CAMPONA jelige
Lépten-nyomon jelet hagyni Hol erdhettek a gyökerek? Csak annyi bizonyos, hogy gyakran emlegetjük családunkban anyai dédapámat, Schubert Károly pusztacsaládi igazgató-kántortanítót, aki a múlt században, tudtommal l863-ban született, s irigylendően abban a korban volt fiatal, amikor Arany János még élt. Otthona – egy formás ház, ahol egykor a postaügynökség is működött – az emlékezetünk szerinti bölcsője volt családunk kultúrájának, művészeti érdeklődésének. Rengeteg könyv, gramofon is a berendezéshez tartozott; dédapám a templomban orgonált, köztiszteletben álló, tekintélyes személyisége volt a dunántúli falucskának. Egyénisége legendássá nőtt a szememben, ugyan én nagypapáimat sem ismerhettem személyesen, de a Schubert Károly kántortanítóval összefüggő történetekre mindig különösen füleltem. Amikor édesanyám öröksége részese lett, ott jártam a régi házban, amolyan kis kúriaféle lehetett valamikor. Az elhasznált épületen is jól látszott, hogy falai között egykoron virágzó kulturális élet folyhatott. A rendszerezett gazdaság nyomait véltem utólag felfedezni, s emlékül zsebre vágtam egy gyertyatartó csonka, letörött darabját, amelyet a mai napig őrzök. Emlék dédapám házából, akinek már a neve is fogalom, hiszen ha Franz Schubert osztrák zeneszerző bármelyik művét, de kiváltképpen a szüleim esküvőjén kíséretül szolgáló Ave Maria felvezető trioláit meghallom, úgy érzem, mintha lelki vérátömlesztés részese lennék. A muzsika szeretetét mindeképpen tőle örökölhettem, akárcsak a vallásos hitet. Barátságom az irodalommal a kékestető szanatóriumban töltött két és fél téli hónap alatti magányban kezdődött. Ugyanis hiába vettek körül kedves orvosok, aranyos nővérek, és hozzám hasonló betegségben szenvedő gyerekek, én akkor töltöttem először hosszabb időt a másik szanatóriumban egyidőben gyógykezelt szüleimtől ennyire távol. Polgár Gyuri, hűséges barátom, ott mondott egy kínrímekkel tarkított verset, míg kint a szabadban hóvihar tombolt, és én ott írtam az első – hasonlóan kínrímes – versemet. A Hunyadi Iskolával mindössze Csapody Miklós padtársam levelei kötöttek össze, aki nagyon jó tanuló volt, s többek között az Egri csillagok című filmet elemezte hosszasan, igazán kitűnő meglátásokat jelezve. Amikor gyógyultan elhagytam a csodálatos Mátrát, otthon csatlakozott a napi programomhoz a versírás, ami rendszeresítette a könyvtárlátogatást is. Minden hétvégén olvastam a könyvtárban. Felix Salten: Bambi. Ez volt a kedvenc könyvem, de sok mást is olvastam. Újságokat, folyóiratokat, elsősorban verseket. Miklós egyik alkalommal megsúgta az irodalmat oktató Dr. Domonkos Ottóné tanárnőnek, hogy verseket írok. Ez lett a vesztem, mert Ili néni megkért, hogy a következő órán olvassak fel a verseimből. Talán így érthetően nem véletlen, hogy Miklós irodalomtörténész lett, én pedig firkász. Mindenesetre ez volt az első nyilvános sikerem, amit Miklósnak köszönhetek. Közös hitoktatónk, Dr. Hetény János plébános úr egy alkalommal Michel Quoist Svájcból becsempészet könyvét jelölte ki olvasmányomul azzal, hogy három hét múlva beszámolok róla. Így terelt az irodalom irányába. Gimnazistaként lektorálta verseimet a napjainkra méltatlanul feledésbe merülő Bárdosi Németh János, aki abban az átkos korszakban sem került a politikai uszályába, hanem általános, egyetemes igazságot fogalmazott meg verseiben. Íme, a Jelet hagyni című: „Jelet hagyni, mint bicskavágta / seb a fa eleven húsában. // Megmaradni a mérhetetlen / föl-nem-fogható végtelenben. // Lélek maradni: fény az éjben, / hogy látvalássák miért éltem. // Minden dologban olyan jelet / hagyni, ami engem tükröztet, // elvégezni csak én tudhattam / s megmaradni is jelként abban.” Igazán megszívlelendő magatartáspélda, akárcsak a Nézni és mosolyogni befejező szakasza: „Teheted szíved szerint / a dolgodat a földön, / szétszórni mind a szépet, / nézni és mosolyogni.” Ugye, mennyire a szemlélődő keresz-
