Lesley Pearse
Remény
Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2012
Első fejezet Somerset, 1832
– Ne sivalkodjon, attól nem jön előbb világra a kicsi! – csattant fel Bridie dühösen, majd a nagyságos asszony kezébe nyomta az ágyvéghez erősített kötelet. – Ezt húzza, és nyomjon erősen! Hátrapillantott, amikor nyílt az ajtó. Nell, a szobalány lépett be kezében egy lavór forró vízzel. – Épp ideje! Már azt hittem, kereket oldottál – mordult felé. Nell nem vette a szívére az öreg Bridie gorombaságát; pontosan értette, hogy csak azért ilyen, mert meg van rémülve. Bridie nem bábaasszony, és csak azért vállalta, hogy maga segíti világra a csöppséget, mert félt a Lady Harveyt érő nyilvános megszégyenítéstől. Most élete mind a hatvan éve a vállára nehezedett. Egérszürke haja kiszabadult a keményített főkötő alól, kerek képe nyúzottnak, sárgásnak hatott a gyertyafényben, kék szeme, ami rendes körülmények között mindig vidáman ragyogott, most tompa volt a kimerültségtől és az aggodalomtól. – Nem kéne hívatnunk a doktort? – fakadt ki Nellből a kérdés, amikor meglátta Lady Harvey arcán és nyakán a pattanásig feszült ereket. – Már olyan rég vajúdik, látszik, hogy szenved. Bridie csak egy pillantást vetett felé, amiből Nell azonnal megértette, hogy további véleménynek és javaslatnak 7
nincs helye, így hát kivette a hideg vizes lavórból a rongyot, kicsavarta, és letörölte vele a nagyságos asszony homlokát. Csak remélni tudta, hogy Bridie tudja, mit csinál, mert ha a nagyságos asszony meg talál halni, mindketten bajba kerülnek. A szobában már alig lehetett levegőt venni, és olyan forróság volt odabent, akár a katlanban, pedig a tűz már alig parázslott. Az ágyat körülölelő nehéz kárpitfüggönyök és a tükörfényesre polírozott, sötét bútorok csak növelték az emberben a szorongást. Nell látta a felkelő nap első, gyenge sugarait, amikor a konyhából hozta fel a forró vizet, s mostanra már annyira fáradt volt, hogy úgy érezte, mindjárt összeesik álltában. Előző évben ott segédkezett kisöccse születése mellett, de az egyáltalán nem ilyen volt. Anyja egészen a szülés utolsó percéig járkált, aztán csak lehevert, felkiáltott, és a kisbaba már elő is bújt, simán, akár egy nyálkás kismalac. Egészen ma estig Nell szentül meg volt arról győződve, hogy minden gyerek így születik. Ám Lady Harvey már délután hatkor elkezdett kiáltozni, vajúdni, és az éjszaka folyamán egyre rosszabbul lett. Csinos hálóingét teljesen átitatta a verejték, alatta a felpüffedt hasa szinte visszataszítónak hatott a pislákoló gyertyaláng fényében. Ha ez a vége annak, ha valaki összefekszik egy férfival, gondolta Nell, akkor inkább szűzen hal meg. – Hagyjatok meghalni, engem és a gyermeket is! – üvöltötte Lady Harvey. – Istenem, hát nem vertél meg eléggé a bűnömért? – Nyomja ki a gyermeket, különben tényleg belehal! – üvöltötte válaszul Bridie, majd nagyot csapott az asszony mezítelen combjára. – Gyerünk, nyomja ki azt a gazembert, hogy az Isten verje meg! Akár a combjára kapott ütés, akár a halálfélelem tette, Lady Harvey sikoltozása ordításba váltott, a vajúdó tehén 8
bőgéséhez hasonlított, majd egyszer csak elkezdett valódi elszántsággal nyomni. Közel húsz perc elteltével Nell szeme elkerekedett, amikor végre megpillantotta a baba fejét. Olyan fekete volt a haja, mint a cigányoké, egészen elütött a nagyságos as�szony liliomfehér combjától. – Ez az! Már jön a kis pernahajder! – Bridie hangja hirtelen ellágyult a megkönnyebbüléstől. – Hadd jöjjön a fiúcska magától, ne nyomjon tovább! Nell elbűvölten figyelt, minden fáradtságáról megfeledkezett, amikor a kicsi belecsusszant Bridie ráncos, öreg kezébe. A nagyságos asszony hasa, ami eddig olyan feszes és duzzadt volt, akár egy érett tök, most hirtelen lelapult, s Lady Harvey megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy szenvedésének immár vége. Bridie a babát azonnal jó messzire vitte az anyjától, meg sem mondta neki, hogy kislányt szült. Nell elkapta az öreg cseléd pillantását, látta benne a félelmet, és minden öröm meg ámulat, amit az új élet érkezte felett érzett, elillant, akár a füst. Ez a baba nem életre született. Bridie nem fogja a kis hátát megpaskolni, nem fog parányi ajka közé lehelni, hogy felsírjon. Meg kell halnia. – Tényleg vége már? – kérdezte Lady Harvey rekedten suttogva. – Bizony, vége van, asszonyom – válaszolt Bridie, s gyorsan elkötötte, majd elvágta a köldökzsinórt. – Csak a méhlepény van hátra, aztán már alhat is. Holnapra elfelejti az egészet. Nell lenézett az ágyon fekvő mozdulatlan, néma kicsire. Az ő kisöccsei és kishúgai csúnyák voltak, vörösek és kopaszak, amikor megszülettek. Dühösen sivalkodtak, hogy ilyen sietve kellett erre a könyörtelen világra jönniük. De ez a pici baba olyan szép, a haja sötét, szája akár a rózsabim9
bó. Nell arra gondolt, talán azért, mert azonnal a mennybe kell mennie. – Meghalt? – kérdezte Lady Harvey álmosan. Arcán és nyakán a dagadt, vörös erek mostanra már elhalványultak, ám ő maga még mindig kísértetiesen sápadt volt. Az asszony aranyló hajfürtjei, Bridie öröme és büszkesége, most fakón, ziláltan hullottak alá. Nell szinte nem is hitte, hogy ez ugyanaz a fiatal nő, akit mindig úgy csodált a szépségéért és derűs eleganciájáért. Bridie éppen csak egy fél pillantást vetett az újszülöttre, míg az anya hasát nyomogatta. – Igen, asszonyom, attól tartok – válaszolta megbicsakló hangon. – De talán így a jó. – Megnézhetném? – kérdezte Lady Harvey. Bridie Nell felé biccentett, aki azonnal felkapott egy darab puha rongyot, bebugyolálta a kicsit, és felemelte. Lady Harvey kinyújtotta a kezét, egyik ujjával megcirógatta a csecsemő arcát, majd könnyekkel