezni a kartonokat, hogy kényelmesebb legyen a fészke. – Erre! – Ben mellé fordult, és az oldalához vonta őt, fejét a válla gödrébe fektette. – Jobb? – Hmmm. – Ben testének melege csodálatos volt, mintha egy takarót csavartak volna Jillian köré. Lecsukta a szemét, és elszenderedett. – Ehhez mit szól? – súgta Ben, de Jillian még így is kihallotta hangjából az önelégültséget. Kinyitotta a szemét. – Tudtam, hogy előbb–utóbb velem fog aludni. Jillian szó nélkül elhúzódott Bentől, és kivett pár inget a csomagjából. Az egyiket labdává gyűrte, ez lett a párnája, a másikkal meztelen karját takarta be. Mielőtt álomba merült volna, sajnálkozón gondolt arra, miért is nem hallgatott Ben. Ő sokkal melegebb volt, mint a vékony ingek. Ben figyelte, ahogy Jillian háttal neki összegömbölyödik, és azt kívánta, bárcsak lett volna annyi esze, hogy hallgat. Akkor most békésen aludna a karjában. Lehet, hogy ő maga nem aludt volna, de piszokul élvezte volna az ébrenlétet. Most még mindig ébren volt, de ebben nem lelt semmi élvezetet. Pepe eloltotta a lámpást. Továbbra is esett, a sötétséget csak a villámok törték meg, a vihar azonban távolodott, a mennydörgések egyre halkabbak lettek. Kis idő elteltével Ben arra lett figyelmes, hogy a moraj ismét erősödik – mintha újabb vihar készülődött volna. Az éjszaka levegője viszont nyugodt volt. – Pepe – szólt Ben csöndesen. – Hallom – felelte az indián. – Keltsd fel a többieket. Pepe nesztelenül mozgott a sötétben, ahogy a brazil segédeket ébresztgette. Ben Jilliannek szólt, száját közel téve a füléhez. – Váratlan vendégeink vannak. Lehetőleg ne csináljon zajt. Másszon le a padlóra és maradjon ott. – Csempészek? – suttogta. – Lehet. Miután Ben megbizonyosodott, hogy Jillian védett helyen van, tapogatózva megkereste a vadászpuskáját. Körülötte a sötétségben halk kattanások jelezték, hogy a többiek is magukhoz vették és megtöltötték a fegyvereiket. Jó lett volna riasztani a másik csónakot, de nem merte a rádiót használni, így abban reménykedett, hogy Eulogio, a másik tukano kormányos meghallotta a motorzajt és felkeltette az embereket. Nem feltétlenül csempészek ülnek a közeledő csónakban. Kalózok is lehetnek. Az is meglehet, hogy teljesen ártalmatlan emberek, akik ilyen későn kinn maradtak a vízen és most biztonságos helyet keresnek, ahol az éjszaka hátralevő részére meghúzhatják magukat. Ben feltételezése szerint ez az utolsó változat nem volt valószínű, de a biztonság kedvéért odasúgta a többieknek, hogy ne tüzeljenek, amíg biztosan nem tuják, hogy kikkel van dolguk, csak legyenek készenlétben. A motor elhallgatott, csend lett. Ben érezte, hogy megfeszülnek az izmai, ahogy maga elé képzelte, mint siklik az ismeretlen csónak egyre közelebb és közelebb. Suttogva kiadott még egy parancsot, majd bal kezével megfogta a ponyvatakaró szélét, jobbjában pedig a puskáját tartotta szilárdan. Ne akarta, hogy a jövevények túl közel kerüljenek, elég, ha vadászpuskáik lőtávolságán belül vannak. Jó... jó... – Most! – szólalt meg nyers hangon, mire legénysége egyszerre felhajította a ponyvát, s a csöndben közeledő csónakot jelentő fekete tömegre szegezte fegyverét. Mivel Ben szeme megszokta a sötétséget, 276
határozottan ki tudta venni a fedélzeten álló figurákat, akik mintha csak arra vártak volna, hogy a két hajótest összeérjen, és átugorhassanak kiszemelt áldozatuk fedélzetére. Egy riadt kurjantás kíséretében az alakok akcióba léptek. Fél percen belül Ben balja mögül zseblámpa fénye irányult a settenkedő idegenekre, világosan kivehetővé téve a fegyvereket a kezükben. Jillian! Az eszmélés éppen akkor villant Ben agyába, amikor az egyik kalóz megállt, vállához emelte puskáját, és rángatózva a zseblámpafény irányába tüzelt. – Feküdj, a mindenségit! – üvöltött rá Ben, ahogy a gyorstüzelés végképp megtörte az éj csendjét. A kalózbárka mindössze hat méterre volt tőlük. Ben meghúzta vadászpuskája ravaszát. A találattól a lövöldöző hátravágódott. Ben újabb töltényt nyomott a tárba és lett, ezúttal szétforgácsolta a hajótest felső élét, annyira, hogy hosszú fadarabok repültek szanaszét. A zseblámpa egész idő alatt meg se rezzent. A küzdelem csaknem pusztán fizikai tapasztalás: nincs helye sok gondolkodásnak vagy józan észnek ott, ahol ösztön és berögződött mozdulatok veszik át a hatalmat. Ben érezte, hogyan ugrál kezében a puska, forrósága mintha egy élőlénytől származott volna. Érezte a puskapor robbanásának erejét, orrával érzékelte, mint terjed csípős szaga az éjszakai levegőben, hallotta dördülését. Hallotta a sikolyokat és az átkozódásokat, az üvöltéseket és a fájdalom okozta nyögéseket. Érzékei túlságosan kifinomultak. Az idő lelassult és úgy megnyúlt, hogy a másodpercek perceknek hatottak. Mindent látott, érzett és hallott, mindennek tudatában volt. Tudta, hogy a második csónakból is tüzelnek, ezzel a kettős támadással megosztják a kalózok védekezésbe vetett erejét. Egy golyó süvített el a feje mellett, s ösztönösen újra tüzelt, miközben oldalt vetette magát, hogy el ne találhassák puskája torkolattüze miatt. Rövidesen mély hangon felbőgött a kalózhajó motorja. Ben látta, hogy lassan hátrálnak a folyóparttól. Tüzelt még néhányat, Hogy megsürgesse őket. Amikor a kalózoknak elegendő helyük lett a manőverezéshez, megfordultak, és teljes sebességgel útnak indultak. Erős hullámzás kezdte ringatni a két horgonyzó csónakot. Ben odakiáltott Pepének, hogy ellenőrizze, nem sérült–e meg valaki. Utána hirtelen Jillianhez fordult, megragadta az átkozott zseblámpát, de nagy rémületére nem volt ott kéz, amely tartotta volna. – Jillian! – hallatszott érdes hangja. – Itt vagyok. Hangja bámulatosan nyugodt volt, s egészen a hajófarból jött. Ben körbevilágított a zseblámpával, a fénysugár végül Jillian arcán nyugodott meg, aki aztán pislogva mászott elő rejtekéből. Ben zavarodottan pillantott le a kezében levő zseblámpára. Fia nem Jillian, akkor ki tartotta? – Jól van? – kérdezte végül. – Tökéletesen. És maga? – Én is. – A mindenségit, hát nem úgy csevegnek, mint akik éppen teázni készülődnek? Jillian kinyújtotta a kezét. – Visszakaphatnám a zseblámpámat? Ben nem adta oda, inkább továbbra is az arcába világított vele. Kezdett egyre mérgesebb lenni. – Ez a maga zseblámpája? – Igen, maga pedig kimeríti az elemeket. Ben lekapcsolta. – Azt kértem, maradjon lent – mondta kimérten. – Ehelyett maga felkel és egyenesen a képükbe világít. A pokolba, tökéletes céltáblát csinált magából! – Nem én! – vágott vissza Jillian. – Dobozokra erősítettem a lámpát és mögéjük bújtam, onnan kapcsoltam fel. Takarva voltam egész idő alatt. Ben arra gondolt, hogy talán ha kezével betakarná Jillian fenekét, sikerülne némileg tudtára adnia, mennyire komolyan beszél hozzá. Ő ugyanis a legkevésbé sem látszott izgatottnak, mintha legalábbis naponta érte volna kalóztámadás. – Ilyet még egyszer... – kezdte halk, visszafogott hangon, de Jillian higgadtan félbeszakította. –– A zseblámpa trükk mindig beválik, ráadásul azt is látja az ember, hogy mire lő. Korábban sírfosztogatókra alkalmaztam. Ben megállította. – Sírfosztogatókra? 276
– Azokra hát. Minden új lelőhely előbb–utóbb a sírfosztogatók célpontjává válik. Az emberek gyakran temették halottjuk értéktárgyait a holt teste mellé. Ben már látta is maga előtt, ahogy Jillian egy nyitott sírban guggol, egyik kezében zseblámpa, másikban pisztoly. Megdörzsölte az arcát, aztán feladta. – A francba. Pepe közeledett, hogy beszámoljon. Florianót találat érte a karján, de a seb nem volt súlyos. Mindenki más épségben maradt. Csupán a csónakok sínylették meg kicsit a lövöldözést, mivel a kalózok vadul tüzeltek meglepetésükben, hogy őket érte támadás először. A kár azonban elenyésző volt. Mindent összevetve, nagyon könnyen megmenekültek. Az izgalomtól a férfiak nyugtalanná váltak és csak nehezen csillapodtak le. Izgatottan fecsegtek egymás között a csónakokban, újra meg újra felelevenítve a történteket. Eulogio, mint ahogy azt Ben remélte, szintén meghallotta a kalózok közeledését, és készenlétbe állította az embereket, tehát mindnyájan kezdettől fogva részt vettek az egészben. Mindazáltal egy idő múlva, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a kalózok nem fognak visszatérni, kezdtek megnyugodni. Ben óvatosságból kijelölt egy őst, és beosztotta a többieket óránkénti váltásra, így mindenkinek megvolt a lehetősége az alvásra. Az őrség rövidsége azt is biztosította, hogy az őr éber legyen, ha esetleg olyan ostobák lennének a kalózok, hogy visszafordulnak egy számukra hasonlóan végződő második rohamért. A lámpásokat leoltották, mindenki elcsendesedett. A horkolás meglepően hamar kezdetét vette. Ben azon tűnődött, hogy vajon ugyanilyen szerencsések lettek volna–e akkor is, ha nincs az az égiháború. Valószínű, mert ő és Pepe úgy aludtak, akár a macskák: a leghalványabb szokatlan neszre is felébredtek. Viszont ha a kalózok rafináltabbak lettek volna, ha sokkal hamarabb leállították volna a motorjukat és evezve jöttek volna, sokkalta csúnyábban alakulhattak volna az események. A szerencse ez alkalommal az ő pártjukat fogta. Jillian felvette előző helyzetét a dobozokon, és ugyanolyan könnyen elszunnyadt, mint a többiek. Amikor Ben úgy gondolta, hogy már elég mélyen alszik, közelebb húzódott hozzá és elnyúlt mellette. Igazából nem érintette – nem egészen –, de elég közel volt hozzá ahhoz, hogy hallja a lélegzését, és megfeszített idegei ettől végre megpihentek. Nem is olyan kényelmetlenek ezek a nyamvadt dobozok, gondolta álmosan. Vagy lehet, hogy fáradtabb, mint képzelte. Elszunyókált, majd fél óra múlva felébredt s fülelt. Minden nyugodt volt, a dzsungel lakói élték szokásos éjszakai életüket. Jillian jólesően meleg volt mellette. Ben ösztönösen az oldalára fordult, karját védence dereka köré fonta, s közelebb vonta magához. Ő zavarosan motyogva fejezte ki tiltakozását a háborgatás ellen, de nem ébredt fel. Mi több, a férfi meleg testéhez bújt és hamarosan újból hallatszott visszaállt lélegzésének egyenletes ritmusa. Nem sokkal pirkadat előtt ébredt, pár perccel megelőzve a bőgőmajmokat. Ezek az állatok olyannyira hatásos ébresztőórának bizonyultak, hogy Jillian az első reggel óta mindig korábban kelt, mint hogy az eszeveszett ricsaj kezdetét vette volna nyilván önvédelemből, nehogy még egyszer halálra rémüljön. Első értelmes gondolata az volt, hogy elgémberedett, merev lett a teste a dobozokon alvástól; a második pedig, hogy mindezek ellenére nem akar megmoccanni. Olyan megnyugtató egy férfi karjában ébredni... Állj ! Ó, az aljas disznó! Egy percig sem vonta kétségbe: Ben megvárta, hogy ő elaludjon, aztán szépen melléhúzódott, hogy így támassza alá hazugságát, miszerint lefekszenek egymással. Így azonban alattomos módon meg is érinthette őt, ha hajlandóságot érzett erre. Márpedig Ben nem az a férfi, akinek nincs efféle hajlandósága. Ez az ember egy két lábon járó hormon. Karja Jillian bordájára nehezedett, csuklója a melle közé simult, keze a válla és a nyaka közötti kis gödörben nyugodott. Mivel teljesen mozdulatlanul feküdt, arra lehetett következtetni, hogy még alszik. Ahogy lélegzett, mellkasa erőteljesen, egyenletesen mozgott, s ez olyan biztonságérzetet adott Jilliannek, hogy – bár mérlegelte a helyzetet – kissé vonakodott megmozdulni. Mégsem maradhatott: ideje volt felkelni. Aztán egy határozott mozdulatot érzett, amely a legkevésbé sem volt megnyugtató. Rá kellett jönnie, hogy nem ő volt az egyedüli ébredező. Ben kétséget kizáróan ébren volt. Erősen Jillian farához nyomta a csípőjét, s még jobban átszorította karjával, hogy ne mozogjon. Jillian nem fecsérelte arra az időt, hogy a férfi karját megpróbálja leráncigálni magáról, mert ahhoz úgysem 276
lett volna elég erős. Ehelyett inkább felfelé nyúlt, saját feje mögé, ujjait Ben dús, kusza hajában összeszorította és teljes erőből meghúzta. – Jaj! Hé! – kiáltotta Ben élesen. – Hé! – s már fel is térdelt, hogy kiszabaduljon az iszonyú szorításból. Jillian elengedte, és ruganyos szökkenéssel talpra állt. Kedvesen Benre mosolygott. – Jó reggelt. Jól aludt? Ben megdörzsölte a fejét és morcosan ránézett. – Pompásan aludtam. Noha az ébredés pokol volt. – Akkor megtanulja, hogyan kell viselkedni. – Ez nem olyan dolog, amit irányítani lehet. Ahány férfit ismerek, mindnek feláll a farka ébredéskor. – Meglehet, de ők nem, ismétlem, nem dörgölik hozzám. – „Ahány férfit ismerek”, egy se dörgölte magához! Csak én! – Én pedig ugyebár csak a haját húztam meg? – kérdezte Jillian édesdeden. Ben morgott magában valamit, aztán elfordult. A bosszú sikere örömmel töltötte el Jilliant. Körülnézett. Négy sötét szempár meredt rá. Jól lemérhette rajtuk az iménti epizódnak a többiekre tett hatását: tekintetük a teljes zavarodottságtól kezdve a megrökönyödésen át egészen a jó szórakozásig mindent mutatott. Pepe zavart volt; Jorge úgy nézett, mintha nem sok kel lene ahhoz, hogy hangos nevetésben törjön ki. Mivel Jillian nem tudta, mi mást tehetne, kérdőn vállat vont, mintha minden Ben hibája lenne, és ő sem értene többet az egészből, mint a szemlélők. Megindult a hajó vége felé, ahol a szűk mosdófülke volt. A bőgömajmok megkezdték zenebonájukat, és akárha beintésre, mindenki dologhoz látott. Amíg a reggeli készült, Kates átjött a vezető hajóba, Rickkel a sarkában. – Nem volt semmi az a tűzijáték az éjjel – szólt Rick az esemény felelevenítésétől izgatottan. Ben sóhajtott. Ha valaki rálőtt, igyekezett magában elintézni a dolgot, de Rick szemmel láthatóan addig nagyította a csetepatét, amíg akkorának nem látta, mint egy történelmi csatát. A feje még mindig fájt ott, ahol Jillian meghúzta a haját, és őszintén szólva be volt pipulva. – Nincs jelentősége – morogta. – Kivéve annak a gazembernek, akit eltaláltam. Egy olyan sebbel ezen az éghajlaton nemigen jut el Manausba, hogy megmutathassa valami orvosnak, még ha akad is egy, aki hajlandó az ilyen szemetet kezelni. – Baja lesz ebből, ha visszaérünk? – kérdezte Kates olyan törődéssel, hogy egy percig el se hitte. Hitetlenkedve nézett rá. – Amiért meglőttem egy folyami kalózt? Nem először történik ilyen, de nem is utoljára. – Ingerülten elfordult. – Mindjárt kész a reggeli. Menjünk. Kates önelégülten somolygott, ahogy Rickkel együtt visszamentek a csónakjukhoz. – Nyugtalankodik a gazfickó – mondta félig suttogva –, de megpróbálja titkolni előlünk. Azért olyan ingerlékeny ma reggel. Valószínűleg megölte azt az embert; kalóz, nem kalóz, egyre megy. Rick megállt és Benre nézett, aki a vezető csónakban állva a folyót tanulmányozta. – Nem hiszem, hogy erről van szó. Joaquim azt mondta múlt éjjel: Lewis arról híres a folyón, hogy könnyen legyőzi az efféle nehézségeket. A hatóságok meg szívesen irányítanak felé „klienseket”, mert ő majd kezelésbe veszi őket. Emiatt biztos nem fog bajba kerülni. Kates hideg szeme rávillant. – Sok időt töltesz a latin–amerikaiakkal – vágott vissza. – Teledumálják a fejedet. – Beszállt a csónakba. Nem bírta elviselni, ha egy olyan idióta, mint ez a Sherwood is, ellentmondott neki. Hamarosan folytatták útjukat. Ben kielégítően barátságtalan volt, ebből Jillian tudta, hogy még mindig neheztel rá. Megérdemelte. Ha nem húzta volna meg a haját, valószínű, hogy Ben valami rendkívül kínos dolgot művelt volna. Ben nagyon ingerült volt, amiért nem értékelték kellően rajongásának megnyilvánulását, amiről persze aligha ejtett szót az elkövetkező napokban. Jillian észrevétele szerint Ben haragszomrádot játszott vele. Rögtön ismét derűssé válna, ha Jillian megkörnyékezné és odasimulna hozzá, hogy kimutassa, mennyire vonzónak találja. Jelen pillanatban Ben úgy viselkedett, mintha kedvenc játékszer–ét ajánlotta volna fel neki – valahogy így is történt –, ő viszont gorombán visszautasította. Jilliannek gyakran kellett az ajkába harapnia, nehogy felnevessen, és ezzel tovább fokozza Ben haragját. A férfi durcáskodása ellenére is pártfogolta védencét, aki úgy vélte, ezt részben Kates miatt tette, aki nem volt mindig a közelükben. A férfiak beszélgettek egymással, akárhányszor megálltak, így a második csónakban levők feltehetően tudták, hogy Ben le nem veszi a szemét Jillianről. Mindig jó előre figyelmeztette, hogy álljon távolabb a korláttól, mikor háborgósabb szakaszhoz értek. 276
Közte és a többi ember között aludt éjjelente, és vigyázott, hogy senki se zavarja, amikor fürdött, vagy más ügyeit intézte a szűk mosdófülkében. Jillian tudta, hogy a többiek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak Ben viselkedésének, mint kellene. Saját nézőpontja sokkal cinikusabb volt: egyedül ő ismerte az utat a Kővároshoz; Ben már pusztán ezért az egyért is jól vigyázna rá. Mikor már tizedik napja voltak vízen, Jillian gondosabban kezdte figyelni a mellettük levő őserdőt, és ugyanolyan gondosan tanulmányozta a víz folyását is. Időnként félrevonult egy sarokba, elővett néhány papirost, és rejtélyes jegyzeteivel bíbelődött. Bizonyára közel jártak már ahhoz a helyhez, ahol majd partra kell szállniuk. Két–három nap múlva oda kell érniük, és bizonyos akart lenni, hogy még véletlenül sem téveszti el azt a pontot. – Szóljon, ha azt akarja, hogy lassítsunk, mert meg akar nézni egy helyet – fordult hozzá Ben, s ezúttal ügyük érdekében félretette duzzogását. Azonnal észrevette a változást Jillian viselkedésén, ahogy ilyen messzire eljutottak. Nyilván közeledtek már ahhoz a helyhez, ahol meg kell válniuk a csónakoktól, hogy szárazföldön menjenek tovább. Két napja, hogy elhagyták az utolsó települést, és csak egy tutajt láttak azóta. A dzsungel egyre közelebb volt hozzájuk, mert a folyó szűkült. A levegő, ha ez lehetséges, még forróbb és még párásabb lett. Délben majdhogy lehetetlenség volt lélegezni. Ben megítélése szerint pontosan az Egyenlítőn voltak. Ez azt is jelentette egyben, hogy a hegyek felé tartottak. A hatalmas Amazonas–medence többnyire sík, de a Rio Negro a Venezuelába átnyúló hegyvidéken ered. Zöld, titokzatos hegyek, nagyrészt még fel sincsenek fedezve. Arrafelé bukkantak rá nem olyan régen a yanomami törzsre. Ezek az indiánok évszázadokig éltek elszigetelten, kőkorszaki körülmények között. Jillian nem vette le a szemét az őserdőről. – Ugye a folyó újra szétágazik valahol a közelben? Ben felnevetett. – Légi térképek szerint. Én még soha nem voltam ennyire fenn, szivi. Nincs ott semmi, csak elszigetelt indián törzsek, akik vagy láttak már fehér embert, vagy nem. Akik vagy fejvadászok, vagy nem. Jillian semmibe vette az utóbbi megjegyzést. – A bal oldali elágazáson kell haladnunk. – Igenis, hölgyem. És azután? – Majd szólok, ha tudom. Ben egy kicsit elgondolkozott, és rájött, hogy Jillian nem volt éppenséggel egyenes vele szemben, amikor a térképen úti céljukra mutatott. A kis bizalmatlan némber! De okos volt, azt el kellett ismernie. Ben a kapott kevés információ ellenére is elegendő élelmet szerzett be. Úgy tűnt, hogy készletük fedezni fogja szükségleteiket. Egy óra múlva elérték az elágazást. Balra folytatták útjukat. Az irányítás több fortélyosságot igényelt most, hogy a folyó minden egyes mérföld megtételével egyre sekélyebb és szűkebb lett, ezért Ben kisebb sebességre kapcsolta a motort, amíg teljesen egyenesen nem haladtak. Jillian a hajóorrban állt, s a g korláton áthajolva lelkesen s türelmetlen várakozással kereste szemével a megfelelő helyet. Ben szemrehányóan így szólt: – Ne hajoljon úgy előre. Ki fog esni, ha beleütközünk valamibe. Jillian szófogadóan visszahúzódott, de nehezére esett türtőztetnie magát. Félt, hogy nem veszi észre a jelet; félt, hogy rosszul fejtette meg a professzor jegyzeteit, bár számtalanszor ellenőrizte magát. Ben jelent meg mellette, s Jillian hátranézve láthatta, hogy Pepe vette át a kormányt. Azon nyomban visszarántotta a fejét és körbenézett. Mi történik, ha elmulasztotta az alatt a villanásnyi idő alatt, míg Pepére pillantott? – Azt mondja meg nekem – szólt Ben jellegzetes nyújtott beszédmodorában –, ha Carvajal az Amazonason ment fel és ott találta meg az anzárokat, akkor mi miért a Rio Negrón megyünk? Rájöttem, hogy maga semmiről se mondott igazat, de most már ugye nincs mit titkolnia előlem? – Én csak egyszerűen nem mentem bele a részletekbe, amikor Carvajal naplójáról beszéltem magának. Oranella és az emberei kisebb csatába keveredtek a tapua törzzsel. Az indián nők az embereik oldalán harcoltak. Carvajal amazonoknak nevezte el őket. Ben sóhajtott. – Tehát azt az egészet csak kitalálta az anzárokról? – Nem. Róluk több forrás is van, nem csak Carvajal. Volt ez az eset a tapuákkal. A legtöbben azt hiszik, innen az elnevezés. De vannak más források, más mesék egy harcos nőkből álló külön törzsről, amelyik mélyen a dzsungel belsejében élt. Az anzárok. 276
A nevek – anzár és amazon – hasonlítanak egymásra. Érthető, hogy az anzárokról szóló meséket összekeverték az amazon mítoszokkal. – Persze. Még mindig piszok könnyű összekeverni őket – motyogta Ben. Jillian mosolygott, de tekintetét nem vette le a horizontról. – Nem érti? Nem számít. Az számít csak, hogy ha létezik a Kőváros, akkor bebizonyítom, hogy az apámnak igaza volt. Az nem számít, hogy a törzs harcos nőkből állt–e, vagy hagyományosan férfiakból és nőkből. Az a lényeg, hogy bizonyítékát találom egy eltűnt városnak, egy eltűnt civilizációnak. – Akkor maga felől akár egy sereg félszemű haramia is élhetett volna ott? – Pontosan, habár ez a küklopszokat juttatná az emberek eszébe. – Azt hiszem, nekem már eddig is épp elég mítosz kavarog a fejemben. Felejtse el a félszemű haramiákat. Jillian hirtelen felegyenesedett. – Itt van! – kiáltotta. – Itt?! – Igen, itt! – fordult felé villámgyorsan. – Itt, a fenébe is! Ben gyors, hitetlen villantást vetett a folyóparton rájuk váró áthatolhatatlan kuszaságra, és így szólt: – Én is épp így gondolom –, aztán odakiáltott Pepének, aki máris a part felé irányította a csónakot. Nem találtak igazán jó helyet a csónakoknak, de azért amennyire lehetett, elrejtették őket. Ben láncokkal vastag törzsű fákhoz kötötte őket, ám ennek ellenére valószínűnek tartotta, hogy nem lesznek ott, amikor visszatérnek. Ám ezt a gondot előre látta, ezért két hatalmas, felfújható csónakot vonszolt be úgy félszáz méternyire a dzsungelbe, hogy azokat is elrejtse. A növényzet mindig sokkal erősebben burjánzik a folyópartokon, ahol több napfény éri; a csónakból kiszállva utat kellett vágni maguknak, de amint a hármas lombtető alá értek, sokkal könnyebben tudtak mozogni. A. dzsungel talaján alig volt növényzet: ahhoz, hogy megéljen, felfelé kellett nyújtózkodnia a napfény felé. Másféle világ volt ez itt az élő mennyezet alatt: a kúszó orchideák és a mozdulatlan, párás levegő világa. Az óriási, vastag gyökerekkel földbe kapaszkodó fák magasba nyúló lombjaikkal vesztek el a zöld tengerben. A legverőfényesebb dél is szürkületté vált ebben a félhomályos világban, ahol a vegetáció volt hatalmon. Vastag liánok lógtak le a magasból, s néha meglendültek a messze fönn élő majmok láthatatlan mozgásától. Egyszer–egyszer egy napsugár megpettyezte a leveleket. Az őserdő lakóinak csicsergése és csevegése tompának és távolinak hatott. A légkör éppen olyan csöndes várakozással töltötte el az embereket, mint egy katedrális. Jillian segített a csónakok kiürítésében. Mindenkinek egy csomagot kellett vinnie, melyben egy pehelykönnyű sátor, egy habszivacs matrac, a közös készlet egy része és a személyes holmija volt. A fennmaradó élelmiszert négy hatalmas kosárba pakolták, amiket a nyolc segéd cipelt párban. Ben a gumicsónakok mellett is hagyott némi élelmet, annyit, hogy kitartson majd a visszaúton. Már majdnem sötétedni kezdett, mire végeztek a kipakolással és az élelemkészletük szétosztásával. Így ahelyett, hogy továbbmentek volna, Ben úgy döntött, hogy éjszakára a csónakok közelében maradnak. Ez volt az első éjszakájuk a dzsungelben. Felállították a sátrakat és tüzet raktak. A spirituszfőzőket nem hozták magukkal, mert túl nehéz lett volna azokat is cipelniük. Az elkövetkező hetekben tábortűznél főznek majd maguknak. Nemsokára Kates elhagyta a tábort, hogy egy félreeső helyet keressen magárnak. Nem telt bele két perc, mindenki az ő rekedt ordítására kapta fel a fejét. Ben megragadta vadászpuskáját és futva megindult a hang irányába; a többiek is nyomban mögötte termettek. A növényzet annyira sűrű volt, hogy Kates nem jutott messzire. Jillian tisztán hallotta, ahogy Ben azt mondja: – Nem mérges. – Az istenit, ne mondja nekem, hogy nem mérges! – üvöltötte Kates. – Ez egy korallkígyó! – Korallsikló – mondta Ben türelmesen. – Ez a fajta a vízben él. Ha csak maga nem megy össze olyan kicsire, hogy ez lenyelhesse, nincs veszélyben. Nyugodjon meg szépen, és ezentúl bottal sétáljon. A brazilok már indultak is vissza a táborba, s közben megpróbálták elrejteni mosolygásukat. Jillian is e célból fordult meg, és Dutrába botlott. Azon nyomban visszahőkölt. Gyomra felkavarodott az undortól, hogy hozzáért. Miután orrát megcsapta a bűze, csodálkozott, hogy eddig nem vette észre, milyen közel állt mögötte. Dutra nem szólt semmit, csak rávigyorgott, kivillantva barnás fogait. A hosszú metszőfogak láttán Jilliant kirázta a hideg. Gonosz szem meredt a mellére, s olyan érzése támadt, hogy Dutra rögtön beléharap. Sietve elindult a sátrak felé, de aztán megtorpant. Igaz, hogy a tábor csak húsz méterre lehetett, a buja növényzet azonban takarná őt, amíg odaérne. Így, hogy Dutra ennyire közel volt hozzá, semmi esetre sem 276
merte megkockáztatni, hogy – ha ilyen kis távolságra is –– egyedül maradjon vele. Inkább elszántan Ben mellé lépett. A férfi meglepetten nézett rá; aztán tekintete Dutrára siklott, és azonnal megértette védence határozott közeledését. Ben egyből átfogta Jillian derekát, aki erre fanyarul azt gondolta, hogy nem is várhatott mást. Ben Lewis nem egy olyan ember, aki kihagy egy ilyen lehetőséget. Visszaindultak a táborba, magára hagyva Katest. Dutra eltűnt a szemük elől; Jilliant megdöbbentette, milyen nesztelenül mozgott. Ben megszorongatta a derekát. – Jól van? – kérdezte halkan. – Persze – válaszolta Jillian, miközben hálásan rámosolygott. – Csak óvatos voltam – folytatta. – Okos kislány. Ben megállt, mikor a lombok között már látszottak a sátrak. – Most pedig megcsókolom – suttogta, és már le is hajtotta a fejét. – Folytassuk a színjátékot. Folytassuk a színjátékot! Hát még mit nem!... Ám az erős kar foglyul ejtette, még mielőtt észbe kapott volna, így nem sok választása maradt. Megpróbált tiltakozni, de Ben ajka máris az övére tapadt, s nem tudta megakadályozni, hogy nyelve a szájába ne csússzon. Jillian belerázkódott a gyönyörűségbe, s az a bomlott ötlete támadt, hogy törvényellenes cselekedetnek kellene tekinteni, ha valaki úgy csókol, mint Ben Lewis. Tudta, hogy el kellene taszítania magától, de nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy elmerüljön a pillanat élvezetében. Karját Ben széles nyaka köré fonta, és hozzásimult kemény, izmos testéhez. Ben érdes torokhanggal fejezte ki meglepettségét és elégedettségét. Még jobban magához szorította Jilliant, csípőjét az övéhez igazította, és egyik kezével megmarkolta gömbölyded fenekét. Jillian erre villámgyorsan elillant tőle. Ahogy belépett a tábor területére, hátrafordulva Benre villantotta a szemét. Hallotta kielégítetlenség szülte nyögését. Nem is érdemelt mást. Nem azért kerülte el Dutrát, hogy egy másik férfi karjába dobja magát – bármily ügyes is volt az. Bennek meg kell tanulnia, hogy nem szabad visszaélnie egy szorultságban levő kisasszony helyzetével. Evés után korán visszavonult a sátrába, mert Bent még mindig kissé izgatottnak találta, s ezért jobbnak vélte elkerülni őt. Odabent leterítette habszivacs matracát, mely ujjnyi vastagsága ellenére meglepően kényelmes volt. A nejlonsátor kicsi volt: másfél méter széles, s épp hogy fel lehetett benne ülni. Az alvómatrac nem volt egy méter széles sem, így elég hely maradt a személyes holminak. A sátor nyitható végét strapabíró, dupla oldalú cipzárral lehetett bezárni. Jillian szigetelőszalagot vett elő a táskájából, hogy bebiztosítsa. Levágott egy tízcentis csíkot, és a cipzárfej alá tapasztotta. így nem lehet kívülről lehúzni a cipzárt: olcsó és praktikus biztonsági berendezése megakadályozza. Az őserdőtől erős nejlon, Ben Lewistől szigetelőszalag választotta el. Eléggé biztonságban érezte magát. Alaposan átgondolta, mely koordinátákat fogja Bennek megadni másnap reggel, aztán mindent elpakolt, és levetkőzött. Tapasztalatból tudta, hogy akkor lesz kellemes az éjszakája, ha csak a legszükségesebbeket hagyja magán: pamutbugyiját és –trikóját. Expedíción soha nem viselt melltartót. Lekapcsolta a zseblámpát. A tűz fénye gyengén átszűrődött a nejlonon, így nem volt teljes a sötétség. Táskájába nyúlt a pisztolyáért, s a fejéhez közel lefektette. Hallotta, hogy Ben is visszavonul a sátrába – mely pontosan az övé mellett volt felállítva –, és hallotta a tűz körül maradtak beszélgetésének halk moraját. Ha lenne egy csepp eszük, annyit aludnának, amennyit csak lehet, mert a következő nap kimerítőnek ígérkezik... Megfogadva saját tanácsát, Jillian kinyújtózkodott, és máris elaludt. Rick bosszúsan meredt a két sátorra. – Beszélt neki a kincsről – dünnyögte Katesnek. – Bele fog köpni a, levesünkbe. Kates szintén ezt gondolta. Lewis viszont egy szóval se utalt arra, hogy szerinte van más is a romokon kívül a dzsungelben. Egy percig sem aggódott volna, ha ki nem derül, hogy Lewis teljesen más, mint az az ember, akit vezetőjüknek felvett. Az a Lewis, aki átvette az expedíció irányítását, összehasonlíthatatlan azzal a nemtörődöm, korhely döggel, akinek először tűnt. – Figyelnünk kell – szólalt meg végül Kates. Egyelőre nem tudtak mást tenni. Majd ha megtalálják a 276
kincset... akkor már más lesz a helyzet. – Sose hittem volna, hogy Jilliant felcsigázza egy ilyen alak – mélázott el Rick. – Mindig mindent rá kell hagyni, ez húz fel a legjobban. Púp volt a hátamon, amióta csak megszületett. Kates hosszan, tűnődve nézett rá. Rick Sherwood sem az eszéről volt híres. Igen várta már azt az időt, amikor Dutra örökre befogja a nyafogó száját. – Kétlem, hogy veled akart kibabrálni, amikor összeállt vele – felelte. Több mint valószínű, hogy ez is része a mesterkedéseinek. Jillian egyáltalán nem hasonlított féltestvérére: ravasz volt, szűkszavú, és sejthette, hogy Katesnek saját tervei vannak. Az, hogy jóba lett Lewisszel, egyfajta önvédelem... mintha testőrt állított volna maga mellé, hogy jobban fogalmazzunk. Rickhez hasonlóan Kates sem feltételezett volna ilyesmit az első találkozásukkor tapasztalt ellenségeskedésük miatt, de nem Jillian az első nő, aki kap az alkalmon, ha már ott van az orra előtt. Nyilvánvalóan okosabb volt náluk, mert hamarabb meglátta Lewis valódi természetét, mint ok, és ezt ki is használta. Lewis gondot fog okozni. Szívós és agyafúrt, és máris sasszemmel figyeli Dutrát. Kates szerint egy lépést sem tett fegyver nélkül. Csapdát kell neki állítani, hogy elintézhessék. Mióta elhagyták Manaust, mindig csak a problémák... Bár Dutra azt állította magáról, hogy jó ismerője a belső területeknek, kiderült, hogy nem több egy orgyilkosnál, aki azért járta csak a vizeket, hogy elrejtőzzön a törvény elől. Ráadásul sosem ezen a folyón ment fel. Legjobb esetben is épp hogy csak eligazodik a dzsungelben. Kates mindössze abban reménykedhetett, hogy Dutra elég ügyes lesz, és kihozza Őket onnan, miután megtalálták a kincset, mert Lewis nem fogja megtenni a visszautat.
276
9. Jillian tudta, milyen nap vár rá, a valóság azonban minden elképzelését felülmúlta. Annyira súlyos volt a hátán a csomag, hogy délben, amikor megálltak, úgy érezte, nem bírja felemelni a lábát. Vállát búzták a szíjak, combja égett. A dzsungelen keresztül vándorolni csomag nélkül sem könnyű, azzal együtt pedig valóságos kínszenvedés. Még az is külön erőfeszítésébe kerül az embernek, hogy belélegezze a nehéz, párás levegőt. Jilliannek jól a lába elé kellett néznie, nehogy egy gyökér felbuktassa, és hogy kikerülje az esetleg szúrós kúszónövényeket; volt egy nehéz bot a kezében, amivel távol tarthatta magától az útjuk során felzavart apró állatokat. Ben, Pepe és Eulogio fáradhatatlannak tűntek, bár Ben merő verejték volt, míg az indiánok szárazak maradtak. Jilliant büszkeség töltötte el, amiért legalább olyan jól haladt, mint a teherhordók, és sokkal jobban, mint Dutra. Mint ahogy azt előre sejteni lehetett, Rick és Kates szenvedtek a legtöbbet, mert végképp felkészületlenül érte őket a teljes fizikai megterhelés. Ben nem diktált túl gyors tempót az első napon, de ők ketten még így is a végtelenségig kimerülve, hörögve kapkodtak levegő után. Amikor Ben pihenőt rendelt el, lerogytak a földre ott, ahol voltak, még a csomagjaikat sem volt erejük levenni. Jillian megszabadította magát a hátizsákjától. – Igyatok vizet – szólt, amint meglátta Rick sápadt arcát –, és vegyetek be sótablettát. Egyikük se mozdult. – Igyatok egy kis vizet – javasolta Jillian még egyszer. Bátyja kinyitotta egyik szemét, és ellenségesen tekintett rá. – Ki kért meg rá, hogy anyáskodj felettünk? – érdeklődött gonoszul. – Pattogó szuka. – Hallgatniuk kellene rá – Ben hangja szigorú volt. – Ő tisztában van azzal, hogy mit csinál, nem úgy, mint maguk. Ha jobban akarják érezni magukat, azt teszik, amit mondott, mert különben ittmaradnak, ha nem lesznek kész az indulásra, mire a többiek. Kates nem csatlakozott a vitához: egy perccel később már nyúlt is a vízért. Jillian azt is látta, hogy bevett egy sótablettát. Mivel arckifejezése nem volt éppen kellemes, ahogy Benre nézett, Jillian arra következtetett, hogy Katesznek nem tetszett az az ötlet, hogy hátrahagyják, mikor ő viselte az expedíció költségeit. Ahogy jobban belegondolt, be kellett ismernie, hogy Ben pimaszabb volt, mint két másik ember együttvéve. Rick kelletlenül követte Kates példáját, s kezdte jobban érezni magát, annyira, hogy szép mennyiséget 'kebelezett be az ebédből, amit Pepe készített. Amikor szedelőzködni kezdtek, odasétált Jillian zsákjához. – Majd én viszem ezt, te meg viheted az enyémet – mondta még mindig abban a gonosz modorban. – Nem hinném, hogy akkor is olyan fürge leszel. Sőt, kétlem, hogy tovább bírnád egy óránál. Nem bírtad volna a tempót, ha annyi súlyt cipeltél volna, mint mi. Húga el sem tudta képzelni, mivel váltott ki ilyen leplezetlen rosszindulatot Rickből; elfordult, hogy elrejtse megbántódásról árulkodó szemét. Ostobaság volt, hiszen ismerte őt, jobban annál, hogy bármiféle figyelmességet várjon tőle. Azonban a bátyja volt, és nem törölhette ki az életéből. Lehet, hogy eljön az a nap, de még eddig nem érkezett el. Meglepte, hogy ennyire érzékenyen érintették a támadásai. Nem örült Rick ötletének, mert a hátizsákjában tartotta a pisztolyát, de veszekedni nem akart emiatt. Hozzá ne nyúljon a csomagjához – lépett közbe ismét Ben. Nem érdekelte, mit mond vagy gondol Rick Sherwood. – Maga hülye bunkó, ő is éppen annyit cipel, mint maga, ha nem többet. Tudja mit? Emelje meg mégis, a sajátjával egyetemben, hogy össze tudja hasonlítani a súlyukat! De attól kezdve, hogy – az övét nagyon finoman letette, fogja be azt a nyamvadt száját. Rick rábámult Benre. – Emelje fel! – förmedt rá Ben. Rick lassan előrehajolt és megemelte a csomagot. Döbbent kifejezés futott át az arcán. Gyors pillantást vetett Jillianre, aztán újra csúfondáros mosolyba rándult a szája, és már készült is, hogy ledobja terhét a földre. – Tartani! – csattant fel Ben. – Azt mondtam, finoman. – Szűk terpeszben állt, fejét picit lehajtotta. Keze laza volt, mégis úgy hatott, mint egy tettre kész férfi. Dühe szemmel látható volt. Rick finoman leengedte a csomagot, ahogy azt megparancsolták neki. Szó nélkül odasétált a saját 276
holmijához. – Egyetértek Lewisszel – mondta Kates kemény, halk hangon, ahogy megragadta Ricket és oldalra húzta. – Fogd be a nyavalyás szádat, nem érdekel, ha utálod is a húgod képét. Ha így folytatod, még a végén kitalálja, hogy nem kell neki minket elviselnie, mehet Lewisszel kettesben is. Tegyél meg minden tőled telhetőt, hogy bevágódj nála, ezt nagyon komolyan mondom. Rick egyszerre volt sértődött és dühös, de ez egyszer megfogadta a kapott tanácsot: befogta a száját. Jillian felemelte a hátizsákját, karját némán átbújtatta a szíjak alatt. Ben odament hozzá. – Jól van? – kérdezte. Jillian nem tudta, mire gondol Ben pontosan. Azt kérdezte, hogy felzaklatta–e Rick, vagy azt, hogy jól bírja–e a tempót? Nem számított, döntötte el magában a kérdést, hisz válasza egyképpen ugyanaz volt: – Jól. Ben körbejárt. Meg akart bizonyosodni, hogy mindenki felpakolt, és hogy nem felejtenek ott semmit. Megváltozott, amióta megváltak a csónakoktól: olyan éber és elővigyázatos lett, mint egy vadállat; mindent észrevevő tekintete a csapás egyik oldaláról a másikra siklott. Hangszíne élénk és parancsoló lett, s Jillian most már minden további nélkül elhitte, hogy ő a legjobb vezető egész „Amazóniában” Még a megjelenése is megváltozott annyiban, hogy ingét rendesen betűrte a nadrágjába. A pisztolyt most már nyíltan viselte sovány csípőjére szíjazott tokjában; minden további nélkül beillett volna akár egy vadnyugati hősnek is. Egy jó félméteres pengéjű machete volt egy hüvelyben az övére erősítve; vadászpuskát hordott a vállán átvetve. Rick visszakozásában ennek a fegyverzetnek is lehetett némi szerepe. – Mindenki kész! – kiáltotta Ben. – Rendben, indulás! Ő vezetett, machetéjével utat vágva, ha szükséges volt. Pepe és Eulogio követték őt egy kosárral, mögéjük Jillian kelült. Rögtön mögötte Jorge és Floriano haladtak egy másik kosárral. A Vicente és Martin alkotta pár következett, aztán Joaquim és Dutra. Rick és Kates alig bírtak lépést tartani a többiekkel, ezért ok leghátul kullogtak. A pihenésnek köszönhetően Jilliannek sikerült új erőre kapnia, de két óra elteltével minden lépés megtételével egyre jobban érezte, mennyire túlterheli magát. A hátizsák és szíjai belevájódtak a vállizmaiba, és a kényelmetlenség hamar valódi fájdalommá vált. Megpróbálta megmozdítani a szíjakat, de ettől eltolódott a csomag egyensúlya, ami még inkább megnehezítette a cipelését. Mutatóujját bedugta a szíjak alá, így enyhített a nyomáson, hogy még bírja néhány órán keresztül a gyaloglást. Megfogadta magának, hogy másnapra valamiképp kipárnázza a szíjakat, hogy védje a vállát. Lába kitartott, bár fájt. Jillian hozzá volt szokva, hogy napi öt mérföldet fusson, és rendszeresen súlyt emelt, de a hátizsákos bandukoláshoz csakis hátizsákos bandukolással lehetett hozzászokni. A csónakon töltött, teljesen mozgás nélküli napok sem tettek jót. Azt viszont tudta, hogy harmadnapra jobbra fordulnak a dolgok; addig csakis kitartás kérdése az egész. Jorge szólalt meg mögötte csendesen. – Fájdalmat okoznak a szíjak, senhora? Jillian hátrapillantott és rámosolygott. – Igen. Holnapra kipárnázom őket. – Ha jónak látja, tegye rá a csomagját a kosarunkra. Észre se vennénk a súlyt. – Köszönöm a kedvességét – felelte Jillian. Jólesett neki Jorge előzékenysége. – Ha nem bírom cipelni a részemet, nem érdemlem meg, hogy itt legyek. – De maga nő, senhora. Magának nem kell egy férfi terhét vinni. – Ezen az úton igenis kell. Én nagyon erős vagyok igazában, hamarosan észre se fogom venni a súlyt. – Hát jó. De ha nem bírná tovább, szóljon, majd mi visszük maga helyett. Hangjukat hallva Ben hátranézett. Tapasztalt szemmel végigmérte Jilliant, s megbecsülte állóképességét. Kétségkívül eleget hallott ahhoz, hogy megértse a beszélgetés lényegét. Anélkül, hogy egy szót is szólt volna – és szemmel láthatóan elégedetten – visszafordult, hogy újból a csapásra koncentráljon. Talán tapintatból, talán pusztán óvatosságból, mindenesetre Ben még jóval sötétedés előtt rendelte el a pihenőt a nap további részére. Jillian csínján levette a hátizsákját. Izmai tiltakozását tapasztalva arca megvonaglott a fájdalomtól. Máris boldogan elterült volna a földön, de még teendőjük volt. Meg kellett tisztítaniuk egy területet a sátraknak, ezért felhúzott egy pár kesztyűt, fogott egy machetét, és nekilátott az aljnövényzet vagdosásának. – Ügyeljen a kígyókra – kiáltotta oda Ben. – Köszönöm a figyelmeztetést – dünnyögte Jillian. – Ügyelek. – A lándzsakígyó bebújik az avarba, ott várja meg a jó falatot. Az átkozott. Jillian megállt, nagyon alaposan áttanulmányozta a földet, majd folytatta a vagdosást. Ismerte a 276
kígyókat, ezért gépiesen szétnézett, mielőtt hozzáfogott a munkához, Ben figyelmeztetése azonban nyugtalanná s még óvatosabbá tette. Nem mintha ez baj lett volna, azt azért el kellett ismernie. Inkább nyugtalankodjon, mintsem kígyómarás érje. Volt náluk antivenin, az igaz, de a lándzsakígyó vagy a csörgőkígyó halálos marása ellen nem tehetnek semmit. Mikor az irtás elég nagy lett ahhoz, hogy a sátrak elférjenek, felállították őket a tűz körül Rick és Kates szétnyitották könnyű székeiket; arcuk és testtartásuk teljes kimerültségről árulkodott. Ben nem unszolta őket, hogy segítsenek, mert az úgyis meghaladta volna az erejüket. Pepe hozzáfogott az étel elkészítéséhez, mire mindenki köré gyúlt. Alig beszélgettek, mert az első nap mindnyájukat kifárasztotta. Amint megvacsoráztak, Jillian visszavonult a sátrába. Egy térképen már megmutatta Bennek a következő iránypontot, az ő becslése szerint körülbelül három napba fog telni, míg odaérnek. Jilliannek addig nem is kellett új terveket készítenie, sem újra ellenőrizni a már meglévőket. Most csak annyi dolga volt, hogy pihenjen, és ő pontosan ezt akarta tenni. Miután a szigetelőszalaggal bebiztosította a cipzárt, levetkőzött. Amilyen alaposan csak tudott, megtisztálkodott eldobható nedves törülközőkkel. A lábfejére fordította a legtöbb gondot: egy vízhólyag, vagy egy gombás fertőzés rettenetessé teheti itteni napjait. A lábára és a csizmájára minden reggel szórt gombásodás elleni hintőport, de ez nem volt elég: a bőrét érő minden legkisebb irritálást meg kellett szüntetni, nehogy nagyobb baj legyen belőle. A tiszta zokni éppoly elengedhetetlen volt, mint az étel. Hála istennek, a csizmáját régóta hordta, és már jól betörte. Máris jobban érezte magát. Tiszta alsóneműt húzott fel, és egy mély sóhajtással elnyújtózott a matracon. – Jillian. Ben volt az. Ismét sóhajtott: ezúttal nem a megkönnyebbüléstől. – Mi az? – Szüksége van egy masszázsra. – Hallotta, hogy a férfi a cipzárt ráncigálja. – Ez az átkozott cipzár be van ragadva. – Nincs beragadva. Én ragasztottam le idebentről. – Hát akkor nyissa ki. – Jól vagyok, felejtse el a masszázst. – Engedjen be. – Hangja csendes volt, de megint ott bujkált benne a parancsolgatás félreismerhetetlen színezete. Jillian összeráncolt homlokkal nézett Ben irányába, aki mindebből persze semmit sem láthatott. – Inkább sajogjon minden porcikám holnap, minthogy a maga úgynevezett masszá– zsával foglalkozzam – mondta nyersen. – Majd bolond leszek beengedni magát ide. Ben felsóhajtott. – Semmi tisztességtelen dolog, megígérem. Nem lesz tévelygő kéz. – Miért kellene hinnem magának? – Mert a szavamat adtam. Ez nem volt nyomós érv, de Jillian azon vette észre magát, hogy fontolóra vette az ajánlatot. Egy masszázs maga volna a menny... Mostanra már annyira fájt az egész teste, hogy minden mozdulat kín volt. A holnap valóságos gyötrelemnek ígérkezik, amennyiben nem tesz valamit az izomláza ellen. Miért tűrje el a szenvedést, amikor másképp is lehet? Ha megtagadná magától a masszázst, erényesnek és kitartónak érezné magát, de a „tűrés" itt kulcsszó volt. Mivel gyakorlatias gondolkodású volt, rájött, hogy a visszautasításnak semmi értelme. – Na jó – dünnyögte. – De figyelmeztetem: egy rossz mozdulat, és fejbe kólintom valamivel. – Ahogy megmozdult, összerázkódott a fájdalomtól. Felült, levette a ragasztószalagot, és lehúzta a cipzárat a bejáraton. – Úgy érti, elhozta a táskáját? – Ben bemászott a sátorba, ami egyszeriben gyermekméretűnek tűnt. Egy lámpás és egy üveg híg kenőcs volt nála. Egyik szemöldöke felugrott, ahogy a tapaszcsíkot tanulmányozta, aztán vigyorgott. – A célnak megfelel – emlékeztette Jillian. – Az biztos. Rajta, feküdjön hasra. Jillian merev mozdulatokkal engedelmeskedett. – Jól vagyok, tényleg. Tudtam, hogy sajogni fog mindenem. – Nincs értelme a szenvedésnek, ha egyszer könnyíthetünk rajta. Egyébként tetszik a szerelése. Jillian évek óta nem pirult el, de most hirtelen érezte, hogy felforrósodik az arca. A bugyija és a trikója többet takart, mintha fürdőruhában lett volna, de a tény, hogy ezek alsóneműk voltak, jóval bizalmasabbá 276
tették a pillanatot. Nem is Ben lenne, ha nem jegyezte volna meg. Nem is ő lenne, ha vissza tudná tartani magát az efféle megjegyzésektől. Forró arcát a matrachoz nyomta, és arra gondolt, hogy ha most elég gyorsan tudna mozogni, már csak elvből is elnáspángolná őt. Orrát megcsapta a kenőcs átható szaga, amikor Ben kinyitotta az üveget és bőségesen öntött belőle a tenyerébe. A lábát masszírozta először. A bokájánál kezdte, onnan haladt felfelé, gyúrta, nyomkodta a feszült izmokat. Jillian felnyögött a gyönyörűségtől, amikor a vádlijára került a sor, de aztán a fájdalomtól elakadt a lélegzete, amikor Ben a combjához ért. – Nyugalom – suttogta Ben andalítón. – Lazítson, és engedje, hogy csökkentsem a fájdalmat. Érintése lassú volt, sokáig időzött egy helyen. Jillian bizalmatlankodott: azt várta, hogy Ben keze majd olyan helyre kalandozik, ahová nem kellene – de nem így történt. A masszázs olyan jólesett neki, hogy teljesen átengedte magát a hatásának. Ben hosszú simításai fokozatosan eltüntették testéből a feszültséget. Hallotta, milyen hangokat ad ki magából, és megpróbált csendben maradni, mert túl érzékinek tűnt. – Forduljon meg – mondta Ben, s ő így tett. Most combja elülső részével folytatta a kezelést, bedörzsölte a kenőcsöt, a fájdalom enyhült. – Tudtam, hogy jó formában van – jegyezte meg Ben. – Szép, erős lába van. Egyébként már azt hittem, a fivére meg a társa' bedobják a törülközőt. Rögtön maga után ők is bemásztak a sátrukba. Még a csizmájukat sem húzták volna le, ha nem kényszerítem őket. – Fogalmuk sincs arról, hogy mit csinálnak – mondta Jillian álmosan. – Az nem kifejezés. No, vissza a hasára, hadd dolgozzam meg a hátát. Vegye le a trikóját. Jillian álmos volt, de azért annyira mégsem. Kinyitotta a szemét és ellenséges pillantást vetett Benre. – Máskülönben nem tudom bedörzsölni a kenőcsöt – magyarázta. – Nézze, én ma éjjel nem fogok magának esni. Jobban szeretem, ha a nőim kicsit élénkebbek, mint maga most. A válla és a háta érzékeny, és ha nem veszem kezelésbe, holnapra még rosszabb lesz a helyzet. Ezt maga is tudja jól, tehát ne vitatkozzon. Egy szemernyit sem bízott benne, de eddig jól viselkedett, a masszázs pedig mennyei volt. Egy figyelmeztető pillantás után ismét a hasára fordult, és leráncigálta magáról a trikóját. Ben jót derült ezen, de megkímélte Jilliant a megjegyzéseitől. Öntött egy kevés kenőcsöt a hátára, aztán lovaglóülésben ráült a fenekére. Jillian lehunyta a szemét és szidni kezdte mayát. Tudhatta volna. Ám Ben mindössze előrehajolt és olyan erős masszírozásba kezdett, hogy Jillian szinte csillagokat látott tőle. Amikor pedig a jótékony ujjak sajgó vállát szántották végig, hangosan felnyögött az éles fájdalomtól. Ben egy izmot sem felejtett ki, mindet ellazította. Jillian érezte, hogy elerőtlenedik, de képtelen volt tenni ellene. Zseniális masszőrje addig tapogatta, amíg minden egyes fájó pontját meg nem találta. Mindaddig dolgozta őket, amíg a feszültség utolsó nyoma is el nem tűnt. Jól értette a dolgát. Méghozzá milyen jól! Nem habozott, bátran használta az alapos munkához szükséges erőt. Jillian már majdnem azt hitte, hogy Bent pusztán együttérzés és segíteni vágyás ösztönzi, de a fenekéhez nyomuló dagadozó keménység másról árulkodott. Ezt csak akkor érezhette, mikor Ben előredőlt, s mivel más nem történt, nem volt mi ellen tiltakoznia. Azonkívül az ellazítás is annyira jól sikeredett, hogy képtelen lett volna háláját vagy ellenkezését kinyilvánítani. Csak feküdt el–elszunyókálva, és azt kívánta, bárcsak még vagy egy óráig folytatná az erőteljes kar a tevékenységet. Ez volt maga a menny... Ben letekintett rá. Kényszeredetten, ' bánatosan elmosolyodott. Jillian elaludt. O itt ül a kemény, elragadóan kerek, alig eltakart fenekén; péniszét hozzádörgölte vagy fél órán át, s már annyira kínlódott, hogy remegett a szex utáni vágytól, a kisasszony pedig alszik. Boldogan, békésen alszik. Szerencséje lesz, ha alszik egyáltalán az éjjel. Egy pillanatra látta Jillian mellét, amikor lehúzta a trikóját. A látvány gyötörte. Mindig is a buja, nehéz melleket kedvelte, az övé azonban inkább kicsi volt és feszes. Nem volt meg az a kéjes hullámzása, ami Bent mindig felizgatta, ezért nem is csoda, hogy megrökönyödött szinte fájó varázsukat tapasztalva. Látni akarta a mellbimbóit, ujjai közt akarta érezni őket, talán kicsit meg is szopogatná. Mindig is imádta azt az érzést, amikor megízlelhette egy nő mellbimbóit. Most itt fekszik Jillian, szinte teljesen meztelenül, és mélyen alszik. Csak finoman meg kellene fordítania, és kedvére gyönyörködhetne benne. Egy ujjal sem nyúlna hozzá. 276
Szitkokat dünnyögött a foga közt, ahogy lekászálódott Jillianről, és bedugaszolta a kenőcsösüveget. Nehezen tudta visszafogni magát, de szavát adta. Valami nincs rendben vele. Alig hitte el, hogy megígérte, hozzá sem ér; ez már önmagában is elég bizonyíték arra, hogy nincs ki mind a négy kereke. Az még ennél is nevetségesebb, hogy megkegyelmez neki, és még csak meg sem fordítja, hogy alattomosan megszemlélje a mellét. Ránézett, vállán szétterülő dús, fénylő barna hajára, sötét szempilláira, puha szájára. A hangok, melyeket masszírozás közben hallatott, olyanok voltak Ben számára, mintha heves szeretkezés közben hallotta volna. Nem tudta elűzni fejéből a gondolatot, milyen is lesz majd, ha a halk, visszafojtott nyögéseket akkor hallja, mikor végre mélyen behatol a testébe. Jillian kemény, erős teste remegni fog alatta a gerjedelemtől, ringó csípőjét minden döfésére megemeli majd. Olyan szorosan fogná Bent a lába közé, hogy ő nem is tehetne mást, csak előre... bátra..., és mikor Jillian eléri a... Te jó ég, mikor eléri a... Megrázkódott. El kell űznie a látomását. Csak kínozza magát, és ha agyonütik sem tudja, miért. Soha egy nőnek sem volt még ennyire a megszállottja. Megszállottja. Nem szerette ezt a szót, sem a mögötte levő jelentést. Hülyeség egy nő megszállottjának lenni, mikor százmillió is volt belőlük, és ő sokukat nagyra becsülte. Egy megszállottjának lenni azt jelentené, hogy más nem vonzza őt többé, ezt pedig el sem bírta képzelni. Pokolba is, miféle épeszű ember akarná, hogy ez bekövetkezzen? Lehet, hogy ez a baj. Elment a józan esze. Ha nem így lenne, sose tett volna ilyen hülye ígéretet. Mégis, furcsa módon megelégedett azzal, hogy szűk helyen ücsörögve figyelheti Jilliant, amíg alszik, és élvezheti szinte meztelen teste őrjítő közelségét. A fene esne belé. Mit gondolt, egy nyamvadt eunuch mászott be a sátrába? Hogy aludhat csak így el, egy szál bugyiban? Ráadásul ő a kemény kis popsiján ült, lüktető, felálló farokkal. Ébren kellene lennie, és vigyáznia, nehogy a hátára gördítse, és meggyőzze, hogy a bugyiból is bújjon ki. Annyira figyelmen kívül hagyta az ő férfiasságát, hogy nem is tartott attól, hogy esetleg elcsábítja? Meg kellene mutatni neki, hogy téved. Könnyen begerjeszthetné, még mielőtt felébredne; a karjában rángatózva könyörögne hozzá, hogy hatoljon belé és fejezze be gyönyörűséges kínzását. Itt tölthetné az éjszakát, és nem a saját sátrában, egyedül. Csak azt az átkozott ígéretet ne tette volna! Egy sóhajtás kíséretében felemelte Jillian trikóját, és a hátára terítette, hogy ne lássa a karja alatt melle domborulatát. Nincs értelme, hogy a kelleténél is keményebben szenvedjen – sem szó szerint, sem átvitt értelemben. Jillian vállára tette a kezét, egy pillanatra elidőzött sima, bársonyos bőrén, mielőtt gyengéden megrázta őt. – Ébresztő, szivi. – Hangja furcsán fátyolos, még saját maga számára is idegen volt. Megköszörülte a torkát. – Hmm? Én most elmegyek. Keljen fel, rakja vissza a tapaszt a cipzárra. Nehéz szemhéja felnyílt, álomittas zöld szeme felnézett Beme. Egy pillanatig kifejezése szelíd és barátságos volt; aztán szigorúvá vált. Azonnal a trikója után nyúlt. Átmeneti zavar látszott az arcán, amint észrevette, hogy a hátára van terítve. Nem mintha nagy védelmet jelentett volna a trikó, mert túl kicsi és túl vékony volt, de mégis megnyugtatta. – Ne aggódjon – mondta Ben vontatottan. – Nem történt semmi. Garantálom, hogy amikor kefélni fogom magát, nem lesz képes aludni közben. Jillian bajlódott egy ideig a trikóval, míg végül sikerült a melléhez fognia, és felült. A pimasz megjegyzéstől ismét elvörösödött,–de beérte annyival, hogy haragosan nézett Benre. – Köszönet a masszázsért – mondta kimérten. – Rengeteget segített. Ben felhúzta a szemöldökét. – Örömmel tettem. – Valószínű, de akkor is köszönöm. – A szolgáltatásaim holnap este is igénybe vehetők, ha óhajtja, előjegyzem. Jillian már kezdte volna mondani, hogy köszöni, jól lesz akkorra, de az elővigyázatosság megállította. Remélte, hogy a fájdalom nagy része elmúlik addigra, de ha mégsem, egy masszázst igazán szívesen fogadna. – Majd holnap este meglátjuk – mondta udvariasan. – Ha már le van foglalva, várok. Ben rákacsintott. – Ne feledje, az én szolgáltatásaim igen keresettek. – Biztos vagyok benne. Ben előrehajolt és megcsókolta. – Látja, hölgyem, nem tévelyeg a kezem – suttogta az ajkára, és Jillian 276
akarata ellenére kuncogott. Ben könyörtelenül kihasználta a helyzetet: nyelvét sikerült bejuttatnia Jillian szájába. Most is éppen olyan csodálatos volt, mint korábban, a fenébe is. Jillian megborzongott, és tehetetlenül viszonozta a csókot, tobzódva az érzésben. Melle ösztönösen összehúzódott, felkészülten várt, hogy Ben vele is törődjön. Milyen lenne, ha szája elvándorolna hozzá? Ha azt is olyan fergetegesen csinálná, mint ahogy csókolt, képtelen lenne ellenállni. Ha ilyen lassan, érzékien szeretkezik, megőrülne a gyönyörűségtől. Soha nem lett volna szabad engednie, hogy megcsókolja, mert a legrosszabb ellensége a kísértés volt. Most aztán nagy volt a kísértés. Nem szobor ő, hanem nő, Ben Lewis pedig tetőtől talpig férfi. Kívánta őt. Visszacsókolt tehát, szája édes volt és meleg, nyelve együtt játszott Benével. Érezte, hogy a férfi remeg, és nagyon elégedett volt, amiért Ben is ugyanattól a vágytól égett. Aztán Ben elhúzódott tőle. Szeme csillogott, vonásai megkeményedtek, szája nedves volt és kéjvágyó. – Az istenit – mondta vadul, és felkapta a lámpást meg a kenőcsöt. Hirtelen erőteljesen felrántotta a cipzárt és megindult kifelé, aztán megfordult és haragosan Jillianre tekintett. – Soha többé nem teszek ilyen hülye ígéretet! – mordult fel. – És tegye vissza a tapaszt erre a nyavalyára. – Jó – szólt Jillian alig hallhatóan, ahogy Ben elhagyta a sátrat. Kitapogatta a szalagdarabkát, és rásimította a cipzárra. Kinyújtózott a matracon, és megpróbált elaludni, de a szíve túl erősen kalapált. Fájt a melle, lüktetett a mellbimbója. Megtalálta az összegyűrt trikót, magára húzta, abban reménykedve, hogy a könnyű anyag enyhíti majd a fájdalmát. Nem számít, akárhogy szenved is holnap, nem engedheti meg Bennek, hogy ismét megmasszírozza. Pontosan tudta, mi történne akkor. A teste túlságosan is kívánta őt ahhoz, hogy ellen tudjon állni neki, ha még egyszer ennyire közel kerül hozzá. Márpedig Ben nem fogja többé megfékezni magát. Sőt, minden lehetőséget ki fog használni, hogy aláássa az ő védőbástyáit – nem mintha, azok olyan erősek lettek volna. Jelenleg határozottan az összeomlás fenyegette őket.