tény ember sajátoságait foghalmazta meg? Mint a kántortanítóként indult Váci Mihály is a Tiszta és jó című versében: „És érezzék egy kézfogásról rólad, / hogy jót akarsz, és te is tiszta jó vagy; / s egy tekintetük elhitesse véled: / – szép dologért élsz – és érdemes élned!”. Évtizedekig elemezte, javította, szidta, és magához ölelő módon méltatta beküldött kézirataimat Vasadi Péter. Minden egyes levelében találtam valamit, ami nem a versről szólt, hanem célzottan a kezdő költőnek lett címezve, mint például: „Semmi erőszak. Semmi cselezés. Az egyszerűsödés – növekedés. A mélyülés – tágulás.” Vagy más alkalommal: „…minél inkább a Lélek ragyog, magában, annál inkább vet ránk sugarat.” 1976 novemberében kerestem fel először, az Új Ember Kossuth utcai szerkesztőségének szalonjában szívesen fogadott. Két kötetét dedikálta akkor: a Jelentés Babylonból és az Ének a szomjúságról címűeket. Szívesen beszélgetett velem, művészi képességeimet és terveimet is fürkészve, meg újságírói szándékaimat. Cikkeket is írtam a katolikus hetilapnak, de verseim rendszeresen jöttek ott, hála Vasadi segítőkészségének. Még két alkalommal találkoztunk a szerkesztőségben. 1979 novemberében a Tamariszk című verseskötetét dedikálta, amelyikben kedvenc Vasadi-versem, a Pinceének jelent meg. 1984. augusztus 13-án pedig a Hó és madarakat, amelynek belső címoldalára a „Jászolhoz üget a világ” idézetet írta a Csillag című verséből, s a frissen megjelent, Nem kő, se csillagot a Perc című verséből kiemelt „Ó, szerelem, szerelem, / esődben ázik el arcunk” idézettel. Utóbbi verseskötetéről boldogan írtam könyvrecenziót a szekszárdi Dunatáj folyóirat 1984. évi 4. száma számára. Később Laczkó András, a kaposvári folyóirat akkori főszerkesztője rendelt Vasadi művészi portréját bemutató tanulmányt a költő Fényromok című, új kötete kapcsán, ami a Somogy 1988/5. számában jelent meg. Utóbbit a püspökszentlászlói kastélyról készült fénykép hátlapjára írt sorokkal köszönte meg: „Hálás szívvel köszönöm értő írását költészetemről a Somogyban. Sorain átüt az együttérzés, az emberi vállalás, amelynek nagy értéket tulajdonítok. Az én utam szükségszerűen magányos, nemcsak, mert az „igehirdetés”-t megneszelve az embert faképnél hagyják az útitársak, hanem a dolog lényegénél fogva az: az ige magányosítja el az embert, de növekvő számú hallgatósereget ad. Ezért, ha az ember a rejtett szeretet melegét érzi, bizony, maga is megmelegszik.” Ernyedetlen szorgalmú szerkesztő volt, aki reggel 8 órakor már a szerkesztőségben tartózkodott. Egyik beszélgetésünk alkalmával két férfi lépett a fogadószobába és sétált a konyha felé. Egyikük Pilinszky János, akire Vasadi Péter tiszteletteljes baráti mosolygással tekintett, az igazán jelentős költői egyéniségekre jellemző, egyszerűen közvetlen méltósággal fogadta üdvözlésünket.1 A szerény személyemet – már mint pálykezdő költőt – figyelemmel kísérő mentorok legjelesebbike, Fodor András egész pályámra kiható észrevétele: „a sok látványos nagyot-akarás közt már-már feltűnőbb, értékesebb, ha valaki szolid mer lenni. De a nagyon egyszerűnek is igazán költőinek kell lennie; ezért választottam ki két olyan versét, melyben a formálás egyénibb, színesebb, mint a többi versben.” Negyvenkét esztendeje foglalkozom több szépirodalmi műfajjal. Rengeteg könyvet olvastam kezdetben kedvtelésből, majd hivatásból, ami szintén kedvtelésem lett. Többször sokfelé hivatkoztam a vesszőparipámmá vált Gárdonyi-gondolatra: „A bányász rátalál egy aranyrögre. Bizonyára nem a sarat vizsgálja, amely rátapadt, hanem az arany értékét. A kritikusnak is csak az aranyat kell keresnie az irodalmi termelésben.” Vajon más tekintetben, az irodalmon kívüli civil életben nem ugyanígy kellene készenlétben állnunk a jó, a szép, az igazán hasznosítható meglátására? Az általam kimagaslóan szeretve tisztelt Gárdonyi Géza rendkívül értelmesen a következőket állapította meg az esztétikáról:
„A testben szálló lélek nem jön üres táskával Isten országából. A sok minden útravaló között magával hoz egy mágnestűt is, amelynek egyik vége az elhagyott lelki világ felé mutat. Ez a mágnestű a mi ítélő-képességünk. Egyik vége arra mutat, ami szép. Másik vége arra, ami nem-szép. A szép érzése kellemes nekünk. Tisztábbnak, jobbnak, nemesebbnek érezzük tőle magunkat. Megfeledkezünk a testünkről, s mintha csak lélek volnánk, könnyűnek, szabadnak, boldognak érezzük magunkat. A nem-szép érzése kellemetlen, néha bosszantó, néha utálatos, undorító. Testünk rabjának érezzük magunkat. Menekülni szeretnénk. A nem-szép érzése állati. Isten azért adta belénk ezt a két érzést, ezt a mágnestűt, hogy gondolkodás nélkül is tájékozódhassunk: merre haladjunk? A szép érzése vonz az igazság, jóság, tökéletesedés felé. A nem-szép érzése elfordít, elhajt a rossztól, az ártalmastól.” Közel negyven esztendeig kellett várnom hivatott szakmámban, amíg a JEL című spirituális és kulturális folyóiratnál, ahol a szépirodalmi rovat vezetőjeként tevékenykedhetek, Rochlitz Bernadett főszerkesztőtől azt a feladatot kaptam, hogy ismertessem az olvasókkal a Dr. Batthyány családjának naplói, krónikái 1907–1931 című könyvet, amelyről később kiderült, hogy a szombathelyi Martinus Kiadó egyik jeles kiadványa. E munka (Dr. Puskely Mária SSND és Dr. Salacz György kiváló összeállítása!) olvasása közepette terelődött figyelmem egy fájdalmasan rövid életű, ám annál érzékenyebb lélekkel rendelkező fiatalemberre, az időközben boldoggá avatott Dr. Batthyány-Strattmann László „európai hírű szemsebész, a szegények áldott emlékű orvosa” fiára. Batthyány Ödön gróf (1900–1921) a rácsodálkozás tanulságával tudott élni. Őszintén sajnálom, hogy mindössze két teljes évtizeddel ajándékozta meg a sors, ám az az ajándék, amit ő adott a világ népének – öröklétű. Elsősorban azért, mert azt a művészetben leledző állandóságot fejezi ki, ami biztosítja a művészet állandóságát. A zongoraművésznek készülő ifjú kivirágzó értelmének szirmai az Isten által alkotott legnagyobb műben, a természetben gyökereznek. Ahogy imént említett könyvismertetőmben (Jel, 2011. 5. szám, 154. p) írtam: Az e könyvben először publikált, az 1920-as esztendő első felében kelt napló filozofikus magasságokban jár gondolatilag. Ödön érzékeny lélek, az emberi-családi szeretet és béke hirdetője, s mint Isten feltétlen híve, különösen jeles természetbarát: „Tegezem a vén fákat, a madarakat, a nyulakat, a vizet és minden mókus bizalmasan kandikál odújából, ha sétálgatok. Semmi sincs, ami az embereket annyira egyformának tünteti fel, mint a természet. Itt eltűnik minden mesterkéltség, minden óvatosság és »szaloncsalás«, minden ember érzi, hogy ember, és ebben a pillanatban nem is akar más lenni; a Teremtőnek egy alkotása, mint minden, csak a többinél tökéletesebb.” A társadalmi nyugalom és hasznosság vonatkozásában tett észrevételei kiegyensúlyozottak. Egyes feljegyzéseiben oly módon ír, akár a legbölcsebben látó, legszebben fogalmazó írók, (noha a nyelvhelyesség nem sajátja a Batthyány-gyerekeknek, hiszen idegen nyelvi környezetben nevelkedtek – ám érzületeik fedhetetlen magyarságról vallanak). „Amíg megtartom a hitet, a vallást iránytűnek, nem lehet baj és érzem, hogy Isten és a boldogs. szűz Mária segítségével nem is lesz baj soha” – vallja, majd ennyire választékosan fogalmaz: – „Üdítő eső szakad le az égből, a föld föllélegzik, én is.” Eddig az idézet recenziómból, amiben Batthyány Ödön magvas gondolatait igyekeztem eljuttatni az olvasók minél szélesebb rétegeihez. Törekvésem most sem más, hiszen Batthyány Ödön érzelemvilága visszhangra érdemes az ugyancsak érző lelkekben. Saját gondolatainál-téteményeinél jobban semmi sem képes bemutatni az embert. Az előbbi idézetből kiviláglik, mi vezette az ifjú Batthyány grófot az általánosan értékes és elfogadható bölcsességig. „Mit veszekednek az emberek egymással, miért pusztítják egymást, hisz vannak ezerszer fontosabb és érdekesebb dolgok, mint az, hogy egymásnak a már úgyis rövid