a szemében elfordította a fejét. – Isten akarata – suttogta. – De hálás vagyok a kegyelméért. Bridie már az ajtó felé taszigálta Nellt. – Vidd le a kamraszobába, aztán feküdj le! – suttogta. – Majd később gondoskodom róla, ha itt végeztem. Nell karjában tartotta az élettelen kisbabát, s végigsietett a folyosón a hátsó lépcső felé. A Briargate Hall olyan néma volt, akár egy kripta. A többi szolgálót három héttel ezelőtt felküldték a londoni házba, hogy felkészüljenek az Amerikából hazatérő Sir William Harvey fogadására. A férfi közel két évet töltött el a távoli földrészen, természetesen ez volt az oka annak, hogy Bridie meg sem próbálta megmenteni a kicsit. Ha tudja, ki az apa, akkor sem árulta volna el. Olyan féltve őrizte úrnője másállapotának titkát, mintha a magáé lett volna. Még amikor kénytelen volt bevonni Nellt az összeesküvésbe, mert képtelen lett volna egyedül 10
elboldogulni a szüléssel, akkor sem mondott többet, mint hogy asszonyuk nem kívánt gyermeket hord a szíve alatt. Április vége volt, és csak előző nap látták az érkező tavasz első jeleit a hosszú, kegyetlenül hideg tél után. Ma is ugyanolyan kellemes, meleg délelőtt ígérkezik, a nap már beragyogta a hátsó lépcsőházat a keletre néző ablakon keresztül. Az ablak melletti hatalmas tükörben Nell megpillantotta magát. Megrázta, amit látott, nem azért, mert olyan rendetlenül festett, mert köténye foltos volt, és félrecsúszott főkötője alól kikandikált a haja, hanem mert az éjszaka eseményeitől hirtelen megöregedett. Alig huszonnégy órával ezelőtt pontosan ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik tizenhat éves szobalány. Csinos volt és szemérmes a kikeményített ruhában, arca kipirosodott a lépcsőn való fel-le futkosásban, sötét szeme csillogott, mert Baines, a főkomornyik most nem tartózkodott a házban, hogy minduntalan rendreutasítsa. Gondolatai Ned Travers körül kalandoztak: a férfi megígérte, hogy délután a Lord’s Wood fái között találkoznak. Ned belépni készült a hadseregbe, és a falu összes lánya a férfi szerelme után epekedett. Nell nem volt egészen biztos abban, hogy ő is utána áhítozik, de olyan szép volt a gondolat, hogy Ned őt akarja. Nell jól tudta, nem istenáldotta szépség. Apja ágára ütött, csakúgy, mint a fivérei és a húgai. Mind alacsonyak voltak és zömökek, szöghajuk fekete, szemük sötétbarna. Ned szerint Nell bőre olyan, mint a tejszín, de ez minden bizonnyal csak hízelkedés. A szája túl kicsi, az orra kissé nagy, szemöldöke túl bozontos. Ám nem találkozhatott Neddel, így sohasem fogja megtudni, hogy a férfi önmagáért kedvelte-e, vagy csak azért, mert úgy vélte, egy ilyen egyszerű lányt könnyebb lesz behálózni. Bridie reggel minden számítást keresztülhúzott, egyértelművé téve, hogy Nell semmi okból nem hagyhatja el a házat. 11
Egészen eddig Nell azt hitte – akár az összes cseléd –, a nagyságos asszony elhúzódó visszavonultsága annak köszönhető, hogy megsérült, amikor lebukott a lóról. A másik szobalány, Rose meg is jegyezte, hogy „milyen furi”, hiszen legutóbb, amikor Lady Harvey leesett a lóról, két nap múlva már kint bicegett sétapálcára támaszkodva. Nell azonban semmi gyanúsat nem látott abban, hogy a lady ilyen sokáig ágyhoz van kötve. Négyévnyi szolgálata alatt megtanulta, hogy a finom hölgyek hajlamosak olyan nyavalyákkal ágynak dőlni, amilyenek az egyszerű parasztokat sosem sújtják. Meg volt győződve róla, hogy a nagyságos asszony csupán melankóliában szenved, mégpedig a hosszú, kemény tél és ura elhúzódó távolléte miatt. Valahányszor Nellt felküldték a tálcával, Lady Harveyt vagy ágyban fekve találta, vagy felpolcolt lábbal, takaróba bugyolálva, az ablak mellett ülve. Pont olyan gyönyörű volt, mint mindig, vállára lágyan omlott aranyló haja, ám magába forduló volt, és na gyon sápadt. Nell gyakran gondolt arra, hogy Bridie-nak sokkal keményebben kellene vele bánnia, rá kellenevennie, hogy mindennap tegyen egy kis sétát odakint. Baines, mielőtt a többiekkel elindult volna a kocsin Londonba, utasításokkal látta el Nellt. Ő főz, mos, takarít, míg Lady Harvey fel nem épül annyira, hogy Bridie-vel Londonba utazhasson. Azután pedig itt marad egyedül, s vigyáz a házra, a kertész és a lovász pedig a ház körüli teendőket látja majd el. Nell egy cseppnyi csalódást sem érzett amiatt, hogy nem mehet Londonba. Bridie azt mondta, ott sokkal több a tennivaló, mivel az a ház sokkal nagyobb, és Harveyéknál állandó a jövés-menés. Azt is mondta, hogy a londoni személyzet lenézi a vidéki parasztokat – mintha az őrültekházában dolgozna az ember. Igazság szerint Nell úgy tekintett itthon maradására, mintha üdülne Briargate-ben, hiszen gyakorlatilag sem12
mi dolga nem lesz. Minden este hazaszökhet meglátogatni édesanyját, öccseit, húgait, és annyit csatangolhat a földeken, amennyit csak akar. Villámcsapásként érte, amikor előző nap Bridie elárulta neki, hogy valójában mi Lady Harvey baja. „Megesett” – Bridie így fejezte ki, mintha azt hitte volna, Nell nem tudja, hogyan születnek a kisbabák. Nellnek ajándékot ígértek, ha egy szót sem szól arról, amit a következő pár órában látni és hallani fog. Bridie rezzenéstelen arccal jelentette ki, hogy reméli, a baba meghal. Előző nap ez a remény nem tűnt olyan rettenetesnek. Bridie csupán gyakorlatiasan közelítette meg a dolgokat, pontosan úgy, ahogy a lovász vízbe fojtotta a csűrben talált újszülött kiscicákat. Mindenki tudja, hogy a hölgyek így is, úgy is szoptatós dajkát fogadnak a gyerekek mellé, és egészen addig, míg fel nem cseperednek, szinte nem is töltenek velük időt. Ám amint Lady Harvey elkezdett vajúdni, már semmiben sem különbözött azoktól az asszonyoktól, akiket Nell ismert. Izzadt, kiáltozott, sőt, ugyanúgy káromkodott, mint a szutykos kocsmárosné. Hiába a finom selyem, csipke, az ezüst hajkefe és ékszerek – neki is ugyanúgy kell világra küzdenie azt a gyereket, mint a kolompár feleségének a mezőn. És ahogyan a legutolsó koldusas�szony siratja halva született gyermekét, Nell tudta, Lady Harvey is ugyanúgy fog gyászolni. Lepillantott a karjában heverő parányi csomagocskára, és szemébe könny szökött. Az ő családjának semmije sincs, tíz gyereket neveltek fel a szűkös, lyukas tetejű kunyhóban, és mégis minden jövevényt nagy örömmel fogadtak. Ezt még csak meg sem csókolták, még neve sem lesz, sem tisztességes temetése. Mázsás súlyként nehezedett szívére a szülés emléke is. Nell el nem tudta képzelni, hogy ezek után hogyan lesz 13