276
10. A harmadik napon a terep kezdett nehezebbé válni, ahogy a lapos medence fokozatosan helyet adott a hegyeknek. Jillian most közvetlenül Ben mögött haladt, szeme türelmetlenül fürkészte a környéket. – Mit keres? – morogta Fen. Azt tudta, hogy ő mit keres: veszélyt. (ehet, hogy a feje fölött leselkedik rájuk, de az is lehet, hogy a lába előtt. Lehet, hogy a bozótból támad. Kehet, hogy nyíl alakjában érkezik, mert a nagyon elszigetelt törzseket határozottan felbosszantja, ha valaki behatol a kerületükre. Ám egyszerűen rajzó méhek is jelenthetik a veszélyt. Feladata volt, hogy minden rezdülést észrevegyen, mindenre fel legyen készülve. Korábbam egy huangana erős, csípős bűze csapta meg az orrát, ezért inkább vargabetűt tettek, hogy elkerüljék ezeket a kiszámíthatatlan és veszélyes állatokat. A pokol disznói azok, nem mások. A kitérő idegessé tette Jilliant, habár Ben biztosította őt arról, hogy vissza fognak térni az eredeti útvonalra. – Egy lapos tetejű hegyet keresek – válaszolta. – Milyen közel lehetünk hozzá? – Nem tudom, de az nem is számít, mivel ténylegesen nem megyünk oda. Csak azért kell, hogy tájékozódjunk. A leírás szerint az emelkedőktől kezdve egynapi járásra kell lennie. – Az áldóját! – mondta Ben csúfondárosan. –– Nem tudtam, hogy ilyen precíz leírás birtokában van. Jillian összehúzott szemmel a. férfi széles hátára nézett. Nagyon szeretett volna odavágni egy követ, bár a kő valószínűleg lepattant volna róla, amilyen izmos a háta. Előző nap Ben kijött a sodrából, mert az ingujjai akadályozták a mozgásban, amikor utat akart vágni a machetéjével, ezért egyszerűen kitépte őket. Meztelen karja feszült az izmoktól – az izmoktól, melyek minden mozdulatára hullámzottak és kidudorodtak, izmoktól, melyek láttán Jillian alteste a maga módján ösztönösen reagált. – Feltételezem – folytatta Ben –, ha nem látja meg azt a lapos tetejű hegyet egy napon belül, vissza fogunk fordulni, és addig masírozunk előre–hátra, amíg meg nem találja. Talán inkább a fejét célozza meg, tervezgetett tovább Jillian élvezettel. Garantáltan a feje a legkeményebb testrésze, de ha a kő elég nagy, akkor sikerülhet behorpasztania, legyen az akármilyen kemény. Ezzel aztán észre térítené Bent. Hangosan csal; ennyit mondott édesen: – Milyen jó ötlet! Most már nem fogok úgy aggódni, ha nem találjuk meg elsőre. Ben már megtanulta, hogy ha Jilliannek édeskés a hangszíne, az azt jelenti, hogy valami kimondottan csúnya dolgot eszelt ki ellene, ezért gyanakvón hátratekintett r–á. Az arckifejezés, amit látott, határozottan nem volt édes. Jillian úgy nézett ki, mint akit a csonkítás gondolata foglalkoztat – a Bené –, és ez örömére szolgál. A fenébe, Ben még soha nem találkozott ilyen nővel Erős, magabiztos és megfontolt. Semmi esetre sem olyan erények, amik Bent vonzották volna. Ő a humorérzéknek, a gátlástalanságnak és a nagy dudáknak volt híve. A két utóbbi kívánalomnak Jillian egyáltalán nem felelt meg, de az biztos, hogy finoman csípős humora állandóan készenlétre ösztönözte Bent. Nem tudta őt megfélemlíteni, nem tudta zavarba hozni, nem tudta elcsábítani. Már kezdett azon tűnődni, hogy van–e egyáltalán valami, amit tenni tud vele. Több mint két héten át alig engedte három méternél távolabb magától, és csak akkor nem tartotta rajta a szemét, amikor az utóbbi három éjszaka során behúzta a sátra cipzárját, és amikor intim ügyeit intézte. Ez utóbbi esetben pedig ragaszkodott ahhoz, hogy a közelben legyen és lesben álljon Dutra miatt. Az ilyen kényszer szülte közeli kapcsolat bármely más nővel őrületbe kergette volna az unalomtól; Jillian az őrületbe kergette, az igaz, de nem az unalomtól. Az az igazság, hogy aggódott miatta és mérges volt rá, amiért nem aludt mellette, hogy éjszaka is rajta tarthassa a szemét. Mi történik akkor, ha Dutra megpróbál bejutni a sátrába? Persze Katesnek nyilvánvalóan sikerült megértetnie a gaz fejével, hogy a lehető legjobban kell viselkednie odaúton, de Ben ettől még nem bízott meg benne. Jillian alkalmazta azt a kis ragasztós trükköt a sátor cipzárján, és ott a pisztolya is; de mi van akkor, ha Dutra egyszerűen utat vág magának a sátorba? Meghallaná őt Jillian? Időben felkelne? Már tudta róla, hogy több mint ügyes; sőt, valójában legtöbbször ügyesebb volt nála is, és ez pokolian idegesítette őt. Ennek ellenére aggódott és dúlt–fúlt, mert rájött, hogy ha Jillian nem lesz az övé hamarosan, vagy szétrobban, vagy dadogó idiótává válik. Majd ha épségben visszajuttatta őt Manausba, bezárkózik vele egy hotelszobába, és addig ki nem jön onnan, amíg újabb vezető munkát nem kap, ami durván egy hónapot jelent. Egy teljes hónap szeretkezés... Engedélyezett magának néhány látványos fantáziaképet. Hirtelen összeszűkült a szeme. Az jutott eszébe, hogy 276
egy újabb munka azt jelentené, hogy el kell őt hagynia, és Jillian biztosan nem lenne ott, mire visszaérne hozzá. Nem, a független Sherwood kisasszony visszaröppenne az Államokba, vagy elillanna, hogy öreg csontokat áskáljon valahol. Megállt, hátrafordult, és haragosan Jillianre bámult. Mögöttük a sorban mindenki megtorpant, de Ben rájuk se nézett. – Szépen ott marad, ahol mondom magának – szólt Ben élesen, aztán visszafordult, és vadul rásuhintott egy indára. – Magának elment az esze, Lewis – motyogta Jillian, amint elindult utána. – Agyára ment a hőség. – Nem a hőség – hallatszott szintén motyogó válasza. – A sperma kritikus felhalmozódása. Jilliannek muszáj volt az ajkába harapnia, nehogy felkacagjon. – Ja, értem. Eltömődött az agya. – Addig rendben, hogy valami eltömődött, de nem az agyam az. Ben annyira ingerlékenynek tűnt, hogy Jillian meg szerette volna veregetni a fejét, s azt mondani neki, hogy „Nyugi, nyugi", de azt gondolta, nem értékelnék eléggé a gesztusát. Helyette inkább kérdezett: – Ha a cölibátus ennyire nehéz, hogyan élte túl az eddigi expedícióit? Ben ismét hátrapillantott rá, szemének élénk kékje villogott a zöld színezetű félhomályban. –– Általában nem az. – Nem mi? – Nehéz. – Akkor ez az út miben más, mint a többi? – Magában. – Állandóan eszébe juttatom, igaz? – Valahogy úgy. – Ben megint motyogott. Jillian elhallgatott, de mosolygott. léhát Bent kínozza a jelenléte? Jó. Nem is érdemel mást. Ben ismét megállt, hirtelen mozdulatlanná vált. Jillian megtorpant, nehogy nekiütközzön. A többiek is megálltak mögötte; volt valami Ben éber mozdulatlanságában, ami óvatossá tette őket. Lassan leakasztotta válláról a vadászpuskáját. Tukano nyelven odasúgott valamit Pepének, és a szívós kis indián szintén suttogva válaszolt. – Vissza – motyogta Ben Jilliannek. – Nagyon óvatosan. Ne csináljon zajt. Könnyebb azt mondani, mint teljesíteni, de Pepe és Eulogio unszolására mindnyájan hátrálni kezdtek. Óvatosan rakták a lábukat, igyekeztek minden gallyat kikerülni. Több elővigyázattal lépdeltek visszafelé, mint amikor előrehaladtak. Ben ismét megállt. Jillian megpróbálta megnézni, hogy mi állja útjukat, de Ben széles háta szinte mindent eltakart előle. Keze alig észrevehetően megmozdult, jelezve, hogy ne moccanjanak. Jillian ekkor meglátta, hogy vad, aranysárga ragadozószem tapadt Benre, aki a sort vezette. Fekete foltokkal díszes, pompás aranybunda olvadt egybe szinte tökéletesen a pettyes levélzettel. Egy vastag farok úgy mocorgott, mintha külön életet élt volna. A jaguár meglapulva várt, erőteljes izmai összehúzódtak. Jillian izmai olyan feszesek voltak, hogy alig jutott levegőhöz. Le akarta venni tekintetét a nagymacskáról, mert úgy érezte, hipnotizálja őt, de nem merte megtömi szemük kontaktusát, hátha támadna akkor. A páratartalom mintha növekedett volna most, hogy nem mozogtak. Elárasztotta őket a dzsungel mindenféle átható bűze, melyet a nagymacska csípős szaga csak tetézett. Verejték csurgott le Jillian halántékán, égett tőle a szeme. Már olyan régóta álltak ott mozdulatlanul, hogy a terület madarai, melyek eleinte riadoztak, újra énekelni kezdtek. Apró, pompás kolibrik röppentek el a közelben. Arasznyi szárnyú, szivárványszínekben játszó, óriási pillangó libbent el a puskacső fölött, s még kicsit le is ereszkedett, mielőtt folytatta volna ráérő repülését a dzsungelen át. Fenn a magasban majmok ugattak egymásra, mint rendesen. Gyíkok szaladgáltak hangyák és termeszek után, nyelvüket minduntalan ki–kivillantva. Ők pedig ott álltak továbbra is, a nagymacska merev nézésétől odaszegezetten. Ha a jaguár támad, Bennek meg kell ölnie. Ha valaki meggondolatlan mozdulatot tesz mögötte, azzal kiváltja a támadást. Jillian imádkozni kezdett, hogy Rick most az egyszer tudjon uralkodni a türelmetlenségén. Aztán a majmok hirtelen rémült visítozásba kezdtek, mire Jillian felnézett. Nagy pozícióharc folyt a 276
magasban; a felbolydulás megingatta a faágakat, s a lelógó liánok ide–oda ugráltak. Ben még mindig nem mozdult. Jillian fülét egy mély, érdes hörgés ütötte meg, és nyakszirtjének finom hajszálai ösztönösen felemelkedtek. Mire visszanézett, a jaguárnak hűlt helye volt. Mintha egy teljes órán át álltak volna ott – valószínűleg így is volt. Mögötte Rick vagy Kates türelmetlen hangot hallatott; Eulogio egy figyelmeztető kézmozdulattal azonnal elnémította. Ben végül jelt adott Pepének, hogy menjen oda hozzá; finoman letették a földre a kosarat, és Pepe oldalvást elhaladt Jillian mellett. Bennel együtt elillantak, és csak tíz perc múlva tértek vissza, akkor már rendes tempóban sétálva, bár szemüket még mindig a bokrokon és a fákon tartották. – Jaguár – szólt Ben szűkszavúan. – A pokolba. – Rick volt az, méltatlankodása egyértelmű volt a hangjából. – Úgy érti, azért álltunk itt egy órát, mert látott egy istenverte macskát? Miért nem lőtte le? – Lelőttem volna, ha támad. Nem támadott. Miért öltem volna meg? – Nem beszélve arról, hogy szigorú törvények vannak a nagyragadozók pusztítása ellen. Ben nem hitte, hogy Sherwood törődne ezzel, ezért így folytatta: – Nem akarok tüzelni, ha nem muszáj. Nemcsak azért, mert vannak itt olyan törzsek, amelyek mintegy bálványozzák a jaguárt és nem vennék jó néven, ha csak egyet is lelőnénk, hanem azért is, mert nem akarom senkinek se tudtára adni, hogy hol járunk. Ez a két indok kétségtelenül jelentett valamit Ricknek, mert hagyta a témát. Nem teketóriáztak tovább, folytatták útjukat; de még néhány mérföldön át mind idegesek voltak és feszülten fürkészték a zöldet, nem rejt–e magában egy nagy, pettyes macskát. Jillian nem látta a lapos tetejű hegyet. Biztatta magát, hogy ne essen pánikba, hogy még nem telt el egy nap, mióta elérték az emelkedő terepet. Valószínűleg már nem is találja meg másnapig. A hármas lombozat sehol sem nyílt meg, így egyik irányban sem láthatott messzire. Nyugtalankodni kezdett, mert ha csak egy kicsit is eltértek az útiránytól, nem láthatják meg a hegyet. A talaj is egyre göröngyösebb lett, s jobban oda kellett figyelnie a lába alá. Ha az első napon ilyen terepen mentek volna, nem jutott volna el idáig. Most már mind jobban hozzá voltak szokva a megerőltetéshez – bár ez még csak a harmadik napjuk volt –, de Jillian itt érezte, hogy egyre szaggatottabban lélegzik, s hogy fáj a lába. Talán Ben meghallotta a lélegzését, mert visszafogta a tempót. Tudta már, mitől olyan kőkemény az ő teste. Ha egy csepp zsír is lett volna rajta valahol, már az első órában elégette volna. A machete soha nem pihent: könnyedén vágott csapást az őt követőknek. Hosszú léptei sosem bizonytalanodtak el, ébersége sosem csökkent. Ben és a két tukano nem veszítettek súlyt, amióta gyalogolni kezdtek, mivel testük tisztán izomból állt, de a többiek igen. Jillian, sejtése szerint, legalább két kilót fogyott: nadrágja bővebb lett a derekánál és a csípőjénél. Ennél sokkal több súlyveszteségre nem számított, mert inkább az izomzata fog gyarapodni, de pár centivel még biztosan vékonyabb lesz. Ezért azon kezdett tűnődni, hogyan tartsa magán a nadrágját. Övét már a lehető legkisebbre húzta össze – hamarosan összefont indákkal kell helyettesítenie. Mennydörgés morajlott a fejük felett, és meghallották az első esőcseppek kopogását a lombokon. A fák alkotta esernyő kevés esőt engedett egyenesen a földre hullani, ám később a víz csöpögni kezdett a levelekről, és patakokban folyt végig a fatörzseken és a liánokon. Csak úgy maradhattak volna szárazak, ha megvárják, amíg az erdő abbahagyja a csepegést; ha ezt nem is tették, azért a legkellemetlenebb perceket a magukkal hozott ponyva alatti menedékben vészelték át. Jillian rettegett az eső utáni első órától, mert a páratartalom akkor volt a legelviselhetetlenebb. A dzsungel olyankor valósággal gőzölgött a tündöklő egyenlítői nap alatt. A vihar rövid volt aznap, így fél óra múlva folytatták útjukat. Küszködtek a nehéz levegő belégzésével, s mint ahogy szokták a napnak e szakában, most is a lehető legkevesebbet beszéltek. Az pedig, hogy egyenetlen talajjal kellett megbirkózniuk, még nehézkesebbé tette a haladást. Jillian csak akkor vette észre, hogy milyen magasra értek, amikor a növényzet hirtelen megcsappant. Beáradt a napfény, szinte elvakítva őt fényességével. Egy hegyszoros szélén voltak, csillogó vizű, sekély patak futott az alján. Fejük fölött hegyek meredeztek az égnek, némák, ősrégiek, s háborítatlanok évmilliókkal ezelőtti születésük óta. Pontosan előttük a többinél alacsonyabb hegy húzódott: széles és lapos tetejével eltörpült a páratlan csúcsok mellett. Elég jelentéktelen hegy volt, álmatag és békés, léte semmi kihívást nem hordozott magában. – Ben – szólalt meg Jillian. 276
– Ott van. Ben megállt és odanézett, tekintete automatikusan a hullámos és egyenetlen legmagasabb gerincekre futott. Aztán látta csak meg az előtte elterülő táblás hegyet. – Jól van – mondta. – Egy kicsit odébb letáborozunk éjszakára. Gondolja majd ki a következő útszakasz koordinátáit. Ha nem csal a fülem.. egy kis vízesés van a közelben. Ha Pepe szerint lehet, akkor ma este megfürdünk. Tényleg volt ott vízesés, nem túl nagy, nem túl erőteljes: csak egy háromméteres vízsugár esett a kőszirtre, melyet az évszázadok óta tartó állandó döngetés kivájt, mielőtt a vízfolyás tovafutott volna a Rio Negróba, hogy aztán azzal együtt egyesüljön az Amazonasszal. Pepe és Eulogio biztonságosnak találták a vizet. Egyedül Dutra nem lelkesedett a .fürdés ötletéért, de ha vonakodva is, azért követte a többieket. Jillian a táborban maradt, belenyugodott, hogy ki kell várnia a sorát. Ben nem tágított mellőle. Hűvösen rápillantott. – Ha azt forgatja a fejében, hogy együtt fürdik velem, felejtse–el. – Őr nélkül akar pucérra vetkőzni és fürdeni? – vágott vissza Ben higgadtan. – Majd őrködök, amíg fürdik, és maga is megtehetné ezt nekem. Elmentem volna velük, de nem tetszett a gondolat, hogy itthagyjam magát egyedül. Persze, ha nem bánja, hogy Dutra figyeli... – Igaza van. – Jilliannek nem tetszett a terv, de elfogadta a szükségességét. Szemérmességénél nagyobb volt igényessége; nem lesz valami kellemes dolog Ben előtt meztelenkednie, biztonságos sem lesz, de nem volt más választása, ha nem akart piszkos maradni – márpedig jelenlegi állapotában alig tudta elviselni magát. Majd hátat fordít Bennek, és olyan gyorsan végez, ahogy csak tud. Ben komolyan vette az őrködést: nem fog megfeledkezni felelősségéről azért, hogy csábítási kísérletet tegyen... Valószínűleg vár vele a fürdés végéig. Amíg a többiekre vártak, Jillian törülközőbe bugyolálta a szappanját, a samponját és a tiszta ruháit; Ben is ugyanezt tette, csak ő időnként fütyörészett is közben. – Itt akarja hagyni a csomagját? Tudja, hogy Kates át fogja kutatni. Jillian elgondolkozón ránézett, aztán kivette hátizsákjából a pisztolyát és belebújtatta a törülközőbe. – És a térkép? – Azzal nem megy semmire. – Jillian vigyorgott. – Akarja látni? – Bolond lennék nemet mondani. Jillian elővette a jegyzetfüzetét és szétnyitott egy vastag papírlapot. Néhány krikszkraksz volt rajta, semmi olyasmi, ami helyet jelölt volna. Az útleírás a lehető legidétlenebb zagyvaság volt, amit Ben életében látott. – Maga ezt el tudja olvasni? – kérdezte kétkedőn. – Nem. Csak át tudom írni. Bennek nevethetnékje támadt. – Hol vagyunk most? Jillian egy mondatféleségre mutatott a lap közepén. – Pontosan itt. – Nagyszerű. Ebből sokat megtudtam. Nem írta le sehová a rejtjelek jelentését? – Bolondnak néz engem? – vágott vissza fintorogva. – Akkor sem írta le, amikor megfejtette ezt a zagyvaságot? – Nem emlékszik? Még otthon megfejtettem és megtanultam az egészet; ez csak a biztonság kedvéért van nálam. Egyébként a rejtjelek szavanként változnak. Ha valaki nem ismeri a kulcsot, semmit sem fog érteni az egészből. Nekem itt van a fejemben. – Hogy be fog pipulni Kates – mondta Ben elégedetten. – Biztos viszket a tenyere, hogy legalább fél órán át nem leszünk a táborban. – Annál tovább – javította ki Jillian. – Kimosom a ruháimat, ha már itt a lehetőség. – Jó ötlet. Egyben az enyémet is kimoshatja. – Ki tudja maga mosni a sajátját. Ben sértődött arcot vágott, kezét a szívére tette. – Maga természetellenesen viselkedik. Nem tudja, hogy bizonyos dolgokat meg kellene tennie az emberéért? – Nem emlékszem, hogy valaha is a sajátomnak igényeltem volna magát, tehát a tétel itt nem áll. Egyébként 276
nem tudok rájönni, miért akarna egy nő egy olyan férfit, aki lusta kimosni a saját ruháját. Ben kifejezése gyászossá vált. – Nem csoda, hogy nem házas. – Az se csoda, hogy maga sem az. – Soha nem is akartam az lenni. – Én sem. Ben nézte őt egy darabig, elégedett volt a szóváltással. Finoman megpöccintette Jillian orrát. – Eljegyezés? Komoly kapcsolat? Jillian elgondolkodott, aztán vállat vont. – Egyik sem. Egyszer egy fickó megkérte a kezemet, még egyetemista voltam akkor, de engem nem érdekelt a dolog. – Azóta nem volt senkije? – Jártam néhány férfival, de egyikkel sem volt tartós a kapcsolatom. – Akkor mivel szórakozik? – Dolgozom. Nevetnie kellett Ben álmélkodó képén. – A munkám több szórakozással jár, mint egy kapcsolat – folytatta. – Nem szándékozom férjhez menni, ezért nem látom értelmét a sok randevúzgatásnak. Ha szeretem valaki társaságát, ám legyen, de butaság lenne időt ölni egy olyan kapcsolatba, aminek nincs jövője. Ben talpra állt és rávillantotta a szemét. – Tehát olyan fickóval kefélt az erkélyen, akit alig ismert? – faggatta felbőszülten. Jillian egy pillanatig teljesen zavarban érezte magát, fogalma sem volt arról, hogy miről beszél Ben. Aztán eszébe jutott a függőágy és kacagni kezdett. – Soha nem feküdtem le erkélyen idegennel. – És mással sem, ami azt illeti, jegyezte meg magában. Megint ott bujkál a hangjában az az édeskés színezet, vette észre Ben. Úgy megrázta volna Jilliant! – Nagyszerű. Legalább bemutatkoztak egymásnak. – Miért gúnyolódik? Magának nem volt még futó kalandja? – Rengeteg volt, még otthon, amikor kölyök voltam és hülye, de most már sokkal óvatosabb vagyok. Jillian megvonta a vállát, mintha nem értené Ben problémái át. – Én is – mondta. Ben magában motyogva otthagyta. Egy perc múlva visszatért, és olyan közel állt meg hozzá, hogy bakancsaik egymáshoz értek. – Akkor velem miért nem akar lefeküdni? – követelőzött határozott fellépéssel. Szinte őrjöngött. Jillian látta rajta, és kénytelen volt az arcát belülről megharapni, hogy el tudja fojtani a nevetését. – Egyelőre nem akarok gyereket – válaszolta tökéletesen színlelt zavarban –, tehát mi értelme lenne a szexnek? Bennek leesett az álla. Hitetlenkedve bámult rá. – Szent Habakkuk! – mondta végül, s mintha magában beszélt volna. Pillantása furcsa lett. – Magának még nem volt orgazmusa? Jillian csak most fogta fel, hogy mit tett, de már túl késő volt. Rémülten felugrott. – Ne merjen közelebb jönni! – figyelmeztette Bent hátrálás közben. A gondolat, hogy eddig még egy férfi sem volt képes gyönyörben részesíteni őt, ellenállhatatlan kihívást jelenthet Bennek. Annyira biztos a saját férfiasságában, hogy most még egyszer olyan erősen elfogja tökélni magában, hogy magáévá teszi őt, s hogy megmutatja neki a gyönyört. Ő csak fel akarta ingerelni Bent, s lám, ehelyett a legérzékenyebb pontján támadta meg, és ezzel kihívta maga ellen. Miért is ne, öntudatlanul követve Jilliant, közelített hozzá. – Tehát erről van szó – mormolta. – Hát nem tudja, szivi, hogy én vigyázok magára? Nem olyan vagyok, aki nekiesik egy nőnek, aztán öt perc múlva lemászik róla. Én ráérősen szeretem csinálni, elnyújtani vagy egy órán át. Egy óra. Te jóságos Isten! Jillian remegni kezdett a gondolattól. Nem elég, hogy érzéki, még lassú is. – Nem akarom, hogy vigyázzon rám! – kiáltotta, és felemelte a kezét, hogy távol tartsa magától Bent. – Csak azt akarom, hogy hagyjon békén! Ben Lewis, ne jöjjön közelebb! Közelebb jött, egy párduc biztosságával lépkedve felé. – Jól van – mondta Jillian kétségbeesve. – Hazudtam. Ben megállt. – Miről hazudott? – Csak ingereltem magát. – Ingerelt engem. – Ez nem volt kérdéses. – Holtbiztos, hogy azt csinálta. 276
– Nem, nem úgy. – Maga szerint. – Hümm. – Jillian megpróbálta összeszedni a gondolatait. – Csak arról van szó... az álláspontja az agyamra megy. – Az álláspontom? – Nem kell úgy elképedni. Az álláspontja. Az az álláspont, miszerint maga Isten ajándéka a nőknek, és azt kaphat meg, akit akar, akkor, amikor akarja. Ben karba tette a kezét. – Valahogy így van. Jillian is karba tette a kezét. – Én kivétel leszek. – Hát ez a baja – mondta Ben lassan. – Csak dacból csinálta. – Rosszabb az attól, mint amit maga művel? Maga csakis azért próbál meg elcsábítani engem, hogy eggyel több sikerrel dicsekedhessen. – Nem én. – Ó. – Igen, ó. – Akkor miért? – Jillian türelmesen várt. Ben olyan közel hajolt hozzá, hogy láthatta démoni kék szeme világos csíkjait. – Azért próbálom elcsábítani – mondta pontosan úgy hangsúlyozva a szót, ahogyan Jillian tette –, mert annyira begerjedek magától, hogy amióta csak találkoztunk, feláll a farkam.. Nem akarta hallani. Szinte lehetetlen volt nem odanéznie. Mi van, ha tényleg így van? Gúnyolódással próbálta megvédeni magát. – Hasonló körülmények között ugyanilyen keményen próbálkozna bármely más nővel, hát akkor miért vegyem ezt bóknak? – Nem, ebben téved. Nem kavarok férjes asszonyokkal. – Én pedig nem akarom, hogy velem kavarjon, slussz. – De igenis, akarja – mondta Ben, arcán vidám vigyor jelent meg. – Csak azt akarja, hogy rábeszéljem, mert elvárja, hogy kellőképpen értékeljem magát. Valószínűleg a fürdésből visszatérő férfiak hangja tartotta vissza attól, hogy fejbe verje Bent. Megfordult, felkapta a batyuját; védelmezője követte példáját. Nem beszéltek, amikor a többiek sorban bevonultak a tábor teaületére. Ben vállára akasztotta vadászpuskáját. – Szétlövöm a fejét annak, aki leskelődni próbál – vetette oda nekik mellékesen. Jilliannek könnyű volt követnie a csapást, amit a férfiak vágtak. Durván száz méteren át vezetett a szoros mentén, melyet a sűrű őserdő jól takart. A csapás pontosan a keskeny vízesés mellett ért véget. Ben felmérte a helyzetet. – Átvágunk a túloldalra – mondta. – Onnan jobban látom a csapást. Van hely a vízesés mögött, ott át tudunk jutni. Miután átértek a túloldalra, Ben levette válláról a puskát és odaadta Jilliannek. – Én megyek először. Nem tiltakozott: kissé megkönnyebbült. Az iménti beszélgetésük után különösen aggasztotta, hogy le kell vetkőznie Ben előtt. Mégis, ha ő megy először, már nem lesz olyan nehéz, amikor rá kerül a sor, ezért hálás volt, hogy Ben megérezte ezt. Néha, mint például amikor fájó hátát is masszírozta, igazán előzékeny tudott lenni.
276
11. Előzékeny, ugyan már, gondolta Jillian öt perccel később. Inkább ördöngös. Nem tudta levenni a szemét Benről, és ő tudta ezt. A szeméremérzet leghalványabb jele nélkül vetkőzött meztelenre, ami bizonyította Jilliannek: hozzá volt szokva, hogy így mutatkozzon a hölgyek előtt. De hát miért akarná akár egy ép eszű nő is, hogy Ben ruhát viseljen? Magas volt, vékony, fenségesen izmos, a feneke pedig olyan kerek és feszes, hogy Jilliannek ökölbe kellett szorítania a kezét, nehogy megsimogassa. Válla akár egy rakodómunkásé; lába mint egy atlétáé: hosszú és erős. Egyetlen férfi látványát sem élvezte még ennyire. Odaállt a vízesés alá, és engedte, hogy a víz összefröcskölje, ahogy hátrahajtotta a fejét és megrázta a haját. A napfény néhol ráesett csodálatosan erős teste izmaira; a levegőt permetező vízcseppek úgy csillogtak, mint a gyémánt. Nemi szerve súlyosan lógott combja között: olyan tökéletesen, olyan végképp férfias volt, hogy Jillian mellkasa összeszűkült, és csak nehezen tudott lélegezni. Ben egyenesen ránézett, kék szeme annyira élénk volt, hogy Jillian még a köztük levő tíz méteren keresztül is tisztán látta. Ben előrelépett egy kicsit, így a legnagyobb vízsugár a hátát verte; pontosan a kis tavacska feletti szikla szélén állt. Jillian szabadon szemlélhette: egy vízsugár sem homályosította el a gyönyörű test körvonalait. Ahogy Ben bámulta őt, vesszője megmoccant, duzzadttá vált, megnyúlt és vadul megemelkedett. Az ördögfajzat, gondolta Jillian fölajzottan. A vágynak ennél látványosabb szemléltetése nem is létezhet. Semmi sem lehet olyan csábító, mint az, ha tudja valaki, hogy kívánják, és Ben ezt is tudta. Az, hogy teste Jillian puszta látványára így reagált, tízszer többet ártott ellenállásának, mint akármelyik sikamlós, könnyed hízelgése – sőt, még észvesztő csókjainál is. Jillian tekintete ellenállhatatlanul Ben merevedésére siklott. Érezte, hogy szabályosan elgyengül. Összefutott a szájában a nyál és görcsösen nyelt egyet. A vessző vastagabb volt, mint a duzzadt fej. Hatásos. Majdnem felnyögött. Visszakényszeríttette tekintetét Ben ragyogó, várakozó szemére. Igen, ez a férfi pontosan tudta, hogy mit tett vele. Olyan ördöngös, hogy Jillian ismét kényszert érzett, hogy hozzávágjon egy követ. Ben dudorászva fejezte be a tisztálkodást, utána komótosan átmosta a ruháit. Jillian megfogta az ölén fekvő puskát, és kényszeredetten végigpásztázta a táborba vezető ösvényt: nem akad–e tolakodó, aki ellenőrizni óhajtja Ben elejtett fenyegetésének komolyságát. Madarak énekeltek, gondtalanul röpködtek ágról ágra. A szivárvány minden színárnyalatában pompázó tollazatuk megcsillant, valahányszor egy beszűrődő napsugáron átszelték a levegőt. Minden békés és gyönyörű volt, és a meztelen férfi, aki a vízesés alatt állt, ugyanúgy otthon érezte itt magát, mint bármely dzsungelbeli teremtmény. Milyen lenne itt élni vele, tűnődött el Jillian, kettesben, száz meg száz négyzetmérfölddel elhatárolva minden emberi élőlénytől? Máris leszidta magát a gondolat nevetségessége miatt. Ez itt nem az Éden, ez a férfi pedig nem Ádám. Ő Ben Lewis, a csibész és kalandor. Csak egy őrült nő álmodozna egy vele való tartós kapcsolatról. Neki csak percnyi élvezetért kell egy nő: hogy sürgető vágyait kielégítse. Mindegy, ki, csak nő legyen. Aztán eltűnik egy újabb útra. Feltételezhetően étel és ágy reményében alkalomadtán újra felbukkan. Ritkán akadhat olyan nőre, aki ne lenne boldog attól, hogy róla gondoskodhat. Jillian személyében olyanra akadt. Ha megtalálja az anzár várost, megcsinálta a karrierjét. Maga választhatja meg az állását, igaz, azon még nem gondolkodott eleget, hogy mihez lenne leginkább kedve. Nem volt lekötelezettje az alapítványnak azok után, ahogy az ouosallai és az anzár lelőhelyekkel kapcsolatban bántak vele. Hosszú szabadságot vett ki erre az útra, de nem volt benne biztos, hogy vissza akar–e térni egyáltalán. Azt tudta csak, hogy a régi állásába nem megy vissza. Olyan döntéseket kellett hoznia, melyek nem érintették Ben Lewist, hiába nézett ki olyan nagyszerűen a vízesés alatt. Amikor Ben végzett és eljött a víztől, egy másik sziklára állva megszárítkozott. Esze ágában sem volt hátat fordítani, ezért Jilliannek ugyanúgy esze ágában sem volt másfelé nézni. Sőt, elfogadta a szóban el nem hangzott invitálást, és hetykén méregette Bent. – Maga nem valami jó őr – rótta meg Ben. Szája szélén mosoly bujkált. – Több ideig nézett engem, mint a környéket. 276
– Nézze, ha zászlót is lengetett volna, azt mondanám, maga mindent megtett, hogy elvonja a figyelmemet – válaszolta Jillian. – Nem akartam csalódást okozni. – Zászlót tényleg nem lengettem. Ha zászlórudat mondott volna, egyet kellene értenem, de... Jillian felkapott egy követ és hozzávágta, még mielőtt befejezhette volna a mondatot. Középiskolás és egyetemista korában játszott softball csapatban: karja erős volt és jói tudott célozni. A lövedék combon találta Bent, elképesztően közel a zászlórúdhoz. – Aúú! – Elborzadva nézett Jillianre. – Te mindenható Isten! – üvöltötte. – Nézzen oda, hogy mi a fenét csinál! – Odanéztem. Pontosan el tudom találni azt, amire célzok. – Felemelt még egy követ. – Akarja, hogy megmutassam? Ben villámgyorsan elfordult, nehogy egy véletlen vagy egy gondosan irányított őrült dobás során eltalálja. Megint olyan édeskés volt a hangja, hogy Ben egy másodpercre sem bízhatott meg benne. Magára kapta a ruháit, még mielőtt Jilliannek valami újabb ötlete támadhatott volna. Ám hamarosan azon vette észre magát, hogy megint mosolyog. Végeredményben elégedett volt. Látta, mit váltott ki Jillianből meztelensége és felajzottsága. Kívánta őt, jól van. Már nem fogja sokáig távol tar–tani magától. Ben képtelen volt felfogni érvelését, miszerint azért utasítja őt el, hogy megmutassa neki: Jillian Sherwoodot nem kaphatja meg. Mit ér el ezzel – azon kívül, hogy mindketten gyötrődnek? Azt azonban be kellett ismernie, hogy a dolog érdekes volt. Lehet, hogy Jillian az őrületbe kergeti, de az biztos, hogy mellette nem fog meghalni az unalomtól. Észnél kellett lennie, bármely minőségben volt is vele dolga. Megszokta, hogy kedvére elcsábítja azt, akit akar; hogy könnyedén elbűvöl minden nőt, de Jilliant nem lehetett sem elcsábítani, sem elbűvölni. Ben befejezte az öltözködést és megközelítette Jilliant, hogy elvegye tőle a puskát. Alaposan végigjártatta szemét a környéken, aztán lehajolt és megcsókolta. – Rendben, magán a sor. Jillian szája még ettől a gyenge érintéstől is lüktetett. – Megesküszik, hogy ittmarad és őrködik? Ben kék szeme hűvössé vált. – Ezzel én nem szoktam tréfálni, szivi. – Igaza van. Elnézést – mondta Jillian bűnbánóan. Ben odaadással és elszántsággal védelmezte őt mióta csak elindultak. Amíg fürdik, nem fogja abbahagyni az őrködést, és nem fog elmozdulni a helyéről. Utána már lehet, hogy ráveti magát, de hogy más ne tegyen ilyet, arról száz, hogy gondoskodni fog. Biztosan érzéki csalódás: a felismeréstől valahogy biztonságban érezte magát. Ben letelepedett, kényelembe helyezte magát, és felkészülten várta a show–t. A biztonság kedvéért még egyszer végigpásztázta a vidéket, aztán Jillianre irányította figyelmét. Szíve erősen kalapálni kezdett, hogy végre meztelenül láthatja őt. Jillian a vízesés széléhez érve mély lélegzetet vett. Nem lehet másképp: le kell vetkőznie, ha fürödni akar, márpedig ezt nem fogja megtagadni magától. Ha Ben Lewis azt hiszi, hogy parádézni fog előtte, akkor csalódni fog. Leült, lehúzta a csizmáját és a zokniját, a többi műveletet azonban Bennek hátat fordítva végezte. Belátta, hogy csak bizonyos mértékig rejtheti el a kék szem elől a testét, de elkövetett minden tőle telhetőt. Mielőtt levette az ingét, csípője köré csavarta a törülközőjét. Aztán kibújt az ingből és a trikóból, és megigazította a törülközőt, hogy a mellét is eltakarja. Nem mert Benre pillantani: tudta, hogy ábrázata olyan borús, mint vihar idején az ég. Belépett a vízesés mögé; lefejtette magáról a törülközőt és egy magas sziklára dobta, hogy szárazon tartsa. Odaállt a vízsugár alá. Majdnem felkiáltott, úgy meglepte az ereje: Hűvösebb volt, mint amilyenre számított, és csak úgy döngette a fejét és a vállát. Eleinte szinte fájdalmas volt, de megfeszült izmai hamarosan ernyedni kezdtek, ahogy teste fokozatosan megszokta az élvezetes zuhanyt. Ügyelve arra, hogy a vízesés hátsó részében maradjon, é s hogy mindvégig háttal álljon Bennek, megragadta a szappanját, és víg tisztálkodásba kezdett. Ben gyötredelmes várakozással figyelte testének elmosódott látványát. Fordulj meg, gondolta szünet nélkül, mintha gondolataival kénye–kedve szerint fordítgathatná őt. Fordulj meg! Látni akarta; látnia kellett. Persze, élvezetes volt a seggét is látnia, már amennyit a vízen keresztül láthatott belőle –, de ő többet akart. Látni akarta a mellét, hogy végre a valóság váltsa fel lázas képzelgéseit. Pontosan tudni akarta, milyen a hasa és a dombocskája közötti ív; hogy szőrzete egyenes–e vagy göndör, dús–e és buja vagy csak egy aranyos kis takaró. Izzadt tenyerét nadrágjába törölte. Szapora légzésétől hullámzott a mellkasa. A mindenit a kis 276
megátalkodott boszorkánynak, hát semmit sem mutat neki! Nem tudja, mennyire szüksége van arra, hogy lássa őt? Hirtelen egy apró mozdulat elvonta a figyelmét, talpra ugrott, s vállára helyezte puskáját, miközben összehúzott szemmel kémlelte a távoli töltést. Ismét észlelte a mozdulatot, s megnyugodhatott, ment egy nyúlnál valamivel kisebb rágcsáló pettyes–csíkos bundáját látta meg. Egy paka volt az. Az indiánok a húsáért vadásszák. Ben már többször evett ilyet, kedvelte disznóhússzerű ízét. A pakák a folyóparton szeretnek élni, így nem volt szokatlan dolog, hogy ott volt egy. Ha nem mozdul meg, Ben észre sem vette volna. A húsa örvendetes változást jelentene étrendjükben, de nem akart lőni. Volt még élelmük; csak akkor fog vadászni, ha kifogynak belőle. Hogy biztos legyen a dolgában, időt szakított egy újabb terepszemlére, de a madarak háborítatlanul röpdöstek, s visszafordulhatott, hogy Jilliant nézze. Fejét hátrahajtotta: a haját mosta. Ben minden mozdulatát figyelte, kimeresztett szemmel koncentrált teste körvonalaira és kecses mozdulataira. Néhány perc múlva szeme valósággal fájni kezdett a nagy megerőltetéstől, de nem nézett máshová. Soha életében nem volt még ilyen pokolian éhes: kétségbeesetten leste, hátha meglát belőle valamit, úgy, ahogy egy éhező epekedik a legkisebb falat ennivalóért. Neheztelt Jillianre, arai érthető, hisz egy nőnek sem volt még ekkora hatalma fölötte. Ha valaki kikosarazta, mindig talált mást, aki szolgálatkész volt. Most viszont nincs más, és Bennek az az émelyítő érzése támadt, hogy ha lenne is, nem menne vele semmire. Jilliant akarta, és senki más nem teszi meg helyette. Még Théresa ágyába sem ment vissza aznap éjjel, mikor először találkozott Jilliannel. Akkor nem gondolkodott el ezen, mert nem sokkal azelőtt a délutánt keféléssel töltötte, de utólag rá kellett jönnie, hogy ez rossz előjel volt. Normális esetben visszament volna Théresa lakásába és megint rámászott volna. Ehelyett a saját lakásába ment, és azon töprengett, hogy mi lehet az, amibe éppen belekeveredett. Egészen mostanáig élvezte a játékot, teljesen biztosra vette, hogy végül az övé lesz Jillian. A kergetőzés hozzátartozott a mókához, az ő megfoghatatlansága pedig Ben minden hím ösztönét próbára tette. Már nem érezte magát olyan jókedvűnek. Elszántságában volt valami kíméletlen a. számára, és ez jelentette a bajt. Ha valamilyen okból – egek, még belegondolni is szörnyű – Jillian végül is nem lesz az övé, komolyan megfosztottnak fogja érezni magát. Ez a megfosztás valahogy meg fogja őt változtatni, az élete kevésbé lesz teljes. Most először érezte úgy, hogy egy nő sem tudná őt kárpótolni ennek az egynek az elvesztéséért. Nem, ez a lehetőség egy cseppet sem tetszett neki. Ha csak rá gondolt, tehetetlennek érezte magát, és ő nem volt ehhez szokva. Megpróbálta elhessegetni a gondolatot. Jillian előbukkant a vízfátyol mögül, és a törülköző megint köré volt csavarva. Súlyos, sötét haja úgy simult hátra, mint egy vidra bundája; födetlen válla nedvesen csillogott a naplemente vöröses fényében. Még csak rá sem nézett Benre, amint felkapta szennyesét és újra eltűnt a vízesés mögött. Őt is égette a vágy, egyformán kívánták egypiást. Ben tudta, mert látta szeméből, amikor fürdés közben figyelte őt. Hogyan tudott csak úgy, egy vállrándítással megszabadulni a vágyától? Rá se pillantott Benre, hogy megnézze, mit váltott ki belőle őrjítő manőverezése. Jillian hidegvérű szerzet volt, olyannyira, hogy Ben emberére akadhatott személyében. A gondolattól pánikszerű érzése lett, mert ez azt jelentette, hogy csak ötven százalékos az esélye arra, hogy megkapja Jilliant, és ez nyugtalanította. Kilencvenöt már jobb lenne; nem, a pokolba, egyáltalán miért adjon neki esélyt? Száz százalékig biztos akart benne lenni, hogy az övé lesz. Nem éri be ennél kevesebbel. A mosás végeztével Jillian ismét előbukkant a vízesés mögül és odasétált a tiszta ruháihoz. Ben kíváncsi volt, hogy vajon sikerül–e ugyanazzal a most–láthatsz–valamit, most–nemláthatsz–semmit technikával felöltöznie. Rá kellett jönnie, hogy sikerül. Hol tanulják ezt a nők? Bosszantó egy dolog, az már biztos. Jillian maximálisan elégedett volt önmagával. Leült, felhúzta a csizmáját, és csak ezután nézett rá Benre. – Végeztem. Kész az indulásra? Nem volt kész, de hamar sötétedett, és vissza kellett érniük a táborba. Ruganyosan mozgott, ahogy a töltésen és a sziklákon át eljutott Jillianhez. – Maga egy kis ravasz segg, tudja? – Ó! – Tágra nyílt zöld szeme ártatlan volt. – Miért? – Ne nézzen így rám. – Az ő szeme furcsán gyászos volt, amint Jillian vékonyára tette a kezét. – Menjünk, vissza kell érnünk, már majdnem sötét van. Remélem, Pepe megmentett nekünk valamit a vacsorából. 276
Törülközőikbe bugyolálták a vizes ruhákat; Jillian ügyelt arra, hogy a pisztolya rejtve legyen. Kicsit zavarban volt. Ben valahogy megváltozott, de nem bírt rájönni, hogy miben. Egyszerűen... más lett. Kimásztak a szorosból, és visszamentek a táborba. Jilliannek feltűnt Kates és Rick jócskán túlzásba vitt közönyössége. Dutra mogorvább volt, mint általában. Valószínűleg kémkedni akart utánuk, de Kates nem engedte, mert nem akarta magukra uszítani Bent, amíg a rejtjelezett útmutatást próbálták megfejteni. Úgy tűnt, a többiek semmit sem vettek észre, de Kates elég dörzsölt volt ahhoz, hogy feltűnés nélkül megkaparintsa a térképet.. Mindenki sunyin nézett rájuk; Jillian tudta jól, hogy mit gondolnak, de nem volt mit tenni. Ben minden tőle telhetőt elkövetett, hogy azt higgyék, viszonyuk van; időpocsékolás lett volna tagadni, ha akarta volna egyáltalán. Nem volt olyan ostoba, hogy ne használja ki azt a kis védelmet, amit Ben nyújtott neki. Evés után rögtön visszavonult a sátrába, mint szokta. Amikor kinyitotta a csomagját, a térképet ugyanabban a zsebben találta, de nem ugyanabban a helyzetben. Tehát megnézték – sokra ugyan nem mentek vele. Még egyszer ellenőrizte a következő szakaszra vonatkozó rejtjeleket, hogy biztos legyen a dolgában. Elégedetten tapasztalta, hogy minden rendben volt. Levetkőzött és elnyúlt, alvásra készen. Az átlagosnál jóval kimerültebbnek érezte magát: Ben Lewisszel bánni – bizony, ez sok energiát megkíván egy nőtől. A következő útbaigazítás mélyebben bevitte őket a hegyekbe, és az út egyre nehezebbé vált. Hegyszorosokkal kellett megbirkózniuk, a talaj pedig olyan csúszóssá vált, hogy Ben utasítására összekötötték magukat kötéllel, mint ahogy a hegymászók szokták. Fele annyi távolságot tudtak megtenni egy nap, mint eddig. Az volt a legaggasztóbb, hogy vargabetűket kellett tenniük, és Jillian egyfolytában attól rettegett, hogy elmulasztja a következő tájékozódási pontot. Másképp viszont nem mehettek, ezt belátta. Némelyik szirt megmászásához megfelelően felszerelt alpinistáknak kellett volna lenniük. Olyan helyen mentek, ami nem haladta meg a képességeiket; nem volt más választásuk. Amikor már ötödik napja haladtak így, egy hegy oldalán keskeny, kanyargós csapásra értek. Itt kapta el őket az aznapi erős, gyors vihar. Nem tudtak védett zugot keresni maguknak, sőt, még a ponyvák alá sem bújhattak, mert ahhoz nem volt elég nagy helyük. A csapás csak kicsit volt több, mint egy hegyoldalba vájt természetes perem; egyik oldalán fal szegélyezte, a másikon pedig szakadék tátongott. Teljesen ki voltak téve a szélnek és a záporozó esőnek; villámlott körülöttük, fejük fölött zengett az ég. – Álljanak minél közelebb a falhoz és guggoljanak le! – üvöltötte Ben végighaladva a soron, hogy mindenki hallja. Aztán visszatért oda, ahol Jillian ült magát összehúzva, háttal a hideg kőnek támaszkodva. Leguggolt mellé, köréfonta karját, hogy a lehető legjobban védje őt az erős, szúró esőtől. Nem éppen szelíd dolog a trópusi vihar: bőg, zúg, roppant ereje letépi a faleveleket, és a teremtményeket menedék alá kergeti. Jillian befészkelte magát Ben ölelésébe, és higgadtan felkészült, hogy kivárja a vihar végét. Ilyen vad időben végzetes lett volna, ha megpróbálnak végigmenni a peremen, és persze felesleges is, mert a vihar bizonyára már rég véget érne, mire ok védett hely alá érnének. A percek csak vánszorogtak, míg zúdult rájuk az áradat. Egyre szélesebb és erősebb patakokban ömlött a fejük felől a víz, lábuk körül sáros víz kavargott. A vihar végeláthatatlannak tűnt, úgy érezték, mintha órákon át guggoltak volna ott. Minden villámlástói összehúzták magukat; minden zajtól tűkön ültek. Hirtelen vége lett; a mennydörgések ércesen visszhangzottak, amint a vihar átvonult a hegyeken. Az eső elállt; a nap előbújt, és szinte vakított a fényessége. Óvatosan felálltak, megmozgatták elgémberedett lábukat és hátukat. Martim kirázott egy cigarettát vízhatlan zsákjából, és az öngyújtója után nyúlt. A nedves fém kisiklott az ujjai közül és a csapás túloldalára esett. Gondolkodás nélkül előrelépett, hogy felvegye. Egy pillanat volt az egész. – Ne olyan közel! – kiáltott rá Ben élesen. Cuppanó, süllyedő hang hallatszott, és Martimnak csak egy rémülettől elfojtott sikolyra volt ideje, ahogy a föld beomlott a lába alatt, és ő eltűnt a szemük elől. Mintha sokáig hallották volna még az üvöltést, mielőtt hirtelen vége lett. – A francba! – Ben akcióba lépett: a vállára vetett kötélből leoldott egy darabot. – Vissza! – ordította. – Senki se menjen a szélére! Az eső meglágyította. – Engedelmesen ismét a hegyhez húzódtak. Arcuk kifejezéstelenné vált a döbbenettől. Ben nem tudta mivel rögzíteni a kötelet, ezért a karja alá kötötte, és az egyik végét odalökte Pepének. – Ne 276
engedd, hogy lezuhanjak – mondta, és teljes hosszában elnyúlt, hogy az út peremére kússzon. Jillian előrelépett, szíve a torkában dobogott. Aztán mégis megálljt kényszerített magára. A súlyával csak még nagyobb veszélynek tenné ki Bent. Ezért inkább készenlétbe helyezte magát, hogy ugorjon, és segítsen Pepének, ha a föld Ben alatt is felmondaná a szolgálatot. Ben óvatosan kikémlelt a peremen. – Martim! Nem volt válasz, hiába kiáltott még kétszer. Hátrafordította a fejét. – A távcsövet. Jorge gyorsan megkereste, és ügyelve, nehogy túl közel menjen hozzá, érte nyúló kezébe csúsztatta. Ben szeméhez tette a távcsövet és lenézett vele. Egy hosszú percig csendben volt, aztán visszalökte Jorgénak a távcsövet és visszakúszott a peremről. – Sherwood, álljon Martim helyére. Maga segít vinni a kosarat. – Rick elég döbbent volt ahhoz, hogy szó nélkül engedelmeskedjen. Jillian arca feszült volt és falfehér. Véletlenül éppen Martimra nézett, amikor lezuhant, látta szemében a teljes rémület és tehetetlenség kifejezését, ahogy a föld beomlott alatta. Az az ember tudta, hogy meg fog halni, de semmit sem tehetett ellene. Jillian apja szintén így halt meg: lezuhant a hegyekben. Az ő halála is itt következett be? Az ő szemét is a rádöbbenés émelygő és tehetetlen kifejezése töltötte el? – Most mit csinálunk? – kérdezte szinte lélektelen hangon. Ben szúrósan ránézett. – Továbbmegyünk. Le kell jutnunk erről a peremről. – De... oda kell mennünk. Lehet, hogy nem halt meg. – Úgy érezte, legalább meg kell próbálni, bár az eszével tudta, hogy csodának kellett történnie ahhoz, hogy Martim életben maradjon. – És ha... ha meghalt, el kell őt temetnünk. – Nem tudunk lemenni hozzá – felelte Ben közelebb lépve hozzá. Nem tetszett neki Jillian arca, olyan volt, mintha hajszál híján sokkot kapott volna. – De le kell mennünk. Lehet, hogy csak megsérült. – Nem. Meghalt. – Nem tudhatja, hogy lélegzik–e, azt még a távcső... – Jillian. – Ben átölelte, sáros testéhez vonta, és megsimogatta nedves haját. – Meghalt. Szavamat adom rá. – Martim koponyája kettétört a sziklákon, mint egy érett dinnye. Semmit sem tehettek érte, és nem akarta, hogy Jillian lássa a testet. – Akkor ki kell hoznunk onnan a testét. – Nem tudjuk. Ha lenne is ehhez szükséges felszerelésünk, a perem akkor sem bírná ki. Egy csapat szakemberre lenne szükség, hogy felhozzuk. Jillian egy percre néma lett. Ben érezte teste finom remegését, és még közelebb vonta magához. – Visszajövünk a testéért? – kérdezte végül. Meg kellett mondania az igazat. – Nem lesz miért visszajönnünk. – A dzsungel Martim testének minden nyomát elpusztítja, mire visszaérnek ide. – Értem. – Jillian kiegyenesedett és elhúzódott Bentől. Megértette. Ha nem lett volna olyan zaklatott és megrendült, nem kérdezett volna ilyen butaságot. Nem tehettek semmit Martimért. Saját magukéi–t egyet tehettek: folytatták az expedíciót.