életét megrövidítsék” – szinte kihallatszanak e sorok a naplóból, akár az untig ismételt, ám széles érvénnyel máig sem betartott, szelíd parancs. Érdemes olykor odafigyelni a fiatalokra, a gyermekien tiszta gondolatokkal rendelkező új erőkre, akik közeli hagyományból őrzik még az eredendő ártatlanság tiszta motívumait. [ … ] Nos, érzésem szerint máig érvényes megállapítása magas szociális érzékenységről tesz tanúbizonyságot: „Bizony manapság ritka, ha találunk valakit, ki még más emberek dolgaival is törődik. A modern világ vallása a haszon, istene az egoizmus. Hangulatom deprimált. Nem egy nagyszabású kellemetlen esemény az oka, száz meg száz apró tényező hat itt össze, melyek ezen érzésben nyilvánulnak meg”. A művészetről és saját szerepéről a művészetben pedig közvetlenül így töpreng: „Híres akarok lenni és halhatatlan, itt az emberek közt tovább élni miután már rég lekopott a sírkövemről az írás. De göröngyös út és veszélyes. Meg azután érdemes-e arra törekedni és méltó-e? A művészetben, mint mindenhol, csak az boldogulhat, kit a sajtó tol és ki minden ideális, azaz igazi művészetet elvet és a helyett különcködik és rútat produkál. A művészet, mely arra való, hogy az embert fölemelje és eszébe juttassa szellemi életét és maga állását, óh a művészet, mely szép, jó, nemes és igaz – mivé fajult! Menny a fülledt levegőjű, zsúfolt színházakba, nézz körül a képcsarnokokban és kiállításokban, és ha nem romlott már el ízlésed, mondd meg, hogy igazam van-e? – Üzlet, üzlet, ami vonz, ami elkel, azt produkálják és legyen még olyan aljas, művészetnek nevezik. Undorodom mindettől. De mivel, hála Istennek, nem szorulok arra, hogy zenével keressem kenyeremet, dolgozni fogok, ahogyan nekem tetszik”. Ezek az 1920. március 17-én keltezett sorok évtizedeken át érvényes üzenetek maradtak, s Batthyány Ödön gróf életében még nem létezett a televízió. Ha létezik, mit gondolhatott volna a napjaink televíziós csatornáin sugárzott szellemi szennyezésről? A halhatatlanság titokban minden művész vágya-álma, ám ezzel igazában nem törődik, amikor alkot. Legfeljebb „csak” megfelelni szeretne annak az öröktől fogva és örökig tartó elvárásnak, ami aztán művészi erejénél és hitelénél fogva teszi halhatatlanná. [ … ] Gárdonyi Géza, akivel az esszé elején példálózni kezdtem, egyetlen mondatban fogalmazta meg a könyvkiadás lényegét: „Minden jó könyv egy-egy tanítója a nemzetnek”. Véleményem szerint, nem hagyható figyelmen kívül gróf Batthyány Ödön naplójának példamutató tanítása sem a teljes világ emberiségére érvényesen, mert a nemes erkölcsű életre és művészetre vonatkozó, örök érvényű állandóságai kétségtelenül hatnak. Érdemes ezekkel megismerkedni és ezeket hétköznapjainkban is gyakorolni. 2 Igazság, szépség, jóság és szeretet – a keresztény embereket a világban eligazító gondolatokat jelentő szavakat nem is értelmezhetjük másként: kivált az értelmiségi lét Istentől kapott iránytűi, amellyel utat jelölhetnek a többi jószándékú embernek. Íróként, újságíróként magam sem tettem mást, minhogy kinyomtatott írásaimban, cikkeimben, valamint élő szóban hirdettem ezeket a boldogság-boldogulás felé vivő irányokat. Hiszen a keresztény szellemiségű tollnok akkor is jót akar, ha pozitív történéseket, és akkor is, ha hiányokat foglmaz meg: Ízek hiánya? Említem a hentesnek, hogy nem találom a régi finom ízeket a felvágottakban, kolbászokban, egyéb hentesárukban. Hatalmas húskombinátok szűntek meg hazánkban, és sorolom, melyik milyen terméke emlékezetes. Erre felelve a hentes kijelenti, hogy szerinte inkább a szeretet hiányzik a gyártmányokból, mert az igazi hentesmester szívének összes szeretetét is hozzáadja a kolbász töltelékéhez. Ez az, a szeretet hiánya nem csak a termékekből, hanem az emberek egymás közötti kapcsolatából is kihagy valamit, ami tartósabban fertőzi az egész társadalmat, mint az influenzajárvány.