képes természetes hangot megütni Lady Harveyval – vagy el tudja-e mindezt valaha felejteni. Még meg is átkozhatják őt és Bridie-t emiatt! Mindenki tudja, hogyan átkozták meg Sir John Popha met. Ő a Hunstrete House-i Popham család őse volt, az ő kastélyuk állt legközelebb Briargate-hez, épp a Lord’s Wood túlsó oldalán. Sir John volt a bíró a littlecote-i William Darrell elleni perben, akit azért állítottak a törvényszék elé, mert tűzre vetett egy újszülöttet. Darrell azért átkozta meg a Popham családot, mert a bíró a vád elejtéséért cserébe elvette Littlecote-ot s vele együtt Hunstrete-et, ami a Littlecote-birtok részét képezte. Az átok úgy szólt, hogy soha ne legyen a Popham családnak fiú örököse. És nem is lett – csupa lány született azóta is. Nell gyanította, hogy Darrell azért ölte meg az újszülöttet, mert nem ő volt az apja. Ő és Bridie nem ölte meg ezt itt, de talán már az is, hogy nem segítettek az újszülöttnek az első levegővételében, felér ugyanazzal a bűnnel… Ha bárki rájön, akár fel is akaszthatják őket! Nell szíve hevesen kezdett verni, gyomra összeszorult. Csak nem kint a kertben akarja Bridie eltemetni a kicsit? Ugyan hogy gondolhatja, hogy az öreg kertész, Jacob nem veszi észre? Amikor elindult lefelé a lépcsőn, gyenge mocorgást érzett a mellén – egészen meglepte. Megbotlott, majdnem elejtette a csomagot, ahogy próbálta egyensúlyát visszanyerni. Izgatottan hátrébb húzta a puha anyagot, és nagy megdöbbenésére azt látta, hogy a picinyke kéz megmozdul, s a baba hatalmasat ásít. Egy pillanatig csak bámult, szentül hitte, hogy csak képzelődik, de a kezecske ismét megmozdult, most már határozottabban. – Csoda történt! – kiáltotta Nell, hangja csak úgy visszhangzott a lépcsőházban. Mindenki tudja, hogy az újszülöttek bőgnek, hogy jelezzék: élnek, jól vannak. Soha nem 14
hallott olyanról, hogy egy baba nem sír fel… hacsak nem túl gyenge az élethez. Hacsak nem tündérgyermek… Nell nem sokat járt iskolába, épp csak írni és számolni tanult meg Gosling tiszteletes keze alatt hat- és nyolcéves kora között. De a babonákat már születése óta hallotta saját szüleitől és a falusi öregektől. Úgy tartották, a tündérgyermekek azért születnek erre a világra, hogy szerencsét hozzanak. Azonnal fel lehet ismerni őket, mert váratlanul érkeznek, különleges szépséggel és gyöngéd természettel bírnak. Joan Stott, aki a faluban lakott, meddő volt, és jóval elmúlt már negyven, amikor végre gyermeknek adott életet, egy angyali kinézetű kislánynak. Joan és Amos Stott épp csak hogy megélt földje terméséből, és senki nem számított arra, hogy a kicsi életben marad – de ez történt. Alig tették bele a bölcsőbe a kisdedet, Stotték tyúkjai tojni kezdtek, a termés bőséges lett, és még a kivénhedt kocájuk is egy tucat egészséges malacot ellett. A kislány már hatéves is elmúlt, még mindig olyan gyönyörű, mint a tavaszi napsugár, s a Stott család szinte már vagyonosnak mondható. Ám Lady Harvey gyermeke legyen akár csoda, akár tündér, Nell tudta jól, Bridie nem fog repesni az örömtől, hogy él. Tizennégy éves kora óta szolgálja a Dorville-okat, Lady Harvey családját. Konyhalányból lett a Dorville gyerekek pesztrája, és nyolc éve, amikor Anne, a legfiatalabb Dorville lány Sir William Harveyval készült összeházasodni, Bridie vele tartott ide, Briargate-be, hogy a komornája legyen. Bridie egész élete úrnője körül forgott – ő segítette a világra, és soha senkinek és semminek nem hagyná, hogy szégyent és gyalázatot hozzon a fejére. Ám lehet, hogy a kicsi tündérgyermek – Nell így egy mozdulattal félresöpörte Bridie érzéseit és kívánságait. A saját ösztöneire kell hallgatnia. Lesietett a lépcsőn a meleg konyhába, felkapta a kendőt, amit a széken hagyott, 15
és gondosan bebugyolálta az újszülöttet. A szakácsnő sarokban álló székéről lezavarta a macskát, a babát lefektette a párnára, majd kisietett, hogy a nyomós kútnál megtöltse a kannát. Mire majdnem egy óra elteltével Nell meghallotta Bridie nehéz, lassú lépteit a lépcsőn, már hét ágra sütött a nap, és a mosogató feletti lécezett ablakon meleg napsugarak táncoltak. Mostanra Nell megmosdatta, bepólyálta a babát, aki most édesdeden aludt a tűzhely mellé állított ruháskosárban. Amikor Nell lehámozta róla a mocskos kelmét, szinte meglepetten pillantott fel, majd méltatlankodva felsírt, ahogy a fürdővíz a testéhez ért. De abban a pillanatban, hogy visszapólyálták, elszenderedett. – Nem azt mondtam, hogy feküdj le? – dörrent rá Bridie, amikor belépett a konyhába, egyik kezében egy vödör mocskos víz, a másikban letakart csöbör, és mindkét hóna alatt egy-egy csomó vérfoltos ágynemű. Csapzott volt. Köténye csupa vér, háta görnyedt, alig kapott levegőt, nehezére esett a járás is. – A baba él – jegyezte meg Nell, és a kosárra mutatott. Bridie elsápadt, mindent elengedett, a víz csak úgy fröc�csent szerteszét. – Jaj, édes Jézusom! Szent Szűzanyám! – kiáltotta, keresztet vetett, és riadtan a kosárra pillantott. – Csodaszép – folytatta Nell óvatosan. Habár némileg sajnálta Bridie-t és a nagyságos asszonyt, hiszen tudta, mekkora bonyodalmat okoz egy élő kisded mindkettejüknek, nem tudta elnyomni a szívében feltoluló boldogságot, hogy segített megmenteni a kicsi életét. Ugyanakkor tudta, hogy egy hozzá hasonló lányt bármikor elcsaphatnak, ha az urak dolgába üti az orrát, és minden esélye megvan rá, hogy Bridie pontosan ezt gondolja most róla. 16