276
12. Egy levert csoport ment tovább. Ben még a szokásosnál is jobban szemmel tartotta Jilliant: aggasztotta megfeszült arca. Bármennyire szörnyű volt Martim halála önmagában véve, látta, hogy zaklatottságának más oka is volt, valami, ami sokkal mélyebbről tört elő. Az is kezdte aggasztani, hogy mi lesz, ha nem sikerül még sötétedés előtt lekecmeregniük az átkozott peremről, és kénytelenek lesznek ott aludni. A sátrak számára nem lesz hely, tehát ki lesznek szolgáltatva a tömérdek szúnyognak, ami a többi veszéllyel együtt gyötörte őket, amióta elhagyták a folyót. Ben pihenőt rendelt, és felderítésre előreküldte Pepét. Leguggolt és az égnek meredező hegyekre bámult. Csak egy kis körben volt felette ég, és ettől úgy érezte magát, mintha egy lyukban lett volna. A helyzetük nem volt ennyire rossz, de ő így érzett. Nem tudtak olyan hamar lekerülni a peremről, hogy az megfelelt volna neki. Jillian szintén a hegyeket bámulta. Ben odament hozzá, vigyázva, nehogy túl közel kerüljön az ingatag szélhez. – Mi bántja? – kérdezte halkan, s letelepedett mellé. Jillian kezében egy leszakított levél volt, melyet öntudatlanul tépkedett. Nem nézett Benre, hanem a hegyeken tartotta a tekintetét. – Az apám azért halt meg, mert lezuhant – válaszolta végül. A hegyekben, azt mondták nekünk. Ezekben a hegyekben kellett történnie, azon a csapáson, amit követtünk. Talán pontosan ezen a peremen. Isten tudja, mennyire veszélyes. Ben meg akarta vigasztalni, egyszerűen magához ölelni, amíg a fájdalom enyhül, de ő most nem tehetett semmit. Ez a belső kényszer új volt a számára; eddig soha senkinek nem akarta még gondját viselni. Kicsit meglepődött ezen. – Nem lehet tudni – szólalt meg. – Ne engedje magát gondolkodni rajta. – Ezt nem lehet egyszerűen kizárni a fejemből. Nagyon szerettem őt. – Tudom. – Még most is nagyon szeretheti, ha ennyi időt és energiát fordít arra, hogy mindenféle veszélynek kitéve magát visszaszerezze a jó hírnevét. A legtöbb ember egy ilyen veszélyes és zord expedíciónak még a gondolatával sem foglalkozna, ő pedig egy halottért teszi mindezt. Élesen belényilallt: Jillian szeretete örökre szól. – Hé, Lewis! – Rick közeledett feléjük. – Miért kell Martim minden személyes holmiját cipelnünk? Pokoli nehéz tőle a kosár, nem való az efféle gyalogláshoz. – Szükségünk lehet rá – magyarázta Ben türelmesen. – Nem tudjuk, mi vár ránk. Bármi megeshet. – Legalább a sátrát hátrahagyhatnánk. Miért lenne szükségünk még egy sátorra? – Arra az esetre, ha valami történik valakiével. – De eddig sem volt plusz sátrunk, mindenki a sajátját cipelte. – A sátrak nem nyomnak olyan sokat – mondta Ben szemrehányóan; türelme rohamosan fogyott. – Miért panaszkodik? – Most, hogy Martim nincs, minek cipelünk annyi élelmet? Ben és Jillian hitetlenkedve meredtek rá. Ben végül megingatta fejét a férfi ostobaságán. – Nem hagyunk hátra élelmet. Soha. Rick sértődött arcot vágott. – Csak megkérdeztem. – És én csak válaszoltam. Rick sarkon fordult. Jillian nézte őt, és látta, hogy hirtelen megtántorodik. Ismét az a cuppogó, süllyedő hang. Nem gondolkodott, nem tétovázott, egyszerűen a bátyja után vetette magát, éppen amikor beroggyant alatta a föld. Kutató kezével elkapta a süllyedő testen az inget; az anyag elszakadt és Rick kicsúszott a fogásából; de máris újból tartotta őt, mert alkarjára kulcsolódott a keze. Sikoltásokat, kiáltásokat, szitkokat hallott, de nem tudta volna megmondani, honnan jöttek. Rick sikoltozott biztosan: látta kinyílt száját, amikor súlya feltartóztathatatlanul maga után húzta őt, végig a sárban, az út széléhez. Lehet, hogy ő maga is sikoltozott, egyszerűen nem tudta. Volt abban valami álomszerű, ahogy Rick mind jobban és jobban kihúzta őt szélre, az idő lassan haladt, a hangok távoliak és torzak voltak. Ekkor mintha satuba fogták volna a bokáját, ez állította meg csúszását a mélység felé. Válla égett a túlfeszítés okozta kíntól. Rick keze lejjebb csúszott a karján; Jillian kétségbeesetten szorította még jobban ökölbe a kezét. Még mindig szitkozódtak fölötte és mögötte. Rémes, leleményes szitkokat hallott; ami káromkodást valaha 276
is hallott, mind benne volt, és portugálul is elhangzott pár, ez új volt számára. Becsukta a szemét, mert válla és karja egyre jobban fájt; ennek elviselhetetlenségétől zihálni kezdett. Még több föld omlott be alattuk, tovább süllyesztve ezzel őket. Rick súlya hirtelen megrándította a vállát és ő felsikított a fájdalomtól. – Ne engedj el, kérlek, Jill, ne engedj el – dadogta; pániktól fehér arca eltorzult. – Nem – suttogta Jillian. Rick addig csúszott, míg végül egymás csuklóiba kapaszkodtak. Annyira erős volt a szorítása, hogy húga csuklójában ropogtak a törékeny csontok. – Húzzátok vissza Jilliant! – üvöltötte Ben. – Mindenkit megölök, ti gazfickók, ha elengeditek! – Sarka a sárba fúródott; testének minden erejével hátrafeszült, hogy visszatartsa őt halálerősen bokája köré font keze segítségével. Fenyegetése üres volt: ha Jillian lezuhan, ő is megy vele: holtbiztos, hogy nem engedi el. Jorge térden állva nyújtózott előre, hogy Jillian nadrágjának övrészébe akassza ujjait és tekintélyes erejével segítsen Bennek. – Próbáljatok hurkot dobni Rick lába köré! – parancsolta Ben fogait összeharapva. Az erek kidudorodtak a homlokán, verejték folyt a szemébe. – Fejjel lefelé húzzuk vissza, nem megy másképp. Egy pillanatig senki sem mozdult; aztán Floriano megragadta a kötelet. Kates először hátrált, inert annyira féltette a bőrét, hogy eszébe se jutott: Jillian nélkül nincs értelme továbbmenni. Most egyszerre rájött, hogy a kockázat megéri a várható nyereséget, ezért ő is levetette magát a földre, és megragadta Jillian lábát. Floriano nem volt elég gyakorlott ahhoz, hogy a kötelet a fejvesztetten rúgkapáló Rick lába köré dobja. Az is akadályozta, hogy nem mert jól kihúzódni szélre; megtette, amit tudott, de még így sem látta Rick lábát. Vaktában lódította meg a kötelet – eredménytelenül. – Fogja meg valaki a bokáját – utasította őket Ben erőlködéstől megfeszült hangon. Joaqim sietett helyettesíteni őt. Ben feltérdelt és odakiáltott a kötélért; Floriano örömest kígyózott hátra, el a veszélytől, aztán Ben kezébe lökte a kötelet. Ben lehasalt. – Tartsátok a lábamat. – Vicente és Floriano rögtön engedelmeskedtek, kemény kezükkel lefogták a csizmáját. Kihajolt, amennyire csak mert, és a gyenge talaj omladozni kezdett alatta. Látta Jillian arcát: a rátapadt sárt kivéve teljesen színtelen volt, s lerítt róla a fájdalom. De ő néma volt. Rick még mindig sikoltozott és vadul kalimpált, és könyörgött, hogy ne engedjék lezuhanni. – Az isten verje meg, maradjon veszteg! Rick vagy nem hallotta, vagy nem értette; a pánikon és az alatta tátongó ürességen kívül semmit sem érzékelt. Ben teljes erőből meglendítette a kötelet, és fejen vágta vele Ricket. – Pofa be! Pofa be és figyeljen rám! – A hangjából áradó ádáz düh hatásos volt: Rick hirtelen abbahagyta a kiabálást. A hirtelen csend – a maga módján – ugyanolyan idegtépő volt, mint a sikoltozás. – Maradjon veszteg – parancsolta Ben. – Megpróbálok hurkot dobni a lába. köré. Utána fel tudjuk húzni. Rendben? Rick nézése üres volt a rémülettől, mégis valahogy Benre irányult. – Rendben – mondta alig hallhatóan. Jillian elfordította a fejét, s Benre nézett, szeme könyörgött és majdnem megvakította a fájdalom. Ben csak fogát csikorgatva tudta visszafojtani további atkait, amikor ráeszmélt, hogy mit tehet Rick súlya Jillian gyenge ízületeinek. Neki kellene sikítoznia, nem Ricknek, de persze ő inkább lenyeli, mert még most is ura önmagának. Ben gyorsan feltekerte a kötelet, teljesen tudatában volt, hogy minden másodperc a végtelenséget jelenti Jilliannek is, Ricknek is. Az sem volt valami jó érzés, hogy ő maga is az omladozó talajon hasal. Leengedett egy hurkot, és oldalra lendítette, Rick himbálózó lába felé. Csoda lenne, ha mindkét lábát elkapná; ezt nem is várta. Annyit akart csupán, hogy az egyik lábára sikerüljön rávetnie; az elég lesz. Hajdanán rengeteg borjút és bikát lasszózott, mivel farmon nőtt fel Alabamában. Most is hasonló dolgot kellett művelnie, kivéve szokatlan testhelyzetét, melyből próbálkozott. A hurok Rick lógó lába alá lendült, mire Ben ügyesen rántott egyet rajta felfelé; a kötél Rick lábára került és Ben megrántotta, hogy megszorítsa a csúszócsomót. Jó találat volt, éppen a bokája alatt. – Húzzatok fel! – ordította, és a lábszárát fogó kezek már vonszolták is visszafelé. Amint ismét szilárd talajon állt, feltápászkodott és Floriano kezébe lökte a kötelet. – Tartsd Vicente–tel együtt. Jól tartsátok, mert megterhelő lesz, amikor teljes súlyával fog húzni benneteket. 276
Floriano fekete szeme meg se rebbent. – Értettük. Eulogio eddig hátrább állt, de most megmozdult, hogy ő is tartsa a kötelet. A szívós kis indián jó erőben volt, így Ben úgy látta, Rick eléggé biztonságban van. Most Jilliant kell visszahúznia onnan. Óvatosan kimászott szélre, amennyire csak mert. – Rick, figyeljen rám. A lábán van a kötél. Három ember tartja, nem fog lezuhanni. Fogjuk magát. Érti? – Igen – lihegte Rick. – El kell engednie Jilliant. Esni fog, de csak vagy egy métert. A gondolat, hogy elengedje Jilliant, lehetetlen volt; Rick rémült szeme körbeforgott. Jillian szilárd volt, kapocs a biztonsághoz. Mi van, ha nincs kötél a lábán? Nem tudta volna megmondani; rémült gondolatait sem tudta rendezni; nem tudott semmiféle elhatározásra jutni; és még csak le se mert pillantani, hogy megnézze: ott van–e a kötél. Jillian arcát látta mindössze: falfehér, feszült arcát; szemében saját kétségbeesettsége tükröződött. – Nem tudom – bömbölte. – Meg kell tennie. Másképpen nem tudjuk felhúzni magát. – Nem tudom! A düh lávaként áradt szét Benben. Jillian megsérült, szenved, ő pedig addig nem segíthet rajta, amíg Rick el nem engedi szorításából. – Engedd el, te szarházi – mondta torokhangon. – Kővel váglak fejbe, ha másképp nem megy. – Rick! – Jillian hangja volt az, egy alig hallható suttogás. – Nyugodtan engedj el. Látom a lábadon a kötelet. Tartanak téged. Sikerülni fog. Rick még egy hosszú, gyötrelmes másodpercig bámulta őt, aztán elengedte. Az emberek, akit Jilliant tartották, hirtelen hátravágódtak, de hála Istennek, Jorge nem engedte ki kezéből a nadrág övrészét. Az ő hátrahúzó lendülete Jilliant is visszarántotta. A kötelet tartó három ember sarka belesüppedt a talajba, ahogy kitámasztották magukat Rick súlyának durva rántása ellen.– Rick megint sikoltozott, hangja rekedt volt a rettegéstől. – Húzzátok fel! – ordította még Ben, aztán már csak Jilliannel törődött. Biztonságba húzta, vissza teljesen a hegy oldalához. A lehető legfinomabban hátára fordította. Arca, sőt még ajka is halottsápadt volt. Nem kiabált, de minden belégzése rekedtes, szinte hang nélküli nyögéssel végződött. – Kicsim, meg tudja mondani, hol fáj legjobban? – Ben tapogatni kezdte az ízületeit, jobb kezétől haladva felfelé. Hangjának mélyen gyöngéd színezete volt. – A bal... vállam – zihálta. Kiverte a hideg veríték. – Azt hiszem... kificamodott. Igen, és nem csoda; Rick nehéz súlya nagy megterhelés volt. Ben óvatosan vizsgálta, de Jillian még így is felkiáltott, ahányszor hozzáért. Annyira ráirányította a figyelmét, hogy aligha vette észre, mikor húzták fel végül a nyögdécselő, minden erejüket megfeszítő emberek Ricket, hiába csak pár lépésnyire voltak tőlük. – Vissza kell rántanom a helyére – mormogta Ben. – Veszettül fog fájni, de meg kell csinálni.. A fájdalomtól Jillian pupillái apró pontokká húzódtak össze. – Mit gondol... most... milyen? Rajta... csinálja már. A flancba, gyűlöli ezt az egészet, hisz tudja, milyen fájdalmat fog vele okozni, de Jilliannek igaza van: a várakozással nem mennek semmire. Nem volt lehetőségük egy órán belül kórházba vinni őt; az még jó szerencsével is beletelne egy hónapba. Helyére kell rántani a vállát, most azonnal. Tudta, hogyan kell, csinált már ilyet korábban, és egyszer maga is részesült benne. Ez nem tréfadolog. Mielőtt még túl sokáig engedte volna magát gondolkodni rajta, végig egyenesen tartva felemelte Jillian karját, és szabad kezét a vállára helyezte. Felsikoltott, amint Ben helyére rántotta az ízületet, karcsú teste merevvé görnyedt. Az iszonyatos sikítás visszhangzott körülöttük. Ben azt hitte, Jillian mindjárt elájul, de nem. Görcsösen az oldalára fordult. Émelygett a felkavaró gyötrelemtől. Most még az eddiginél is haloványabbá vált. – Mi történt vele? – Rick mászott feléjük szintén sápadt arc cal, és eszelős tekintettel – Megrándult a válla, amikor elkapta magát – válaszolta Ben élesen. Meglepődött saját vadságán: kényszert érzett, hogy mindezek után lerúgja Sherwoodot a peremről, amiért olyan átkozottul ostoba volt, és amiért fájdalmat okozott Jilliannek – sőt, majdnem elvette tőle az életét. Rick váratlanul megállt, ereje elhagyta. Összerogyott, és hasán fekve úgy remegett, mint a nyárfalevél. – Úristen – suttogta. Egy perc múlva sikerült felemelnie a fejét. – Rendbe fog jönni? Ben azt kívánta, bárcsak szerezhetne valahonnan jeget, az csökkentené a fájdalmat és lelohasztaná a 276
daganatot. Elérhetetlent kívánt. – Néhány napig nem fogja túl jól érezni magát. Az az ízület átkozottul érzékeny lesz. – Egy kulacs víz után nyúlt, benedvesítette a zsebkendőjét, és megmosta vele Jillian arcát és nyakát. – Kicsit sokkos. Támassza a lábát a sajátjára –– utasította Ben, és Rick máris engedelmeskedett. Jillian fokozatosan jobban érezte magát; bár a válla még mindig lüktetett, most már nem volt olyan elviselhetetlen, mint eddig. Az émelygés szűnőben volt. Csendben feküdt, pihent. – Jobban érzi magát? – kérdezte Ben néhány perccel később. – A hetedik mennyországban – dünnyögte. – Ez az, kislány. Ha úgy érzi, fel tud ülni, bekötözöm a vállát. Ha rögzítve lesz, a lüktetés enyhülni fog. Úgy beszélt, mintha maga is tapasztalt volna már ilyet. Jillianben felébredt a kíváncsiság, de gyorsan el is szállt; egyszerűen nem volt ereje utánajárni a dolognak. Ben óvatosad felültette, s a térdének támasztotta. Mintha mindenki körülöttük állt volna, aggódtak mind, csak éppen különböző okokból. Dutra nem volt ott, vette észre hamarosan. Amennyire megítélhette, még mindig ugyanabban a helyzetben állt, mint amikor Rick lecsúszott. Embertelen képén vigyor díszelgett. Az elsősegély csomag megrándult bokák vagy sérült térdek kezelésére különféle méretű nyúlékony kötszereket is tartalmazott. Ben a legszélesebbet választotta, és szorosan bepólyázta vele Jillian vállát, aztán egy másikkal az oldalához rögzítette bal karját. Ha jobban lett volna, igen csúnyán ránézett volna Benre, mert a kötéstől ugyan nem javult a helyzete. Ellenkezőleg, csak megélénkítette a lüktetést. Orvosa mintha a gondolataiban olvasott volna, megszólalt: – Tudom, hogy fáj. Várjon egy percet. Mindjárt jobb lesz, ígérem. Hála az égnek, a lüktetés tényleg alábbhagyott. Ben adott neki pár aszpirint, amit ő hálásan lenyelt. Pepe visszatérve terepszemléjéből Ben térdének támaszkodva találta őt. Eulogio saját nyelvükön elmondta neki, mi történt. Ben Jillian feje fölött beszélt Pepével, így félig–meddig hallotta az indián szavait. Úgy tűnt, hamarosan lejuthatnak erről a gyalázatos peremről, talán egy órát kell csak menniük. Azonban amilyen sok időt veszítettek, ez nemigen fog sikerülni sötétedés előtt. – Akkor sötétedés után érünk le – mondta Ben. – Nem töltjük itt az éjszakát. – Feje Jillianéhez simult. – Bír sétálni, kicsim? Tétovázott. – Azt hiszem, csak állítson talpra. Ben óvatosan felállította, Rick pedig a másik oldalához sietett, hogy megtámassza. Jillian megingott egy pillanatra, de két mély lélegzetvétel után már biztosan állt. Még egy mosolyra is futotta az erejéből, egy nagyon kicsi mosolyra ugyan, de az is több volt a semminél. – Minden működik. Ben felvette a hátizsákját, aztán a Jillianét is megfogta. – Megoszthatnánk a terhét – mondta Rick. – Nem akarok időt fecsérelni rá: sötétedés előtt le kell érniük innen. Egy óráig bírom vinni. – Akkor segítek Jilliannek. – Nem. – Jillian mély lélegzetet vett. – Biztonságosabb lesz, ha egyesével megyünk. Egy órát bírok gyalogolni. Nem jelent gondot, mivel Ben viszi a csomagomat. Ben tekintete azt mondta neki, hogy pontosan tudta, mekkora gond ez, de nem volt más választásuk, így nem szólt semmit. Jillian örült, hogy csendben maradt. Bizarr módon ez az ereje és a teljesítőképessége iránti tiszteletét fejezte ki. Pepe ment legelöl. Ben ragaszkodott ahhoz, hogy Jillian legyen a második a sorban, míg ő közvetlenül mögötte haladt. Tudta, hogy Ben azért akart a közelében maradni, hogy mindjárt ott legyen, ha ő meginogna. Jillian azonban határozottan szedte a lábát. A fájdalom nem volt annyira elviselhetetlen. Annyira nem, mint amire számított. Válla minden egyes lépés során lüktetett, de ki lehetett bírni. Lábának gyengesége volt a legrosszabb: úgy érezte magát, mintha egy konok influenzás megbetegedésből lábalt volna. ki éppen. Valószínűleg így reagál a fájdalom okozta megrázkódtatásra, ráadásul lezuhant az adrenalinszintje. Minden enyhén valószerűtlennek tűnt, még Martim halála is. Csak néhány óra volt ez az egész? Bármilyen képtelenség, kezdett éhes lenni. Nem valami finom reakció, de akkor inkább ő se számítson finom embernek. Az éhség biztató volt: a valóság evilági érintése. Jócskán szürkület volt már, mire a perem végére értek, s akkor lett teljes a sötétség, mikor a hármas 276
lombtető alá jutottak. Sietősen felállították a tábort, a férfiak a szokásosnál kisebb tisztást vágtak az aljnövényzetből, éppen csak egy akkorát, hogy elég hely legyen a sátraknak és a tábortűznek. Ben felállította Jillian sátrát, aztán keresett neki egy kényelmes helyet, ahol elücsöröghetett, amíg Pepe a vacsorájukat készítette. Jilliannek nem okozott nehézséget az evés még könyöktől felfelé rögzített bal karjával sem, mohón behabzsolta a rizsből és halkonzervből álló egyszerű ételt. Altalában nem szokott kávét inni éjszaka, de Ben most odanyújtott neki egy bögre jól megcukrozott italt, és ő ellenkezés nélkül felhajtotta. Mire befejezték az étkezést, sokkal jobban érezte magát. Rick jött oda hozzá. Leült mellé. Kicsit zavarban volt, nem rá nézett, hanem a földre. – Hümm... meg akarom köszönni, amit tettél – motyogta. Ez volt az egyetlen barátságos gesztus, amit emlékezete szerint a bátyja valaha felé tett, ezért nem engedte, hogy túl sokat beleképzeljen. Egyszerűen csak ennyit mondott: – Szívesen. Rick kényelmetlenül testtartást változtatott. – Jól érzed most már magad? – kérdezte egy perc múlva. – A vállam érzékeny, de már ezerszer jobb, mint volt. – Örülök. – úgy tűnt, nem tudott mást mondani, és egy újabb kényelmetlen perc után fel is állt. Még most sem nézett a sze mébe. – Kösz még egyszer – mondta, s azzal visszament előbbi helyére. Alighogy egyedül maradt Jillian, Ben jelent meg mellette az ismerős lámpással és üveggel. – Menjünk – mondta. – Itt a kenőcs ideje. Jillian örömest ment. Első alkalommal csodát művelt vele az orrfacsaró anyag és az erős masszázs. Esetlenül bemászott a sátrába; Ben követte, és szinte az egész helyet elfoglalta óriási testével. Jillian egy pillantást vetett magára. – Először meg kell tisztálkodnom. – A közelben nem tudok erre alkalmas vízesésről. – Mellé térdelt és elkezdte kifűzni a bakancsát. – Van eldobható törülköző a zsákomban. Ben ránézett és elvigyorodott. Fehér fogak villantak. – Hát így csinálja. Kíváncsi voltam, hogy maradt mindig olyan tiszta. Magához képest mi úgy nézünk ki, meg úgy bűzölgünk, mint a csavargók. – Ha úgy érzik jól magukat... – dünnyögte Jillian. – Látom, már jobban van – mondta Ben helyeslőn, amint lehúzta Jillian bakancsát és zokniját. – Vegyük le a nadrágját, mielőtt kioldom a kötést a vállán. Kisebb megrázkódtatásban lesz így része. Jillian először ragaszkodni akart ahhoz, hogy saját maga tegye ezt meg, de egy sóhajtással szembenézett a valósággal. Ma éjjel mindenképpen szüksége van a segítségre. Ben kigombolta a nadrágot és gyorsan, ügyesen lehúzta róla. Aztán hozzálátott a kötözés kioldásához, mivel a pólya az inge fölött volt. Jillian nagyon vigyázott, hogy mozdulatlan maradjon, mert félt, hogy könnyen visszatérhet gyötrelmes fájdalma. Ben kigombolta az ingét is, s amikor levette róla, vigyázott, nehogy a vállához érjen. Aztán egy pillanatig a trikóján tartotta a szemét, mielőtt feltekintett rá. Nyugtalanító ujjongásféle ragyogott kék szemében, de mindössze ennyit mondott: – Le kell vágnom a trikóját. Nem tudja felemelni a karját, hogy áthúzhatnám a fején. Nem az ing elvágásának gondolata tetszett úgy neki, háborgott magában Jillian, banem a tudat, hogy a trikó lejön róla. Úgy meresztették egymásra a szemüket, mint két harcos, aztán Jillian megszólalt: – Igazán nyúlékony. Segítsen, hogy, kihúzhassam a jobb karomat és a fejemet, utána le tudjuk venni a bal karomról is. Ben keze hihetetlenül gyengéden segítette a műveletben; a ruhadarab a legkisebb fájdalom nélkül került le róla. Ben tekintete elidőzött fedetlen mellén, és Jillian –– akármennyire nem akarta ezt – érezte, hogy az megfeszül. Szíve szaporán vert. Ben tudta, hogy szeretkezésről szó sem lehet, tekintettel Jillian állapotára, de nem tudta megfékezni melle felé induló kezét. Köré fonta bal karját, gyengéden átölelte, s jobb kezével előbb az egyik, majd a másik mellét dédelgette, érdes hüvelykujjával dörzsölgetve feszes kis mellbimbóját. Bűvöletbe ejtette, mennyire illeszkedik tenyerébe a tömör, gömbölyded dombocska. A mellbimbók halványak voltak, finom barnás rózsaszínűek. Milyen bársonyos volt a bőre az ő nagy, durva, napbarnította kezéhez képest! Szapora légzését kivéve Jillian meg sere moccant. Ben lehajtotta a fejét és megcsókolta, képtelen volt visszatartani magát. Amióta a peremen gondjaiba vette, belülről rázkódott a sürgető ösztöntől, és a vágy, hogy átölelje, teljesen hatalmába kerítette. 276
Akárhogy is, uralkodnia kell önmagán. Nem számít, hogy – végre – szinte teljesen meztelenül tarthatja őt a karjában. Nem számít, hogy úgy feláll a farka, hogy már majdnem szétfeszíti a cipzárját. Jillian megsérült, és neki gondját kell viselnie; a szexnek várnia kell. De már nem túl sokáig, gondolta kétségbeesetten. Nem bírja sokáig nélküle. Akaraterejének minden cseppjével azon volt, hogy elengedje Jilliant, s arrább húzódjon tőle. Ő némán nézte Bent, kitágult pupillái szinte bekebelezték szeme zöldjét. Ben arcán verejték csillogott, de sikerült visszatérítenie gondolatait mostani feladatára. – Hol varinak azok az eldobható kendtik? – kérdezte. Hangja feszült volt és rekedtes; megköszörülte a torkát. Jillian is nyelt egyet. – Az elülső cipzáras zsebben. Ben megtalálta, s Jillian már nyújtotta is kezét a kis törülközőért, ragaszkodva jogához, hogy egyedül –tisztálkodjon meg. A tőle telhető legalaposabban megmosakodott, miközben félmeztelenségét a lehető legnagyobb méltósággal viselte. Ez sokkal bensőségesebb volt, mint mikor fürdött előtte; akkor szinte harcolt, hogy minél jobban csalódottá tegye Bent. Ez most más volt: Ben kicsit megváltozott. Gondoskodásának gyöngédsége megingatta Jilliant, bár az pontosan megfelelt a jellemének, hogy az első adandó alkalomkor megsimogatja a mellét. Amikor végzett, Ben felemelte jobb kezét és komor arccal megvizsgálta a csuklóját teljesen beborító sötét zúzódásokat. A bal csuklóján is volt jó pár, és két karján is felfutottak. – Néhány napig nem fog sok mindent csinálni – mondta Ben halkan, és segített neki hasra feküdni. – A háta és a karja majdnem olyan érzékeny, mint a válla. – A kenőcs segíteni fog – mondta Jillian már becsukott szemmel. Ben némán dörzsölte be testébe az átható szagú anyagot; nem sajnálta rá az időt: tudta, minden perc, amit a megkínzott izmok masszírozásával tolt, csökkenteni fogja másnapra a feszítő fájdalmat. Ismét felültette, és a karján folytatta; azok is rettenetesen meg voltak húzódva. Bal válla dagadt volt és zúzódásos, újból bekötötte, s Jillian megkönnyebbülten sóhajtott fel a segítségnek köszönhetően. – Ma éjjel úgy kell aludnia, ahogy van – mondta Ben. – Semmi trikó. Akarja, hogy itt maradjak magával? Jillian meglepődött, hogy megkérdezte, ahelyett hogy nyersen kijelentette volna, hogy itt marad, kényszerítve őt, hogy szembeszálljon vele. Aggasztotta, hogy egy pillanatra még fontolóra is vette az ötletet. – Köszönöm, de inkább egyedül maradok – válaszolta. – Nem hinném, hogy sokat fogok aludni. – Meg fog lepődni. Ki van mer–ülve. A cipzárt le fogja tudni ragasztani, de hogy fog egyedül lefeküdni? Támasz nélkül felkelni sem tud. Jillian elmosolyodott. – Lefeküdni könnyű: egyszerűen hanyatt dőlök. De jobb lesz, ha ma nem teszem fel a tapaszt, mert nem szeretnék reggel felüléssel bajlódni, hogy magát beengedjem. Ben félresimította az arcából a haját. – Miért tette? – kérdezte kíváncsian. – A Rickkel való kapcsolata nem éppen a legmelegebb. – A bátyám – mondta egyszerűen. – Ő is megtette volna ezt magáért? – Nem tudom. Valószínűleg nem. De nem számít; én nem ő vagyok. Ha hagyta volna Ricket meghalni, és meg sem próbálja megmenteni őt, nem bocsátotta volna meg önmagának. Erőltetett, még csak nem is udvariaskodó kapcsolatuknak ehhez semmi köze nem volt. Ben az arcát fürkészte, aztán röviden bólintott, mintha megértette volna. – Na jó, most pedig szépen lefekszik. Éberen fogok aludni – ígérte. – Dutra nem fog a közelébe férkőzni. Jillian felfortyant. Megsérült, de nem hibbant meg. – Nem Dutra az, aki miatt aggódnom kell, hogy bemászik hozzám. Ben szeme sarka összeráncolódott nagy vigyorgásától. – Ne járassa velem a bolondját. Tudom, hogy már nem olyan rossz rólam a véleménye. Meghívott magához reggelre. – Hogy segítsen felöltözni. – Ha ragaszkodik hozzá. – Előrehajolt és újból megcsókolta.. Szája elidőzött kicsit. – Miattam nem kell felöltöznie. – Egyik ujját körbejártatta mellbimbóján, s élvezettel nézte, hogyan ráncolódik össze. – Nem tudom, miért rejtegette előlem ezeket az édes apróságokat. Napokkal ezelőtt kellett volna ezt csinálnom. – Most sem csinálná – hívta fel a figyelmét Jillian –, ha szabadon használhatnám a karomat. 276
– Isten útjai kifürkészhetetlenek – recitálta Ben ugráló szemmel. Aztán ismét komolyra fordította a szót. – Hívjon, ha szüksége lesz rám, kicsim. – Hívom. Még egyszer megcsókolta, aztán segített neki lefeküdni, és betakarta egy könnyű takaróval. A hegyekbe érve szükség volt rá, mert az éjszakák hűvösebbek voltak az eddigieknél. Magával vitte a lámpást, és Jillian magára maradt a sötétben. Elfáradt, mind testben, mind lélekben; bizalmatlankodott ezzel az új közvetlenséggel szemben, de elfogadta a szükségességét. Ezek után még nehezebb lesz Bent kivédenie. Felidézte, milyen átható tekintettel nézett rá, amikor a mellét simogatta, és egész testében megrándult a vágytól. A kemény, meleg kéz érintése mintha tűz lett volna, mely testét felajzva újabb tüzet kelt életre. Ben tökéletesen tudta, hogyan érintse meg, az ördögfajzat, egyszerre volt erős és gyöngéd, s a kettő közti egyensúlyt olyan pontosan eltalálta, hogy nem lehetett ellenállni neki. Álomba merült. Agyában végigpergett a nap – felvillanó képek a mozivásznon. A rájuk zúduló zápor, Martim rémült arca, épp mielőtt lezuhan... A kusza képek visszarántották a teljes ébrenlétbe. Újra elszenderedett, de agya folytatta ott, ahol abbahagyta. Újraélte azokat a szörnyű, súlyos pillanatokat... Rick csúszni kezd... vadul utánaveti magát... belecsimpaszkodik, keresi, hogyan tarthatná vissza... Egy rémülettel teli másodpercig azt hitte, mindketten meghalnak. Aztán az acélerős szorítás a bokáján. Megmentette. Ben. Azonnal ott volt mögötte, az egyetlen, aki olyan gyorsan odaérhetett. Ben... valami megváltozott. Nem tudta, mi volt az. És miért nem „szivi” többé, és miért lett „kicsim”?