*** Pillanatfelvétel Vonattal viszem a kijavított levonatokat a kiadóba. A készülő könyvben emberi jóságról, művészeti szépségről nyilatkozik egy magas rangú pap. Ahogy olvastam, nem éreztem a nyomdai hibák vadászatából álló munka fáradalmasságát. Boldogsággal telt el a szívem, mert e könyv sugallata szerint kellene élnünk: jóindulatúan, szeretetben, egymás segítésében, nyugodtan, harmonikusan, imádságos lélekkel. Tekintetem a személyvagon utasterének belső homlokfalára firkált mondatra téved: „Az ördög elképedve állt, érezte, milyen ocsmány a jóság…!”. Megdöbbent. Miféle szülei, tanárai lehetnek annak a megátalkodott suhancnak, aki ilyeténképpen fejezi ki elégedetlenségét valamilyen okból? Mennyire erős kihasználatlan feszültség sodorhatja ezeket a firkálgató kamaszokat hasonló önkifejezések irányába? Hova süllyedt a megértés, hol a méltóság mostanában? *** Hálnak az utcán Húsz esztendővel ezelőtt egy szociálmagazin szerkesztőjeként foglalkoztam a szegénység, a hajléktalanság jelenségeivel. 2010 októberében egy folyóirat szerkesztőségi ülésén bukkant fel ugyanez a téma. Az értekezlet után az egyik fővárosi aluljáróban pillantottam a hideg kövön mozdulatlanul fekvő nőre. Cipője és látható hajtincsei alapján gondoltam, hogy nő az illető. Kopott farmernadrág, dzseki, a dzseki alól kihúzott, arcát takaró garbó nyaka. Nem néztem idősnek. Micsoda sorsa lehet, és miféle sorsról álmodhat? Lottónyereményemet a közeli újságosnál váltottam ki, 950 forint. Ez az összeg tette lehetővé, hogy a belvárosba utazhassak a folyóirat szerkesztőségi ülésére. Napokkal korábban egy utcával arrébb, a templom bejárata közelében húsz forintot dobtam egy kéregető poharába. Ugyanis egy állomással hamarabb szálltam le a vonatról, s az így megtakarított pénzből jutott a hajléktalannak és a templomi perselybe is. A következő vasárnapon három találatom lett a hatoslottón. Legszívesebben becsempésztem volna az aluljáróban alvó nő dzsekijének zsebébe is egy ezrest, ha az irodalmi szegénység megengedte volna, hogy legalább ehessen egy jó ebédet. Ki tudja, hogy nem itta volna-e el? A máltaiak céltudatosabban segítenek. Albérletet teremtenek hajléktalanoknak, akiket így vezetnek vissza a munka világába. Tulajdonképpen ilyen módon mentik meg őket a biztos halál elől. Halat adni, átmeneti segítség lehet csak. Viszont megtanítani halászni, és lehetőséget biztosítani a halászatra, az lenne a nyerő és egészséges! *** Lelki fogadó Emlékszem a kezdettől fogva lírai szociográfiát képviselő, Ladányi Mihály szomorú soraira a Szociográfia című versciklusából: „Alighogy beballag ólaikba a csorda, / jó erős ajtózárakat kerítenek, / hogy exkluzív magányaikra csukva / külön-külön hallgathassák a híreket. // És este nem ülnek házuk elé a padra, / hogy testvéri köszönésem fogadják. / Nincs pad házuk előtt már, / s köszönni most felejtenek.”. Eltűnődtem: vajon hova tűntek a falvak padjai a házak elől? Vajon ki és miért tűntette el a jó szomszédság padjait? S most a megoldás reményével olvasom Dr. Fógel Andrásné felhívását az Albertirsai Híradó című lap 2010. novemberi számában: „Szeretettel hívok-várok minden korosztályt november 8-tól – hétfőnként 15-19 óra között a Művelődési Házba ingyenes kötetlen beszélgetésre. Hiszek abban, hogy a megosztott öröm, bánat, emlék segít másként látni a világot. Ma a legnagyobb hiánycikk az emberi szó, az együtt érző hallgatás, pedig ezek elvezetnek a lelki megnyugváshoz – a belső békéhez. Kérem, jöjjön el! Én várom Önt!”