Bridie fájdalmasan felsóhajtott, s döbbenten kapta arca elé mindkét kezét. – Uram, irgalmazz! – kiáltotta. – Most mitévő legyek? Nell ösztönösen közelebb húzódott az idős asszonyhoz, átkarolta, ahogy az anyját is, amikor bánat nyomta a szívét. Bridie az első perctől kezdve, ahogy Nell betette Briargatebe a lábát, kedves volt hozzá. Ijedt, tizenkét éves fruska volt, igazából fel sem tudta fogni, mit jelent hátrahagyni a családját és beállni szolgálni. Bridie volt az, aki felvetette, hogy Nellnek nem a konyha való, hogy ki kellene tanítani szobalánynak, még szembe is szállt a tiltakozó szakácsnővel és Mrs. Cole-lal, a házvezetőnővel. Ő volt az, aki eltussolta, hogy Nell eltört egy díszt, és még azt is megengedte, hogy maradékot vigyen haza, amikor apját tüdőbaj kínozta, az ágyat nyomta, és nem dolgozhatott. A négy év alatt, amit itt töltött Briargate-ben, ez az as�szony volt Nell oltalmazója, tanítója és bizalmasa. Hála neki, segíthetett a családjának, jó ételeket ehetett, rendes ruhákban járhatott, és jövője is volt. El nem tudta gondolni, hogyan segíthetne ő most Bridie-n, de meg fogja találni a kiutat. – Ne vedd a szívedre, Bridie – vigasztalta Nell. – Mindketten elfáradtunk, de ha összedugjuk a fejünket, biztosan kitalálunk valamit. Főzök neked egy kis teát, utána szépen lefekszel. Majd én beáztatom az ágyneműt, és figyelek a nagyságos asszonyra. Bridie kibontakozott Nell karjából, és megtörölte a szemét a köténye csücskében. Kék szeme még mindig könnyben úszott. Nell jól látta, Bridie minden erejével azon van, hogy összeszedje magát. – Derék lány vagy – suttogta remegő hangon. – De neked kell lefeküdnöd aludni. Én szépen elüldögélek itt a teámmal, aztán én is felmegyek. Majd szundítok egyet a nagyságos asszony szobájában. – Felvigyem magammal a kicsit? – kérdezte Nell. 17
Bridie a fejét rázta. – Idelenn melegebb van. Menj, feküdj le. Nellnek sehogy sem jött álom a szemére, állandóan az újszülöttön járt az esze. Nemsokára meg kellene etetni, és ha Bridie fent van Lady Harvey szobájában, akkor nem fogja meghallani, ha felsír a kicsi. Egyébként is még an�nyi a tennivaló: szenet kell behozni a tűzhelyre, az ágyneműt ki kell mosni, és valami táplálót kell főzni Lady Harveynak. Nem heverészhet itt fent csak úgy, nem hagyhatja, hogy minden Bridie nyakába szakadjon. Felkelt, megmosakodott, magára kapta a régi, szürke ruháját, amit a piszkos munkákhoz szokott viselni, majd kezébe vette a hosszú szárú, fűzős cipőjét, és leosont a padlásszobájához vezető lépcsőn, hogy meg ne zavarja Lady Harveyt. Nem telt el nap, hogy ne áldotta volna a sorsot azért, hogy itt élhet a Briargate Hallban. Levegős, vidám ház volt, amit még Sir Roland Harvey, William apja épített alig negyven évvel ezelőtt. Félúton állt Bath és Bristol között. Nell soha nem járt még egyik városban sem; egyedül Compton Dandót ismerte, a falut, ahol született, és a környező falvakat. Sohasem járt messzebb a három és fél mérföldre lévő Keynshamnél. Mindenki azt mondta, Bristol kikötője maga a csoda, káprázatos, hatalmas vitorlás hajókat lehet látni, amelyek a föld másik felére tartanak. De Nell nem vágyott oda. Egy évvel korábban százával haltak meg kolerában, és alig öt hónappal ezelőtt, októberben három napig tartott a rettenetes zendülés. Halomra ölték az embereket, rengetegen súlyosan megsebesültek, tucatjával égtek le a házak. Négy férfit fel is akasztottak, mert részt vettek a zendülésben, tucatjával börtönöztek be vagy telepítettek ki embereket. Nell mindebben egy igen veszedelmes település képét látta. 18
Mr. Baines, aki szinte mindenről tudott valamit, azt mondta, hogy azért tört ki a zendülés, mert a kormányzati rendszer korrupt. Azt is mondta, a toryk megvesztegették és megfélemlítették az embereket a választáson, hogy a reformpártok ne kerülhessenek be. A férfi büszkén hangoztatta, hogy a bristoliak milyen bátran hallatták a hangjukat, és kijelentette, ha ő is fiatal lenne, csatlakozott volna hozzájuk. Nell arról is hallott, hogy Bath, a másik közeli város egészen más, mint Bristol, mert oda járnak a nemesek a gyógyvíz miatt meg szórakozni. Baines azt mondta, ez a város gyönyörű, az utcák szélesek, a házak pazarok, a boltok telis-tele vannak csupa földi jóval, és az ember szeme majd kiugrik a helyéről az ámulattól. A szakácsnő szerint azonban a város maga a fertő, az utcákon nyüzsögnek a zsebtolvajok, a gyógyvíz meg olyan undorító, hogy kész csoda, hogy eddig senki nem halt meg tőle. Nell úgy érezte, ha csakugyan ilyen a két közeli város, ott egy magafajta lánynak semmi keresnivalója sincsen. Baines azt is elmesélte, hogy Sir Roland Harvey nagy utazó hírében állt – Briargate-et az olaszországi házak és a nyugat-indiai ültetvényes udvarházak ihlették. Fekete és fehér márványt hozott haza Olaszországból, hogy azzal fedje be a hall padlózatát, sőt a kerti márványszobrok is onnan érkeztek, és a ház falait nem a helyi kövekből rakták, hanem téglából, amire a férfi rózsaszínes vakolatot húzatott. A ház előtt hatalmas oszlopok tartotta tágas csarnok állt, a tetőcserepek zöldek voltak, nem pedig pirosak. A keskeny, magas ablakok szinte a földig értek, egész nap áradt be rajtuk a napfény; a pompás zsalugátereket külön Sir Roland számára tervezték, csakúgy, mint a márványkandallókat. Nell legjobban a lépcsőkorlát oszlopait díszítő faragott szőlőfürtöket és madarakat kedvelte; szinte el sem hitte, hogy egy szál vésővel ilyen finom munkát lehet végezni. A sziporkázó csillárok, vastag szőnyegek és a tü19