276
13. A sátor cipzárjának hangja ébresztette fel, megpróbált, felülni, de válla tiltakozására azonnal mozdulatlanná dermedt. – Rossz ötlet – motyogta. Ben feje bújt be, s követte teste többi része. Egy bögre volt a kezében, kávé gőzölgött benne; óvatosan letette, behúzta a cipzárat a bejáraton, aztán Jillian felé fordult. Kék szeme szúrósan vizsgálgatta az arcát, nem látja–e rajta a fájdalom és a kimerültség árulkodó jeleit. Amilyen mélyen aludt, kábultnak tűnhet, gondolta Jillian, de kimerültnek azért nem. Ben is így vélekedhetett, mert arckifejezése megenyhült. – Hogy érzi magát, kicsim? Jillian ásított. – Ha nem mozdulok, remekül érzem magam ,, Ben habozott. – Szerintem pihennünk kellene itt egy napot, – Ezt maga dönti el; mi azt tesszük, amit mond. De a gyaloglással nincs gond, képes vagyok rá, csak a csomagomat nem tudom vinni egyelőre. – Rápillantott a kávéra. – A magáé vagy nekem hozta? – Mindkettő. – Egyik izmos karját mögé csúsztatta, és olyan könnyedén, mintha egy gyermekkel tette volna, felültette. Jillian megragadta a takarót és bedugta a karja alá, hogy befedje a mellét. Ben száján vigyor incselkedett. – Múlt éjjel nem zavarta – mondta, miközben jobb kezébe adta a bögrét. Jillian óvatosan kortyintott a gőzölgő főzetből. – Hogyne zavart volna. Csakhogy nem tehettem ellene semmit. Ben masszírozni kezdte meztelen hátát, erős ujjai kutatták, hol merev és érzékeny még. Jillian behunyta a szemét elragadtatásában. Halk, doromboló hang jött a torkából. – Hmm, csodálatos – mormolta. – Jobban van, mint gondoltam volna – állapította meg Ben. – Talán mert mindig jó formában van. – Elvette a kezéből a bögrét, ivott, aztán visszaadta. – Na, nézzük meg, mi van a vállával. Az bizony nem sokat változott az előző éjszaka óta, dagadt volt és zúzódásos, de most egy kicsit jobban tudta mozgatni a karját, mielőtt belenyilallott volna a fájdalom. – Ha be van kötve, nincs semmi gond – mondta. – De azért adhatna még pár aszpirint a gyulladásra. Nem gondoltam volna, hogy egy kificamodott váll ennyi nyűggel jár; azt hittem, egyszerűen visszarántja a helyére, és kész. – Nem egészen – mondta Ben. – Vettem észre. Segítsen felöltözni, aztán folytathatjuk az utat. – Úgy rémlik, mintha azt mondta volna, hogy én döntöm el, továbbmegyünk–e vagy sem. – Biztosan hallucinált. – Biztosan. Határozottan lerángatta Jillian testéről a takarót. Győzedelmes vigyor jelent meg az arcán, ami lassan elhalványult, amint egy elmélyült kifejezés vette át a helyét. Nagyon gyöngéden simogatni kezdte a mellét. A reggeli levegőtől pompásan hűvösek voltak eleinte, de érintésétől hamar megmelegedtek. – Maga nem tud másra gondolni? – kérdezte Jillian zsémbelődőn. – Nem. – Hangja szórakozott volt, nézése Jillian mellére tapadt. Lassan lehajtotta a fejét. – Azon tűnődöm, milyen lehet az íze. – Ben! – Tiltakozó kiáltása vékony volt, elhaló. Remegett, minden ereje elszivárgott, ahogy Ben szája erősen rázárult fájdalmasan érzékeny mellbimbójára. A férfi karjának dőlve elengedte magát, szeme lecsukódott, amint a bizsergés szétáradt a mellében, s aztán a lágyékában is. Ben forrósága körülvette; férfias pézsmaillata arra csalogatta, hogy arcával a nyakához bújjon, hadd ölelje át erejével. Ben nyelvével szájpadlásához szívta mellbimbóját. Jillian kiejtette kezéből a kávésbögrét, ujjait Ben hátába vájta, nyögdécselve a gyönyörtől. – A francba. – Ben felemelte a fejét, szeme fátyolos volt, szája nedves és érzéki. – Nem akartam ezt csinálni. – De ezután a másik melléhez hajolt, megfogta, éhes szájához emelte – képtelen volt megtagadni tőle ugyanazt a bánásmódot. Amikor felemelte a fejét, szeme kínzó kényelmetlenségről beszélt. Nagyon óvatosan kinyújtotta a jobb lábát, és elviselhetőbb helyzetet próbált felvenni. Jillian remegve visszahúzódott. – Megérdemli – mondta gyengén. – Tudom. – Még mindig nem volt egészen ura önmagának. Mélyet lélegzett. – Mondom, nem akartam, hogy ez történjen. Egyikünkkel szemben sem volt sportszerű. Jillian már ismerte őt annyira, hogy felfogja: Ben most azt hiszi, minden ellenállása a múlté, és amint a válla eléggé meggyógyul a szeretkezéshez, megkapja őt. Benről lévén szó, biztosan úgy becsüli, hogy másnap éjszaka 276
ez be is következik. Bódultan bámult a kiöntött kávéra, a barna tócsára a sátor nejlon alján. Azon tűnődött, miért is nem adja meg magát neki. Akarta; akarta őt, a fenébe. Alkalmi szexet viszont nem akart, abban pedig kételkedett, hogy Ben mást is nyújtana azon kívül O nem az a típus, akivel egy nő megtervezheti a jövőjét; ő szenvedélyes szexet kínál, egy jó szórakozást, de azután, hogy felkelt és felhúzta a nadrágját, eltűnik. Így hát, akármilyen elbizakodott volt is Ben viselkedése, a csatájuk nem ért véget. Nem engedheti meg magának, hogy letegye a fegyvert. – Segítsen felvenni a trikómat – mondta erőtlenül. – Ma kibírja anélkül is. Senki sem fogja tudni, és könnyebben vetkőzik le este. – Abban szoktam aludni, úgyhogy ez nem lesz gond. Csak pólyázza be a vállamat, ha már rajtam a trikó, aztán adja rám az ingemet. Ha úgy találja, hogy a karomnak szüksége van még ,, a rögzítésre, odaszoríthatná az oldalamhoz, ahogy tegnap is csinálta. Akkor ma éjjel nem kell kioldani a vállamat, hogy levetkőzzek, és holnap fel fogok tudni öltözni egyedül is. Ben nem mozdult, de arckifejezése hirtelen veszedelmessé vált, amint felfogta a szavak mögöttes jelentését. Olyan benyomást keltett Jilliannen, mint egy támadni készülő hím állat; csak azért nem húzta össze magát a félelemtől, mert ösztönszerűen tudta, hogy Ben nem bántaná őt. – Már nem tud sokáig visszatartani. – Hangja halk, hajthatatlan volt. – Ami köztünk van, az nem fog csak úgy elmúlni. Jillian szembenézett vele. Látta felajzottságának erejét kemény, megfeszült orcáján. – Nem kell örökké visszatartanom magát – mondta egy kicsit szomorúan. – Csak addig, amíg visszaérünk Manausba. Utána eltűnök az életéből, és többé nem fog számítani. Ben egy keserű nevetésfélét hallatott. – Attól még nem lesz biztonságban tőlem, hogy visszaérünk Manausba. Maga az enyém, és ezt be fogja ismerni, nem számít, meddig kell nyaggatnom érte. –– Érdekből beszél. Amint visszaérünk, megakad a szeme egy másik nőn, egy olyanon, akinek nem esik nehezére a könnyelműsködés. – Az holtbiztos, hogy magával semmi sem könnyű – motyogta Ben. Úgy tűnt, mintha akart volna még mondani valamit, de hirtelen meggondolta, és inkább előhalászott egy tiszta trikót Jillian csomagjából. Ahogy rásegítette, keze ismét olyan gyöngédvolt, mint azelőtt. Szorosan bekötőzte a vállát, és befejezte az öltöztetést, gondosan, mintha egy gyermekkel tette volna. Utána, Jillian meglepetésére, mögé térdepelt, kifésülte a haját, és a szokásos lófarokba fogta. Végezetül megcsókolta a tarkóját. Így. Készen áll a reggelihez? Készen állt, bár Ben e kedves gondoskodással kissé kibillentette az egyensúlyából. Nem akarta, hogy kedves legyen; azt akarta, hogy a megszokott Ben Lewis legyen: pimasz, közönséges és vakmerő. Bátor is, tette hozzá, hogy megadja a császárnak, ami a császáré. Ijesztően ügyes. Veszélyes. Kegyetlen. Most először eltűnődött valamin. Mi a kérdése tulajdonképpen: az, hogy ellenálljon–e neki? Nem inkább az, hogy meddig? Olyan butaságot művelt, amit alig tudott elhinni magáról. Kezdett beleszeretni ebbe a férfiba. Gyakran megálltak aznap, hogy Jillian pihenhessen. Sokkal jobban bírta, mint várta. Érzékeny volt a csuklója és a válla, de hacsak nem verte be valamibe zúzódásos testrészeit, nem fájtak. A szoros kötés megakadályozta vállízülete mozgását, gyógyulhattak a megfeszített ínszalagok. Mivel nem cipelt csomagot, a menetelés valójában könnyebb lett számára, mint sérülése előtt volt. Amikor Ben aznap éjjel lefejtette a külső kötést, ami a bal karját szorította az oldalához, már nehézség nélkül tudta mozgatni, mivel a vállán levő alsó kötés még mindig megtámasztotta az ízületet. Sikerült egyedül levetkőznie, ha lassan is, és két aszpirin bevétele után jól aludt. Másnap elég jól érezte magát, így nem köttette karját az oldalához. Fürgén lépdelt Ben nyomában. Annyira fenn voltak a hegyekben, hogy a magasság csökkentette valamelyest a fullasztó hőséget. Bár még mindig fáradságos volt a meredek kaptatókon fel– és lemászniuk, Jilliannek nem jelentett túlzott nehézséget az aznapi útszakasz. Már néhány óra eltelt azóta, hogy reggel útnak indultak, amikor váratlanul egy olyan helyen találták magukat, ami egy zárt kanyon trópusi változatának tűnt. A hegyek körbezárták őket, és bár a rejtjelezett útmutatás világosan azt mondta, hogy j ennél a pontnál észak felé kell menniük, észak felé csak akkor mehettek volna, ha repülni tudtak volna. Mindnyájan megálltak, s várakozón figyelték Jilliant. Jillian felnézett a fejük fölött magasba szökő hegyekre: néhol kilátszott a sziklás hegyoldal, de szinte mindenütt fák és bokrok hajtották 276
a repedésekből, amitől a szirtek felszíne zöld fallá vált. Karjánál vastagabb liánok lógtak le a földre, és a vad orchideák gazdagabban virítottak itt, mint bárhol eddig az útjuk során. Ben, kezében Jillian csomagjával, odasétált hozzá. – Talán jobb lenne, ha újra ellenőrizné az útmutatást – javasolta Ben. Jillian kivette táskájából a jegyzetfüzetét és még egyszer kirejtjelezte a titkosírást, de most is ugyanazt az irányt olvasta ki belőle. – Jó helyen vagyunk – mondta tanácstalanul. – Az lehetetlen, hacsak nem az indákon kell felmásznunk, akár a majmok. – Eszerint észak felé kell mennünk. – Tehetetlenül mutatott a kellő irányba. – Arra van észak. – A francba. – Ben levette kalapját, és letörölte homlokáról az izzadságot. – Biztos letértünk valahol az útról. – Lehetetlen. Tegnap délután a tájékozódási pont éppen ott volt, ahol lennie kellett. Jó helyen vagyunk, tudom. Ben hátrahajtotta a fejét és felnézett. – Akkor ki kell találnia valami mást, mert az én véleményem szerint zsákutcában vagyunk. Nem mintha mást vártam volna, de ha nem győz meg gyorsan az igazáról, megfordulunk és megyünk vissza. – Hogy érti azt, hogy megyünk vissza? – Kates elég közel állt ahhoz, hogy meghallja Bent, hangja dühös volt. Ben gúnyosan nézett rá. – Nem tudja, hogy a legtöbb ilyen expedícióról kiderül, hogy a semmiért volt az egész? Mintha olaj után fúrna. Fizet, és vállalja a kockázatot. – De... de ez biztos dolognak indult. – Kates arcából hirtelen kifutott a vér. Ben felhorkant. A bárdolatlan hang kellően kifejezte a „biztos dolgok"–ról való véleményét. – Nem mehetünk vissza – erősködött Kates. – Meg kell találnunk. Jillian arrább sétált, hogy alaposabban megnézze a függőleges kőfalat, addig, amíg útjában hatalmas leomlott 'sziklák és sűrű aljnövényzet nem akadályozták. Megpróbált megszabadulni a csalódottság feltörő érzésétől, megpróbált gondolkodni. A professzor azt tanította neki, hogy mindig gondolja át a helyzeteket, hogy reálisan mérlegelje az érveket és ellenérveket. Ez egy olyan tanítás volt, ami mindig hasznára vált. Átgondolta a tényeket. Az út el van zárva. Felfelé nem mehetnek. Az útmutatás szerint pontosan erre kellett menniük. Felfelé nézve minden sziklahasadékot, minden fát tanulmányozott, valami szokatlant keresett, ami nyomra vezetheti. Észak felé. Akárhogy is, észak felé kell menniük. És az... Az előtte levő óriási sziklatömbre meredt. Észak egyenesen előtte van, nem egyenesen felfelé. Jorge bámészkodott a közelben. Odafordult hozzá, és udvariasan megkérte: – Legyen szíves, vágjon nekem egy erős botot. – Máris. – Machetéjével levágott egy vaskos ágat. Néhány csapással eltávolította a kisebb gallyakat, és szintén komoly udvariassággal átnyújtotta Jilliannek. A botot az aljnövényzet átfürkészésére használta, nehogy meglepje egy ott rejtőző kígyó vagy más veszélyes lény. Ben közeledett felé. – Jillian, várjon. Mit csinál? – Csak szétnézek – mondta, s eltűnt egy hatalmas páfrány mögött. – A fenébe, várjon. Ha akarja, megtisztítjuk ezt a részt. Az erős napfény után időbe telt Jilliannek, amíg szeme ismét hozzászokott a félhomályhoz. A vastag lombozat természetes mennyezetet alkotott a feje fölött. Pillangó szállt egy levélre mellette és összecsukta rebbenő szárnyait. Ezek a sziklatömbök óriásiak voltak, indák futották be őket. Kinyújtotta a kezét, és egy legalább kétemeletnyi magas tömb hideg oldalára tette. Nem lehet tudni, milyen ősrégiek ezek a monolitok; ha a hegy tetejéről gördültek le, akkor valószínűleg még nagyobb részük van a talajba temetve. – Jillian, azt mondtam, várjon. – Ben jelent meg mellette, félrecsapva egy indát. Egészen el voltak rejtve a többiektől, akik nem lehettek messzebb tíz méternél. A növényzet olyan sűrű volt, hogy eltompította a hangjukat. Jillian megbökdöste a földet a bottal, és mert semmi nem ugrott rá, még egy lépést tett előre. – Mi az? – kérdezte Ben feszülten figyelve őt. – Próbáljuk meg erre, a sziklatömb mögött. – Miért? 276
– Mert az útmutatás semmiféle felfelémenetelről nem szól. Ben felhúzta a szemöldökét. – Értem, mit akar mondani. Rendben. De én megyek elöl. Előrefurakodott. A hatalmas kövek közelsége miatt szorosan egymáshoz értek. Machetéjével megszabadította az utat a mindent elzáró cserjéktől és kis fáktól, amik szinte áthatolhatatlanná tették a teret. Minden lépéssel egyre sötétebb lett, ahogy a sziklák mind fenyegetőbben közrefogták őket. Ben megállt. Minden izma megfeszült. – Mi az? – Érzi? Jillian csendben összpontosított. Mit kellene éreznie? Egy gyenge hűvös szellő... Szellő? Itt, az óriáskövek mögött? – Honnan jön? – suttogta. – Pontosan szemből. Egyenesen az arcomba fúj. Újból meglendítette a machetét, rávágott a látását elhomályosító zöld falra. Ahogy az indák és ágak vastag gubanca leesett, egy szűk fekete nyílás tárult fel előttük. A hűvös levegő ennek bejáratából fújt. Ben hátralépett; beleütközött Jillianbe. – Hát, paff vagyok. – Látni a végét? – Kicsim, két lépésre se látok be. Ezt nevezem én sötétnek. Mielőtt Jillianhez csatlakozott, ledobta a hátizsákját, így nem volt nála zseblámpa. Jillian visszasietett oda, ahol a többiek várakoztak. Mindnyájan egy kicsit nyugtalanok voltak, hogy vajon mit csinálnak ók ketten, de ahhoz azért nem voltak elég kíváncsiak, hogy megnézzék maguknak, mi van a nagy kő mögött. Amint csomagjából előhalászott egy zseblámpát, Kates megkérdezte: – Találtak valamit? – Lehet, hogy egy átjáró van a kő mögött – mondta. – De lehet, hogy nem. Nem tudjuk. – Magával megyek. Visszaindultak oda, ahol Ben várt. Kates egyfolytában szorongó pillantásokat vetett a fejük fölé, de nem fordult vissza. Amikor odaértek Benhez, Jillian látta, hogy ő közben befejezte a nyílás körülötti hely tisztogatását. Kates szeme tágra nyílt, ahogy a hegyoldal vékony fekete hasadására bámult. A belépés gondolata nyilvánvalóan ijesztő volt számára. Ben átvette a zseblámpát és körbevilágított vele a nyíláson. Belül rögtön kiszélesedett, amiből megértette: jó védelem volt a keskeny bejárat a sziklában. Az ellenségnek egyesével kellett belépnie rajta, így a védők erőlködés nélkül elcsíphették őket. A bent levő átjáró mintha a hegybe vájt alagút lett volna, két méter magas és másfél méter széles lehetett. Ben nem tudta volna megmondani, mennyiben változott a mérete a folytatásában, mert a bejárattól úgy három méteren át élesen jobbra ívelt. – A francba – csúszott ki Kates száján. – Itt biztos vannak denevérek. Ben a mennyezetre irányította a zseblámpát. Pókhálókat látott, mást nem. – Mesterségesnek tűnik – mondta. – Nincsenek denevérek, hacsak nem egy természetes barlangba torkollik. – Nagyot kiáltott. – Pepe! A kis indián fél percen belül ott termett. Egy pillantást vetett a nyílásra, s keskeny fekete szeme a riadalomtól tágra nyílt. Saját nyelvén elhadart pár szót Bennek. – Nem tetszik neki – fordította Ben. – Magam sem őrülök meg érte – jegyezte meg Jillian. Ahányszor arra gondolt, hogy a teljes sötétségbe bemenjenek, félelem húzta össze a gerincét. Kates izzadva bámulta a fekete lyukat. Ben Jillianre világított. – A denevérek miatt nem aggódom, de nem tudni, mi más van odabent. – Csak egy módon lehet kitalálni – mondta Jillian. – Maga megy elöl. – A maga kezében van a zseblámpa. Ben előhúzta és kibiztosította a pisztolyát. – Inkább ez legyen nálam. – Mindkettő magánál van, tehát rajta – türelmetlenkedett Jillian. – Közvetlenül maga után megyek. Vagy elöl, ha tényleg ragaszkodik hozzá. 276
– Maga itt marad – parancsolta Ben. – Nem én. Én találtam: az enyém. – Hogyan tetszett mondani? Nekem volt machetém, én irtottam ki a bozótot, és én vagyok az, aki a hűvös levegőt először érezte. y – Csak mert előrenyomult és megelőzött. Nagyon jól meg– s voltam maga nélkül. Ahogy így pörlekedtek, Ben megtette az első pár lépést befelé, Jillian ott volt a sarkában. Szíve kalapált az izgatottságtól. Kates követte őket, vonakodva ugyan, de ő is ott volt. –– Azt mondtam magának, maradjon kint – morogta Ben Jilliannek. – Na és? Elérték az éles kanyart és továbbmentek. Eddig a bejárattól szivárgott be némi fény, de most elnyelte őket a teljes sötétség, amit egyedül a zseblámpa gyenge sugárnyalábja tört meg. Az alagút nem változott; magassága és szélessége nagyjából ugyanolyan maradt; Jillian megtapogatta a kőfalat és emberi munkáról árulkodó mintákat érzett a keze alatt. – Tudom – mondta Ben, észrevéve mozdulatát. – Tényleg ember műve. Vagy nő műve, gondolta Jillian. Izgatottságában és örömében sikítani akart, hogy csökkenjen a benne levő feszültség. Körülbelül ötven métert mentek még beljebb, sem gödör, sem álcázott csapda nem akadályozta a haladást, de Ben megálljt rendelt el. – Ennyi – mondta. – Menjünk ki innen. Egy lépést sem megyek tovább kötél, vagy biztonsági intézkedések nélkül. Lehet, hogy mérföldeken át kígyózik ez a micsoda. – Hangja visszhangzott az alagútban, visszatért hozzájuk elölről is, hátulról is. A hatás hátborzongató volt. Kates gyorsan szedte a lábát visszafelé, és még gyorsabban ment volna, ha nem hátulról jött volna a zseblámpa nyugtató sugara. Kiléptek a napfényre, és ott találták a többieket a bejárat előtt ácsorogni, arcukon az aggodalom és az izgatottság különböző kifejezéseivel. – Mit találtatok? – kérdezte Rick. Ő az izgatottak egyike volt: majdhogy le–fel nem ugrált. – Semmit – szólt Kates. Rick elkomorodott. – Semmit? – Még semmit – mondta Jillian határozottan. – Nem mentünk messzire. – Na, mindenkinek hátra arc – szólt Ben. – Úgy tömörülünk itt, mint a heringek. Menjünk tágasabb helyre, és lássuk a teendőket. Egyszerű, hogy mit fognak csinálni. Ben már gyorsan átgondolta az egészet, amikor kifelé jöttek az alagútból. Számolva az eshetőséggel, hogy megtalálták a Kővárost, nem szándékozta hátrahagyni Jilliant, kiszolgáltatva Kates és Dutra kényének. Ahová megy, oda megy Jillian is. A kosarakat nem tudják átvinni, mert a folyosó kacskaringós, de hátizsákkal nem lesz gond keresztülhaladni rajta. A rakományt egy–kettő szétosztották, súlyuk szinte teljesen leterhelte az embereket. Remélte, nem tart túl sokáig, amíg kijutnak az alagútból. Mindenkit összekötött, egyszerűen átbújtatva a kötelet az övpántokon – gondot jelentett ez Pepének és Eulogiónak, mivel nekik nem volt övpántjuk, de Jillian elővarázsolt néhány biztosítótűt, melyek a célnak éppen megfeleltek. Jillian ragaszkodott hozzá, hogy jobb vállára akasztva ő is vigyen egy kis csomagot, mert meg akart tenni minden tőle telhetőt. Mindannyiuk kezében volt egy zseblámpa. Ben, jobb öklében a Glockkal és puskájával a vállán, visszavezette őket a barlangba. Fogalma sem volt, hogy mit találnak. Lehet, hogy zsákutca, az is lehet, hogy hegycsuszamlás torlaszolja el a végét. Akármi előfordulhat. Jillian áttette a lámpát a bal kezébe, és előcsempészte a vállán levő csomagból a pisztolyát. Biztosabb, ha kéznél van. Ben ment elöl, Jillian követte, aztán Pepe. Pepe nagyon idegeskedett, Jillian gyanította, hogy az alagút zártsága miatt. Az inkább egykedvű Eulogio csupán érdeklődő volt, nem riadt vissza. A hang olyan ridegen csengett vissza fülükben, hogy mindenki hamar megtanult suttogni. Jillian becslése szerint legalább ötszáz métert mentek már, amikor a folyosó hirtelen emelkedni kezdett. Széles, lapos lépcsők következtek, melyeket mintha a sziklából vájtak volna ki. Nem volt meredek az emelkedő, de jól megdolgoztatta az embereket, akik nagy túlsúlyt cipeltek. A levegő hűvösebbé vált, Jillian didergett. A zseblámpával megvilágított alagút szinte mindig egyforma arcot mutatott. 276
– Milyen hosszan folytatódik vajon? – tűnődött Jillian hangosan. – Amennyire kacskaringós, úgy képzelem, jó hosszan. Amíg érezzük a szellőt, nem aggódom. Valahonnan jön a friss levegő. A végtelen sötétség elbátortalanító volt. Jillian azon töprengett, vajon hogyan tanulják meg a geológusok, hogy ne csak elviseljék az élve eltemetés érzetét és a–nyomasztó sötétséget, hanem élvezetüket leljék benne? Ezt nem neki találták ki. Az alagút ismét egyenletessé vált, rövid pihenőt tartottak, hogy kifújják magukat. Tíz perc múlva folytatták az utat. Jillian megnézte az időt, amikor beléptek az alagútba. Elfordította a csuklóját, hogy a lámpa fénye ráessen órája lapjára. Ötvenöt perce gyalogoltak már, mínusz a tízperces pihenő – mondjuk, negyvenöt perc. Gyors tempóban haladva ennyi idő három mérföld megtételéhez elég. Figyelembe véve lassúságukat, legalább két mérföldet mehettek eddig. Valami alagútféleség volt ez. Valakinek jó sok munkájába kerülhetett, míg kifaragta, a hegy szívéből, bár lehetséges, hogy a természet tette meg az első lépést, és az ember – talán nő – egyszerűen megnagyobbította, ami már ott volt. – Vigyázat – szólt Ben. Újabb széles, lapos lépcsők következtek. Mindegyik fok mindössze egyujjnyival lehetett magasabb az előzőnél, de több száz is volt belőlük, ezért fáradságba került megmászni őket. Egyszerre ismét elkanyarodtak, és fény szűrődött be szemből. Tompa volt, alig kivehető, de fény. Ahogy közelebb értek, látták, hogy ezt a nyílást is éppúgy benőtte a növényzet, mint a másikat. Szélessége ugyan megegyezett az alagútéval, mégis csak egy ember számára volt hely, ha annak az egy embernek machete lendült a kezében. Ben letette a hátizsákját és szabdalni kezdett a halálos; borotvaélű fegyverrel, s hatalmas erővel irtotta ki a kijáratot torlaszoló vastag liánokat és bozótokat. A napfény egyre jobban beáradt. Aztán ismét kint voltak, félretolták az arcukba csapó széles leveleket, levagdosták a földet seprő indákat. Az alagút sötétsége után el kellett takarniuk a szemüket, amíg látásuk alkalmazkodni nem tudott a napfényhez. Az itt szemük elé táruló látvány majdnem ugyanaz volt, mint az alagút másik végén. – És most? – kérdezte Rick csömörrel. – Innen hova tovább? Jillian lassan körbefordult, aztán még egyszer. Valami medenceféleségben voltak, sziklafalakkal körbevéve. Gyakorlott szeme sorra felfedezte a részleteket, és mellkasában nőni kezdett egy érzés, melyről már azt hitte, mindjárt szétfeszíti. Látta Ben szemét, és tudta: ő is észrevette ugyanazokat a dolgokat. Azonban ő hirtelen halálkomollyá vált, míg Jillian ujjongani és sikítani akart boldogságában. – Nem megyünk sehová – sikerült végül kiböknie remegő hangon. – Megérkeztünk. Megtaláltuk a Kővárost. Rick ismét körbenézett. – Ez az? – kérdezte láthatóan csalódottan. – Hacsak nem tévedek – válaszolta Jillian. Nem tévedhetett; tudta, mit lát. Az őket körülvevő kőfalakat fülkék lyuggatták át. A bejáratokat réges–régen beszőtték a növények, de Jillian még ezek növésében is látott némi rendszerességet. – Akkor hol a kincs, amiről beszéltél? – követelőzött Rick. Jillian mély lélegzetet vett. – Ha van kincs, akárhol lehet. Nem feltétlenül mi vagyunk az egyedüliek, akik idetaláltak. Kates homlokát ráncolva előrelépett. – Hogy érti azt, hogy ha van kincs? Mit gondol, mi a fenéért jöttünk magával? Ha hazudott nekünk... Ben hirtelen mellette termett. – Senki sem tudja, mi van itt – mondta kimérten, de hangjának fenyegető színezete leállította Katest. – Sok dolog történhet négyszáz év alatt. – Most mit csinálunk? – kérdezte Rick. – Felállítjuk a tábort. Az a legfontosabb dolgunk. Ez a hely nem megy el sehová, az biztos. Jillian majd megveszett a türelmetlenségtől, hogy mielőbb elkezdhesse a felfedezést, de tudta, hogy Bennek igaza volt. Először is egy nagy tisztásra volt szükségük. Jillian nagyon aggodalmaskodott, nehogy tönkretegyenek valamilyen ősrégi tárgyat, de bozót, indák és kisebb fák kivételével semmi sem került a villogó pengék alá. Nem 276
volt egy különösebben magas fa sem a medencében, Jillian elcsodálkozott ezen. Napsütötte hely volt, de a növényzet, bár sűrű volt, nem ért el nagy magasságot. Ennek a furcsaságnak az oka, bármi legyen az, hozzátartozott az anzárok különlegességéhez. Már alig várta, hogy hozzáláthasson titkaik felfedezéséhez. A sátrakat most távolabb állították fel egymástól, mint az út során. Jillian is érezte: különös biztonságérzet töltötte el őket. Biztonságban voltak ebben a védett medencében. Ben mindenesetre közvetlenül az ő sátra mellé állította fel a sajátját. Jillian szélre nem számított, hiszen minden oldalról körbe voltak véve, mégis, lágy szellő kavargott, és tette a levegőt bámulatosan kellemessé, szinte hűvössé. Úgy sejtette, hogy éjszakánként határozottan hideg lesz. – Kérem, figyeljenek a lábuk elé – kérlelte őket. – Kehely, edény, akármi előfordulhat itt. – Több mint valószínű,, hogy bármilyen leletet évszázadok során lerakódott koszréteg takart volna, de Jillian látta őket maga előtt, ahogy a földön hevernek. Még javában világos volt, amikor befejezték a tábor kialakítását. Ben Jillian derekára csúsztatta a karját. – Sétáljunk egyet – mondta enyhén hízelkedve. Jillian gyanakvón nézett rá. – Miért? – Beszélnünk kell. – Arról, hogy...? – buzdította Bent. Ben felsóhajott. – Kutya legyek, ha nem maga a legbizalmatlanabb nő, akivel valaha találkoztam. Jöjjön velem, jó? – Jól van – egyezett bele kelletlenül. – De nehogy azt képzelje, hogy másba is beleegyezem. Ben sóhajtott még egyet. – Nincs okom azt képzelni. Nehéz volt az aljnövényzetben haladni; Ben machetéjével ösvényt vágott maguknak menet közben. Jillian hamarosan megszólalt: – Minek kellek én? Nem csak tornázni akart? Ben hátranézett, nincs–e mögöttük valaki. Hallótávolságon kívül voltak, és ha bárki megpróbált volna utánuk osonni a cserjésben, felfigyeltek volna rá. – Mostantól kezdve rázós az ügy – mondta. – Odasúgtam az embereknek, hogy vigyázzanak Kates–szel és Dutrával. Ha bármi történik, azt akarom, hogy szétszóródjanak és tűnjenek el, ahogy tudnak. Szerintem még mindig elég biztonságban vagyunk, hacsak tényleg nem talál valami hatalmas vörös drágakövet, bár az arany valószínűbb, és az is éppoly gyorsan átküldene minket a túlvilágra. – Tudom. – Értette, milyen velejárói vannak annak, hogy megtalálták a Kővárost, és annak ellenére, amit korábban mondott, nem hitte, hogy már kifosztották volna. Minden bizonnyal ők az egyedüli emberi lények, akik ebben az elszigetelt medencében megfordultak, amióta az anzárok kihaltak. – Most jön a neheze. Tartsa mindig magánál a pisztolyát. – Úgy lesz. Értettem. – Ha rosszra fordulnak a dolgok, ne várja meg a végét. Irány az alagút és mentse az irháját. Fusson, ahogy csak tud, és ne álljon meg. Majd utolérem a túloldalon. Semmiképpen ne engedje tőrbe csalni magát. Nyugtalanít engem ez a hely, hogy csak egy út vezet ki innen. Nagyon remélem, hogy találok egy másik kijáratot. – Nem tartom valószínűnek. Éppen ez az alagút tartotta olyan jól rejtve az anzárokat. – És ugyebár nem vált be? – kérdezte Ben. – Így is kihaltak. – Kíváncsi lennék, mi történt velük. – Nem tehetett ellene; szeme könnybe lábadt. – Nem csak arról van szó, hogy ez igazolni fogja apát. Egy különleges törzs élt itt, akik egy napon csak úgy eltűntek. Fontos megtudnunk, hogy mi történt velük. – Valószínűleg járvány, ha volt egyáltalán kapcsolatuk európaiakkal. – Összehúzta szemöldökét, hogy olyan komoly legyen, amilyen csak tud. – De ha tényleg mind nők voltak, lehet, hogy az unalomtól haltak meg. Jillian fenyegetően fixírozta. – Időnként szeretnék behúzni magának. – Ha bármikor testi kapcsolatot akar velem, kicsim, csak szóljon. Boldoggá tenne, ha birkózhatnék magával. – Azt a vigyorát vette elő, ami a legjobban ingerelte Jilliant, ami a lehető legpimaszabb vigyor volt a Földön. – Tudja, mi maga? – kérdezte összehúzott szemmel. – Nem, mi? Egy mén? Élete fénye? Álmai férfija? – Egy szarjankó – mondta jól érthetően, s azzal otthagyta a harsányan kacagó Bent. Másnap Jillian irányítása alatt megkezdődött a Kőváros gondos felderítése. Még több aljnövényzetet kellett 276
kiirtaniuk, hogy megtalálják a szinte elrejtett helyiségekhez felvezető utat. Munkájuk során az anzárok mindennapi életének apró tárgyai kerültek elő. Joaquim kő mozaikburkolat egy darabkájára lett figyelmes. Miután többet feltártak belőle, úgy tűnt, egy szökőkút részletére találtak. Jillian minden szögből lefényképezte, és aprólékos jegyzeteket készített róla. Cserépedények darabkáira bukkantak, ezekről is készített fényképeket és jegyzékbe vette őket. Még soha életében nem volt ilyen boldog. Nem teremtették a történelmet; feltárták azt, ismerkedve az emberi élet eleddig ismeretlen formájával. Amikor hozzányúlt egy cserépszilánkhoz, amiről még mindig nem kopott le a rámázolt minta, megkapta annak a varázsa, hogy valaki évszázadokkal ezelőtt formálta olyan széppé, mindennapi életük díszítésére. Olyan volt, mintha az időt tartotta volna a kezében, és ez különös, megnyugtató érzéssel töltötte el. Az egyes emberek meghalnak, de az élet megy tovább. Furcsa módon Dutra volt az, aki négy nappal később megtalálta az első feljárót a helyiségekhez. Őt nem érdekelték a törött edények, de Bennel való összetűzése után ellenkezés nélkül használta kegyetlen erejét, hogy hatalmas földdarabokról irtsa ki az aljnövényzetet. Agresszivitását fizikai erőkifejtésbe ölte, rosszindulatát az útjába kerülő ágak vagy indák sínylették meg. Az emelkedő málladozni kezdett a több évszázados használatlanság után. Kőtörmelék borította, de egyértelműen látszott rajta, hogy mire használták. Azonnal hozzáláttak a megtisztításához, bár Jillian körültekintésre intette őket, ami újra lelassította a munkát. Az emelkedő egy széles folyosóhoz vezetett fel. Termek nyíltak belőle, és körülövezte az egész medencét. Mivel magasabb szinteken is voltak termek, Jillian úgy vélte, hogy a szinteket összekötő feljáróknak is lenniük kell. A Kőváros koncentrikus rétegekben épült, és emberek ezreinek befogadására volt alkalmas. A folyosót ugyanúgy betemette a törmelék, mint a feljárót, és Jillian sejtése szerint leletek ezrei voltak alatta, de a legfontosabb az volt, hogy bejussanak a termek belsejébe. Azokban laktak az anzárok, azok rejthették a legértékesebb kincseket. Tudta, hogy az ő kincsekről alkotott fogalma különbözik a többiekétől. Az anzárok valóságos léte minden értéket felülmúlt számára. Természetesen állatok költöztek a termekbe. Madarak fészkeltek bennük, és az évek során még más teremtmények is használták a menedéket jelentő helyiségeket. Csodálatos lenne, ha minden megmaradt volna eredeti állapotában, gondolta Jillian az első terem megtekintésekor – de a természet nem volt tiszta. Az első helyiség kicsi volt, alapterülete nem lehetett több hét négyzetméternél. Bár alaposan átvizsgálta a törmeléket, nem akadt jelre, ami a terem használatára utalt volna – legalábbis első szemrevételre nem. Nem talált olyan cserépedényt, ami főzésre, vagy a főzés módjára utalt volna. Semmi nem volt, ami parázstartó üstre vagy tűzhelyre hasonlított volna, semmi korom, semmi faszén. Mindössze egy pici kígyót talált, ami azonnal védettebb helyre siklott, amikor Jillian tapogatózó botja megzavarta nyugvóhelyén. Nem volt szabad csalódottnak éreznie magát. Több száz volt ezekből a kis termekből; nem lehet mind üres. Semmit nem találni – ez éppúgy része a régész munkájának, mint találni valamit, bár érzelmileg nem kielégítő, és érdekesnek sem mondható. Lefényképezte a helyiséget, és bejegyezte a füzetébe. Ben dugta be a fejét. – Ne piszmogjon egyedül ezekben a helyiségekben – mondta ingerülten. – Miért? Lehet, hogy kígyókkal találkozom? – kérdezte tágra nyitva a szemét. – Nagyon jól tudom, hogy vannak itt kígyók; maga egyszerűen nem látott egyet sem eddig. Jillian továbbra is a hulladék .kutatásával foglalatoskodott. – Hogyne láttam volna. Egy kis fickó épp azelőtt fújt visszavonulót, hogy maga bejött. Ben összeszorította az állkapcsát. Egy percig felindultság villódzott a szemében. Aztán megenyhült, és savanyúan rávigyorgott Jillianre. – Mindig elfelejtem, hogy maga tapasztalt vén róka ebben. Tehát nem fél a kígyóktól? – Nem. Elővigyázatos vagyok, de nem félek. – Nem a kígyók az egyedüli veszélyei az ilyen helyeknek. – Egyetértünk. – Magának esze ágában sincs figyelni rám, igaz? – kérdezte elkeseredetten. – Továbbra is ilyen naivan fog sétálni ezekben a helyiségekben. – Ez a munkám. – Az én munkám meg az, hogy biztonságban tartsam magát. Mostantól kezdve, ha nem én, akkor az egyik ember lesz maga mellett. – Részemről rendben – mondta Jillian szórakozottan. 276
Tényleg egy cseppet sem figyelt rá, gondolta Ben. Elmerülten tapogatózott a botjával, időnként leguggolt, hogy valamit jobban megvizsgáljon, teljes figyelmét arra összpontosította, amit csinált. Őrjítő volt, hogy furcsán ellágyult, ahogy figyelte őt. Ez Jillian. Imádta ezt a munkát, és minden másról megfeledkezett, amikor benne volt. Ben csak annyit tehet, hogy a tőle telhető legjobban vigyáz rá, és nem felejti el, hogy ő a legklasszabb nő, akivel valaha találkozott. Jillian tudta, mit csinál, és mindkét lábával a valóság talaján állt. Bent aggasztotta, hogy valóban megtalálták ezt a helyet. Mennyivel jobban szerette volna, ha Jillian kénytelen beismerni, hogy nem létezik; keserű csalódást okozott volna neki, de mindnyájan sokkal nagyobb biztonságot élveznének most. A jelenlegi helyzet olyan volt Ben számára, mintha egy olyan vulkán tetején ülnének, ami bármely percben kitörhet. Pillanatnyilag minden elég nyugodtnak tűnt, de ha rátalálnak arra az átkozott ékkőre, vagy valamennyi aranyra, fordul a kocka. Sosem árt, ha az ember mindenre felkészül, ezért megtett bizonyos előkészületeket, és megvoltak a maga tervei. Ha nem történik semmi, továbbra is úgy fog viselkedni, mint eddig. Mivel szemmel akarta tartani Katest és Dutrát, Jorgét bízta meg azzal, hogy Jilliannel legyen és segítsen neki, egyrészt biztonsága érdekében, másrészt, mert a válla kicsit még mind ig meg volt dagadva. „Orvosa" nem akarta, hogy többet használja a kelleténél. Jillian örömmel fogadta Jorge társaságát. Kedves volt, amellett fáradhatalanul dolgozott. Nem lelkesedett a törött edényekért és a különös szilánkokért, amiket Jillian talált, de tökéletesen belenyugodott, hogy mostani feladata szerint segítenie kell a felkutatásukban. Örvendetes dolog volt, hogy más termekben több mindent találtak, mint az elsőben. Jillian nagyon komolyan vette minden egyes lelet adatainak részletes feljegyzését: helymeghatározása, leírása, állapota. A tárgyak közül nemigen tud majd magával vinni egyet is. Azonkívül egy bizonyítékot sem akart elveszíteni, mert mind segíthet az anzárok talányának megfejtésében és előrehaladottságuk fokának megállapításában. Az eddig talált mázolt és festett cserépdarabkák arra utaltak, hogy égetőkemencét használtak, de nem bukkant egynek sem a nyomára. Hosszú időt fog igénybe venni, amíg megtalálják és összeillesztik az anzárokra jellemző tárgyakat és bizonyítékokat. Ahogy a napok múltak, Kates egyre türelmetlenebb lett, mert „szemeten" kívül nem találtak mást. Jillian, ha nem is türelmetlenné, de nyugtalanná vált, amiért nem találtak semmi mást. Már réges–régen kiürítették a terepet a fosztogatók? Ha ez így van, az itthagyottak alapján talán soha nem tudnak meg sokat az anzárokról. Éppen egy újabb halom törmeléket vizsgálgatott nagy gonddal, amikor rájött, hogy valami egetverő butaságot csinált. A nagy izgalomban, hogy megtalálták az alagutat és a helyet, ami biztosan a Kőváros, elfeledkezett az útbaigazításról. A leírás nem ért véget az alagúttal. Más utasítások is voltak, amik valószínűleg egyenesen az ékkőhöz vezettek. Abbahagyta munkáját és rámosolygott Jorgéra. – Azt hiszem, mára befejezem – mondta. – Zavar a vállam, és fáradt vagyok. – Pihennie kellene – mondta Jorge a rá jellemző bátortalan törődéssel. – Azt fogom tenni – mondta Jillian, és visszatért a táborba. A legtöbben már ott voltak, mivel beleuntak, hogy állandóan a termekbe vezető bejáratokat tisztítgassák. A termek sem nyújtottak semmi érdekeset számukra: kicsik voltak, és szinte egyformák. Jillian fél nappal le volt maradva a férfiakhoz képest, így lustálkodásuk nem volt baj. Ben törökülésben ücsörgött a földön, a fegyvereit tisztította és olajozta. Valami hatodik érzék megsúgta neki Jillian jelenlétét; felnézett, s meglátta. Ó rámosolygott, de nem kezdeményezett társalgást, hanem a sátrába ment. Ben gondolkodóba esve folytatta ténykedését. Együtt töltött heteik során kialakult az a szokása, hogy figyelje, gondosan tanulmányozza Jilliant, mert mindenáron meg akarta találni az utat, ami által megszerezheti őt. Szakértőként ismerte fel viselkedésében a legkisebb furcsaságot is, és most az összes érzéke éber volt. Jillian készül valamire, de mire? Törökülésben ült a sátrában, előtte a földön a rejtjelezett útbaigazítás, ölében a nyitott jegyzetfüzet. Igaz, néhány héttel ezelőtt megtanulta az utasításokat, angolul papírra vetni őket mégis segített neki kitisztítani a gondolatait. Sokáig nézte, amit írt. Egy nesz riasztotta fel; a sátor közvetlen közeléből jött. Gyorsan a matrac alá dugta a papírlapot. Ben kinyitotta a bejáratot és bemászott; Jilliannek hátrább kellett húzódnia. – Fáradjon beljebb! – mondta 276
gúnyosan. – Kösz. – Ben rákacsintott. – Befáradtam. Na jó, mi a helyzet? Elhelyezkedett mellette, s Jilliannek az a határozott benyomása támadt, hogy Ben nem fog addig elmozdulni onnan, amíg kielégítő választ nem kap. Az a játékos kacsintás csupán eltökélt szándékát álcázta. Előhúzta a papírlapot és odaadta neki. – Eszembe jutott, hogy több utasítás is volt még, hogy nincs vége az alagúttal. – Halkan beszélt, nehogy meghallják kívülről. Ben elolvasta, mit írt. – Mit akar ezzel kezdeni? – Nem tudom. – Sóhajtott, határozatlansága lerítt szeméből. – Amit eddig találtam, az nem éppen egetverő, az ouosallai lelőhellyel, vagy Tut király sírjával pedig összehasonlíthatatlan. Bizonyítékot találtam arra, hogy emberek éltek itt, de semmi, abszolút semmi olyanra nem akadtam, ami jelezné, hogy ismeretlen törzsről van szó. Van ez az alagút, ez csoda, de ezen kívül nincs sok minden. Ó, a régészek érdeklődni fognak, és végre valaki rászánja a pénzt egy itteni ásatásra, de semmi olyat nem találtam, ami nagy szenzáció lehetne. Én valami olyasmit akartam, amitől a régészeknek leesik az álla, kényszeríteni őket, hogy megadják apának a neki kijáró megbecsülést, és semmi drámai hatású dolgot sem találtam, amivel ezt elérhetném. Ben felemelte a papírt. – Hacsak itt nincs. – Igen. – És ha megtaláljuk, bajunk lehet belőle. – Igen – ismételte rosszkedvűen. Ben az álla alá tette a kezét és felemelte, arcán kényszeredett mosoly ült, ahogy egy pillanatra Jillianre nézett. Aztán előrehajolt és megcsókolta. – Akkor én keresgélem a követ, amíg maga félrevezeti a rossz fiúkat – suttogta. – Ha ott van az ékkő, tudatom, aztán majd eldöntjük, hogyan tovább. Felesleges halálra izgatnia magát, mikor lehet, hogy nem is létezik az a kő. – Igenis, létezik. – Akkor jó rá az esély, hogy valaki már évszázadokkal ezelőtt elvitte innen. Az emberek nem hagynak csak úgy maguk után hatalmas drágaköveket, még akkor se, ha babonák fűződnek hozzájuk. Az ékkövén még egy jó fenyegető átok sem ül. – Ránk nézve azonban igazi átok lehet. – Ezt majd később megállapítjuk. Ha azt a bizonyost nem is találom ott, azért találhatok valami mást, aminek örül majd. Ki tudja? Lehet, hogy ezek az emberek minden érdekességüket elrejtették. – Az biztos, hogy elrejtették. – Holnap megtudjuk. Jillian az ajkába harapott, ahogy Benre nézett. Egy hónappal ezelőtt semmit sem bízott volna rá, nemhogy egy ilyen fontos dolgot. Azóta megszokta, hogy Benre bízza az életét. Mivel az élete összehasonlíthatatlanul fontosabb az ékkőnél, nem látta, miért ne bízhatná rá a drágakő megkeresését. – Óvatos lesz? – suttogta. – Vigyáz, hogy senki se kövesse? – Megígérem. És ha találok valamit, maga lesz az első, aki megtudja. Ben semmi szokatlant nem csinált a következő reggelen. A többiekkel együtt felment az első teremsorhoz, és segített újabbak kitakarításában. Aztán otthagyta a piszmogó Jilliant és Jorgét, és visszatért a táborba. Kates ritkán vette le a szemét Jillianről ezekben a napokban, tehát ő fennmaradt. Ben apró munkákkal foglalatoskodott a tábor körül, aztán letelepedett egy árnyékos helyen, mintha aludni készült volna. Dutra, miután beebédelt, követte példáját. Amikor a horkolások hangosan s rendszeresen jöttek Dutra hordószerű mellkasából, Ben felkelt, a szokásos módon átvetette puskáját a vállán bár nem találtak semmi veszélyeset kígyókon kívül –, és kiballagott a táborból. A többiek közül senki sem figyelt rá. Előző éjszaka előrelátóan a tábortól távol egy biztos helyre elrejtette a zseblámpáját, és most megkereste, abban a reményben, hogy nem lesz rá szüksége. Elég természetes volt, hogy a táborhoz legközelebb eső helyeken láttak hozzá a felfedezésekhez. Jillian titkosírása szerint az ékkő egy különleges teremben van, pontosan szemben az alagút nyílásával, a túloldalon. Amikor jobban szemügyre vette a medencét, látta, hogy a megjelölt hely kicsit magasabban van, s ezzel felhívja magára a figyelmet, ha már elég távol van valaki az alagúttól. A medence legalább egy mérföld széles volt, ? hosszúsága ennek másfélszerese; a talajt mindenütt benőtte a fa és a bozót. Ezek a fák valahogyan nyugtalanították Bent. Miért nem magasabbak? Annyi napfény özönlik be a medencébe, hogy i még néhány 276
igazi óriásnak is kellene lennie köztük. Annak ellenére, hogy mindennap esett, az erős esők nem tudták szétmállasztani a talajt, nem úgy, mint az Amazonas–medencében tették; itt ép maradt a talaj. De mégis, hol vezetődik le a víz? Valahol le kell folynia, ' mert különben a medence tó lenne, és nem ilyen gazdag termőföld. A talajnak ez a gazdagsága még rejtélyesebbé tette, hogy miért ekkorák a fák. Vagy lehet, hogy nem voltak olyan öregek? Megtorpant, felnézett egy fényes keményfára; végigfutott a hideg a hátán. Na, ez aztán a kísérteties gondolat. Egészen a közelmúltig nem volt vegetáció a medence alján? Az anzárok csak néhány évtizede, s nem néhány évszázada tűntek el? Lehetetlen. Ha ilyen rövid idővel ezelőtt még itt lettek volna, sókkal több lelet lenne, mint amit Jillian talált. Hacsak el nem költöztek a holmijukkal együtt. Megrázta magát. Abba kell hagynia az efféle töprengést. A rábízott feladattal kell foglalkoznia, nem mással, az pedig az, hogy a Jillian jegyzeteiben megjelölt helyet megtalálja. Kemény munkájába került átvágnia a túloldalra, mert nem akarta használni a machetét, nehogy olyan nyomot hagyjon, amit még Kates is tud követni. Arra azért rájött, hogy a kettő között nincs különbség, mivel ha ösvényt vágna magának, az is éppolyan kemény munka lenne. Időnként megállt, hogy megbizonyosodjon, hogy nem követik; ez is időt vett igénybe, de egy órán belül már a medence túloldalán volt. Hogy ilyen közel ért, nyílást látott a kő felületén. Tudta, nem lesz könnyű oda feljutnia. Ha ugyanúgy van kiképezve ez a rész is, mint a többi, lennie kell egy feljárónak, ami a szikla oldalához vezet. Nekilátott módszeres keresésének. Szerencsés napja lehetett aznap, mert alig telt pár percbe, míg megtalálta. Feltornázta magát rajta, és felérve valami különlegességet vett észre: az eddig talált feljárókkal ellentétben, ez dupla volt. Egy másik feljáró vezetett az ellenkező irányból, s ahogy találkoztak, egy fordított V betűt alkottak az első szint előtt. Jillian leírásának megfelelően, egyenesen szemben, a nyílásba beépítve volt az anzárok szentélye. Felnézett, és ismét kirázta a hideg. Óriási kőszobrok meredeztek magasan a feje fölé; magából a sziklából vésték őket. Szinte teljesen takarták őket az indák, de ahhoz elég kivehetőek voltak, hogy Ben lássa, mik azok. Közelebb ment, és az élő zöld fátylon keresztül a bejárat után kutatott. Egy hosszú bottal döfködte a növényzetet, és mikor kőbe ütközött, tett egy lépést oldalra, ott próbálkozott újra. A negyedik szúráskor semmi nem állta a bot útját, és ekkor tudta, hogy megtalálta azt, amit keresett. Végül is szüksége lesz a zseblámpára. Félretolta az indákat, aztán felkapcsolta a lámpát, és ráirányította az odabent feltáruló hatalmas teremre. A látvány halk káromkodásra késztette. Szobrok. A mindenségit. Nagy szobrok, kőből kivésve. Az alakok életnagyságúnál nagyobbak voltak, talán hét láb magasak, az őket tartó talapzat nélkül. Teljes hosszukban elérték a tíz láb magasságot. A fenséges kidolgozás felülmúlt mindent, amit Ben valaha látott az inkáktól vagy a majáktól, bár stílusban hasonlítottak egymáshoz. Az arcvonások kevésbé voltak elnagyolva, az arányok szabályszerűek voltak. Mostanra már régen fel s le futkározott a hideg a hátán, és észrevette, hogy visszatartja a lélegzetét. Kényszerítette magát, hogy kilélegezzen, de nem tudott megszabadulni az áhítat és hinni nem tudás majdnem megsemmisítő érzésétől. A szobrok harcosokat ábrázoltak. Mindnek különböző volt a fegyvere, egyiknek lándzsa, másiknak íj és egy tegeznyi nyílvessző, ismét másiknak bunkó volt a kezében. És mind női szobor volt.