Szép és jó ötlet, mert életképesnek tűnik. Úgy találom: felvirradt a dr. Fógel Andrásnéhoz hasonlóan nemes lelkek ideje. Nemes? Egyszerűen csak eleve elrendelten emberséges. Csak? *** Plakátháború A külvárosi utca szokatlanul zavartalan csendjében azzal szólít meg egy nagymamakorú hölgy, hogy az egyik villanyoszlopra ragasztott plakátra golyóstollal írták: SZERETLEK. Szép ez, mert akkor is mindig újra kiírja valaki, ha az előző feliratot leszaggatja a szél, vagy az, akinek nem tetszik ez az üzenet. – Ilyen még van? – kérdezi elámulva a hölgy. Így igazi küzdelem tanújával beszélhettem néhány percig, aki a pártérdekeket jelképező harsány és tömeges, pártszolgálatos választási plakátok társaságában meghúzódó apró, de általánosan érvényes igényű emberi jelet észlelte. A Nap sugaraiban rejlő feleletet kapva ballagunk tovább az utca szokatlanul áhítatos csendjében, s közben arra gondolunk, hogy mégsem veszett ki korunkban teljesen az érzelem, ami nagyon emberi. 3 A tájékoztatás felelőssége a nemes erkölcsöt képviselő keresztény értelmiségiek jellemzője a népszerűséget ocsmánysággal hajhászó sajtópiac közepette is. Sőt! A közéletben így képviselhetik az örvendetes közjót, a követendően egészséges kultúrát; így mutathatnak példát egyénnek és társadalomnak – beleértve az Istenben nem hívő, anyagi elvű embereket is. A keresztény értelmiségi tulajdonsága szinte a fürkészésen túli örökös készenlét az emberi jóra. Erről írtam az időközben a Magyar Írószövetség elnökévé választott Szentmártoni János által a Magyar Naplóban nyomdafestékhez segített, Készenlét című versemet: „Mielőtt megcsörrenne a telefon / – s nem tudom még, / hogy kérdez vagy állít, / boldogsággal vagy bánattal áraszt, / s mi az, / amit mondanivalójába belefon / az a másik, aki felhív – / már előre fogalmazom a választ: / szivárványló szavak ikebanáit.” Régen szerettem volna, ha a JEL c. folyóiratban kinyomtatott szépirodalmi anyag pódiumon is megszólal, hirdetve a keresztény értelmiségiek által gyakorolt lelkiséget-szellemiséget Ez a vágyam-tervem valósult meg 2014-ben. Irodalmi felolvasóestek Az egykori polgári szalonokban meghonosodott művészeti rendezvények mintájára, Isten kavicsa címmel irodalmi felolvasóesteket szervezett szerkesztőségünk a Jel folyóirat alapításának 25. évfordulója alkalmából. Első alkalommal, október 20-án este, a Fasori Evangélikus Gimnázium dísztermében a KÉSZ budapesti és főváros környéki csoportjait képviselő irodalombarátok előtt hangzottak el szépirodalmi művek Kubik Anna Kossuth-díjas színművész tolmácsolásában. Ezt követően Kaposvárott és Győrött is bemutatták az előadást. Nagy Judit fuvolaművész és Emszt András zongoraművész Chopin és Gluck művekkel színesítették az esteket. Ahogyan – a szépirodalmi rovat szerkesztőjeként – a rendezvények bevezetőjében elmondtam: a folyóirat alapító felelős szerkesztője, Csanád Béla professzor úr, aki jelentős költő is volt, nélkülözhetetlennek tartotta az erkölcsi, kulturális lényeget, a vallásos hit jelenlétét az emberek életében. Mindezek életben tartására és megerősítésére szolgál az a szellemi-lelki tevékenység, amit szerkesztőségünk végez. A szerkesztőség nem szűkölködik az isteni jóság és igazság nyelvén alkotó írásművészek kézirataiban. A kortárs irodalom kimagasló személyiségei is szívesen publikálnak folyóiratunkban, mert tisztában vannak vele, hogy értő és hálás olvasóközönséghez juttatjuk el műveiket. Kubik Anna mélyen átélt, magas színvonalú felolvasásában konzervatív értékrendet képviselő, keresztény és nemzeti elkötelezettségű tollforgatók versei, novellái hangzottak el az irodalmi est során. A méltán népszerű művésznő által a papírról hittelesen életre keltett versek, novellák valódi katarzist idéztek elő a hallgatóság soraiban. A mindenütt csaknem teltházas