körfényesre polírozott bútorok között járva Nell úgy érezte, mintha palotában élne. Amikor megérkezett Briargate-be szolgálni, eleinte an�nyira elvonták a figyelmét a falakon sorakozó festmények, hogy alig bírt a kandallópucolásra összpontosítani. Bárhova pillantott, csupa-csupa gyönyörűség. Bridie azonban nem osztozott áhítatában. Azt mondta, a nyolcszobás ház közel sem olyan nagy és lenyűgöző, mint a londoni. Azt is megjegyezte, hogy az öreg Sir Rolandnak helyén volt az esze, mert a ház elrendezése megkíméli őket a felesleges munkától. Kissé fanyarul azt is hozzátette néha-néha, Sir Roland bizonyára tudta, hogy a rabszolga-kereskedelmet egyszer majd betiltják, és nem talál majd szolgálókat, akik ingyen dolgoznának itt. Nell szerint egyetlen ház és két fő számára épp elég hatalmas személyzetet tett ki a főkomornyik, a házvezetőnő és a szakács, a négy szobalány, a kertészek és az inasok meg a szükség esetén felrendelt emberek. Ám Bridie szemében nem. Meg is jegyezte, hogy csak a ház okos tervezése miatt boldogulnak ilyen könnyen. A szobák tágasak voltak, de nem annyira, hogy ne lehetett volna jól befűteni őket. Az étkező a konyha közelében épült, így az étel még azon melegében az asztalra kerülhetett. A konyhában még egy ügyes kis szerkezet is állt, amivel a fürdéshez és mosáshoz nagy, forró vízzel teli csöbröket lehetett felhúzni az emeletre egyetlen kötél segítségével. Bridie nevetve a szobalányok megmentőjének nevezte a szerkezetet, ilyenkor fel is tűrte a ruhaujját, hogy megmutassa az alkarján éktelenkedő vörös égési heget, amit még kislánykorában szerzett, amikor a lépcsőn cipelte felfelé a forró vizet. Ahogy közeledett a konyhához, egyszer csak meghallotta a kicsi sírását. Még a cipőjét sem húzta fel, úgy sietett, ám amint befordult a konyhába vezető folyosón, megállt 20
benne az ütő, mert Bridie kezében egy párnával a gyermek kosara fölé hajolt. Kétség sem fért hozzá, mi a célja ezzel, mert sírt, és kön�nyek közt valamit motyogott maga elé, amit Nell bocsánatkérésnek vagy imának gondolt. – Bridie! Ne! – kiáltotta Nell, ledobta a cipőt, és rohant az idős asszony felé. – Nem szabad... ez szörnyűség, hiszen ez egy tündérgyermek! Bridie azonnal hátraperdült, ráncos arcára bűntudat ült ki. – Hiszen nem tehetünk mást, Nell. Ha életben marad, akkor tönkreteszi a nagyságos asszonyt, és elűzik Briargateből. A nap folyamán Nellnek eszébe jutott, amikor Bridie teljes közönnyel nézte végig, ahogy az egyik cselédet elkergetik, mert az gyereket várt. Ha Lady Harveyt elűzik, akkor ő legalább visszamehet a saját családjához, de annak a szegény lánynak nem maradt más, csak a dologház. Ám akkor Nell még erre nem gondolt – csak azon járt az esze, hogyan előzheti meg a gyilkosságot. – Nem ölhetsz meg egy kisbabát! – hajtogatta, és beállt Bridie meg a hevenyészett bölcső közé. – Ez bűn, te is jól tudod! Pár másodpercig azt hitte, hogy Bridie arcul csapja, és folytatja, amit elkezdett, mert látta az idős nő szemében a kétségbeesést. Ám Bridie hirtelen magába roskadt, lerogyott a székre, és kezébe temette az arcát. – Isten a megmondhatója, nem akarom bántani a kicsit, de mi mást tehetnék? – sóhajtott fel. – Nem tudom – válaszolta Nell, és átölelte az idős as�szony vállát. – De akkor is bűn, ha megölöd. Nem az ő hibája, hogy világra jött, és ahogy mondtam, tündérgyermek. Nézz csak rá! Az újszülött szeme most nyitva volt, a sírást is abbahagyta, mintha tudta volna, hogy elmúlt a veszély. Nem 21
kék volt a szeme, mint a kicsiké általában, hanem éjfekete, s csak nézte Nellt, mintha meg akarná köszönni, hogy megmentette az életét. – Talán vigyük a templomba, és hagyjuk ott? – kérdezte kétségbeesetten Bridie. – Gosling tiszteletes majd talál neki helyet. Nell a fejét rázta. Tudta, hogy a templomban hagyott csecsemők a dologházban kötnek ki, és a legtöbbjük pár héten belül meg is hal. Karjába kapta a gyereket, és védőn ringatni kezdte. – Te is tudod, mit jelent ez – mondta Bridie-nak. Ahogy áradt felé az újszülött mézédes illata, az ő szeme is megtelt könnyel. A két nő pár percig csak hallgatott. Bridie még mindig a kezébe temette az arcát, csak szipogott, Nell pedig fel-alá járkált a konyhában, karjában a kisgyermekkel. Nellt hirtelen elöltötte a harag, amikor Lady Harveyra gondolt, aki most békésen alszik odafent, míg ő és Bridie kénytelen valami megoldást találni, pedig nem is ők okozták a bajt. Lady Harvey gazdagságba született, becézgették, dédelgették, a legfinomabb ruhákban járatták, nevelőnő tanította; majd tizennyolc évesen hozzáment ahhoz a férfihoz, akit szinte a fél ország a legjobb partinak tartott. Nell sosem felejti el a napot, amikor még kislányként ott állt a többi falusi gyerekkel a Szűz Mária-templom kertjében, hogy virágszirmokat hintsenek az ifjú pár elé. Maga a királynő sem lehetett volna gyönyörűbb, mint azon a napon Lady Harvey a vállára omló aranyhajával. Hos�szú, uszályos fehér selyemruhája többe kerülhetett, mint amit Nell édesapja egész életében megkeresett. Sir William nem csupán gazdag volt, hanem jóképű is, sudár termetű, göndör, szőke, sugárzó kék szemű. Mindenki azt mondta, igazi álompár ők ketten, és néhány évvel később, amikor Nell elszegődött Briargate-be, a fiatal pár még mindig ön22