276
14. Ben most még az eddiginél is megfontoltabban haladt, utat tört magának a kusza indák között, és megállt a hűvös sötétben. Úgy érezte, betolakodott, hogy a rá letekintő szemek tudják: ő nem tartozik közéjük. Ő férfi, idegen ezeknek a csarnokoknak. Még nem volt soha ilyen érzése, még akkor sem, amikor egy emlékezetes alkalommal a női mosdóba követett egy nőt. Tessék, Jilliannek megvan a rendkívüli lelete. Ezektől a szobroktól még az ékkő nélkül is leesik a világ álla, és nem csak a régészeké. A történészek minden vágya az lesz, hogy lássák őket, hogy kitalálják, mit is jelent a létük. Nem volt sem álcázott csapda, sem beomló burkolat. Szilárd kő feküdt a lába alatt. Egyszerűen végigsétált az örök őrségben álló női harcosok két sora között, végig a roppant, kőbe vájt csarnokon. Hátul, egy falmélyedésben volt elhelyezve egy síremlék, szintén kőből vésve. Por és pókháló borította, mint mindent ebben a néma csarnokban. A tetején dombormű volt: egy férfit ábrázolt. És a síremlék fölött, egyedül egy falfülkében, még egy őr állt. Ott volt, fénye a ki tudja, hány év során lerakódott poron is átragyogott, amint a zseblámpa sugarát vörös tündökléssel visszaverte, elállítva Ben lélegzetét. Az ékkő.. Hatalmas volt, nagyobb az öklénél, és formája emberi szívhez hasonló, Benne a gazdagság bámult rá. Ismerte valamennyire a gyémántokat, mivel már régóta élt Brazíliában, ez pedig teljesen úgy nézett ki, mint egy gyémánt. Egy kis esélyt adott arra, hogy gránit, de nem hitte, hogy az. Túl sok tűz, túl nagy mélység volt benne. Durván vágták, de még így is nemes volt. A legtöbb színes gyémánt halvány; az erősen színezett darabok rendkívül ritkák, általában nagyon kicsik, és nagyon drágák. Ben hallotta, hogy mind közül a vörös gyémánt a legritkább, és tessék, nem csupán mély, melegvörös, hanem hatalmas is az a gyémánt, amit ő éppen most talált. Ez a drágakő szó szerint felbecsülhetetlen volt. De ér annyit, mint az életük? Ha Kates rájön, hogy megvan, öldöklésre kerül sor. Vagy meg kell ölnie Katest és Dutrát, vagy kockáztatnia kell nemcsak a saját és Jillian életét, hanem mindenkiét, aki velük van. Másrészt viszont, ha ő az egyedüli, aki tud róla... Bepréselte magát a síremlék mögé; lámpájával körbevilágított, mert meg akart győződni róla, hogy nincs ott semmi élőlény. Volt. Egy kígyó pihent a sarokban összecsavarodva, nyilván utolsó – egéreledelét emésztgette. Ben megpiszkálta a bottal, és nézte, amint csendben elcsúszik onnan. Aztán felnyúlt, és óvatosan elvette az ékkövet nyugvóhelyéről. Meglepően nehéz volt; több mint fél kilónak becsülte a súlyát. Lefújta róla a port, aztán megfényesítette a nadrágján. Az mély, melegvörös tűzzel ragyogott, s ez megigézte, varázslatával megbabonázta Bent. Ilyen gyönyörűt még soha nem látott, meleg volt, pedig a legtöbb gyémánt jeges fényű. Jilliannek nincs szüksége az ékkőre, hogy felhívja magára a világ figyelmét: a szobrok garantálják ezt számára. Egyébként sem pénzért csinálta; ha nála lenne az ékkő, és ha élve visszajutnának Manausba, egyszerűen átadná a brazil kormánynak. De úristen, mi mindenhez kezdhetne vele. Több pénzt jelent, mint amit a képzelete elbír. Csónakokat vehetne és saját különjáratokat indíthatna, még talán légi járatokkal is próbálkozhatna. Már évekkel ezelőtt megszerezte a pilóta engedélyt, mert az Amazon–vidéken sok hely csak repülővel közelíthető meg, és látta az ebben rejlő lehetőséget. És képes lesz mindent megadni Jilliannek, bármit is kívánjon kicsi szíve életük hátralevő részében. Nem mintha sokat kívánt volna. Mit vegyen az ember egy olyan nőnek, aki akkor a legboldogabb, ha a földben áskálhat? Még több földet? Még csak meg se szólalt a lelkiismerete. Ingébe csúsztatta a követ és vigyázva ráfújt a falmélyedésre, ahol pihent, hogy szétoszlassa a port, és eltüntesse annak nyomait, hogy valami egészen mostanáig ott volt. Ez nem olyan volt, mintha egy sírt fosztott volna ki, vagy tárgyi leleteket tett volna tönkre. Ha fejtés közben találta volna a követ, senki sem tiltakozott volna az ellen, hogy meggazdagodjon belőle, és tekintetbe véve a tényt, hogy az életük azon múlt, hogy milyen jól tudja elrejteni – a pokolba, nincs más választása. Alaposan körbenézett. Bármilyen kincs ugyanolyan veszélynek tenné ki őket, mint az ékkő. De nem látott sem aranyat, sem ezüstöt, vagy más drágakövet. Remélte, hogy tényleg nincsenek. Jobban érezte volna magát, ha még gondosabban utánanézhet, de semmi feltűnő nyomot nem akart hagyni maga után. A legkisebb részletre is ügyelt: óvatosan eltüntette lábnyomait a síremlék mögül. Vissza kellett mennie. Jillian már nyugtalan lehet. Nem mintha kimutatná bárkinek is az izgatottságát, de az 276
biztos, hogy tudatná Bennel, ha túl kényelmesnek találná a tempóját. Mosolygott, ha arra gondolt, milyen izgatott lesz, amikor elmondja neki, milyen szobrokat talált. Zöld szeme kétségtelenül ragyogni fog, és arca azt az elmélyedt, réveteg kifejezést ölti majd magára, ami egyszerre volt elragadó és őrjítő Ben számára, mert azt akarta, hogy ilyen legyen akkor is, amikor majd szeretkezik vele. Azt akarta, hogy Jillian ugyanazzal a szenvedéllyel akarja őt, mint amit apja jó hírnevének visszaszerzése vagy a törött edények és az öreg csontok felfedezése iránt mutatott. A szobrok tovább őrködtek, amikor elsétált közöttük, végig a zengő csarnokon, a bejáratot jelző homályos fényív felé. Visszaúton fontolóra vette, hogy, jó–e, ha a követ az inge alá rejtve tér vissza a táborba. Átkozottul nagy darab volt. Meggondolva magát, zsebkendőjébe csomagolta, és elrejtette ugyanoda, ahová a zseblámpát tette korábban. Majd visszajön érte később, amikor kevésbé lesz feltűnő. Jillian a sátra előtt üldögélt, amikor visszatért. Azonnal felemelte a fejét, de nem szólt semmit. – Hol a pokolban volt? – csattant fel Kates. – Maga találta ki azt a szabályt, hogy senki nem mehet el anélkül, hogy valakinek szólna róla. Ben nem vett tudomást Katesről, hanem Jillianhez szólt: – Megtaláltam a szentélyt. Jillian talpra szökkent, szeme csillogott az izgatottságtól. – Milyen? Jó állapotban van? – Kicsim – felelte Ben lassan –, ezt látni kell, hogy elhiggye. Mindenki köréjük gyűlt. Kates megragadta Ben karját. – Mit talált? – Egy szentélyt – ismételte. – Szobrokat. Efféle marhaságokat. Jillian szája hang nélkül formázta a szavákat. Szobrok. Kates türelmetlennek tűnt. – Más valamit? – Egy sírt, azt hiszem. Semmi kincset vagy ehhez hasonlót, ha azt kérdezi. – A hazugság könnyen jött Ben ajkáról. Úgy találta, hogy Jilliannek egy cseppet sem számít a kincs hiánya – ha az arckifejezéséből lehetett bármire következtetni. Éppen olyan volt, mint egy kölyök karácsonykor. Ben hirtelen elnevette magát, felkapta Jilliant és körbefordult vele. – Akarja látni? – kérdezte. – Ha sietünk, még sötétedés előtt visszaérünk. Alig hangzottak el szavai, Jillian azon erőlködött, hogy letegyék. – Szükségem van a fényképezőgépemre – gagyogta. – És jegyzetfüzetre. A sátramban vannak. Csak engedjen el, hogy kihozzam, és máris indulhatunk... – Jól van, jól van – csitítgatta Ben. – Nyugodjon meg. Nem megy el onnan a szentély. Nem győzöm mondani, de maga nem figyel rám. Mindnyájan mentek, még Dutra is. Machetével utat vágtak maguknak, hogy később könnyebb dolguk legyen. – Miféle szobrok? – kérdezte Rick. – Kicsik? Ben eltűnődött. Mit remélt vajon Rick, egy Oscarhoz hasonló színarany szobrocskát? – Nem, elég nagyok. Kőből vésték őket. – Ó! – Rick csalódottsága egyértelmű volt. – Nem néztem alaposan szét – folytatta Ben. – Lehetséges, hogy van valami apróság a mellékteremben, csak nem vettem észre. Űristen, mennyire reménykedett, hogy nincs semmi apróság! Vállalnia kellett ezt a kockázatot, mert a szentély megtalálását nem akarta eltitkolni Jillian elől. Amikor már elég közel értek, és az oszlopok kivehetőkké váltak, Jillian lélegzetét visszafojtva ajkába harapott. Olyan közel állt Benhez, hogy a férfi érezte remegését. Átkarolta a derekát és magához szorította. Vicente machetéjével a bejáratot borító indák közé suhintott, s azok tekercsekben hullottak a lábuk elé, mint megannyi zöld kígyó. A fényív mélyebbre hatolt a csarnokba. Ben felkapcsolta zseblámpáját, és előreengedte Jilliant. A többiek buzgón követték őket. Ben lassan körbejártatta a lámpa sugarát a háromméteres alakokon. Jillian belekapaszkodott, körmeit belevájta a bőrébe teljesen néma volt, hitetlenkedő tekintete a szobrokra tapadt. 276
Pepe és Eulogio mozdulatlanná dermedtek, arckifejezésük hideggé vált, ahogy ősi mesékről szóló emlékeik felkavarodtak, és életre keltek a kőharcosok láttán. Egy hosszú percig senki sem szólalt meg. Megilletődtek a néma őrök komolyságától és a csarnok terjedelmétől. Úgy tűnt, még Rick is észlelt valamit az ünnepélyességből, pedig ő nem ismert tiszteletet, és az ősi kultúrák iránt sem tanúsított semmiféle érdeklődést. Nem érezték veszélyben magukat; olyan volt inkább, mintha egy szent helyre tolakodtak volna be, egy olyan helyre, ami maga volt a béke. Jorge odasétált az egyik alak talapzatához, felbámult rá és mintegy próbaképpen kinyújtotta a karját és megérintette a követ. – Kik ők? – suttogta végül ámulattal és kíváncsisággal: Annak ellenére, hogy suttogott, a csarnok roppant tere felerősítette a hangját, így szavait tökéletesen lehetett hallani. Jillian még mindig Bennek dőlve, remegve felelt: – Azt hiszem, ők tényleg az amazonok. – Ámulatteli hangja azt éreztette, mintha amit lát, több lenne annál, amit befogadni képes. Ben jól tudta, hogyan érezhet. Még ő sem tért teljesen magához első döbbenetéből, amikor meglátta őket. Jillian szinte szédült; megpróbálta átgondolni, mit jelenthet az, hogy léteznek ezek a szobrok. Hogyan kerülhettek ide ezek az ősi harcosok a dél–amerikai dzsungelbe? Az amazonok mítosznak számítottak, semmi többnek. Feltehetően egy harcos nőkből álló törzs voltak, akik egyszer egy évben találkoztak egy szomszédos, férfiakból álló törzzsel, hogy utódokról gondoskodjanak. Trójáért harcoltak a trójai háborúban. Nem akadt bizonyíték arra, hogy valóban léteztek volna. Akár az Atlantisz, ők is csak mítosznak számítottak. És mégis... itt vannak. Egy olyan helyen, ahol létükre nincs logikus magyarázat. Hogyan tudott az ősrégi görög mitológia ide, a dzsungel mélyére eljutni, ahol olyan törzsek is vannak, amelyek soha nem láttak fehér embert? Amelyeknek nem volt' kapcsolata a külső civilizációval egészen néhány évvel ezelőttig? Hogyan lehet görög mitológia az alapja ezeknek a szobroknak? Vagy csak hasonlóság az egész? Valaha mindkét kontinensen léteztek harcos nők? Szívfájdító lehetőség volt az, hogy valamiképpen az anzár nép volt a görög mondák alapja. Ki tudja, mióta létezett? Talán, sok–sok évvel ezelőtt, egy vándor rátalált ezekre a női harcosokra, és a mítosz csíráival tért vissza saját földjére. – Istenem – suttogta. – Ugye? Én is hasonlót gondoltam, amikor megláttam őket – mondta Ben. – A síremlék a túlsó végén van. Zseblámpájával mutatta az utat, de a csarnok túl hosszú volt ahhoz, hogy a fény odaérjen. A hatalmas előcsarnokon végigvonuló társaság eltörpült a terem és sorban álló néma őrei méretei mellett. Minden beszélgetés suttogva folyt, mintha bármi attól hangosabb zavarná a hely szentségét. Elérték a síremléket. Lámpáik sugarai együtt világítottak rá a sírra, a dombormű borításra. Jillian visszafogta lélegzetét a kőbe vésett férfialak láttán: erős, durván jóvágású, nyugodt és magabiztos volt még a halál hosszú álmában is. Ez egy olyan férfi– volt, aki tétovázás, kételkedés nélkül odaadná az életét, ha azzal kell megvédenie a nőt, akit szeret. Ez egy olyan férfi volt, akit egy nő egész életén át siratna. Olyan, akiről legendák szövődnek. Arra nem volt utalás, hogy hol lehet a királynő sírja, de a síremlék fölötti falfülkében hagyta a szívét, egy harcos szívét, hogy őrködjön szerelme fölött az idők végezetéig. Egy üres, poros falfülke. Önkéntelenül megremegve a megkönnyebbüléstől, Ben vállába fúrta az arcát, aki erősen magához szorította. Hála istennek, gondolta, nincs ékkő, nincs hatalmas vörös gyémánt, ami értékével veszélybe sodorná az életüket. Katest nem fogják érdekelni a szobrok, nem számít, milyen forradalmiak azok a régészet világának. Kőből vannak: jelentőségükön kívül nincs értékük, az anzárokkal való összefüggés nélkül pedig önmagukban semmit sem érnek. Több száz kilót nyomhatnak mind, talán fél tonnát, vagy még többet. Még ha lenne pénzben kifejezhető értékük, akkor is lehetetlen volna elszállítani őket. Később, amikor a szobrok és történetük ismertté válik, felbecsülhetetlen értéket fognak képviselni. Akár a Mona Lisa, de ez is csak úgy lehetséges, ha eredeti környezetükben ismeri meg őket a világ. Pontosan ott, ahol jelenleg vannak. Kates zseblámpájával a Ben által előzőleg hagyott lábnyomokra világított. Odasétált a síremlékhez, és benézett mögé. – Figyeljen, kígyók lehetnek ott – vetette oda Ben. Kates bepréselte magát a sír mögé, és hogy alaposabban szemügyre vehesse a falfülkét, ráirányította a lámpát. Végighúzta ujját a poros felületen. – Nyilvánvalóan volt igazi ékkő – mondta Jillian, amikor végre elég erőt érzett a lábában ahhoz, hogy 276
arrébb álljon Bentől. Ő vonakodott elengedni Jilliant, kezét a derekán tartotta. – De lehetetlen megmondani, mióta nincs itt, vagy hogy ki vitte el. Mivel minden más háborítatlan maradt, valószínűleg az anzárok elvitték magukkal oda, ahová mentek. , – Ha ez az istenverte sír olyan fontos, miért nem vitték ezt is magukkal? – kérdezte Kates. Feldühödött, alig tudta türtőztetni magát. Jillian szemügyre vette a síremléket. Két és fél méter, vagy annál is több lehetett. – Ki tudja, milyen súlyos, és az alagúton különben is lehetetlen volna átvinni. A látottak alapján azt kell mondanom, hogy az anzár törzs nem halt ki; úgy tűnik, elhagyták ezt a helyet, és magukkal vitték személyes tárgyaikat és kincseiket. A néhány edényen kívül csupán ezt a szentélyt hagyták itt. – Mire megyek egy kősírral? – ordította Kates, arca rángatózott a dühtől, ahogy azt kellett látnia, hogy a gazdagságról való álma meghiúsul. – Meg ezekkel az istenverte kőszobrokkal? – Tudta, hogy ez az út lutri – mondta Ben hidegvérrel. – Semmi sem biztos a dzsungelben. Kates már a dühkitörés szélén állt, álla remegett, kezét ökölbe szorította. Rosszul volt, a kiadott pénzre gondolt, a pénzre, amivel tartozott... és az emberekre, akiknek tartozott. Rápillantott a sírra. – Lehet, hogy van valami benne – mondta. Jillian láthatóan összerezdült a gondolattól, hogy megbolygassák a síremléket. – Nem valószínű – erőszakolta ki magából a szavakat. – Semmi értékkel bíró dolgot nem találtunk. Sem aranyat, sem ezüstöt; semmit. Kates bizonytalan önuralma ismét kudarcot vallott. – Az isten verje meg, lennie kell valaminek! – Nézzen szét – szólt rá Jillian élesen. – Lát valamit, akár ezüstborítással? Nincs semmi. Ha voltkincs, elvitték magukkal. Eltűnt. Lehet, hogy az anzárok beolvadtak az inka kultúrába; lehet, hogy azért olyan gazdag az ő kultúrájuk. Bármi történt is, nincs itt semmi. Kates kába és lesújtott volt. – Lennie kell motyogta. Jillian körbemutatott. – Én nem látok semmit. Kates elfordult tőle és sietősen megindult a bejárat felé, zseblámpája fénysugara le–fel mozgott. Duna követte, a többiek a szentélyben maradtak, még mindig lenyűgözötten a látottaktól. – Nem kellene néhány felvételt készítenie? – emlékeztette Ben mosolyogva Jilliant. Csodálkozott, hogyan is feledkezhetett meg erről; ügyetlenkedni kezdett a fényképezőgéppel, de a keze annyira remegett, hogy nem tudta szilárdan megtartani. – Képtelen vagyok rá. Megtenné nekem, amíg én jegyzeteket készítek? Ben átvette tőle a gépet, Jillian közben elmagyarázta, hogyan működik. „Idióta" gép volt, minden automata rajta. Olyan egyszerű a használata, hogy bárki tudná kezelni – feltéve, hogy szilárdan meg tudja tartani. Ez jelen pillanatban meghaladta Jillian képességeit. Bennek mindössze bele kellett nézni a gépbe, és megnyomni a gombot. Az automata vaku és fókuszbeállítás gondoskodik minden másról. Készített néhány felvételt a sírról, aztán egyik szobortól a másikig sétált, míg Jillian gyors jegyzeteket firkált az esetlenül a karja alá szorított zseblámpa fénye mellett. Ami még jobban ámulatba ejtette – most vette csak észre –, az az volt, hogy minden egyes szobornak egymástól finoman eltérő arcvonásai voltak. Ebből arra következtetett, hogy azok a nők, akikről a szobrokat mintázták, valaha éltek. Talán ők voltak azok, akik valóban őrt álltak a katona sírjánál. Egyedi voltuk annál inkább érdekessé és az egész világon felülmúlhatatlanná tette a szobrokat. – Boldog? – kérdezte Ben, letekintve rá. Jillian sugárzó mosollyal ajándékozta meg. – A „boldog" szó nem kifejezés. – Gondoltam, hogy tetszeni fognak magának. – Soha, soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmi létezik. Ezek még híresebbek lesznek, mint az Elgin márványok. Ben fürkésző pillantást vetett rá. – Valami fickó régi márványgolyókat gyűjtött? Jillian halkan felnevetett. – Márványszobrokat, nem golyókat. – Na, ez már értelmesebben hangzik. – Vigyorgott, anélkül hogy zavarba jött volna. – Senhor! Senhor, idenézzen! Jorge szólítottá sürgetve, ujjait egy résbe dugva a kőfalban, azzal küszködött minden erejét bevetve. – Senhor, azt hiszem, ez egy ajtó. Jillian szíve a torkában dobogott. Mindnyájan odamentek, hogy megvizsgálják Jorge felfedezését. Valóban 276
úgy nézett ki, mint egy ajtó körvonala, tetején ívelt volt. De bármennyire erőlködtek, akárhonnan is próbálkoztak, a kőajtó meg sem mozdult. – Próbálják megnyomni egy kicsit – javasolta Jillian. Ben mindkét kezét az ajtó jobb szélére helyezte, és nyomta. Nem történt semmi. Aztán a bal oldalon próbálkozott. A kőlap megcsikordult. Jillianre nézett, majd teljes erővel az ajtónak dőlt. A keskeny lap lassan, csikorogva megnyílt, kő a kőhöz súrlódva. Hűvös levegő csapta meg őket. – Még egy alagút – szólalt meg Ben, ahogy zseblámpájával bevilágított a sötétbe. – tehát nemcsak egy kijáratuk volt. – Végigmegyünk rajta? – kérdezte Jillian. – Most nem; nincs rá időnk. Fejezzük be a fényképezést, hogy még világosban visszaérjünk a táborba. Naplementekor hagyta el a csoport a szentélyt. Jillian csodálkozott, hogy Rick velük maradt, de. testvére meglepő érdeklődést tanúsított. Visszafelé menet egyszer csak Jillian mellé került. – Ezt próbálta megtalálni apa, amikor életét vesztette? kérdezte néhány perc hallgatás után. – Igen. Az anzárok bizonyítékát. – tehát nem volt rögeszmés? – Nem. A feje lehet, hogy a felhőkben volt, de a lábával határozottan a földön állt. – Mit fogsz csinálni? – Másolatot készíttetek ezekről a fotókról; értesítem a brazil kormányt. Ez tisztára mossa majd apa nevét. Hamarosan hemzsegnek majd a régészek ezen a helyen, és ez apánk munkájának köszönhető. Rick ismét csendben volt egy ideig. – Akkor örülök,, hogy megtaláltad, még ha nincs is kincs, vagy valami ilyesmi. – Van kincs – mondta Jillian szelíden. – Csak nem éppen olyan, amilyenre számítottál. – Ja, azt meghiszem. – Rick hátramaradt; elmondta, amit akart. Amióta az életét kockáztatta érte, nem volt olyan ellenséges vele szemben, de látszott, hogy zavarban van. Mintha két idegen kényszerülne beszélgetni egymással. Jillian örült, hogy bátyja láthatóan nem neheztel rá olyan mérhetetlenül, már nem gyűlölte. De tudta azt is, hogy soha nem lesznek igazán közel egymáshoz. Túlságosan különböztek egymástól, még közös gyermekkori emlékeik sem voltak, amik összeköthették volna őket. Rick makacsul haragtartó volt: amikor a professzor feleségül vette Jillian anyját, elzárkózott a családtól, és csak minimális kapcsolata volt mostohájával. Később pedig még kevesebb a húgával. Mire Jillian elég nagy lett, hogy felmérje a helyzetet, Rick már elköltözött tőlük. Amint visszaértek a táborba, Rick beszámolt Katesnek arról az alagútról, amit találtak, de. ő nem mutatott semmiféle érdeklődést. Miután rámordult, hogy fogja be a száját, eltűnt a sátrában. Rick vállat vont, aztán odament a kártyázni készülődő többiekhez. Jillian ült és írt, teljesen elmerült gondolataiban: a szobrok létezésének különféle magyarázatait vizsgálgatta. Különös, még az ő számára is érthetetlen következtetésekre jutott. A felmerülő lehetőségek nevetségesnek, teljesen valószínűtlennek tűntek. De a szobrok valódiak voltak; látta őket, lefényképezte őket. Talán a környék alapos felderítésével több információra tehet szert az anzárokról, és a történetüket is megtudhatja majd. Nagyon szerette volna tudni, mi történt velük. Miért hagyták el ezt a helyet, és hová mentek? Csak nőkből állt a törzs, vagy azért ábrázolnak a szobrok csakis nőket, mert valami miatt nők voltak a „főnökök"? Ha egy törzsnyi férfi nemzett nekik utódokat, kik lehettek azok a férfiak? Hol éltek? Ok a felelősek az anzárok eltűnéséért? A két törzs egyszerűen egybeolvadt? És ha így volt, mi történt velük? Mennyi kérdés, és mind lebilincselő. A szokásosnál később vonult vissza sátrába, fejében még mindig kavarogtak a gondolatok. A férfiak mind kint ültek, beszélgettek, nevetgéltek. Jillian szinte azonnal álomba merült, pedig azt hitte, hogy nem fog tudni elaludni. Nem emlékezett rá, hogy valaha is lett volna ilyen boldog. Ben csendben kilopódzott a sátrából másnap, még hajnal előtt; a többiek még aludtak. Ha nem téved, Kates nem látná értelmét, hogy tovább maradjanak, mert nem volt olyan kincs, amit ellophatna. Legokosabbnak vélte magához venni az ékkövet, amíg lehet. Kates egész éjjel rosszul aludt. Éppen jókor ébredt fel ahhoz, hogy nyitott sátorbejáratán kipillantva lássa 276
Bent eltűnni a táborból. Felhúzta szemöldökét: ez a gazfickó most meg vajon miben mesterkedik? Fogta a pisztolyát és kimászott, aztán ügyelve, hogy ne csapjon zajt, Dutra sátrához ment. – Dutra! – suttogta. A bentről hallatszó horkolás egy pillanatra abbamaradt, aztán folytatódott. – Dutra! Kelj fel, az istenit! – szólt ismét Kates. A horkolás megszűnt, és Kates hallotta, amint Dutra felült súlyos testével. – Mi van? – dörmögte mogorván. – Lewis épp most osont ki a táborból. Követem. Ha lövést hallasz, tudod mi a dolgod. – Igen – mondta Dutra. Kates nem töltötte az időt további magyarázkodással, Lewis után eredt. Nem akarta szem elől téveszteni a vékony fénynyalábot a tábortól távol. Nem bízott Lewisben, ha nem látta, mit csinál. Ráadásul egész éjjel azon gondolkodott, hogy Lewis egyedül volt a szentélyben, mielőtt bárkinek szólt volna róla. Ha ott lett volna a gyémánt, vajon elvette volna, vagy otthagyja? Kates azt nagyon jól tudta, hogy ő maga mit tett volna a helyében. Lewis miért viselkedne másként? Soha nem keltette benne a tisztességes játékos benyomását. Kates távozását követően Dutra is kimászott sátrából. Ott állt némán, hatalmas öklében pisztolyával. Éles metszőfogai kivillantak, ahogy kegyetlen számítással elvigyorodott. A Dutrához legközelebb eső sátorban Rick egy morgással a másik oldalára fordult, és aludt tovább. Pepe és Eulogio felébredtek; meghallották Kates sürgető suttogását. Mozdulatlanul feküdtek a sötétben. Jillian hirtelen felébredt: veszélyt érzett. Fülelt, erősen összpontosított. A sátra közelében nem hallott semmit, mégis volt... valami. Lélegzés? Ragadozó juthatott át az egyik alagúton? Nem valószínű, gondolta. Koromsötét volt az alagutakban, és egy állat sem merészkedik oda, ahol nem lát. A zseblámpája után nyúlt; arra gondolt, hogy lehúzza a sátorbejárat cipzárját, és rávilágít, legyen az bármi is odakint. A többiek békésen horkoltak. Ben fél térdre ereszkedett, lesöpörte a földet a zsebkendőbe tekert gyémántról, aztán óvatosan kiemelte a rejtekhelyéről. Kirázta a zsebkendőt, hogy kevésbé piszkítsa be az ingét, aztán újra belebugyolálta a gyémántot. – Gondoltam, hogy valamiben mesterkedsz – szólalt meg mögötte Kates rosszindulatúan. – A francba – morogta Ben, miközben gépiesen földre vetette magát. Eldobta a zseblámpáját, de arra vigyázott, hogy még véletlenül se engedje el az ékkövet. Kates rálőtt, de nem találta el a sötétben. A táborban mindenki felébredt a lövés hangjára. Pepe és Eulogio felhasították sátraik hátulját, és elinaltak a színről. Vicente jött ki elsőként, Dutra vigyorogva fejbe lőtte. A lövés visszhangzott az egész medencében. Ben ereiben meghűlt a vér, ahogy előhúzta pisztolyát. Jillian! Célzás nélkül lőtt. A golyó nem talált, de arra jó volt, hogy Katest hasravágódni kényszerítse. Közben ő felugrott és szélsebesen rohant a tábor felé. Tudta, hogy a félhomály és a sűrű bozót fedezi. Katesről majd később gondoskodik. Most Jillianhez kell jutnia. Jillian jött ki másodikként a sátrából. Dutra állati vigyorával köszöntötte, de nem lőtt rá: arra gondolt, micsoda élvezet lesz vele, néhány percen belül. Jorge kimászott, Dutra rálőtt, de nem találta el, mert célpontja oldalt vetődött. Mögötte Rick már félig kint volt a sátrából, szeme tágra nyílt döbbenetében. Látta Vicente–et, látta Dutrát pisztollyal a kezében, látta Jilliant, és elüvöltötte magát: – Jillian! Fuss! – Éppen amikor Dutra felé fordult. Ilyen közelről nem téveszthette el. Az első golyó mellkasa közepén találta el Ricket, elvágódott tőle. A máso dikra meg sem vonaglott. Jillian megdermedt egy rettenetes pillanatra; aztán eltűnt a sűruűben. Mászott, négykézláb haladt, Ben utasítása csengett a fülében: Irány az alagút. Ne engedd, hogy eléd kerüljenek. Fuss, mint az őrült! Ben! gondolta kétségbeesve. Istenem, Ben! Úgy tesz, ahogy mondta, és kijut innen, de ha nem követi rövidesen, vállalja a kockázatot, és visszafordul. Még mindig hallott lövéseket. Aztán hátborzongató csend lett. Jillian elérte az alagutat és belevetette magát a sötétségbe, vakon futva, nekiütközve a falnak. Eszébe jutott, hogy nála van a zseblámpa, de nem kapcsolta fel, mert nem akart célpont lenni, ha esetleg követi valaki. Inkább egyik kezét a kőfalra helyezve botladozott a széles, alacsony lépcsőfokokon, mintha valóban vak lenne. Becsukta a szemét, és úgy érezte, hogy ezzel könnyít a helyzetén. Mintha a teljes sötétség megzavarta volna az agyát, amikor a szemét nyitva tartotta. Megvárta, míg érzékei azt súgták, hogy túljutott a kanyaron; akkor felkapcsolta a lámpát. Vakítóan erősnek tűnt a fény a tökéletes sötétség után, mégis gyenge támadás volt a 276
mindent elborító éjszaka ellen. Futott, szíve dübörgött mellkasában, füle zúgott, a csupasz kőfalak változatlanul, egyre csak elsuhantak mellette. Úgy érezte, egy végtelen labirintusba került. Istenem. Rick. Ben. A kétségbeesés szinte bénító volt. Ben Pepébe botlott, és majdnem rálőtt, de idejében felismerte a hajnal mély szürkeségében. – A senhora – suttogta vállon ragadva a kis indiánt. – Mi történt vele? – Elfutott – mondta Pepe udvariasan. – A hosszú fekete lyukba. – Jól van. Utánamegyek. Vigyázz magadra, Pepe. Pepe bólintott. – Várunk, senhor. Amikor a gonoszok elmennek, itthagyjuk ezt a helyet, visszatérünk Manausba. Meg kell találnia a senhorát. – Megtalálom – ígérte Ben eltökélten, és elindult az alagút felé. Tudta, hogy Kates a nyomában van, hogy Dutra még mindig a táborban van és nevetve lövöldöz. Ben minden figyelmét arra összpontosította, hogy megtalálja Jilliant. Jillian tüdeje égett, akár a tűz, és mellkasa mintha szét akart volna robbanni, amikor végre kirontott az alagútból. Levegő után kapkodva nekidőlt a bejáratot rejtő óriási görgetegnek. Robajos kitörésétől riadt madarak vészjelzést adva repültek az ég felé. Pirkadt, tompa szürke fények szűrődtek át a lombokon. Magasabban sokkal világosabb lehetett, de lent az erdő alján rendíthetetlen félhomály volt. Lámpája segítségével igazodott el a sziklatömb mentén, és jutott ki a nyílt területre. Sejtette, hogy követik, úgy érezte, van valaki mögötte. Rejtekhelyet kell találnia sürgősen, mert túlságosan kifulladt ahhoz, hogy továbbmenjen. Nem törődve a veszéllyel, bemászott a sűrű lombok közé és a rémülettől kimerülten, elengedte magát. – Az istenit, mi az, hogy elmenekültek? – rikácsolta Kates. – Lewisnél van az az istenverte gyémánt! Lehet, hogy még itt van valahol, ezen az átkozott helyen, de sokkal valószínűbb, hogy már visszafelé tart Manausba, közben egyfolytában fülig ér a szája! – El tudom kapni – mondta Dutra. Kis fejét lehajtotta, a szeme vörösödni látszott. – Hát persze – csúfolódott Kates. – Nyilván az alagút túlsó végén várja, hogy kilépjünk. Nem sokból tartana lepuffantania minket. Csapdában vagyunk, az isten verje meg. Nem, várjunk csak. Sherwood azt mondta, van egy másik alagút is. Tegnap találták a szentélyben. Ki tudunk jutni. – Igen – mondta Dutra, különösen mosolyogva, ismét kivillantva vadállati metszőfogait. Kates méltatlankodó pillantást vetett a táborra. Annyi volt a dolgod, hogy lelődd őket, amikor kijönnek a sátrukból, de te azt is elcseszted. Csak kettőt kaptál el. adod, mennyit kell még kézre kerítenünk? Dutra vállat vont, aztán felemelte a pisztolyát, és hidegvérrel Kates fejébe röpített egy golyót. Kates összerogyott, lábi egy pillanatig még rángatózott, mielőtt örökre megnyugodott. – Aljadék – szólt Dutra, és ráköpött Kates testére. – Gyorsabban megtalálom Lewist nélküled. Figyelembe sem véve a három holttestet, Dutra nyugodtan nekilátott, hogy felpakoljon a készletekből. Hagyta, hogy Lewis legyen az úr néhány hétig, de most már nem vár tovább: Kézre keríti az aljadékot, megöli, elveszi a kövét, aztán elszórakozik a nővel, mielőtt őt is megöli. Kates bolond volt; azt hitte, parancsolhat Dutrának. Ezt a leckét Lewis is meg fogja tanulni. Azt hiszi, nem ismeri a dzsungelt, majd rájön, hogy tévedett. Felhajtja, mint a vadat, és nem lesz. menekülés, mert Dutra tudja, hová megy az aljadék. Csak előbb kell odaérnie, és ott bevárni. Ben kirontott az alagútból, ingében a zsebkendőbe csavart gyémánttal, kezében pisztolyával. Olyan lidérces útja volt, szerette volna, ha soha nem kell megismételnie. Teljes sötétségben kellett megtennie, mert a zseblámpáját eldobta, amikor Kates megjelent és rálőtt. Verejték csöpögött a homlokáról és a szemébe csurgott. Nagyon kellett összpontosítania, hogy talpon maradjon, amíg lefut a széles, alacsony lépcsőkön. Erőt kellett vennie magán, hogy el ne veszítse a lélekjelenlétét attól az érzéstől, mintha élve eltemették volna. Csak a tudat, hogy Jillian bement az alagútba, csak az késztette, hogy továbbmenjen. Az őt köszöntő reggeli fényláttán megkönnyebbült. Amíg meg nem látta, nem is sejtette, mennyire feszült az idegállapota. Oldalvást elhaladt a sziklatömbök mellett, ki az indák és ágak sűrű rácsozata alól. A világosság ragyogóbb lett, napfény pettyezte az erdőt. Jilliannek nyoma sem volt. Amikor odaértek a Kővárosba, óvintézkedésként éjszaka kilopódzott és elrejtett egy csomag élelmiszert az 276
alagút bejáratánál. Most kiemelte a csomagot rejtekhelyéről. A gyémántot becsúsztatta egy biztonságot nyújtó zsebbe, aztán sietve felemelte a zsákot, és a hátára csatolta. Jillian nem sokkal járhat előrébb, de ha nem találja meg hamarosan, valószínűleg nyomtalanul eltűnik a dzsungelben. Úgy érezte magát, mintha mellkasát egy szíj szorítaná, egyre erősebben. Meg kell találnia. Valaki kijött az alagútból. Jillian megdermedt, még a fejét sem merte felemelni, nehogy a mozdulat elárulja. Arcát a földhöz tapasztotta, csukott szemmel feküdt, vére hangosan lüktetett a fülében. Megpróbálta visszatartani a lélegzetét, lelassítani az érverését, hogy a hangok segítségével jobban követni tudja a jövevény mozdulatait. Füle alatt bogarak zörögtek a nedves avarban, amibe ujjai belemélyedtek. Lehet, hogy Ben az. A gondolat belopta magát a tudatába. Rettegése, hogy megölte az első golyó, olyan erős volt, hogy alig tudott gondolkodni. De Ben kemény és ügyes ember; tudta, hogy Kates és Dutra előtt kell kijutniuk az alagútból. Kockázatos volt, mégis meg kellett mozdulnia, hogy lásson. Óvatosan, centiről centire emelte fel a fejét és félretolt egy falevelet az útjából. Még mindig nem látott semmit. A hang lassan kezdett eltávolodni tőle. Kétségbeesetten mászott ki a rejtekhelyéről. Széles, hátizsákkal terhelt :váll, és hosszú sötét haj tűnt el a lombok között. A megkönnyebbüléstől majdnem úgy elerőtlenedett, mint azelőtt a rettegéstől. Lerogyott a földre. – Ben! Nem tellett tőle erőteljes hang, de Ben meghallotta, legalábbis hallott valamit, mert megállt és fedezékbe ugrott. Jillian megragadta a zseblámpáját és feltápászkodott. – Ben! Ben előjött helyéről és három hosszú lépés után mellette termett, a karjába szorította, fejét a fejére hajtotta. Jillian hozzásimult, szemét könnyek égették; Ben hozzá tapadó izmos teste biztonságot adott, soha nem akarta elengedni. Hajnalban egy pokoli órán keresztül azt sem tudta, hogy Ben életben van–e, és ez a bizonytalanság megviselte. Elvesztette Ricket; nem tudta, mit tett volna, ha Bennel is történik valami. – Csitt – suttogta Ben. Veled vagyok. Minden rendben lesz. – Rick meghalt – szólt Jillian elfúló hangon. – Láttam, amikor Dutra lelőtte. Ben most a haját simogatta. Személy szerint nem érezte Sherwood halálát nagy veszteségnek, de a pokolba is, Jillian bátyja volt. – Sajnálom – mondta, aztán unszolni kezdte Jilliant. – Gyerünk, kicsim, itt nem maradhatunk. Mennünk kell, méghozzá gyorsan. Jillian gondolkozva elindult. – Miért nem maradhatunk itt? Elkaphatnánk őket, amikor kijönnek az alagútból. – Alighogy ezt kimondta, máris eszébe jutott a másik alagút. – Nem. Nem tudjuk, hol fognak kijönni, igaz? – Fogadni mernék a másik alagútra, mivel nem tudjuk, hol van a kijárata. Viszont ide vissza kell találniuk, hogy nyomon kövessenek bennünket. Ki kell használnunk az előnyünket, és a távolságot növelni, amennyire csak lehet. – De mi lesz Jorge–zsal és a többiekkel? – Pepe azt mondta, elrejtőznek, és megvárják, amíg Dutra és Kates eltűnnek. Aztán visszamennek a folyóhoz. Ismerik a dzsungelt, nem eshet bajuk. Jillian némán folytatta az utat. Ben szinte futólépésben tolta maga előtt. Nem akart gondolkodni, mert akkor Rickre gondolna, de most nem sírhat, erősnek kell lennie. Lesz majd idő a könnyekre, később, amikor biztonságban lesznek, akkor nem kell már visszafojtani a bánatát. Jelen pillanatban az a feladata, hogy szedje a lábát, egyiket a másik után, amilyen gyorsan csak tudja, és anélkül, hogy mint rendesen szokta, feje fölé, lába elé nézne minden lépés előtt. Miután elmúlt az a veszély, hogy hátulról találat érheti őket, Ben a karjánál fogva lelassította, és ő ment előre. – Most már nyugodtabbak lehetünk – suttogva beszélt, attól függetlenül, hogy pillanatnyilag nem üldözték őket. – Lépjünk ki. Hosszú utat kell megtennünk. Nagyon hosszú utat, gondolta Jillian. Körülbelül ezer mérföldet, egy–kétszázzal többet vagy kevesebbet. A gondolat csüggesztő volt; ekkora utat tettek meg, hogy ideérjenek, de egész más körülmények között mennek visszafelé, egy csapat segítsége nélkül. Bennek sikerült valahogy élelmet szereznie, de nem valószínű, hogy az elég lesz nekik, amíg visszaérnek: Vadászniuk kell majd, és egy lövés egyenesen hozzájuk vezetheti Katest és 276
Dutrát. Erőt adó gondolata támadt: Jorge és a többiek számbeli fölényben vannak Dutráékkal szemben, lehet, hogy legyőzik őket. Lehet, hogy egyáltalán nem is üldözik őt és Bent. De ez nem biztos; óvatosnak kell lenniük. Az elmúlt éjjel azzal a gondolattal aludt el, hogy még soha nem volt boldogabb. Ma pedig megrázkódtatások sora érte: a bátyját a szeme láttára lőtték le, neki és Bennek pedig menekülniük kell, hogy mentsék az életüket. Most nem tehet mást, tovább kell mennie, életben kell maradnia, mert csak akkor remélheti, hogy Dutra megkapja a büntetését a tettéért. – El kell jutnunk a perem végéig – szólalt meg, Ben. Emlékezetébe idézte azt a helyet, és megborzadt. – Nem tudunk akkora utat megtenni! Több mint egynapi járás, nem emlékszel? Miután leértünk a peremről, másnap majdnem dél volt, amikor rátaláltunk az alagútra. – Lassan mentünk, és többször megálltunk a vállad miatt. Rendes járással egy nap, de nekünk annál is gyorsabban kell megtennünk. Ha ott érnek utol minket, elkapnak. Ha egyszer túljutunk a peremen, nem lesz több útszűkület, ahol megtalálhatnak. – Jó pár óráig tartott végigérni rajta – emlékeztette Jillian. – Ránk fog sötétedni, mire odaérünk! – Tudom – felelte Ben borúsan. Jillian nem vitatkozni akart, csak az előttük álló feladat nehézsége váltotta ki szavait. Amint kimondta, nem is akart többet erre gondolni, csak az útra összpontosított. Ha át kell jutniuk a peremen, akkor át is fognak jutni rajta. Nem számít, milyen tempót diktál Ben, ő tartani fogja. Körülbelül egy óra múlva megálltak, és mindketten ittak egy kis vizet. Egyikük sem evett még, de az étel várhatott. Ben Jillian arcát fürkészte; sápadt volt, de látta rajta az elszántságot. Végig fogja csinálni. A reggel lidércnyomások sorozata volt. Az eszeveszett vágta a dzsungelen át a peremhez egy újabbnak bizonyult. Elámult, mennyire különbözőek lehetnek a borzalmak, hányféle lidércnyomás létezik. A rettenetes aggódás Benért. Rick. Az alagút, a riadalom. Ez a kitartási verseny, pedig éhes és fáradt és a történtektől kába. A lidércnyomások, bármennyire különbözőek is, mind szörnyűek. Néhány óra múlva ismét megálltak: ettek egy kis konzervált gyümölcsöt, és vizet ittak. – Holnap több időt szánunk majd az evésre – ígérte Ben. – Tudom – Jillian felállt, indulásra készen. – Jól vagyok. Ben nagy keze egy rövid simogatásra megérintette haját, aztán folytatták az utat. Az aznapi zivatar sem állította meg őket, pedig fáztak, és nyomorultul érezték magukat. Olyan hosszú utat kellett megtenniük, hogy bár egész nap gyalogoltak, naplementére érték el azt a hosszú peremet, ahol Martim lezuhant, és Rick is majdnem meghalt. Itt megmentette a bátyja életét, egy héttel később mégis elveszítette őt. Megpróbált nem gondolni erre. Megálltak, egy pillanatig nézték a helyet. – Emlékezz – szólt Ben. – Maradj a falhoz közel. – Nemsokára használnunk kell a zseblámpát. – Jillian aggódott. – Ha követ valaki, megláthatja. – Ezt a kockázatot vállalnunk kell. Sötétben jöttem végig azon az átkozott alagúton, de itt úgy nem mehetünk. – A hátizsákba is tett egy zseblámpát, mielőtt elrejtette, de az még nem volt nála, amikor végigrohant az alagúton. Minden lámpában tartós elem volt, de nem lehetett tudni, mikor merülnek ki. Csak az egyiket fogják használni a peremen, a másikat elteszik tartalékba. Jillian csak ment. Hajnal óta ment, most pedig naplemente van. Nem hagyta el magát. Fokozódott a sötétség. Felkapcsolta a zseblámpát. Abban reménykedett, hogy sok kanyart meg fordulót hagytak már maguk mögött ezen az ösvényen, hogy ha követi is őket valaki, nem láthatja meg az árulkodó fényt. Lába remegett a kimerültségtől. Az a kevés konzervált gyümölcs nem adott sok energiát. – Van nálad egy kis cukor? – kérdezte meg sem fordulva. – Az nincs, de egy kis főtt rizst tartalékoltam. – Elő tudnád venni? Ben odanyújtotta neki a zacskót. Belesüllyesztette a kezét, kivett egy maroknyit, és gombóccá gyűrte. A többit visszaadta Bennek. – Kösz. – Eszegetni kezdte a hideg rizslabdát. Nem volt ízletes, de étel volt, és teste hasznosíthatta a szénhidrátot. Ben ugyanúgy tett mögötte. Nem sok jót lehet mondani a' ragacsos és hideg rizsről azon kívül, hogy jól összetapad, és így meg lehet enni menet közben is. A zseblámpa sugara sárga szempárra villant. Jillian megdermedt, és libabőrös lett. – Nyugi – mormolta Ben, amíg elővette és kibiztosította pisztolyát. – Egy koáti. Különösebben nem 276
veszélyes, de igen hosszúak a karmai. Ne akadályozzuk az útjában. Jillian rávilágított az ormányos állatra. Csíkos volt a farka, mint a mosómedvének. – Azt hittem, a fákon élnek. – Általában igen. Nem tudom, mit csinál ez itt egyedül. Rajta, sipirc. – Felvett egy követ és a koáti felé dobta. Az megtorpant, de nem mozdult az út közepéről. Hozzávágott még egy követ, azzal eltalálta a lábát. – Sicc! A koáti nem moccant, megzavarta a szemébe világító erős fény. Ben sóhajtott, és felvett egy nagyobb követ. – Nem akarlak megütni, kis barátom, –de valamerre el kell mozdulnod. A harmadik kő a tomporán találta el, mire a koátí fájdalmas és rémült hangot hallatva sebesen lemászott a perem szélén és eltűnt a szemük elől. Hallották, amint egy bokor megzörrent, ez azt jelentette, hogy ezen a ponton az alattuk lévő sziklafal nem teljesen merőleges. Megkönnyebbülten továbbsiettek. Jillian eltöprengett, hogy mit tennének, ha egy jaguárral vagy párduccal találkoznának; vajon ki adna akkor utat a másiknak? A perem végtelennek tűnt. Egész nap olyan események történtek, amikre nem akart visszagondolni; most itt egy újabb. Mégsem állhat meg, mennie kell, és amikor eljön az ideje, véget ér a perem és ez a nap is. Jillian egyre csak ment. Tudta, hogy órákat töltöttek a peremen első alkalommal, de akkor ki kellett várniuk egy vihart; Martim halála, Rick balesete és saját sérülése is késleltette őket. Már alig nyilall a válla, sokat gyógyult az eltelt hét alatt. Erősebb is most, és gyorsabban is haladtak. Nem tarthat már sokáig. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, mikor ért véget a perem, és terjedt ki ismét a dzsungel. Ben állította meg gépies lépteit, haja alá csúsztatva nagy kezét és finoman masszírozva a nyakszirtjét. – Megcsináltuk – hangja szelíd volt. – Megállhatunk. Keresek egy helyet, ahol megaludhatunk az éjszaka.
276
15. – Hogy szerezted a zsákot meg ezt a sok mindent? – csodálkozott Jillian, rámutatva a sátorra, amit Ben éppen felállított, fürgén és hozzáértéssel. – A sátor és a hátizsák Martimé volt. A holmik nagy részét nem sokkal megérkezésünk után csempésztem ki a táborból. A biztonság kedvéért okos dolognak tartottam, és kutya legyek, ha nem az. Ha semmi nem történik, nem lett volna rá szükségünk. Jól elrejtettem a kövek között, az alagút bejáratánál. Tudtam, rosszra fordulhatnak a dolgok, holtbiztos, hogy nem akartam egy csomagot a hátamra, amikor átjövök az alagúton. A kis sátor mennyeinek tűnt Jillian számára. Biztonságos hely, ahol kinyújtózhat és pihenhet, először ezen a napon. Rettegett a gondolattól, hogy a szabadban kell aludniuk. Megkönnyebbült, amikor észrevette, hogy Bennek egy sátrat is sikerült magával hozni. – Éhes vagy? – kérdezte Ben. – Nem akarok kockáztatni tűzrakással, de van itt olyan étel, amit nem kell főzni. – Nem, most egyáltalán nem vagyok éhes. – A rizslabda és az aggodalom elvették az étvágyát. Szomjas volt, mielőtt megálltak, de az volt az első dolguk, hogy vizet igyanak. Világított Bennek, amíg befejezte a sátor felállítását egy alacsony, kiugró részen, ami egy kis védelmet nyújtott számukra. Ben páfrányleveleket és indákat vágott, a sátorra dobálta, hogy azzal is álcázza. – Csak ön után – mutatott a sátorra, Jillian pedig hálásan bemászott; Ben követte, behúzta a bejárat cipzárját, ezzel kirekesztve a dzsungelt. – Helyezkedj el, kicsim. Nem égethetjük feleslegesen a lámpát. Jillian elcsigázottan lehúzta a bakancsát és a zokniját. Elnyúlt a vékony habszivacs matracon, szélre húzódva, minél több helyet hagyva Ben számára. Ben a túlsó sarokba helyezte a hátizsákot, a pisztolyt könnyen elérhető helyre rejtette, aztán ő is megszabadult lábbelijétől és zoknijától. Lekapcsolta a zseblámpát, és körülvette őket a szinte kézzel fogható sötétség. Ben lefeküdt mellé, forró és megnyugtató nagy testével. Most, hogy pihenhetett, mindazok a gondolatok, amiket napközben elűzött, megállíthatatlanul előtörtek. Rick halott. – Azt mondta, hogy fussak – suttogta. – Nem hunytam szemet Rick hibái felett. Soha nem tudtunk közel kerülni egymáshoz. Azt hiszem, legtöbbször valósággal gyűlölt engem. De amikor meglátta a pisztolyt Dutra kezében, és felfogta, hogy mi történik, az utolsó szava az volt hozzám, hogy fussak. – Amikor megmentetted attól, hogy lecsússzon a peremről, felhívtad magadra a figyelmét, elgondolkodott egy kicsit – válaszolta Ben csendesen. – Azután már nem volt olyan seggfej. – Nem. – Rövid beszélgetésük jutott eszébe. – Tényleg nem volt az. Egypercnyi csend után újra megszólalt. – Egyszer, még amikor kislány voltam, ellopta a kedvenc babámat. Tönkretette, darabokra vágta. Egyik nap kutattam a szobájában, és megtaláltam. Nem tudom miért, de soha nem szóltam neki róla. – Féltél tőle? – Nem. Csak egyszerűen úgy tűnt, mintha nem tartozna igazán a családhoz. Közel álltam apához, és most már tudom, Rick is azt szerette volna. De én annyira hasonlítottam apára vérmérsékletben és érdeklődésben, hogy szegény Ricknek semmi esélye nem volt. Apa alig figyelt rá. Nem csoda, hogy gyűlölt engem. – Ugyanez lett volna a helyzet akkor is, ha te nem vagy. Az emberek olyanok, amilyenek. Más körülmények között sem vitte volna sokkal többre. – Ezt már sohasem tudjuk meg – bánkódott Jillian. Rövid hallgatás után ismét megszólalt. – Vicente halott. Őt is lelőtte Dutra. Ben átkozódott. Vicente szívós munkás és gondtalan figura volt, mindig kész a nevetésre. Hiába figyelmeztette őket, nem menthette meg Dutrától. Jillian remegni kezdett. Ben megérezte, felé fordult, karjába zárta, és úgy tartotta, amíg az események okozta megrázkódtatással viaskodott. Meleg teste vigasztaló volt; közelebb akart lenni hozzá. Érezte, hogy Ben megérinti a haját, és félresimítja az arcából. Aztán szája az övére tapadt. Nyugodt volt, elfogadta a csókot és annak rátelepedő hatalmát, amint Ben nyelve benyomult a szájába. Légzése mélyebbé vált, erős sóvárgás lopakodott a testébe. Kívánta Bent, mindaz után is, amit aznap átéltek. Szüksége volt rá. Megdöbbentette a felismerés: a mérkőzésnek vége. Éppen ideje. 276
– Olyan sokáig nem engedtél magadhoz – Ben halk, mély torokhangon szólt hozzá. – Engedj be, kicsim. Most.. Nem esdeklés, férfielhatározás tűnt ki hangszínéből. Lehúzta a cipzárt Jillian nadrágján, kigombolta, lecsúsztatta a csípőjén, a lábán, aztán a lábfején. Ugyanezzel a mozdulattal levette róla a bugyiját is. Jillian ott feküdt, remegve, derekától lefelé meztelenül. Érezte Ben mozdulatait, amint ő is kibújik a ruháiból. Behunyta a szemét, mintha úgy megállíthatná az időt, hogy lehetősége legyen a gondolkodásra. Ben gyorsan mozgott, szándéka megmásíthatatlan volt, Jillian nem tudott, és nem is akart tiltakozni. Miért tenné? Volt ebben valami elkerülhetetlen. Szerette Bent, és aznap, mikor azt hitte, hogy meghalt, nagyon kétségbeesett. Az egész civakodás, versengés elvesztette most a jelentőségét. Ben az asszonyának nevezte, és ő elfogadta ezt. Ben széttárta Jillian lábát és fölé helyezkedve közéjük bújt. Jillian megmarkolta acélkemény bicepszét, körmeivel belevájt a bőrébe. Érezte, hogy Ben egyik karjára támaszkodik, míg másik kezével péniszéhez nyúl és beléhelyezi. Összerándult az első forró érintésre, mire Ben a fülébe duruzsolta: – Nyugi, kicsim. Megpróbált lazítani, de úgy tűnt, nem sok eséllyel. Nem volt ideje felkészülni, semmi előjáték, csak maga az aktus. Ben lassan, megállíthatatlanul préselte duzzadt péniszét a hüvelyébe. Megvonaglott alatta, megfeszítve érezte magát, a fájdalom határán állt reszketve, pedig igyekezett, hogy hozzászokjon a helyzethez. – Ssss – csendesítgette Ben. Csak ekkor vette észre, hogy apró, nyögdécselő hangokat hallat. Ben kibújtatta őt az ingéből, aztán ismét rátelepedett. Széles mellének erős szőrzete ingerelte érzékeny mellét. Átkarolta Ben vállát, kétségbeesetten tapadt hozzá. Ben kissé visszahúzódott, majd újra előrenyomult, próbálgatva Jillian feszességét, meg–megrázkódva a gyönyörtől. Annyira fel volt ajzva, hogy máris késznek érezte magát az orgazmusra. Ez elképesztő felismerés volt egy olyan férfi számára, aki ahhoz volt szokva, hogy legalább egy óráig elnyújtsa a szeretkezést. Túlságosan gyorsan ment az egész; nem akarta, hogy ilyen hamar véget érjen. Jillian meztelen karja úgy fonódott köré, mintha soha nem akarná őt elengedni; feszes, izmos teste befogadta, és Ben nem akarta, hogy ennek vége legyen. De ellenállhatatlanul hívta a gyönyör Loreleie, és az oly soká féken tartott testének nem parancsolhatott. Erősebben kezdte döfni, nyögött, ahogy belényomult, érezte, hogy Jillian hüvelye nedvessé és tágulékonnyá válik, miközben még mindig hozzátapad. Ben dereka köré fonta erős, vékony lábát, és ő elélvezett. Orgazmusa olyan erővel vágódott belé, mint egy tehervonat. Hangos nyögések törtek elő mellkasából, miközben ondója vadul Jillianbe lövellt. Vége volt. Jillian mozdulatlanul feküdt a beállt csendben, megviseltnek és kissé kábultnak érezte magát Ben szenvedélyének erejétől'. A férfi egy ideig még ránehezedett, tüdeje dolgozott, mint egy fújtató, verejték csöpögött le oldalán. Kicsit pihent, aztán lassan újra mozogni kezdett. Jillian erőtlenül felnyögött. Ben megcsókolta, mélyre kutaszolva nyelvével. – Semmi baj – suttogta nyugtatóan. Jillian lucskos lett Ben orgazmusától, könnyen magába fogadta, és csípője akaratlanul is meg–megemelkedett, hogy minden egyes lökést még jobban érezzen. Ben most ráérőssebben mozgott, még mindig kemény volt, és tudta, legalább még egyszer, de lehet, hogy kétszer is el fog élvezni. Most megízlelhette Jillian minden egyes porcikáját, érezte finom bőrét, forró hüvelyét. Ben lassan, biztosan mozgott. Érezte Jillian egyre fokozódó izgalmát, az apró rezdüléseket, amint karcsú teste felemelkedett hozzá, és vággyal teli hangon suttogta a nevét. Ben tudta, hogy tökéletes gyönyörben lesz része, de ez minden várakozását felülmúlta. Nő még soha nem jelentett neki ennyit, a teste senkiével nem volt még ilyen összhangban, még nem volt senki ilyen csodásan tökéletes. Soha nem volt még ennyire felajzott, minden porcikája élt, Jillian minden apró hangját és mozdulatát érzékelte. Jillian zihálni kezdett alatta; halk, feszült, önfeledt hangon kiáltott fel. Kezét alácsúsztatta, megfogta a fenekét és megemelte, hogy még jobban beléhatolhasson. Érezte pénisze körül a mély, finom belső rezdüléseket, amint Jillian megvonaglott a karjában. Nem hagyta abba. Az elmúlt nap vég nélküli lidércnyomás volt. Az éjszaka is vég nélküli lett, de másképpen. Ben pontosan tudta, hogyan váltson ki belőle egy egészen másfajta reakciót, amikor ő azt hitte, ez lehetetlen, amikor semmit 276