előadás végén vastapssal jutalmazta a fellépő művészeket és az általuk előadott művek szerzőit a közönség. A Magyar Művészeti Akadémia és a Szövetség a Polgári Magyarországért Alapítvány anyagi támogatásának köszönhetően megvalósult irodalmi estjeink élénk érdeklődésre találtak. Az előadás utáni személyes beszélgetések során többen említették, hogy a hétköznapok forgatagában már nagyon hiányzott nekik az a fajta megerősítő lelki tartalmú üzenet, amit az elhangzott írások sugalltak. 4 Író-olvasó találkozókon, az irodalmi esteket követő beszélgetéseken derül ki pontosan az ember előtt, hogy nem érdemtelen, nem hiábavaló az alkotóművészi tevékenysége. A közönség soraiban, mintha lámpás gyulladna ki s világítana hirtelen, pontosan érzékelhető a tekintetek változó fénye. A derű a világosság. Ahogy a pupillák változnak az öröm hatására, az leírhatatlan boldogság a művész számára. Ezért a pillanatért érdemes alkotni. Boldog Kalkuttai Teréz anya tekintetének fényét máig őrzöm, noha több mint negyedszázada találkoztunk személyesen. Mosolyogva biztató szemeiből az érett lét pártfogó bölcsessége üzen azóta is – visszavonhatatlanul. Visszakapott vasárnapok Egyesek hajlamosak megfeledkezni arról, hogy az embernek nemcsak teste, hanem lelke is van. (Már akinek…) A csupán testben és az üzletek vasárnapi zárvatartásának ellenzésében gondolkodók materialisták. Miért is törődnének a lélekkel? Elszomorít, hogy ez a gondolkodásmód még napjaink polgári demokratikus Magyarországában is harsány hangot kaphat. Nyilván azok körében terjedően, akik nem ismerik Isten tízparancsolatát. Kivált azt nem, amit a harmadik parancsolat tartalmaz: „Az Úr napját szenteld meg!” Jómagam Dr. Bucsi József érseki tanácsos, egykor budafoki plébános Elsőálodzók és bérmálkozók hittankönyvéből tanultam meg: „A vasárnap a család ünnepe és ünnepe Isten népének, a keresztényeknek. Isten is együtt akarja látni azokat, akik Őt szeretik, az Ő házában, a templomban. Vasárnap és ünnepnap együtt vagyunk a jó Istennel a szentmisén. […] Még úgy is meg kell ünnepelnünk a vasár- és ünnepnapot, hogy szolgai munkát nem végzünk és másokkal nem végeztetünk. Szomorú dolog, ha egy keresztény katolikus ember vasárnap fel sem öltözik. Nem veszi semmibe az ünnepnapot, – de elmegy a kocsmába, hogy leigya magát, és otthon veszekedik a családjával. Az ilyen nagyon megkárosítja családját és súlyos bűnt követ el nemcsak a mise mulasztása miatt, hanem, mert a szent napon veszekedett és feldúlta övéinek békéjét.” Életem első felében vasárnap egyetlen bolt sem volt nyitva Sopronban, csak cukrászdák, vendéglők, esetleg trafikok. Amit pénteken megvásároltunk, hétfőig-keddig elegendőnek bizonyult. Vasárnap pedig mehettünk templomba, kirándulni, vagy napozni a kertbe, fürdőbe, stb. A pihenőnapot nem véletlenül találta ki az Isten. A lelki egészséget féltő tanulmányt készített Kopp Mária és Skrabski Árpád, amiben az egészségi krízishelyzetet, a krónikus stresszállapotot, az énidegen durvaságot, az egészségromlást, mint a lelkiállapot következményét vizsgálták. Veszélyeztető tényezők között jelölték meg az anyagi előrejutásért folytatott, egysíkú küzdelmet, ami fokozatosan kiiktatja a férfiak és a nők kapcsolatából a gyöngédséget, kedvességet. Ahogy a Helyi Téma című hetilap 2006. április 22-én publikált írásukban a tudósok kijelentették: „Ezzel szemben sokkal hasznosabb lenne, és egészségi állapotunk is javulna, ha a férfiak tanulnának a nők vagy a déleurópai országok értékrendjéből, ha abban fontosabbá válna a közösségiség, a család mindennapjai, a barátokkal való találkozás, beszélgetés, a közösségi vagy vallási csoportokhoz tartozás, a spiritualitás.” „Tavaszkezdettől lesem a fákat. / Felöltöznek a meztelen ágak. / Magukra öltik tarka ruhádat / ó természet, te pompás vasárnap” – lelkendeztem Ünnep című versem első szakaszának végén. Az Erdei terápia címűben pedig a következő sorokat jegyeztem le. „Lassan az égre