feledten, kacagva kergetőzött a földeken, akár két kecskegida – mindez meg is erősítette Nellben ezt a benyomást. De hát akkor miért hált Lady Harvey egy másik férfival? Miért nem vállalja a felelősséget a saját bűnéért, ahogy Nellnek vagy Bridie-nak kellene, ha ők lépnének félre? Habár minduntalan ezek a kérdések tolultak fel benne, ahogy Bridie, ő is képtelen lett volna elviselni, ha Lady Harveyt szégyen éri. Lehet, hogy a nagyságos asszony el van kényeztetve, de legtöbbször kedves és nagylelkű. Nell meg sem tudta volna számlálni, hányszor csúsztatott a lady egy-egy shillinget a kezébe, hogy vigye haza az édesanyjának. A régi holmiját is neki adta, még azt is megengedte, hogy munkaidő alatt kisruhákat varrjon az öccseinek és húgainak. Soha meg nem ütötte, még csak nem is zsörtölődött vele, amikor ügyetlenkedett; épp előző nap köszönte meg Nellnek és Bridie-nak a hűségüket, és megígérte, hogy mindig gondoskodni fog róluk. Az igazság az, hogy Lady Harvey sok tekintetben maga is gyermek volt még. Annyi élet és jókedv szorult belé, an�nyi ártatlanság. Ez a férfi, bárki is az, bizonyára édes beszédekkel traktálta, amikor magányos volt. Egyetlenegy családtagja sem látogatta meg azóta, hogy az úr elutazott; itt, Somersetben nincs is igazi barátja, csak azok, akik a férje társaságához tartoznak. Nellnek eszébe jutott, hogyan zokogott az asszony, amikor Sir William elment Amerikába. Ő is vele akart tartani, de a férje nem engedte. Nell anyja mindig azt mondogatta: – Amíg nem tettél meg egy mérföldet más cipőjében, nem tudhatod, mint érez. Amikor édesanyjára gondolt, Nellnek eszébe ötlött valami. – Hazavihetném a kicsit édesanyámnak – bökte ki. – Jut elég teje neki is. – Hiszen már úgyis annyi gyereke van – válaszolt kön�23
nyekkel küszködve Bridie. – Amúgy is túl közel laktok ide. Ugyan hogy magyarázná ki, honnan van ez a gyerek? Nell lelki szemei előtt megjelent a zsúfolt kunyhó, a sok gyerek gondjától kimerült anyja, de tudta, abban a pillanatban, hogy a karjában tartja ezt itt, nem fog tiltakozni. – Ugyan ki számolja, hány gyereke van? – kérdezte. – Már megszokták, hogy egyre-másra szüli a gyerekeket, észre se fogják venni. – És az apád? Nell szája félmosolyra húzódott. Édesapja egyetlen hibája az, hogy mindig túl önzetlen: munka, idő és szeretet tekintetében egyaránt. Ha pénze akad, azzal is önzetlenül bánik. Édesanyja mindig mondogatta, ha csak annyit dolgozna, amennyit ki is fizetnek neki, ha nem szeretné őt annyira, és azt a kis pénzt mind félretenné, nem egy rogyadozó viskóban laknának ennyi gyerekkel. Nell azonban biztos volt benne, anyja nem örülne, ha apja másmilyen lenne. – Apám szereti a kisbabákat – válaszolta. – Azt fogja mondani, eggyel több már nem számít. Bridie a kötényébe törölte a könnyeit, ám szemében még mindig aggodalom ült. – Bízhatsz bennük, nem fogják kikotyogni – jelentette ki Nell, mert sejtette, mi nyomja Bridie lelkét. – Még a nagyobbak sem fogják tudni az igazat. Ha ma éjjel, amikor már mindenki alszik, hazaviszem édesanyámnak, azt fogják hinni, a kicsi akkor született, amikor aludtak. Úgy tűnt, ez nem győzi meg Bridie-t. – Anyám könnyen szül – folytatta Nell. – Amikor Henry tavaly megszületett, egészen addig nem is vették észre, míg az öcsém fel nem sírt. Ott voltam, tudom, és anyám hasa már úgyis nagy a sok szülés után, az ember azt hinné, bármelyik pillanatban itt a következő. – De ezt örökre titokban kell tartani – figyelmeztette Bridie. 24
Nell bólintott; nagyon is jól értette. – A nagyságos asszony nemrég úgyis azt mondta, ha a kicsi élve születik, ki akarja adni dajkához – mondta Bridie csendesen. – Megkért, hogy nézzek körül, meg is látogattam egy asszonyt Brislingtonban. De nem tetszett nekem az a némber, kemény volt a nézése, a gyerekei pedig szutykosak és satnyák. Legalább tudjuk, hogy édesanyád rendesen fog gondoskodni róla. Bridie hirtelen elhallgatott: egyértelmű, most számba veszi mindazt, amit Meg és Silas Rentonról tud, meg azt is, hogy mennyire megbízhatóak. Nell többet egy szót sem szólt, mert tudta, a családját errefelé mindenki tiszteli. Ha nem így lenne, nem szegődhetett volna el Briargate-be. – És mi legyen a neve? – tette föl a kérdést végül az idős asszony. Kivette Nell karjából a kicsit, és most már szinte kedvtelve nézegette. – Nem helyénvaló név nélkül hagyni. Joan Stott tündérgyermekét Faithnek keresztelték, ami annyit tesz: hit, s Nellnek azonnal eszébe jutott, hogy ha már ilyen közel még egy tündérgyermek született, annak is hasonló nevet kellene adni. – Legyen Hope, remény… – válaszolta habozás nélkül. Bridie összeszorította az ajkát, mintha nem tetszene neki a név, aztán lepillantott a karjában alvó csecsemőre, és elmosolyodott. – Bizony, Nell, jó név lesz ez. Remélem, édesanyád megszereti ezt a gyámoltalan teremtést, és remélem, örökre elfelejtem, milyen szörnyűséget akartam elkövetni az imént. Egy cseppet sem hasonlít a nagyságos asszonyra, lehet, hogy igazad van, és tényleg tündérgyermek. Azon az estén Nell megállt a Briargate-birtok és a Hunst rete-földek között elterülő Lord’s Wood szélén. Az újszülöttet a köpenye alá rejtette, s egy kendővel kötötte a mellka25