nem akart jobban, mint aludni. Ben suttogott hozzá szerelmes szavakat, kedves és nyers szavakat. Elárasztotta figyelmével az egész testét, úgy aludtak, hogy Ben le sem szállt róla. Az éjszaka folyamán többször is volt merevedése, olyankor szeretkezni kezdett. Abbahagyta egyáltalán? A sötétben minden valószerűtlennek tűnt, érzékeik irányították őket. Jillian megismerte Ben testét. Észrevette, hogy mellbimbójának érintése különös gyönyört szerez neki, és szereti, ha simogatja a hátát. Jillian megfogta lágy, súlyos herezacskóját, mire ő elégedetten dorombolt. Abszolút érzéki volt, egyetlen szégyenlős vagy félénk gén nélkül. Ben is megismerte Jillian testét, olyan érintésekkel ajándékozta meg, amikről hallott már ugyan, de még sohasem tapasztalt. Gyengéden elvezette Jilliant a gyönyörhöz, majd amikor vágyai vadabbul követelőztek, olyan durva lett, amennyire úgy érezte, hogy Jilliannak szüksége van. Beburkolta őket az intim sötétség, megszűntek a gátlások, amik zavarták volna Jilliant, ha világos nappal lett volna. De az éj időtlen volt, végtelen hosszúra nyúlott, és szeretkezéseiket csupán érintések irányították. Ben egy percre sem engedte el, szorosan maga mellett tartotta, és testének követeléseivel feledtette vele szomorúságát. Jillian tökéletes biztonságban érezte magát; Ben kívánta, és úgy ölelte őt, hogy érezhette szívének vad kalapálását. Az éjszaka határait az ő erős karja és acélkemény combja alkották. Nehéz súlya szinte belepréselte őt a matracba, és olyan csodálatos volt az egész, hogy legszívesebben sírt volna. Végül mindketten aludtak valamennyit. Amikor felébredt, anélkül hogy kinyitotta volna a szemét, felfogta a halvány fényt, ami átlopódzott a vaskos lombozaton, át a sátrukat álcázó páfrányleveleken, és beszűrődött a vékony nejlonon, hogy mindörökre véget vessen ennek a csodálatos éjszakának. Teljesen mozdulatlanul feküdt, nem akart még szembesülni az új nappal. Ben elnyúlva feküdt rajta, felsőtestével egy kicsit oldalra fordulva, de még így is nehéz volt. Mellkasa az alvás nyugodt ritmusával emelkedett. Csípője Jillian combja közé ágyazódott. Egyik lábát felhúzta, így Jillian lába még feljebb került a csípőjén. Jillian úgy vélte, Ben csak annyi időre hagyta magára az éjszaka, amíg változtatott a testhelyzetén. Majmok csevegtek a fák tetején. Ben felébredt. Meg sem moccant, Jillian mégis tudta, mert érezte merevedését, és finom feszültség áradt szét izmaiban. Jillian végigsimított Ben hátán és nyaka köré fonta a karját, mire ő éppen olyan gyengéden mozogni kezdett benne. Jillian behunyta a szemét, hogy egy kis időre megállítsa a hajnalt. Utána Ben csak pár percnyi pihenést engedélyezett maguknak, mielőtt megszólalt: – Szedelőzködnünk kell. Kates alighanem a perem túlsó végén éjszakázott, így néhány óra előnyünk van, ezt ki kell használnunk. – Felült, végigsimított Jillian haján. lé jó ég, milyen szívesen ittmaradna vele vagy egy hétig, anélkül hogy evésen, alváson és szeretkezésen kívül bármi mást csinálnának. Jillian kinyitotta a szemét és szembenézett a valósággal. Rick halott, de az élet megy tovább, könyörtelenül. Az ő és a Ben élete veszélyben forog. Megsiratja majd Ricket, a lelke mélyén. Felült, felkészülten az út folytatására. Vagy mégsem olyan felkészülten. Azonnal felmérte a helyzetet és megszólalt: – Meg kell fürödnöm. Ben vigyorgott, a hátán fekve kezdte felhúzni áz alsónadrágját, aztán a nadrágját is. – Mindkettőnknek kellene, de azzal még várnunk kell. – Nem várhatok vele nagyon sokáig – duzzogott Jillian, és finnyás undorral ráncolta meg az orrát, miközben ő is hozzálátott az öltözködéshez. – Mindenütt ragadok. Miért nem tudtál várni, amíg visszaérünk Manausba, ahol van fürdőszoba és lehet zuhanyozni? Ben hitetlenkedve nézett rá. – Viccelsz? Így is annyit vártam, hogy már hallucinációim voltak. Allergiás vagyok az önmegtartóztatásra, mindenféle egészségügyi rendellenességeket okoz. – Aztán komolyra váltva, megemelte Jillian állát, hogy nézzen rá. – Jól vagy? Megfeledkeztem a válladról az éjjel. – A vállam remekül van. – Felemelte a karját, hogy bebizonyítsa Bennek, és elfintorodva hozzátette: – Vannak fájdalmaim, de nem a vállamban. Ben felhúzta a szemöldökét. – Mi a fene! Megmasszírozzalak? – Semmi masszázs, amíg meg nem fürödtem. Határozott hangja sokatmondó volt. – A pokolba – Ben rádöbbent, hogy ajánlatos lesz komolyan venni Jillian mosdással kapcsolatos kérését. – Rendben. Ha egy biztonságos patakhoz érünk, megfürödhetsz. Csak gyorsan. Vagy kiállunk az esőben. Így megfelel? – Jillian felhúzta a bakancsát. – Akárhogy jó lesz. 276
Sietősen fogyasztották el zabpehelyből és kávéból álló reggelijüket. Öt perc múlva Ben felszedte a sátrat, és a többi holmival együtt a hátizsákba pakolta. Vigyázott a gyémánt biztonságára, és arra is, hogy Jillian ne vegye észre. Úristen, de csodásan érezte magát. A szeretkezés mennyivel többet jelent Jilliannel, mint ahogy valaha is elképzelte. Élettel teli, heves... gyengéd. Teste pihent volt, pompásan kielégült, és megfiatalodott; szembeszállt volna akár az egész világgal – és ő győzött volna. Arra vágyott, hogy birtokolja, ugyanakkor védelmezze Jilliant. Most már az övé, és soha nem fogja elengedni. Nem ugyanazon az úton mentek vissza a folyóhoz, mint amelyiken jöttek. Akkor tartani kellett magukat a térképen jelzett tájékozódási pontokhoz. Most veszélyes lett volna azt az útvonalat követniük, azonkívül gyorsabban haladhattak másik úton. Ben számítása szerint legalább egy teljes nappal kevesebb időre lesz szükségük. El kell érniük a csónakokat Katesék előtt. Ben egy percig sem kételkedett abban, hogy üldözik őket; Jillian két gyilkosságnak volt szemtanúja, és Kates tudja, hogy nála van a gyémánt. Igen, követik őket. Csak az a kérdés, hogy milyen messze járnak a kopók. A lehető legkevesebbet használta a machetét, nem akart ennyire nyilvánvaló nyomokat hagyni maguk után. Egy indián könnyedén követte volna őket, de Dutra és Kates nem elég ügyes ehhez. Több kisebb folyón keresztülgázoltak, de mindegyiket túl gazosnak és sekélynek találták a fürdéshez. Készülődött a napi zivatar is, de ma az is elkerülte őket. Ben látta a Jillian arcán ülő makacs elhatározást, amelyből egyértelmű volt, hogy nem fogja magát meggondolni, még akkor sem, ha nem Ben tehet róla, hogy elkerülte őket a vihar. – Jobb lesz, ha nem várunk késő délutánig a fürdéssel – javasolta. – Nincs másik ruhánk, de ha ezeket kimosnánk, reggelig elég idő lenne, hogy megszáradjanak. – Úgy beszélsz, mintha minden lépésnél szekálnálak. – Így is van. Némán. Jillian hosszan, hűvösen nézett rá. – Arra mérget vehetsz, hogy ha szekálni akarlak, nem némán fogom tenni. Ben felsóhajtott. – Nem, nem hiszem, hogy úgy tennéd. – Magában felvidult a kilátástól. Amilyen csípős Jillian nyelve, kétségtelen, hogy szórakoztató élményben lenne része. Am ha arra gondolt, hogy talán nem szeretkezhetnek aznap éjjel, már nem is volt olyan vidám. Abban pedig egy percig sem kételkedett, hogy Jillian majd összefonja a karját, és makacsul megtagadja, hogy hozzáérjen, ha nem mosakodhat meg. Miért olyan fene finnyásak a nők? A tisztaság szép dolog a maga nemében, de az ég szerelmére, most a dzsungel közepében vannak. De Jillian meg akart fürödni. A pokolba, csak nem fogja a véletlenre bízni, hogy fürdésre alkalmas vízhez érjenek. Komolyan keresni kezdett. Nem dicsekedhetett azzal, amit végül talált. Össze sem lehetett hasonlítani a vízeséssel, ami alatt fürödtek, vagy a tavakkal, amelyek mellett útjuk során elhaladtak. De nedves volt, és biztonságos. Alig egylábnyi mélységét csak a viharokból származó esővíznek köszönhette. Talált egy tiszta, köves részt, ott levetkőztek, és megmártóztak a vízben. Pisztolyát óvatosan letette, úgy, hogy víz ne érhesse, és szükség esetén kéznél legyen. Az egyik olyan dolog, amit nem tett a hátizsákba, mert nem tartotta fontosnak, a szappan volt. Csakis a tiszta, langymeleg víz állt rendelkezésükre, de az is jó volt. Jillian úgy helyezkedett, hogy mindenütt jól érje a víz a haját, míg ujjbegyével a fejbőrét dörzsölgette. Erezte, mint tisztul meg verejtéktől összecsomósodott haja. Ben sóvárogva nézte; most látta először meztelenül, és teste egyértelműen kifejezte érdeklődését. Ben derülő ábrázattal leste, amint Jillian kimossa az alsóneműjét is. – Mégis, mi lesz rajtad a nadrágod alatt? – kérdezte elnyújtott beszédmodorában. – Nem jutott eszembe tartalékbugyit hozni. – Ma már nem fogunk sokáig menni – hangzott az élénk válasz. – Addig megleszek alsónemű nélkül. Aztán reggel, amikor felöltözök, tisztán vehetem magamra. Ben megkönnyebbülten vigyorgott: Jillian tervbe vette, hogy levetkőzik aznap éjjel. Természetesen reggel ismét meg kell találni a módját a tisztálkodásnak, különben kezdődik minden elölről. Milyen egyszerű lenne, ha annyi ivóvizük volna, hogy mosakodásra is jutna belőle. De víztisztító tablettájuk alig volt ínár, amennyit csak tudtak, tartalékolniuk kellett. – Egy vigyorgó idióta vagy – mondta Jillian, kilépve a partra. 276
Előrehajolt, hogy kicsavarja a haját. Nem volt törülközőjük sem, kezével seperte le magáról a vizet. Ben vidáman vigyorgott tovább, egy cseppet sem zavarta a megjegyzés. Hátrasimította nedves haját, és kigázolt a vízből. Jillian figyelte, ahogy öltözött, és egyszerre rádöbbent, hogy együttlétük minden percét élvezi. Ben a csizmája sarkáig egy kalandor volt – cinikus, agyafúrt, és a legteljesebb mértékig talpraesett. Jillian nagyon jól tudta, mennyivel nehezebb lenne most a helyzetük, ha Ben nem csomagol össze néhány dolgot előrelátóan, és nem rejti el az út mentén. A sátor már önmagában is életmentő volt, hiszen megvédte őket a kígyóktól, rovaroktól és más állatkáktól, amíg aludtak. És az élelem, amit elhozott, azt jelentette, hogy nem kell ölniük ahhoz, hogy ehessenek, hanem félretehették a töltényeket önvédelmi célra. Most gondolt csak bele igazán, hogy Ben minden őket fenyegető veszélyre fel volt készülve, kezdettől fogva. Gyorsan felöltöztek, és a nap hátralévő részében megtettek még akkora távolságot, amennyit csak lehetett. Amikor felállították a sátrat, Ben jóváhagyta a tűzrakást, így meleg konzervhalat és rizst ettek. – Tudod, mi után sóvárgok? – sóhajtott mélyet Jillian, amint hátradőlt. – Utánam. – Jó a próbálkozás, de rossz a kategória. – Tehát nem állat. – Nem. Zöldség. De lehet, hogy van benne egy kis állat is. – Spagetti húsgombóccal? – találgatott Ben. – Pedzegeted. Pizza, telepakolva sonkával és sajttal. Ben a hátizsák után nyúlt, és odadobott neki egy kis doboz gyümölcsbefőttet. – Ez van helyette. – Kösz, megteszi. Amikor visszaérünk Manausba... Hát, lehet; hogy nem találok pizzát Manausban, de amikor visszatérek az Államokba, megrendelem a legnagyobbat, ami kapható. Ben nem szólt semmit, de vonásai hirtelen veszedelmesen megkeményedtek. Csendben ette meg a saját gyümölcskonzervjét. Jillian eltűnődött, mit mondhatott, amitől Ben ilyen rosszkedvű lett. Úgy döntött, hogy inkább békén hagyja, nem faggatja róla. Teljesen átadta magát a gyümölcs élvezetének, megízlelve minden egyes falatot. Ben fátyolos szemmel nézte. Benseje egyre jobban összeszűkült, valahányszor Jillian a macskák méltóságával és nyilvánvaló élvezettel megnyalta a kanalát. A fenébe, hogy tud ilyen félvállról beszélni arról, hogy visszamegy az Államokba? Nem mintha elengedné, de akkor is, dühítő, hogy egyáltalán felmerült benne a hazautazás gondolata. Annyira hétköznapi lett volna számára a múlt éjszakai szeretkezés, hogy nem jelentett semmit? Ami önmagát illeti, rengeteg közönséges szexben volt már része, és tudta, hogy a múlt éjjel más volt. Ezt Jilliannek is észre kellett volna vennie. Jillian ásítva felállt. Az egész napos gyaloglások miatt nem bírt sokáig fennmaradni naplemente után. Persze, most az is közrejátszott, hogy Ben az éjszaka nagyobb részében ébren tartotta. – Kész vagyok lefeküdni. Te fenn maradsz még? – Ben arca még mindig borús volt, amikor felállt és erősen magához szorította Jilliant. A körülmények arra kényszerítették őket, hogy egész nap úton legyenek, és Ben megtagadta magától még azt is, hogy megérintse, bár egész testét égette a vágy. Talán ezért nem érezte úgy Jillian, hogy most már a Bené. A karja között érezte karcsú testét; szinte fájt a megkönnyebbülés, amit ez okozott. Mintha egy kínzó üresség, melynek létezéséről még csak nem is tudott, hirtelen megszűnt volna. Fejét az övére hajtotta, vad győzelmi mámor árasztotta el, amikor Jillian lábujjhegyre állt, hogy hozzásimuljon, karját a nyaka köré fonja, és puha száját felemelje az övéhez. Ben érezte, hogy keríti hatalmába a kis feszes testet az izgalom. – Nem hiszem – mormolta Jillian. Ben elveszítette a fonalat, nem értette, miről van szó. – Hogy? – Hogy fenn akarnál maradni. Ben rekedten felnevetett. Megfogta Jillian kezét, és merev hímvesszőjéhez vezette. – Mit gondolsz? Jillian hozzátapadt, mert máris elgyengült. Egész nap sóvárgott az érintése után, de elfogadta, hogy haladniuk kellett. Remegett a tudattól, hogy hamarosan mohón magába fogadja Bent. – Talári tisztáznunk kellene a kérdést. – Nem hinném, hogy szükséges. – Ben vágyakozva megcsókolta. – Mindketten tudjuk, mit akarunk. Bemászott a sátorba, Ben eloltotta a tüzet, és követte. Jillian már félig le volt vetkőzve; égve hagyta a 276
zseblámpát, míg Ben levetkőzött, kéjelegve gyönyörködött izmos testének látványában. Ben is megállt egy pillanatra, hogy megbámulja Jillian meztelenségét, aztán sajnálkozva lekapcsolta a lámpát, és társára telepedett a sötétség meleg burkában. Kialakult a nappalok és az éjszakák rutinja, bár a „rutin” furcsa szó olyasmire, ami egyáltalán nem volt megszokott. Egész nap mentek, általában menet közben ettek. Ben ritkán érintette meg a nap folyamán; az elkerülhetetlen érintéseken lehetőleg röviden és semlegesen igyekezett túllenni. Jillian megértette. Ő is ugyanazt a kielégítetlenséget érezte, és legszívesebben a sátorban maradt volna reggelente, sőt, szerette volna a szeretkezés lázába temetni kényszenített menetük szorongató hatalmát. Most még rosszabb volt, mint azelőtt, mintha a valóság jóval felségesebb lett volna a várakozásnál. Néha szinte eszét vette a hosszú, sötét órák gyönyöre. Életre kelt minden nyers, incselkedő megjegyzés, melyekkel Ben az elmúlt hetekben zaklatta, ingerelte. Hihetetlen nemi erő lakozott benne. Jillian abban is kételkedett, hogy ismeri a „gátlás” szó jelentését. Nem volt neki egy sem. Hangulatától függően teljesen kezében volt az irányítás, maga alatt tartotta Jilliant. Fel–felnevetett helyzetváltoztatásra irányuló kísérletein. Erőteljesen, nem szűnő ritmussal dolgozott rajta, mindaddig, míg Jillian nem tudta tovább késleltetni az orgazmusát, és tehetetlenül vonaglott alatta. Máskor viszont olyan játékos volt, akár egy macska. Egy nagy macska. Egy tigris, amely vigyázva féken tartja erejét. Aztán olyan lusta lett, mint egy pasa, hanyatt feküdt, magára emelte Jilliant, hogy óhaja szerint ő is élvezetét lelhesse az uralkodó testhelyzetben. Ben ellenállhatatlan szerető volt. Kétségbeejtőnek és zavarónak találta, hogy Jillian eddig távol tartotta magától. Most visszanézve Jillian is elképedt; csak az lehetett az oka, hogy nem tudhatta, mit veszít. Valahányszor a magas, erős, magabiztos férfira nézett, a szerelemnek és gerjedelemnek olyan fellobbanását érezte magában, hogy legszívesebben ruháit ledobva levetette volna magát elé a földre. Bent ismerve feltételezte, hogy egy örömteli csatakiáltással azon nyomban rávetné magát. Kísértő gondolat volt. De mindketten szigorúan visszafogták magukat; tudták, lesz majd elég idejük vágyaik kielégítésére, ha már nem fenyegeti őket semmi veszély. Jillian szilárdan eltökélte, hogy visszajut Manausba, mert csak akkor tud gyilkosság miatt vádat emeltetni Dutra ellen. Nem tudhatta, vajon Katest is felelősségre vonják–e a gyilkosságok miatt, és azért, mert rálőtt Benre; azt sem tudta, hogy a brazil hatóságokat érdekli–e egy olyan vád, amit egy amerikai emel egy másik amerikai ellen. Dutra viszont más eset; a hatóságok régóta szerették volna elkapni. Az is lehet, hogy Kates és Dutra elmenekültek, de Jillian akkor is vádat akar emelni.' A torka gyakran összeszorult, ha Rickre gondolt. Szerette volna visszaszerezni a holttestét, hogy eltemethesse, de Ben azt mondta egyszer: a dzsungel gyorsan gondoskodik erről. Fennáll az a lehetőség is, hogy Kates és Dutra elvitték, és valahol egy szakadékba dobták a holttesteket, hogy eltüntessék a bizonyítékot. Megpróbált belenyugodni, hogy a legtöbb, amit megtehet: jelenti a gyilkosságokat. Nem engedte tovább a gondolatait, nem töprengett azon, hogy mit fog csinálni azután. Megtalálta a Kővárost, de nem sikerült semmi bizonyítékot hoznia erről.. Az összes jegyzete, az ezt alátámasztó fényképek is ottmaradtak; még egy darab cserép sincs nála. Nem engedte, hogy túl sokat firtassa ezt magában, nyafogással sem ért volna el semmit, de mindennap meg kellett küzdenie a veszteség okozta ürességgel. Nem látott megoldást arra, hogyan juthatna vissza a Kővároshoz. A többi régész most sem fogja nagyobb érdeklődéssel hallgatni őt, mint korábban. Neki nincs egy expedíció finanszírozásához elegendő pénze; elsősorban ezért volt kénytelen összefogni Rickkel és Katessel. Gondolt arra, hogy megkéri Bent, segítsen neki visszatérni, de elvetette az ötletet. Ben nem gazdag ember, ő kalandor, folyami vezető. Neki nincs ilyesmire pénze, de még ha lenne is, nem érdeke, hogy erre költse. Azért, mert lefekszenek egymással, nem várhatja ezt tőle. Ha a kormány a megtalálóknak járó jutalomban részesítené őket, az sem igen lenne elég egy újabb, expedíció költségeinek a fedezésére. Nem, kudarcot vallott, ezt el kellett fogadnia. Legvégül repülőgépre kell majd ülnie, és haza kell utaznia. Talán Ben elkísérné, hogy búcsúcsókban részesítse, és utoljára megpaskolja a fenekét, talán nem. Egy olyan férfinak, mint Ben, akinek annyi nője volt, mit számítana egy bizonyos nő? Most itt van neki, de bármennyire is lángol Ben a szenvedélytől, megváltozik a 276
helyzet, amint visszaérnek Manausba. Nem tehet neki szemrehányást ezért; ismerte a természetét, amióta csak először meglátta. Ha igazságos akar maradni, nem duzzoghat, és nem követelheti tőle azt sem, hogy megváltozzon. Egyszerűen élvezi majd a társaságát, amíg lehetősége lesz erre. Egy nő az életében csak egyszer találkozhat olyan férfival, mint Ben... hála az égnek. Bizony, komoly törést okozhatna egy amúgy szabályos életvitelben. Jillian nem nevezhette hagyományosnak a saját életét, de amióta Bennel találkozott, úgy érezte, egy kitörni készülő vulkán tetején van. Érdekes és észbontóan izgalmas volt, de meddig tarthat? Ha majd újra a valóságos világban lesz, eldönti, mit kezdjen az életével. Tudta, nincs esélye az előmenetelre a Frost Alapítványnál; egyébként sem hajlandó megbocsátani a lekezelő modort, ahogy bántak vele. Nem állt szándékában felhagyni a régészettel; ahhoz túlságosan szerette. Talán kaphat munkát egy egyetemen, bár nem volt odáig az ötletért, hogy tanítson. Sokkal jobban szeretne valamit csinálni. De mindez a jövőre vonatkozik; jelenleg csak Ben létezik és a dzsungel, és a közeledő veszedelem. Az ötödik napon mennydörgés moraja állította meg őket. Ben felkapta a fejét. – Úgy vélem, éppen felettünk fog elhaladni. Keressünk egy tiszta helyet és zuhanyozzunk egyet – mondta. – Felállítjuk a sátrat és berakjuk a ruhánkat, hogy ne ázzon meg. Jillian összeráncolta az orrát. – Nem ártana, ha megáznának. – Minden alkalommal megborzadt, amikor fel kellett öltöznie; ruháik végképp koszosak voltak. Ha nem moshatta volna ki alsóneműjét néhányszor, már nem bírta volna viselni. Ben rávigyorgott. – Holnap estére, vagy holnapután korán reggel oda kell hogy érjünk a csónakokhoz, és majd ott moshatsz. Gondolj csak bele, milyen lesz meztelenül feküdni a fedélzeten, míg ruháink megszáradnak a napon. – A te ruháidat is beleérted abba, amit én kimoshatok? – érdeklődött Jillian a pontosítást kedvelő ember kíváncsi modorában. Ben egy reményteljes pillantást vetett rá, aztán sóhajtott egy nagyot. – Azt hiszem, nem. Találtak egy kicsi, jelenleg éppen tiszta helyet, ahol a sűrű lombtető megtört, amikor egy óriási fa kidőlt, talán a saját súlyától. Az ilyen fák gyorsan szétkorhadtak, és új növényzet töltötte be helyüket; de amíg a változás folyamatban volt, vígan beáradt oda mind a napfény, mind az eső. Ben felállította a sátrat, és kiirtotta a zsendülő aljnövényzet egy részét. A viharfelhő kitartóan közeledett feléjük. A hideg szél feltámadt a lombtető alatt is. A fenti világ lakói csacsogva iramodtak menedék után, ahol kivárhatták az áradat végét. Levetkőztek, ruhájukat a sátorba tették, és éppen akkor léptek ki a tisztásra, amikor óriási cseppekben megeredt az eső. Aztán megnyílt az ég, és vaskos esőfátyol zúdult le rájuk. Majdnem olyan volt, mint a vízesés alatt. Püfölte az eső, csipkedte a bőrét. Hátradöntött fejjel és szorosan becsukott szemmel állt, hagyta, hogy az eső mossa a haját. Mennyire szerette volna, ha van nála egy szappan! Ez volt a legjobban frissítő zuhany az egész világon, pattogó és erőteljes. Mellbimbói összehúzódtak a hideg csapásoktól. Szabadnak érezte magát. Nézte Bent, ahogy mosakszik a lezúduló víz alatt, és elbűvölte ellenállhatatlan szépsége. Mint egy gyönyörű, dicsőséges, primitív férfi. 'Tessék, itt áll meztelenül, a föld legnagyobb őserdejében, míg rázúdul az égből ennek a hatalmas dzsungelnek az életadó ereje. A szél korbácsolta fejük fölött a fákat; villámlott és mennydörgött körötte mindenütt. Veszélyes volt, amit csináltak; minden dzsungellakó rejtekhelyére bújt. De ugyanakkor szívvidító is; Jillian kiáltani szeretett volna örömében. Magasra emelte a karját, hogy az eső még szabadabban korbácsolhassa minden testrészét. Volt már néhány pazar fürdésben része élete során, de egyik sem hasonlítható össze ennek az egynek a különlegességével. Még a mennydörgés robaján keresztül is meghallotta Ben mordulását, amint megjelent mellette. Karját olyan szorosan fonta köré, hogy Jillian alig kapott levegőt, aztán felemelte, száját szájára tapasztva. Jillian behunyt szemmel megragadta Ben vállát, és belesüllyesztette körmeit síkos, hűvös bőrébe. Ott, ahol meztelen testük összeért, hamar forróság keletkezett. Ben a csípőjénél fogva emelte egyre magasabbra. Jillian ösztönösen a dereka köré kulcsolta a lábát, hogy megtámassza magát. Ben körüljáratta forró nyelvét egyik mellbimbóján, aztán szájába vette. Jillian lázas sikollyal reagált, pulzusa máris felgyorsult az izgalomtól. Aztán Ben lassan lejjebb engedte őt. Jillian felnyögött, amikor a duzzadt hímvessző puha bőréhez ért, 276
szeme tágra nyílt. Tekintetük egybeolvadt. Eső ömlött az arcukba, végigfutott testükön. Ben fekete szempillái tüskékbe álltak a víztől, pupillái kitágultak, íriszének kékje éppoly élénk volt, mint az óceán mély kobaltja. – Figyeld – szólt Ben rekedten. – Nézd, hogy megy be. Jillian az izgalomtól remegve tett eleget a kérésnek. A sötétvörös makk feszítő mohósággal mozgott fel–le. A vastag hímtagot dagadozó kékes erek hálózták be. Ben még egy kicsit lejjebb vonta Jilliant, és a fej benyomult a puha nyílásába. Gyakran volt része ebben az érzésben az elmúlt napokban, de még mindig megrázó volt számára. Tüze égette Jilliant. Centiről centire lejjebb csúszott, Ben pénisze egyre mélyebbre hatolt belé, a lehető legjobban kitágítva rugalmas hüvelyét. Óriásinak érezte magát benne, méhszáját érintette. Jillian nézte, és érezte az egész folyamatot, és ettől máris elélvezett. Ben csípőjénél fogva ringatta, hintáztatta, miközben ő vonaglott a gyönyörtől. – Még egyszer – suttogta Ben. Még egyszer érezni akarom. Megmarkolta Jillian fenekét, és emelgette fel–le, közben megtámasztotta erős testével. Ez az érzés már–már több volt, mint amit elbírt viselni; összeszorította a fogát, hátraejtette a fejét. Valahányszor Jillian ránehezedett, és beburkolta puhán, forrón Ben feszülő testét, beleremegett a gyönyörűségbe. Az eső nem állt el. Jillian hozzátapadt, nyögött, ahogy minden egyes döféssel csak fokozódott a csodás, kéjes mámor. – Kérlek – az esőben alig hallatszott a hangja. – Kérlek. – Még nem, kicsim – zihálta Ben. – Még nem. Túl jó. Hiába zúdult rájuk a hideg eső, Jillian úgy érezte, teste izzásig hevült. Küzdött Bennel, át akarta venni az irányítást, hogy elérhesse a tetőpontot, ami csupán egy karnyújtásnyira lebegett előtte, de tehetetlen volt az izmos test vaserejével szemben. Ben nevetett, hangját vad győzelemittasság, és nem humor itatta át. A nap áttört a felhők között, beáradt a tisztásra, bár még mindig esett, és csillogó fénygyűrűben fürdette meg őket. Mintha egy gyémánt belsejébe kerültek volna. Jillian vadul megcsókolta, hozzányomta egész testét. Nem volt hajlandó elfogadni Ben győzelmét. Ben ujjai most még jobban belemélyedtek Jillian fenekébe. Szaftosan átkozódott, érezte, hogy feltartóztathatatlanul közeledik a csúcs. Néhány gyors, remény lökéssel magára vonta Jilliant, aki felsikoltott, mert elérte az orgazmust. Remegő belső izmai kellemes rabságban tartották Bent, aki remegve, ősi kiáltást hallatva hátravetette a fejét, amikor magja kilövellt belőle. Rogyadozott a lába. Minden figyelmével arra összpontosított, hogy sikerüljön talpon maradnia. Jillian erőtlen volt a karjában, fejét Ben vállán pihentette, lába még mindig dereka köré fonódott. A napfény kápráztató volt, szinte vakított. Az eső elállt, amint a vihar továbbhaladt; egy percig nem hallatszott más, csak a levelekről lehulló víz hangja: egyenletes csöpp, csöpp, csöpp, ez törte meg köröttük a csendet, mintha tapsolt volna a természet. Jilliann hamarosan révetegen megszólalt: Gőzölgünk. Az egész erdő gőzölgött, párafelhők, gomolyok szálltak fel az ő túlfűtött testükről is. Ben még most is tartotta Jilliant, aki szívesen maradt ott. – Képtelen vagyok megmoccanni – motyogta Jillian nedves hajába. – Ha megteszem, el fogok esni. Jillian szemtelenül kuncogott. – Viccesnek találod, mi? – morogta, Jillian fenekét cirógatva. – Amennyiben rajtad landolok. – Mmm... – Lassan megnyugvó légzésén kívül ez volt az egyedüli hang, amit Ben néhány percen át hallatott. Jillian azt gondolta, lehet, hogy el fog aludni. Majd: – Ha sikerül talpon maradnom, szét tudod venni a bokádat? – Talán. – Mik az esélyek? – Ötven–ötven. – Magyarán vagy sikerül, vagy nem. – Ez az. – Ha nem sikerül, alighanem sort kerítünk egy újabb fordulóra. Ben valószínűleg képes is lenne rá, de Jillian nem érezte magát kaphatónak erre. Életében nem volt még ennyire eltelt. Minden vágya az volt, hogy valahol összekuporodjon, és egy nagyot szundítson. Sikerült szétvenni a lábát, lecsúsztatta Ben csípőjén, amitől eddig egybeforrt testük is szétvált. Ben óvatosan talpra állította, és tartotta, amíg biztosra vehette, hogy meg tud állni a lábán. Jillian egy 276
pillanatra megingott; aztán megtették a pár lépést a sátorhoz, még mindig egymásba karolva. Ben egy pillanatra sem akarta elengedni. Kissé kábának érezte magát a szenvedély utóhatásában. Olyan heves volt ez a szenvedély, hogy alig tudta elhinni, mi is történt az imént. Kezükkel. söpörték le a vizet magukról, így próbáltak megszárítkozni, amennyire lehetett. Ben egy csepegő bokor alatt benedvesítette zsebkendőjét, Jillian azzal törölte meg magát. A rohamosan növekvő hőségben már alig volt nedves a bőrük, amikor öltözködni kezdtek. Jillian már majdnem kész volt, amikor Ben hirtelen megdermedt mellette. – Ne ijedj meg – szólt halkan. Jillian keze megfagyott ingje gombjain, riadtan kapta fel a fejét. Nem több, mint három méterre tőlük, a takaró aljnövényzettől alig láthatóan, néhány indián állt, kifejezéstelen arccal figyelve őket. Ágyékkötőjük kivételével meztelenek voltak, és fel voltak fegyverkezve íjjal és nyíllal. Egyenes fekete hajukat rövidre körülnyírva viselték. Mozdulatlanul álltak, fekete szemük semmit nem mulasztott el. – Yanomamik – mondta Ben még mindig halkan. – Ellenségesek? – Attól függ, mennyi kapcsolatuk volt fehér emberekkel; és hogy milyen volt az. Normális körülmények között nem ellenségesek. – Mit tegyünk? – Meg kell tudnunk, mit akarnak. – Ben még véletlenül sem nyúlt a pisztolyáért. Egy csapat vadásszal volt dolguk; két méter hosszú nyilaik hegye valószínűleg ciánnal mérgezett – nem szeretett volna ujjat húzni velük. A nyelvükön szólt hozzájuk. A legidősebb yanomami válaszolt, egy ősz hajú, méltóságteljes ember. Néhány perces beszélgetés után az indiánokban felengedett a feszültség, rideg arcvonásaik mosollyá enyhültek. Az ősz hajú férfi párszor összecsapta a kezét, úgy mondott valamit, mire mindnyájan felnevettek. Ben is nevetgélt. – Mi olyan mulatságos? – kérdezte Jillian. – Ó, semmi. Nem tudott volna olyat mondani, amivel kíváncsibbá tehette volna Jilliant. – Mi az? Jobban teszed, ha megmondod. – Csak azon tanakodott, miért az esőben csapkodtunk, nem a fura kis molokánkban – ez „ház”–at jelent a nyelvükön, a miénkben „sátor”. Jillian érezte, lángba borul az arca, amint rádöbbent, hogy jópár érdeklődő volt szemtanúja szeretkezésüknek, ennek ellenére szinte ellenállhatatlan kényszert érzett a nevetésre. – Csap–csap? – kérdezte elhalón. Ben élénk szeme jókedvet sugárzott. – Igen, tudod. – Könnyedén összecsapta a kezét, ördögi pontossággal utánozva két nedves test heves ritmusban való összeérésének hangját. – Csap–csap. Jillian szája elé kapta a kezét, de nevetése így is kibuggyant. A yanomamik ismét nevetni kezdtek, derűsen osztozva jókedvében. Ben önelégültnek látszott. – Úgy vélem, mély benyomást tett rájuk a... mondjuk úgy, fellépésem, és a technikám is. – Fogd be – zihálta Jillian, miközben megpróbálta visszafojtani a kacagását. – Vagy arc–arcon csap–csaplak. Ben arckifejezése merő révületbe ment át. – Te jó ég – mondta. – Megtennéd? A yanomami csapat szívélyesen felajánlotta vendégszeretetét, és Ben úgy döntött, hogy veszélyesebb lehet esetleg megsérteni őket, mint velük menni, megkockáztatva, hogy Dutra és Kates előbb odaérnek a csónakokhoz. Az indiánok a molokához kísérték őket, ez volt a közösségi ház, a csoport minden tagja itt élt. Hatalmas, kör alakú, szalmatetős szerkezet volt, egybeolvadt környezetével. A csoport meglehetősen kicsinek számított, magyarázta Ben, körülbelül ötven ember csupán, habár a törzsek ritkán számláltak kétszáz főnél többet. A falu lakói kiözönlöttek a két jövevény üdvözlésére; a félénk, meztelen, barna gyermekek kacarásztak, az asszonyok pedig gyorsan elválasztották Jilliant Bentől, akit a férfiak egy másik irányba siettettek. – Mit csináljak? – kiáltott utána Jillian kíváncsian, és kissé aggódva. Ben hátrapillantott és rávigyorgott. – Mosolyogj és légy bájos. – Igazán köszönöm – motyogta Jillian, aztán megfogadta Ben tanácsát és mosolygott az asszonyokra. 276
Különböző korúak voltak: fogatlan, aszott öregasszonyoktól kezdve az alig domborodó mellű, mozgékony fiatal lányokig minden korú volt közöttük. Az asszonyok melle fedetlen volt; valójában egyetlen falulakó sem hordott inghez hasonló ruhaneműt. A férfiak egyfajta ágyékkötőt viseltek, a derekukon hátul megkötve, az asszonyokon pedig zsinórokból készített öv díszelgett, fedetlenül hagyva feneküket. Jillian egy szót sem tudott a nyelvükön, azonban néhányan egy kicsit beszéltek portugálul, így alapvető szinten lehetséges volt a kommunikáció közöttük. Láthatóan éppen javában közös étkezésükhöz készülődtek, és boldogan fogadták Jillian társaságát, mialatt munkájukat végezték. Hamarosan egy csecsemővel a karján üldögélt a földön, lába körül pedig két gyermek totyogott. A férfiak Bennel együtt visszatértek, mindnyájan jókedvükben voltak. Ben rákacsintott Jillianre, de a férfiakkal maradt, amíg étkeztek. Jillian tovább játszott a kicsivel, amíg a halból, maniókából és friss gyümölcsből álló egyszerű ételüket fogyasztották. Ismerte a maniókát. Gumós növény, kiváló szénhidrátforrás, és az indiánok étrendjének fő terménye. Forrása a ciánnak is, abba mártották nyilaikat. Az embernek tudnia kell elkészíteni a maniókát, máskülönben utolsó élménye lehet a fogyasztása. Mivel nem esett össze senki, feltételezte, hogy helyesen lett elkészítve. Az étkezés után Ben leguggolt mellé. – Hallod–e, elég természetesen csinálod – mondta, megcsiklandozva a gyermek talpát. Jillian legédesebb mosolyával ajándékozta meg. – Örülök, hogy így gondolod, mivel a Kővárosban kellett hagynom a fogamzásgátló tablettáimat. – Azt már nem tartotta fontosnak közölni vele, hogy épp egy ciklus végéhez közeledik, ezért a fogamzásra nagyon kicsi az esély. Bármelyik napon megkezdődhet a menstruációja, és nagyon remélte, hogy még ez előtt sikerül elérniük a csónakokhoz. Meglepetésére Ben hosszan, elgondolkozva figyelte őt, ahelyett hogy pánikba esett volna, mint azt várta. – Szeretnéd, ha kölyköd lenne tőlem? – Mosolya elhalványult, tudtán kívül valami sokkal lágyabb arcvonássá alakult, ahogy letekintett az ölében fészkelődő, gőgicsélő porontyra, aztán vissza Benre. – Majd megbeszéljük, ha bekövetkezik – mondta végül. Ben röviden rábólintott, és témát váltott. – Ma éjjel itt maradunk. Nem örülök, mert időt veszítünk, de jelenleg igen barátságosak, és tuti, hogy nem szeretném, ha ez megváltozna. Egyébként pedig elég biztonságban vagyunk mellettük. – De mi lesz, ha Kates és Dutra előbb érnek oda a csónakokhoz? – A törzsfőnök azt mondta, hogy holnap néhány emberével elvezet minket a folyóhoz. Közelebb vagyunk, mint gondoltam. Úgy tűnik, tudják, hol hagytuk a csónakokat; a fenébe is, alighanem figyeltek minket, amikor partra szálltunk. Elmondtam nekik, mi történt, és hogy valószínűleg olyan emberek vannak a nyomunkban, akik meg akarnak ölni. Datta Dasa, a törzsfőnök azt ígérte, hogy amíg itt vagyunk, megvédenek. Azután csak magunkra számíthatunk. Ismét – mondta Jillian. – Igen. Meg kell kockáztatnunk, hogy maradunk. Amíg itt vagyunk, megmosakodhatunk saját készítésű szappanjukkal, és rendesen kimoshatjuk a ruhánkat. – Mi lesz rajtunk, amíg megszáradnak a ruháink? – kérdezte Jillian udvariasan. Pajzánul vigyorgott: – Pontosan az, amit a yanomamik hordanak.
276
16. Ha Ben azt hitte, zavarban fogja érezni magát, hát majd ő megmutatja. Hivatása megtanította vele, hogyan viselkedjen természetesen más kultúrákkal szemben, ezért nem is tiltakozott. Boldogan ment az asszonyokkal jól elrejtett erdei tavukhoz, ahová naponta jártak fürödni, levetkőzött – másodjára azon a napon –, és belegázolt a vízbe. Még öt percet sem töltöttek a tóban, amikor egy gyermek futott oda hozzájuk, kezében egy nagyon ismerős batyuval: Ben ruháival. Jilliant mulattatta, milyen ügyesen csőbe húzta őt, mivel tudta, ha az egész falu előtt kéri, hogy mossa ki a ruháit, nem tagadhatja meg tőle. Ezek az emberek teljesen megdöbbennének, ha elutasítaná, mert az ő kultúrájukban mindkét nemnek és minden személynek megvolt a kijelölt feladata, és annak teljesítéséről nem lehetett vitatkozni. Annak úgy kellett lennie. Mielőtt megbirkózott volna a szennyessel, személyes használatba vette az asszonyoktól kapott friss illatú, halványzöld zselatinszappant. Könnyen habzott, és ő tetőtől talpig megmosakodott vele. Csodálatos érzés volt újra igazán tisztának lenni. Ugyanazt a szappant használta a ruhákhoz is. Kimásztak a tóból, és egy barátságos fiatalasszony – akinek a neve, Alcida, a külvilággal való kapcsolatra utalt – valamilyen balzsamot adott, hogy a hajára tegye. Finom, édes illata volt, akár a friss virágoknak. Használata után az asszonyok szintén saját készítésű – fafésűje szinte végigsiklott a haján. Magára vett egy zsinórövet, ami teljesen fedetlenül hagyta hátul, mert csak egy, a derekára kötött szíjból, elöl pedig egy sor fonott zsinórból állt. Mivel azonban minden asszony ilyen minimális öltözetet viselt, nem érezte olyan meztelennek és kényelmetlenül magát, mint várta. Lehet, hogy jobban szerette a meztelenséget, mint korábban gyanította. Ennél is valószínűbbnek vélte, hogy halvány jókedve, melyet ez a viselet – ha nevezhetjük annak – szerzett neki, abból a tudatból származott, hogy néhány kellemetlen percet fog szerezni Ben Lewisnek. Megérdemli, amiért olyan alattomos módon kényszerítette, hogy kimossa a ruháit. A yanomami férfiak nem fognak különösebben törődni meztelenségével, kivéve, hogy talán érdeklődést tanúsítanak bőre halványsága iránt, de Ben teljesen másképp fog reagálni. Bár előrelátóan egy yanomami asszonyt sem fixírozott, mivel nem akarta megsérteni újdonsült barátaikat, Jillian meztelensége más dolog. Amint visszasétáltak a molokához, azt tapasztalta, hogy egészen kedveli a csupán zsinórövből álló öltözék szabadságát. Kevésbé érezte a hőséget és a párát így, hogy a levegő ilyen szabadon érte a bőrét; eddig fel sem figyelt az éppen csak kavargó szellőkre, de most kimondottan érzékeny lett a bőrét simogató, finom érintésükre. Mellbimbói büszkén megemelkedtek hatásukra. Így nézett ki, amikor Ben először meglátta, amikor a csodaszép, asszonyokból álló csoport odasétált a moloka körüli tisztásra. Ben úgy érezte, mintha egy láthatatlan öklöt feszítettek volna a gyomrába, mely már–már meg is görnyesztette. Két, egyformán vad vágy emésztette: egyik az volt, hogy egy pokrócot vessen Jillian köré, hogy eltakarja az összes többi férfiszem elől, a másik pedig az, hogy saját magát vesse rá. Második vágya kellemetlenséggel járt, mert puha ágyékkötője jól rögzített állapotában nem hagyott elég helyet a kidudorodáshoz. Nem tudta levenni róla a szemét. Halvány bőre hamvas, aranysárga árnyalatú volt, és úgy sugárzott, mint egy kámea a sötét bőrű indiánok között. Pompásan fitt testének finom, erős izmai költői összhangban mozogtak. Jillian karcsú volt, de nem túl vékony, nem mint a modellek vagy sztárok, akiket Ben „csontos”–nak kategorizált magában. Jillian inkább csinosnak volt mondható, elég hús volt a bőre alatt ahhoz, hogy nőiességével elnyerje Ben ámulatát. Kerek, felfelé ívelő mellétől, összehúzódott, apró mellbimbójától – a pokolba, ez meg mitől van? – megindult szájában a nyál. Fenekének ringása ellenállhatatlanul csalogató volt, csípőjének nőies gömbölyödése szintén kiérdemelte Ben csodálatát. Sóvárogva meredt az elöl libegő fonott zsinórokra, annak a puha nyílásnak legalább a megpillantásáért. Esztelen düh szállta meg Jillian viselkedésének természetességétől. Hogy lehet ennyire nemtörődöm, meztelenül mutatkozik ennyi férfi előtt? Egyetlenegyszer sem nézett az ő irányába; amennyi figyelmet neki szentelt, akár máshol is lehetett volna, és ez is bosszantotta. Más nő iránt soha nem érzett birtoklási vágyat, őt magát is meglepte primitív reagálásának ereje. Jillian kizárólag az övé. Más férfinak nincs joga így látni őt. Jillian végül ránézett, és olyan angyalian mosolygott rá, hogy Ben majd halálra rémült tőle. Jillian csakis 276
akkor vágott édes képet, ha ellenséges gondolatok foglalkoztatták, az ilyen mosoly azt jelentette, hogy Ben komoly bajban van. Ösztönös megérzéssel azonnal tudta, hogy a szennyese az oka mindennek. Biztosan széttépte a ruháit, vagy belemártotta valamibe, amitől majd viszketni fog. Nem, ez túl egyszerű lenne, mert ő aztán nem sokat adott arra, hogy van–e rajta ruha vagy nincs. Ez az ágyékkötő pontosan megfelelne neki. Nem, valami sokkal ördöngösebbet kellett kitalálnia, valamit, amitől igazán nyomorultul fogja érezni magát – a pokolba, biztos nem engedi majd a közelébe! Ez így nem tisztességes. Ez egyáltalán nem tisztességes. Leült, és dúlt–fűlt magában. Miért tette a természet ilyen ellenállhatatlanná a nőket? És miért felejtett el viszontérzést ültetni a nőkbe? Bármit is tett egy férfi, bármilyen kicsi is volt a vétke – puff! a nők máris kiássák a csatabárdot. Jól felhúzzák az orrukat, hűvösen hátat fordítanak, és a férfi máris vette a lapot: semmi szex, amíg kielégítően bocsánatáért nem esedezel. Kimondottan rászedve érezte magát, de ugyanakkor pánikhangulat uralkodott rajta. Arra gondolt, Jillian lába elé veti magát és még az éjszaka előtt túlesik a bocsánatért esedezésen. Hátha kiengesztelődik. Ezt nem fogja könnyen megúszni. Átkozta magát, amiért egyáltalán eszébe jutott az a fényes ötlet, hogy odaküldje neki a ruháit, annyi ember előtt. Jillian nem tudta, és nem is akarta volna visszautasítani, mivel tiszteletben tartja vendéglátóik kultúráját. Bárhogy is könyörögne, legalább egy éjszaka tudomást sem fog venni róla. Datta oldalba bökte, Ben rátekintve derülő sötét szemével találkozott. – Új az asszonyod? – érdeklődött, ágyékkötőjének kidudorodására mutatva. Nem valószínű, hogy ilyen hevesen reagálna, ha régen együtt lennének. Ben nyelt egyet. – Igen, új. – Talán elmegy veled sétálni. Kétlem, gondolta Ben borúsan. Mivel nem mozdult, Datta ismét megbökte. – Beszélj vele – biztatta. – Honnan tudná, ha nem mondod neki? – Ó, tudta ő, a kis boszorkány, mint ahogy ő maga tudta azt, hogy minden erőlködése hiábavaló, de azért engedelmesen odament hozzá. Csak fokozta nyomorúságos helyzetét, hogy minden ott lévő' asszony diszkrét pillantást vetett ágyékkötőjére, aztán tapintatosan másfelé nézett. Jillian arcán még mindig az az édes kifejezés ült. – Sétáljunk egyet – javasolta Ben reménykedve. Jillian tekintete is lesiklott. Amennyiben lehetséges, most még édesebben nézett. – Öt napja egyfolytában sétálunk – suttogta. – Örülök, hogy végre pihenhetek egy kicsit, miután kimostam a mi szennyesünket. – Fejével a száradó ruhák felé intett. Ben, legszívesebben felnyögött volna. – Ne hozd ezt fel ellenem. Jillian szeme áttetsző zöld tavacska volt. – Nem áll szándékomban semmit sem felhozni ellened. – Tudtam – dünnyögött az orra alatt. – A pokolba is, Jillian, nem gondolod, hogy felfújod a dolgot? Tudom, egy kicsit alattomos volt, ahogy utánad küldtem a ruháimat, de én nem moshattam ki, az a szabályok durva megsértése lenne. Itt a férfiak nem mosnak. – Tudom – válaszolta Jillian. – Tudod? – Persze hogy tudom. Ben mély lélegzetet vett. – De nem akarsz sétálni velem? – Nem. – Miért nem? Még mindig mosolygott, a világ legédesebb mosolyával. – Mert bár igazad van, én vagyok a paradicsom kapujának őre. Ben indulatosan beletúrt a hajába. – Tudod, hogy igazam van, annak ellenére ezt teszed velem? – Igen. – Az Isten szerelmére, miért? – Azt hitte, mindjárt szétrobban a kielégítetlenségtől. – Csak. Arra gondolt, vállára kapja, és magával viszi akkor is; öt percen belül könyörögve csimpaszkodna rajta. Már nyúlt is felé, aztán visszatartotta magát. Megtehetné, de ez sértené Jillian érzéseit. Ő ment túl a határon, nem abban, amit tett, hanem ahogyan tette, és ezt vissza kell kapnia, hogy Jillian kárpótolva érezze magát. Ez a 276
kapcsolat biztos, hogy még bonyolultabbá is válhat. Ben tett pár meddő kísérletet a társalgásra, de hamar feladta, mert egy olyan érvet sem tudott felhozni, ami változtatott volna Jillian döntésén. Végül visszaült Datta mellé, aki szemmel láthatóan nagyon mulatságosnak találta kínlódását. – Nem akart sétálni az asszonyod? – kérdezte jókedvűen. – Azt mondta, nem képes rá, korai lenne még az előző eset után – hazudta Ben. Miért is veszítse el a tekintélyét? – Aha – bólintott Datta. – Egy férfinak vigyáznia kell, nehogy fájdalmat okozzon az asszonyának. Ebből arra következtetett, hogy Datta szerint túl durván bánt Jilliannel, amikor a dzsungelben szeretkeztek; meg is érdemelte, hogy most kikosarazta, és nem sétált vele. Meglehetősen rosszkedvűnek érezte magát az egész helyzettől. Függőágyakat akasztottak fel nekik a molokában, ahol az egész falu aludt. Jillian boldogan fészkelte be magát a sajátjába. Most érezte csak, hogy milyen fáradt, pedig a nap felét a falusiakkal töltötte, és nem sétálással. Az intenzív fizikai megterhelésnek már majdnem vége; holnap elérik a folyót. Várakozással nézett a folyón töltendő, hosszú, monoton napok elébe. Felfeszít majd egy függőágyat és lágyan ringatózva tölti a napokat tétlenül, henyén. Mire elérik Manaust, teljesen kipiheni magát. Ben bevágta magát a mellette lógó függőágyba. Egy ideje olyan bűnbánó képpel búslakodott, hogy Jillian alig tudta visszatartani a kuncogását. Először azt tervezte, hogy valamit tesz az ételébe, valami keserűt. Tudta, hogy az illem és a józan ész visszatartanák attól, hogy kiköpje és ezzel megsértse vendéglátóikat. Azonban amikor az imént odajött hozzá, kiderült, hogy Ben azt hiszi, a csúnya manővere miatt fosztja meg őt a testi örömöktől. Nem is találhatott volna ennél jobb módot sérelme orvoslására. Valójában egyáltalán eszébe sem jutott saját kárára neheztelni, de a helyzet olyan szórakoztató volt, hogy megérte ezt az áldozatot. Annál inkább mulatságossá vált a dolog, mert egy enyhe, nagyon ismerős görcs vette kezdetét néhány órával ezelőtt. Tudta, holnap Természet Anya közbelép, hogy további kínokat okozzon Bennek. – A fickó, akivel a függőágyban szeretkeztél – morogta Ben halkan a sötétben. – Még mindig találkozgatsz vele? Jillian elégedetten ásított. – Sohasem szeretkeztem függőágyban. Teljes tíz másodpercig csönd volt; aztán Ben felbőszült válasza riasztotta fel, bár visszafogta a hangját. – Hogy érted azt, hogy soha nem szeretkeztél függőágyban? Kifejezetten azt mondtad, szeretkeztél. Ezt már legalább kétszer megbeszéltük. Azt mondod, egész idő alatt hazudtál, azért, hogy féltékennyé tegyél? – Soha nem mondtam, hogy függőágyban szeretkeztem. – Igenis azt mondtad. Első éjszaka a csónakban. – Azt kérdezted, „csináltam–e” valaha függőágyban. Mivel éppen akkor feküdtünk le aludni, és mivel nem pontosítottad, mire gondolsz, feltételeztem, hogy az „alvást” érted alatta. Azután azt kérdezted, hol „csináltam” függőágyban, és én azt mondtam, az erkélyemen. Vita befejezve. – A pokolba is, tudtad, mire gondolok. Tudtad, hogy nem a „szunyókálás” érdekel. Amikor a vízesésnél azt kérdeztem, olyan fickóval keféltél–e, akit alig ismertél, mert azt mondtad... – Tudom, mit mondtam. Azt is tudom, hogy nem az én hibám, ha te ritkán gondolsz a szexen kívül egyébre. Azt mondtam, hogy sohasem szeretkeztem az erkélyemen idegennel, ami tökéletesen igaz, mivel soha, senkivel nem szeretkeztem erkélyen. Most pedig hallgass el, légy szíves, és hagyj aludni. – Nem – dühöngött Ben. – Meg foglak fojtani. – Csigavér, csigavér – figyelmeztette, mosolyogva a sötétben. Ben nem mosolygott: magánkívül volt a dühtől. Szándékosan tette ezt vele, gyötörte a hazugságaival, mert tudta, hogy alig bírja elviselni a saját féltékenységét. Semmi kétség, a férfiak iszonyú hátrányban vannak, amikor az úgynevezett gyengébb nemmel kerülnek szembe. A nők kezében van az összes ász. Persze, a legtöbb nő nem olyan démoni, mint Jillian Sherwood. Ő pontosan tudja, mi a legérzékenyebb pontja. Ben megringatta a függőágyát. – Na jó, most semmi dörzsölt válasz, csakis a tiszta igazság. Van romantikus, szexuális, vagy akármilyen kapcsolatod valakivel otthon az Államokban? – Az abszolút tiszta igazságot akarod hallani? – Igen. Az igazat. – Karba tett kézzel várta a választ. – Legalább hat hónapja nem randevúztam senkivel 276