tekintve, lám: / víg napsugárka csillan a fán, // s tűlevelek közt úgy mozog, / mint jókedvre derítő mókus. / A természet ereje – tudod – / a leggondosabb pszichológus.” Gyakorta átéltem a hétvégi kirándulásaink alkalmával, hogy álomból előkerült valóság a hegy mögül felbukkanó, hajnali Nap arca. Szikrázóan szép, ahogyan a napsugarak a vízbe mártóznak. A természet tétova merevségét legmeggyőzőbben oldozza fel a nyüzsgő, fecsegő nyár. „Amit a nyár ad nekünk, / reményünknél több: a bőség. / Dönti kalászát a szár, / s adja a fa dús gyümölcsét. // Megszépülnek kertjeink, / a színekben habzsol a Nap. / Csillag jöttéig zengik / éneküket a madarak.” Így vall Amit a nyár ad című, remek versében a költő: Fazekas Lajos. A költészet a természet leggyönyörűbb tükre! A természet vonzó mágnesként hívja az embert. Valahogy úgy, ahogy a költő már említett versében olvasható: „Várnak vad-csöndű erdők, / hívnak hűs-hullámú vizek; / zöld utak és kék utak / villantják szépségeiket.” Ezek a felvillanó szépségek örök élményeink, bármikor előhívhatjuk őket gondolatainkban, akár egyegy emlékezetes fényképet. Például erre is hasznosíthatóak, a törvény értelmében visszakapott vasárnapok. „Az írás – erkölcs!” – figyelmeztetett Németh László. És az élet? Hiszen a nemzet hétköznapjaiban éppen ezt kellene teljeskörűen megteremteni, megélni, alkalmazni az emberek egymás közötti viszonylatában! Mindennapi cél kellene, hogy legyen… Különösen azon művészek esetében, akikre általában odafigyelnek és hallgatnak, akik szélesebb körnek enyhet adó értékeket teremtenek tovább sugárzó alkotásaikkal. Esszém elején utaltam Bárdosi Németh János A lélek lángjai és a Befogadás című köteteiből kölcsönzött verseire. Így a vége felé Az vagy című versét teljes egésszében idézem: „Az vagy, ami a munkád, / nem több és nem kevesebb, / az eltűnő időből / ez őriz meg, / emberségednek ez ad alapot, / arcod redőibe vési föl nevedet, / amelyet te hordasz, / amely te vagy, / magad, egyedül, / a munkád által örökre.” Zömmel az irodalom tükrén keresztül igyekeztem bemutatni a keresztény értelmiségiek létének hasznosságát, noha egyéniségük, szelid empatikus jóságuk, szépre törekvésük más hivatásokban, szakmákban is sűrűn megmutatkozik. Említhetem közülük a Dr. BatthyányStrattmann László Orvoskör Egyesület névadójukról készítendő játékfilmmel kapcsolatos, üdvös szándékát. Napjainkban is praktizálnak hazánkban a szegényeket olykor önmaguk zsebéből támogató, többnyire hívő orvosok. Édesanyám elbeszéléséből tudva említem, hogy Dr. Kup Gyula egyetemi magántanár, kórboncnok, a soproni Erzsébet-közkórház laboratóriumának egykori vezetője munkába jövet-menet betért az útbaeső templomba egy imára. Ezzel alaratlanul is bizonyítva, hogy az eredményes gyógyító munkához fokozottabban szükséges a lélek ereje, ami belső igénye volt. Mi az elemi teendője napjaink keresztény értelmiségének? Az evangéliumi üzenet értelmében lépten-nyomon jelet hagyni az élet minden területén. A hit jelét. Harangkondulást a szívben. 1 2 3 4
„Jászolhoz üget a világ” (VÁR, 2009/4. szám, 87-93. p.) Állandóság a művészetben (VÁR, 2012/3. szám, 148-150. p.) Aprólékok (AGRIA, 2013/4. szám, 173-177. p.) Irodalmi felolvasóestek (JEL, 2014/5. szám, 151. p.)