sára. Letette a kosarát, visszanézett a házra; mivel telihold volt, mindent olyan tisztán ki lehetett venni, mint nappal. A chelwoodi útról idevezető hosszú, fák szegélyezte kocsiútról nyílott a legszebb kilátás Briargate-re. A ház büszkén állt a lankás dombon, innen jól lehetett látni a lenyűgöző elülső tornácot, az elegáns, hosszú ablakokat és a hatalmas márványszobrokat, amelyek a ház előtti, kör alakú rózsaágyásban álltak. Nyáron itt mindenütt rózsa virul, és egészen a hálószobaablakokig kúszik fel a lilaakác. Ám most a ház keleti oldala felől állt, a karám végénél, mert haza, Compton Dandóba az erdőn keresztül vezetett a legrövidebb út. Ebből a szögből nézve egészen úgy hatottak a fenyők, mintha Briargate-et őriznék. A holdfényben ragyogtak a ház előtt álló márványszobrok, Nell arcán pedig könny gördült végig, amikor ráébredt, hogy a karjában szunnyadó csöppség nemcsak az édesanyját veszíti most el, hanem a születési előjogait is. – Majd elbúcsúzom helyetted – suttogta Nell. – Sajnálom, hogy nem a szép gyerekszobában kell felnőnöd, hogy nem lesz selyemruhácskád, és nem vesznek körül szolgálók. De azt megígérhetem, hogy annál több szeretetet kapsz majd a mi kis kunyhónkban. Még mindig nem hagyta el az érzés, hogy tíz évet öregedett, ami reggel a tükör előtt kerítette hatalmába. Kimerült volt, ám érezte, hogy hiába aludna egy jót, már soha többé nem lesz az a gondtalan lány, aki pár nappal ezelőtt volt. Éjjel hallotta Lady Harvey szánalmas siránkozását, és hirtelen már nem annak a gyönyörű, gazdag nőnek látta, akinek az egész világ a lába előtt hever, hanem egy szegény léleknek, aki elveszített gyermeke felett zokog. Hope ebben a pillanatban felsírt, és Nell jobb híján egy kanálnyi cukros vizet tett a picike szájba, hogy egy időre elcsendesítse. Bridie a fél délutánt azzal töltötte, hogy feltúrta a fiókokat Sir William hajdani gyerekszobájában babaruhák, főkötők és kabátkák után kutatva. Meg is jegyez26
te, mennyire elszorult a szíve, hogy a szebb, gyönyörűen hímzett holmikat vissza kellett tennie, és csak az egyszerűbbeket vehette ki, mert igen furcsán néznének a faluban, ha meglátnák Hope-ot a cifra ruhácskákban. Ám a kosárba pakolt néhány pelenka, takaró és egyéb hasznos holmi még mindig messze fölülmúlta mindazt, amit Nell és testvérei valaha is láttak. Hope-ot ugyanaz az emlő fogja táplálni, mint őket, velük együtt fog éhezni, és neki is meg kell tanulnia, hogy a vidéki embernek már gyerekkorától dolgoznia kell. Vajon lesz benne valami az igazi szüleiből is? Nemcsak a kinézetét, termetét örökölhette tőlük, hanem azt a vele született tudást is, hogy igazából nem szolgálók gyermeke… Nell felsóhajtott, és felemelte a kosarat. Tudta, ilyeneken kár töprengenie, és inkább óvatosan kell lépkednie az erdőben, nehogy a sötétben elbotoljon. Compton Dando erdős völgyben terült el, amelyet a Chew folyó szelt ketté. Parányi, alig négyszáz lelkes falu volt, ennek ellenére zajlott benne az élet: volt fogadója, péksége, saját temploma, patkolókovácsa, asztalosműhelye, malma. Nappal idehallatszott a publow-i és woolardi rézöntödék pokoli zakatolása – ez a két falu feküdt hozzájuk legközelebb a folyó túlpartján. A vidéket kisebb szénbányák pöttyözték. Habár a helyi lakosok közül némelyek az öntödében vagy a bányában dolgoztak, a legtöbben apjához hasonló parasztemberek voltak, és mind saját kis földdarabjukon gazdálkodtak, csirkét, gyakran disznót és tehenet is neveltek, hogy kiegészítsék soványka keresetüket. Amint átért az erdőn, átvágott a közös szántón. Szerencsére a Renton család kunyhója a falu innenső végében állt; ha a templom mellett is el kell haladnia, bárki, aki épp a Korona fogadó felé vette az útját, észrevehette volna. A kunyhó mellett álló terebélyes tölgyfán bagoly huho27
gott, de ezen és a telek lábánál folyó víz morajlásán kívül semmi nesz nem hallatszott. – Nell! – kiáltott fel Meg Renton, amikor lánya belépett az ajtón. – Hát téged meg mi szél fútt ide ilyen későn? A parányi kunyhót csupán egyetlen szál gyertya világította meg, a tűz már csak parázslott. Egy betérő idegen azt hihette volna, hogy Meg egyedül van, ám valójában a házban már mindenki más aludt. Nell apja és Henry, a legkisebb fiú a szoba túlsó végében szuszogott egymás mellett. A többi nyolc gyerek fent aludt a padlásszobában, ahová meredek lépcsőn lehetett feljutni, s egy kötéldarab szolgált korlátként. Nell, amikor beállt Briargate-be dolgozni, nagyon nehezen szokta meg, hogy nem fekhet le napszálltakor, ahogy otthon. Az urak késő éjjelig fenn maradtak, de hát nekik nem okozott gondot a sok-sok gyertya és olajlámpás ára, és nem is kellett hajnalban kelniük. Az ő édesanyja azonban soha nem feküdt le akkor, amikor a család többi tagja, habár keményebben dolgozott, mint bármelyikük. Egy-két órán át még ott üldögélt a tűz és egy szál gyertya mellett. Azt mondogatta, csak ilyenkor van egy kis nyugalma. Ahogy a gyertyafényben elnézte édesanyja nyúzott arcát, Nellnek lelkifurdalása támadt, hogy még több munkát hoz a nyakára. Meg harmincnégy éves volt, ám a tíz szülés és az egy vetélés elrabolta tőle mindazt az életerőt, amire Nell még gyerekkorából emlékezett. Anyja haja még mindig dús és sötét, de hajdani karcsú termete már a múlté, arcán a bőr ráncos és megereszkedett. Bridie régi hálóinge volt rajta, amit itt-ott meg kellett már stoppolni, és néhány helyen már annyira elvékonyodott az anyag, hogy félő volt, a következő mosásnál szétesik az egész. – Hoztam neked egy kisbabát – mondta Nell keresetlenül, mert ennél egyszerűbben nem tudta felvezetni a hírt. 28