– Te jó ég! Miért? – Úgy tűnt, igencsak megdöbbent. – Mert inkább vagyok egyedül, mintsem illedelmesen viselkedjek, miközben halálra unom magam. És soha nem is érdekelt különösebben a szex. – Hülyeség – robbant ki belőle a szó. – Le sem tudod venni rólam a kezedet. – Igazán finoman fejezted ki magad – gúnyolódott Jillian. – Jó éjt. Én most aludni fogok. Ben lágyan ringatta függőágyát. Visszatért a jókedve. Jillian nyilvánvalóan majd megőrül érte. Másnap reggel Datta Dasa és még négy férfi kíséretében elhagyták a molokát, és három órán belül a folyóhoz értek. Az indiánok csalhatatlan biztonsággal vezették el őket oda, ahol a csónakokat hagyták. Bent nem lepte meg, hogy az egyik csónak eltűnt; azon sem csodálkozott volna, ha egy sincs ott. Viszont aggasztotta, hogy Kates és Dutra lehet megelőzték őket, elvitték a csónakot, hogy lesben várjanak rájuk valahol. Több értelme lenne, ha itt várták volna meg őket; talán itt is vannak, de nem mernek támadni a yanomamik miatt. Ha egyetlen törzsbéli megmenekül a rajtaütésből, bajba kerülnek; nem lehet az ő dzsungelbeli ismereteiket az indiánokéhoz hasonlítani. Az elrejtett gumicsónakok és az élelmiszer érintetlen volt, így Ben jobban érezte magát a biztonságukat illetően. Kates a csónakkal együtt az élelmet is elvitte volna. Bepakolták a készlet egy részét és az egyik gumicsónakot. Ami itt marad, vagy Kates és Dutra szerzi meg, másrészt viszont Pepe és a többiek is esélyesek, nem lehet tudni. Végül búcsúzkodásra került a sor, aztán Ben beindította a motort, és lassan kivezette a csónakot a kis öbölből a folyómederbe. Jillian addig integetett, amíg a yanomamik el nem tűntek a szemük elől. Dutra lehúzódott a lelógó gyökerek mögötti rejtekhelyében. Alig mert még lélegezni is, nehogy az indiánok meghallják. Ha a pisztolya meglenne, gondolta gonoszul, másképp alakulnának a dolgok. De a pisztoly eltűnt, amikor két napja megcsúszott a sárban, bele egy vízmosásba. Így hát a bokrok között kellett meglapulnia, hogy észre ne vegyék azok a cingár kis vademberek. Erőben messze felülmúlta őket, de mérgezett nyilaik voltak, ő pedig fegyvertelen. Minden erejét bevetette, hogy elsőként érjen a csónakokhoz, és sikerült. De fegyver nélkül nem volt értelme arra várni, hogy lecsapjon Lewisre, és a folyónak ennél a fenti szakaszánál még nem volt esélye másik fegyvert szerezni. Elvitte a csónakot, és máshová rejtette, aztán várt, míg Lewis és a nő előbukkannak. Hozzáfogott, hogy bepakoljon valamennyi élelmet, de rájött, hogy ezzel elárulná magát, és még óvatosabbá tenné Lewist. Most csak annyit tehet, hogy követi őket a folyón lefelé. Hátramarad és vár, amíg fegyveri nem szerez. Ha elérik a forgalmasabb részt, megkörnyékezhet egy folyami kereskedőt és lophat tőle fegyvert. Akkorra Lewis biztonságban fogja érezni magát, és nem fog úgy figyelni. Néhány gyors golyó, és övé a gyémánt. Dutra kényszeredetten várt még egy órát, hogy a yanomamik elég messze legyenek a területtől, és hogy még véletlenül se érje utol a másik csónakot, mielőtt felkészülne rá. Egy órát könnyen behoz, ha majd elérkezik az ideje. Annak ellenére, hogy elvesztette a pisztolyát, elégedett volt a helyzet alakulásával. Amióta Kates elmondta, hogy Lewis megtalálta a gyémántot, Dutra képtelen volt bármi másra gondolni. Ha övé lenne az a gyémánt, extra ruhákban járhatna, és rengeteg arany ékszere lenne, mint a televízióban szereplő embereknek. Venne egy nagy amerikai kocsit, és azzal furikázna Manausban, és az emberek félnének tőle. Soha többé nem kellene elrejtőznie, amikor keresi a rendőrség; egyszerűen megkenné őket, mire szépen békén hagynák. Álmodozott a gyémántról. Nem látta, de gondolatban boldogan dédelgette a képét. Úgy nézhet ki, mint egy jégdarab, olyan alakja lehet, mint amilyen gyémántok az előkelő hölgyek fülbevalójában vannak, csak sokkal nagyobb. Vakítani fog, ha ránéz a napfényben, úgy fog ragyogni. Soha semmit nem akart még ennyire, mint ezt a gyémántot. Lewis nem érdemli meg, hogy az övé legyen. Meg fogja ölni őt, és élvezni fogja minden percét. Jillian első dolga volt, hogy felkössön egy függőágyat a lapostető árnyékában, és máris átadta magát a jótékony pihenésnek. Ben egyfajta megkönnyebbülést érzett: végre ismét kettesben lehetnek. Örült a találkozásnak a yanomamikkal, de úgy érezte, megfosztották a magánéletétől. Egyedül szeretett lenni Jilliannel. 276
– A kapitány több erőfeszítést vár a legénységtől – közölte. – A legénység majd holnap bedobja magát – felelt Jillian becsukott szemmel. – Miért nem ma? Rengeteget aludtál az éjjel. – Mindig nagyon fáradt vagyok és rosszul érzem magam a menstruációm első napján – magyarázta, csukva tartva szemét. Testes csend után Ben azt mondta: – Tanulok tőled. Kifejezetten azt, hogy most menstruálsz, nem mondtad. Csak kijelentetted, hogy elfáradsz és rosszul érzed magad a menstruációd első napján. Még mindig büntetsz, ugye? – Most van a menstruációm – jelentette ki Jillian kereken. – Nem tudom, hogy intézhettem volna el, hogy egybeessen számtalan ballépéseddel. Ben jobban megnézte, és észrevette a karikákat a szeme alatt. Tehát nem tréfált. Egy pillanatra megrémült, aztán máris elárasztotta figyelmével. – Van valamid, amit bevehetsz? Mit tehetnék, hogy jobban érezd magad? Jillian erre már kinyitotta a szemét, és rámosolygott. Valódi mosollyal, nem azzal az angyalival, amitől a háta borsódzott. – Nincs semmi bajom. Nem érzem rosszul magam, csak kissé fáradt vagyok. Ha tényleg szükséged lesz rám, kelts fel. És ígérem, holnapra jobban leszek. Ben nem hagyhatta ott a kormányt a folyónak ezen a részén, máskülönben a karjában tartaná, amíg alszik. Mindig is ott bujkált benne a vágy, hogy dédelgesse őt, és ez nevetséges volt, mert Jillian az egyik legtalpraesettebb, legbátrabb ember, akivel valaha találkozott. – Mennyi ideig tart általában? – Mi, a menstruációm, vagy a tévhited, miszerint mindent azért teszek, hogy megakadályozzalak téged, hogy annyiszor szeretkezz, ahányszor szerinted szükséged van rá? A menstruációm négy vagy öt napig tart. A tévhited, ahogy én látom, nem akar eloszlani. Ben vigyorgott. Imádta, amikor ilyen édesen beszélt hozzá. – Nem tudom, honnan vetted az ötletet, hogy a menstruáció akadálya a szeretkezésnek. – A tényből: nincs hozzá kedvem, nem akarom, és nem engedem. – Gondolom, ez minden. Jillian kuncogott kétségbeesésén, aztán még kényelmesebben elhelyezkedett a függőágyban. –Tegnap meg sem fordult a fejemben, hogy elutasítsam a „sétát", de nyilvánvaló volt, hogy ezt várod. – Kösz az ötletet. Én csak tönkre akartam tenni az ételed ízét. Ben nagyon csendben volt egy pillanatig. Aztán kitört belőle a nevetés. – Legközelebb a saját ítéletedre hallgass, kicsim. – Azt tettem – vágott vissza Jillian. – Fel tudok ismerni egy kiválóbb ötletet, csak hallanom kell. Ben még mindig kuncogott. – Aludj jól, kicsim. – Köszönöm, úgy lesz. Néhány perc múlva Ben ismét hátranézett, és látta az alvást jelentő egyenletes légzést. Elmosolyodott. Még akkor is különb szórakozás vele lenni, mint bárki mással, amikor olyan démoni és kötekedő. Majd megtalálja a módját, hogy Manausban marasztalja. Jillian aznap éjjel Ben karjában aludt. Azt hitte, függőágyban kell majd aludniuk, de Ben kigöngyölítette a matracot és köré helyezte a szúnyoghálót, így egy kis sátrat varázsolt, mivel emlékezett, hogy Jillian nem szeret a bogaraktól teljesen védtelenül aludni. Ben válla volt a párnája, és bizony jobban aludt, mint az elmúlt napokban. A hőség ismét nyomasztó lett, amióta elhagyták a hegyeket. Nem lett volna olyan melegük, ha külön alszanak, de ezt az ötletet egyikük sem vetette fel. Jillian boldog volt mellette. Szerette ugratni és ingerelni, de soha nem volt elégedettebb, mint mikor a karjában lehetett. Körülbelül egy hetet töltöttek együtt. Emlékezett, hogy Ben azt mondta, kevesebb időbe telik visszajutni Manausba, mint a felfelé való út volt, mert most nem ár ellen kell hajózni. Minden percet meg akart ragadni, amit még vele tölthet. Hamarosan megváltozik a helyzet, amint elérik Manaust. Eleget tesz kötelességének, aztán visszatér az Államokba. De most még a karjában van. Most, hogy újra a csónakon voltak, minden könnyebb lett, a következő napokban Jillian úgy érezte magát, 276
mintha nyaralna. A mosdóhelyiség, ami olyan kezdetlegesnek tűnt ezelőtt, most pazarnak számított. Élvezet volt a spirituszfőzőn ételt készíteni. Még a korlátozottan változatos élelemmel is tökéletesen elégedett volt, mert nyugodtan fogyaszthatták el. Mindkettőjüknek volt egy váltás ruhája, mivel előrelátóan otthagytak egyet–egyet a csónakban a többi készlettel és Jillian személyes holmijával együtt. Az élet elemi volt, de jó. A folyó szélén cölöpökre épített bádog– és kéregpapír kalyibák tűntek fel, a betolakodó „civilizáció” jelei. Ennél a szakasznál még nem volt túl sok belőlük: egyre nagyobb számban sorakoznak majd a parton. Ezek különálló házak, de hamarosan következnek a szétszórt települések, az egymáshoz csapott kalyibák csoportjai, amiket csak a folyókon működő kereskedők kötnek össze a világgal. Két gyerek szaladt ki az egyik kalyibából, és vadul integettek, talán kereskedőknek vélték őket, vagy csak érdekesnek találták, hogy csónakot láthatnak. Jillian visszaintegetett nekik. Nem sok izgalmas dolog lehet az ő életükben. – Milyen gyakran kapsz munkát? – érdeklődött. – Amilyen gyakran, akarom. Általában szeretem, ha van egy kis szabadidő a munkák között, a szabadidő hossza pedig a munka hosszától függ. Ha csak egy hét néhány turistával, akik meg akarják tapasztalni az „igazi” Amazonast, elég egy hétvége a pihenésre. A legtöbb munka hosszabb, a legutóbbi eltartott néhány hónapig. Úgy terveztem, kihagyok egy teljes hónapot, mielőtt belevágok egy újabba. – Akkor miért jöttél mégis? – Kíváncsiságból Tudtam, hogy Kates valami rosszban sántikál, és pontosan meg akartam tudni, mi az. És jó kis summát kifizetett élőre. Jillian az egyik, tetőt tartó pillérhez dőlve töprengett: – Mi történt utolsó reggel a Kővárosban? Miért lőtt rád Kates? Azért indult be Dutra is? – Azt hiszem. – Ben kellemetlenül érezte magát. – Nyilván előre kitervelték, hogy Kates lövése lesz a jel Dutrának. – De mi volt az, ami elindította az egészet? Nem találtunk kincset. Nem volt semmi ok arra, hogy ez bekövetkezzen. Tudhatta volna, hogy Jilliannek lesz ideje gondolkodni róla, fürge észjárásával összerakja a képet, és észre fogja venni a hiányzó darabkákat. – Korán felkeltem, és elhagytam a tábort. Kates azt gondolhatta, hogy készülök valamire, mert követett. Eléggé megviselte, hogy eltűnt a gyémánt, és a szentély nem volt tele arannyal. – Amikor kimásztam a sátorból, Dutra nem lőtt rám. Csak bámult és vigyorgott. – Biztos téged hagyott ínyencfalatnak – mordult fel Ben. A gondolattól dühe egyre nőtt. – Szó szerint. – Bárcsak lett volna annyi eszem, hogy a pisztolyt kapjam fel a zseblámpa helyett. Nem értem, hogy lehettem ilyen buta. – Örülök, hogy nem keveredtél tűzharcba vele. Azt tetted, amit mondtam, és nagyon begurultam volna, ha nem így van. – De lehet, hogy Rick még mindig élne, ha lövök. – És lehet, hogy nem. Utólag már hiába találgatjuk, mi történt volna, ha röpködnek a golyók. Lehet, hogy te magad lőtted volna le, véletlenül. Ne folytass „bárcsak” játékot; buta időpocsékolás az egész. Jillian szomorkásan mosolygott Ben durva logikáján. Ő biztosan nem fecsérelné az időt megbánásra; egyszerűen túltenné magát rajta, céltudatosan, könyörtelen eltökéltséggel. Játékossága, pimasz humora időnként elrejtették ezt az oldalát – mely Jillian szerint leginkább jellemző volt rá –, de ő sosem feledkezett meg arról, hogy ez mindvégig ott, van benne. Voltak, akik alábecsülték Bent, mint ahogy először Jillian is, de hamar rájött a tévedésére, és nem feledte. Ben másfajta ember volt: kalandor, felfedező. Felállította saját szabályait, és határozottan késztette a többieket a betartásukra. Az úton adott figyelmeztetései és rendelkezései azért voltak olyan hatásosak, mert senki nem kételkedett abban, hogy pontosan azt fogja tenni, amit mondott. Milyen unalmas és egyhangú lenne nélküle az élet. Körülötte ott vibrál az izgalom; életerős, veszedelmes és óriási. Hogy érhetne fel vele bárki? – Azt hittem rólad, hogy részeges csirkefogó vagy – vallotta be Jillian csillogó szemmel. Ben szemöldöke felszaladt. – Azt hittem, kétségbeesetten vágysz arra, hogy lefektessen valaki. – Természetesen téged ez foglalkoztat elsősorban. 276
– Igenis, hölgyem. – Megint nyújtott beszédmodorát vette elő. – Akkor is és most is. – Legalább következetes vagy. – És kitartó. Ma már lehet róla szó? Jillian mosolyogva megrázta a fejét. – Holnap. – Ha holnap lehet, ma miért nem lehet? – Mert én azt mondtam. – Fejedbe szállt, hogy a kezedben van a gyeplő. Jillian egy csókot fújt felé, még mindig mosolyogva. Ben gyomra összerándult, és kezdett felállni neki, de azon kapta magát, hogy ő is mosolyog. Jillian szeme már nem volt olyan megviselt, sőt ő maga boldognak látszott. Ben azt akarta, hogy Jillian arcán megmaradjon ez a kifejezés; azt akarta, hogy minden reggel mosolyogva ébredjen, és szeméből álmos elégedettség áradjon, amint felé fordul és átöleli. Rátűzött a déli trópusi nap, de ez hirtelen félolyan fényes sem volt, mint a belé vágó felismerés. Pupillái kitágultak, és a napfény fájdalmasan szúrt szemébe, szinte vakítva őt. Úgy megragadta a kormányt, mintha az mentőkötél volna; megpróbálta szabályozni a lélegzését, és normális tengelyére visszaállítani a világot. Eltökélte, hogy Manausban tartja Jilliant, és „kapcsolata” lesz vele, akármit is jelentsen a szó. Nagyon egyszerű és világos volt számára: maga mellett akarta tudni. Minden éjjel vele akart aludni. Logikusan ez együttélést jelent. Eddig még egyszer sem jutott el, amikor erről gondolkodott, megnyugtató volt számára az elképzelés, sőt, tetszett is neki. A felismerés pillanatában minden kikristályosodott, és a szokás alkotta szemellenzők elenyésztek. Örökre akarta Jilliant. Az „együttélés” hirtelen túl átmenetinek, túl megbízhatatlannak tűnt. A törvényes kötelék erejét akarta. Még soha, egy nővel kapcsolatban sem merült fel benne a „házasság” szó, de Jilliannel ez volt az egyedüli elviselhető állapot. Az övé, egy életen át. Lecsökkentette a sebességet és a part felé vette az irányt. Jillian kíváncsian nézett körül. – Mit csinálsz? Egész testében remegett; Jillian megrémült. Kinyújtotta a kezét, hogy megnyugtassa, aztán átölelte a derekát. – Ben? Mi a baj? – Semmi baj. Az enyém kell hogy legyél. Most. Ez nem az az epedező, humorral színezett, ötletes könyörgés, amivel az utóbbi napokban szórakoztatta. Humornak, nyoma sem volt a szemében; tekintete ijesztően elmélyült volt. Meztelen felsőtestének izmai megfeszültek, Jillian látta, mint hullámzanak. – Ne mondj nemet. Kérlek. Most ne. – Alig bírt beszélni. Egész testét emésztette az ellenállhatatlan vágy. Jillian néhány másodpercig bizonytalanul állt ott, zavart volt és kissé rémült. Aztán tudta, mit kell tennie. Csókot nyomott Ben verejtéktől nedves vállára, és indult előkészíteni magát számára. Mire a csónak kikötött, meztelenül várta Bent. Amikor odament hozzá, szemében még mindig ott volt az a különös homály. Ledobta nadrágját és Jillian karjába vetette magát. Azon nyomban beléhatolt, mélyre már az első döféssel; Jillian összerándult a fájdalomtól, de még szorosabban tartotta: enyhíteni próbált kétségbeesett szükségén. A behatolással teste szörnyű feszültsége lassan engedett, izmai hatalmas rázkódásokkal egyre lazábbak lettek, mintha valami elviselhetetlen belső fájdalomtól szabadította volna meg ez az intim együttlét Jilliannel. Jillian simogatta a vállát és a nyakát, sötét hajába csúsztatta ujjait. Ben a könyökére támaszkodott, kék szeme sötét lett. Lassú, meleg, érzéki csókokkal halmozta el Jillian ajkát és nyakát. A déli forróságban hevertek, és alig győztek betelni egymás közelségével. Minden korábbi heves szeretkezésük arra volt hivatott, hogy erre az egyre felkészítse őket, erre a lassú eksztázisra, ami megragadta őket, és nem engedett szorításából. Jillian minden érintésre élvezettel teli nyögéssel válaszolt; Ben lustán nyalogatta mellbimbóját, mire Jillian vad, feszült sikolyától riadt madarak röppentek az ég felé. Az idő megszűnt létezni. Jillian azt akarta, hogy a pillanat soha ne érjen véget. De véget ért. Véget kellett érnie; túl kimerítő volt ahhoz, hogy hosszan tartson. Ben végül ernyedten és álmosan lefeküdt mellé és szórakozottan simogatta a hasát. Mintha macskát altatna el, gondolta Jillian fanyarul. Nem akart beszélni, nem akarta megkérdezni, miért. Attól tartott, sírna, ha megkérdezi. Az érzelem egyre erősödött a mellében, míg végül már nehéz volt nyelnie. Annyira szerette Bent. 276
Azt gondolta, talán elszundítottak. Olyan mély öntudatlanságban voltak, hogy felébredve úgy tűnt, mintha az idő is megállt volna közben. Tudta, hogy nem így van. A nap arrább siklott delelési pontjáról, égető sugarai benyúltak a tető alá. Ben kinyújtózott, aztán feltérdelt és felhúzta a nadrágját. Jillian felkészülten várta valamelyik bosszantó ravasz–kissegg–vagy megjegyzését, vagy legalább bizonyos önelégültséget, de Ben arckifejezése – igaz, most már nyugodt – még mindig komor volt. Könnyedén talpra segítette és egy hosszú percig magához ölelte Jilliant, állát feje tetején pihentetve. Aztán erősen megcsókolta és azt mondta: – Rajta, öltözz fel, mielőtt valaki erre jönne. – Senkit sem láttunk, mióta elhagytuk azt a kalyibát, és egész nap nem láttunk másik csónakot. Ismét megjelent az ismerős vigyor az arcán. – Gondoltam, hogy hajlamos vagy a magamutogatásra, a yanomamik előtt is illegtél. Jillianből kitört a nevetés. – A te ötleted volt. – Igen, de azt hittem, magadon hagyod a trikódat. – Azt is ki kellett mosni. Mire Jillian felöltözött, véget vetettek a szópárbajnak, mert rájöttek, hogy éhesek. Egyszerűen összekeverte a konzervált hozzávalókat, és felfőzve egykettőre elkészült a halétel. Étvágyukat könnyen ki tudták elégíteni, már hozzászoktak a ritka, egyszerű étkezésekhez. Egy éttermi menütől alighanem rosszul lettek volna. A gyomrukat is vissza kell majd szoktatniuk a civilizációhoz. Ben beindította a motort és elkormányozta a csónakot a parttól, óvatosan megfordította és megindult vissza a folyómederbe. Látta, hogy egy csónak jön lefelé a folyón, megállt, hogy elengedje. Jillian szemét kezével árnyékolva figyelte a közeledő csónakot. – Az a csónak éppen olyan felépítésű, mint a miénk. Úgy néz ki, mint a másik csónakunk. – Összehúzta a szemét és a hajósra összpontosított. Felfigyelt a hatalmas vállra és a túl kicsi fejre. – Dutra! – kiáltotta rettegve és hitetlenkedve. Ben teljes sebességre kapcsolt, mire a csónak felbőgő motorral visszarándult, Ugyanekkor Dutra is észrevette, hogy kit előz meg, mert ő is teljes sebességbe kapcsolt. – Bújj le! Csúsztasd ide a pisztolyomat! – A fenébe, mindig ott tartotta egy kéznyújtásnyira a pisztolyát, amikor a folyón volt, ez kivételes alkalom volt. Azt kívánta, bárcsak puskája lenne. Dutra tüzelt, de túl távol volt ahhoz, hogy pontos legyen, és a golyó elsüvített Ben feje felett. Jillian elővette a pisztolyt, négykézláb odamászott, lelapulva, hogy Dutra ne lássa. Ben kinyújtott kezébe csúsztatta a fegyvert. – Menj vissza. Rám fog lőni, mivel csak engem lát. – Akkor te is bújj le, te tökkelütött – csattant fel Jillian, és megráncigálta Ben nadrágját. A csónakok rohamosan közeledtek egymáshoz. Ben hirtelen jobbra rántotta a kormányt: azt remélte, ezzel szerez néhány értékes másodpercet, ha nem feneklenek meg a számtalan kiálló fatörzs egyikén. Jillian elvesztette az egyensúlyát, odagurult a dobozokhoz. Dutra ismét tüzelt, és a golyó szétforgácsolta a fakorlátot. Ben felemelte a pisztolyát és lőtt, de Dutra oldalra vágódott. Még egyszer célzott és lőtt. Puszta szerencse lenne, ha bármit is eltalálna, gondolta, mert a célpont és a padló a lába alatt úgy ugráltak a vízen, mint valami félvad ló, de legalább Dutrát lapulásra kényszerítette. Jillian nagy nehezen feltérdelt. Két golyó hatolt át a csónak oldalán, erre hasra vágódott. Ben visszalőtt, a lövedékek söpörték a vizet. A puskapor szaga eljutott Jillian orrához. Mindössze húsz méterrel Dutra előtt csapódtak bele a vízbe. Ben fél térdre ereszkedett és szembefordult a hajófarral, ami a nagyjából telefonfülke méretű helyiség kivételével nyitott volt. Dutra pontosan mögöttük volt, olyan közel, hogy a csónakja beleért a propellerük keltette hullámzásba. Egyre csökkent hátránya a simább vízben. Ben tüzelt és eltalálta a kormányt, de Dutra ismét félrekapta a fejét. Ben éppen időben pillantott előre ahhoz, hogy kitérjen egy jókora farönk elől; Dutra könnyebb helyzetben volt, mert a hullámzást követte, az pedig eltaszította tőle a rönköt. Még közelebb húzódott; Ben vadul szitkozódott. Ilyen sebesség mellett nem tudott egyszerre kormányozni és a mögöttük lévő Dutrára lövöldözni. El kell hogy kapja a gazfickót, mielőtt egy lövése hátba találja, és Jillian egyedül marad vele szemben. – Jillian, neked kell kormányoznod! Képes vagy rá? – Jillian habozás nélkül előremászott. – Vigyázz magadra! – üvöltötte túl a bőgő motort. 276
– Te vigyázz magadra! Amennyire lehet, maradj lent, és húzódj oldalra, hogy ne légy éppen a szeme előtt. Úgy tett, ahogy Ben mondta, egyik kezével a kormányt fogva, épp hogy felemelt fejjel oldalra lapult. Ben gyorsan a hajófarba mászott, és a mosdó fedezékében maradt. Egy lövés hasra kényszerítette, érezte, hogy a csónak megrázkódik alatta. Térdre emelkedve gyorsan leadott három lövést. Dutra felordított és oldalra vágódott, de valami azt súgta Bennek, hogy csak horzsolta a golyó. Feszülten várt, és néhány másodperc múlva Dutra kinyújtott és biztos karral előbukkant. Egyszerre tüzeltek. Dutra ismét felordított, és a vállát fogva oldalra zuhant. A csónak vadul rángatózott, a motor monoton ritmusban pöfögött. A motorba lőtt az a mocsok, nem rájuk! A másik csónak változatlan sebességgel, rögzített kormánnyal közeledett feléjük. Nem változtatott irányt. – Kapaszkodj! – kiáltotta Ben, és a hajóorr felé vetette magát. – Nekünk fog jönni! Jillian kétségbeesett pillantást vetett rá, érezte, hogy a kormány ki akar szakadni a szorításából, ahogy a motor felhörgött, és fémes csikorgással elhallgatott. Elszántan, teljes erőből fordított egyet a kormányon, és megpróbált kitérni Dutra útjából. A csónak nehézkesen, erőtlenül oldalra lódult, a másik szinte abban a pillanatban belevágódott. Jillian elterült a fedélzeten, fejét csúnyán beütötte. Látta Bent, ahogy az utolsó pillanatban megkapaszkodik egy tetőgerendában, ez mentette meg attól, hogy a vízbe essen. Ahhoz eléggé elfordította a csónakot, hogy ne frontálisan ütközzenek. A jobb far felől szántott beléjük, és körbefordította őket. Előrelendült, motorja zúgott, még mindig működött. Fa forgácsolódott; a csónak orra és az ő csónakjuk fara egymásnak ütközött, és szétzúzódott. Az ütközés erejétől darabokra tört a másik csónak kormánya és sebességváltója, és a gép elhalt. A hirtelen beálló csend olyan tökéletes és olyan idegtépő volt, hogy Jillian csak most döbbent rá, milyen hangos volt az ütközés. Kábult volt, de megpróbált felállni. Minden úszott körülötte. Térdre rogyott. Az összes készletük szanaszét szóródott a fedélzeten. Ben kénytelen volt eldobni a pisztolyát, szerencsére nem esett a vízbe. Felkapta, és megkérdezte Jilliant: – Jól vagy? – Igen – felelte bizonytalanul. Majd elboldogul valahogy. Ben a tat felé küzdötte magát, oda, ahol a másik csónak beléjük hajtott. A fekete víz tovább terjedt a hajóorr felé. Mindkét csónakot kezdte ellepni a víz. – Vedd elő a gumicsónakot és fújtasd fel – kiáltotta hátra. Jillian émelygését leküzdve, a megdőlt fedélzeten a gumicsónakhoz mászott. A víz egyre emelkedett, néhány perctik van csak, hogy lejussanak a csónakból. Víz nyaldosta Ben bakancsát: Félrerúgott egy roncsdarabot. Hol lehet Dutra? Ha a hajóorrban volt, halottnak kell lennie, mert az egész elülső rész szilánkokra tört. Kétszer érte találat. Egy fadarabon vérfolt volt. De Dutra nem volt sehol, se holtan, se élve. Mozgásnak semmi jele, semmi hang, kivéve a fa recsegését, amint a csónakok fel–le himbálóznak a hullámokon. Dutra ki is eshetett az ütközéskor. Ha eszméletlen volt, most halott. Elérhette észrevétlenül a partot, ilyen rövid idő alatt? Ben alaposan megnézte a partot, meglibbenő páfránylevél után kutatott a szemével, ami jelezné, ha valami elsurrant mellette. Nem tapasztalt semmi szokatlant; a lepkék is zavartalanul röpködtek. Visszafordult a roncshoz, de a két csónak annyira összezúzódott és szétforgácsolódott, hogy lehetetlen lenne átkutatni, mielőtt az egész elmerül. Tudta, fennáll a lehetőség, hogy Dutra a túloldalon van, a roncsba kapaszkodva, de nem volt ideje utánajárni. Fel kell fújtatni a gumicsónakot, belepakolni a készletet, és le kell jutniuk a süllyedő csónakról, amit a víz már félig ellepett. Ben átgázolt a megdőlt fedélzeten Jillianhez, aki már kihúzta a gumicsónakot a hajóorrba, ahol aránylag könnyen hozzáfért, hogy felfújtassa. Nyomástartó levegőtartály volt erősítve éppen erre a célra a csónak oldalára; Jillian leemelte és előrehúzta, aztán a gumicsónakhoz erősítette a cső végét. Ben segített összekapcsolni a két reszt, kinyitotta a szelepet. Vad sziszegéssel áramlott a levegő a gumicsónakba, fél percen belül dagadt részekre osztotta. Hat ember is elfért volna benne; és ez volt minden, ami megmenthette őket. Jillian gyorsan elzárta a szelepet, Ben bedugaszolta a tartályt, aztán egykettőre az egyik tetőgerenda köré hurkolta a kötelet, és vízre lökte a csónakot. 276
– Szállj be – mondta, és Jillian a korlát felett a gumicsónakba mászott. Ben odaadta neki a pisztolyt. – Légy résen – intette. – Nem találtam meg Dutrát. Lehet, hogy vízbefúlt, de nem tudom biztosan. Jillian bólintott, bal kézzel a korlát mellett tartotta a gumicsónakot, jobbjában pedig a pisztolyt fogta. Ben felkapta a hátizsákját és a gumicsónakba dobta. Holtbiztos, hogy nem hagyja itt a gyémántot, és a sátorra is szükségük lesz. A korláton átnyújtotta Jilliannek a kis méretű csónakmotort. Jó huszonöt kilót nyomott, mégis úgy átvette, hogy a pisztolyt sem tette le a kezéből. A mindenit, micsoda nő! Fogta a gáztartályt, áttolta a korlát fölött, aztán következtek az élelmet tartalmazó dobozok. Jillian közben a helyére illesztette a motort. A csónak megingott, és meredeken felágaskodott. – Elég már. – sürgette. – Gyere. – Az evezők! – Ben ezeket is a fedélzetre dobta. Jillian dühös pillantást vetett rá. – Az evezők és a motor lett volna az első. Gyere, máris. Látta, hogy jobb, ha engedelmeskedik. Leoldotta a gerendáról a kötelet, átlendítette a lábát a korláton és már a csónakban volt. Villámgyorsan a farhoz került, és a motorhoz illesztette a gáztartályt. Hátraszólt Jilliannek: – Vegyél elő töltényt a zsákomból. Majdnem üres a pisztolyom. Óvatosan nyúlt a csomag után, nehogy megbillenjen a csónak. – Az elülső zsebében van – közölte. Fohászkodva megrántotta a zsinórt, és a motor felpöfékelt. Megrántotta még háromszor, gyorsan egymás után, és beindult, egyenletesen járt. Jillian megtalálta és kivette a töltényeket, de keresgélő ujjai valami különöset éreztek a középső részben. A két összenyomódott csónak bugyogva merült mélyebbre a vízben. Ben biztonságosabb részre irányította a gumicsónakot, közben alaposan szemügyre vették a roncsokat, de Dutrának nyoma sem volt. Teljes kört írtak le a csónakok körül, eredménytelenül. Dutra már valószínűleg a folyó fenekén van, táplálékul a halaknak. Ben gondolatait már az előttük álló feladat foglalkoztatta: egy gumicsónakban kell lejutniuk ezen a nagy folyón egészen Manausig. Jillian a hátizsákban kutatott. Ben elharapott egy káromkodást, amikor zavart arckifejezéssel egy zsebkendőbe bugyolált tárgyat vett elő. A ruha lehullott róla, a nap pedig ezernyi vérvörös sugárban tört meg rajta. Kábán nézett Benre. – Az ékkő – dadogta. – Megtaláltad.
276
17. – Miért nem mondtad meg? – faggatta Jillian. –Megértem, hogy a többiek elől elrejtetted, de miért nem mondtad meg nekem? Ben csökkentette a sebességet és helyére rögzítette a kormányrudat. Jillian még mindig ott ült, ölében a gyémánttal: Még ilyen durván faragottan is bámulatos volt. A mérete még most is elképesztette Bent, és nyilvánvalóan Jilliant is, mert nem tudta levenni róla a szemét. Ben visszavette a pisztolyát, és a töltényeket is megszokott helyére tette. Azután kivette a gyémántot Jillian erőtlen kezéből, újra bebugyolálta a zsebkendőbe, és visszatette a hátizsákba. Továbbra sem szólalt meg. Fogta a zsákot, a kormányrúdhoz vitte, és ő is elfoglalta a helyét. Jilliant nem ejtették a fejére. A zsákra pillantott, aztán Benre és egyre keskenyebb lett a szeme. – Mi folyik itt? – Tudod te azt, hogy mi. Megtaláltam a gyémántot – jelentette ki határozottan. – Kates meglátta nálad, igaz? Azért kezdett lövöldözni. – Igen. Ben gyorsított. A motor olyan zajosan működött, hogy lehetetlen volt beszélgetni. Jillian elöl ült, haját táncoltatta a szél. Némán figyelte a vizet egy darabig. Ben kezdte remélni, hogy békén hagyja, de Jillian egyszer csak megmozdult és odaült a közelébe úgy, hogy hallhatta szavait. – Ott kellett hagynom a filmet és az összes jegyzetemet. Nincs bizonyítékom a Kővárosról és az anzárokról. A gyémánttal meg lehetne győzni az embereket, hogy az anzárok tényleg léteztek. Felfigyelnek rám, kénytelenek lesznek meghallgatni. Végre elindítanak majd egy másik expedíciót, és apa igaza bebizonyosodik. És lehet, hogy vissza tudom hozni Rick holttestét. – Majd én visszaviszlek – vágott a szavába Ben. – Nincs szükséged a gyémántra, csak azért, hogy bizonyíts. – És feltételezem, hogy te fogod fedezni az út költségeit. – Igen. – Ben a zsák felé intett a fejével. – Rengeteg pénzem lesz abból a micsodából. – Köszönöm, nem kérek belőle. Nem tartok igényt arra a pénzre. Benben düh forrongott. – Hogy érted azt, hogy „arra a pénzre”? Ez nem vérdíj. Maga a gyémánt semmit sem bizonyít, kivéve, hogy Brazíliában van néhány piszok nagy gyémánt. Fedezni tudom belőle egy új expedíció költségeit, és még úgy is hasznom lesz belőle. Te arra akarod felhasználni, hogy egy rakás tökfejet meggyőzz, hozzanak össze egy expedíciót, és ugyanakkor a saját megnyugvásodra megtisztítsd az öreged nevét. Lehet, hogy hülye vagyok, de én egy fikarcnyi különbséget sem látok a kettő között, kivéve, hogy az én ötletem sokkal okosabb! – A gyémánt a brazil néphez tartozik – érvelt Jillian –, ugyanúgy, ahogy a piramisok az egyiptomi néphez. Vagy te azt hiszed, normális dolog, hogy a sírfosztogatók kirabolják a piramisok sírkamráit? Normális dolog megsemmisíteni a történelmet? – Azért van egy kis különbség, kicsim. A gyémánt a legkevésbé fontos a Kőváros szempontjából. A szentély, azok a fene titokzatos szobrok, maga a város, még az az átkozott medence is, amiben van – az a fontos, azt fogják a magadfajta emberek az elkövetkező száz évben tanulmányozni. A gyémánt jelentéktelen ebből a szempontból. – Az a gyémánt felbecsülhetetlen tárgyi lelet. – Tárgyi lelet! – Ben értetlenül nézett rá. – Egy csillogó kő, amit az emberek ékszerben viselnek. Tegyél egy drágakövet a sír fölé, ugyanazt jelenti. Még egy strucctojás nagyságú drágakő is kismiska ahhoz képest, amit a gyémántért fogunk kapni. Jillian arca merev volt, hajthatatlan. – Ha elveszed, az lopás. – A pokolba is, Jillian, azt hiszed, azért tettem ki magam mindenféle veszélynek, hogy azt az átkozott micsodát átadjam valaki olyannak, aki a kisujját sem mozdította a megszerzéséért? Az életünket kockáztattuk, hogy megtaláljuk azt a helyet. – Megfizettek téged azért – emlékeztette Jillian. – És meg sem találtad volna nélkülem. Én találtam volna meg, ha nem beszélsz rá, hogy falazzak neked, amíg te körbeszaglászol. – Nem reméltem, hogy találok valamit. 276
– És miért nem? Minden más ott volt, ahol megmondtam, hogy lennie kell. – Nem adom oda a gyémántot – jelentette ki Ben hidegen. – Jobb, ha feladod. – Beledobsz a vízbe? Csak értesítenem kell a hatóságot, amikor visszaértünk Manausba. – Hogy fogod bebizonyítani, hogy nálam van? Jillian tehetetlenül, dühösen visszavonult. Pontosan tudta, mi történne, ha értesítené a hatóságot. Utánajárnának, és megtudnák, hogy az apja vad tervekkel volt tele, és hogy ő sem sokban különbözik az öreg rögeszméstől. Nem vennék komolyan. Feltételeznék, azért találta ki ezt az egészet, hogy egy hiábavaló vállalkozásra csábítsa a nyilvánosságot, ami – mint apja összes kalandja – kudarcba fulladna. Ben ravaszabb annál, hogy Brazíliában próbálja eladni a gyémántot. Nem törvényes kapcsolatok révén, de Jillian le merte volna fogadni, hogy az ékkő Antwerpenben bukkanna elő. Világszerte felfigyelnének rá, de az eredete örökre homályban maradna, ami csak tetézné titokzatosságát, és ezzel az értékét is. És mi van akkor, ha darabokban, külön–külön kerül elő újra, és foglalatba helyezve valaki jelentőségét lesz hivatott hangsúlyozni? Az ékkő feldarabolásának gondolata rettenetes volt; az egy kultúra szíve, aminek sértetlenül kell maradnia. – Hagyd abba a durcáskodást – tanácsolta Ben. – Komolyan gondoltam, amit mondtam. Vissza foglak vinni. Az anzárokról akartál bizonyítékot szerezni, és ezt meg is fogod kapni. Jillian otthagyta Bent, előreült, és a folyót figyelte. A köztük lévő távolság ismét akadályozta a beszélgetést, de ez most idegesítette Bent. Szerette volna jól megrázni Jilliant, rá akarta erőltetni, hogy az ő szemszögéből is lássa a dolgokat. Ő a józan eszére hallgatott, míg Jillianből idealista marhaság dőlt. A fenébe, hogy nem tudott óvatosabb lenni? Nem számított rá, hogy kutatni fog a zsákban, miután kivette a töltényeket. Kutyaszorítóban érezte magát. Ahogy most állnak a dolgok, egy fikarcnyi esélye sincs, hogy rávegye Jilliant, legyen a felesége. Ha ugyan mindent el nem szúrt ezzel. Életében először jut eszébe, hogy megnősül, és Jillian nemcsak hogy nem hinne neki, hanem valószínűleg pofon vágná, ha egyáltalán előhozakodna most ezzel. Micsoda nyomorult napi Rálőttek, elmerült a csónakja; rájött, hogy meg akar nősülni; most pedig Jillian zabos rá. Kezdett kifogyni a türelméből. Mindennek tetejébe nem tudott szabadulni a rossz érzéstől, amiért nem bizonyosodott meg Dutra haláláról. De el akarta hozni onnan Jilliant, és másodszor is ugyanúgy tenne. Az ő, védelme volt neki az első. Katesnek semmi nyoma. Ben nem adott sok esély arra, hogy egyáltalán életben van. Nagy hibát követett el, amikor felbérelte Dutrát, aki még a sajátanyjának is nekimenne, ha pénzről van szó. Katesnek szüksége volt Dutrára, Dutrának viszont nem volt szüksége rá. Ilyen egyszerű az egész. De ha nem is halt meg Dutra, megsebesült, és sehogy nem tudott volna utánuk jönni – feltéve, hogy az ő állapotában sikerült kijutnia a partra, és feltéve, hogy a sebei nem fertőződtek el. A vérmérgezés szinte elkerülhetetlen itt a trópusokon, hacsak Dutra eleget nem tud a növények gyógyító hatásáról, és így megmenthette magát – de ez nem valószínű. Akkor miért aggódjon még mindig? Mert jobb aggódni az ilyen dolgok miatt. Dutra hozzátapadt a roncshoz, és a víz alá merült, amikor meghallotta a cirkáló gumicsónak hangját. Halálra rémült, ha arra gondolt, hogy a vére odavonzza a ragadozó halakat. Minden pillanatban azt várta, hogy ezernyi éles fog vájódik a húsába. Amint a motorzaj elhalt, levegő után kapkodva kiemelkedett a vízből, de a csónak gyorsan süllyedt, ott kellett hagynia. Nem volt választása. Letépett egy csíkot az ingéből és szorosan a jobb karján lévő seb köré csavarta, azután belevetette magát a vízbe. Alig, tudta használni a karját, de állati ereje vot, kijutott a partra, és kimerülten a szárazföldre vonszolta magát. Ott feküdt, és az összes átkot, amit valaha hallott, rászórta Ben Lewisre. A bolondja, miért állt meg délben, olyan hosszú időre? Eddig soha nem csinált ilyet, de ma igen. Valószínűleg eljátszott a nővel. A kis lotyója, miért nem bírta összezárva tartani a lábát estig? Nem volt felkészülve. A támadás nem úgy sikerült, ahogy tervezte. Éjjel akarta meglepni őket, amikor alszanak. Milyen könnyű is lett volna. Ehelyett őt lepték meg, és Lewis majdnem megölte. De nem halt meg. Most előnyben van, mert halottnak hiszik. Továbbra is követni fogja őket. Még ha előbb érnek is Manausba, a történet vége ugyanaz lesz. Amikor valamennyire visszanyerte az erejét, feltápászkodott, és rövid gondolkodás után szembefordult az 276
árral. Nem olyan messze innen elhajózott egy kalyiba mellett. Ott lesz étel, szinte biztos, hogy lesz valamilyen csónak, és talán egy fegyver is akad. Ben szívesebben töltötte volna egy településen az éjszakát, de tudta, hogy a sok időveszteség miatt ez nem valósítható meg. Lassított, és a parthoz irányította a csónakot. – Úgy tűnik, még egy éjszaka a sátorban kell aludnunk. Ezek voltak az első szavai, amióta Jillian a csónak orrába ült, és ott is maradt egész idő alatt. Ő még most sem szólalt meg, de hátrább húzódott, nehogy megüssék a lelógó indák, amikor Ben a partra taszítja a csónakot. Elrejtette a csónakot, amennyire lehetett, mert a csempészeknek hamar megakadna a szeme két emberen – különösen, ha egyikük nő –, mivel sokkal könnyebb és csábítóbb célpontnak bizonyulnának, mint egy tucat férfiból álló csapat. Beljebb kell menniük, ahol kevésbé sűrű a növényzet, és felállíthatja a sátrat. Jillian hozzálátott elkészíteni egyszerű vacsorájukat. Ben felállította a sátrat. Elkeseredetten tekintett Jillianre. Elszántan leguggolt mellé. Véget kell vetni a némaságnak. – Hallgass rám, jobb lenne, ha abbahagynád a duzzogást. Lehet, hogy nem tetszik neked, de mi lenne, ha megbékélnél a helyzettel? A gyémánt nem lesz a tiéd, de minden mást megkapsz, amit akartál: az anzárok bizonyítékát, és az elégtételt apád nevéért. – Nem fogom megkapni. Először megkönnyebbült, amiért Jillian végre megszólalt, kis időbe telt, amíg átgondolta, mit is mondott. – Ezt meg hogy érted? – Úgy értem, hogy nem vagyok hajlandó részt venni egy olyan expedícióban, amit annak a gyémántnak az árából akarsz fedezni. Nem tudlak megakadályozni abban, amit tenni akarsz, de ez nem jelenti azt, hogy csatlakoznom kell hozzád. Amint visszaérünk Manausba, felszállok egy gépre, hogy többé ne is lássalak. Ez már több volt a soknál. Ben türelme a végét járta, alig tudta megőrizni a hidegvérét. Megragadta Jillian karját, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – A fenét – mondta nyomatékosan. – Igazán? Mégis, hogy fogsz megállítani? Magaddal hurcolsz? A hangja egyszerre volt mérges és gúnyos. – Ha kell. – lé meg is tennéd. – Elrántotta a karját. – De jobb lenne, ha megfogadnád a saját tanácsodat, és megbékélnél a helyzettel. Felejtsd el, hogy egy másik expedícióval megnyugtathatod a lelkiismeretedet. Kár a gőzért, mert sehogy nem tudsz rávenni, hogy benne legyek. – A lelkiismeretemnek nincs szüksége nyugtatásra – csattant fel Ben. – Azt mondtam, megszerzem neked a bizonyítékot, és meg is fogom, még ha vonszolva kell visszavinnem oda téged. – Feltételezem, hogy akaratom ellenére hírességet akarsz csinálni belőlem. Azt hiszed, azzal javíthatsz a helyzeten? A lopás az lopás. Azon nem tudsz változtatni. – Mégis, ki a fenétől lopom el? A brazil néptől? Kinek jó az, ha a gyémánt be van zárva egy múzeumba, és biztonsági okokból még csak meg sem lehet nézni? Kilencven százalékuk nem is tudna róla, de ha mégis, rá se hederítene. Mi van, ha bányásztam, és úgy találtam a gyémántot? Ugyanarról a gyémántról van szó – akkor megtarthatnám? Azé, aki találta, nincs igazam? – Kiabált. Soha életében nem volt még ilyen dühös. – A történelemtől lopod el. – Marhaság! Akár egy üvegdarabot tehetnél a helyébe, az anzárok történelme akkor is pontosan ugyanaz maradna. – De nem egy üvegdarab volt ott, hanem az ékkő. Egész életemben arra tanítottak, hogy tiszteljem a múltat, hogy vigyázzak minden fennmaradt apróságra, mert az hozzánk tartozik, része annak, akik vagyunk. El sem tudod képzelni, hány éjszakán át kényszerítettem magam, hogy ébren maradjak, pisztollyal a kezemben, őrt álltam egy–egy lelőhelynél, hogy megvédjem a fosztogatóktól. Azt hiszed, most fosztogató leszek magam is? Ben semmit nem ért el. Úgy érezte, mintha falba ütközne. Ha Isten teremtett Jilliannél makacsabb nőt is, hát nem akar vele találkozni. Ez az egy az őrületbe kergeti. Feladta mára. Nem volt több mondanivalója. Hadd gondolkodjon el Jillian, a józan ész végül úgyis győz. Igazolni akarta az apja igazát – hát nem ebben akar segíteni neki? El fogja fogadni, hogy a valami jobb a 276
semminél. Az éjszaka hátralévő részében teljes csend uralkodott közöttük. Miután megvacsoráztak és mindent elpakoltak, Ben nyers kézmozdulattal a sátor felé mutatott, Jillian pedig szó nélkül bemászott. Nem volt könnyű egy ilyen kis sátorban, de sikerült nem hozzáérni Benhez. A nap összes eseménye közül ez dühítette a legjobban. A következő nap ugyanilyen stílusban kezdődött. Mintha Jillian kizárta volna őt a gondolataiból, mintha nem is létezett volna, mintha többé nem lehetett volna észrevenni, kivéve, amikor hozzászólt és elnyerte Jillian figyelmét egy kis időre – nagyon kis időre. Csak addig figyelt rá, amíg a lehető legrövidebben válaszolt. Modora világossá tette, hogy csak azért nyűglődött a válaszadással, mert ezt kívánta az udvariasság. Ben lassabb tempóra fogta a csónakot, így akarta meghosszabbítani az időt, amit Jillian kénytelen vele tölteni. Több időt kell adni neki a belátásra. Csak abban bízott, hogy kitart addig, mert nem gondolta, hogy ilyen nehéz lesz türtőztetnie magát. Sértette ez a szándékos közömbösség. Jillian az övé; sohasem engedi el magától. Mindent megtenne, csakhogy maga mellett tartsa, beleértve még azt a bizonyos elhurcolást is, amit olyan gúnyosan javasolt. Ha azt hiszi, megtorpan egy ilyen akadály előtt, akkor egyáltalán nem ismeri az emberét. Ez az alap. Egymáshoz tartoznak. Hogy meri ezt figyelmen kívül hagyni? Hogy lehet ilyen, hogy szándékosan el akarja szakítani a köztük levő köteléket? Ha beledöglik, akkor sem hagyja, hogy ez bekövetkezzen. Jóval alkonyat előtt érték el az első települést. Elég siralmas egy hely volt, bár az áramfejlesztőnek köszönhetően volt villany. Kölykök szaladtak feléjük, amikor Ben a pusztuló partra húzta a gumicsónak orrát. Körülbelül tizenöt kalyibából állt a falu, és egy terjedelmesebb épületből, ami elég nagy volt ahhoz, hogy háznak lehessen nevezni, bár nem volt sokkal jobb állapotban, mint a kalyibák. Nem volt üvegezett ablak a tákolmányokon, mind zsúpfedeles volt, még a „nagy ház” is. – Miért állunk meg? – kérdezte Jillian, megszegve ezzel a szabályát, miszerint csak akkor beszélt, ha Ben kérdezte. – Ha van helyük, ahol aludhatunk, nagyobb biztonságban leszünk itt. 11í1 sok csempész van a folyónak ezen a részén, nem éri meg a kockázatot. – Rideg volt a hangja. Éppolyan mérges volt Jillianre, amilyen mérges ő volt rá. A gyerekek egy része ott téblábolt körülöttük, néhányan kissé félénken távolabb álltak meg. Az idősebb lakosok is kíváncsiak voltak, de kevésbé barátságosak, ők egyszerű kis tákolmányaik ajtajából, ablakából figyeltek. Egy magas, sovány, idős asszony lépett ki a nagy házból és egyenesen hozzájuk ment. Nadrágot és ujjatlan inget viselt. Egy ütött–kopott szalmakalap védte a fejét a forróságtól, és egy vékony szivar lógott a szájában. – Kik maguk? – Rekedt hangja olyan mély volt, mint egy férfié. – Ben Lewis vagyok. Ő Jillian Sherwood. A csónakunk elsüllyedt tegnap, és a gumicsónakkal voltunk kénytelenek folytatni az utat. Az idős asszony vállat vont. – Szerencsések, hogy gumicsónakjuk is volt. Mit akarnak itt? – Egy helyet, ahol aludhatunk, semmi mást. Ez a település biztonságosabb, mint a folyópart. Van ennivalónk; nem akarjuk elvenni a magukét. Az asszony tetőtől talpig végigmérte Bent. Nem volt rajta ing, az elsüllyedt a hajóval. Pompás felsőteste szemmel láthatóan elnyerte az idős asszony tetszését, mert mosolygott. – Maria Sayad vagyok. Ez az én kereskedelmi állomásom. Nincs felesleges szobám, de függőágyat tudok adni. Nyugodtan megaludhatnak a verandámon. – Köszönjük, senhora Sayad. Úgy tűnt, az asszonyság nem hagyott fel a nagylelkűségével. – Velem együtt fognak enni. Senki nem járt erre a héten, és különben is, örülök az új arcoknak. – Köszönjük, senhora – mondta ismét Ben. Az étkezés szertartásosan folyt le: nem kezdték el kilenc óra előtt, és eltartott néhány óráig, annak ellenére, hogy mindössze három egyszerű fogásból állt. A házban volt villanyáram, igaz, az égők olyan kis teljesítményűek voltak, hogy akár petróleumlámpát is használhattak volna helyettük. Egy óriási mennyezeti 276
ventilátor körözött lustán a fejük felett. Jillian nehezen tudott ébren maradni. Udvariasan beszélgetett és elnyomta az ásításait, de ahogy az idő éjfél felé közeledett, egyre nehezebb volt követnie a beszélgetés fonalát. Ben teljesen elemében volt, olyan könnyedén beszélt az asszonysággal, mintha évek óta ismerné. Jillian kételkedett abban, hogy Bennek egyszer is gondot okozott volna, hogy egy nőt levegyen a lábáról. Egész nap elmélyedt a gondolataiban. Nagyon fájt neki, hogy Ben olyan szívtelenül lerombolta az álmait, és elvárta tőle, hogy egyetértsen a tervével. Megpróbált nem gondolni rá. Kényszerítette magát, hogy szembenézzen a valósággal. Mindig tudta, hogy ennek a kalandnak csak egyképpen lehet vége: ha visszatér az Államokba. Az, hogy barátságban vagy haraggal válnak el egymástól; nem változtat a végeredményen. Egy részletkérdés maradt eldöntetlenül: mi lesz az ékkő sorsa? Bennek megvoltak a saját tervei, de nem kell egyetértenie velük, és nem kell mellette maradnia. Egész nap azon törte a fejét, hogy miképpen szerezhetné meg a gyémántot, hogyan szökhetne el Bentől, és térhetne vissza Manausba az ékkővel együtt. Semmilyen határozott terve nem született. Ben maga mellett tartotta a zsákját és soha nem hagyta Jilliannel együtt. Csak ébernek kell lenni, hogy bármilyen adandó alkalmat megragadhasson. Nem biztos, hogy sikerül, de legalább megpróbálta Éjfél is elmúlt már, amikor az asszonyság felállt és jó éjszakát kívánt nekik. Jillian megkönnyebbülten ment Bennel a nyitott verandára, ahol két függőágyat akasztottak fel számukra. Fáradt sóhajtással süllyedt bele az egyikbe és behunyta a szemét. Ben is elhelyezkedett, de még jó ideig ébren feküdve bámult bele az éjszakába. Kívánta Jilliant. Most viszont lehetetlen volt javasolnia a szeretkezést; jó ideje nem volt már része az oly élvezetes civakodásokban, és semmi jele, hogy Jillian akár egy cseppet is engesztelődött volna. De még a dühe sem enyhítette a szükséget, hogy a karjában tarthassa és hogy biztosan tudja: egymáshoz tartoznak. Végül mégiscsak elaludt. Vihar ébresztette néhány óra múlva, az' ég dörgött, és villámok tűntek el a felhők között. Az asszonyság kölcsönadott egy inget, és mivel az rajta volt, nem bánta a hűvös szelet. Jillian nyugtalanul mozgolódott, összekucorodott álmában, mert fázni kezdett. Az eső sűrű ezüstfátyolban mosta végig a települést. Gyakori villámlások törték meg a sötétséget. Lent a folyónál termetes alak szállt ki csendben a partra. Amikor korábban itt elhaladt, megismerte a gumicsónakot, de gyorsan továbbment az árral, és hogy kisebbnek tűnjön, összehúzta magát a lopott csónakban. Egy széles karimájú szalmakalapot is lopott, és ez segített neki az álcázásban. Senki sem figyelt fel rá. Az éjfél utáni csendes órákban visszatért a településre. Esni kezdett, és ez eltompított minden zajt, amit esetleg csinált. Először megkereste a gumicsónakot, és figyelmesen átkutatta. Csak néhány, élelemmel teli dobozt talált. Azt nem is remélte, hogy a gyémánt ott lesz, de tudni akarta, mi van a csónakban. Az élelmet majd magával viszi; Lewisnek úgysem lesz szüksége a mai éjszaka után többé semmire. Lewis és a nő fent lehetnek a házban. A machete nedvesen csillogott,Dutra kezében, amint megindult az esőben. Lopakodva körbejárta a házat, és kereste, hol találja meg célpontjait. Jillian remegett a hűvös, párás éjszakában. Ben felkelt a függőágyból, kezdte kigombolja az ingét: Jillianre akarta teríteni. Egy tompa zajra – vagy talán egy megérzésre felnézett, éppen amikor egy bikaszemű alak rohant ki a veranda árnyékából, baljósan és hátborzongató csendben, magasra emelt kezében machetével. Jillian Ben és Dutra között volt. Ben a félelem és a düh ősi hangján rikoltott, miközben hátravágta magát és a pisztolya után kapott, kirántotta Jilliant a függőágyból. A fegyvert sikeresen megszerezte, de egyensúlyát vesztve rázuhant saját függőágyára. Dutra rá se hederített Jillianre; átlépett elterült teste és a vadul himbálódzó függőágy fölött, és ördögi élvezettel, vigyorogva lesújtott Benre. Ben oldalra perdült, és nagyot puffanva a földre zuhant. A penge kettéhasította a függőágyat. Esés közben Ben rúgott egyet, ez eltalálta Dutra térdét; megtántorodott, de nem esett el. Ben válla sínylette meg legjobban az esését, még a fegyverét is elejtette. Most gyorsan felkapta, tisztában volt vele, hogy értékes másodperceket veszített. Dutra magához tért és magasra emelt pengével újra támadott. Ben feltérdelt. Mögötte Jillian azzal küszködött, hogy talpra álljon. – Fuss! – ordította Ben, és segíteni akart 276
neki, de erre már nem volt idő. Dutra meglendítette a pengét. Ben rávetette magát, keményen a gyomrába vágott, elkapta és leszorította a karját úgy, hogy nem tudta újból meglendíteni a machetét. Iszonyatosat mordult; ereje akkora volt, akár egy bivalyé. Átható és undorító szagot árasztott. Ben megpróbálta előrehozni a pisztolyt, de meglátta és megragadta a kezét, meghiúsítva ezzel kísérletét. Halálos küzdelmet vívtak. Az lesz a győztes, aki először szabadítja ki a fegyverét. Dutra tapasztalt verekedő volt, értette a dolgát. Nem kockáztatta meg, hogy hátraperdül és átlendíti Lewist a feje fölött, mert ha nem sikerül ugyanakkor a pisztolyt is kicsavarni a kezéből, a manőver időt és helyet adna a Bennek, hogy használja. Hozzávágta Bent a veranda egyik faoszlopához. Az oszlop megmunkálatlan, éles sarka belevájódott a hátába. Dutra apró kerek feje előrelendült, hogy az arcába zúzzon. Félrekapta a fejét, az oszlophoz támaszkodott, nekifeszült, Dutra bokája köré kulcsolta a lábát és nagyot rántott rajta. Dutra nem engedte el, mindketten kigurultak az esőre. Jillian feltápászkodott. Látta Dutrát; hallotta, hogy a férfi, akit szeret, azt üvölti: fusson, magára vállalva minden veszélyt, hogy őt megvédje – mindez olyan rettenetes volt, hogy néhány másodpercig dermedten állt. Tekintete rátapadt a sárban, szakadó esőben hempergő két férfira. A villámok világítottak, az ég dörgött körülöttük. Egy lámpa gyúlt Jillian mögött, gyenge fényt vetett végig a verandán. A zaj felébresztette az asszonyságot. A lámpafény Jillianben is megvilágított valamit, a kettő mintha kapcsolatban lett volna egymással. Düh árasztotta el, amiért megint ennek kell történnie, olyan heves harag lett úrrá rajta, hogy érezte a feszítést, egy hihetetlen erőt, amit szabadjára kell engedni. Nem volt tudatában, hogy milyen hangot adott ki magából, de egy állatias üvöltés remegett a torkában. Dutrát látta csak, az ő ronda kis fejét, minden más elhomályosult. Minden gondolkodás és erőfeszítés nélkül megindult, hogy kövesse őket az esőben. Rálépett Dutra hátára, mindkét kezével belekapaszkodott vizes, zsíros hajába, vadul megcsavarta, és teljes erejéből húzta. Dutra nyakát megfeszítve üvöltött fájdalmában, amint megpróbált ellenállni a fejét hátrahúzó erőnek. Jillian hallotta Ben kifulladt ordítását, de nem fogta fel, mit mond. Dutra hátának feszítette a lábát és úgy húzta hajába ragadt kezével megint hátrafelé. Tenyérnyi darabok szakadtak ki a fejbőréből, Jillian pedig, – ujjai között a fekete tincsekkel – beleesett a sárba. Dutra visított, őrjöngött a fájdalomtól. Lovaglóülésben ült Ben hasán, nehéz súlyával teljesen belepréselte a sárba. Mivel Ben a hátán feküdt, képtelen volt bármit is tenni a felbőszült bika ellen, nem tudott támadni sem, és nem bírta letaszítani magáról. Dutra többször dühödten földhöz csapta Ben pisztolyt tartó kezét, hogy kiszabadítsa a fegyvert. Ben kétségbeesetten szorította rá a kezét, minden akaratával azon volt, hogy a pisztolyt el ne engedje, mert az volt az egyetlen reménye. Jillian talpra ugrott. Az asszonyság kiabált mögötte. A kalyibák lakói felébredtek, köréjük gyűltek és némán figyelték őket. Dutra térdelt, még mindig Ben fölött volt, aki emiatt a térdét sem használhatta. Jillian tudta, mit tegyen. A gólt lövő focista pontosságával előrelépett, szemével a célpontra összpontosított. Meg sem állt; pontosan a megfelelő helyre lódította a lábát. Teljes erőből, óriási lendülettel belerúgott Dutra ágyékába. Dutra visított, hangja szörnyű sikollyá emelkedett, egész teste hátragörbült, aztán oldalra fordult. Ben abban a pillanatban felemelte a pisztolyt, és lőtt. A golyó a halántékán találta el Dutrát. A nagydarab ember holtan terült el. Ben kimerülten kiszabadította magát alóla, és feltápászkodott. Jillian néhány lépésre állt tőle, az eső végigfolyt az arcán, haja és ruhája vizesen tapadt testéhez. Nem vette le a szemét Dutráról; kezét ökölbe szorította, zihált a melle, mintha azt várná, hogy ellensége újra támadjon. – Jillian? – közeledett hozzá Ben óvatosan. – Meghalt. Nem válaszolt. Bennek eszébe jutott a halk, hátborzongató hang, amit akkor hallatott, amikor ráugrott Dutra hátára, mint egy kis fúria, szinte állati vicsorgással. Gyengéden mégérintette a karját, hogy elterelje a figyelmét. – Halott, kicsim. Lelőttem. Jillian habozott, aztán apró fejrándítással bólintott egyet. 276
– Megmentetted az életemet – folytatta Ben halkan, nyugodt hangon. – Mivel ütötted meg? Tutira elvontad a figyelmét. Jillian nem felelt egy ideig, majd üveges tekintettel Ben felé fordult. Pillantásuk találkozott. – Szétzúztam a golyóit – válaszolta a sokkos ember csendes, udvarias hangján. Ben úrrá lett ösztönös megrándulásán. – Gyere, kicsim, menjünk be az esőről. – Átölelte a derekát. Jillian abban a pillanatban kicsúszott a kezéből, belehuppant a sárba. Hozzálátott, hogy a karjába emelje, de volt valami a tekintetében, ami megállította. Tudta, mit érezhet, maga is átélte már ezt a helyzetet. Gyilkos düh szállta meg Jilliant, idő kell, amíg magához tér. Semmit nem akar jobban, mint hogy egyedül hagyja egy kicsit. Az asszonyság odakiáltott Bennek a verandáról. Hosszú fehér hálóköntöst viselt, jobb kezében machete volt. Jillian görnyedt háttal, lehajtott fejjel ült a szakadó esőben. Már bőrig ázott, vizesebb nem is lehetett volna. Ben kelletlenül magára hagyta és odament az asszonysághoz. – Meg tudja ezt magyarázni? – zsörtölődött. – Ki ez az ember? – Majd mindent elmondok – válaszolta. – Lenne szíves készíteni egy kis kávét? Vagy teát. Jilliannek szüksége lesz valamire. Sayad asszony kihúzta magát, és sértődött pillantást vetett rá, mintha legalábbis azt fejezte. volna ki a kérésével, hogy hiányos vendégszeretetben van részük. – Természetesen. Kihozok pár törülközőt is. – Dutra testére fordította a tekintetét. – Azt majd el kell tüntetni. Mostanra már gyakorlatilag mindenki kinn állt az esős éjszakában, csoportokba verődve körülöttük, és a holttestet bámulták. Az asszonyság odakiáltott nekik. – Vigyétek a pajtához! – Mire a férfiak közül páran odamentek, megragadták Dutra vaskos karját, lábát, és elhúzták, hogy a pajtába tegyék reggelig. Az asszonyság bement a házba, Ben visszatért Jillianhez és leguggolt mellé. – Gyere, kicsim. A senhora hoz törülközőt. Megszárítkozunk, és iszunk egy kávét. Hogy hangzik? Jillian felnézett rá. – Evilági – válaszolta. Ben bágyadtan elmosolyodott. – Az. Pontosan ezt kell tenni egy válságos helyzet után. Az evilági dolgok segítenek, hogy mindent tisztán láss. – Jól van. – Nagyot sóhajtott, és lassan, óvatos mozdulatokkal feltápászkodott, mintha az izmai nem működtek volna tökéletesen. Ben ismét átkarolta a derekát, így mentek a verandára. Lassan abbamaradt az eső, a vihar elvonulóban volt. Ben felnézett az égre, már látszott néhány csillag a felhők között. Az asszonyság törülközőkkel a kezében megjelent. Jillian elvett egyet és megtörölte az arcát, aztán csöpögő haját kezdte dörzsölni. Nem volt más ruhája, amibe átöltözhetett volna, így mindössze annyit tehetett, hogy amennyire lehetséges, rendbe hozza magát. Az asszonyság komolyan méregette őket. – Talán találok ruhát is maguknak. A férjem hasonló termetű volt, mint maga, senhor, Isten rohassza a ronda lelkét. Maga meg, szegény kis veréb, felveheti egy szoknyámat és blúzomat. Jillian valóban úgy érezte magát, mint egy ázott veréb. Vizes volt, sáros és kimerült. Az asszonyság kihozta a ruhákat, ok ketten a veranda másik végébe mentek, ahol nyugodtan átöltözhettek. A szoknya túl hosszú és túl bő volt, jóval a térdén alul ért, de az idős asszony előhozott egy tarka ruhaövet, azt körültekerte a derekán, és kényelmes csomóval megkötötte. Megszabadult a sáros csizmától is, de nem volt más lábbelije, amit felhúzhatott volna. Ben is mezítláb volt. Ezen is segített Sayad asszony: két pár ócska bőrszandált adott nekik. A kisebbik is nagyon nagy volt Jilliannek, de sikerült a lábán tartania. Aztán leültek az asztalhoz és forró, édes kávét ittak. Jillian némán, sápadtan ült, amíg Ben felvázolta a helyzetet az asszonyságnak. A javát kihagyta, az ékkövet pedig még véletlenül sem említette meg. Csak annyit mondott el, hogy Dutra lelőtte Jillian bátyját az expedíció során, és őket is megpróbálta megölni, mivel szemtanúk voltak. Nem volt valami kielégítő a magyarázata, de az asszonyság nem faggatózott tovább. Ehelyett meglepő nemtörődömséggel azt mondta: – Az embereim beviszik reggel a holttestet az erdőbe. 276
Nem lenne jó, ha a házhoz túl közel temetnénk el. Tudják, a szag. Ben nem hitte, hogy Dutra büdösebb lenne holtában, mint életében volt, de ezt a megjegyzését megtartotta magának. Egyikük sem említette, hogy értesítik a hatóságot. Az ilyen elszigetelt települések lakói maguk igyekeztek megoldani az efféle részleteket. – Senhora – szólt Jillian –, használhatom a fürdőszobát? – Ezek voltak az első szavai, amióta megköszönte a kávét. Az idős asszony méltóságteljesen bólintott, és a ház vége felé irányította. Ben nézte, amint lehajtott fejjel eltávozik tőlük. – Hamar rendbe fog jönni – biztatta az asszonyság. – Erős; habozás nélkül rátámadt, nem pazarolta ostoba visítozásra és kéztördelésre az idejét. – Tudom. – Ben elmosolyodott. – Több mersze van, mint tíz másik embernek együttvéve. Tíz másodperccel később, amikor beléhasítottak a saját szavai, felpattant helyéről. – A mindenségit! – Rohant a verandára, oda, ahol aludtak. Hűlt helye volt a hátizsákjának. – Mi történt? – kérdezte az asszonyság, amikor utolérte. Ben a partra száguldott, minden lépésnél átkozódva. Látta, hogy Jillian éppen beszáll a gumicsónakba. Csak a körvonalai látszottak a csillagfénytől megvilágított tükörsima folyó fölött. Ben ordítozott, amikor Jillian rángatni kezdte a zsinórt. A megbízható kis motor második rántásra pöfékelni kezdett, és a gumicsónak lassan elhagyta a partot. Mire Ben lába a palánkokon dübörgött, ő tíz méterre volt, és a távolság egyre nőtt. Ben tehetetlenül állt ott, és nézte, hogy tűnik el az éjszakában. Ökölbe szorított kézzel átkozódott. Az asszonyság odaért mellé. – Miért szökött el? – kérdezte kertelés nélkül. – Volt egy kis összetűzésünk – válaszolta Ben. 1é jó ég, alig tudta elhinni, hogy ilyen buta volt. Éppen megállapította, milyen merész Jillian; rá kellett volna jönnie, hogy nem törődik bele olyan könnyen a vereségbe, számíthatott volna valami ilyesmire. – Komoly összetűzés lehetett az, nem olyan kicsi. – Elég komoly volt, az igaz – morogta Ben. – Mit tenne, ha utolérné? – kérdezte gyanakvóan az asszony. Eszébe ötlött jó néhány kegyetlenség, de mindjárt el is vetette mindet. – Megcsókolnám – szólalt meg végül. És szeretkeznék vele. – A térde remegni kezdett, nehézkesen leült. – Szerelmes vagyok belé – mondta elmerengve, és egyre csak a folyót bámulta. Az asszonyság felkacagott. – Ó! Talán nem is olyan bolond, mint gondoltam. Egy órán belül hajnalodik, akkor utána mehet. – Nincs csónakom, senhora. – Miért fecsérelné az idejét csónakra? – harsant fel. – Sokkal gyorsabb lesz, ha igénybe veszi a repülőgépemet! Magam viszem el. Ben ránézett, a remény újra életre kelt benne. – Van pilóta engedélyem, senhora. – Akkor mehet egyedül is, de ha nem hozza vissza a gépet, megtalálom magát és megfelelő büntetésben lesz része. Jaj! Készülnie kell. Mennyi benzinje van Jilliannek? – Éppen annyi, hogy elég legyen a következő településig, de ott tankolnia kell. – Akkor ott fog várni rá. Jillian a folyó közepén haladt, követte a széles, csillogó szalagot. Elérte, amit akart, de sem vad győzelmi mámort, sem életörömet nem érzett. Fáradtnak érezte magát, sokkal inkább, mint eddig bármikor. Az éjszakai események kimerítették. Tudta, milyen veszélyes egy nőnek egyedül megbirkóznia a folyóval egy gumicsónakban, de nem talált jobb megoldást. Attól kezdve, hogy Manausba érnének, semmi esélye nem lenne, hogy elvegye Bentől az ékkövet. Valószínűleg ez volt az egyetlen lehetőség, hát ő élt vele.' Lehet, hogy soha többé nem látja Bent, hacsak valahogy utol nem éri, de nem hitte, hogy ez megtörténhet. Látta a járműveket a településen; volt ott néhány motorizált csónak, de egyik sem lenne alkalmas arra, hogy utolérje a fürge motorcsónakot. Utolsó emlékképe Benről az lesz, hogy az ingatag parton áll és szitkozódik. Nem tudta, hány nap még Manausig az út. Az élelem nem gond: a csónakban hagyták a készletüket. 276
Egyedül az üzemanyag aggasztotta, mert nem volt pénze. Üzemanyagra kell majd cserélnie az élelmét. Végül is nem lesz semmi baja, ha megéhezik. És ha mégsem sikerül üzemanyagot szereznie, majd használja az evezőket. Ez határozottan esélyt adna Bennek, hogy utolérje, de hogy azt a helyzetet hogyan oldaná meg, arról még ráér gondolkodni. A hajnal szürke gyöngyfénye kezdte megvilágítani az eget, aztán percek alatt szétoszlott a sötétség. A dzsungel megtelt színnel, mély, vibráló színekkel, sokkal élénkebbekkel, mint az északi éghajlatoknál, és ezek elűzték az éjszaka egyszínűségét. Néhány hét múlva talán visszatérhet az őserdőbe, és ez alkalommal az állam finanszírozná az expedíciót. Globális helyzetbemérő készüléket is hozhatnának magukkal, és ha egyszer elérnének a medencébe, az űrállomás megadhatná nekik a pontos koordinátákat. Azután már repülővel is eljuthatnának a medencéhez, talán kiirtanának egy kifutópályának való területet, vagy építenének egy rövid felszállópályát; a medence elég hosszú erre a célra. A Kőváros soha nem lesz már ugyanaz, de felfedezői igazán tisztelettudóak lesznek az ott őrzött titkokkal szemben. Mellkasa fájdalmasan lüktetett, de tudta: helyesen cselekedett. Meglepetésére egy kis repülőgép berregett el a feje felett. Épp most gondolt helikopterre és repülőgépekre. Annyi hét eltelt már, mióta a civilizációnak efféle jelét tapasztalta, hogy a hang fülsértő volt számára. Megállt, és ellenőrizte az üzemanyagkészletét; csak néhány ujjnyi maradt a tartályban. Ha nem sikerül eljutnia a következő településig, megpróbál majd a kalyibák lakóival cserélni. Így vagy úgy, de eljut Manausba. Egyszerűen nem hajlandó feladni. Nem volt órája, ami mutatta volna a pontos időt, de a nap állása alapján szakértően meg tudta állapítani, hogy alig múlt el tíz óra, amikor egy újabb település tűnt fel a láthatáron. Cölöpökre helyezett rozoga kunyhók sorakoztak a parton. Alig egyujjnyi üzemanyag maradt a tartályban, nem tehetett mást, mint hogy megállt. A jelenet szinte ugyanaz volt, mint egy napja: a gyerekek kirohantak a partra, szüleik a háttérben maradtak. De most egy férfi jött az üdvözlésére. Trópusi rövidnadrágot, széles karimájú szalmakalapot és szandált viselő, pocakos úriember. Meztelen mellkasa göndör ősz szőrszálak valóságos erdejének adott helyet. Előre lehetett tudni, mik lesznek az első szavai: – Senhorina, egyedül van? – Bozontos ősz szemöldökét rosszallóan, vonta össze. – Baleset folytán, igen. El kell érnem Manausba. – De ez nem helyes. Nagyon veszélyes. Szüksége van egy kalapra. – Üzemanyagra van szükségem... – Igen, igen, hát persze – bólintott a férfi. – De be kell jönnie a házba. A feleségem ad magának kalapot és valami hideg innivalót. Jillian tétovázott egy pillanatig. – Köszönöm, ez pompás lenne. De nincs pénzem, senhor... – Moraes – mutatkozott be. – Bolivar Moraes. A feleségem Angelina, és amint látni fogja, ő valóban egy angyal. A pénz miatt ne aggódjon, senhorina. Egyedül van, segítségre van szüksége. Jöjjön csak, jöjjön. Megkérte az egyik gyereket, hogy kösse ki a csónakot, és udvariasan odanyújtotta a kezét Jilliannek, hogy kisegítse a partra. Jillian felkapta a hátizsákot és elfogadta a segítséget. Egy nagyon vonzó, Senhor Moraesnél legalább húsz évvel fiatalabb asszony jött ki a verandára. – Bolivar? – Vendégünk van, angyalom – kiáltotta válaszképpen. – Egy bájos fiatal hölgynek van szüksége a segítségünkre. Senhor Moraesnek biztosan szemüvegre van szüksége, gondolta, és akarata ellenére szórakoztatta a dolog. Bájos? Igen megviselt lehetett a megerőltetéstől és a fáradtságtól, a haja pedig két napja nem látott fésűt. Angelina Moraes odasietett és ügyesen megmentette erőtől duzzadó férjétől. – Kedvesem, jöjjön csak be ide, ahol hűvösebb van. Van jegünk; szeretne inni valamit? A jeges ital gondolata szinte megszédítette. – Ha nem okoz túl sok gondot – nyögte ki végül. Moraes asszony bevezette a ház pompásan hűvös belsejébe; mennyezeti ventilátorok kavarták a levegőt minden szobában, spaletta és szúnyogháló volt az ablakokon. – Hogy hívják, kedves? – érdeklődött Angelina, miközben halványzöld folyadékot töltött egy pohárba és beletett jópár jégkockát. – Jillian Sherwood. – Szürcsölt egyet a hideg italból; savanykás zöldcitrom íze volt, egyszerre volt édes és 276
pikáns, és végtelenül finom. – Kalapot kell viselnie – mondta Angelina a férjét visszhangozva. – Szeretné felfrissíteni magát, amíg keresek egyet? Nevetségesen modem vízvezeték–hálózatunk van; Bolivar ragaszkodott hozzá, hogy csináltassuk meg, amikor összeházasodtunk. Városi vagyok, és nem akarta, hogy megfosztva érezzem magam. Modern vízvezeték–hálózat? Jillian bódultan követte a ház asszonyát, aki egy kicsi hálószobába vezette, ahol az ablakokat bespalettázták a hőség ellen. – Vendégeknek – magyarázta. – Külön fürdőszobával. Magára hagyom, keresek egy kalapot, rendben? Helyezze magát kényelembe. Egyedül maradt egy szobában, ami idegennek tűnt számára. Hónapok óta nem látott ágyat. Volt már része idegen kultúra okozta sokkban, és tudta, hogy elmúlik, amint visszaszokik a mindennapos dolgokhoz, de most szinte óvatos lett egyszerre. Letette a hátizsákot és bement a fürdőszobába. Angol vécét, mosdókagylót, és igazi fürdőkádat pillantott meg. Nem volt fényűző, de a célnak megfelelt. Meglepő volt, hogy milyen szerencsétlennek érezte magát. De a csobogó víz kárpótolta. Megmosta az arcát és a kezét, kölcsönvette a mosdókagyló szélén hagyott fésűt, és rendbe hozta kusza haját. Nem engedte meg magának, hogy elidőzzön, tartott tőle, hogy kísértésbe esik és a fürdőkádat is igénybe veszi. Amikor elhagyta a fürdőszobát, ismét szembetalálta magát az ággyal. Halványan elmosolyodott. Fokozatosan kell majd visszaszoktatnia magát az ágyhoz, vagy a mennyekben érezné magát benne? Remélve, hogy senhora Moraes nem látja meg, leült az ágy szélére. Ettől a mozdulattól a kimerültség szinte teljesen. úrrá lett rajta. Csak egy percre, fogadta meg magában, és hátradőlt a fejtámlának, a lábát pedig felemelte az ágyra. A matrac kissé puha volt, és itt–ott kidomborodott, de azért élvezettel hunyta be a szemét. Valóban a mennyekben érezte magát. Akarata ellenére érezte, hogy teste ellazul... Hirtelen megérezte, hogy nincs egyedül. Bőre bizseregni kezdett a riadalomtól, szexre tágra nyílt, reakciója még mindig olyan hirtelen volt, mintha a dzsungelben lenne, bár józan esze azt súgta, biztosan Angelina jött érdeklődni vendége közérzete felől. De nem ő volt. Ben állt az ajtónyílásban, vállát a keretnek támasztotta, borús tekintete veszélyesnek tűnt, ahogy némán bámulta Jilliant. Jillian szíve hatalmasat dobbant, szája kiszáradt. Nem bírt sem megszólalni, sem megmoccanni. Nem tudott mást tenni, minthogy félelemtől megbénultan feküdt továbbra is a fejtámlának dőlve. Tekintetük egybeolvadt. Sohasem gondolta, hogy félni fog Ben Lewistől, de most félt. Gondolatai ezernyi szikraként szóródtak szét. Ben arca kemény volt, állát megfeszítette. Jillian tudatában volt, hogy a padlón fekvő hátizsákot Bennek csak fel kell venni és kisétálni vele; ő semmit sem tehet, hogy megakadályozza. Ben azonban egy pillantást sem vetett a csomagra; le sem vette a szemét Jillianről. Még soha nem látta ezt a kifejezést a szemében. Olyan ádázul metsző volt, hogy Jillian ösztönösen megrettenve beleremegett. – B–Ben? – sikerült végül kinyögnie. Ben elszakadt az ajtófélfától, és zaj nélkül bezárva maga mögött az ajtót, belépett a szobába. Két lépéssel az ágy mellett termett. Nagy, izmos alakjától szinte semmi nem látszott a szobából, Jillian légzése gyors, apró zihálássá vált, védekezőn felemelte a kezét, bár tudta, mozdulatával nem megy semmire. Ben lehajolt, nem törődött a mozdulattal, szoknyája alá csúsztatta nagy kezét. Durva ujjait beakasztotta bugyija derékpántjába és lehúzta róla. A fedetlen bőrét érintő hűvösségtől érzékennyé vált meztelenségére, védtelenségére. Sokk kerülgette, ahogy felfogta, mire készül Ben. Széttolta Jillian lábát, kinyitotta őt a maga számára, és egy pillanatig kiszolgáltatott női testét nézte. Aztán felemelte tekintetét, ismét egymásra néztek, széttárt combjai közé helyezkedett: egyik térdét az ágyra helyezte, míg másik lába szilárdan a padlón maradt. Némán kigombolta a nadrágját, kiszabadította merev péniszét. Egyikkezével Jillian mellett a matracra támaszkodva mélyebbre nyomult a lába közé és elhelyezkedett. Jillian akaratlanul is megfeszítette a testét. A behatolás durva volt és kérlelhetetlen, megvonaglott tőle, és minden belső izma összehúzódott válaszképpen a mély befurakodásra. Körbefonta Ben testének forrósága, és ő maga is éppen olyan forró lett. Ben így maradt, egészen addig, míg le nem győzte a belső ellenállást, amíg az ragaszkodó öleléssé nem vált a hímvesszője körül. – Ölelj át – kérte rekedten, és Jillian nem ellenkezett. Karja Ben széles vállára siklott, és érezte, hogy megremeg, talán a megkönnyebbüléstől. Feléhajolt, ő a melléhez szorította az arcát, visszafogott lélegzettel a döfések lassú, mély erejétől. 276
Jillian alélt volt és megzavart. Érezte Ben szeretkezésének ellenállhatatlan birtokvágyát és egyértelmű volt, mit követel tőle: nem akarja elengedni őt. Szabad kezét Jillian álla alá tette, és felemelte, hogy egymást nézzék, amíg egyre erősebben és gyorsabban döfött belé. A fejtámla tompán a falnak verődött. Jillian Ben bordájába kapaszkodott, amint egyre közelebb és közelebb vezette őt az orgazmushoz, az izmaiban lüktető káprázatos, őrjítő feszültséghez. Érezte, hogy pénisze még keményebbé válik hüvelyében; hallotta saját apró kiáltásait; felemelte a csípőjét, hogy még többet kapjon belőle. Ben nem engedte, hogy elfordítsa a tekintetét, és amikor mindketten elélveztek, az a vad kék szem kényszerítette, hogy elfogadja, ő a Bené. Ben gyengéden besegítette a fürdőkádba, kinyitotta a vízcsapot, és bemászott mellé. – De mit fog szólni Angelina? – motyogta Jillian Bennek dőlve. Remegő lába alig tudta megtartani. – Nem fognak zavarni minket. – Vágyakozva megcsókolta. Nem tudta megállni, hogy meg ne érintse. – Már vártalak. Megértik. Nagyon romantikusnak találják a dolgot. – Vártál rám? – Jillian elképedt. – De hogyan... – Repülőgéppel – válaszolta Ben tömören. – Senhora Sayadnak van gépe. Soha nem mondtam még neked, hogy van pilóta engedélyem? – Nem. – Képtelen volt reagálni a finom incselkedésre. Lelógó karral állt a langyos vízsugár alatt. Olyan gyengének és erőtlennek érezte magát, azt hitte, ő is eltűnik a lefolyóban. Nyelt egyet. – Egyszerűen felkaphattad volna a zsákot és itthagyhattál volna. Tudod, hogy nem állíthattalak volna meg. Nem kellett... ezt tenned. – Túlságosan félt attól, hogy Ben csupán az önérzete megnyugtatására szeretkezett vele, mert megsebezte, amikor elmenekült az ékkővel. – Úgy tűnik, nem jól látod a dolgokat. Utánad jöttem. – Dús habot képezett a szappanból, és mosdatni kezdte. – Nem engedlek el még egyszer magam mellől. – De miért nem vagy mérges? – Nehezen fogta fel a hallottakat. – Az vagyok. Olyan átkozottul mérges vagyok, lehet, hogy egyszerűen megint megkeféllek. Jillian nevetéstől rángatózott, aztán újra a sokk és a feszültség hatása alá került és sírni kezdett. Ben magához ölelte, karjában ringatta, ahogy ott álltak a vízsugár alatt. Megnyugtatóan suttogott hozzá, fejét Jillianére hajtotta. Most végre tényleg a szeretkezés tűnt az egyedüli dolognak, amivel lecsillapíthatta, és ezt is tette. Felemelte és belécsúszott. A zokogás abbamaradt; egy pillanat múlva már a gyönyör mély hangját hallatta. Közösülésük nyers volta Bent is megnyugtatta. Néhány órán keresztül rettegett a tudattól, hogy talán örökre elveszítette Jilliant – amíg azzal a bénult beleegyezéssel testébe nem fogadta, amíg karját köré nem kulcsolta, ő volt a legrémültebb férfi a földön. Legalább egy évig nem fogja hagyni, hogy eltűnjön a szeme elől. Olyan hosszú idejébe fog kerülni, hogy kigyógyuljon rémületéből.
276
18. Egész Manaus nyüzsgött. Túl sok ember, és túl nagy zaj. Senhora Sayad kis repülőgépén hirtelen, túl rövid idő alatt Manausba repültek. Napok helyett néhány óra alatt megtették az utat. Ben intézkedett, hogy az asszonyságnak visszajuttassák a gépét; aztán egy taxival a repülőtérről egyenesen abba a szállodába mentek, ahol Jillian korábban megszállt. Legalább aránylag szalonképesek vagyunk, gondolta Jillian fanyarul; Senhora Sayadnak és a Moraes házaspárnak köszönhetően ők is és a ruháik is tiszták voltak. Angelina, aki sugárzott a boldogságtól, amiért segített két szerelmesnek újra egymásra találni, ragaszkodott hozzá, hogy Jillian használja a szépítőszereit. Ben átölelve tartotta, miközben kivett egy lakosztályt. – Lakosztály? – suttogta Jillian. – Nekem erre nincs pénzem. – Nekem van. Ne aggódj miatta. Magukhoz vették Rick otthagyott holmiját is, a megkönnyebbült igazgató pedig visszaadta a két levelet, és ragyogó arccal gratulált Jilliannek, amiért épségben visszatért. Érdeklődött a két úriember után, mire Ben, aki Jillian mögött állt, figyelmeztetően megrázta a fejét. Az igazgató megértette, és gyorsan tett egy újabb megjegyzést, így Jilliannek nem volt ideje válaszolni. Azután személyesen elkísérte őket a lakosztályukba. Ben egy félreeső helyre tette Rick holmiját, és amíg Jillian kicsomagolt a hálószobában, telefonált az igazgatónak, és halkan elmagyarázta neki a helyzetet. Rábízta Kates csomagját, tegyen vele, amit akar. Aztán elintézte, hogy szedjék össze néhány ruháját és hozzák a hotelbe. Jillian hallotta, hogy Ben telefonál, de nem ment oda az ajtóhoz, hogy értse is, mit mond. Egyáltalán nem beszélték meg az ékkő sorsát. Halálosan fáradt volt. Ben változtatott a játékszabályokon, ő pedig nem tudta, hogy mihez tartsa magát. Minden vágya az volt, hogy egy nagyot aludjon, és talán azután, ha felébred, képes lesz elölről kezdeni a csatát. Ben besétált a hálószobába. – Ma este szobaszolgálatunk lesz. Itt maradunk és pihenünk. – Mit szoktál csinálni első éjszaka, amikor visszatérsz? – kérdezte Jillian elgondolkodva. – Veszek egy üveg whiskyt és ágyba bújok. – Eltérsz a szokásodtól? – Kimerült vagy. Tudok várni hangzott a válasz. Majdnem elájult, ilyen szavakat hallva Ben Lewis szájából. Ben összehúzta a szemöldökét eltúlzott reagálásán, karjába kapta és lefektette az ágyra. – Várjunk ezzel egy darabig – mondta, és lehúzta Jillian cipőjét, majd ugyanolyan könnyedén kibújtatta a többi ruhájából, és egykettőre bedugta a lepedők közé. – Szundíts egyet, ez parancs. – Egyedül? – kérdezte Jillian megrökönyödve. Ben mafla képet vágott. – Ha aludni akarsz, azt egyedül kell csinálnod – ismerte el, aztán behúzta a függönyt és lejjebb vette a hőfokszabályozót. – A másik szobában leszek. Jillian befészkelte magát a hatalmas ágyba. Szó szerint eltűnt a párnákban. Utolsó álmos gondolata az volt, hogy le merné fogadni, Ben fantasztikusan találékony egy ilyen ágyban. Talán egyszer megtudja... Fél órával később Ben bekukkantott, mert biztosan akarta tudni, hogy elaludt. Légzése mély és egyenletes volt. Csendesen bezárta az ajtót, aztán leült, és elkezdett telefonálni. Másnap reggel, éppen amikor megreggeliztek a szobájukban, kopogtatás hallatszott az ajtón. Ben ment oda, és egy nagy dobozzal meg egy bőrönddel tért vissza. – Mi az? – érdeklődött Jillian, és követte Bent a hálószobába, ahol a doboz is, a bőrönd is az ágyon kötött ki. Egy olyan ágyon, amit még jól ki kell használni, gondolta Jillian. Ben a karjában tartotta múlt éjjel, de ragaszkodott hozzá, hogy aludjon. – A bőrönd az enyém – válaszolta Ben. – Elintéztem, hogy elhozzák néhány ruhámat. A doboz a tiéd. Jillian ránézett a dobozra. – Ez nem az enyém. – jelentette ki. – De, a tiéd. – Még soha életemben nem láttam ezt a dobozt. – Kinyitnád végre azt az átkozott dobozt? – bosszankodott Ben. 276
Mivel Jillian megelégedett a kiprovokált válasszal, felemelte a doboz tetejét és kiemelte a tartalmát. Egy kosztüm volt, abból a fajtából, amit a nagyon gazdag hölgyek viselnek társasági ebédeken: szűk, térd fölöttig érő szoknyából, és hosszú, elegáns szabású kabátból állt. A szoknya halványrózsaszín, az egyszerű blúz fehér, a kabát pedig hosszában középrózsaszín és fehér csíkozású volt. Nem holmi közönséges üzletasszonykosztüm. Minden selyemből készült. Becslése szerint többe kerülhetett ötszáz dollárnál. Selyemharisnya és hozzáillő cipő is volt a dobozban. Zavartan nézett a ruhadarabokra. – Minek kell ez? Ben az ágyra helyezte az öltönyét és vetkőzni kezdett. – Azért, hogy felvedd – közölte. – Öltözz fel. Elnézést a harisnyáért, de az efféle kosztümöt nem hordják nélküle. – De minek kell ez? – Nekem. – Ránézett az órára. – Húsz perced van. – Mire? – Hogy felöltözz. – Mi van, ha nem öltözök fel? – Az ég szerelmére, öltözz már! – kiabálta Ben. Percről percre idegesebb lett. Az egész műveletben noszogatnia kellett Jilliant, kibújtatni a ruháiból, belebújtatni az újba. Ragaszkodott hozzá, hogy tökéletesen kisminkelje magát, és végig ott állt mellette a fürdőszobában, amíg elkészült vele. – Felidegesítesz – panaszkodott Jillian. – Én idegesítelek fel téged? – morogta Ben. – Mire készülsz, Ben? Ismerlek. Alattomos vagy és titokzatos. – Egyetértünk. Ne, nem tetszik ez a rúzs. A vöröset szeretem. Használd a vöröset. Jillian rosszalló pillantást vetett rá a tükörből. – Rózsaszín kosztümhöz nem. – Ó, na jó. Honnan tudják ezt a nők? – Egyszerű. Aki egyszer próbálta a vörös rúzst rózsaszín blúzhoz, tudja, hogy nem illenek össze. A halványabb rúzs megy hozzá. Azt hitted, a peteérés mellékhatása, hogy valaki összhangba tudja hozni a színeket? Ben bölcsebbnek látta nem válaszolni erre a kérdésre. Alighogy Jillian kirúzsozta a száját, Ben kézen ragadta és kivonszolta az ajtón. Jillian szúrósan nézett rá a liftben. – Mi folyik itt? Nem szeretem, ha nem tudom, mi vár rám. Nem bírom a meglepetéseket. Általában nem szeretem az ilyesmit. Biztonságosabb, ha egyszerűen elmondod, mit terveltél ki. – Jesszus – morogta Ben. Kinyílt a liftajtó, és a szálloda igazgatója sietett feléjük: – Mindennel meg van elégedve, senhor Lewis? – Tökéletesen, senhor Jobim. Mindent elintézett? – Igen, senhor. Mindenki vár. – Ki az a „mindenki”? – zsémbelt Jillian. – Majd meglátod. – Erősen fogta a derekát, és előretolta őt. Jillian, hogy méltóságát megőrizze, nem állt meg. Senhor Jobim, az igazgató, egy hatalmas teremhez vezette őket, és kinyitotta az ajtót. Ahogy Ben előretessékelte Jilliant, egy többnyire férfiakból álló, harmincfőnyi csoport indult meg feléjük. Ben gyorsan Jillian elé lépett, és ezzel sikerült visszatartani őket, amíg tovább irányította a terem egyik végében elhelyezett emelvény felé. A felvillanó vakító fények megfürdették őket forróságukban és ragyogásukban. Kérdésekkel támadták meg, az angol nyelv keveredett a portugállal. Kihallotta az „anzár” és az „amazonok” szavakat, és gyilkos pillantást vetett Benre. Ez az ember bolondot csinál belőle. Lehet, hogy sikerült összehívnia ezeket az embereket, de bizonyíték nélkül ő csak nevetség tárgya lesz. Jó pár mikrofon, valamint egy asztal és két szék volt az emelvényen. Ben leültette őt az egyikbe, aztán elfoglalta a másikat. – Foglaljanak helyet – szólt bele a mikrofonokba. Hangja beharsogta az egész termet. – Minél hamarabb elhelyezkednek, annál hamarabb kapnak választ a kérdéseikre. 276
Aránylag rövid idő alatt a terem egészen csendes lett. – Önök közül néhányan a Brazil Régészeti Hivatalt képviselik – mondta Ben. – Néhányan a sajtótól jöttek. Sherwood kisasszony röviden beszélni fog a felfedezéséről, azután először a kormány képviselőinek a kérdéseire válaszol. Biztos vagyok benne, hogy a sajtótól érkezett hölgyek és urak megértik, hogy így több jelentenivalójuk lesz, mert a Régészeti Hivatal munkatársai tudják, mit kérdezzenek. Megértésüket és elnézésüket kérjük ezért. Megfordult, odabólintott Jilliannek, és az asztal alatt nagy, meleg kezével betakarta az övét, majd biztatóan megszorította. Jillian nem érezte kényelmetlenül magát, amiért egy csoport előtt kell beszélnie, mivel volt már ilyenben része, de le kellett küzdenie az aggályait. Nagyon világosan felvázolta, hogyan találta meg apja jegyzeteit az eltűnt városról és az anzár törzsről, majd elbeszélte a mítoszt. Elmagyarázta, hogyan szervezték meg az expedíciót a bátyjával és egy másik társsal, hogy kövessék az apjuk felfedezésének titkosírásba átültetett útmutatását. A bátyja és a társ életüket vesztették az őserdőbeli expedíció során. Videókamerák berregtek halkan. – Megtaláltuk az anzárok eltűnt Kővárosát. Szó szerint kőbe van vésve, és ezreknek szolgálhatott lakóhelyéül. Nem sok hétköznapi használati tárgyat lehet találni, ami azt sugallja nekem, hogy az anzárok elhagyták a várost, és magukkal vitték, amijük volt. De maradt, utánuk egy rendkívül figyelemreméltó szentély. Egyetlen sír van benne, tetején egy férfi domborművével. És a szentély női harcosok szobraival... Nem mondhatta tovább, mert a terem zsongani kezdett, mint ha egy mérges méhraj töltötte volna meg. Ahogy sejtette, a sajtó figyelmen kívül hagyta Ben kérését, hogy engedjék a kormány képviselőit kérdezni először. – Azt mondja, megtalálta az amazonokat, Sherwood kisasszony? – kérdezte egy rádióriporter. – Azt majd a történészek mondják meg. A Kőváros sok tanulmányozást fog igényelni. Én mindössze azt mondom, hogy női harcosok szobraira találtam. – Mégis milyen nagyok ezek a szobrok? – A talapzattal együtt körülbelül három méter magasak. – Visszatérve arra a titkosírásra – kiáltotta egy másik riporter –, volt az apjának katonai titkosszolgálattal kapcsolata? – Nem, ő a régészet professzora volt. – Cyrus Sherwood? – Igen – válaszolta, és kihúzta magát. – Nem úgy hívták, hogy Rögeszmés Sherwood? – De igen. Ám ez bebizonyítja, hogy egyáltalán nem volt rögeszmés. Igaza volt. – Miféle titkosírás volt az? – Gyerek voltam, amikor kitalálta. A Miatyánk volt az alapja. – Érezte, hogy mellette Ben hitetlenkedve néz rá. – Senhorina Sherwood – szólt egy szakállas úriember, aki kétsoros öltönyt viselt; Jillian rögtön tudta, hogy a Régészeti Hivatal egyik tagja szólította meg. – Milyen bizonyítékát hozta ennek a mesébe illő lelőhelynek? A terem elcsendesedett. – Esetleg fényképeket? – erősködött az úriember. – Töredékek? – Mivel Jillian nem válaszolt, felsóhajtott. – Senhorina, nagy a gyanúm, hogy ez éppen az a fajta... humor, amiről az ön apja is híres volt. – Lehet – szólt közbe Ben finoman –, hogy bocsánatkéréssel tartozik Sherwood kisasszonynak és az édesapjának. Van bizonyíték. Jillian elsápadt. Azon nyomban tudta. Megrökönyödve nézte Bent, amint lehajolt és egy kis batyut húzott elő az emelvény alól. Jillian elfordította a fejét a mikrofonoktól. – Ben – szólt elgyengülten. Ben ragyogó, huncut szemmel rákacsintott. Az asztalra helyezte a batyut és óvatosan szétbontotta. A ruhadarab leesett, és a vörös kő hihetetlen melegséggel csillogott a vakító fények alatt. – Az ékkő – szólt Ben. – Egy vörös gyémánt, a világ egyik legritkább drágaköve. – A kamerák őrülten kattogtak, a riporterek kiabáltak. Az úr a Régészeti Hivataltól a száját tátva bámulta a követ. – Megfizetem, ha kell – folytatta Ben –, de szerintem ezentúl Jillian–kőnek kellene nevezni. 276
– Nem bírom elhinni, amit tettél – motyogta Jillian. Ismét a lakosztályukban voltak. Ben végül kiszabadította a lenti bolondok házából. Az ékkő most már a Régészeti Osztály szerető és fanatikus őrizetébe került; máris kétségbeesett igyekezettel dolgoztak egy újabb expedíció szervezésén; sorra csörögtek a telefonok, mivel a régészek mindenhonnan részt akartak benne venni. Aznap délután a híradók szerte a világon az ékkőről fognak tudósítani. – Kissé drámai volt – ismerte el Ben. – Csak tudni kell ráérezni a látványosságra. Így jobban megragadta őket, mintha már ott lett volna a kő, amikor bementek. – Nem arról van szó – mondta Jillian. Szeme óriási volt, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt sírva fakad. Ben nem akarta, hogy ez történjen. Gyorsan felkapta, rádobta az ágyra, aztán utána vetette magát és nagy testével odaszegezte őt. – Nem volt olyan nehéz döntés – vallotta be. – Amikor úgy otthagytál, tudtam, hogy választanom kell közted és az átkozott kő között. Inkább te legyél az enyém. Ennyi. – De a pénz... – Igen, a kő rengeteg pénzt hozott volna, de korántsem vagyok leégve. Szerintem van vagy negyedmillióm a bankban. Jillian kimeresztette a szemét. – tollár? – csodálkozott. – Hát persze. Volt néhány tervem az ékkővel, de inkább folytatom a vezetést. Egyébként is, piszokul untam volna magam. Jillian a nyaka köré kulcsolta a karját. Tekintete már nem volt fátyolos, így Ben megnyugodott. Legalábbis egy kicsit. – Most nem fogok tudni pihenni egy hónapot az újabb út előtt – tette hozzá. – Szerinted mennyi idő alatt készülnek fel rá ezek az alakok? – Egy hét, talán annyi sem. – Van kedved hozzá? – Végig bírom csinálni. – De ez alkalommal kétszemélyes sátrunk lesz. – Részemről rendben. Ben ránézett az órára. – Van még egy találkozónk. A fenébe is, nem akartalak kifárasztani. – Már megint? – siránkozott Jillian. – Ben, nem viselek el még egy meglepetést. – Összeházasodunk – közölte Ben. Felállt, és felhúzta Jilliant. – Na jó, lehet, hogy nem ma. Ilyet még sosem csináltam, nem tudom, mennyi időbe telik. De legalább megindítjuk a lavinát. Jillian megdermedt. – Összeházasodunk? Ben gyengéden átölelte. – Igen, összeházasodunk. Magam is meg vagyok döbbenve, mint te. Éppen azt terveztem, hogy megkérem a kezedet, de akkor megtaláltad azt az átkozott gyémántot. Tudtam, hogy nem mondanál igent, amíg az az átkozott kő közöttünk áll, ezért megszabadultam tőle. – Aztán fokozatosan egy nyugtalan kifejezés lopódzott az arcára. – Feleségül jössz hozzám? Tudom, nem én vagyok a legjobb férjanyag a világon – pokolba is, valószínű, hogy még a szállodának ezen az emeletén sem –, de jópofa vagyok. – Túlságosan is – mondta Jillian egyetértőn. Azt hitte, a térde mindjárt felmondja a szolgálatot; fejét Ben mellén pihentette. – Nos, mi a válasz? – Igen. Jillian érezte, hogy Ben mellkasa megemelkedik, amint mély lélegzetet vesz megkönnyebbülésében. Hozzátette a válaszához: – Tudod, szeretlek. – Igen, tudom. – Ben megsimogatta a hátát és megcsókolta a feje tetejét. – Én is szeretlek. Piszokul kell téged szeretnem, ha lemondok érted egy olyan gyémántról. Emlékezz erre, amikor legközelebb borsot törsz az orrom alá.
276
Csörgött a telefon. Jillian törökülésben ült az ágyon, egy halom újság volt az ölében. Ben elnyúlva feküdt mellette, és elmerülten nézett egy focimeccset. A brazil közvetítő izgatottan kiabált. Jillian előrehajolt, hogy felvegye a kagylót. – Jillian Sherwood... Lewis – tette hozzá utólag. Még nem szokta meg az új nevét, hisz csak egy napja voltak házasok. Először azt gondolta, nem veszi fel Ben vezetéknevét; aztán megfontolta a dolgot és hozzácsatolta a sajátjához. Bennek igazán mindegy volt. Megkapta, amit akart; Jillian tetszése szerint nevezhette magát. Ő pedig úgy találta, hogy a Jillian Sherwood Lewis névnek szép a csengése. Egy ideig hallgatta a hívót, aztán megszólalt: – Megpróbáltam felhívni az alapítvány figyelmét az expedícióra, de kinevettek. Megint hallgatott egy darabig. – De én nem a Frost Alapítvány képviselőjeként vagyok itt. Fizetés nélküli szabadságot kellett kivennem, és saját magamnak kellett megszerveznem ezt az utat. Most ismét hallgatásba merült. A brazil csapat éppen gólt lőtt, a szurkolók ujjongva kiáltoztak. Jillian azt mondta: – Egy pillanat. Hadd beszéljek a férjemmel. Bosszúvágy csillogott a szemében, amint kissé távolabb tartva a szájától a telefonkagylót Benhez szólt. – Ben, a Frost Régészeti Alapítvány igazgatója az. Mivel elméletileg még mindig az alkalmazottjuk vagyok, azt akarják, állítsam azt, hogy az expedíció az ő égiszük alatt folyt le. Cserébe természetesen előléptetnének. Mi a véleményed? Pontosan tudta, hogy milyen lesz a válasz, ezért kinyújtotta felé a kagylót. Ben nem látta: tekintete végig a televízió képernyőjére tapadt. – Mondd meg nekik, hogy kopjanak le – válaszolta. Jilliannek sikerült elfojtania a nevetését, amint visszaemelte a kagylót a füléhez. – A férjemnek nem tetszik az ötlet – mondta ünnepélyesen. – Viszonthallásra, Etchson úr. Postázom szabályos levélbeli lemondásomat... Igen, valóban úgy gondolom, ez szükséges. Viszonthallásra – sugárzott a megelégedéstől, amikor letette a telefont, aztán máris visszatért az olvasnivalójához. Amikor később ágyba bújtak, hogy aludjanak, Ben megkérdezte tőle: – Bánod, hogy lemondtál? – A legkevésbé sem. Szeretem a régészetet, attól nem válok meg. A Brazil Régészeti Osztály felkínált egy pozíciót, és azt elfogadom. Mit gondolsz, érdekelne téged egy másik ásatás? – Miért is ne? – kérdezte Ben álmosan. – Az első igazi szenzáció volt. – És majd vezető utakra is megyünk. – Aha. Hogy lecsillapodjunk. – Ásított, aztán eszébe jutott valami, ami izgatta a fantáziáját. – Szóval az apád titkosírása a Miatyánkon alapult, mi? – Majd megmutatom neked, hogyan működik – mondta Jillian és Ben vállához nyomta az arcát. Meleg férfiillata hívta, hogy közelebb vackolja magát hozzá, ezért így is tett. Ben ezt méltányolta, és jobban magához szorította. – Reggel. Egy kicsit nehéz felidézni. – A Miatyánkot? Kölyökkorom óta tudom. – Hát, ez a változat egy kicsit más. – Miben más? – Régi skót nyelven van. – Régi skótul? – ismételte Ben elképedve. – Így szól. – Ott feküdt Ben karjában a sötét szállodai szobában, és mondani kezdte: „Uorfadergyhilkbeesti Hevin, Hallowitweirdthynenam. Cumthynkinrik. Bedunethynewullasisi Hevin, svapoyerd. Uordailiebreidgifus thilkday. And forleitusuorskaiths, a swef orleit them quhaskaithus. And leedusnau ntilltemptatioun. Butanfreusfraevil. Amen.” – Te jó ég – motyogta Ben. Jillian elmosolyodott a sötétben. 276
– Pontosan.
276
Utójáték – Senhor Lewis! Ben megfordult, és szemével kutatta a zsúfolt kikötőt az után, aki a nevét kiáltotta. Éppen a Kővárosba vezető új expedícióhoz rakodtak, Jillian a csónakon volt, és saját holmijának elhelyezésével foglalatoskodott. Felnézett és hirtelen felsikított, aztán kiugrott a csónakból és kitárt karokkal elszáguldott Ben mellett. Komor ráncokba futott az újdonsült férj homloka, amikor Jillian megragadott és rajongva megölelt egy férfit. Aztán felismerte, nemcsak azt az embert, akit Jillian ölelgetett, hanem a mögötte levőt is, és a ráncok helyett vigyor jelent meg az arcán. Jillian elengedte Jorgét és a kissé riadt Pepe köré vetette karját. Akkorra Ben is odaért hozzájuk, és kezet rázott mindkettőjükkel. – Mikor értetek vissza? – Múlt éjjel – felelte Jorge, aki még mindig pirongott Jillian üdvözlése miatt. – A kikötőben mindenki magáról és a senhoráról beszélt. Megtudtuk, hogy ez a csónakjuk, így tudtuk azt is, hogy ma megtaláljuk itt magukat. – Keressünk egy csendes helyet, ahol elbeszélgethetünk egy sör mellett – javasolta Ben, és közös megegyezéssel semmi több nem hangzott el kalandjaikról, amíg mindnyájan egy félhomályos kocsmában nem ültek. – Mindannyian épen visszaértetek? – kérdezte Jillian. Jorge bólintott. – Vicente kivételével. Mielőtt eljöttünk, eltemettük őt is és a maga bátyját is, senhora. A másik, Kates miatt nem aggódtunk. – Mi történt Katesszel? – kérdezte Ben. – Dutra még ott a táborban megölte. – Sejtettem. Mivel Dutra egyedül volt, amikor utolért minket, gyanítottam, hogy Kates vagy halott, vagy megsebesült, Dutra pedig otthagyta. Akárhogy is, utána már nem aggódtam miatta. Jorge sötét szeme komoly volt. – Mi lett Dutrával, senhor? Ben vállat vont. Kék szeme tiszta, hűvös volt. – Miatta sem aggódom. Jorge ebből helyesen arra következtetett, hogy Dutrát soha többé nem látják, és ez a kilátás kimondottan kellemesnek tűnt. – Éppen rakodunk, mert visszamegyünk – szólt Jillian. Azt gondoltam, megpróbálom kihozni onnan Rick testét, de most azt hiszem, hagyom nyugodni ott, ahol van. – Ott történt az is, a Kővárosban, hogy a bátyja végül felé nyújtotta a karját, ott történt, hogy megtette élete egyetlen törődést tanúsító gesztusát. A professzornak nem sikerült eljutnia a Kővárosba, de a gyermekeinek igen; jó, hogy egy Sherwood ott van eltemetve, ezzel részévé válik a mindnyájukat csalogató legendának. Ben karja Jillian székének háttámláján pihent, most pedig érezte, hogy némán, biztonságot adóan simogatja a lapockáját. Könnyed és önkéntelen érintés, melyhez nem kellettek szavak. Nagyon sok dolguk volt az előző napokban, amíg az expedíciót szervezték, ami sokkal bonyolultabbnak tűnt most, hogy a kormánynak is köze volt hozzá. De akármikor elfáradt vagy elege lett, vagy amikor a szomorúság elkerülhetetlen pillanatai lopakodtak a lelkébe, Ben ösztönösen megérezte, és érintésével azt mondta, hogy nincs egyedül. – Ki fogom terjeszteni a működési területemet. Állandó munkátok lesz az embereim között, ha érdekel benneteket. – Elvigyorodott. – A legtöbb út nem olyan, mint a legutóbbi volt. – Köszönjük, senhor – hálálkodott Jorge. Látszott, hogy örül az ajánlatnak. – Megmondom a többieknek. Pepe nagyon keveset beszélt eddig. Most saját nyelvén motyogott valamit Bennek, aztán felállt és elhagyta a kocsmát. – Mit mondott Pepe? – kérdezte Jillian. Ben hátradőlt a széken. – Hát Pepe dolgozott már nekem párszor. Az volt a lényege, hogy inkább marad a folyónál, köszöni szépen. Ha üres, kihalt helyeket keresek, ő boldogan kimarad belőle. Mindnyájan nevettek. A beszélgetés hamarosan közös kalandjaik emlékeinek felidézésébe ment át. Aztán Jorgénak mennie kellett, Bennek és Jilliannek pedig a csónaknál volt még dolga. – Van egy meglepetésem a számodra – közölte Ben, amint visszasétáltak a kikötőhöz. Már ez magában gyanakvóvá tette Jilliant. 276
– Tudod jól, hogy nem szeretem a meglepetéseket. – Okoztam én neked valaha is csalódást? Bízz bennem. Jillian hahotázott, amivel elnyert egy erős, gyors csókot. Ben átfogta a derekát, úgy mentek tovább. – Csináltad már valaha függőágyban? – kérdezte ravaszul. Jillian nem akart saját csapdájába esni. – Pontosan mit? – kérdezte óvatosan. Ben pontosan elmagyarázta, igen szemléletesen. – Tudod rá a választ. Ben arca nagy elégedettséget mutatott. – Ma éjjel fogod. – Ó, igazán? – Mivel éppen aznap délután pakolták fel a függőágyakat a csónakra, Jillian megtorpant és karba tette a kezét. – Nem alszom a csónakban ma éjjel. – Persze hogy nem. Otthon van. Az otthon most Ben lakása volt; Jillian túl drágának találta a hotelt, Bent pedig az idegesítette, hogy túl sokszor megzavarták őket. Az ő lakása ugyan soha egy magazin címlapját sem ékesítené, de minden megvolt benne, ami kellett: konyha, ágy és víz. – Engedd meg, hogy tisztázzuk ezt – mondta Jillian. – Pontosan mi van otthon? – A függőágy. Hozattam ma egyet. – Értem. – Értette, és ez máris izgatni kezdte a fantáziáját. Egy pillantás Benre elárulta, hogy ő is ugyanúgy érez. – De miért kínlódjunk a függőággyal, amikor van egy csodás nagy ágyunk? Ben magához húzta és ismét megcsókolta. Ez alkalommal semmi sietség nem volt a csókjában. – A függőágyban kezdjük – mondta –, ki tudja, hol kötünk ki? Jilliant hamisítatlan öröm árasztotta el. Hátravetett fejjel kacagott. Bennel minden kész kaland volt.
VÉGE
276