Levette a köpenyét, majd kioldotta a csecsemőt óvó kendőt. – Tudom, hogy nem szívesen vennéd, ha a templom lépcsőjére vagy a dologházba kerül, de csak ez a két lehetőség maradt. Hope mocorogni kezdett, amikor Nell kiemelte, majd buzgón szopogatni kezdte az öklét. Nell, amennyire lehetett, röviden elmondta, hogyan került hozzá az újszülött, és hogy muszáj lenne megetetni, különben meghal. Meg némán kigombolta a hálóingét, kinyújtotta karját Hope felé, és szó nélkül a mellére helyezte a kicsit. Pár másodpercbe beletelt, mire a kislány megtalálta a mellbimbót. Az asszony csak akkor szólalt meg, amikor Hope már javában cuppogott a mellén. – A nagyságos asszony igazán szégyellhetné magát – jegyezte meg csendesen. – Hogy veheti ilyen természetesnek, hogy majd a szobalánya felelősséget vállal az ő romlottságáért?! Nell, félve, hogy felébreszti apját, széket húzott anyja mellé, és suttogva elmagyarázta, mi történt, azt is hozzátéve, hogy Lady Harvey azt hiszi, a gyermek halott. – Hiszen jó asszony, te is tudod, anyám – fejezte be a mondókáját. – Bridie és én nem hagyhattuk szégyenben… – Vajon ő gondolt volna rád, ha ugyanez veled esik meg? – kérdezte Meg, és szája széle remegett az elfojtott indulattól. – Ugyan… a parókia nyakába varrt volna! Nell megvonta a vállát. – Azok után, amiket ma láttam, én nem hagyom, hogy velem egy férfi ilyet tegyen – jelentette ki. Meg arcán halvány mosoly futott át. – No, csak el ne feledd, amit most mondtál, ha egyszer megtalál a szerelem! – jegyezte meg csípősen. – Hiszen a nagyságos asszonynak ura van! És tanult is… ugyan hova tette az eszét? – Talán kényszerítették – vélte Nell. Meg felszegte a fejét. 29
– Ugyan ki merészelné kényszeríteni? Nell erre nem tudott válaszolni. Arra gondolni sem mert, hogy Lady Harvey kihívóan viselkedne egy férfival, ám az még szörnyűbb gondolat volt, hogy ez a pici baba erőszak gyümölcse lenne. – Befogadod, anyám? – kérdezte, és kivette zsebéből az ajándékot, amit Bridie küldött. – Már így is épp elég gyerekem van – mondta Meg, de már ugyanolyan gyöngédséggel nézegette Hope-ot, mint annak idején Nell testvéreit. – Helyünk sincs, hétről hétre nehezebb őket etetnünk. Ha befogadom, egy-két hét, és Lady Harvey már ott mulat a bálban meg az estélyeken, másra nem is gondol majd, csak magára, míg én itt küszködöm nap mint nap. Nell biccentett, hiszen tudta, hogy anyjának igaza van. Míg meg nem érkezett Briargate-be, Nellnek fogalma sem volt arról, hogyan élnek az urak. Egészen addig nem látott bennük mást, mint a templomban az első sorban ülő szép ruhás embereket, akik előtt édesapja megemeli a kalapját, ha elhaladnak mellette fényes szőrű lovaikon. Nell olyan izgatott lett, amikor Gosling tiszteletes elintézte neki a szolgálói helyet a nagy házban, hogy egy percig sem gondolt rá, mennyire hiányozni fog a családja, vagy hogy szolgálóként dolgozni százszor rosszabb, mint bármelyik házimunka, amit otthon kellett végeznie. A Briargate-ben töltött első évben minden este úgy sírta magát álomba, mert egész álló nap mást sem hallott, hogy tedd ezt, tedd azt. Konyhalányként a legalja munkát kellett végeznie, edényeket és padlót sikált, tüzet rakott, mindenki ide-oda rángatta. Otthon szeretet vette körül, nevetés, vidám beszélgetések munka közben; édesanyja odafigyelt, ha fájt a háta, ha megvágta az ujját, vagy csupán elfáradt. Édesapja esténként az ölébe ültette, megdicsérte, hogy milyen szép és okos. Ilyen soha nem fordult elő Briargate-ben. 30
Végül persze megtanulta elfogadni ezt is. Lassan megmászta a szamárlétrát, és szobalány lett. Most már csak Baines, Mrs. Cole, Bridie és a szakácsnő állt felette, már nem kellett alantas munkákat végeznie, sőt még némi szabad ideje is akadt, hogy leüljön teázni, vagy elbeszélgessen a szakácsnővel és Bridie-val. De legjobban a heti egy szabad délutánját szerette, és a minden negyedik vasárnapot, amikor az istentisztelet után hazamehetett a családjához. Családja ugyan szegény, de büszke, méltóságteljes, és minden tagjának hatalmas a szíve. – Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne kelljen küszködnöd – mondta, és megint anyja felé nyújtotta az ajándékot. – Ezt kaptam a segítségemért, és Bridie gondoskodni fog róla, hogy kapjál még. Azt is elintézem vele, hogy James és Ruth is felkerülhessen Briargate-be. Az nagy segítség lenne. Silas, Nell apja szerencsés embernek tartotta magát. Ha pár pint sört megivott, hajlamos volt büszkélkedni, hogy neki van a földkerekség legderekabb felesége, tíz boldog, egészséges gyereke, és hogy ez a kunyhó egész Somerset ékessége. Ám az igazság az volt, hogy Silas bármilyen keményen dolgozott is, egyik napról a másikra éltek, és amikor nem akadt munka, gyakran éheztek. A tizenöt éves Matthew, Nell legidősebb öccse szintén a földeken dolgozott, s így rendszeres fizetést adott haza. De a tizennégy éves James és a tizenhárom éves Ruth még mindig nem talált magának állandó munkát. Utánuk következett Alice, Toby, Prudence, Violet és Joe, mint az orgonasípok, kilenc a legnagyobb, két és fél a legkisebb, és persze ott volt Henry a maga alig egy évével. – Arra gondoltam, hogy Ruth itthon marad segíteni nekem a kicsikkel, de Alice is tud velük bánni – mond31
ta Meg csüggedten. – Jaj, Nell, te olyan derék lány vagy. Nem jó, hogy így a nyakadba hajították ezt a gondot. Nellt meghatotta, milyen önzetlen az anyja. Ha magához veszi a kicsit, ugyanúgy fogja szeretni, ugyanúgy fog gondoskodni róla, mint a sajátjairól. Nell biztos volt benne, hogy egy-két hét leforgása alatt már szinte el is felejti, ezt a kicsit nem ő szülte. De akkor sem helyes visszaélni a jóságával. – Nem az én nyakamba hajítják – jegyezte meg –, hanem a tiédbe, anyám. Ha úgy gondolod, elviszem. Nagy szívességet kérek tőled. De ha beleegyezel, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megkönnyítsem a dolgod. Ezt megígérem. Meg kinyújtotta a kezét, és némán megsimogatta lánya arcát. Úgy tűnt, a kis Hope eleget evett, mert most elégedetten felsóhajtott, és elengedte a duzzadt mellbimbót. Meg az ölébe engedte a gyermeket, és szeretettel cirógatta az állát, miközben nézegette. – Nagyon szép kisbaba – szólalt meg hosszú csend után, és felpillantott Nellre. – Nem hiszem, hogy sok gondot okozna nekem és apádnak. Úgyhogy menj aludni, Nell, kimerültnek látszol. A kicsi most már az enyém.
32
